Ahol
a „hideg szél” születik
Látogatás
az MBDA rakéta gyáraiban
A
Magyar Honvédség állományában rendszeresített francia Mistral
(hideg szél) kishatótávú légvédelmi rakétarendszer neve
felemásan cseng a hazai közvélemény fülében, nem utolsósorban
a nagy sajtóvisszhangot kapott, részben eredménytelen
éleslövészetek miatt.
A
gyártó MBDA ezért elhatározta, hogy javítandó a cégről
illetve termékükről kialakított képet egy szűkkörű sajtótúrát
szervez Franciaországba, ahol a média kiválasztott képviselői
megismerkedhetnek a tevékenységükkel, illetve a Mistral és a
többi korszerű fegyverrendszer gyártásával.
A
márciusra tervezett utazás előtt az MBDA képviseletében az
európai eladásokért felelős alelnök tartott
prezentációt a magyarországi képviseletüket ellátó cég
irodájában, ahol videofelvételekkel demonstrálták, hogy a
Mistral hatékony fegyverrendszer, amely képes kis magasságú, nagy
sebességű, vagy éppen lebegő helikoptert imitáló célok
lelövésére is.
Az
alelnök úr megismertetett minket a multinacionálissá vált cég
rövid történetével is. A francia Matra, az angol BAe Dynamics és
az olasz Alenia összeolvadásával néhány éve létrejött
MBDA az amerikai Raytheon és a Lockheed Martin között a világon a
második legnagyobb rakétagyártó . A „terméklista” nagyon
széles, űrhajózási hordozórakéták és „föld-föld”
ballisztikus rakéták kivételével szinte minden kategóriában
létezik típusuk.
A
csúcstechnológiával gyártott fegyverekre számos országból van
érvényes megrendelésük, ami évekre leköti a cég gyártási
kapacitását, és ami többmilliárd dolláros biztos bevételt
jelent a közeljövőben.
A
magyarországi negatív tapasztalatokra vonatkozó kérdés elől sem
tért ki a cég képviselője. A későbbi látogatás során
ugyancsak megerősítést nyert, hogy komoly problémák mutatkoznak
a személyi állomány terén. A Franciaországban kiképzett 12 fő
közül ugyanis már mindössze ketten dolgoznak eredeti
beosztásukban, a többiek vagy kiléptek a hadsereg állományából,
vagy más területre kerültek. Rossz az együttműködés a
felek között a mi hibánkból, ugyanis bürokratikus okok miatt az
MBDA szakértői csak a HM illetékeseivel tudnak kapcsolatot
tartani, a „végfelhasználóval” nem, pedig erre lenne
szükség. A tavalyi lövészeten bekövetkezett egyik hiba
egyértelműen a kiképzés hiányosságaira volt visszavezethető, a
katona ugyanis rosszul helyezte be a Mistral tápegységét, emiatt
nem indulhatott el a rakéta. (erről a későbbiekben még lesz szó)
A
március 20-ától tervezett franciaországi látogatásunk az Irak
elleni háború miatt elmaradt, de az újabb időpontot már nem
veszélyeztette semmi, így június 20-án Párizsba utazhattunk, ami
a lehető legjobb időpontnak bizonyult, hiszen részt vehettünk a
Le Bourget kiállítás két zárónapján, ahol egyébként az MBDA
volt az egyik nagy kiállító. Standjukon az összes
jelenleg gyártásban lévő és fejlesztés alatt álló típusuk
makettjét láthattuk, köztük az ASTER légvédelmi komplexum
rakétáját, amely elsőként a francia haditengerészet Charles de
Gaulle nukleáris meghajtású repülőgép hordozóján állt
szolgálatba.
Az
„európai Patriot”-nak is nevezett komplexum angol és olasz
hadihajókon is üzembe lesz állítva és természetesen dolgoznak a
szárazföldi mobil változaton is.
A
tervezés stádiumában lévő Meteor nagyhatótávú aktív
lokátoros önirányítású légiharc rakétának már a legújabb
módosítás utáni makettjét állították ki. Eldőlt, hogy a
fegyver súlypont közelében lévő szárnyaira nincs szükség,
ezért azokat elhagyták, és egyedüli aerodinamikai felületként
csak a törzsvégen kereszt alakban elhelyezett négy kormány marad
meg. A Meteor nem egyedül az MBDA gyártmánya lesz, a
fejlesztésben ugyanis résztvesznek a németek, svédek és
amerikaiak is. A cég új büszkesége a Storm Shadow , amelynek 27
példányát vetették be sikeresen a RAF Tornado GR.4-es gépei,
méretével és arányaival kiemelkedett a többnyire kisebb, és
karcsúbb rakéták közül. Ugyancsak a nagyobb gyártmányok közé
tartozik a híres Exocet hajó elleni rakéta is, amit annak idején
még az Aerospatiale fejlesztett ki, jóval a Matra-ba történő
beolvadása előtt.
Az
Exocet MM-40 Block 3 változat makettjén feltűnt, hogy a hátsó
harmadban a szárnyak közötti síkban összesen négy kis levegő
beömlő nyílás található. A fegyver hatótávolságának
növeléséhez ugyanis a hosszú égésidejű rakétahajtómű
helyére egy kisméretű gázturbinás hajtóművet építenek be. A
négy szívócsatorna így akkor is biztosítja a levegő ellátást,
ha a fegyver intenzíven manőverezik és valamelyik oldala emiatt
leárnyékolt. Az új meghajtási mód miatt a rakéta eredeti max.
60-70 km-es hatótávolsága jóval 100 km fölé növelhető.
Az
MBDA olasz részlege a volt Alenia kiállította többek között a
Marte hajó elleni rakéta makettjét, valamint az Aspide légvédelmi
komplexum rakétáját, amely eredetileg az amerikai AIM-7 Sparrow
légiharc típuson alapult, de mára már alig hasonlít rá. A
fegyver zárt konténerből indul, ezért módosították az
aerodinamikai felületeit, és hajtómű szekciója is átalakult,
nagyobb átmérője lett, így nőhetett a fegyver hatótávolsága.
Mivel a kiállításon csak a fegyverek műanyag makettjét lehetett
látni, ezért a további felsorolástól eltekintünk, hiszen a
későbbiekben ugyanezen eszközök többségét eredetiben is
megtekinthettük, ami természetesen sokkal érdekesebb volt, ezért
ennek részleteiről a cikk további részében számolunk be.
Vendéglátóink
maximálisan igyekeztek a kedvünkben járni, így kérésünkre
megszervezték, hogy a velük szoros kapcsolatban álló Dassault
standján közelebbi ismeretségbe kerülhessünk a Rafale
vadászbombázóval, amiről majd egy külön cikkben számolunk be.
Az
MBDA tárgyaló helyiségei a „Chalet-soron” a lehető legjobb
helyen voltak a pályaküszöb közelében, így a repülési program
megtekintéséhez illetve fotózásához kitűnőek voltak a
körülmények.
Franciaországi
látogatásunk a Le Bourget kiállítás zárása után a Párizstól
délre lévő Bourges-ban folytatódott. Az ódon kisváros egyik
legnagyobb munkaadója az MBDA, ugyanis itt illetve a környéken
összpontosul a gyártási kapacitás többsége. A cég saját
maga állítja elő a szükséges alkatrészek és berendezések
többségét, míg máshol a külső beszállítók aránya a
magasabb.
A
legnagyobb, 1430 főt foglalkoztató üzem Bourges repülőtere
mellett terül el. Itt gyártják a különböző rakétatípusok
egyes mechanikus összetevőit, elektromos és elektronikus
berendezéseit , giroszkópjait, indítósinjeit, stb. Az üzem
szakosodott az egyre nagyobb mértékben használt kompozit
szerkezeti részek gyártására , kapacitásuk lehetővé tette,
hogy beszállítói legyenek az Airbus cégnek is.
Az
MBDA üzemébe természetesen szigorú előzetes, illetve helyi
ellenőrzés után léphettünk be. Mivel az alkatrészgyártás
önmagában nem tartozik a legérdekesebb folyamatok közé, hiszen
többnyire forgácsoló gépsorokat lehet látni, ezért ebben az
üzemben „csak” a házi múzeumot tekintettük meg, ahol a
gyártott fegyvertípusok eredeti példányait állították ki. Az
„éles” rakétákhoz képest mindössze annyi volt a különbség,
hogy ezek a példányok nem tartalmaztak hajtó- illetve
robbanóanyagot. Több rakétát metszetben láthattunk, és
szerencsénkre itt még nem volt korlátozva a fotózási lehetőség.
A „tárlat” első darabja az évtizedekkel ezelőtt világhírnevet
szerzett Exocet volt, amelyet 1982-ben az argentin haditengerészeti
légierő vetett be sikeresen az angol flotta hajói ellen. A légi
indítású változat mellett sorakozott a hajóról, illetve
tengeralattjáróról kilőhető típus. Előbbi hermetikus tároló
konténerből indul, ezt követően nyílnak ki szárnyai illetve
kormányfelületei. A víz alól útjára bocsátható típus a
legérdekesebb.
Egy
„torpedó” belsejében található, így a tengeralattjáró
fedélzetéről sűrített levegővel, vízszintesen lövik ki. A cső
elhagyása után beinduló rakétahajtómű és a kormányrendszer
segítségével a víz fölé emelkedik, majd leválik a „torpedó”
orrkúpja és ekkor gyújt be az Exocet, amely ezt követően
ugyanúgy végzi a cél megközelítését illetve megsemmisítését,
mint a többi változat.
Érdekesség,
hogy a „torpedó” nem rendelkezik mozgatható
kormányfelületekkel, a vízből történő kiemelkedést a hajtómű
tolóerővektorának eltérítésével oldják meg.
Mivel
az Exocet „méretes” fegyver, kisebb helikopterek fedélzetéről
nem alkalmazható.
Ennek
az űrnek a betöltésére szolgál a cég AS-15 típusú rakétája,
amely még a könnyű Panther helikopter számára is megfelelő.
Mivel ennek a hatótávolsága is kisebb, ezért irányítását nem
aktív radarral, hanem a hordozó eszköz segítségével oldották
meg. Az AS-15 mellett láthattuk a jövő hajó elleni rakétáját,
az egyelőre még nem létező ANF néven emlegetett fegyver
makettjét, amely tulajdonképpen nem is rakéta, mivel
torlósugárhajtómű segítségével repül. A sebessége
szuperszonikus, ami nagyon lerövidíti a repülés idejét és
egyben megnehezíti a megtámadott hajó légvédelmének dolgát. Az
Apache/Scalp/Storm Shadow ugyancsak makett formájában volt
kiállítva csakúgy, mint a nukleáris csapásmérésre szolgáló
ASMP új változata. Eredeti metszet volt viszont a Mica légiharc
rakéta, indító berendezésével együtt.
A
Mirage 2000-5 számára fejlesztették ki a pneumatikus leoldó
berendezést, amely nagynyomású nitrogén segítségével löki
lefelé a hajtómű beindulása előtt. A kombinált gáz és
aerodinamikai kormányzású Mica a Rafale jelenlegi fő fegyvere, de
érdekes módon továbbfejlesztését nem tervezik, inkább a már
említett Meteor-t rendszeresíti majd a francia légierő is. Nem
láthattuk a Magic kishatótávú légiharc rakétát, talán azért,
mivel gyártása már megszűnt, szerepét lassan átveszi a Mica
infravörös önirányítású változata. A korszerű francia
harcigépek jelenleg egyetlen földi célok elleni irányított
rakétája az AS-30L.
A
félaktív lézeres önirányítású fegyver metszetén jól
látszott, hogy kétfázisú szilárd tüzelőanyagú hajtóműve
van, amelyek kb. 10 km-es hatótávolság elérését teszik
lehetővé. Ez elvileg lehetne több is, de feltétel, hogy a
repülőgépen lévő célmegjelölő is lássa a célt, ami erősen
függ a légköri viszonyoktól.
A
légvédelmi eszközök között a Roland és az ASTER komplexum
rakétáját láthattuk, de metszetben csak az előbbit. Külön
csoportosításban helyezték el a páncéltörő rakétákat,
amelyekből igazán nagy a választék. Közös jellemzőjük, hogy
az irányításuk huzallal történik, ami egyszerű és nem
zavarható.
A
Milan és a Hot már nem új típus, de még mindig gyártásban van,
összesítve már több, mint félmillió (!) példányban készültek.
Az újabb kishatótávú, max. 600 méterre lévő földi célok
ellen bevethető Eryx jelenleg napi 50 db-os mennyiségben készül,
főként exportra. Érdekesség, hogy ehhez megszólalásig hasonló
típust Jugoszláviában is gyártottak néhány éve „Bumbar”
típusjelzéssel.
Az
MBDA gyártja a francia légierő és légvédelem számára a
célgépeket is, ezek közül a legelterjedtebb C-22-es szerepelt a
bemutatott fegyverek között.
A
max. 0,9 Mach sebességű távvezérelt repülő eszköz 13 km
magasságig képes emelkedni, és max. 6,5 g-s túlterheléssel
fordulózhat. Szerkezete a lehető legegyszerűbb, hiszen egyszer
használatos, de ha nem sikerül lelőni, akkor ejtőernyővel
leszállhat és újabb repülésre is alkalmassá tehető.
A
„házi múzeum” megtekintése után a cég néhány kilóméterre
lévő másik részlegébe mentünk, Subdray-ba. Noha az erdős
területen létesített üzem a legnagyobb kiterjedésű, mindössze
543-an dolgoznak ott. A cégegyesülési hullám után létrejött
Roxel válallat is használja a területet, feladatuk a szilárd
tüzelőanyagú hajtóművek illetve a harci részek fejlesztése,
tesztelése és integrációja. Sajnos tevékenységükkel nem
ismerkedhettünk meg, csak annyit láthattunk, hogy az épületeik
mellett elképesztő méretű sűrített levegős tartályok voltak.
A szigorúan őrzött terület több szempontból is katonai
objektumra emlékeztetett, számos földdel fedett betonbunker
sorakozott az utak mellett, és az épületek között magas
földhányások voltak, amelyek robbanás vagy tűz esetén
hivatottak korlátozni a továbbterjedést.
