A terrorizmus története
Annyi
terrorista szakértő szólal meg , és mindegyik a másodlagos
terrorizmust boncolgatja elemzi kielégítő módon . Egyik sem akar
az elsődleges terrorizmusról szólni, miért tévesztik meg a
nagyérdemű közönséget? Az elsődleges terror az uzsora kamattal
terhelt pénzügyi rendszer és az ezt működtető bankárkaszt
testesíti meg . Ez a szervezett terrorista csoport minden
nemzetállamot eladósított, kifosztott, hogy az országokban, csak
hitelpénzrendszer működhessen , és így a pénzszivattyúk
kiszívják az országok meg újulására szolgáló pénzeket. A
munka , és szolgáltatásokra kialakult jel , felértékelődött és
spekulatív tőkévé vált . A munka alapú társadalmakat így
teszi tönkre az uzsorakamat, mely mögött termelés nincs, mégis
elviszi már teljesen a megújulásra szánt teljes összeget a
nemzetállamokból. Így ez a rendszer a halál kultúráját
hordozza, a nemzet államok , hogy létezzenek , kénytelenek háborút
, terrorista akciókat folytatni e – rabló kaszt ellen . Amit ezek
a terrorista szakértők előadnak a cilinderből az elsődleges
terrorizmusra adott válasz, ami nem is terrorizmus, hanem önvédelmi
válasz a nemzetállamok kifosztása ellen. Ez csak a sokszínűséget
mutatja, ahogy az elsődleges terroristák sanyargatják a világot,
és az ilyen jól fizetett ficsúrok előadják magukat, és minekünk
nem marad más hátra tátott szájjal , kell hallgatnunk az ő
előadott hülyeségét, mely kőbevésett etalonként szolgálna a
pórnép felé , és eszükbe sem juthatna az elsődleges
terrorizmus, amiből az egész fakadna, ha az igazságot akarta volna
közölni a nagyérdemű közönséggel. Hát próbáljunk meg
gondolkodni, és eljutni az elsődleges terror gondolatiságához, és
rakjuk össze mi a jól megfizetett szakértő urak elhallgatott
téziseit. A többi maszlag amit itt előadott, arra szolgál hogy
elfedje ezt a kis igazságot, amiből megtudhatod, hogy Te egy
kamatrabszolga vagy aki azt hiszi , hogy szabad ember. Na ne
röhögtess, mert szólok Spártakusznak, mert az legalább egy ideig
szabad volt, de Te egy agymosott rabszolga vagy, ébredj föl ne csak
álmodj át aluszod a valóságot, és az élet elszáll feletted, -
Szundi!!!!!
És
az ilyen Harmat félék szép mesét mondnak néked, csak aludj,
aludj kedvesem , és álmodd, hogy szabad vagy. A zsidó kettős
mérce majd betakar, és elringat. Álmodj – álmodj királylány....
/készítette:
Harmat Árpád Péter/
A terror főnév
latinul ijedtséget, rémületet jelent,
a terrorizmus kifejezés pedig erre épülve (a legáltalánosabban
elfogadott megfogalmazás szerint) valamely szervezet által
politikai okokból végrehajtott erőszakos, félelemkeltő akciók
sorozata. Más megfogalmazásban: a terrorizmus az
erőszak alkalmazásának, vagy az azzal való fenyegetésnek olyan
stratégiája, melynek elsődleges célja félelem, zavar keltése és
ennek révén meghatározott politikai eredmények elérése, vagy a
hatalom megtartása.
A
XIX. század végén volt az első terrorhullám, amit főleg
anarchisták követtek el, de itt általában egy-egy személy
megölése volt a cél. Ilyen volt a II. Sándor cár elleni
sikertelen merényletek sora és az Erzsébet osztrák császárné
és magyar királyné ellen 1898-ban, Genfben végrehajtott sikeres
merénylet. Ide sorolható a mindenki által ismert szarajevói
merénylet, ami az I. világháborúhoz vezetett. A
mai modern-kori terrorista szervezetek három nagy csoportba
sorolhatók:
az elsőt az iszlám
fundamentalista terrorszervezetek alkotják,
a másodikat a szeparatista
mozgalmak képezik,
melyek egy terület vagy nép önállóságáért küzdenek a
harmadikat pedig a baloldali
terrorista csoportok alkotják,
akik a világforradalmat kívánják előmozdítani. (Zárójelben
kell megjegyeznünk, hogy léteznek még jobboldali, szélsőjobbos
terrorcsoportok is, de mivel a jobboldali szélsőségesek egyik
ideológiai alapja a rend, és ehhez nehezen illenek a
terrortámadások, így ritkán és csak spontán módon fordulnak
elő ilyen csoportok által végrehajtott terrorcselekmények.)
A
modern terrorizmus az ellenfeleit, és azok jelképeit igyekszik
támadni még a személyekben is, ezért esik áldozatul sok
kormányhivatalnok, katona, rendőr. A hidegháború alatt, 1947 és
1990 közt szinte kizárólag Nyugat-Európában történtek
terrortámadások. Ezt a szabadabb társadalommal lehet magyarázni,
ugyanis a kommunista rendszerekben olyan erős hatalma volt az
erőszakszervezeteknek, hogy nem lehetett még egy vallási
közösséget se létrehozni a hatalom figyelő tekintete nélkül,
ráadásul hiányzott az információk szabad áramlása, amelyik
elengedhetetlen a figyelemfelkeltéshez, és a nyugat-európai
titkosszolgálatok - ellentétben a szovjettel - nem tekintették
feladatuknak ilyenek szervezését.
Az
iszlám fundamentalizmus gyökerei
Az
iszlám követőinek száma napjainkban meghaladja a másfél
milliárd főt, így elmondható, hogy ma a Föld lakosságának
23%-a, vagyis majdnem minden negyedik ember muszlim vallású. Számuk
és arányuk folyamatosan növekszik, így hamarosan eléri a 2
milliárd hívőt. (Világvallásokról szóló
cikkünk itt olvasható.)
A kereszténység után, ez bolygónk második legnagyobb vallása. A
muzulmánok döntő többsége Észak-Afrikában és a Közel-Keleten
él, nagyjából egynegyedük (24%) pedig valamelyik arab ország
lakosa. (A Föld három legnagyobb muszlim országa: Indonézia,
Pakisztán és Banglades.)
A
muszlim vallás követői nagyrészt szélsőséges viszonyok közt
tengetik életüket: vagyis vannak ugyan nagyon gazdag iszlám
országok (pl.: Katar, Bahrein, Kuvait, Szaud-Arábia) melyekben
jelentős a jólét, ám a muszlim országok döntő többsége
szegény. A legszegényebb térségekben (Afganisztán, Jemen,
Szomália) egyenesen nyomorognak az emberek.
Az
iszlám követői számára a muszlim vallás erős köteléket
jelent: meghatározza mindennapjaikat, szokásaikat (napi ötszöri
ima, ramadan, stb) társadalmi berendezkedésüket. A nyomorgás
közepette vigaszt, és "kapaszkodót" jelent a hívőknek,
akik többnyire a nyugati (zsidó-keresztény) kultúra elnyomó
hatásának ellensúlyozását látják benne. Az
iszlám fundamentalizmus,
mely szinte minden muszlim országban jelen van (országonként
eltérő mértékben) megoldást kínál a gazdasági, társadalmi
problémákra, így sokan csatlakoznak hozzájuk. Híveik
rendszerint a
nyugati - elnyomónak tartott - kultúra visszaszorítására, és az
iszlám értékrend kiterjesztésére esküsznek fel,
és nagyon gyakran megjelenik "programjukban" a
Palesztinába "betolakodó" zsidók (izraeliek) elüldözése,
kiszorítása (esetleg elpusztítása) is. A muszlimok szent könyve
a Korán utal a keresztények elleni szent háborúra (ennek neve
dzsihad) így az iszlám fundamentalisták többnyire fegyvert
ragadva igyekeznek megvalósítani céljaikat: terrorszervezetekbe
tömörülnek (ezek egy részét bemutatja cikkünk) és néha saját
életüket feláldozva törnek a zsidók és betolakodó keresztények
életére.
Cikkünk
a négy legjelentősebb iszlám terrorista szervezetet mutatja be
(PFSZ, Hamasz, Hezbollah, al-Kaida) melyek között jelentős kapocs
Palesztina kérdése. A terrorista csoportok bemutatásánál
megkerülhetetlen tehát a térség bemutatása, mely napjaink egyik
legnagyobb válságövezete, mondhatni a terrorizmus hazája.
Palesztína,
az iszlám terrorista szervezetek hazája
Az
iszlám fundamentalista terrorszervezetek története szorosan
összekapcsolódik Palesztina történetével,
így elsőként ezen
térség krónikájával kell foglalkoznunk.
