A nemzeti radikalizmus

reálárfolyama

"Környülállások"

Mentegetőzéssel és magyarázkodással kezdem, ami nem szokásom. A magyar nemzeti radikalizmus szememben a legszentebb dolgok egyike. Erről bárki meggyőződhet, aki honlapomba beleolvas. Az árfolyam szót mégis azért használom, mert a ma embere lassan már csak ebben a kategóriában tud gondolkodni. A "környülállás" ősrégi fogalom. Bátor őseink mindenkor szem előtt tartották, ha valamit tenni akartak. [Arra gondolok, hogy pl. kalandozni is akkor mentek, ha hivták őket, vagy a célterületen valami balhé volt és meggyengült a terület védelme... A politika évszázadokon keresztül, mint a német maszlag és a török áfium ellen való orvosság szolgált.]

Dagad az ember szíve, ha a pesti utcán lyukas zászlót lát. Ez utoljára '56-ban volt így. Akkor a "saját" zászlónkat csonkította a nép, kivágva közepéből a címert. Most - helyes érzékkel - a gyűlölt idegen elnyomó hatalom szimbóluma az EU zászlaja vált a népharag áldozatává, csakhogy nem kés vagy olló, hanem tűz által. Micsoda különbség!

De!

A "környülállás" is számít. '56-ban is számított. Gondolkodjunk tehát ezen.

Épp most birkózom a nagy szószátyár Drábik János "A kiválasztottak" c. könyvével, váltva átkozva Drábikot, amiért megírta és szidva magamat, hogy olvasom. Drábik alkotói módszere az ollózás. Ehhez két ollót használ, mint a rák... E tevékenység azzal a "veszéllyel" jár, hogy valami érdekes is bekerül az egyébként dögunalmas írásba. Így jártam most Drábik könyvével. Fáradtságtól káprázó szemeim megakadtak egy idézeten. Ebből lett e cikk textusa. Drábik a zsidó

Adolphe Crémieux-tól idéz (aki a XIX században, mint Grand Orient szabadkőmüves páholy nagymestere) igazságügy miniszter volt a francia kormányban. A jó úr 1896 ban egy manifesztumot idézett a világ zsidóságához, amelyet 1920 szept. 20-án leközölt a London ban megjelenő The Morning Post nevü rangos folyóírat is. A manifesztumban a következők olvashatók."A zsidó szellem tanításainak el kell terjednie az egész világon. Bárhová is vessen a sors szétszórtan a nagyvilágban, valamennyien egy választott 'fajként' kell tekintenetek magatokat ... A 'háló', amellyel a zsidóság az egész földet bevonja egyre szélesedik és terjed. Közeledik az idő, amikor Jeruzsálem lesz minden nép és nemzet egyetlen imaháza és a zsidó egyisten-zászlónkat a legtávolabbi országokban is kitűzik." [Id. mü. 245. old.]
A manifesztum kibocsátása óta 116 év telt el. Ebben az időtávlatban már felmérhető, milyen bölcsek a cion bölcsei. Vegyük hát szemügyre a 'hálót'. Elég egy pillantást vetnünk egy politikai világtérképre annak meglátásá hoz, hogy ezen a hálón marha nagy lukak tátonganak és a meglevő hálófelület szemei is foszladoznak. Latin amerika nagy államai (Brazilia, Argentina, Bolivia, Venezuela) letépték testükről a hálót. Ázsia népei közül Kínát, Indiát, Pakisztánt, Afganisztánt egyre kevésbé nyűgözi a háló. Buzgón tépkedik a hálószemeket az "arab tavasz" államai is Egyiptomtól - Bahreinig. Aztán ott vannak a "nagy terroristák" Irak, Szíria, Irán. Az utóbbi már magát a halászt fenyegeti...

A háló tehát mára inkább foszladozik, semmint terjeszkedik. A cionizmus fojtogató "jelképes" kígyójának pedig pörkölik a farkát. Egyre kevésbé képes fojtogató gyűrűibe szorítani a világot. Így kínjában a béna kacsára Európára veti magát. Ezt próbáltam szimbolizálni egy korábbi cikkem frontképével. Ezt szimbolizálja e cikk frontképe is. Ez a hadművelet heves támadás is, meg fejvesztett menekülés is!

Jeruzsálem státusa se közelit ahhoz, hogy a világzsidóság, sőt a világ népeinek egyetlen imaháza legyen.

A cionkígyó tehát egész Európát támadja, de nem egyöntetü vehemenciával. Magyarországnak több jut a fenye getőzésből. Ennek csak másodlagos oka (ha egyáltalán oka) Orbán nyakaskodása. A fő ok az, hogy bár az egész Európa fölött akarnak uralkodni, tömegesen letelepedni Magyarországon szeretnének, ezért vagyunk mi számukra a "főcsapás iránya", hogy a sztálini terminológiával éljek.

E törekvéssel két politikai erő szegül szembe a Fidesz és a Jobbik - látszólag!

Kezdjük a Fidesz Orbánjával. Ami engem illet, akkor sem hiszek már neki, ha kérdez. Most sem tudom tutira eldönteni, hogy valóban ellenálló e, vagy csupán agent provocateur, aki látszólagos ellenszegülésével kiprovokálja, majd utólag igazolja az Ország elleni pénzügyi és egyéb agressziót. Őszintén szólva, az utóbbi variációra tippelek.

Mi a helyzet a Jobbikkal? Nem hiszek bennük sem, ill. nem hiszek abban, hogy komolyan gondolják, amit mondanak, ill. csinálnak. Sajnos ők is olyan "csinn - bumm" párt, mint a megboldogult MIÉP volt, amely százezres tömeget "fanatizált", majd kihullott a Parlamentből. Néha tán' szeretném felejteni, de nem tudom a 2011-ben lezajlott budapesti II. kerületi pótválasztások megdöbbentő végeredményét, amely szerint a "kormánypárti jelölt a szavazatok 58,45 százalékát, 9637 szavazatott szerzett, a második helyen végzett MSZP-s Lévai Katalint csak a voksoláson részt vevők 30,55 százaléka, 5038 választó támogatta. A harmadik - ahogyan a két hete tartott első fordulóban is - az LMP-s Karácsony Gergely lett 6,45 százalékkal, 1064 vokssal. A negyedik helyen a Jobbik színeiben induló Bodor Zoltán végzett 3,75 százalékkal, 619 szavazat!" Ezzel a tényszámmal szemben hiába hivatkozik a Jobbik politikai ázsiójának meredek emelkedésére. Nincs az a közvéleménykutató, amely akkora merítéssel dolgozna, mint egy olyan fővárosi kerület, ahol a szavazásra jogosultak száma kb. hatvanezer fő. A Jobbikot Pesten ismerik jobban. Ott így szerepel. Vidéken kevésbé ismerik, ott jobban szerepel...

Csurka régebben "üzenetrögzítős pártnak" titulálta a Fideszt, különös tekintettel a vidéki szervezetekre. A Jobbik ezzel szemben "clip-mix" párt, amely főleg mozgóképes mutat ványok és a Gaudi Nagy Tamás által megeresztett parlamenti filippikák formájában létezik. Ilyen látvány produkció volt a budapesti EU kirendelt ség előtti zászlóégetés és az EU-ból történő kilépés jelszavának bedobá sa is. Egy ilyen bátor cselekedet megdobogtatja az ember szívét, megmoz gatja fantáziáját, tartósan rögzül emlékezetében is, mint Orbán emlékezetes temetési beszéde a kommunisták "agyagba döngölésével" kapcsolatban. Csakhogy akkor sem "arról" volt szó - amit Orbán nagyon jól tudott - hanem arról, hogy a Rózsadombi Paktum keretében titkos alku született a zsidóság és a kommunisták poziciójának átmentéséről, "rendszerváltás" jelige alatt. Az ilyen akciónál sohasem tudható, hogy a tömeg lelkében kelt lángot, vagy a háztetőt gyújtja fel a fejük fölött.

Orbán gyilkos rezsimjét eleve kipipálhatjuk. Orbán, miközben pofázik, a háttérhatalom támogatásával és megelégedésére olyan önkényuralmi rendszert épít, amely két dologra alkalmas: az Ország totális kiszi polyozására és az emiatti elégedetlenség letörésére.

A Jobbik - mondom: látszólag - radikális párt. E szerepből azonban időnként kiesik. Sokmindenre hivatkozhat nék ennek igazolására, de csak egy forrást idézek, a legjellemzőbbet. A "Betyársereg" egyik botrányával kapcsolatban a Jobbik egyik szócsöve Kuruc Info közölte Perge Ottóírását a Jobbik hitvallásáról, amelynek lényege a következő. "Csakis az erőszakmentes ellenállásnak van értelme és létjogosultsága! Egészen biztos vagyok abban, hogy a Jobbiknak, és általában a nemzeti radikalizmusnak csak akkor van esélye elnyerni a magyar nép többségének szimpátiáját, ha mindenféle hátsó gondolat nélkül leteszi a voksát az erőszakmentesség eszméje mellett. Megjegyzem, hasonló felismerés érlelődik jó ideje a palesztinok soraiban, akik közül egyre többen vélik úgy: az iszonyatos túlerőben lévő Izraelt fegyveres úton nem lehetséges térdre kényszeríteni. Az erőszakmentesség révén azonban milliók rokonszenvét nyerheti el a palesztin ellenállás. Márpedig kis népek céljai kat barátok és szövetségesek nélkül sohasem érhetik el." A Jobbik persze elhatárolódhatott volna a Kuruc Infótól és Perge Ottótól, de nem tette meg! Miért nem? A kipécézett mondat választása azért szerencsés, mert felveti a palesztin párhuzamot is, ami teljes melléfogás mind a Kuruc Info, mind Perge Ottó részéről.

Ami a Jobbikot illeti, politikai "sikereit" épp annak köszönheti, hogy ha nem is fegyveres, de "tevőleges" ellenállással szédítette a választókat. Ennek jegyében szerveződött az egyenruhás, álmarcona "Magyar Gárda", a "Csendőrség" és a "Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület". Egyikük sem volt "rendeltetésszerüen" bevethető alakulat. Nem is kerültek bevetésre. A Főváros, illetve egyes vidéki városok főutcáin rendezett csoportos gyalogsétákat semmiképp sem tekinthetem rendeltetésszerű bevetésnek. Ezek egy szempontból voltak "eredményesek". A hatalom betiltotta a Magyar Gárdát [Egyesületet] és az orbáni törvénygyár egy keresztes póknál alaposabban gúzsba kötötte a polgárőri tevékenységet, Felszámolás alatt áll a béléscsabai "országos"székhellyel megalakított Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület is.

Most Vona Gábor arról fecseg, mi lesz ha Barroso idedugja az orrát. Na mi lesz? Erőszakmentes semmi! Azaz esetleg "békés" tüntetés, amit az efajta gazemberek már úgy megszoktak, hogy akkor csodálkoznak ha valahol, valamikor véletlenül nincs tüntetés.

De térjünk át a "környülállásra", azaz a valós esélyek számbavételére.

A "koppányi szellem" sohasem lázadt süketen és vakon. Gondoljunk csak történelmi nagyjainkra a magyar szabadságharcok vezéreire, mennyire számba kellett venniük a nagyhatalmak várható magatartását. [Thököly, Rákóczy, Bethlen, Bocskay, stb.]

Nem világos számomra a Jobbik külpolitikája. Az Iránnal folytatott kacérkodás nem tekinthető külpolitikának. A Jobbiknak számot kellene vetnie azzal, hogy az európai teret a közeljövőben milyen erővonalak mentén próbálják rendezni a nagyhatalmak, (természetesen) saját önző érdekeiknek megfelelően. Az ügyek jelen állásában két opció jöhet szóba: a zsidó-amerikai és az orosz. (Írtam erről nemrégiben.) Nem gondolnám, hogy a Jobbik az előbbi opcióra szavazna, de miért nem vizsgálja, ill. próbálja építgetni a másik opciót? A borzalmas Ázsiától félnek? Dehát a Nyugat jóvoltából 1945-től 1989-ig Ázsiához tartoztunk! Ami engem illet, "dicsekedhetem" azzal, hogy 44 évig voltam "ázsiai alattvaló", ezért ki merem jelenteni, hogy az európai (!) értékek őrzése és ápolása tekintetében a kommunista rendszer sokkal magyarabb volt, mint a "rendszer váltás" utáni judeodemokrácia!

Barátomként tisztelhettem †Gulyás Györgyöt a neves karnagyot. Élete nagy műve a Békéstarhosi Ének és Zeneiskola létrehozása volt. Egyszer együttesen látogattunk oda a "kádári konszolidáció" időszakában, amikor épp az iskola átépítése, felújítása folyt. Hát mit láttak szemeim? A főbejárat melletti egyik márványtáblán egy Zsdanovtól (!) származó jelmon dat díszelgett a következő szöveggel: "A kultúra nemzeti (!) kultúrák formá jában létezik." Zsdánov akkor már nem volt divatos, a XX. Kongresszus után voltunk. Éppen ezért Gulyás kíváncsi volt véle ményemre, levétesse e a táblát? Amikor nemmel válaszoltam nagyon meglepődött, mert "beállí tottságomat" jól ismerte. Véleményemet a következőkkel indokoltam. Ez a tábla a magyar rafinériának állít emléket, amely a Rákosi rendszerben Zsdánovval operált.

Ami a Rákosi rendszert illeti: a magyar kultúra ápolása tekintetében többre tartom Rákosi Mátyást, Révai Józsefet [a magyar Zsdanovot], Darvas Józsefet, Erdei Ferencet, majd a későbbi Aczél Györgyöt a judeoliberális húsz év "kultúrpolitikusainál". Az előbbiek regnálása alatt milliószámra adták ki a nyugati (!) és magyar klasszikusok remekműveit, a tanuló ifjúság számára is hozzáférhető áron. Volt magyar filmgyártás. A cenzúra a rendszerrel ellenlábas írókat korlátozta, ill. egyeseket téritgetni igyekezett. Betonfalat állított viszont a nyugati kultúrmocsok elé. A judeoliberális rendszer épp a kultúrmocsok zsilipjeinek felnyitásával söpörte el az irodalmi értékű műveket, ill. tette azokat megfizethetetlenné az ifjúság, sőt a középosztály számára is.
Az orosz opcióról nemrég írtam. Úgy gondolom, egy nagyratörő pártnak is törnie kellene a fejét ezen a kérdésen, tekintettel arra, hogy a zsidó-amerikai opció elfogadhatatlan.

A kérdés másik oldala a Jobbik tömegbefolyása az "erőszakmentesség" jegyében.

Úgy látom, bár tévedjek, a Jobbiknak nincs tömegbefolyása [lásd a fenti választási "eredményeket"]. Kérdés, hogy tömegbefolyásra hogy lehet manapság szert tenni? Nyugateurópa, sőt újabban már Amerika példája immár azt igazolja, hogy a tömegmozgalmak nem erőszakmentesek. Az elkeseredett tömegek szerte Európában szabályos utcai "harcokat" vívnak. Ezek olyanok, mint a 2006-os sajnálatos magyarországi események. A tömeg "randalírozik", a rendőrség pedig viperákkal, gumilövedékekkel, könygázzal és vizágyúkkal oszlat, esetleg lőfegyvereket is használ. Az ilyesfajta "egyenlőtlen erőszaknak" az égvilágon semmi értelme. Többek között azért sincs értelme, mert a "tömeg" többnyire alacsony létszámú és a kritikus pontokon a rendőri létszám gyakran meghaladja a "tömeg" létszámát...

Milliós nagyságrendű tömegtüntetések esetleg eredményesek lehetnének, de Magyarországon mindenki külön tüntet és a Jobbik aligha lehet olyan integráló erő, hogy egyszerre hívja az utcára a szakszervezeteket és a civíl mozgalmakat, stb. Hasonló a helyzet a sztrájkokkal is. A félpályás útlezárások manapság már bohózat számba mennek és tőlük csak azok szenvednek, akik csupán közlekedni szeretnének.

A latolgatás természetéből adódik, hogy szóba kerüljön minden bekövetkezhető esemény. Áperté kimondva: a "nem békés" megoldás.

Magyarország az utóbbi ezer évben gyakran kényszerült arra, hogy fegyverhez nyuljon. Ez szinte soha sem rajtunk, hanem támadóinkon múlott. Az Országot most is támadják. E támadás létünket fenyegeti. A szuverén nép dönt arról, fegyvert fog e léte védelmében.

Ezzel kapcsolatban az alábbiakat kell világossá tenni.

A világ a nyugati hatalmak második világháborús győzelme óta számtalan ponton ég. Nem javult a helyzet azóta sem, amikor a világ egypólusúvá vált és a Zsidó Amerikának nem maradt potenciális ellenfele. Ettől egyes nyugati tudósok az eszményi béke korszakát remélték és arról fantáziáltak, hogy végetér a történelem [amely jobbára amúgyis a háborúk története volt]. Nos a történelem nem ért véget, mert a Zsidó Amerika az egész világ totális leigázására és korlátlan kizsákmányolására törekszik. Ez nem új jelenség Amerika történetében, hisz születésétől kezdve állandó gyarmatszerző háborúkat folytatott az amerikai kontinens kisebb és gyengébb államaival szemben. Ez többnyire nem ment vérontás nélkül. Ennek formája azonban többnyire az egyoldalú vérontás volt: Zsidó Amerika gyilkolt. Onnantól kezdve, hogy a kontinentális háborúk helyett Zsidó Amerika világháborúzni kezdett, új jelenségekkel kellett szembenéznie: a nyulak visszalőttek. Kifejlődött többek között a legendás arab-palesztin ellenállás. Ennek alapvető tapasztalata az, hogy ha egy nép elszánja magát a végsők re, fegyver mindig akad az erős kezekbe, de a gyönge női vállakra is. "Kedvenc" képem a "szupernagyi", akit többször megjelenítettem már cikkeimben. Nem könnyű persze az unokák pátyolgatásáról a páncél gránát kezelésére átváltani, de nem is lehetetlen. Az egri nők is nyilván a szoptatással és a pelenkázással kezdték és kénytelenségből tértek át a forró szurok öntözésére.