Innen
már nem szolgálhatunk kép információkkal, mivel a fotózás
szigorúan tilos, és még a mobiltelefonokat is ki kellett
kapcsolni. Utóbbi oka hasonló volt, mint a repülőgépeken, több
olyan helyiségbe is bementünk, ahol az elektromágneses impulzusok
esetleg problémát okozhattak volna. Fotókat csak a hagyományos
géppel dolgozó helyi fényképész készíthetett, aki tisztában
volt a biztonsági illetve titokvédelmi előírásokkal is.
Először
az ASTER végszerelő üzemét néztük meg, ahol a bejáratnál lévő
tárlóban elhelyezték az eredeti alkatrészekből összeállított
„robbantott” változatot.
Az
épületet célirányosan, egyedi módon építették meg. A
különböző munkafolyamatok végzésére szolgáló, egymás
mellett sorakozó helyiségek fala közel fél méter vastag betonból
készült, ehhez illően erős ajtókkal. Plafon azonban nem volt,
felül mindegyik helyiség a tető alatti közös térbe nyílt. Ha
valamelyik helyiségben lévő rakéta baleset következtében
felrobban, akkor így a nyomás nem vetheti szét a falakat. Az ASTER
rakéták fődarabjai speciális állványokon helyezték el,
amelyből minden helyiségben csak egy volt, azaz egyidejűleg nem
folyhatott több rakétán is munka, ugyancsak biztonsági
megfontolásból. Az állványok mögött, az ajtóval átellenes
falon a rakéta fúvócsövénél kb. 1X1 méteres műanyag panel
volt beépítve, ez a hajtómű véletlen beindulása esetén
kiszakad és a külső szabad térbe vezeti a forró gázt. Mivel a
hajtómű tolóereje soktonnás, ezért a szerelőpad masszív
acélcsavarokkal lett rögzítve a betonpadlóhoz, így a rakéta
ekkor sem szabadulhat el. Az ASTER részegységeinek összeszerelése
bonyolult és sokrétű munka, ezért annak teljes automatizálása
egyelőre lehetetlen, még sok manuális tevékenységet igényel. A
fekete antisztatikus ruhát viselő szerelők tevékenységét
folyamatosan nyomon követik, egy az épület centrumában lévő
számítógép teremben. Ugyanitt ellenőrzik az egyes
munkafolyamatok után a rakéta alrendszereinek paramétereit, már
amit elektronikusan lehetséges.
Az
üzem tesztelő részlegében további, eddig általunk még sohasem
látott érdekességekkel találkozhattunk. Az elkészült
rakéták elektromos és elektronikus rendszereit alapos
működéspróbának vetik alá, így a rejtett hibák még időben
kideríthetők. Ez nagyon fontos, hiszen ha a fegyvert akár tíz
évnyi tárolás, szállítás, átrakodás, stb. után használják
fel, akkor is megbízhatóan kell működnie. Mivel manapság már
többnyire elektromos szervók működtetik a kormányfelületeket,
ezért a rendszer összműködése akár többször is ellenőrizhető.
A régebbi lőporgázas kormányrendszereknél ez nem volt
lehetséges, mivel azok „egyszer használatosak” voltak 1-2
perces össz üzemidővel.
Egy
nagyméretű helyiségben félkörben „anehoikus” falat
létesítettek, amely radarhullám elnyelő gúlákból volt
összeállítva. Ennek geometriai középpontjában volt a három
szabadságfokú forgatható állvány, amelyet fotók hiányában úgy
kell elképzelni, mint egy vastag szárú kb. kétméteres „U”
betűt, amely függőleges tengelye körül elforoghat. Két szára
között egy másik, kisebb keret volt, amelyben egy harmadik. Ezzel
megoldhatóvá vált, hogy a legbelül elhelyezett rakétafej
bólintó, legyező és orsózó mozgatását biztosítsák, a
berendezés egyedül a vízszintes gyorsulást nem volt képes
imitálni. A tonnás próbapadot hidraulika mozgatta, mégpedig
villámgyorsan, nagy szögsebességgel és nagyon precízen
szögpercnyi pontossággal. Egy különálló állványon helyezték
el a rakéta kormányzó szekcióját, amit kábelek kötöttek össze
a fejrésszel, illetve egy külső áramforrással, hiszen a fegyver
energiaellátását egyszer használatos termoakkumulátor
biztosítja.
Ezúttal
egy MM-40 Exocet rakéta tesztje folyt. A „bevetés” egy 32 km
távolságban haladó hajó ellen történt, amit az „anehoikus”
háttér előtt lassan mozgatott szögvisszaverő imitált.
A
szomszédos üvegfalú helyiségből jól láthattuk a folyamatot,
amit még érthetőbbé tett a képernyőn látott „repülési”
útvonal. Az Exocet „indítására” a 60 fokos szögben fixen
álló csőből került sor, ami után a rakétafej azonnal elfordult
kissé lefelé, illetve vízszintes helyzetbe, hiszen a célt a víz
felett néhány méteres magasságban közelíti meg. A magasság
pontos tartásához a kormányok folyamatosan dolgoztak, mégpedig
látszólag koordinálatlanul nagy szögsebességgel de kis
kitérésekkel szinte rezegtek. Amint a rakéta a cél közelébe
került, hirtelen intenzív, 20-30 fokos mozgásokat
végzett jobbra-balra és kisebb mértékben fel-le, ez a hajó
légvédelmének dolgát volt hivatva megnehezíteni a becsapódás
előtti pillanatokban. A találatról a rendszer leállása
tanúskodott, a teszt megfigyelőinek munkája viszont csak ekkor
kezdődött, hiszen a számítógépek által rögzített
hatalmas mennyiségű paramétert ellenőrizni kellett, bár ez
részben automatikus, hiszen „csak” program kérdése, hogy a
tűrésen kívüli értékek helyét és idejét kijelezze.
Amennyiben szükséges, akkor szabályozások után a teszt
megismételhető és a rakéta csak ezután kerülhet a végszerelő
üzembe, ahol elnyeri végső alakját.
Egy
szomszédos hasonló felszereltségű helyiségben az
ASTER működéspróbáját nézhettük meg. A célpont egy kis
magasságban közeledő nagy sebességű kisméretű repülő eszköz
volt, talán éppen az Exocet-hez hasonló hajó elleni rakéta. Az
ASTER függőlegesen indult, majd a rakétafej a három szabadságfokú
keretben villámgyorsan lefelé fordult és alig három másodperc
alatt végrehajtotta a cél megsemmisítését. Mivel minden nagyon
gyorsan történt, ezért a kedvünkért megismételték a tesztet. A
számítógép képernyőjén „visszanézve” már érthetőbbé
vált a folyamat, a gyorsító fokozat leválását követően
pillanatokkal már be is következett a „találat”.
Látogatásunk
következő és egyben utolsó állomása Selles Saint Denis volt,
ahol a Mica, Storm Shadow és a Mistral végszerelése történik. A
bejáratnál egy postaládákhoz hasonló zárható fióksor tűnt
fel, ami arra szolgált, hogy a dolgozók ezekben helyezzék el
minden olyan személyes tárgyukat, főként a dohányzással
kapcsolatos tűzgyújtó eszközöket, amelyeket tilos az üzem
területére bevinni.
Először
a cég új büszkesége, a Storm Shadow végszerelő műhelyét
néztük meg. Mivel „repülőgépről” van szó, ez is zömében
kézi munkát igényel, amit nem szalagrendszerben, hanem egyenként
végeztek. Az elkészülés különböző fázisaiban lévő
robotgépek némelyikén jól látszott az orrba épített képalkotó
infravörös kamera, amelyet a becsapódás előtti másodpercekben
leváló orrkúp tesz szabaddá. A vezérlőrendszernek elég rövid
ideje van ezután, a pillanatnyilag látott képet összehasonlítja
a számítógép memóriájában tárolt felderítő fotóval és az
„ugrás” utáni leborítás közben ennek alapján helyesbíti a
becsapódás helyét, mégpedig méteres pontossággal. Kísérőink
szerint a francia megrendelésre készülő Scalp külsőre teljesen
azonos az angoloknak gyártott változattal, egyedüli különbség
az eltérő „interface” amely a repülőgép rendszereivel
történő kapcsolattartást biztosítja. A nem szabványos
elektronikus adatbusz rendszerek alkalmazása komoly hátrányt okoz
a franciáknak, akik a jövőben át fognak térni az USA-ban
kidolgozott, és a NATO-ban szabványossá vált rendszerekre,
amelyeket egyébként már az oroszok is alkalmaznak újabb
harcigépeik fedélzetén.
Egy
másik üzemrészben videofelvételről láthattuk a Mistral
végszerelését. Mivel kisméretű és viszonylag egyszerűbb
fegyverről van szó nagy gyártási mennyiség mellett, ezért ezt a
folyamatot már lehetséges és érdemes volt automatizálni, a
rakéta fő összetevőit emberi kéz érintése nélkül ipari
robotok szerelik össze. Az elektronikus végellenőrzés is
automatikus, a fegyver rendszereit 20 másodperc alatt leteszteli az
erre szolgáló berendezés. Az általunk látott épületben nem a
rakéta, hanem az ALBI indítóberendezés sorozatgyártása folyt.
Ez a nálunk rendszeresített ATLAS-hoz hasonlóan körben
elforgatható dupla állványt tartalmaz azzal a különbséggel,
hogy ezt páncélozott harcjárművek tetejére lehet felszerelni.
Valószínű, hogy nem véletlenül mutatták meg nekünk mindezt,
ugyanis néhány év múlva újabb kishatótávú légvédelmi
komplexumok beszerzése válik esedékessé a Magyar Honvédség
számára, és a megrendelésre pályázik az MBDA. Már el is
végeztek néhány vizsgálatot azzal kapcsolatban, hogyan lehetne az
ALBI rendszert integrálni a meglévő BTR-80-as páncélozott
harcjárműveinken. Ugyan ezután is csak álló helyzetből
lenne lehetséges a tüzelés, de mégis nagy előrelépést
jelentene a jelenlegi állapothoz képest, mivel a BTR-ek
hatékonyabban biztosítanák a csapatlégvédelmet, és a
kezelőszemélyzet védelme is jobb lenne, mivel a lövésznek csak
az indítás, illetve a rakéták indítóállványra helyezése
közben kell kibújnia a jármű tetején.
Vendéglátóink
egy kis meglepetést is tartogattak számunkra az üzemhez tartozó
gyakorlótéren, ahol háromféle Mistral komplexumot is
felsorakoztattak.
Messziről
felismertük a nálunk is rendszeresített, Unimog alvázra
telepített rendszert, amiből a gyártó is rendelkezik
mintapéldánnyal, hiszen műszaki probléma, továbbfejlesztés stb.
esetén így könnyebben tud segítséget nyújtani a megrendelőnek.
Csaknem
ugyanezt „tudja” a kéttengelyes páncélozott Panhard
terepjáróra szerelt ALBI is azzal a különbséggel, hogy a jármű
belső terében négy tartalék rakéta található. Harcértékét
növeli, hogy a vezető melletti ülésből egy a tetőre szerelhető
géppuska is kezelhető. A harcvezetés rendszere is jobb, mint a
nálunk alkalmazott változatnál, ugyanis két komplett
rádióberendezést szereltek be a belső térben egy a célok
helyzetét kijelző indikátorral együtt.
A
harmadik komplexum egy MANPADS volt, azaz a két katona által
hordozható legegyszerűbb változat, amit mindannyian ki is
próbálhattunk. A rakéta inrfaérzékelője eredeti volt, viszont a
harci rész és a hajtómű helyén egy argontartályt helyeztek el,
amely az egyszer használatos cserélhető tápegységet
helyettesítette. Ezzel a megoldással olcsóbb a gyakorlás, a
berendezést a beépített számláló szerint már több, mint
hétezer imitált rakétaindításra használták. Az elektromos
táplálás külön akkumulátorról történt, vékony kábelen
keresztül. Az „élesben” alkamazott tápegység 700 bar nyomású
argongázt és termoakkumulátort tartalmaz, ezek együttesen 45
másodpercig biztosítják a rakéta tűzkész állapotát, azaz az
infrafej ennyi ideig megfelelő mértékben mélyhűtött a nagyobb
érzékenység biztosításához, és eddig áll rendelkezésre az
egyenáram is is. Ha ezidő alatt nem kerül sor az indításra,
akkor a tápegységet újra kell cserélni, ami nem is olyan
egyszerű. A nagyméretű hengeres konzervdobozhoz hasonló
tápegységet pontosan kell a helyére illeszteni, majd nagy erővel
a felfelé nyomni, ami elsőre nem mindig sikerült még az MBDA
szakemberének sem. A cserélhető eszköz alkalmazása túl
drágává tenné a gyakorlást, ezért dolgozták ki az említett
helyettesítő módszert.
A MANPADS-on
a célzóberendezés helyén egy infrakamera volt felszerelve, ami
fekete-fehér hőképet biztosított. A cél hálátlan szerepét 1-2
km távolságban köröző kis túrarepülőgép játszotta, amely
viszonylag kis hőkibocsátása ellenére tökéletesen látszott a
gumi árnyékolóval ellátott képernyőn.
Az
indítás folyamata a következő. A cél vizuális észlelése és a
látómezőben lévő négyzet illetve szálkereszt fedésbe hozása
után a jobb kézzel fogott markolaton hüvelykujjal meg kell nyomni
a tápegység aktiváló gombját, ami az áramot illetve a gázt
biztosítja a rakéta számára. Szaggatott hangjelzés tudatja, hogy
a rakéta infrafeje „látja” a célt, ezt követően annak
haladási irányától függően elé és felfelé kell mozdítani az
indítóállványt egészen addig, amíg a hangjelzés folyamatossá
nem válik. Ekkor a jobb kéz mutató ujjával meg lehet húzni az
„elsütő billentyűt” . A nem szokványos procedúra az
előretartással segít a rakétának, amelynek így repülés közben
kisebb manővert kell végeznie, hiszen indítása nem a cél, hanem
egy becsült találkozási pont irányába történik. Ez különösen
kis távolságú és nagy sebességű cél esetén lehet nehéz,
hiszen a megfelelő előretartáshoz a cél már kicsúszik a kamera
látómezejéből. Kellő gyakorlottság esetén azonban a dolog
biztosan működik. Utóbbival is gond lehet idehaza, ahol a tavalyi
lövészeten a legegyszerűbb módon, szemben közeledtek a célok,
így az előretartáshoz csak kismértékben meg kellett emelni az
indítóállványt.
