Még
mindig a Leleplező írásaiból
Drábik
János:
A
háború a lehetséges legrosszabb
alternatíva
Felmerült
Obama meggyilkolása.
Mindent meg kell tenni a béke
érdekében!
(részletek)
Ki
irányítja Amerikát?
Akik
az Egyesült Államok érdekeit részesítik előnyben, azok az
„America-Firster"-ek, akik pedig Izraelnek adnak elsőbbséget
az Egyesült Államokkal szemben, azok az „Israel-Firster"-ek.
Már az eddigiekből is látható, hogy az AIPAC 2012-es tanácskozása
a cionista-zsidó hatalom látványos rendezvénye volt, amelyen jól
nyomon lehetett követni, hogy az államok felett működő
szervezett magánhatalom miként alakítja az Egyesült Államok
külpolitikáját. Az AIPAC esetében nem egyszerűen egy politikai
lobbi konferenciájáról volt szó. A lobbi 2012-es tanácskozása
lehetővé tette Izrael politikai és katonai vezetése számára,
hogy felkészítse az Egyesült Államokat egy újabb nagyobb
háborúra a Közel-Keleten, ez alkalommal Irán ellen. Simon Peresz
izraeli államfő megnyitójában megadta a hangot, amelyet aztán
Obama-elnüknek követnie kellett, engedelmesen visszhangozva az
izraeli elnök katonai és politikai nézeteit.
Másnap
Netanjahu ismételte meg: mi a követendő vonal a Fehér Ház
számára egy Irán elleni háborút illetően. Az Egyesült Államok
törvényhozásának háromnegyede jelen volt, amikor a konferencia
részvevői fanatikusan támogattak egy amerikai háborút Irán
ellen. Az iráni vezetés az AIPAC és más zsidó szervezetek
segítségével olyan katonai megállapodást követel az Egyesült
Államoktól, amelyben a feltételeket Izrael diktálja, és amelyek
szerint Amerikáénak nincs más választása, mint elfogadni és
támogatni az izraeli vezetés Iránnal kapcsolatos döntéseit. Az
izraeli vezetés nem Izrael katonai, gazdasági, vagy politikai súlya
következtében került fölénybe az amerikai vezetéssel szemben.
Még csak azt sem lehet mondani, hogy a Nemzetközi Közösség
egyértelmű támogatása következtében.
A
valódi ok az, hogy ez a kis ország legalább félmillió fanatikus
és elszánt cionistával rendelkezik az Egyesült Államokban,
beleértve olyan milliomosok ezreit és milliárdosok százait is,
akik mind a demokrata, mind a republikánus párt színeiben induló
politikusok kampányait finanszírozzák. Az AIPAC az Izraelt
támogató zsidó szervezetek élcsapata. Fegyelmezett, szervezett
közösség, amelynek tagjai valamennyi kongresszusi képviselő és
szenátor hivatalát nyomás alatt tartják Washingtonban, ellátva
őket gondosan előkészített törvényjavaslatokkal. Ezeket vagy
Izraelben, vagy izraeli segítséggel az Egyesült Államokban
fogalmazzák.
Izrael
és következésképp az AIPAC célja egy olyan háború
kikényszerítése Irán ellen, amelyet vagy az Egyesült Államok,
vagy pedig a támogatásával Izrael indít meg alattomosan. Irán
azért vált célponttá, mert Palesztina Izrael általi
gyarmatosításának az ellenzőit már sikerült megtörni a korábbi
cionisták által támogatott amerikai háborúkban. Így Irakban,
Afganisztánban és Líbiában már Amerika-barát rendszerek vannak.
A szíriai Asszad-kormányzat megdöntése pedig most van
folyamatban.
Izrael
jelenlegi vezetői ragaszkodnak ahhoz, hogy Irántól meg kell
tagadni azokat a jogokat, amelyeket több mint 120 más ország
békésen gyakorolhat. Itt elsősorban az orvosi, kereskedelmi és
tudományos célokat szolgáló urániumdúsításról van szó.
Korábban az izraeli propaganda vonalnak megfelelően ötvenkét
nagyobb amerikai zsidó szervezet elnöke állította tévesen, hogy
Teherán már rendelkezik nukleáris fegyverrel, vagy már megtette
az előkészületeket az előállításukra. Ez pedig Izrael létét
fenyegeti. Már az urániumdúsítás képessége is súlyos
fenyegetést jelent a zsidó államra. Ugyanakkor 27 amerikai
hírszerző szervezet évi közös jelentésében megállapította,
hogy - a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség véleményével
egybehangzóan - nincs bizonyíték arra, hogy Irán nukleáris
fegyvereket állítana elő. Valójában tehát nem létezik
egzisztenciális fenyegetés.
Ezért
vált szükségessé, hogy a izraeli vezetés most már ne nukleáris
fegyverekről, hanem nukleáris fegyverek előállítására
vonatkozó képességről beszéljen. A Netanjahu-kormánynak ezt az
újabb álláspontját fenntartás nélkül támogatják a nagyobb
amerikai zsidó szervezetek. Ezek a szervezetek Izrael politikájának
a lelkes végrehajtóivá váltak, elősegítve egy kiprovokálatlan,
agresszív támadást egy olyan ország ellen, amely hetvenöt-millió
békés iráni polgár hazája. Herring rabbi, az Amerikai Ortodox
Rabbi Tanács alelnöke azt javasolta, hogy Izrael mérlegelje
taktikai nukleáris fegyverek bevetését kevésbé lakott, vagy
sivatagos területeken, hogy az irániak láthassák, egyrészt
milyen veszélyben van az életük, másrészt hogy Izrael nem marad
tétlen. A rabbi arról nem szólt, hogy a 250 ezer főt elérő,
illetve csak az azoknál kevesebb lakossal rendelkező települések
számíthatók-e „kevésbé" lakottnak.
Netanjahu
kívánságára az AIPAC-küldöttek tömegesen keresték fel a
kongresszus tagjait, hogy rábírják őket a háború támogatására,
arra hivatkozva, hogy Iránnak már megvan az ipari háttere az
urándúsításra. Az amerikai zsidó szervezetek minden ellenvetés
nélkül teljesítették Netanjahu kívánságát, és tagjai
gondosan felkeresték előre megfogalmazott érvekkel és
előkészített törvényjavaslatokkal a Capitoliumot. Büszkén
hozták Netanjahu tudomására, hogy sikeresen létrehozták az
Egyesült Államok választott törvényhozói körében azt a
többséget, amely támogatja a háborút.
Az
izraeli kormány hatalma tehát az AIPAC-on nyugszik, amely viszont
szoros ellenőrzést gyakorol az Egyesült Államok Kongresszusa
felett. Az AIPAC befolyása viszont azon a hatalmon nyugszik,
amellyel a Cionista Hatalmi Képződmény (Zionist Power
Configuration, ZPC) rendelkezik. Ezt a fogalmat James Petras
professzor használja annak az államok feletti, szerteágazó
hálózatokkal rendelkező hierarchikus hatalmi struktúrának
megnevezésére, amelynek belső magját a nemzetközi Pénzkartell
globális elitje alkotja. A ZPC lényegében olyan zárt pénzhatalmi
érdekcsoport, amely egy gondosan álcázott világuralmi szervezetet
működtet. A ZPC befolyása jelentős mértékben a cionista
tulajdonban lévő tömegtájékoztatási eszközökön keresztül
érvényesül, amelyek mögött tulajdonosként ott állnak az
államok feletti Pénzkartell gazdasági és pénzügyi struktúrái.
A formális demokrácia kiüresedett technikáit még alkalmazzák,
de ez az alibidemokrácia már csak egy pénzuralmi diktatúra
kulisszája. Az érdemi demokrácia és a valódi népakarat már nem
tud érvényesülni.
Amikor
az AIPAC lobbistái felkeresik az amerikai törvényhozás
kulcsembereit, kezükben az Izrael által diktált kívánságokkal,
akkor ezeket azoknak a cionista törvényhozóknak adják át, akik
történetesen a Kongresszus legfontosabb bizottságainak elnökei,
és feladatuk, hogy a Közel-Keletre vonatkozó politikai és katonai
stratégia legfontosabb kérdéseiben döntsenek. Ezek a szenátorok
és képviselők tisztában vannak azzal, hogy ugyanezek a zsidó
szervezetek ellenszolgáltatásként gondoskodnak arról, hogy őket
újraválasszák.
Az
AIPAC befolyása Washingtonban annak az ötvenkét nagy
amerikai-zsidó szervezet erejére támaszkodik, amelyet röviden
MAJO-nak (Major American Jewish Organization) neveznek. A MAJO
vezetői transzmissziós szíjként, azaz meghajtó erőátviteli
eszközként működnek Izrael számára. Ők azok, akik továbbítják
Tel-Avivból a követendő irányvonalat tagjaik számára, beleértve
az egyetemi és a legkülönfélébb szakmákban dolgozó
értelmiségieket is. Amikor az AIPAC-nak nehézségei vannak
Washingtonban, mert egyes szenátorok és képviselők nem hajlandók
automatikusan támogatni az Izrael által megkívánt jogszabályokat
vagy szankciókat, akkor ezek a törvényhozók konfliktusba kerülnek
a választási költségeiket finanszírozó cionista szponzoraikkal.
Ezek a választási támogatók ekkor figyelmeztetik a
törvényhozókat, hogy teljesítsék elvárásaikat. Ha pedig ezt
mégsem teszik meg, akkor rendszerint szembe kell nézniük egy olyan
kampánnyal, amely karaktergyilkossághoz, végül pedig választási
vereséghez vezet. Ezek között a helyi aktivisták között számos
multimilliomos és milliárdos is található, akik nem csinálnak
titkot abból, hogy Izrael-firsterek és dollármilliókat adnak
kampánytámogatásként azoknak a törvényhozóknak, akik habozás
nélkül alárendelik az Egyesült Államok érdekeit Izrael
érdekeinek, amikor Izrael a közel-keleti térségben meglévő
hegemóniája megtartására és kiterjesztésére törekszik.
A
politikai folyamatok törvényes eszközökkel történő
korrumpálását kiegészítik olyan illegális módszerek, mint a
kémkedés és más büntetendő cselekmények elkövetése. 2012
márciusában büntetőeljárás folyt Stephen Rosen, az AIPAC egyik
korábbi vezető-tisztségviselője ellen, akit tetten értek azon,
hogy szigorúan titkos dokumentumokat adott át izraeli
illetékeseknek az Egyesült Államok Irán irányában folytatott
katonai politikájáról. Rosen, akit végül is felmentettek, a
tárgyaláson azt állította, hogy az AIPAC rutinszerűen arra
biztatja tisztségviselőit, hogy szerezzenek be bizalmas
kormánydokumentumokat Izrael számára. Érdemes megemlíteni azt
is, hogy számos olyan szabadúszó cionista van, aki rosszindulatúan
zsarol, és széles körben terjesztett politikai támadásokat hajt
végre Izrael kritikusaival szemben. Ezeknek a támadásoknak tudható
be, hogy az amerikaiak többsége öncenzúrát alkalmaz.
Magánemberként elutasítják a cionista amerikaiak gátlástalan
Izrael barátságát, de félnek ezt nyilvánosan kifejezni. A
Pénzkartell tulajdonában lévő tömegtájékoztatási eszközök
korlátlanul a ZPC rendelkezésére állak. Ennek egyik bizonyítéka
az, hogy az elektronikus és a nyomtatott tömegtájékoztatás nem
hajlandó kiegyensúlyozott és objektív tájékoztatást adni az
Izrael-Palesztin konfliktusról. Egyetlen televízió, rádió, vagy
film sem számol be arról, hogy arab családok ezrei veszítették
el otthonaikat, és hogy folyamatosan támadják azokat a
palesztinokat, akik tiltakoznak földjeik erőszakos elvétele miatt.
A ZPC Amerika felett gyakorolt hatalmának megértése szempontjából
lényeges annak elemzése, hogy a Cionista Hatalmi Képződmény
milyen emelőhatással tudja hatalmi befolyását érvényesíteni.
Az Egyesült Államok lakosságának 3%-a tartozik a zsidó
közösséghez. Az általuk mozgósított pénzeszközök és
kapcsolati hálók segítségével el tudják érni, hogy az amerikai
törvényhozás, a képviselőház és a szenátus tagjainak a 10%-a
elkötelezett cionista legyen. Ezek a cionista politikusok viszont
maguk mögött tudhatják a szupergazdag cionistákat, a nemzetközi
Pénzkartell magját alkotó bankárdinasztiákat, akik elintézik
számukra, hogy övék legyen az ellenőrzés az összes olyan
képviselőházi és szenátusi bizottságban, amely illetékes az
Egyesült Államok közel-keleti politikája meghatározásában, és
a biztonsági kérdésekben.
Újabb
fejlemény, hogy ma már döntő jelentőségűvé vált a
cionista-izraeli világstratégia érvényesítése a belbiztonsági
területen is. Michael Mukasey, korábbi igazságügy-miniszter,
valamint Michael Chertoff belbiztonsági-miniszter kulcsszerepet
játszott abban, hogy a biztonsági szervek figyelmének központjában
terültek Izrael bírálói, és a mohamedán vallású amerikaiak
terroristagyanússá váltak. Mindez együtt járt az alkotmányos
szabadságjogok korlátozásával. Az Egyesült Államok Legfelsőbb
Bíróságának kilenc tagjából három cionista. A ZPC határozza
meg a demokrata és a republikánus párt közel-keleti politikáját.
Mivel a Pénzkartell finanszírozza a választási kampányokat, a
Fehér Házba is csak az kerülhet, akit a Pénzkartell és az általa
irányított - magánintézménynek beállított - szervezetek
(például a CFR, Council on Foreign Relations, Külkapcsolatok
Tanácsa) engedélyeznek. Ily módon a ZPC el tudja érni, hogy a
mindenkori amerikai elnök megbízható cionistákat nevezzen ki a
Külügyminisztérium, a Pén-zügyminisztérium, és a
Hadügyminisztérium élére. Ez a hatalomátvitel biztosítja a
cionista politikai és államigazgatási vezetők számára a
többséget az Izrael számára fontos politikai döntések
meghozatalánál. Ily módon az Egyesült Államok politikai és
katonai erejét kihasználva nyomást tudnak gyakorolni az ENSZ-re, a
NATO-ra, az Európai Unióra. Meg tudják szerezni a támogatást
Izrael Gáza elleni bojkottjához, a Hamasz kormányzat
elszigeteléséhez, valamint az Irak, az Afganisztán és a Líbia
elleni háborúhoz.
James
Petras és Robin Eastman Abaya 2012. március 16-án keltezett
tanulmányában (Israel's Willing Executioners: AIPAC Invades
Washington - Izrael lelkes végrehajtói: Az AIPAC megszállja
Washingtont) megállapítja, hogy 2012 első három hónapjában a
kőolaj ára 15%-kal (2011 nyara óta pedig 30%-kal) emelkedett
Izrael - Irán elleni támadó háborúra bujtogató - politikája és
fenyegetése miatt. Netanjahu izraeli miniszterelnök, Peresz elnök
és Lieberman külügyminiszter mind követelte, hogy Amerika
bombázza Iránt, vagy ha ezt nem teszi, akkor Izrael indítja meg
saját támadó háborúját az iráni nép ellen. Vagyis belerántja
az Egyesült Államokat egy másik háborúba. Az írás szerzői
szerint csaknem valamennyi kőolaj-szakértő és politikai-elemző
egyetért abban, hogy a kőolaj világpiaci ára Izrael háborús
fenyegetése miatt szökött a magasba. A nemzetközi nagy
spekulánsok arra számítanak, hogy az Irán elleni izraeli támadás
miatt nagymértékben visszaesik Közel-Keleten a kőolajtermelés,
és akadályozva lesz a szállítás. Ez pedig világszinten
kőolajhiányt okoz.
Kardcsörtető
hisztériakeltés
Amikor
az ötvenkét amerikai-zsidó szervezet elnöke megismételte, hogy
Irán növekvő nukleáris ipari háttere Izrael biztonságát
fenyegeti, maga is hozzájárult a hisztériakeltéshez. Petras és
Abaya emiatt Izrael által kivetett háborús adónak minősíti a
kőolaj ugrásszerű emelkedését. Ez olyan adó, amelyet a ZPC
kényszerített az amerikai fogyasztókra, egy újabb háborút
sürgetve Izrael érdekében. Nincs egyetlen olyan amerikai
politikus, aki meg merné vitatni ezt a kérdést. A kőolaj árának
ez a nagyarányú növekedése visszataszítja Amerikát és az
Európai Uniót is a recesszióba, amely milliók munkájának
elvesztésével jár. Kérdéses, hogy mennyire egyeztethető össze
az amerikai alkotmányos renddel az, hogy az AIPAC és a MAJO
ötvenkét elnöke döntő módon befolyásolni tudja az amerikai
kormányt azért, hogy az egy külföldi állam érdekeinek
megfelelően hozzon döntéseket. A hatalmi fölény jelenik meg
abban a magabiztosságban, hogy az ‘Israel-firster" lobbizók
most már arra se fordítanak gondot, hogy elrejtsék jelenlegi és
jövőbeni függőségi viszonyukat Izrael állammal. Maguk mögött
tudhatják azoknak a cionista értelmiségieknek a támogatását,
akik már eddig is fontos szerepük volt abban, hogy amerikai katonák
tízezreit küldték harcolni, sebesülten visszatérni, vagy idő
előtt meghalni. Arra hivatkoznak ezek a értelmiségiek, hogy amikor
az amerikaiak Izrael érdekeit szolgálják, egyúttal az Egyesült
Államok érdekeit is védelmezik. Ebből következik, hogy amikor
Jonathan Pollard, a haditengerészet elemzője és az izraeli
hadsereg tiszteletbeli ezredese szigorúan titkos amerikai
dokumentumokat adott át a Moszadnak, akkor valójában hazafias
tettet hajtott végre.
„Fred
Kagan, Paul Wolfowitz, Doug Feith, Libby Abrahams és Ross voltak
azok, akik befolyásukat arra használták, hogy az Egyesült Államok
támadóháborút indítson Afganisztánban és Iránban Izrael
érdekében... Azzal támasztották alá ezeknek a háborúknak a
megindítását, hogy tudatosan hamis képet festettek az arab
világról és az arab nemzeti törekvésekről. Azt gondolták, hogy
az arabok soha nem lesznek képesek tartósan ellenállni birodalmi
terjeszkedésüknek. Ebben szerepe volt annak is, hogy ezek a
szervezetek és érdekcsoportok egy olyan vallási-alapú ideológiát
vallanak, amely szerint ők a kiválasztott nép. Ők a pénzügyileg
legsikeresebb befektetők és spekulánsok. Ők végezték el és ők
oktatnak a legtekintélyesebb egyetemeken" - írják az idézett
cikk szerzői.
A
titkos háború már folyik Irán ellen
Az
1990-es években és a 21. század első éveiben Irán viszonya az
euroatlanti térség országaihoz - vagyis a nyugathoz - folyamatosan
javult azoknak az teheráni mérsékelt vallási vezetőknek
köszönhetően, akik az iráni gazdaságot és kereskedelmet
irányító vagyonos osztállyal léptek szövetségre. 2003 és 2005
között Nagy-Britannia, Franciaország és Németország már
tárgyalt Teheránnal nukleáris programja leállítása érdekében.
Időközben az említett mérsékelt vallási vezetők befolyása
csökkent és Mahmud Ahmadinezsád lett Irán elnöke, elsősorban a
városi szegényebb osztályok, valamint a vidéken élő irániak
jóvoltából. Ettől kezdve a nyugat élesen szemben áll a
kormányra került radikális iszlamistákkal.
2006-ban
a Bush-kormányzat hetvenöt millió dollárt fordított a
„demokrácia mozgalom" támogatására. Ez az iszlamista
kormányzat ellenfeleinek fokozott támogatását jelentette. A
washingtoni külügyminisztérium egyidejűleg megnövelte a
Dubajban, valamint a vele szomszédos arab országokban lévő
nagykövetségeinek létszámát azért, hogy figyelemmel tudja
követni Teherán minden lépését. Úgy tűnt, hogy Washingtonnak
új elképzelései vannak Iránnal kapcsolatosan. 2009-ben azonban
tovább romlott a nyugat viszonya Iránhoz, mert az Egyesült Államok
és szövetségesei az iráni rendszer mérsékelt szárnyát nyíltan
támogatták a hivatalban lévő elnökkel szemben. Teheránban is
megpróbálkoztak a bársonyos, illetve narancsos forradalommal.
Az
Egyesült Államok nem ragaszkodik a teokratikus-rendszer teljes
megdöntéséhez. Washington és szövetségesei nem haboztak, amikor
Szaddám Huszein és Muammar Kadhafi szekuláris rendszerét kellett
lecserélniük iszlamista rendszerekkel. 2012 tavaszán pedig hasonló
rendszerváltást akartak kikényszeríteni Szíriában, ahol
egyelőre még nem sikerült megdönteniük a szekuláris,
nem-egyházi rendszert, és hatalomra segíteni egy fundamentalista
iszlám kormányzatot. Az Iránra nehezedő nyomás célja az volt,
hogy az ország vezetőit kicseréljék olyanokra, akik hajlandók a
nyugattól kapott parancsokat teljesíteni. Az Egyesült Államok egy
kliens iszlám rendszert szeretne látni Teheránban, amelynek élén
„mérsékelt egyházi vezetők" állnak. Ez volt a 2009-es
iráni elnökválasztás tétje is. A választásokat megelőzően a
nemzetközi Pénzkartell tulajdonában lévő globális
tömegtájékoztatási rendszer már a választásokat megelőző
hónapokban maximális üzemmódban működött. Teheránban voltak a
New York Times, a Financial Times és a BBC, valamint a CNN
munkatársai is, hogy bekapcsolódjanak Mohammad Khatami oldalán a
választási küzdelembe. A BBC perzsa nyelvű tévéprogramot
indított be, amely az Amerika Hangja fárszi nyelvű programjával
együtt erőteljes negatív kampányt folytatott Ahmadinezsád
elnökkel szemben. A globális médiának ez a túlzottan
Kathami-párti propaganda hadjárata azonban számos irániban
ellenérzést váltott ki, mert úgy kezdtek Kathamira tekinteni,
mint a nyugat érdekeit szervilis módon kiszolgáló komprádor
politikusra. Az sem volt egyértelműen rokonszenves az iráni
választók számára, hogy az államelnöki tisztségre egy papi
személy kerüljön. Végül is Kathaminak félre kellett állnia. A
nyugat ekkor a politikai életbe visszatért Mir-Hossein Mousavit
kezdte támogatni, aki húsz évvel korábban már Irán
miniszterelnöke volt. Mousavi lett a „reformista frakciók"
elnökjelöltje. A nyugati tömegtájékoztatás azonnal Mousavi
propagandistája lett, és megint nevetségessé vált azzal, hogy
túlságosan feljátszva Irán Mahatma Ghandijának próbálta
beállítani.
Az
iráni parlamentben 2011. december 29-én ismertetett jelentés
szerint a választásokat megelőzően néhány hónappal Rafsanjani,
Kathami, Karroubi és Mousavi fegyvertelen államcsínyt tervezett.
Mindenáron át akarták venni az ország irányítását a
hivatalban lévő elnöktől, a választások meghamisítására
hivatkoztak, és felhasználták Gene Sharpnak, a Harvard Egyetem
kutatójának a „bársonyos forradalom" végrehajtására
kidolgozott technikáit. Az említett négy iráni politikus a
2009-es elnöki választáson a nyugati tömegtájékoztatás
támogatásával akarta elmozdítani Ahmadinezsád elnököt. A cél
az volt, hogy a választások meghamisítására hivatkozva az
úgynevezett „zöld mozgalom" az Ukrajnában és Grúziában
sikeresen alkalmazott „narancsos forradalom" módszerével
segítse hatalomra a reformereket. Rafsanjani két-héten át
rejtekhelyről próbálta elmozdítani Ali Hameneit, aki
Ahmadinezsádot támogatta. A szemben álló erők összecsapására
2009. június 12-én került sor, amely a legerőszakosabb tüntetés
volt az 1979-es forradalom óta Iránban.
Az
utcai zavargások nyomán több ezer tüntetőt letartóztattak.
Közülük 66-ot meg is vádoltak azzal, hogy külföldi titkos
szervezetek szolgálatában álltak. Többen kettős-állampolgársággal
rendelkeztek, és a nyugati országok teheráni követségein
dolgoztak. Feladatuk az volt, hogy információkat gyűjtsenek és
továbbítsanak, és így vegyenek részt a tüntetések
szervezésében. Többen azt a feladatot kapták, hogy menedéket
nyújtsanak a tüntetőknek. A brit követség egyik iráni
alkalmazottja - Hassan Ressam - 300 ezer angol fontot kapott arra,
hogy ösztönözze Mousavi támogatóit. Egy másik beszervezett
iráni az Egyesült Arab Emirátus hírszerző szolgálatától
kapott rendszeresen havi 1400 dollárt információk gyűjtéséért
és továbbításáért.
Érthető,
hogy a külföld által támogatott hatalomátvétel kudarca után
Irán és a nyugat viszonya megromlott. A teheráni kormány szerint
a brit kormány állt a választás utáni országos zavargások
mögött, és a tervezett államcsíny irányítását a brit
nagykövetségről végezték. A londoni kormány érvényt szerezve
az Európai Unió és az ENSZ Irán elleni szankcióinak
befagyasztotta Irán több mint 976 millió fontnyi számláit a brit
bankokban. Amikor a konzervatív David Cameron vette át a brit
kormány irányítását, Anglia tovább fokozta a nyomást Iránra.
Hamarosan sor került Irán kétmilliárd dollárra rúgó
követeléseinek zár alá vételére New Yorkban is. Ezt azzal
indokolták, hogy Irán 1983-ban részt vett az amerikai
tengerészgyalogosok ellen végrehajtott bombamerényletben.
Egyre
intenzívebbé válik a titkos háború
Az
Irán elleni akciók azonban nem merülnek ki az ország külföldi
vagyonának zárolásában, és külföldről finanszírozott
„bársonyos és narancsos forradalom" szervezésében, hanem
valóságos titkos háború is folyik Iránon belül.
A
perzsa állam folyamatosan készült egy külföldi katonai támadás
kivédésére, de nem készült fel eléggé egy belső, álcázott
háború folytatására. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és
Izrael a hagyományos hadviselés lehetséges alternatívájának
tekinti a titkos hadműveleteket. John Sawers, a brit
titkosszolgálat, az MI6 főnöke 2010 októberében kijelentette: „A
nukleáris fegyverek terjedésének a leállítását nemcsak
hagyományos diplomáciával lehet kezelni. Szükség van
titkosszolgálati felforgató tevékenységre is, hogy így lehessen
megnehezíteni Irán számára nukleáris fegyverek kifejlesztését."
Ma már cáfolhatatlan tények egész sora bizonyítja, hogy több
területen is beindult a titkos háború Iránban. Az Egyesült
Államoknak és szövetségeseinek sikerült kiépíteni egy
szervezett belső felforgató struktúrát, amely képes „az ötödik
hadosztály" szerepének betöltésére. Ez az ötödik
hadosztály már képes nagyszabású szabotázsakciókat
végrehajtani Irán katonai létesítményei ellen, és képes egy
kívülről jövő támadás esetén is a segítségnyújtásra.
Az
elmúlt néhány évben ez az ötödik hadosztály sikeresen
felrobbantott több olajfinomítót, földgázvezetéket, ipari
üzemet, katonai berendezést, és meggyilkolt öt perzsa atomtudóst.
Ennek a háborúnak az eszközei közé már nemcsak a szabotázs, a
médiaháború, valamint a CIA, az MI6 és a Moszad ügynökeinek
aktív tevékenysége tartozik (beépülésük az iráni
titkosszolgálatba), hanem kiterjed a kibernetikai térre és az
internetes világhálóra is. 2010-ben a Stuxnet elnevezésű
komputervírussal intéztek támadást Irán nukleáris
centrifugáinak megbénítására. Amerikai vezető személyiségek
nem erősítették meg, de nem is cáfolták, hogy közük lenne
ezekhez az eseményekhez. Az elnökválasztási kampány egyik
résztvevője, a republikánus Newt Gingrich, azonban egy alkalommal
arról beszélt, hogy: „Amerikának el kell távolítania az iráni
atomtudósokat." Egy másik pályázó, Rick Santorum pedig
egyenesen jó elgondolásnak tartotta iráni atomtudósok megölését,
amelyet üdvözölni kell. Ebben a háborús retorikában csak Ron
Paul nem vett részt, aki megállapította, hogy Irán nem jelent
fenyegetést az Egyesült államok nemzetbiztonságára.
Egyelőre
folytatódnak a különböző robbantások iráni létesítmények
ellen. A teheráni kormányzat már 2011 novemberében bejelentette,
hogy letartóztatott több CIA-ügynököt, akik a Moszaddal
együttműködve hajtottak végre felforgató akciókat és
robbantásokat katonai, valamint nukleáris létesítmények ellen.