A Zsidó Amerika teljes erkölcsi züllöttségét tükrözi katonáinak minden képzeletet meghaladó szadizmusa, bestialitása. Legújabb hőstettük a "hulla-hugyozás" amelyhez hasonlót - tudtommal - nem jegyeztek fel eddig a háborús annalesek. Mire számithatnak ezek után azok az amerikaiak, akiket a tálibok elfognak?

De legyünk empatikusak és képzeljük bele magunkat egy echte yankee gondolat, ill. érzésvilágába. Képzeljük el, hogy látnak ezek másokat, köztük minket magyarokat is. Hát valahogy így. Dehát ilyenek vagyunk való jában? Látszólag ma ilyenek. A látszat azonban néha csal. Az oroszok is azt hitték, jól ismernek bennünket. Azt, hogy nehéztankok tucatjai fognak lángolni pestszerte, legrémesebb álmaikban sem tudták elképzelni. Nem mellesleg szólván a tankcsordák akkor lódultak meg, amikor az amerikai külügyminiszter John Foster Dulles úr biztosította Hruscsovot arról. hogy nem "érdekeltek" a magyarországi eseményekben, nem avatkoznak be. A Zsidó Amerika ezek szerint kétszer adott el minket az oroszoknak és most Eurá zsiától félt bennünket. Köszi!

Summa - summárum, a helyzet "nyitott", több irányban is.

Még nem tudjuk, hogy a nemzet saját léte védelmére kél e és ha igen, melyik lesz az a pont, amely köré tömörül. Ha a Jobbik képes lesz maga mellé állítani a nemzetet, glória neki. Ha nem, lefolyik ugyanazon a lukon, amelyik a MIÉP-et elnyelte.

2012.01.15

Sz. Gy.

Az orosz opcióMozdul a magyar komp is?

Már a főcím is megtévesztő... Az opció választási jogot jelent, azt pedig mi mindörökre eljátszottuk, amikor (hülyén, vakon és süketen) beszavaztuk önmagunkat az Európai Unióba. Immár csak minket választhat, aki még fantáziát lát bennünk. Dehát ki választana minket? Hát például Oroszország. Az u.n. "Eurázsiai Unió"tervezgetése kapcsán gondoltak ránk...

Miről van szó tulajdonképpen?

Fehéroroszország, Oroszország és Kazahsztán vezetőinek formálódó elkép zeléseiről, egy új államszövetségről az Európa és Kina közötti óriási térben. A név elég barbár csengésü és rossz a hírük a vezetőknek is. Putyintnaponta szapulják, de ha valaki utána jár, csupa rosszakat olvashat a fehérorosz (belarusz) vezetőről Alekszandr Lukasenkoról és a kazah vezetőről Nurszultan Nazarbajevről is.

A CIA fogalmi kelléktára meglehetősen szegényes, így mindhármuk jellemzése egyszerü. Választási csalás útján kerültek hatalomra és népelnyomó diktátorokká váltak mindhárman. Emlékezzünk csak rá, szószerint ezeket mondták Mahmud Ahmadinezsádról is. Aztán jöttek, jönnek a spontán - népi tüntetések itt is ott is. Ám ezek a "diktátorok" mindenkinek akkorát vertek a pofájába amekkorára nyitotta és most csönd van diktatúra szerte. E történések multide jüek, kivéve putyini Oroszország esetét, akinek pártja épp most győzött és most vádolják csalással. Ellene most tüntetnek. És még előtte van a 2012. március 3-ra kitűzött elnökválasztás... Semmi kétségem aziránt, hogy a "bársonyos forradalmakkal" Putyin ugyanúgy fog leszámolni, ahogy a kínaikak tették a Tien An Men téren, ill. az imént felsorolt "diktátortársak" saját országaikban. "Putyin akormányellenes tüntetéseket méltatva azt állította, hogy a demonstrálók a Nyugat fizetett ügynökei." Így is van. A bánásmód ehhez igazodik majd.

A történetet egy kis visszaemlékezéssel célszerű kezdeni. Amikor a szétrágott Szovjetúnió szétesett. "létrejött helyette a Független Államok Közössége(FÁK) (oroszul: Содружество Независимых Государств (СНГ), latin betűk kel: Szodruzsesztvo Nyezaviszimih Goszudarsztvo) egy nemzetközi szervezet vagy szövetség, amely a korábbi Szovjet unió 11 volt tagországának többségét tömöríti. A szerződést 11 ország kötötte: Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Grúzia, Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova, Oroszország, Örményország, Tadzsikisztán, Ukrajna és Üzbegisztán." Ez a szervezet életképtelennek bizonyult. (Úgy is volt tervezve.) Egyik másik volt tagország elárulta megtagadta, megrugdosta, legya lázta Oroszország "anyácskát". Gondoljunk csak a "hálás" Ukrajnára és Grúziára, stb. Oroszországra is rátört a nem zetközi zsidóság (Hodorkovszkij és bandája). E sok zűr ellenére Fehéroroszország (Belarusz) és Kazahsztán mégis úgy döntöttek, nem csatlakoznak az anyagyilkosokhoz, megpróbálják Oroszországgal együtt. Nem tettek rossz lóra, amint majd kiderül.

És most egy gondolatkisérletet javaslok olvasóimnak. Hagyják a képernyőt, a billen tyűzetet, alkossák meg gondolatban Belarusz, ill. Kazahsztán képét, majd ezután "viszonyuljanak" az Eurázsiai Unió témájához. Kiváncsi lennék, ki mire jut. Ami engem illet, kénytelen vagyok őszintén bevallani, úgyszólván semmi sem jutott eszembe, még az sem amit tudok, pl. hogy Farkas Bercit a kazahsztáni Bajkonurból lőtték fel anno. Ki tudja pl. mi a jófenét jelent ez a szó Asztana és ha létezik egyáltalán, hol tették le? Asztana Kazahsztán új fővárosa. A sivatag közepén építtette a diktátor, Brasilia mintájára.

Mi magyarok sértésnek vesszük, ha a világ másik fertályán nem tudnak Budapestről, vagy összetévesztik Bukaresttel. De hogy állunk mi az említett országokkal? Mit tudunk róluk? Tudjuk e hogy Kazahsztánban genetikai vizsgálatokat folytattak és ennek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a kazahok és a magyarok géntulajdonságai sokkal inkább hasonlítanak egymásra, mint a kazahok géntulajdonságai a környező népekére. De talán hagyjuk is a morfondirozást és vegyük elő a szóbanforgó térség politi kai térképét. [Kazahsztán térképére rámásoltam Magyar ország keleti felét az országméretek összehasonlítása végett.]

Ebből az irdatlan térségből miskárolták ki a Szovjet úniót. Óriási űr keletke zett a helyén. A termé szet is irtózik az űrtől [horror vacui] és betöl teni igyeszik azt. Így van ez az emberekkel is. Az álmodozással kezdődik. Mi most Putyin álmait követjük kissé."Aki nem sajnálja a Szovjetunió elmúlását, annak nincs szíve, de aki arról álmo dik, hogy újraéleszti, annak nincs esze." Hát akkor mi legyen?
"Hatalmas örökségünk van a Szovjetunióból. Ott az infrastruktúra, az egykori tagországok specializálódott terme lése, a közös tudomá nyos és kulturális tér. Ezeknek a kincseknek a megosztása mindannyiunk közös érdeke."Dehát a Szovjetúniónak nem csupán tagországai, hanem "szövetségesei" is voltak: azok a keleteurópai kis és középállamok, akiket a Nyugat átengedett Sztálinnak. Gondoljunk csak az 1944 október 19-én Moszkvában Churchill és Sztálin között létrejött u.n. "cédula-megállapodásra", amely többek között Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot, Bulgáriát, Romániát a szovjet befolyási övezetbe utalta. Ők is szóbakerültek egy kis nosztalgiázás keretében, amelyet Medvegyev orosz elnök belarusz és kazah veteránokkal folytatott. "Az új gazdasági entitásnak nem szabad megállnia a volt szovjet tagköz társaságok határainál, hanem be kell vonni olyan, az orosz gazdasági érdekekkel lojális államokat is, mint Magyaror szág, Finnország, Bulgária, Csehország, Vietnam, Kuba és Venezuela."De hogyan? Magyarország egy szövetségi rendszer, az Európai Unió kilépési joggal nem rendelkező tagállama. Nos az elképzelések az Európai Unió szétzüllése és szétesése után előálló helyzetre vonatkoznak amikorra elporladnak a jogi kötelékek. A bomlás első csalhatatlan jele, hogy a gazdag "tagtársak" eldugták előlünk a spájzkulcsot. Titokban szervezgetik már az. u.n. "Mag Európát" a peremállamokat pedig hagyják belefulladni saját nyomorúságukba.

Igenám, de ha Európa le is rohad rólunk, még nem vagyunk szabadok, mert továbbra is testünkre tapadnak a zsidó pénzügyi polip szívócsápjai. Úgy kell tehát szabadulnunk, hogy "adósságainktól" is szabaduljunk. Lehetséges ez?

Vegyük szemügyre a lehetőségeket. Legfőbb ideje! Köztudott, hogy az önálló életre már képtelenek vagyunk. Egy pénzügyi mechanizmus "éltet" bennünket olyan hitel-infuzió formájában, amely "táplálásunk" közben kiszippant minden életnedvet a nemzettestből. Ezt a gyilkos köldökzsinórt kell egy olyan másikkal kiváltani, amely müködni engedi a szervezet öngyógyító mechanizmusait és idővel fölöslegessé teszi önmagát.

Elképzelhető ez? Hát már miért ne lenne elképzelhető, pláne ha példák is vannak rá; többek között épp Belarusz és Kazahsztán példája!A belőlük és Oroszországból verbuválódó Eurázsiai Uniónak futja majd az ilyesmikre. Csak egy példa. Ha a szövetség létrejön kezében lesz a világ ismert földgáz készletének 33 százaléka. Ennél fontosabb adat, hogy Oroszország államadóssága a GDP 9.3 %-a, az amerikai államadós ság ezzel szemben 97.6 %. Az arány egy a tízhez! Pardon! Elmaradtam önmagam mögött... A Privátbankár már november 18-án jelentette hogy "Az Egyesült Államok államadóssága átlépte a 15 ezer milliárd dollárt. A tartozás így már meghaladta Amerika tavalyi, 14,5 ezer milliárd dolláros GDP-jét. Ezzel az Egyesült Államok is azon országok egyike, ahol az államadósság meghaladja a GDP-t. Rázós hetek előtt az amerikai döntéshozók." A különbség azt jelenti, hogy Amerika csak elvenni tud mások tól. Oroszország adni is tud, ha más ként nem kölcsönképpen. A gazdasági globalizáció fontos eleme a kölcsönös függőség (interdependencia). Ki tudja, ill. ki hinné, hogy ma Oroszország az Egyesült Államok egyik legnagyobb olajszállítója. Olajcsapok itt - olajcsapok ott. A nemrég átadott Északi Áramlat átadási ceremóniájának képe is sokatmondó (Merkel - Medvegyev). A gőzerővel épülő Déli Áramlat csapját már Putyin fogja tekergetni és még nem tudjuk, milyen pofát vág majd hozzá.

Amerika ugyanis totális hidegháborút folytat mind Oroszország ellen, mind személy szerint ellene.

Arra még jól emlékszünk, hogy a hajdan gazdag és sikeres Amerika a fegyverkezési verseny kiprovokálásával tette tönkre a Szovjetuniót. A "Csillagháborús projektbe" mintegy ezerötszázmilliárd dollárt kivánt belepumpálni az abszolut hadászati fölény elérése érdekében. De hova lett mára ez a hadászati fölény, ill. hogy lehetne újból kivívni? Sehogy! Mértékadó vélemények szerint a mai Oroszország gazdaságilag, ill. katonailag máris erősebb, mint az egykori Szovjet unió. Ennek ellenére Amerika dölyfösen lekezeli. Erről így nyilatkozott Putyin egy televíziós interjuban. „Néha úgy tűnik nekem, hogy Amerikának nem kellenek szövet ségesek, hűbéresekre van szüksége" Jámbor muzsikok azonban nincsenek már Oroszországban, különösen az orosz vezetésben. Erre mutatnak a védekezésre és támadásra való dühös (!) felkészülés új fejleményei.

"Oroszország egy kiterjedt földalatti bunkerhálózat kiépítésén dolgozik. Egyedül Moszkvában 5000 ilyen új bunker és óvóhely áll kivitelezés alatt. A 2012-es befejezéssel tervezett program célja egy olyan bunker és óvóhely hálózat kiépítése, ami szinte a város teljes lakosságának képes menedéket nyújtani."Ami a támadófegyverzet sokoldalu (!) fejlesztését illeti, nagyon úgy néz ki a dolog, hogy Reagan csillagháborús terveit Putyin valósítja meg... "Ebben az évben az orosz hadseregben hadrendbe álltak a világ legfélelmetesebb nukleáris csapásmérő fegyverei, a Topol-M rakéták, melyeket az idei győzelem napi díszszemlén az egész világ előtt bemutattak. Ma már sorozatban készül nek az egyszerre 10 különböző célpontot megsem misíteni képes Topol-M szuper rakéták is, de a kiszivárgott információk szerint az orosz speciális hadiipar éppen ezekben a hetekben fejezi be az előkészületeket a Topol M legújabb generációjának gyártására, amelyek szükség esetén képesek űreszközökről, világűrbe telepített támaszpontokról is óriási erejű csapást mérni a Föld bármely területén kijelölt célpontokra. Ehhez a szuper rakétához hasonló eszközzel a nyugati világ nem rendelkezik!"A fejlesztés másik iránya a tengeri haderők modernizálása. "Olyan új tengeralattjá rókat iskifejlesztettek, amelyeket az amerikai radarok nem képesek észlelni, mert a korábbi modelleknél lényegesen csendesebbek." Ezeket a legmodernebb intekontinentális rakétákkal, pl. a Bulava, szerelik fel amelyek robbanófejei nagy biztonsággal semmisitik meg célpontjaikat.

Az oroszok persze gondolnak a levegő óceánra is. Ők is tudják, a légifölény a győzelem kulcsa. Unalmas lenne a hadrendbe állított és állitandó vadászgépek, bombázók, helikopterek, stb. felsorolása, pláne bemutatása. Ehelyett azt a megoldást alkalmazom, hogy közzéteszek egy légibemu tatón felvett Putyin fotót. Ennek azt a nevet adom: "Putyinnak tetszik, amit lát." Erről elég ennyi.
Ebben az összefüggésben érdemes tollhegyre tűzni Nyugat "Oroszország-politikáját". Jelenlegi "házigazdánk"az Európai Únió politikusai úgy vélik, hogy Oroszországgal következmények nélkül packázhatnak. Medvegyev a közel multban fejezte ki rosszallását amiatt, hogy az EP óriási többséggel szavazta meg azt az állásfoglalást, melyben a Parlament az orosz vezetést új választások kiírására szólítja (!) fel. Tetszenek érteni? A nyakig szaros Ájrópa veszi magának azt a pofátlan bátorságot (botorságot), hogy az orosz belügyekbe könyékig beleavatkozva felszólítgassa Oroszországot, megazisten.
Egy évvel korábban pedig az történt, hogy "a belorusz választások előtt a lengyel és a német külügyminiszter arra kérték Lukasenkót, ne hamisítsa meg a választások eredményét, egyben arról biztosították a belorusz elnököt, Belarusz európai ország, ahol eredményesen működhet az európai politikai rendszer. Sikorski és Westerwelle a szép szavak mellett kedvező hitelekkel igyekeztek elcsavarni Lukasenko fejét." Ezt persze úgy kellett érteni, hogy Lukasenkonak szépen pitiznie kell előbb minden petákért.

