Gyarmatosítóink múltja ,
jelene,
jövőjük nincsen .
A
hollokamu szélhámosa és az igazmondó juhász még nem született
meg.
A
globalizáció hajnalán: a kora újkori gyarmatosítás és
rabszolgatartás
A
tengerentúli Európa története nem Kolumbusz 1492. évi
expedíciójával kezdődik, bár a mai, globalizmusnak nevezett
komplex gazdasági, kulturális és hatalmi rend, illetve jelenség
alapjait kétségkívül ez a felfedező út vetette meg. Ennek egyik
elválaszthatatlan kísérőjelensége volt a gyarmatosítás és a
rabszolga-kereskedelem. Azonban súlyos tévedés lenne azt hinnünk,
hogy a rabszolgatartás kizárólag az európaiak, a fehér ember
„bűne” lenne. A jelenség egyidős az emberiséggel, és a
történelem során művelte minden emberfajta a saját rassz és
mások rovására is. Eltekintve itt az igen terjedelmes és
eseménydús ókori előzményektől, vegyünk most példaként
csupán néhány középkori és kora újkori előzményt.
|
Az
arabok a 7-10. században egy hatalmas világbirodalmat hoztak létre,
amely magában foglalta az Arab-félszigetről kiindulva az egész
Közel- és Közép-Keletet, Észak-Afrikát, Dél-Európa bizonyos
térségeit, elsősorban a mai Spanyolország gyakorlatilag egész
területét. Nyugaton eljutottak egészen a mai
Közép-Franciaországig, ahol Martell Károly 732-ben Poitiers-nél
mért rájuk döntő vereséget, lezárva az itteni
továbbterjeszkedés útját és lehetőségét, keleten pedig
uralmuk alá vonták India, Tibet és Kína végvidékeit is. Ami
pedig az iszlám hatalmi érdekszférájának kiterjesztését
illeti, az az Atlanti-ócen keleti partvidékétől a
Mediterráneumon, a Vörös-tengeren és az Indiai-óceánon át
gyakorlatilag a Csendes-óceán nyugati határáig húzódott. Ennek
a ténynek egyik messzeható történelmi következménye lett –
miként azt Henri Pirenne, a zseniális vallon belga történetíró
megállapítja –, hogy Nyugat- és Dél-Európa gazdag, antik
alapítású nagyvárosait elvágták az iszlám hódítók keleti
gazdasági-kereskedelmi hátországuktól, így a 8. században véget
ért az antik civilizáció, és kezdetét vette a hűbéri középkor.
Ugyanakkor az Indiai-óceán is de facto arab beltengerré vált. Az
arabok kiterjesztették hegemóniájukat Afrika keleti partvidékeire,
India óceánnal határos régióira, eljutottak az indonéziai
Jávára és Szumátrára, sőt legkeletibb végpontként
Délkelet-Kínában is létesítettek telepeket. Az említett
expanziók kísérőjelensége volt, hogy arab rabszolga-kereskedők
tíz- és százezer számra fogdostak össze és adtak el
rabszolgának európai, afrikai, indiai, továbbá a ma Indonéziához
és Kínához tartozó partvidékeken élő embereket – rasszhoz
való hovatartozásra tekintet nélkül.
Ugyanakkor
a prekolumbián Amerikában az indiánok is gyakorolták a
rabszolga-kereskedelmet, illetve az egyes törzsek véres és
kegyetlen harcokat is folytattak egymás ellen. A huronokat például
teljes egészében egy hozzájuk közel eső törzs, az irokézek
pusztították ki. A komancsok az összes szomszédos indián törzset
terrorizálták, az aztékok és az inkák pedig, akik a
legfejlettebb technikával bírtak Amerikában, ugyanolyan
„imperialista” politikát folytattak saját hatalmi
érdekszférájukban, mint bármely európai hatalom a sajátjában.
Nem is szólva most arról a történelmi jelenségről, miszerint az
afrikai emberkereskedelmet illetően már hosszú évszázada
megfigyelhető volt, hogy keresztény, illetve zsidó kalmárok és
hajósok kitűnően együttműködtek a „hitetlen muzulmán” arab
embervadászokkal, sőt az egyes afrikai törzsfők maguk adták el
az ellenséges foglyokat vagy akár saját törzsük fekete
alattvalóit az emberkereskedőknek.
|
Kolumbusz
útjával, illetve a nyomában meginduló földrajzi felfedezésekkel
kapcsolatban is szükséges néhány alapvető tévhitet
eloszlatnunk. Az első az, hogy Kolumbusz azért hajózott nyugati
irányba, India felé, hogy bebizonyítsa, nem lapos, hanem gömbölyű
a Föld. Nos, a középkorban nem hitték azt, hogy lapos lenne a
Föld, és a hatalmi vagy döntéshozó helyzetben lévők közül
senkit sem kellett arról meggyőzni, hogy bolygónk gömb alakú.
Már Sevillai Izidor (560-636) labdához hasonlította a glóbuszt, a
13. századtól, a gótika fénylő periódusától pedig valamennyi
művelt elme tisztában volt a Föld alakjával. Legfőbb
bizonyítékként említsük meg Dante (1265-1321) enciklopédikus
igényű alapművét, az Isteni színjátékot, melyben a szerző
többször is hangsúlyozza, miszerint bolygónk gömb alakú, s a
Színjáték tanúsága szerint a Föld gömbként lebeg a
világmindenség középpontjában. A Pokol utolsó énekében a
költő túlvilági kísérője, Vergilius még azt is közli, hogy
„reggel van itt, amikor ott túl este.” A 15. század második
felében viták csak a Föld méretéről folytak. Kolumbusz végül
is annak köszönhette sikerét, hogy rendkívül sok téves
számítást fogadott el kiindulópontként.
|
Alapvetően
a portugálok keleti irányban próbálkoztak meg eljutni Ázsiába,
Afrika megkerülésével, pontosabban ennek a tengeri útnak a
felfedezésével, a spanyolok pedig nyugat felé. Egy portugál
herceg, Don Enriquez (1394-1460), közismert nevén Tengerész Henrik
egész életét arra tette fel, hogy megtalálja a portugál
kereskedelem számára a közvetlen és megszakítás nélküli vízi
utat keletre, Indiába. Tézise a következő volt: bármilyen
hatalmas kiterjedésű kontinens is Afrika, valahol délen egyszer
véget kell érnie, tehát eredményes felderítő expedíciók után,
megfelelő vízi járművekkel, műszerekkel és pontosan dokumentált
új térképek segítségével a déli kontinens körülhajózható.
A nagy áttörést Bartholomeu Diaz 1487-1488. évi felfedező útja
hozta meg. A portugál hajós ekkor érte el az afrikai szárazföld
legdélibb kiszögellését, s elnevezte azt Cabo das Tomentas-nak,
azaz „a viharok foká”-nak. A portugál uralkodó rendeletére
azonban visszatérése után – a nomen est omen elve alapján – a
baljóslatú nevet átkeresztelték Jóreménység fokára. Valójában
nem a Jóreménység foka Afrika legdélibb csúcsa és osztópont az
Atlanti-óceán és az Indiai-óceán között, hanem a végpont a
tőle 150 kilométerre délkeletre lévő Tű-fok (másként
Agulhas-fok). Tény azonban, hogy a Jóreménység foka
felfedezésével megnyílt a portugálok előtt a közvetlenül
Indiába vezető óceáni útvonal. Aztán 1493 tavaszán óriási
nyugtalanságot keltett a portugál udvarban a hír: a korábban
Lisszabonban elutasított Kolumbusz kitűzte az előző év őszén a
spanyol királyi lobogót az indiai szigetvilágban. A verseny első
szakaszát tehát a spanyol rivális nyerte, legalábbis ekkor még
azt hitték, hogy Kolumbusz Ázsia keleti partvidékét érte el. A
portugál udvarban tehát eldöntötték, hogy az ő hajóiknak is
mielőbb és bármi áron el kell most már jutniuk Ázsiába. Így
futott be néhány évvel később, 1498. május 20-án egy
gyötrelmes tengeri utat követően Vasco da Gama Gabriel, Rafael és
Berrio nevű hajója a gazdag indiai kereskedővárosba, Kalikutba,
amelyet ezideig a portugál utazók és kereskedők csak szárazföldi
úton tudtak elérni.
Nos,
Kolumbusz Pierre d’Ailly (1350-1420) csillagász, teológus és
főpap Imago mundi című munkájából megismerte Al-Farghani 9.
századi arab tudós tanításait, aki úgy vélekedett, miszerint az
Egyenlítő 360 foka közül egy-egy foknak 56 mérföld felel meg.
Csakhogy nem az Al-Farghani által használt 2164 méternek megfelelő
mérfölddel számolt, hanem a jóval rövidebb, 1480 méterrel
egyenértékű római mérfölddel. Al-Farghani számításai szerint
44 ezer kilométer lenne az Egyenlítő, Kolumbusz viszont úgy
gondolta, hogy mindössze 30 ezer kilométer hosszúságú.
Számításainak másik sarkalatos hibája az volt, hogy eltúlozta
Ázsia méreteit, és meg volt győződve róla, hogy Japán a
Karib-tengeri szigetek helyén található, 2400 tengeri mérföldre
a Kanári-szigetektől. Valójában azonban csaknem négyszer olyan
messze, 10 600 tengeri mérföldre fekszik tőlük. Ugyanakkor
meg volt győződve arról is, hogy a Föld felszínének csak 15%-át
borítja óceán, illetve víz, szemben a valóságos 70%-kal. Végül
is tehát számos tudós és fejedelem azért nem támogatta
Kolumbusz útját, mert hitetlenkedve hallgatták számításait,
csak azt nem sejtette 1492 előtt senki, hogy milyen eredményesnek
bizonyul és mekkora világtörténelmi paradigmaváltást hoz majd
Kolumbusz tévedése.
Ami
a Kolumbusz felfedezése nyomán kibontakozó gyarmatosítást,
illetve a konkvisztádorok ténykedését illeti, a második alapvető
tévhit, miszerint az európaiak gyakorlatilag kiirtották az őslakos
indiánokat. Mint minden történelmi esemény vonatkozásában, a
kép ezúttal is jóval árnyaltabb. Kezdjük azzal, hogy az
európaiak számára játszi könnyedséggel ment – például
Kínával ellentétben – az irdatlan kiterjedésű kontinens
meghódítása. Hiába teremtettek ugyanis rendkívüli
magaskultúrákat s fejlett, despotikus államrendszereket az
aztékok, a maják, illetve az inkák, mégis behozhatatlan technikai
és civilizációs hátrányban voltak a jövevény fehérekkel
szemben. Egyrészt nem ismerték a tűzfegyvereket és csekély
jelentőségű volt a fémművesség is, s ez már önmagában
megpecsételte a sorsukat. Másrészt a ló sem volt őshonos
állatfajta az Újvilágban, így a kor egyik csúcsfegyvernemének
számító lovasságot sem tudtak a bennszülöttek kiállítani az
európaiakkal szemben. Az indiánok által tartott láma nem igavonó
állat. Így jutunk el a harmadik tényezőhöz: nem ismervén a
fogatolás technikáját, az amerikai őslakosok csak kézi, kapás
földművelést folytattak, ami gazdasági lehetőségeiket eleve
korlátozta.
|
Tény,
hogy a konkvisztádorok alapvetően kegyetlenül bántak az
indiánokkal és irtották is, valamint rabszolgasorba taszították
őket, de valamiféle genocídiumról vizionálni e vonatkozásban,
meglehetősen erős történelmi aránytévesztés. Az indiánok
végzetét és demográfiai katasztrófáját alapvetően ugyanis a
járványok okozták, amelyek a fehérek aktív közreműködése
nélkül semmisítettek meg egész törzseket, népcsoportokat. Az
indiánok körében ugyanis nem alakult ki immunitás a fehérek
által behurcolt olyan betegségek ellen, mint a kanyaró, a
szamárköhögés és a himlő. Sokszor falvak tucatjainak népessége
semmisült meg. Ráadásul a járványok főleg a munkaképes
korosztályt pusztították el. A társadalom szétzilálódott, az
öregek nem tudták átadni a hagyományokat a fiatalabb
generációknak. Megrendült a hitük az ősi tradícióban is, mert
azt látták, hogy a fehérek nem pusztulnak, tehát az ő isteneik
nyilván hatalmasabbak és erősebbek, mint az indiánokéi. A fehér
spanyolok, portugálok, franciák és angolok kultúrája pedig oly
nagymértékben és karakteresen különbözött az őslakosokétól,
hogy a legjobb szándékkal sem lettek volna képesek tényleges
segítséget nyújtani nekik.
Tény,
hogy az európaiak 1492 után azért mentek a tengerentúli
vidékekre, hogy kereskedjenek, raboljanak, területeket hódítsanak,
s legfőképpen irdatlan mennyiségű ezüstöt és aranyat
hurcoljanak gályáikon haza. A 17. század közepéig átlagosan évi
1,2 tonna arany és 100 tonna ezüst érkezett Európába. S az
európaiak természetesen téríteni is akartak. Sok fehér számára
ez volt az első találkozás más rasszhoz tartozó emberekkel. Hogy
a meghódított területek lakói feletti uralmat érvényessé
tegyék, a spanyol királyoknak először is azt kellett
kinyilvánítaniuk, hogy a nem európaiak is emberek. Az 1512-es
királyi rendelet értelmében, amelyet a konkvisztádorok kötelesek
voltak felolvasni a benszülötteknek, „a mi Urunk és Istenünk,
az örökké élő Isten teremtette a földet és a mennyet, és
teremtett férfit és nőt, akiknek ti is és én is, és a világon
minden ember a leszármazottjai vagyunk.” E tényt megerősítendő
III. Pál pápa az 1537. évi dekrétumában kijelentette, hogy „az
indiánok valódi emberek, akik nemcsakhogy képesek a katolikus
hitet megérteni, de… szomjúhozva vágynak is annak elfogadására.”
Így aztán a fegyveres konkvisztádorok nyomában és társaságában
rövidesen a térítő klerikusok is megjelentek az Újvilág
földjén.
A
globalizáció hajnalán: a kora újkori gyarmatosítás és
rabszolgatartás – a zsidó eredeti tőkefelhalmozás (II. rész)
Lipusz
Zsolt írásának első része itt olvasható: A
globalizáció hajnalán: a kora újkori gyarmatosítás és
rabszolgatartás
Az
Újvilág meghódítása együttjárt 1492 után az őslakos indiánok
rabszolgasorba kényszerítésével. A káprázatos profitot termelő
ültetvényes gazdaságok, valamint a tulajdonosaik számára mesés
gazdaságot adó arany- és ezüstbányák munkaerejét ők adták. A
bánásmód a kor szokása szerint kíméletlen volt. Részint ennek,
ám sokkal nagyobb hányadban az európai konkvisztádorok által
behurcolt, s az indiánok számára végzetes, halált jelentő
betegségek következtében már a 16. század első felében
jelentős munkaerőhiány alakult ki Latin-Amerikában. Ettől
függetlenül kétségkívül rengeteg atrocitást elkövettek az
európaiak az őslakosok sérelmére.
|
A
kortárs történetíró Bartolomé Las Casas szerzetes Az Indiák
története című forrásműve számos megdöbbentő eseményt
örökített meg. A tudós klerikus egy helyütt megemlíti
munkájában, miszerint az egyik község lakóira „a keresztények
lóháton rontottak rájuk: karddal és lándzsával öldökölték
őket. Mintha csak juhnyájat rohantak volna meg: ki útjukba került,
fiatal vagy öreg, férfi vagy szoptatós asszony, felkoncolták,
szétszaggatták. A csecsemőket letépték anyjuk kebléről, s a
kisdedeket sziklához vágva, zúzták szét fejüket. Akasztófákat
állítottak, Megváltónk és tizenkét apostol tiszteletére,
tizenhármasával függesztették fel az indiánokat, s lassú
fuldoklásuk közben tüzet gyújtva alattuk, égették őket…
Magam szemével láttam, hogy néhány indián főembert különlegesen
kegyetlen módon, úgy végeztek ki, hogy rácsra kötözték őket,
és a rács alatt lassan parázsló tüzet égettek… Aki tudott
menekült; a szökevényeket dühös ebekkel üldözték, amelyek
percek alatt darabokra tépték az elfogottat. ... S ha néha
megtörtént, hogy az indiánok igaz okból, maguk védelmében
megöltek néhány fehér embert – ez volt a válasz: minden megölt
keresztényért száz indiánt kell kivégezni!”