Az egyik ügynököt, Hekmatit tévében is bemutatták, ahol
elmondta: kettős-ügynökként próbált működni. Hekmati amerikai
állampolgár, de Iránban született. Először Afganisztánban
tevékenykedett, mielőtt Teheránba érkezett. Korábban a BAE
System plc., a világ egyik legnagyobb hadiipari óriása számára
dolgozott. Hekmatit kémkedésért bíróság elé állították és
halálra ítélték.
Irán
szemrehányást tett Amerikának, Nagy-Britanniának és Izraelnek,
hogy titkosszolgálataik felelősek az iráni atomtudósok
meggyilkolásáért. A legutóbbi áldozat Mostafa Ahmadi Roshan
volt, aki egyetemen tanított, és a Natanzban működő urándúsító
létesítményt irányította helyettes igazgatóként. 2012. január
11-én gyilkolták meg sofőrjével együtt. Teheránban
nyilvánosságra hozták, hogy az IAEA, a Nemzetközi Atomenergia
Ügynökség hivatalból ismerte ezeknek az atomtudósoknak a neveit,
és az ügynökség adta át adataikat illetéktelen harmadik
szereplőknek. Ezért az iráni tudósok legyilkolásáért közvetve
az ENSZ Atomenergia Ügynöksége is felelős, mert együttműködött
a különböző nyugati hírszerző szolgálatokkal.
Ali
Hamenei, Irán legfőbb vallási vezetője az Egyesült Államok és
a cionizmus által irányított globális arroganciát tette
felelőssé azért, hogy holtpontra jutottak a kapcsolatok az
elkötelezett, istenfélő és haladó Iránnal szemben. Ahmadinezsád
elnök pedig egyenesen azt hangsúlyozta, hogy ezek a cselekmények
ahelyett, hogy feltartóztatnák Iránt a fejlődésben, egyenesen
arra kényszerítik, hogy áttörést érjen el a tudományos
előrehaladásban. A teheráni külügyminisztérium az Egyesült
Államok érdekeit képviselő svájci nagykövetségen keresztül
bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy a terroristacselekményt a
CIA tervezte, irányította és támogatta. Irán azt is
bizonyította, hogy Massaod Ali-Mohamadi professzor merénylőjét,
akit sikerült letartóztatni, a Moszad képezte ki. A Der Spiegel
című német hetilap is azt állította, hogy a Moszad húzódik meg
az iráni atomtudósok elleni merényletek mögött. Az iráni
ellenzék bírálta az iráni kormányt, hogy nem hozott megfelelő
intézkedéseket az atomtudósok megvédésére.
Az
International Reallity nevű jordán lap szerint a Moszad -
együttműködve az amerikai erőkkel - 2003-tól 2008-ig
háromszázötven nukleáris tudóst és kétszáz egyetemi tanárt
ölt meg. 2011 novemberében több robbantást is végrehajtottak
Irán stratégiai pontjain. 2011. november 12-én, 50 kilométerre
Teherántól, Milardban egy ilyen robbantás során meghalt Irán
rakétatechnológiájáért felelős tábornoka, több tucat, a
Forradalmi Gárdához tartozó tiszttel. November 28-án pedig
Iszfahán urándúsító létesítménye borult lángba. November
30-án a London Times beszámolt arról, hogy egy izraeli magas
beosztású személy szerint nem véletlen üzemi balesetekről van
szó, arra célozva, hogy Izrael áll mögöttük. 2011. december
11-én az egyik vaskohó robbant fel, ahol tizenhat munkás meghalt
és több megsérült.
Az
Egyesült Államok a légtérből is megfigyelés alatt tartja Iránt.
2011. szeptember 4-én, Iránnak sikerült megszakítania egy iráni
légtérben haladó robotrepülőgép repülését, és azt földre
kényszerítenie. A Lockheed Martin amerikai cég által gyártott
Sentinel típusú lopakodó repülőgépről volt szó, amely
Afganisztánból hatolt be iráni légtérbe. A kémrepülőgépet az
iráni hadsereg - elektronikus hadviselési egysége - kényszerítette
leszállásra Khorasan tartományban. Obama elnök néhány napi
hallgatás után arra kérte Teheránt, hogy szolgáltassa vissza a
repülőgépet. Ezt a kérést Teherán nem teljesítette. Az eset
azért keltett nagy figyelmet, mert azt bizonyította, hogy Irán
nagy haladást ért el a kibertechnikában.
Az
iráni társadalom széles köreiben haragot és ellenállást
váltott ki az iráni tudósok meggyilkolása, az Irán elleni
szankciók megszigorítása, és az iráni létesítmények sorozatos
felrobbantása Amerika, Anglia és Izrael ellen. Csak
Nagy-Britanniának van diplomáciai kapcsolata Teheránnal, ezért az
iráni parlament 2011. november 27-én tovább csökkentette a
diplomáciai kapcsolat szintjét Londonnal. A brit nagykövetnek
távoznia kellett két héten belül. Az iráni parlament szavazása
azért is figyelemreméltó, mert több iráni kormánytag gyermekei
is Angliában tanulnak. Korábban London a mérsékelt iszlamisták
támogatásával avatkozott be Irán belső ügyeibe, vagyis
elsősorban a pénzt használta befolyásolási eszközként. Az
iráni parlament döntésére London úgy válaszolt, hogy bezáratta
a teheráni brit-nagykövetséget, és hazarendelte diplomatáit.
Formálisan azonban nem szakadt meg a két ország diplomáciai
kapcsolata. Ennek az is az oka, hogy az embargó ellenére az egyik
nagy londoni befektető vállalat, a Turquoise Partners, birtokolja a
teheráni tőzsdén lévő külföldi befektetések 90%-át.
2011
decemberében Irán több haditengerészeti gyakorlatot is
végrehajtott a Perzsa-öbölben, amely azt bizonyította, hogy képes
a Hormuzi-szoros lezárására, amelyen áthalad a világ
kőolaj-ellátásának a 40%-a. Az iráni haditengerészeti gyakorlat
arra kényszerítette az amerikai Stennis repülőgép anyahajót,
hogy kihajózzon az öbölből. Az iráni hadsereg parancsnoka,
Ataholla Salehi tábornok pedig azt ajánlotta az amerikai repülőgép
anyahajónak, hogy ne is térjen vissza a Perzsa-öbölbe. Stennis
nem tért vissza, de a térségbe megérkezett a Carl Vinson
repülőgép-anyahajó is 2012. január 9-én azért, hogy felváltsa
a Stennist. Az amerikai haditengerészeti összpontosítás méreteit
mutatja, hogy már a térségben tartózkodik - kísérő
hadihajóival egyetemben - az Abraham Lincoln nevű
repülőgép-anyahajó is.
A
Guardian című brit lap 2011 novemberében arról tudósított, hogy
a brit katonai szolgálatok felkészülnek Irán atomlétesítményei
elleni esetleges amerikai támadás támogatására. Ennek az volt az
előzménye, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség olyan
jelentést tett közzé, amely szerint Iránnak mégiscsak van
nukleáris fegyverkezési programja. Ez a jelentés azonban tévesnek
bizonyult, mert olyan régi információkon alapult, amelyek felett
már eljárt az idő, új információt pedig nem tartalmaztak.
Utalunk itt azokra a megnyilvánulásokra is, amelyeket Dempsey
tábornok, az amerikai egyesített vezérkar főnöke tett egy
lehetséges Irán elleni támadással kapcsolatosan. Elképzelhető
egy légi-csapásmérés Amerika, Izrael és Anglia együttes
részvételével, de ennek az egész nyugat számára katasztrofális
következményei lehetnek, nemcsak a közel-keleti térségre.
Számolni kell azzal, hogy Irán minden rendelkezésére álló
lehetséges eszközzel válaszolni fog. Az iraki és az afganisztáni
háborúk már óriási pénzügyi terhet jelentettek az Egyesült
Államok és szövetségesei számára. Egy újabb háború nemcsak
katonai következményekkel, de pénzügyi katasztrófával is járna.
2012.
január 14-én Dimitrij Rogozin orosz miniszterelnök-helyettes
kijelentette: „Ha bármi is történik Iránnal, amennyiben Iránnak
súlyos politikai és katonai nehézségeket okoznak, az közvetlen
fenyegetést jelent nemzetbiztonságunkra." Ez utalás arra,
hogy egy Irán elleni támadás könnyen kiválthat egy sokkal
nagyobb háborút a térségben, amelynek a nyugat számára nagyon
súlyos következményei lehetnek.
Reális-e
a korlátozott háború Irán ellen?
Az
amerikai és az izraeli katonai döntéshozók nem teljesen értenek
egyet abban, hogy Irán milyen módon válaszolna az őt ért
támadásokra, s annak milyen következményei lehetnek. Az izraeli
vezetők minimalizálják Iránnak azt a képességét, hogy támadást
intézhessen a Zsidó Állam ellen. Elsősorban ez foglalkoztatja
őket. Arra számítanak, hogy nagy a földrajzi távolság,
rendelkeznek modern rakétaelhárító rendszerrel, továbbá
védelmezik őket az Egyesült Államok Perzsa-öbölben lévő légi-
és haditengerészeti erői, ha egy meglepetésszerűen végrehajtott
támadásra kerülne sor. Az Egyesült Államok katonai stratégái
ezzel szemben arra összpontosítanak, hogy Iránnak megvan a
képessége arra, hogy súlyos károkat okozzon az amerikai
hadihajókban, amelyeknek támadást kellene intézniük Irán parti
létesítményei ellen azért, hogy kellő védelmet és támogatást
nyújthassanak a támadó izraelieknek.
Az
izraeli hírszerző szolgálatok jól ismertek szervezési
képességeikről és különböző merényletek végrehajtásról. A
Moszad sikeresen hajtott végre terrorista támadásokat palesztinai,
szíriai és libanoni vezetők ellen. Ugyanez az izraeli hírszerzés
azonban lényegesen gyengébb annak a reális felmérésében, hogy
mivel jár egy nagyobb katonai és politikai vállalkozás.
(folytatás
a Leleplező 2012 - 2 számában)
DRÁBIK JÁNOS, PETER
SHELDON, VIRÁG ANDRÁS, JULIUS MOHACSI:
Támadás még októberben,
vagy 2013 tavaszáig halogatják
Keresztülhúzta a támadást sürgetők
terveit Putyin váratlan izraeli látogatása és titkos
megállapodása, Irán felkészülése és fenyegetése, majd a
szíriai demokratikus ,,felszabadítás” megtorpanása, a
bulgáriai turistabusz-terrortámadás és Hillary Clinton
térségbeli szervezkedése...BŐVEBBEN»
|
|
Virág András: Világbéke,
vagy világháború?
Reagantól indult ki az
egypólusú USA - Döntéskényszerben a nagyhatalmak
Részletek...
Veszélyben az amerikai függetlenség
|
Amikor
az USA stratégái meghirdették az „amerikai évszázad"
eljövetelét, egyértelműen és nyíltan az erő pozíciójára
építették elgondolásukat. A szovjet összeomlás időszakában,
Clinton elnöksége alatt azonban Amerika szembekerült azzal a
filozófiai kérdéssel, hogy a szocialista világ fölszámolását
követően, amikor - legalábbis Európában - kizárólag csak
demokratikus rendszerek vették át a hatalmat, valójában milyen
ellenségkép áll az USA előtt és rögtön e kérdés nyomában
fölmerült az a dilemma: a demokratikus rendszerek háborúba
keveredhetnek-e egymással?
Amikor
Clintont elnökké választották, az amerikai politikusok súlyos,
akár háborús veszélyt felidéző konfliktusra számítottak a
szovjet összeomlás végjátékaként. Clinton azonban zseniális
politikai érzékkel ismerte fel, hogy a CIA kiválóan előkészített
terepén Jelcinnel az USA azt tesz, amit akar. Amikor
bebizonyosodott, hogy Oroszország gyakorlatilag a demokrata elnök
lábai előtt hever, mintha némi zavar támadt volna a
neokonzervatív stratégák héjái között. Miközben a stratégia
az erőre alapozott világuralom bázisára épült, a színfalak
mögött furcsa és senki által nem várt folyamatok indultak be
mind a stratégiai hivatalokban, mind a Kongresszus berkeiben. Ma
néhány elemző egyébként arra az álláspontra helyezkedik, hogy
valószínűleg nem zavarról volt szó, hanem egy tudatosan
megkonstruált félrevezető manőverről. A dilemmát lehetetlen
eldönteni, mert mindkét megközelítés mellett komoly érvek
vannak. A tény az, hogy az USA a kilencvenes években egyfajta
csöndes visszavonulásba kezdett, mintegy a fő ellenség, a
Szovjetunió lerombolásának logikus következményeként.
Az
1990-es 385 milliárdos katonai költségvetés 1998-ra 280
milliárdra apadt, azaz jelentős, 28 százalékos csökkenés
következett be! Ez más megközelítésben azt jelenti, hogy míg a
katonai kiadások 1990-ben a GDP 5,2 százalékát emészették fel,
ez az arány az évtized végére 3 százalékra csökkent. De
nemcsak a költségvetési oldalról ragadható meg ez a tendencia. A
vizsgált időszakban az amerikai hadsereg létszáma 600 ezer fővel
csökkent, 2 millióról 1,4 millióra, ami ugyancsak nem kis
mértékű, 32 százalékos esést jelent.
Mindez
azt jelzi, hogy a Szovjetunió és az európai szocializmus
megszűnése - legalábbis egy rövid időre - fölvetette egy olyan
stratégia lehetőségét, amely nem az egyeduralmi pozíció és a
katonai erő elsőbbségén alapul, hanem egy sajátos, liberális,
demokratikus filozófián. Ez nem kérdőjelezte meg az USA vezető
pozícióját, mégis egy olyan eszmeiség talaján áll, amely
tagadja a hasonló filozófiájú államok közötti alá- és
fölérendeltséget, és egyfajta egyenlőség illúzióját hinti el
a nemzetközi viszonyokban. Ha valaki nem ismerte volna fel: ez az a
történeti forrás, amelyet Obama újra fölfedezett, és innen
merítette azokat a nagy hatású nézeteit, amelyek megválasztása
idején szinte lázba hozták a világot.
Az
ifjabbik Bush elnökké választásával az addig háttérbe
szorított neokonzervatív héják nagy ambíciókkal szerezték
vissza pozícióikat az elnök nemzetbiztonsági tanácsában, a
State Department-ben és a Pentagonban. Az irányzékot villámgyorsan
visszaállították az eredeti állásba, és látszólag minden
zavar nélkül folytatódott a már Reagan idején kijelölt
stratégia végrehajtása.
Ezzel
az intermezzóval alig foglalkoznak az elemzők, holott fontos
következtetések adódnak belőle. A Clinton-féle politikával
történt hirtelen és éles szakítás mögött súlyos okok és
felismerések állnak, amelyek alapvető szerepet játszanak a
jelenlegi nemzetközi poltikai és gazdasági viszonyok alakulásában.
Bush
- nem sokkal azután, hogy beköltözött a Fehér Házba - nemcsak
hogy megállította a lopakodó lefegyverzést, hanem - még jóval a
szeptember 11-ei merénylet előtt - döntést hozott a katonai
kiadások azonnali, 15 százalékos növeléséről. Ha abból
indulunk ki, hogy az USA stratégiája az egy erőközpontú világon
alapul, akkor első pillanatban szinte magától értetődik, hogy a
katonai kiadások ilyen nagy arányú csökkentése indokolatlannak
tűnik. Ám az komolyabb magyarázatot igényel, hogy a
hadiköltségvetés befagyasztása helyett mi volt az oka a tendencia
azonnali megfordításának, a növekvő kiadások pályájára
történő ráfordulásnak, hiszen a nemzetközi helyzet abban az
időpillanatban ezt éppenséggel nem látszott alátámasztani.
Több
magyarázat is született ennek indoklására, és az elemzések
által lehetségesnek ítélt okok közül három tűnik a
legvalószínűbbnek.
Amennyiben
abból a - számos hírszerzési adattal alátámasztott - teóriából
indulunk ki, hogy Bush és legszűkebb környezete valamiképpen
érintett volt a WTC elleni merényletben, amelynek valódi célja a
politikai terep előkészítése az USA világméretű
haderő-átcsoportosítására, érthető, hogy az új adminisztráció
azonnal a fegyverkezés fokozásának útjára lépett. A második
magyarázat már bizonyos drámai motívumokat is tartalmaz. Eszerint
a stratégiai tervező centrumok arra az álláspontra helyezkedtek,
hogy az egypólusú világ, és a globális amerikai dominancia
stratégiája, valamint a reális amerikai fegyveres erő között
ellentét feszül, mivel az USA katonai hatalma valójában elégtelen
a globális szuperpozíció biztosításához. Végül a harmadik
teória arra a felismerésre épül, hogy a neokonzervatívok - az
általuk teljes erővel üzemeltetett világpropaganda állításaival
ellentétben - pontosan érzékelték az USA gazdaságában
fokozatosan erősödő válság-tüneteket, és tisztában voltak
azzal, hogy Amerika lényegében gazdaságilag függő helyzetbe
került, azaz vezető szerepe csak az erő növelésével tartható
fenn. Mindenesetre tény, hogy az amerikai külkereskedelmi deficit
1999 és 2001 között robbanásszerűen megugrott, és az elemzők
egy része ekkoriban mutatott rá arra, hogy Reagan elnöksége
idején is - a világot vezető USA lelkesítő víziója ellenére -
csillagászati összegű költségvetési hiány keletkezett.
Eisenhower elnök az ötvenes években azt mondta, hogy ha az
amerikai kőolaj-import eléri a szükségletek húsz százalékát,
veszélybe kerül az USA nemzetbiztonsága a kialakuló függő
helyzet miatt. 2000-ben az amerikai kőolaj-behozatal már túllépte
a belső szükségletek 50 százalékát is!
DCS:
új katonai titkosszolgálat
Charles
Krauthammer, az USA XXI. századi politikájának hivatalos
alapdokumentumát jelentő, PNAC (Project for the New American
Century) elnevezésű stratégia egyik vezéregyénisége így
fogalmazott: „Amerika kolosszusként trónol a világ tetején.
Senki nem mer szembeszállni azzal a hatalommal, amit Amerika jelent.
Egészen bizonyos, hogy az egyközpontú világ legalább egy
generáción keresztül kitart."
A
2000-től máig tartó időszak valóban mintha Krauthammer látomását
igazolná. Az USA gazdaságilag, politikailag és katonailag egyaránt
hatalmas nyomást gyakorol a Föld minden térségére. Ez a
stratégia azonban már jelenleg is kátyúba jutott. A globális
válság nem kis mértékben az új amerikai világstratégia
következménye. A nyugati világ pontosan érzi, hogy óriási
konfliktus felé rohannak az események, és ma már a legnagyobb
erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy a civilizáció védje magát,
és ne sodródjon bele a globális katasztrófába. Csakhogy ez a
védekező mechanizmus kizárólag az Egyesült Államok érdekei
szerint működik egy olyan pénzügyi bázison, amelyet -
ellentétben a megelőző korok képletével - már nem a termelés
és a produkciós erő, hanem a spekuláció és a könyvelési
csalások biztosítanak. Már az az időszak is mögöttünk van,
amikor a nemzetgazdaságok belső aránytalanságai következtében
fellépő feszültségek politikai jelzésértékűek voltak a
kormányok számára, amelyek képesek voltak hatékonyan beavatkozni
a gazdasági szerkezetek épségének megőrzése érdekében. A
nemzetközi imperializmus parancsnoki posztjain most a háttérhatalom
pénzügyi óriásai állnak, akik egy virtuális világba csalták a
nemzetgazdaságokat, ahol semmi más, mint a pusztulás és az
összeomlás csapdája vár rájuk. A neokonzervatív filozófia
ebben a szédületes szemfényvesztésben látja a megoldását annak
a célnak, hogy az USA minden körülmények között biztosíthassa
saját domináns szerepét. A Global Empire az amerikai
világbirodalom megtestesítője és ez a világbirodalom egy
abszurditás bázisára épül.
A
globális bankszféra manipulációi ma már átszövik a gazdasági
valóság minden szegmensét. A banki világ tetszése szerint képes
vezérelni a nemzetközi erőviszonyokat, a tőkeáramlást és az
egyes országok sorsát. A reálgazdaság a mai világban másodlagos
jelentőségűvé vált, a termelésre, produktivitásra épülő
nemzetgazdasági stratégiák kártyavárként omlanak össze.
Végzetes hibát követnek el azok a politikusok, akik valóban
hisznek abban, hogy az USA szövetségi szférájában a
produktivitás képes áttörni a bankvilág börtönfalait. Akik
ilyen elveket hangoztatnak, vagy nincsenek tudatában a jelenkor fő
áramlatainak, vagy szándékosan hazudnak, hogy hatalmukat
megőrizzék a süllyedő hajókon. Az a világbirodalom, amelynek
vezető hatalma a Föld legjobban eladósodott állama és amelynek
gazdaságában a pénzügyi szféra részesedése ma már
egyértelműen és tartósan meghaladja a produktivitásból származó
jövedelmet, megsemmisítendő ellenségnek tekint minden olyan
törekvést, amely az általa kialakított világrend megzavarásával
próbálkozik. A globális birodalom gazdasági alapfilozófiájának
lényege ugyanis pontosan az, hogy a pénzvilág megél önmagából,
hiszen olyan műveletekből húz óriási profitot, amelyek nem is
érintik a valóságos termelés szféráját.
Ez
a tény kényszerítő erő az USA politikacsinálói számára.
Egyenesen következik belőle, hogy a képlet tarthatatlan belső
feszültségét a katonai agresszióval, a nyersanyag források
elfoglalásával és a kizsákmányolás fokozásával lehet csak
ártalmatlanítani. Ezen a ponton ér össze a kör: a neokonzervatív
stratégia értelmet és magyarázatot nyer a nemzetközi
politikában. Innentől egyenes út vezet a modern Amerika
lélektanának legtitkosabb zugaiba, ahol megvilágosodik, hogy a
legyőzhetetlen erő, az ellenállhatatlan agresszió és a
világuralomra ambicionáló aktivitás mögött az amerikai gazdaság
lebénulásától, a világbirodalom összeomlásától és az USA
által diktált világrend teljes megsemmisülésétől való félelem
húzódik meg.
Az
USA kormányzata ezért összpontosít most minden erőt a
biztonságpolitika megreformálására, a nemzetközi kapcsolatok
erővonalainak az amerikai érdekek szerinti átállítására, a
kizsákmányolás fokozására, és a szabadságjogok átfogó,
erőteljes korlátozására.
Ez
év áprilisában jelentette be James Clapper, az NI (National
Intelligence) igazgatója és Leon Panetta védelmi miniszter, hogy
új amerikai hírszerző ügynökség alakult: a DCS, Honvédelmi
Titkos Szolgálat (Defense Clandestine Service), amelynek fő
feladata a külföldi amerikai kémtevékenység logisztikai
erősítése, az egyes ügynökségek közötti jobb együttműködés
kialakítása és az egyes célterületekre, mindenekelőtt a
politikai döntések centrumaiba, illetve a tudományos és gazdasági
irányítás szférájába történő eredményesebb behatolás. Az
új szervezet nem mellékes feladata még a nyilvános diplomácia és
a fedett kémtevékenység szorosabb összehangolása, és az ehhez
szükséges személyi és felderítési feltételek biztosítása. Az
új szervezettől elsősorban a hírszerzés általános működésének
javítását, és az egymástól földrajzilag távol eső, vagy
elhatárolt területek közötti folyamatos információáramlás
feltételeinek kialakítását várják. Annak ellenére, hogy vannak
hangok, amelyek az átszervezéssel kapcsolatban a kémtevékenység
döntési pontjain keletkező zavaroktól tartanak, a CIA vezetése
üdvözölte a kezdeményezést és a katonai hírszerzés
tevékenységi szférájának kiterjesztését.
Az
USA jelenlegi politikájához egyelőre tökéletesen illeszkedik a
terrorizmusról kialakított - lényegében megfoghatatlan -
ellenségkép, ami elfedi a háborús stratégia valóságos
tartalmát. Időnként azonban olyan problematikus helyzet
keletkezhet, mint jelenleg az amerikai rakétapajzs kelet-európai
telepítésének indoklása egy Irán, vagy Észak-Korea felől
várható támadással, ami annyira abszurd, hogy szinte nevetséges.
Ugyanakkor
az sem zárható ki, hogy rövidesen módosulás következik be a
nyilvánosan használható ellenségkép tekintetében. A globális
katonai mozgások tényleges célja eddig is az orosz akciótér
beszorítása és az oroszok által elérhető nyersanyagbázisok
fölötti ellenőrzés volt, miközben az USA csúcspolitikája
megállás nélkül azt hangoztatta, hogy Oroszországot nem
ellenségnek, hanem partnernek tekinti. A republikánus elnökjelöltek
gyűléseinek egynémelyikén azonban most már olyan nézet is
hangot kapott, amely Oroszországot, mint első számú ellenséget
jelöli meg, nem beszélve arról a tényleg elképesztő kérdésről,
amely a legkomolyabb formában merült fel arról, hogy „mennyiben
jogos" az, hogy a hatalmas szibériai terület természeti
kincseit egyetlen ország birtokolja.
Orosz
gesztusok
A
Putyin irányításával talpra állt Oroszország ismét képessé
vált arra, hogy érdekeinek érvényesítését az egész világon
megjelenítse, ami önmagában gátat szab a korlátlannak hitt
amerikai expanzió előtt. A moszkvai vezetés kezdettől fogva
tisztában van azzal, hogy az USA stratégiájának célja az orosz
katonai akciózóna beszorítása, és az, hogy a terrorizmus elleni
háború ürügyén katonai támaszpontok, különféle felderítő
centrumok egész rendszerével az USA ellenőrzése alá vonja
Oroszországot. A parttalan amerikai nyomulással kapcsolatban tíz
évvel ezelőtt Putyin tréfálkozva jegyezte meg, hogy „Amerikának
az a baja, hogy nincs ellenségképe" - ami persze a vicc
mellett figyelmeztetés is volt. Amit akkor még nem gondolt senki,
az néhány év alatt bekövetkezett: az orosz fegyveres erők ma
minden eszközzel rendelkeznek Oroszország biztonságának
megőrzéséhez és ahhoz, hogy globális dimenzióban is megvédjék
érdekszférájukat. Az USA kénytelen tudomásul venni az orosz
hadsereg állandó jelenlétét a világtengereken, ugyanúgy, mint
azt a tényt, hogy Moszkva lépésről lépésre fokozza a katonai
védelmi szférájának akciókörzetét. Az orosz
fegyverzet-fejlesztésnek ismét prioritása van, ennek köszönhető,
hogy a fegyverkezési versenyben Moszkva képes lépést tartani az
USA-val, sőt több területen, például a tömegpusztító
nukleáris rakéták, az űrfegyverkezés, vagy más speciális
fegyverzetek esetében több szakértő szerint előnyre tett szert.
Az
USA továbbra is azt a politikát követi, hogy a legélesebb
amerikai-orosz fegyveres feszültségeket Európa területére
lokalizálva védelmezi saját biztonságát. A korábbi időszakokhoz
viszonyítva azonban lényeges változást jelent, hogy az Európán
végigszántó gazdasági krízis mind nagyobb politikai
bizonytalanságot jelez, ami egyelőre be nem látható
következményekhez vezethet a NATO-államok társadalmi bázisán.
Ma
nincs a világon az Egyesült Államokkal szemben álló katonai
szövetség, és Oroszország is elveszítette a Szovjetuniót alkotó
szövetségi köztársaságokat. Az USA ennek ellenére sokkal
nagyobb erőket mozgósít az oroszok beszorítására, mint a Varsói
Szerződés idején. Ennek köszönhetően Oroszország egyértelművé
tette, hogy minden ellene irányuló támadásra a támadást indító
ország területére mért válaszcsapással fog reagálni, sőt az
úgynevezett Ivanov-doktrína alapján fenntartja magának a jogot,
hogy kiélezett helyzetekben megelőző katonai akciót indítson
saját biztonsága védelmében.
Oroszország
korábban kinyilvánította, hogy amennyiben nem sikerül
megállapodásra jutni az USA-val az európai rakétatelepítés
kérdésében, Oroszország egyoldalúan kilép a
fegyverzetkorlátozás területén korábban megkötött
határozatokból. Az sem titok, hogy az elmúlt évben létrehozott
orosz űrparancsnokság néhány éven belül - a tervek szerint
legkésőbb 2020-ra - képes lesz az egész Földre kiterjedő
hadműveletek irányítására és végrehajtására.