Nemrég a "Fidesz.hu" büszkélkedett azzal, hogy amikor a Belarusz Köztársaság stabilizációs hitel meghosszabbítási kérelmet küldött a Nemzetközi Valutaalapnak, erre reagálva a "Visegrád Plusz" kezdeményezés tagjai Schöpflin György, Jacek Saryusz-Wolski, Eduard Kukan, Traian Ungureanu és Andrey Kovatchev a következő szövegü levélben fordultak Catherine Ashton kül- és biztonságpolitikai főképviselőhöz és Stefan Füle szomszédságpolitikáért is felelős biztoshoz. "Mint a Visegrád Plusz kezdeményezést elindító európai parlamenti képviselők, támogatjuk és fenntartjuk a belarusz ellenzék kéréseit, miszerint a hitel további folyósításának egyértelmű feltétele minden politikai fogoly szabadon bocsátása Belaruszban."Igenám, de Lukasenko leszarja az egész EU-t és az IMF-et, mert teheti! Oroszország 9 milliárd (!) dollár értékben atomerőművet épít Belarusznak egy 6-7 milliárd dollár értékü kedvező kamatozásu hitelkonstrukció segítségével. A helyzetképet az "Oroszvilág.hu" eképpen vázolja. "A Nyugat Belarusz irányába mutatott politikája csődöt mondott, haldoklik, és esély sincs a „reanimációra”. Alekszandr Luksenko rezsimje azt teszi, ami kényében kedvé ben áll. Nincs szüksége az európai „mézesmadzagra”, hiszen erős védelmező áll a háta mögött Oroszország képében. Az európai „korbács” meg mostanság, a válság közepette inkább csak megmosolyogtató Lukasenko számára. ... Európa vesztésre áll Oroszországgal szemben a Belaruszért és Ukrajnáért folytatott versenyben, egyszerűen azért, mert keve sebbet tud ajánlani, mint Moszkva. A Keleti Partnerség program nem tud versenytársa lenni az oroszajánlatok nak.Vajon mit ér a Keleti Partnerség program néhány százmillió eurója azokhoz a dollármilliárdokhoz képest, amit Oroszország valóban garantálni tud? Vajon az EU tagság kedvezőbb perspektíva-e ezeknek az országoknak, mint az integráció a [eurázsiai] Vámunióba? Oroszország sokkal többet ad Belarusznak, mint az európai perspektíva: olcsó gázt, aminek révén a rezsim és az emberek túlélhetnek, és megnyitja a hatalmas orosz piacot a belorusz áruk előtt, amit Nyugaton aligha vennének. Az EU-nak nem volt határozott politikája Belarusz ... kapcsán, most pedig az Unió válságban van. Nincsen se pénz, se más eszközök arra, hogy meg lehessen állítani az orosz törekvéseket. És min agyalnak ebben a helyzetben az európai stratégák?"Épp ezért ... ki kell terjeszteni a belorusz cégek elleni szankciókat, és az EU-nak finanszíroz nia kell a belorusz és ukrán ellenzéket. Az egyetlen erő, ami képes megdönteni a minszki rezsimet és hatással lenni Kijevre, az egy szerű emberek ereje." Ezek totál megbuggyantak!
A belarusz példán mindazonáltal érdemes elgondolkodni és bizonyos összehasonlitásokat végezni, azaz elgondolni az elgondolhatatlant, sőt kiszámítani a kiszámíthatatlant.
Belarusz lakossága 9.8 millió fő. Területe 207.600 négyzetkilométer. Államadóssága mintegy 11 mrd. dollár.
A magyar lakosság létszáma 9.6 millió fő. Területe 93.000 négyzetkilométer. Államadóssága mintegy 28 mrd. dollár. Ilyen "hozománnyal" a legvonzóbb menyecske se' lehet kapós. Ezt a ballasztot le kell dobni. Sokan törik a fejüket azon, lehet e? Szabad e?
Vannak bátor emberek, akik határozott igennel válaszolnak, köztük a minden nemzetgazdasági lében kanál Drábik János, aki egy televíziós interjúbanaz alábbi kijelentéseket tette. "Nem lehet kifizetni. Az államadósság törlesztését meg kell tagadni! Kész!" Tézisének alátámasztására Argentina példáját említette. A példa jó! Argentina a 2001-es válság csúcspontján egyszerüen felmondta (!) a közel százmilliárd (!) dollárnyi külső államadósság visszafizetését, és azóta kötvényeket sem bocsátott ki a nemzetközi pénzpiacokon. Argentina a példa arra, hogy az adósrabszolgaságon kivül is van élet. Argentína hihetetlen nehézségek árán stabilizálta a gazdaságot, a társadalmat. Mostmár megteheti, meg is teszi, hogy felméri a nemzetközi hitelpiaci lehetőségeket és újratárgyalja saját helyzetét az IMF-el. De hogyan? "Argentína nemrég bejelentette, hogy közel kilencmilliárd dollár értékű adósságot törleszt a világ legjelentősebb hitelező államait tömörítő Párizsi Klubnak, de feltett szándéka, hogy a kijelölt 18 hónapos határidőt legalább öt évesre hosszabbítsa." Mecsoda khölönbség" mondaná erre Kohn bácsi. Hisz a feltételeket Argentina diktálja és a velünk szemben oly nagypofáju IMF kénytelen fogcsikorgatva a tárgyaló asztalhoz ülni, ha a "pénzéből" látni akar valamit.

* * *

Lassan végére érek a mondókámnak. Még valami ajánlás félét akarok ide biggyeszteni. 1932-ben születtem. A nyolcvanadik évemet taposom. A Horthy rendszerbe születtem. Megértem a német megszállást, a "felszabadulást", a koalíciós időszakot, a fordulat évét, a Rákosi, a Kádár rendszert, a "rendszerváltást" és ami azóta van. Mindíg figyeltem és próbáltam értelmezni, ami körülöttem, ill. velem történik. Én is vettem fel lakás(építési) hitelt. A lakás 220.000 Ft.-ba került. Kb. 56 ezer volt a beugró, a többit 25 éven keresztül fizettem havi 622 Ft.-os részletekben.

Jártam marxista egyetemre, sőt szakositókra is. Olvasgattam a közgazdasági értekezéseket. Még emlékszem Ota Sik, Bognár József, Kornai János és mások írásaira, akik a szocialista árúviszonyok kényes problémáit feszegették. Olyat azonban soha senkitől sem olvastam, hogy békeidőben egy állam működése ráfizetéses lehet, legyen az szocialista, vagy kapitalista tipusu. Megértettem (legalábbis azt hittem), hogy a szocialista gazdaság, az állam túlzott szerepválla lása miatt deficites. A megoldást közgazdászaink (is) a magánosításban látták, mondván hogy a piaci ill. árúviszonyok addig lefojtott energiákat szabadítanak fel és a szabadversenyen alapuló gazdasági rendszer képes lesz szabályozni önmagát. Nos a szocialista világrendszer összeomlott és a kapitalizmus számára az egypólusúvá vált világ korlátlan teret biztosított ahhoz, hogy magvalósítsa önmagát. Megtette... És most mit látunk? "Veszteségessé" váltak azok az országok is, amelyekben a kapitalizmus szárba szökkent, pl. Anglia. A világ baja a fojtogató adósság Izlandtól Délaf rikáig. Hogyan lehet ezt megérteni? A világ mai nyomorúságának egyetlen kódja van, amelyet a Cion Bölcse inek Jegy zőkönyveiben előre, szóról - szóra (!) leírtak és megmagyaráztak.

Ebben a jegyzőkönyvben olyan fogalmak sora szerepel, amelyek a XIX századi nyelvekben, fogalomtárakban még nem voltak ismertek. Ilyen kifejezés pl. a "Világháború" és mindaz, ami a Jegyzőkönyvekben a világháborúk okairól és előnyeiről írva van. A történészek lassan lassan feltárják a régmult események hátterét és munkájuk nyomán elborzadva tudatosul bennünk, hogy embermilliók pusztulását elegáns bankhelyiségekben tervezik, szervezik és számítolják (a hasznot). Amerikában nemrég egy romantikus mozgalom ütötte fel a fejét "Foglaljuk el a Wall Streetet". A szalmaláng körbenyargalt a földgolyón és mára - úgy tünik - elhamvadt. Nem kizárt, az egészet a CIA szervez te. Olyasmi ez, mint a védőoltás: egy betegség enyhe tüneteit váltja ki, ezáltal immu nizálja a szervezetet... Nos a szörnyeteget nem az elégedetlen newyorkiak fogják elpusztítani, hanem a felfegyverkező államok és embermilliárdok, precíziós csapások formájában. Régi szokás az emberiség történelmének korszakait bizonyos találmá nyok bevezetésétől eredeztetni. Én, önkényesen, ilyen korszakhatárnak vélem a csúcsterchnológiai szinvonalkiegyenlítődését Kelet és Nyugat között. Az Irán fölött leszállított amerikai drónra célzok és a következőkre gon dolok. Amerika abszolut erőfölénye birtokában gátlástalan, módszereiben és eszközeiben korlátlan háborút folytat az egész világon. Régi kedvenc módszere az ellenséget levegőből elpusztítani. Így ölték meg egy helikopterről kilőtt rakétával a vak és nyomorék Jaszin sej ket is, amint tolókocsijával a templomból hazafelé tartott. Nos a jog által nem korlátozott kegyetlen háború módszereit nemsokára a nyugati államok is megismerik majd. Mi akadályozza Oroszországot, Pakisztánt, vagy Iránt abban, hogy gyilkos drónokat reptessenek nyugati nagyvárosok fölött és a változatosság kedvéért banktisztviselőket lőjenek ki? Miért is ne? A személyi lokalizáció is rég megoldott. Egy régiírásomból idéznék. "A minap olvastam egy bulvárlap ban, a Boston Globe egy cikkéről. Arról szól, hogy 2004-ben Clinton egy newyorki klinikán feküdt titokban, álnéven. Az Al Kaida mégis kiszasszerolta a dolgot és merény letet kisérelt meg ellene. Nem a merénylet ténye, hanem módja érde kes. Betörtek a számitógéprendszerbe és átirták Clinton receptúráját. Heplock helyett Heparint adalékoltak a "mixtúrá hoz". A szopatóst csak a véletlen mentette meg. A gyógyszert orvos szolgálta fel, aki észrevette, hogy valami nem stim mel. Ha a kiszolgálást nővér végzi, Clinton nak annyi."

Írásom - gondolom - magyarázat arra is, miért nem szánok időt és teret azoknak a műbalhéknak, amit a kapitalizmus lakájainak különféle pártokba tömörült csoportjai rendeznek a nagyérdamű közönség hülyítése céljából. Én arra gondolok, hogy Magyarország kárpát medencei történelme során kénytelen volt, hol ide hol oda csapódni és közben esetleg több részre szakadni. A jelenlegi nyugati orientáció esetleg csupán átmeneti időszak az ország életében és adódhat olyan helyzet, amikor megint kelet felé fordul szekerünk rúdja. Ebben a folyamatban mi nem úszók, csupán uszadék vagyunk. Gondolkodnunk azonban nem tilos.

2011.12.26Sz. Gy.

Választási csalás miatt tüntettek Oroszországban

INDEX/MTI

2011.12.10. 14:15 MÓDOSÍTVA: 2011-12-10 15:11:09

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK (1)

Tüntetés helyett vizsgázni fognak a moszkvai diákok

Tüntetések voltak szombaton Oroszország-szerte a választási eredmények állítólagos meghamisítása miatt. Moszkvában volt a legnagyobb tiltakozás, ott több tízezer fős tömeg demonstrált, de így békés maradt a tiltakozás.
Moszkvai idő szerint kora délutánra már legalább 15 vidéki városban - köztük olyanban is, amely nyolc időzónányira van kelet felé - lezajlott a meghirdetett tüntetés. Ezek létszáma néhány száztól körülbelül ezerig terjedt. A kínai határtól körülbelül 30 kilométerre lévő, 580 ezer lakosú Habarovszkban a rendőrök 20 tüntetőt őrizetbe vettek a RIA Novosztyi orosz hírügynökség jelentése szerint.

Megakadályozták a diákok részvételét

Moszkvában közben a szervezők 85 ezren gyűltek össze. Ezenkívül szemtanúk szerint összegyűlt körülbelül 1500 tüntető a Vörös térhez közeli Forradalom terén, amely a hatóságok által kijelölt másik helyszíne volt a bejelentett tüntetésnek.

Fotó: Yuri Kadobnov

Az MTI délutáni jelentése szerint megtelt tüntetőkkel a moszkvai Bolotnaja tér, ahol szombaton a választási visszaélések és a hatalom ellen különböző pártok és politikai csoportok tiltakoznak. A téren összezsúfolódott tüntetők az oroszországi választások lebonyolításának manipulálásával vádolják a hatalmat.
A Forradalom terén késő délután gyakorlatilag már feloszlott a megmozdulás, a Bolotnaján még kora este is tartott. A rendőrség itt két fiatalt őrizetbe vett, mert petárdával felgyújtottak egy mozgó illemhelyet.
A környéken, a rakparton és a Kreml előtti területen a Lenin könyvtár felé haladva az őrizetbe vettek szállítására alkalmas teherautók sorakoztak fel, legalább ötven ilyen járművet lehetett látni. A rendvédelmi egységekből is egyre többet irányítottak a tüntetés közelébe, attól tartva, hogy a tömegből távozók spontán tiltakozó akciókra ragadtatják magukat.
A legnagyobb oroszországi jogvédő szervezetek közös stábot hoztak létre, hogy segítséget nyújtsanak a parlamenti választások ellen tiltakozóknak - jelentették be szombaton. A Társadalmi ítélet elnevezésű jogvédő szervezet leszögezte: "A választási eredmény nagy mértékű meghamisítása ellen tiltakozóknak joguk van a békés megmozdulásokhoz és ahhoz, hogy a választójog tiszteletben tartását és érvényesítését követelhessék" - áll a közleményben.
A szombati ellenzéki tüntetéseken esetlegesen rendőri őrizetbe kerülők jogi védelmét a Társadalmi ítélet mellett a Memorial központ, a moszkvai Helsinki Csoport, az Agora szövetség és a Kínzások Elleni Bizottság jogászai fogja ellátni közösen, erre külön csoportot alakított meg.
Az elmúlt napokban több ezren tüntettek Moszkvában és Szentpéterváron is a szerintük elcsalt választás és Putyin ellen. A biztonsági erők több száz embert, köztük a Vojna művészcsoport tagját és Borisz Nyemcov volt kormányfőt is őrizetbe vették.

Érdekes fejlemény volt pénteken, hogy váratlan vizsgára hívták be szombatra a moszkvai középiskolásokat, méghozzá éppen azzal a tüntetéssel egy időben, amelynek résztvevői Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök pártjának választási győzelme ellen tiltakoznának. Egy oktató, Szergej Volkov szerint a háromórás vizsgára orosz nyelvből azért van szükség, hogy megakadályozzák a diákok és tanáraik részvételét a tüntetésen.

Fotó: Yuri Kadobnov

A hivatalos eredmények szerint a vasárnapi parlamenti választásokat az Egységes Oroszország nyerte a szavazatok 49,54 százalékával, s így abszolút többséghez jutott a parlament alsóházában, a dumában. Többen választási csalásra panaszkodtak, egy magát polgári megfigyelőnek nevező csoport pedig egyenesen azt állította, hogy Putyin pártja a vidéki körzetekben az érvényes szavazatoknak csupán 29,8 százalékát szerezte meg, míg Moszkvában a párt 25,8 százalékot kapott.

MENETREND EGY VILÁGHÁBORÚHOZ

A Föld három legnagyobb hatalma, az Egyesült Államok, Oroszország és Kína iszonyatos versenyfutásba kezdett a történelmi idővel. Minden jel arra mutat, hogy a legutóbbi események mind közelebb hozzák a kritikus pillanatot, ami a világ létét még elválaszthatja a pusztító világháborútól, a megmaradást a megsemmisüléstől, a múltat a jövőtől. Merthogy most már igazán nem babra megy a játék. Az a mérhetetlenül hatalmas gazdasági és katonai erő, amelyet az USA az „amerikai évszázad” álmának megvalósítására áldozott föl, összezavarta az egész világot, mindenütt új helyzetet teremtett. Miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy a kommunizmus elleni általános támadás totális geopolitikai csődbe torkollt, az Egyesült Államoknak halvány elképzelése sincs az általa felforgatott világ helyzetének stabilizálásáról. Ennél is veszélyesebb azonban, hogy a karakter nélküli Obama-féle külpolitika köpönyege alatt a Bush által megingatott republikánus héják rendezték filozófiai erővonalaikat és konszenzusra jutottak abban, hogy a nemzetközi feszültséget nem csökkenteni, hanem fokozni kell. Miközben az elmúlt két évtized felelős amerikai katonai vezetői sorra igyekeznek visszahúzódni a politika élvonalából, egészségi és családi okokra hivatkozva csempészik be lemondó leveleiket az elnök hivatalába, reneszánszukat élik a nyolcvanas évek nagy stratágái, akik Reagan elnök mögött nyíltan a Szovjetunió és a szocialista világrendszer lerombolásában, sőt akár katonai erővel történő megsemmisítésében jelölték meg az amerikai világhatalom megteremtésének zálogát. Brzezinski, az amerikai politikai boszorkánykonyha még mindig igen aktív nagy örege másfél évvel ezelőtt még megpróbálkozott feltehetőleg utolsó nagy bűvészmutatványával, ami már önmagában is mutatta az amerikai külpolitika teljes kudarcát. A küzdő feleket vissza akarta parancsolni húsz évvel ezelőtti pozícióikba és azt szorgalmazta, hogy az USA kormánya pozitív értékeléssel próbálja megvizsgálni azokat a javaslatokat, amelyeket a már elsüllyedt Szovjetunió tett a nyolcvanas évek elején Európa és a világ békéjének biztosítására, a kollektív biztonsági rendszer kiépítésére. E javaslat megértéséhez, átéléséhez, és komor politikai hangulatának megérzéséhez azonban pontosan olyan óriási nemzetközi tapasztalat, realitásérzék, sőt ironikus cinizmus kell, amennyivel a zseniális agyú Brzezinski rendelkezik, aki megengedhette magának, hogy hátra lépjen, miközben mindenki azt hitte, hogy előre megy.