Palesztina területére az ókorban, már a Krisztus előtti 15-14.
században érkeztek héber
népcsoportok,
majd később nyugat felől a 13–12. században egy új népcsoport
is megjelent, őket filiszteusoknak nevezték! (A filiszteusok
nem bizonyítható módon, de vélhetően a palesztinok őseinek
tekinthetőek, és Palesztina tartomány is róluk kapta nevét.) A
zsidók rövid időre ugyan létrehozták saját államukat, - mely
mindössze 100 évig állt fenn - ám a Krisztus előtti 8. századtól
idegen megszálló hatalmak foglalták el területüket (asszírok,
újbabiloniak, perzsák, makedónok). Később, Krisztus előtt
63-ban a Római Birodalom fennhatósága alá került a térség,
mely igazából csak ekkor kapta meg a Palesztina nevet. A zsidók
nehezen viselték a rómaiak uralmát, és a legjelentősebb
felkelésük (Bar-Kochba felkelés) véres leverése után, Krisztus
után 135-ben elmenekültek Palesztinából, és a Római Birodalom
egyéb tartományaiban telepedtek el. (Exodus) Később 395-ben a
terület a Bizánci Birodalom tartománya lett, majd a
7. században arab fennhatóság alá került (területét
a kalifátusokhoz csatolták). A megmaradt lakosság nagy része
átvette az arab nyelvet és felvette a muszlim vallást. A
kis-ázsiai szeldzsuk-török fejedelemség (1072) után 1099-ben a
keresztesek létrehozták a feudális jeruzsálemi királyságot,
melyet Szaladin hadai döntötték meg 1187-ben. Palesztina a 13.
század második felétől mameluk uralom alatt állt,
majd 1516-1517-től
1918-ig az Oszmán Birodalom egyik tartománya lett. Herzl
Tivadar (1860-1904)
Pesten született zsidó jogász 1897-ben Bázelben hívta össze
az első
cionista kongresszust,
és létrehozta a Cionista Világszervezetet. Munkásságát, melynek
célja egy zsidó haza megteremtése volt, Chaim Weizmann (1874-1952)
folytatta, aki 1920 és 1946 között - az 1931-35-ös időszakot
leszámítva - az egész Cionista Világszervezetnek, majd a
megalakuló Izrael Államnak is elnöke volt!
A
19. század második felében Európában felerősödő, zsidók
iránti, antiszemitizmus, valamint az ez időben kialakuló cionista
mozgalom, a cionizmus miatt egyre fokozódott a zsidók bevándorlása
az akkori Palesztina területére. A Török Birodalom az első
világháborút a vesztesek oldalán fejezte be, így a párizsi
békekonferencia elvette a törököktől a közel-keleti
területeket, így Palesztinát is. A térség a két világháború
közt, illetve a második világháború alatt, egészen 1947-ig a
britek ellenőrzése alá került, vagyis brit mandátum területté
vált. A két világháború közt hatalmas méreteket öltött a
zsidó bevándorlás, így a zsidó-arab konfliktusok már fegyveres
összecsapásokká váltak. (A II. világháború idején, Palesztina
2 millió lakosának már egynegyede, azaz nagyjából 0,5 millió
volt zsidó.)
A
II. világháború után az egyre agresszívabb helyi konfliktusok
elsődleges nemzetközi problémává léptek elő. Megoldásukra
Nagy-Britannia, az USA, a Szovjetunió és az ENSZ erőteljes
lépéseket tettek. Eltökélték, hogy beavatkoznak a helyzetbe és
"kétállamos megoldást" eszközölnek. 1947-re
kidolgoztak egy megosztási tervet, amelyet ez év november 27-én
szavazáson többségi igen-nel elfogadtak. Az Arab Liga azonban nem
ismerte el a végeredményt és az új állam megsemmisítését,
eltörlését tűzték ki célul. Az ENSZ területfelosztási terve
szerint két
állam jöhetett létre:
Izrael és Palesztina.
Ám
ekkor, 1948. május 14.-én David
Ben-Gurion Tel-Avivban kikiáltotta Izrael
állam függetlenségét.
Ezt követően az arab államok többségében úgynevezett Szent
háborúra (dzsihádra)
szólították fel a muzulmán lakosokat. Egyiptom, Libanon, Szíria,
Transzjordánia és Irak háborút indított Izrael
ellen. Megkezdődött
az arab-izraeli háborúk sora (1948 – 1975), ezek
mindegyikében Izrael győzött,
vagyis 1948 és 1975 közt minden alkalommal képes volt sikeresen
visszaverni a területére támadó arab államok hadseregeit. Izrael
a számtalan háború közül, az
1967-es hatnapos háborúban szállta
meg azon palesztinok lakta területeket, melyeket eredetileg a
palesztin-arab államnak kellett volna birtokolnia, majd az első
arab-izraeli háború végére (1949) a környező arab államok
vettek birtokukba. Így elfoglalta
Ciszjordániát a
Jordán Királyságtól, a Golan fensíkot Szíriától, Gázát és
a Sínai félszigetet pedig Egyiptomtól. Később ezek közül a
Golan és a Sínai félsziget visszakerült régi tulajdonosukhoz, ám
Izrael a mai napig megszálva tartja Ciszjordániát és a
tengerparti Gázát.
A
Palesztin Állam, pontosabban a mai értelemben vett autonóm
Palesztina kialakulásának
több "sarokpontja volt". Az első a PFSZ kialakulása
volt, 1964-ben. A második kulcsfontosságú esemény pedig 1974-ben
jött el, amikor az ENSZ elismerte a palesztin nép önrendelkezési
jogát! Alig 4 évvel később az 1978-as Camp Davidben tartott
tárgyalásokon Izraelnek már ígéretet kellett tennie, hogy 5 éven
belül önkormányzatot ad a két legjelentősebb palesztínok lakta
területnek: Ciszjordániának és Gázának. Végül 1988 november
13-án megalakulhatott
a Palesztin Állam,
melynek kikiálltására a jelzett napon Algírban került sor
(ugyanezen évben jött létre az Al-Kaida nevű terrorszervezet is)
A
végső és döntő lépés a Palesztin Önkormányzat
kialakulásában, az 1993 szeptember 13-án Washingtonban, az
oslói békefolyamatok részeként aláírt elvi nyilatkozat
után 1994
május 4-én jött
el, amikor Kairóban végre megtörtént a Gáza-Jerikó
autonómia egyezmény aláírása!
Ez tartalmazta a korlátozott önrendelkezés biztosítását 2
millió megszállás alatt élő palesztin számára, és
csapatkivonásra kötelezte Izraelt a Gázai övezet szinte teljes
területétől, valamint a Jordán nyugati partján fekvő Jerikóból.
Megalakulhattak a palesztinok saját kormányszervei (minisztériumok,
rendőrség ...stb)
I.
Iszlám fundamentalista terrorszervezetek
1.)
Palsztín Felszabadítási Szervezet (PFSZ, Palesztína, 1964 – mai
is működik)
A
palesztinok első önálló harci szervezetét Jasszer Arafat
(1929-2004) hozta létre 1959-ben al-Fatah néven. Alig öt évvel
később, 1964 tavaszán azonban egy szélesebb körű szervezet is
megalakult az első palesztin kongresszuson, mely a Palesztin
Felszabadítási Szervezet (PFSZ) nevet kapta. A szervezet
megalakulása fordulópontot jelentett Palesztina történetében,
hisz innentől a térség lakossága már nem csupán passzív
szemlélője volt az őt támogató arab államok Izraellel
folytatott harcainak, hanem saját kezébe vette a küzdelem
irányítását. A frissen megalakult PFSZ harcot kezdet Izraellel,
ennek egyik első sikere az 1968-as karamehi csata volt, melyben az
Arafat vezette Fatah katonái a jordán hadsereggel összefogva
megfutamították az izraeli hadsereg egyes erőit. A győztes csata
révén Arafat óriási népszerűségre tett szert, így 1969 elején
a PFSZ elnökévé választották.