Franciaországi
látogatásunk meggyőzően bizonyította, hogy az MBDA az európai
hadiipar egyik legmagasabb szinten álló vállalat csoportja,
amellyel érdemes és kell is együttműködni, ugyanis a nálunk
rendszeresített ATLAS rendszer elengedhetetlenül bővítésre
szorul. Hogy csak egy területet említsünk, meg kell oldani az
indítóállványokon is az IFF rendszer alkalmazását, ami
kidolgozott módszer, csak a mi részünkről nem volt rá igény. A
jövőben egyéb fegyvertípusok, pl. repülőgép fedélzeti
eszközök terén is megfontolandó az együttműködés, hiszen az
MBDA jelenleg a nagyhatótávú légiharc rakéták kivételével (a
Meteor még jóideig fejlesztés alatt áll) minden feladatkörre
rendelkezik korszerű típussal.
Jól
szervezett látogatásunk lebonyolításáért
köszönettel tartozunk az MBDA vezetésének, illetve a kíséretünket
ellátó két munkatársának.
Fegyver
újdonságok Le Bourget-ban
Vaskupola
és a többiek
A két
évente ismétlődő kiállításon megszokott, hogy a repülés
„járulékos” területeivel kapcsolatos újdonságokat
is bemutatják. Ezek például a repülőgép fedélzeti és
egyéb fegyverrendszerek, amelyek között minden alkalommal
szerepelnek érdekes koncepciók, tervek, és már megvalósult
eszközök.
Az
utóbbi kategóriába tartozik az izraeli Iron Dome (Vaskupola)
rendszer, amely a rendszerbe állítást követően szinte azonnal
bevetésre került. Néhány éve ezerszám csapódtak be izraeli
területen a Libanonból indított rakéták, ezen felül Gázából
is rendszeresen érkeznek nem kívánt „küldemények”, amelyek
jelentős kárt okoztak és számos emberéletet követeltek. Hosszú
ideje napirenden van a Kasszam és a Grad rakéták elleni védelem,
de hatékony, és minden szempontból megfelelő megoldás nem
született. A Nautilus lézerfegyver fejlesztése leállt, és
helyette egy sokkal konzervatívabb utat kerestek. Ez az Iron Dome,
egy rendkívül rövid reakcióidejű légvédelmi
rakétarendszer, amely azonban csak a szóban forgó feladatra
alkalmas. Nevezetesen a kis hatótávú föld-föld rakéták és
tüzérségi lövedékek jelentik a fő veszélyt, ezért ezek
repülés közbeni megsemmisítése a cél. Egy 122 mm-es Grad rakéta
vagy egy 152 mm-es ágyúlövedék eltalálása nem kis nehézséggel
jár, emellett nagyon költséges is.
Az
Iron Dome ellenzői is ezt hangoztatják, egy a palesztinok által
barkácsolt Kasszam rakéta pár száz dollárból elkészül, az új
légvédelmi rendszer Tamir rakétája pedig óvatos becslések
szerint is legalább 50 ezer, nem beszélve a teljes komplexum több
millió dolláros beszerzési és fenntartási költségeiről.
A
szóban forgó fegyver a Rafael Derby izraeli fejlesztésű légiharc
rakétán alapul, mérete és tömege is hasonló, vagyis 3 méter
hosszú, 160 mm átmérőjű, de annál némileg kisebb tömegű.
A szóban forgó típus aktív radaros önirányítású, ezt a
rendszert nyilván módosítani kellett, hiszen egy szemből
tenyérnyi felületű célt nehezebb megtalálni. Sok manőverezésre
azonban nincs szükség, ugyanis ahogy a repülőgép fedélzeti
változatnál, úgy ennél is megoldott a pályakorrekciós jelek
alapján történő célmegközelítés. A végfázisban sem
kell intenzíven manővereznie a rakétának, ugyanis a lövedékek
és a Grad/Kasszam rakéták jól prognosztizálható ballisztikus
pályán repülnek, vagyis a találkozási pont viszonylag nagy
pontossággal prognosztizálható.
A
légvédelmi komplexum három fő elemből áll, ezek a Elta által
fejlesztett felderítő és célkövető radar, a harcvezetési pont
és az indítók. Noha a rendszert exportra is ajánlják, elég
kevés az információ, Le Bourget-ban csak az utóbbi elemet
állították ki. A 20 rakéta tároló-indító konténert
„kötegelve” terepjáró platójára szerelve is alkalmazhatják,
de arról percek alatt lerakható a telepítési helyen. Azimut
szerint fix az indító állvány, annak forgatására nincs szükség,
hiszen a fenyegetés iránya ismert. A rendszer többi elemét is
hasonló járműveken helyezték el, így a megfelelő mobilitás
biztosított. A reklám anyagok szerint az Iron Dome 4-70 km közötti
távolságban képes a célleküzdésre, amellyel kapcsolatban
engedtessék meg a kételkedés. A rakéta repülőgép fedélzeti
változatánál sincs ekkora effektív hatótávolság, a nulla
kezdősebességű légvédelmi változat esetében ez még inkább
korlátozott. A ködösítésnek ezúttal nagyon is ésszerű oka
van. A palesztinok Hamasz szervezete így (egyelőre)
nem tudhatja, hogy a telepítési helyektől távolabb
lévő célokat eredményesen támadhatják, vagy nem.
Az
Iron Dome fejlesztése 2005-ben kezdődött, az első aktív üteget
pedig 2011. március 27-én helyezték üzembe Berseva közelében.
Április 7-én sor került az első éles elfogásra, a Gázából
indított Grad rakétát sikeresen megsemmisítették a becsapódás
előtt. Augusztus végéig összesen 20 elfogás történt, az egyik
esetben a Hamasz igyekezett túlterhelni a rendszert és egyszerre
hét rakétát lőttek ki. Az Iron Dome ötöt „leszedett”,
vagyis ez a rendszer sem száz százalékos, de ezt nem is lehet
elvárni.
A
tűzvezető rendszer csak azokban az esetekben indítja (minden
bizonnyal automatikusan a hihetetlenül rövid rendelkezésre álló
idő miatt) a Tamir rakétákat, ha a cél röppályájának elemzése
alapján lakott területen történő becsapódás várható. Mivel a
palesztin rakéták nagyon pontatlanok, többségük nem okoz kárt,
így nem is kell ellenük felhasználni az új fegyvert. 2011 nyár
végéig két komplexumot telepítettek, ezek számát 2013-ra
kilencre kívánják növelni. A rendszeresítés lehetőségét már
több ország vizsgálja, pl. Szingapur komolyan érdeklődik az Iron
Dome iránt.
A
Rafael cég kiállíotta a fejlesztés alatt álló további
fegyverek makettjét is. A már ismert Derby és Python légiharc
rakétáknak több újabb földi indítású légvédelmi változatát
is bemutatták, ezek szilárd tüzelőanyagú gyorsító fokozattal
rendelkeznek, amelyek a kiégést követően leválnak.
Addig
a rakéták irányító rendszerét blokkolják, vagyis ezen
fegyverek minimális hatótávolsága nagyobb. A makettek között
látható volt egy szokatlan kialakítású rakéta is, ez az
aszimmetrikus orrkúppal szerelt Stunner. A fura megoldás a kettős
irányító rendszer miatt szükséges, az infravörös detektor
mellett ugyanis beépítették az aktív radar kisméretű antennáját
is. Ez lesz a következő generációs izraeli légiharc rakéta,
amelynek zavarása sokkal nehezebb feladat.
Az
izraeli kiállítás szervezők nem álltak a helyzet magaslatán,
legalábbis a rendelkezésre álló terület kihasználása terén. A
portékát szinte fotózhatatlanul helyezték el.
A
másik jelentős izraeli cég az Israel Aircraft Industries is
jelentkezett új fegyver típussal. A MLGB (Medium weight Laser
Guided Bomb) meghatározás kissé fura, ugyanis a bomba mindössze
115 kg-os. Izrael eddig vezető szerepet játszott a pilóta nélküli
gépek piacán, de érdekes módon nem volt felfegyverezhető
típusuk.
Hasonlóan
az amerikai Predator és Reaper típushoz, a jövőben az izraeli
gépek is bevethetnek majd fegyvereket, ezek közül az egyik lesz az
MLGB, amely a félaktív lézeres önirányítás mellett GPS alapú
navigációval is rendelkezik. A fix földi célok megsemmisítése
ennek alapján történhet, míg a mozgó, vagy nagyobb
precizitást igényelő cél ellen a lézeres módszert alkalmazzák.
A kisméretű bomba 1,7 méter hosszú, fix szárnyainak fesztávja
0,82 méter, felfüggesztése pedig a szabvány 14 hüvelykes horog
távolságú bombazárra történhet.
Irányítási
módját tekintve hasonló kategóriát képvisel az amerikai cégek
és az európai MBDA által közösen fejlesztett SABER (Small Air
Bomb Extended Range), azonban ez egy nagyságrenddel még kisebb. Ezt
a fegyvert is az UCAV (pilóta nélküli harci gép) típusok számára
fejlesztik, koncentrált nagy precizitású, kevés járulékos
károkozással járó bevetések során.
A
leoldást követően kinyíló „Diamond Back” szárnykészletnek
köszönhetően a SABER az indítási magasságtól függően több
kilométerre is elrepülhet az inerciális és GPS navigációs
rendszere segítségével. A cél közelében meg kell oldani külső
forrásból a lézeres célmegjelölést, így biztosítható az egy
méteren belüli pontosság. A bomba gyújtószerkezete több
üzemmódú, a célpont jellegétől függően előre meghatározható,
hogy a becsapódásnál, még a levegőben, vagy pedig pl. egy
háztető átütését követően az épület belsejében robbanjon.
A
SABER a miniatürizálás egyik jelenlegi csúcsterméke, ugyanis
induló tömege 4,5 kg (!) és ebben benne van a bomba, a
szárnykészlet, a vezérlő elektronika, annak energia ellátása,
kormányzó mechanizmus, stb. A megnövelt hatótávú változat
saját hajtóművel is rendelkezik ez azonban csak egy egyszerű
szilárd tüzelőanyagú, néhány másodperces égésidejű rakéta,
amely 13 kg-ra növeli az induló tömeget és megtriplázza a
bevetési távolságot.
A
fegyver gyártásra kész, fejlesztése tovább folyik, az infravörös
és televíziós szenzor integrációját tervezik, amit adatátviteli
rendszerrel egészítenek ki. Ez lehetővé teszi, hogy a cél
kijelölése a fegyver orrában lévő kamera képe alapján
történjen, vagyis nincs szükség a cél közelében külső
lézeres célmegjelölésre. Az operátor a közvetített kép
alapján jelöli ki a célt, amelyet ezt követően további teendő
nélkül a fegyver automatikusan megsemmisít.
Az
európai MBDA a világ legnagyobb rakéta és egyéb magas
technológiájú fegyver gyártója, ennek megfelelően képes
fenntartani egy olyan mérnök gárdát, amelynek feladata a hosszú
távú igények elemzése alapján történő fejlesztési
irányvonalak meghatározása, új koncepciók kidolgozása. Le
Bourget-ban egy ilyen vadonatúj elképzelést mutattak be.
Az
MBDA egyik régi slágercikke az Exocet hajó elleni rakéta, amely
több háborús konfliktus során is eredményesen szerepelt. Az idő
azonban lassan eljár felette, pontosabban a hadihajók légvédelmének
fejlődése miatt a jövőben egyre kisebb lesz az eredményes
alkalmazás esélye. Növelni kell a rakéták sebességét, ami
megnehezíti a védekezést. Már több szuperszonikus típus
létezik, ilyen lenne az új CVS 401 Perseus is, azonban az újdonság
nem csak a 3 Mach sebességben van.
A
fegyver tulajdonképpen nem is rakéta, mivel egy új technológiájú
torlósugár hajtóművel üzemel. Az „folyamatos detonációs
hullám hajtómű” jellegzetessége, hogy nincs mozgó alkatrésze,
és nem állandó benne az égés, hanem rövid impulzusokban
táplálják be az üzemanyagot. Ez a repülési magasságtól
függően max. 300 km megtételéhez elegendő.
A
fegyver orrában AESA rendszerű radart képzelnek el kiegészítve
LADAR-al, vagyis lézer radarral, amely a végfázisban biztosítja a
nagy pontosságú becsapódást. Ezen a területen is újdonsággal
szolgál a Preseus. Az eddigi hajó elleni fegyverek egyetlen
nagyméretű harci résszel romboltak, és többnyire nem okoztak
végzetes sérülést. Kevés kivételtől eltekintve az Exocet vagy
Harpoon találat után a hajók javíthatók maradtak. Hatásosabb
tehát ha a koncentrált, egy helyre összpontosuló pusztítást
megosztják. Ennek érdekében az új fegyver fő harci része
mellett két kisebb is helyet kap, amelyek a becsapódást megelőző
pillanatokban oldalra kirepülnek. A fegyver inerciális rendszerének
jelei alapján határozzák meg a szétválás pillanatát ezzel
megoldható, hogy a megtámadott hajó három pontján legyen
károkozás egyidejűleg . A résztöltetek ugyan csak 40 kg-osak, de
ezek is elegendőek ahhoz, hogy megosszák a hajó kárelhárító
csapatának összehangolt munkáját.
(fotó
MBDA)
A
Perseus nem csak tengeri célok ellen vethető be, hanem
szárazföldiek elpusztítására is alkalmas lesz. Ez annyiban
bonyolultabb, hogy a fedélzeti radar nehezebben találja meg a
kijelölt célt, mint a vízen, ahol a hajó jó elkülönül a
környezetétől. Ipari létesítmények, repülőterek, légvédelmi
bázisok ellen különösen hatékony lehet a fegyver, amelynek
megvalósulása azonban még egyáltalán nem biztos, hiszen még
csak egy részlegesen kidolgozott céges elképzelésről van szó,
amelyre nincs megrendelés.
Az
MBDA a meglévő fegyverrendszerek korszerűsítésével is
foglalkozik. A kelet-európai országokban még rendszerben álló
régi orosz eredetű eszközök közül több további üzemben
tartása racionális, a korszerű elvek szerint módosított
fegyverek így az új beszerzés árának töredékéért képesek
megfelelni az elvárásoknak. A régi Kub csapatlégvédelmi rendszer
már több egymástól független korszerűsítésen is átesett, ami
országonként különböző mélységű volt.