Obama, a demokrata héja

A szerény képességű, álmodozó Obama, aki váltig hisz abban, hogy ő Amerika egyik legnagyobb elnöke, azonban ettől a követelménytől meglehetősen távol áll. Valamit megérzett abból, hogy Brzezinski nem a levegőbe beszél, hiszen Medvegyev orosz elnök kísértetiesen hasonló gondolatokat fejtett ki előtte, nem tudott erőt gyűjteni ahhoz, hogy alaposan belekavarjon az USA külpolitikájába. Az ördögien okos és megejtően aranyos Condoleezza Rice tündéri mosollyal az arcán mindenfelé hitet tesz arról, hogy a maga részéről az égvilágon semmi kifogása nincs Obama külpolitikájával kapcsolatban és ez mindennél meggyőzőbben mutatja, hogy a Bush kurzus nemzetközi politikája alól senki nem húzta ki a szőnyeget. Condy Rice a hatalmi körön kívül is hitelesebben képviseli az amerikai külpolitikát, mint a semmitmondó, sematikus és teljesen ötlettelen Hillary Clinton, aki csak arra jó, hogy a napi szélirányt jelezze.
Az azonban nem igaz, hogy Obama nem lepte meg a világot. A nagy gonddal és sok nehézséggel kialakított Obama-kép ebben az évben darabokra tört. A korábban békeszólamokat hangoztató, a kooperáció és a demokratikus világrend apostolának szerepében tetszelgő demokrata elnök ebben az évben fölnyitotta az Egyesült Államok legagresszívabb világstratégiájának Pandora-szelencéjét és olyan játékba kezdett, amely a Föld minden régiójában politikai katasztrófával, pusztító háborúk sorozatával, halottak millióival fenyeget. Obama fordulata sokkal több, mint jelzés: közvetlen világháborús fenyegetést jelent. A Bush korszak kudarc-politikájának titkos vizsgálata adott időt Obamának arra, hogy illúziókba ringassa a világot. Azonban a moszkvai START-egyezmények körüli bizonytalanság rávilágított arra, hogy az amerikai elnökben megérett egy új elhatározás: a kooperációs hajlandóságot az új konfliktusok vállalásának hajlandósága váltotta föl. Az igazság az, hogy valami nagyon fontos dolog történt a Fehér Házban, de egyelőre nem tudni pontosan, hogy mi. Az eddig is látható volt, hogy az Obama-féle külpolitika legalábbis Janus-arccal fordult a világ felé. A belpolitikai viharokkal párhuzamosan észrevehető erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy az USA külpolitikája ismét egyirányú legyen és kiszabaduljon a Bush-korszakot követő bizonytalanság bilincseiből.
Az elnökre kettős nyomás nehezedett. A kellemetlenebb, ám politikailag kevésbé veszélyes az a kemény, szemrehányó kritika volt, amelyet az expedíciós hadseregek vezénylő tábornokai zúdítottak Obamára, miközben egymás után adták be lemondó leveleiket. A tábornoki kar messzemenően elégedetlen volt az elnöki koncepcióval, amelyik egyszerre lebegtette a csapatkivonások szükségességét és az ellenség totális leküzdésének, illetve a pacifikált területeken a „rendet csinálás”-nak a követelményét. A hadsereg veterán vezetői pontosan tudták, hogy az elfoglalt régiókban lehetetlen a béke és a nyugalom megteremtése, sőt ellenkezőleg: katonáikat a napról napra romló biztonsági helyzetre kellett felkészíteniük. Az elnök hiába fogalmazta meg több alkalommal az amerikai kongresszus és a világ közvéleménye előtt, hogy a katonai célok teljesültek és most már a pacifikálás, a demokratikus rendszerek megszervezése és az újjáépítés következik, soha nem tapasztalt intenzitással terjed a terrorizmus. Irak és Afganisztán több körzetében szabályszerű gerillaháború zajlik. Az amerikai és más nyugati katonai egységek egyetlen másodpercig nem érezhetik biztonságban magukat a megszállt országokban.
A külföldön zajló akciók között az USA külpolitikájának aktuális üdvöskéje az „afrikai tavasz” járványszerűen terjedő, áttekinthetetlen káosza. Már most meg lehet jósolni, hogy Obama elnökségének ez marad a külpolitikai védjegye. Az afrikai tavasz kétségtelenül az USA nemzetközi politikájának folyamatosságát jelzi, egyúttal minden kétséget kizáróan bizonyítja, amit eddig is lehetett tudni, hogy Obama elnöknek semmiféle új, vagy eredeti koncepciója nincs az USA világstratégiájának Bush által beélesített irányzékához képest. Az az erőtlen és meggyőzőnek semmiképp nem mondható aktivitás, amit az elnök Moszkva irányában próbált kifejteni, ezekben a hetekben érkezik el a csődöt és az eredménytelenséget jelző határhoz. Természetesen nem tudni, hogy Moszkva miként fogja megvonni az Obama-korszak mérlegét, de annyi bizonyos, hogy az amerikai-orosz politikai kapcsolatok a nyilvános kommunikációban jelentkező enyhébb és bizakodóbb hangnemen kívül semmiféle pozitív újdonságot nem tudnak felmutatni. Több megfigyelő világít rá arra, hogy a Bush korszak éles amerikai-orosz szembenállásával párhuzamosan megszokottá és hagyományossá vált a Putyin-Bush találkozók barátságos hangulata, nem beszélve arról, hogy a Condi Rice körül kialakult moszkvai hangulat – legalábbis kívülről nézve – már-már az oroszok elragadtatását és a nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter iránti rajongást mutatta. Obama elnöksége óta mindennek szinte az ellentéte tapasztalható. Az orosz vezetés – első sorban Medvegyev elnök - folyamatosan napirenden tartja a kétoldalú kapcsolatok pozitív kifutásának perspektíváját, miközben az Obama-Medvegyev találkozók leginkább a „nesze semmi, fogd meg jól” embléma jegyében zajlanak.

Az igazi irány: a konfrontáció

Obama elnököt mára teljesen bekerítették a nyolcvanas évek óta meghatározó szerepet játszó nagy republikánus stratégák. Ez az a tény, aminek meghatározó jelentősége van nem csak az USA, de az egész világ jövője szempontjából. Az a rövid és zavarbaejtően homályos periódus, amikor úgy tűnt, hogy Obama Irak után lefékezi a globális amerikai agressziót és az elnöki kabinet külpolitikai stábját felsorakoztatta egy Moszkva felé történő új nyitás érdekében, azt jelezte, hogy Washington kénytelen lezárni az Oroszország lekezelésén alapuló politikáját. Brzezinski nem adott fel semmit az amerikai stratégia céljai közül, de a leghatározottabban fellépett annak érdekében, hogy a kooperáción alapuló és a kölcsönös érdekek elismerésének elvét követő, új típusú partneri viszonyt alakítsanak ki Oroszországgal. Ez bátor és nem kevés önkritikai elemet tartalmazó kezdeményezés volt a veterán professzor részéről, hiszen – ki nem mondva – az egész Bush-korszak nemzetközi koncepciójának átdolgozását és új stratégiai elemek érvényesítését határozta meg. Nem véletlen, hogy amikor Obama elnök néhány külpolitikai megnyilvánulásában képes volt ráhangolódni Brzezinski újító elképzeléseire, világszerte pozitívan fogadták szavait, akkor is, ha nem volt egészen világos az amerikai szándékok és tettek közötti valóságos viszony. Amikor Medvegyev elnök részéről az orosz hatalom legmagasabb szintjén is megjelent a fogadókészséget jelző zászló, a szenzációhajhász nyugati sajtó Putyin korszakának végéről, Medvegyev új politikájáról és a két orosz vezető közötti koncepcionális különbségekről cikkezett. (Lásd: A harmadik félidő, Leleplező 2010/3). Ezek a félrevezető, hamis értékelések két alapvető tényt hallgattak el. 1). Brzezinski új javaslatait a leghagyományosabb orosz-szovjet kollektív biztonsági rendszer alapelemeivel próbálta összehangolni, mindenek előtt azzal, hogy az európai
egyensúlyt a reális amerikai-orosz katonai viszonyok tükrében közelítette meg, szakítva azzal a korábbi propagandisztikus elmélettel, amely szerint az orosz fegyveres erők elveszítették szuperhatalmi potenciáljukat. Tagadhatatlan persze az a politikai nosztalgia, amely Brzezinski elképzeléseiből kikövetkeztethető, ám nem fér kétség ahhoz, hogy a hatalmas tapasztalatokkal rendelkező nemzetközi szakértő komor figyelmeztetést címzett Washingtonnak és Moszkvának egyaránt. Ennek lényege az a történelmi felelősség, amely a XX-ik század két szuperhatalmára nehezedik a világ sorsáért. Ez a rendkívül erőteljes aspektus egyúttal azt a történelmi pillanatot is előtérbe helyezte, amikor Oroszország és az USA – a történelemben valószínűleg utoljára – együttesen még rendelkezik azzal a globális erőfölénnyel, amely lehetővé teszi a két állam megegyezésén alapuló nemzetközi biztonságpolitika érvényesítését. Ez az a szál, ami a Brzezinski-féle koncepciót összeköti az orosz érdekekkel, amire az orosz vezetés gyorsan és pozizívan reagált, azt remélve, hogy az új elképzelés megjelenik az amerikai elnök globálstratégiai javaslataiban is. Természetes, hogy ezt az álláspontot Medvegyevnek kellett érzékeltetnie, hiszen a jelenlegi periódusban nem Putyin, hanem ő Obama rang szerinti partnere. A legmagasabb szinten elhangzott orosz politikai állásfoglalások ugyanakkor utaltak arra is, hogy az európai biztonsági rendszer megerősítése és megújítása elképzelhetetlen az európai államok politikai mozgásterét drasztikusan beszűkítő NATO-szorítás enyhítése nélkül. Miközben Obama szokása szerint lebegtette álláspontját, külügyminisztere, Hillary Clinton még a moszkvai tárgyalások előtt jelezte, hogy Amerikának nincs szándékában a NATO politikai szerepének átértékelése, ami már a START-tárgyalások megkezdése előtt rávilágított a barátságosra hangolt találkozók mögött meghúzódó rendkívül komoly amerikai-szovjet feszültségekre. 2). A másik elhallgatott körülmény az amerikai-orosz fegyverkezési versenyben 2004 óta bekövetkezett változások. Putyin és Szergej Ivanov, jelenlegi első miniszterelnök-helyettes a legutóbbi években az orosz hadiipar talpraállítását, a hatalmas területeket átfogó katonai-ipari komplexumok korszerű működtetését, és a legintenzívebb fegyverzet-modernizáció végrehajtását tekintette fő feladatának. Ennek jegyében teljesen átszervezték az orosz hadsereget, lecserélték a tisztikar kétharmad részét és átalakították a hadsereg irányítási rendszerét. Ezzel párhuzamosan iszonyatos erőket összpontosítottak az orosz tömegpusztító nukleáris fegyverek csapásmérő képességének minőségi növelésére és a hordozóeszközök átfogó modernizációjára.

Reagan csillagháborús tervét Putyin valósítja meg?

Ebben az évben az orosz hadseregben hadrendbe álltak a világ legfélelmetesebb nukleáris csapásmérő fegyverei, a Topol-M rakéták, melyeket az idei győzelem napi díszszemlén az egész világ előtt bemutattak. Ma már sorozatban készülnek az egyszerre 10 különböző célpontot megsemmisíteni képes Topol-M szuperrakéták is, de a kiszivárgott információk szerint az orosz speciális hadiipar éppen ezekben a hetekben fejezi be az előkészületeket a Topol M legújabb generációjának gyártására, amelyek szükség esetén képesek űreszközökről, világűrbe telepített támaszpontokról is óriási erejű csapást mérni a Föld bármely területén kijelölt célpontokra. Ehhez a szuperrakétához hasonló eszközzel a nyugati világ nem rendelkezik. Miközben a NATO az európai államok politikai zsarolása és Oroszország katonai bekerítése céljából feltartóztathatatlanul tör az európai rakétapajzs közép-kelet európai kiterjesztésére, Oroszország intenzív előkészületeket folytat egy teljesen új, szuper-képességekkel rendelkező rakétarendszer hadrendbe állítására, amely – orosz kommentárok szerint – megfelelő választ és kellő biztonságot jelent a NATO katonai fenyegetésére. A moszkvai katonai körzet területén és annak légterében nemrég került sor a nyugaton SA21 kódjellel ismert S400-as Triumph rakétavédelmi rendszer terepkövetési és vezénylési szisztémájának első komplex kipróbálására. A rendkívül nagyszabású hadgyakorlatot meglátogatták az orosz állam legfelső vezetői és igen elégedettek az eddigi eredményekkel, bár a Moszkva-környéki gyakorlaton csak a felderítő- és vezérlő rendszerek éles próbájára került sor, a rakéták és a robbanófejek csak a szimulátorokon működtek. Néhány hét múlva azonban – ha nem következik be kedvezőtlen fordulat a kétoldalú kapcsolatokban – Asztrahány körzetében olyan különleges orosz-amerikai közös rakéta-gyakorlatra kerül sor, melynek keretében nagysebességű ballisztikus célpontokat kell megsemmisíteniük a részt vevő orosz és amerikai rakétáknak. Az orosz vezérkar jelezte, hogy ezen a gyakorlaton az S300-as (nyugati kóddal SA-20A) rakéták mellett ezúttal mutatkozik be először bevetésen az S400-as rendszer. Az amerikaiak a Patriot PAC-2 típusú rakétáikkal készülnek a közös gyakorlatra.
A S400-as rakéták a szovjet hadseregben kifejlesztett S200-as típus korszerű változatai, megsemmisítő és manőverezési képességei pillanatnyilag az elérhető maximális teljesítményt képviselik. A földfelszín fölötti 5 méteres magasságtól közel 30 kilométerig képesek bármilyen repülő objektum megsemmisítésére, emellett olyan felismerő képességgel rendelkeznek, amely megkülönbözteti az utasszállító és a katonai repülőgépeket, illetve a legkülönbözőbb nyugati rakéta-típusokat. A gyakorlat során a felderítő rendszerek egyetlen hiba nélkül felismerték a seremetyevói repülőtérről fölszálló és oda érkező utasszállító gépeket. (Katonai szakírók emlékeztetnek arra, hogy az előző generációs rendszerek nem rendelkeztek ehhez hasonló képességgel és ennek következményeként történt 2001-ben az a tragikus eset, amikor az ukrán S200-as rendszer rálőtt a Tel Aviv – Novoszibirszk útvonalon repülő TU-154-es utasszállító gépre, megölve 78 embert. Az S400-as védelmi rendszert eleve úgy tervezték, hogy az közvetlenül a rövidesen fölállítandó orosz katonai űrparancsnokság irányítása alá kerül. Szergej Ivanov nemrég arról beszélt, hogy a S400-as egységek hadrendbe állításának folyamatát föl kell gyorsítani. A miniszterelnök-helyettes emellett utasítást adott arra, hogy Oroszország nyugati határai mentén kezdjék meg az Iszkander rakéták telepítését, ami közvetlen összefüggésben van a nyugati rakétapajzs kiterjesztésével. A nyugati politikusok általában blöffnek gondolták Moszkva figyelmeztetését, hogy az amerikai rakétapajzs beengedésével a közép-kelet európai országok rendkívül veszélyes helyzetbe kerülhetnek. Mára a mosoly az arcokra fagyott, hiszen egyértelművé vált, hogy a korábban a Szovjetunióval szövetséges államok pillanatok alatt pusztító orosz rakétacsapások célpontjaivá válhatnak.
Putyin miniszterelnök májusban az orosz katonai irányító tanács zárt ülésén ismertette azokat a gazdasági-pénzügyi terveket, amelyek lehetővé teszik az orosz rakétarők minden eddiginél intenzívebb fejlesztését. A világ még nem mérte fel teljes komolysággal Putyin itt elhangzott bejelentését: 2020-ban hadrendbe állítják az orosz űrflotta elrettentő pusztító erővel rendelkező csapásmérő harcászati rakétáit. Ez nem csak azt jelenti, hogy Oroszország valósítja meg elsőként a Ronald Reagan által meghirdetett „csillagháborús” rakétaerőt. Putyin nem kevesebbet jelentett be, mint azt, hogy Oroszország fölveszi a kesztyűt minden katonai kihívással szemben és elegendő potenciállal rendelkezik ahhoz, hogy bármekkora erőt összpontosítson a legkorszerűbb támadó- és védelmi rakétaerők harckészültségének biztosítására. Az orosz rakétaerők fejlesztési programjának nyilvánosságra hozatala ugyanakkor azt is jelzi, hogy Oroszország – minden kompromisszumos készsége mellett – katonai téren is a saját útját járja és semmiféle olyan próbálkozásnak nem ad esélyt, ami az orosz rakétafejlesztés és erőcsoportosítás hegemóniáját veszélyezteti. A bejelentésnek ez az utóbbi jelentéstartománya politikai elemzők szerint az utóbbi évek legkeményebb figyelmeztetése, amely a NATO irányába Moszkvából hangzott el.