A
PFSZ és Arafat az 1970-es években három irányban tett
erőfeszítéseket: egyrészt visszavonult a szomszédos Libanonban,
vitát folytatott a palesztin állam eszméjéről és megpróbálta
elfogadtatni magát nemzetközileg. A PFSZ tekintélyének
megnövekedését, nemzetközileg is autonóm erővé válását
először 1974 végén lehetett érezni, amikor Arafatot meghívták
az ENSZ közgyűlésére. A megbeszélés 1974 november 22-én ENSZ
határozatban ismerte el a „palesztin nép elidegeníthetetlen
jogát Palesztinában”. Először fordult elő, hogy a palesztin
nép ügye nem menekült-, hanem nemzeti kérdésként jelent meg egy
világszervezet dokumentumaiban. (Mindez a PFSZ és Arafat érdeme
volt.) Arafat 35 éven keresztül, 1969 -től egészen 2004-ig állt
a PFSZ élén ellenzéke 1987 –ben jött létre, amikor kirobbant
az első intifáda, vagyis az első Izrael elleni általános
felkelés. A lázadás során alakították meg 1988 januárjában a
radikális iszlamista Hamaszt (Iszlám
Ellenállás Mozgalma), mely szinte megalakulása percétől
vetélkedett a Fatahhal. Alig tizenkét évvel a Hamasz megalakulás
után 2000-ben, a Fatah és Arafat által „tető alá hozott” új
autonómia rendszer (a már említett 1993-as Gáza-Jerikó
autonómia egyezmény) válságba
került, így az egyezményt kezdettől kritizáló Hamasz előretört,
és nagy népszerűségre tett szert. Az iszlamista szervezet
népszerűsége 2000 után folyamatosan növekedni kezdett. Amikor
2004 –ben meghalt Arafat, a Hamasz már megelőzte a Fatahot is,
majd 2006 –ban megnyerte a választásokat. Közben Izrael
ígéretéhez híven ugyan kivonta csapatait Gázából, de a Hamasz
előretörése miatt bármelyik percben készen állt a
visszatérésre, sőt 2007-ben blokád alá vonta Gázát.
2.)
Hamász (Palesztína, 1987) arabul:
Ḥarakat al-Muqāwamat al-Islāmiyya, azaz Iszlám Ellenállási
Mozgalom rövidítéseként! Egy arab, katonai csoportot is fenntartó
politikai mozgalom neve a Közel-Keleten. Támaszpontjuk
Palesztinában található. A Gázai-övezetet a 2006-os választások
óta a Hamász uralja. A Fatah–Hamász konfliktus (palesztin
polgárháború) 2006. december 15-én kezdődött, és még ma is
tart. A Hamász a Muszlim Testvériség fundamentalista mozgalomból
alakult ki a második világháború előtt, de igazi megalakulása
1987-re tehető,
amikor az „első intifáda” elkezdődött. (Az intifáda
felkelést jelent.) Az első felkelés 1987 december 9-én kezdődött,
a pattanásig feszült pelesztín – izraeli viszony közepette.
Gázában egy izraeli taxi összeütközött egy arab kollektív
taxival, amelynek utasai közül négyen életüket vesztették,
kilencen pedig megsebesültek. A városban az a hír terjedt el az
izraeli taxis szándékosan provokálta az ütközést. A hír
spontán reakciót váltott ki a lakosság, főleg a fiatalok
körében, akik kövekkel támadtak az izraeli katonákra. Így
kezdődött qa megszállt területeken az intifáda, amelyet „kövek
háborújának” is neveztek. Ekkor alakult meg a Hamasz, amely
programjában nem említi a PFSZ –t, keményen bírálja az arab
országokat s a palesztin államot Izrael elpusztítása révén
akarja megteremteni. A Hamász tehát nem csak merényleteket hajt
végre, hanem a zsidó államot is támadja tüzérségével, hiszen
léthez való jogát most sem ismeri el. A nemzetek fölötti muszlim
egységet tűzte ki célul. A Hamász parancsnokai: Iszmáíl
Hanijje, Háled Mesaal, Mohammed Dejf.
3.)
Hezbollah (Libanon, 1982) Arabul:
ḥizbu-'llāh(i), jelentése: Isten pártja! Egy libanoni, síita
politikai és félkatonai szervezet. A libanoni politikában jelentős
erőt képviselnek. Míg az arab világ jelentős részében egyfajta
ellenállási mozgalomként tekint rájuk, addig az USA, Izrael,
Kanada és Hollandia terrorista szervezetként tartja számon őket.
Az Egyesült Királyság szintén terrorizmussal gyanúsítja a
szervezet katonai szárnyát. A Hezbollah eredetileg egy az 1982-ben
Libanonba bevonuló izraeli csapatok elleni milíciaként jött
létre.
Az izraeli csapatok az önmaguk által Béke Galileában Akciónak
nevezett invázió során vonultak be a polgárháború sújtotta
országba. A libanoni ellenállókat az iráni Forradalmi Gárda
tagjai képezték ki. A Hezbollah az 1985-ös nyilatkozatában a
három fő céljaként a telepek felszámolásában, a Libanoni
Szociáldemokrata Párt tagjainak felelőségre vonásában és a
libanoni iszlám kormányzat megalakításában határozta meg.
4.)
Al-Káida (1988) egy
iszlám terrorszervezet, amelyet a gazdag szaúd-arábiai
vállalkozó, Oszáma
bin Láden hozott
létre 1988-ban a Szovjetunió ellen Afganisztánban harcolt
veteránokból. Feltételezések szerint alvó ügynökei révén a
világ 50–60 országában is jelen lehet. A szélsőséges iszlám
ideológia alapján álló al-Káida célja elsősorban az Egyesült
Államok, de általában véve is a nyugati világ és Izrael,
valamint a nyugatbarát iszlám országok meggyengítése,
illetve megsemmisítése. Fennállása során több ezer terroristát
képzett ki elsősorban afganisztáni táborokban. 1979-től maga
Oszama bin Laden is részt vett az afganisztáni harcokban és a CIA
megbízásából a szovjetek elleni ellenállás szervezésében.
Később hathatósan támogatta a tálibokat. Az amerikaiak
afganisztáni beavatkozása után tartózkodási helye hosszú éveken
keresztül teljesen ismeretlen volt.
Az
al-Kaida szó arab eredetű, az „ülni” jelentésű kaada igéből
képzett névszó, formailag nőnemű folyamatos melléknévi igenév.
Mivel a nőnemű alakok többes számot is kifejezhetnek, így
jelentése „ülők”. A szóalak azonban önálló főnévként is
működik, itt jelentése: „alap”, „alapozás”. Az al-Kaidát
az teszi különösen veszélyessé, hogy biztos anyagi hátterű,
egymással laza összeköttetésben álló, meglehetősen
önálló, nehezen felderíthető szervezetekből áll.
Számos nagyon súlyos merényletért teszik felelőssé. Ezek közé
tartozik például a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni
1993-as robbantásos merénylet, az USA kenyai és tanzániai
nagykövetségének 1998-as felrobbantása (225 halott, több
száz sebesült), a Világkereskedelmi Központ elleni repülőgépes
támadás 2001. szeptember 11-én (több ezer halott, illetve
sebesült), és feltételezések szerint az al-Káidának köze volt
a 2004. március 11-i madridi robbantás-sorozathoz is.
2001.
szeptember 11-én az al-Kaida eltérített 4 utasszállító
repülőjáratot.
Két gép a World Trade Center ikertornyaiba csapódott, egy
pedig a Pentagon épületébe zuhant. A negyedik gép utasai
megakadályozták hogy azt a géprablók, a Capitoliumba irányítsák,
Pennsilvaniában zuhant le A World Trade Center elpuszult, a
Pentagont azóta helyreállították.
A
terrorakció folyamán géprablókkal együtt összesen 3031
ember vesztette életét. Az
áldozatok túlnyomó többsége civil volt. Az Egyesült Államok
válasza a terrorizmus elleni háború volt, melynek első eszköze
Afganisztán megszállása volt. Így próbálták meg elkapni a
tálibokat, akik al-Káida tagokat rejtegettek. A Pentagonban
okozott károkat egy éven belül kijavították, majd később a
helyszínen megépítették a Pentagon Memorial emlékművet. A World
Trade Center helyszínén a romok eltakarítását követően
elkezdődtek az újjáépítések, 2006-ban fejezték be a 7 World
Trade Center irodaépületét. A 1 World Trade Center (korábbi
tervek szerint Freedom Tower) jelenleg építés alatt áll, 2011-re
tervezik az átadását. A mintegy 541 méter (1776 láb) magasra
tervezett épület így Észak-Amerika legmagasabb épületeinek
egyike lesz. 2009 és 2012 között további három épület átadását
tervezik.
Oszama
bin Laden (1957-2011)
Oszáma
bin Láden, teljes nevén Oszáma bin Mohammed bin Avad bin Láden
(született: 1957. március 10, meghalt: 2011 május 2) szaúd-arábiai
militáns iszlamista, az al-Káida terorrszervezet egyik
feltételezett alapítója. Neve klasszikus vokalizáció alapján
Uszáma ibn Ládin (tudományosan Usāma ibn Lādin) lenne, de
gyakran találkozni félig vagy nem magyarosított névalakjaival is
(pl. Osama bin Laden és Oszama bin Laden). Életét
végigkísérték az ellentmondások. Szaud-Arábiában született
1957-ben, Mohamed bin Laden 52 gyermeke közül tizenhetedikként. A
jemeni származású apa a mélyszegénységből küzdötte fel magát
multimilliomos nagyvállalkozóvá: ő építtette a szaud-arábiai
utak 80%-át. Miután Mohamed 1968-ban helikopter-balesetben meghalt,
fia sok millió dollárt örökölt – bár valószínűleg jóval
kevesebbet mint a hírekben felbukkanó 250-300 millió. Mérnökként
végzett a Dzsiddai Abdul Aziz Király Egyetemen, de Bin Laden egyre
inkább az iszlám konzervatív, fundamentalista változata
tanulmányozásának szentelte idejét. Úgy érezte, hogy ez nyújt
védelmet a Nyugat hanyatlása ellen.