(fotó
MBDA)
A
lengyelek programja főleg az elektronika elemeire koncentrált, az
indító járművek, rakéták, tűzvezető rendszer csak kisebb
mértékben változott. A rendszer egyik problémás területe a 3M9
rakéta, amelyek üzemideje már nem sokáig hosszabbítható. Az
MBDA az elektronika cseréje mellett erre koncentrált, a kínálatában
lévő eszközparkból a cégcsoport olasz részlegének termékét,
az Aspide 2000 rakétát integrálták. A cseh hadsereg Kub
komplexumait már régebben kisebb arányban korszerűsítették, a
jelenleg folyó program a hazai Retia céggel közösen folyik. Le
Bourget-ba ugyan nem vitték el az új rakétával ellátott indító
járművet, de az MBDA sajtótájékoztatóján számos részletet
hoztak nyilvánosságra. Érdekesség, hogy az eredeti orosz SzURN
radar jármű és annak antenna rendszere csak kisebb mértékben
változik, megfelel a feladatra. Az eltérő rakéta miatt módosítani
szükséges a célmegvilágító részt, ugyanis az olasz rakéta
is félaktív önirányítású. Zavarvédelem, célazonosítás,
működési megbízhatóság, digitalizálás a kulcsszavak, ezeken a
területeken nagymértékben javul a rendszer hatékonysága.
A
rakéta azonban kérdéseket vet fel. Talán nem a legszerencsésebb
ezt a típust alkalmazni, de az MBDA kínálatában más szóba
jöhető típus jelenleg nem szerepel. Az Aspide az ősrégi amerikai
AIM-7 Sparrow földi indítású változata, amelynek hajtómű
szekcióját megnövelték. Ezzel biztosítani lehet a 20 km-es
hatótávolságot, azonban a szélső értékek közelében már nem
lehet túl nagy a fegyver manőverező képessége, hiszen a Kub
hajtóművével ellentétben sokkal rövidebb az égésideje. 25
méter és 12 km közötti magasságban max. 1,8 Mach sebességű
célok ellen vethető be a rakéta, amelyből az eredeti típushoz
hasonlóan három tároló-indító konténere fér el a lánctalpas
járművön.
A
cseh Kub korszerűsítés jövője azonban még kérdéses. Egyelőre
komoly belpolitikai viták tárgya a hadsereg fejlesztésének több
alapvető kérdése, így döntés nincs. Az MBDA és a Retia ennek
ellenére dolgozik, folyik a rendszerek módosítása, és a tervek
között szerepel a közeli jövőben egy kísérleti lövészet is.
Sagem
SBU-38 Hammer
A
franciák különleges képességű bombája
A
francia Safran cégcsoport tagja a Sagem régebben főként
kommunikációs eszközeiről volt ismert, emellett azonban jelentős
haditechnikai beszállítója volt a francia hadseregnek. Navigációs
rendszerek elektro-optikai irányító berendezések mellett ma
már precíziós vezérlésű csapásmérő fegyvereket is
gyártanak, noha ez teljesen új terület a számukra. Mégis
sikerült rendkívülit alkotni, az elterjedt megnevezéssel AASM-nek
nevezett repülőgép fedélzeti irányított bomba ugyanis túlzás
nélkül egyedülálló képességekkel rendelkezik.
A
cégegyesülési hullám elmúltát követően Európában az MBDA
lett az egyeduralkodó a különböző kategóriájú rakéták
valamint egyéb fedélzeti fegyverek fejlesztése és gyártása
terén, ezért is furcsa, hogy az addig „névtelen” Sagem nyerte
el a megrendelést az AS30-as rakéta váltó típusára.
1997-ben
írt ki pályázatot a DGA (Délégation Générale pour l’Armament)
azaz a francia fegyveres erők beszerzési hivatala egy új repülőgép
fedélzeti csapásmérő fegyverre, amelytől legfőbb
tulajdonságként a bármely időjárás melletti bevethetőséget
várták el. Ez nem valósulhatott meg másképp, mint műholdas GPS
irányítással, amit az USA-ban is akkortájt fejlesztettek.
A
Sagem nem csak a pontosságra törekedett, hanem a bevetési távolság
növelésére is, így nem véletlen, hogy a 2000 szeptemberében ők
nyerték el a 425 millió Euro értékű megrendelést a fejlesztésre
és 750 darab bomba legyártására.
Az
ütemezés szerint 2004-ben 500 példánynak kellett volna készen
állnia, 2005-től pedig a Mirage 2000D gépeken végrehajtott
integrációt követően csapatszolgálatba áll a fegyver.
A
fejlesztés nehézségei azonban nem kerülték el ezt a programot
sem, ami a határidők csúszásában és a költségek túllépésben
nyilvánult meg. A légierő az első saját teszt dobását csak
2006. december 1-én hajthatta végre a Biscarosse lőtéren, és
ekkor még messze volt az integráció és a csapatszolgálatba
állítás.
Az
AASM (Armament Air-Sol Modulaire) a rendszerben lévő szabványos
méretű bombákon alapul. Ezekből hatalmas raktárkészletek állnak
rendelkezésre, így kézenfekvő, hogy az irányító berendezést
úgy tervezzék meg, hogy ezekhez a bombákhoz lehessen azokat
illeszteni. A modul rendszerű felépítés lehetővé teszi, hogy a
bombákon gyárilag kialakított rögzítési lehetőségeket
kihasználják, ami egyszerűsíti és olcsóbbá teszi a folyamatot.
A francia légierőben egyaránt alkalmazzák az amerikai Mk bomba
család tagjait, a 115 kg-os Mk-81-est, a 225 kg-os Mk-82-est
valamint a nagyobb változatokat is. A hazai SAMP cég is nagy
mennyiséget gyártott ezekből azonos külső kialakítás mellett.
A
Sagem fejlesztése az első lépcsőben a kisebb kategóriákra
koncentrált, nagyon egyszerű okból. A közelmúlt háborúiban
legtöbbször az Mk-82-es méretű bombákra volt szükség, a
nagyobbak pusztító ereje meghaladta a szükséges mértéket, és
sokszor feleslegesen okoztak túlzottan nagy kárt a célpontok
környezetében. További fontos tényező volt, hogy a
vadászbombázók a kisebb tömegű fegyverekből egyidejűleg többet
hordozhatnak, vagyis egy bevetésen akár 4-6 célpont is
megsemmisíthető. Ennek ellenére a nagyobb méretű változatok
fejlesztése is napirenden van.
Az
AASM fejlesztése során három különböző, illetve részben
párhuzamosan működő irányítási módozatot terveztek, amelyek
közül az első a GPS/INS lett. A fegyver orr szekciójában
helyezték el a szögsebesség és gyorsulás adók jelei alapján
működő inerciális berendezést, amely önmagában is képes
bizonyos mértékű vezérlésre. Ez természetesen nem elégséges
pontosságú egy kisméretű objektum eltalálásához, de a repülési
útvonal nagy részét ennek alapján megteheti a fegyver. A célpont
földrajzi koordinátái ismeretében a bomba saját GPS vevője
alapján helyesbíti a röppályát, amelynek végén kb. tíz
méteres szórással csapódik be. Ez nagyjából hasonló volt az
első amerikai JDAM bombák esetben is.
A
célok koordinátáit nem csak a bevetés előtt lehet betáplálni,
bár ez a leginkább pontos módszer. Számos esetben a repülőgép
által felderített célt kell megsemmisíteni, amelynek helyzetét
repülés közben kell meghatározni. Ezt végezheti egy másik
gép, amelytől az adatátviteli rendszer segítségével érkeznek a
pozíció adatok, de megoldott autonóm módon is. Ehhez
természetesen legalább 4+ generációs fedélzeti elektronika
szükséges. A repülőgép radarja szintetikus apertúra üzemmódon
képes lehet olyan pontosságú célpont behatárolásra, ami elég a
fegyver számára, de ennél jobb eredményt az elektro-optikai
rendszerek biztosítanak. A francia Dassault Rafale orra felett a
szélvédő előtt építették be a kombinált televíziós,
infravörös és lézeres berendezést, amely jó látási viszonyok
esetén akár 60 km-es távolságból is olyan minőségű képet
biztosít, ami alapján felismerhető a célpont. A párhuzamosan
működő lézer pontosan méri a ferde távolságot, és a repülőgép
inerciális rendszerével integráltan együttműködő tűzvezető
számítógép ennek alapján képes célkoordináta generálásra.
Mindez egyben azt is jelenti, hogy rossz látási viszonyok esetén
csak az előzetesen felderített, vagy a saját radarral detektált
célok támadhatók. A tűzvezető rendszer és a bomba között
digitális adat kapcsolatra van szükség, ezt az amerikai szabványú
MIL1553B adatbusz és az 1760-as csatoló egység biztosítja, amely
a Rafale esetében a fegyverzet felfüggesztők többségénél
rendelkezésre áll. Pontosabban ez csak az F2-es és 3-as szériákra
vonatkozik, az első sorozat gépeit a jövőben módosítani kell,
azok képességei egyelőre korlátozottak.
Mivel
a GPS/INS irányítási mód a leginkább egyszerű megoldású,
az első széria változat az SBU-38 Hammer (kalapács) 2007
végétől ezzel állhatott szolgálatba. Érdekesség, hogy a
fegyver az utóbb említett hivatalos típusjelzését csak 2010-ben
kapta meg, de azóta is többnyire az eredeti módon, AASM-ként
emlegeti számos forrás.
Az
eddig felsorolt jellemzők és képességek gyakorlatilag az amerikai
JDAM típuscsalád esetében is nagyon hasonlóak, a lényeges
különbség a bevetési távolság és irány tekintetében
jelentkezik.
A
bomba jellemzője a szokatlanul nagy méretű kormányzó szekció, a
mozgatható felületek előtt destabilizátorokat is felszereltek,
ezek együttesen a kategória többi típusához képest jóval
nagyobb manőverezési lehetőséget biztosítanak. Amíg a JDAM
bombák csak kb. 20 fokos oldalirányú manőverekre képesek, addig
az AASM oldható akkor is, ha a célpont a hordozó repülőgéphez
képest 90 fokra, vagy akár mögötte helyezkedik el. Ezekben az
esetekben azonban természetesen kisebb a hatótávolsága, mivel az
intenzív manőver közben megnő a légellenállás. A stabilizátor
szekció csapágyazott és a fegyver hossztengelye körül szabadon
elfordulhat, emiatt nem kellett foglalkozni a csűrő irányú
stabilizálással.
A
Sagem tervezői a hatótávolság növelését rakéta póthajtással
oldották meg. A bombatest mögött lévő stabilizátor szekción a
Paveway-éhoz hasonló acéllemezből sajtolt kereszt alakú
vezérsíkok találhatók, amelyekből az oldást követően további
felületek nyílnak ki. A szekció középső része az említett
Paveway bombák esetében többnyire üres, ezt a részt tölti ki a
rakéta hajtómű.
A
Roxel által fejlesztett Nelson típusú hajtómű jellegzetessége,
hogy nagyon kicsi méretű a fúvócsöve. A töltet teljesen tömör,
mivel hosszabb égésidőre és viszonylag alacsony tolóerőre volt
szükség. Más szilárd tüzelőanyagú rakétahajtóműveknél
hosszirányú profilozott légrés található, amely miatt sokkal
nagyobb felületen történik az égés, ezáltal lényegesen nagyobb
a tolóerő, de csak rövid ideig. Az AASM-nek azonban nem kell
többszörös hangsebességre gyorsulnia, gyakorlatilag szinte csak
tartja az oldás előtti sebességet, nem lassul, még kismértékű
emelkedésre is képes és az oldási ponttól akár 50 km-re is
elrepülhet. Kis magasságban a sűrűbb levegőben csak 15 km a
hatótáv, de ez is elegendő ahhoz, hogy a legtöbb légvédelmi
eszköz veszélyzónáján kívülről indítsák. Az alkalmazott
tüzelőanyag jellemzője, hogy minimális füst képződik, így a
fegyver által jelentett veszély vizuálisan nehezebben észlelhető.
Nagyobb
kiterjedésű célpontok, ipari létesítmények légvédelmi bázisok
stb. esetében ez a pontosság megfelelő, de ha pl. egy harckocsit
vagy beton bunkert kell megsemmisíteni, akkor már nem biztos, hogy
kielégítő.
Ezért
fejlesztik a képalkotó infravörös önirányítású változatot
is, amelynek típusjelzése SBU-54 lett. Az eredeti GPS/INS rendszert
megtartották, a röppálya nagy részét ennek segítségével teszi
meg, de a cél közelében átvált az egy nagyságrenddel pontosabb
passzív infra önirányításra, de nem akárhogy. A jelenleg
szolgálatban lévő IR fegyverek a célpontot annak hőképe
alapján találják meg, vagyis a környezettől eltérő, annál
melegebb kibocsátó forrást keresik. Az új változató AASM-nek is
van ilyen üzemmódja, ami a leginkább hatékony pl. egy harckocsi
ellen.
Létezhet
azonban sok olyan célpont, amely éppenséggel semmilyen hősugárzást
nem bocsát ki, ezek ellen más módszer szükséges. A Sagem
mérnökei megtalálták a szükséges megoldást. A bomba orrába
szerelt képalkotó infravörös kamera által látott képet
összehasonlítja a bevetés előtt a memóriába betáplált
szintetizált fotóval, és ennek alapján találja meg méteres
pontossággal a megsemmisítendő objektumot. Egyidejűleg hat
különböző célpont képét tárolhatja a rendszer, repülés
közben ezek közül választhat a pilóta, mivel lehetnek olyan
helyzetek is, amikor a fegyver infra kamerája nem használható füst
vagy felhőzet miatt. Ekkor alternatív célt keresnek.
Ehhez
nagyon alapos előkészítés szükséges, amire az ADAM (AASM Data
Modeler) rendszer szolgál. Ez a felderítő fotók alapján készít
egy olyan egyszerűsített, csak a kontrasztokat kiemelő felvételt,
amely jól összehasonlítható egy „élő” infravörös kamera
által látott képpel. Pontosan ugyanezt a módszert alkalmazzák az
izraeli Rafael Spice bombánál is, azzal a különbséggel, hogy az
már szolgálatban áll, az SBU-54-esre viszont még várni kell,
noha a tesztelése már évekkel ezelőtt megkezdődött.