Nem minden út vezet Moszkvába

Az új START-szerződés megkötése Oroszországgal a lehető legkomfortosabb siker lehetett volna Obama számára. Az amerikai elnök tudatában volt annak, hogy a feszültségekkel és ellentmondásokkal, sőt tudatos hazugságokkal teli Bush-korszak után sok minden helyére kerülhet egy eredményes moszkvai START-egyezmény nyomán. Az Egyesült Államok elegáns és nagyvonalú módon szolgáltathatott volna elégtételt az oroszok számára az évtizedes lenézésért és a kialakult helyzet egyoldalú magyarázatáért. Ennél lényegesebb azonban, hogy ha Obama elszánta volna magát és fölveszi az asztalról az orosz kártyát, a jelenlegi kaotikus világállapot sokkal rendezettebb, áttekinthetőbb képet mutatna és a politikai triblizés helyett a leglényegesebb kérdések a kölcsönös érdekek és a kölcsönös belátás, azaz a politikai logika nyomvonala mentén lettek volna rendezhetőek. Objektív tény ugyanis, hogy a látszat ellenére a nemzetközi politika alakulását illetően több olyan terület van, ahol az amerikai és az orosz érdekek vagy teljesen egybeesnek, vagy rendkívül közel állnak egymáshoz. Ez a XX-ik századi történelem egyik leglényegesebb tanulsága, hiszen a helyzet a Szovjetunió létezésének korszakában is ugyanez volt. Ronald Reagan elnöki tevékenységének több politikai olvasata létezik, de talán a leglényegesebb az, hogy a legfeszültebb viszonyok között is képes volt együttműködést biztosítani az USA és a Szovjetunió között egy új világháború elkerüléséért és a nemzetközi helyzet alapvető átalakításáért. Rendkívül mély értelme volt azoknak a szavaknak, amelyeket Gorbacsovval történt találkozásának legelső pillanataiban mondott, amikor az amerikai-szovjet szembenállást „kis helyi különbségnek” nevezte, amely „országainkat elválasztja egymástól”. (Lásd: Ronald Reagan titokzatos világa, Leleplező 2008/3.).
Obama demokrata elnökként tisztában van azzal, hogy sikeres amerikai külpolitika nem valósítható meg anélkül, hogy az alapvető stratégiai érdekek terén ne alakuljon ki valamiféle közösen elfogadott módus vivendi az USA és Oroszország között. Moszkva a START-csúcstárgyalások előtt többször kifejezte készségét mind a kompromisszumos megoldások, mind az amerikai-orosz együttműködés politikai kiszélesítése vonatkozásában. Az amerikai elnök szavakban szintén a partneri kapcsolatok normalizálásáa és az orosz-amerikai kooperáció új korszakának kezdetéről beszélt. A moszkvai tárgyalások előtt azonban az USA a legveszélyesebb ellenségként jelölte meg Iránt és Észak-Koreát, miközben Líbiát törölte a terrorizmust támogató államok listájáról. Ezek a lépések összességükben nyilvánvalóvá tették, hogy az USA nem rendelkezik egységes és kompakt politikai platformmal a START-tárgyalások mentén tornyolsuló globális geostratégiai problémák konstruktív megközelítéséhez. Pontosan azokban a régiókban próbált erős nyomást gyakorolni Oroszországra, amelyek a START III. rendszere szempontjából különleges jelentőségűek voltak. Az Irán és Észak-Korea körül jelentkező feszültségek kiéleződése a szakértők számára nyilvánvalóvá tette, hogy nincs esély stabil megállapodás elérésére a moszkvai START-tárgyalásokon, hiszen az elemzések arra világítottak rá, hogy a két új potenciális atomhatalom a globálstratégiai összefüggések miatt világháborús gyújtóponttá válhat. (Lásd: Világpolitika a világválságban-2, Leleplező, 2009/3.). Irán és Észak-Korea mellett veszedelmes képlet rajzolódott ki az európai hadszíntéren is, hiszen a földrész politikai stabilizációja helyett az USA a katonai aktivitás expanziójának útjára lépett és a közép-kelet-európai régiót bevonta az Oroszország elleni közvetlen katonai akciók frontvonalába. E tényezők miatt a START-egyezmény aláírása Moszkvában egy politikai operett zárójelenete lett, politikai jelentősége meg sem közelíti a hasonló szovjet-amerikai egyezményeket. Mind amerikai, mind szovjet részről közvetlenül az egyezmény megkötése után olyan nyilatkozatok hangzottak el, amelyek eleve megkérdőjelezték az aláírt kontraktus komolyságát, Moszva pedig nyíltan közölte, hogy az expanzív és Oroszországot fenyegető amerikai katonapolitika folytatódása esetén egyoldalúan kilép a START egyezmények hatály alól.
Annak ellenére, hogy nyilvánavlóvá vált a két hatalom globális biztonsági koncepciójának összeférhetetlensége, Obamát győztes és sikeres elnökként fogadták Washingtonban. Obama is arról beszélt, hogy lezárult az amerikai-orosz ellenségeskedés korszaka és új nyitás, új együttműködés kezdődik. Oroszország helyén kezelte az amerikai elnök sikerét méltató kommentárokat és továbbra is kinyilvánította készségét az orosz-amerikai stratégiai együttműködés fejlesztésére. Minden esetre tény, hogy a tárgyalások nem fulladtak teljes kudarcba, hiszen a színfalak mögött folytatódtak a titkos amerikai-orosz megbeszélések a távol-keleti, Szahalin-szigeteken lévő hatalmas orosz rakétabázisok kérdéséről, amelyek közvetlen összefüggésben állnak a koreai földrészen kialakult katonai helyzettel. A probléma azonban ennél is összetettebb, hiszen a NATO rakétapajzs-terve nem csak Európa, hanem közvetlenül az Egyesült Államok területe ellen irányuló orosz válaszlépéseket is feltételez, ami lehetetlenné tesz minden demilitarizációs tervet a koreai félszigeten.

Egy új világháború a túlélés feltétele

Az amerikai elnök népszerűségi mutatóinak zuhanása nem kis részben homályos és követhetetlen külpolitikájának következménye. Az amerikaiak többsége egyre inkább azt látja, hogy a Bush-féle kudarc után Obama nyakig érő új háborúkba viszi a nemzetet. A hangzatosan bejelentett iraki és afganisztáni békefolyamatok helyett terrorcsapatok tartják rettegésben a megszálló haderőket, miközben a helyzet politikai rendezésének esélye egyre kevesebb. Úgy tűnik, Obama külpolitikája valamilyen rejtélyes, láthatatlan szálon közvetlenül kapcsolódik a tíz évvel ezelőtti WTC-robbanás apropójából indított Bush-féle terror-ellenes világháborúhoz. Ez nem politikai okoskodás, hanem minden bizonnyal tényeken alapuló következtetés. Az USA kénytelen volt szembe nézni azzal, hogy a harmadik világ, mindenek előtt az arabok és az iszlám territórium – bár szabakban elítéli az Amerika elleni terrortámadást – szeptember 11-ét egy új nemzetfelszabadító háború kezdőpontjának tartja. A Líbia által rendkívüli határozottsággal orientált Afrikai Egységszervezet a durban-i botrány-konferenciákon évről évre élesebb támadásokat indít az USA és a gyarmatosító imperialista államok ellen. A nyugati világ egyelőre hajmeresztőnek, de irreálisnak tartja a fejlődő világ egyértelműen megfogalmazott követelését, a pénzügyi, gazdasági elégtételt a gyarmati múlt szenvedéseiért és az elmaradottságért. A közép-keleti helyzet rendezésére vonatkozó amerikai tervek sorra kudarcot vallottak és Izrael helyzete politikai szempontból egyre kényesebb az ellene felsorakozó széles arab front miatt. E tényezők keretében válik láthatóvá a jelenlegi amerikai politikai aktivitás közvetlen kapcsolódása a szeptember 9-ei WTC-robbanáshoz, amit az Egyesült Államok stratégiai szempontból minden kétséget kizáróan a nyugati civilizáció és az iszlám történelmi ütközésének tekint. E felfogásról persze mélységesen hallgat, ám ha gondosan elemezzük az egyes lépéseket, kiderül, hogy mindaz, ami manapság történik, sok szempontból logikus folytatása a tíz évvel ezelőtti borzalmas tragédiának. Az USA felismerte, hogy iszonyatos veszedelem fenyegeti az egész nyugati világot, ami alapjaiban rendíti meg azt a győztesnek hirdetett pozíciót, amit a szocialista országok elleni sikeres politikai manőver következtében elfoglalt. Az amerikai globalista expanzionizmus egyik alapeleme az, hogy az elfoglalt pozíciókat foggal-körömmel védeni kell, és egy tenyérnyi területet sem szabad föladni, mivel minden részleges visszavonulás veszélybe sodorhatja a globalizmus világ-diktatúráját. Az európai hanyatlásra, a keresztény civilizáció alkonyára épülő nézetek mára teljesen beépültek a nyugati államok politikájába. Ennek következménye az, hogy a Bush-féle terrorizmus ellenes világháború frontja ezekben az években minden korlátot átszakít és preventív támadást intéz az iszlám rendszer egész szerkezete ellen. Együttműködés helyett totális reform, a hagyományok elfojtása és az iszlám kultúra amerikanizálása – ez a nyugati világ terve a közvetlen jövővel kapcsolatban. A keresztény világban ezrével épülnek a mecsetek és a nyugat-európai politikusok a félelemtől bénultan próbálnak gátat szabni az iszlámmal való konfrontációnak. Ma már reális veszély az, ami nemrég lehetetlenségnek látszott: az amerikai iszlám közösségek és az új afrikai államok nemzeti önállóságért vívott antiimperialista harcának összekapcsolódása, ami sokak szerint az USA történelmének végét jelzi. Ezek persze végzetes és túlzó következtetéseknek tűnhetnek, de amikor világszerte azt látjuk, hogy reng a talaj a legalapvetőbb keresztény értékek – a család, az erkölcs és a társadalmi szolidaritás – alatt, nem csodálkozhatunk azon, hogy a keresztény, a nyugati naplementéről szóló elméletek az értelmiségi körökben intenzíven terjednek és mára elérték a politikai elit aktív rétegeit is. Ez önmagában is egy új világháború jelzése lehet. A jelenlegi világválság, melynek dimenziói kiismerhetetlenek, parttalanná szélesítik a világ biztonságát veszélyeztető halálzónát. Az Egyesült Államok egyre agresszívabb külpolitikája ebben az aspektusban a Nyugat elszánt, végzetes háborújának kezdetét jelenti egy félelmetesen változó világban. A kirajzolódó képlet riasztő: a Föld legerősebb hatalma kész az egész világ ellen háborút indítani saját túlélése érdekében.

Rezsimváltás garanciával

Amerika óriási versenyfutásba kezdett a történelmi idővel. Minden áron meg akarja előzni azt a végzetes pillanatot, amikor a harmadik világ kimondja a „nem”-et a világimperializmus globalista rendszerére. Az amerikai stratégák messzemenő következtetéseket vontak le az Európában kipróbált és a jaltai kereteket szétroppantó, úgynevezett demokratikus rendszerváltási hullámból. Megfelelő tapasztalatokat szerzett a CIA a demokratikus forradalmak bevetésével kapcsolatban, mindenek előtt Ukrajnában és Szerbiában. A Balkán és az egykori Jugoszlávia volt a kísérleti terepe az online szervezett forradalom és a valódi vérontás együttes hatásáról és arról, hogy a megváltozott nemzetközi viszonyok közepette az amerikai érdekek szerinti rendszerváltási folyamatba lényegében kevés kockázat mellett miként vethető be az amerikai hadsereg. Miközben a modern politikai értékrend a legélesebben elítéli a Szovjetunió katonai beavatkozását a volt szocialista országokban – mindenek előtt Magyarországon és Csehszlovákiában - kitört demokratikus forradalmak leverésében, az amerikai hadsereg mára állandó és aktív résztvevője lett a Föld különböző részein megrendezett demokratikus fordulatoknak. Miután Európa némán nézte végig Belgrád szétbombázását, az USA teljes katonai erejével támadt rá Irakra, hogy megdöntse Szaddám Huszein rendszerét. Az Irak elleni háború azonban nem a végét, hanem a kezdetét jelentette az arab világ amerikai ízlés szerint történő átformálásának. Az amerikai és az izraeli politika a legnagyobb egyetértésben jelölte meg a katonai csapás és a demokratikus forradalom legfontosabb célországait: Irakot, Líbiát és Iránt. Az iszlám előretörésével párhuzamosan ugyanis mind világosabbá vált, hogy a nyugati világ előbb, vagy utóbb kénytelen lesz tudomásul venni, hogy egy másfél milliárdos népességű új világhatalmi szerveződés kapcsolódik be a globális politikai küzdelmekbe és az új, formálódó iszlám politikai erő vezető pozícióját nagy valószínűséggel e három, elkötelezetten antiimperialista ország valamelyike fogja betölteni. E felismerés következményeként hozta meg Obama elnök azt a döntést, hogy – ellentétben a korábbi várakozásokkal – az iszlám világgal szembeni konfliktust nem csökkenteni, hanem növelni kell. A nyugati globalizmus fennmaradásáért folyó világháborúban gyakorlatilag az egész arab világ új hadszíntérré változott. Az Egyesült Államok döntésének meghatározó eleme az a stratégiai elhatározás volt, hogy az iszlám világban keletkezett hatalmi űrt ne egyetlen állam, hanem egy amerikai ízlés szerint működő, demokratikus jellegű és mindenek előtt az USA befolyása alá vonható politikai modell töltse be. Így megvalósítható az a képtelennek látszó akarat, hogy az iszlám világ vezető pozícióját ne egy iszlám állam, hanem maga a legnagyobb ellenfél, az Egyesült Államok foglalja el.
A perzsa sah, Reza Pahlavi uralmának megdöntése és a Khomeini ajatollah vezette iráni iszlám forradalom győzelme óta tudnivaló, hogy az arab világban zajló folyamatok rendkívül bonyolult és a hagyományos politika szempontjai szerint nehezen értelmezhető formákat öltenek. A nyugati világ a mai napig nincs tisztában az arab nemzeti mozgalmak önfelszabadító hagyományait, a szocialista típusú társadalomfejlődés, az iszlám államvezetés jegyeit párhuzamosan mutató, nem kis részben tekintélyuralmi alapokra támaszkodó antiimperialista arab rendszerek igazi természetével. Azt is látni kell, hogy a Szovjetunió, Jugoszlávia és az európai szocialista rendszerek szétesése következtében megszűnt az új, független arab nemzetállamok legfontosabb világhatalmi és ideológiai támasza. Ebben a helyzetben szinte szükségszerűen erősödött e rendszerek diktatórikus jellege, a hatalmi koncentráció és az antiimperialista politika. Irán néhány év alatt világhatalmi tényező lett és mindinkább az iszlám világ domináns tényezőjévé válik. A bátor iráni elnök, Ahmadinejad aktív és következetes nemzetközi politikáját Washington aggodalommal szemléli. A CIA nemrég elkészült értékelése külön fejezetben foglalkozik Irán növekvő aktivitásával a latin-amerikai térségben. Az USA évek óta készíti elő Irán katonai lerohanását és félévenként aktualizálja az erre vonatkozó forgatókönyvet. Az amerikai tervek szerint a demokratikus tavaszi hullámnak éppen Teheránban kellett volna kezdődnie ebben az évben, ám az iráni rendszer képes volt határozottan visszaverni a hatalom ellen indított zavargásokat. Ezután került sor a kairói új startra és a dominó-elv szerint sorra követik egymást az arab államokban a tömeges lázadások, a kaotikus polgárháborúk és a nemzeti vezetés elleni támadások. A Nyugat – saját szóhasználata szerint – információs támogatást nyújt az általa arab forradalmároknak nevezett csoportoknak. A tömegek mozgósítását a CIA speciálisan kiképzett ügynökei irányítják a legkorszerűbb kommunikációs eszközökkel. A totális káoszban a vérfürdők egymás után követik egymást és sorra buknak meg az uralkodó rezsimek. E hatalmas változás politikai irányai egyelőre felmérhetetlenek, de az biztos, hogy USA nem fogja tudni mederben tartani az elszabadult folyamatokat. A helyzet specialitása, hogy az USA a NATO-n keresztül Európát is belehajszolta az arab területeken kirobbant háborúkba. Ennek következményei a legenyhébb kifejezéssel is beláthatatlanok. Egyes nemzetközi megfigyelők szerint Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország most ássa meg saját történelmi sírját, mert nem fog tudni kikászálódni abból a politikai gödörből, amelybe a háborús részvétellel manőverezi bele magát.

Csak most kezdődik a tavasz?

Jóllehet Afrika államai mindent mutatnak, csak egységes képet nem, az Afrikai Egység Szervezet a legutóbbi években rendkívül elszánt és erős közösséget alkotott a volt gyarmattartó hatalmakkal, az Egyesült Államokkal, valamint Izraellel szembeni állásfoglalásaiban. Kadhafi elnökségének periódusában ez a karakter szinte a végletekig fölerősödött és minden különbség fölé emelkedett. Kadhafi parttalan pánafrikai koncepciójának pikáns, de jellemző példája az az ünneplő rajongás, amelyben a Tripoliba látogató Condoleezza Rice-ot részesítette, akiben – egészen elképesztő módon – nem az ősellenség USA külügyminiszterét, hanem a világpolitika vezető pozíciójába emelkedett „gyönyörű afrikai nőt” látta (és akinek nem mellesleg több millió dollár értékű, gyémántokkal ékesített gyűrűt ajándékozott). Az amerikai külügyminiszternőt a hivatalos tárgyalásokon is Leezzának nevezte és kitüntető figyelmességgel vette körül. Minden szemtanú szerint irracionális és megfogalmazhatatlan légkör uralkodott Kadhafi és Condi Rice tárgyalásain. Teljesen más volt a helyzet a durban-i botránykonferenciákon, ahol a tarthatatlanul feszült légkör és a rendkívül éles Izrael- és USA-ellenes kirohanások oda vezettek, hogy az amerikai és az izraeli delegációk kivonulása után az EU-tagállamok is bojkottálták a részvételt. Durban történelmi súlyú fenyegetést fejezett ki az imperialista világrenddel szemben, amit világosan mutat az a tény, hogy a hivatalos kormányküldöttségek mellett egységfrontba tömörültek a nem kormányzati szervezetek (NGO) és az afrikai nemzeti politikai mozgalmak is. A Nyugat számára világossá vált, hogy a folyamatok rövidesen világkatasztrófához vezetnek. Az afrikai tavasz ha nem is politikai rögtönzés, minden esetre a rémület és a félelem terméke. Obama hatalmas erőket mozgósított, hogy megváltoztassa Afrika politikai profilját. Az USA óriási áldozatot hozott és rendkívüli politikai kockázatot vállalt az afrikai változások kierőszakolásával. Saját politikai logikája szerint azonban cselekednie kellett, mivel a fejlődő világ folyamatai és az orosz talpraállás az USA globálstratégiai pozíciójának végzetes megrendülésével fenyeget. Ezt tükrözi az a döbbenetes mértékű katonai támadás, amit Líbia ellen indított az amerikai vezetés.
A líbiai tragédia határozatlan és hibás lépések, taktikai csapdák és be nem igazolódott számítások együttes következménye. Azt lehet mondani, hogy szinte nincs érintett fél, amelyik ne követett volna el politikai hibát az események menetében. Még az egyébként rendkívül tapasztalt és óvatosan működő orosz politikai gépezet is megcsikordult a döntő pillanatokban, ami igazán rendkívüli jelenségnek számít. Mivel szinte semmit nem tudni a CIA és a líbiai titkosszolgálat között létrejött megállapodásról, ami politikai értelemben látszólag lezárta a Lockerbee-merénylet következtében kialakult konfliktus-helyzetet, az elemzők is csak teoretikus következtetéseket tudnak levonni az amerikai és a líbiai politikai lépések nyomán. A Washington-Tripoli kölcsönös nyitás nem tartalmazott lényeges újdonságot, látszólag a normális meder felé terelte a bilaterális kapcsolatokat. Az igazi kérdés azonban az, hogy a titkosszolgálatok milyen információkat bocsátottak egymás rendelkezésére. Minden jel arra mutat, hogy Kadhafi kiszolgáltatta az USA-nak az észak-afrikai körzetekben, mindenek előtt a Maghreb-övezetben tevékenykedő speciális Al-Kaida csoporttal kapcsolatos információkat. Sokan nem adnak hitelt e feltételezésnek, pedig egészen biztos, hogy reális alapja van. Több oldalról is megerősítették ugyanis azt a feltételezést, hogy az Al-Kaida konkrét tervet dolgozott ki Kadhafi eltávolítására és egy fegyveres terrortámadás útján végrehajtandó líbiai hatalom-átvételre. A meglehetősen zavaros hátterű Líbiai Iszlám Harccsoport (LIFG) már 2009-ben rendelkezett föld-levegő rakétákkal, amelyeket a kelet-Líbiában létesített titkos Al-Kaida támaszpontokon helyezett el. A szervezet egyidejűleg harcolt Afganisztánban az amerikaiak ellen és előkészületeket tett egy Kadhafi-ellenes lázadás kirobbantására. Az USA természetesen lecsapott ezekre az információkra és feloldotta a Líbia ellen korábban hozott legsúlyosabb büntető szankciókat. Teljes homály fedi viszont azt, hogy Kadhafi kiadott-e olyan értesüléseket is Amerikának, amelyek az orosz titkosszolgálatokkal és Oroszországgal vannak összefüggésben. Ha ez a feltételezés igaz, kissé érthetőbbé válik, hogy Oroszország miért nem vétózta meg a Líbia elleni ENSZ- határozatot. Az USA ugyanis e határozatra hivatkozva indította meg a NATO-csapatok bevetésével a Kadhafi-rendszer megdöntéséért a háborút. Oroszország jelenleg határozottan állítja, hogy a kérdéses ENSZ határozat nem értelmezhető egy katonai támadás legalizálásaként, mégis nyilvánosságra került, hogy a Biztonsági Tanácsban lezajlott szavazás körül valamiféle kontaktus-probléma jelentkezett az orosz elnöki apparátus és az ENSZ-delegáció között, nem beszélve arról, hogy az események idején elhangzott Putyin-nyilatkozat sem értelmezhető a Biztonsági Tanács határozatának megerősítéseként. Ennél is érdekesebb azonban, hogy az oroszokkal együtt szavazó Kína már az idei év júniusában hivatalosan fogadta a líbiai lázadók vezetőiből álló küldöttséget.
A nemzetközi megfigyelők többsége egyetért abban, hogy lehetetlen meghatározni a hatalomra kerülő új afrikai rezsimek politikai karakterét. Vannak, akik szerint az afrikai tavasz csak az őszi hónapokban kezdődik el igazán, amikor megkezdődik a lázadó erők polarizálódása. Az USA-nak észnél kell lennie, ha nem akar valami óriási kudarcba belefutni, amire egyébként nem kicsi az esély. Teljesen nyitott kérdés, hogy a rendszerdöntések folytatódása milyen világpolitikai fejleményekhez vezet. Szíria például nagy valószínűséggel segítséget fog kérni Oroszországtól, ami – ha bekövetkezik - alapvetően megváltoztatja a politikai konstellációt. És természetesen ott a legnagyobb kérdőjel: Irán jövője.