A
kihalt indián lakosság pótlására rabszolgacsempészek már 1517
óta szállítottak afrikai négereket Amerikába. Az afrikai
rabszolgavadászat és emberkereskedelem már évszázadok óta
nagyszabású és busás hasznot jövedelmező üzlet volt. Las Casas
naiv jó szándéktól vezettetve maga is elkövetett a feketék
jövőbeli sorsára nézve egy végzetes hibát: az indiánok
szenvedését látva, egyik írásában azt fejtette ki, miszerint
kevésbé kegyetlen megoldás lenne és kevesebb emberi élet
pusztulna, ha az újvilági ültetvényeket erőteljes, hatalmas
afrikai négerekkel műveltetnék. Meglehetősen elterjedt történeti
közhely, hogy a fehér, angol, holland, spanyol és portugál
kereskedők és szerencsevadászok aljas, embertelen módon váltak a
feketék demográfiai tragédiájának előidézőjévé mint
rabszolga-kereskedők. Nos, a valós történelmi kép a kora újkori
rabszolga-kereskedelmet illetően is jóval árnyaltabb ennél. A
modern médiumok által a zsidókról kialakított idealizált és
kritika nélküli képpel szemben az igazság az, hogy a 16-18.
században is a „választott nép fiai” uraltak már ekkor is egy
olyan gigantikus profitot biztosító nemzetközi intézményt, amely
az emberi kizsákmányolás legsötétebb gonoszságát testesítette
meg, vagyis a rabszolga-kereskedelmet. Ugyanakkor a fehéreken kívül
a feketék is előszeretettel művelték az emberkereskedelem
rendkívül profitábilis üzletágát.
|
A
rabszolga-kereskedelem zsidó irányítása már az antik római és
a középkor keresztény történetírói előtt is közismert volt,
minthogy ez az üzletág már ekkoriban, tehát jóval 1492 előtt is
virágzott a Mediterráneumban. E krónikások megemlékeznek arról,
hogy a zsidó – s mellettük az arab – kufárok a fehér nőket
és gyermekeket kedvelték a legjobban, akik szexuális és egyéb
visszaéléseket szenvedtek el, s többnyire rájuk vadásztak, és
őket adták el Levantéban. A zsidó emberkereskedők előzékenyen
szolgálták ki a négerek fehér emberek teste iránti igényét.
Egyébként a zsidók maguk is elismerik a rabszolga-kereskedelemben
betöltött monopolszerepüket, egyszerűen mint egy rendkívül
jövedelmező kereskedelmi ügyletre tekintve. A History of the Jew:
From Babylonian Exile to the End of World War II. (A zsidó
történelem: a babiloni fogságtól a második világháború
végéig) című zsidó munkában a 312. oldalon az alábbi
tételmondatot olvashatjuk erről: A zsidók voltak a legjelentősebb
rabszolga-kereskedők az európai társadalmakban. 1492-t követően
pedig Ábrahám ivadékai uralták a rabszolga-kereskedelmet az egész
Újvilágban. Ami pedig az afrikai kontinens ez irányú tranzakcióit
illeti, a rabszolgatartás széltében-hosszában elterjedt volt
Afrikában is, a szolgaságra szánt négereket nem a fehér
emberkereskedők gyűjtötték össze, lévén, hogy nem is
merészkedtek az európai ember számára akkor még teljességgel
feltáratlan fekete kontinens veszedelmes belsejébe, hanem általában
– több kereskedelmi tranzitállomás beiktatásával – a
láncolat végén lévő afrikai rabszolgatartók adták el őket az
európai zsidó kufároknak vagy azok megbízottainak.
Egy,
az amerikai gyarmatokról szóló zsidó műben, a New World Jewry,
1492-1776-ban (Az Újvilág zsidósága 1492-1776) a következőket
olvashatjuk: „Olyan hajókkal jöttek (ti. Amerikába – L.Zs.),
amelyeken afrikai feketéket hoztak, hogy rabszolgának adják el
őket. A rabszolga-kereskedelem királyi monopólium volt, és a
zsidókat gyakran nevezték ki a korona ügynökeinek, hogy intézzék
az értékesítésüket. Ők voltak a legnagyobb flottával
rendelkezők az egész karibi régióban, ahol a szállítási
üzletek javarészt zsidó vállalkozások voltak. A hajóknak
nemcsak a tulajdonosai voltak zsidók, hanem a legénységük is, és
zsidó kapitányok parancsnoksága alatt vitorláztak… A
Nyugat-Indiai Társaság, amely monopolizálta a rabszolgák afrikai
importját, közárveréseken értékesítette a rabszolgákat,
készpénzért. A készpénz javarészt zsidók kezében volt, az
árveréseken feltűnő vásárlók javarésze szinte mindig zsidó
volt, és mivel nem voltak versenytársaik, mindig olcsón tudtak
rabszolgákat venni. Másrészt viszont akkor sem volt versengés,
amikor a rabszolgákat az ültetvényeseknek vagy más vevőknek
adták el, a legtöbb rabszolgát új tulajdonosaik hitelre vették
át, amelyet a következő aratás alkalmával kellett kifizetni
cukorban. A zsidók gyakran szereztek 300 százalékos hasznot (azaz
uzsorakamatot – L.Zs.) az eredeti beszerzési árhoz képest, és
erre jöhettek még a magas kamatok is, ha úgy alakult, hogy egy
ilyen árverés valamilyen zsidó ünnepre esett, az árverést el
kellett halasztani.”
Aaron Lopez |
Walter
White Who Brought the Slaves to America (Ki hozta a rabszolgákat
Amerikába) című munkájából kiderül, hogy a zsidó kereskedők
meghatározó szerepet játszottak az amerikai
rabszolga-kereskedelemben is, mind a spanyol, mind az északabbra
fekvő francia, brit és holland kolóniákban egyaránt. Aaron
Lopez, a Marrano-leszármazott portugál zsidó volt az egyik
leghatalmasabb rabszolga-kereskedő egész Amerikában. Több tucat
hajója volt, és több ezer feketét importált a nyugati féltekére
Afrikából. Forrásaink tanúsága szerint Lopez egyik hajóján, a
Cleopatrán, csupán két amerikai útja során 250 ember veszett
oda. Még egy ilyen, sok emberéletet követelő mocskos üzlet sem
tartja vissza a zsidó történészt, Jacob Marcust attól, hogy
dicsérje Lopezt: „Mit is mondhatnánk erről a rendkívül vonzó
alakról?”
Nos,
a történet lefolyása közismert. A „fekete elefántcsontnak”
nevezett négerekkel tömött flották raja vitorlázott nyugatra, a
hajók öblös mélyén heringmódra összezsúfolt eleven
rakománnyal. Sokszor hónapokig sínylődtek a foglyok a levegőtlen
hajófenékben, mert heteket vesztegelt a hajó Nyugat-Afrika
valamelyik kikötőjében – elsősorban a központi gyűjtőhelyen,
Goában –, míg megtelt néger rabszolgákkal, és ezt követte a
több hetes atlanti-óceáni átkelés. A történeti köztudatban
megkövesedett kép azonban a rabszolga-kereskedelem vonatkozásában
is plasztikusabb a dogmatikus közhelynél, amely kegyetlen,
„rasszista” fehérekről és szerencsétlen ártatlan feketékről
szól. Összességében ugyanis már a középkori földközi-tengeri
térségi emberkereskedelem lebonyolítói között is voltak zsidók,
arabok, négerek és különböző európai népek kalmárai
egyaránt, az áldozatok pedig nagyrészt európai fehérek közül
kerültek ki, majd az 1492 utáni „globális” tranzakció
lebonyolítói elsősorban az afrikai fekete törzsfőkkel
együttműködő zsidók voltak, elszenvedői pedig e helyi vezetők
által áruba bocsátott négerek. S minthogy az emberkereskedelem –
összefonódva az árukereskedelemmel, pénz- és uzsoraügyletekkel
– gigantikus extraprofitot hozott a korai tőkéseknek, számos
zsidó tőkés vállalkozás a 16-17. században alapozta meg máig
gyarapított mesés, krőzusi gazdagságát.
Lipusz
Zsolt – Kuruc.info
További részletek: http://kuruc.info/r/9/122850/#ixzz2qwFquX60
Amerikai
politikai elemző: "Izrael az, amely megfigyelés alatt tartja
az állami vezetőket világszerte"
Mark
Dankof, amerikai politikai elemző az iráni Press TV-nek adott
nyilatkozatában közölte: Izrael jelentős szerepet játszik az USA
titkosszolgálatainak az egész világra kiterjedő titkos
kémtevékenységében. A kijelentés persze aligha okozhat bárkinek
is meglepetést.
|
„Az
összes olyan cég, amely szerepet vállalt az amerikai
Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) világszerte zajló
információgyűjtésében, eredetét tekintve mind izraeli” –
jelentette ki a politikai elemző. Mark Dankof szerint „Izrael a
hátsó ajtón keresztül hozzáfér a titkos adatgyűjtési
tevékenység egészéhez, így az NSA kémkedéséhez is”, ami
annyit jelent, hogy „Izrael az, amely megfigyelés alatt tartja az
állami vezetőket világszerte”.
Mark
Dankof arról is beszélt, hogy az USA kormánya és az izraeli
rezsim a jövőben is folytatja kémtevékenységét úgy az Egyesült
Államokban, mint annak határain kívül, függetlenül az
ilyesfajta információszerzés „botrányos” és „illegális”
jellegétől.
Január
17-én Barack Obama amerikai elnök közölte, hogy Washington nem
fog bocsánatot kérni az NSA nagy vihart kavart kémtevékenysége
miatt. Ugyanakkor bizonyos változtatásokat kilátásba helyezett.
Vezető európai tisztségviselők szerint Obama ígéretei a titkos
információgyűjtés bizonyos korlátozására vonatkozóan
korántsem meggyőzőek.
Korábban
az Amnesty International nevű emberjogi szervezet nyílt levélben
szólította fel Obama elnököt arra, hogy amikor változásokat
hajt végre az NSA titkos adatgyűjtési programjára vonatkozóan,
„az emberi jogok ügyét állítsa az USA politikájának
középpontjába”. Egy másik emberjogi szervezet, a Human Rights
Watch ugyancsak felszólította az amerikai elnököt az egész
világra kiterjedő kémtevékenység korlátozására, és az emberi
jogok tiszteletben tartására.
Perge
Ottó - Press TV nyomán
További részletek: http://kuruc.info/r/39/122914/#ixzz2qwHON3xY
Elie
Wiesel, az "emberiség élő lelkiismerete" büntető
szankciókat követel Irán ellen
Elie
Wiesel, a demokrácia, az emberi jogok, a humanizmus élő jelképévé
emelt holokausztpápa, az elmúlt év decemberében egész oldalas
hirdetést jelentetett meg a New
York Times valamint
a Wall
Street Journal című
lapokban. A „béke nagykövete”, az „emberiség élő
lelkiismerete” nem kevesebbet követel, mint hogy az USA szenátusa
újabb szankciókat léptessen életbe Iránnal szemben, ily módon
akadályozva meg Teherán és az 5+1-es csoport (az ENSZ BT öt
állandó tagja, valamint Németország) között a végleges
megállapodás megszületését. A hirdetést Michael Steinhardt,
zsidó milliárdos, a Taglit (Birthright Israel) elnevezésű program
megalapítója finanszírozta.
|
Elie
Wiesel a hirdetésben a következőket írja: „Obama elnökhöz és
a Kongresszushoz fordulok, hogy – a további tárgyalások
alapfeltételeként – követeljék Irán nukleáris rendszereinek
teljes felszámolását, valamint azt, hogy a rezsim hagyjon fel az
Izrael megsemmisítésére irányuló népirtási szándékával.
Ezen kívül az USA szenátusának vezetőihez fordulok, hogy
haladjanak tovább az Irán elleni szankciók szigorításának
útján, mindaddig, amíg a feltételeket (az irániak) nem
teljesítik.”
Az
„emberiség élő lelkiismerete” 2012-ben azzal a zseniális
ötlettel állt
elő, hogy a Moszad rabolja el Mahmúd Ahmadinezsád iráni államfőt
(valahogy úgy, ahogyan egykor Adolf Eichmannt elrabolták), és
állítsák „nemzetközi bíróság elé”.
Még
a zsidók között is akadnak, akik megelégelték Elie Wiesel
hazudozásait. (A cionisták szolgálatába szegődött gójok
viszont mind ájult tisztelettel tekintenek rá, és még rosszat
gondolni sem mernek róla.) David Goldberg rabbi az Independent című
brit lap 2000. augusztus 31-i számában a következő
sorokat vetette
papírra a gazfickó Elie Wieselről: “Wiesel hiú, arrogáns,
könnyen félrevezethető és naiv a nemzetközi ügyeket illetően.
A korábbi izraeli kormányok legrosszabb túlkapásaival kapcsolatos
hallgatását azzal az elcsépelt közhellyel mentegeti, hogy csakis
azoknak, akik ott (Izraelben) élnek, van joguk kritikával élni. Ez
a kijelentése azonban nem riasztja el attól, hogy a lehető
leghangosabb és legélesebb bírálatot mondja Ausztriáról,
Németországról, a Szovjetunióról, Lengyelországról, Boszniáról
és Szerbiáról.”
|
Daniel
McGowan, a The Jewish Foundation for the Righteous nevű szervezet
elnöke egy 2006-ban írott cikkében állította
pellengérre korunk
egyik legnagyobb szélhámosát. A szintén zsidó származású és
a holokauszt-ipar visszaéléseit leleplező Norman Finkelstein A
holokauszt-ipar című nevezetes könyvében ugyancsak keresetlen
szavakkal illette és hazugnak nevezte a holokausztpápát. Az ismert
zsidó nyelvész, az USA és Izrael politikájával élesen szemben
álló Noam Chomsky „korunk
egyik legnagyobb csalójának” minősítette
Elie Wieselt. A cionizmussal szemben szintén kritikus Richard
Silverstein, a Tikun Olam című politikai blog szerzője szintén
éles szavakkal leplezte le Elie Wiesel szélhámosságait, többek
között azt
írva róla,
hogy a „politikai propaganda mestere”, akiért „bármely
politikai mozgalom minden pénzt megadna, hogy a maga oldalára
állítsa.”
Javad
Zarif iráni külügyminiszter 2014. január 16-án a Russian Today
című orosz
televíziónak nyilatkozva figyelmeztette
az Izrael érdekében ténykedő amerikai kongresszusi képviselőket
és szenátorokat: „Ha úgy gondolják, hogy a szankciók olyan
fontosak, akkor próbálkozzanak meg velük, és nézzék meg a
következményeket. Azok pedig aligha fognak nekik tetszeni”.
Perge
Ottó - Kuruc.info
Kapcsolódó:
A
Wiesel-legendárium legújabb gyöngyszeme: megjött Tibi!
Április
végén nagy
ünnepség volt Washingtonban:
húsz éve nyitotta meg kapuit az amerikai holokauszt múzeum
(USHMM). Az évforduló alkalmából szervezett eseményre sok
"túlélő" kapott meghívást, s természetesen felszólalt
– Clinton volt amerikai elnök mellett – Elie Wiesel, a múzeum
szellemi atyja is.