Az
infravörös változat fejlesztése már az MBDA céggel közösen
történik, ugyanis 2008 májusában a két vállalat megegyezett
arról, hogy a jövőben az AASM eladását az ezen a téren nagyobb
tapasztalatú cég végzi és a jövőbeni fejlesztésekben részt
vállal.
Vonatkozik
ez a harmadik féle irányítású módozatot alkalmazó SBU-64-esre
is, amelynek orrába félaktív lézeres detektort szereltek. Ez a
változat nem használhatja ki a nagy hatótávolságból adódó
előnyöket, mivel a repülőgépek fedélzetén lévő célmegjelölő
többnyire 6-8 km-es magasságból és 15 km-nél nem nagyobb
távolságból használható, természetesen csak jó látási
viszonyok között. Ha azonban együttműködő földi egység is
rendelkezésre áll a cél közelében, akkor a bomba messzebbről is
útjára bocsátható.
A
lézeres változat várhatóan 2012 végétől állhat
csapatszolgálatba, de a fejlesztés ezzel még nem zárult le.
Dolgoznak azon a változaton, amely az irányítási módozattól
függetlenül előre meghatározott magasságban a felszín felett
robbanhat. Eddig ehhez beépített rádió magasságmérőre és az
ezzel együttműködő gyújtóberendezésre volt szükség, az egyre
pontosabb GPS azonban már három dimenzióban is képes a néhány
méteres pontosságú helymeghatározásra. Ezzel megoldható, hogy
ipari létesítmények, nagy kiterjedésű sérülékeny célpontok,
légvédelmi rakétabázisok ellen hatékonyabban alkalmazzák a
fegyvert, mivel a levegőben bekövetkező robbanás nyomáshulláma
és repeszhatása jóval nagyobb, mint a becsapódáskor bekövetkező
detonáció esetén.
Egyes
esetekben éppen ellentétes hatás szükséges, ekkor a nagy átütő
erejű BLU-111-es bombatestet alkalmazzák, amely csak a beton
áttörését követően egy bunker belsejében robban.
Már
rendelkezésre áll az a lehetőség, hogy a célpont jellegéhez
igazítsák a becsapódás szögét és sebességét. A bomba a végső
fázisban függőlegesen zuhanhat, de ha egy repülőgép fedezék
beton ajtaját kell áttörni, akkor lapos szögben érkezik, erről
a leoldás előtt a pilóta dönthet. Az infravörös és lézeres
irányítású változat további előnye, hogy mozgó célok ellen
is hatékony. A 2011. májusában végzett teszt során a Rafale-ról
leoldott AASM az oldalirányban 15 km-re lévő 80km/h sebességgel
haladó célt talált telibe, amelyet egy előretolt földi egység
(FAC) „világított” meg lézerrel.
Az
AASM rendszeresítésének elhúzódásáért csak részben volt
felelős a Sagem, a fő hordozó platform, a Rafale nem állt készen
az integrációra. Késett a Damoclés célmegjelölő is, ezért
csak 2007-ben került sor a fegyver rendszerbe állítására. Az
első bevetésre nem kellett sokat várni, 2008. április 20-án egy
Afganisztán felett őrjáratozó Rafale-M nyújtott segítséget egy
támadás alatt álló földi egységnek. A kanadai FAC előretolt
légi irányító hordozható készülékével meghatározta a
beásott tálibok GPS koordinátáit, ezt a pilóta betáplálta az
AASM memóriájába. A bomba pontosan talált, mindössze 200 méterre
a saját csapatoktól.
2011
márciusától Líbiában is komoly szerepet kapott az új fegyver,
amelyet már nem csak a francia haditengerészet, hanem a légierő
Rafale B és C gépei is bevethetnek. A Bengazit ostromló
kormánycsapatok önjáró lövegeit a háború első napjaiban az
AASM bombákkal semmisítették meg. Mivel a lövegek meglehetősen
szakszerűtlenül egymáshoz közel voltak felállítva, így a
GPS/INS rendszer korlátozott pontossága is elegendőnek bizonyult.
Eredményesen
vetették be a légvédelem ellen is, 55 km-ről indítva a bombák
elpusztítottak egy Sz-125-ös „Nyeva” rakétaosztályt. A
légtérzárlatot megsértő egyik líbiai Galeb-et is ezzel a
fegyverrel pusztították el, ebben az esetben a Rafale a saját
fedélzeti rendszereivel határozta meg a földön lévő gyakorlógép
pozícióját.
A
Rafale és az AASM sikerében komoly szerepe van a „közöttük”
lévő Rafaut fegyvertartó pilonnak. A pneumatikus működésű
lelökő munkahengerek számára a saját beépített kompresszor
állítja elő a sűrített levegőt, automatikus a függesztmények
rögzítése is, és megoldott a koaxiális kábel kapcsolat a
digitális jelek továbbításához. A felfüggesztőn három darab
340 kg-os induló tömegű AASM fér el, így két-három póttartály
mellett négy légiharc rakétát és hat bombát szállíthat a gép.
Ez a hajó fedélzeti Rafale-M esetében kevesebb, mivel korlátozott
a leszálló tömeg és ezzel arányban a visszahozható fegyverzet
mennyisége.
Az
eddigi tapasztalatok alapján az AASM 90%-os valószínűséggel
semmisíti meg a kijelölt célt. Hogy ez a tárolási idő
növekedésével romlik-e és milyen mértékben, az természetesen
még nem ismert, hiszen vadonatúj eszközökről van szó. A céges
reklámok szerint az AASM semmiféle karbantartási tevékenységet
nem igényel, a modulok összeszerelését követően azonnal
bevethető. Egyetlen hatalmas hátránya van, az ára. Az első
széria darabonként több mint 300 ezer Euróba került, ez a
jövőben a gyártási mennyiség növekedésével arányban
csökkenni fog, de még mindig 200 ezer felett lesz. Ennek ellenére
a líbiai siker nyomán már most több komolynak tűnő külföldi
érdeklődő jelentkezett, az F/A-18-asok, F-16-osok vagy éppen a
JF-17-es fedélzetén történő integráció a szabványos adatbusz
rendszereknek és csatlakozási pontoknak köszönhetően gyorsan
megoldható. Aláírt szerződés eddig 1400 darabra van a francia
légierő és haditengerészet részéről, a teljes opció 3400 db,
ezen felül a Marokkó légiereje is rendszerbe állítja a
modernizált Mirage F-1-esein.
A
műholdas vezérlésű JDAM bombák
A
légi csapásmérésben generációs ugrást hoztak
2008
végén az amerikai Boeing átadta a kétszázezredik készletet,
amelynek segítségével a „buta” hagyományos szabadon eső
bombából fél órányi szerelési munkával precíziós vezérlésű
fegyver hozható létre.
Már
a második világháború befejező szakaszában volt néhány rádió
távirányítású fegyver, amelyeknél nem voltak sokkal magasabb
technológiai színvonalúak a Koreában bevetett hasonló eszközök.
Az
áttörést a vietnami háború hozta, a hatvanas évek végén több
vadonatúj, eredményesen bevethető földi célok megsemmisítésére
szolgáló fegyver állt szolgálatba. A televíziós vagy lézeres
vezérlésű eszközök azóta hatalmas fejlődésen mentek
keresztül, korszerűbb változataik találati pontossága, műszaki
megbízhatósága nagyságrendekkel javult, egy nagyon fontos
területen azonban nem sikerült előrelépni, ugyanis egyre
drágábbak lettek. Egy elektro-optikai vezérlésű GBU-15-ös vagy
egy infravörös Maverick több százezer dollárba kerül, ami az
egyre feszítettebb honvédelmi költségvetésű országok számára
túlzott megterhelést jelent.
Ez
vonatkozik az USA-ra is, ahol ugyan a világon a legmagasabb a
katonai költségvetés, mégis évről évre nem kapják meg az
eredetileg igényelt összegeket, és még a legfontosabb fejlesztési
vagy beszerzési programoktól is rendszeresen vonják meg az összeg
egy részét.
A
légierő csapásmérő képessége nagymértékben függ az
alkalmazott repülőgép fedélzeti fegyverektől. Az új generációs
bombák forradalmat jelentenek nem csak a harcászati taktikák,
hanem pénzügyi téren is, ugyanis megtört az a folyamat, amely az
egyre újabb fegyverek egyre magasabb árával járt együtt. Mindezt
úgy sikerült kivitelezni, hogy az új eszközök egyben
sokoldalúbban és egyszerűbben alkalmazhatók az eddigiekhez
képest. Az egyik legfontosabb előrelépés a „fire and forget”
elv megvalósulása, azaz a repülőgép pilótájának a fegyver
kioldását követően nincs további teendője, kereshet új
célpontot, légi harcba bocsátkozhat, vagy visszafordulhat,
miközben a bomba autonóm módon a célra zuhan, akár a felhőzeten
keresztül. A közelmúltig használt lézervezérlésű bombák
rávezetése nem volt megoldható, amennyiben a célterületet
felhőzet takarta, a harctéri füst, eső, pára ugyancsak korlátozó
tényező volt, ezen felül a becsapódásig folyamatosan meg kellett
„világítani” a célt, mivel a bomba orrában lévő érzékelő
az arról visszavert lézerfény alapján vezérelte a rávezetést.
Az új
generációs műholdas vezérlésű JDAM (Joint Direct Attack
Munition) bombák mindezektől a hiányosságoktól mentesek, ma már
közel ugyanolyan pontosság mellett.
Mindennek
az alapját a hetvenes évektől fejlesztett és kiépített amerikai
NavStar műholdas navigációs rendszer képezi. A köznapi
használatban GPS-ként (Global Positioning System) ismert rendszer
először a navigációt forradalmasította, akkoriban még fel sem
merült az, hogy fegyverek irányítására is alkalmas lehet.
A
rendszer 24 műholdból áll (21 aktív és 3 tartalék) amelyek 55
fokos hajlásszögű pályán 12 óránként tesznek meg egy kört a
Föld körül. Három síkban hét-hét műhold üzemel, mindegyik
fedélzetén négy összehangolt működésű atomóra szolgáltatja
a kódolt időjelet. Minden műhold helyzete pontosan ismert, a
kibocsátott időjelek alapján a földi eszköz képes a saját
pozíciójának meghatározására. A rendszer működése ennél
sokkal bonyolultabb, de most nem ennek részletezése a cél. A GPS
eredetileg az amerikai hadsereg megrendelésére készült, de
gyorsan elterjedt a használata egyéb célra is. A civil
felhasználás kevésbé pontos, a precízebb helymeghatározás
lehetőségét kódolással tartják fenn. Az első időben 15-30
méteres pontosságú volt a rendszer, az azóta továbbfejlesztett
Differential GPS már néhányszor tíz centiméteres eltéréssel
üzemel.
A
fegyver irányításra történő felhasználás ötlete a
kilencvenes évek elejére datálódik, több amerikai cég
fejlesztői is dolgozni kezdtek a programon. A Northrop Grumman az
általuk megalkotott B-2A Spirit alacsony észlelhetőségű bombázó
számára tervezett műholdas vezérlésű bombákat. Ezek
alkalmazásának egyik alapfeltétele, hogy legyen egy kellő
pontosságú digitális topográfiai adatbázis az egész bolygóról,
pontosabban csak az egyharmadnyi szárazföldről. A fix célpontok,
épületek, hidak, bunkerek, vezetési pontok, stb. helyét előre
meg lehet határozni, így a bevetés előtt a koordinátákat már
be lehet táplálni a bombák irányító rendszerének memóriájába.
Azonban számtalan olyan fontos célpont lehet, amely képes a
helyváltoztatásra. Hogy csak egyet említsünk, például az orosz
stratégiai rakéta csapatok eszközei, a járműre telepített Topol
interkontinentális ballisztikus rakéták. Emiatt meg kellett oldani
azt is, hogy a repülőgép saját eszközeivel felderített cél
koordinátáit is azonnal meghatározhassák.
A
Northrop Grumman az új fegyvert a B-2-es APQ-181-es fedélzeti
radarjával összhangban fejlesztette. Az LPI üzemmódon (Low
Probability of Intercept) is alkalmazható radar jeleit nem könnyű
azonosítani, így a gép jelenlétéről nehéz tudomást szerezni
még akkor is, ha használja a radarját. Annak elég egy-két gyors
pásztázás, amit egyébként elektronikusan kivitelez a fix antenna
miatt, és ennek alapján a rendszer számítógépe képes
elkészíteni a látómezőben lévő terep nagy felbontású
szintetikus apertúra felvételét. Ezen jól azonosíthatók a
célpontok, amelyeket az operátor egy kurzorral megjelöl, és a
földrajzi helyzetét a kellő pontossággal meghatározza a
rendszer. A bomba ennek alapján pillanatokkal később kioldható,
aminek természetesen feltétele az, hogy kellő mértékben
megközelítsék a célt.
Az
1991-ben lezajlott Sivatagi Vihar hadművelet során vált híressé
a GBU-28-as „Mély Torok” bomba, amelyet kiselejtezett
ágyúcsövekből rohamtempóban állítottak elő. A lézeres
irányítású bombákat mélyen a föld alatt létesített bunkerek
lerombolására tervezték, a 2,2 tonnás acéltestű fegyverek akár
hat méter vastag betont is átszakítottak a robbanás előtt. Ehhez
tervezték meg a Northrop Grumman mérnökei a műholdas irányító
rendszert, az így létrejött fegyver lett a GAM-113-as, amelyet a
Whiteman légi bázison települt 509. bombázó ezred B-2-esei
kaptak meg 1997 júliusától. Párhuzamosan dolgoztak a kisebb
egytonnás Mk84-esekhez szánt változaton is, de az áttörést
végül nem a Northrop Grumman, hanem a McDonnell fegyver fejlesztő
részlege érte el. A Boeing által hamarosan bekebelezett cég lett
a műholdas irányítású bombák legfőbb szállítója, noha a
másik konkurens a Lockheed Martin sem akart kimaradni a bizniszből.