A
katonai helyzet jelenlegi állását meggyőzően tükrözi
Oroszország legújabb, nyilvánosságra hozott álláspontja az
amerikai rakétapajzs európai telepítésével kapcsolatban. Néhány
héttel ezelőtt Nyikolaj Makarov, az orosz hadsereg vezérkari
főnöke közölte, hogy amennyiben Oroszország úgy ítéli meg,
hogy a telepítés közvetlen fenyegetést jelent az ország
biztonságára nézve, az orosz hadsereg megelőző rakétacsapásokat
mér az épülő kilövőbázisokra, és megsemmisíti a telepített
katonai eszközöket. A vezérkari főnök hozzátette, hogy ehhez az
orosz hadseregnek „nincs szüksége különösebb előkészületekre",
hiszen a mobil bázisokról indítható ballisztikus Iszkander
rakéták most is bármelyik pillanatban bevethetők. Az USA és a
NATO katonai vezetői tisztában vannak azzal, hogy az északnyugati,
kalinyingrádi körzetben minden előkészület már korábban
megtörtént az orosz csapásmérő rendszerek aktivizálására, és
az orosz felderítés folyamatosan ellenőrzi a Lengyelország és a
Baltikum területén folyó katonai munkálatokat.
A
rendkívül súlyosan kiéleződő katonai helyzet ellenére vannak
jelei annak, hogy az orosz-amerikai politikai kapcsolatok egyelőre
rendelkeznek bizonyos tartalékokkal a kialakult krízis
feloldásához. Obama - meglehetősen furcsa körülmények között
nyilvánosságra került - üzenete Putyinhoz pontosan erre utalt,
amikor „nagyobb mozgásteret" kért a maga számára,
megígérve, hogy újraválasztása esetén ezt rugalmasabb
politikával fogja viszonozni. Ezt az ajánlatot Moszkva értékén
kezeli - amit Putyin távolmaradása a NATO csúcsértekezletről
határozottan reprezentál -, hiszen ez nem más, mint amolyan
zsákbamacska-alku. Obama újraválasztásának esélyei ma sokkal
gyengébbek, mint egy évvel ezelőtt, a közvéleménykutatások
szerint mindössze 4 százalékkal vezet a republikánus jelölttel
szemben, ami lényegében a kritikus hibahatár mértéke.
Obama
kérése azért is meglepő, mivel Moszkva gesztusok egész sorával
próbálta előre vinni a katonai megállapodások ügyét az elmúlt
hónapokban. Az orosz diplomáciának döntő szerepe van az Irán és
Észak-Korea körüli konfliktusok tompításában, a szíriai
válsággal kapcsolatos nemzetközi egyeztetésekben (Moszkvában az
elmúlt hetekben több tárgyalásra került sor az orosz vezetők és
a szíriai ellenzék képviselői között), vagy az Uljanovszkban
létesítendő és a NATO-t kiszolgáló átrakodó légibázisra
vonatkozó megállapodásban. Ha az amerikai elnök mindezek ellenére
képtelen a pozitív irányú elmozdulásra, ez belső pozícióinak
végzetes gyengülésére utal. Ebben a helyzetben nem számíthat
Oroszország további engedékenységére.
A
rakétavédelmi pajzs támadhatja az orosz műholdakat
Az
európai helyzet közvetlen összefüggésben áll a globális
biztonsági szerkezet fő erővonalaival, a problémák itt merülnek
fel a legélesebb formában.
A
szocialista rendszerek összeomlása, illetve a közép-kelet-európai
államok csatlakozása a NATO-hoz - annak ellenére, hogy létrejött
az egységes társadalmi rendszerű Európa - nem segítette a
földrész és az EU politikai, gazdasági és társadalmi
problémáinak megoldását. A legkomolyabb feszültség arra
vezethető vissza, hogy az EU és a NATO bővítése gyakorlatilag
meghiúsította a nyugati szövetség egységes politikai arculatának
kialakítását, ami pedig a régió versenyképességének alapvető
feltétele. Az USA számára a nyugat-európai politika kizárólag a
NATO keretei és érdekei szerint jelenik meg, a nemzeti érdekek
háttérbe szorultak. Jól érzékelhető, hogy megroppantak azok a
szerkezetek, amelyeket annak idején Kohl és Mitterrand alakított
ki egy erős és egységes Nyugat-Európa megteremtése érdekében.
A keleti és nyugati államok közötti fejlettségkülönbség már
a kezdet kezdetén anomáliákat okozott a közösség életében,
amit a Joschka Fischer német külügyminiszter által előterjesztett
„kétsebességes Európa" koncepció jelenített meg, annak
ellenére, hogy magát az elgondolást egy évtizeden keresztül
szőnyeg alá söpörték. A jelenlegi válság azonban nem hagy időt
a további hezitálásra, ezt tükrözi Németország határozott
fellépése az európai krízis kezelésére. Egyelőre még mindig
tartja magát az egységesítő megközelítés, de a reálfolyamatok
minden jel szerint elvezetnek az unió kettészakadásához, az
északi fejlett és a déli fejletlen régió koncepcionális
szétválásához.
A
kelet-európai államok betagozódása a NATO-ba, és stratégiai
szembe kerülése a korábbi első számú partnernek és
szövetségesnek számító Oroszországgal nemcsak új arculatot
adott Európának, de alapvetően megváltoztatta Európa biztonsági
helyzetét, a változások azonban nem a stabilitás erősítésének
irányába mutatnak. Jelenleg, az európai válság elmélyülésének
periódusában különösen problematikus helyzet alakul ki az
amerikai rakétapajzs miatt Moszkvával kiéleződő feszültség és
az európai államok azon alapvető érdeke között, hogy minél
több területen fejlesszék Oroszországgal a gazdasági
együttműködést.
Ezzel
az ellentmondással az USA vezetése is tisztában van, de egyelőre
nem látszanak a megoldás körvonalai. A közelgő amerikai
elnökválasztás nem ad alapot gyors döntéshez. Moszkva jelenleg
jogi garanciát kér arra, hogy a rakétapajzs nem irányul
Oroszország ellen, ám az USA nem ért egyet ezzel a
megközelítéssel.
Nagy
valószínűséggel arról van szó, hogy Amerika a garanciális
kötelezettségek tartományára vonatkozó orosz értelmezést nem
fogadja el. Van ugyanis a rakétapajzs-telepítéseknek egy olyan
vonatkozása, ami nem közismert. Az orosz hadsereg parancsnokságai
által készített szakvélemények között a rakétavédelmi pajzs
megítélése szempontjából döntő jelentősége van az
űrparancsnokság által kialakított álláspontnak. Egy nemrégiben
Moszkvában rendezett űrvédelmi konferencián Oleg Osztyapenko
altábornagy, az űrparancsnokság vezetője kifejtette, hogy az
amerikai rakétavédelmi pajzs telepítése elfogadhatatlan az orosz
biztonságpolitika szempontjából, mivel egy új fegyverkezési
hullámot indíthat el. Ennek oka pedig az, hogy a rendszer különböző
térségekben telepített felderítő és vezérlő komponensei
lehetővé teszik, hogy akár szárazföldi, akár tengeri bázisokról
a rakétavédelmi pajzsnak nevezett rakétarendszer közvetlen
támadást intézzen az orosz katonai műholdak ellen. Wolf Rüdiger,
a német védelmi minisztérium államtitkára egy nyilatkozatában
megerősítette, hogy a rakéták támadó funkcióinak fejlesztése
jelenleg lényegesen rövidebb időt vesz igénybe, mint a kellő
szintű védelem biztosítása, emiatt a rakétatelepítések
fenyegető jellege jobban kihangsúlyozódik. Ugyanakkor fölhívta a
figyelmet arra, hogy szükséges a rakétavédelmi pajzs létesítése,
mivel a világon több mint 30 országban foglalkoznak különféle
támadó rakétatípusok kifejlesztésével, és a biztonság nem
érhető el a hatékony védelmi rendszerek létesítése nélkül.
Az
orosz hadsereg arra készül, hogy az amerikai rakétaprogram
folytatása esetén harckészültségbe helyezi az
Iszkander-rakétákat, és ezzel egyidőben előkészületeket tesz a
tér- és légvédelem akcióterületének kiterjesztésére, az
ehhez szükséges új fegyverek rendszerbe állítására, ami azt
jelenti, hogy az orosz rakéták célkeresztjébe kerül a
rakétavédelmi pajzs minden eleme, függetlenül attól, hogy hol
van telepítve.
Lehetséges,
hogy a rakétapajzs kérdését idővel összefüggésbe hozzák más
fegyverzetcsökkentési kérdésekkel, de ez is puszta feltételezés.
Moszkva általában nem idegenkedik a maratoni tárgyalásoktól, és
egészen biztos, hogy a háttérben folyamatosan zajlanak a témában
bizonyos egyeztetések. Ezt a feltételezést erősíti az a tény,
hogy az USA tavaly kinevezett moszkvai nagykövete az orosz-amerikai
fegyverkezési tárgyalások és a rakétavédelmi pajzs kérdéseinek
elismert szakértője. Obama elnök nemrég célzott arra, hogy
behatóan kell foglalkozni az orosz aggodalmakkal, ami arra utal,
hogy az elnökválasztás után az elnök kész új megközelítésben
vizsgálni a helyzetet. A jelek szerint e tekintetben Moszkvában is
tapasztalható várakozás, de a jelenlegi szituáció rendkívül
nehéz és ellentmondásos, hiszen az erősödő európai-orosz
gazdasági és pénzügyi együttműködést teljesen aláaknázhatja
a rakétavédelmi pajzs program körüli bonyodalom, ami kockázatot
jelent Európa biztonságára. resztjébe kerül a rakétavédelmi
pajzs minden eleme, függetlenül attól, hogy hol van telepítve.
Lehetséges,
hogy a rakétapajzs kérdését idővel összefüggésbe hozzák más
fegyverzetcsökkentési kérdésekkel, de ez is puszta feltételezés.
Moszkva általában nem idegenkedik a maratoni tárgyalásoktól, és
egészen biztos, hogy a háttérben folyamatosan zajlanak a témában
bizonyos egyeztetések. Ezt a feltételezést erősíti az a tény,
hogy az USA tavaly kinevezett moszkvai nagykövete az orosz-amerikai
fegyverkezési tárgyalások és a rakétavédelmi pajzs kérdéseinek
elismert szakértője. Obama elnök nemrég célzott arra, hogy
behatóan kell foglalkozni az orosz aggodalmakkal, ami arra utal,
hogy az elnökválasztás után az elnök kész új megközelítésben
vizsgálni a helyzetet. A jelek szerint e tekintetben Moszkvában is
tapasztalható várakozás, de a jelenlegi szituáció rendkívül
nehéz és ellentmondásos, hiszen az erősödő európai-orosz
gazdasági és pénzügyi együttműködést teljesen aláaknázhatja
a rakétavédelmi pajzs program körüli bonyodalom, ami kockázatot
jelent Európa biztonságára.
Egy
oroszbarát NATO-állam
Feltűnő
dinamikával zajlik az amerikai és az izraeli tőke kivonulása
(egyesek szerint menekülése) Európából, ami félelemmel és
bizonytalansággal tölti el a térség államait. Bár az USA,
Oroszország és Kína között létrejött egyfajta megegyezés az
európai krízis enyhítésére, melynek értelmében Moszkva és
Peking jelentős összegeket ruház be az európai országokban, a
jövő teljesen bizonytalan. A válság bármikor olyan helyzetet
eredményezhet, ami nem csak gazdasági, hanem politikai
vonatkozásban is váratlan fordulatot jelentene. Köztudott, hogy
néhány NATO-ország - elsősorban Németország, Franciaország,
Olaszország, Spanyolország és Görögország - erős gazdasági
kapcsolatokat épített ki Moszkvával, és ezek további fejlesztése
kölcsönös érdek. Ugyanakkor nem lehet tudni, hogy a gazdasági
válság és a rakétavédelmi rendszer miatt egyre érzékelhetőbb
politikai feszültség milyen mélységben zavarja meg Oroszország
és Európa kapcsolatait. Pillanatnyilag az figyelhető meg, hogy
Nyugat-Európa után most két kelet-európai állam, Csehország és
Szlovákia is komoly lépéseket tesz az Oroszországgal történő
gazdasági együttműködés fejlesztésére. Csehország
kifejezetten hangsúlyt helyez a Moszkvával való kiegyensúlyozott
viszonyok fenntartására, ennek köszönhető, hogy végül is nem
járult hozzá az amerikai rakétavédelmi pajzs cseh területre
történő telepítéséhez. Medvegyev elnök legutóbbi - fényes
külsőségek között lezajlott - prágai látogatása során egy
sor fontos gazdasági megállapodást írtak alá Prága és Moszkva
között. A Dzurinda-kabinet éveit leszámítva, amikor az ország
csatlakozott a NATO-hoz, Szlovákia sem mutatott ellenséges
szándékokat Moszkva iránt, a jelenlegi miniszterelnök, Fico pedig
kifejezetten lojális az orosz politikával szemben. Az az
oroszellenes hangulatkeltés, ami nálunk úgyszólván megszokott és
amelyhez a Fidesz-kormányzat korábban erős hátszelet adott,
Szlovákiában, vagy Csehországban közbotránkozást váltana ki.
Köztudott, hogy Fico miniszterelnökségének legelső intézkedése
az volt, hogy azonnal hazahívta katonáit Irakból. A grúz-orosz
konfliktusban elítélte Grúzia agresszióját, és a mai napig nem
ismeri el Koszovó függetlenségét. Álláspontja más kényes
nemzetközi problémák megközelítésénél is szinkronban van az
orosz véleményekkel. Fico 2006-ban jelentette ki, hogy Szlovákia
baráti kapcsolatokra törekszik Oroszországgal és Kínával, ezt
mutatja, hogy miniszterelnökként kétszer kapott meghívást
Moszkvába, az orosz miniszterelnök első helyettese, Viktor Zubkov
pedig 2008-ban látogatott Szlovákiába. A két ország
kapcsolatainak kiemelkedő eseménye volt Mevegyev elnök részvétele
Pozsonyban a szlovák főváros felszabadításának 65-ik
évfordulóján rendezett ünnepségeken.
A
Fico-kabinet hivatalba lépése után megkezdődtek az egyeztetések
az egyik legnagyobb európai logisztikai projektről, az orosz széles
nyomtávú vasútvonal meghosszabbításáról Kassától Pozsonyon
keresztül Bécsig. Fico előző miniszterelnöksége alatt írták
alá az erre vonatkozó szándéknyilatkozatokat, de Radicova
kormánya nem támogatta a tervet (Magyarországon 2010-ben ezért
merült fel az építkezésbe történő bekapcsolódás gondolata,
de a dolog elaludt, annak ellenére, hogy a MÁV és a GYSEV által
nyilvánosságra hozott vélemények előnyösnek és fontosnak
tartották a Záhony-Esztergom-Győr-Bécs vonal megépítését).
Moszkva arra számít, hogy még ebben az évben tető alá kerülhet
a projektre vonatkozó orosz-ukrán-szlovák-osztrák kormányközi
megállapodás. A vasútvonal építési költsége kb. 420 milliárd
euró, amibe nem számolták bele a terminálokat, a logisztikai
infrastruktúrát, és az érintett négy ország vasúti hálózatának
korszerűsítését.
A
beruházás stratégiai jelentőségű, hiszen Európát összekötné
Ázsiával. A tervek szerint ehhez csatlakozhatna be Németország,
Svájc, Franciaország, Csehország, Magyarország és a
Balkán-félsziget országainak vasúthálózata. A számítások
szerint már az indulás periódusában is hatalmas mennyiségű,
20-30 millió tonna teheráru jutna el Európába. A szakértők nem
zárják ki, hogy energiahordozók szállítására is sor kerül, de
a fő cél a milliós nagyságrendű konténerforgalomlebonyolítása.
A hosszadalmas, 40 napos tengeri szállítás helyett 15 napra
csökken a teherfuvar ideje.
Mind
Európa, mind Oroszország, sőt Kína szempontjából is nagy
jelentősége van ennek a projektnek, ami a jelenleginél aktívabb
összeköttetést biztosít az érintett térségek között.
Szakértők szerint az ilyen kimondottan stratégiai jellegű
kooperációk aktív alakítói a nemzetközi politikai viszonyoknak,
és egy katonai konfrontációs helyzet óriási zavarokhoz vezethet.
Nem véletlen, hogy a közelmúltban Németország és Oroszország
vezetői hármas konzultációt tartottak a lengyel elnökkel.
Megfigyelők szerint mind Németország, mind Oroszország szeretné,
ha a lengyelek aktívan bekapcsolódnának a Moszkva-Berlin tengely
gazdasági programjaiba. A tárgyalásokról érdemi közlemény nem
jelent meg, de valószínűsíthető, hogy Lengyelország legalábbis
elmozdult eddigi merev, majdhogynem oroszellenes álláspontjáról.
A keleti kapcsolatok erősítése valamennyi EU-tagállamnak érdeke,
mivel az unióban várható - akár drámai - változások teljesen
új helyzetet teremthetnek Európában.
Magyarország
hátat fordított?
Több
nyugati politikai elemző mutat rá arra, hogy Európa problémáinak
egyik fő oka a kelet-európai államok gyors beléptetése az EU,
illetve a NATO szövetségi rendszerébe. A két dolgot nagyon is
helyénvaló együtt említeni, ugyanis az amerikai stratégia
szerint ezek nem választhatóak el egymástól. Durvábban
fogalmazva: az USA céja mindenekelőtt az volt, hogy az
Oroszországgal szembeni katonai hadszíntér területét legalább
ezer kilométerrel kelet felé nyomva, az orosz határokhoz minél
közelebbre helyezze át. Ennek rendelte alá a térségben
végrehajtott demokratikus fordulatot, az új hatalmi berendezkedést
és a gazdasági-pénzügyi kapcsolatrendszer teljes átállítását.
Főként francia és német elemzők vetik fel, hogy minderre az
előtt került sor, hogy Nyugat-Európa kialakíthatta volna önálló
politikai arculatát. A keleti bővítés befagyasztotta ezt a
folyamatot. A volt szocialista szövetségi rendszer beépítése a
nyugati szisztémába új problémák, sőt feszültségek egész
sorával fékezte az európai integrációt. Ennek egyenes
következménye az, hogy Európa minden nagy gazdasági régió közül
a legmélyebbre zuhant a globális válság örvényébe. A
legoptimistább szakértők sem látnak esélyt arra, hogy a földrész
drámai konfliktusok és súlyos megrázkódtatások nélkül ki
tudjon lábalni a válságból. A rossz időben végrehajtott keleti
bővítés igazából most üt vissza az unióra, és nagyon
valószínű, hogy ez a csapás végzetes lesz. Európának nemcsak
hogy önálló arculata nincs, de teljességgel képtelen arra, hogy
megfogalmazza érdekeit, arról nem is beszélve, hogy képviselje,
érvényesítse azokat. Az integráció és a közös politika
szükségességének hangoztatása nem takarhatja el a valóságos
folyamatot, ez pedig az Európai Unió szétesése, ami a görög
krízissel visszavonhatatlanul megkezdődött. E folyamatban döntő
szerepe lesz a német-francia álláspontnak, de minden jel arra
mutat, hogy az északi és a déli régió szétválása
elkerülhetetlen. Annak a vitának, amit a közmédia és néhány
politikus ma felszínen tart a megszorítások és a növekedés
dilemmájának kérdéséről, egyszerűen nevetséges, semmi teteje
nincs, csak a közvélemény altatására szolgál, amit meggyőzően
támaszt alá Merkel kancellár és az új francia elnök, Hollande
első találkozója. A választóvonal nem itt, hanem a
nemzetgazdaságok érdekeinek érvényesítése, és a globális
hatalom diktátumainak történő behódolás között húzódik. E
tekintetben csak néhány erős európai államnak van tényleges
választási lehetősége, a többiek sorsát könyörtelenül
megpecsételi a nemzetgazdaságok teljes összeomlása, a nemzeti
szuverenitás elvesztése.
A
keleti bővítés legfontosabb következménye az lett, hogy
pillanatok alatt összeomlott az európai kollektív biztonsági
rendszer. A NATO minden korábbi megállapodást keresztülhúzva
benyomult a keleti térségekbe.
A
Kelet-Európába irányuló tőkeexpanzió és a térség piacosítása
a nyugati gazdaság előtt még ideiglenesen sem enyhítette az
imperialista világban terjedő válságfolyamatokat, viszont
széttörte a volt szocialista tömb gazdaságait működtető
nemzeti és nemzetközi struktúrákat, gyakorlatilag kivégezte a
nemzetgazdaságokat és évtizedekre visszavetette a térség
fejlődését. Soha ilyen két katasztrofális évtized, mint ami
mögöttünk áll, nem volt Kelet-Európa történelmében. A
szocializmus idején problémákkal terhelt, lassú, nem ritkán
tévutakon járó, de mégis egyértelmű fejlődést mutató szovjet
szatellit-államok többsége akkorát zuhant, hogy csak ezekben az
években tudja feltornászni magát az életszínvonal, a
reálkeresetek értékének 1980 körüli nívójára. A KGST keretén
belül érvényesülő kiegyensúlyozott fejlődés helyett kialakult
verseny néhány államban megbénította a gazdaságot és
kilátástalan szituációt eredményezett. Több millió ember
veszítette el munkahelyét, családok ezrei kerültek az utcára.
Csak a múlt század első évtizedeivel összevethető a
legszegényebb rétegek arányának növekedése. Közép-Európában
kiéleződtek a nemzetiségi ellentétek, és most már a
nemzetbiztonságot fenyegető problémaként jelenik meg - főként
Magyarországon és Szlovákiában - a több százezres, rohamosan
emelkedő népességű cigányság kérdése.
Kelet-Európa
politikusai súlyos döntések előtt állnak és kénytelenek
mérlegre tenni a globalizmus, a nemzeti érdekek és a geopolitika
realitásait. Minden megfigyelő egyetért abban, hogy a régió
államai közül Magyarország van a legnehezebb helyzetben és
egyelőre nem látni, hogy merre találhat kivezető utat. Egy orosz
elemzés a közelmúltban úgy fogalmazott, hogy „Magyarország már
lényegében hátat fordított az uniós értékeknek és egyre
inkább rákanyarodik egy konzervatív, nacionalista politika
útjára".
Magyarország
a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került azzal, hogy
kormánya eleget próbál tenni a hitelezőknek, ugyanakkor
hangoztatja az önálló döntésekhez való jogát, még ha ezek a
döntések nem is tetszenek az EU-nak. Egyelőre azonban senki nem
tudja, mi lesz a kimenetele ennek a politikának, hiszen sem a
gazdasági, sem a pénzügyi területen nem látszanak a megoldás
körvonalai. Az európai államok többsége bizonyos tartózkodással
szemléli a budapesti kormány útkeresését, miközben a jelek
szerint Brüsszel lényegében napirendre tért a magyar kérdés
felett, és várakozó álláspontra helyezkedett a magyar
döntésekkel kapcsolatban.
Az
amerikai világstratégia válsága
Putyin
- tavaszi nagy beszédeinek egyikében - kitért arra, hogy a
posztszovjet korszak lezárása új szemléletmódot, új stratégiát
és új politikát követel Oroszországtól. A változásról már
most látszik, hogy egy új orosz ideológiai megközelítésen
alapul, amely egyszerre tartalmazza a szovjet történelemmel vállalt
bizonyos folyamatosság és egy merőben új világstratégia
elemeit.
Az
elmúlt évek bebizonyították, hogy az oroszokkal nem lehet
lenyeletni sem a gyengeség, sem a kisszerűség békáját.
Oroszország teljes tudatában van a Nagy Honvédő Háborúban
aratott győzelem világtörténelmi jelentőségének és annak a -
mostanában több nyugati filozófus és politológus által is
hangsúlyozott - ténynek, hogy semmiféle mellébeszélés nem
változtathatja meg azt a stratégiai igazságot, hogy a második
világháborút az európai fronton nyerték meg, ami elsősorban
Oroszországnak köszönhető. Az oroszok hatalmas harci erővel és
mérhetetlen emberáldozattal zúzták össze a náci hadigépezetet.
Ennek rendkívüli ideológiai hatása volt a háborút követően,
amikor Európa népei úgy érezték, hogy a szabadságot a szovjet
kommunizmus hozta meg számukra. Az azóta bekövetkezett nagy
történelmi változások közepette a nyugati propaganda
megpróbálkozik a második világháború átértékelésével is,
ami lehetetlen vállalkozás. Az elmúlt évtizedekben nem történt
egyetlen olyan esemény sem, amely ténylegesen utalt volna arra,
hogy az amerikai hadsereg harci ereje fölülmúlja az oroszokét.
Emmannuel Todd, a világhírű francia történész egy alkalommal
arra az érdekes jelenségre világított rá, hogy a háború után
minden lépés, amely „az amerikai hadsereget egyre közelebb vitte
a konfrontációhoz Oroszországgal... csak az Egyesült Államok
katonai sebezhetőségét mutatta". Todd a koreai és a vietnami
háborút állítja elemzése középpontjába, de leszögezi azt is,
hogy az öbölháborút az amerikaiak voltaképpen „egy mítosz
ellen vívták - amelyet Irak hadserege testesített meg -, vagyis
egy fejletlen, húszmilliós ország hadigépezete ellen".
Toddnak
ez az érdekes szemléletmódja bizonyos magyarázatot ad az Egyesült
Államok külpolitikájának mai csődjére, és az egypólusú világ
stratégiájának gyors összeomlására. Különösen kényes
problémák kerülnek előtérbe, ha - amint az az elmúlt húsz
évben történt - az USA abszolút katonai fölényére hivatkozva
próbáljuk megmagyarázni az amerikai politikát. A történelmi
igazság ugyanis az, hogy az amerikai hadsereg soha nem került
szembe hozzá mérhető harci erejű ellenféllel, és a konkrét
háborús tapasztalatok nem igazolnak akkora stratégiai fölényt,
amit az USA haditechnikai és logisztikai lehetőségei egyébként
indokolnának. Ez a második világháború tengeri csatáira nézve
a domináns amerikai fölény ellenére is igaz, nem beszélve a
Jugoszlávia, Irak vagy Líbia elleni háborúkról. Tény, hogy a
haditechnikai fölényre sikeresen építették a kis (saját)
veszteséggel vívott háborúk elméletét, de egyelőre nem
igazolódott be az, hogy mi történne - mondjuk - egy orosz
hadsereggel vívott háború esetén. A háborúskodásnak ez a
mindig fölényre épített koncepciója visszavezet az amerikai
történelem kezdeti idejére, az indiánok elleni csatákig.
Az
USA a mai napig képtelen szakítani ezzel a stratégiával. A
katonai erőre alapozott világuralom koncepciójához valójában
költenie kellett egy megfoghatatlan, de hatalmasnak látszó
ellenfelet, a „nemzetközi terrorizmust". A terrorizmus létét
és óriási veszélyét ugyan senki nem vonhatja kétségbe, de az
ellene vívott harc nem klasszikus értelemben vett háború, a
kisebb epizódokban aratott győzelmek, a sikeres hírszerzési és
kommandós manőverek nem alapozzák meg egy hadsereg
legyőzhetetlenségének mítoszát.
Ennél
sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy a nemzetközi
politikában az USA valóban - és sok tekintetben indokoltan - a
legerősebb ország és a legerősebb hadsereg pozíciójában lép
fel és nemcsak ellenségeivel, hanem szövetségeseivel is ez a
viszony meghatározó eleme. Az erőszakos expanzionizmus igazi
hozadéka az a hatalmas pénztömeg és profit, amit az USA gazdasági
és pénzügyi birodalma realizál szerte a világon. Ám az is
látszik, hogy Oroszország talpraállása óta a globális expanzió
lefékeződött, az erővonalak összezavarodtak, aminek
következtében egyre problematikusabb az amerikai külpolitika.
A
gazdasági válság Európában máris úton van affelé, hogy
beláthatatlan politikai konfliktusba csússzon. Az USA ebben a
helyzetben - mivel tudatában van annak, hogy az európai változások
közvetlen hatást gyakorolnak Amerika gazdaságára - nem igazán
tudja föltalálni magát. Eddigi stratégiájának alapját - amit
nemcsak ellenfeleivel szemben, hanem a NATO-n belül is érvényesített
- egyértelműen az erőfölényre alapozott politikai presszió
jelentette, ám ennek változatlan folytatását az Európában
jelentkező éles politikai anomáliák értelmetlenné és
lehetetlenné teszik. Ezért van reális lehetősége annak, hogy az
amerikai és az izraeli tőke fokozatosan kivonul Európából.
Politikai elemzők szerint ez felgyorsítja az EU szétesését, az
északi és a déli régió egymástól való távolodását. A
folyamat egyben a lélekharang megkondulását jelenti a leggyengébb
országok fölött, amelyeket a nemzetközi tőke magára hagy és
tehetetlenül zuhannak bele a teljes összeomlásba.
Nincs
közös út
Az
amerikai stratégiában egyelőre nincs érzékelhető változás.
Nyilatkozatok, gesztusok természetesen vannak, ám ezek nem
helyettesítik a szükséges új látásmódot. A jelek szerint
Obamának nincs hátországa, vagy elszántsága semmiféle
fordulatra, miközben az USA és Oroszország világstratégiája
között akkora szakadék tátong, mint még soha a történelemben.