A
Nobel-békedíjas író számára igazi ünnep volt ez az évforduló:
közel hetven év múltán ismét találkozott régi barátjával,
Tibivel. Wiesel alapítványának (The Elie Wiesel Foundation for
Humanity) a Facebook-oldalán április 28-án egy fénykép
kíséretében az alábbi közlemény jelent meg:
At the USHMM 20th Anniversary events: EW reuniting with his friend, Tibi, who he writes about in Night. They have not seen each other since Auschwitz.
Az
író tehát ismét találkozott Tibivel, akit auschwitzi együttlétük
óta nem látott.
De
ki is ez a Tibi?
Az
éjszaka című Wiesel-műben három helyen találkozunk Tibi
nevével. A helyszín Auschwitz, pontosabban Buna. Itt ismerkedik meg
Elie és Tibi, egy csoportban dolgoznak:
Csoportunkba beosztottak két csehszlovákiai fivért, Józsit és Tibit. Szüleiket Birkenauban elpusztították. A két fiú szívvel-lélekkel összetartott.
Hamar barátságot kötöttem velük. Egy cionista ifjúsági szervezet tagjai voltak azelőtt, úgyhogy számtalan héber dalt ismertek. Így aztán gyakran dúdoltunk – halkan – a Jordán csöndes vizeiről, meg Jeruzsálemről, a fenséges Szent Városról. És Palesztináról is gyakran beszélgettünk. Józsi és Tibi szüleinek sem volt bátorsága idejekorán felszámolni mindent és kivándorolni. Mi hárman elhatároztuk, hogy ha megérjük a felszabadulást, egyetlen napig sem maradunk Európában, az első hajóval elmegyünk Haifába.
Amit
tudunk: Elie Wiesel Európában maradt, majd az USA-ba költözött,
nem telepedett le Palesztinában. Hogy mi lett Tibivel és Józsival,
nem tudom.
A
két "csehszlovákiai" fivér legközelebb akkor bukkan fel
Az éjszaka lapjain, amikor az SS ismét "szelektálást"
tart a táborban:
Tibi és Józsi, akiket velem egy időben helyeztek át az építőbrigádba, odajöttek hozzám:
- Maradjunk együtt, úgy erősebbnek érezzük magunkat.
Józsi dünnyögött valamit. A jelek szerint imádkozott. Sose tudtam, hogy Józsi hívő. Sőt: mindig az ellenkezőjét gondoltam. Tibi néma maradt, és nagyon sápadt volt.
Aztán
megjelenik három SS-tiszt kíséretében doktor Mengele, a foglyok
pedig elfutnak előtte, s utána azt figyelik, vajon felírta-e a
doktor a számukat (hogy a szaladó-rohanó ember karjára tetovált
számot hogyan lehet elolvasni, számomra rejtély). Tibi és Józsi
után Elie vágtázik el Mengele előtt:
Végre megérkeztem, erőim végén. Mihelyt lélegzethez jutottam, megkérdeztem Józsit és Tibit:
- Felírt?
- Nem – válaszolta Józsi. És mosolyogva fűzte hozzá:
- Ha akart se tudott volna, olyan gyorsan futottál…
Elnevettem magam. Boldog voltam. Legszívesebben megcsókoltam volna mindkettőjüket.
Ugyanezen
a napon, egy másik barakkban Elie Wiesel édesapja is fut. Az ő
számát azonban felírják, s néhány nap múltán újabb
"szelektáláson" kell megjelennie. Elie persze nagyon
ideges, aggódik az édesapjáért (akinek a keresztnevét egyébként
egyszer sem írja le a könyvben):
Egész nap kóvályogtam, akár az alvajáró. Tibi és Józsi szólt hozzám időnként egy-egy testvéri szót.
Az
édesapa másodszor már jól teljesít, megmenekül. Tibi és Józsi
azonban eltűnnek az elbeszélésből, nem találkozunk velük többé.
A tábort januárban kiürítik, a foglyok elindulnak gyalog Gleiwitz
felé, végül Buchenwaldban kötnek ki. Tibiről és Józsiról
ekkor már egy árva szót sem olvasunk. Auschwitzban maradtak talán?
Évek
óta gyötrődtem, mi történhetett a testvérpárral. Április
végén nagyot dobbant a szívem: a "csehszlovákiai" Tibi
végre előkerült! Igaz, közel hetven év telt el ama testvéri
szavak óta, de tudjuk jól (közhely): minden jó, ha a vége jó. A
Wiesel-alapítvány Facebook-oldalán megjelent képet, a történelmi
súlyú találkozás eme páratlan dokumentumát sokan kommentálták;
az egyik rajongó például ezt írta: "That gives me chills and
brings tears to my eyes. How awesome it is that they were reunited!"
Hát bizony az én szemem sem maradt száraz….
|
Azt
persze most sem tudom, van-e ennek a Tibinek családi neve. Azt sem
tudom, mi történt vele Auschwitz kiürítése után. És arról sem
számol be a Wiesel-alapítvány Facebook-oldala, hol van (él-e,
hal-e) Józsi.
Érdekes,
hogy a Nobel-békedíjas szerző vaskos memoárjában – Minden
folyó a tengerbe siet – se Tibi, se Józsi nevével nem
találkozunk, pedig az író hosszan mesél az auschwitzi
élményeiről. Igaz, Az éjszaka című mű az 1950-es években
íródott, az említett memoár pedig közel negyven év múlva
született meg. Addigra Wiesel elfelejtette volna a két
"csehszlovákiai" fivért? (Zárójelben jegyzem meg:
1944-ben nem létezett Csehszlovákia, erről Elie Wiesel valahogy
nem értesült.)
Úgy
hírlik, a jövőre beharangozott holokauszt-évben ismét hazánkba
érkezik Elie Wiesel. Jó lenne, ha a kormány illetékesei nemcsak
őt, hanem Tibit is meghívnák. És persze Józsit is, ha addig ő
is előkerül a "haláltáborból".
Bistrán
Demeter - Kuruc.info
Kapcsolódó:
Elie
Wiesel emlékiratai nagyítóval: így hazudik a "szavahihető
szemtanú" (VII., befejező rész)
Az
előző részek:
- „Ez
minden? Nem voltak nyilvános kivégzések? Akasztások? Nem, semmi
ilyesmiről nem tud. Bosszúálló akciók? Semmi…”
„Senkisem
viszajöt?”
Tegyük
félre az emlékirat műfajt megcsúfoló Wiesel-koholmányokat!
Igaza van Grüner Miklósnak, akkor is, ha igazát mindeddig nem
sikerült hivatalosan elismertetnie: ez az ember szélhámos, ez az
ember nem az, akinek vallja magát! Akkor sem, ha 1928. szeptember
30-án valóban bejegyeztek egy Vizel Lazar nevű újszülöttet a
máramarosszigeti anyakönyvbe. Az nem ő. Mert ha ő lenne, tudnia
kellene magyarul is, románul is.
A
magyart állítólag megutálta. De akkor miért olvasott fel a
magyar Parlamentben 2009 decemberében papírról magyarul
egyoldalnyi szöveget? Olvasni nem utál, csak beszélni?
Kattintson Wiesel parlamenti látogatásának képeiért! |
Ám
továbbmenve: az a szövegolvasás igencsak betanultnak hatott, ami a
francia a, ó, ő, ű stb. hang kiejtésének birtokában nem nagy
kunszt, a szavakat viszont többször nem sikerült értelmüknek
megfelelően olvasnia: „megtisztelt[te]és, Mármorosziget,
Romanyában szület[t]ek” stb.
A
Nobel-békedíjas zsonglőr úgy beszéli nyelvünket, ahogyan egy
filmrészletben kénytelen volt megszólalni egy csak magyarul tudó
idős ember előtt: „Senkisem viszajöt?” (A debreceni zsidó
gimnáziumban Kölcsey, Vörösmarty, Arany nagy verseit szavalták a
diákok.) Ennyit külföldre szakadt magyaroktól is összeszedhetett
a háború vége óta, mióta kitalálta és leírta, hogy
Máramarosszigeten született. (Grüner Miklós azt írja könyvében,
neki nyíltan bevallotta, amikor 1986-ban találkoztak Stockholmban,
hogy nem tud magyarul - bővebben lásd a lenti kapcsolódó
anyagainkat.)
Mások – nem családtagok – által kapott levelezőlapok a Wiesel-múzeum vitrineiben |
Amikor
e város díszpolgárává avatták (1994-ben), kínosan elszólta
magát az őt ünneplő román előkelőségek előtt is. „Két
szót tanultam ma önöktől – lelkesedett angolul –: »Mulţumesc
frumos!«” (köszönöm szépen). Na ne vicceljünk! Ha 1928–1940
között Romániában él – ahol a család boltjában is
mindenkivel a saját nyelvén beszéltek, amint a Minden folyó…-ban
állítja –, nagyváradi gimnáziumba jár vizsgázni, nem 1994-ben
kellett volna megtanulnia románul a köszönöm és a szépen szót.
Még
egy érdekes adalék, amelyből handabandázása mellett az is
kiviláglik, mennyire lenézi Wiesel a közönségét. (Mellesleg
méltán. Akik ennyi tücsköt-bogarat benyelnek, nem érdemelnek
mást.) Paul Goma egykori román disszidens írja A piros hét című
könyvében (2004): „A nyolcvanas években egy francia televíziós
csatornán nyilatkozta, hogy »családját 1944 áprilisában
Szigeten lefogták és Auschwitzba küldték a… román csendőrök«.
Mikor Eugčne Ionesco felhívta a figyelmét, hogy Észak-Erdély
1944 tavaszán magyar fennhatóság alatt állt, Wiesel ravaszkás
mosollyal így vágta ki magát: »A részletek nem számítanak, a
franciák úgysem ismerik a történelmet«.”
Egy
különös félreértés is csak úgy futhatott be nagy karriert a
Wiesel-szélhámosságot kutató irodalomban, hogy Elie Wiesel
(és/vagy az a titkosügynök, aki néhány évtizeddel ezelőtt
lefotózta az 1928-as máramarosszigeti anyakönyv bizonyos lapját)
egy kukkot sem tudott románul, amikor megszerezte a szeptember 30-án
született Vizel Lazar anyakönyvi adatait.
Csak
később világosíthatta fel valaki, hogy melyik oszlopban milyen
dátum szerepel. Csakis így kerülhetett az 1945 nyarán
Buchenwaldból Párizsba szállított árva gyermekek listájára
születése napjaként 1928. október (6. helyett) 4. (A napot
illetően figyelmetlen vagy feledékeny lehetett valaki. Talán
Szurából is emiatt lett Sára.)
|
Vizel
Lazar bejegyzési helye a máramarosszigeti anyakönyvben. Sorszám:
511. Bejegyzés napja: 1928. okt. 6. Születés napja: 1928. szept.
30. A gyermek keresztneve, neme, vallása: Lazar, fiú, izr(aelita).
A szülők neve, foglalkozása, lakcíme: Vizel Solomon, kereskedő,
Feig Sura, Máramarossziget, G. Coşbuc utca 52. Vallásuk:
izr(aelita). Életkoruk: 34, 30.
|
Október
6-án, az ünnepek után egymás után három izraelita vallású
gyermek születését is bejelentették, akik (fentről lefelé)
október 1-jén, szeptember 30-án, illetve október 4-én születtek.
Az anyakönyvi hivatal jól megviccelte a románul mukkantást sem
értő Elie Wieselt: a bejelentés és nem a születés napját
tüntette fel az első oszlopban.
Ha
ugyanis értette volna az anyakönyv nyomtatott román szövegét,
nem követi el a bakit. Ott az első oszlop: Bejegyzés napja (kézzel
kitöltve: 1928. október 6.). A második: Születés napja (kézzel
kitöltve: 1928. szeptember 30.). Miután megtudta, mi a különbség
a kettő között, híres emberként már a szeptember 30-át
terjesztette születése napjaként. (Egyébként érthető a jóval
későbbi bejegyeztetés: nagy zsidó ünnep volt, Solomon, az apa
majd egy hétig felé sem ment az anyakönyvvezetőnek.)
|
Az
anyakönyv jobb oldali lapja Vizel Solomon aláírásával (középen).
A jobb szélső oszlopban (utólagos megjegyzések, javítások)
látható két bejegyzés azt jelenti, hogy 2007. június 5-én
anyakönyvi kivonatot kért az e helyre bejegyzett személy (vagy
megbízottja), ám ez valami miatt nem bizonyult jónak,
megsemmisítették (a lap legszélére, amely itt nem látszik,
odaírták, hogy anulat, vagyis érvénytelen), majd 2007. július
4-én újat állítottak ki.
Ezek a W betűvel kezdődő nevűek még a magyar világban születtek |
Ami
a buchenwaldi árva gyerekek listáját illeti: bennünket a gépelt
ívek 9. oldala érdekel, amelynek fénymásolt példányát kérésére
megkapta Grüner Miklós is, azóta feltették az internetre is.
Ugyanabból a fénymásolt 9. oldalból más példány került Grüner
Miklóshoz, mint a világhálóra. A Grünernek küldött változatban
a 405. sorszámnál ez szerepel: „Wiesel Lazar, 4. 10. 1928.,
Marmorossziget”. Az interneten: „Wiezen Lazar, 4. 10. 1928.,
Sighet”. Miről árulkodik ez? Nem kevesebbről, mint arról, hogy
valaki utólag meghamisította a 9. oldalt annak érdekében, hogy
Wieselnek legyen igazolható máramarosszigeti személyazonossága
már 1945-ben. Ki állította össze a listát, kinek a birtokában
van, ki adhat ki róla fénymásolatot? A nagy hatalmú amerikai
Joint (American Jewish Joint Distribution Committee), a világ
legnagyobb nemzetközi zsidó humanitárius segítségnyújtó
szervezete. Wieselnek (vagy egy ügynöknek) nem volt nehéz bejutnia
ide, hogy manipulálja a névsort…
Ismét
Falusy Mártont kell idéznünk, aki alighanem pontosan rátapintott
Wiesel franciaországi identitására: „Mielőtt kutakodni kezdtem,
eszembe jutott Az éjszaka című könyv előszavát író François
Mauriac egyik naplójegyzete. Elie Wiesel 1956-ban mint újságíró
ismerkedett meg a világhírű íróval, aki évekkel később így
emlékezett vissza első találkozásukra: »Amikor elmondtam ennek a
fiatal izraeli újságírónak, aki interjút kért tőlem, hogy a
feleségem a megszállás alatt egy gyerekekkel telezsúfolt vonatot
látott az Austerlitz pályaudvaron, ennyit mondott: ’Én is köztük
voltam.’ Ezekkel a szavakkal született meg a barátságunk.« Elie
Wiesel egyik későbbi könyvében cáfolta Mauriac szavait, mondván,
»bizonyára arról beszéltem, hogy zsidó gyerekekkel együtt
voltam a lágerben«. Mauriac szavai azonban szöget ütöttek a
fejembe. Miért ne hinnénk neki? Pláne akkor, ha azt is tudjuk,
hogy Elie Wiesel – annak ellenére, hogy már fél évszázada az
USA-ban él – máig franciául írja műveit, holott saját
bevallása szerint csak a háború után tanulta meg a nyelvet. [De
hogy tanulta akkor is? Sehogy. Valós lehetőség, hogy azért, mert
nem volt szüksége rá, mert már tudta. Íme: „A vezetőség
francia tanfolyamokat szervez. Én elmulasztom őket. Mire lenne jó?