A
Pentagon 1995 októberében adta fel az első megrendelést, az
akkori előzetes kalkulációk alapján maximálisan 40 ezer dollárt
szántak egyetlen átalakító készletre. Azért nem komplett
fegyvereket rendeltek, mivel a hagyományos bombákból hatalmas
készletek voltak felhalmozva. A pályázat egyértelműen arról
szólt, hogy ezek képezik az alapját az új képességnek.
Az
első meglepetést a kísérleti széria számlázása okozta. Sajnos
már hosszú ideje megszokott, hogy az új fegyverek ritka kivételtől
eltekintve jelentősen többe kerülnek a tervezetthez képest. A
fejlesztés elhúzódik a megoldatlan műszaki problémák miatt, ami
további költség növelő tényező. Ezzel szemben a McDonnell a
tervezett időben, darabonként mindössze 18 ezer dollárt kért az
irányító készletekért.
Az
USAF azonnal megkezdte a teszteket, amelyek várakozáson felüli
sikerrel haladtak. Minden lehetséges variációban kipróbálták a
bombákat, amelyek pontosságát nem befolyásolta az eső, hó,
szél. A találatok helyét pontosan mérték, a bombák több mint
95%-a a cél mellett átlagosan 10 méterre csapódott be a
maximálisan elvárt 13 méteren határozottan belül. Mivel elsőként
a 907 kg-os (2000 font tömegű) Mk84-es bombákhoz fejlesztették a
készletet, ezek pusztító ereje elég volt a cél megsemmisítéséhez
még a tíz méteres átlagos hiba mellett is. Hasonló volt a
helyzet az ezer fontos, 450 kg-os Mk83-assal is.
A
kisebb méretű bomba előnye, hogy a repülőgépek többet is
magukkal vihetnek, beleértve a vadászbombázókat. A nehézbombázók
természetesen több tucatot is bevethettek, így gyakorlati
valósággá válhatott az a szlogen, hogy „régen az volt a
kérdés, hogy hány bevetés kell egy célpont elpusztításához,
ma pedig már az, hogy egy gép egy bevetésen hány célpontot
semmisítsen meg”.
A
McDonnell (Boeing) által gyártásba vett JDAM irányító készlet
a régi bombák áramvonalazó farokkúpjába került.
Az
acéllemezből készült eszköz belső tere bőségesen elegendő
volt az új berendezések elhelyezésére. Egy korong alakú áramköri
kártyára szerelték a elektronikai összetevőket, beleértve a
három síkban egymás mellett lévő gyorsulásmérőket, amelyek a
fegyver leoldást követő mozgását érzékelik. Ezek érdekessége,
hogy azonosak az AMRAAM rakétákban is alkalmazott hasonló célú
alkatrészekkel. A gyorsulásmérők önmagukban is elég pontosak
ahhoz, hogy biztosítsák a fegyver cél közelébe vezetését, ha a
GPS jelek vétele valamely okból megszűnik, akkor csak ezek alapján
30 méteren belül csapódik be a bomba. Ez azonban már nem elegendő
a kisebb méretű „kemény” pl. páncélozott vagy beton célok
megsemmisítéséhez. A JDAM rendszer áramellátásról két termo
akkumulátor gondoskodik, ezek a leoldás pillanatában lépnek
működésbe, addig a bomba a repülőgéphez csatlakozó elektromos
vezetéken keresztül kapja a táplálást. A kábelkötegben
koaxiális vezeték is található, amely az 1760-as csatoló
egységen és digitális adatbusz rendszeren keresztül áll
kapcsolatban a repülőgép tűzvezető számítógépével. A
kormányzást a farokkúp végén kereszt alakban elhelyezett
mozgatható felületek végzik, pontosabban csak hármat
térítenek ki az elektromos szervók, a negyedik fix.
A
JDAM bombát olyan gépek is bevethetik, amelyek egyszerűbb
felszerelésűek, ekkor a földön előre betáplált koordináták
alapján navigál a fegyver, amelynek leoldása hagyományos
célzással történik. A bombák manőverező képessége finoman
szólva is csapnivaló, ennek javítására acélpántokkal keskeny
felületeket szerelnek a külső felületre. Közepes magasságú
kioldást követően a bomba maximálisan 15 fokos oldalirányú
manőverre képes, vagyis a hordozó gépnek nagyjából a cél
irányába kell repülnie. A kis hatótávú légvédelem azonban
elkerülhető, mivel a sebességtől és magasságtól függően a
bombák akár 15 km-re is elrepülnek. Az F-22 Raptor esetében
tovább bővülnek a lehetőségek, ugyanis 15 km magasságból 1,5
Mach-nál oldva a 450 kg-os fegyver akár 40-50 km-re is eljuthat
csak a mozgási energiájának köszönhetően.
A
bombák külső felületén két GPS vevőantenna található a felső
részen és a farokkúp végén. Az utóbbi a végső fázisban veszi
át a feladatot, amikor már közel függőlegesen zuhan. Azonban
léteznek olyan célok is, amelyeket vízszintesen kell támadni, pl.
a bunkerek beton ajtóit. Ilyenkor az ehhez szükséges algoritmusok
alapján történik a vezérlés, és végig a felső antenna veszi a
GPS jeleket.
A
Boeing az új igények alapján komoly gondot fordított a rendszer
összetevői élettartamának növelésére. A hermetikus
csomagolásban lévő alkatrészek 20 éven keresztül
felhasználhatók, közben semmiféle ellenőrzésre nincs szükség.
Ezt
azonban még nem sikerült a gyakorlatban igazolni. A vadonatúj JDAM
készletek alig töltöttek időt a raktárakban, máris szükség
volt rájuk.
Az
1999 tavaszán lezajlott Allied Force hadművelet során a szerb
hadsereg és az ország katonai szempontból fontos célpontjai ellen
az összes rendelkezésre álló műholdas irányító készletet
felhasználták.
A
precíziós vezérlésű fegyverek létjogosultságát senkinek sem
kell bizonygatni. 1991-ben az Irak elleni hadművelet során a 250
ezer felhasznált repülőgép fedélzeti fegyver közül csak 6%-nyi
volt irányított, a célpontok 75%-át mégis ezekkel sikerült
megsemmisíteni. Nyolc évvel később a koszovói háborúban már
27% volt a precíziós fegyverek aránya, ezek közül 652 darab volt
JDAM műholdas irányítású bomba, amelyek 98%-a pontosan célba
talált. A fegyverhez fűzhető emlékezetes kudarcok, mint például
a belgrádi kínai nagykövetség lerombolása nem a bomba, hanem a
célpont meghatározásának hibája volt. A fegyver pontosan a
megadott helyszínt pusztította el, de azt egy régi térkép
alapján jelölték ki, rosszul. Akkor még egyedül a B-2-es és a
B-52-es volt képes az új fegyver alkalmazására, és csak
korlátozott mértékben volt lehetőség arra, hogy a gép
fedélzetén határozzák meg a saját felderítő eszközökkel a
célpontokat.
A
Boeing az egyértelmű technikai siker nyomán felfuttatta a
gyártást, ezzel párhuzamosan az USAF és az US NAVY a
vadászbombázói fedélzetén is integrálta az új fegyver két
első változatát az egytonnás GBU-31-est (Mk84) és a féltonnás
GBU-32-est (Mk83).
Az
integráció lépcsőzetesen ment végbe, az első időben még csak
előre ismert koordinátájú célok ellen vethették be a bombákat,
majd megoldották, hogy a földi FAC (Forward Air Controller) vagyis
előretolt légi irányító az általa meghatározott adatokat
rádión közölje, és azt a pilóta manuálisan táplálja be a
HUD-on lévő UFC (Up Front Control) kezelőpultjába. Ez
természetesen komoly hiba lehetőséget rejtett magában, a 2001
őszén kezdett afganisztáni háború első idejében a hibás
adatok miatt többször került sor rossz helyen véletlen
károkozásra.
Azóta
az amerikai vadászbombázók alapfelszerelése csapásmérő
bevetésen az új generációs célmegjelölő, vagy a Litening, vagy
a Sniper XR, amelyek egyébként a lézervezérlésű bombák célra
vezetésre is alkalmasak.
Ezek
nagy felbontású CCD kamerája a régi rendszerekhez képest dupla
magasságból biztosítja a kisméretű földi objektumok
azonosítását. A konténer saját helyzetérzékelő rendszere
együttműködik a repülőgép hasonló berendezésével, így a
kamera képén megjelölt objektum koordinátái a rálátás szöge
és a ferde távolság alapján meghatározhatók. Ennek alapján a
bomba automatikusan néhány gombnyomás után megkapja a szükséges
adatokat, nincs szükség a számsorok hosszas kézi „bepötyögésére”.
Az
afganisztáni tálib rendszer elsöprésére indított háború első
három hónapjában ötezer JDAM bombát használtak fel, a 2003
tavaszán Irak ellen kezdett hadműveletben három hét alatt 6500
hasonló fegyver fogyott el.
Az
azóta is rendszeres harcokban változatlanul a legfontosabb
fegyverek a JDAM bombák, összesítve ezekből már 1999 óta 24
ezer darab fogyott el tényleges harci cselekmények, és kb.
ugyanennyi gyakorló bevetések során.
Az
irányító készleteket már évek óta exportra is gyártják, de
csak az amerikai megrendelés (2008 végéig) 149297 darab az USAF és
68509 darab a haditengerészeti légierő számára.
A
siker ellenére a Boeing nem ül a babérjain, hanem folyamatosan
fejleszti a fegyver családot. Öt különböző méretű és
képességű irányító készletet gyártanak, jelentősen javult az
eredeti tíz méteres pontosság, a legújabb kisméretű változat
már akár 70 kilométerről is bevethető, amit követően egy
méteren belüli precizitással csapódik be. Komoly előrelépések
történtek a fegyverrendszer hátrányainak kiküszöbölése terén
is. Az első változatok zavarása viszonylag egyszerűen lett volna
megoldható, de a védekező fél mindig némi késéssel követte az
eseményeket. A műholdak jelei ugyanis nagyon gyengék, megfelelő
frekvencián elvileg egy mobil telefon kisugárzása képes lenne
elnyomni, és több kilométeres körzetben lehetetlenné tenni a
vételt, azaz a helymeghatározást. Az oroszok azonnal „rámozdultak”
a témára, és kifejlesztettek specializált zavaró rendszereket,
amelyek azonban csak részben lehettek volna eredményesek, hiszen
mint említettük, a bombák tisztán inerciális üzemmódban is a
cél közvetlen közelébe jutnak.
A
Boeing azóta megoldotta a zavarvédelmet, ennek módjáról azonban
sok részlet nem ismeretes. Változatlanul probléma viszont, hogy
mély völgyekben korlátozottan vethetők be a JDAM bombák, ugyanis
a meredek tereptárgyak miatt a szükségesnél kevesebb műholdra
van egyidejűleg „rálátás”.
Részben
emiatt, részben pedig a pontosság javítására fejlesztették ki a
kombinált irányítású GBU-54-est, amelynek orrában lézer
detektort is elhelyeztek. Ennek rávezetése igény szerint lehet
félaktív lézeres is.
Kifejlesztették
az „intelligens” gyújtóberendezéssel szerelt változatot is,
ezt a nagy átütő erejű BLU-109-es bombáknál alkalmazzák. A
beépített lassulás mérő különbséget tesz a föld, és a beton
között, képes számolni, hogy egy föld alatti építmény hány
szintjét törte át, és a kívánt helyen következik be a
robbanás. Az egy tonnás GBU-31-esnek 17 különböző változata
létezik, a haditengerészet repülőgép hordozó hajóin a
különleges bevonatú és nagy hőmérséklet esetén is biztonságos
PBXN-109 típusú robbanóanyaggal feltöltött típusokat
alkalmazzák.
A
kisebb GBU-32-esből kilenc félét állítottak hadrendbe, a
hagyományost, nagy átütő erejű BLU-110-es harci résszel szerelt
változatot, és ezekhez is több specializált gyújtóberendezés
áll rendelkezésre.
Az
ezredfordulót követően biztosított nagyobb pontosság lehetővé
tette a jóval kisebb 225 kg-os Mk82-es bombához tervezett irányító
készlet alkalmazását is, a GBU-38-asból 16 féle készült, nem
számítva a már említett és ugyanezen a típuson alapuló
kombinált lézeres irányítású GBU-54-est.
Az
eddigi legkisebb műholdas vezérlésű bomba egyben a legdrágább
is. Darabonként 40 ezer dollárba kerül a GBU-39-es, amely
mindössze 120 kg-os. Ehhez a pontosság ismételt javítása vált
szükségessé, mivel a benne lévő 27 kg-nyi robbanóanyag csak
közvetlen találat esetén biztosítja a megfelelő pusztító erőt.
A bomba leoldás után kinyíló szárnyait az európai MBDA tervezte
és gyártja, a fegyverből 24 ezer darabot rendelt az USAF, amelynek
F-15E Strike Eagle gépein rendszeresítették először. A bombákat
négyesével függesztik fel egy speciális többzáras tartón,
amelynek méretét úgy határozták meg, hogy elférjen majd az
ötödik generációs harci gépek belső fegyverterében. Az F-22-es
és F-35-ös a jövőben alacsony észlelhetőség mellett hordozhat
majd nyolc bombát, amelyeket nagy magasságú és sebességű
kioldás esetén száz kilométerre juttat el a szárnyuk.
Az
irányító rendszerek kombinált alkalmazása visszafelé is
működik, a meglévő lézervezérlésű bombák több típusán is
bevezették a kiegészítő műholdas irányító rendszert, így a
fegyver akkor sem megy veszendőbe, ha célt felhőzet vagy füst
takarja el. Az EGBU (Enhanced Guided Bomb Unit) bombákat Paveway IV
típusjelzéssel is említik, ezek már ugyancsak szolgálatban
állnak és exportjuk is folyik.
A
JDAM típuscsaládéhoz hasonló irányító rendszerű fedélzeti
fegyverek fejlesztése nem csak az USA-ban folyik. A legtovább a
franciák jutottak, már náluk is szolgálatba állt egy típus, az
oroszok és kínaiak ugyancsak tervezik hasonló eszközök
létrehozását. Hátrányuk viszont, hogy a saját műholdas
navigációs rendszerük egyelőre csak részleges és kevésbé
pontos, az alacsonyabb műszaki megbízhatóság miatt rövidebb az
élettartamuk, és a rendszeres pótlásuk nagyon költséges.