Mindössze
néhány hónapot dolgozott a családi cégben: amíg testvérei
dőzsöltek a jólétben, addig a magas, félénk fiatalember egyre
értőbb füllel hallgatta a radikális imámok beszédeit.
Afganisztán 1979-es
szovjet megszállása örökre megváltoztatta az életét.
Magáévá tette az antikommunista ideológiát és Afganisztánba
költözött, ahol egy évtizeden át harcolt a mudzsahedekkel együtt
– családi hátterét kihasználva, először csak
pénzfelhajtóként, míg később maga is fegyvert fogott. Ennek
pikantériája, hogy az amerikai CIA kulcsszerepet játszott a
mudzsahedek felfegyverzésében és kiképzésében; igaz, Bin
Ladennel közvetlen kapcsolata ebben az időben még nem volt. Az
al-Kaidát 15 társával (köztük
jobbkezével, sokak szerint kijelölt utódjával Ajman
al-Zavahiri-vel) együtt 1988-ban,
az afganisztáni háború végén alapította a
pakisztáni Pesavarban, ahol egy bérelt házban megbújva állítólag
órákon át, hajnalig vitatkoztak azon, hogyan építsék fel a
szervezetet. És valóban, olyasmit hoztak létre, amire addig nem
volt példa: az al-Kaida lett az első olyan muszlim terrorszervezet
a világon, amelyet nem érdekeltek a határok. Mindenki beléphetett,
aki vállalta, hogy képviseli ügyüket. Nemzetközi volt az
al-Kaidát egyik pillanatról a másikra népszerűvé tette a
terroristák körében.
Bin
Laden Moszkva után hamarosan Washington ellen fordult. Már csak
azért is, mert Szaúd-Arábiában – ahol az iszlám két
legszentebb helye is található – 300 ezer amerikai katona
állomásozott az Irak elleni, 1991-es öbölháború idején. A
terroristavezér ezt istenkáromlásnak tekintette. Amerikai
célpontok elleni merényleteket kezdett szervezni. Ezzel kivívta a
Washingtonszilárd szövetségeseként ismert Szaúd-Arábia haragját
– olyannyira, hogy 1994-ben megvonta tőle a szaúdi
állampolgárságot. Bin Laden ezután Szudánba költözött, majd
1996-ban visszatért Afganisztánba. 1998-ban merényletet szervezett
az USA kenyai és tanzániai nagykövetsége ellen. A két
robbantásban 224 ember halt meg. A Clinton-adminisztráció megtorló
csapásokkal válaszolt Szudánban, Afganisztánban és Pakisztánban
is. Bin Laden ezeket mind megúszta, ugyanúgy, ahogy mostanáig
számtalan más likvidálási kísérletet is. Eközben népes
családot alapított: négy feleségétől 16 - más források
szerint 18 – gyermeke született. Ugyancsak 1998-ban 150 iszlám
fegyveres szervezet vezetőt hívta találkozóra Pakisztánban. Ezen
hét szervezet szövetséget alapított „A
zsidók és keresztesek elleni szent háború iszlám nemzetközi
frontja”
néven. Bin Laden fatvát adott ki, miszerint az amerikaiakat és a
szövetségeseiket meggyilkolni minden muzulmán számára
kötelesség. Más források szerint a fatva valójában a második
számú vezető Zavahiri ötlete volt, és ő tekinthető a
terrortámadások szellemi atyjának is. Ám a világ első számú
közellenségének kétes címét csak három évvel később nyerte
el. 2001 szeptember 11., a New-York-i és washingtoni terrorakciók
után került az FBI körözési listájának élére: 25 millió
dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére. Ezután már csak ritka
hangfelvételeken hallatott magáról, kimért baritonján, látszólag
ész érvekel buzdítva a nyugati világ elleni harcra. Az időről
időre felröppenő hírek szerint bujkált a Tora-Bora rideg hegyei
és az iszlámábádi villanegyed útvesztői között is.
Oszama
bin Laden elfogása: Az Al-Kaida vezér elfogásának ténye 2011
május 2-án Donald Rumsfeld egykori védelmi miniszter egyik
munkatársa révén szivárgott ki, amikor az illető a Twitteren
tett egy bejegyzést. Később kiderült, hogy a Fehér Ház és a
Pentagon már 2011 márciusa óta készült bin Laden elfogására,
ugyanis ekkor tartották az első olyan értekezletet, amelyen
felmerült, hogy a pakisztáni Iszlámábádtól északra lévő
Abbottabad városában megtalálták a világtörténelem
legkeresettebb bűnözőjének búvóhelyét. A haditengerészeti
kommandósok vasárnap éjjel fél kettőkor az Arab tengeren
állomásozó Carl Vinson repülőgép-hordozó anyahajóról három
Apache típusú harci helikopterrel indultak a különleges
bevetésre. A négy-hat méteres kerítéssel körülvett villából
– ahol bin Laden bujkált – azonnal tüzet nyitottak az őrt álló
terroristák, ám az amerikai kommandósok emeletről emeletre
haladva végül kiszorították a védőket. A körülbelül 40
perces tűzharcban Bin Ladennel végül egy fejlövés végzett, és
rajta kívül életét vesztette legidősebb fia (a szaúdi
származású milliomosnak csaknem két tucat gyermeke volt), két
futára (az amerikaiak őket követve jutottak Bin Laden nyomára) és
a terrorista egyik felesége, akit az amerikaiak szerint a bentről
tüzelők pajzsként tartottak maguk elé. A sikeres támadásban az
amerikaiak sértetlenek maradtak, és magukkal vitték Bin Laden
holttestét. Egyik helikopterük megrongálódott, ezt a helyszínen
hagyták. Az elsődleges azonosítás után Obama elnök telefonon
felhívta elődjét, a terrorizmus elleni globális háborút 10 éve
meghirdető George W. Busht. A végleges DNS azonosítást követően
Bin Laden holttestét a Carl Vinson anyahajó fedélzetére vitték,
ahol fehér szövetbe burkolták és iszlám szertartás keretében a
szülőföldjéhez közeli Arab-tenger vizébe temették. Szakértők
szerint az iszlám terrorizmus súlyos veszteséget szenvedett el, ám
most bosszúmerényletekre lehet számítani, szerte a világban.
II.
Szeparatista mozgalmak
1.)
Front de la Liberation Nationale de Corsica (Franciaország–Korzika:
1976 – ma is)
A
szigetet 1768-ben adta el Genova a francia királynak, de ekkor
lényegében a függetlenségért harcoló csapatok kezében volt. A
szigetre érkező francia csapatok is csak kemény küzdelmek árán
tudták bevenni a szigetet. A felkelők soraiban harcolt Carlo-Maria
Buonaparte, a későbbi császár, I. Napóleon apja. Napóleon éppen
akkor született, mikor a franciák elfoglalták a szigetet 1769-ben.
Fiatalkorában nem is tudott jól franciául, és korzikainak
vallotta magát. Még császárként is azt mondta „Akkor
születtem, mikor a haza elveszett” A függetlenségi mozgalom
kétszáz év múlva kapott új erőre. A II. világháború után
először tüntetések formájában jelentkezett, majd 1976-ban
megalakult az FLNC.
A feszültség növekedését sokan a szegénységben látják, ezért
a mindenkori francia kormányok hajlamosak szegénységi problémaként
kezelni a kérdést.
A
feszültségeket növelte a bevándorlók nagy száma, akiktől a
sziget hagyományos jellegét féltették az ott élők, ráadásul a
munkanélküliség miatt az őslakosok fele kénytelen a szárazföldön
munkát vállalni. A bonyolult helyzetet súlyosbítja a szigeten
hagyományos klánok maffiaszerű hatalma. Ezért sokan fordulnak el
a függetlenségi mozgalomtól, a központi kormányzattól várva a
helyzet rendezését. Ráadásul a támadások egyik fő célpontja
az idegenforgalom, ami tovább csökkenti az amúgy is a francia
átlagnál szegényebb környék bevételeit.