Jobb dolgom is van annál, mint hogy a rendhagyó igék ragozását
és az igeidők egyeztetését magoljam. Hát a rajzórák? A
Midráshoz hasonlítva a perspektíva a legcsekélyebb érdeklődést
sem kelti bennem. Haszid műveket, misztikus traktátusokat szerzek
be.” – 168. old.] Írói nyelve a francia, elképzelhető tehát,
hogy azt már gyerekkorában, a háború előtt-alatt –
Franciaországban – tanulta meg. Mert itt is éltek Wiesel nevű
zsidók. Méghozzá olyanok is, akik éppen […] Nagybocskóról
származtak. Onnan, ahol Elie Wiesel anyai nagyapja is élt.
Az állítólagos ősök (fentről lefelé): Feig nagypapa Nagybocskóról, az apa és az anya a három nagyobb testvérrel |
Éppen
ezért elkezdtem kutakodni a Jad Vasemben, s rátaláltam egy
1908-ban Nagybocskón született Wieselre, akinek a keresztneve nem
Slomo, hanem Ignác-Nahum. A felesége Ester, s feleségének anyja
Tzipora Feiga. Érdekes, hogy nemcsak a Wiesel vezetéknév bukkan
itt fel, hanem a Feig családnév is. Ignác-Nahum és Ester is
Auschwitzban halt meg az emléklap szerint, amelyet lányuk, Cipora
(Tzipora) Wiesel 1982-ben adott le a Jad Vasemben. Ráadásul ez a
Cipora meg is adja szülei születési dátumát: 1908 és 1906.
Az aláírás szerint 1932-ből Máramarosszigetről származó kép: az anya, Bea (balra), Hilda (jobbra). Az anya és a legkisebbik csemete névtelen maradt |
A
Cipora Wieselről szóló fenti közléssel semmit sem akarok
állítani, csak elgondolkodtatott a név. S Cipora pontos
adatközlése. Ahogy […] Yaakov Fishkovitz is pontos adatokkal
szolgált. Elie Wiesel és állítólag életben maradt két húga
[valójában nővéreiként emlegeti őket] azonban nem törődött a
holtak emlékével. Saját halottaik emlékével. Vajon miért?”
Wiesel
állítólagos Cipora húgával azóta törődött valaki. Egy
bizonyos P. Fazzini (?) az USU (sic!)-beli Hamiltonból
2009-ben kiállított egy emléklapot Vizel Tzipora névre, akinek
apja SHLomo (így!), anyja Sara [Feig] (a biztonság
kedvéért így, nehogy összetévesszük valaki mással!), születési
éve, kora ismeretlen. Vajon honnan tudta, hogy Vizelnek kell írnia,
amely családnéven az 1928-ban született Lazart is bejegyezték? De
akkor azt hogy nem tudta, hogy Ciporát Wiesel szerint nem ezen a
keresztnéven anyakönyvezték? „Cipora fiatalabb [volt nálam].
Születési bizonyítványán Judit néven szerepel (a román
hatóságok nem fogadtak el bizonyos zsidó neveket)”… (24.
old.). Vagy csak egy regényhőssel gazdagította az áldozatok
listáját?
Bihari
Csilla
(Kuruc.info)
Köszönettel
Grüner Miklósnak, aki beemelte a köztudatba Elie Wiesel
szélhámiaügyét, és azóta is pénzt, fáradságot nem kímélve
próbálja elérni a csaló leleplezését. Könyvét a Fontár Bt.
terjeszti (1036 Budapest, Tímár u. 1–3.). Időpont-egyeztetés
szükséges Decsi Imrével (+36 30 377 9855, vagy fontar2@gmail.com).
Kapcsolódó:
További részletek: http://kuruc.info/r/9/92622/#ixzz2qwOrQ763
Egy
kis figyelmességi játék: találja meg Elie Wiesel auschwitzi
tetoválását!
Ha
nem sikerül, akkor - fájdalom, de - Ön is antiszemita...
Elie-Wiesel-Tattoo.mp4
"A
világnak meg kell tudnia: Elie Wiesel szélhámos"
|
A
nyíregyházi holokauszt-túlélő bizonyítja: a Nobel-békedíjas
nem az, akinek mondja magát. Járt az FBI-nál is és jelentette: ez
az Elie Wiesel egy szélhámos. Itt 14 napot kértek – ám soha
többé nem reagáltak semmiféle megkeresésre - áll a Haon
cikkében, folytatását alább közöljük, s bár van benne egy-két
furcsaság, mint hogy az alany édesanyját "vitték egyből a
krematóriumba", meg hogy Auschwitz haláltábor lett volna (bár
ezt az interjút lejegyző újságíró biggyeszti oda, aki egyébként
más hibákat is vét), azért enyhén szólva érdekes a történet,
és újabb kegyelemdöfés lehet a holokamu-mítosz nemzeteket gúzsba
kötő légvárának.
Életének
elmúlt húsz évét arra áldozta, hogy kiderítse: mi lett a sorsa
az auschwitzi haláltáborban megismert barátjának, a Máramarosról
elhurcolt, akkor 31 éves Lázár Wieselnek, és hogyan került az ő
tetovált azonosító száma, az A-7713 ahhoz az emberhez, akit a
világ Elie Wiesel néven ismert meg, s aki 1986-ban Nobel-békedíjat
kapott...
Grüner Miklóst 1944-ben deportálták Nyíregyházáról családjával együtt, s amikor sorra elveszítette a családtagjait, a Wiesel-fivérek mentették meg az életét a táborban. A szabadulás után majd' negyven évvel, 1986-ban hívták Svédországba, hogy találkozzon régi barátjával, Lázárral, azaz Elie Wiesellel, de a férfi idegen volt. Hiába jelentette ki mindenkinek, hogy ez a személy nem azonos az igazi Lázárral, senkinek nem volt módjában meghallgatni az igazságot. Grüner Miklós sajátos magánnyomozásba kezdett, az összegyűjtött anyagot könyvben adta ki.
Nobel-békedíjas hamis személyiséggel
– Egykori jótevőjét és barátját, Lázár Wieselt kereste az elmúlt húsz évben a nyíregyházi születésű Grüner Miklós, aki Auschwitz poklából megmenekülve döbbenten szembesült azzal: Lázár nevén egy idegen férfi vált világhírűvé. A kutatás történetét megosztotta velünk.
– A családommal együtt 1944-ben deportáltak, én akkor még 15 éves voltam. A nyírjesi gyűjtőhelyről kerültünk '44 májusában az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborba, dacára annak, hogy azt ígérték: Magyarországon maradunk kényszermunkára. Anyámat és az öcsémet azonnal kiszelektálták, ami annyit jelentett, hogy őket rögtön a krematóriumba vitték. Apámmal és a bátyámmal számot kaptunk, amit betetováltak a bal alkarunkba és átkerültünk a Buna nevű gyárba. Nagyon nehéz munkát végeztünk, apám hat hónapig bírta, aztán őt is kiszelektálták – avat a történet fájdalmas előzményeibe Miklós bácsi.
A bátyámat nem sokkal ezután átvitték Mauthausenba – folytatja –, így egyedül maradtam. Ekkor fordultam segítségért apám barátaihoz: Lázár és Ábrahám Wieselhez. Lázár 1913-ban született és az azonosító száma az A-7713-as volt (az 1900-ban született Ábrahámé az A-7712), s amikor látták, hogy egyedül maradtam, a pártfogásukba vettek, törődtek velem, amennyire a körülmények megengedték.
Lázárral szabadultam, ami szintén összekovácsolt bennünket: a németek visszavonulásával előbb Glivicébe meneteltették a tábort 1945 hófúvásos januárjában, rengetegen meghaltak az erőltetett menetelésben. Három hónap múlva nyitott marhavagonokba zsúfoltak minket, de mire elértük Buchenwaldot, az emberek több mint fele meghalt, köztük Ábrahám is.
Egy idegen férfi

Itt
voltunk 1945. április 8-ig, itt szabadítottak fel minket a bevonuló
amerikai csapatok. Én rajta is vagyok azon a fényképen, amelyet a
táborról készítettek és bejárta a világot. Megvizsgáltak, nem
nyomtam 30 kilót sem és tüdőbajt is megállapítottak nálam. Egy
svájci szanatóriumba küldtek, ahol meggyógyítottak, majd
Ausztráliában telepedtem le, míg bátyám Svédországban talált
munkát és otthont.
Egy dél-svédországi újságtól 1986-ban kaptam egy telefonhívást, hogy nem akarok-e találkozni egy régi barátommal, Elie Wiesellel? Még a repülőjegyet is kifizetik. Először nem értettem, kiről beszélnek, de mondták: hát ő az a Lázár Wiesel, aki A-7713-as számmal volt a rabtársam. Nagyon megörültem és repültem Svédországba 1986. december 14-kén, de döbbenten láttam: egy idegen férfi áll előttem, aki magyarul nem is tudott, az angolt is erős francia akcentussal beszéli. Tíz percen belül vége is lett a találkozónak. Búcsúzóul azért még dedikált nekem egy könyvet, az „Éjszaka” című művet, amelyről azt mondta: ő írta. Elfogadtam, de jeleztem mindenkinek: ez az ember nem az, akinek mondja magát.
A kérdés nem hagyott nyugodni: az A-7713-as szám Lázár karján volt. Hogy került ez Elie Wieselhez, aki viszont senkinek nem volt hajlandó megmutatni az ő karját, mondván: az az ő teste, nem mutogatja senkinek? Egyszer tett kivételt egy izraeli sztárújságíróval, neki is csak egy szempillantást engedve, aki annyit mondott nekem: a számot nem tudta kiolvasni, de azt látta, hogy nem tetovált jel. Húsz évig kutattam, ahol csak tudtam, s kiderítettem: a magát Elie Wieselnek nevező személy soha nem is volt koncentrációs táborban, mert nem szerepel a hivatalos nyilvántartásokban.
A világhírű könyvet 1955-ben Lázár, az én egykori barátom adta ki Eliezer néven Párizsban és „A világ hallgat” címmel. Ezt írták át 1958-ra „La Nuit” címmel franciára és „Night” címmel angolra Francois Mauriac (szintén Nobel-díjas író) közreműködésével – de ekkor már a 250 oldala eredeti könyv csak 115 oldal volt, és Elie Wieselt tüntették fel szerzőként. Ez lett világsiker, 10 millió példányt adtak el belőle, s 1986-ban Nobel-békedíjat is kapott érte. Egy sor elismerés követte ezt, Elie Wiesel megkapta többek között a Magyar Köztársaság Érdemrend Nagykeresztjét 2004-ben, lord lett Angliában. Mindeközben Lázár barátomnak egyszerűen nyoma veszett, pedig az egész világon kerestettem.
Az FBI sem válaszolt
Elie Wiesel soha többé nem akart velem találkozni. Sikeres, gazdag ember lett, aki 25 ezer dollárért tart egy 45 perces előadást. A hivatalos szervek sem akartak hallani az egész történetről. Megkerestem az Amerikai Bevándorlási Hivatalt, ahol nincs nyilvántartásban se Lázár, se Elie Wiesel. Jártam az FBI-nál is és jelentettem: ez az Elie Wiesel egy szélhámos. Itt 14 napot kértek – ám soha többé nem reagáltak semmiféle megkeresésre. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia is agyonhallgatta a történetemet, az amerikai és a svéd sajtó is érdektelenséget mutatott. Sőt...
Névtelen telefonhívások érkeztek: könnyen kaphatok egy golyót, ha nem hagyom abba, de én már jártam a halál torkában, nem félek, és egyébként is négy országban helyeztem letétbe kéziratokat és olyan dokumentumokat, amelyeket váratlan elhalálozásom esetén nyilvánosságra hoznak. Hát megúsztam eddig, a világnak azonban meg kell tudnia: Elie Wiesel szélhámos. Én, a nyíregyházi fiú visszatértem, és elmondom az igazságot – zárta a fölöttébb furcsa történetét Grüner Miklós, aki ez egészet megírta egy könyvben „Egy lopott Nobel-díjazott személyazonosságának története” címmel.

magát Elie Wieselnek mondó személy hamis személyazonossággal
érkezik Magyarországra"
|
Ezennel
jelentem a Ferihegyi repülőtér igazgatójának, hogy a Köves
Slomó által meghívott professzor, az úgynevezett Elie Wiesel
hamis személyazonossággal érkezik Magyarországra. Állampolgári
kötelességem, hogy ha egy bűncselekményről tudomásom van, azt
jelentsem - áll Grüner Miklós levelében.
Grüner
Miklós az az Auschwitzot megjárt férfi, aki évek óta próbálja
felhívni a világ figyelmét állítására: Elie Wiesel egy
szélhámos, aki ellopta egy barátja és lágertársa, Lázár
Wiesel nevét és azonosítószámát. Grüner ugyanis találkozott
a magát Elie (Eliezer, Lázár) Wieselnek mondó
holokauszt-sztárral, és döbbenten állapította meg, hogy ez nem
az ő Lázár Wiesel barátja, akivel együtt volt a munkatáborban.
Ennek hangot is adott - Wiesel azóta sem volt hajlandó találkozni
vele.
Grüner
továbbá azt állítja, "Elie" egyszerűen ellopta a
barátja által írt könyvet, s ennek köszönheti a világsikert.
Egy korábbi összeállítást erről itt olvashat,
alább pedig egy sor dokumentum és levelezés, melyek Grüner
Miklós szavainak egy részét alátámasztani látszanak, de arra
mindenképpen elégségesek, hogy kivizsgálás induljon, mely
kideríthetné, ki is valójában ez az Elie Wiesel.
Izgatottan
várjuk, mit lépnek a "magyar" hatóságok.
|
|
Grüner-levél Wieselnek:
|
Grüner-levél a máramarosi Wiesel-emlékház vezetőségének:
|
Buchenwaldi válaszlevél Grünernek: Lázár Wiesel két születési dátummal szerepel: a buchenwaldi adat 1913. 09. 04., egy amerikaiak által készített kérdőíven viszont 1928. 10. 04. szerepel.
|
Elie Wiesel a Wikipédia szerint (is) 1928. 09. 30-án született - itt más dátumot látunk, ugyebár.
|
Feljegyzés Wiesel Ábrahám elhunytáról:
|
Vizel Lázár román születési bizonyítványát helyettesítő igazolás 1996-ból. Eszerint született: 1928. 09. 30-án.
|
A német igazolás szerint Wiesel Lázár 1928. 10. 4-én született:
|
Nagyobban:
|
|
|
|
Az Auschwitzi Múzeum szerint 1913. 09. 4-én született Lázár Wiesel:
|
Egy másik auschwitzi levél is az 1913. 09. 4-ei dátumot erősíti meg:
|
|
|
Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Eliezar Wiesel viszont igen:
|
További levelek:
|
|
Elie Wiesel "vallomása": 1928. 09. 30-án született és a 7712-es számot kapta Auschwitzban:
|
|
|
A Grüner által küldött képen nem látszik a tetoválás:
|
Sajtóvisszhang:
|
|
|
És Grüner Miklós könyve:
|
Kuruc.info
Kapcsolódó:
Kicsoda
Elie Wiesel? - Carlo Mattogno írása a holoszélhámosról
A történelem egyik legnagyobb szélhámosa a magyar Parlamentben követelte a holokauszt-hazugság cáfolását tiltó törvényt - mely tegnap életbe is lépett. Wiesel vendéglátója nem más, mint a fideszes Balog Zoltán (fent) |
Kapcsolódó: A Parlament szerdai zsidó megszállása képekben
Az alábbi írást Elie Wieselnek ajánljuk, abból az alkalomból, hogy április 10-én hatályba lépett az úgynevezett holokauszt cáfolását tiltó törvény Magyarországon.
Elie
Wiesel jelentős erőfeszítéseket tett a szabadságjogok
felszámolása érdekében szerte a nagyvilágban. Ő volt az, aki
tavaly őszi magyarországi látogatása alkalmából közvetítette
a parancsot a pannon gyarmat irányítói részére: nem tűrhető
tovább a szabad véleménynyilvánítás a holokausztmítosz
ügyében.