Miközben Amerika képtelen szakítani az erővel összetartott
politikai szövetségek és a folyamatos intervencióval történő
pressziók koncepciójával, Oroszország teljesen megváltoztatta
világszemléletét. Putyin határozottan jelentette ki, hogy a
tömbpolitikának nincs jövője és Oroszország nem ideológiai
határok szerint, hanem a különböző államok szuverenitásának
talaján a közös érdekek alapján alakítja nemzetközi
kapcsolatait. Amerikának nincs ereje sem szövetségi rendszerének
bővítésére, sem a globális kizsákmányolással szemben
szerveződő nemzetközi összefogás megfékezésére. Politikája
ma már konkrét veszélyt jelent a legerősebb európai országok -
mindenekelőtt Németország és Franciaország - nemzetközi
aktivitása számára. Németország az első volt Európában,
amelyik felismerte annak veszélyét, hogy az USA politikájának
kritikátlan követése olyan következményekhez vezethet
Oroszország Európa-politikájában, amelyek megrendíthetik
Németország pozícióját. A Merkel-kormányzat azonban sem az USA,
sem Oroszország irányában nem tudott új stratégiát kidolgozni.
Ez tette lehetővé a Sarkozy által vezetett Franciaország
nemzetközi aktivitásának látványos erősítését, ugyanakkor
több jele van annak, hogy Franciaországot is megzavarta az új
orosz világpolitikai koncepció.
A
német-francia szövetség új dimenzióba lép, de a fordulatot új
politikai garnitúrák fogják végrehajtani. Párizsban megtörtént
a váltás és biztosra lehet venni, hogy a Merkel-korszak a
legközelebbi választásokkal véget ér. A válságkezeléssel
kapcsolatban a különféle nyilatkozatok ellenére nincs lényeges
különbség a két ország nézetei között, mindkettőnek
egyformán érdeke, hogy vezető politikai és gazdasági pozíciói
ne sérüljenek az EU belső feszültségei miatt. Egészen bizonyos,
hogy mind a német, mind a francia politika csak egy erős és
koherens európai szövetség fenntartásában érdekelt, a passzív,
működésképtelen ballasztokat így vagy úgy, rövidesen
kidobálják az unió léghajójából, ami a jelenlegi konstelláció
szerint akár az USA-val szembeni konfrontációhoz is elvezethet. Az
unió vezetői most gondolkodnak egy olyan, civilizáltnak tűnő
megoldáson, amely akár a két sebesség, akár az északi és a
déli régió égisze alatt egyszerre osztaná meg és tartaná
egyben a NATO-tömböt.
Nehéz
megítélni a háborúval fenyegető nemzetközi konfliktusok,
mindenekelőtt Irán és Szíria helyzetét. Oroszország
kompromisszumokra építő aktív diplomáciája hozott érzékelhető
eredményeket. Moszkva szorosan együttműködik az USA-val és más
államokkal a nukleáris biztonság erősítése érdekében, de a
fegyveres beavatkozást teljes mértékben ellenzi. A különböző
diplomáciai erőfeszítések nyomán halványulni látszik egy Irán
elleni amerikai-izraeli katonai fellépés esélye. Nemrég több
magas rangú izraeli katonai vezető is úgy nyilatkozott, hogy
valószínűleg nem kerül sor háborúra, bár az intervenció
kérdése változatlanul asztalon van. Az orosz vezetők több
tárgyalást folytattak a szíriai ellenzék képviselőivel és
Asszad elnökkel is. Az orosz külügyminisztérium friss
állásfoglalása aggodalommal állapítja meg, hogy nem látszik
reális esély a szíriai vezetés és az ellenzék közötti
tárgyalások folytatására. Lavrov külügyminiszter hangsúlyozta,
hogy Oroszország az ENSZ-ben nem fog támogatni olyan
„gumihatározatot", amely lehetőséget ad a
félreértelmezésre, amint az Líbia esetében megtörtént. A
szíriai helyzet kezeléséhez teljes konszenzus szükséges -
állapította meg. A közel-keleti térséget illetően Putyin
külpolitikai programjában megállapította, hogy valós lehetőség
mutatkozik arra, hogy Oroszország teljes mértékben megőrizze
vezető pozícióját, mivel a térségben „sok barátja van".
Külön hangsúlyozta, hogy „figyelembe véve szoros kapcsolatunkat
az izraeli és palesztin vezetőkkel", az orosz diplomácia
fokozza erőfeszítéseit a békefolyamat erősítése érdekében.
Az
új orosz világstratégia a Kínával közösen létrehozott,
teljesen új típusú globális szövetségek mutatják, amely a
résztvevő államok kölcsönös érdekei alapján szerveződik. A
két nagyhatalom által alkotott két reprezentatív szövetség az
eredetileg Szovárvány Szövetség nevet viselő tömörülés, a
BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika), és a
Sanghaji Egyezmény Szervezete (SCO) nevű stratégiai szövetségi
rendszer, amelyben Oroszország és Kína mellett négy korábbi
szovjet köztársaság: Kazahsztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán és
Üzbegisztán foglal helyet. Ez a szövetség a gazdsági, tudományos
és kulturális kapcsolatok mellett közös biztonságpolitikai
együttműködést is folytat és tevékenységének részét képezik
bizonyos haditechnikai kooperációk is. A Sanghaji Egyezmény
nyitott szövetség, melynek munkájában megfigyelőként évek óta
részt vesz Mongólia, Irán, India és Pakisztán is. Az elmúlt
évben Kínában tartott csúcstalálkozón egy sor gazdasági téma
mellett közös koncepciót fogadtak el a terrorizmus, a
szeparatizmus és az extremizmus elleni fellépésről.
Oroszország
jelenleg nem tagja egyetlen katonai szövetségnek sem, és partneri
együttműködésre törekszik a Föld minden régiójával. A
részvételével működő, hatalmas régiókat átfogó szövetségi
szervezetek minden tekintetben túlmutatnak a korábbi időszakok
tömb- és ideológiai szemléletén és a tényleges érdekeken,
valamint a geopolitikai realitásokon alapulnak. Mindez egyértelműen
mutatja az új orosz világstratégia fő vonalát. Az USA stratégiai
aktivitása egyelőre nem mozdult el a korábbi amerikai
koncepcióról, bár a legutóbbi hónapokban Washingtonban is
megfogalmazódott, hogy a NATO szervezetét „rugalmasabbá"
kellene tenni, ami egyrészt lehetővé tenné kisebb, lazább, adhoc
jellegű, és célorientált ideiglenes szövetségek létrehozását,
akár nem NATO-tagállamok részvételével is, másrészt módot
nyújtana a tagállamok közötti különbségek áthidalására.
Emellett a NATO legutóbbi csúcstalálkozóján a tagállamok
egyetértettek a katonai doktrínák módosításának
szükségességével.
A
két domináns világstratégia egyelőre nem közös úton halad.
Utoljára
írjuk le, mert nemsokára 3
évi börtön jár érte:
Nincs
sok jövője egy manipuláló,
kettős mércéjű, pénzhatalom-
érdekű
EU-nak
Hollande
megválasztása után némileg megváltozott az EU, s Magyarország
megítélése is kedvezőbb lett. Ám nem felejthetjük el mi történt
az előző félévben, s azt sem, hogy a bírálókat ,,elmeszelik”!
EU
kritika? Betiltva!
Május
17, 2012 radicalpuzzle.blog
Amikor
a parlament elkezdte tárgyalni új Büntető törvénykönyv (Btk.)
tervezetét. Az új szabályozás ismertetőjét hallgatva a
gyanútlan szemlélődő már-már kezdi azt hinni, hogy a dolgok
legalább e tekintetben jó felé indulnak, hogy az új kódex a
korábbival ellentétben végre nem a bűnt, hanem az azt elszenvedők
jogait helyezi előtérbe, de aztán a törvény olvasgatása során
ráakad az új Btk. 336. paragrafusára... (...)
„Aki
nagy nyilvánosság előtt a köznyugalom megzavarására alkalmas
módon az Alaptörvény jogszabály, Magyarország nemzetközi
kötelezettsége, vagy Magyarország által kötelezően alkalmazandó
európai uniós jogi aktus ellen, vagy az ezek alapján működő
bírósági vagy hatósági rendelkezés ellen, általános
engedetlenségre uszít, 3 évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő.”
A
törvény parlamenti ismertetője kapcsán Répássy államtitkár úr
ezt a paragrafust valahogy elfelejtette megemlíteni, valahogy nem
érezte fontosnak erre is felhívni a figyelmet. Pedig a fenti
szabályozás több mint fontos, mondhatnánk lényegbevágó, hisz
ha az a végső szövegben is bennmarad, akkor Magyarországon
lényegében megtiltható és börtönnel szankcionálható minden
olyan megmozdulás, minden olyan szélesebb körben hozzáférhető
vélemény, ami az Európai Unió által ránk erőszakolt
törvényeket kritizálni meri, ami a számunkra hátrányos
diktátumok ellen emeli fel a szavát.
A
paragrafus szövegét többször átolvasva nem kell nagy jogi
szakértőnek lennünk ahhoz, hogy észrevegyük, ez egy tipikus
gumitörvény, amit szándékosan többféle módon lehet majd
értelmezni, mindig úgy, ahogy azt a hatalom érdeke éppen
megkívánja. Így aztán erre hivatkozva ezentúl betiltható lesz
minden EU ellenes demonstráció, minden olyan szélesebb körben is
megismerhető szónoklat, írás, nyilatkozat, ami az Európai
Unióból való kilépést szorgalmazza.
És
ami talán a legfontosabb
2014.
május 1-jén lejár a magyar termőföld külföldiek által történő
megvásárlására vonatkozó moratórium. Ezt követően ha valaki
kiáll a magyar föld védelmében, ha valaki tiltakozni mer a magyar
föld eladása ellen, az bűncselekményt követ el, azt minden
további nélkül börtönbe zárhatják.
A
szerző szerint ez lesz a szép új világ. Anno a Szovjetuniót nem
volt szabad bírálni, most az EU-t. Anno mi voltunk a legvidámabb
barakk, most pedig mi vagyunk a legszánalmasabb gyarmat.
A
szerkesztő megjegyzése: Utoljára csinálunk még egy cikis,
vélemény- és sajtószabadságot tartalmazó összeállítást az
EU-ról. Ezzel búcsúzunk is a témától, mert nem foglalkozunk egy
diktatórikus EU-val, amíg börtönnel fenyegetnek.
Na
ez is az inkvizíciós törvények alá tartozik, a hollókoszttal
együtt nő a szent tehenek csordája.
Drábik
János: Günter Grass
lelkiismeretfurdalása
A
Nobel-díjas német írót, aki az írókat, költőket és az
irodalommal foglalkozó szakembereket tömörítő PEN-Klub
németországi szervezetének a tiszteletbeli elnöke, nem fosztották
meg ettől a tisztségétől a szervezet 2012. május 12-én tartott
közgyűlésén. Szenvedélyes vita után döntöttek a közgyűlés
résztvevői úgy, hogy az indítványt elutasítják. A közgyűlésen
megjelent több, mint száz német író és költő megállapodott,
hogy nem foglalkoznak Günter Grass nemzetközi vitát kiváltó
versének tartalmi vonatkozásával.
A
Nobel-díjas író „Amit el kell mondani" című versében
aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a magát a nemzetközi ellenőrzés
alól kivont Izrael, amely egyre több nukleáris fegyverrel
rendelkezik, megelőző csapást fontolgat Irán ellen és ezzel az
egész világ békéjét fenyegeti. A nyolcvannégy éves író
bírálja Németországot is, amiért eladott Izraelnek
tengeralattjárókat, amelyeket fel lehet szerelni atomrobbanófejjel
is ellátott közepes hatótávolságú rakétákkal. A verset
egyszerre publikálta a német Süddeutsche Zeitung, az amerikai New
York Times és az olasz La Republica. A németországi zsidó
közösségeket összefogó szervezet elnöke Dieter Graumann, Grass
versét erőszakos pamfletnek nevezte, amely démonizálja Izraelt.
Élesen
reagált Netanjahu izraeli miniszterelnök is, aki szégyenletesnek
nevezte, hogy a német író azzal az Iránnal említi Izraelt egy
lapon írásában, amely ‘tagadja a holokausztot' és ‘Izraelt
megsemmisítéssel fenyegeti'. Netanjahu arra is emlékeztet, hogy
Günter Grass hosszú időn át elhallgatta, hogy a második
világháború idején a Vaffen-SS tagja volt. Ezt a tényt Günter
Grass 2006-ban tárta fel ‘Hagymahántás közben‘ című
könyvében.
Grass
így ír:
„Nem
hallgatok többé,
mert
elegem van a nyugat
képmutatásából;
remélem,
hogy sokan megszabadulnak a
hallgatástól,
a
felismerhető veszély okozóját
az
erőszakról való lemondásra szólítják fel,
és
egyúttal megkövetelik,
hogy
az izraeli atompotenciál,
és
az iráni atomlétesítmények
akadálytalan
és állandó ellenőrzését
végző
nemzetközi testület működését
mindkét
ország kormánya engedélyezze."
Éli
Jisáj izraeli belügyminiszter is megszólalt, és bejelentette:
Günter Grass ki lesz tiltva Izraelből. Izraeli részről rossz
néven vették, hogy Európában egyre többen egyenlőség jelet
tesznek Izrael és Irán közé. Azt feltételezik, hogy Izrael meg
akarja semmisíteni Iránt. Günter Grass politikai célja versével
az volt, hogy megtörje a csendet az Izraelnek eladott német
tengeralattjárók ügyében. Iráni részről utaltak a Politikai
Tanulmányok és Kutatások Arab Központjának (Arab Center for
Research and Policy Studies, ACRPS) az egyik felmérésére. Eszerint
a válaszadók 51%-a vélte úgy, hogy az arab világra nézve Izrael
jelenti a legfőbb fenyegetést. 22% szerint pedig a legnagyobb
fenyegetés az Egyesült Államok.
A
szociáldemokrata irányzatú berlini Friedrich Ebert Alapítvány
közvélemény-kutatási adatai szerint az európaiak több mint
50%-a úgy gondolja, hogy a cionista rezsim jelenti a legsúlyosabb
fenyegetést a globális biztonságra. A 2011-ben végzett
felmérésben az is benne volt, hogy az arab közvélemény az arab
biztonságra leselkedő harmadik legnagyobb veszélyforrásnak
Amerika és Izrael után Iránt tartja.
A
közvélemény-kutatók szerint az európaiaknak a lényeget illetően
megegyezik a véleményük az arabokéval, vagyis Izrael a
legkiszámíthatatlanabb állam a világon. Günter Grass
háborúellenes költeménye árnyalt, mégis jól érzékelhető
tendenciát jelez a mai Németországban. A történész Dan Diner
ezt „a felmentés kivetítésének" nevezi. Azáltal
relativizálják a Holokausztot, hogy Izraelt azonosítják a náci
Németországgal. Günter Grass versében egy izraeli nukleáris
támadás iráni túlélőjének helyébe képzeli magát. Grass
egyértelműen figyelmeztet, hogy a nukleáris hatalommá vált
Izrael sokkal inkább veszélyezteti a törékeny világbékét, mint
Irán. A nyolcvannégy éves író megemlíti, hogy azért nem
tiltakozott korábban, mert a német nemzethez való tartozás ezt
megtiltotta neki. Minden német, aki nem hallgat Izrael nukleáris
programjáról, antiszemitizmussal vádolható.
Grass
szerint a német kormánynak az a döntése, hogy Németország elad
egy hatodik német gyártmányú Dolphin tengeralattjárót
Izraelnek, felelőssé teszi egy olyan bűn elkövetésében, amely
reálisan előre látható és ezért nem mentegetőzhet a szokásos
okokkal. Itt feltehetően azokra az érvekre céloz, amelyekre a
németek a holokauszttal kapcsolatban szoktak hivatkozni. Ezért
érezte úgy Günter Grass, hogy meg kell törnie a csendet, amely
esetleg neki, mint írónak az utolsó szava lesz. Megszólalásától
azt várja, hogy ez másokat is rábír arra, hogy ne hallgassanak
tovább Izrael nukleáris fegyvereiről.
Josef
Joffe azt írta a Die Zeit című hetilapban, hogy Grass verse sokkal
inkább saját maga mentegetéséről szól, semmint az Izraelnek
eladott német tengeralattjárókról. Tom Segev izraeli történész
a Der Spiegel című német hetilapban egyenesen azt írja, hogy a
vers inkább arra hívja fel figyelmünket: Grass hosszú ideig
elhallgatta, hogy a Waffen-SS tagja volt. A vers közreadása
bizonyos fokú haragot fejez ki Izraellel szemben, amit sok német
egyre inkább érez, legyen az megalapozott vagy se. Ez Izrael elmúlt
évtizedben bekövetkezett erőteljes jobbratolódására adott
válasz a német közvélemény részéről.
Németországban
is új fejlemények vannak. Bizonyos fokig a holokauszt veszített
jelentőségéből az elmúlt években. Egyre több német inkább
áldozatnak tekinti magát és nem elkövetőnek. Például 2009
januárjában, amikor folyt a Gáza elleni háború, a németek
beállítódása jelentékenyen megváltozott. A megkérdezetteknek
közel a fele úgy látta, hogy Izrael agresszív ország és csak
egyharmaduknak volt az a véleménye, hogy Németországnak
különleges felelősséget kell éreznie Izrael iránt. A németek
60%-a nyilatkozott úgy, hogy nem terheli őket különleges
felelősség Izraellel szemben. A fiatal németek, valamint az
egykori NDK-ban élők körében körében ez az arány, még ennél
is magasabb volt.
Fokozza
az Izraellel szembeni ellenérzéseket az, hogy a németek úgy
érzik: nem mondhatják meg őszintén mit gondolnak. Erre Günter
Grass is utal versében. Fokozatosan annyi neheztelés gyülemlett
fel Izraellel szemben, amely bizonyos ponton ki is robbanhat.
Elképzelhető, hogy Grass verse az elkövetkező hónapokban olyan
közéleti vitát eredményez, amely mélyrehatóan elemzi
Németország különleges viszonyát Izraelhez. Angela Merkel nem
kommentálta Grass versét. A német kancellár erősen elkötelezett
a zsidó államnak és a német társadalom részéről egyre nagyobb
nyomás nehezedik rá.
2011-ben
Németország megszavazta azt az ENSZ határozatot, amely
felszólította Izraelt, hogy állítsa le a megszállt Palesztin
területeken az új telepek létesítését. Ez már szokatlan lépés
volt Berlin részéről. Ugyanebben az évben Németország
elutasította az ENSZ-ben a palesztinok önálló államiságára
vonatkozó igényét. A németek 84%-a viszont támogat egy ilyen
palesztin igényt, és 76%-uk pedig úgy gondolja, hogy
Németországnak ezt aktívabban kellene elősegítenie. Ez az arány
nagyobb, mint amit a franciák és a britek körében mértek a
közvélemény-kutatók.
Egy
Irán elleni izraeli katonai támadás töréshez vezethet
Németország és Izrael viszonyában ahhoz hasonlóan, ahogyan
Németország és az Egyesült Államok viszonyában is feszültség
keletkezett az iraki háború miatt. Egy Irán elleni támadás
tovább csökkentené a német közvélemény Izrael iránt érzett
még megmaradt rokonszenvét. Vannak, akik úgy látják, hogy Günter
Grass valójában nagyon enyhe hangú bírálatot gyakorolt. Sokkal
keményebb hangot is megüthetett volna. Mi azonban úgy látjuk,
hogy Günter Grass nagyon is bátor volt, amikor megszólalt és
leküzdötte azt a félelmét, hogy antiszemitizmussal fogják
megvádolni az igazság kimondásáért. Megmutatta, hogy vállalni
kell adott esetben az antiszemitizmus bélyegét is, mert ha valaki
csupán ettől való félelmében nem mondja ki az igazat, az maga is
cinkossá válik.
Grass
lerántotta a nyugat egészének a képmutató magatartásáról is a
leplet. A demokráciát és jogállamiságot hirdető nyugat ugyanis
szó nélkül elnézte, hogy Izrael az érvényes nemzetközi jog
megszegésével hatalmas atomarzenált halmozott fel. Ugyanakkor
kettős mércét alkalmazva azt az Iránt vádolja
atomfegyverkezéssel, amelyik egyrészt alávetette magát a
nemzetközi ellenőrzésnek, másrészt bizonyíthatóan nem gyárt
nukleáris fegyvereket, és még sokáig nem is lehetősége rá,
hogy ezt megtegye. A nyugat ezzel tisztában van. Mégis Izrael és
az Izraelt támogató Egyesült Államok nyomására - kettős mércét
alkalmazva - kemény szankciókat és gazdasági embargót léptetett
életbe Irán ellen. Günter Grass volt az, aki bátor
megszólalásával kimondta: A nyugat ezt a fajta kettős mércét
többé nem alkalmazhatja, ha meg akarja őrizni maradék tekintélyét
és erkölcsi tartását.
Drábik
János: Kiszivárogtak a Putyin–
Netanjahu megállapodás titkos
részletei
Israel
Samir fordította le és hozta
nyilvánosságra
2012.
augusztus 13-án az izraeli kormány rendkívül fontos hatalmi
jogosítványokkal ruházta fel Benjamin Netanjahu izraeli
miniszterelnököt. Az új hatáskörök alapján a kormányfő jelen
lehet valamennyi miniszteri kabinetülésen és tetszése szerint
napirendre tűzheti javaslatait. Emellett megsemmisítheti
miniszterei döntéseit, érvénytelenítheti a szavazások
eredményeit, és korlátozhatja bármelyik kormánytag szavazati
jogát. A változások lehetővé teszik a kormányfő számára,
hogy megtiltsa az elfogadott döntések végrehajtását, vagy azokat
elhalaszthatja.
Ezt
a rendkívüli felhatalmazást a kormány nagy többséggel fogadta
el. Az izraeli politikai elit azonban bírálja. Az ellenzéki
munkapárt vezetője, Shelli Jahimovics azt kifogásolta, hogy
Netanjahu gyakorlatilag érdemi vita nélkül viheti majd keresztül
akaratát. Fenntartásai voltak a miniszterelnöki hivatal
jogtanácsosának is, amelyet a miniszterelnöki hivatal azzal
utasított el, hogy a változtatások célja a kormányzás
minőségének javítása. A kivételes kormányfői hatalom arra
utalhat, hogy a Netanjahu kormány mégiscsak megvalósítja azt a
szándékát, hogy támadást intéz Irán atomlétesítményei
ellen.
Tel
Aviv már hosszabb ideje azt hangoztatja, hogy Irán nukleáris
programja Izrael létét veszélyezteti. A tervezett Irán elleni
támadást azonban eddig az Egyesült Államok sem támogatta,
ehelyett szankciók életbeléptetését ajánlotta. A szigorú Irán
elleni embargó hatása érezhető az országban, ahol már alapvető
élelmiszerekből, sőt még benzinből is hiány van.
Egyes
elemzők szerint a katonai csapással való fenyegetőzés most is
csak nyomásgyakorlást jelent. Izrael valójában még mindig nem
döntötte el, hogy megtámadja-e Iránt, mert számításba vette,
hogy ebből nagy méretű háború alakulhat ki, amelynek során
Izraelt számos irányból érné támadás.
A
Jediót Ahnorót nevű izraeli lap 2012. augusztus 10-én azt írta,
hogy Netanjahu és védelmi minisztere, Ehud Barak, amellett van,
hogy Izrael még a novemberi amerikai elnökválasztás előtt mérjen
katonai csapást az iráni atomlétesítményekre, de a lap szerint a
két vezető politikus ehhez nem rendelkezik a szükséges
támogatással, sem a hadsereg, sem a biztonsági kabinet részéről.
Mitt
Romney, az amerikai republikánus párt elnökjelöltje támogatná
Izraelt, ha a Zsidó Állam úgy döntene, katonai erőt kell
bevetnie Irán nukleáris programjának a leállítására. Dan
Senor, Romney nemzetbiztonsági tanácsadója úgy fogalmazott: ha
Izraelnek cselekednie kellene, akkor Mitt Romney tiszteletben tartaná
a döntést.
Jevgenyij
Primakov, volt orosz miniszterelnök, a Rosszijszkaja Gazéta című
lapnak adott interjújában kifejtette:
„Elképzelhető,
hogy Izrael légicsapást mér Irán nukleáris berendezéseire, de
ennek csekély hatása lesz Iránra, és arra fogja ösztönözni
Teheránt, hogy békés nukleáris programját megváltoztatva
atomfegyvereket állítson elő.”
Az
Egyesült Államok nem akarja, hogy az elnökválasztás előtt egy
ilyen támadásra kerüljön sor, ezért mérsékletre inti Izraelt.
Tudnunk kell azonban, hogy mind az amerikai, mind az izraeli
kormányban vannak olyan befolyásos erők, amelyek különböző
álláspontokat képviselnek. Primakov, aki nemcsak az orosz kormány
élén állt, hanem közel-keleti szakértő is, úgy látja, hogy
egy támadást követően Irán két év alatt pótolná
veszteségeit. Ezt követően azonban kilépne az Atomsorompó
Egyezményből (Nuclear Weapons Non-proliferation Treaty) és
hozzáfogna saját tömegpusztító-fegyvere kifejlesztéséhez. Irán
aláírta az Atomsorompó Egyezményt és a Nemzetközi
Atomenergia-ügynökség (IEAE, International Atomic Energy Agency)
rendszeresen a helyszínen ellenőrzi a betartását.
Az
Egyesült Államok hírszerző szervezetei által közösen készített
nemzetbiztonsági hírszerzői becslés (National Intelligence
Estimate, NIE) szerint Teherán már 2003-ban leállította nukleáris
fegyverkezési kísérleteit és azóta csak az atomenergia békés
felhasználásával kapcsolatos kísérleteket folytat.
A
Jediót Ahronót tudósított arról is, hogy Izrael számos katonai
vezetője ellenzi az Irán ellen tervbe vett megelőző csapásmérést.
Többen közülük csak akkor támogatnának egy ilyen akciót, ha
Irán legfőbb vezetője, Ajatollah Khamenei, bejelentené, vagy
pedig a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrei állítanák,
hogy Irán nagyszabású nukleáris fegyverkezési programba fogott.
Megint vannak más izraeli vezetők, akik csak akkor támogatnának
egy Irán elleni akciót, ha azt az Egyesült Államokkal közösen
hajtanák végre. Ezt az elgondolást támogatja Meir Dagan és
Efraim Halevi, a Moszad két nyugdíjba vonult vezetője, valamint
Gabi Ashkenázi, az izraeli hadsereg korábbi vezérkari főnöke.
Benny
Gantz tábornok, az izraeli hadsereg vezérkari főnöke,
kulcsfontosságú szereplő Izrael védelmi politikájának az
irányításában. Ő mindig reális lehetőségként számolt egy
támadás végrehajtásával. Ugyanakkor mindig kiszivárogtatta:
Tudatában van annak, hogy még egy sikeres támadás sem lenne képes
leállítani Irán nukleáris programját. Hozzátette: egy ilyen
támadás esetén számolni kell jelentős geopolitikai
következményekkel. Ehud Barak védelmi miniszter, nyomban
intézkedett, hogy ez a tudósítás többé ne hangozzék el az
izraeli tömegtájékoztatásban.
Megfigyelők
szerint valójában csak Bibi Netanjahu és Ehud Barak az a két
izraeli vezető, aki határozottan szorgalmazza az Irán elleni
támadást. A kérdés csupán az: hogyan képes Netanjahu elrendelni
egy támadást, ha a legtájékozottabb izraeli vezetők tisztában
vannak azzal, hogy egy Irán elleni csapás mindössze hat hónappal
halasztaná el Teherán nukleáris programját, ahogyan azt az
amerikai hírszerző szolgálatok többször is megállapították.
Ugyanezek a tájékozott izraeli vezetők azt is tudják, hogy egy
ilyen támadás arra kényszerítené Teheránt, hogy változtasson
jelenlegi önmérsékletén és többé ne vesse alá magát a
Nemzetközi Atomenergia Ügynökség korlátozásának és folyamatos
ellenőrzésének. Teherán ezt követően valóban belefogna egy
nukleáris fegyverkezési programba.
Sokan
kételkednek abban, hogy Izrael támadást indítana Irán ellen
Washington előzetes beleegyezése és támogatása nélkül.
Oroszország, Kína és Pakisztán világosan látja, hogy milyen
munkamegosztás van ebben a vonatkozásban Washington és Tel-Aviv
között. A Jerusalem Postban olvashattuk Ira Sharkansky-nak, a
Hebrew University politikatudományi professzorának az írásában,
hogy a Moszad korábbi főnöke szerint Izraelnek nem szabad és nagy
valószínűséggel nem is fogja Iránt megtámadni Amerika
beleegyezése nélkül.