Jelenleg
egy közvélemény-kutatás szerint csak a lakosság 10%-a támogatja
a teljes függetlenséget, de a több jogot követelők aránya igen
magas. A 1976-78-ig minden különösebb átmenet nélkül zajlottak
a támadások. Évente 200-800 támadást hajtottak végre
mindenekelőtt a francia kormányhivatalok, a francia üzleti
érdekeltségek és idegenforgalmi célpontok ellen. A szervezet a
80-as években két frakcióra (Habituel és Historique) bomlott,
majd 1985-ben kivált belőle a Corsica Liberation Army. Ugyanakkor
általában nem jelentik be, melyik csoport hajtotta végre a
merényletet. A francia kormány, hogy a szelet a vitorlájukból
kifogja, gazdasági támogatást nyújt a szigetnek, és 1982-ben
Korzika lett az ország első decentralizált megyéje, de nem
engedik az önálló kulturális életet.
1988-ban
a szervezet fegyverszünetet hirdetett a tárgyalások reményében,
de 1989-ben felmondták. Ekkor tört ki a köztisztviselők 6 hetes
sztrájkja, amelyik átalakult etnikai jellegű tüntetéssé.
Megjelentek legális csoportok, amelyek a korzikai nyelv oktatását
kívánták elérni, és az önálló etnikai csoportként való
elismerést. (A ’90-es évek elején nem tanították a korzikai
nyelvet a szigeten egyetlen közép vagy felsőfokú intézményben
sem!) A tűzszünet után az FLNC fokozta tevékenységét. 1990-ben
megalakul a harmadik frakció, a Resistance is. 1990 volt a szervezet
legvéresebb éve. Ekkor 17 orvgyilkosságot követnek el. ’92.
augusztusában egy hét alatt 3 bomba robbant Franciaországban.
Párizs, Nice és Marseille célponttal. Az év mérlege 370 támadás
volt. Ez jelezte, hogy a szervezet a szárazföldön is fokozta
tevékenységét. Bonyolítja a helyzetet, hogy ’93-tól a frakciók
is harcolnak egymással, és a szigeten is szerveződő Le Pen-féle
párt tagjaira és a drogkereskedőkre is kiterjesztették
támadásaikat.
A
’90-es években majdnem minden frakció próbált tárgyalásokat
kezdeni a kormánnyal tűzszünetet ígérve, de 1996-ban Alain Juppe
miniszterelnök elzárkózott minden, Korzika további önállóságát
célzó tárgyalástól, és nagyobb rendőri erőket küld a
szigetre. 1998-ban az FLNC megöli a megye prefektusát és az üzleti
kamara elnökét. Erre válaszul a rendőrség széles körű
nyomozásba kezdett, a kormány pedig növeli a Korzikának szánt
pénzügyi segélyt, ennek ellenére a terrortámadásokat nem
sikerül visszaszorítani.
2.)
Euskadi Ta Askasatuna (ETA, Spanyolország-Baszkföld: 1959 – ma is
működik)
A
Baszkföld és Szabadsága nevet viselő, a sajtóban baszk nyelvû
rövidítéséről csak ETA-ként emlegetett szervezetet 1959-ben
hozták létre azzal a céllal, hogy elérje Baszkföld
függetlenségét és a spanyol-francia határ két oldalán fekvő
baszkok egyesítését. A baszkok ősidők óta ezen a területen
élnek és nyelvük egyetlen más nyelvvel sem mutat közelebbi
rokonságot. Kulturális különbségüket az évszázadok során
végig megőrizték az Ibér–félsziget többi népével szemben.
Jelenleg mintegy 2,5 millióan vannak, fõleg Spanyolországban, és
kisebb részük Dél-Franciaországban egy etnikai tömbben. Noha a
nyelvet kevesen beszélik, rendkívül erős az önazonosság-tudatuk.
Jellemző, hogy az Athletic Bilbao, a térség legismertebb
labdarúgó-csapata még a nagy átigazolások korában sem alkalmaz
idegenlégióst, ami esetükben annyit jelent, hogy még spanyolokat
sem, hanem kizárólag baszk származásúakat. Baszkföld
válogatottja pedig időről-időre megmérkőzik más
válogatottakkal.
1939-ben,
a polgárháborúban győztes Franco tábornok megvonta Baszkföldtől
a köztársasági korszakban élvezett autonómiát. A Baszk Nemzeti
Párt illegalitásban működött tovább, de néhány fiatal
1959-ben úgy gondolta: túlságosan megalkuvók, ezért létrehozták
az ETA-t. Kezdetben csak falfirkákkal és röplapokkal hívták fel
magukra a figyelmet. A bekövetkező letartóztatásokra és
kínzásokra válaszul meghirdették a terror a terror ellen
mozgalmat. Ekkor vált az ETA terrorszervezetté. Első
komolyabb támadásukat 1961-ben hajtották végre,
amikor megpróbálták kisiklatni a falangista felkelés 25.
évfordulójának ünnepségeire indított különvonatot. 1962-ben
tartották első kongresszusukat, ahol a megfogalmazott célok
szerint a célpont a spanyol közigazgatás és intézmények. Azt
akarták elérni, a spanyoloknak drága legyen az ellenőrzés
fenntartása. Az anyagi alapot bankrablásokkal akarták megszerezni;
az első ilyet 1967-ben hajtották végre, és 1977-ig kb. 1 millió
dollárt zsákmányoltak. Másik bevételi forrásuk a forradalmi
adó, amit szinte egész Baszkföldön beszedtek, sokszor zsarolások
útján. A fellépést ellenük nagyban megnehezítette, hogy szinte
a teljes baszk lakosság szimpátiáját élvezték.
1968-ban
hajtották végre első nagyobb visszhangot kiváltó merényletüket,
amikor megölték Manzanast, az egyik spanyol titkosszolgálat
vezetőjét. Mindmáig legemlékezetesebb merényletükre 1973-ban
került sor, amikor felrobbantották Blanco tábornoknak, az akkori
miniszterelnöknek, a sokak által Franco utódjának tartott
politikusnak a kocsiját. 1975 után változás állt be a szervezet
életében, mivel elkezdődött Spanyolországban a demokratikus
átalakulás. Tevékenységének 1977-ig tartó első szakaszában
több mint száz ember lelte halálát a támadások következtében,
ennek majdnem fele azonban a szervezet tagjainak sorából került
ki. A demokratikus légkörben az ETA megalakította Herri Batasuna
néven legális politikai szervezetét, ami természetesen ezer
szállal kötődőt az ETA-hoz. Ez tette lehetővé a kapcsolatok
felvételét az IRA-val, annak politikai pártja, a Sinn Fein révén.
Az
ETA tagok közül többen Kubában kaptak kiképzést. Ugyanakkor az
ETA visszaszorult, mivel a demokratikus kormányok egyre több jogban
részesítették a tartományt: 1980-ban széles körű autonómiát
kap. A függetlenedést a spanyol kormány nem engedhette, ugyanis
Baszkföld az ország legjelentősebb ipari központja, és az ekkor
beindult európai felzárkózás motorja. 1980-ban Suarez
miniszterelnök és a következő év elején I. János Károly
uralkodó is ellátogatott Baszkföldre, ez a kétségtelenül bátor
tett elismerést váltott ki még a nem királypárti baszkok körében
is. Az ETA támogatottsága csökkent, ugyan a baszkok továbbra is
függetlenek akartak lenni, de egyre többen fordultak el a
terrortól. A szervezet ennek következtében radikalizálódott. 1980
volt a legvéresebb évük, amikor az akcióik 118 ember életét
követelték.
A beindult kedvező folyamat azonban törést szenvedett, amikor 1981
februárjában rendőrségi brutalitás következtében életét
vesztette egy Arregui nevű ETA-terrorista. Újra lázongani kezdett
a vidék, emiatt a kormány eljárást indított a felelősök
felkutatására, de a rendőrség ennek hírére tiltakozó
megmozdulásokat tartott. Ekkor következett be a fiatal spanyol
demokrácia legnagyobb erőpróbája, február 23-án Tejero
alezredes vezetésével szélsőjobboldali puccs hajtottak be. A
puccs azonban elbukott, amiben jelentős szerepet játszott a király
személyes bátorsága, és az, hogy a legtöbb katona hű maradt a
demokráciához. A baszkok legnagyobb része tudta: egy jobboldali
puccs az addig megszerzett jogaikat veszélyeztetné, ezért az ETA
is fegyverszünetet hirdetett. Ugyanakkor a kormány nem
tétlenkedett, a jobboldali összeesküvés felgöngyölítése után
az ETA ellen fordult a különleges felhatalmazási törvény
segítségével, amelyik megengedte például, hogy a
terrorista-gyanús személyeket vádemelés nélkül 10 napig
őrizetben tartsák. Néhány hónap alatt 300 ETA terroristát
fogtak el.
1982-tõl
Felipe Gonzalez szocialista kormánya folytatja a kemény fellépést
a terror ellen, ugyanakkor szélesítik az autonómia jogkörét.