Az alábbi írás szerzője, Carlo Mattogno, egy nyilván „elfogult”, „előítéletes”, „antiszemita” és „náci” történész, az alábbiakban a szentté avatás küszöbén álló szélhámos személyazanosságára vonatkozó hazugságait boncolgatja egy portálunkon megjelent, dokumentumokkal ellátott írás alapján.

Wiesel: Újabb dokumentumok
Miután
publikáltam Elie Wiesel: “The Most Authoritative Living Witness”
of The Shoah?[1] című cikkemet, értesültem arról, hogy egy
magyarországi internetes weboldalon (a kuruc.infón - itt és itt)
Grüner Miklós a témával kapcsolatban alapvető fontosságú
dokumentumokat hozott nyilvánosságra. [2] Grüner már hosszú
évek óta törekszik arra, hogy kiderítse, ki is valójában Elie
Wiesel.
Nem kívánom itt ismertetni Grüner véleményét, aki meg van győződve arról, hogy a Nobel-díjas Eli Wiesel egyáltalán nem az a személy, akinek mondja magát. Pusztán a hozzáférhető dokumentumok bemutatására szorítkozom, melyekből azonban levonhatók bizonyos következtetések.
1) A Buchenwaldi Gedenkstätte (Emlékezet) Központ 2002. május 15-i keltezésű, Grüner Miklós részére írt levele az alábbi megállapításokat tartalmazza:
Lazar Wieselt, aki 1913. szeptember 4-én született Máramarosszigeten, sok-sok fogollyal együtt Auschwitzból Buchenwaldba szállították (Buchenwald archívum, microfilm Auschwitz, p. 41). Megérkezésekor a 2438-as számmal azonosították, a buchenwaldi lágerben pedig mint a 123565-os számú fogoly szerepel, akit Auschwitzban A-7713 számmal jelöltek. Mindezek az adatok szerepelnek Lazar Wiesel személyi lapján, mely a tábor vezetőségének hivatalos iratai között megtalálható. [Schreibstube].[3] (Ugyanakkor Lazar Wiesel az amerikai hatóságok által összeállított kérdőíven a 132 165-ös számon van nyilvántartva (NARA Washington, RG 242, microfilm 60), továbbá születési idejeként is egy másik időpont, 1928. október 4. van megjelölve.) Lazar Wiesel 1945. július 16-án Párizsba ment egy csoport gyerekkel együtt. Meg kell jegyezni itt, hogy a buchenwaldi archívumban a 123 165-ös számú igazolvány (Schreibstube) egy Pavel Kun nevű szlovákiai zsidó nevére van kiállítva, aki 1945. március 8-án Buchenwaldban életét vesztette.
2) Lazar Wiesel részére kiállított azonosító igazolványon a következő adatok szerepelnek:
“123565
Wiesel Lazar Polit.
Geb. 4.9.13 Maromarossiget Ungar
Schlosserlehrling Jude
26. Januar 1945”
Tehát Lazar Wiesel Máramarosszigeten született 1913. szeptember 4-én, lakatosinas, magyarországi zsidó politikai fogoly, akit Buchenwaldban 1945. január 26-án regisztráltak az 123 565-ös szám alatt.
3) Nézzük most egy bizonyos Abraham Viezel személyi adatait a buchenwaldi dokumentumok alapján:

“Datenbank:
Veränderungsmeldungen Buchenwald
Datensatz: 9315
Häftlingsnr.: 123488 [A 7712]
Name: Viezel, Abraham
geboren: 10.10.00
Nationalität:
Kategorie: polit. Jude
Einlieferung:
gestorben: 02.02.45
in: Block 57
Meldung vom: 03.02.45”
Vagyis Abraham Viezel 1900. október 10-én született, zsidó politikai fogoly, akit Auschwitzban az A-7712 szám alatt, Buchenwaldban pedig a 123 448 szám alatt tartottak nyilván. Abraham Viezel 1945. február 2-án halt meg Buchenwaldban az 57-es barakkban, a február 3-i hivatalos feljegyzés szerint.
Íme az Abraham Viezel halálról kiállított hivatalos okirat, amelyen jól látszik a születési idő és az azonosító szám. Az “5514” pedig a haláleset regisztrációs száma.

4)
A romániai Központi Nemzeti Levéltárban található születési
anyakönyvi kivonat (1996. november 27-én állították ki a
kivonatot) szerint valóban létezik egy bizonyos Lazar Vizel, aki
1928. október 6-án született „Sighet”-en, szülei pedig
Solomon Vizel és Sura Feig.
5) A németországi amerikai katonai kormányzat kérdőívén Lázár Wiesel-lel kapcsolatban az szerepel, hogy 1928. október 4-én született, a buchenwaldi táborban pedig a 123 165-ös szám alatt tartották nyilván.
Íme a németországi amerikai hadsereg kérdőíve:[4]

6)
Az Auschwitzi Múzeum igazgatójának, Kazimierz Smolen-nak a levele
Mrs. Eva Korhoz, az úgynevezett CANDLES szervezet (Children of
Auschwitz Nazi Deadly Lab Experiments Survivors) megalapítójához
1987. március 15-én, melyben a következő megállapítások
olvashatók a 2. pont alatt:
“Az auschwitzi koncentrációs táborban Mr. Lazar Weisel az A-7713-as azonosító számot kapta. Lazar Wiesel született 9/4/13-án. Máramarosszigeten. Magyarországról származó zsidó. Auschwitzba érkezésének napja: 5/24/44. 1944 végéig tartózkodott Auschwitz III-ban, vagyis Monowitzban. A tábor evakuálása során átszállították a buchenwaldi koncentrációs táborba, ahol is a regisztrálására 1/26/45-án került sor.”
7) Az Auschwitzi Múzeum Grüner Miklóshoz intézett, 2003. július 7-i keltezésű hivatalos levelében pedig azt olvassuk, hogy az A-7713-as számú fogoly szerepel az SS Egészségügyi Részlegének a listáján, amely 1944. december 7-én keletkezett. A múzeum továbbá a következő tájékoztatást adta Grüner Miklósnak:
A-11104 Grüner Miklos, magyar zsidó, született Nyíregyházán 1928. április 6-án;
A-7712 Viesel Abram, született 1900. október 10-én Máramarosszigeten;
A-7713 Wiesel Lazar, született 1913. szeptember 4-én Máramarosszigeten. Foglalkozására nézve lakatos (Schlosser);
8) 2008. július 8-án [5] egy kaliforniai törvényszék előtt, az Eric Hunt elleni per során[6] Elie Wiesel eskü alatt a következő kijelentéseket tette:
Kérdés: Az Éjszaka volt az Ön első könyve, amit angol nyelven kiadott?
Wiesel: Igen.
Kérdés: Tehát ez az első könyve, amit egyáltalán megjelentetett, igaz?
Wiesel: Így van.
[...]
Kérdés: Az Éjszaka című könyvében Ön a valóságnak megfelelően írja le mindazt, amit átélt a második világháború alatt?
Wiesel: Ez egy hiteles beszámoló. Minden, amit benne leírtam, igaz.
[...]
Kérdés: Mi az Ön pontos születési dátuma?
Wiesel: 1928. szeptember 30.
[...]
Kérdés: Milyen számot tetováltak az Ön karjára Auschwitzban?
Wiesel: Az én számom az A7713. Édesapám pedig a 7712-es számot kapta.
Foglaljuk össze tehát mindazt, amit az eddigi dokumentumok, illetve Wiesel eskü alatt tett vallomása alapján megállapíthatunk:
Az auschwitzi A-7713-as azonosító számot 1944. május 24-én adták ki Lazar Wieselnek, aki 1913. szeptember 4-én született Máramarosszigeten. Ő volt az, akit később a 123565-as szám alatt regisztráltak Buchenwaldban;
Az A-7712-es számot Auschwitzban 1944. május 24-én Abraham Viezelnek adták ki, aki 1900. október 10-én született Máramarosszigeten. Őt 1945. január 26-án regisztrálták Buchenwaldban 123488-as szám alatt, majd február 2-án a lágerben életét vesztette.
Elie Wiesel eskü alatt vallotta a kaliforniai bíróságon, hogy Auschwitzban az A-7713-as azonosítószámot kapta, míg édesapja pedig A-7712-es szám alatt lett nyilvántartva.
Wiesel kijelentései tehát egytől egyig valótlanok.
És, hogy még zavarosabb legyen a kép, itt van még nekünk Lázár Wiesel, aki a Buchenwaldban, 1945. április 22-én felvett kérdőívén szereplő adatok tanúsága szerint 1928. október 4-én született Màromarosszigeten. A foglalkozás rovatban a „diák” megjelölés szerepel. Őt 1944. április 16-án tartóztatták le, majd Auschwitzba internálták. A buchenwaldi Gedenkstätte, adatai szerint 1945 július 16-án egy csoport gyerekkel együtt Párizsba küldték. Ő, vagyis Lázár Wiesel lenne az „író” Elie Wiesel?
Nem valószínű, mivel a születési adatok nem egyeznek: Lázár 1928. október 4-én született, Elie pedig - saját állítása szerint - ugyanezen év szeptember 30. napján. Grüner Miklós azonban olyan születési anyakönyvi kivonatot kapott a romániai központi levéltárból, amelyből az derül ki, hogy egy bizonyos Lazar Vizel 1928. október 6-án született. Mármost úgy tűnik, hogy Lázár Wiesel a saját kezével írta alá az amerikai hadsereg kérdőívét - nevét „Wiezel”- nek írta -, úgyhogy aligha lehet a két személy – mármint Lázár Wiesel, illetve Lazar Vizel – azonos.
Figyelembe kell vennünk továbbá, hogy Lázár Wiesel auschwitzi azonosító számát nem ismerjük, de egészen biztosan nem lehetett A-7713, mivel az Auschwitzi Múzeum dokumentumai között egyetlen egy A-7713-as számon regisztrált személy szerepel, mégpedig Lazar Wiesel, aki 1913. szeptember 4-én született. Mi több, Auschwitzból Buchenwaldba is csupán egyetlen Lazar Wieselt vittek, éspedig azt, aki 1913. szeptember 4-én született, és auschwitzi azonosító száma A-7713. Kicsoda tehát ez a Lázár Wiesel? Honnan érkezett Buchenwaldba? És miféle kapcsolat lehetett Lazar Wiesel és Lázár Wiesel, illetve Lazar Vizel között? A két utóbbi személyi adatai a születési időpont kivételével ráadásul meg is egyeznek.
Pillanatnyilag azonban nem tudunk válaszolni a felvetett kérdésekre.
Fontos szempont egyébként még az is, hogy Lázár Wiesel letartóztatásának napja 1944. április 16., ezzel szemben Elie Wiesel azt állítja, hogy 1944 májusában esett a németek fogságába.
Egyébként pedig Lázár Wiesel a fentebb idézett kérdőív egyik kérdésére azt válaszolta, hogy „négy hetet” töltött el Auschwitzban, további nyolc hónapot Monowitzban, és három hónapot Buchenwaldban. Ezzel szemben Elie Wiesel azt mondja, három hétig tartózkodott Auschwitzban.
Végezetül pedig kérdés az is, hogy ha Elie Wiesel valóban azonos Lázár Wiesellel, akkor miért nem említette meg sohasem, hogy Buchenwaldban a 123 165-ös számot kapta?
Természetesen a neveknek is komoly jelentőségük van. Az igaz, hogy a Lazar az Eliezer becéző változata, azonban yiddisül a neve אליעזר (Eliezer), míg a Lazarלייזער (Leizer) vagy לאזער (Lozer). De vajon miért írta alá a feltételezett Elie Wiesel Buchenwaldban a nevét Lázár alakban? És vajon miért nem emlegette sohasem, hogy a buchenwaldi lágerben a 123 165-ös szám alatt regisztrálták?
Az egész kérdés még inkább kibogozhatatlanná válik, ha feltételezzük, hogy Lázár Wiesel és Lazar Vizel ugyanaz a személy. (Ami persze egyáltalán nem biztos.)
Íme a táblázat, amelyben összefoglaltam az elmondottakat:

Lázár
Wiesel buchenwaldi azonosítószáma teljes mértékben hitelesnek
tűnik, ugyanis 1945. január 26-án egy 3927 főből álló
fogolyszállítmány érkezett Auschwitzból, melynek tagjait
120348-tól 124274-ig számozták. Amiből persze még nem
következik, hogy Lázár Wiesel is a foglyok között volt.
A buchenwaldi kérdőíven szerepelt az alábbi felszólítás: “Adja meg, ha lehetséges, három megbízható személy nevét, akik azon a vidéken élnek, ahová Ön menni szándékozik, és aki jótáll, kezeskedik Önért!” Lázár Wiesel erre a következőt írta a kérdőívre: “Ferenc Stark, Ferenc Pollak, Sámuel Jakobovits”. Az utóbbi személy Buchenwaldban raboskodott, és ő is az 1945. január 26-i fogolyszállítmánnyal érkezett Buchenwaldba. A mellékelten bemutatott személyi adatlapjából kiderül, hogy Auschwitzban az A-5763-as számon tartották nyilván, míg buchenwaldi azonosítószáma 121761 volt. A férfi 1926. október 2-án született Marmarosszigeten, édesanyja leánykori neve Pollak, és valószínűleg rokona lehetett annak a Ferenc Pollaknak, akit Lázár Wiesel mint lehetséges „jótállót” megemlített a kérdőíven.

és Sámuel egészen biztosan ismerték egymást, amely Sámuel
Jakubovits mellékelten bemutatott kérdőívéből is egyértelműen
kiderül. Jakobovits Sámuel, mint érte „jótállókat” (a
dokumentum hátoldalán) a következő személyeket jelölte meg:
Hersch Fischmann, Antal Meisner és Lázár Wiesel. Az elülső
oldalon szerepel Sámuel letartóztatásának napja: 1944. április
16. Vagyis ugyanakkor esett fogságba, mint Lázár Wiesel.
Auschwitzban Sámuel az A-5763-as azonosítószámot kapta
megérkezése napján, vagyis 1944. május 24-én, amikor is 2000
magyar zsidót regisztráltak A-5729-től 7728-ig számozva őket.
Így tehát mind Abram Wiesel (A-7712), mind Lazar Wiesel (A-7713),
aki 1913. szeptember 4-én született, ugyanabban a transzportban
utazott, mint az 1928. október 4-én született Lázár Wiesel,
akit négy héten át tartottak fogva Auschwitzban. Azonban, mint
láttuk, az Auschwitzi Múzeum nem tud arról, hogy a lágerben
raboskodott volna egy Lázár Wiesel nevű fogoly.
|
|
Összegezésül
megállapíthatjuk, hogy Elie Wiesel nem lehet sem Lazar Wiesel, sem
Lázár Wiesel, sem pedig Lazar Vizel, és azt is le kell
szögeznünk, hogy az A-7713-as számon állításával szemben őt
sohasem regisztrálhatták Auschwitzban, mivel ezen a számon Lazar
Wieselt tartották nyilván, és az A-7712 szám sem lehetett az
édesapja azonosítója, mivel ezen a számon egy bizonyos Abram (or
Abraham) Vieselt (or Wieselt) regisztrálták.
Grüner Miklós „személyazonosság ellopásával” vádolta meg Elie Wieselt, és joggal: Lazar Wieseltől „ellopta” annak auschwitzi azonosító számát (A-7713), Lázár Wieseltől pedig buchenwaldi raboskodását, és későbbi párizsi útját „kölcsönözte”.
Ami pedig a könyvét, az Éjszakát (La Nuit ) illeti, mit mondjunk az elmondottak fényében arról az eskü alatt tett kijelentéséről, mely szerint ennek az írásának „minden sora igaz”?