Lézervezérlésű
bombák
Az
irányított bombák második generációja
A
lézer felfedezését követően szinte azonnal felmerült a katonai
alkalmazás lehetősége, néhány éven, vagy egy évtizeden belül
már „halálsugárral” működő fegyverek létrejöttét
jósolták egyesek, ami mint tudjuk, mind a mai napig nem valósult
meg (bár már tényleg a közeljövőben várható).
A kis
energiájú lézerfény azonban egyéb, „másodlagos” feladatokra
kiválóan alkalmasnak bizonyult pl. a célok távolságának
hajszálpontos mérésére, illetve célmegjelölésre.
Utóbbi
ötlete 1960-ban született. Az USA Alabama államában, Huntsville
városban működött az US ARMY egyik kutatóintézete, ahol két
civil mérnök vetette fel lézeres irányítású tüzérségi
lövedékek tervét. Mivel a legalkalmasabb hullámhossz tartományt
(kb. egy mikron) szabad szemmel nem lehet látni, ezért az ellenfél
nem tudhatja, hogy célba vették. Emellett a visszaverődött
sugárzást viszonylag egyszerű és olcsó optikai eszközökkel
kiválóan láthatóvá lehet tenni.
A két
mérnök David J. Salonimer és Norman Bell viszonylag szerény
összeget kapott a kísérletek elvégzésére, amihez segítséget
kértek az elektronika terén egyik világelső cégtől, a Texas
Instruments-től. Az elv működőképességének ellenőrzéséhez
egy AGM-45 Shrike „radargyilkos” rakétát alakítottak át
tüzérségi feladatkörre, azaz „föld-föld” alkalmazásra. A
terv azonban kudarcba fulladt, a rendszer nem váltotta be a hozzá
fűzött reményeket.
Az
elméleti kutatási eredmények azonban nem hagyták nyugodni a
Martin Marietta cégnél dolgozó fejlesztő mérnököket, akik
1964-re elkészítették egy lézeres célmegjelölő berendezés
működőképes példányát. Ezt már csak „össze kellett hozni”
a TI-nél mégiscsak tovább folytatódó munkával, amit Weldon Word
vezetett. Ő már nem tüzérségi célra akarta használni a lézeres
rendszert, hanem repülőgép fedélzeti bombákban. Az USAF Wright
Patterson kutató központjában dolgozó Joe Davis ezredes éles
szemmel meglátta az elméletben rejlő fantasztikus lehetőségeket.
A hagyományos bombázás hatékonysága ugyanis csak nagyméretű
területcélok esetén kielégítő. Ha szétszórtan elhelyezkedő
kisméretű objektumokat kell megsemmisíteni, akkor manuális
célzással átlagosan 200 db bomba szükséges egyetlen célpont
eltalálásához , de még az akkori legmodernebb lokátoros illetve
számítógépes célzórendszerekkel is legalább 40 db. Ha ezt a
számot drasztikusan lehetne csökkenteni, az beláthatatlan
előnyökkel járna, olcsóbbá válna a hadviselés, hiszen
nagyságrendekkel kevesebb repülőgép, bevetés illetve bomba lenne
szükséges a feladatok végrehajtásához.
Davis
ezredes befolyását latba vetve elérte, hogy a megszokott
bürokratikus és lassú szolgálati utat megkerülve soron kívül
biztosítsanak százezer dollárt a bombákban alkalmazható lézeres
irányító berendezés kifejlesztésére.
A
legfontosabb összetevőt az érzékelő berendezést A TI egy másik
tehetséges mérnöke, Richard Johnson dolgozta ki. Mivel a
rendelkezésre álló pénzzel takarékoskodni kellett, ezért
igyekezett már meglévő eszközöket alkalmazni. Az
aerodinamikai kísérleteknél használt gömbcsuklós felfüggesztésű
gyűrűs „szárnyú” állásszög és csúszásjelző adót
alakította át. Az érzékelőben négy szektorra osztva
helyezkednek el a fotodiódák, és attól függően, hogy melyik
„látja” a visszaverődött lézerfényt, annak megfelelően
keletkeznek elektromos jelek a kormányrendszer számára. Egy szűk
szögtartományban mind a négy szektor diódái „látják” a
sugárzást, így ez azt jelenti, hogy a bomba pontosan annak
irányába repül.
A
gyakorlati tesztekhez egy 340 kg-os M117-es bombát alakítottak át.
A gyújtóberendezés menetes csatlakozója pont ideális volt a
lézerdetektor felerősítésére, ezt a későbbiekben is így
alkalmazták. A bombatesten kívül elhelyezett elektromos kábelekkel
juttatták hátra a vezérlő jeleket a fegyver mozgatható
kormányfelületeihez.
1965
áprilisára állt készen minden az első „éles” teszthez a
floridai Eglin légbázis kísérleti lőterén, ami ugyan sikerrel
járt, de számos hiányosság is kiderült közben. Bebizonyosodott,
hogy túl bonyolult a hátul elhelyezett kormányrendszer, jobb, ha
az egész berendezés egy egységben elöl helyezkedik el, azaz
„kacsa” kormányrendszert alkalmaznak.
A
félaktív lézeres önirányító rendszer áramellátásához
termoakkumulátort alkalmaztak, amely csak a leoldás pillanatában
kezdi meg az áram termelését, így nem kell azt rendszeresen
ellenőrizni, illetve cserélni. A kormányok mozgatása az
úgynevezett „bang-bang” módszerrel történt, azaz a közös
tengelyen egymással szemben lévő felületek kormányparancs esetén
véghelyzetig térnek ki, ami elég „durva” módszer. Ennek
köszönhető, hogy a bomba egy képzeletbeli „tölcsérben”,
egyre kisebb eltérésekkel zuhan a célja felé. A kormányokat
mozgató pneumatikus munkahengereket gázgenerátor által termelt
nyomás működteti hasonlóképpen, mint ahogy az már számos
rakéta típusnál is bevált. A gázgenerátor ugyancsak a leoldás
pillanatában lép működésbe, amikor a bombafelfüggesztőhöz
rögzített acélhuzal kirántja a biztosító szeget. Az átdolgozott
irányító rendszert az M117-esnél jóval kisebb légellenállású
Mk bombacsalád típusain próbálták ki 1966-tól. Mindössze annyi
volt az eltérés, hogy a fegyver méretéhez és tömegéhez
igazították a kormányfelületek méretét illetve kitérési
szögeit, más szempontból az irányító rendszer teljesen azonos
volt.
Mivel
az USAF elégedett volt a kísérletek eredményeivel, ezért a
TI-től megrendeltek egy 50 db-os kísérleti nullszériát, amelyet
„Paveway” néven emlegettek. A „Pave” kifejezés számos
amerikai repülőgép fedélzeti elektronikus eszköznél szerepel, a
Precision Avionics Vectoring Equipment kezdőbetűiből állt össze.
A
fegyver gyakorlati alkalmazására azonban még további két évet
kellett várni, noha nagy szükség lett volna rá Vietnamban. 1968
nyarán kezdődött meg a thaiföldi Ubon légibázison állomásozó
8-ik „Wolfpack” taktikai vadászbombázó ezred 497-ik századánál
a hajózók kiképzése az új fegyver alkalmazására. Az F-4D
Phantom-al repülő alakulat komoly hírnévre tett szert, ez volt a
legeredményesebb ugyanis a MiG-ek elleni légi harcokban és a
legjobban védett földi objektumok megsemmisítésében egyaránt. A
lézervezérlésű bombák bevetésével addig semmiféle tapasztalat
nem volt, így nekik kellett „saját kárukon” megtanulni,
illetve kidolgozni a leghatékonyabb eljárásokat.
Az
első bevetést az időközben ugyancsak kiképzett 433-ik „Satans
Angels” század pilótái hajtották végre 1968 október 24-én
Dél-Vietnamban, mivel az északi országrész bombázása az év
tavaszától szünetelt. A célpont a Vietkong utánpótlási bázisa
volt, de az erdős területeken a nehezen meghatározható objektumok
támadása után nem mindig volt egyértelmű, hogy milyen
eredményességgel szerepeltek az új eszközök.
Egy
biztos volt, a bombázás módszere északon az erősen védett
objektumok támadása során vagy nem működne, vagy csak súlyos
veszteségekkel. A célmegjelölést ugyanis a Phantom hátsó,
operátor kabintetejének jobb oldalán felszerelt Zot Box
segítségével végezték, amely egy monokuláris távcsőre
emlékeztetett a párhuzamosított lézer sugárzóval. A berendezés
mérete és elhelyezése repülésbiztonsági szempontból
aggályosnak bizonyult, mert akadályozta a katapultálást. Elvileg
könnyen leszerelhető volt szerszámok nélkül is, de ezután még
az oldalsó kezelőpadon helyet is kellett neki találni. Egy
sérülten zuhanó gépben pedig erre az esetek többségében nincs
idő. Az alkalmazott taktika sem kedvezett a pilótáknak. Mivel a
Zot Box baloldalt helyezkedett el és a gép hossztengelyére csaknem
merőlegesen irányult, ezért a cél megjelölését végző gépnek
folyamatosan szabályos bal fordulóban kellett maradnia a bomba
becsapódásáig. Mivel az operátor manuálisan tartotta a célon a
berendezést, nagyon stabil fordulózásra volt szükség 4-5 km-en,
azaz a közepes kaliberű légvédelmi tüzérség számára elérhető
magasságban. Természetesen a lézerbombákat egy másik gépnek
kellett ledobnia, autonóm alkalmazásáról akkor még szó sem
lehetett.
A
fejlődés következő lépcsőjét az AVQ-10 „Pave Knife”
berendezés jelentette, amelyet a Phantom-ok külső függesztményként
hordoztak. Ez már alacsony fényszintű televíziós kamerával
rendelkezett, így elvileg éjszaka csillagfénynél is
alkalmazhatták. Nagy mérete, tömege és légellenállása miatt
nem volt „népszerű” és nem is terjedt el, az USAF mindössze
hat példányát alkalmazta Vietnamban. Az AVQ-23 „Pave Spike”
viszont széleskörűen elterjedt. Ez ugyan csak nappal volt
alkalmazható, viszont az addigi legfőbb hátrányt kiküszöbölte,
azaz a lézervezérlésű bombát hordozó gép operátora végezhette
a célmegjelölést is. Mivel a berendezés méretét sikerült
csökkenteni, az elfért a bal első Sparrow rakéta helyén a törzs
alatt. Girostabilizált forgatható optikája széles
szögtartományban üzemelt, így a rácsapás utáni felhúzás és
kifordulás közben is pontosan a célra irányulhatott. Összesen
327 db F-4D és E Phantom-ot tettek alkalmassá a „Pave Spike”
alkalmazására még a vietnami háború ideje alatt, így a
lézervezérlésű bombák harci alkalmazása napi rutinná vált.
A
célmegjelölő rendszerek mellett a bombák fejlesztése is folyt,
azonos irányító rendszerrel. A GBU-1, 2, 3 és 13 különböző
kazettás bombatípusokon alapult, de ezekről gyorsan kiderült,
hogy feleslegesek. Mindegyik területfegyver volt, és időközben
annyit fejlődött a vadászbombázók célzórendszere, hogy
hagyományos módon is megfelelő hatékonysággal lehetett
alkalmazni ezeket.
A
kisméretű pontcélok megsemmisítéséhez viszont nagy szükség
volt a precíziós vezérlésre, így tömeges előállításra
került az Mk-82, 83 és 84 típusú, 225, 450 és 907 kg-os
bombákhoz tartozó irányító „kit”. Az ezekkel felszerelt
bombák lettek a GBU-12, 16 és 10, amely típusjelzések mind a
mai napig „élnek”.
Az
említett típusok mindegyike a „Paveway I” fegyvercsaládba
tartozik, amelyek felismerhetőek nagyméretű fix hátsó
vezérsíkjaikról. Elkészült a GBU-11 is, amely a 3000 fontos,
azaz 1360 kg-os M118-ason alapult, de ez kevésbé volt hatékony,
mint a „kisebb” egytonnás változat, ezért a meglévő
példányok Vietnamban történő felhasználása után többet nem
gyártottak.
A
háború befejező szakaszában a lézervezérlésű bombák jelentős
szerepet játszottak. Az 1972 tavaszán megindított lehengerlő
erejű offenzíva során az észak-vietnami hadsereg reguláris
páncélos alakulatai törtek be Dél-Vietnamba, és megállításuk
csak a levegőből volt lehetséges. Április 1 és 15 között
összesen 285 db PT-76-os könnyű és T-54 közepes harckocsit
semmisítettek meg a vadászbombázók, döntő többségüket
lézervezérlésű bombák segítségével. Ebben oroszlánrésze
volt a FAC gépeknek is (Forward Air Controller) amelyek kis
magasságban és sebességgel repülve derítették fel a célokat. A
szokásos módszer szerint a FAC egy fehérfoszfor töltetű
irányítás nélküli rakétával jelezte a cél megközelítő
helyét, ami messziről jól látszott. A pontosítás rádión
történt, a füstoszlophoz képest határozták meg a
megsemmisítendő objektum irányát és távolságát.
Észak-Vietnamban
ezt a módszert nem lehetett alkalmazni, de nem is kellett, mivel ott
jól azonosítható létesítmények voltak a kijelölt célok, pl.
hidak, repülőterek, erőművek, stb. Amíg a háború megelőző
szakaszaiban bevetések százai kellettek ahhoz, hogy a legfontosabb
hidakat legalább megrongálják, addig 1972-ben a Linebacker I
hadművelet során a lézervezérlésű bombák alapvetően
megváltoztatták a helyzetet. 8-12 gépes Phantom kötelékek percek
alatt lerombolták a stratégiai fontosságú hidakat, ezzel a dél
felé irányuló utánpótlás mértékét sikerült a töredékére
csökkenteni, és a földi offenzívát „kifullasztani”. A háború
végkifejletét azonban még a korszerű technika sem tudta
befolyásolni.