A felkelők nem teszik le a fegyvert

A sebtében és nagy felhajtással Párizsban összehívott nemzetközi konferencia, amelyet az új Líbia „barátai” – természetesen a NATO tagállamai – rendeztek meg, két fontos területen hozott döntést. Politikai szempontból lezárta a Kadhafi-korszakot és teljes jogú nemzetközi elismerésben részesítette a most hatalomra került adminisztrációt. A döntés hátterében azonban más érvrendszer hózódik meg például Oroszország, vagy Kína és a nyugati államok esetében. Ennél lényegesebb és gyakorlatiasabb azonban az a döntés, amely több milliárd dolláros invesztícióval a lehető legrövidebb időn belül újra akarja indítani a líbiai olajtermelést.
Minden más tekintetben kérdőjelek sokasága áll a világ előtt. A jelen pillanatban senki nem tekintheti megoldottnak a líbiai helyzetet. Nagyon messze vagyunk a nyugvóponttól, azaz a kialakult és teljesen áttekinthetetlen szituáció stabilizálásától. A líbiai háborúval kapcsolatos információk rendkívül egyoldalú megközelítésben és régóta nem alkalmazott, erős kommunikációs szűrőrendszeren át jutottak el a világ közvéleményéhez. Ma már Amerikában is belátják, hogy a nevetségességet is meghaladja az az alapkoncepció, amely szerint a NATO lényegében humanitárius küldetést teljesítve a líbiai nép védelmével segítette a demokratikus kibontakozásért küzdő erőket. A NATO légiereje hat hónapon keresztül több ezer csapást mért Líbia területére, teljesen harcképtelenné tette a hadsereget, lebombázott minden katonai objektumot, szétzúzta az ország termelőkapacitását, a teljes infrastruktúrát, megbénította az ország működését és a földdel tette egyenlővé legjelentősebb településeket. Minden számítás szerint évtizedeknek kell eltelnie ahhoz, hogy Líbia fölszámolja a háborús károkat.
Oroszország és Kína több állásfoglalásban hívta fel a figyelmet arra, hogy a Líbia elleni NATO-háború nem vezethető le az ENSZ Líbiára vonatkozó 1973-as számú határozatából. De bebizonyosodott az is, hogy a NATO nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy csak és kizárólag légi támogatást nyújt a felkelőknek. Minden döntő ütközetben részt vettek a NATO szárazföldi csapatai is. A háborúnak állandó résztvevői voltak a francia idegenlégió alakulatai, különböző magánhadseregek és felfegyverzett zsoldosok. Hírszerzői információk szerint Katar és az Emirátusok reguláris alakulatokat küldtek a Kadhafi elleni háborúba, de néhány kelet-európai ország – nem jelentős erőkkel – is katonai egységeket küldött a térségbe. Az orosz nemzetbiztonsági információs szolgálat már a nyár elején megállapította, hogy a nyugati sajtó által felkelőknek nevezett egységek jelentős része a fent említett alakulatokból kerül ki. A harcosokat arab ruhákba öltöztették és óriási mennyiségű Kalocsnyikov géppisztollyal szerelték fel őket. A Tripoli elleni döntő rohamot a NATO Special Forces egységeinek vezetésével hajtották végre, amit Fadlallah Harun, a felkelők egyik katonai vezetője sajtónyilatkozatban is elismert. Nagy-Britannia és Franciaország egyébként az utolsó pillanatig tagadta, hogy nyugati szárazföldi erők is részt vesznek a háborúban. A brit Honvédelmi Minisztérium csak a legutóbbi napokban adott ki olyan nyilatkozatot, amely beismeri a részvétel tényét. Az is napvilágra került, hogy az angolok a háború bizonyos szakaszaiban bevetették a brit hadsereg legerősebb alakulatait is. A 22. számú SAS-ezred (Special Air Service) nem csak Tripoli ostrománál játszott döntő szerepet. Az alakulat már februárban támadásokat hajtott végre a déli területeken működő olajtermelő komplexumok ellen.
A jövőt azonban minden bizonnyal az határozza meg, hogy a háborúban részt vevő arab csoportok milyen politikai döntést hoznak. És ebből a szempontból a helyzet egyáltalán nem megnyugtató. A Kadhafi elleni lázadás résztvevői között ugyanis a legszélsőségesebb iszlám erők is megtalálhatók, és több Al-Kaida csoport meghatározó szerepet játszik a háborúban. A Líbiai Iszlám Harccsoport (LIFG) mellett konkrétan ismert, hogy az egyik legerősebb Al-Kaida egység, az Iszlám Maghreb Al-Kaida (AQIM) is kezdettől fogva részt vesz a harcokban. Figyelmet érdemel az is, hogy a Kadhafi-ellenes felkelők között rengeteg, algériai börtönökből megszökött, vagy bujdosó szélsőséges iszlám terrorista található. A líbiai berberek harci alakulatai a felkelők egyik legerősebb részét képezik. A berber egységek politikai céljai azonban vésztjóslóak. Céljuk az algériai berberekkel történő egyesülés, majd egy új, önálló berber állam alapítása részben algériai, részben nyugat-líbiai területen. Az algériai kormány a kezdet kezdetén felismerte, hogy a különböző arab erők óriási káoszba dönthetik az egész térséget, ezért ellenezte a NATO részvételét és helyette az Afrikai Egység Szervezet által felállított erőket akart Líbiába küldeni a helyzet stabilizálása céljából.
A legfrissebb információk szerint megalakultak az első közös líbiai-algériai berber egységek, amelyek területfoglaló hadműveletekbe kezdtek a líbiai-algériai határ mindkét oldalán. Ennél is veszélyesebb azonban, hogy a líbiai felkelő erők egy része nem akarja letenni a fegyvert, hanem háborút akar indítani a Kadhafit támogató algériai rendszer ellen. Az algériai hadsereg két héttel ezelőtt egységeket küldött líbiai területekre, hogy elejét vegye egy Algéria elleni támadásnak. A napokban teljes harckészültségbe helyezték a hadsereget és megerősítették a határőrséget. A térségben rendkívüli a feszültség.

A rendszer-ellenes mozgalom motorja a Muzulmán Testvériség

Miközben teljes erővel folyt a Kadhafi elleni háború, a színfalak mögött az USA és a NATO országok eldöntötték, hogy a nacionalista arab rendszerek elleni harcnak nem vetnek véget és egy lendületből próbálják elfoglalni végső harcálláspontjukat az Irán elleni nagy támadáshoz. Minden elemzés azt mutatta, hogy a fiatal Asszad rendszerének szétverése nélkül nem biztosítható szilárd hátország Irán megtámadásához. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy egy Szíria elleni támadásnak óriási a politikai és a katonai kockázata is, ráadásul a kimenetele többesélyes.
Nem lehet elhallgatni, hogy Szíria megtámadása közvetlenül és súlyosan ütközik Oroszország nemzetközi érdekeivel és geostratégiai pozíciójával. Tudvalévő, hogy Szíria területén komoly erőt reprezentáló orosz tengerészeti támaszpont működik, amelyet ráadásul a legutóbbi időszakban szereltek föl a legkorszerűbb rakétafegyverekkel. Jelenleg folynak az előkészületek arra, hogy ne csak az orosz, hanem a szíriai haditengerészeti erők is hadrendbe állítsák a legkorszerűbb orosz tengeralattjáró-elhárító szuperrakétákat. Orosz külügyi és katonapolitikai szakértők az elmúlt hetekben több nemzetközi fórumon fejtették ki, hogy a NATO esetleges szíriai hadműveletei Moszkva értelmezésében nem jelenthet mást, mint kísérletet Oroszország erőinek a Földközi tenger térségéből történő teljes kiszorítására. Ez a megközelítés, amit Lavrov orosz külügyminiszter a napokban erősített meg, egyértelműen mutatja, hogy Szíria megtámadása a közvetlen amerikai-orosz katonai konfrontáció határait súrolja. A kialakuló helyzet súlyosságát politikai aspektusból tovább fokozza az a reális lehetőség, hogy Szíria segítséget kér szuverenitása megvédéséért Oroszországtól. Az orosz elemzők óvatosan közelítik meg ezt a problémát, de azt minden esetre hangsúlyozzák, hogy az eddigi orosz-amerikai tárgyalások során nem közeledtek az álláspontok és pillanatnyilag biztosra vehető, hogy Oroszország az ENSZ Biztonsági Tanácsában – Kínával egyetértésben - vétóval fogja megakadályozni a Szíria politikai és gazdasági elszigetelésére irányuló nyugati javaslatokat, amelyek célja az ország destabilizálása. Komoly világpolitikai jelentősége van annak, hogy a a „négy nagy szövetsége”(BRIC) teljes egységben lép fel e tekintetben, vagyis Brazília és India az orosz-kínai álláspontot képviseli. Hasonlóan éles problémaként merül fel a Szíriát jelenleg határozottan támogató Irán magatartása egy nyugati támadás esetén. Teherán pontosan tisztában van az arab rendszerek ellen indított háborúk stratégiai irányával és ennek megfelelően hatalmas ütemben erősíti védelmi potenciálját.
Tény viszont, hogy Szíriában napról napra romlik a helyzet és egyre világosabban látszik, hogy a lázadó erők a hatalommal történő konfliktust minden áron ki fogják provokálni. Sok nemzetközi megfigyelő szerint Asszad elnök sorsa megpecsételődött, hiszen a nyugati államok már kinyilatkoztatták, hogy nem fogadják el őt Szíria legitim vezetőjének. Általános vélemény szerint a Szíria elleni támadás első sorban az iraki háború forgatókönyvéhez hasonlít, vagyis rövid időn belül teljesen destabilizálódik a belső helyzet és bármelyik pillanatban várható a katonai támadás az ország ellen.
Az események hátterében a világ számára ismeretlen és meglehetősen rejtélyes folyamatok zajlanak. Nagy-Britannia és Franciaország kezdeményező szerepet vállalt Szíria politikai kompromittálásában, az ország elszigetelésében, illetve Asszad legitimitásának megfosztásában. Ugyanakkor több forrás megerősíti, hogy a szíriai kormányerők vérengzéseiről szóló hírek legalábbis túlzottak. Harminc évvel ezelőtt, amikor Asszad tábornok minden jel szerint 10 – 40 ezer felkelő likvidálásának árán szilárdította meg rendszerét, a világ túltette magát a szélsőséges iszlám erők felszámolásán, igaz Szíria számára akkor biztos hátországot jelentett a Szovjetunió támogatása. Az ifjú Asszad a fokozatos nyitás és az óvatos politikai-gazdasági reformok útján akarta stabilizálni az ország helyzetét, az ugyanis vitán felül áll, hogy a szíriai rendszer megújításra szorul. A helyzet első sorban azért vált kezelhetetlenné, mert a hatalom elleni mozgalmak élére a Muzulmán Testvériség szélsőséges csoportjai álltak, a Nyugat azonban jelenleg is „demokratikus erőkről” beszél és egyértelműen támogatja az Asszad-ellenes erőket. Ez az az anomália, amire csak az események hátterének legmélyén látszik valamiféle magyarázat.

Új oszmán birodalom a láthatáron

Augusztus elején még nem lehetett felmérni annak a rövid látogatásnak a jelentőségét, amit Ahmet Davutoglu, török külügymniniszter tett Damaszkuszban. A török diplomácia vezetője – mint utóbb kiderült – Erdogan elnök ultimátumát közvetítette Asszadnak. Törökország követelte a polgári lakosság elleni katonai műveletek azonnali beszüntetését, illetve rövid időn belül a szabad és demokratikus választások kiírását. Az üzenet szerint ez Törökország utolsó figyelmeztetése, és amennyiben Ankara követelése nem teljesül, a török kormány illegitimnek nyilvánítja Asszad rendszerét. A látogatással egyidőben Hillary Clinton amerikai külügyminiszter nyilatkozatot adott ki arról, hogy az USA „a szíriai események ütőerén” tartja az ujját és figyelemmel kíséri a demokratikus küzdelmeket. Szíria viszonylag mérsékelt hangnemben válaszolt, de leszögezte, hogy a demokratikus reformok bevezetése mellett a kormány továbbra is határozottan fellép a fegyveres lázadások ellen. Néhány nap múlva Ankarában összeült a török nemzetbiztonsági tanács, amely politikai, gazdasági és katonai intézkedések tervét vitatta meg Szíriával szemben.
A helyzet kritikussá vált, ugyanis félreérthetetlen volt Törökország támadási szándéka és hajlandósága. A szír biztonsági erők szerint a szíriai lázadó csoportok legalább 40 százalékát Törökországban képezték ki és onnan dobták át Szíriába a rendszer destabilizálásának céljából. Ezek a csoportok a Muzulmán Testvériség mozgalom fegyveres egységei, Törökország tehát gyakorlatilag azt követeli Szíriától, hogy adjon szabad utat a szélsőséges erőknek, akik „hitben a testvérei” a törököknek. A szíriai felkelők irányító centruma is Isztambulban működik és a török kormány támogatását élvezi.
A szíriai hadsereg akciói – mindenek előtt a hama-i események – nyomán rendkívül erős nemzetközi nyomás nehezedett Szíriára. Nyilvánvalóvá vált, hogy Asszad elnök lába alól lassan kicsúszik a talaj, hiszen az események egyirányú utcába kerültek és a kormány képtelen megfelelően kezelni az eseményeket. A Kalocsnyikovokkal fölszerelt békés tüntetők ellen egyre fokozottabb fegyveres bevetésekre került sor és megállíthatatlanul nőtt a halálos áldozatok száma. Törökország ebben a zavaros helyzetben a jelek szerint megkapta a Nyugat támogatását egy Szíria elleni katonai beavatkozásra. Ez a döntés egybevág azokkal a nem túlzottan szellőztetett török elképzelésekkel, melyek célja a XX-ik század folyamán elvesztett török területek visszaszerzése. Ez a terv évtizedek óta mérgezi Szíria és Törökország viszonyát és szoros összefühhésben van Demirel, egykori török miniszterelnök ambíciózus tervével, amely 1,7 millió hektárral akarta növelni a megművelhető török területeket. Ezt biztosítják a Tigris és az Eufrátesz folyón a hatalmas lépcsőzetes víztározók, amelyek a közvetlen kiváltó okai a török-iraki és a török-szíriai konfliktusoknak. Törökország olyan pozícióba került, hogy bármikor beavatkozhat e két állam vízellátásába, ráadásul Ankara igényt tart iraki és szíriai olajmezőkre is.
A Nyugat visszafogott magatartást tanúsított ebben a kérdésben az elmúlt évtizedek folyamán, de most több nemzetközi megfigyelő szerint a NATO-szövetséges Törökország képes lenne szinte önerőből megoldani a nyugati befolyási övezet kiterjesztését, saját területi követeléseinek érvényesítésével. Ankara valójában az első világháborúban elveszített és jelenleg Palesztinához, Libanonhoz, Szíriához és Jordániához tartozó, valamint Mezopotámia és az Arab-félsziget bizonyos részeit akarja visszaszerezni, de egykori oszmán birtokok kerültek Egyiptom és Líbia területére is. Pillanatnyilag kiszámíthatatlan, hogy Törökország meddig képes terjeszkedni, de az tény, hogy valamennyi arab országban megtalálhatók az Ankarából és Isztambulból irányított muzulmán csoportok. Az viszont nem lehet kérdés, hogy egy Szíria elleni török támadással Törökország is bejelentkezik az arab világ vezetői pozíciójának elfoglalására és ebből a szempontból nem csak az USA-t és a nyugat-európai államokat, de Izraelt is szövetségesei között tudhatja. Mindennek egyenes következménye, hogy Szíria megtámadása beláthatatlan konfliktusba sodorhatja az egész világot.