Létrejön a GAL 1983-ban. Ez egy illegális anti-terrorista egység
volt, amelyik számos gyanúsított ETA-tagot ölt meg. Amikor
kiderült: a GAL-t a rendőrség hozta létre, és a belügyminiszter
tudott róla, botrány robbant ki. Ugyanakkor valóban elérték az
ETA visszaszorulását, ám a 90-es évek második felében, amikor
megerősödött az Aznar vezette Néppárt, újra felerősödött a
terrorhullám, ugyanis ezt a terroristák a falangisták
utódpártjának tartják. 1995-ben merényletet kíséreltek meg
Aznar ellen és kiderült, hogy a király ellen is terveztek egy
merényletet. 1996 márciusában a Néppárt nyerte a választást,
de a hagyományosan autonómia-ellenes párt csak a nemzetiségi
pártok, főleg a katalánok révén alakíthatott kormányt. Így
egyfajta egyensúly jött létre. 1997-ben a Herri Batasuna 23
vezetőjét ítélték el a terrorizmus támogatásának vádjával.
1998-ban az ETA fegyverszünetet hirdet, és tárgyalásokat
kezdeményez, ami Svájcban zajlott le, de eredménytelen marad.
2000-ben az ETA újra támadásokat indított, és az első 8
hónapban 11 embert öltek meg. Fő célpont a rendőrség.
2000
decemberében a két legnagyobb párt közös nyilatkozatban ítélte
el a terrorizmust, és meghatározzák a terrorizmus elleni harc
alapelveit. A merényletek után rendszeressé válnak a terrorizmust
elítélő sokszor a legnevesebb politikusok részvételével zajló
tömeggyűlések. Jelenleg a szervezet aktív tagjainak számát
mintegy 100-ra teszik, akiket néhány száz segítő támogat.
3.)
Irish Republican Army (IRA, Nagy Britannia-Ulster: 1919 – ma is
működik)
Az
Ír Köztársasági Hadsereg a legismertebb több évtizedes
hagyományt magáénak tudó európai terrorista csoport. A térség
különbözik az eddig tárgyalt területektől, ugyanis itt két
vallási csoport több évszázados harca öltött formát a
terrorizmusban, és mára mindkét oldalon több veszélyes csoport
alakult ki, akiket az IRA történetén keresztül próbálok
bemutatni. A történet kezdete a 16. századra megy vissza, amikor
VIII: Henrik megalapítja az anglikán egyházat, de Írország, ahol
nagyon erősek a katolikus hagyományok - elég ha csak a
kora-középkorban Nyugat-Európában térítő szerzetesekre
gondolunk - hű maradt a római pápához. 1641-ben az ír szigeten
függetlenségi felkelés robbant ki a hódítók ellen, amit csak
Cromwell vert le véres harcok és kivégzések árán. A felkelés
leverése után, 1652-ben
Anglia gyarmatosította Írországot.
Az írektől elvették földjük nagy részét, amit angol birtokosok
és Cromwell katonái kaptak meg. A betelepítés főleg Ulsterben
(Észak-Írország) volt jelentős, mivel korábban ez volt a
felkelések központja. A súlyos adók miatt több alkalommal volt
éhínség a területen, és a XIX. század közepétől az általában
sok gyermekes ír családokból tömeges kivándorlási hullám
indult el az Egyesült Államokba, ahol tekintélyes létszámú és
nagy befolyású kolóniákat hoztak létre. A kivándorlás
méreteire jellemző hogy negyven év alatt a sziget lakossága a
felére csökkent.
A
szigeten a kivándorlási hullámmal együtt újra erősödtek a
függetlenségi mozgalmak - az egész Európában kibontakozó
nacionalizmus és liberalizmus hatására. Az írek önkormányzatot,
úgynevezett Home Rule-t akartak elérni. Ennek érdekében pártot
szerveztek, ami bejutott a parlamentbe, ahol a whig Gladstone
miniszterelnök támogatta az önkormányzat megadását, és be is
terjesztette a javaslatot, ám saját frakciója is leszavazta, és
csak 1911-ben sikerül megszavazni, de ekkor a Lordok Háza szavazta
le, ami halasztó érvényű, és a háború miatt elhalasztják. A
függetlenségi harc történetében fordulatot hozott a szervezett
ellenállás kialakulása; ennek egyik formája volt az ún. bojkott
mozgalom, ami nevét arról kapta, hogy az írek nem voltak hajlandók
együttműködni az angol földesurak intézőivel. Az egyik intézőt
hívták Boycott-nak. Ez azt jelentette, hogy még a boltokban sem
voltak hajlandók õket kiszolgálni, ezért többen elmenekültek.
Ráadásul a korábban Amerikába kivándoroltak megszervezték a
feniánus mozgalmat az óhaza függetlenségének támogatására.
1905-ben létrejött a Sinn
Fein (Mi Magunk) elnevezésű mozgalom,
ami már a teljes függetlenség elnyerését tűzte ki célul.
Tagjai robbantották ki 1916-ban a Húsvéti felkelést Dublinban,
amit az angol hadsereg ugyan levert de megalakult egy illegális
kormány, és fokozták a támadásaikat az angol célpontok ellen.
Az
IRA-t hivatalosan 1919-ben hozták létre,
és 1921-ben elérték az Ír Szabadállam kikiáltását, de 7
északi protestáns többségű megyét lecsatoltak róla, ezt többen
nem fogadták el, és Eamon De Valera vezetésével polgárháborút
robbantottak ki az új államban, ez megegyezéssel zárult, és
Írország elindult az önálló fejlődés útján. Ennek során
1937-ben kikiáltották a köztársaságot, és 1949-ben kiléptek a
Brit Nemzetközösségből. Az IRA harciasabb szárnya tovább
harcolt, azért hogy Ulster is Írország része legyen. A tömeges
robbanás azonban a 60-as években következett be. Ennek társadalmi
okai is voltak, mivel óriási méreteket öltött a munkanélküliség,
ami a megkülönböztetések révén elsősorban az amúgy is
szegényebb és több gyermekes katolikusokat sújtotta, ráadásul a
helyi választások vagyoni cenzus alapján történtek. Az IRA
sikerének oka volt az is, hogy a protestáns többség minden
engedményt elutasított, és egy fanatikus lelkész, Ian Paisley
megszervezte a félkatonai Ulster Defence Association-t (UDA), és a
katonaság és a rendőrség hathatós támogatásával terrorizálta
a kissebséget. 1968. októberében nagy nemzetközi felháborodást
váltott ki a katolikus polgárjogi aktivisták békés tüntetésének
szétverése. 1969-benaz
Orániai Rend megtartotta hagyományos felvonulását a katolikusok
felett aratott 1689-es győzelem emlékére. A
feszültség szabályszerű polgárháborúba ment át, főleg
Belfastban és
a katolikus többségű Derry-ben. Így ekkor nehéz volt eldönteni
melyik a terrorszervezet, mivel az IRA mint háborús fél szerepelt.
A brit kormány - a vérontást megakadályozandó - katonaságot
vezényelt a térségbe. Az IRA két szárnyra bomlott: a hivatalos
IRA hajlandó volt tárgyalni, de a provisional (ideiglenes) szárny,
az úgynevezett provók folytatta a harcot a járőröző katonák
ellen.
A
katolikus lakosság kezdetben örömmel fogadta a reményeik szerint
békét hozó katonákat, de hamarosan kiderült: a katonák is az
Unionisták mellett vannak. A harci események folytatódtak. A
hadsereg 1972-ben tüzet nyitott a békésen felvonuló katolikusokra
ez minden addigit felülmúló nemzetközi felháborodáshoz
vezetett, másnap a fiatal ír parlamenti képviselőnő, Bernadette
Devlin tettleg bántalmazta a londoni parlamentben a
belügyminisztert. A terroristatámadások és gyújtogatások
mindkét oldalon állandósultak. Jellemző a kialakult állapotokra,
hogy a brit hadsereg elismerte az IRA-t hadviselő félként, és
elfogott tagjait nem terroristaként, hanem hadifogolyként kezelték.
1974-ben létrejött egy baloldali terrorszervezet az Irish National
Liberation Army (INLA) amelyik nem csak a briteket és unionistákat,
de az IRA tagjait is támadta. Az IRA provó 1969-80 között majdnem
500 katonát ölt meg. A katolikus lakosság továbbra is bennük
látta az egyetlen védelmet, miközben az UDA, élén Paisley-vel
ekkor már a hadsereg kivonást és az önkormányzat visszaadását
kezdte követelni, hogy végképp leszámolhasson a katolikusokkal.