A
soha nem látott eredményesség azonban nem jelentette azt, hogy a
lézervezérlésű bombák „csodafegyverek”, és az a
reklámszlogen sem volt igaz, hogy „egy bomba egy cél”. Mindmáig
hátránya ezeknek a fegyvereknek, hogy erősen függnek az
időjárástól. Ha a célt felhőzet takarja el, akkor az optikai
rendszerek használhatatlanná válnak. A légköri pára, füst, eső
ugyancsak csökkenti a hatékonyságot, mindezeken felül elvileg
tökéletes körülmények között is történhetnek hibák. A
bombákat ugyanúgy célozva kell kioldani, mint a hagyományos
típusúakat, vagy vízszintes repülésből, vagy különböző
szögű zuhanásban. A rávezető lézersugarat csak a becsapódás
előtti másodpercekben kell bekapcsolni, vagyis az irányítás csak
kismértékű korrekciót jelent, a bomba komoly manőverekre nem
képes. Ha túl korán kapcsolják be a célmegjelölőt, akkor a
ballisztikus pályán zuhanó bomba azonnal a cél irányába
fordítja az orrát és nagy a veszélye, hogy „rövidre jön”,
azaz még a cél előtt becsapódik.
A
rávezetés meghiúsulhat akkor is, ha a gépet közben támadás
éri. A „Pave Spike” és a többi korszerűbb berendezés már
lehetővé tette, hogy a rácsapás után fordulóban távolodjanak,
a stabilizált optika ekkor is a cél irányába fordul, de
természetesen csak korlátozott szögtartományon belül. Ha
intenzív kitérő manőverek szükségesek közeledő rakéták
vagy a csöves tüzérség lövedékei miatt, akkor könnyen
túlléphető a célmegjelölő működési szögtartománya, azaz a
bomba rávezetése megszakad.
A
vietnami háború ideje alatt tizennyolcezer darab különböző
típusú lézervezérlésű bombát használtak fel, és az
összegyűlt tapasztalatok alapján fejlesztették tovább a hetvenes
években a rendszert.
1976-ra
jött létre a „Paveway II’ fegyvercsalád, amelynek lézeres
önirányító rendszere alig változott, csak a megbízhatóságát,
illetve tárolhatósági idejét növelték. A fő különbség a
hátul lévő vezérsíkoknál tapasztalható. Amíg a „Paveway I”
típusoknál nagyméretű fix felületek voltak, addig az új
megoldás a leoldás után kinyíló vezérsíkokat tartalmazott.
Ezzel csökkent a bombák helyigénye, így a legkisebb esetében
megoldhatóvá vált, hogy egyetlen fegyverzet felfüggesztőn kettőt
is el lehessen helyezni.
A
tömeges gyártásnak köszönhetően elvileg csökkenhetett volna az
irányító készletek ára, de az a kezdeti 2500 dollárról a
négyszeresére növekedett. A drágulás azonban nagyrészt az
akkori magas infláció eredménye volt. A Texas Instruments 1987-ig
150 ezer lézeres önirányító készletet adott át az USAF és az
US NAVY számára, de érdekes módon akkor még exportra alig
került.
Elsőként
Anglia ismerte fel a precíziós fegyverek jelentőségét, méghozzá
a saját kárán, ugyanis a Falkland-szigetekért vívott harcokban
nagy szükség lett volna a lézervezérlésű bombákra. A háború
befejező szakaszában már bevetették a fegyvert, de mivel nem volt
a Harrier gépek számára megfelelő célmegjelölő, csak a földi
csapatokkal együttműködve tudták megoldani a rávezetést. Egy
argentin tüzérségi állást kellett megsemmisíteni, amely a
Harriet hegy mögül ágyúzta az angol csapatokat. A hegy tetejére
észrevétlenül feljutott egy kommandós csoport, akik magukkal
vittek egy hordozható lézeres célmegjelölőt. A bombát hordozó
Harrier a tenger felől közeledett ezer km/h sebességgel, majd a
pilóta emelkedésből oldotta ki a fegyvert. A bomba emelkedő
pályán átrepült a hegy felett, de nem érte el a célpontot,
ugyanis túl korán kapcsolták be a célmegjelölőt. A második
próbálkozás már sikerült, és a tüzérségi állás
telitalálatot kapott. Ezzel az angolok is „hozták” a
szokásos eredményességet, vagyis az átlagosan 50%-os találati
arányt.
Legközelebb
1986-ban alkalmazták a „Paveway II” lézerbombákat élesben,
Líbia ellen, F-111-esek fedélzetéről. Ekkor már rendelkezésre
állt az éjszaka is használható „Pave Tack” célmegjelölő
konténer, amelyet eredetileg még az F-4E Phantom-ok számára
fejlesztettek ki.
A
világ más országaiban késett a lézerbombák fejlesztése,
kivételt talán csak Izrael jelentett. Az oroszok ugyan kidolgozták
a KAB-500 és KAB-1500 típusú, az amerikaihoz hasonló irányító
rendszerrel ellátott bombákat, de azok mind a mai napig nem
terjedtek el széleskörűen még az orosz légierőben sem, ahol
egyébként is alig néhány típus képes azokat autonóm módon
bevetni (pl. Szu-24) A franciák kidolgozták a GBL-1000 és a
BGL-400 típusokat ( a szám a bomba tömegére utal), de csak kis
sorozatban készültek, és később inkább rendszeresítették az
amerikai „Paveway II” szériákat, ami arra utalt, hogy nem is
olyan egyszerű feladat ilyen kategóriájú fegyverek
kifejlesztése. Az angolok a saját Mk13/18 típusú 450 kg-os
bombáikhoz adaptálták az amerikai irányító készleteket, de a
korszerű célmegjelölő létrehozására tett próbálkozásuk
sokáig eredménytelen maradt, az 1991-es Öböl-háború idején
alig néhány kísérleti TIALD konténerrel rendelkeztek csak, így
az USA-tól kaptak kölcsön régi „Vietnamból visszamaradt”
„Pave Spike” konténert, amelyeket Buccaneer-ek hordoztak.
A
korszerű Tornado gépek így a „teherautó” szerepét
játszották, mivel önállóan képtelenek voltak a célmegjelölésre.
Számos
fejlett európai ország légiereje mind a mai napig nem rendelkezik
a lézervezérlésű bombák bevetésének képességével, noha már
a földi célok elleni repülőgép fedélzeti fegyverek egy újabb
generációja is tömegesen elterjedt a tengerentúlon. Szingapurtól
Ausztráliáig, Pakisztántól Tajvanig számos ország
rendszeresítette a „Paveway II” lézervezérlésű bombákat
amerikai eredetű, harcigépein, főként F-16 és F/A-18 típusokon.
A
nyolcvanas években fejlesztették ki a jelentős előrelépést
eredményező „Paveway III” fegyvercsaládot, teljesen új
félaktív önirányító rendszerrel, amit kiegészítettek
digitális elektronikus robotpilótával.
Ezzel
lehetővé vált a repülési profil igény szerinti kiválasztása.
Egy föld alatti betonbunker esetén az az ideális, ha a bomba
függőleges zuhanás közben minél nagyobb sebességre gyorsulva
csapódik be, míg egy repülőgép fedezék betonajtajához közel
vízszintesen „érkezik meg”.
Az új
irányító rendszer minderre lehetőséget nyújt, ráadásul jóval
nagyobb távolságból. Amíg a régi „bang-bang”
kormányrendszerrel felszerelt bombák a leoldás helyétől mérve
alig 5-7 km távolságra tudtak csak elrepülni, addig az új
változatokkal ez a távolság 10-15 km-re növekedhetett, és határt
csak a célmegjelölő rendszer lehetősége jelentett. A kormányok
mozgatása ugyanis már proporcionális, vagyis csak a szükséges
mértékben térnek ki, így jóval kisebb légellenállást
eredményeznek.
A
„Paveway II” kategórián belül hatótáv szempontjából egy
kivétel volt, az AGM-123 Skipper, amely egy 450 kg-os GBU-16-os volt
a „Shrike rakéta hajtóművével felszerelve. Ezt az US NAVY
alkalmazta hajók ellen, a néhány másodperc alatt felgyorsított
bombát az A-6 Intruder gépek TRAM rendszere vezette célra, max.
16-18 km-es távolságon.
A
„Paveway III” bombák akár mélyrepülésben is kioldhatók, a
robotpilóta az állásszög fokozatos növelésével
tartja levegőben a lassuló fegyvert, természetesen csak
bizonyos határokon belül. A repülési jellemzők javulásában
szerepet kaptak az áttervezett vezérsíkok, amelyek felülete jóval
nagyobb lett, noha a bombák tárolási illetve hordozási helyzetben
mért mérete alig változott. Ezt úgy érték el, hogy az egymással
szemben lévő vezérsíkokat nem egy síkban, hanem eltolva
helyezték el, így kinyílás után jóval nagyobb a fesztávolságuk
és a felületük.
Kis
magasságból kioldva természetesen kevesebb idő áll rendelkezésre
a cél megjelöléséhez. Ha a bomba lézerdetektora nem találja meg
a visszaverődés forrását, akkor a robotpilóta túlrepíti a
célon, és csak akkor csapódik be, ha már elveszítette a mozgási
energiáját. Ezzel kiküszöbölhető, hogy közvetlen légi
támogatás esetén a saját vonalakon belül érjen földet a
fegyver.
A
„Paveway III” kategória csak kétféle méretben készül, a
GBU-22-es a szokásos 225 kg-os Mk-82-esen alapul, míg a GBU-24 az
egytonnás Mk-84-esen, a haditengerészet és a tengerészgyalogság
által preferált 450 kg-os változatot nem gyártják.
A
GBU-24-esnek kifejlesztették a nagy átütő erejű „bunkerromboló”
változatát is, ez az Mk-84-es bomba helyett a BLU-109-est
tartalmazza, amelyben mindössze 250 kg Tritonal robbanóanyag
található. Vastag acélköpenyének köszönhetően két méternyi
vasbetonon is képes áttörni, mielőtt felrobbanna. Még újabb
változata a BLU-116-os, dupla romboló erővel, ennek orr része
különösen sűrű és kemény nikkel-kobalt ötvözetekből
készült. A bombához kifejlesztettek „intelligens”
gyújtóberendezéseket is, amelyek több emelet áttörése után az
előre beállított szinten robbantják fel.
Az
F-117 „lopakodó” számára nem felelt meg a GBU-24-es, hossza és
vezérsíkjainak fesztávja miatt. Ahhoz, hogy elférjen a belső
fegyvertérben, a régi „Paveway II kisebb vezérsíkjait szerelték
rá, az irányító berendezést pedig 15 cm-el lerövidítették, és
ugyancsak csökkent a „kacsa” kormányok fesztávolsága is.
A
„család” legsúlyosabb „egyénisége” a 2,2 tonnás GBU-28,
amelyet 1990-ben rohammunkában fejlesztettek ki, selejt ágyúcsövek
felhasználásával. Ezt jelenleg csak az F-15E gépek képesek
hordozni illetve célba juttatni, mióta az F-111-eseket kivonták a
szolgálatból.
A
harci alkalmazás során a „Paveway III” bombák hatékonysága
ugyan felülmúlta a régebbi típusokét , de a kb. 70%-os
eredményesség még mindig messze áll a kívánatostól.
Az
eredményesség javulása nem tartott lépést a költségekkel,
ugyanis egy GBU-24-ára kb. a négyszerese a GBU-10-esének. Egy
lényeges korlátja mind a mai napig megvan még a legkorszerűbb
lézerbombáknak is, egyidejűleg ugyanis csak egyetlen célra lehet
bombát vagy bombákat rávezetni, csak akkor lehetséges néhány
másodperces intervallumokkal több célra oldani, ha a becsapódást
követően a célmegjelölő azonnal képes villámgyorsan ráállni
a következőre.
Amíg
az I-es és II-es szériákat számos típus hordozhatta, a III-ast
már csak azok, amelyek fegyverzet felfüggesztői rendelkeznek
digitális adatbusz kapcsolattal. A bombáknak ugyanis ledobás előtt
„kommunikálniuk „ kell a harcigép fegyverzeti számítógépével,
méghozzá interferenciamentes koaxiális kábelkapcsolaton
keresztül.
Még
bonyolultabb a helyzet a nemrégiben kifejlesztett EGBU-24-essel,
amelynek irányító rendszerét kiegészítették a műholdas
GPS-el. A kombinált módszer lehetővé teszi, hogy a fegyvert a
felhőzeten keresztül is bevethessék , vagy ha valamely okból
megszakad a lézeres rávezetés, a fegyver kevésbé pontosan ugyan,
de célbatalál.
Angol
megrendelésre elkészítették az EP II változatot, ez a régebbi
„Paveway II bomba GPS-el kombinált változata.
Az
1991-ben lezajlott Öböl-háború során az összes bevetett bomba
kevesebb, mint 10%-a volt lézeres irányítású. Összesen 4493 db
GBU-12-est, 1181 db GBU-24-est, 2148 db GBU-27-est, 2 db GBU-28-ast
és általunk pontosan nem ismert mennyiségű GBU-16-ost használtak
fel átlagosan 60-70%-os eredményességgel.
Az
akkor rendelkezésre álló „Pave Tack” és a LANTIRN
célmegjelölő rendszerek infravörös kamerájának felbontó
képessége korlátozott volt, a most korszerűnek számító
Litening és Sniper akár kétszer akkora távolságból és
magasságból is jobb képet biztosít, így Afganisztánban és a
legutóbbi „Iraqi Freedom” hadműveletben már biztosra vehetően
jobb volt az eredményesség.
Irakban
egy új bomba változatot is bevetettek, ez volt a GBU-45, amely
érdekes módon már régóta rendelkezésre állt. Ez nem más, mint
a GBU-12-es gyakorló változata, azaz a normál irányító
berendezéssel rendelkezik, de robbanóanyagot nem tartalmaz. Az
iraki hadsereg ugyanis számos katonai eszközt helyezett el civil
létesítmények területén, pl. légvédelmi gépágyúkat iskolák
udvarán, stb. A „járulékos” rombolás elkerülésére az USAF
a betonnal töltött bombákat dobta le ezekre a célokra. A
hangsebességgel becsapódó több mázsányi „vasbeton”
tökéletesen megsemmisíti a célpontot, de a környező épületekben
semmiféle kárt nem okoz.
Az
amerikai lézervezérlésű bombák fejlesztését és gyártását
időközben már a TI-t megvásárló Raytheon végzi.