Keleti Partnerség: komolytalan

Moszkva számára nem jelent konkurenciát az EU projektje

Fjodor Lukjanov orosz biztonságpolitikai szakértő, a Rosszija v globalnoj polityike c. periodika főszerkesztője szerint az EU Keleti Partnerség programja (résztvevői Belarusz, Ukrajna, Moldova, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán) – melynek botrányos csúcstalálkozóját nemrég tartották Varsóban – nem jelent komoly kihívást Oroszország számára.

A varsói csúcson a résztvevők igyekeztek ünnepélyes és pozitív hangnemben nyilatkozni az EU és a Keleti Partnerségben résztvevő államok közötti együttműködésről. Sokakat meglepett Moszkva visszafogott, sőt, segítőkész nyilatkozata. Néhány évvel ezelőtt Oroszország még idegesen reagált a Keleti Partnerség törekvéseire, most viszont egyszercsak nyugodt és baráti lett a hangvétele. Vajon mi történt?

A Keleti Partnerség 2008 tavaszán indult, elsősorban Lengyelország és Svédország kezdeményezésére, röviddel azt követően, hogy Oroszországnak sikerült „visszaverni” a Grúzia és Ukrajna NATO-integrálására irányuló amerikai törekvéseket. A Keleti Partnerség egyfajta „vigasz” volt a nyugati posztszovjet térség országai számára, hogy fenntartsa számukra az EU-integráció lehetőségét. Oroszország megalakulásakor negatívan viszonyult a Keleti Partnerséghez, jogosan tartva a konkurenciától a posztszovjet térségben.

Oroszország mostani megengedő hozzáállása azzal van összefüggésben, hogy a Kremlben felismerték: a Keleti Partnerség komolytalan próbálkozás, amely nem jelent igazi konkurenciát Moszkva számára. A Keleti Partnerség projektet nem sikerült valódi tartalommal feltölteni, és igen kétséges, hogy a közeli jövőben erre sor kerül majd. Az EU-nak most égetőbb gondjai is akadnak, mint a keleti terjeszkedéssel foglalkozni.

2008 tavasza óta igencsak megváltozott a világ. A pénzügyi krízis, Dél-Európa válsága, az „arab tavasz” (melynek hatása szintén jelentős lesz az EU-ra) következtében alapvetően megváltozhat az Európai Unió.

Formálisan megmarad az egységes Európa, de a valóságban fragmentálódni fog. Németország lesz az új Európa magja, a többiek pedig lehetőségeikhez képest majd saját politikájukat igyekszenek megvalósítani. Közép- és Kelet-Európa nemrég az EU-hoz csatlakozott tagállamai számára a bizonytalanság korszaka következik, s még inkább igaz ez a Keleti Partnerség államaira.

Ezeknek az országoknak konkrétan még senki nem ajánlott EU tagságot, de fenntartották számukra a reményt egy későbbi csatlakozásra. Mi lesz velük, ha a remény is kihuny majd?

Moszkva tehát az EU gyengesége miatt már nem nyugtalankodik a Keleti Partnerség miatt. Igaz, Oroszország a jelek szerint semmit nem ajánl ezeknek az államoknak. Az orosz integrációs projektek szintén imitációk voltak, amelyek csak azt kívánták demonstrálni, hogy Oroszország nincs egyedül.

Mára Oroszország kijelölte prioritásait: ez az ODKB biztonságpolitikai és a Vámszövetség (a jövőben: Egységes Gazdasági Övezet) gazdasági téren. Úgy tűnik, a Kremlt a „birodalmi” projektek helyett immár a hideg számítás vezeti. Hogy ez valóban így van-e, Ukrajna példája fogja megmutatni. Ha megépülnek a Déli és Északi Áramlat gázvezetékek, Ukrajna sok tekintetben elveszíti most meglévő, Oroszország számára fontos tranzitszerepét. Akkor majd kiderül, mit is jelent Oroszország számára valójában Ukrajna: megkerülhető/kihagyható szomszédot, vagy az orosz politikai érdekszférába visszatérítendő térséget?

(Fjodor Lukjanov: Bezopasznoje Vosztocsnoje Partnyorsztvo, inosmi.ru, 2011. 10. 03.)

Belarusz az oroszok kezébe került?

Lukasenko olcsó gázt és hitelt kap, a Beltranszgaz a Gazpromé

Az oroszországi Gorkiban található elnöki rezidencián a belorusz és orosz elnökök és kormányfők jelentlétében aláírták a Belarusz és az orosz Gazprom közötti szerződéseket, melyek a 2012 és 2014 közötti gázszállításokat szabályozzák. A megállapodás értelmében Belarusz lényegesen olcsóbban juthat orosz gázhoz, viszont teljesen a Gazprom kezébe kerül a belorusz Beltranszgaz.

Minszk 2012-ben csak 165,6 dollárt fizet majd 1000 köbméter gázért, ami majdnem fele annyi, mint a jelenlegi összeg.

Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök szerint az egyezség révén Belarusz évi 2 milliárd dollárt takarít meg.

A 2013-as ár sok tényezőtől fog függeni (beleértve az inflációt, oroszországi tranzitdíjat és másokat), de a Vedomosztyi kalkulációja szerint Minszk akkor is jó eséllyel megőrizheti a 160 dollár körüli árat.

Jelenleg a Gazprom évi 21 milliárd köbméter gázt exportál Belaruszba, 2012-re 22,5, 2013-2014-re 23 milliárd köbméterben állapodtak meg.

Megállapodtak a belorusz tranzit árában is: Belarusz ezer köbméter gáz 100 km-es tranzitjáért 2 dollárt fog felszámítani.

A Gazprom megszerezte a Beltranszgaz további 50 %-át (2,5 milliárd dollárért), ezzel a társaság tulajdonosává vált. Ez azt is jelenti, hogy a jövőben aligha fog sor kerülni belorusz-orosz gázháborúra. A Beltranszgaz megszerzése – együtt az Északi Áramlat megnyitásával – Ukrajna számára is kellemetlen fejlemény és „lecke”. Miközben a csővezetékeit átengedő Belarusz kedvezményeket kap, az akadékoskodó Ukrajna rekord magas gázárra készülhet (485 dollár).

A Gorkiban folytatott tárgyalások eredményeképpen sikerült megállapodni a belorusz adósság átstruktúrálásáról: Minszk jelenleg csak 244 dollárt fizet a gázért a megállapodásban foglalt 300 helyett, a hátralék összege nem nyilvános, de körülbelül 140 millió dollár lehet.

Az olcsó gázon kívül Belarusz 10 milliárd dollár orosz hitelt is kap egy atomerőmű felépítése céljából.

Dmitrij Medvegyev orosz elnök szerint a szerződések nyomán a belorusz-orosz szövetségi állam új lendületet kap.

Erre tart ma az argentin gazdaság

2011. február 07., hétfő Európán kívül, Gazdaságpolitika

Argentína nemrég bejelentette, hogy közel kilencmilliárd dollár értékű adósságot törleszt a világ legjelentősebb hitelező államait tömörítő Párizsi Klubnak, de feltett szándéka, hogy a kijelölt 18 hónapos határidőt legalább öt évesre hosszabbítsa. Többek között a gazdasági aktualitásokat is vizsgálja a Kitekintő Argentínáról készített kétrészes összefoglalójának záró része.

Az argentin kormány reméli, hogy júniusig meg tudnak állapodni a visszafizetés menetéről, melynek teljesítésével lerázhatná magáról a 2001-es válság utolsó béklyóit is. A sikeres megállapodás akár már most megkönnyítené visszatérést a latin-amerikai ország számára a nemzetközi hitelpiacra, ugyanis a válság csúcspontján felmondták a közel százmilliárd dollárnyi külső államadósság visszafizetését, és azóta kötvényeket sem bocsátottak ki a nemzetközi pénzpiacokon.

A Reuters információi szerint Cristina Fernandez de Kirchner elnök már tavaly novemberben meggyőzte a Párizsi Klubot, hogy az Nemzetközi Valutaalap (IMF) vigyázó tekintete nélkül kerüljön sor a visszafizetésekkel kapcsolatos tárgyalásokra.

Az argentin gazdaságról általában

A latin-amerikai térségben a harmadik legnagyobb gazdasági erővel rendelkező Argentína elsősorban mezőgazdasági termékeiről ismert, azonban az egyéb nyersanyagai és diverzifikált, sokszínű ipara és szolgáltatási piaca is hozzájárul gazdasági erejéhez.

A földművelést, állattenyésztést, halászatot és bányászatot magába foglaló primer ágazat a gazdaság 11%-át teszi ki. Argentína élen jár például a hús-, méz-, maté-, búza- és szójatermesztésben – utóbbi kettő esetében megelőzi az olyan nagy termelőket, mint Brazília, Kanada vagy az Egyesült Államok. A fontosabb nyersanyagkincsek – mint például az ólom, a cink, az ón, a réz vagy a kálium – az Andok hegyláncaiban rejtőznek, a világ egyik legjelentősebb arany- és ezüstlelőhelye pedig San Juan tartományban található. Az ország fontos lítium-tartalékokkal is rendelkezik, melynek jelentősége az utóbbi időben egyre nő alacsony környezetterhelő hatása miatt.

A főbb exportcikkek a szójatermékekből kerülnek ki: ilyen a liszt, a szójaolaj és a szárított szójabab. Ezeket követi fontossági sorrendben a kukorica és a búza, a teher- és személygépkocsik, a nyersolaj, napraforgóolaj, illetve a kenőanyagok. Legnagyobb külkereskedelmi partnerei Brazília (exportja 20%, importja 31%-át bonyolítja vele), Chile, Kína és az Egyesült Államok.

A szekunder szektort jelentő ipari ágazatok a gazdaság 21%-át jelentik. Ennek nagy része a mezőgazdasági termékek feldolgozásához kapcsolódik, melyben egyre nagyobb teret nyernek a biotechnológiai alkalmazások is. Emellett az utóbbi időben jelentősen bővült – főként a magáncégek fáradozásának köszönhetően – a tiszta és megújuló energiák előállítása is, mint például a szélenergia hasznosítása vagy a biodízel-termelés. Brazília mellett Argentína a térség egyik legjelentősebb autó- és autóalkatrész-gyártója.

A gazdaság közel 60%-át jelentő szolgáltatási szektor jelentősen bővült az elmúlt években: Argentína egyre előkelőbb helyet foglal el a televíziós tartalmak „exportőrei között”, s mindinkább kedvelt célpontja az egyes (pénzügyi, tervezési) szolgáltatások outsourcing-jának. A kivitel tekintetében a szolgáltatások exportvolumene megkettőződött az elmúlt hat évben, legjelentősebb mértékben a vállalati, szakmai, technikai és informatikai szolgáltatások terén. A szolgáltatások importja is nőtt, de alacsonyabb mértékben, és főként a biztosítási és közlekedési szolgáltatások terén. Egyébként ma már a közlekedési ágazat és az alapvető szolgáltatások nagy része magánkézben van.

Az argentin import főként a félkész termékek és a tőkejavak (mint pl. közlekedési járművek, mobiltelefonok, repülőgépek, illetve ezek alkatrészei, a gázolaj és a vasérc) iránt támaszt keresletet. Az argentin – szigorúan protekcionista – külkereskedelmi politika importvámot szab ki a gépek, járművek, kőolaj, földgáz, szerves vegyületek és műanyagok behozatalára, mely akár 35%-os értékhatárig is terjedhet. Emellett egyéb nem vámjellegű kereskedelmi korlátokat is alkalmazhat: jó példa erre, hogy 2001 óta tiltja az Egyesült Államok piacáról származó marhahús behozatalát a. „kerge marha kór” gyanúja miatt. Az exportot is jelentős adók terhelik, valamint a kivitelhez exporttanúsítványra is szükség van, ugyanis a kormány ezzel kívánja szabályozni a exporttermékek mennyiségét, így közvetve a belső ellátottságot is. A szolgáltatások importját illetően is érvényben vannak különböző kereskedelmi korlátok, annak ellenére, hogy Argentína liberalizálta a szolgáltatási piacot a ’90-es évek gazdasági reformjának keretében, ilyen például, hogy a kormány korlátozza a reklámidő gyakoriságát a kábeltelevíziós szolgáltatóknál.

2003-2008 között a belföldi befektetések gyors ütemben növekedtek a foglalkoztatás és a versenyképesség szempontjából jelentős ágazatokban, mint az pl. infrastrukturális és tárgyi eszköz beruházások. A GDP-arányos beruházási ráta 2008-ban elérte a 23,1%-ot, míg ugyanez a külföldi közvetlen beruházások esetében 43% volt. Utóbbi szerkezete az elmúlt időszakban javulást ért el, az ún. greenfield-beruházásoknak köszönhetően. A válság hatására azonban mind a belföldi, mind a külföldi beruházások jelentősen visszaestek.

Az ITD Hungary – új nevén a Nemzeti Külgazdasági Hivatal – országismertetője szerint a külföldi működőtőke beáramlásának növekedését gátolja az, hogy a külföldi befektetők Argentínában kitermelt nyereségének 30 százalékát legalább egy évig kötelezően az országban kell tartaniuk, illetve újra befektetniük, illetve az is, hogy hiányzik az átlátható jogi szabályozás a befektetések tekintetében, s a külföldi befektetők távolmaradásában látja az ipari potenciál fejlesztésének legnagyobb akadályát.

A megtakarítások és a beruházások ösztönzéséért a Központi Bank felel, mely a monetáris politika formálója és végrehajtója is. Argentínában irányítottan lebegő árfolyamrendszer van érvényben, vagyis a jegybank mint monetáris hatóság rendszeresen beavatkozik a piacon, hogy stabilizálja az árfolyamot vagy valamilyen irányba (az amerikai dollár és a főbb kereskedelmi partnerek valutájának mozgásával összhangban) mozdítsa azt. Gazdaságának nagyságához képest Argentína viszonylag kis tőkepiaccal rendelkezik. A tőzsdei műveleteket a Nemzeti Értékpapír Bizottság (CNV) felügyeli, mely összesen 11 tőzsdét és kilenc piacot ellenőriz.

A gazdaság teljesítőképességéhez nagyban hozzájárul a fejlett közlekedési és kommunikációs infrastruktúra is. Argentína összesen 58 légkikötővel (ebből 23 nemzetközi) rendelkezik, melyek biztosítják a légi összeköttetést a főbb európai és latin-amerikai városokkal. Az ország kiterjedt köz- és vasúthálózatot épített ki, s a távolsági buszjáratok magas színvonalú szolgáltatást nyújtanak. A főváros négy metróvonallal rendelkezik. A tengeri és folyami hajózás legfontosabb kikötője is Buenos Aires, mely a külkereskedelem fellegvára.

Az 1998-as liberalizációs terv megnyitotta az utat a verseny és a külföldi tőke beáramlása előtt a telekommunikáció terén is, így egyre terjedtek a modern technológia vívmányai. A térséget illetően Argentínában a legnagyobb a vezetékes és mobiltelefonok aránya, s az országban 11 millióra teszik az internethasználók számát, emellett Buenos Airest tartják a WiFi fővárosának Latin-Amerikában.

Gazdaságpolitikai aktualitások

Az Egyesült Államokból kigyűrűzött 2008-as nemzetközi válság az argentin gazdaságon is nyomott hagyott: a tavalyi évben lelassult a növekedés. Az azt megelőző hat évben az argentin export erős átlagosan évi 18%-os növekedést élt meg, s a külkereskedelmi mérleg mindvégig pozitív volt. 2009-ben az ipari és mezőgazdasági termékek tették ki az összes export 70%-át, a fennmaradó hányadot az ún. elsődleges termékek tették ki.

Az ENSZ Latin-amerikai és Karib-térségi Gazdasági Bizottsága (CEPAL) szerint válság hatására az agrárszektor kínálatcsökkenése és a zsugorodó fogyasztói kereslet következtében csökkent. az árutermelés, az export és az import volumene is, melynek következtében az állami adóbevételek is megcsappantak az előző évekhez képest. Ezek növelésére az argentin kormány már 2008 nyarán igyekezett magasabb adókulcsokat bevezetni számos mezőgazdasági termék exportjával kapcsolatban, hogy a befolyó bevételeket iskolák, kórházak építésére, útépítési beruházásokra fordítsák, a kistermelők hónapokig tartó tiltakozása miatt azonban vissza kellett vonni az exportadó emeléséről szóló rendeletet. Sőt néhány hónappal később az exportadó-fizetés felfüggesztéséről kellett dönteni, ugyanis hetven éve nem tapasztalt szárazság tombolt az országban.

2008 novemberében sikerült elfogadtatnia a kabinetnek a magánnyugdíj pénztárak államosításáról szóló jogszabályt az államháztartás finanszírozási problémáinak megoldása érdekében. Részben ennek is köszönhetően 2009-ben az állam növelni tudta a központi kiadásokat: több válságkezelési tervet kidolgozva a kormány úgy határozott, hogy a tartós fogyasztási cikkeket gyártó ágazatnak és az építőiparnak hitelt nyújt a pénzügyi krízis átvészelése és a nemzeti termelés növekedése érdekében, hogy stabilitást teremtsen a foglalkoztatási és fogyasztási mutatók terén.