Az elmérgesedett helyzetre jellemző, hogy Derry katolikus többségű
város labdarugó csapata engedélyt kapott az Európai Labdarugó
Szövetségtől (UEFA), hogy az ír bajnokságban induljon, mivel
félő volt, hogy a meccseket a különböző terroristák
támadásokra használják fel. Egy hadügyminisztériumi anyag csak
a provók számát mintegy 500-ra becsülte a 70-es évek végén,
akik ekkor már Londonban is egyre másra követték el
merényleteiket. A különböző protestáns félkatonai szervezetek
mintegy 10000 tagot számláltak. Így az 1976-ban kibontakozott
békemozgalmakat a legtöbben szkepticizmussal fogadták, de legalább
a terrorakciók száma csökkent valamelyest.
1981-ben
azonban újra kiéleződtek a harcok, mivel januárban protestáns
terroristák súlyosan megsebesítették a már korábban említett
Devlint és férjét, mire válaszul az IRA megölt több protestáns
parlamenti képviselőt, többek között Bradford lelkészt, az
ismert protestáns vezetőt. A nemzetközi közvélemény azonban
arra figyelt föl, hogy 1976-tól a korábban hadifogolyként kezelt
IRA-tagokat közönséges bűnözőknek járó elbánásban kezdték
részesíteni. Ezért 1981-ben éhségsztrájkba kezdtek, a
Thatcher-kormány nem volt hajlandó a nemzetközi nyomásra sem
tárgyalni velük, és végül 10 fogoly - köztük Bobby Sands, az
IRA egyik ismert vezetője is - halálukig folyatatta a tiltakozást.
A nemzetközi sajtó élénk figyelemmel kísérte utolsó napjaikat,
és személyes bátorságuk sokak tiszteletét vívta ki. Ulsterben
egyre inkább érződött, hogy a lakosság, mind a protestáns mind
a katolikus oldalon megelégelte az értelmetlen vérontást. A brit
lakosság nagy része is jobban örült volna, ha teljesen feladják
Ulstert. A brit kormány új utakra tért: rájöttek, Dublinnal kell
megállapodni. 1985-ben véleménynyilvánítási jogot adnak az ír
kormánynak az Ulstert érintő kérdésekben, és 1993-ban Major
brit és Reynolds ír kormányfő leszögezte: a kérdést az
Ulsterben lakók oldhatják meg. Ugyanakkor az IRA ekkor hajtotta
végre leghíresebb merényleteit, mivel rájöttek: a világ már
nem figyel oda a nap mint nap Belfastban zajló terrorra. A 80-as
évek elején megölték Lord Mountbatten volt indiai alkirályt, a
királynő rokonát. és perceken múlt Thatcher kormányfő élete
is, mikor Brightonban merényletet kíséreltek meg ellen. 1991-ben a
Downing Streeten robbant az IRA. A ’90-es évek jellemzője, hogy a
protestáns szervezetek már több embert gyilkoltak meg, mint az
IRA, ahol a politikai szárny vezetője, Garry Adams 1994-ben
tűzszünetet hirdetett, amely 1996-ig tartott.
A
protestánsok radikalizálódásának és félelmének fő oka
egyrészt, mivel tudják: a brit lakosság nem támogatja az ulsteri
jelenlétet, félnek, hogy a kormány úgymond eladja őket
Dublinnak, és Paisley ezért támadt rá az ír miniszterelnökkel
tárgyaló Thatcherre, majd Majorre. A másik ok, hogy a népesség
arányszáma drasztikusan kezd megváltozni köszönhetően annak,
hogy a katolikusok több gyermeket vállalnak. 1998-ban Tony Blair is
megpróbál tető alá hozni egy béke-megállapodást, amely
visszaadná az önkormányzatot Ulsternek, fel is állítottak egy
kormányt, és a szavazások is lezajlottak, ám nemsokára újra
felfüggesztették a kormányzatot, mivel nem sikerül számos
kérdésben megegyezni és az IRA csak lassan indítja be a megígért
fegyver-beszolgáltatást. Mindenesetre már az is nagy eredmény,
hogy a
felek rájöttek: tárgyalni kell, és a terror enyhült.
Mostanában újra felmerült az ulsteri kabinet felállítása, és
az IRA is elkezdte lefegyverezni bizonyos egységeit, de a
közelmúltban a katolikus kisiskolásokat ért atrocitások és a
brit titkosszolgálat londoni épületére kilőtt bomba jelzi, a
béke még nagyon messze van
III.
Baloldali terror csoportok
1.)
November 17 (görög terrorista csoport, 1975 – ma is működik):
A szervezet nevét arról a dátumról kapta, amikor 1918-ban
megalakult a Görög Szocialista Munkáspárt. 1975-ben tûnt fel,
amikor a CIA athéni irodájának főnökét ölték meg. Céljuk a
NATO-ból való kilépés, erre volt is fogadókészség, hiszen
1981-ben a PASZOK olyan programmal nyert választást, ami a kilépést
ígérte, de nem tartották be. Ezután méginkább felerősödtek a
támadások. A támadás célpontjai görög és USA hivatalok
voltak, szinte kizárólag Athénban. 1988-tól egy nacionalistább
szárny érvényesült a szervezeten belül. Ez abban mutatkozott
meg, hogy elkezdték támadni a török nagykövetséget és annak
személyzetét. Egy 2000-ben kiadott USA-jelentés felhívja a görög
kormány figyelmét az erőteljesebb fellépésre. Ugyanebben az
évben a szervezet egy támadás során megölt egy brit tábornokot.
A November 17 a kevés ma is működő baloldali csoport egyike.
2.)
Vörös Hadsereg Frakció, RAF (német terrorista csoport,
1967-1998): Talán a legnagyobb hatású baloldali szervezet
volt, amelyik a 60-as évek diák mozgalmaiban gyökerezett. Az
USA-ban a vietnami háborút ellenző mozgalmak hatása a ’68-as
jól ismert párizsi események után Németországra is átterjedt.
Ideológiájukra nagy hatást gyakorolt Herbert Marcuse aki, amellett
hogy a világforradalmi elméletek híve volt, úgy látta: a
munkásság a jóléti társadalom miatt elvesztette vezetõ
szerepét, és ezért azt az értelmiségnek kell átvenni. Szinte
kizárólag felső-középosztálybeli családokból származtak, és
sok volt közöttük a nõ. Amikor 1967-ben az iráni sah
Nyugat-Berlinbe látogatott, heves tüntetések robbantak ki, mivel
számukra a sah a diktatúra jelképe volt. A rendőrség a tüntetők
közé lőtt, és halálosan megsebesített egy Ohnesorg nevű
diákot. A RAF ekkor alakult meg, hogy felvegye a harcot, az úgymond
rendőrállammal. Az alapító Horst Mahler ügyvéd volt, de a
vezetés hamarosan átment Andreas Baader és élettársa, Gudrun
Ensslin kezébe, akik ’68 májusában felgyújtottak két áruházat,
hogy mozgósítsák a polgárság ellen lázadókat. A hatóság nem
vette őket komolyan: Baader letartóztatása után enyhe büntetést
kapott. A börtönbe belátogatott a gazdag családból származó
baloldali újságíró, Ulrike Meinhof, akit élettársával
meggyőztek arról, hogy toll helyett már a pokolgép a hatásos
fegyver. Meinhof vezetésével 1970-ben a RAF megszöktette Baadert.
1970-72 között számos bombatámadást és bankrablást hajtanak
végre. A fő célpontok a NATO, a rendőrség, bankok, ipari
konszernek.
Külön
háborút indítottak a Springer lapkiadó ellen - amelyik a
hisztériakeltéstől sem mentes módon számolt be a szervezetről -
nemegyszer ártatlan családtagjaikra, ismerőseikre is támadva.
1972-ben nagy támadás sorozatot hajtottak végre a Németországban
állomásozó 7. amerikai hadsereg ellen. Ekkor a csoport kemény
magja mintegy 60 emberből állt, és kb. 2000 szimpatizáns
segítette. Ezután nagy rendőrségi hajszát indítottak, aminek
eredményeképpen a 3 vezetőt, Baadert, Ensslint és Meinhofot
elfogták. A szakértők többsége úgy gondolta ezzel vége is a
RAF tevékenységének. 1975-ig nem is történt új akció, ám
akkor kezdődött a vezetők elleni per, és egy új generáció
hallatott magáról. Terroristák szállták meg a stockholmi német
nagykövetséget, és fogságba esett társaik elengedését
követelték. Az anti-terrorista egységek támadásakor pedig
felrobbantották az épületet. 1976-ban Meinhof öngyilkos lett.
Erre válaszul a terroristák ebben az évben minden korábbit
felülmúló támadássorozatot hajtottak végre. Megölték többek
között Buback főállamügyészt is.