Vannak,
akik abból indulnak ki, hogy az izraeli hadsereg már kellően
felkészült és rendelkezik olyan alternatív támadási utakkal,
amelyekkel ki lehet kerülni Irakot. Tudni vélnek olyan tervekről
is, amelyek megingathatják a Hezbollah helyzetét Libanonban. A
globális médiában is olvashattunk arról, hogy az úgynevezett
„bunker busters” bunkerrobbantó bombák képesek behatolni a
legmélyebb betonlétesítményekbe is, és megsemmisíteni az
odatelepített nukleáris berendezéseket.
Ide
tartozik az a Der Spiegel német hetilapban megjelent információ
is, hogy Izrael atomrobbanófejjel ellátott rakétákkal szereli fel
Németországból származó tengeralattjáróit. A 2012. június 3-i
számban ez olvasható:
„Németország
segít Izraelnek a nukleáris csapásmérő erő kiépítésében.”
A
berlini vezetés azt állítja, nincs tudomása arról, hogy német
gyártású tengeralattjárókat atomfegyverekkel szerelnek fel
Izraelben. Ugyanakkor a német védelmi minisztérium több korábbi
magasrangú tisztségviselője a lapnak elmondta:
„Mindig
is abból indultak ki, hogy Izrael atomfegyverekkel szereli fel a
német gyártású tengeralattjárókat.
Ehud
Barak, Izraeli védelmi miniszter pedig kijelentette:
Németország
büszke lehet, hogy sok évre biztosította Izrael fennmaradását”.
Izrael
az 1990-es évek vége óta vásárol német tengeralattjárókat.
Eddig három Delfin osztályú búvárhajót szerzett be. Az első
kettő vételárát a berlini kormány átvállalta, a harmadik
megvásárlásához pedig 50%-kos támogatást nyújtott. További
három tengeralattjáró megvásárlásáról is folynak a
tárgyalások. A hatodik tengeralattjáró megvásárlásáról 2012.
márciusában állapodtak meg. A szerződés szerint a berlini
kormány átvállal a hajó árából 135 millió eurót a
költségvetés terhére. Ez a vételár egyharmadát jelenti.
A
Delfin típusú hajókat közepes hatótávolságú rakétákkal is
fel lehet szerelni. A Der Spiegel cikke szerint egy titkos
fejlesztésű hidraulikus berendezéssel lehet kilőni az
atomrobbanófejjel ellátott rakétákat a német
tengeralattjárókról. A Der Spiegel arról is beszámolt, hogy
2011. nyarán a szerkesztőség kapott egy diplomáciai táviratot a
Tel-Aviv-i amerikai nagykövetségtől, amely megállapítja, hogy az
Izraelnek nyújtott német tengeralattjáró-vásárlási támogatás
a náci korszak rémtetteinek a jóvátételét célzó programok
közé tartozik.
A
Der Spiegel szerint a berlini kormány a tengeralattjáró
megvásárlásához nyújtott támogatásért cserébe azt kérte
Izraeltől, hogy módosítsa a megszállt palesztin területeken
követett lakótelep-építési politikáját. A Netanjahu kormány
azonban eddig egyetlen német kérésnek sem tett eleget.
A
jelek szerint Izrael erőteljesen készül egy esetleges fegyveres
konfliktusra. A legfontosabb kérdés azonban mégiscsak az, hogy
mennyiben akarja kihasználni az izraeli vezetés céljai elérésére
az amerikai elnökválasztást. Egy választás előtt végrehajtott
támadás arra kényszerítené a Fehér Házért versengő két
politikust, hogy egymást túllicitálja Izrael támogatásának a
kérdésében. A választásokat eldöntő szupergazdag pénzemberek
várhatóan azt az elnökségre pályázót támogatják, aki több
támogatásban részesíti Izraelt.
A
Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, továbbá az amerikai
hírszerzőszolgálatok nemzetbiztonságról adott becslése (NIE),
valamint az izraeli hírszerző szervezetek valamennyien tudják,
hogy Iránnak nincs nukleáris fegyverprogramja. Moszkvának több
ezer mérnöke és atomszakértője dolgozik Iránban az ott épülő
atomerőműveken, valamennyien állítják, hogy Irán nukleáris
programja békés és Teherán nem folytat kísérleteket atombomba
előállítására.
Izrael
viszont ténylegesen nukleáris hatalom, de soha nem ismerte el ezt
hivatalosan és így nem is csatlakozott az 1968-ban elfogadott
atomsorompó-egyezményhez (Non-proliferation Treaty). Irán, amelyik
viszont aláírta ezt az egyezményt és betartja annak a
rendelkezéseit, nem rendelkezik semmiféle atomfegyverrel. Számos
országnak, így Japánnak, Dél-Koreának és Brazíliának is van
olyan nukleáris ipari háttére, hogy belekezdhetne atomfegyver
előállításába, mégse teszi ezt. Mindez azt erősíti meg, hogy
Izrael félti Irántól jelenlegi monopolhelyzetét a Közel-Kelet
térségében. Már azt is veszélynek érzi, ha Irán az atomenergia
békés felhasználása terén fejlett országgá válik. Ebben az
esetben ugyanis szükség esetén úgy dönthet, hogy védelmi célból
mégis kifejleszt nukleáris fegyvereket.
Egyelőre
úgy tűnik, hogy Obama, legalábbis az elnökválasztásig, nem ad
szabad kezet Netanjahunak. Ettől még nem lehet kizárni egy
másfajta lehetőséget sem, amit az amerikai tömegtájékoztatásban
úgy neveznek, hogy vagyis egy ‘októberi meglepetés’. Az
óvatosságáról ismert Obama azonban nagy valószínűséggel nem
él ezzel a meglepetéssel. Netanjahu természetesen azt szeretné,
ha Washington végezné el az ő érdekében a piszkos munkát, mert
arra Izrael egyedül nem képes. Ezt nemcsak Netanjahu tudja, de az
izraeli hadsereg vezérkari főnöke, Benny Gantz tábornok is. Ezért
Netanjahu valójában Mitt Romney győzelmére spekulál.
Ha
Eurázsia térségének egészét vesszük közelebbről szemügyre,
akkor világosan látjuk, hogy az iráni nukleáris fenyegetésre
való hivatkozás csak átlátszó ürügy. Az érdekeltek azért
kapaszkodnak ebbe az ürügybe, mert egyelőre nincs jobb.
Harminchárom év óta feszült a viszony Washington és Teherán
között. Clintontól Bush elnökön át Obamáig a Fehér Ház
valamennyi lakója rendszerváltást akart Teheránban. Irán a nagy
világhatalmi sakkjátékban a mérleg nyelvévé vált. Az
euroatlanti térséget uraló pénzhatalmi világelit nem engedheti
át a Perzsa-öböl és a Kaszpi-tenger energiatartalékait a már
létrejött ázsiai nagy-antantnak, amelyet a SCO, a Sanghaj
Együttműködési Szervezet képvisel, és aminek meghatározó
ereje a Peking-Moszkva tengely.
Az
„Arab-tavasz” is az Irán elleni felkészülés része volt. A
pénzhatalmi világelit felszámolta Afrika egyetlen jóléti államát
Líbiában, és átvette kőolaj kitermelésének ellenőrzését. A
szíriai polgárháború célja is Irán elszigetelése és Szíria
szomalizálása. Számos tény támasztja alá, hogy Izrael ellenőrzi
a háttérből a szíriai iszlamista lázadókat. Netanjahut nem
aggasztja Szíria esetleges szétesése. Látszatra az az álláspont
tűnik bölcsebbnek, hogy Izrael számára előnyösebb egy szilárd
rendszer a szomszédos Szíriában. Eszerint Assad elnök
tekintélyuralmi rendszere még mindig jobb, mint az iszlamista
lázadók anarchiája és káosza. A valóság azonban az, hogy a
jelenlegi izraeli vezetés Szíria szomalizációját akarja azért,
hogy ne legyen ennek az országnak se erős kormányzata, és
központilag irányított hadserege. Ha ugyanis Szíriának nincs
hadserege, akkor a rendelkezésére álló fegyverzeteket sem tudja
hatékonyan felhasználni. Ezáltal megnyílik az út Irán felé
úgy, hogy nem kell számolnia az izraeli harci-gépeknek a szíriai
légelhárító tüzérséggel, a földlevegő rakétákkal és vegyi
fegyverek bevetésével.
A
Szíriával és az Irán elleni támadás előkészítésével
kapcsolatos információk az izraeli külügyminiszter, Avigdor
Lieberman, hivatalának az egyik titkos aktájából kerültek
nyilvánosságra. Ez az akta tartalmazza azt, hogy Netanjahu és
Lieberman miről tárgyalt Vlagyimir Putyinnal, amikor az legutóbb
látogatást tett Izraelben. Az izraeli közvélemény nem kételkedik
ennek a jegyzőkönyvnek a hitelességében. Az Izraelben élő
Israel Shamir ezt a jegyzőkönyvet lefordította héber nyelvről
angolra, és mi ezt a változatot olvastuk el. Eszerint Netanjahu
arra kérte Putyint, hogy tegye lehetővé Bashar Assad szír elnök
távozását a hatalomból. Netanjahu szó szerint ezeket mondotta:
„Ön
kinevezheti az utódját és mi nem fogjuk ellenezni. Egyetlen
feltételünk van – az utódnak szakítania kell Iránnal.”
Putyin
erre így válaszolt:
„Nekünk
nincs jelöltünk Bashar utódjára. Önöknek van?”
Mire
Netanjahu ezt jegyezte meg:
„Nekünk
sincs, de hamarosan közöljük Önnel jelöltünket.”
Ebből
a rövid párbeszédből is látható, hogy Izraelnek meghatározó
befolyása van a szíriai lázadókra. Ha Tel-Avivnak módjában áll
kijelölni Assadnak az utódját úgy, hogy azt elfogadják a
lázadók, az egyben azt jelenti, hogy az ‘Iszlamista
forradalmárok’ vezetői Qataron, Szaúd-Arábián, majd Párizson
és Washingtonon keresztül Tel-Avivból kapják a parancsokat. Az
már közismert, hogy a Szíriában harcoló iszlamista lázadók és
profi zsoldosok nyíltan is keresik a barátságot Izraellel. Az
azonban nem volt eddig világos, hogy Izrael gyakorolja a végső
irányítást és kontrollt a szíriai lázadók felett.
A
jelek szerint Netanjahu zöld fényt kapott Washingtonból és ezért
tehetett egy ilyen ajánlatot az orosz elnöknek. Eszerint az
Egyesült Államok és Izrael nem bánja, ha Szíria továbbra is az
orosz érdekszférába tartozik, ha az új elnök és rezsimje
megszakítja a kapcsolatokat Teheránnal. Ebben a vonatkozásban
Izrael az a meghatározó tényező, amely a felkelés mögött áll.
Azt
sem lehet azonban kizárni, hogy Netanjahu és Lieberman ajánlata
csak ügyes fogás volt annak a kiderítésére, hogy vajon melyek
Oroszország szándékai. Ebből a szempontból figyelemre méltó
az, amit Putyin mondott:
„Mi
nem köteleztük el magunkat Assadnak. A lázadás előtt ő sokkal
gyakrabban látogatott Párizsba, mint Moszkvába. Nincs titkos
stratégiánk Szíria vonatkozásában. Megkérdeztem Obama elnöktől,
hogy melyek az Egyesült Államok szándékai Szíriával; miért
utasítják el az amerikaiak Assadot? Az az oka ennek, hogy nem képes
megegyezni Izraellel? Vagy hogy kapcsolatokat ápol Iránnal? Vagy a
Libanonnal kapcsolatos magatartása miatt? Nem kaptam komoly választ.
Obama arra hivatkozott, hogy Assad erőszakosan elnyomja a szíriai
népet. Erre megjegyeztem, hogy az erőszakot Qatar és Szaúd-Arábia
beavatkozása okozza.”
Érthető,
hogy Putyin nem lát tisztán: ha felajánlják Szíriát, hogy az
maradjon Oroszország érdekszférájában, akkor miért ellenzi az
Egyesült Államok a szíriai kormányt? Lehet, hogy Washington
Izrael kívánságának tesz eleget? Akkor végül is mik Izrael
szándékai? Putyin saját válasza minderre az volt, hogy Izrael
célja Szíria szomalizálása. Előzőleg már Irakot is sikerült
szomalizálnia. Netanjahu a tárgyaláson nem utasította vissza az
orosz elnöknek ezt az interpretációját.
Israel
Shamir írja
(http://www.counterpunch.org/2012/07/30/israels-plan-for-syria/),
hogy Putyin lényegében ugyanazt az álláspontot képviselte, mint
Yinon, izraeli stratéga, valamint a neokonzervatív politikai körök.
Eszerint a közel-keleti térséget, beleértve Szíriát is,
szomalizálni kell. A szomalizálás lényegében azt jelenti, hogy a
központi államhatalmat felszámolják és az adott ország
mozaikszerűen kisebb régiókra esik szét, amelyeket diktátori
hatalommal rendelkező helyi hadurak felügyelnek. Ha nincs központi
kormány, akkor nincs egységes hadsereg, és az adott ország szabad
prédává válik.
Shamir
szerint az izraeli vezetők még mindig folytatják rendkívül
kockázatos és rövidtávú célokat követő stratégiájukat, és
ezért támogatják a polgárháborút Szíriában. Assad elnök
eltávolítására törekednek, fel akarják számolni a központi
hatalmat, és Szíriát is egymással rivalizáló fegyveres
csoportok mozaikjává kívánják átalakítani. Ha sikerül
létrehozniuk a belső szeparatizmust, akkor már nem kell félni
attól, hogy a damaszkuszi kormány légi-ereje közbelép, amikor az
Irán felé haladó izraeli harci gépek áthaladnak Szíria
légterén. Ez a fajta izraeli stratégia rendkívül veszélyes,
mint ahogy kockázatos volt 2006-ban is a Libanon elleni támadás.
A
Putyin-Netanjahu tárgyalásokról szóló jegyzőkönyv tanulsága
szerint Oroszország két lényeges engedményt tett Izraelnek.
Putyin megígérte, hogy Moszkva nem szállítja le Szíriának a már
szerződésben foglalt S-300 légelhárító rakétákat, és nem ad
át rakétákra vonatkozó információkat a Hezbollah-nak.
Figyelemre
méltó, ahogyan Israel Shamir értékeli a nyilvánosságra került
információkat:
„A
kiszivárogtatott jegyzőkönyvek fő következtetése az, hogy az
izraeli vezetők továbbra is a veszélyes életet részesítik
előnyben, miközben néhány más ország, nevezetesen Oroszország,
a stabilitásra törekszik. Az izraeliek szeretik a játék izgalmát
és ennek megfelelően hatalmi játékot űznek. Ha nem kockáztatsz,
nem is nyersz, - mondják. Készek rövidtávú kockázatokat
vállalni hosszútávú előnyök érdekében. A szíriai hadsereg
felszámolása bizonyára nyereség lenne hosszútávon Izrael
számára.”
Putyin
továbbra is azt szeretné, ha Assad szír elnök távozására a
hatalomból alkotmányos úton kerülne sor. Mario Monti olasz
miniszterelnöknek Szocsiban kifejtette, hogy ha alkotmányellenesen
távolítják el a hatalomból Assadot, akkor egyszerűen csak
vezetőcserére kerül sor és minden marad a régiben. Ebben az
esetben a polgárháború elhúzódhat bizonytalan ideig, ahogyan
annak tanúja lehetett a világ Afganisztánban.
Putyin
hangoztatta, hogy a damaszkuszi kormánynak és ellenzékének abba
kell hagynia az erőszakos cselekményeket és tárgyalóasztalhoz
kell ülniük. Az érdekelteknek Szíria jövőjéről nem fegyveres
erővel, hanem a kölcsönös érdekek alapján folytatott
tárgyalásokkal kell dönteniük.
Fontos
tanácskozásra került sor Szíria ügyében Teheránban is 2012
augusztus közepén. Az iráni kormány meghívására harminc állam
küldte el képviselőit az iráni fővárosba, hogy támogatásukról
biztosítsák Assad szír elnök rendszerét. A résztvevők
felszólították a szemben álló feleket, hogy kössenek
fegyverszünetet, és koordinálják a humanitárius segélyek
szétosztását. Sürgették az illegális fegyverszállítások
leállítását Szíriába, ily módon is elősegítve azt, hogy a
szír nép maga dönthessen sorsáról.
Ez
a tanácskozás Teheránban, amelyen a világ népességének mintegy
a felét képviselő országok küldöttei vettek részt, válasz
volt arra, hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a NATO-tag
Törökország, valamint a Perzsa-öböl Együttműködési Tanácsa,
a GCC, fegyverrel, és nagyösszegű készpénzzel támogatja azokat
a fegyveres lázadókat, akik közvetlenül kapcsolatban állnak az
Al-Kaidával.
A
Nyugat továbbra is megtesz mindent, hogy destabilizálja Szíriát.
Az elhúzódó válság nyomán azonban a világ közvéleménye is
egyre több információhoz jutott az úgynevezett lázadók valódi
természetéről. Az ENSZ közvetítése is zsákutcába torkollott
és valójában csak álcázta az egyre intenzívebbé váló
külföldi katonai beavatkozást.
Oroszország
és Kína kétszer is megvétózta a Nyugatnak azt a szándékát,
hogy Líbiához hasonló módon Szíriában is rendszerváltást
kényszerítsen ki. A Nyugat a béke helyreállítását színlelve
valójában nagyméretű titkos háborút szervezett meg. A
diplomáciai fronton látszatra elfogadták a Lavrov orosz
külügyminiszter és Kofi Annan ENSZ közvetítő által kidolgozott
tervet, ugyanakkor elősegítették, hogy több tízezer zsoldos
érkezzen Szíriába és csatlakozzon a külföldről finanszírozott
„Szabad Szír Hadseregnek” nevezett kormányellenes erőkhöz.
A
2012. július 18-án végrehajtott támadással a zsoldos haderőnek
sikerült megölnie a szíriai hadsereg több vezetőjét, de ez sem
hozott áttörést és a lázadók nem tudták kikényszeríteni a
rezsimváltást. Peking és Moszkva harmadszor is megvétózta a
Líbiához hasonló nyugati beavatkozást. Ezért a Nyugat a káosz
elmélyítését választotta. Szabotálta a Lavrov-Annan terv
végrehajtását, és nem titkolták, hogy Bashar al-Assad elnök
megölését is számításba vették.
Obama
amerikai, és Hollande francia elnök ultimátumot intézett Assadhoz
azt sugalmazva, hogy a szír elnök vegyi fegyverek bevetésére
készülne. Mindez a Bush-kormányzatra emlékeztet, amikor az Irak
elleni háborút azzal indokolta, hogy Bagdadnak bevetésre kész
tömegpusztító-fegyverei vannak. Ez dezinfomációnak bizonyult és
nem volt semmi ténybeli alapja. Az így létrejött patthelyzet arra
késztette Kofi Annan-t, hogy lemondjon ENSZ közvetítői
szerepéről.
Obama
elnököt izraeli részről gyakran éri az a bírálat, hogy nem
lépett fel elég keményen Iránnal szemben. A tények azonban azt
bizonyítják, hogy az amerikai elnök Iránnal szemben alkalmazott
lépései keményebbek voltak, mint hivatali elődeié. Obama
rendkívül szigorú szankciókat vezetett be Iránnal szemben,
amelyek sok kárt okoztak Teheránnak. Már 2008. elején utasítást
adott a kibernetikai háború kiterjesztésére Irán ellen.
Hossein
Mousavian, aki jelenleg az amerikai Princeton Egyetemen tanít, és
aki éveken át az iráni nukleáris tárgyalócsoport szóvivője
volt, 2012. augusztus 29-én, a Reuters által közzétett írásában
húsz okot is felsorol arra, hogy miért veszélyes egy Irán elleni
katonai támadás.
Elsőként
említi, hogy Irán vallásilag elkötelezte magát a
tömegpusztító-fegyverek ellen és szigorúan megtiltotta azok
gyártását és felhalmozását.
Másodikként
azt említi, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség több mint
négyezer órán át ellenőrizte Irán nukleáris létesítményeit
és nem talált bizonyítékokat nukleáris fegyverprogramra
vonatkozóan.
Harmadszor
az amerikai nemzetbiztonsági becslés megerősítette, hogy Iránnak
nincsenek nukleáris fegyverei és nincs is olyan ipari háttere,
hogy képes lenne ilyenek előállítására. Negyedikként azt
említi Mousavian, hogy ha az Egyesült Államok megtámadná Iránt,
akkor Irán kilépne az Atomsorompó-egyezményből.
Ötödikként
utal arra, Izrael egyoldalú támadása esetén az
Atomsorompó-egyezmény helyzete még gyengébb lenne. Izrael nem
tagja az egyezménynek és így egy atomhatalom támadna meg egy
atomhatalomnak nem minősülő országot. Ezzel szerte foszlanának a
nukleáris fegyverkezés elleni erőfeszítések.
A
hatodik érv egy Irán elleni támadásra az, hogy nem tudná
megsemmisíteni teljesen az iráni atomprogramot, és az hosszabb
késedelmet sem szenvedne a légicsapás miatt.
Hetedik
ok az, hogy Irán kilépne azonnal az Atomsorompó-egyezményből,
felfüggesztené a tárgyalásokat a nemzetközi partnerekkel, a
nemzetközi felügyelőket eltávolítaná nukleáris
létesítményeiből, és szigorúan titokban és álcázva folytatná
tovább programját.
Egy
nyolcadik ok az, hogy Izrael és Amerika támadása további
évtizedekre megakadályozná Washington és Teherán közeledését.
Kilencedik
ok az, hogy egy ilyen katonai fellépés egyesítené Iránon belül
az összes rivalizáló csoportot, hogy együttesen védje meg hazája
egységét, identitását és jogait.
A
tizedik ok, amit Mousavian megjelöl az, hogy Obama erőfeszítéseket
tett a muzulmán világgal való kapcsolatok javítására. Egy Irán
elleni támadás újraélesztené az Amerika ellenességet az iszlám
világ egészében.
Tizenegyedik
ok az, hogy az iraki és az afganisztáni háborúk nagy terheket
róttak az amerikai költségvetésre. Egy újabb elhúzódó háború
akadályozná az Egyesült Államok gazdasági helyzetének a
javulását.
Tizenkettedik
ok az, hogy egy csapásmérés veszélyeztetné a Hormuzi-szoroson
keresztül áthaladó olajszállítmányok biztonságát és emiatt a
kőolaj hordónkénti ára akár háromszáz dollárig is
növekedhetne.
A
tizenharmadik ok, hogy máris erős az Amerika-ellenesség a
Közel-Keleten, egy Irán elleni támadás esetén ez fokozódna. A
politikai berendezkedés és vezetés számos Amerika-barát
országban távolodna az Egyesült Államoktól. Ez tovább növelné
Irán befolyását ebben a térségben.
Mousavian
tizennegyedikként azt említi, hogy Iránnak messzire ér a keze, és
nagy befolyása van a Közel-Keleten, amit ki is használna a maga
javára egy háborús konfliktus esetén.
Tizenötödikként
arra utal, hogy Irán egy fegyveres konfliktus esetén sokkal
bonyolultabbá tenné az iraki és az afganisztáni helyzetet. Ez
különösen most érzékenyen érintené az amerikai hadsereget,
mert egységei szét vannak szórva és kivonás alatt állnak,
illetve a távozásukat készítik elő.
Tizenhatodiknak
említi Mousavian azt, hogy Amerika számára rendkívül fontos
Izrael biztonsága. Egy izraeli támadás súlyos következményekkel
járna mindkét országra nézve. A háború kiélezné a
belpolitikai feszültséget, amely veszélyeztetné Jeruzsálem és
Washington kapcsolatát. Ez akár még fel is bonthatná Izrael
szilárd kétpárti támogatását. Ez még inkább alá ásná
Izrael biztonságát.
Tizenhetedik
ok az, hogy Izrael már így is elszigetelt. Egy Irán elleni háború
tovább rontaná a helyzetét, még feszültebbé tenné mind az
amerikai, mind az izraeli kapcsolatokat a térségében.
A
tizennyolcadik ok, hogy az Egyesült Államokat akkor is cinkosnak
tekintenék a támadásban, ha azt Izrael csak egyedül hajtaná
végre. Emiatt a térségben lévő amerikai támaszpontok és az ott
állomásozó katonák az iráni válaszcsapások célpontjaivá
válnának. Tizenkilencedikként azt emeli ki, hogy egy izraeli vagy
amerikai támadás tovább mélyítené a szakadékot az Egyesült
Államok és Oroszország, valamint Kína között. Pekinghez és
Moszkvához kell számolni az el nem kötelezettek mozgalmának a
többségét is. Talán az európai és regionális szövetségesek
között is széthúzást eredményezne, ahogyan arra az iraki háború
esetén is sor került. Mousavian huszadikként végül hangsúlyozza,
hogy továbbra is meg van a diplomáciai megoldás lehetősége. De
ennek kihasználásához szükség van a Nyugat és Izrael
rugalmasabb és a realitásokhoz jobban igazodó magatartására.
Irán készen áll az együttműködésre, hogy egy igazságos
megállapodásra kerülhessen sor. Ennek szerves részét alkotná
az, hogy Teherán továbbra is együttműködik a Nemzetközi
Atomenergia Ügynökséggel és kötelezettséget vállalna arra,
hogy csak 5%-kos finomságú urándúsítást végez, és teljes
mértékben tartózkodik atomfegyver gyártási program
beindításától. Cserébe viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a
nemzetközi közösség ismerje el Irán jogát a legitim
urándúsításra ugyanúgy, ahogy az más államokat is megillet. A
kapcsolatok normalizálásához tartozik a szankciók és az embargó
teljes megszüntetése.
Mousavian
nem tesz említést Szíriáról, de több magasrangú iráni vezető
is nyilatkozott arról, hogy Teherán nem engedné meg a szíriai
rendszer összeomlását, a damaszkuszi kormány és az elnök
alkotmányellenes eltávolítását. Szíria kérdésében élesen
szemben áll Irán Szaúd-Arábiával, és a Perzsa-öböl térségében
egyáltalán nem dőlt még el az erőviszonyok átalakításáért
folyó küzdelem.
Irán
számára nagy külpolitikai győzelemnek számít, hogy sikeresen
zajlott le 2012. augusztus 26-tól 31-ig Teheránban az
el-nem-kötelezett országok vezetőinek a tanácskozása. Ali
Khamenei legfőbb vallási vezető és Mahmoud Ahmadinejad államelnök
meghívására jelen volt az iráni fővárosban Mohamed Morsi
egyiptomi elnök, Ban Kimoon ENSZ főtitkár, Monmahar Singh indiai
elnök, Asif Ali Zardari pakisztáni elnök, hogy csak néhány nevet
említsünk.
Morsi,
az arab világ szellemi központjának számító Egyiptom új
vezetőjeként egyben át is adta az el nem kötelezett országok
mozgalmának a vezetését három évre Iránnak. Az El-Nem
Kötelezettek Mozgalmát Nasszer egyiptomi, Nehru indiai, Tito
jugoszláv és Szukarno indonéz elnök alapította 1961-ben
Belgrádban.
A
hidegháborúnak ebben az időszakában a nyugati világ valamint a
Moszkva és Peking által vezetett kommunista tömb fegyverkezési
versenyt folytatott és óriásira duzzadt nukleáris fegyverarzenált
halmoztak fel. A békés egymás mellett élésről folytak a
tárgyalások, ez azonban nem elégítette ki számos nép és állam
elvárásait. Ezért egy harmadik utat kerestek maguknak, amely a
Pancsa Sila öt alapelve szerint működne:
Ezek
az alapelvek az egymás területi épségének és szuverenitásának
kölcsönös tiszteletben tartása, a meg nem támadás, az egymás
belügyeibe való be nem avatkozás, az egyenlőség és a kölcsönös
előnyök, valamint a békés egymás mellett élés. Ezt az
elnemkötelezettek mozgalma 1954-ben, Delhiben, el is fogadta. Ha
2012-ben olyan hatalmas országok, mint az Egyesült Államok,
Nagy-Britannia, a külpolitikájában egységesedő Európai-Unió,
továbbá Izrael magáévá tette volna ezt az öt alapelvet, és
ennek megfelelően alakította volna kapcsolatait Líbiával,
Szíriával, Iránnal, Afganisztánnal, a Balkán-félsziget
államaival, vagy a közép-amerikai Panamában, Hondurasban, továbbá
Irakban, Venezuelában, Bolíviában, Egyiptomban, valamint
Mexikóban, Argentínában, Szudánban és Chilében, akkor egy sor
konfliktust el lehetett volna kerülni.