Érdemes továbbá felhívni a figyelmet ara is, hogy az „Éjszaka” című könyvében – „melynek minden sora igaz” – Elie Wiesel egyetlen szót sem ejt az auschwitzi „gázkamrákról”. Alighanem Elie Wiesel az egyetlen önjelölt Auschwitzot is megjárt „szemtanú”, aki nem mond semmit a „gázkamrákról”, ami enyhén szólva is különös. Hogy mi ennek a furcsa tartózkodásnak az oka, arra nézve neki kellene választ adnia.
Végezetül pedig az olvasók emlékezetébe idézném a nevezetes fotót, amelyen állítólag maga Elie barátunk látható a buchenwaldi koncentrációs tábor felszabadulása után néhány nappal. A buchenwaldi Gedenkstätte kiállításán a kép alatt az alábbi felirat olvasható:

“Häftlinge in Baracke 56 des Kleinen Lagers. | Foto Harry Miller, 16. April 1945 / National Archives, Washington”,
“Foglyok a kisebbik tábor 56-os barakkjában. Harry Miller fotója 1945. április 16-án. National Archives, Washington”[7]
Maga Elie Wiesel azonban Éjszaka című könyvében a következőket írja:
“Április 10-én körülbelül 20 ezren voltunk még a táborban. Köztük több száz gyerek. [...].
Három nappal a buchenwaldi láger felszabadulása után ételmérgezésben megbetegedtem. Ezért átszállítottak a kórházba, ahol két hetet töltöttem el élet és halál között vergődve.”[8]
A buchenwaldi tábort 1945. április 11-én szabadították fel. Három nappal később, április 14-én Elie Wiesel megbetegedett, és a láger kórházába került, ahol két hetet töltött el „élet és halál között”. Vagyis kb. április 28-ig tartózkodott a kórházban. Na de akkor miképpen tudott április 16-án az 56-os barakkban fényképezkedni? És hogyan írhatta alá az amerikai katonai hatóságok kérdőívét április 22-én a kérdőívet, mint Lázár Wiesel?
Carlo Mattogno, 2010. március 9.
S
még egy kérdés a végére: hol a tetkó?
|
|
|
Lábjegyzetek
[1] Itt érhető
el.
[2] A cikk a kuruc infón jelent meg. in: /r/6/51815/
[3] A 2. számú dokumentum, amelyet Mattogno az 1. hivatkozás alatt jelzett cikkében bemutat.
[4] NARA, A 3355, RG 242.
[5] Kaliforniai Legfelsőbb Bíróság, County of San Francisco. Before the Honorable Robert Donder, Judge Presiding, Department Number 23. People of the State of California, Plaintiff, vs. Eric Hunt, Defendant. Testimony of Elie Wiesel, July 8, 2008, p. 7 and 13.
[6] Eric Huntot azzal vádolták, hogy megtámadta Elie Wieselt, a vádlott azonban arra hivatkozott, hogy csupán kérdőre akarta vonni auschwitzi tartózkodásával kapcsolatban: http://erichunt.net/category/the-liar-elie-wiesel/
[7] http://www.buchenwald.de/index.php?p=168
[8] Elie Wiesel, Night, Penguin Books, New York 1981, p. 125f.

"Aki
becsapta az egész világot" – új honlap foglalkozik Elie
Wiesel szélhámosságaival
A
Nobel-békedíjas Elie Wieselt „a világ leghíresebb
holokauszt-túlélőjének” nevezik, és ennek megfelelően
bárhová is megy szerte a nagyvilágban, ájult tisztelettel
fogadják. Wiesel csupán a beszédeiért és a fellépéseiért
több százezer dolláros honoráriumhoz jut évente (egy-egy
alkalommal akár 25,000 dollárt is besöpör, így aztán jövedelme
talán az egymilliót is megközelíti), ezen kívül pedig egy
tekintélyes, mindamellett nem túlságosan megerőltető
professzori állást is betölt a Bostoni Egyetemen – hat
számjegyű fizetésért. Ugyanakkor Elie Wieselt soha nem kérte
meg senki arra, hogy bizonyítsa be: valóban az a személy, akinek
mondja magát.
Kik
ezek a szélhámosok , kik elrabolták jelenünket, és úgy
csüngnek rajtunk mint pióca a mocsárba tévedt emberen . A
gyarmatosítóink, és helytartói látszólag jól érzik magukat a
rablott jövőnkben, de ha megrázzuk magunkat úgy szóródnak
szerte szét mint mikor a kutya megrázza a vizes - sáros bundáját
, a hazugság mindenkit beterít, a színjátszó orcáját is , így
az orcátlanok sütkéreztek a mámorban , ahol azt hitték , hogy
már minden az övéké , de csak a seggnyaló helytartók az övék,
kiket azért tart a nép , hogy a mássággal megáldott
gyarmatosítóinkat legyen ki kielégítse. Ez is a hollóbiznisz
része.
A szélhámos a Parlamentben - Balog Zoltánék jóvoltából |
Az Elie Wieselről szóló könyvekben és cikkekben a szerzők rendre elsiklanak a részletek fölött, és pusztán érzelmes eszmefuttatásokkal traktálják olvasóikat a holokausztról, az emberségről és a gyűlöletről. Anita Epstein, a Jewish Daily Forward című folyóirat ez évi június 9-i számában megjelent Miért nem tudok megbocsátani Németországnak? című esszéjének felvezető mondata egy Wieseltől származó, igen csak jellemző mondat. Íme:
“Nem tudok, és nem is akarok megbocsátani gyerekgyilkosoknak; arra kérem az Istent, Ő se bocsásson meg.”1
- Elie Wiesel
Epsteinre nyilvánvalóan erőteljesen hatott Wiesel gondolkodásmódja, melynek lényege, hogy a holokauszt-legenda fenntartásával ébren kell tartani a gyűlöletet a németekkel szemben, akik kisgyermekeket gyilkoltak. Íme egy másik, Elie Wieseltől származó nevezetes idézet:
“Minden
egyes zsidónak, valahol a lelke legmélyén, ébren kell tartania a
gyűlöletet – a kemény, férfias gyűlöletet – minden iránt,
ami német, minden iránt, amit a németek megtestesítenek. Ha
másképpen cselekednénk, az a halottaink elárulásával lenne
egyenlő.”
Elie Wiesel valójában Isten helyébe képzeli magát. Az embereket alaposan rászedték: millióknak beszélték be, hogy úgy tekintsenek rá, mint az Isten legnagyszerűbb teremtményére, olyasvalakire, aki a világi dolgok fölött áll, olyasvalakire, aki képes megítélni az egész emberiséget, sőt, nem csupán képes erre, hanem el is nyerte a jogot az ítélkezésre. Ami pedig ezt a jogot megszerezte neki, az nem más, mint az ő szenvedése abban az egy esztendőben, amikor a koncentrációs táborok foglya volt, valamint „lenyűgöző írásai”, amelyekben elmeséli mindazt, amit állítólag átélt.
De hogy Elie Wiesel valóban az auschwitzi „haláltábor”, illetve a buchenwaldi munkatábor foglya volt 1944-45-ben, arra nézve csupán a New York Times írásai, valamint Elie agyonreklámozott könyvei szolgálnak bizonyítékul. Leghíresebb műve az Éjszaka, melyet 1955-ben Buenos Airesben jelentetett meg. Önmagában is érdekes a történet, azonban most fordítsuk figyelmünket a New York Times lapszámai alapján összeállított érdekes kronológiára, melyekből számos következtetést levonhatunk Wiesel hatalmasra gyarapodó vagyonának eredetével kapcsolatban:
1945. május 6-án a New York Times közzétette az immár közismertté vált fényképet Túlzsúfolt hálóhelyek a buchenwaldi fogolytáborban aláírással. Ekkor még a lap nem nevezett meg senkit a képen látható személyek közül.

1983 októberében a fotót ismételten közzétették a New York Times jelentős példányszámban megjelenő vasárnapi magazinjában, az alábbi képaláírással: “1945. április 11-én amerikai csapatok felszabadítják a koncentrációs tábort, a túlélők között ott van Elie Wiesel, aki a későbbiek folyamán felismerte önmagát a fotó közepén, társai között.”2 (Wiesel azt állítja, ezen a megvágott képen ő a felső sorban az utolsó helyen, a fotó szélén van.)
Wiesel korábban sohasem mondta, hogy ezen a fényképfelvételen ő is szerepel. Ezen kívül pedig a képen látható állítólagos Elie aligha lehet egy 16 esztendős fiú (márpedig akkoriban Elie annyi idős volt), és nem is hasonlít a róla deportálása előtt készített egyetlen fotóra sem. Azonban a New York Times vasárnapi magazinjának cikkében a következő mondatot olvassuk: „Neve gyakran felmerül a Nobel-díj lehetséges várományosai között, amelyet megkaphat a békéért végzett tevékenysége vagy írói munkásságának jutalmaként is.” Élhetünk a gyanúperrel, hogy Wiesel népszerűsítése egy nagyszabású kampány keretében zajlott. A cél pedig nem volt más, mint hogy megkaphassa a Nobel-díjat.
David O’Connell “Elie Wiesel és a katolikusok” című cikkében3 ki is mondta: a New York Times meghamisította a történelmet, amikor azt állította, hogy a nevezetes fényképfelvételen Wiesel látható, aki korábban évtizedeken át azt hangoztatta, hogy április 16-án - tehát azon a napon, amikor a fotó készült - a láger kórházában tartózkodott.
1986. október 14-én bejelentik, hogy Elie Wieselnek ítélték a Nobel-békedíjat.
1986. november 2-án a New York Times ismételten közzéteszi a buchenwaldi foglyokról készült híres, alaposan megkurtított fényképfelvételt, az alábbi képaláírással: „ Elie Wiesel, a Nobel-békedíj kitüntetettje, (a felső sor jobb szélén) a buchenwaldi koncentrációs táborban 1945 áprilisában, amikor a lágert felszabadították az amerikai csapatok.”4
1987.
január 4-én a New York Times tévesen írja, hogy Wieselt a háború
alatt „kiszabadították Auschwitzból”.5
1988. január 18-án a New York Times megemlékezik Wieselnek Auschwitzban akkoriban tett látogatásáról: “Mr. Wiesel Auschwitzban raboskodott, és tanúja volt ott apja és egyik nővére halálának”.6 Azonban Wiesel saját beszámolója szerint (dokumentumokkal persze nem támasztotta alá állításait) az apja Buchenwaldban hunyt el (betegségben – a szerkesztő megj.). Természetesen a New York Times pontosan tisztában van azzal, hogy Auschwitz a „kulcsszó”, amit az olvasók azon nyomban az ún. holokauszthoz kötnek. Buchenwald neve kevésbé cseng ismerősen.
1987. június 3-án a Chicago Tribune egy fotót közölt Wieselről, amelyen hősünk két másik férfi társaságában az alaposan felnagyított nevezetes fotó előtt áll, és arra a személyre mutat, aki állítólag saját maga. A képaláírás a következő: “A Nobel-békedíjas Elie Wiesel egy saját magáról készült fényképre mutat, amelyet egy német katona készített az auschwitzi koncentrációs táborban 1945-ban. A fotó a Franciaországban található Lyoni Holokauszt Emlékmúzeum gyűjteményének része.”7
1995. április 21-én Wiesel a német Die Zeit című hetilapnak nyilatkozva azt mondta, hogy az elhíresült képet a tábor felszabadulásának másnapján készítették, vagyis április 12-én, nem pedig április 11-én, mint korábban ő azt mondogatta. (Valójában április 16-án született a felvétel.) Wiesel az alábbi kijelentést tette: “A fotót a láger felszabadulásának másnapján egy amerikai katona készítette a buchenwaldi gyerektáborban. A kép idősebb embereket mutat. Azonban ezek az idősebbnek látszó foglyok valójában 15 és 16 évesek voltak, akárcsak én.”8
Sokat lehetne még mesélni a kép történetéről, azonban legyen elég ennyi.
A Wiesel állításait cáfoló bizonyítékok:
2009 márciusában egy magyar zsidónak, Grüner Miklósnak Wiesel szélhámoskodásait taglaló cikke megjelent az interneten, mégpedig Henry Makow weboldalán9, aki egy magyar hírportálról vette át az írást (azaz tőlünk, lásd a lenti kapcsolódókat - a szerk.).10 Természetesen a cikk megjelenése a médiában semmiféle visszhangot nem keltett, noha Grüner Auschwitzból, illetve Buchenwaldból származó dokumentumokkal támasztotta alá állításait, beleértve azokat az iratokat, amelyek kétségtelenül bizonyítják, hogy ő maga mindkét lágerben raboskodott. 2003 januárjában Grüner svédországi otthonából kiadott egy „a világhoz intézett sajtóközleményt”, amely az alábbiakat tartalmazta:
“A-7713 számú, Elie Wiesel nevű fogoly sohasem létezett, és az az ember, aki „Elie Wieselnek” adja ki magát, és azt állítja, hogy a lágerben az A-7713-as számot kapta, jól tudja, hogy ez a szám valaki másé volt, tehát az illető a legrosszabb fajtából való szélhámos. Fenti állításaimat én, Nikolaus Grüner, egykori A-11104-as számú fogoly, bizonyítékokkal tudom alátámasztani.”11
2006-os sajtóközleményében Grüner az alábbi megállapításokat tette: “Felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy az 1986-ban Nobel-békedíjjal kitüntetett ‘Elie Wiesel’ elrabolta Lazar Wiesel A-7713-as fogoly személyazonosságát, aki 1913-ban Magyarországon, Máramarosszigeten született. Azt is kijelentem, hogy Auschwitz és Buchenwald archívumaiban semmiféle olyan dokumentum nem létezik, amellyel bizonyítani lehetne, hogy az A-7713-as számon ‘Elie,’ nevű személyt valaha is fogolyként regisztráltak volna bármelyik német koncentrációs táborban.”12
Grüner meglehetősen egyértelmű és meggyőző bizonyítékokat hoz fel állításai alátámasztására, melyek egyébként megszerkesztett formában megtalálhatók Carlo Mattogno-nak az Inconvenient History Revisionist Blogon ez év február 24-én, illetve március 26-án nyilvánosságra hozott két tanulmányában13. Az egyik fontos információ, ami a két írásból kiderül, hogy Elie Wiesel 1928. szeptember 30-án született. A másik pedig, hogy az A-7713-as azonosító számot Auschwitzban május 24-én adták ki (1944-ben), csakhogy Elie Wiesel Éjszaka című könyvében azt írja, hogy május 28-a után deportálták őt „Sighet”-ről (Máramaros), sőt, az is lehetséges, hogy csak június 3-át követően.
A legmegsemmisítőbb érv azonban számomra az Auschwitzi Emlékmúzeum archívumából származó nyilvántartó lapok és más hivatalos dokumentumok, amelyek alapján világosan kitűnik, hogy az 1913. szeptember 4-én született Lazar Wiesel azonosítási száma (amelyet a karjára is tetováltak), A-7713, testvére, Abraham pedig, aki 1900. október 10-én látta meg a napvilágot, az A-7712-es számot kapta Auschwitzban.
Wiesel viszont azt állította, hogy az A-7712-es számon az apját, Slomót regisztrálták, akivel együtt volt a lágerben. Azonban a dokumentumok nem igazolják Wieselnek az apjával kapcsolatos beszámolóit. Mint ahogyan két nővéréről sem áll rendelkezésre dokumentum. Állítólag mindkét nővére túlélte az auschwitzi „haláltábort”.