1977-ben
saját szeretett keresztlánya segítségével megölték Ponto
bankárt a Dresdner Bank elnökét, aki egyike volt a
legbefolyásosabb üzletembereknek, és komoly szerepet játszott a
nemzetközi pénzügyi életben. Szintén ebben az évben elrabolták
Schleyert a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökét, hogy
kicseréljék Baaderékat. A tárgyalások közben egy palesztin
terrorcsoport, aki már korábban is szövetségesük volt,
eltérítette a Lufthansa egy járatát Mogadishu repülőterére. A
már nemzetközi konfliktust a helyszínre érkező német
kommandósok oldották meg, akik a gépeltérítőket lelőve
kiszabadították az utasokat. Aznap este Baader és élettársa
látva, hogy nincs reményük a szabadulásra öngyilkosságot
követett el. Nem sokkal ezután megtalálták Schleyer holtestét.
Fordulópont következett ekkor be. A német rendőrség minden
addiginál eredményesebb nyomozást folytatott, és 1979-ig nem is
történt új támadás, ekkor végrehajtottak egy támadássorozatot
az amerikai hadsereg ellen, aminek keretében páncélgránátot
lőttek ki Kroesen tábornoknak a kocsijára ám a támadások
sikertelenek voltak. Nagy port vert fel viszont, hogy megöltek egy
rabot, hogy papírjait felhasználva hajtsák végre támadásukat
frankfurti katonai repülőtér ellen. A gyilkosságot még korábbi
támogatóik is elítélték, és ekkora társadalmi bázisuk is
minimálisra csökkent.
Az
egykori 68-asok jól fizetõ állásokra cserélték forradalmi
eszményeiket, ráadásul 1977-ban az NSZK-ban új terrorista-ellenes
központot adnak át, a legmodernebb számítógépes láncolattal
felszerelve. A RAF 1982-ben új célpontként a globalizációt
hirdette meg és összefogást más országok fegyveres
csoportjaival, de a támadásaik száma tovább csökkent. 1986-ban
egy újabb letartoztatási hullám során szinte a teljes szervezetet
felszámolták. Ekkor már a németeknek több problémát
okoznak a szervezetlen, de veszélyes támadások a neo-nácik
részéről, akik a bevándorlókat veszik elsősorban célba. A RAF
1992-ben tűzszünetet hirdetett, majd ’98-ban bejelentették a
szervezet feloszlását.
3.)
Brigate Rosse (olaszorsz terrorista csoport: 1970 – jelenleg is
működik)
A
Vörös Brigádok a RAF után a második leghíresebb baloldali
terrorszervezet Európában. A leghíresebb terrortámadás fűződik
a nevéhez: Aldo Moro meggyilkolása, ugyanakkor szervezettsége
sosem érte el a RAF-ét, de a 70-es évek feszült Olaszországában
joggal tett hírnévre szert. A szervezet kezdetektől
megfogalmazott célja
Olaszország távol tarása a NATO-tól és a nyugati gazdasági
rendszerektől.
Társadalmi bázisa ugyanakkor szélesebb volt, mint a hagyományos
mozgalmaké. Eredete szintén a ’68-as diákmozgalmakhoz nyúlik
vissza, amelyek Itáliában is éreztették hatásukat. A
kialakuláshoz azonban más tényezők is hozzájárultak. Itt
valóban volt egy erős szélsőjobboldali terrorszervezet, amely
több robbantást hajtott végre a 60-as évek végén. A
leghíresebbek a Milánóban és Bolognában elkövetett robbantásaik
voltak, sokan - mint utóbb kiderült, nem alaptalanul - a CIA kezét
érezték a dologban, és sokan tartottak egy fasiszta
hatalomátvételtől is.
A
kommunista mozgalom is tele volt belső konfliktussal. Berlinguer
ekkor hirdette meg a híres eurokommunizmust, ami a forradalomról
való lemondást, és a demokratikus játékszabályok elfogadását
jelentette. Ez nagy vitákat váltott ki a Kommunista Párton belül.
Az országban a 60-as évek végén sztrájkhullám söpört végig,
és sok helyütt megjelentek a munkás-önigazgatás eszméi.
Olaszországban egyébként is volt hagyománya a baloldali
terrorizmusnak. Közvetlenül a háború után működött a Volante
Rosa és Pietor Secchia félkatonai csoportja, utóbbi különösen
veszélyes volt: az ellenőrzést is átvette néhány északi
városban. Ezeket azonban sikerült felszámolni, és vezetőik
Csehszlovákiába menekültek. A BR 1970-ben
alakult,
amikor vezetője Renato Curcio megházasodott. A tagok érdekes
keveredései voltak a II. világháború utáni olasz társadalomnak.
Megtalálhatóak voltak benne az egyetemisták, hithű katolikusok, a
partizánok leszármazottai is. A támadásaik első célpontjai
hazai és nemzetközi konszernek voltak. 1974-ben Curciót
letartoztatják, és bár felesége kiszabadította, a következő
évben újra rács mögé került. Így a szervezetben váltás
következett be, és az új vezetők radikálisabbak voltak, és
sokan közülük részt vettek a GRU a szovjet katonai hírszerzés
által Prágában tartott kiképzésen. Ezáltal a szervezet
veszélyesebb és szervezettebb lett. Ennek következményeként
sikerült magukba olvasztani a többi szélsőbaloldali
terrorszervezetet, amik közül a Primea Linea-nak majdnem annyi
tagja volt, mint az RB-nek.
Csupán
1976-ban három alkalommal gyújtották fel a FIAT torinói központi
gyárát. Ugyanakkor a szervezet növekedésével a helyi csoportok
önállósodtak, ez főleg az eltérő célpontokban öltött testet.
A támadások elérték a terroristákat bíráló sajtót is,
1977-ben megölték a Stampa című újság főszerkesztő-helyettesét.
Az anyagi források biztosítására előszeretettel rabolták el
gazdag családok gyermekeit. Sok esetben ezt a családtagok nem is
jelentették be, de néhányszor így is előfordult, hogy a pénz
átvétele után meggyilkolták áldozatukat. A legnagyobb
visszhangot kiváltó akciójuk kétségkívül Aldo
Moro volt miniszterelnök,
a legnagyobb párt, a kereszténydemokraták elnökének elrablása
és meggyilkolása volt.
A támadás 1978. március 16-án következett be, amikor a parlament
éppen Moro javaslatára szavazott a kommunisták bevonásáról a
kormányba. A támadás során megölték Moro öt testőrét. A fő
követelésük az elítélt társaik szabadon bocsátása volt, de a
parlamenti pártok úgy döntöttek: nem bocsátkoznak tárgyalásokba.
A terroristák május 5-én meggyilkolták Morót. Ez hatalmas
felháborodást váltott ki és milliók vonultak az utcára
tiltakozásul, de néhányan a pártokat is vádolták, amiért nem
tárgyaltak, és ezzel sorsára hagyták a politikust. Ezek a hangok
különösen azután erősödtek fel mikor megtalálták Moronak a
fogság alatt írt feljegyzéseit. A hatalmi elit elhatározta, hogy
a tömegtámogatás felhasználásával nagy támadást intézz a BR
ellen. A sikerhez nagy előrelépést jelentett, hogy 1980-ban
elfogták Pecit, a torinói BR csoportok vezetőjét, aki korábbi
elfogott társaival ellentétben hajlandó volt az együttműködésre.
Saját csoportján kívül leleplezte a velencei, genovai, római
csoportok számos vezetőjét és tagját, a BR bosszúból megölte
ugyan Peci testvérét, de ez nem változtatott a tényen, hogy a
szervezet hajója léket kapott. Ugyanakkor, akik azt gondolták,
hogy a szervezetet végleg sikerült felszámolni csalódniuk
kellett.
1981-ben
a veronai BR csoport elrabolta Dozier amerikai tábornokot, majd ’82.
január elején kiszabadították néhány társukat a róvigói
börtönből. A hatóságok összehangolt nyomozásba kezdtek, több
mint ezer embert hallgattak ki, és végül január 28-án egy
sikeres kommandós akcióval kiszabadították a tábornokot. Az
akciót követő letartoztatási hullámban a szervezet további 150
tagját kapták el. A csoport ezzel végleg visszaszorult, bár néha
követtek el újabb akciókat. 1984-ben a szervezet több börtönben
lévő vezetője a támadások beszüntetésére szólította fel a
még szabadlábon lévő tagokat. Jelenleg
a szervezet tagjainak számát 50-re becsülik.
Utolsó két támadása során 1995-ben bombát dobtak a NATO védelmi
tanácsának épületére, 1999-ben pedig megölték Massimo D’Antona
kormánytanácsadót.
készítette:
Harmat Árpád Péter
Felhasznált
irodalom:
- J. Nagy László, Ferwagner Péter Ákos: Az arab országok története 1913-2003. JATE Press Kiadó, Szeged, 2004
- Huber Szebasztián: Terrorizmus Európában a XX. század második felében. iroga.hu Biztonságpolitika és terrorizmus, II. évfolyam 1. szám, 2002január.
- Népszabadság 2011 május 3, LXIX. évfolyam, 102/1. szám.