Ma,
amikor a szervezett magánhatalom is globalizálódott, nehéz
elképzelni, hogy a nagy nemzetközi bankok és multinacionális
cégek hajlandóak lennének ennek az öt alapelvnek a
figyelembevételével működni. Ehelyett egy képmutató
kettős-mércének vagyunk nap mint nap a tanúi. Ez a képmutatás
tetten-érhető szinte miden területen a kábítószer és a
pénzmosás elleni harctól kezdve egészen a terror elleni háborúig.
Akkor,
amikor a két világrendszer és atomfegyverei farkasszemet néztek
egymással, a békés egymás mellett élés valójában békés
egymás mellett félés volt. Kölcsönösen féltek egymás
elpusztításától. A Szovjetunió felbomlásával lényegesen
kiegyensúlyozatlanabb rendszer jött létre. Az államok feletti
hatalmat gyakorló pénzhatalmi világelit Amerikát használja
eszközül gyarmatosító céljai elérésére. A teheráni
tanácskozás lehetővé tette, hogy az El-Nem Kötelezettek Mozgalma
újra rendezze sorait és ismét a nemzetközi erőviszonyok
kiegyensúlyozó erejévé váljék. Ezt bizonyítják azok az iráni
kezdeményezések, amelyeket a csúcstalálkozón bejelentettek a
béke helyreállítására Szíriában.
Teheránnak,
mint az El-Nem Kötelezettek Mozgalom irányítójának az
elkövetkező három évben döntő szerepe lehet abban, hogy megóvja
az emberiséget egy harmadik világháború kitörésétől. Irán
erre csak akkor képes, ha szorosan együttműködik Oroszországgal
és Kínával. Az irániak az ókori perzsák utódai. Ez a nagy
kultúrájú nép találta fel a sakkot, amely magas-fokú
intelligenciát, gyors helyzetfelismerést, lényegmegragadást,
átgondolt stratégiát és előrelátást igényel. A világpolitika
nagy sakktábláján folyó geopolitikai játszmát is csak hasonló
képességekkel lehet sikeresen játszani.
(További
részletek a Világbéke vs. világháború c könyvünkben)
Mihálffy
Balázs tudósítása a mali puccs helyszínéről, a világhatalmi
játékról
Az
iszlámosodástól a rabszolgaságig
|
A
MÁRCIUS 22-i KATONAI PUCCS IGAZ TÖRTÉNETE MALIBAN
2012.
06. 03
Amadou
Tumani Tourét (ATT), Mali exelnökét már csak egy dolog
foglalkoztatta márciusban. Csupán egy hónapja maradt hátra
ahhoz, hogy leköszönjön és egy új megválasztott elnöknek
adja át a helyét. Csomagjait összekészítette, egyikben ruhái,
a másik bőröndben a dollárok úgy, ahogy Afrikában ez
teljesen természetes. Számításait és egyben a világ
számítását megzavarta valami.
Sanoko
százados, a Mali hadsereg Kati körzetébe helyezett, futottak
még kategóriában alkalmazott tisztje elégedetlen volt. Az
ország északi részén évek óta dúltak a fegyveres
összecsapások a tuaregekkel és az arabokkal, amelyekre ATT nem
sok gondot fordított. Ő már csak a bőröndjeivel volt
elfoglalva. ATT katonái, így Sanoko sem kaptak ellátmányt,
muníció sem érkezett, így az északi törzsek, különösen
Kadhafi líbiai elnök halála után óriási területeket
foglalhattak el a kormánycsapatoktól. Kadhafi elit egységei
tuareg harcosokból álltak, akik a líbiai vezető bukását
követően elhatározták, hogy segítenek tuareg testvéreiknek
Azawad néven egy hazát alapítani a Mali sivatag kellős
közepén. Ezek a harcedzett, rendesen kiképzett katonák a maguk
hadviselési tapasztalatával sorra megfutamították Sanoko
bajtársait. A tuaregek segítségére siettek az Ansar El-Dine (a
vallás támaszai) szélsőséges muzulmán szervezet harcosai is,
akik pedig saját álmot szőttek egy shariy’a alapon
létrehozandó állam képében. A tuaregek nem akartak iszlám
államot, de ez a tény a harcok idején még nem okozott
különösebb feszültséget az északi törzsek között.
A
helyzet siralmasan alakult északon, és hiába érkezett a Kati
katonai bázisra márciusban ATT hadügyminiszter helyettese, hogy
megnyugtassa a katonákat, jelenlétével inkább ironizálta a
helyzetet és indulatokat szított. Legfőképpen Sanoko százados
indulatai hágtak a tetőfokra.
Sanoko
és hasonló kaliberű tiszttársai elhatározták, hogy Bamakóba
vonulnak, és ATT előtt adnak hangot igényeiknek. Ahogy ez a kis
tiszt Bamakóba vonult, egyre többen csatlakoztak hozzá, ATT
pedig nem kockáztatta bőröndjei sorsát, nem várta be Sanokót,
és eliramodott az országból. Szegény Sanoko századosnak
alkalma sem volt, hogy panaszát előadja, sőt egyre inkább ő
került a figyelem központjába. ATT magas rangú katonatisztjei,
akik Sanoko parancsnokai voltak, pedig úgy néz ki, hogy a
fiatalkori kiképzéseiken csak a megfutamodás fejezetet
gyakorolták be alaposan, mert mind egy szálig eltűntek. Így
aztán amikor Sanoko körbenézett, csak magát és a hozzá
csatlakozott katonákat, rendőröket látta, akiknek a száma nem
azért nőtt, mert átérezték Sanoko bánatát, hanem mert rájuk
is igaz volt a tömegvonzás törvénye. Erre a csődületre a
világ tömegkommunikációját elrendező hírügynökségek,
köztük a CNN ráugrottak, és egy óriási hír kerekedett:
Maliban katonai puccs törte meg ATT hatalmát! Sanoko, aki aznap
reggel még csak azzal kelt fel, hogy panaszkodni akar, most ott
állt a reflektorfényben, köpni-nyelni nem tudott, hiszen nem
arra készült, hogy ő lesz Mali elnöke. Izzadt, erőlködött,
és ahogy csak tudott csendbe burkolózott, ami azt sejtette a
külvilággal, hogy ennek a ravasz Samokónak tervei vannak. Mint
jó katona tudta, hogy ha már így alakult, le kell számolnia a
sötétben bujkáló ellenséggel, ezért minden ATT-hez közeli
személy letartóztatására adott parancsot. Így kerültek
börtönbe ATT miniszterei és mindazok, akik Mali
adminisztrációját, sorsát irányították. Akkor még nem
jutott Samoko eszébe, hogy ezzel esetleg megáll az élet
Maliban, erre csak akkor döbbent rá, amikor a határon nem jött
be több áru és a pénzek kifogytak a bankokban. Erre aztán
Samoko tárgyalásokba kezdett a szomszéd államok elnökeivel,
és még ki tudja, kikkel. Mindenesetre Samokót mindenki úgy
kezelte, mint Mali sorsát meghatározó egyénét, mert
kétségtelen ténnyé lett, hogy Samokóra hallgatnak a fegyveres
erők. Másra már nem is hallgathattak, hiszen századosi rang
felett akkorra már mindenki börtönben csücsült.
Ez
a kavarodás Bamakóban az északi törzsek számára kedvezett,
akik Timbuktuig elfoglalták egész északot. Épelméjű emberek
tömege máig csodálkozik, mit érhetnek ezek a törzsek a
Szaharának ezen igen kietlen részével. Talán pár száz évvel
ezelőtt fontos karavánutak haladtak erre, melyek felügyelete,
vagy esetleg a karavánok kifosztása jelentős bevételt
jelenthetett, de ma? Homok és homok. Ha erre vetődik egy idegen,
azt nagy eséllyel elrabolják, hátha kapnak érte valamit, ennél
több eseményről, ami a GDP-jük számára pozitív, nem tudni.
Ez
az összkép Maliról azonban teljesen összezavarta az ország
kapcsolatrendszerét a külvilággal. Mali szomszédjai, félvén
attól, hogy náluk is hasonló folyamatok indulhatnak el, katonai
beavatkozást sürgettek. A Maliban dolgozó külföldiek
tömegesen hagyták el az országot, ezzel megszüntetve azt a kis
bevételt is, ami addig az ő munkájuk nyomán az országba
érkezett. A külföldiek gyűjtőfogalom alatt a kínaiak nem
értendők, ők megsokszorozott erővel folytatják
beruházásaikat. Megmosolyogják a nyugatiak politikai elemzése
által keltett hisztériahullámot, és al-Kaida ide, vagy
terrorizmus oda, ők utakat, hidakat építenek és csodák
csodája, őket sohasem rabolják el.
Ezt
a felüljárót a március 22-i puccs után kezdte egy kínai
vállalkozó építeni. Íme, így kell utat szélesíteni. Mennek
a kínai buldózerek, puccs ide, vagy oda. Ilyen széles lesz az
út, ami már Sebenikoróig elér, és meg sem fog állni egészen
Guineáig. Tavaly itt még egy kétsávos leamortizálódott út
volt, ahol életveszély volt közlekedni:
Samoko
lemondott az ország irányításáról, mert ezt követelte tőle
a nemzetközi nyomás. Az ország élére egy ideiglenes államfőt
állítottak, aki korábban a parlament elnöke volt, még
korábban pedig a Microsoftnál tevékenykedett (sőt, a NASA-nál
is) az USA-ban. Ez rossz ómen volt, mert egy ilyen ügynökgyanús
embert nem szívesen lát a tömeg. El is érte a végzete, mert
úgy megdobálták kővel, hogy máig Párizsban ápolják az
ideiglenes államfőt. Ide vezet a Biblia túlzott ismerete,
különös tekintettel a Dávid és Góliát fejezetre.
Északon
az a hír járja, hogy bevezették a shariy’át és kemény
vonalas muszlimok érkeztek oda. A világnak valójában örülnie
kellene, hogy az amúgy Sztálin számára is sok pénzbe került
szibériai Gulag létrehozását most meg lehet spórolni, hiszen
még a Szibériánál is sokkal kegyetlenebb tájon saját erőből
a világ legelvetemültebb bűnözőiből egy mesterséges börtön
jön létre. Onnan nincs kiút. Aki pedig odafárad, az magára
vessen. Műhold pedig van az égen, hogy mindezt felügyelni
tudja. Ha pedig lenne ott egy kis urán, vagy bármi más, akkor
egy minimális beavatkozással ezek a hordák arrébb
tessékelhetők lennének. Vagy talán még sem ebből az irányból
fúj a szél? Talán ezek a hordák sincsenek véletlenül ott?
Magyarországon
valaha a kiskocsmákból lehetett jól informálódni, mert a régi
szép időkben nem csak inni jártak oda az emberek. Ma, amikor az
EU még azt is beszabályozza, hogy hány fokos szögben kell a
fröccsös poharat a szájhoz emelni, az emberek már nem szívesen
járnak ilyen helyekre egy jó dumcsira. A mecsetek még azok a
helyek talán, mint a régi kiskocsmák voltak. Ima előtt vagy
után, sok minden előkerül az ország ügyeiről. Az északi
Ansar Al Dine és a fosztogató bandák egyes híresztelések
szerint egy kis öbölbeli országból kapnak némi pénzt. Ez a
kis ország a gázkitermeléséből gazdagodott meg erőteljesen
és mindent elkövet, hogy USA mellett említessék neve. Ha pedig
a képlet így áll, akkor lehet, hogy pont az történik, ahogy a
nagyok eltervezték. Akkor meg hova a pánik? Miért ez a
menekülés Maliból? A maliak sem értik. Vállukat vonogatják,
és élik az életüket tovább, legfeljebb megtanulnak kínaiul.
Puccs ide, vagy oda, folytatódik a vidék villamosítása. Ma
olyan helyen is van áram, ahol tavaly ez még csak álom volt.
Sok
emberrel beszéltem. Senkit sem érdekel, ki az elnök.
Belefásultak a történtekbe. Lesz-e választás és mikor?
Véleményük sincs a helyzetről. Az emberek csupán a kis
portájuk előtt söpörgetnek, és túl szeretnék élni a mát.
A holnap messze van.
Bamakót
elhagyva 30 km után is ez a kép. Áram van.
MALI
NYUGAT- AFRIKA POZÍCIÓJA
2012.
06. 08
Tévedünk,
ha azt hisszük, hogy Amadou Sanogo kapitány, a katonai puccs
végrehajtója Maliban reggelenként azzal kel, hogy töri a fejét
országa jövőjén. Szintén vakvágányon járunk, ha úgy
véljük, Djioncouda Traoré ideiglenes kormányfő, akit nemrég
a tömeg laposra vert, országa stratégiai tervén töpreng. Iyad
Ag Ghali, az ország északi részének elszakadásáért küzdő
Ansar Dine dzsihadisták vezéralakja Gao városában szintén
nyugodtan megvan szakálla rendbehozatalával, különösebben nem
izgatja, hogy a Franciaországnál nagyobb, Malitól elszakított
területen miképp rendeződik az élelmiszer- és egészségügyi
ellátás. A tuaregek is megálltak azon a ponton, hogy Azawad
néven országot alapítanak, de nem végeznek történelmi
kutatásokat őseik Azawad birodalmának igazolására. Ezen a
ponton a törökök több jogos igénnyel rendelkeznek a
Duna-Tisza köze birtoklásáért, mint a tuaregek Azawad
létrehozására. Akkor meg mi van?
Az
van, hogy minden elemzés téves, amikor azt feltételezi, hogy
egyes országok saját vezetői körben eldöntik jövőjüket.
Ezt csak egy közép-európai kis ország vezetője képzeli.
Közismert, hogy Afrika újrafelosztás alatt áll. Jelenleg Kína
és India mellett az USA kardoskodik pozíciókért. Mindenki
számára világos, hogy az afrikai természeti erőforrások,
termőföldek nélkül saját gazdaságát nem építheti tovább.
Nyugat-Afrika esik legközelebb logisztikailag az USA-hoz, egyben
ez a térség van legtávolabb Indiától és Kínától. Ahhoz,
hogy az USA itt pozíciókhoz jusson, a leggyengébb láncszemmel
kell leszámolnia és ezek a franciák. Ezen a ponton az EU nem
működik. Az EU csak akkor puffogtat szlogeneket a határok
nélküliségről, amikor kelet Európát kell leigáznia,
egyébként, ha külső bevételei akadnak, nevezetesen a
franciáknak Nyugat-Afrikában, akkor csak Franciaország létezik.
Az EU ilyetén gyenge fellépése, megosztottsága, belső
sebeinek vérzése viszont alkalmat ad másoknak, hogy az
önmagukban kevés nemzetállami privilégiumokat szépen lassan
obligón kívül helyezzék. USA nem a legnagyobb riválissal,
Kínával hadakozik, mert jelenleg Kína pozíciói nagyon erősek.
Amúgy meg minek keresné a bajt Kínával, amikor az USA saját
fizetőeszközének, a dollárnak értékét a kínai gazdaság
tartja szinten. Szóval, maradnak a franciák.
Érdekes
módon Amadou Tumani Tourre-nak (ATT), Mali exelnökének csak egy
hónapja volt hátra márciusban a választásokig, nem akart
székében maradni, mindenképpen leköszönt volna. Milyen logika
az, ami azt diktálja, hogy ha áprilisban az elnök távozik,
akkor még márciusban el kell őt távolítani? Nos, ha jöttek
volna a választások, akkor azon egy újabb francia báb került
volna hatalomra, egy újabb francia szoftver segítségével.
Amerikának ez nem kedvezett volna. Amerika a saját bábok
használatát szereti, és csak a saját szoftverjeiben bízik.
Ennek aktivizálásához pedig az idő még nem érett meg. Ehhez
még át kell állítani Maliban az elitet és a rendszert. Erre
szolgál az ún. átmeneti időszak és átmeneti kormány, az
ideiglenes államfővel. Ez a megoldás egyre divatosabb
Afrika-szerte. Most ennek tükrében vizsgáljuk meg a
történteket.
Március
22-én hirtelen Amadou Sanogo századoshoz pártolt a szerencse,
és a százados, aki korábban az USA-ban, Georgia államban angol
nyelvi tanfolyamon vett részt, hirtelen magához ragadta a
hatalmat. Az USA, ha gazdaságilag nem is, de biztonsági okok
miatt jelen van Maliban. Az állandó al-Kaida fenyegetettség
miatt ugyan kire lenne nagyobb szükség, mint a terrorizmus
elleni harc zászlóvivőjére, az USA-ra? Közben megfejthetetlen
okokból, megállás nélkül özönlenek nagy szakállakkal és
40 szavas szókincsekkel az iszlamisták Afganisztánból,
Pakisztánból, meg ki tudja, honnan a térségbe. Ezek a
fenevadak pedig főleg francia turistákat, szakembereket rabolnak
el, rombolva azt a komfortérzést, amit Párizs eddig bennük
épített.
Tehát
az USA biztonságban betöltött szerepe bebetonozódott. A Mali
fegyveres erőkön belül az USA fokozatosan átvette az
irányítást. Csak a magas rangú tisztekkel volt baj, akiket
Párizs magának nevelt ki. Ezért kellett az alacsony rangú
Sanogo, akinek nem voltak skrupulusai, ezeket a tiszteket
hatástalanítani. Én magam tavaly szintén amerikai parancsra
kerültem elzárásra. A fogságom helyszíne a helyi erők
katonai elhárításának parancsnoksága volt. Miután
ártatlanságom tisztázódott, szintén amerikai parancsra
engedtek szabadon. Tehát nem Párizs döntött ügyemben!
Nos,
nézzük tovább az okokat, ami miatt következő elzárásom
bekövetkezhet:
Arra
lettem figyelmes, hogy Badalabougou városrészben kezdik nem
érteni a francia szót, és egyre többen csak angolul beszélnek.
Régi francia ismerőseim javarészt elmentek az országból,
hiába törekszik Franciaország az Associacione Francese-en
keresztül magas fizetéssel ide francia polgárokat toborozni.
Rátalálva egyikükre elmondta, hogy nem érzi magát
biztonságban, ő is menni készül. Amikor a puccs történt,
Franciaország saját elnökválasztásával volt elfoglalva, nem
jutott figyelem a mali események lekövetésére. Amikor Hollande
elnök hatalomra lépett, addig minden lejátszódott.
Jelenleg
Sanogo százados valahol további angol nyelvleckéket vesz, nem
nagyon nyilatkozik. A korábbi parlamenti elnök, Djioncouda
Traoré lett az ideiglenes kormány elnöke. Őt is az a vád éri,
hogy az USA embere, ezért is verték meg. Az utca embere szerint
Mali nem számíthat az USA segítségére, amíg Traorét a nép
el nem fogadja.
Most
vegyük végig az ígéreteket:
Először
az hangzott el még Sanogo szájából márciusban, hogy az
áprilisi választásoknak nem lesz akadálya. Majd Traoré
ideiglenes államfő hatalomra kerülésével ő 40 napot kért a
választások megtartásáig. Ezt követően Traoré elnök
meglátogatta Alessane Ouattara elefántcsonparti elnököt, az
ECOWAS jelenlegi vezetőjét és erről a tárgyalásról már úgy
tért meg, hogy egy év múlva lesznek legkorábban választások.
Ezt követően történt laposra veretése.
Alessane
Ouattaráról azt kell tudni, hogy másfél évvel ezelőtt Párizs
korábbi bábját, Laurent Gbagbo diktátort helyezte komoly
külföldi segítséggel hatalmon kívül. Azóta Gbagbo Hágában
várja a Nemzetközi Bíróság ítéletét. Amit Ouattara kért,
annak komoly alapja lehet.
Szóval,
az idő nem Párizsnak kedvez… Ezalatt folyamatosan özönlenek
északra az iszlamisták, akik egymás között sem tudnak
egyezségre jutni, de arra jók, hogy a térségben nyugtalanságot
idézzenek elő, és az régió biztonságában betöltött
amerikai szerepvállalást legitimizálják.
Egyelőre
Párizs szavatolja a Nyugat-Afrika országaiban egységesen
rendszeresített fizetőeszköz, a CFA értékét. Ma már a CFA
sem a régi, erősen inflálódik.
Az
emberek Maliban egyre nehezebben élik meg a helyzetet. Nincs mali
nemzeti érzés, ami helyi összefogást eredményezne. Valaha
őseik szabadon kószáltak a szavannán, amikor a franciák
gyarmatosították őket és lettek Francia Szudán. 1960
szeptembere óta ún. függetlenek, de ez az ötven év nem
eredményezhet olyan erős nemzeti köteléket, mint törzsi
hovatartozásuk az országon belül. Ezen az alapon pedig ők
Fulák, Bambarák, Madikák, Korokorók, Soningék és ki tudja,
mik. Ezeknek a törzseknek pedig nem a politikai határok a saját
határai. Ha nehézség támad, akkor ez a vonulat amőbaszerűen
aktivizálódhat. Hogy erre van-e forgatókönyv, azt nem tudni.
A
másik tény, hogy Afrikában nem divat az, hogy egyik ember segít
a másiknak. Ilyen ösztön nem is alakulhatott ki, hiszen ha az
oroszlán egyet elkapott közülük, akkor futni kellett, nem
pedig odamenni segíteni. A mostani oroszlán pedig százezreket
fog éhínséggel, halállal sújtani. A lakosság pedig fordítva
reagál. Az ínségben az árak magasba szöktek, az egymás
elviselése irányában mutatott tolerancia csökkent, az
embereket kiteszik lakásaikból, földönfutóvá teszik és
nincs segítség. Az alkalmazottak már három hónapja nem kaptak
fizetést. Ezt Darwin szelekciónak mondaná. Csak Amerika
legerősebb, legleleményesebb és a legjobb barátja maradhat
életben. És mindezzel nincs semmi baj. Ez a dolgok rendje.
Ilyen
viszonyok között Iyad Ag Ghali tovább fényesíti szakállát,
Sanogo százados köszöni, jól megvan a Kati katonai bázisán,
Djioncouda Traoré pedig nyalogatja sebeit. Nekik valahonnan
biztos havi fixük van. Nem ők a helyi evolúciót meghatározó
szelekciós koefficiensek. Az események elsöpörnek a fejük
felett és tán ők maguk sem értik…
Az
ECOWAS országai kapkodnak, látják talán, hogy Mali több egy
önálló jelenségnél. Félnek az iszlamisták
továbbterjedésétől, és ami azzal jár. Megtehetnék, hogy
közösen, katonailag rendezzék Mali ügyeit, mégsem teszik. A
kérdés: tényleg ők félnek-e, vagy a franciák?
Kína
nem olvas újságot, nem hallgatja a híreket, csak megy tovább.
ELITSORS
ÉS RABSZOLGASÁG AFRIKÁBAN
Ne
kerülgessük a rabszolgaság témáját, mert ennek értelmezése
nélkül a mai folyamatok és a mai elit kialakulása érthetetlen.
Afrikában
a rabszolgaság durván három gyűjtőtégelyben alakult ki. Volt
rabszolgaság eredendően az afrikai törzseken belül is, sőt
néhol ma is van. A rabszolgaság mellett az európaira jellemző
feudális jobbágyság, hűbéresi rendszer minden vonulata jelen
volt. Voltak jellegzetesen rabszolgatartó törzsek, melyek egy
része maga is rabszolgává lett. Ilyenek voltak Ghánában az
Ashantik, Nigériában a Yorubák, vagy azok az Imbagalák
Angolában, akik még be is hajózták a vevők igénye szerint a
rabszolgákat. Kelet-Afrikában, Tanzániában ugyanezt a szerepet
töltötték be a Nyamwezik. Az afrikai rabszolgaság kiváltó
okai a munkaerő és ágyasok képzése mellett az is volt, hogy
ne alakuljon ki konkurencia a tápanyagért, vadászati
területekért és legelőkért. A rivális törzset ekkor
leigázták és vagy írmagostól kiirtották, vagy rabszolgaságba
hajtották őket. A szavanna törvényei is így működnek.
Az
iszlám birodalmak, kalifátusok idején az arabok több csatornán
is jelentős rabszolgaforgalmat bonyolítottak le. A kelet afrikai
térségben létrejöttek a rabszolgapiacok logisztikai
központjai, amelyek közül Zanzibár volt a legjelentősebb. A
helységek Afrikában máig is viselik az arab elnevezéseket. Pl.
Mozambik, azaz Musa bég, szuahéli, azaz tenger, vagy folyóparti
(Kenya, Tanzánia területein főleg az óceán partjairól
gyűjtötték be az embereket). Kelet-Afrikába az Abbászida
kalifátusból érkeztek rabszolgavadászok, míg Nyugat-Afrikába
az északi Omajjád dinasztia küldte speciális karavánjait.
Ghána neve is annyit jelent arabul: gazdagság. A rabszolganők
háremekbe, a férfiak, gyermekek háztartásba, vagy éppenséggel
a harcmezőkre kerültek.
Az
iszlám kalifátusok idejét és az azt követő korszakokat
elemezve a következő tények tárulnak elénk:
Szenegálgambiában
1300-1900 között a lakosság egyharmada került rabszolgasorba.
750-1076 között Nyugat-Szudán, Ghána egyharmada, 1235-1645
között pedig Mali szintén egyharmada vált rabszolgává. Malin
belül jelentős volt a segoui bambara királyság rabszolga
étvágya, akik szívesen használtak mandikákat. A királyságon
belül a lakosság több mint 30%-a volt rabszolga. Timbuktuban,
Kidalban és Gaóban, az egykori Songhai birodalmon belül is ez
volt az arány azzal a különbséggel, hogy itt szívesen
használtak segoui bambarákat is. Az afrikai rabszolgák jelentős
része rituális áldozattá lett.
Sierra
Leone lakóinak fele a XIX. században rabszolgasorsra jutott.
Ezek egy része Doualába, a mai Kamerunba, vagy a Niger alsó
folyásán élő törzsek kezébe, másik részük a transzatlanti
kereskedelem folytán az Újvilágba került.
Az
amerikai ültetvények nagy tömegű rabszolgát szívtak fel,
zömében éppen az eddig említett területekről. Az eddigi
rabszolgatartó törzsek, az Ashantik és Yorubák, így arab
rabszolgavadászok és saját törzsfőnökeik révén maguk is
egyharmad részben rabszolgává lettek. A Sokoto királyság
(Észak-Nigéria) fele, a Fulani Jihad államok pedig
gyakorlatilag kétharmad részben rabszolgákból álltak.
A
rabszolgák elfogása és eladása nem történhetett volna a
helyi afrikai „elit” aktív közreműködése nélkül. Ez az
elit aztán beépült abba az érdekeltségi rendszerbe, amelyet a
későbbi gyarmatosítók jól használtak és mind a mai napig
használnak. Ők a helyi nemesség, az arisztokrácia. Az ő
általuk képviselt viselkedési forma részben beépült az
afrikai viselkedési kódexbe, és köznépi szinten is
gyakorlattá vált. Tehát a törzsi egybetartozás közösségi
gondolat mellett beidegződött a túlélés, vagy meggazdagodás,
hatalmi pozíciók szerzése okán a társ, nép eladása gondolat
is a köztudatban. Egy ilyen reflex aztán igazán megnehezíti a
nemzetállami gondolat létrejöttét! Nem csoda, hogy a sok
mosoly, taps, ünneplés és bólogatás sok esetben csak elfedi a
belső teljes bizalmatlanságot. Valójában a többségi
gondolkodás ma Afrikában megszűnt közösségi lenni. Az
emberek túlnyomó része individuális szinten tervez.
A
ma amerikai kontinensen élő rabszolgák gyökerei a következő
ún. eladott, vagy kijátszott királyságokig nyúlik vissza: Oyo
birodalom (Yoruba), Kong birodalom (Benin), Fouta Djallou és
Fouta Tooro királyságok, Koya, Khaso, Koabu, Fante, Ashanti,
Dahomey törzsei, nemzetségei.
Itt
csak a nyugat-afrikai területek rabszolgaságra jutott népeiről
szólok, és azt is a teljesség igénye nélkül. Teljes Afrikát
elemezve sokkal bonyolultabb a kép.
Dél-Afrikában
a rabszolgasorsot az apartheid helyettesítette, ezt megelőzően
errefelé nem vadásztak rabszolgákra. Az itteni törzsek, Zuluk,
Xosák maguk is rabszolgatartó népek voltak, hol északi
törzsekből, hol az egymás elleni harcokból szerezték be
igényeiket.
A
rabszolgaság intézménye több helyen ma is megvan. Ilyen pl.
Szudán és Mauritánia. Ha ez a téma előkerül, hevesen
tagadják, de a tények makacs dolgok: rabszolgaság ma is van.
Nemcsak Afrikában, máshol is.
A
francia gyarmatosítás idején a fekete lakosság részére is
lehetővé tették a francia iskolákat, az ecole francese-t. A
tradicionális helyi királyok idegenkedtek ezektől az
intézményektől, valamiféle rontást láttak bennük, de hogy
kiengeszteljék újkori uraikat, elküldték ezekbe saját
rabszolgáikat. Gyakran előfordult, hogy az ilyen rabszolgasorsú
gyermekekből Sorbonne-t végzett tudósok, gondolkodók váltak,
akik révén megrepedeztek a tradicionális beidegződések falai.