Az államadósság törlesztése érdekében tavaly márciusban Cristina Fernandez de Kirchner elnöknő felhatalmazta a Központi Bankot, hogy a 2010. évre esedékes külföldi hiteleket – az elmúlt években ötszörösére növelt – devizatartalékokból törlesszék, hogy a legmagasabb kamatú hiteleket visszafizetése a továbbiakban ne terheljék a költségvetést. A beruházások ösztönzése érdekében a jegybankpénz (monetáris bázis) állományát 12 százalékkal növelték, s így a kamatlábak jelentősen csökkentek 2009 folyamán.

A CEPAL rendelkezésére álló nemzeti statisztikák szerint 2009-ben nőttek a reálbérek (főként az adó- és járulékcsökkentésnek köszönhetően), és csökkent a szegénységi ráta, 2010 októberben pedig ellenzéki javaslatra a törvényhozás elfogadta a nyugdíjemelésről szóló törvényt.

A foglalkoztatás az elmúlt években jelentősen nőtt: 2003-ban a gazdaságilag aktív népesség 15 millió főt jelentett, míg a CIA World Factbook 2009-es adatai szerint ez a szám azóta másfél millióval emelkedett, akiknek 82%-a a magánszférában dolgozik. Az összes foglalkoztatott 62%-a a szolgáltatási szektorban, 32%-uk az iparban, míg 6%-uk a mezőgazdaságban dolgozik. A munkanélküliség is jelentősen csökkent: a 2003-as 20,4%-os szintről mára 9 százalék körülire csökkent.

A legfrissebb jegybanki adatok szerint az export- és importnövekménynek, valamint a belső fogyasztás emelkedésének köszönhetően idén közel hat százalékos növekedést érhet el az argentin gazdaság. A központi bank a háztartások fogyasztásának növekedését tartja a fő húzóerőnek, s az idei magánmegtakarításokat a GDP 24 százalékaként prognosztizálja. A két legfontosabb külkereskedelmi partnere 2011-ben Brazília és Kína lesznek, ahol az argentin árucikkek iránt továbbra is magas a kereslet.

Míg Brazília a késztermékek – főként az autóipari cikkek (az argentin gépipari export közel 86%-át a brazil piac szívja fel) -, addig Kína továbbra is a mezőgazdasági nyerstermékek iránt mutat egyre fokozódó érdeklődést. Az élelmiszerárak nemzetközi növekedésének köszönhetően az argentin mezőgazdaság idén is jól járhat (feltéve, ha nem tombol újabb szárazság, vagy nem esik vissza más okból a termelés megszokott szintje).

Elemzők szerint azonban a jegybanknak leginkább az infláció alakulására kellene összpontosítania a pénzkínálat növelése helyett, ugyanis a hivatalos adatok által 11% körülinek mondott inflációt a nemzetközi szakértők 25 százalékosra becsülik.

Magyar – argentin kapcsolatok

Kétrészes összefoglalónk befejezéséül néhány gondolatot, érdekességet szeretnénk megosztani a latin-amerikai térséggel, de leginkább Argentínával fenntartott kapcsolatainkról.

A több mint ötszáz éves múltra visszatekintő magyar-latin-amerikai kapcsolatok olyan eredményeket jegyeznek hazánk részéről, mint például a búzatermesztés meghonosítása a régióban, az első dél-amerikai nyomda és katonai akadémia megalapítása, valamint a magyar származású jezsuita hittérítők orvosi és kutatási munkája. Még uniós csatlakozásunkkor sem mondtuk fel az Argentínával, Chilével, Peruval és Guatemalával kötött 1870. évi gazdasági megállapodásunkat, mely biztosította a felek számára a legnagyobb kedvezményes elbánás elvét.

Az 1985-től egyre alacsonyabb intenzitású gazdasági kapcsolatok után az elmúlt években bekövetkezett ugyan némi exportnövekedés, ez azonban még mindig nem eléggé jelentős más régiókkal összehasonlítva. A gazdasági együttműködés bővítésére Magyarország több területen is lehetőséget lát, mint pl. a mezőgazdaság, élelmiszeripar, know-how átadás, biotechnológia, infrastruktúra. Ez utóbbira Jorge Taiana, argentin ex-külügyminiszter is felhívta Balázs Péter korábbi külügyérünk figyelmét a tavaly tavasszal tett latin-amerikai útja során, ugyanis az elkövetkező időszakban a közlekedési infrastruktúra ágazata várja a tőkeberuházásokat, a latin-amerikai országok közötti közlekedési útvonalak fejlesztése érdekében. Chile kivételével, latin-amerikai országok igényt támasztanak a közepes szintű technológiákra, mely keresletet a közép-európai piac is ki tudna elégíteni – még egyelőre.

Argentína a harmadik legfontosabb partnerünk Latin-Amerikában. Kétoldalú kapcsolataink hivatalos kezdete 1923-ra datálódik, mikor a két ország felvette egymással a diplomáciai kapcsolatokat, majd ezt egészítette ki politikai szinten az 1992-es Egyetértési Nyilatkozat aláírása, mely a nemzetközi szervezeteken belüli együttműködést is ösztönözte. A ’90-es években magyar részről gyakoriak voltak a magas rangú látogatások Buenos Airesbe. Az utóbbi évek egy – eddig elég lassan haladó – kezdeményezése, hogy intézményesítsék a Mercosur (Déli Közös Piac) és Visegrádi Négyek közötti együttműködést.

Az elmúlt évek a kapcsolatok gazdasági dimenziójában is előrelépést hoztak. Az argentin statisztikák szerint közel nyolcszorosára nőtt a kétoldalú kereskedelem 1990. és 2008. között. Az ITD Hungary adatai szerint főként gépeket (villamos-, irodagépeket, híradástechnikai berendezéseket) és szállítóeszközöket, valamint feldolgozott termékeket exportálunk a dél-amerikai országba, míg behozatalunk legfontosabb tételei közé sorolhatjuk a fagyasztott halat, szójatermékeket, földimogyorót, dohányt, illetve műszereket. 2009-ben az előző évhez viszonyítva kivitelünk (19,5 millió $) 8 százalékkal, importunk (15,4 millió $) 42 százalékkal mérséklődött.

A működőtőke áramlásának elősegítésére 1993 óta beruházás-védelmi megállapodás van hatályban a két ország között, azonban Magyarország nem számít jelentősebb argentin befektetésekre, mivel a latin-amerikai állam tőkeimportőr, s a Nemzetgazdasági Minisztériumnak sincs bővebb információja argentínai magyar befektetésekről. A budapesti Argentin Nagykövetség szerint a két ország közötti kereskedelem volumenét nagyban meghatározza a tény, hogy mindkét állam inkább saját régiójában keresi partnereit, valamint a nagy földrajzi távolság s így a közvetlen kereskedelmi utak hiánya is „ellenünk dolgozik”.

Végezetül érdemes megemlíteni a kétoldalú kapcsolatok civil dimenzióját is, mely mindkét ország kultúrájának terjesztésében nagy szerepet játszik. Argentínában például az Ars Hungárica polgári szerveződés célja a magyar népzene megismertetése, míg a magyar-spanyol nyelven négy éve megjelenő Argentínai Magyar Hírlap havi rendszerességgel jelenteti meg magyar vonatkozású cikkeit. Bíró László, a golyóstoll magyar származású feltalálójának tiszteletére minden évben az ő születésnapján, szeptember 29-én tartják Argentínában a feltalálók napját. Az argentínai magyar közösség egyik legutóbbi sikere, hogy az alapfokú zenei oktatásban bevezették a Kodály-módszert.

Solti Ágnes

Márciusban újra kezdjük?

Lesznek bátrak, akik mernek?

Ez a kommentár elüt az eddigiektől. Ezúttal töprengéseimről számolok be az olvasóknak, annak tudatában, hogy az ilyesmi gyakran kiábrándító és mindíg unalmas...

A marxizmus klasszikusai nagyjából megegyeztek abban, hogy forradalmi helyzet akkor áll elő, ha az elnyomottak már nem hajlandók az addigi módon élni, az elnyomók pedig már nem tudnak a régi módon kormányozni. E formula végletes leszűkitése a kérdésnek. Az is megállapítható, hogy a marxisták forradalmi spekulációi tulajdonképp soha - sehol nem jöttek be.

Mi magyarok a forradalmak és a szabadságharcok népe vagyunk. Olyan új nép, másfajta raj, mely másként ejti a szót, fején másként tapad a haj. Azaz olyan ázsiai horda, amelynek legalábbis annyira sikerült vérvonalát [genetikai adottságait] megőriznie, hogy időnként csóvát mer vetni abba a rothadt szalmakazalba, amelyet "Művelt Nyugatnak" szoktak titulálni.

A magyarság ezeréves pöre, ősi jussáért: a földért a szabadságért, máig sem ért véget. Koppány vére időnként felbuzog. Dózsa népe rátört a henye úri népre. Izzó vastrónon égették miatta és híveit kényszeritették, hogy kutyákként marcangolják a húsát. "Szent" István Király büszke lehetett utódaira. Ő is így csinálta volna. A jobbágytörvényeket "szent jobbjával" emelte törvényerőre. Hogy mert a paraszt ellene lázadni?

Persze békétlenek voltak a nemesek, főnemesek is.

Az "összeesküvő", Zrínyi és Frangepán, a hóhér bárdja alatt végezték.

Thököly, Rákóczy! Borzasztó megalkuvások árán bonthattak zászlót a töröknél is aljasabb elnyomó, a Habsburg ház, ellen és a "háttérhatalom" Róma ellen. Életük gyertyája sanyarú bujdosásban, keserü száműze tésben hunyt ki. Thököly miatt Kollonics érsek neve fémjelzi a megtorlást, aki a magyarságot koldussá, katolikussá, majd németté óhajtotta tenni.

"Recrudescunt vulnera inclytae gentis Hungarae [Fölszakadnak a nemes magyar nemzet sebei]"jelszóval lázadt fel a leggazdagabb magyar földesúr II. Rákóczy Ferenc az osztrák despotizmus ellen. A "vallásos" és "kulturált" Habsburgok - tuszokként - Bécsbe rabolták feleségét és két fiát. Az apa száműzetésben, a miről sem tehető családtagok voltaképp rabságban élték le életüket.

A '48-as Szabadságharc lánglelkű vezérének a szabadkőmüves Kossuthnak sikerült megpattannia. Ám az őrhelyükön kitartó magyar és magyarszivű tábornokok a cs. és kir.

táborszernagy a bresciai hiéna Haynau kezére kerültek és bitón végezték. [Úgy látszik, katonákat bitóra vonni a kulturált és mélyen vallásos nemzetek kegyes szokása.]

Thorma János alkotása - Az aradi vértanúk.

[A kortárs festő "vázlatát" ezúttal nem kicsinyítem. Hagy tükröződjék benne Európa igazi arculata.]

'56 sem végződött happy and-del. A forradalom miniszterelnökének "természetesen" kijárt az obligát kötél. Tolvajokká vedlett gyilkosai és pereputtyuk, mi sem természetesebb ennél, őt is ellopták - maguknak! Ők tolonganak szobra, sírja körül. Ők hajtanak fejet és helyeznek állami pénzen vett koszorút a halott szivére. [A pufajkásnak a mártir gyenge eszű és jellemű leányát is sikerült maga mellé állitania néhány undorító (koszoruzási) pillanat idejére.]

Egyszóval - honfitársaim - megállapithatjuk: valahogy nincs szerencsénk a forradalmakkal.

A fent emitett esetekben, amint említve volt, mégy csak a vén Európa és a még vénebb Katolikus Egyház volt ellenünk.

Most sokkalta hitványabbak vagyunk, mint eleink, és ráadásúl drasztikusan változott a szitu is. Most a "Globalista Világ" ellenében kellene lázadnunk, amely - a jelek szerint - hazánk területén tervezi az "Európai Izrael" megalapitását, legfeljebb hatmillió magyar helóta [europalesztin] élőhelyén.

Arról ugyan nem szól a Tóra, még tán a Talmud sem, hogy Jahve Árpád örökét is a kiválasztott népnek igérte volna, dehát ez csak formai kérdés.

A lényeg, hogy Magyarországon "béke", illetve "nyugalom" legyen, mert a sakterek csak így tudnak nyugodtan dolgozni az őshonos népesség biológiai jellemzőinek átalakitásán, hogy ennek nyomán "befogadókká" váljunk, mire megindul az Alija. Viccesen hangzik?

Magyar! Ha gondolkodni lusta vagy, legalább a szemednek higyj. Kérd meg a szomszéd kölkét, hogy a Netről töltse le, olvassa el és magyarázza meg neked, mit irnak - nyiltan, pimaszúl - a magukfajták a magadfajtáról.

Ne a szószékre pislogj, ne a szentbeszédre fülelj a templomban. A papodtól sohasem fogod hallani sem az igazat, sem a valót.

Szóval, mi legyék márciusban?

Tudni illik, hogy a társadalmak szövetét már úgy beszőtték a titkosszolgálatok metasztázisai, hogy elvileg sem képzelhető el egy spontán népmozgalom megszervezése, mégkevésbé levezénylése. Orwell voltaképp el sem tudta képzelni, milyen is az, amikor a nagy testvér tényleg figyel téged.

Gyakorlatilag nincs olyan társadalmi mozgás, amivel ne utazna együtt egy vagy több titkosszolgálati ágens. Ezek ténykedése természetesen nem csupán és nem is elsősorban a fütkészés, hanem a manipulálás!

Az ágensek olykor nem fékezik, pláne nem robbantják az adott mozgalmat, hanem bekapocsolódnak a játékba és annak szabályait manipulálják, hogy a mozgalom maga játssza le az önmegsemmisités programját.

Nem lehet kétséges, hogy a szolgálat minden szervezkedésről értesül. Azt letapogatja. Beleépiti ágenseit. Sőt maga hoz létre "forradalmi sejteket". Észrevétlenül átveszi a folyamat felülvezérlését és az általa kivánt irányba tereli azt.

A magam részéről sok sikert kivánok a márciusi forrófejüeknek. Csodák természetesen történhetnek. Valószinűbb azonban, hogy egy elvetélt lázadás alkalmat nyujt a népellenes rezsimnek ahhoz, hogy a "demokrácia" rendőrállami jellegét tovább erősítse.

Jómagam szintén úgy vélekedem, hogy a társadalmi - gazdasági romlást le kell lassítani, meg kell állítani, majd a folyamatot meg kell fordítani. Ennek nélkülözhetetlen feltétele [conditio sine qua non-ja] egy olyan társadalmi csoportosulás létrejötte, amelyet egységes világszemlélet és a cél meghatározottsága, az áldozatvállaló tettrekészség fűz össze. Olyan csoportosulásra van szükség, amely - fenti tulajdonságainál fogva - immunis a judeo-krisztianizmus, illetve a judeo-bolsevizmus virusaival szemben.

Senki se' mondja, hogy ez lehetetlen! E kivánalmaknak megfelelően jöttek létre és fejlőd nek világszerte az iszlamista közösségek. Ezek egy része idegen környezetben él és ténykedik. Furcsa lenne, ha Árpád földjén az őshonos magyarok erre képtelenek bizonyúlnának.

Ez a közösség neveli fel, képezi ki és indítja a harcosokat, akik képesek ölni és meghalni, ahogy Árpád és fiai tették a Pozsony alatti csatában. Ime egy magyar lovasvitéz. Jelkép, de örökké való. Egy ilyen "harcigépnek" sok alkatrésze van. A legfontosabbak: a sziv és az agy, a képen nem látszanak.

Véleményem szerint is szükség van forradalomra - több lépcsőben!

A tanitással kell kezdeni. Ezt a kiképzés követi. A felvonulás a harmadik etap!

Nem véletlen, hogy a cionisták a tanitókat írtják a legnagyobb buzgalommal. Korábban méltattam a harci helokopterről rakétával meggyilkolt Jaszin sejk tevékenységét.

A napokban kaptam edgy "szellemes" animációt. Ime. Gondolom, a "müvelt nyugat" jót mulatott a képen, csakúgy mint Allah kifigurázásán. De ügyeljünk a következő tendenciákra.

A minap olvastam egy bulvárlapban, a Boston Globe egy cikkéről. Arról szól, hogy 2004-ben

Clinton egy newyorki klinikán feküdt titokban, álnéven. Az Al Kaida mégis kiszasszerolta a dolgot és merényletet kisérelt meg ellene. Nem a merénylet ténye, hanem módja érdekes. Betörtek a számitógéprendszerbe és átirták Clinton receptúráját. Heplock helyett Heparint adalékoltak a "mixtúrához". A szopatóst csak a véletlen mentette meg. A gyógyszert orvos szolgálta fel, aki észrevette, hogy valami nem stimmel. Ha a kiszolgálást nővér végzi, Clintonnak annyi.

A történet tanulsága, hogy az elektronikus hadviselés fortélyaiban a "terrorszervezetek" ugyanolyan járatosak mint az amerikaiak, vagy az izraeliek.

Mindez kapcsolódik mondanivalómhoz.

Sejtésem szerint a "márciusi eseményeket" olyan személyek és szervezetek készitik elő, akik nemhogy az elektronikában nem járatosak, de a logisztika alapfogalmainak megértésére is teljességgel képtelenek. A szeptemberi és októberi "sajnálatos események" számomra azért sajnálatosaki, mert a "harcvezetés" totális dilettantizmusát tükrözték. Egyedül a T-34-es volt szakszerüen vezetve, de mint egyetlen fecske nem csinálhatott nyarat...

Tehát - honfitársaim!

Lassan a testtel! Avagy: többet ésszel, mint erővel! A forradalom szükséges, de az ideje nem jött el.

2007.02.18

Sz. Gy.

visz a víz sodor

2020. június 20., szombat

Trianon

Kardos Ildikó: 1920. június 4.

A nemzeti radikalizmus reálárfolyama "Környülállások"