De ha Wiesel buchenwaldi tartózkodását vesszük górcső alá, akkor is hasonló ellentmondásokba ütközünk. Elie Wieselnek, mint az ”auschwitzi és buchenwaldi táborok túlélőjének” állításait immár egyértelmű bizonyítékok sokasága cáfolja, melyeket meg lehet szemlélni és tanulmányozni lehet egy újonnan létrehozott honlapon: www.eliewieseltattoo.com
Perge Ottó – Carolyn Yeager nyomán

[1]
Jewish Daily Forward, 2010. június 9.
http://forward.com/articles/128652/
[2] Samuel G. Freedman, “Bearing Witness: The Life and Work of Elie Wiesel,” NYT, 1983. okt. 23.
[3] “Elie Wiesel and the Catholics,” Culture Wars, 2004. november
[4] Martin Suskind, “A Voice from Bonn: History Cannot be Shrugged Off,” NYT, 2 1986. november 2.
[5] “A Survivor’s Prize,” NYT, 1987. január 4.
[6] “Wiesel and Walesa Visit Auschwitz,” NYT, 1988. január 18.
[7] “Elie Wiesel and the Catholics,” ugyanott
[8] “1945 und Heute: Holocaust,” Die Zeit, 1995. április 21.
[9] http://www.henrymakow.com/translated_from_the_hungarian.html
[10] http://kuruc.info/r/6/36390/
[11] Nikolaus Grüner, Stolen Identity, Stockholm, 2005-2006.
[12] Grüner, ugyanott
[13] Carlo Mattogno, ”Elie Wiesel: ‘The Most Authoritative Living Witness’ of The Shoah?”
http://www.revblog.codoh.com/2010/02/elie-wiesel-the-most-authoritative-living-witness-of-the-shoah/;
”Elie Wiesel: New Documents” http://www.revblog.codoh.com/2010/03/elie-wiesel-new-documents/

Egy cégéres hazudozó: Elie Wiesel
|
Elie
Wiesel egy cégéres hazudozó. Amit valójában már majdnem
mindenki tud, ennek ellenére valóságos istenként kell tisztelni
ezt a szélhámost. Szégyen és gyalázat, de tény, hogy az erdélyi
Máramarosszigeten született, 1928. szeptember 30-án.
1944
májusában pár százezer zsidóval együtt őt is elszállították
valamelyik német munkatáborba. Lehetséges, hogy tényleg
Auschwitzba, majd később Buchenwaldba vitték, de mivel annyit
hazudik, nem lehet biztosra venni egyetlen állítását sem. Az
1950-es években aztán megjelentette „visszaemlékezéseit”.
Először az És a világ csöndben maradt című fércművét dobta
piacra, majd következett a képtelennél képtelenebb állításokat
tartalmazó Éjszaka. Wiesel egy interjúban kijelentette: az
„Éjszaka egy visszaemlékezés, amelynek minden sora igaz. Minden,
amit leírok benne, megtörtént… nincs benne egyetlen esemény
vagy epizód sem, amely kitaláció lenne”. Na persze.
A
könyv legmegrázóbb epizódja kétségtelenül az a rész, amikor
Wiesel leírja, miként dobálták a kisgyerekeket a nácik a tűzbe:
„Nem
messze tőlünk lángok csaptak fel egy gödörből, óriási lángok.
Valamit égettek ott. Egy teherautó gördült oda a gödörhöz, és
beleürítette a terhét. Kisgyerekek voltak. Csecsemők! Igen, én
láttam ezt a saját szememmel…Gyerekek a lángokban. (Olyan
furcsa-e, hogy az álom azóta elkerüli a szememet?) Odamentünk
tehát. Kissé távolabb volt egy másik, nagyobb gödör felnőttek
számára…”
Nem volt nehéz illusztrációt készíteni ehhez a hazugsághoz, és indulhatott a propagandagépezet |
Később aztán az történik, hogy a menetoszlopot, amelyben ő és az apja is ott vonult, a „felnőttek számára” előkészített égetőgödörhöz hajtották. Ott álltak a gödör szélén, Wiesel már az elektromos szögesdrótra akarta vetni magát, amikor csoda történt (a holovallás ugyanis, mint minden rendes vallás, tele van csodákkal): „Két lépésre a gödörtől megparancsolták nekünk, hogy kanyarodjunk el, és menjünk be egy barakkba.”
Ilyen
szerencsés ember ez az Elie Wiesel. Van itt azonban egy furcsaság
(arra talán ki sem kell térnünk, mennyire lehet gödrökben
hullákat égetni nagy mennyiségben), amelyre nézve magyarázatot
kellene kérni tőle. Az Éjszaka című könyvének eredeti,
1958-as francia kiadásában ugyanis egyetlen szóval sem említi meg
a gázkamrákat! Értik ezt, kedves olvasók? Ez az ember, akit a
legnevesebb „túlélőnek” tartanak, és aki előtt állami
vezetők csak kétrét görnyedve mernek megjelenni, nem szól
egyetlen szót sem „csakis az igazságot” tartalmazó művében a
gázkamrákról! Ami annál is inkább különös, mivel saját
állítása szerint 1944 tavaszán és nyarán tartózkodott
Birkenauban, ahol a holovallás dogmái szerint éppen abban az
időszakban több százezer, sőt, közel egymillió zsidót
„gázosítottak el”. Ami azonban különös módon elkerülte
Elie Wiesel figyelmét.
Könyve
1960-as német kiadásának fordítója – alighanem a kiadó
utasítására – azonban 15 helyen a krematórium szót gázkamrának
fordította. Ami igencsak furcsa, hiszen a francia crématorie szó
nem Gaskammert jelent németül, de hát a holomítosz világában
végtére is minden megtörténhet. Az 1986-os angol kiadásban
viszont az eredeti krematórium szó szerepel mindenütt!
Elie
Wiesel azt is elmeséli könyvében, hogy az egyik fogolytársa, az
ukrajnai Babi Jarban tanúja volt annak az állítólagos
tömeggyilkosságnak, amelynek során a nácik sok ezer zsidót
mészároltak le. A tetemeket a földbe hányták, de „még hosszú
hónapokkal később is, időnként, mint valami gejzír tört fel a
vér a földből”. Roppant valószínű az ilyesmi, valóban.
Ezt
követően Wiesel arról tájékoztat, hogy miután 1945 januárjában
a szovjetek megközelítették az auschwitzi tábort, a nácik
választási lehetőséget biztosítottak a rabok számára: vagy
maradnak, és bevárják a „felszabadító” szovjet hadsereget,
vagy pedig a német őrszemélyzettel együtt nyugatra menekülnek.
Mit gondolnak, kedves olvasók, mit tett a fiatal Elie és az
édesapja? Nos, csatlakoztak a nyugatra menekülő nácikhoz, akik
csecsemőket és felnőtteket szoktak égetni gödrökben. Fölöttébb
érdekes.
Az
Isten szerelmére, kérdezze már meg valaki ezt a szélhámost,
amikor majd Magyarországra jön, ugyan miért nem várta be a
„felszabadítókat”?
Auschwitzból
pedig Buchenwaldba vitték a németek Wieselt és édesapját. 1985.
március 18-án Wiesel a Time magazinnak adott interjújában
kijelentette: „Buchenwaldban mindennap tízezer embert küldtek a
halálba.”
Figyelemreméltó
megállapítás, tekintve hogy ma már a „hivatalos”
holotörténszek is elismerik, hogy Buchenwaldban nem működtek soha
gázkamrák, a lágerben elhunyt áldozatok száma pedig alig haladta
meg a húszezret.
És
mégis, égbekiáltó hazudozásai ellenére Jimmy Carter elnök
1978-ban kinevezi a szélhámos Wieselt az elnök mellett működő
Holokauszt Bizottság vezetőjévé, 1980-ban pedig ő lesz az USA
Holokauszt Emlékbizottságának az elnöke. És természetesen az
1993-ban alapított Amerikai Holokauszt Emlékmúzeumának alapító
igazgatójává is megválasztják az imposztort. Elképesztően sok
kitüntetést kapott az USA-ban és másutt is, 1986-ban pedig ennek
a gátlástalan gazfickónak ítélték oda a Nobel-békedíjat.
Wiesel
New Yorkban él, Bostonban pedig „tanít”, vagyis hazugságaival
eteti a jobb sorsra érdemes ifjúságot. A Nobel-békedíj
odaítélése kiváltképpen érdekes az alábbi nevezetes
Wiesel-kijelentés fényében:
„Minden
zsidónak a lelke mélyén el kell különítenie egy helyet a
gyűlölet számára, mert gyűlölünk mindent, ami német, illetve
amit a németség megtestesít."
(Elie
Wiesel: Legends of our Time, 1968. pp. 177-178. old.)
Ami
pedig a hazugságait illeti, talán a következő félelmetesen
ostoba mondattal védekezne, ha bárki is fejére merné
olvasni aljasságait:
„A
dolgok nem olyan egyszerűek… Bizonyos események megtörténtek,
de nem igazak; más események igazak, noha soha nem történtek
meg.”
(Elie
Wiesel: Legends of Our Time 1968.p.)
Perge
Ottó – Kuruc.info
Kapcsolódó: Hazánkba
pofátlankodik Elie Wiesel - a vérei által megszállva tartott
Parlamentben konferenciázgatnak majd
Elie Wiesel emlékiratai nagyítóval: így hazudik a "szavahihető szemtanú" (VI. rész)
Az
előző részek:
- „Ez
minden? Nem voltak nyilvános kivégzések? Akasztások? Nem, semmi
ilyesmiről nem tud. Bosszúálló akciók? Semmi…”
|
„Zsidó
vagyok. Egy zsidónak joga van hazudni, nem?”
Utolsó
előtti tételként vegyük szemügyre Máramarosszigetet mint a
Wiesel-regények kedvelt színhelyét, valamint a „memoáríró”
néhány figuráját mint irodalmi hősöket. Máramarosszigetet
bevallottan minden regényének hátteréül használja.
Hangsúlyozzuk: regényekről van szó.
„Mivel
magyarázzam azt a vonzerőt, amellyel szülővárosom még mindig
hat rám? Talán mert emlékezetemben összefonódik a
gyerekkorommal? Minden regényemben keretül, háttérül,
kiindulásul szolgál. Talán mert a képzeletem segít abban, hogy
élőnek és teljesnek lássam?” (50. old.) Máshol: „Igaz,
regényeimben különböző eseményeket idézek fel, de helyszínük
nem változik. Minden szereplőm ennek a rabja: kiszabadítani őket
lehetetlen. Ha visszanyúlok a bibliai, talmudista vagy haszid
történetekhez, mindegyikük a városomból kel szárnyra” (50.
old.). „De vajon miért ragaszkodom hozzá ilyen régóta és
csökönyösen, hogy kis városomat újra megtaláljam? Minél
közelebb kerülök hozzá, annál jobban távolodom tőle. Minél
jobban ismerem, annál inkább erőlködöm, hogy felfedezzem. Mert a
helyzet az, hogy nem ismerem igazán. Pedig azt hittem, alapjaiban
ismerem. Tévedtem” (51. old.).
Meglepődhetünk
(immár sokadszor), amikor később azt olvassuk a Minden folyó…-ban,
hogy Gershon Sholem, a modern misztikus tanulmányok jeruzsálemi
atyja „úgy beszél szülővárosomról, mintha maga is ott
született volna. Minden kis utcát, minden házat ismer. Majd látva
megrökönyödésemet, megjegyzi: »Nem, soha be se tettem a lábam
Szigetre. De olyan dolgokat tudok róla, amiket valószínűleg maga
nem«” (635. old.). Szóval Máramarosszigetet úgy is kitűnően
ismerheti valaki, hogy soha ott sem járt?! És ha Wiesel ez a
valaki? Vagy 1964 előtt ő is?
Méltán
feltehetünk ilyen kérdést, ha ugyanis megkíséreljük emlékiratai
alapján rekonstruálni Máramarosszigetet, próbálkozásunk eleve
kudarcra ítéltnek tekinthető, hiszen szinte semmi konkrétat nem
ír róla. Mert az, hogy népes zsidó közössége, több
zsinagógája volt, közel fekszik a határhoz, különböző
nemzetiségekhez tartozó emberek lakják, keresztény templom előtt
kell eljárni – egyszóval az általa említett nagyon ködös,
elmosódott néhány „adat” számtalan kisebb-nagyobb
kelet-európai településre érvényes. Vérszegény történetekkel,
kitalált, többnyire nevesincs szereplőkkel pedig (avagy a
deportálás ugyancsak homályosan felidézett tényével, hiszen azt
sem írja le, hányadikán indították el az ő családját, hány
napig tartott az út stb.) e számtalan lehetséges kelet-európai
város bármelyike benépesíthető amolyan Wiesel módra.
Máramarossziget Wiesel „emlékirataiban” nem egy bizonyos,
semelyik másikkal össze nem téveszthető város, hanem mondhatni
„általános” helyszín, mint a regényeiben.
Feltételezhető,
hogy 1964-ben nem „visszatért” oda, hanem akkor látta először.
Szembesítsük két állítását: „Az esélyek városát 1961-ben,
Szigetre való visszatérésem előtt írtam. Azért írtam meg, mert
ekkor ez volt az egyetlen módja annak, hogy új életre keltsem a
várost” (50. old.). „1964: itt az ideje, hogy viszontlássam
szülővárosomat. […] Ezt a visszatérést mesélem majd el Az
esélyek városa című regényemben” (572–573. old.)!
Emellett
talán azt a mellékesnek tűnő, ám szempontunkból árulkodó
apróságot is érdemes megemlíteni, hogy korántsem kimondottan
szeretetből, gyermekkorának színhelye iránti nosztalgiából
emlegeti Máramarosszigetet, hiába állítja ezt. Amikor a fentebbi
idézetben rá gyakorolt „vonzerejéről” beszél, ismét csupán
regényes fordulattal él. Mert máshol meg ilyen
szövegösszefüggésben bukkan fel az állítólag hőn szeretett
szülőváros: „Mielőtt elhagyta volna ezt az átkozott várost…”
(15. old.). „Mi tartott bennünket ott, azon a zsidó vérre
szomjazó és soha ki nem elégülő földön?” (251. old.)
Mint
tudjuk, nagyon sok regény cselekménye játszódik olyan
helyszíneken, amelyeken az író meg sem fordult, esetleg nem is
léteznek a valóságban. (Gondoljunk csak a számunkra
legismertebbre, Az arany ember Senki-szigetére, az utópiákra vagy
Shakespeare színműveinek némely helyszínére!) Alkotójuk adhat
nekik fiktív, de akár a valóságban létező nevet is. A regények
elsöprő többségének csaknem minden eleme (helyszínek, hősök,
leírt történetek) fikció. Íróik tehát egész kis világot
teremtenek, és abban mozgatják szereplőiket. Szép számban
ismerünk fiktív levélregényeket, virtuális útleírásokat,
kiókumlált memoárokat is. Csakhogy ezek bevallottan a fantázia
szüleményei, tehát eszünkbe sem jut a valóságot keresni
mögöttük. Wiesel viszont valóságosként állítja be
Máramarosszigetet szülővárosának, általunk vizsgált két
könyvét memoárnak, holott sokkal közelebbi rokonságot mutatnak
többi regényével, pontosabban „a” regénnyel.
Következtetésünk
tehát: „emlékiratainak” alapos szemügyre vétele után az a
benyomása a figyelmes olvasónak, hogy Máramarossziget nem
szülővárosa Wieselnek, csupán egy virtuális hely a sok
lehetséges (regény)színhely közül. Azaz teremtett, imaginárius
világ.