Az így kialakult értelmiségből egy új réteg jött létre. Ők
és mai utódaik képezik annak az elitnek az alapjait, akik
szegény sorból származtak, és felemelkedésüket egyértelműen
a volt gyarmatosítóknak köszönhetik. Ez a réteg az, amely a
mai külföldi tőke képviseletében áll, a hadsereg felső
vezetését is ők látják el.
Így
aztán legalább két elit réteg alakult ki. A történelmi,
tradicionális elité, amely általában saját népe és országa
kiárusításából szedte meg magát – és az újkori
kikupálódott elit, mely már része egy modern világnak és
lojális iskoláihoz. Egy nagyhatalmi átrendeződésben,
pólusváltásban nem biztos, hogy ezekre az elitekre van szükség.
Ez csak tőlük és alkalmazkodóképességüktől függ.
Afrika
azonban még az eddigi sok szörnyűség ellenére sem ment át
azon a sokkhatáson, amelyen fekete rabszolga testvéreik
Amerikában. Az a több százéves iszonytató megrázkódtatás
azonban erre az évszázadra azt eredményezte, hogy bekövetkezett
a felzárkózás és ma az USA-nak fekete elnöke van.
Afrikának
a világ nem ad 2-300 évet. A következő években tömegeknek
kell átváltozniuk, vagy távozniuk. Ha a fenti beidegződések
nem változnak meg, akkor a kettő közül a távozásnak van
nagyobb esélye, mert könyörület ma sincs.
Ha
csak a három legnagyobb gazdasági hatalmat (USA, Kína és
India) tekintjük 1990-2006 közötti GDP növekedés tükrében,
akkor a következőt látjuk:
USA
ebben az időszakban 56%-kal növekedett, ami nem számottevő. Ha
nem akar elvészni a süllyesztőben, akkor rá kell kapcsolnia és
rá is fog. Bár ez az 56% megtévesztő, mert a bázisév
gazdasági teljesítménye is hatalmas volt, nem hasonlítható a
kínai és indiai 1990-hez. De a verseny az verseny. Az USA
ökológiai lábnyoma 13 hektár felett van. Ez azt jelenti, hogy
minden USA-állampolgár 13 ha-nál több területet igényel a
földkerekség termőföldjeiből, tengereiből, bányáiból
stb., hogy fogyasztási szintjét fenntartsa. Ez az ökológiai
lábnyom Bangladesh és a legszegényebb afrikai országok
polgárai részére nem éri el az 1 hektárt. Márpedig USA, az
Arab-öböl térsége, skandináv országok nem fogják fogyasztói
igényeiket csökkenteni, a Föld lehetőségei korlátozottak, a
Hold és a Mars nem áll rendelkezésre. Akkor mi a megoldás? Hát
igen, túl sokan vagyunk.
Kína
gazdasága megdöbbentő, 325%-os növekedést produkált a
vizsgált időszakban, Indiáé pedig 170%-ot. Ők sem fognak
lemondani növekedési igényeikről.
Mi
mutatja azt, hogy Afrika növekedésnek indul? Vigyázzunk! Az
afrikai számok megtévesztőek. Bár Afrika országaiban valóban
növekedés indult meg, nem is kevés, de ezt nem helyi
vállalkozások, hanem főleg külföldi, elsősorban kínai és
indiai cégek érték el. Tény, hogy Afrikában is maradt valami,
de a megtermelt értékek, produktumok nagy része térítés
nélkül elhagyta az országokat. A világ GDP termelésében
2008-ban Afrika részesedése 2,5% volt és ez 2009-re 2,3%-ra
csökkent! Tehát amellett is, hogy a GDP átlagban 2-3%-kal nő
évente Afrikában, a világ GDP termelésében részaránya
csökken, tehát több megy ki, mint ami érték ott termelődik!
A
2011-es adatok alapján pl. Ghána GDP növekedése az előző
évihez képest 13,5%, ami Katar után a második hely! Ez így
kiragadva irrealitás még akkor is, ha a bázisévhez képest nem
nagy dolog egy ilyen emelkedés! De ugyanígy téves
következtetést vonhatunk le Mali 5,3, Kongó 6,5, Etiópia 7,5,
Zambia 6,7%-os GDP növekedéséről. Érdekes módon
Elefántcsontpart –5,8 %-ot ért el, ami Gbagbo diktátorságának
utolsó időszakával magyarázható. A kakaó világhatalom
embargó alatt állt. Azonban jött Alessane Ouattara, az IMF
egykori magas tisztet betöltő közgazdásza, ás átvette Gbagbo
hatalmát. Figyeljük csak meg, milyen növekedés fognak a számok
mutatni jövőre! Ouattara már az új generációs vezetőket
képviseli. Neki nem kell elmagyarázni, honnan fújják a
passzátszelet. Most az a feladata, hogy ezt magyarázza el
másoknak is a térségben.
Szudán
pedig –0,2%-on reálisnak mondható. A két Szudán, észak és
dél kettévált, ami csapást jelentett észak gazdaságára.
Az
igazi számokat Afrika világgazdasági szerepéről Kína 325%-a
és India 170%-a mutatja. A szociális és infrastrukturális
tőke-visszaforgatás ennek csak minimális hányada. Igencsak
ostoba szinten kell tartani a népeket ahhoz, hogy ezt ne vegyék
észre! No, erre minden eszköz, köztük az elit is készen áll.
Tehát érdek azoknak a beidegződéseknek a megtartása.
Annak
érdekében, hogy az erőforrásokat újra elossza a világ, midig
történik valami megrázkódtató esemény. Ez volt a nagy
gazdasági és pénzügyi válság. Az eddigi gazdasági hatalmak
kiestek szerepükből, nem voltak képesek visszakapaszkodni a
válság előtti szintre. A mai szakasz a szabad rablás időszaka.
Most nem létezik törvény, kivárás, humanizmus stb. A pólusok
most alakulnak ki, és aki megfelelő időszakban csapódik
ezekhez, annak van esélye a megmaradásra. Majd ha a hatalmi
rendszer kialakult, akkor jön a megszilárdulás, bebetonozódás
időszaka. Ekkor fogják majd meghozni a szabad rablás ellenes
törvényeket, nehogy más is megpróbálja ugyanazt, amit a
hatalmon lévők. És ha a törvényekkel is elkészültek, jön
majd a kormányzás időszaka egy más szinten. Majd annak is
egyszer egy megrázkódtatás véget vet.
A
rabszolgaság elemzésével kezdtem, és azzal is fejezem be. A
hatalmi pólusok gazdasági számait, növekedését és
fogyasztási kultúráit elemezve Afrika nem kerülheti el újkori
sorsát. Most nem létezik jóságos Szovjetunió, mely esetleg
tudatra ébredési és felszabadítási mozgalmakat pénzelne. Az
a nemzetközi érdek, hogy a tudat ne fogja fel a történteket,
és Afrikában az elit megint eljátszhassa történelmi szerepét.
Azonban most egy elitváltásnak is be kell következnie. Az
eddigi elitet irányító hatalmak meggyengültek, új
trónkövetelőknek kell kiszolgáltatni Afrikát. Ez az elit most
formálódik. Nincs idő kivárni a Sorbonne, Cambridge, vagy
Oxford képzését, a gazdaságok versenye azonnali reakciókat
követel. Az alatt kell ennek a rétegnek kialakulnia, amíg az
átmeneti kormányok sorsa egy általános választásokkal véget
ér… De az is lehet, hogy ez az elit már készen áll és vár
valahol…
ELŐRE
LEZSUGÁZOTT VILÁG
„A
demokrácia a kormányzat egyik rossz formája, de még mindig
jobb az összes többinél” (W. Churchill)
Vegyük
a tényeket! A demokrácia alapvetően rabszolgatartó társadalmi
formáció. Az volt az ókori görögöknél és az ma is. Ahhoz,
hogy a demokratikus intézmények működőképesek legyenek egy
jóléti társadalom érdekét szem előtt tartva, inputokra van
szükség, amelyeket ez a társadalom nem képes előállítani.
Ehhez az ókorban rabszolgákra, ma pedig klónokra, druidákra,
saját gondolataiktól megfosztott, bekódolt robotokra van
szükség. Így a mai kor társadalmi rétegei nem a patrícius és
plebejus, jobbágyság és földesúr, munkás-paraszt és
értelmiség, hanem valami egész más szerint tagozódik. Minek
is részletezzem…?
Viszont
rengetegen nem férnek be a mai demokráciát inputként, vagy
élvezőként megélők társadalmába, mert vagy nem képesek a
demokrácia vívmányait megvásárolni vagy, mert nem
nyilvántartásba vehetők vagy, mert zavaró jelenlétük
szülőföldjükön, mivel az most másoknak kell. Azokra sincs
szükség, akik mindezt felismerik és publikálni szeretnék.
Sorsuk a szilencium, vagy a végelgyengülés.
A
vásárlóerő hiánya. Végzetes bűn. Tömegek nem képesek
beszerezni mindazt, amit a fejlett gazdaságok ontanak az
emberiségre. Könyörtelen leszámolás vár erre a nem
fogyasztói populációra. Az áru nem azért van, hogy a
kirakatban bámulják, hanem hogy megvegyék, majd otthon hamar
meghibásodjon és vegyenek helyette szabályos időközönként
másikat. Aki erre képtelen, annak távoznia kell. Mivel ez a
réteg csak a szén-dioxid kibocsájtást növeli, így létével
veszélyezteti a demokráciák lakóinak fennmaradását. Nem
elég, hogy kivágja a fákat, faszénnel tüzel, szennyezi a
környezetet, de szaporodik és eszik. Mivel ilyen széles réteget
nem lehet oktatni, ezért nem fogja fel a világ követelményeit,
így a például a demokrácia intézményét sem, ráadásul
betegségeket terjeszt. Van még egy igen nagy bűne ennek a
rétegnek. Nem lehet nyilvántartásba venni. Mivel anyjuk nem
szült melléjük papírokat vonalkóddal, ezért nem
megfigyelhetők, nem ellenőrizhető költekezésük, nem lehet
bankszámlájuk, és nem tehetők adó és egyéb fizető alannyá.
Pedig
a szabadság ára nem kevesebb, mint a modern nyilvántartásba
vétel. Azok a népek, amelyek ezen nem mennek át, nem
nevezhetnek be a demokratikus elismertségre. No, persze a
nyilvántartás vezetése valahol egész más helyen történik,
mint ahová az alany való.
Amennyiben
a szülőföld másoknak kell, onnan egész egyszerűen tovább
kell lépni, vagy írmagostól szabad akaratból ki kell halni. A
szülőföld kell akkor, ha természeti kincseket rejteget,
katonai védelmi szempontból stratégiai jelentőségű, vagy
egyszerűen mert mások jól érzik benne magukat.
Ha
pedig minderről az ember beszél, ki meri nyitni a száját,
akkor nem kap nyilvánosságot, vagy esetleg eltűnik. Ma könnyen
lesz valakiből ellenség.
A
központilag megvezetett klón és druida tömegek egészen más
ellenségeket ismernek, mint a felsoroltak. Az eddigi csaták,
viták, háborúk két valós ellentábor között zajlottak, a
maiak nem. Azokat a küzdő feleket, akikről lehet beszélni és
minden sajtóban szerepelhetnek, ugyanazon egy pontból vezérlik.
A druidák persze elhiszik, hogy ezek az ellentétek élesek,
veszélyben az életük, tehát fizetniük kell azért, hogy
valaki állandóan a védelmükre kelljen. Ahhoz, hogy állandóan
fizessenek, a félelem, az állandó terror érzetét fenn kell
tartani. Nos, erre szolgálnak a kreált ellenségek. Van belőlük
elég, de az egyik legnevezetesebb az al-Kaida. Természetesen ez
mindent magára vállal, még azt is, amit nem ő követett el.
Egy a lényeg, hogy tömegesen tudjon felmutatni középkori
jelmezekbe öltöztetett barbár őrülteket, akiknek semmi közük
nincs az iszlámhoz, de annak nevében fertelmes akciókat
hajtanak végre. Nekik ahhoz az egy évszázados valláshoz van
közük, melyet Mohammed Abdel Wahab teremtett meg Ibn Taymiyah
nyomán, és angol segédlettel kikezdték az oszmán birodalom
falait. Ezt hívják vahabizmusnak. Ez az arab félsziget arab
törzseinek egységesítésére szolgált. Hol van ez a bagdadi és
córdobai felvilágosodástól, az azt megelőző 1300 év nyitott
világától?
A
recept viszont jól működik. A világ bevette. Még akkor is
hisz, amikor egyre több bizonyíték merül fel a szeptember 11-i
akció hitelessége kapcsán. Az amerikai lakosság zöme a
felmérések szerint már kétkedik. Mindegy, ha az al-Kaida
vállalta, akkor az úgy is van.
Az
al-Kaida vezetősége egykori szabadságharcosokból áll, akik a
80-as években a Szovjetunió afganisztáni megszállása ellen
harcoltak.
(A
teljes összeállítás a Leleplező -2012/3 - őszi számában
olvasható)
|
Tőke
Péter: A lakosság elleni háború új technikái
Kész
a csodakém, a robotszúnyog – DNS-t vesz, nyomkövetőt olt be
|
Amikor
a ,,Titkos összefogás Orbán Viktor győzelméért” című
könyvemet írtam, és anyagot gyűjtöttem a kémtechnikákról,
a hang- és képfelvevő poloskákról álmomban sem gondoltam,
hogy az élet a titkos hadi fejlesztések még az én fantáziám
is túlszárnyalják. Pedig leírtam a könyvemben az emberek
kukkolásának már meglévő és (általam elképzelt)
továbbfejleszthető változatait. Volt egy olyan érzésem akkor,
hogy a kutatók a különféle vérszívó kis férgek, a
poloskák, atkák, kullancsok világába mennek ötletekért.
Miért ne másolnák le, illetve robotizálnák közülük azokat,
amelyek a leghatékonyabbak. Nem is tudom: miért nem jutottak
eszembe a szúnyogok? Ezeket megszokták az emberek, amint a
csípést észlelik, odacsapnak és kész. Meg tudják közelíteni
a táplálékot kínáló alanyt a szabadban, de be tudnak repülni
a lakásába, hogy éjszaka kedvükre lakmározhassanak.
Kézenfekvő lehetett tehát a titkos fejlesztők számára, hogy
ez legyen a minta, s valami hasonlót agyaljanak ki.
Hát
megszületett a hadi fejlesztés új remeke, a Rovar Dron, s már
sikeresen tesztelték is! A próbaalanyok nem sok különbséget
vettek észre a valódi- és a robotszúnyog szúrása között.
Ám mire agyoncsapták, a repülő minikémecske általában már
teljesítette a feladatát.
Az
ugyebár nem kunszt manapság, ha egy rakéta az utca fölött
repülve a sarkon ,,körülnéz” és elfordul balra. No, de egy
aprócska Rovas Dron?
Nos,
kicsi hősünk kamerával és mikrofonnal van felszerelve, így
nagy távolságból is vezérelhető. Irányítója fánkot
majszolva a képernyőn figyelheti, hogyan keresi meg és
választja ki a célszemélyt. Ha ez kérdéses, akkor a központ
arcfelismerő és hangazonosító rendszere ellenőrzi és
megerősítést küld. Utána már csak megfelelő landolási
helyet kell találni a páciensen. A szakirodalom a jobb kézfejet
vagy a homlok és a haj találkozási sávját preferálja, de oda
lehet csapni és ez megsemmisülést jelent. Fánkot majszoló
irányítónk ezért hátul keresett biztonságosabb helyet. A
háton, a fül mögött, a felső kar hátoldalán, ahová nehéz
odacsapni. A Rovar Dron ezek után leszáll, kis tappancsaival
megkapaszkodik, aztán előrenyújtja az injekciós tűhöz
hasonló egységét. Gyorsan kell dolgoznia, mert a célszemély
érzi a ,,szúnyogcsípést”, ha elérhető, odacsap, ha nem fér
hozzá, akkor testének mozgatásával próbálja elhajtani.
Csakhogy ez a csipetnyi idő elég arra, hogy a támadó
beleültesse a bőr alá a micro RFID nyomkövetőt, és szívjon
annyi vért, amennyi a DNS megállapításához elegendő. Akár
fel is szállhat, de a megsemmisülés előtt le is adhatja
jelentését.
Az
csak természetes, hogy figyelemre érdemes és fontosabb
embereket ,,csíp meg”, ha ő nem is, de irányítója tudja,
kik a célszemélyek. Egy hajléktalanra például felesleges e
drága technikát pazarolni. Az sem jelent gondot, ha a kiszemelt
hasznos alany bemegy a lakásába. A Robot Dron ilyenkor
,,helyszíni szemlét” tart, körberepüli kívülről a lakást,
házat. Nyitott ablakot, rést keres. Ha az nincs, akkor leszáll,
vár és figyel, aztán ha az ajtó nyílik, berepül és megkezdi
a keresést. Még érdekesebb az ügy, ha a célszemély
hozzátartózója érkezik. Ezt csak közvetítő alanynak
tekinti, leszáll rá, és beviteti magát a lakásba. Ott
körülrepülve videót tud küldeni az irányítónak a lakás
belsejéről, a helyiségek bútorzatáról, az ott tartózkodókról
stb. A támadás megtervezése és a döntés most már a
fánkzabálóé. Kivárhatja a vetkőzést, átöltözést, hogy
jobb, alkamasabb ,,csípési helyet” választhasson. Az sem baj,
ha a fánkzabáló irányító lazára veszi a figurát, nem ad
külön parancsot. A Rovar Dron ilyenkor nem sokat habozik,
egyszerű alapprogramjának megfelelően odarepül és injekcióz.
Már
gyártják és bevethetik a hétköznapokon. A hír fordítója
zárójelben megjegyezte: reméli, hogy csak az USA-ban és az
angolszász területeken alkalmazzák. Tévedés! Hadi
fejlesztésről lévén szó az ellenséges államok is
számíthatnak rá. Háború esetén pedig a Rovar Dron a micro
RFID nyomkövetővel együtt beolthat egy kis tífuszt, kolerát
és egyéb háborús fertőző betegséget is. Erről még
semmiféle megerősítés sincs, csak annyit tudni, hogy a
fejlesztések gőzerővel folynak. Természetesen a bevetések is
elkezdődtek, hiszen az államnak sok belső ellensége is akad.
Különösen hasznos lehet a terrorgyanús elemek ily módon
történő nyilvántartásba vételét.
Az
USA és fontosabb szövetségesei belbiztonsága a 9/11 óta
igencsak felértékelődött. A lehallgatás-technika eszelősen
fejlődött. A Leleplező korábbi számaiban már írtunk arról,
hogy az okos telefonok is ,,beszálltak” a titkos megfigyelésbe,
a Facebook pedig a hírszerzésbe. Ezekről és sok új
alkalmazásról olvashatnak a következő, e blokkot követő
összeállításban.
Most
térjünk vissza a dronokhoz! A Rovar Dron maxi társai, a pilóta
nélküli robotrepülők már bebizonyították, hogy a
Pakisztánnal határos afganisztáni hegyvidékeken is milyen jól
használhatók. Segítettek az al-Kaida vezetőinek megtalálásában
és megsemmisítésében. Ez az elsősorban terroristák elleni
fegyver az USA fejlesztőit dicséri. Ám ahogy az lenni szokott,
a polgári hatóságok is szemet vetetttek rá.
Internetes
tallózásunk során két ilyen aktuális írást is találtunk.
(A
teljes összeállítás a – 2012/3 - Leleplező őszi számában)
|
Drábik
János: A pénzhatalmi világelit magánháborúja az európai
országok ellen
|
|
Banki
kaszinózás, pilótajáték és sok trükk a betétesek, s a
pénzpiac fosztogatására
|
Mikor
kezdődött az emberiség elleni háború?
|
Az
előzmények a második világháború után kialakult helyzethez
vezetnek minket. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen háborút csak a
második világháború győztesei készíthették elő. Kik
voltak ezek a győztesek? Elvileg az angolszász hatalmak,
elsősorban az Egyesült Államok, valamint a sztálinista
Szovjetunió. De az Egyesült Államok alatt sem az amerikai
munkásokat vagy farmereket kell érteni. Ezeknek akkor sem volt,
és ma sincs lehetőségük az Egyesült Államok
világstratégiájának alakítására. Annál több köze van a
már hivatkozott államok feletti hatalomnak (Council on Foreign
Relations, Külkapcsolatok Tanácsa, a Trilaterális Bizottság és
a Bilderberg Csoport) és a hozzájuk kapcsolódó intézményeknek
és hálózatoknak.
Ha
közelebbről szemügyre vesszük, hogy kik azok a személyek,
akik létrehozták ezeket a szervezeteket, akkor ismerős nevekre
bukkanunk, olyanokra, mint Rockefeller, Rothschild, Warburg,
Schiff, Loeb, Goldman, Sachs, Montefiore. A 19. és a 20.
századból megemlíthetjük még Bernard Baruch-ot, Felix
Frankfurter-t, a német Walther Rathenau-t, valamint az Altschul,
a Cohen, a Straus, a Steinhardt, a Blum, a Lippman, a Lehnman, a
Dreyfus, a Lamont, a Mandel, a Morgenthau, az Ezechiel, a Lasky, a
Rosenman és más családok neveit. Ha viszont azt nézzük, hogy
az alapítók kikre bízták ezeket a szervezeteket, amelyek
dokumentálhatóan irányítják a látható kormányokat,
nemzetközi szervezeteket, pénzügyi struktúrákat, akkor olyan
nevekkel találkozunk, mint Alan Greenspan, Milton Friedman, Ben
Bernanke, Henry Kissinger, Paul Wolfowitz, Richard Perle, Madleine
Albright és sok más társuk. Ekkor szembesülünk azzal a
ténnyel, hogy a felsoroltak túlnyomó többsége zsidó, vagy
zsidó származású. Hogyan lehetséges az, hogy egy olyan nép,
amelyet évszázadokon át elnyomtak, amelyet üldöztek vallási
és etnikai különállása miatt, amelyet gettókba zártak,
kihasználtak, végül is a világhatalom csúcsára került?
Nyilvánvaló, hogy nem ennek a sokat szenvedett, üldözött
zsidó népnek a fiai-lányai kerültek hatalomra, hanem egy olyan
világelit, amely ugyan döntően e népből származott, de már
önálló erőközponttá, saját önérdekét követő hatalmi
tényezővé alakult át.
A
pénzhatalmi világelit, amely angolszász színekben és a
sztálinista Szovjetunió segítségével megnyerte a
világháborút, olyan nemzetközi viszonyokat akart kialakítani
az euroatlanti térségben, amely többé nem veszélyezteti világ
feletti hegemóniáját. Jól világítja meg ezt a
világstratégiát az, amit Winston Churchill 1946 márciusában
az amerikai Fultonban mondott Truman akkori amerikai elnöknek:
„Ez
a háború nemcsak a fasizmus megsemmisítéséért folyt, hanem a
kereskedelmi piacok meghódításáért is. Ha akartuk volna,
megelőzhettük volna ezt a háborút, és egyetlen lövés nélkül
kikerülhettünk volna belőle, de mi ezt nem akartuk.”
Hasonló
tartalmú véleményt fogalmazott meg Churchill a svájci Bernben
1960-ban:
„Németország
megbocsáthatatlan bűne a második világháború előtt az volt,
hogy kísérletet tett gazdaságának kiszakítására a
világkereskedelmi rendszerből, és arra, hogy kialakítsa saját
pénzügyi rendszerét, amelyből a pénzvilág már nem tud többé
profitálni (…). Lemészároltuk a gaz disznót.”
A
pénzhatalmi világelit már a második világháború után
hozzáfogott pénzuralmi világstratégiájának a
megvalósításához. Ehhez azonban segítőtársakra volt
szüksége. Nem volt válogatós, mert az olasz maffiától a
legyőzött Németország egykori nácikból álló
szakértő-rétegéig kész volt mindenkivel együttműködni, aki
vállalta a pénzuralmi rendszer átültetését a gyakorlatba. Az
egykori náci vezetőréteg szívesen vállalkozott a pénzhatalmi
világelit kiszolgálására, hiszen a vesztes háború nyomán
deklasszálódott, és élete, egzisztenciája, karrierje
veszélybe került. A világelit szolgálatában álló amerikai
és európai politikusoknak szükségük volt az egykori náci
bürokraták szaktudására. Az amerikai főhatalmat képviselő
személyek – immáron a Pénzkartell szolgálatában –
ugyanúgy Európa szervezett meghódítását tűzték ki maguk
elé, mint a Harmadik Birodalom, de eltérő, nem háborús
módszerekkel.
Az
Amerikát is irányító pénzhatalmi világelit olyan kollaboráns
érdekcsoportokat akart az egyes európai országokban, amelyek
neki elkötelezettek, nem pedig az egyes országok nemzeti
uralkodó csoportjainak. A világelitnek nem állt érdekében,
hogy Európa egyes államaiban erős nemzeti tőkésosztály vegye
át a pénzügyi és gazdasági hatalmat, valamint a politikai
szféra irányítását. A legyõzött náci Németország
középszintűvezető rétege tehát zsarolhatóságánál fogva
jó eszköznek bizonyult céljaik eléréséhez. Az egykori náci
technokratákat azonban szalonképessé kellett tenni, hogy
elkerüljék a nácitlanítással járó felelősségre-vonást.
Mivel
a nácitlanítás irányításában fontos szerepet játszottak a
nemzetközi zsidó szervezetek, ezért a zsidó érdekcsoportok
voltak abban a helyzetben, hogy meghatározhassák a náci
technokraták és hivatalnokok közül kit vonnak felelősségre
és kit nem. Az Európa nyugati részében élő zsidóság így a
közvetítőfontos szerepét tölthette be az amerikai főhatalom
és a helyszínen szerveződő kollaboráns vezető réteg között.
A pénzuralmi világelit tehát az irányítása alatt álló
Egyesült Államok tőkés érdekcsoportjait használta fel az új
rend kiépítésére a meghódított Európában. Ehhez igénybe
vette a zsidó szervezetek és a kollaboránssá vált, egykori
középszintűnáci technokrataréteg segítségét.
Ez
a ‘hármas szövetség’ nem volt teljesen új, hiszen már a
második világháborút megelőzően is együttműködtek az
amerikai szuperkapitalisták a nemzetiszocialista kormányt
támogató, olyan iparmágnásokkal, mint Fritz Thyssen, akiről
köztudomású volt, hogy Hitlert támogatta. Ma már kellően
dokumentált, hogy a tekintélyes WASP-dinasztia (White,
Anglo-Saxon, Protestant) Bush család akkori feje az a Prescott
Bush volt, aki a Rockefeller-ház tulajdonában álló Standard
Oil világcégen keresztül juttatott sok millió amerikai dollárt
a hitleri rendszernek és hadigépezetének.
A
pénzhatalmi világelit Európa meghódítását tűzte ki célul,
amit a hitleri Németország is meg szeretett volna valósítani.
A világelit tagjának tekinthető Winston Churchill már idézett
szavai egyértelművé teszik, hogy nem ez a fasiszta célkitűzés
volt a nemzetiszocialista Németország legnagyobb bűne a
Pénzkartell szemében. A nagy bűn, amiért el kellett pusztítani
az volt, hogy a nemzetközi bankárokat kihagyta a pénzrendszer
működtetéséből. Ha a náci Harmadik Birodalom vezetésével
egyesült volna Európa, akkor a pénzhatalmi világelit többé
nem szedhetett volna kamatsarcot Európa népeitől. Ezt minden
eszközzel meg kellett akadályoznia.
Az
említett ‘hármas szövetségben’, amely a világelit
szolgálatában a második világháború után átvette Európa
irányítását, nem a zsidó nép azon tagjai vettek részt, akik
más népekhez tartozó embertársaikhoz hasonlóan munkájukból,
tudásukból, szakértelmükből éltek. Túlnyomó részt a
szuperosztály szolgálatában álló, és a nemzetközi
Pénzkartell által finanszírozott szervezett zsidósághoz –
elsősorban a transznacionális cionista szervezetekhez –
tartoztak, akik készségesen vállalkoztak a szuperosztály
világstratégiájának végrehajtására. A romokban heverő
Európa lehetőséget kínált nekik arra, hogy átvegyék az
irányítást a pénzügyi és a gazdasági szektorban, a
kereskedelemben, a tömegtájékoztatásban, továbbá a
kulturális és tudományos szférában is. Tehetségük és
összeköttetéseik révén hamar vezető szerephez jutottak a
különbözőpolitikai pártokban és a szakszervezetekben. Nem
kevesen magas állami funkciókba is kerültek.
Az
új stratégia szerint nem német, hanem az amerikai monopóliumok
tulajdonosai vették át az európai gazdaság irányítását. Az
új hódítókkal együttműködő kollaboráns vezető réteget
minél előbb meg kellett szervezni. Ebben az időszakban több
európai ország még rendelkezett gyarmatokkal. Ezért az adott
ország pénzügyi, gazdasági és politikai rendszerének
átvétele a hozzá tartozó gyarmatok feletti uralmat is
jelentette. Ennek a hosszútávú stratégiának sikeres
megvalósítása tette szükségessé olyan koordináló
szervezetek létrehozását is, mint a Bilderberg Csoport.
Ennek
az 1954-ben megalakult, nagyhatalmú zárt klubnak a tagjai
részben olyan hagyományos hálózatokból jöttek, mint a
különböző szabadkőműves páholyok és a transznacionális
cionista szervezetek. A klub állandó bizottságának közvetlen
irányítását a világelit bizalmi emberei végezték, tagjai
pedig azokból kerültek ki, akiket mi a pénzuralmi rend
hierarchiájában az igazgatósághoz soroltunk. A Bilderberg
Csoport szigorúan titokban tartott tanácskozásain az állandó
résztvevőkön túl – időről időre váltakozva – főleg a
menedzseri szint meghívottjai vettek részt.
A
rendszer működéséhez természetesen erre a célra
kiválasztott, felnevelt és pozícióba helyezett profi
reálpolitikusokra, pragmatikus technokratákra, engedelmes
hivatalnokokra, az együttműködők és kiszolgálók egész
bürokrata-osztályára volt szükség. Ők azok, akik arctalan
robotként gondolkodás nélkül szolgálták a pénzimpériumot
és hajtották végre annak stratégiáját. A pénzhatalmi
nomenklatúra számos tagja bámulatos karriert futott be. Ezek a
jól-fizetett pénzuralmi bürokraták minden áldozatot
megkövetelhettek az alul-lévőktől arra hivatkozással, hogy a
világuralomra törő szovjet kommunizmus fenyegeti a világbékét,
és ezért a szabadság, az emberi jogok és a demokrácia
védelmében össze kell fogni.
A
világelit szolgálatában álló bürokrata osztály azonban
válságba került, amikor a szovjet birodalom felbomlott. Már
nem hivatkozhattak a kommunista veszélyre, amikor továbbra is
engedelmességet követeltek a népektől. Többek között azt,
hogy mondjanak le nemzeti önrendelkezésükről és nemzeti
államaikról. A hidegháború kétpólusú világáról
fokozatosan kiderült, hogy a szemben álló ideológiák ellenére
valójában a pénzhatalmi világelit közös stratégiáját
szolgálta mindkét pólus, csak más-más módon. Az eltitkolt
közös cél egyesítette a látszólag élesen szemben álló két
világrendszert. A világelit valódi célkitűzése kezdettől
fogva az egy-központból irányított világrendszer, a globális
kormányzat létrehozása volt. Ennek előfeltétele a különböző
országok és népek vagyona feletti rendelkezés megszerzése. A
vagyon hatalom! Aki rendelkezik az emberek, a népek és nemzetek
vagyonával, az rendelkezik a sorsukkal is. A kommunizmus a
világelit kísérlete volt a nemzetek vagyonának rendőrállami
módszerekkel való megszerzésére. Ehhez diktatúrát kellett
létrehozni, mert az megkönnyítette az emberek vagyonának és
munkájának az elit számára történő állami kisajátítását
és az emberek életével való rendelkezést. Ehhez azt kellett
biztosítania, hogy az általa létrehozott és részben
finanszírozott kommunista diktatúrák – rejtett módon –
mindvégig az ellenőrzése alatt maradjanak. Ez volt a kommunista
rendszer legnagyobb titka.
A
pénzhatalmi világelit az általa elképzelt Új Világrendben
egy-központból gyakorolja a hatalmat a kezében lévő globális
pénzrendszer, fegyveres erő és politikai irányítás útján.
Ebben a rendszerben a társadalom tagozódása kétszintű. Az
egyik szinten a hatalmat gyakorló világelit, az őt kiszolgáló
bürokrata osztály, valamint a globális nomenklatúra bürokratái
találhatóak, a másik szinten pedig a függőhelyzetű és
vagyontalan százmilliók, akik bérből és fizetésből, illetve
segélyből élnek. Ez az antidemokratikus világdiktatúra
hosszútávra biztosítaná a pénzhatalmi világelit megszerzett
előjogait.
A
pénzuralmi világelit másik módszere az egy-központból
irányított világrendszer létrehozására a kamatmechanizmussal
működtetett magán-pénzmonopólium elterjesztése, és a
globális eladósítás. A világelit ebben a változatban nem
rendőrállami módszerekkel, hanem eladósítással szerzi meg az
egyes emberek, gazdasági szervezetek és országok vagyonát. A
cél azonban ugyanaz: felszámolni a nemzetállamokat és átvenni
az emberiség feletti hatalmat az Új Világrend létrehozásával.
Az internacionalista-kommunizmus rendőrállami módszerei,
valamint a kozmopolita-globalizmus eladósítási technikái
ugyanannak a pénzhatalmi világelitnek a céljait szolgálták,
és szolgálják ma is. Az emberiség mindkét ajtón ugyanabba a
terembe jutott.
Pénzügyi
támadás a centrum országok ellen
A
Szovjetunió és birodalma felbomlásával elvileg lehetővé
vált, hogy nemcsak Kelet-Európa, de egész Európa népei erős
nemzetállamokat hozhassanak létre, amelyből kiszorulhat az
Egyesült Államok és az Amerika felett a főhatalmat gyakorló
pénzhatalmi világelit. A második világháború után először
nyílott arra lehetőség, hogy a nemzetállamok Európája ismét
önmaga ura lehessen. A nemzetközi pénz- és korporációs
oligarchia ezért indított csendes világháborút pénzügyi
fegyverekkel, hogy az Amerika feletti hatalom megszerzése után
Európa feletti uralmát is megszilárdítsa és véglegesítse.
Ez a háború – stratégiai célját tekintve – megegyezett az
Európát leromboló két világháborúval. A pénzhatalmi
világelit, mivel hadsereggel soha nem rendelkezett, világhódító
háborúit szemben álló háborús szövetségek létrehozásával
és a tőle pénzügyileg függő eladósított államok fegyveres
erőivel vívta. A nemzetállamok háborúztak, de a háború
eredményeit – nevető harmadikként – mindig ő zsebelte be.
Az eladósítással, és a hitelezés finomra hangolásával el
tudta érni, hogy mikor törjön ki és meddig tartson a háború,
s hogy az általa kiválasztott oldal nyerjen. Arról is
gondoskodott, hogy a háború végén – vesztes és győztes
egyaránt – megfizesse neki kamatostól a háború
finanszírozásához nyújtott kölcsönöket.
Új
fejlemény a világtörténelemben, hogy a pénzhatalmi világelit
mostani magánháborúját a saját eszközeivel – eladósítással
és jogi személyek egész hadosztályainak a bevetésével –
indította meg. Ezt a háborút a történelem elsőteljesen
privatizált világháborújának tekinthetjük, amelyben a
szervezett magánhatalom elsősorban az euroatlanti térség,
vagyis a fejlett ipari országok országok népeit támadta meg.
Ennek a privatizált magánháborúnak a legfőbb célja az eddig
megszerzett vagyon megtartása és bővítése. A további
vagyonszerzés érdekében szükségessé vált a háborút más
földrészekre is kiterjeszteni. A termelő-tőkét le kellett
győzni, az értékelőállító ipari és a mezőgazdasági
üzemeket pedig a pénzügyi szektor uralma alá kellett helyezni.
A centrum országokban nem bombáztak le a gyárakat. Elpusztítás
helyett csődbe kergették és bezárták őket. Mindezt
kiszervezéssel és eladósítással hajtották végre.
Az
euroatlanti térségen kívüli területeken, elsősorban a
Közel-Keleten, a világelit ezúttal is igénybe vette az általa
kirobbantott helyi háborúkhoz más államok haderejét, pénzét
és katonáinak életét. Elsősorban az Egyesült Államok
hadseregét használta zsoldosként, de az ellenőrzése alatt
álló NATO révén más államokat is rákényszerített arra,
hogy részt vegyenek a kizárólag az ő érdekeit szolgáló
magánháborúban. Irakot és Afganisztánt Amerika támadta meg,
Szerbiát és Líbiát a NATO, de megbízójuk a világelit,
jelképesen szólva a ‘Bilderberg Klub’ tagjai voltak. Ismét
olyan nevekkel találkozhattunk, mint Rumsfeld, Wolfowitz, Perle,
Albright, Holbrooke és az elmaradhatatlan Kissinger. A második
vonalban pedig olvashatjuk Colin Powell, Condoleezza Rice, Richard
N. Haass, Zbigniew Brzezinski és társaik neveit. Bizonyított
tény, hogy az ellenségként megjelölt iszlám terrorizmust is a
világelitet kiszolgáló szervezetek finanszírozták hosszú
időn át. A háború igazolására mindig rendelkezésre álltak
kellő számban a képzett és jól megfizetett ideológusok,
teoretikusok, akik a világelit tulajdonában álló
tömegtájékoztatásban megrendelésre manipulálták a
közvéleményt.
Ez
a magánháború eddig jól szolgálta a pénzhatalmi világelit,
az Egyesült Államok lakosságának az 1%-át kitevő
szupergazdagok, valamint a szervezett zsidóság érdekeit. A
pénzhatalmi világelit szorosan kötődik a zsidó, vagy zsidó
származású szupergazdag pénzdinasztiákhoz, de a szervezett
zsidóság más csoportjai is fontos szerepet játszanak ebben a
pénzügyi eszközökkel vívott magánháborúban. Ők a pénzügyi
technikákkal gyakorolt hatalom nagy tapasztalatokkal rendelkező
mesterei. Jól ismerik, hogyan kell a pénzt felhasználni
eladósítással a hitelrendszer, a bankrendszer, a befektetések
és a termelő gazdaság irányítására, a hatalom megszerzésére
és megtartására.
Már
a pénzügyi világháború előtt ki kellett építeni azt a
transznacionális mechanizmust, amely képes az információáramlás
hatékony ellenőrzésére. Ilyen tájékoztatási rendszer nélkül
nem tartható kézben a tudat-ipar, amely elengedhetetlen a
hatékony dezinformációhoz, a világközvélemény
manipulálásához. A háborút viselő világelitnek csak így
lehetett szövetségeseket szerezni, másrészt az ellenállókat
megfélemlíteni. Mind a meggyőzéshez, mind a fenyegetéshez
szükség volt az elektronika, a kibernetika és az informatika
teljes arzenáljának bevetésére. Nem elég az információ
világszintű áramlásának ellenőrzése. Képesnek kell lenni
az ellenállók elhallgattatására is. Csak olyan vélemények
kaphatnak nyilvánosságot, amelyek a pénzhatalmi elit céljait
szolgálják. Hasonlóan fontos – példát statuálva – az
ellenállók megbüntetése.
Mindehhez
az ipari méretű agymosáshoz nem elég az első nyilvánosság,
a tömegtájékoztatási intézmények világhálózatának a
hatékony működtetése. Szükség van az internet második
nyilvánosságának az ellenőrzésére is. A nyomtatott és
elektronikus sajtó globális hálózata sem elég. A világelit
az emberiség tudata feletti uralom megszerzéséhez
világméretekben ellenőrzi nemcsak a filmipart, de a
könyvnyomtatást is. Ugyanez áll felsőoktatás, az egyetemek, a
tudományos intézmények, a think tanknek nevezett
kutatóközpontok, gondolati műhelyek feletti kontrollra is. Csak
az a művész, tudós, közéleti szereplő, politikus számíthat
sikerre, aki a világelit irányvonalát követi.
A
Bilderberg Csoport rendelkezésére állt minden eszköz e
világstratégia végrehajtására. A pénzhatalmi világelit
magját a szupergazdag zsidó bankárdinasztiák alkotják. A
globális információs hálózat intézményeinek ők a
tulajdonosai. Az amerikai tömegtájékoztatás is a zsidó
érdekcsoportok tulajdonában, illetve az ő ellenőrzésük alatt
áll. Ezt dokumentálni is lehet. Csak néhány nevet említünk e
tény alátámasztására: a CBS-t, a Viacomot, az MTV-t Summer
Redstone ellenőrzi és ő a tulajdonosa a Black Entertainment
Televisionnek is. A CBS elnöke Leslie Moonves, aki David Ben
Gurion unokaöccse. A Disney-Capitol Citiesnek, amelyhez az ABC
tartozik, Michael Eisner a tulajdonosa. Az NBC News elnöke Neal
Shapiro. A FOX Company tulajdonosa, Rupert Murdoch nem zsidó, de
a cég elnöke, Mel Karmazin, valamint helyettesei Peter Chernin,
Gail Berman és Sandy Grushow azok. A CNN News menedzsere Walter
Isaacson és itt van alkalmazásban Wolf Blitzer, Larry King,
Paula Zahn, továbbá a híres Ted Koppel Andrea nevű leánya. A
Warner Bros Entertainment elnöke Jordan Levin, a Verizon
Communicati-ons cégé pedig Ivan Seiden-berg. A világ legnagyobb
médiavállalatának a Bertelsmann Enterprisesnak, pedig Joel
Klein az elnöke.
A
Nagy Amerikai Zsidó Szervezetek Elnökeinek Konferenciája nevű
tekintélyes szervezet első embere Mort Zuckerman, a US News and
World Report és a NY Daily News tulajdonosa. Arthur Sulzberger
Jr. a kiadója a New York Timesnak és a Boston Globe-nak. William
Kristol publikálja a Weekly Standardet, Donald Graham Jr. pedig a
News Week és a Washington Post elnöke. A felsorolást
abbahagyjuk, mert oldalakon át folytathatnánk. Megállapíthatjuk,
hogy ami a média világában nincs zsidó tulajdonban, az
közvetlenül vagy közvetve az ellenőrzésük alatt áll. Egy
jól megszervezett hálózat tartja kézben az Egyesült Államok
információs szféráját. Innen áramlik a megszűrt és
manipulált információ a világ többi része felé. Egy olyan
tájékoztatási hálózattal van dolgunk, amely önmagát
felügyeli. Tetszés szerint döntenek arról, hogy az információ
világában ki lesz sikeres és ki nem. Mit kell igaznak tartani
és mit nem. Ezt az ellenőrzött-dezinformáció rendszerének is
nevezhetjük, amelyben a gondosan létrehozott és kiválasztott
információkat becsomagolják és továbbítják a világ minden
tájára.
A
pénzhatalmi világelit Amerika segítségével lényegében
Európát is gyarmatosította, amelynek nincs saját hadserege,
ezért ki van szolgáltatva annak a NATO-nak, amelyet egyértelműen
Amerika dominál. Európa pénzügyileg és az információ
szempontjából is kiszolgáltatott helyzetben van. Az Amerikából
érkező információs és tudatipari termékek Európában is a
szervezett zsidóság hegemóniája alatt álló
tömegtájékoztatási-hálózatokhoz kerülnek, hiszen Európában
is az Amerikáéhoz hasonló helyzet jött létre. Csak azt a
tényt említjük, hogy Haim Saban, amerikai-izraeli médiabáró
a tulajdonosa Németország legnagyobb tévéhálózatának, a
Kirch médiának. De meghatározó súllyal van jelen Európában
Rupert Murdoch is az érdekeltségi körébe tartozó, vele
együttműködő médiavállalkozókkal együtt.
A
pénzügyi háború stratégiája és taktikája
A
háborúban álló szuperosztálynak sikerült olyan nemzetközi
légkört teremtenie, amelyben minden vele szemben alternatívát
kereső, vagy ellenálló személy terroristának, az emberiség
közellenségének minősíthető. A ‘War on Terror’
meghirdetése egy területhez és időhöz nem kötött háború
megindítását jelentette mindenki ellen, aki ellenzi vagy
veszélyezteti a szuperosztály Új Világrendjét. Az 1991-es
első, majd a 2003-ban megindított második Irak elleni háború
célja többek között a népek megfélemlítése is volt. A
világelit figyelmeztetett mindenkit, hogyan jár az, aki ellenáll
neki.
Ennek
a háborúnak a fő színtere azonban nem a Közel-Keleten,
Irakban, Afganisztánban vagy Szíriában van. Ez globális
háború, amely az egész emberiség ellen folyik. Jelenlegi fő
hadszíntere az Egyesült Államok és egyre inkább Európa.
Célja ma is a meghódítandó országok vagyonának megszerzése
és így hatalmuk véglegesítése. A világelit most nem
hadseregekkel hódítja meg a legyőzendő országokat, hanem
pénzügyi fegyverekkel kényszeríti őket arra, hogy minden
vagyonukat adják át neki adósságszolgálat fejében. Ez
lehetővé teszi a pénzügyi hódítók számára, hogy az
euroatlanti térség minden erőforrása, az
értékelőállító-termelőszektor egésze is az ellenőrzésük
alá kerüljön. Ezzel megszerzik a világkereskedelem feletti
ellenőrzést is.
A
pénzhatalmi világelit offenzívája a FED támadásával
kezdődött. A szupergazdag bankár-dinasztiák magántulajdonában
lévő FED, amely ellátja az Egyesült Államok központi
bankjának szerepét is, Alan Greenspan irányításával úgy
döntött, hogy az euroatlanti térség országait elárasztja
levegőből előállított olcsó pénzzuhataggal, s így teszi
tönkre a fejlett ipari országok értéktermelő reálgazdaságát,
versenyképes árukat előállító ipari üzemeit. A termelő
szektor átvétele és felszámolása volt a cél. Különböző
spekulációs módszerekkel – pénzügyi buborékok
létrehozásával – megkönnyítették hatalmas jövedelmek
elérését a termelő-iparágak kihagyásával. A nagy pénzügyi
szervezetek, élükön a FED-del, elsősorban a pénzügyi és
kereskedelmi szektort finanszírozták, lehetővé téve a
kolosszális méretű pénzügyi hozamokat.
Ily
módon a spekulációra szakosodott befektetőknek és bankároknak
viszonylag rövid idő alatt sikerült versenyképtelenné tenni a
termelőszektort. A pénzügyi szférát özönvíz-szerűen
elárasztó szintetikus pénzzel elérhető nagy haszon miatt
elértéktelenedett az a jövedelem, amihez értékelőállító,
termelő munkával lehetett hozzájutni. A termelőszektorban
befektetett tőke eltörpült a pénzügyi szektorban megforgatott
pénzekhez képest. A termelőmunkával csak üggyel-bajjal és a
piaci ingadozásoknak kitéve lehetett jövedelemhez jutni.
Biztosítani kellett az optimális termelési feltételeket, az
olcsó alapanyagot, energiát, a szakképzett és alacsonyan
fizetett munkaerőt, továbbá a termékek raktározását,
terítését és szállítását, de mindenekelőtt meg kellett
találni az értékesítésükhöz szükséges fizetőképes
keresletet. Minderre nem volt szükség a pénzpiaci
befektetéseknél, ugyanakkor az ott mozgatott óriási pénzek
segítségével könnyen lehetett hatalmas jövedelmeket húzva
spekulációs fogadásokat kötni.
Amerika,
majd később Európa pénzügyi szőnyegbombázása sikeresnek
bizonyult. Néhány éven belül a termelő-iparágak fontos
részei áttelepültek Dél-Amerikába, Ázsiába, elsősorban a
gyorsan fejlődő Kínába. Az euroatlanti térség országaiban
megjelent a tömeges munkanélküliség, amitől nem lehet
megszabadulni, mert eltűntek a munkahelyek. A megbénult
termelőszektor felett az uralmat a pénzügyi szektor hatalmi
gazdasága vette át.
Ebben
a pénzügyi eszközökkel vívott hódító háborúban szükség
volt az emberek megtévesztésére, hogy ne álljanak ellent. A
világelit ezért az általa forgalomba hozott
dollár-trilliárdokkal azt a látszatot keltette, hogy létre
jött egy olyan eddig nem ismert, csodálatos új gazdaság, amely
állítólag értékelőállító munka nélkül is képes tartós
jólétet biztosítani. Ez a misztikus, új gazdaság volt a
„pénzből való pénzcsinálás”, amit Arisztotelész
krematisztikának nevezett, hogy megkülönböztesse a
szükségletre termelő valódi gazdaságtól, az ökonómiától.
Már ő is tisztában volt a pénzgazdaság pusztító hatásával.
Ruhland pedig bebizonyította, hogy elsősorban a krematisztika
pusztító következménye volt a Nyugat-római Birodalom bukása,
amit csak megpecsételt, hogy Odoaker germán vezér 476-ban,
Ravennában lelökte a trónjáról az utolsó nyugat-római
császárt, Romulusz Agusztuluszt.
A
világelit neoliberális krematisztikája azt az illúziót
keltette, hogy elég, ha a termelőmunkát Dél-Amerika, Ázsia és
Kína alsóbb osztályai végzik. A nemzetközi Pénzkartell
gondoskodott arról, hogy a kevésbé jómódú, sőt vagyontalan
emberek is hozzá juthassanak olcsó hitelekhez. Ezzel
kikapcsolták azok ellenállását, akik most a világelit
pénzügyi háborújának elsőszámú áldozatai. Ezt a fajta
megtévesztést alkalmazták nemzetközi szinten is, amikor a
világ többi országát is elárasztották könnyen elérhető,
viszonylag alacsony kamatozású hitelekkel. Ez az olcsó
pénzdömping tette lehetővé a harmadik világ fejletlen
országainak túlzott eladósítását, amely végül is
elvezetett a jelenlegi adósságcsapdához, amelyből csak az
adósságszolgálat felmondásával, vagyis államcsõddel lehet
kikerülni.
A
John Perkinshez hasonló „gazdasági bérgyilkosok” a
pénzhatalmi világelit szolgálatában azért adósították el a
harmadik világ országait, mert ez a pénzügyi világháború
szerves része volt. Szakszerűen kidolgozott módszerekkel
korrumpálták a kiszemelt országok vezetőrétegét, és vették
át az eladósítás nyomán e népek nemzeti vagyonát. Az
alacsony kamattal kínált milliárdokat valósággal rátukmálták
a harmadik világ országaira, amelyek vezetői ezeket a hiteleket
nem termelõüzemek építésére, az oktatási és az
egészségügyi rendszer fejlesztésére, a természeti környezet
és erőforrások megőrzésére fordították. A helyi
vezetőréteg ebből luxusvillákat, jachtokat vásárolt, drága
magániskolákat létesített. A lakosság többsége a legnagyobb
nyomorba süllyedt, amikor meg kellett kezdeni a kölcsönök
kamatostól való törlesztését. Ezeknek a népeknek
adósságszolgálat fejében át kellett adniuk a pénz- és
korporációs oligarchiának természeti kincseiket,
kőolajtartalékaikat, mezőgazdasági ültetvényeiket.
A
pénzhatalmi világelit sikeresen vetette be a túlhitelezés
eszközeit az európai népek vagyonának a megszerzéséért
indított offenzívájában is. Nemcsak e népek nemzeti vagyonára
kívánta rátenni a kezét, hanem vállalataik és állampolgáraik
vagyonára is. Célba vették e fejlett országok
biztosítótársaságai és nyugdíj-alapjai pénzének
megszerzését is. Mivel az államok feletti Pénzkartell a
hatalmat az általa kiképzett és hivatalba helyezett technokrata
hivatalnokok útján gyakorolja, így viszonylag könnyen el tudta
érni, hogy az egyes kormányok eltávolítsanak minden olyan
jogszabályt, amely védelmezte az adott ország nemzetgazdaságát.
Az egyelő esélyeket, a társadalmi igazságosságot védelmező
protekcionizmus minden formáját kártékonynak minősítették
és felszámolták. A szabályoknak ez az átállítása
megkönnyítette a lakosság pénzének kiszivattyúzását a
pénzpiacok és a tőzsdék manipulálásával.
A
pénzhatalmi elit szolgálatában álló brókereknek,
befektetőknek, spekulánsoknak mindig kellő mennyiségű hitel
állt a rendelkezésére. A tőzsdék segítségével
összeporszívózták a kisemberek pénzét, majd kellő időben
távoztak vele. Ha megnézzük, kik voltak a globális
szerencsejáték kaszinóvá átalakított nemzetközi
pénzrendszer főszereplői, olyan nevekkel találkozunk, mint
Carlos Slim, Warren Buffet, George Soros, Bill Gates, illetve
olyan kevésbé ismert sztárokkal, mint Lloyd Blankfein a Goldman
Sachstől, Charles Schwab a Schwab&Co-tól, Richard Fuld a
Lehman Brotherstől. Ők és munkatársaik voltak azok, akik
kifosztották a pénzpiacokat, és eltették kevésbé szerencsés
embertárasaik megtakarításait, gyakran életük egész
munkájának eredményét.
A
globális szerencsejáték következő fázisában elárasztották
a pénzpiacokat ‘mérgezőkötvényekkel‘, olyan ‘toxic
bond‘-okkal, amelyekről eleve tudták, hogy gyakorlatilag
eladhatatlanok. Célba vették a ‘piggy bank‘-nak,
‘perselynek’ nevezett takarékpénztárak kifosztását is.
Ezek a takarékbankok kisemberek millióinak megtakarításait
fektették be olyan közszolgáltatásokba, közművekbe, ahol az
biztonságosnak volt tekinthető. Ezekre a manipulációkra a
továbbiakban még részletesen kitérünk.
A
pénzhatalmi világelit egymás után aratta az általa indított
pénzügyi háborúban a győzelmeket. Megszerzett pénzügyi és
gazdasági hatalmának biztosítása érdekében helyi támogatókra
is szüksége volt. Nincs sikeres gyarmatosítás kollaboráns
érdekcsoportok nélkül. Ezek létrehozását is fő fegyverével,
a pénzzel oldotta meg. A meghódított népek kísérletet tettek
nemzeti érdekeik védelmezésére, ezért az új hatalmi elitnek
és helyi kiszolgálóiknak az volt az érdekük, hogy a háttérben
meghúzódva elkerüljék a nagy nyilvánosságot. Ezt a
rejtőzködést megkönnyítette számukra, hogy sikerült
megtörniük a homogén lakosság egységét, elősegítve a
bevándorlást, a multikulturalizmust, a kevert, hibrid-tudatú –
önazonosságban elbizonytalanított – társadalom létrehozását.
Az
eladósított szegény országokban a hiteldömping meggyöngítette
a helyi közhatalmat és nyomorba taszította a lakosságot. Ez
jelentős létszámú rétegeket kivándorlásra kényszerített.
A világelit a humanizmust és az emberszeretetet alibiként
használva a fejlett országokat arra kényszerítette, hogy
tömegesen fogadja be ezeket az éhség elől menekülő
kivándorlókat. A fejlett, jómódú országokban ezek a
külföldiek egyre láthatóbb etnikai közösségeket alkottak,
és köztük már a pénzhatalom új gyakorlóinak sokkal könnyebb
volt elvegyülniük és láthatatlanná válniuk.
A
humanitárius célok érvényesítésére a pénzhatalmi elit
úgynevezett non-governmental szervezeteket, NGO-kat hozott létre,
amelyek a közérdekre hivatkoztak, de valójában a szervezett
magánhatalom érdekeit szolgálták. A pénzhatalmi elit ezeknek
az NGO-knak a segítségével – viszonylag kevés ráfordítással
– ellenőrizni tudott minden számára fontos szektort és
személyt. A lakosság összekeverésének, felhígításának ez
a programja azonban nem oldott meg minden problémát. Ezek a
harmadik világ eladósított országaiból érkező bevándorlók
túlnyomórészt szegények voltak, és ők voltak azok, akik
elsőként váltak a pénzügyi válság áldozataivá. A
szupergazdag pénzügyi elit és helyi kiszolgálói konfliktus
esetén ezektől a szegény bevándorlóktól nem számíthattak
hatékony védelemre.
Ezért
vált szükségessé gazdag emigránsok tömeges betelepítése a
meghódított országokba. Ezt a feladatot is a leghatékonyabb
fegyverrel, a pénzzel oldották meg. Óriási mennyiségben
dobtak a piacra olcsó pénzt a gazdag centrumországokban, amely
arra késztette azok lakóit, hogy ennek egy részét külföldön
fektessék be. A gazdagabb országok polgárai szinte minden
feltétel nélkül juthattak ingatlanvásárlási kölcsönökhöz,
és tömegesen vásárolhatták fel például a mediterrán
országok ingatlanait, lakóházait, lakásait. A pénzhatalmi
elit azért szervezte meg ezt az ingatlanvásárlási akciót,
hogy sok észak-európai költözzön délre és alkosson olyan
jómódú külföldiekből álló közösségeket, amelyek között
a pénzelit tagjai már észrevétlenek maradhatnak. Ha a helyi
lakosság érdekei védelmében visszakövetelné a nemzeti
szuverenitást és az azzal járó pénzügyi és gazdasági
jogokat, már nem lehetne a pénzelit nagybefektetőit sem
egyszerűen felelősségre vonni, mert együtt védekezhetnének a
többi jómódú bevándorló közösséggel.
(A
teljes cikk a Leleplező -2012/3 – őszi számában olvasható)
|