Ezt
a benyomást erősítik „szereplői” is. Családtagjai mintha
élettelen bábuk lennének, épp csak megtudjuk, hogy léteznek,
nagy ritkán árnyakként feltűnnek a háttérben, de semmi
konkrétumot, jellegzetest nem ír le róluk (említettük, hogy még
a korukat sem). Nővéreiről, anyjáról, nagyanyjáról alig-alig
esik szó, halvány, élettelen figurák maradnak. Apjáról
valamivel többet mond, de, mit ad Isten, az is ellentmondásos. Mert
állítja ugyan, hogy apja eszét csodálta, méltányolta a város,
„intelligenciáját, éleslátását” (10. old.) mindenki
elismerte, dicsérte, ám e kijelentését ő maga cáfolja meg
azzal, hogy máshol meg tájékozatlan, döntésképtelen, tutyimutyi
alaknak mutatja be (gondoljunk csak a fenyegető hírek
semmibevételére, a zavaros „kivándorlási” esetekre).
„Jól
ismertem” (Éj, 34. old.) – írja a vonatban megtébolyodottnak
mondott, szintén szimbólumnak, regényalaknak tetsző
Schächternéről, aki őrült látomásában mintegy megjósolja a
jövőt, hiszen állítólag hatalmas tüzet lát –, ami azonban
nem gátolja meg Wieselt abban, hogy a Minden folyó…-ban
Schechternének, Elek Judit filmjében viszont Schachternénak
emlegesse. Pedig akit jól ismer az ember, annak nemigen írja el,
ejti másként a nevét.
(Egyébként
különös, hogy miután a kiabáló Schächternét megkötözték az
Auschwitz felé tartó vonaton, és betömték a száját, „meg is
ütötték. […] Többször fejbe verték az asszonyt, hátha
belehal” [Éj, 36. old.]. A máramarosszigeti zsidó emberek? A
jámbor haszidok? Akik még nem is találkoztak az auschwitzi lét
kegyetlenségével? Vagy csak ismét megszaladt a regényíró
tolla?)
Itt
van aztán Mose vagy Samesz Mojse. „Szombaton mindig ült vendég
az asztalunknál, többnyire idegen, olykor egy koldus. Leggyakrabban
a részeges Mose. Elbeszéléseimben »Mose, a bolondként« szoktam
emlegetni” (22. old.). Fontos a szó: „elbeszéléseimben”. A
kérdés az, hogy vajon a valóságból került-e ez a Mose az
elbeszéléseibe, vagy pedig fordított utat tett meg, és az
elbeszélésekből, tehát fiktív, megalkotott világból lépett az
„emlékiratok” lapjaira. Amint a fentebbi sorokból kitűnik,
Wiesel maga is összezavarodik néha, és hol részegesként, hol
pedig bolondként emlegeti. Valós személlyel ilyesmi sem szokott
előfordulni.
Újabb
következtetésünk: nemcsak a helyszínek azonosak az „emlékiratok”
és a regények esetében, hanem nagyon sokszor a szereplők is.
Csoda, ha összekeverednek Wiesel gyatra emlékezetében? Sőt akár
néhány lapon belül is változtatják életútjukat? Mert lám
csak, miután Wiesel számtalanszor elismételte, hogy ez a Mose
hozta el Máramarosszigetre a galíciai mészárlás hírét (csak ők
nem hittek neki), táthatjuk a szánkat, amint utolsó említésekor
arról értesülünk, hogy nem is tért vissza: „Azon veszem észre
magam, hogy újból az »én« Mosémra gondolok, a bolondra, a
templomszolgára, a koldusra, aki nem tért vissza többé” (583.
old.).
És
akkor ezt így hogy? – kérdezhetnénk Tornóczky Anita (Medgyessy
Péter nevelt lánya) feledhetetlen tévériporteri szavaival.
Ám
ha figyelmesen olvasunk, megvilágosodunk a Minden folyó… 650.
oldalán: „Minthogy nekem mindig szükségem van egy bolondra, hogy
regényeim világát színesebbé tegyem, a [moszkvai] rabbit is egy
bolonddal helyezem szembe, akit, ki tudja, miért, Zalmennek nevezek
el” (Zalmen című színdarabjában). Aha! Az „emlékiratait”
is így teheti színesebbé!
Egyik
bevallottan regénynek szánt művéről meséli el, hogyan
ellenpontozta a „gyűlölködő, mocskos gazembereket” pozitív
figurákkal; Ileana (román név) például megment egy zsidó fiút
élete kockáztatásával: „Az emberiséget mégsem akartam a maga
egészében bűnösnek vagy cinkosnak ábrázolni” (586. old.).
Pedig
megtehette volna… Másrészt: akkor vajon a jóindulatú, őket
figyelmeztetni akaró magyar rendőr vagy cselédjük, Mária és a
Wiesel családnak felajánlott kalyibája is csak ellenpontként
szolgál az „emlékirataiban”?
Sokat
elárulnak a következő sorok is Wiesel tudatos regénytéma- és
hősgyűjtési módszeréről: „Párizsban ezekben az években
[1945 után] csak úgy nyüzsögtek a furcsa figurák […]. Kitalált
vagy valós történeteiket hallgatva gyűjtöttem az anyagot
eljövendő regényeimhez” (380. old.). Vajon az „emlékirataihoz”
is? Netán ott lett „szülővárosává” Máramarossziget,
születési dátumává 1928. szeptember 30. valamilyen, általunk
ismeretlen okból? (Persze feltevéseink ismét vannak. Franciaország
nagy és erős és győztes szövetséges hatalom. No meg sok ott a
figyelmes idegenvezető, aki nyomban ráripakodik az ügyetlen
történelemhamisítóra. „De itt aszott a tépdesett határ”
[József Attila]. Máramarossziget perspektívájából nézve bátran
lehet csalni, ferdíteni, állítani szinte bármilyen képtelenséget
a holokauszttal kapcsolatban, egyből fröccsen a sár akár két
vesztes „kis, száraz nemzetre” is, amelyek vagy észre sem
veszik a hantázást, vagy nem mernek szólni. A körmönfont
elgondolás hosszú évtizedekre bevált.)
A
Minden folyó… lapjain kalandregényt meghazudtoló számban
bukkannak fel ügyes csalók, gátlástalan kalandorok, rejtélyes
szemfényvesztők, akiket ő rajongva csodál. Esetleg hihetetlen
életpályán mozgatja őket. Nézzük például Alfred Wolfmann nevű
szereplőjét, aki első találkozásukkor Wehrmacht-tisztként
mutatkozott be Wieselnek, aztán leleplezte magát, mikor megunta a
szerepjátszást, elárulta, hogy zsidó ember, aki Németországban
töltötte gyermekkorát, majd kivándorolt Palesztinába, ahol a
kommunista párt tagja lett, a háború után visszatért az NDK-ba,
magas rangú pártfunkcionáriusként folytatta pályáját, aztán
kiábrándult az ideológiából, nyugatra menekült, ahol
kommunizmus- és antiszemitizmus-ellenes újságíró lett belőle.
Jó, mindez akár beleférhet egy cikcakkos életútba, de tovább is
lesz.
„De
miért mindez a hazugság, ez a játék [a kitalált Wehrmacht-tiszti
múlt]? Úgy válaszol, mint egy őrült:
– Két
okból. Először is, hogy bosszút álljak. Magukon mind,
leleményes, ügyes lengyel és orosz zsidókon, akik
felsőbbrendűeknek hiszik magukat… Tudja, Palesztinában
gúnyoltak, mert én csupán egy »Jekke« voltam, vagyis egy német
zsidó… Jól nevelt idiótának, tanult ostobának tekintettek,
akit könnyen át lehet ejteni… Nos, be akartam bizonyítani, hogy
én is be tudom magukat csapni, mégpedig olyan hosszú ideig,
ameddig csak akarom…
– És
a másik ok?
– Megmutatni
maguknak, hogy nem szabad valakit túl gyorsan megítélni. Alig egy
órája a maga számára németként nyomorult személy voltam…
Most viszont elnyertem a tetszését, mert azt mondom, zsidó vagyok…
Nos? Soha nem szabad a látszatnak hinni!” (317. old.)
Ha
Wolfmann valóságos figura, és ez a párbeszéd valóban
elhangzott, tanulságos fricska lehetne Wieselnek, megnyirbálhatná
önteltségét, tudatosíthatná ordító elfogultságait,
rávilágíthatna, hogy milyen naiv, mi mindenről nincs fogalma
szépreményű újságíróként sem, hogy végeredményben éppen
olyan tájékozatlan a világ dolgaiban, mint volt suhanc korában
(Máramarosszigeten?). De ő nem óhajt okulni. Reakciója mindössze
egy felszabadult nevetés: ezt a Wehrmacht-tisztet is megúszta, a
továbbiakban szeretheti Wolfmannt, mert zsidó. Világa,
gondolkozásmódja fekete-fehér. Átmeneteket nem ismer, tudni sem
akar róluk.
Wolfmann,
akiről érdekességképpen megtudjuk, hogy Palesztinában sztálinibb
volt Sztálinnál (elképzelhetjük, milyen lehetett az NDK-ban),
ezért ott „megalázták, sárba taposták, mint egy páriát”,
később azért állt tovább Nyugat-Németországba, mert akkor
éppen a kommunizmus és az antiszemitizmus ellen harcolt, de a
rengeteg regényes fordulat sem elég, Wiesel még egyet teker a
srófon: az eddig rendkívül tudatosnak, célratörőnek, flegmának,
többrendbeli átváltozásra nagyon is képesnek ábrázolt Wolfmann
egyszer csak paranoiában kezd szenvedni, retteg az NSZK-ban, sőt
Izraelben is, „mindenütt nácikat lát”, végül golyót röpít
a fejébe… Nekünk ez már többnek tűnik annál, hogysem egy
emlékirat valóságból vett alakja lehessen.
Vagy
itt egy másik vadregényes figura, Joseph Givon: „Az az ember, aki
Sztálint űrstratégiai tanácsokkal látta el, aki Mao Ce-tung és
Juliette Gréco bizalmasa, aki közvetített Ho Si Minh és Pierre
Mendčs France között, majd később De Gaulle tábornok és az
algériaiak között” (342. old.).
Wiesel,
mint írja, azonnal a csodálójává, lelkes, fenntartás nélküli
hívévé szegődik, elájul attól, hogy másnap pontban 11.35 órára
ígér telefonhívást, 16.48-ra taxit. (Még az óráikat is
egyeztetik, mint a jobb detektívregényekben!) Hiába
figyelmeztetik, hogy gátlástalan szélhámossal van dolga, annyira
leveszi a lábáról Sartre állítólagos „barátja”, Rudolf
Slánsky „személyes ismerőse”, hogy hagyja magát az orránál
fogva vezetni, teljesen a csaló kényére-kedvére bízza újságírói
szárnypróbálgatásait szenzációs anyagok, információk
reményében…
A
Párizsból állítólag a világ minden forró pontjára röpködő
„nagy ember” természetesen Izrael hőse, hírszerzője, hamis
útlevelek, vízumok kútforrása (netán anyakönyvi kópiákéi
is?), államügyészek titkárnőinek bálványa. Végül Moszkvában
telepedik le, feleségül veszi „egy orvos lányát, akit Sztálin
parancsára kivégeztek a »fehérköpenyesek perében«” (380.
old.). Itt Wiesel nyilván a híres orvosperre utal, amely nyomán
azonban legjobb tudomásunk szerint nem végeztek ki senkit, mert két
héttel a per megkezdése előtt Sztálin elvtárs jobblétre
szenderült. Givont, a „nagyszabású kalandort”, „zseniális
csalót”, „bizarr”, „páratlan személyiséget” (344. old.)
tíz évre ítélik csempészés, üzérkedés vádjával. De már
sejthetjük, hogy szerencsésen kiszabadul, izraeli állampolgárként
végez vele a szívroham. Az az érzésünk, mindez pusztán azért
történik így, hogy regénybe illő, kellően színes figura
legyen. De ennyi színesség már kalandregényben is túlzás,
nemhogy emlékiratban.
„Givonnal
fogok még találkozni, lesznek vele más élményeim, fantasztikus,
hihetetlen történeteim” (355. old.). Az eddigiek is épp elég
hihetetlenek voltak… „Gyakran gondolok rá baráti szeretettel.
Hála neki, olykor szinte magam is átélem a kalandjait. Igazakat
vagy elképzelteket? Mit számít! A kalandorok nem mondják el
mindig a valóságot, először kitalálják” (380. old.). Megint
elvarrhatunk egy szerteágazó szálat. Mit számít Wieselnek, hogy
igaz vagy elképzelt történeteket ír le emlékiratnak csúfolt
fércműveiben? Mit számít, hogy kitalálja, és aztán valóságként
adja elő őket? Számára semmi jelentősége nincs. Ha úgy tartja,
hogy purim estéjén nem bűn hazudni, akkor nyilván regényt
konstruálni, majd emlékiratként tálalni sem lehet bűn. „Hogy
kikeveredjek a csávából, rögtönözök, hazudok. Purim estéjén
talán ez sem olyan nagy bűn” (639. old.). Persze hogy nem! Egy
olyan mélyen vallásos léleknek, amilyennek ábrázolja magát,
pláne nem bűn! Annak, aki azt állítja, kisgyermek korától
szinte szünet nélkül a szent szövegeket bújta, hogy is lenne
bűn, ha furcsa módon nem jutott el a judaizmusnak is alapját
képező tízparancsolat eme pontjáig: „Ne tégy a te felebarátod
ellen hamis tanúbizonyságot!”
Hogy
ezt az olvasó is úgy értse, ahogyan mi megértettük a
Wiesel-emlékiratok olvasása közben, még egy idézettel
megtámogatjuk fenti állításainkat. A már említett Alfred
Wolfmann szájába adja: „Zsidó vagyok – ismétli. – Egy
zsidónak joga van hazudni, nem?” (316. old.) Hozzátehetjük: ha
Wiesel a neve. Aki kitalálja, és aztán esetenként szemrebbenés
nélkül meghazudtolja a saját élettörténetét is.
Mindezek
után nem csoda, hogy alig hitt a szemének annak idején, amikor
ilyen kritikát olvasott Az éjszakáról: „A nagyobb
sajtóorgánumok a könyv szigorú, sallangoktól mentes stílusát
és valóságtartalmát dicsérték. Be kell vallanom, amikor az
ilyenfajta véleményeket olvastam, előfordult, hogy nem voltam
biztos benne, vajon rólam írnak-e” (516. old.). Ezúttal
egyetérthetünk vele és kételyeivel. Hiszen a könyv
„valóságtartalmát” egyedül ő ismerhette, a kritikusai nem.
Márpedig épp „emlékiratainak” valóságtartalma hagyja bennünk
a legfőbb kétséget.
Germaine
Tillion, akit a francia ellenállás tagjaként tartóztattak le, és
hurcoltak a ravensbrücki női koncentrációs táborba, a következő
gondolatokra jutott a háború alatti és utáni szellemi zűrzavart
elemezve:
„A
személyek [akik a rémmeséket kitalálják], sokkal többen vannak,
mint gondolnánk. Egy olyan tér, mint a koncentrációs táborok
világa, kiváló táptalajt biztosított a szadomazochista
képzelgéseknek, és ezzel ezek a személyek rendkívüli működési
területhez jutottak. Számos lelki sérülttel találkoztunk, félig
gazemberek, félig őrültek, akik hasznot húztak egy elképzelt,
imaginárius deportálásból. Találkoztunk továbbá – valóban
deportált – személyekkel, akiknek beteges agya igyekezett a
szörnyűségeket, amelyeket átéltek, vagy amelyekről hallottak,
még jobban eltúlozni, és ez sikerült is nekik. Ráadásul akadtak
kiadók, akik ezeknek az agyrémeknek egy részét kiadták, mégpedig
félig-meddig hivatalos kiadványokban. De sem a kiadóknak, sem a
hivatalos kiadványok szerkesztőinek nem bocsátható meg, amit
tettek, hiszen a legegyszerűbb vizsgálattal le lehetett volna
leplezni a csalást.”
Mintha
Wiesel állna előttünk, meztelenebbül, mint ama bizonyos király.
Bihari
Csilla
(Kuruc.info)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése