Az illuminátusok szép új világa

Dr Drábik János írásai.

Az illuminátusok szép új világa

Humanizmus helyett uzsoracivilizáció

A kamatkapitalizmus új világrendjében - a pénzrendszerben működtetett kamatmechanizmus következményeként - a gazdaságilag fejlett országok lakói használják fel földgolyónk erőforrásainak a 86%-át. Bolygónk lakóinak 80%-a pedig kénytelen beérni az erőforrások - energia, nyersanyag, fogyasztási cikkek, élelmiszer, tiszta víz - 14%-ával. A biblia ótestamentumának zsidó-keresztény tanításait követve a mohamedánok szentkönyve, a Korán, szintén tiltja a kamatszedést. Ezért az iszlámvilágnak ellentétben a szekularizált - tehát saját vallási hagyományaival szembeforduló - Nyugat kamatszedő pénzgazdaságával szemben a családi gazdaságra épülő termelés a hagyományos létformája. Az iszlám országok népei részben emiatt a kamatkapitalizmus új világrendjének a vesztesei lettek, a felemelkedés minden reális lehetősége nélkül. Ezen nem változtat néhány olajban gazdag arab ország átmenetileg meglévő kivételezett helyzete.

A gazdaság terrorja

Az uzsoracivilizáció új rendszerében már világszinten érvényesül a gazdasági-kereskedelmi-pénzügyi eszközökkel és módszerekkel fenntartott erőszak, a többség munkája eredményének kamat formájában történő elsajátítása egy kisebbség által. A javak elosztásának ez az igazságtalan rendje csak erőszakkal tartható fenn. Ez az elsődleges erőszak a globális ökonómiai terror. Már több hónap telt el 2001. szeptember 11-e óta, mégis a tragikus események kiváltó okairól alig lehet a homályos hátteret megvilágító, a rejtett tényeket és mélyebb összefüggéseket is feltáró elemzést olvasni. A világközvélemény egyre nagyobb része a kiváltó okokat szeretné megismerni, és nemcsak a megtorlásról hallani napról-napra, legyen ez a megtorlás bármilyen jogos is. Nyílván nem a nemzetközi pénzügyi közösség hegemóniája alatt működő amerikai kormányzatok hozzáértő, igazságos, népszerű és sikeres intézkedései vezettek a gyilkos merényletekhez. Felmerül a kérdés, hogy a pénzoligarchia által ellenőrzött amerikai kormányzatok arroganciájukkal, kíméletlen pénzügyi önzésükkel és erőszakosságukkal nem szereznek-e több ellenséget Amerikának, mint amennyire e jobbsorsra érdemes országnak "szüksége" van. Az ártatlanok ezreinek életét kioltó merénylők maguk is készek voltak meghalni. Tettük szörnyűségét ez nem menti. Most azonban azért említjük halálra való elszántságukat, hogy feltehessük azt a kérdést, amit a szolgalelkű tudatiparosok nem tesznek fel: Kinek és milyen okai vannak a világon, hogy így gyűlöljék az Egyesült Államokat és annak polgárait? Ez nem egyszerű ideológiai Amerika-ellenesség. Ez életre-halálra elszánt, fanatikus, a világgal és az élettel leszámoló gyűlölet, amely ártatlanokra csapott le, és közülük szedte áldozatait.

Az egyébként rokonszenves, vendégszerető, segítőkész átlag-amerikai nem tudja, hogy a nevében fellépő hivatalos Amerika, és annak a pénzoligarchia által irányított kormányai, mikor, milyen módon okoztak sérelmet más népeknek, államoknak. A valódi okokra rámutató válaszok helyett, ma is csak azt hallják hivatalos részről, hogy e "gyáva tettet elkövető terroristák a szabadságot és a demokráciát gyűlölik." Aligha hihető, hogy a rendkívüli állapot kikényszerítése és a demokrácia folyamatban lévő felszámolása lett volna a céljuk, megfosztva az amerikaiakat polgári jogaik és politikai szabadságjogaik nagy részétől. Elvont fogalmakat nem lehet olyan intenzitással gyűlölni, hogy valaki vállalja érte szeptember 11-e szörnyűségeit. A hivatalos magyarázat megkerüli azt a kérdést, hogy a merénylők miért lettek Amerika - pontosabban az Amerika nevében a világhatalmat gyakorló nemzetközi pénzvilág - ellenségei. Az sem kielégítő válasz, hogy a halálraszánt merénylők Amerika segítőkészsége, a nemzetközi életben tanúsított igazságos és hozzáértő magatartása, továbbá ehhez hasonló más erényei miatt váltak e nagy ország engesztelhetetlen ellenségeivé. Folyamatosan hallani, hogy a terroristák "unnaturally evil people" (természetellenesen gonosz emberek), akik irracionális fanatizmusukban csupán azért utálják Amerikát, mert ez az ország - és mindenek előtt a kormánya - csodálatraméltó, nagy, sikeres és igazságos. E sorok írója tapasztalatból tudja, hogy két Amerika van. Az egyik az alapító atyák, a függetlenségi nyilatkozat, az alkotmány és Lincoln Amerikája, ahol "a nép kormányoz, a nép által, a népért". Ez az eredeti, az igazi Amerika jelenleg nem tudja érvényesíteni akaratát. Ma Amerika kormánya nevében az a nemzetközi pénzügyi közösség beszél, amelynek 1913-ban sikerült a magántulajdonává tennie az Egyesült Államok pénzrendszerét, a Federal Reserve System, a FED, - egy magánpénzkartell - létrehozásával. A pénzrendszer magánmonopóliuma segítségével azóta már átvette a gazdaság, a politika és kultúra irányítását is. Ma ez pénzoligarchia jelenti a hivatalos Amerikát.

Úgy gondoljuk, hogy a terrorizmus elleni harc legjobb módszere az lenne, ha az Amerikát kormányzó nemzetközi pénzvilág nem szerezne több ellenséget ennek az országnak, és jobbsorsra érdemes lakóinak. A hidegháború után megmaradt egyedüli szuperhatalom jelenlegi irányítói azt szeretnék elhitetni a világ népeivel, hogy ez a szuperhatalom nemcsak egy világbirodalom, a háttérhatalom új világrendjének a központja, hanem egyben a világ egyetemes jótevője, aki csak csodálatot és hódolatot érdemel. Nehéz azonban úgy uralkodni - önzőn és arrogánsan - a világ felett, hogy az alattvalók ne csak engedelmeskedjenek, de szeressék is ezt a világbirodalmat.

Az új világrend ellenzői szembeszállnak elsőszámú fenntartójával - a pénzoligarchia által világcsendőri szerepre kényszerült Egyesült Államokkal - és megkérdőjelezik a jelenlegi igazságtalan status quo-t. A világot irányító nemzetközi pénzügyi közösség ezt a status quo megváltoztatására törő, csupán válaszoló - azaz másodlagos - erőszakot tekinti terrorizmusnak. Azért lép fel keményen ellene, mert veszélyezteti az általa létrehozott gazdasági és pénzügyi világrendszert, a pénzoligarchia hatalmát és előjogait. A terrorizmus súlyos társadalmi baj tünete. Láthatjuk, hogy ez a betegség is - a többi erőszakhoz hasonlóan - elsősorban az ártatlanok közül szedi áldozatait. Ha meg akarunk szabadulni ettől a pusztító, halálos kórtól, akkor meg kell szüntetni az okait. Ezért, aki csak a másodlagos terrorizmus, és annak a tünetei ellen lép fel, mellőzve az elsődleges gazdasági-pénzügyi erőszak - az ökonómia terrorja - elleni küzdelmet, az valójában akadályozza ennek a súlyos társadalmi betegségnek a helyes diagnosztizálását, és az okokat megszüntető hatékony terápia megtalálását.

Egyidejűleg keményen elítéljük azokat, akik megszegik az ártatlanok élete tiszteletben tartásának az alapelvét. Ártatlan emberek ezreinek a könyörtelen lemészárlására semmilyen mentség sem fogadható el. Az ökonómia terrorja ellen, ha ez mégoly nehéz is, elsősorban gazdasági, pénzügyi és politikai eszközökkel kell küzdeni, feltétlenül tiszteletben tartva ártatlan embertársaink élethez való jogát. Ezért a 2001. szeptember 11-i terrorista merényletek nem maradhatnak megfelelő és arányos válasz nélkül. De azon már el kell gondolkodnunk, hogy vajon a jelenlegi - az egész afgán népet sújtó - túlméretezett beavatkozás-e a legmegfelelőbb, legarányosabb és legcélszerűbb válasz szeptember 11-re? Az ultramodern "War on Terror" egy egész népet, sőt - hirdetett szándéka ellenére - bizonyos fokig egy vallási-kulturális közösséget, az iszlám világ egészét sújtja. Ténylegesen a kollektív bűnösség meghaladott elvét érvényesíti. Óriási költséggel nagyszabású büntető-hadműveletek folynak, amelyek során már eddig is újabb ártatlanok veszítették életüket, és további áldozatokkal is számolni kell. Ugyanakkor eddig egyetlen terrorista sem lett felelősségre vonva. Sőt arra sem láthatott bizonyítékot a világ közvéleménye, az átlagember, hogy valóban Afganisztánban vannak a World Trade Center-t és a Pentagont sújtó merényletek értelmi szerzői, szervezői és finanszírozói. A tömegtájékoztatási közegek csak arról adtak hírt, hogy néhány állam és nemzetközi szervezet egyes vezetői már megismerkedhettek a meggyőző bizonyítékokkal. Vajon miért nem lehet legalább részben közzétenni ezeket a bizonyítékokat a mindennapi, egyszerű emberek számára is? Hol van itt és miben áll a titkolódzást igazoló biztonsági kockázat? Miért nem lehetett teljesíteni, pl. a talib-vezetésnek azt a kérését, hogy megismerhessék Bin Laden és az Al-Kaida szervezet bűnrészességét alátámasztó dokumentumokat?

Nem elég azonban harcolni a másodlagos terror ellen, az elsődleges erőszakot, az ökonómiai terrort is meg kell fékezni. A pénzrendszerbe beépített kamat-automatizmus kettéhasította a világot egy mérhetetlenül gazdag - és folyamatosan tovább gazdagodó - pénzvagyonos kisebbségre, valamint az eladósodottságtól fuldokló többségre. A pénz utáni kíméletlen hajsza, a gazdasági élet könyörtelensége, a fokozódó munkanélküliség, a növekvő létbizonytalanság félelmet és depressziót kelt az emberekben. Még a legfejlettebb országokban is milliók szenvednek az általa okozott súlyos szociális, lelki, testi és emocionális problémáktól. A másodlagos terrorizmus elleni most folyó háború pedig tovább fokozta a zavarodottságot és az aggodalmat. Az elbizonytalanodás mellett terjed a megkérgesedett érzéketlenség, a közömbös negatívizmus vagy destruktív cinizmus. Mindez átalakította az emberek értékrendszerét. Aki az uzsoracivilizáció játékszabályai szerint akar boldogulni, annak erkölcsileg el kell tompulnia, vagy el kell veszítenie erkölcsi érzékét, mert erkölcsi lényként csak vesztes lehet ebben a kíméletlen küzdelemben.

Mélyreható változásokon mentek át a társadalom szövetét alkotó elsődleges közösségek, a család, az egyház, és a nagyobb család: a nemzet is. E közösségek meggyöngülésével megoldhatatlanok olyan alapvető problémák, mint a harmadik világot sújtó éhínség, aminek következtében több mint harminchatezer gyermek hal meg naponta. Világméretű pusztítást végez a leküzdhetetlennek bizonyuló kábítószer-kereskedelem, terjed az úgynevezett fehérgalléros bűnözésnek szinte minden változata. A korrupció elérte már az Európai Unió legfelsőbb intézményeit is. A legsúlyosabb probléma azonban a munkanélküliség, amely megoldhatatlan az uzsoracivilizáció keretei között. A magán-pénzmonopólium rendszerében ugyanis csak az a tevékenység megengedett, amely biztosítja a pénzmonopólium birtokosainak a kamatot, az államnak a magas adót úgy, hogy a termelést végző vállalkozónak még mindig maradjon világszinten versenyképes nyeresége a költségei viselésére és a munkabérre. Számos hasznos emberi tevékenység, így például az egészségügy, az oktatásügy, nem alkalmas arra, hogy megtermelje a kamatjövedelmet a pénzoligarchiának, a magas adót az államnak, magának pedig a versenyképes nyereséget és önköltséget. Ha pedig ez a helyzet, akkor az ezen a területen tevékenykedő polgárok zöme elveszíti munkáját, vagy pedig be kell érnie teljesítményével nem arányos ellenszolgáltatással. Az Európai Unióban is tartóssá vált a magas munkanélküliség, mert amióta - részben a szovjet birodalom felbomlásának az eredményeként - a pénzmonopolista kamatkapitalizmus váltotta fel a jóléti államot, nem tudta a munkanélküliek számát tizennyolcmillió alá csökkenteni.

Egyre többen teszik fel a kérdést, mi az oka ennek a helyzetnek? A "Novus Ordo Seclorum" című beköszöntő írásunkban (Leleplező 1999/1-es száma) már idéztünk több tekintélyes személyiséget, államférfit és társadalomtudóst, akik világosan megmondták, hogy a világot egészen mások irányítják,mint ahogy az az első látásra tűnik. Egyre több ember ismeri fel, hogy a történelem formálásában háttérerők is résztvesznek, és a pénzrendszer, a termelőgazdaság, a világkereskedelem globalizációjára építkezve napjainkban egy központosított világállam bontakozik ki, élén olyan uralmi szisztémával, amely biztosítja a magánpénzmonopólium birtokosai számára a politikai hatalmat is. A globális uralom technikai eszközei közé tartozik a már ma is fejlett informatikai technológia, és az egyre nagyobb kapacitású és sebességű komputer-rendszerek terjedése. Mindez lehetővé teszi a kommunista jellegű központi tervezést, az ellenőrzést, a globális megfigyelést és hírszerzést, a hadseregek felügyeletét, a társadalom minden szegmensének ellenőrzését, egészen a családig, a gyermekek neveléséig. Ebbe a folyamatba illeszkedik a világvallások fragmentálása, relativizálása, és ha lehet egyetlen szinkretikus vallási egyvelegbe való összeolvasztása. Még a különféle konfliktusok mögött is koncepció rajzolódik ki. A számos feszültség, kiújuló osztályharc, a faji megkülönböztetés és helyi háborúk mögött kitapintható stratégia azt sugallja az emberiségnek, hogyha meg akar szabadulni ezektől, akkor fogadja el az új világrendet: egy globális világkormányzat létrehozását a nemzetközi pénzügyi közösség által kiválasztott, és pozícióba helyezett integrált hatalmai elit irányításával.

Világállam - globális kormányzás

A közelmúltban elárasztották a könyvpiacot olyan könyvek, amelyek a világállam és az egyvilág-világkormányzás szükségszerűségét szuggerálják olvasóiknak. Ezek a könyvek felsorolják a földünket veszélyeztető problémákat. Egyik slágertéma a népességrobbanás, a másik az atomháború, illetve az atomtechnológia veszélye, őket követik a katonai konfliktusok, amelyek a világbékét veszélyeztetik, az új gyógyíthatatlan betegségek, járványok, amelyek ellen nincs védekezés. 2001. szeptember 11-e óta pedig a tudatipar vezető témája lett a világméretű harc, de csak a másodlagos terrorizmusellen. Az elsődleges erőszakról, az ökonómia globális terrorjáról továbbra sem lehet hallani. E könyvek és az elektronikus tudatipar üzenete: megérett az idő arra, hogy az emberiség egységes világkormányzat keretében oldja meg ezeket a konfliktusokat. A háttérerők megrendelésére készült tudatipari termékek, szellemi konfekció-áruk, részletesen ecsetelik, hogy mennyire nem képesek a nemzetek és nemzeti kormányok megküzdeni ezekkel a nemzetközi összefogást és koordinációt igénylő problémákkal. Az egyetlen megoldás az Egyesült Nemzetek Szervezetének a még hatékonyabbá tétele. A világ irányítására törekvő nemzetközi pénzoligarchia, valamint illuminátus szervezetekből álló hálózata, az általa kézbentartott ENSZ megerősítésével, szakosított szervezeteinek az újjászervezésével képzeli el a konföderatív - esetleg föderatív - világállam és globális kormányzata létrehozását.

Közismert, hogy a berlini fal leomlását követően milyen dicséret-áradatban részesült az Egyesült Nemzetek Szervezete, amely a hozsannázók szerint az egyetlen alkalmas intézmény a béke és a biztonság garantálására földünk minden lakója számára. Jan Tinbergen Nobel díjas közgazdász például ezt írta 1993. december 24-én a "De Telegraaf" című holland újságban: "Nem vagyok próféta, de úgy tekintek az Egyesült Nemzetekre, mint az új világkormányra. Eddig nem mutatott fel erőt, a jövőben azonban ez meg fog változni..." A világkormányzat azonban diktatúra lenne, mivel a demokratikus intézmények globális szinten nem működtethetők. Ez a tény már jól megfigyelhető az Európai Unió gyakorlatában is. Az Európai Unió kormányát - az Európai Unió Bizottságát - az Európai Unió választott parlamentje érdemben nem ellenőrzi, mivel ez a demokratikusan választott képviselőkből álló testület törvényeket nem hozhat, csak ajánlásokat fogadhat el. A legfontosabb hatalmi eszközrendszer - a monetáris szuverenitás - pedig átkerült az Európai Unió Frankfurtban működő központi bankjához, amelyet sem a nemzeti kormányok, sem az Unió Bizottsága (kormánya) nem befolyásolhat, még kevésbé utasíthat. A szociális intézményrendszer működtetése, a munkahelyteremtés, az egészségügy, a szociális ellátás és az iskolaügy megmaradt a nemzeti kormányok hatáskörében. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy az Európai Unió Frankfurtban működő központi bankjának a monetáris hatalmát a brüsszeli bizottság megerősített szociális hatásköre fogja partnerként kiegyensúlyozni. Ugyanis sem a munkahelyteremtés, sem a szociális intézményrendszer hatékony működtetése monetáris eszközrendszer nélkül nem lehetséges. Ha pedig a monetáris hatalom a teljesen független uniós központi bank kezében van, akkor gyakorlatilag megfelelő eszközök nélkül kell a brüsszeli bizottságnak és az egyes tagországok nemzeti kormányainak a társadalom súlyos problémáival megbirkózniuk.

Az illuminátusok: a pénzoligarchia internacionáléja

"Az illuminátusok új világrendje" című tanulmányban (Leleplező 2001/4. száma) részletesen foglalkoztunk az illuminátusok nagyrészt titkos és zárt hálózatának a kialakulásával, céljaival és történelemformáló szerepével. Az illuminátusok természetesen nem tartják szervezetüket és annak nemzetközi hálózatát sem pártnak, sem internacionálénak. Sőt hálózatuk létét is tagadják, mivel annak hatékony működése csak az ismeretlenségbe burkolva biztosítható. De a neves amerikai történész, Carroll Quigley, bebizonyította, hogy ez a HÁLÓZAT létezik és funkcióját tekintve egy hatékony internacionálé tulajdonságaival rendelkezik. Az illuminátusok nem azonosak a szabadkőművességgel, de a két mozgalom fokozatosan közeledett egymáshoz, és már 1782. július 16-án közös nemzetközi tanácskozást tartottak Wilhelmsbadban. Számos történelmi körülmény támasztja alá, hogy azóta együttműködnek. Noha már igen sokat írtak a szabadkőművességről, de még a 20. század végén és a 21. kezdetén is nagyrészt tájékozatlan a társadalom e részben nyíltan, de nagyobb részt titokban tevékenykedő társaság valódi céljait illetően. Számos könyv ellenére a szabadkőművesség, azon belül az illuminizmus belső lényege ma is titoknak számít. Maguk a szabadkőművesek úgy állítják be szövetségüket, mint amelyik történelmileg a tényleges fizikai építőtevékenységet folytató kőműves céhekhez kötődik. Ezek az építész céhek tekintélyes zártkörű szervezetek voltak, amelyek a középkorban csodálatos katedrálisokat, és biztonságos erődítményeket építettek. Akik ezt a munkát végezték, három fokozatba voltak osztva: tanulók, legények, és mesterek. Egyik fokozatból a másikba csak különleges teljesítmények és rítusok közepette lehetett kerülni. Egymás között olyan jelképeket használtak, mint a kalapács, a mérő, a vonalzó, a körző, és a szögmérő. A középkort követő időkben már nem épültek katedrálisok, a gótikus építőművészettel eltűntek az építész céhek is. De nem tűntek el, hanem egyre nyíltabban működtek azok a szabadkőműves páholyok, amelyeknek a tagjai már csakjelképesen végeztek "építészeti tevékenységet". Ezek a társaságok, amelyek páholyoknak nevezték magukat, egyre több olyan műveltségével, tehetségével kitűnő személyt választottak soraikba, akiknek már az eredeti építőmesteri tevékenységhez semmi közük nem volt. Ezek a nemesek, gyakran főnemesek, tudósok, gazdag polgárok, művészek, politikusok végül átvették a páholyok vezetését. A korábbi munkaeszközök pedig szabadkőműves jelképekké alakultak. Mindezt maguk a szabadkőművesek állítják szervezetükről és annak megszületéséről.

1717-ben négy angol páholy a londoni nagypáholyban egyesült. A hamarosan elfogadott szabadkőműves alkotmány, amely az "Egy szabadkőműves kötelezettségei" címet viseli, összefoglalta a spekulatívvá és szimbolikussá vált szabadkőművesség szokásait és alapszabályait. Ezek az alapszabályok még ma is a világszabadkőművesség egyik legfontosabb okmányát alkotják. A londoni nagypáholy számos más páholy anyapáholyának számít világszerte. Az európai kontinensen, és Amerikában angol befolyásra jött létre a szabadkőművesség. A három legismertebb fok - a tanuló, a legény, és a mester - alkotja a kék szabadkőművességet. Erre épül rá az úgynevezett magas fokozatú rendszer, amely maga is több részből áll. A negyediktől a tizennyolcadik fokozatig terjed a vörös, a tizenkilenctől a harmincig pedig a fekete fokozat. Végül a harmincegyediktől a harmincharmadikig található afehér fokozatú szabadkőművesség. Mint minden titkos, vagy féltitkos társaság esetében, a szabadkőművességnél is felvételi és beavatási rituálék használatosak. Állítólag nem lehet szavakkal pontosan megvilágítani a beavatási szertartás eredetét és titkát. Ma a szabadkőművesség igyekszik magát nyílt szervezetnek feltüntetni és világszerte u.n. externalizációs kampányt folytat. Azt az elvet követi, hogy "nincs szükség a kelleténél nagyobb titkolódzásra." (Ezt a megfogalmazást a magyar televízióban 2000-ben sugárzott egyik kerekasztal beszélgetésen, a Grand Orient magyarországi nagymesterének a fiatal helyettese használta.) Itt a hangsúly azon van, hogy csak a szükséges titkokat kell megtartani, és az ezen felül való titkolódzás már nem jár haszonnal, csak megnehezíti a szabadkőművesség és a profán világ kapcsolatát.

A szabadkőművesek azonban ma is feltétlen engedelmességgel tartoznak alkotmányuknak, belső törvényeiknek, és szabályzataiknak, valamint vezetőik utasításainak. Az engedelmességi eskü szerint a legfontosabb kötelezettség a titoktartás, és ez elengedhetetlen feltétele a felvételnek. A szabadkőművesség nem szabadkőműves kutatói közül többen azt állítják, hogy sok "kék" szabadkőműves, de még "vörös" is úgy hal meg, hogy bármit is hallott volna szervezetük titkáról. Copin Albancelli, aki huszonkilencedik fokozatú szabadkőműves volt, három csoportba osztotta a szabadkőműveseket. Az elsőbe tartoznak a kékek, akik semmilyen lényeges titokba nincsenek beavatva. A vörös fokozatúak úgy vélik, hogy ők ismerik a valódi titkokat, valójában nincsenek azokba beavatva. A nemzetközi belső kör, akik az igazi vezetőket foglalják magukba, ismerik csak a szabadkőművesség valódi céljait. Albert Pike, aki egy ideig az Egyesült Világszabadkőművesség élén állt, "Morals and dogma" című híres könyvének 819. oldalán így foglalta össze a titokba való beavatásról tanítását: "A kék fokozatúaknak csak néhány szimbólum jelentését magyarázzuk meg. Szándékosan félrevezetjük őket hamis magyarázatokkal. Valódi jelentésüket a legmagasabb fokozatúak számára tartjuk meg. Ez lehetővé teszi, hogy a kék fokozatok tagjai azt képzeljék, hogy az egész szabadkőművességet elsajátították. A szabadkőművesség egy szfinx, amely a fejét a homokba rejti, amelyet az évszázadok felhalmoztak körülötte."

A szabadkőművesek a nyilvánosság felé mindig tagadják, leplezik, vagy kicsinyítik politikai tevékenységüket, befolyásukat. Ha viszont behatóbban tanulmányozzuk a történelmet, akkor egyre több bizonyítékkal szembesülünk, amelyek azt bizonyítják, hogy a páholyok tevékenysége állandóan összefonódott a politikával. Elsőnek az tűnik fel, hogy a szabadkőművesek mindig a hatalom közelében voltak találhatóak. Cáfolhatatlan tények tanúsítják, hogy aktívan részt vettek a 18., a 19. és a 20. század forradalmi mozgalmaiban. A francia forradalom óta folyamatosan kimutatható a szabadkőművesek befolyása, illetve cselekvő részvétele a bekövetkezett világeseményekben. Európában például valamennyi brit miniszterelnök, Franciaországban pedig az összes köztársasági elnök - De Gaulle kivételével - szabadkőműves volt. Ugyanez elmondható az ENSZ és szakosított intézményei irányítóinak a többségéről, valamint az Európai Unió bizottságáról, és annak apparátusáról. Ez utóbbiak, noha nem választják őket, egyre nagyobb hatalommal rendelkeznek, és utasításokat adnak az egyes tagországok választott kormányainak. Az a tendencia bontakozik ki, hogy a demokratikusan választott intézmények hatáskör nélkülivé válnak, a tényleges döntéseket pedig a nem választott, de szabadkőműves, vagy szabadkőműves befolyás alatt álló személyek hozzák.

Egy ilyen írás keretében nem lehetséges, és nincs is szükség rá, hogy felsoroljuk, ki mindenki volt a világtörténelemben szabadkőműves. Csak utalunk rá, hogy például Napóleon csaknem valamennyi marsallja, és a vele szemben álló hadseregek katonai vezetőinek a többsége is szabadkőműves volt. De szabadkőműves volt Dél-Amerika számos történelmi személyisége, mint például San Martin, Simon Bolivar, Porfirio Diaz. Mexikó talán az egyetlen ország a földön, amelyben a szabadkőművesség 1917 óta nyíltan gyakorolja a politikai hatalmat.

Az Egyesült Államok is szabadkőműves irányítás alatt áll. Csakhogy ennek a szabadkőművességnek egy jelentős irányzata történelmi okokból kezdettől fogva szemben állt, és szemben áll a mai napig az illuminátusokkal. A jelenlegi elnök, és elődje, Bill Clinton is, valamint további tizennyolc amerikai elnök, úgy mint Washington, Madison, Monroe, Jackson, Polk, Buchanan, A. Johnson, Garfield, McKinley, Theodor Roosevelt, Taft, Harding, F. D. Roosevelt, Trumann, L. B. Johnson, Ford, Reagan, és idősebb George Bush is szabadkőműves volt. Lincoln nem volt szabadkőműves, Eisenhover sem, de ő is a szabadkőművességet irányító pénzoligarchia támogatásával lett elnök. Kennedy is hiányzik a listáról. De olyan nagy befolyású személyiségek is szabadkőművesek voltak, és szorosan együttműködtek a nemzetközi pénzoligarchia saját elit szervezetével, az illuminátusokkal, mint Edward Mandell House, Wilson elnök bizalmasa, vagy Henry Kissinger, aki egyes források szerint a pénzoligarchia legbelsőbb koordináló intézményének az élén áll, vagy Boutros-Ghali korábbi ENSZ főtitkár, avagy a két Dulles, Allen, aki a CIA-t vezette, és John Foster, aki az Egyesült Államok külügyminisztere volt. A Dulles fivérek egyébként abból a nevezetes svájci családból származtak, amely a skót rítusú szabadkőművességet megalapította az Egyesült Államokban. A Dulles család tagjai nemcsak befolyásos szabadkőművesek voltak, hanem igen szoros kapcsolat fűzte őket a nemzetközi pénzvilághoz, a vezető bankdinasztiákhoz. A Dulles testvéreket nagybátyjuk, Robert Lansing, vezette be az amerikai politikai élet legfelsőbb köreibe, amikor külügyminiszter volt. Ugyancsak egyengette politikai karrierjüket a már említett House ezredes is.

Már több tanulmányban is ismertettük, hogy milyen kulcsszerepe volt a 20. század történelmében a brit "Round Table" társaságnak, amelynek az egyik utódszervezete a New Yorkban megalapított, de már az Egyesült Államok valamennyi regionális központjában működő "Council on Foreign Relations", a CFR, (Külkapcsolatok Tanácsa). Ezért ebben az írásban ennek a nagyfontosságú szervezetnek a részletes ismertetésére nem térünk ki. Csak utalunk rá: több tekintélyes kutató egybehangzóan állítja, hogy ez a nemzetközi pénzoligarchia legfontosabb koordináló szervezete Amerikában, amely valójában betölti az elsődleges "informális kormány" szerepét az Egyesült Államokban. A nyilvánosság felé tudományos és közéleti kérdéseket megvitató közhasznú társaságnak mutatja magát, valójában azonban hagymaszerűen felépülő belső - és még belsőbb - irányítószervei révén minden lényeges kérdésben kidolgozza az Egyesült Államok mindenkori kormányzata és törvényhozása számára a követendő kül-, és belpolitikai stratégiát. Ennek a végrehajtása a szoros személyi kapcsolatrendszer révén kikényszeríthető. A CFR-nek kulcsszerepe van az elnökök és vezető munkatársaik kiválasztásában, az elnöki adminisztrációk felkészítésében és hivatalba helyezésében. A monetáris hatalmat a pénzoligarchia közvetlenül gyakorolja. Ezt megkönnyíti az, hogy 100%-os tulajdonosa az Egyesült Államok pénzrendszerét irányító Federal Reserve System-nek.

A káderek gondos kiválasztása

A Dulles fivérek karrierje jól szemlélteti, hogyan választja ki és helyezi pozícióba saját kádereit a pénzoligarchia. Allen Dulles már 1920-ban az Egyesült Államok berlini nagykövetségének az első titkáraként dolgozott. Ugyanebben az időben testvére John Foster a "Sullivan and Cromwell" elnöke lett. Ez a pénzintézet a Bank of England-nek, Nagy-Britannia magánirányítása alatt álló központi bankjának volt a fiókja, amely a nemzetközi bankvilág érdekeit képviselte Németországban. A nemzetiszocialista Németország vereségét követően számos náci Allen Dulles segítségével talált menedéket az Egyesült Államokban, és végzett fontos munkát katonai, tudományos és űrkutatási területen. Áttelepítésük és integrálásuk programját Allen Dulles dolgozta ki, és irányította.

A pénzoligarchia saját hálózata az illuminátus, kvázi szabadkőművesség azt is elintézte, hogy a nemzetiszocialista titkosszolgálat szakembereinek a segítségével modernizálja az amerikai titkosszolgálatot, az Office of Strategic Service-t, az OSS-t. Ezért Allen Dulles felvette a kapcsolatot Reinhard Gehlennel, és szorosan együttműködött az egykori SS tábornokkal. Az együttműködés és modernizáció eredményeként jött létre a Central Intelligence Agency, vagyis a CIA. Túlságosan sok adat vált ismertté, hogy egyszerűen félre lehessen söpörni, amelyek arról tanúskodnak, hogy a CIA nemcsak kulcsszerepet játszott a félre-sikerült Kuba elleni invázióban, de a Kennedy elnök elleni merényletben is, valamint a sokkal későbbi úgynevezett Irán-Contra ügyben. E téma kutatói szerint a CIA eddig mintegy háromezer nagyobb és tízezer kisebb műveletet dolgozott ki és hajtott végre. A jelenlegi amerikai elnök apja, a korábbi elnök, idősebb George Bush, maga is rövid ideig a CIA igazgatója volt. Több alaposan dokumentált könyv állítja és bizonyítja, hogy miközben idősebb George Bush a CIA élén állt, a CIA közvetlen kapcsolatba került a kábítószercsempészettel, és a fegyverkereskedelemmel. A kívülálló azt feltételezi, hogy a föld országainak a különböző titkosszolgálatai egymással szembenállnak, de legalábbis rivalizálnak. Ez nagyrészt azonban csak feltételezés. A jelek arra utalnak, hogy a titkosszolgálatok csúcsain megfelelő kapcsolati-háló működik, és ez koordinálja ezeket a szervezeteket. Az igazsághoz közel állhat az a feltételezés, hogy a vezető hírszerző szervezetek egyidejűleg rivalizálnak, de a pénzoligarchia számára fontos kérdésekben együtt is működnek egymással.

A "fekete nemesség"

Ebben az írásban megkülönböztettük a szabadkőművességet a pénzoligarchia kvázi szabadkőműves hálózatától. Ez utóbbi tömöríti az illuminátusokat, azaz a felvilágosodottakat, vagy megvilágosodottakat, vagyis azokat a beavatott személyeket, akik a pénzoligarchia által eltervezett új világrend kialakításán fáradoznak. Egyre többen szeretnék pontosabban tudni, hogy kik ezek az illuminátusok? Egy ilyen általános kijelentés nem elégíti ki a megbízható ismereteket kívánó embereket. A Leleplező előző számában röviden már foglalkoztunk a németországi illuminátusok történelmi szerepével. Most arra keressük a választ, hogy kik is ezek a népek sorsát ennyire jelentősen alakító emberek? Ismét a történelemhez kell fordulnunk, hogy konkretizáljuk: milyen körből származnak az illuminátusok? Egyre több kutató tesz említést az illuminátusok és az úgynevezett "Black Nobility", azaz a "Fekete Nemesség" kapcsolatáról. Nos, kik tartoznak ehhez a "Fekete Nemesség"-hez? Robin de Ruiter, Johannes Rothkranz, John Coleman, Gary Allen, Des Griffin, Antony Sutton, valamint Jan van Helsing és mások szerint Európa leggazdagabb és leghatalmasabb arisztokrata családjai, köztük olyan előkelő dinasztiák, amelyek a 12. századi Génuából és Velencéből származnak, akik ebben az időben e városállamokban a hatalom birtokosai voltak. Azért ragadt rájuk a "Fekete Nemesség" elnevezés, mert igen gyakran alkalmaztak tisztátalan módszereket, vagyis hatalmi eszközeik közé tartozott a hazudozás, a csalás, a gyilkosság, a terrorizmus, eszmei vonatkozásban a gnosztikus gyökerű illuminizmus, továbbá az okkultizmus, és a fekete mágia révén a sátánizmus. Ezek a városállami zsarnokok nem haboztak, ha félre kellett állítaniuk azokat, akik ellenezték üzelmeiket. A "Fekete Nemesség" első számú központja Velencében volt, ez a város ma is helyet ad utódszervezetének, amely szorosan együttműködik a német "Marshall Fund"-dal, valamint a Római Klubbal. A velencei "Fekete Nemesség"-hez tartozó személyek vagyona egyes szerzők szerint többszörösen meghaladja például a Rockefeller család vagyonát. A velencei "Fekete Nemesség" alapította a "Háromszázak Bizottságát", amelyből több fontos szervezet ágazott el, amelyeket a pénzoligarchia hálózata első-osztályú szervezeteiként jelölhetünk meg. Mint már utaltunk rá, a "Fekete Nemesség" már aktívan tevékenykedett a 12. században. 1122-ben és 1126-ban John Cemnenus egy magas erkölcsiségű uralkodó kísérletet tett a velencei oligarchák megfékezésére. John Cemnenus nem újította meg az oligarchák kereskedelmi monopóliumát, mert előjogaikat gátlástalanul a lakosság kizsákmányolására használták. A velencei flotta ezért megtámadta John Cemnenus hajóit, elfoglalta Korfut, és rákényszerítette arra, hogy az oligarchák monopoljogait újítsa meg.

Kikből áll az integrált nemzetközi elit?

A formákat illetően sok minden változott a 19. század óta. De az, hogy egy szűk oligarcha csoport a pénzrendszer magánmonopóliuma, és a gazdasági-kereskedelmi élet irányítása révén óriási hatalommal rendelkezik, nem változott. Ma is, ha valaki szembehelyezkedik a Grosvenorsokkal, a Bragansasokkal, vagy a Savoyaiakkal, vagy azok dinasztikus kapcsolataival, és utódaikkal, akkor vasfalakba ütközik. Még a kutatókat is meglepi, hogy a 21. század elején milyen nagy szerepe van egyes leszármazási vonalaknak a világot irányító elit összetételében. Az illuminátus hálózat értékrendjében fontos szerepe van a vérségi leszármazásnak. Ha valaki nem a megfelelő leszármazási vonalhoz tartozik, akkor csak nehezen - vagy soha - nem tud magas fokra emelkedni az illuminátus ranglétrán. Jelenleg az illuminátus hálózat kulcspozícióit mintegy ötszáz rendkívül befolyásos család tagjai töltik be, akik a világ különböző részein élnek, de szoros kapcsolatban vannak egymással. Ezek a családok résztvesznek az illuminátus hálózat sokrétű tevékenységében, attól függően, hogy annak hierarchiájában hol helyezkednek el. Tagjaik nagyrészt egymás között házasodnak, és szoros vérségi kötelék is összefűzi őket. A vezető dinasztiáknak maguknak is megvan a saját belső hierarchiája. A családok közül egyesek csak földünk bizonyos régióiban befolyásosak, általában azon a területen, ahonnan származnak. A leghatalmasabb illuminátus dinasztiák tudatosan egyesítik különböző vérségi vonalaikat. Az úgynevezett "Nagy Druida Tanács", a kutatók gyakran a "Tizenhármak Tanácsának" nevezik, hálózatuk segítségével ellenőrzik az egykori kommunista országokat, bizonyos fokig még Kínát is. A Tizenhármak Tanácsa irányítja a "bölcs emberek" titkos csoportjait a legfontosabb ipari államokban. A kisebb országokat a bankrendszeren keresztül irányítják, ahol az általuk kiválasztott és tőlük függő személyek, valamint a titkosszolgálati apparátusok végzik el a befolyásolási, ellenőrzési és irányítási funkciót. A Tizenhármak Tanácsa felett áll egy még fontosabb csoport, a Kilencek Tanácsa, amelynek azonban van egy három személyből álló belső magja, ez a három személy az, aki az első impulzusokat adja, és a végső szót kimondja a legfontosabb kérdésekben.

Már utaltunk rá, hogy az illuminátus hálózat vezető dinasztiái tudatosan kutatják és egyesítik a vezető családok vérségi vonalait. Ebben a tevékenységükben bizonyos okkult hagyományok is érvényesülnek, amely szerint mágikus erőt jelent ezeknek a dinasztiáknak a vér szerinti egyesítése. Ha olyan családok emelkednek ki, és válnak riválissá, akik nem tartoznak az illuminátus hálózathoz, akkor ezeket a családokat széttörik, felmorzsolják. Példaként lehet említeni az orosz uralkodóházat, a Romanov dinasztiát. Mivel azonban a Romanovok egykor igen hatalmas és tehetséges család leszármazottai voltak, ezért a család kivégzését követően megmaradt rokonokkal a "Fekete Nemesség"-hez tartozó családok előszeretettel összeházasodtak, abban a reményben, hogy a Romanov család vére őket is erősíti. Már arra is kísérletek történtek, hogy genetikusan vizsgálják meg az illuminátus családok eredetét. Bizonyos irracionális vélekedések miatt nem a nevek a döntőek, hanem sokkal inkább a vér mágikus ereje a meghatározó tényező. Szokásos eljárási mód, hogy a pénzoligarchia illuminátus hálózata számára fontos személyeket már gyermekkorukban kiválasztják, és adoptált gyerekként a kijelölt pozíciójára felnevelik. Fritz Springmeier amerikai kutató szerint, egy ilyen illuminátusok által kiválasztott és felnevelt gyerek volt Bill Clinton is. Angello Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa mentora pedig Jean Cocteau, a Prieure de Sion akkori nagymestere volt. (Ezt állítja John Daniel, Johannes Rothkranz, valamint a "Holy Blood, Holy Grail" három szerzője: Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln.)

A vezető dinasztiák leszármazási vonalának a kutatása új megközelítést tesz lehetővé a történelem elemzése számára. Hatalmas történelmi családok az évszázadok során olyan stratégiákat dolgoztak ki, amelyek elősegítették az emberek pénzzel, okkult rituálékkal, háborúkkal, politikával, vallásos konfliktusok gerjesztésével, vagy szenvedélyeik felkeltésével történő befolyásolását és ellenőrzését. Ezek a családok évszázadokon át gyűjtötték tapasztalataikat és fejlesztették képességeiket arra, hogy hogyan kell a hatalmat megszerezni és a maguk számára hasznosítani. Stratégiájuknak az is a részét képezte, hogy a háttérben maradjanak, valódi identitásukat elrejtsék a nyilvánosság elől. Ez a transznacionálisan megszerveződött elit nemzedékről-nemzedékre átörökítette a lakosság feletti uralom gyakorlására vonatkozó tapasztalatait és tudását.

Karizmatikus vezérre várva

A Római Klub megalapítója és egykori elnöke, Aurelio Peccei, jelentette ki, hogy csak egy karizmatikus vezér mentheti meg az emberi civilizációt a világot fenyegető pénzügyi, gazdasági és szociális katasztrófától. Ezen írás olvasói közül feltételezhetően többen legyintenek minderre, mint ami nem egyéb fantázia szüleményénél. De mielőtt félretolják ezeket a fejtegetéseket, mérjék fel, hogy kívülálló tudósok eddig nem kutathatták a különböző titkos és féltitkos szervezetek, köztük a szabadkőműves páholyok, a B'nai B'rith, a CFR, a Round Table, és az ehhez hasonló szervezetek irattárait, valamint a FED, a BIS és más vezető nemzetközi bank letitkosított iratanyagait, hogy a hírszerzőszolgálatok és az oligarcha-dinasztiák magánarchívumainak a féltve őrzött titkos dokumentumairól már ne is szóljunk. Ha ezek a titkos irattárak kutathatók lennének, akkor talán a fenti fejtegetéseket sem lehetne többé egyszerűen a képzelet szüleményének minősíteni. Több kutató - közvetett bizonyítékok alapján - állítja, hogy a világ kormányzására máris megtörtént a potenciális személyek kiválasztása, és folyamatos kiválogatásuk is tervszerűen zajlik. Valamennyiüket az illuminátus hálózat megfelelő bizottságai behatóan levizsgáztatják. Az illuminátus hálózat legfelsőbb vezetői mondják ki a végső szót, hogy kiknek kezébe kerüljenek a világ irányításának a kulcspozíciói. Állítólag a legfőbb pozícióra is már megvan a kiválasztott személy, aki e kutatók szerint London közelében él, és nem túlságosan hosszú idő múlva a világ közvéleményének is be fogják mutatni. Ennek a legfőbb pozíciót betöltő személynek a felkészítése már évek óta folyik. Robin de Ruiter szerint, ezt a személyt, mint a világ kvázi megváltóját fogják prezentálni, aki az ószövetségi David király uralkodóházából való, Jézus és Mária Magdolna közvetlen leszármazottja, azaz vérségi vonala Jézuson keresztül visszavezet az ókori Izrael uralkodó nemzetségéhez.

A Prieuré de Sion

Az illuminátusok egyik legrégibb és legtekintélyesebb titkos szervezete a Prieuré de Sion (angolul Priory of Sion) állítja és dokumentálja a maga számára, hogy Jézus nem halt meg a keresztfán, hanem onnan Mária Magdaléna még élve levette és gyógyulása után vele, mint férjével Dél-Franciaországba menekült. Jézus és Mária Magdaléna itt családot alapított, és ez a vérvonal Jézustól a Merovingokon és a Lotaringiai családokon át a Habsburgokig követhető a "Fekete Nemesség" nagy illuminátus családfájáig. 1982-ben tízévi kutatómunka után három amerikai szerző: Michael Baigendt, Richard Leigh, és Henry Lincoln közzétette híressé vált "Holy Blood, Holy Grail" (Szent vér, Szent Grál) című könyvét. A szerzők a titkos, de legalábbis féltitkos elit társaság a Prieuré de Sion ezeréves múltját kutatták. Ebben a zárt elit társaságban a francia történelem számos kiemelkedő személyisége vett részt és vesz részt egészen a mai napig. A Prieuré de Sion célja az volt, hogy visszahelyezze a Meroving dinasztiából származó utódokat Franciaország trónjára. Ennek a dinasztiának a vérségi leszármazási vonala azonban már több mint ezerháromszáz éve eltűnt. Ez a cél a kutatók számára is meglepően ésszerűtlennek tűnt. Mi az a különleges tulajdonsága a Meroving dinasztiának, amiért érdemes ilyen nehéz feladatra vállalkozni? - tették fel a kérdést maguknak. Miért volt érdemes ezt a célt felvállalnia olyan kiválóságoknak, mint Leonardo da Vinci, Victor Hugo, vagy az időben hozzánk közelebb állóAndré Malraux, Alphonse Juin, vagy a kiváló katona és államférfi, Charles de Gaulle? Ők valamennyiben a Prieuré de Sion legfőbb vezetői voltak egykor.

A válasz erre a kérdésre részben abból adódik, ahogyan arra már a fentiekben utaltunk, hogy a Meroving dinasztia tagjai azt állították magukról: ők az ó-testamentumi Dávid király egyenes leszármazottai. Ezt az állításukat és igényüket érvényesnek fogadták el az őket a trónon követő dinasztia tagjai, Európa többi uralkodói, és uralkodásuk idején a római katolikus egyház is. A három kutatót ez a felismerés a biblia alapos tanulmányozására kényszerítette. Ennek alapján állították fel azt a hipotézisüket, hogy Jézus Izrael törvényes uralkodója volt, aki megházasodott, utódokat nemzett, és ezek fenntartották az ő származási vérvonalát, amely három és fél évszázad után összeolvadt Franciaország akkori uralkodóházának a vérvonalával, a Meroving dinasztiáéval.

Ezek a kutatási eredmények fokról-fokra, hosszú évek munkája nyomán kristályosodtak ki. A legkényesebb része ezeknek a Jézus életét új megvilágításba helyező feltételezések. A kutatók munkájuk során természetesen igyekeztek a Prieuré de Sion történetének egyéb vonatkozásait is feltárni. Rájöttek, hogy az így szerzett új ismeretek más megvilágításba helyezik a keresztes háborúkat, valamint az ezekben a háborúkban kiemelkedő szerepet játszó templomos lovagok szerepét. A kutatók fő célja azonban annak megértése volt, hogy mit akar ma a Prieuré de Sion és mi volt a múltban igazi célja? Ha a Meroving dinasztia vérvonalának a helyreállítása volt ez a cél, akkor ehhez milyen eszközök álltak a rendelkezésükre? Olyan kiváló személyek, mintMalraux és Juin, sem naiv idealisták nem voltak, sem vallási fanatikusok. Ugyanezt lehet elmondani a rend olyan tagjairól, akikkel a három amerikai kutató személyesen találkozott. Arra a kérdésre keresték a választ, hogy milyen javaslataik, elképzeléseik voltak céljaik elérésére? A választ a tömeglélektan, a politikai hatalom, és a nagy pénzvagyonok szférájában keresték. A rend tagjaiban olyan racionális személyiségeket ismerhettek meg, akik mai világunk realitásaiban gondolkodva magyarázták meg sok évszázados történetüket, és jövőbeni távlataikat.

A jelen írás is részben arra keresi a választ, hogy ma mit tesz a Prieuré de Sion? Milyen bizonyítható nyomai vannak jelenlegi aktivitásának, és annak, hogy ma is részt vesz a világ sorsának az alakításában? Kik lehetnek ennek a rendkívül zárt körnek a tagjai? Milyen pénzforrásokra és hatalmi eszközökre támaszkodnak? Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy a Meroving dinasztia leszármazottai, és így állítólag Jézus, illetve az ótestamentumi Dávid uralkodóház utódai? Milyen következményei lehetnek modern világunkban az ilyen állításoknak és igényeknek?

Annyit már kiderítettek a kutatók, hogy a Prieuré de Sion-nak van egy úgynevezett "grand design"-ja, egy mester-terve Franciaország és Európa, valamint a világ egészének a jövőjét illetően. Ezen túlmenően az is figyelemreméltó, ahogyan a Prieuré de Sion nagymestere közölte a kutatókkal, hogy ténylegesen birtokában vannak a jeruzsálemi templom elvesztett kincsének. Ezt visszajuttatják Izraelnek, ha eljött rá a megfelelő idő. Hogy mikor jön el ez a "megfelelő időpont", az függhet politikai, hatalmi, pénzügyi, és természetesen lélektani tényezőktől.

Minthogy a Prieuré de Sion lényegében a világ leghatalmasabb, leggazdagabb embereit tömörítő zárt társaság, ezért tevékenységének kutatása sok irányba vezet. Az első ilyen irány a vallásos vonatkozások feltárása, és az ószövetségtől a napjainkig való követése. Ebben a kutatásban kiemelkedő szerepe van a messiási koncepciónak. A Rend gondolkodásában a messiási küldetés különleges fontossággal bír.

Választ kell adni arra a kérdésre is, hogy milyen gyakorlati jelentőséggel bír mai modern világunkban a messiási küldetéstudat, a világ megmentőjének a koncepciója. E célból elemzésre szorul a jelenlegi nyugati társadalmak számos új jelensége, elsősorban a pénz uralmán alapuló kamatkapitalizmus kialakulása, az uzsoracivilizáció általánossá válása, a hagyományos értékek megrendülése, és a válságból való kiút keresése a spirituális értékek segítségével.

Mivel egy működő, a világ életében kulcsszerepet játszó titkos, illetve félig titkos zárt szervezetről van szó, ezért igen nehéz kőkemény bizonyítékokkal alátámasztani a Prieuré de Sion-ra vonatkozó állításokat. A valóság rendkívül nehéz empirikus kutatását fokozottan kell kiegészíteni a Prieuré de Sion esetében megalapozott hipotézisekkel, a lehetőségek, a valószínűségek, és a szükségszerűségek logikus végiggondolásával, a töredékes ismeretek mozaikjainak az összerakásával. Titkos társaságok esetében nem kutathatóak, vagy csak alig elérhetőek a zárt archívumok, a titkos családi irattárak, a társaság szervezeti életére vonatkozó írásos anyagok. De, mert nehéz valamit titkossága miatt megismerni, ez még nem jelenti, hogy a kutatásról teljesen le kell mondani, illetve, hogy az adott titkos társaságnak a szerepe mai világunk megismerésében mellőzhető.

A Meroving családfa gyökerei

Egyes kutatók szerint a kialakuló világállam legfőbb vezetői a "tizenharmadik vérvonalból" származók lesznek. Ez a "tizenharmadik vérvonal" az ókorba nyúlik vissza, egészen Dan törzséhez. A próféciák szerint ez a törzs az ókori Izrael úgynevezett "fekete báránya". Ennek a törzsnek a királysága az egyik leghatalmasabb vérvonalnak bizonyult a történelemben. Ez a törzs óriási hatalmat és gazdagságot halmozott fel a saját ellenőrzése alatt.

Hogy érthető legyen miről is van szó, emlékeztetnünk kell arra, hogy Ábrahám unokájának Jákobnak, akit Izraelnek is nevez az Ószövetség, tizenkét fia volt, úgy mint Ruben, Simeon, Levi, Juda, Sebulun, Issachiar, Dan, Gad, Joseph, Aser, Naphtali és Benjamin. Ábrahámnak tett ígéretének megfelelően Isten szövetséget kötött Izrael utódaival, amely így olyan néppé vált, amely Isten szolgálatának szentelte magát. Dávid király uralkodása alatt megszilárdult a királyság és a papság szerepe. Utódjának, Salamonnak a halálakor a királyság két részre szakadt, a déli résznek - Judeának - Jeruzsálem volt a fővárosa, az északi résznek - Izraelnek - pedig Samaria. Izrael a törzsek szerint lett közigazgatásilag beosztva, a leviták feladata volt a templomi szolgálat. Benjamin törzse azonban Judea királyának lett "kikölcsönözve". A déli utódállamhoz tartoztak tehát Juda, Benjamin és a leviták leszármazottai. Az északi utódállamhoz tartoztak Ruben, Gad, Simeon, Dan, Sebulun, Naphtali, Aser, Issacher, Manasse, Ephraim. A felsorolásból hiányzik József neve, és helyére két fia, Ephraim és Manasse került. Az Izrael nevet viselő tíz törzs közül az Ephraim lett az uralkodó törzs. A két állam önálló életet élt, de mindkettő lakói megszegték az Istennel kötött megállapodás előírásait. Izrael államát meghódították az asszírok, Judea államát pedig a babilóniaiak. A hódítás következményeként a két ország csaknem minden lakóját átköltöztették a hódító országba. Izrael lakóit Asszíriába, Judea lakóit Babilonba. A próféták ezt követően az Asszíriába átköltöztetett izraelitákat, vagyis a tíz felsorolt törzs lakóit Izrael háza elveszett juhainak nevezték. Az asszírok mindent elkövettek, hogy az uralmuk alá került izraelitákat asszimilálják. Ez jelentős részben sikerült is. Számos izraeli lakos Samaria elesése után délre menekült, és Judeában telepedett le. De Judea lakóit is megbüntette az Isten, mert Nabukodonezar babilóniai uralkodó Krisztus előtt 598 és 586 között nagy részüket babiloni fogságba hurcolta. Krisztus előtt 539-ben Cyrus perzsa uralkodó legyőzte a babiloniakat, és megengedte a zsidóknak, hogy visszatérjenek Júdeába. A Júdeába visszatérők és leszármazottaik viselik a zsidó elnevezést.

Az asszírok asszimilációs politikája következtében nem minden izraeli törzs olvadt be a hódító ország népébe. Jézus születését megelőző évszázadban már adatok vannak arról, hogy egymás után kisebb izraeli csoportok nyugatra vándoroltak, és Európa különböző részein letelepedtek. Dan törzsének a jelképe, a sast ábrázoló pecsét, szinte egész Európában elterjedt. E törzs leszármazottai jelentős szerephez jutottak Görögországban, a Római Birodalomban, és azokon a területeken, ahol a frankok éltek, akiknek ebben az időben az uralkodó rétegét Sicambriereknek hívták. A népvándorlás és a hunok nyomására a frankok egy jelentős része átkelt a Rajnán, és letelepedett azon a vidéken, amit ma Belgiumnak, és Észak-Franciaországnak neveznek. A frankokat ellenőrző Sicambrianerek Asszíriából hozott számos szokásukat megőrizték, és továbbra is ápolták az asszír hagyományokat, noha ők maguk nem olvadtak össze az asszírokkal. Többek között továbbra is Artemis istennőhöz imádkoztak Arduinának, az Ardennek védő istennőjének a képmásában. Azt a dinasztiát, amelyik az uralmon követte a Sicambrianereket Meroving uralkodóháznak nevezték. A Meroving ház 448-ban került hatalomra, amikor Mérovée a frankok királya lett. A korai frank történelem kutatói szerint Mérovée és utódai ápolták az okkult hagyományokat, és beavatottként ismerték a mágiát. Mérovée fiának a sírjában számos olyan mágikus és rituális eszközt találtak, ami ezt az állítást támasztja alá. II. Dagobert egyenes leszármazottai a Merovingok. Ez a vérségi leszármazás töretlenül folytatódott Godfroi de Boullion-ig, aki 1090-ben elfoglalta Jeruzsálemet. A származási vonal folytatódik számos arisztokrata, és királyi családban, így ehhez a családfához tartozik a Blanchfort, a Gisors, a Saint-Clair, (Angliában Sinclair), a Montesqieu, a Montpézat, a Luisignan, a Plantard, a Habsburg-Lotaringiai dinasztia. Ez utóbbi feje jelenleg a "Jeruzsálem királya" címet is viseli. A Stuartok és a Mediciek számos ága is viszi tovább a Meroving vérvonalat, azaz a Meroving dinasztia közvetlen utódainak tekinthetik magukat. Az elmondottakhoz azt is figyelembe kell venni, hogy több jelenlegi európai uralkodóház a már tárgyalt "fekete nemesség"-hez tartozik. Az ehhez tartozó történelmi családok is vissza tudják vezetni származásukat a Merovingokra, a római uralkodókra, és Dan törzsére.

A Prieure de Sion, amelyet Godfroi de Boullion 1090-ben alapított, kezdettől fogva szorosan együttműködött azokkal a dinasztikus családokkal, amelyek a "tizenharmadik vérvonal"-hoz tartoznak. A Rendet nagymesterek vezették, akik az európai történelem és kultúra nagyjai közül kerültek ki. A Rend tagjai megtalálhatók a vezető illuminátusok között, és a "fekete nemesség", valamint az európai uralkodó házak számos tagja is a Rendhez tartozik. A Prieuré de Sion tagjai alapították meg a templomos lovagrendet, akik a maguk idején az akkori pénz- és hitelrendszert irányító nemzetközi bankárok is voltak. Ugyancsak résztvett a Prieuré de Sion a rózsakeresztesek társaságának, valamint a szabadkőművességnek a létrehozásában és irányításában. A Prieuré de Sion-tól származik a szabadkőművesség egy részénél használatos harminckét fokozatú skót rítus. A skót rítus magasabb fokozatai egyben a Prieuré de Sion legalacsonyabb fokozatai. Megalakulásától kezdve a Prieuré de Sion használja a hermetikus mágiát, amely a fekete mágia egyik változata, és az ókori Egyiptomból származik. Leírása az egyiptomi "Halottak Könyvében" található. A Rend tagjai ma is szoros kapcsolatban állnak az okkultizmussal és az ezoterikával. A Prieuré de Sion a háttérhatalom legfontosabb szervezeteként hatékony befolyást fejt ki a világpolitikára a színfalak mögül. A Rend kutatói egybehangzóan állítják, hogy ez a titkos szervezet felelős több fontos világtörténelmi esemény bekövetkeztéért. Ma a pénzoligarchia elit csoportját képező illuminátusok állnak a Prieuré de Sion mögött. Mivel kezükben van a pénzhatalom, ezért meghatározó befolyásuk van a világpolitikára, és az egyes európai országok nemzeti politikájára. A Prieuré de Sion-t döntően a nemzetközi pénzoligarchia finanszírozza, és sorai között megtalálhatók a legbefolyásosabb bankárok és pénzemberek, akik a közélet minden területén, a politikában, a pénzvilágban, a gazdasági életben, és a tömegtájékoztatás terén meghatározó szerepet játszanak.

A vezető illuminátus családok

Fritz Springmeier (e témának az egyik ismert kutatója) a következő családokat tekinti a legfontosabb illuminátus dinasztiáknak: Rothschild, Warburg, Rockefeller, DuPont, Russel, Bundy, Onassis, Kennedy, Collins, Freeman, Astor és Li. Ugyancsak Springmeier kutatásai szerint a vezető illuminátus dinasztiákkal szorosan együttműködnek a Morganok, a Vanderbiltek, a Bauerek, a Whitney-k, a Duke-ok, a Guggenheimek, az Oppenheimek, a Grey-k, a Sinclair-ek, a Schiff-ek a Solvay-k, az Oppenheimer-ek, a Sassoon-ok, a Wheeler-ek, a Todd-ok, a Van Duyn-ek, a Taft-ok, a Wallenbergek, a Clintonok, a Habsburgok, a Goldschmidtek. Ez természetesen csak a legfontosabb családok felsorolását jelenti, nem pedig valamennyiét. Már itt le kell szögezni, hogy ezek a családok nem azonosak azokkal a családokkal, amelyek igen nagy számban ugyanezeket a családneveket viselik. Nem a névrokonság, hanem a vérségi leszármazás a döntő.

A Rothschild dinasztia

A Frankfurtból származó Rothschild dinasztia megalakulásától kezdve szoros kapcsolatban állt az illuminátusokkal. Miután Adam Weishaupt illuminátusai be lettek tiltva Bajorországban, ez az okkult háttérhatalom, amely az európai titkos társaságokat koordinálta, részben a carbonarik mozgalmává, az Alta Venditá-vá alakult át, amelyet Karl Rothschild vezetett. A Rothschild dinasztia számos tagja tartozik "a tizenharmadik vérvonalhoz". A dinasztiaalapítóMayer Amschel Bauer, aki felvette a Rothschild nevet, pénzkölcsönző volt Frankfurtban, majd pedig Vilmos hesseni választófejedelem vagyonának a kezelője lett. A francia forradalmat követő háborúk során pénzügyleteivel óriási vagyonra tett szert. Mayer Amschel öt fia számára kizárólag befolyásos illuminátus családokból választott házastársat. Ugyanígy lányait is csak ranggal és névvel rendelkező illuminátus bankárokhoz adta feleségül. Az a privát politikai-pénzügyi információs-hálózat, amelyet az első Rothschildok megszerveztek, jelentősen hozzájárult pénzügyi birodalmuk kiépítéséhez. James Rothschild, a francia Rothschild ház alapítója, Európa vezető bankjává fejlesztette a párizsi Rothschild bankot. Ez a bank XVIII. Lajostól III. Napóleonig minden francia uralkodót finanszírozott. Az első tényleges nemzetközi bankházként olyan pénztranzakciókat tudtak ügynökhálózatuk és magán hírszolgálatuk segítségével végrehajtani, például a Napóleon elleni koalíció idején, amely abban az időben - a pénz szállításának a veszélyessége miatt - ilyen transznacionális kapcsolatrendszer nélkül nem lett volna lehetséges.

Az elmúlt két évszázad európai háborúi mind hatalmi egyensúly kialakulásához vezettek. Amikor egy háború véget ért a Rothschild-ház újabb hatalmi bázishoz jutott. A pénz és a nemzetközi hitelezés kézbentartásával a Rothschild-háznak sikerült a saját érdekeinek megfelelően manipulálni az európai országokat. A háborúk kimenetelét mindig eredményesen lehetett befolyásolni a szükséges pénzeszközök folyósításával, vagy visszatartásával. II. Ferenc József osztrák császár és az angol királynő bárói, illetve nemesi rangra emelte a dinasztia bécsi, illetve londoni ágát. Ma a dinasztia tagjai és munkatársai határoznak naponta, pl. az arany áráról Londonban, és az amerikai központi bank a Federal Reserve System (FED) részvénytöbbségének (53%-nak) tulajdonosaként jelentős mértékben ők határozzák meg az Egyesült Államok pénzpolitikáját is.

1913 óta az Egyesült Államok kormánya nem bocsát ki pénzt, hanem ezt a monetáris felségjogot átadta a magántulajdonban lévő FED-nek. Most ha az amerikai kormánynak mondjuk egymilliárd dollárra van szüksége, a FED-hez kell hitelért fordulnia. A FED ezt a pénzt a semmiből állítja elő, és kamatra kikölcsönzi a kormánynak. Ezért a pénzért a kongresszus engedélyével a pénzügyminisztérium egymilliárd dollár értékű kamatozó államkötvényt ad cserébe a FED-nek. Ezt követően azt az egymilliárd dollárt, amelynek az előállítása a FED számára mondjuk ötszáz dollárba került, jóváírják a kormány bankszámláin, és az ebből fedezi az állami kiadásokat. A kormány tehát megterhelte az amerikai népet egymilliárd dollár adóssággal, amelyért aztán kamatot és kamatos kamatot kell a lakosság adóiból fizetni. Ennek a szisztémának az eredményeként az amerikai állam adóssága hatezer milliárd dollárra növekedett 1913. óta, a vállalatok és a polgárok adóssága pedig tizennégyezer milliárd dollárra. A FED a jogalap nélküli gazdagodás vádja ellen úgy védekezik, hogy mint privát vállalkozás a jövedelme után ő is adót fizet. Csakhogy a FED által kibocsátott fedezet nélküli pénz bekerülve a bankrendszerbe, ott tartalék pénzeszközként szolgál. Azaz a kereskedelmi bankok a kilenctized részét tovább kölcsönözhetik kamatra egy másik pénzintézetnek. Ez a pénzintézet ugyancsak tovább kölcsönözheti a kapott összeg kilenctizedét, és így tovább. Az így forgalomba került fiktív pénz után a bankrendszer kamatjáradékot szed, amely végső soron ennek a magán pénzmonopóliumnak a tulajdonosait gazdagítja.

Ennek a szisztémának a működési elveit jelentős részt a Rothschild dinasztia pénzügyi zsenijei fedezték fel, magát a rendszert is nagyrészt ők alakították ki, és fejlesztették tökélyre. Heinrich Heine, a nagy német költő ezért mondta egy alkalommal: "A pénz korunk istene, és Rothschild a prófétája." Az 1900-as évek elejétől kezdve nagyrészt a Rothschild dinasztiától és a vele együttműködő befektető bankároktól függ, hogy Európában, illetve a világ más részén hol, és mikor legyen infláció, defláció, valutastabilitás, és konjunktúra. A Rothschild dinasztia vagyona családi alapítványban van, amelynek a vagyonmérlege nem nyilvános, de szakértők 1995-ben 7000 milliárd dollárra becsülték. Évi öt százalék növekedést figyelembe véve ez a vagyon ma körülbelül a 8400 milliárd dollár lehet. Sok más bank, pénzintézet, és vállalat mellett a Rothschild ház ellenőrzése alatt áll a Bank of England, IBM Ltd., Barclays, J.P. Morgan Bank, US-Federal Reserve, National City Bank, Standard Oil, Tokio Pacific Holding, Shell, Kuhn, Loeb and Co., Arrow Found Curacao.

A Warburg dinasztia

A Rothschildok legbelsőbb köreihez tartoznak a Warburg dinasztia tagjai. E család története is legalább olyan érdekes, mint a Rothschildoké. A Warburgok elődei a mohamedánok elől menekülve Spanyolországban telepedtek le. Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella üldözése elől Lombardiába vándoroltak ki. A család egyik őse Simon von Cassel 1559-ben engedélyt kapott arra, hogy Westfália Warburg nevű városában letelepedjen. Hamarosan felvette a Warburg nevet. A városi nyilvántartás szerint az első Warburg foglalkozását tekintve pénzkölcsönző és kereskedő volt. A bankári tevékenységet először Jakob Samuel Warburg kezdte el, aki 1668-ban Altonába költözött. Az ő dédunokája Markus Gumprich Warburg aztán tovább költözött 1774-ben Hamburgba, ahol fiai 1798-ban megalapították a híressé vált Bank M. M. Warburg és Társai nevű pénzintézetet. Idővel a Warburgok az egész világra kiterjedő pénzügyi műveleteket hajtottak végre. Már 1814-ben kapcsolatba léptek a Rothschild-ház londoni részlegével. A Warburgok egyenrangúaknak tekintik magukat a Rothschildokkal, az Oppenheimerekkel, és a Mendelsohnokkal. E családok között hagyomány, hogy gyermekeiket egymás között kicserélik azért, hogy elsajátítsák az adott bankárcsalád pénzügyi technikáit. A Warburgok is csak a gazdag és előkelő családok tagjaival házasodnak. Így kerültek rokoni kapcsolatba a szentpétervári Gunzbergekkel, a kievi Rosenbergekkel, és a németországiOppenheimekkel, valamint Goldschmidtekkel. Később ugyancsak rokonságba kerültek a dél-afrikai Oppenheimerekkel, és a New YorkiSchiffekkel. A dinasztia legismertebb tagjai Max Warburg, Paul Warburg, és Félix Warburg voltak. Max Warburg (1867-1946) a londoni Rothschildoknál tanult. Nemcsak fontos szerepe volt a német bankvilágban, hanem a nemzetközi pénzügyek egyik legjobb szakértőjének számított. Max Warburg a politikában is aktívan részt vett. 1903-tól gyakran találkozott a német császárral, mert Bernhard von Bülow kancellár arra kérte, hogy pénzügyi kérdésekben legyen a császár tanácsadója. Ezen túlmenően Max Warburg volt a német titkosszolgálat főnöke is. 1918. november 11-én - öt nappal a fegyverszüneti megállapodást követően - őt nevezte ki a német kormány a versaillesi béketárgyalásokon résztvevő német küldöttség vezető pénzügyi tanácsadójának. Max Warburg tagja volt a német központi bank, a Deutsche Reichsbank igazgatóságának. Korábban részt vett a Japán és Oroszország között kitört háború finanszírozásában.

Paul Warburg - Max fiatalabb testvére - öccsüknek Félixnek a New York-i esküvőjén megismerte Salomon Loeb tekintélyes bankár legfiatalabb leányát Ninát, akit feleségül vett. Ezt követően kivándorolt az Egyesült Államokba, és bekapcsolódott a Kuhn, Loeb és Társai nevű New York-i bankház vezetésébe. Paul Warburgot tekintik a Federal Reserve System "atyjának", mivel a londoni Rothschild-ház megbízásából az ő feladata volt a Federal Reserve System részletkérdéseinek a kidolgozása, és az elfogadtatására irányuló politikai kampány irányítása Amerikában.

Félix Warburg, aki Jacob Schiff lányát vette feleségül, számos jótékonysági és kulturális egyesület vezetője volt. A Közös Palesztinai Felmérő Bizottság (Joint Palestine Survey Commission) tagjaként 1928-ban részletes szakvéleményt készíttetett Palesztina kiépítéséről. (Apósa Jacob Schiff volt az, aki 20 millió dollárral - mai értéke 2 milliárd dollár - finanszírozta Trockij és munkatársai tevékenységét, továbbá Oroszországba való visszatérését, azért hogy vegyék át a hatalmat az akkor Oroszország élén álló Kerenszkij kormánytól. Mindezt Jacob Schiff fia is megerősítette.)

A Rockefeller dinasztia

A Rockefeller család történetével foglalkozó kutatók egybehangzóan állítják, hogy ennek a családnak kulcsszerepe volt az Egyesült Államok 20. századi történelmének az alakításában. A Rockefellerek ősei Spanyolországból vándoroltak ki Amerikába. A legismertebb közülük John Davidson Rockefeller volt, aki nemcsak befolyásos nagyiparos, és pénzember volt, de már a "Round Table" hálózatban is kulcsszerepet játszott. A család vagyonának megalapítója számos vállalkozása mellett a petróleum üzletbe is beszállt. Kitartó energiával létrehozta a Standard Oil Trust-ot, amely az Egyesült Államok kőolaj finomításának 90%-át ellenőrizte. Az idős John Davidson Rockefeller volt az, aki lerakta a család első számú otthonának alapköveit a New York-iPocantico hegyei között. Ma már több mint száz Rockefeller utód él családjával ezen a környéken. Az ifjabb David Rockefeller 1945. óta a Chase Manhattan Bank vezetője, és ma is e bank jogutódjait képező pénzintézetnek az élén áll. A nemzetközi pénzvilág egyik legtekintélyesebb tagjaként hatalma túlnyúl országhatárokon, és az irányítása alatt álló pénzintézetek és vállalatok szinte az egész világot behálózzák. Az Egyesült Államok szövetségi rendőrségének a szerepét betöltő Federal Bureau of Investigation, az FBI létrehozásában is közvetlenül résztvettek a Rockefellerek. A CIA, a Central Intelligence Agency (Központi Hírszerző szolgálat) és a Council on Foreign Relations (CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa) is, a kutatók egybehangzó véleménye alapján, jelentős részt a Rockefeller dinasztia befolyása és ellenőrzése alatt állnak. A dinasztia jelenlegi első számú tagja, David Rockefeller, aktívan résztvesz a "Lucis Trust"-nak az irányításában is. Ez a zártkörű elittársaság nevében a fényre, illetve Luciferre utal. David Rockefeller ezen felül tagja a "Board of Cadence Industries"-nak, amely számos újságot ad ki, amelyek feladata az ifjúság megismertetése az okkultizmussal. Ugyancsak a Rockefeller dinasztia érdekkörébe tartozik a Delta Airlines, a világ jelenleg legnagyobb légitársasága, és az Exxon, amelynek a vállalati cégjelzésében az ötágú csillag is benne van. Az okkultizmus szakértői szerint az ötágú csillag olyan szimbólum, amelyet különböző okkult csoportok, így a sátánisták is előszeretettel használnak. Az ötágú csillag egyébként egyre gyakrabban tűnik fel katonai jelzésekként, filmek, televíziós programok logójaként, de különböző ruhadarabokon is.

A DuPont dinasztia

A DuPont család mindig szeretett a nyilvánosságtól félrehúzódva tevékenykedni. A család egyik legkövetkezetesebben betartott hagyománya a kiválasztottakkal való házasságkötés. Ezért a család számos tagja a saját unokatestvérével kötött házasságot. A dinasztia történetírói a család történetét Samuel DuPont és Anne Alexandrine Montchanin 1737-ben kötött házasságkötésével kezdik. Anne hugenotta volt, de okkultista körökben gyakran szerepelt médiumként. Ősi burgundiai családból származott. Valószínű, hogy ez a vérségi kapcsolat az, amely biztosítja a DuPont család számára a kiválasztottakhoz való tartozást. Pierre Samuel DuPont, a dinasztiaalapító házaspár fia az, aki először jutott nagy befolyáshoz és hatalomhoz. Ő a dinasztia első tagja, aki közvetlen kapcsolatba került a legelőkelőbb illuminátus családokkal. Stanislav-Augustus lengyel király kérésére 1774-ben Lengyelországba utazott azért, hogy létrehozza a nemzeti oktatás és nevelés rendszerét. 1799-ben Jefferson, akkori amerikai alelnök, hívására az Egyesült Államokban telepedett le. Itt is az oktatási rendszer létrehozásával foglalkozott. A nevelési és oktatási rendszer ellenőrzése mindig is fontos célkitűzése volt az illuminátusoknak, mert lehetővé tette a gyermekek gondolkodásmódjának már a kora gyermekkorban való manipulálását. Ma világszinten ezzel a feladattal az UNESCO van megbízva, amelynek a nevelés terén kell előkészítenie az új világrendet. Jefferson maga is illuminátus szabadkőműves volt, és Pierre Samuel DuPont barátja. Ezt a barátságot arra is kihasználta, hogy ő legyen az amerikai kormány első számú lőpor-szállítója. E privilégium 1802-es megszerzésével - Jefferson ekkor már elnök volt - a DuPont vállalat fokozatosan Amerika és a világ hadiiparának fontos részévé vált. Ma már a DuPont család is a pénzoligarchia legfontosabb családjai közé tartozik.

A Russel dinasztia

A Russel család aktívan részt vett a 18. század kezdetétől az ópiumkereskedelemben. Ugyancsak fontos szerepük volt a mormon egyház létrehozásában, valamint az igen nagy befolyású "Skull and Bones" nevű titkos rend megalapításában, és a Jehova tanúi néven ismert vallási mozgalom beindításában és folyamatos támogatásában. Mai napig irányítói a "Watchtower Bible and Tract Society" elnevezésű társaságnak, amely ugyancsak a Jehova tanúihoz tartozik. A pénzoligarchia illuminátus hálózatának egyik fontos támasza a Russel Alapítvány. A Russel Alapítvány azért fontos, mert ez az igen nagy befolyású "Skull and Bones" ("Koponya és csontok") nevű titkos rendnek a fedőszervezete. A Skull and Bones titkos társaságot William Russel alapította, aki szoros kapcsolatban állt a híres Yale Egyetemen működő ópium-szindikátussal. Minden évben összesen tizenöt új tagot vesznek fel, akik közül valamennyien befolyásos pozícióhoz jutnak az amerikai társadalmi, gazdasági, pénzügyi és politikai életben. A tagok többsége az egykori puritán családok leszármazottja, és így, vagy úgy kapcsolatban áll az unitárius, univerzalista mozgalommal. A Skull and Bones rendhez tartozó családok szorosan együttműködnek a pénzoligarchia dinasztiáival.

Amikor a pénzoligarchia illuminátus hálózatának vezetői tudomást szereztek arról, hogy Charles Taze Russel a legelőkelőbb tizenhárom vérségi vonalhoz tartozik, 1881-ben - a Rothschildok pénzügyi támogatásával - létrehozták számára a New York-i Őrtorony Biblia és Biblia Magyarázati Társaságot. Az Őrtorony Társaság (a Jehova tanúi) magukon viselik alapítójuknak, a szabadkőműves Charles Taze Russelnek a nézetrendszerét. C. T. Russel nemcsak nagyhatású vallási szónoklatairól volt híres, hanem arról is, hogy a templomos lovagokhoz tartozott. Ez utóbbit erősíti meg az, hogy a síremlékén található szimbólumok megegyeznek a templomos lovagok jelképeivel. Russel halála előtt mondott utolsó szavai ezek voltak: "Tekerjetek be egy római tógába." Nem beavatottak számára ezek a szavak nem mondanak semmit, illetve érthetetlennek tűnik, hogy miért fontos egy haldokló számára az, hogy római tógába burkolják. A beavatott számára azonban a tóga és a tunika papi ruha, amelyet sokféle vonatkozásban alkalmaznak az amerikai szabadkőművesség magasabb fokozataiban.

Az Őrtorony Társaság különösen befolyásos Dél-Kaliforniában, Floridában, a Karib-tenger térségében, Skóciában, és New Yorkban. C. T. Russelnek külön temetője volt Pittsburgh-ben. A legelőkelőbb illuminátus dinasztiák általában arra törekszenek, hogy saját temetkezési helyük legyen. Ez lehetővé teszi, hogy adott esetben észrevétlenül temessenek el valakit, továbbá figyelemmel kísérhetik, hogy a koporsót többé ne bolygassák. Egy másik szempont mágikus erőt tulajdonít az ilyen temetőknek. "A fény köre", amelyben az elhunyt pihen, összegyűjtheti a már korábban elhunyt illuminátusok erejét. Bizonyos okkult rituálékhoz szükség van a koponyára és a balkéz csontjaira. A balkar csontokat szintén használják rituális célokra, például gyertyatartónak, az ünnepélyes ceremóniák idejére. Az Őrtorony Társaság brooklyni központjában a legfőbb vezetők nagyhatalmú csoportja külön kommunikációs eszközt használ az úgynevezett enochian nyelvet. Ennek saját alfabétája van, és a központ legfontosabb, zártkörű rituáléit ezen a nyelven tartják.

Az Onassis dinasztia

A kőolaj kitermelésében, szállításában és feldolgozásában érdekelt illuminátusok vezető személyiségei 1928-ban megbeszélést folytattak Achnacarry kastélyában, ahol megkötötték az Achnacarry megállapodást. Ebben felosztották egymás között a világpiacot. Ez a kartell- megállapodás határozza meg, hogy melyik fuvarozó látja el kőolajjal a benzintöltő állomásokat egy-egy területen. A kőolaj-finomítás és -szétosztás már 1928-ban a pénzoligarchia monopóliuma volt. Aristoteles Onassis azért lehetett a világ legnagyobb tartályhajó-flottájának a tulajdonosa, mert ő maga is az illuminátus hierarchia egyik kiemelkedő személyisége volt. Hatalma az emberi élet számos fontos területén érezhető volt. "Ari" (Aristoteles) Onassis befolyása a világot irányító háttér-hierarchiában elfoglalt helyén nyugodott. A pénzoligarchia illuminátus vezérei felosztják egymás között a különböző üzletágakat. Külön működik a kábítószer és a pornószekció. Külön a politikai, pénzügyi és gazdasági szekció. Megint külön a rituális, kultikus szekció. Egy másik autonóm terület a világszintű tömegtájékoztatás és a globális kommunikáció. Ezen belül is elkülönül a tudatformáló, gondolatellenőrző részleg. A legmagasabb vezetők hatásköre és illetékessége több területre is kiterjed. Ari Onassis érdekelve volt a gazdasági, pénzügyi szekcióban, valamint a kábítószer-szektorban és a politikai szférában. A tájékozódás megnehezítését célozzák az olyan tudatosan terjesztett híresztelések, hogy egyes vezető illuminátus családok keményen küzdenek egymással a világ feletti ellenőrzésért. Az megfelel a tényeknek, hogy egyes szektorokban rivalizálnak egymással, de ennél a rivalizálásnál sokkal erősebb az egymásrautaltságuk. Egybeköti őket azonos értékrendszerükön és ideológiájukon, saját illuminátus "vallásuk"-on túlmenően a legfontosabb közös érdek, a pénzrendszer birtoklása, és ennek segítségével a világ feletti gazdasági és politikai uralom megszerzése és megtartása. Az illuminátus hálózat tagjai elsősorban a pénzben és a hatalomban hisznek. Az etikai követelményeket csak mások által tartják betartandónak. Az Onassis vérvonal nem halt teljesen ki, de ma ennek a dinasztiának a tevékenységi körét Aristoteles Onassis és leánya halálát követően a Rockefeller és a Bundy család vette át.

A Bundy dinasztia

A Bundy család ősi amerikai família, amely már Amerika gyarmati korszakában is az elithez tartozott. A család kevés kivételtől tekintve azonban a háttérben maradt. Egyedül a 20. században lépett a nyilvánosság elé, és vállalták fel tagjai nyíltan nemcsak a pénzügyek és a gazdasági vállalkozások irányítását, hanem az államéletben való részvételt is. Harvey Hollister Bundy 1909-ben lett a Skull and Bones rend tagja. Harvey Bundy először külügyminiszterhelyettes volt, majd pénzügyminiszter, végül pedig a védelmi miniszter különleges hatáskörű megbízottja lett. H. Bundy egyike volt a Manhattan Project felügyelőinek. Ennek a programnak a keretében állították elő az amerikai atombombát. A Pentagon kulcsfontosságú személyiségeként meghatározó befolyással bírt a tudományos kutatói és fejlesztési hivatal tevékenységére. 1952-ben átvette John Foster Dulles-től a "Carnegie Alapítvány a békéért" nevű szervezet irányítását. Ez az alapítvány biztosítja az illuminátus hálózat számára fontos programok adómentes finanszírozását. Mivel a hatalom csúcsán töltöttek be tanácsadói szerepkört, így minden fontos információhoz hozzájuthattak, és módjukban állt arról is dönteni, hogy mi kerüljön ebből továbbításra az elnökhöz. Az ő tevékenységüket találóan jellemzi az, hogy a valóságos hatalmi viszonyok megértéséhez ezeket a nagyhatalmú tanácsadókat kell figyelemmel kísérni. Ami az Egyesült Államok elnökeit illeti megállapíthatjuk, hogy a háttérhatalom mindig egyik legfontosabb emberét helyezte el tanácsadónak melléjük. Amikor John F. Kennedy meggyilkolása után Lyndon Johnson vette át az elnökséget, akkor McGeorge Bundy az "MJ-12" szupertitkos tanácsadó testület tagja volt.

Carroll Quigley - a Georgetown University tekintélyes tanára - szerint a világuralomra törő pénzoligarchia modernkori hálózatának az alapját a Londonban működő Round Table (Kerekasztal) titkos társaság képezte. Ennek brit utódszervezete a Royal Institute of International Affairs (Királyi Külügyi Intézet) és az 1921-ben megalakult Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa), amelynek a központja New Yorkban van. Ez a szervezet a pénzoligarchia szerteágazó hálózatának a központi koordináló intézménye. Ennek belső zárt körét képezi a Skull and Bones Rend. Ennek is azonban van egy kislétszámú elit-vezetősége, amolyan "politikai bizottsága", amelyet "Order of the Quest" (a Keresés Rendjének) neveznek. Az Order of the Quest JASON-Society néven is ismert. Ennek a tagjai egy olyan külső gyűrűt képeznek, amelyre a belső vezetői mag személyi meggyőzéssel, különböző előnyök juttatásával, és társadalmi nyomással befolyást gyakorol. A JASON-Society tagjait kivétel nélkül a Skull and Bones és a "Scrolls and Key" (Kézirattekercsek és Magyarázat), a Harvard és a Yale Egyetem eme két tekintélyes zárt társasága tagjaiból választják ki. Mindkét társaságot szokták "A Halál Testvérisége Társaság"-nak is nevezni. Mindkettőnek az anyaszervezete az oxfordi egyetem különböző részlegeiben található, különösen az All Souls College-ben. Megállapíthatjuk tehát, hogy az Order of de Quest, másképpen a JASON-Society valamennyi tagja a Skull and Bones Rendből származik, amely Rend viszont a Council on Foreign Relations-nek a vezető testületét képezi, és egyidejűleg a Trilaterális Bizottság belső körét is alkotja. Valójában ezek a zárt társaságok és tagjaik kormányozzák az Egyesült Államokat. A jelenlegi elnök ifj. George Bush éppen úgy a tagok közé tartozik, mint ahogyan oda tartozott az idősebb George Bush és Bill Clinton is. Már a jelenlegi elnök nagyapja - Prescott Bush is - tagja volt ezeknek a kiválasztottakból álló zárt társaságoknak.

A Skull and Bones Rend, illetve a JASON-Society tagjainak olyan tartalmú esküt kell letenniük, amely felmenti őket minden nemzet, király, vagy kormány iránti elkötelezettségük alól. Egyedül a rendhez való kötelezettségük számít, és céljuk az új világrend megteremtése. Ez az eskü azért problematikus, mert e zárt körökből kikerülő elnökök, alelnökök, szenátorok, képviselők, miniszterek és más vezető pozíciót elfoglaló közéleti személyiségek, például az amerikai alkotmányra is esküt tesznek. Az amerikai alkotmány céljai kimutathatóan eltérnek ezeknek a zárt társaságoknak a céljaitól. Miként lehet valaki egy olyan alkotmányhoz hű, amely ellentétes követelményeket támaszt, mint amire az az eskü kötelezi, amit titkos, illetve zárt társaságok tagjaként letett? Nyilvánvaló, hogy vagy az amerikai alkotmányra tett esküjüket, vagy pedig a saját zárt társaságuknak tett esküjüket meg kell szegniük.

A JASON-Society, vagy JASON-Scholars (tudósok) a nevüket a "Jason and the Golden Fleece" (Jason és az aranygyapjú) történetéből vették. Ez a társaság az Order of the Quest-nek egy részlege, amely viszont az illuminátus hierarchia egyik legmagasabb fokozatát jelenti. Az aranygyapjú jelképezi az igazság szerepét a JASON-Society tagjai számára. Jason az igazság keresését szimbolizálja. A JASON-Society (JASON Társaság) olyan emberek csoportja, akik az igazság keresése céljából jönnek össze. Azért írják nagybetűvel a JASON elnevezést, mert azt egy titkos társasággal összefüggésben használják. Titkos társasággal kapcsolatban kisbetűket soha nem használnak.

(Létezik még egy titkos társaság, az úgynevezett JASON-Group, amelyhez a Manhattan Project tagjai tartoztak, azok a kiváló tudósok, akik részt vettek az amerikai atombomba előállításában. Ez a csoport csaknem kizárólag elméleti fizikusokból áll, és nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy az Egyesült Államok tudósainak az elitjét tömöríti. Azt is bizonyossággal állíthatjuk, hogy Amerikában egyedül ez a tudóscsoport ismeri a modern technológia legtitkosabb eredményeit is. A JASON-csoport nem hajlandó tagjainak a névsorát nyilvánosságra hozni, sem azt megmondani, hogy maga a JASON-csoport milyen kormányprogramokban és mely kormány-jelentések elkészítésében vesz részt. Nyilvánvaló, hogy kulcsszerepük van a jelenleg tervbe vett rakétaelhárító rendszerek kidolgozásában is.

Mi tehát a különbség a JASON-társaság és a JASON-csoport között? A JASON-társaság az illuminátus hierarchia egyik igen magas fokozatát jelenti. A JASON-csoport viszont egy tudományos elit szervezet, amely a JASON-társaság és az amerikai kormány alkalmazásában áll azért, hogy tudományos segítséget nyújtson titkos programok kidolgozásához és megvalósításához.)

Visszatérve a Bundy dinasztiához, számos kevésbé ismert helyen is kulcsszerephez jutottak. Szerepe volt a Bundy családnak a Howard Hughesmilliárdos ellen végrehajtott akcióban is. Ettől az akciótól kezdve a Hughes impériumot az Onassis család és a Bundy család irányította.

A Freeman dinasztia

A kutatókat meglepte az a tény, hogy a Freeman család is a tizenhárom legfontosabb illuminátus dinasztiához tartozik. Nelson Rockefeller és a Bundy család több tagja nemcsak a legfontosabb elnöki tanácsadói posztokat töltötték be, de egyben a Freeman család tagjai is voltak. A néhai Gaylord Freeman a Prieuré de Sion nagymestere volt. Elnökök és kongresszusi tagok gyakran kértek tőle tanácsot, noha az Egyesült Államok legtöbb polgárának fogalma sem volt arról, hogy ki ez a Gaylord Freeman. Ennek a családnak egy másik tagja Roger A. Freeman is két amerikai elnök bizalmas tanácsadója volt, noha őróla sem tudtak sokkal többet az amerikaiak, mint Gaylord Freeman-ről. Stephen M. Freeman a család egy további tagja az Anti-Defamation League (Rágalmazás elleni Liga) polgárjogi részlegének a jogi osztályát vezette. Az ADL ugyancsak fontos szervezeti eszköz a pénzoligarchia kezében.

A Kennedy dinasztia

Robert Anton Wilson az okkultizmus egyik neves kutatója szerint a Kennedy család is fontos vérségi kapcsolatban áll az illuminátusokkal. Az első ismert Kennedynek - aki Brian Caeneddi néven, továbbá Brian Boru néven is ismert volt - leszármazottai számos királyi családba beházasodtak. Így példáulArchibald Kennedy, aki Ailsa őrgrófjaként jobban ismert, feleségül vette III. Róbert király Mary nevű leányát. Írország uralkodó családjai a Kennedy vonalhoz tartoztak. Valamennyien Brian Boru és unokaöccsének a leszármazottai, aki úgy írta a nevét, hogy "Cinneide". Ez lett később O'Kennedy.Eredetileg Dalcassion vidékéről származtak, amely Killahoe és Killokennedy közelében van. Az O'Brian-nek és a MacNamara-k elűzték őket innen egy új területre, ahol Ormond urai lettek. Ezt a vidéket ma Észak-Tipperary-nak nevezik. Még a mai napig számos Kennedy található Írországnak ezen a részén. A Kennedyk egészen a 16. századig hatalmas klánt alkottak. A Kennedyek ma - házassági kapcsolatok révén - rokonságban állnak a Freeman-ekkel, a Reagan-ekkel, a Russel-ekkel, a Smith-ekkel, a Collinsokkal, a Rockefellerekkel, és a Fitzpatrik-ekkel. A Fitzpatrikek családfája visszanyúlik Franciaországba, és egyike annak a tizenhárom vérségi vonalnak, amely Jézusig, illetve Dávid királyig vezeti vissza származását.

Joseph P. Kennedy, a meggyilkolt John Fitzgerald és Robert Kennedy apja, az Egyesült Államok londoni nagykövete volt a 2. világháborút megelőzően, és állítólag ellenezte az Egyesült Államok részvételét a háborúban. Miközben Joseph Kennedy a nyilvánosság előtt ellenezte a bekapcsolódást a háborúba, titokban szorosan együttműködött Franklin Delano Roosevelttel, az amerikai közvélemény félrevezetésében. A londoni amerikai követségen dolgozott ebben az időben Tyler Gatewood Kent, egy hivatásos diplomata. Ő az, aki rájött, hogy Kennedy és Roosevelt titokban mindent elkövetett azért, hogy az Egyesült Államokat bevonja a 2. világháborúba, ugyanakkor azt a látszatot igyekeztek a nyilvánosság előtt kelteni, hogy Amerikát távol akarják tartani a háborútól.

Igen nagy irodalma van annak, hogy F. D. Roosevelt politikájával aktívan elősegítette Japán agresszióját. A Pearl Harbor elleni támadás előkészületeiről - és pontos időpontjáról is - tudomással bírt. Ennek ellenére nem akadályozta meg ezt a támadást, mert ez szolgáltatta az ürügyet a háborúba való bekapcsolódásra. A japán támadás időpontjáról Roosevelt legalább negyvennyolc órával korábban már tájékoztatva volt.

Jacqueline (Jackie) Bouvier, akit John F. Kennedy feleségül vett, az Auchinclosses dinasztiával állt rokonságban, amely az illuminátusok egyik skót vérvonala. Ezzel az Auchinclosses törzzsel állt kapcsolatban a Bundy, a Grosvenor, a Rockefeller, a Tiffany, a Vanderbild, és a Winthrop család. Ha nem követnek el merényletet a Kennedy fivérek ellen, akkor a Kennedyek életét és családjuk történetét nem kutatták volna annyian, és így ma kevesebbet tudnánk az illuminátus Kennedy dinasztiáról.

A Kennedy testvérek már gyermekkoruktól kezdve tudomással bírtak a háttér-hierarchia létezéséről, és a pénzoligarchia hálózatának világstratégiájáról. John és Robert Kennedy igyekezett elsajátítani az illuminátus értékrendszert és stratégiát. John F. Kennedy azonban elnökként minduntalan a háttérhatalom korlátjaiba ütközött. Kennedy csökkenteni akarta a kormány fölé nőtt Central Intelligence Agency, a CIA titkosszolgálat létszámát, és több részlegre felosztva - egyes részlegeit megszüntetve - korlátozni akarta tevékenységét. Kennedy tervbe vette a pénzoligarchia hatalmának a korlátozását is azzal, hogy az amerikai állam - az alkotmánynak megfelelően - állami pénzt bocsásson ki a Federal Reserve System által kibocsátott magánbankjegy helyett. További tervei közé tartozott a vietnami háborúból való kivonulás, és komolyan vette az atomsorompó szerződést is, vagyis azt, hogy egyetlen közel-keleti országnak se legyen atomfegyvere. Kennedy korlátozni akarta az illuminátusok ellenőrzése alatt álló maffia befolyását is.

John F. Kennedy terveit támogatta Estes Kefauver szenátor. A befolyásos politikust azonban még a Kennedy elleni merénylet előtt 1963. augusztus 8-án megmérgezték, és a mérgezés által kiváltott szívinfarktusban meghalt. Kennedy másik barátja Phillip Graham, a Washington Post kiadója volt. Graham felesége Katherine Meyer azonban meggyőződéses illuminátus, és a neve szinte minden jelentős illuminátus program során feltűnik. Egyes kutatók szerint Katherine elérte, hogy pszichiáterek elmebeteggé nyilvánítsák férjét. Phillip Graham-et ezután egy bíró zárt intézetbe utalta. Amikor engedélyt kapott, hogy hétvégén hazautazzon, halva találták. A hivatalos halálok úgy szólt, hogy sörétes puskával öngyilkosságot követett el.

John F. Kennedy után utóda, Lyndon Johnson, azonnal felfüggesztette az állami dollár kibocsátását, és a mai napig a Federal Reserve magánbankjegye az Egyesült Államokban használatos pénz. Johnson a Vietnamból való kivonulás helyett a háború nagyarányú folytatása mellett döntött. Az utólag teljesen értelmetlennek tekinthető vietnami háború azonban a pénzoligarchia számára igen nagy profitot hozott.

Robert Kennedy pontosan tudta, hogy kik tették el testvérét láb alól. Azt is tudta, hogy ki adta le valójában a halálos lövést. Robert Kennedy írt egy nem publikált könyvet, amelynek a címe "The Enemy within" (Az ellenség belül). Mint tudjuk, később ő is merénylet áldozata lett. Azért, hogy John F. Kennedy emlékét befeketítsék, az illuminátus háttérhatalom irányítói a közelmúltban több kiadónak engedélyezték, hogy úgynevezett leleplezéseket hozzanak nyilvánosságra John F. Kennedy szexuális életéről. Így a világ megtudhatta, hogy John F. Kennedynek sok szeretője volt, köztük Marilyn Monroe, Jane Mansfield, és Zsazsa Gábor.

A Collins dinasztia

A nagy hagyományú Collins család New England-ból származik. A család annak a szigetnek a nevét viseli, amelyet Írországban O'Collinsnak, Skóciában pedig Kollinsnak neveznek. A Collinsok sokáig mindent elkövetettek, hogy a nyilvánosság mellőzésével a háttérben maradjanak. A család több tagja a "Hell Fire Club"-nak (a Pokol Tüze Klubnak) volt a tagja, amely összejövetelein az okkult szexuális rituálékat is gyakorolta. A brit kormány köreiben nagy tekintélynek örvendett az a személy, aki e klub tagjának mondhatta magát. A Hell Fire Club tagja volt többek között annak idején a miniszterelnök, az államkincstár kancellárja, a tengerészeti minisztérium első lordja, a walesi herceg, vagy Benjamin Franklin és Thomas Jefferson. A Collins család egyes kutatók szerint részt vett a salemi boszorkányok elleni eljárás megszervezésében. 1640-ben Aquiday-ben, Massachusetts államban egy Collinst boszorkányságért vád alá helyeztek. 1653-ban egy másikat, Jane Collinst, ugyancsak boszorkánysággal vádoltak. Érdemes megjegyezni, hogy az 1650-es években, vagyis még a gyarmati időkben a különböző boszorkányságokkal és sátánizmussal kapcsolatban gyakran kerülnek elő a Young, a Baily és Clinton családnevek. Ma tapasztalhatjuk, hogy ezeket a neveket a közéletben fontos szerepet játszó személyek viselik.

Röviddel az amerikai polgárháborút megelőzően a Collins család amerikai ága felvette a Todd nevet. Két amerikai elnök is, Madison és Lincoln a Todd családból házasodott. Az illuminátusok a Todd családot a Collins vérvonal folytatóinak tekintik.

Ezt a származási vonalat képviselik a Wheeler-ek is. A család egyik illuminátus tagja, a néhai Cisco Wheeler 1996-ban megjelent könyvében ("The Illuminati Formula used to create an Undetectable Total Mind Controlled Slave", A nem érzékelhető totális agykontroll alatt álló rabszolga előállítására használt illuminátus formula.) számos fontos tényről ad tájékoztatást az illuminátusok stratégiáját illetően. Többek között azt állítja: Alexander Rothschildot készítették fel arra, hogy alkalmas időben a világ első számú spirituális vezetője legyen.

Az Astor dinasztia

Az Astor családnak kulcsszerepe volt a brit Round-Table-Csoport egyik utódszervezetének, a londoni Royal Institute of International Affairs-nek, (Királyi Külügyi Intézet) az RIIA-nak a létrehozásában. Ez a tekintélyes intézet a New York-ban működő Council on Foreign Relations-nek (Külkapcsolatok Tanácsa), a CFR-nek az ikerszervezete. A két zártkörű szervezet a háttérhatalom intézményi-rendszerének a világszintű koordinálását látja el. Mindkét zárt társaságot a pénzoligarchia stratégiájának a kidolgozására és megvalósítására hozták létre. Mivel az Egyesült Államok lényegesen nagyobb és erősebb hatalom, mint Anglia, sokan úgy gondolják, hogy a New York-i CFR a fontosabb szervezet. A valóság azonban ennek az ellenkezője, mert az első impulzusok, és a végső jóváhagyás valójában az RIIA-tól jön. Hivatalosan a londoni Királyi Külügyi Intézet "Jótékonysági Szervezet", élén fővédnökével, II. Erzsébet angol királynővel. Az RIIA tevékenységét számos pénzintézet, és multinacionális cég támogatja, és olyan tömegtájékoztatási intézmények, mint a BBC is szorosan együttműködnek vele. Carroll Quigley a "The Anglo-American Establishment" (Az angol-amerikai hatalmi hierarchia) című könyvében részletesen dokumentálja, hogy a Round-Table-Csoport olyan emberek kislétszámú szervezete, amely kézben tartja a legfőbb politikai hatalmat, és meghozza a legfontosabb döntéseket. A Round-Table szervezetet Cecil Rhodes alapította, de finanszírozásában és szervezésében kezdettől fogva részt vett az Astor család. Ezt lehet elmondani az úgynevezett Rhodes-ösztöndíjasokról is, akiknek a finanszírozásában a mai napig résztvesznek az Astorok. Cecil Rhodes azért hozta létre ezt az ösztöndíjat, hogy a világ irányítására kiszemelt személyeket Oxfordba hozzák, és ott a pénzoligarchia illuminátusainak a szellemében kiképezzék. Az egyik legfontosabb cél egy világállam és világkormányzat létrehozása. Számos vezető amerikai személyiség, köztük például Bill Clinton, maga is Rhodes ösztöndíjas volt, és kiképzése Oxfordban fejeződött be. Bill Clinton sikeres politikai karrierjében az is fontos szerepet játszott, hogy a Clinton származási vonal is a legelőkelőbbek közé tartozik. A legfelsőbb illuminátus vezetés jóváhagyása nélkül ma már olyan állásokba senki sem kerülhet, mint amilyen az Egyesült Államok elnöke. Az Astor család egyik kiemelkedő tagja, John Jacob Astor, elsőként ismerte fel a Kínával folytatott ópiumkereskedelemben rejlő nagy lehetőségeket. Lewis DuPont egy televíziós interjúban megerősítette, hogy a kábítószer-kereskedelem létrejöttében meghatározó szerepet játszottak a legelőkelőbb családok. A "Dope, Inc.: Britain's Opium War against US" (New York: New Benjamin Franklin House, 1978, magyarul: "Kábítószer Rt.: Anglia ópium háborúja az USA ellen", szerzői: Konstandinos Kalimtgis, David Goldman, és Jeffrey Steinberg) című könyv szerint az Astor, a DuPont, a Freeman, a Kennedy, a Rockefeller, a Rothschild, a Russel, és a kínai Li család fontos szerepet játszott a kábítószer kereskedelemben. Mivel Lewis DuPont közreműködött ennek a könyvnek a megírásában, ezért súlyos konfliktusba keveredett családjával. Rokonai szemére vetették, hogy leleplezéseivel segítette a család ellenségeit.

A Li dinasztia

Ez a kínai család nagy történelmi hagyományokkal rendelkezik. A Li családnév viselése nagy megtiszteltetést jelent. A Tang dinasztiának (618-906-ig uralkodott) Li Yuan volt a megalapítója. Utóda Li Shimin néven uralkodott. Az ő uralkodása idején kezdték meg az első nyomdák a működésüket, és vezették be a papírpénzt Kínában. Korunkban Kína egyre inkább integrálódik ahhoz a világrendhez, amelyet az illuminátus pénzoligarchia létrehozott. A nemzetközi pénzvilág hatalmas hitelei, és kereskedelmi, ipari együttműködése nélkül Kína nem fejlődhetne olyan gyorsan, mint amilyennek ma tanúi vagyunk. Az egyik meghatározó pénzintézetet, a Bank of East Asia-t (BEA-t) Li Kwok-po irányítja. A BEA partneri kapcsolatban áll a Warburgokkal, és együttműködik az illuminátus világcégekkel. A Rothschildok és a Rockefellerek szoros kapcsolatot tartanak a Li családdal. Ezt megerősíti az is, hogy amikor Li Peng ellátogatott New Yorkba, akkor mindig találkozott a Rockefeller, és más vezető pénzdinasztiák tagjaival. Egy másik Li, Li Ka-shingdollármilliárdos, és gyakorlatilag Hongkong gazdasági ura. A Li család és az illuminátusok közti szoros kapcsolatra utal az a tény is, hogy Li Ka-shing megvásárolhatta Kanadában a Husky Oil elnevezésű nagyvállalatot.

Kínában is működnek titkos társaságok. Erről több kutató is kellően dokumentált könyvben számol be. A Li család számos tagja vezető szerepet tölt be aTriádok néven ismert titkos társaságban. A Li dinasztia tagjai ellenőrzik Hongkongot és a Triádok irányítják a várost. Li Mi volt az, aki létrehozta a hatalmas mákültetvényeket, amelyek a különböző illuminátus családok számára óriási jövedelmet biztosítottak. A CIA ügynökei látták el a szükséges árukkal Li Mi tábornokot, amikor ő tartotta ellenőrzése alatt az "Aranyháromszög" néven ismert területet, ahol az ópiumtermelés folyt.

A pénzoligarchia illuminátus struktúrája

Az illuminátus rend ajánlására F. D. Roosevelt elnök 1933-ban elrendelte, hogy a szabadkőműves szimbólumot, a piramist a mindent-látó szemmel, rányomják a magánkartellként működő FED egydolláros magánbankjegyére. Helmut Finkenstädt idézi John Todd-ot, aki szerint a Rothschild család rendelkezésére készítették el ezt a szimbólumot, amely az illuminátusok hatalmi struktúráját tükrözi. Az egydolláros magánbankjegyen található piramis tizenhárom titkos fokozatra van felosztva, ennek tetején őrködik a mindent-látó szem. John Todd szerint a piramis tetején található szem Lucifer szeme.Ain Rand, aki annak idején Philip Rothschild szeretője volt, felsorolta, hogy mi a jelentése a különböző fokozatoknak. Az első a tizenhármak tanácsát jelöli. A második fokozat a harminchármak tanácsát. A harmadik fokozat az ötszázak klubját. A negyedik fokozat a B'nai B'rith-et. Az ötödik fokozat a Grand Orientet. A hatodik a kommunizmust. A hetedik a Skót Rítust. A nyolcadik a York Rítust. A kilencedik fokozat a Rotary és a Lion hálózatot, valamint az Y.M.C.A-t (Youngmen's Christian Association, Fiatalok Keresztény Szövetsége). A tizedik fokozat a Kék Páholyokat jelöli. Atizenegyedik a "Kötény nélküli Szabadkőműveseket". A tizenkettedik a humanizmust.

A tizenhármak tanácsa Robin de Ruiter szerint valóban csak tizenhárom személyből áll. Több szerző szerint (Fritz Springmeier, John Todd) a piramisnak a csúcsán a Rothschild dinasztia tagjai találhatóak. Meir Kahane rabbi szerint az 1843-ban New Yorkban alapított B'nai B'rith (a Szövetség Fiai) nagytekintélyű Rend (zárt, elit szervezet) mögött a Warburg, és a Schiff családok állnak. A Dope, Inc. szerzői szerint viszont a B'nai B'rith Rendet a Rothschild ház alapította. Robin de Ruiter úgy véli, hogy a B'nai B'rith-ben használatos rítusok, jelképek, fokozatok, az eszmeiség és struktúra rendkívül hasonlítanak ahhoz, amit a szabadkőműves páholyokban használnak. A találkozóhelyeket is szabadkőműves módra páholyoknak nevezik. Ugyancsak Robin de Ruiter állapítja meg, hogy jelenleg ennek a Rendnek (szövetségnek, zárt társaságnak, kvázi szabadkőműves szervezetnek) több mint kétmillió tagja van, és világszerte tíz régióban működik. Belső vezetőinek létszáma azonban csak néhány százra tehető. Ami az ötszázak tanácsát illeti, ez nagyrészt a Council on Foreign Relations, a Royal Institute of International Affairs, a Nemzetközi Valutaalap, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, és a pénzoligarchia hálózatának a többi koordináló intézményének az irányítóiból áll.

A Bilderberg Csoport

Ennek a nagyhatalmú zárt körnek formailag a holland Bernhard herceg és Joseph Retinger, a nagytekintélyű szabadkőműves volt az alapítója. A kutatók azonban egybehangzóan úgy vélik, hogy a tulajdonképpeni irányító személyek a Rothschild és a Rockefeller dinasztia vezető tagjai. A Bilderberg Csoporton belül is van egy belső kör, vagy Kerekasztal, amely kilenc nagyhatalmú személyiséget tömörít. A hierarchiában ezt követi egy tizenhárom tagú döntéshozó testület. Ez alá tartozik három csoport. Ezek a Prieuré de Sion, az illuminátus szabadkőművesség, a fekete nemesség, és a pénzoligarchia más befolyásos struktúráinak a tagjaiból tevődnek össze. E felsorolt testületek a legszigorúbb titoktartás közepette működnek. A kiszivárgott értesülések és más közvetett bizonyítékok révén a téma kutatói összeállították azokat a célokat, amelyek megvalósításán e nagyhatalmú testületek munkálkodnak. Az elsőszámú cél nemzetközi, végsősoron világszintű gazdasági unió létrehozása. Ez kiegészülne egy nemzetközi parlamenttel, valamint egy nemzetközi irányítás alatt álló világhaderővel, amely a nemzeti hadseregek helyébe lépne. A végső cél a nemzetállamok szuverenitásának fokozatos felszámolásával egy világszintű közös kormányzat létrehozása. A Bilderberg Csoport általában évente egyszer találkozik, zárt ajtók mögött, szigorú titoktartás közepette. Ezeken a tanácskozásokon az állandó résztvevők mellett alkalmi meghívottként résztvesznek a jelenleg is hivatalban lévő uralkodóházak tagjai. Elsősorban olyan személyiségek, akik feltétlenül lojálisak a nemzetközi pénzoligarchia legfőbb vezetői iránt. Ezeknek a magasrangú személyiségeknek a részvétele elősegíti annak az álcázását, hogy ténylegesen kik is a valódi irányítói ennek a nagyhatalmú zárt csoportnak.

A nemzetközi sajtó nem ad tájékoztatást ezekről a tanácskozásokról. Ha mégis erre kényszerül, akkor rendszerint csak előre előkészített néhány mondatos, és semmitmondó kommünikéket hoznak nyilvánosságra.

A Trilaterális Bizottság

A Trilaterális (Háromoldalú) Bizottságot David Rockefeller megbízásából Zbigniew Brzezinski és Jimmy Carter (aki 1976-ban amerikai elnök lett) hozta létre 1973-ban. A Trilaterális Bizottság ugyanazt a stratégiát követi, amit a nemzetközi pénzoligarchia más fontos intézményei. Az különbözteti meg a többi hasonló célú szervezettől, hogy elsősorban Észak-Amerika, Európa, és Japán gazdasági és politikai együttműködését kívánja koordinálni. A Trilaterális Bizottság központi irodái a Carnegie Alapítvány New York-i épületében vannak, az ENSZ Központ közvetlen közelében. A Trilaterális Bizottság tagjai a vezető nyugati országok, valamint Japán vezető politikusai és kormányférfiai. Ezen túlmenően megtalálhatók a bizottság tagjai sorában a pénzvilág legbefolyásosabb személyiségei, valamint kiváló tudósok és szakértők.

A lakosság ellenőrzésének új világrendje

A kamatkapitalizmus világrendszerének megszervezéséhez nemcsak világszintű központi kormányzásra, hanem a lakosság tömegeinek a megfelelő ellenőrzésére is szükség van. A pénzoligarchia illuminátusai e cél érdekében számos kutatói-programot finanszíroztak. E programok célja kidolgozni azokat a módszereket, megtalálni azokat az eszközöket, szervezeti formákat, amelyekkel a világ népessége megfelelően ellenőrizhető. Az egyik ilyen projekt az emberek tudatának a befolyásolását tűzte ki célul, egy másik a népszaporodás szabályozását. A CIA irányításával folyó titkos program az MK-Ultranevet viselte. Ez a harminc éven át tartó kísérlet és kísérő programjai, mint az MK-Delta, az Artichoke, a Blue Bird, és mások azt célozták, hogy különböző gyógyszerekkel, elektronikus eszközökkel befolyásolják az agy és a tudat működését. Egyik cél volt az emlékezet kutatása, és a személyiség átalakítása. E téma spanyol kutatója, Pepe Rodrigues, könyvében megállapítja, hogy bizonyos vallási szekták vezetése mögött is a CIA szakértői találhatók.

Jim Jones szektája és az MK-Ultra kísérlet

Rodrigues szerint a szomorú hírnévre szert tett Jim Jones által vezetett szekta tragédiája mögött is az MK-Ultra kísérlet húzódik meg. Jim Jones vallási fanatikus volt, aki híveivel Kaliforniából Guayanába költözött, hogy ott egy vallási utópiát megvalósítsanak. Itt a "Nép Temploma" nevű szekta ezeregyszáz tagja létrehozta Jonestown városát. 1978. novemberében e vallási közösség tagjai - legalábbis a híradások szerint - tömegesen ciánkálival mérgezett folyadékot ittak. A főépület közelében a felnőttek és gyermekek összeestek, meghaltak. A halottak kilencven százaléka nő volt, és nyolcvan százalékuk szinesbőrű. Jim Jones-t fejbe lőtték, mégpedig oly módon, hogy öngyilkosságnak nézzen ki. A hírügynökségek így tájékoztattak: "Szektahalál a dél-amerikai dzsungelben: négyszáz ember meghalt egy tömegöngyilkosságban, és hétszáz a dzsungelbe menekült." Az amerikai hatóságok bejelentették, hogy kutatnak azok után, akik a dzsungelbe menekültek. Közölték viszont, hogy a közelben nem találtak bizonyítékokat a menekülésre. A halottak eredeti számát a guayanaiak adták meg. Az utolsó számolást csaknem egy héttel később az amerikai katonai hatóságok végezték el. A halottak általuk megadott száma kilencszáztizenhárom. A halottakra vonatkozó különböző adatokat az amerikai hatóságok egy sajtóértekezleten azzal magyarázták, hogy azok a guayanaiak, akik a számolást végezték, "nem tudtak számolni".

Boncolást nem végeztek. Schuler alezredes, az amerikai hadsereg szóvivője közölte: "Boncolásra nincs szükség, mert a halál oka itt nem téma." A halottakat csak hosszas vonakodás után szállították az Egyesült Államokba, amikor már azok a felbomlás stádiumában voltak, ami a boncolást csaknem lehetetlenné teszi. A testmaradványokból minden azonosítási lehetőséget eltávolítottak. Az Egyesült Államokban nem került sor hivatalos halotti szemlére, és bírósági orvosszakértő igénybevételére. Az orvosi szakértők nemzeti szövetségének elnöke nyílt levélben szemére vetette az amerikai hadseregnek, hogy bojkottálta ezeket a vizsgálatokat. A holttestek elkezdődött bomlása miatt a bebalzsamozás és a további bűnügyi orvosszakértői vizsgálat már nem volt lehetséges. A halottakat vagy elégették, vagy tömegsírban helyezték el.

Arra a kérdésre, hogy valójában mi történt Jonestown-ban, Dr. Mootoo, Guayana vezető patológusa, révén keressük a választ. Dr. Mootoo néhány órával a tömeghalált követően már Jonestown-ban volt. Vallomása szerint nem találta azokat a nyomokat, amelyek ciánkáli bevételére utaltak volna. Megállapította, hogy az áldozatok kilencven százalékánál friss szúrásnyomok vannak a lapockánál, másokat agyonlőttek, vagy megfojtottak. A guayanai legfelsőbb bíróság előtt elhangzott tanúvallomás szerint két személy kivételével az összes áldozatot ismeretlen személyek ölték meg. Mindössze két személyről állapították meg, hogy öngyilkosságot követett el. Éles ellentmondás volt a bírósági ténymegállapítás, és a nyilvánosság részére közölt tényállítás között. Robin de Ruiter szerint nem vallásos fanatikusok tömeges öngyilkosságáról, hanem egy kegyetlen kísérletről van szó. Több kutató is úgy véli, hogy Jonestownban az MK-Ultra program egyik főpróbáját hajtották végre.

Jim Jones 1961-től 1963-ig Brazíliában élt, ahol - noha nem volt pénze - luxusházban lakott és az amerikai követség látta el élelmiszerrel. Gyakorta felkereste a CIA Bello Horisonte-ben lévő kirendeltségét. Szomszédainak Jones azt állította, hogy az amerikai tengerészgyalogság részére dolgozik. Amikor Jim Jones 1963-ban Kaliforniában megalapította a "Nép Temploma" közösséget, akkor számos képzett és jómódú ember volt körülötte. A Jones alapítású "Templom" hamarosan újságok címoldalára került különböző botrányok miatt. Jim Jones ezt arra használta, hogy híveivel Guayanába költözzön. A vallási közösség fogadását Forbes Burnham és az ottani amerikai követség támogatásával készítették elő. Robin de Ruiter szerint a szekta fekete tagjait, amikor Guayana repülőterére megérkeztek megkötözték, és szájukat kipeckelték. Ezt követően kényszermunkatáborba vitték őket. Ott napi tizenhattól tizennyolc órán át dolgozniuk kellett. Zsúfolt helyen kellet aludniuk, és nagyon csekély fejadagot kaptak, ami rizsből, kenyérből, és avas húsból állt. Fizikailag és szellemileg kimerülten arra voltak kényszerítve, hogy éjszaka ébren maradjanak, és Jim Jones prédikációit hallgassák. Sor került jutalmak és büntetések kiosztására is. A tábor orvosai az egyik operáció után fájdalomcsillapító nélkül végezték a varrást. A tábor lakóinak meghatározott gyógyszereket írtak fel, és felügyelték annak beszedését. Túlélő szemtanúk beszámolói szerint egyes személyeket elkülönítettek, földalatti ládába zártak, fizikailag megkínoztak, nyilvánosan megerőszakoltak és megaláztak. Ezen idő alatt Jim Jones hihetetlen gazdagságra tett szert. A sajtó kétmilliárd dollárra becsülte a különböző bankszámlákon elhelyezett, külföldi beruházásokban és ingatlanokban fekvő vagyonát.

A vizsgálat során Jonestownban annyi gyógyszert találtak, amely kétszázezer ember számára egy éven át elég lett volna. A gyógyszerek között nagymennyiségű nátrium-penthatol, (úgynevezett igazságszérum), chloar hydrate, (ez hipnózis céljára alkalmas), és sok egyéb erős hatású szer volt. A tábor orvosa Jonestownban minden gyógyszerről és annak alkalmazásáról pontos nyilvántartást vezetett. A tömegtragédiát követően azonban valamennyi feljegyzése eltűnt. A jonestowni táborban volt egy orvosi és pszichiátriai kísérletre alkalmas részleg is. Az őrszemélyzet nehézfegyverzettel felszerelt, erre a feladatra kiképzett személyekből állt, akik semmilyen emóciót nem mutattak feladatuk végzése közben. A halottak között egyetlen őrt sem találtak, és később sem állítottak egyet sem közülük bíróság elé. Fontos tény az is, hogy az úgynevezett "Green Berets" elnevezésű titkos fegyveres csoport néhány egysége a tragédia idején Jonestown közelében volt.

A téma kutatói úgy vélik, hogy a Jim Jones mögött álló hatalom Jonestownban a tömegkontroll bizonyos módszereit próbálta ki. Ez valószínűleg lázadáshoz vezetett a lágerben, és a táborlakók többsége a dzsungelbe menekült, ahol viszont a "Green Berets" tagjai leszámoltak velük. A hivatalos verzió, amely szerint egy vallási fanatikus a követőivel kollektív öngyilkosságot követett el, az ismertté vált tények után nehezen hihető. A boncolást azért nem engedélyezték, hogy a közvélemény ne szerezzen tudomást a kísérletben alkalmazott különböző titkos szerekről. A guayanai vezető patológus vallomását a világsajtó soha nem hozta nyilvánosságra. A guayanai kormány együttműködött az amerikai hatóságokkal a tragédia igazi okának az elleplezésében. Az igazság kiderítésének az eltussolására a legfelsőbb helyről érkezett rendelkezés Washingtonból. Brzezinski, aki ekkor Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója volt, utasította Robert Pastort, aki viszont Gordon Summer alezredesnek parancsolta meg, hogy valamennyi azonosítási lehetőséget távolítsanak el a holttestekről.

Illuminátus kézben a legmodernebb technika

A pénzoligarchia illuminátusai számára rendelkezésre álló tudományos ismeretek a legújabbak, és rendszerint több évvel megelőzik az egyetemen oktatott tananyagot. Így például Dr. Jose Delgado pszichológus, aki hosszú évtizedeken át kutatott a Yale Egyetemen, a következőket mondotta: "Sok agyfunkció fizikai kontrollja máris bizonyított tény... Még az is lehetséges, hogy befolyásoljuk a gondolkodás fejlődését, és vizuális élményeket hozzunk létre. Bizonyos idegi struktúrák elektromos stimulációja által, elektronikus paranccsal, mozgásokat és erőszakosságot lehet előidézni, vagy megszüntetni, a szociális hierarchiát, és a szexuális viselkedést meg lehet változtatni, kívülről lehet befolyásolni az emlékezést, az emóciókat, az egész gondolkodási folyamatot." Az agykontroll-technológia máris rendelkezésre álló lehetőségeinek a szemléltetésére akusztikus "psycho-correction"-t (pszichés kiigazítást), vagyis utasítást továbbítottak a föld alatt dolgozó munkások egy csoportjához. A munkások az összes parancsot végrehajtották, pontosan azt tették, amit mondtak nekik.

Mára már kidolgozták az elektromos hullámok olyan alkalmazását, amelyek lehetővé teszik egy egész embercsoport akaratának a befolyásolását. E kísérlet részeként több éven át elektromágneses impulzusokat sugároztak a föld meghatározott részeire. Egyes kutatók szerint ezek a kísérletek is hozzájárultak az erdők pusztulásához, valamint különböző érrendszeri betegségek, rákmegbetegedések, genetikus elváltozások, és pszichés zavarok előidézéséhez. Egyes szerzők rámutatnak, hogy elektromágneses hullámok segítségével el lehet érni, hogy valaki elaludjék, fáradt és depressziós legyen, félelmi állapotba kerüljön, erőszakossá váljék, megváltozzon a hormonháztartása, valamint a testét alkotó sejtek kémiai összetétele, és szexuálisan agresszív magatartást tanúsítson.

Az egyes ember, valamint az emberi kollektívák befolyásolására ma is folynak a kutatások. Az Európai Unió is tiltakozott az ellen, hogy a pénzoligarchia által ellenőrzött Egyesült Államok olyan műbolygókra telepített megfigyelő rendszert működtessen, amely lehetővé teszi valamennyi telefonbeszélgetés lehallgatását, és internetes kommunikáció rögzítését. A társadalom felügyeletét totálissá teheti a készpénzmentes világpénzrendszer bevezetése. Ebben a rendszerben csak hitelkártyával, illetve elektronikusan folyna a pénzforgalom, és a vásárlás. Tovább fokozhatná az egyes személyek ellenőrzését, ha azonosításuk a testükbe épített microchip révén történne. Az Egyesült Államokban és Európában tervek vannak olyan pénzrendszer bevezetésére, amelyet egy szuperkapacitású mega-komputer szabályozna. Brüsszelben már létezik "Az Állat" elnevezésű, igen nagy befogadóképességű számítógép-rendszer, amely alkalmas a világon élő valamennyi ember személyi adatainak a nyilvántartására. "Az Állat" mega-kapacítása elősegítheti minden egyes ember üzleti tranzakcióját, de ellenőrizheti is, sőt meg is akadályozhatja ezeket a tranzakciókat, ha a hatalom illetékesei úgy akarják. Az illuminátus agytröszt által kifejlesztett microchipet az emberek bőre alá helyeznék el és energiaellátását a testhőmérséklet változása által indukált áram biztosítaná. A kísérletek jelenlegi állása szerint a szakértők a microchipnek a homlokrész közelében - a hajjal fedett fejbőr alatt - való elhelyezését tartják optimálisnak. Ehhez csupán az átlagosnál alig vastagabb injekciós tűre van csak szükség. A microchip egy bioüvegből álló érdesfalú csövecskében van elhelyezve, amely a tűvel végrehajtott implantációt követő 24 órán belül szilárdan megkapaszkodik a beültetés helyén. Az egyes emberre vonatkozó minden lényeges adatot rögzítő microchip szemmel nem látható, csak infravörös érzékelő készülékkel olvasható le. Ezeket az infravörös érzékelő berendezéseket elhelyezik az ember megfigyelése szempontjából fontos valamennyi helyen, az épületeken belül és kívül, a közlekedési eszközökön és az utakon is.

A terror-ellenes törvények

2001. októberében sor került az Egyesült Államokban a terror-ellenes törvények elfogadására. Az amerikai szövetségi törvényhozás - a washingtoni kongresszus - által most elfogadott törvények erőteljesen korlátozzák az amerikaiak alkotmányos jogait, mert 2005-ig felfüggesztik a Bill of Rights számos rendelkezését. Az amerikai alkotmány szerves részét képező tíz alkotmánykiegészítés, amely a Bill of Rights (az alapjogok törvénye) elnevezést viseli, az emberi jogoknak, a polgári és politikai szabadságjogoknak, valamint ezen elidegeníthetetlen alapjogok alkotmányos garanciáinak a foglalata. A Bill of Rights tehát az állam felett álló egyetemes érvényű természetjogi normákat, másképp kifejezve azokat az isteni-eredetű jogokat tartalmazza, amelyek az államot kötelezik, és az állami önkényt korlátozzák. Ezért az erőszak jogos alkalmazásának a monopóliumával rendelkező állam és intézményei számára írnak elő kötelező magatartási és eljárási szabályokat. E korlátozások célja rászorítani az államot arra, hogy csak "rendeltetésszerűen", azaz alkotmányos keretek között élhessen a jogos erőszak eszközeivel. A most elfogadott terror-ellenes jogszabályok viszont lehetővé teszik - az alkotmányban rögzített kötelező alkotmánymódosítási eljárás lefolytatása nélkül -, csak állami akaratot kifejező átlagos jogszabállyal a kongresszus felett is álló alkotmány egyes rendelkezéseinek a felfüggesztését négy évre. Ezért a "Terror Bill" alkotmányossága kérdéses. A másik veszélyt az jelenti, hogy a Bill of Rights mostani felfüggesztése olyan általános, hogy nemcsak a terroristákra, de mindenféle más gyanús személyre és cselekményre is könnyedén kiterjeszthető. Az állam, vagy valamelyik szerve önkényesen szinte bármit a "terrorizmussal összefüggőnek" minősíthet. Ez súlyos kockázatot hordoz magában.

Jonathan Turley, a George Washington Egyetem jogi professzora a felfüggesztést kommentálva kifejtette, hogy egy "Amendment"-re - azaz az amerikai alkotmányban az alkotmány kiegészítésére kidolgozott különleges eljárás lefolytatásával elfogadott alkotmánymódosításra - van szükség. Álláspontja szerint ezt az teszi szükségessé, hogy az 1787. szeptember 17-i alkotmányt megfogalmazó alapító atyák annak idején nem láthatták előre a modernkori terrorizmus veszélyeit, s így azt sem, hogy adott esetben szükségessé válhat az alapvető polgári jogok- és politikai szabadságjogok felfüggesztése pontosan a közérdek, az emberi jogok hatékonyabb védelme érdekében. Más szakértők viszont azt hangoztatták, hogy helytelen a polgári jogok és politikai szabadságjogok most bevezetett korlátozása, mert a terroristák éppen ezt akarták, és az amerikai törvényhozás és kormány ezzel a lépésével lényegében teljesíti a terroristák akaratát, annak válik a végrehajtójává.

G. W. Bush elnök többször is elmondta, hogy a "War on Terror" (a terror elleni háború) nemcsak külföldön, Afganisztánban és másutt, de belföldön, az Egyesült Államokban is folyik. Létrejött a Homeland Security Agency élén Tom Ridge igazgatóval, aki felhatalmazással bír az elmúlt 30 év során kidolgozott, és a rendkívüli helyzetek kezelésére vonatkozó előírások életbeléptetésére. Ezeket a szabadságjogokat korlátozó intézkedéseket számos amerikai polgárjogi szervezet bírálta arra hivatkozva, hogy az amerikaiak nem áldozhatják fel a szabadságukat a biztonságukért. Mind a kettőre szükségük van ahhoz, hogy szabad amerikai polgárok lehessenek.

E tanulmány befejezéseként azt emeljük ki, hogy az új világrend kialakításához a nemzetközi pénzügyi közösségnek meg kell szilárdítnia ellenőrzését a világ központi térsége, Eurázsia felett, felhasználva ehhez az irányítása alatt álló Egyesült Államok, - a hidegháborúból győztesként kikerült egyetlen szuperhatalom - katonai, pénzügyi, gazdasági és kereskedelmi hatalmát. Az Eurázsia feletti uralomnak fontos része viszont a közép-ázsiai országok feletti hegemónia kiépítése. Ehhez pedig a nemzetközi pénzoligarchia érdekeit kiszolgáló, nyugatbarát rendszerre van szükség Afganisztánban, mert ezen az országon keresztül lehet a legrövidebben elérni - Oroszország kihagyásával - Közép-Ázsia olajban, és más nyersanyagokban gazdag térségeit. Az afganisztáni háború tehát nemcsak Bin Laden és az Al-Kaida szervezet ellen folyik, hanem elsősorban egy nyugati kliens rezsim kiépítéséért ebben stratégiailag fontos országban.

Az új világrend másik fontos feltétele az, hogy a háttérhatalom és HÁLÓZATA megszilárdítsa Amerika feletti belső kontrolját. A kibontakozott gazdasági recesszió, a pénzrendszer várható összeomlása társadalmi-gazdasági káosszal fenyeget. Ezen többek között a rendkívüli állapot bevezetésével - azaz a polgári szabadságjogok korlátozásával - kívánnak a háttérhatalom stratégái úrrá lenni. Az anthrax spórák megjelenésének időzítése, valamint jól kiválasztott észlelési és fertőzési helyeik (pl. a Capitólium szellőzőrendszerében való elhelyezésük éppen a "Terror Bill" tárgyalásának idején) alkalmasak voltak arra, hogy nyomást gyakoroljanak a szenátorokra és képviselőkre a rendkívüli törvények mielőbbi elfogadása érdekében. Az anthrax fertőzések - a tudatipar kellő közreműködésével - biztosíthatják a "War on Terror"-hoz a közvélemény szükséges támogatását a tömeghisztéria adagolt szintentartásával. Az olyan veszélyekről, mint az anthrax-fertőzés természetesen szólni kell a tömegtájékoztatási intézményekben, mert segíteni kell a kiszolgáltatott embereket életük megóvásában. Az eltúlzott méretű "tájékoztatás" azonban a közvélemény manipulálását célzó tudatos hisztériakeltésnek tűnik. Hosszú évekre, talán évtizedekre van szükség ahhoz, hogy megismerhessük a jelen események ma még gondosan rejtett hátterét. Egyelőre csak annyit tudhatunk, hogy az anthrax nem külföldről érkezett az Egyesült Államokba (ezt hivatalos részről közölték Washingtonban), továbbá hogy valószínűleg olyan spórákkal, vagy azok változataival folyik a zsarolás és hisztériakeltés, amelyeket évtizedekkel korábban a CIA laboratóriumaiban kísérleteztek ki. Erre a párizsi Pasteur Intézet tudományos munkatársának 2001. november elején tett nyilatkozata utalt.

Amíg nincs meggyőző, kemény bizonyíték rá, addig nem osztjuk azon szélsőségesek nézeteit, hogy bizonyos háttérerők is részt vehettek 2001. szeptember 11-e eseményeinek a háttérből való előkészítésében. Azt azonban már most is kétségbevonjuk, hogy a sok milliárd dolláros költséggel működtetett hírszerző és elhárító szervek (CIA, FBI és mások) megfelelő gondossággal nem tehettek-e volna többet a merényletek megakadályozása érdekében. Bizonyítottnak tekintjük, hogy a háttérhatalom hasznot húzott a szeptemberi tragikus eseményekből, mert ezek megkönnyítették két olyan fontos stratégiai programjának a gyakorlatba átültetését, amelyeknek az előkészítésén szakértői gárdája és hálózata bevonásával már hosszú ideje fáradozott. Az egyik: Közép-Ázsia ellenőrzés alá vétele, a másik: a rendkívüli törvények életbeléptetése az Egyesült Államokban. Ezt az állításunkat támasztják alá a "Hogyan készül a háttérhatalom a pénzrendszer összeomlására" (Leleplező 2001/3 szám) című tanulmányban felsorolt tények, valamint a "War on Terror" című tanulmány (Leleplező 2002/1), amely a pénzoligarchia egyik vezető stratégájának a forgatókönyvként szolgáló mesterterve alapján (Zbigniew Brzezinski: "A nagy sakktábla", Amerika világelsősége és geopolitikai feladatai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999) ismerteti a terrorizmus elleni harc, az afganisztáni háború, valamint az új világrend bevezetésének az összefüggéseit.

2001. szeptember 11 - az új Pearl Harbor?

Lehet, hogy ez a szörnyű terrorcselekmény egyben a rejtett hatalomgyakorlás újabb mesterműve is? Lehet, hogy a tavaly szeptemberi eseményekhez vezető kezdő impulzusok ez alkalommal is a nem látható, de létező háttérhatalom szférájából származtak? A hasonlóság a Hawaii szigeteken állomásozó amerikai flotta ellen végrehajtott 1941. december 7-i japán támadás és a 2001. szeptember 11-i - a New York-i World Trade Center, valamint a washingtoni Pentagon elleni - terrorakció között ugyanis jóval nagyobb, mint ahogyan első látásra tűnik. Ebben az írásban arra teszünk kísérletet, hogy a 2001. szeptember 11-i tragédiát az 1941. decemberi Pearl Harbor elleni támadás tanúságainak a fényében elemezzük. A látszatok szövedékén áthatolni óhajtó kutató a két esemény mögött a háttérhatalom nagyon hasonló stratégiájába ütközik. Ennek a stratégiának a célja olyan ürügyül használható sokkhatás előidézése, amely biztosítja a nemzetközi pénzügyi közösség számára az amerikai nép és a világközvélemény támogatását már elkészült globális terveinek a megvalósításához. Ilyen sokkhatás nélkül ez a támogatás hiányozna. Az ártatlanok ezreinek életét kioltó két tragikus esemény - a történelem háttérirányítása szempontjából - a rejtett hatalomgyakorlás mesterien kigondolt és álcázott akciójának minősíthető. A döntéshozóknak úgy kellett húzogatniuk a színfalak mögött a szálakat, azaz olyan körülményeket és feltételeket kellett teremteniük, amelyek biztosították a kívánt eredmény bekövetkezését a tényleges irányítók látható közreműködése és lelepleződésük kockázata nélkül.

A háttér-politizálás titkos laboratóriumaiban elégséges a konfliktus megtervezése, alkotóelemeinek térben és időben történő készenlétbe-helyezése, valamint a katalizátorok szerepét betöltő tárgyi és személyi feltételek biztosítása. Egy ilyen kondicionált helyzetben már csak várni kell, hogy a megfelelő időpontban aktivizált provokáló-kiváltó tényező hatására a "multikomponens-kémiai-reakció" (a sok-tényezős-vegyifolyamat) szinte magától lezajlódjék, az alkotóelemek összerendeződjenek és a "végtermék", a sokkhatást kiváltó konfliktus előálljon. Ez a sokkhatás - a történelem tanúsága szerint - rendszerint olyan ürügyként használható tragikus esemény, amely biztosítja az igazi tettesek rejtve maradását a láthatatlan hatalom sűrű homály által fedett háttér-világában. Ez az ürügy a történések látható színpadán mások bűnösségére utal, lehetővé téve a másodlagos szereplők bűnbakká minősítését és felelősségre vonását az igazi, elsődleges bűnösök helyett. A sokkhatás nélkülözhetetlen a közvélemény manipulálásához, legfőbb funkciója azonban az, hogy megfelelő alkalmat nyújtson a háttérhatalom stratégiai programjának a burkolt végrehajtásához úgy, hogy a szálakat a háttérből mozgatók ne lelepleződjenek le, és a valódi indítékok, célok se derüljenek ki.

Pearl Harbor 60 év után

Oroszország pénzügyi eszközökkel történt függőségbe taszítása kapcsán már idéztük Soros Györgyöt, miszerint "a nagy pénzek formálják a történelmet." A 60 évvel ezelőtt Pearl Harbor ellen intézett támadás és a 2001. szeptember 11-i események szemléletesen támasztják alá ezt a megállapítást. Pearl Harbor tanúsága ezért ma aktuálisabb, mint valaha. Rendkívüli fontossága ellenére az amerikai polgárok többsége még mindig nem ismeri a teljes igazságot, és még mindig azt tartja igaznak, amit Roosevelt elnök "A becstelenség napja" néven ismertté vált álszent beszédében 1941. december 8-án elmondott. Az e beszédben megfogalmazott legenda és megtévesztő retorika ma is meghatározza az amerikaiak többségének álláspontját. Az Egyesült Államok polgárait 1944-ben csak egy hajszál választotta el attól, hogy megtudják az igazságot. Thomas E. Dewey a köztársasági párt akkori elnökjelöltje megbízható forrásból tudomást szerzett arról, hogy Roosevelt 1941. november 26-át követően Japán valamennyi titkos diplomáciai üzenetét elolvasta, mivel már megfejtették a "Bíbor" elnevezésű titkos japán kódrendszert. Roosevelt azonban elmulasztotta a Csendes-óceáni amerikai haderő parancsnokainak, Walter C. Short tábornoknak és Husband E. Kimmel tengernagynak az időben történő tájékoztatását. Dewey arra készült, hogy ezt a tényt egy nagy kampánybeszédben közölje az amerikai választókkal. Amikor Roosevelt értesült ellenfelének erről a szándékáról, akkor George C. Marshall vezérkari főnök útján rávette Dewey-t, hogy mondjon le tervéről, mivel veszélyeztetné az Egyesült Államok háborús erőfeszítéseit az, ha a japánok megtudnák, hogy titkos kódjukat az amerikaiak megfejtették. Ennek az érvelésnek csak a köztársasági párt elnökjelöltjének a félrevezetése volt a célja, mert a japánok már 1941. áprilisában tudomást szereztek a németektől, hogy az általuk használt kódot az amerikai hírszerzés megfejtette. Dewey azonban ezt nem tudta és hazafias kötelességből lemondott tervezett beszédének a megtartásáról. 1945-ben már tisztában volt azzal, hogy rászedték, és így fosztották meg attól a választási témától, amely lehetővé tette volna, hogy a Fehér Házba kerüljön.

Egyes történészek szerint a japán vezetés egy része 1941. áprilisában, de azt követően is, nem teljesen adott hitelt annak a német tájékoztatásnak, hogy titkos kódjuk át lett törve. Más szakértők azt hangoztatják, hogy a japánok azért használták továbbra is a "Bíbor" elnevezésű rejtjelezést, mert ez lehetővé tette az üzeneteiket olvasó amerikai vezetőknek, hogy meggyőződjenek Japán béke erőfeszítéseinek az őszinteségéről, és harci elszántságáról azok kudarca esetén. Ez a magyarázat valamivel meggyőzőbb. Ezt erősítik meg a Todzso tábornok által megjelölt határidők is a tárgyalások befejezésére.Hideki Todzso tábornok volt az, aki 1941. októberétől a háború végéig a japán kormány élén állott.

Roosevelt politikája Pearl Harbort megelőzően

Roosevelt, aki a nagy gazdasági világválságot követően került a Fehér Házba, legfontosabbnak New Deal néven ismert programja megvalósítását tartotta. Még 1937-ben is erre fordította idejének nagy részét. De amikor kudarcok érték belső stabilizációs programja során, akkor a külpolitikában keresett kárpótlást. 1939. szeptemberében kitört a háború Európában és Roosevelt ekkor agresszív külpolitikába kezdett, amely folyamatosan tartott a Pearl Harbor elleni támadásig. A New Deal nem tudta megakadályozni azt a gazdasági visszaesést, amely 1937. nyarán kezdődött. A helyzeten a fokozott fegyverkezés sem segített. Az európai háború kitörése újabb lehetőségeket biztosított Rooseveltnek. 1939. szeptember 11-én Roosevelt levélben ajánlotta Churchillnek, hogy működjenek szorosan együtt egy titkos kommunikációs rendszer segítségével. Churchill, aki ekkor még csak a brit haditengerészet irányítója volt, lelkesen üdvözölte az amerikai elnök ajánlatát: "Félig amerikai vagyok, és a megfelelő személy az Önnel való együttműködésre. Nyilvánvaló, hogy négyszemközt kell találkoznunk. Ha Nagy-Britannia miniszterelnöke lennék, akkor kontrollálhatnánk a világot." Megegyeztek a titkos üzenetváltás módjában és a Pearl Harbor elleni támadás időpontjáig mintegy kétezer üzenetet cseréltek. A két angolszász ország 1939. és 1941. decembere között valóban fontos tárgyalásait és megállapodásait ezekben az üzenetekben rendezte. Ez a tény a mai napig alig ismert az amerikai közvélemény előtt.

Ma már nyilvánvaló, hogy miközben Roosevelt békés céljairól biztosította Amerika népét, ténylegesen minden lehetségest elkövetett, hogy Churchillel együttműködve minél előbb bekapcsolja a háborúba az Egyesült Államokat. Ezt megerősítette Harry Elmer Barnes történésznek Tyler Kent, aki ebben az időben az Egyesült Államok londoni követségén a rejtjelezést végző munkatárs volt, és aki 1939. szeptemberétől 1941. májusában történt letartóztatásáig, valamennyi üzenetet elolvasott. Az egyik üzenetben Roosevelt tájékoztatta Churchillt, hogy az Egyesült Államok társadalma izolacionista, ezért nem lehet rávenni arra, hogy Lengyelország érdekében bekapcsolódjon a háborúba. Churchill válaszában emlékeztette az amerikai elnököt arra, hogy "Minden láncnak megvan a leggyengébb pontja, és a tengelyhatalmak láncának leggyengébb láncszeme Japán. Vegye rá Japánt az Egyesült Államok megtámadására és sikerülni fog Önnek háborúba vinni az Egyesült Államokat." Valóban ezt a stratégiát követte Roosevelt, de nem valószínű, hogy ezt Churchill tanácsára tette. Mind Roosevelt, mind Churchill annak a háttérhatalomnak a támogatásával került politikai pozícióba, amelynek a történelmi korszakokat átívelő stratégiai elképzelései voltak meghatározóak a huszadik század egészében, és így a két világháború menetében is. Az amerikaiak túlnyomó többsége az 1930-as évek végén ellenezte a Japánnal való konfliktust. Az "Amerikai Légió" évi kongresszusán mind 1937-ben, mind 1938-ban a teljes semlegességet követelték a résztvevők. A "Külföldi Háborúk Veteránjai" nevű szövetség huszonötmillió aláírást gyűjtött a "Maradjon ki Amerika a háborúból" kampánya keretében. Csupán Roosevelt erélyes ellenzése miatt nem tartottak népszavazást a háborúból való kimaradásról.

Az amerikai közvélemény háborúellenes beállítódása ellenére Roosevelt valójában soha nem mondott le arról, hogy az Egyesült Államokat 1941. júliusáig beléptesse a háborúba. 1941. tavaszán és nyarán minden lehetségest elkövetett, hogy provokálja Németországot, valamint Olaszországot, hogy azok szolgáltassanak valamilyen ürügyet az Egyesült Államok háborúba való belépésére. Amerikai hadihajók a nemzetközi jog megszegésével kísérték a Nagy-Britanniába és a Szovjetunióba tartó hadianyag szállításokat, de sem Németország, sem Olaszország nem reagált a kívánt módon. Roosevelt nem hanyagolta el a Japán elleni háború előkészítését sem. Az amerikai haditengerészet 1933 utáni nagyarányú fejlesztése elsősorban Japán ellen irányult. 1937-ben és 1938-ban Roosevelt - küldöttje útján - megtárgyalta az angolokkal való együttműködés lehetőségeit egy Japán elleni háborúban. 1941. januárjában Roosevelt és külügyminisztere Cordell Hull visszautasította Tokió nagyvonalú ajánlatát a két ország közti vitás kérdések békés rendezésére. Ez az elutasítás nagymértékben aláásta azt a reményt, hogy a Washington és Tokió erőszak nélkül rendezheti ellentéteit. Japán azt is felajánlotta, hogy kivonul a Róma-Berlin-Tokió tengelyből, ha biztosítékot kap az Egyesült Államokkal való békés viszonyra.

Az 1940-es amerikai elnökválasztást Roosevelt azzal a jelszóval nyerte meg, hogy távol fogja tartani Amerikát a háborútól. 1941. januárjában azonban változtatott álláspontján, és bizalmasát, Harry Hopkins-t küldte Londonba, aki a következőket mondta Churchillnek: "Az elnök szilárd álláspontja, hogy együtt nyerjük meg a háborút. Ne legyen efelől kétsége. Azért küldött ide, hogy elmondjam Önnek: minden költséget és eszközt igénybe vesz azért, hogy átsegítse Önt a nehézségeken, bármi is történjék vele. Mindent meg fog tenni, ami csak a hatalmában áll." Hamarosan tanácskozásra került sor a két ország vezérkarai között 1941. januárja és márciusa között Washingtonban. Ezt követte egy újabb tanácskozás áprilisban Szingapurban, amelyen a hollandok is részt vettek. Az itt elfogadott megállapodás szerint, ha a japánok délebbre nyomulnának, mint az önkényesen megvont keleti száz és északi tíz fok vonal, vagy fenyegetnék a brit, illetve holland birtokokat a Csendes-óceán dél-nyugati részén, az Egyesült Államok akkor is belép a háborúba Japán ellen, ha Amerikát nem érte támadás. Ennek a megállapodásnak a konkretizálására kidolgozták a "Rainbow 5" elnevezésű haditervet, amely az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának a feladatát rögzítette. A hármas megállapodás jelentősen kibővítette az esetleges háborús provokációk lehetőségét, és több felelős amerikai katonai vezető is meg volt róla győződve, hogy hamarosan háborúra kerül sor a Csendes-óceán dél-nyugati térségében, nem pedig a Hawaii-szigeteken, ahogy azt korábban feltételezték. Korábban abból indultak ki, hogy Japán valószínűleg a Pearl Harbor-nál állomásozó amerikai flottára mér csapást, mielőtt megkezdi hadműveleteit a Távol-Keleten.

A hármas megállapodás Roosevelt helyzetét is megnehezítette. Az elnök gyakran kijelentette, hogy az Egyesült Államok addig nem lép a háborúba, amíg nem éri támadás. Az említett hármas megállapodás és a nyomában elkészült haditervek viszont azon az elkötelezettségen alapultak - mint már utaltunk rá -, hogy ha úgy kívánja a helyzet, az Egyesült Államok szövetségesei oldalán háborúba lép akkor is, ha Amerikát nem érte támadás. Eleinte ez nem okozott sok aggodalmat Rooseveltnek, mivel arra számított, hogy Hitler az Atlanti-óceán térségében fel fog lépni az amerikai konvojok ellen, amelyek a nemzetközi joggal ellentétesen kísérték a Nagy-Britanniába és a Szovjetunióba irányuló hadianyag szállításokat. Amikor ez a számítás nem jött be, és már egyre valószínűbb lett, hogy Japán lesz a tényleges háborús ellenfél, akkor már fontossá lett Roosevelt számára a Japánhoz való viszony. Mindent el kellett követnie azért, hogy Japán feltétlenül megtámadja az Egyesült Államokat, amely aztán lehetővé teszi az amerikai nép támogatásának a megszerzését a háborúhoz. Roosevelt ezért akadályozta meg a Hawaiiban állomásozó parancsnokokat olyan védelmi intézkedések meghozatalában, amelyek elrettenthették volna Japánt Pearl Harbor megtámadásától. Ennek a támadásnak szükségszerűen hadüzenet nélküli, meglepetésszerű akciónak kellett lennie, mert sikere csak így volt biztosítható.

1941. márciusától novemberéig Cordell Hull külügyminiszter arra törekedett, hogy megakadályozza a japán-amerikai viszony békés megállapodással történő rendezését. A japánok alapvető nemzeti érdekből őszintén akarták a megegyezést. 1941. júliusára Roosevelt már lemondott arról, hogy Németország vagy Olaszország alkalmas ürügyet szolgáltat Amerika háborúba való beléptetésére. Ezért elhatározta, hogy fokozza a nyomást Japánra. Július 25-én és 26-án az Egyesült Államokban lévő valamennyi japán tulajdont zár alá vétette, majd általános kereskedelmi embargót rendelt el a távol-keleti országgal szemben. Ehhez később Nagy-Britannia és Hollandia is csatlakozott. Ez megfojtással fenyegette a japán gazdaságot, hacsak Tokió nem tud nyersanyaghoz jutni a Csendes-óceán délnyugati térségéből feltehetően erő alkalmazásával. A washingtoni katonai vezetés arra számított, hogy a gazdasági szankciók rákényszerítik Japánt a tiltott övezetbe való benyomulásra. Az amerikai hadsereg vezérkari főnöke George C. Marshall tábornok, valamint Stark tengernagy, a haditengerészet vezérkari főnöke, értesítették a támaszpontok parancsnokait, hogy ennek megfelelően készüljenek fel feladataikra. Ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy a legfelsőbb katonai vezetők Washingtonban nem vették kellően számításba egy Pearl Harbor elleni japán támadás lehetőségét. A helyi katonai vezetők azonban továbbra is lehetséges támadási célpontnak tartották a Hawaii szigeteket, amelyre kellő figyelmet kell fordítani.

1941. augusztus 9. és 12. között Roosevelt és Churchill Új Foundland közelében megtárgyalta a 2. világháborúba való amerikai belépés lehetőségét, a "hátsó ajtón", azaz a Japánnal való konfliktuson keresztül. Churchill azonnali háborút kívánt, de Roosevelt még legalább három hónapig tárgyalni szándékozott a japánokkal, hogy több ideje legyen a háborúra való felkészülésre, továbbá, hogy a német-szovjet front csökkenthesse az Angliára nehezedő német nyomást. További esélyt akart adni annak is, hogy Németország és Olaszország valamilyen ürügyet szolgáltasson az atlanti térségben Amerika háborúba történő belépésére. Ezeket az agresszív megállapodásokat az Atlanti Charta fennkölten hangzó, de morálisan félrevezető szövegével álcázták. A nagy propagandával beharangozott Atlanti Chartának a rendelkezéseit már azt megelőzően megszegték, mielőtt még nyilvánosságra hozták. A "hátsó ajtó" politika elfogadása arra késztette az Egyesült Államok katonai vezetését, hogy figyelmét elsősorban Japánra és a Távol-Keletre irányítsa. Stark ellentengernagy korábban arról biztosította Kimmel tengernagyot, az amerikai csendes-óceáni flotta parancsnokát, hogy Németország a fő ellenség, és Roosevelt nem kíván kétfrontos háborúba bocsátkozni, egyszerre harcolni Németország és Japán ellen. Most már viszont nyilvánvalóvá vált, hogy ha szükséges, FDR kész provokálni Japánt, és az Egyesült Államok ily módon kíván belépni a háborúba. Új Foundlandról visszatérve Roosevelt magához hivatta a japán nagykövetet, Nomura admirálist, és olyan kemény hangot használt vele, hogy még Stimson hadügyminiszter is ultimátumnak tekintette. Ennek a kemény hangnak az volt a célja, hogy aláássa a japán békepártot, amely ekkor még a tokiói kormányt irányította. Ugyanakkor a háborús pártot kívánta segíteni. Ezt a célt szolgálta az is, amikor Roosevelt és Hull félresöpörte Konoje japán miniszterelnök békeerőfeszítéseit, amelyek kompromisszumos megállapodással akarták rendezni az Egyesült Államok és Japán viszonyát. Konoje kész volt bármely időpontban és bármely helyen találkozni Roosevelttel, és előre elfogadta a Hull külügyminiszter által 1941. áprilisában meghirdetett négy alapelvet. Vagyis az amerikai kívánságok szolgáltak volna a Japánnal kötendő megállapodás alapjául.

1941. október 16-án Konoje helyébe Hideki Todzso tábornok lépett. Az ő kormánya is olyan béke-megállapodást terjesztett elő novemberben, amely figyelembe vett valamennyi legitim amerikai érdeket a Távol-Keleten. Roosevelt és Hull azonban ezeket is elutasította. 1941. november 26-án Rooseveltultimátumot intézett a japán kormányhoz. Ez a két ország kapcsolatát diplomáciai síkról katonai síkra terelte. A Japánnal való tárgyalásokon most már Roosevelt mellett Stimson hadügyminiszter és Knox haditengerészeti miniszter játszott főszerepet. Azok a washingtoni vezetők, akik a kódolt japán diplomáciai üzeneteket elolvashatták, az amerikai ultimátumra adott japán válaszból megállapíthatták, hogy küszöbön áll a háború. Ekkor olyan intézkedéseket hoztak, hogy a Hawaiiban állomásozó csapatok két parancsnokát Walter C. Short tábornokot és Husband E. Kimmel tengernagyotnem kell előre figyelmeztetni egy esetleges Pearl Harbor elleni japán támadásról. A Hawaii katonai körzet általános védelméért Short tábornok főparancsnok volt a felelős. Együttműködött vele Claude C. Bloch ellentengernagy, a XIV. haditengerészeti körzet parancsnoka. Az ő feladata volt Pearl Harborban lévő haditengerészeti támaszpont védelme. A haditengerészeti hírszerzés parancsnoka formálisan Bloch ellentengernagynak volt alárendelve. Kimmel ellentengernagy az egész csendes-óceáni flotta parancsnoka volt, és a legfőbb haditengerészeti hatóság Pearl Harborban. Az ő elsődleges feladata stratégiai jellegű volt, gondoskodnia kellett a csendes-óceáni térséget ellenőrző egész hajóhad anyagi és személyi ellátásáról. Ebbe beletartozott, hogy Pearl Harbor védelmére rendelje-e a hajóhadat, vagy a Washingtonból érkező parancsoknak megfelelően hadműveletet hajtson végre. A Marshall tábornok vezérkari főnöktől érkező figyelmeztetéseket közvetlenül Short tábornoknak küldték, hasonló módon a Stark ellentengernagytól érkező üzeneteket közvetlenül Kimmel ellentengernagynak. A csendes-óceáni flottának azonban meg volt a maga saját hírszerző szolgálata is. A csupán Pearl Harbor védelmére vonatkozó utasításokat Washingtonból rendszerint Bloch ellentengernagyhoz továbbították.

1939-től kezdve egészen a Pearl Harbor elleni japán támadásig Roosevelt folyamatosan békés szándékait hangoztatta, miközben a háborúra készülődött. Arról tájékoztatta Amerika lakosságát, hogy szilárdan kitart a béke mellett. Ugyanakkor Churchillnek azt mondotta, belépteti az Egyesült Államokat a háborúba mihelyt lehetséges, és csak olyan tempóban halad előre, amely nem veszélyezteti az egész terv sikerét. A Roosevelt által meghatározott diplomácia 1941. során a háború kiprovokálására törekedett, mind az európai, mind a csendes-óceáni térségben, miközben arról biztosította az amerikai közvéleményt, hogy minden tettével a háború megelőzésére, és Amerikának a háborútól való távoltartására törekszik. Ez a politikai háttere annak, ami 1941. december 7-én Pearl Harborban történt.

Még várat magára az igazság kimondása

Már az eddigi ismertetésből is kiderül, hogy a Pearl Harbor elleni támadásról még mindig nincs lezárva a történészek vitája. A hat évtizede folyó vita ellenére tart az amerikai nép és a világközvélemény félrevezetése. Ezért most is időszerű a tények pontos számbavétele és megfelelő elemzése, hogy az igazságnak megfelelő ismeretekhez jussunk. 1952-ben Charles Callan Tansill, a Georgetown Egyetem történelemtanára, közzétette a "Back Door to War" (Hátsó ajtó a háborúhoz) című könyvét. Ebben elemzi Roosevelt 1933. és 1941. között folytatott külpolitikáját. Az 1930-as évek végén Tansill professzor szoros kapcsolatban állt a washingtoni törvényhozás számos tagjával. Könyvének előszavában írja, hogy "1933-tól 1939-ig igen sok amerikait lassan előkészítettek a háborúra bizonyos külföldi frontvonalak mentén. Amint Hitler újra felfegyverezte Németországot és merész kijelentéseit fegyverrel is alátámasztotta, sokan voltak azon a véleményen földrészünkön, hogy hatalmi igényei fenyegetést jelentenek ugyanúgy az ő számukra is, mint Németország európai szomszédaira. Woodrow Wilson amerikai követői sohasem mondtak le egy központilag irányított egységes világ, a "one world goverment" eszméjéről. Lelkesen hittek abban, hogy Amerikának aktív szerepet kell játszania a világbéke megőrzésében. Törekvéseiket erőteljesen támogatták az úgynevezett "liberálisok", és az "intellektuelek", akik meg voltak róla győződve, hogy a modern tudomány száműzte az idő és a tér régi korlátait, és a világ népeit annyira közel hozta egymáshoz, hogy a világ kormányzásának valamilyen központosított formája a kor parancsává vált."

Franklin D. Roosevelt lelkesen csatlakozott ehhez a csoporthoz. Nem tudta - vagy nem akarta - felismerni, hogy milyen veszélyt és fenyegetést jelent az Egyesült Államok társadalmi és politikai rendszerére mindenféle szocialista és kommunista jellegű központi állami irányítás, valamint a nemzetközi pénzvilág kőkemény érdekeinek az érvényesülése egy világot átfogó pénzügyi és gazdasági uralom formájában. Sokan mentegették Rooseveltet, amiért igen nagy engedményeket tett Sztálinnak 1945-ben. Arra hivatkoztak, hogy ő már beteg ember volt, és egy mindenre elszánt Sztálinnal állt szemben. Akik így érvelnek, eltekintenek attól, hogy FDR (ez Franklin Delano Roosevelt nevének közkeletű rövidítése) szakított a kommunistaellenes amerikai politikával, amikor hivatalba lépésének kezdetén, 1933-ban, diplomáciai elismerésben részesítette Sztálin zsarnoki rendszerét. Ezt a baráti lépést röviddel azt megelőzően tette, hogy a Kreml beindította az ukrán parasztok millióinak tudatos halálra éheztetését. A kibontakozó sztálini terror hidegen hagyta Rooseveltet. Néhány lelkes híve hajlandó elismerni, hogy FDR döntéseit nem meggyőződés és ideológiai elkötelezettség diktálták. Roosevelt gyakorlati politikai okokból, pragmatikus vezetőként, arra törekedett, hogy az Egyesült Államokat bekapcsolja a küszöbön álló második világháborúba. A New Deal néven ismertté vált gazdasági programja nem tudott véget vetni a nagy gazdasági válság következményeinek. 1938-ban újabb gazdasági visszaesés következett be, amely jelentősen megerősítette a demokrata párti Roosevelttel szemben álló köztársaságiak választási esélyeit. A munkanélküliek aránya csaknem olyan nagy volt, mint a gazdasági válság idején. A kiutat a háborús termelésre való átállás jelentette, amely megrendeléseket biztosít az ipar, a mezőgazdaság, és a vállalkozási szektor szinte minden része számára.

Amikor Roosevelt a nemzeti védelem érdekében erősítette a hadsereget, ez az izolacionistáknak nevezett nemzeti érzésű amerikaiak támogatásával találkozott. De amikor 1939. szeptemberében Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak, a védelem rendkívül fontos kérdéssé vált, mert igen sok amerikai - az első világháború tapasztalatai nyomán - ki akart maradni egy elkövetkező világégésből.

Már volt róla szó, hogy az amerikai elnök különleges viszonyt alakított ki Nagy-Britannia haditengerészetének irányítójával, az admiralitás első lordjával, Winston Churchillel. A háború elkezdődésével ez a kapcsolat elmélyült, és bensőséges, titkos partnerséggé alakult, amikor Churchill átvette Neville Chamberlaintől a brit kormány irányítását. Franciaország legyőzése után Hitler kijelentette, hogy békére törekszik a Nyugattal. Ma már a történészek is megerősítik, hogy a náci diktátor elsősorban a bolsevik hatalom megdöntésére, és nagy, szlávok lakta keleti területek meghódítására törekedett. Hitler egyértelműen kinyilvánította, hogy a brit birodalom fennmaradását életbevágóan fontosnak tartja a fennálló világrend érdekében. Churchill azonban elutasította Hitler közeledését, mivel maga mögött tudta az amerikai elnök és az Egyesült Államok ipari és katonai támogatását.

A "Purple" megfejtése

Pearl Harbor előzményeihez tartozik, hogy egyre fontosabbá vált a titkos elektronikus hírközlés és hírszerzés. A 20. század során a titkos kódok és a rejtjelezés rendkívül sokat fejlődött. A különböző kódokat ismertető könyvek szavak ezreit és azok kombinációit tartalmazzák. A rejtjelezés modern változata a kódolásnál lényegesen fejlettebb és bonyolultabb titkosítást jelent. Valamennyi szó valamennyi betűjét jelek helyettesítik, amelyek a kombinációk végtelen lehetőségét teszik lehetővé. 1938-ban Washington megkezdte az új japán diplomáciai rejtjelrendszer észlelését, amelyet azonban kezdetben nem tudtak megfejteni, és a "Purple" (Bíbor) elnevezést adták neki. Az amerikai szakértőknek azonban két év alatt fokozatosan sikerült megbirkózni ezzel a feladattal. Az angol ABC huszonhat betűből áll. Egy átlagos japán újság, vagy könyv elolvasásához 2-3000 japán szótag- és szójel ismerete szükséges. A japán írásjelek tehát szót, vagy szótagot jelölnek. A "Purple"-t megfejtő amerikai szakértő csoport William F. Friedmanvezetésével felismerte, hogy a japán rejtjelezés titka nem egy mechanikus forgórész, hanem egy elektromos jelfogó és szabályozó relay-rendszer, amely a telefonhoz hasonlóan működik. Ennek alapján egy olyan gépet szerkesztettek, amely két elektromos írógépből állt. Az észlelt és megfejtett japán üzenetet az egyik írógép legépelte, az elektromos impulzusok keresztül haladtak egy kapcsolótáblán. A fordításra kész japán szöveg pedig a második írógépen került kinyomtatásra. Ez a rejtjelezést megfejtő, desifrírozó gép 1940. augusztusában már kész volt, azaz 16 hónappal a Pearl Harbor elleni japán támadást megelőzően az amerikai katonai és politikai vezetés rendelkezésére állt.

A brit hírszerzés és Pearl Harbor

A brit hírszerzés II. világháború alatti tevékenységéről szóló hivatalos kiadvány a British Intelligence in the Second World War (Brit hírszerzés a II. világháborúban) 5 kötetből áll, és Oxford, valamint Cambridge legkiválóbb szakértői állították össze. E tekintélyes és a hivatalos álláspontot képviselő kiadvány 2. kötete szerint, amikor megfejtették a németek Enigma elnevezésű rejtjelrendszerét, akkor számos információt szereztek a német titkos üzenetek megfejtése révén. 1941. tavaszától az amerikai haditengerészeti és hadügyminisztérium kislétszámú szakértői csoportot állomásoztatott Londonban, hogy meggyorsítsák az információcserét az illetékes brit hírszerző szervekkel. Nyilvánvaló, hogy már korábban is folyt a titkos hírszerzési adatok kölcsönös átadása London és Washington között, de 1941. tavaszától ez minőségileg új szakaszba lépett, ami szintén arra utal, hogy Roosevelt Amerika háborúba való beléptetésének az előkészítését nemcsak Amerikából, de Nagy-Britanniából is folytatta. Ugyancsak a 2. kötet tartalmazza, hogy a brit miniszterelnök 1941. júniusában elrendelte azoknak az Enigma útján szerzett értesüléseknek a Washingtonba való továbbítását, amelyek a német tengeralattjárókra vonatkozó instrukciókat tartalmazták. Ezekben volt előírva az, hogy a német tengeralattjáróknak milyen magatartást kell tanúsítaniuk az Atlanti-óceánon közlekedő amerikai hajókkal szemben.

Rendkívül fontos információ Hitler kijelentése az Amerika elleni hadüzenetről, amelyet ugyancsak a 2. kötet tartalmaz. Eszerint: "1941. augusztusában Japán berlini nagykövete jelentést tett Tokiónak egy Hitlerrel folytatott beszélgetésről, amelyben biztosította őt, hogy "amennyiben összeütközésre kerül sor Japán és az Egyesült Államok között, Németország haladéktalanul háborút üzen az Egyesült Államoknak". A japán távirat szövegét elolvasva a miniszterelnök megerősítést kér arra vonatkozóan, hogy az elnök is látta-e ezt a táviratot." A brit rejtjelező szolgálat főnöke válaszolta, hogy Washington megkapta a megfejtett szöveget. Itt az a kiemelkedően fontos körülmény, hogy Roosevelt egyenesen Hitlertől magától tudta - Japán közvetítéssel -, hogy Németország hadat fog üzenni az Egyesült Államoknak, ha háborúra kerülne sor Japán és Amerika között. Rendkívül figyelemre méltó, hogy a brit hírszerzésnek ez a hivatalos kiadványa mit ír a Pearl Harbor elleni támadásról. Ez a szöveg olvasható ugyancsak a 2. kötetben: "Ami a japán támadást illeti, az 1941. közepe utáni japán szándékokról elérhető hírszerzési adatok elemzése meghaladja e kötetnek az illetékességikörét." Ez egyszerűbb szavakkal annyit jelent, hogy a hivatalos kiadvány nem óhajt foglalkozni a japán oldalról megszerzett adatok ismertetésével és elemzésével arra hivatkozva, hogy erre nincs felhatalmazva, és ez meghaladja jogosultsági körét. Azaz ami titok, az maradjon továbbra is titok. Annyit azonban még megemlít, hogy az amerikai hatóságok számára elérhető hírszerzési adatok 1946-ban kongresszusi vizsgálat tárgyát képezték, és az ezekről a vizsgálatokról készült és 1962-ben közzétett tanulmány a következő végeredményre jutott: "A Pearl Harbor elleni támadás volt a japán háborús tervezés egyetlen része, amely váratlanul érte Washingtont." Az 5 kötetes mű lényegét összegző 5. kötetről a Cambridge University Press című lap megállapítja: "A sorozat első három kötete ismerteti azokat a hírszerzési csatornákat, amelyek a szövetségeseknek összehasonlíthatatlan betekintést nyújtottak az ellenség képességeibe és szándékaiba. Az 1990-ben publikált utolsó kötetet részben az előző négy áttekintésének és a titkosítás alól azóta felszabadított anyagok közlésének szánták. De egyetlen egy szó sincs Pearl Harborról."

Azért foglalkoztunk részletesen a brit hírszerzésnek ezzel az enciklopédiájával, hogy szemléltessük: a hivatalos történetírás még ma sem teszi lehetővé, hogy megismerhessük a Pearl Harborra vonatkozó titkos dokumentumokat. Ez még ma is kényes kérdés. Amerika népének, valamint a világ közvéleményének meg kell elégedniük a nagyon is kétes értékű kongresszusi vizsgálat számos ponton bizonyítottan téves és félrevezető megállapításaival.

A fentieket támasztja alá egy másik szemtanú könyve, amelyet Edwin D. Layton ellentengernagy írt, és 1985-ben jelent meg. Layton ellentengernagy volt illetékes 1940. december 7-től egészen a háború végéig a Japán katonai képességeire, stratégiai céljaira és hadműveleti terveire vonatkozó információk beszerzéséért, a csendes-óceáni amerikai flotta parancsnoksága részére. Layton írja, hogy "a JN-25" (ez a japán haditengerészet kódja) üzenetek közül egyetlen egy eredetinek a megfejtése sem lelhető fel, vagy van mentesítve a titkosítás alól. Azt is meg kell jegyezni, hogy az 1945-ben Pearl Harbor ügyében lefolytatott kongresszusi vizsgálatok során egyiket sem terjesztették elő és vették figyelembe."

Egy másik szerző, A. A. Hoehling, a haditengerészeti hírszerzés tisztje a következőket írja a "The Week Before Pearl Harbor" (a Pearl Harbor előtti hét) című könyvében: "Egy akkori hírszerző tiszt, aki most magas beosztásban van a haditengerészetnél, mondotta e könyv írójának, hogy egyik reggel hivatala páncélszekrényéből számos (lehallgatott japán) üzenet rejtélyes körülmények között eltűnt. Ő soha többé nem találta meg azokat."

A már idézett Layton ellentengernagy azzal mentegeti Marshall tábornokot, a hadsereg vezérkari főnökét és Stark admirálist, a haditengerészet vezérkari főnökét, hogy Roosevelt elnök - az amerikai fegyveres erők legfőbb parancsnoka - hűséges kiszolgálóiként egy bénító hálóba gabalyodtak. A kényszerítő körülmények csapdájára való hivatkozás nagyon enyhe megítélés. Stark admirálist, aki FDR közeli barátja volt, Pearl Harbor után Londonba küldték, ahol kényelmes állás - az európai tengeri műveletek irányítása - várt rá. Marshall tábornok sok más katonát megelőzve ötcsillagos tábornokként egyenruhában szolgáló diplomata lett. Walter Bedell Smith tábornok pedig az ugyancsak sok fokozaton átugró Dwight Eisenhower tábornok, az Európában harcoló amerikai hadsereg főparancsnoka mellett a vezérkari főnök lett. Layton tragédiának minősíti, hogy olyan kulcsfontosságú személyiségek, mint Marshall, meg Stark arra kényszerültek, hogy csatlakozzanak az igazság elleplezéséhez, és bűnbaknak dobják oda az ártatlanHusband E. Kimmel tengernagyot és Walter Short tábornokot. Azt a két parancsnokot, aki felelős volt Pearl Harbor védelméért. Ez ellen a nyilvánvaló igazságtalanság ellen nyíltan fellépett Yarnell, Richardson, King, Standlay és Halsey tengernagy. Ez jelzi, hogy milyen mély ellenszenvet és elutasítást váltott ki ártatlan emberek meghurcolása. Sem Kimmel, sem Short nem érdemelte meg azt a meghurcolást, amin keresztül kellett menniük. Igaz, a kibontakozó ellenségeskedés láttán Kimmel és Short megtehette volna, hogy - az éles riadót még el nem érő - maximális készültségben tartsák a parancsnokságuk alatt álló tengerészeti és szárazföldi erőket. Ezért talán felelősség terheli őket, de csak ezért.

A "Bomb Plot"

A két parancsnokot tájékoztatni kellett volna arról, amit amerikai hírszerzési körökben "Bomb Plot" (bomba összeesküvés) néven emlegetnek. Ezt az üzenetet Hawaii szigeteken vették a hadsereg Oahu szigeténél lévő megfigyelő állomásán. Ez fogta el a Tokió és a honolului japán konzulátus között váltott üzeneteket, amelyeket rádió útján továbbítottak. 1941. szeptember 24-én Tokió ezen az úton arra kérte a honolului japán konzult, Nagao Kitát, hogy adjon pontos leírást Pearl Harbor beosztásáról, a fegyverraktárakról, a közeli hajózási lehetőségekről, továbbá a hadihajókról, a repülőgép anyahajókról, a lehorgonyzott hajókról, ezek típusairól, és még arról is, hogy mikor állomásozik egymás mellett több hajó. A megfejtett üzenetet San Franciscóba juttatták, ahol a hadsereg hírszerzési szolgálata, a SIS, szakemberei is megkapták. A tokiói kívánság nem sok kétséget hagyott Japán szándékai felől. Egyértelműen légitámadás előkészítésére utalt. Ami azonban rendkívül fontos, hogy ez a megfejtett üzenet soha sem került vissza a Hawaiin állomásozó parancsnokság vezetőihez. Hogy a hadsereg, vagy a politikai irányítás szolgálati rendjében hol született meg a tájékoztatás visszatartására vonatkozó döntés, és ki hozta azt, a mai napig szigorúan rejtve tartott titok.

John Toland 1982-ben megjelentetett "Infamy" (Álnokság) című könyvében írja: "Nem világos, hogy a haditengerészeti minisztérium és a hadügyminisztérium miért tartotta vissza az életbevágóan fontos üzeneteket 1941. nyarától november végéig Kimmeltől és Shorttól. Lehet, hogy azért, mert Marshall attól tartott, a japánok rájönnek: az Egyesült Államok megfejtette a Purple kódot. A hírszerző tisztek ösztönösen hajlamosak az új információk csaknem megszállott eltitkolására, vagy a szolgálatok és a minisztériumok közötti rivalizálás is okozhatta a visszatartást." Toland szerint Marshall és Stark szükségesnek tartotta a háborút Hitler és Mussolini ellen, de mindkettő erőteljesen ellenezte Japán bátorítását azon az alapon, hogy sem a hadsereg, sem a haditengerészet még nincs felkészülve a kétfrontos háborúra. Egészen a Cordell Hull külügyminiszter által Tokiónak elküldött ultimátum időpontjáig, 1941. november 27-ig, Marshall és Stark is arra ösztönözte Rooseveltet, hogy mérsékelt magatartást tanúsítson. Tény az, hogy a Japánnak címzett végső tárgyalási üzenet két változatban, egy enyhébb és egy keményebb szöveggel készült el. FDR azonban Hull hajthatatlan - maximális követelményeket támasztó - szövegváltozatát fogadta el.

Ami Roosevelt elnököt illeti, szorosan együttműködött a hadüzenet nélküli háborúban szövetségesével Churchill-el. Marshall, Stark és még néhány más katonai vezető előnyösebbnek találta volna, ha Amerika közvetlenül Németországgal kerül háborús állapotba, és ez ellen FDR-nak sem volt kifogása, de ugyanakkor tisztában voltak azzal is, hogy 1941. nyarától kezdődően a csendes-óceáni összecsapás már elkerülhetetlenné vált. Mindkét vezérkari főnök azt is tudta, hogy mindenki mást megelőzően ők elsősorban az elnöknek tartoznak lojalitással, aki vezérkari főnöki pozíciójukba kinevezte őket, és aki az amerikai haderő legfőbb parancsnoka az amerikai alkotmány értelmében.

Május 27-én Roosevelt deklarálta, hogy az Egyesült Államok külkapcsolatait illetően meghatározatlan ideig szükségállapotban van. 1941. június 16-án elrendelte a német és az olasz konzulátusok bezárását Amerikában. 1941. július 25-én pedig elnöki rendelettel befagyasztotta az Egyesült Államokban található japán követeléseket, és zároltatta a japán vagyont. Ez a rendelkezés túlment minden korábbi Japán ellen foganatosított kereskedelmi korlátozáson. Ez gyakorlatilag leállította a két ország közti kereskedelmi kapcsolatot. Ez olyan lépés volt, amelyhez Japán már gazdaságilag nem tudott alkalmazkodni. De legalább ennyire fontos volt az, hogy ez rendkívül megalázta ezt a nemzeti önbecsülésére mindig sokat adó nemzetet. 1941. augusztus 9-én az Új-Founlandon megtartott Roosevelt-Churchill találkozón brit részről erősen hangsúlyozták azt a veszélyt, hogy Japán támadást intézhet a Csendes-óceán délnyugati térségében. Itt készült el annak az angol-amerikai deklarációnak a tervezete, amely ennek a japán előrenyomulásnak a feltartóztatását célozta. Azért, hogy ennek a deklarációnak a rendelkezéseit végre lehessen hajtani, az elnöknek felhatalmazást kellett volna kérnie az amerikai törvényhozástól, hogy annak hozzájárulásával a legjobb belátása szerint rendelkezhessék az amerikai fegyveres erőkkel. Az elnök azonban elutasította azt, hogy konzultáljon a kongresszussal. Saját kezdeményezésére és felelősségére a japán kormány tudomására hozta, hogy amennyiben fegyveres erői délnyugat felé előrenyomulnának, akkor az Egyesült Államok különböző ellenlépéseket fog foganatosítani attól sem riadva vissza, hogy háborúra kerüljön sor Amerika és Japán között. Ezek egyértelműen nem egy olyan elnök szavai és lépései, aki mindent elkövet azért, hogy Amerikát távol tartsa a háborútól. FDR ekkor már elszánta magát a Japánnal való megmérkőzésre, és ezt a teljes bizalmát élvező néhány közeli munkatársa is tudta.

Amióta 1941. december 7-én reggel 7 óra 30-kor fölrobbantak Pearl Harborban az első japán bombák, tart a történészek vitája, hogy ki volt és mibe beavatva fel egészen az elnökig. Az egyik könyvet, amely a végső igazság kimondására vállalkozott Pearl Harbor kérdésében, 1992-ben publikálták. A két szerző Henry C. Clausen és Bruce Lee. Lee a 2. világháború idején őrnagyként szolgált és Henry Stimson, az akkori hadügyminiszter, 1944-ben őt nevezte ki annak a vizsgálóbizottságnak a vezetőjévé, amelynek meg kellett állapítani kik a felelősök Pearl Harbor tragédiájáért. Ez már a második vizsgálatot volt, mert az elsőt még Roosevelt rendelte el 1941. december 18-án. Ezt kényszerből tette, mert a kongresszusban, amikor ismertté vált a nagyarányú veszteség, nyomban követelni kezdte néhány törvényhozó a példátlan katasztrófa alapos kivizsgálását. Először 1941. december 9-én Knox haditengerészeti miniszter repült a helyszínre. Visszatérve Amerikába december 15-én tanácskozott az elnökkel. Megállapodtak, hogy a hadititok megtartására hivatkozva nem hozzák nyilvánosságra a veszteségeket. Knox azonban rákényszerült arra, hogy a sajtó képviselőivel közöljön néhány adatot: a japánok elsüllyesztették az Arizona sorhajót, és a Jutah célponthajót, továbbá három torpedórombolót és egy segédhajót. Az Oklahoma sorhajó felborult, de azt helyreállítják. Elpusztult 2897 tengerész, és katona. A bűnösöket is megnevezték, Kimmel tengernagyot és Short tábornokot, mindkettőt azonnal leváltották.

Roosevelt azonnal felismerte, hogy a kivizsgálásra vonatkozó javaslatok veszélyesek a kormányzat, és személy szerint az ő pozíciója számára is. A kormánynak nehéz lett volna ellenőrzése alatt tartania a vizsgálódó szenátorokat és képviselőket. FDR ezért elébe vágott az eseményeknek, és december 16-án öttagú elnöki vizsgálóbizottságot nevezett ki, amelyet O. Roberts, a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese vezetett. Roberts arról volt ismert, hogy egy olyan háború indítását szorgalmazta, amelynek eredményeként létrejöhet egy központi irányítás alatt álló világállam. A bizottság többi tagja is szoros kapcsolatban állt a kormányzattal. A két nyugalmazott ellentengernagy W. Stanley és J. Reeves - érintettként - nem volt abban a helyzetben, hogy azért bírálja a kormányt, mert az a Hawaii szigeteken nem gondoskodott a megfelelő katonai készültségről. A két ellentengernagy ugyanis közvetlen felelősséget viselt korábban a hadiflotta támaszpontjainak a védelmi képességéért. Tagja volt még a bizottságnak F. McCoy nyugalmazott vezérőrnagy a Külpolitikai Társaság vezetője, aki szintén Roosevelt hűséges hívei közé tartozott. A bizottság ötödik tagja D. McNerney még szolgálatban álló brigádtábornok volt, Marshall vezérkari főnök közvetlen tanácsadója. A bizottság azt tekintette feladatának, hogy megvédje a kormányt és a hadvezetést és lehetőség szerint mindenért Kimmel tengernagyot és Short tábornokot tegye felelőssé. O. Roberts már csak hivatásánál fogva is kiválóan ismerte az amerikai jogrendszert, ennek ellenére nem hallgatott ki fontos tanúkat, és mellőzte a leglényegesebb okmányok áttanulmányozását. A bizottság tagjai nem tudtak a "csodaként" emlegetett rejtjelmegfejtő gép létéről, és nem is voltak kíváncsiak azokra az okmányokra, amelyekhez az amerikai vezetés a rejtjelmegfejtési szolgálata révén jutott. Roberts a háború után még azt is kijelentette, hogy "akkor sem vettem volna fáradtságot, hogy elolvassam a lehallgatott japán okmányokat, ha megmutatták volna nekünk". A bizottság olyan jelentést készített, amit FDR azonnal jóváhagyott.

A jelentést 1942. januárjában hozták nyilvánosságra, és ekkor a közvélemény megtudhatta, hogy az Egyesült Államok politikai és katonai vezetőit csak dicséret illeti. "A külügyminiszter - hangzott a jelentés - teljesítette a kötelességét, a legrészletesebben informálta a hadügyminisztérium és a haditengerészeti minisztériumot a nemzetközi helyzetről és mindent közölt velük a Japánnal folytatott tárgyalások menetéről és esetleges befejezéséről. A hadügyminiszter és a haditengerészeti miniszter maradéktalanul teljesítette kötelességét, gyakran tanácskozott a külügyminiszterrel és egymással, értesítette a hadsereg és a flotta törzseit a Japánnal folyó tárgyalásokról és lényeges következményekről."

Érdemes kitérni rá, hogyan magyarázták meg azt, hogy 1941. december 7-én miért késlekedtek Marshall vezérkari főnök figyelmeztetésének az időben való gyors továbbításával: "Figyelembe véve a korábbi figyelmeztetéseket és parancsokat, ez csak pótlólagos figyelmeztetés volt. Ha a figyelmeztetés idejében megérkezett volna, akkor sem hajtott volna sok hasznot, mert a helybeli parancsnokok a figyelmeztetés feltételezett időpontja előtt nem foganatosítottak olyan intézkedéseket, amelyek lehetővé tették volna a támadás hatásos visszaverését."

Ez a bizottság a japánok sikerének a fő okát abban jelölte meg, hogy a helyi parancsnokok, Kimmel tengernagy és Short tábornok "nem teljesítette a kötelességét". A bizottság úgy vélte, "egyikük sem tudta kellőképpen megérteni a helyzet komolyságát." A bizottság említést tesz még arról, hogy Japán megszegte a nemzetközi jogot, hogy az Egyesült Államok korlátozta bizonyos kémkedési módszerek alkalmazását. Ennek a jelentésnek természetesen nagy nyilvánosságot biztosítottak, az elnök köszönetét fejezte ki Robertsnak az "alapos és részletes vizsgálatért". Most már mindenki tudhatta kik az igazi bűnösök, akik hallatlan szégyent hoztak erre az országra. Ezt követően valóságos kampány indult Kimmel és Short ellen. A bűnbaknak odadobott két főtiszt próbált védekezni, de a hajsza folytatódott ellenük. 1942. március 1-én Kimmelt és Shortot nyugdíjazták, és bejelentették, hogy amikor "a közérdek és a biztonság lehetővé teszi" hadbíróság elé állítják őket. Ez a döntés azt jelentette, hogy tetteikről, vagy tétlenségükről számot kell majd adniuk a hadbíráknak, de addig kötelesek hallgatni. Más szóval a két főtisztnek befogták a száját.

Az idő múlásával mindketten makacsul követelték, hogy állítsák már bíróság elé őket. De semmilyen jogi akciót nem kezdeményeztek ellenük. Az érvényben lévő amerikai törvények értelmében azokat a személyeket, akik olyan bűnt követtek el, mint amilyennel Kimmelt és Shortot vádolták, két éven belül bíróság elé kellett állítani. Amikor 1943. decemberében lejárt ez a határidő, a kongresszus 6 hónappal meghosszabbította azt. 1944. június 13-án a washingtoni törvényhozás újabb külön határozattal még 6 hónappal meghosszabbította. A kongresszus egyben követelte, hogy a hadügyminiszter és a haditengerészeti miniszter folytasson újabb vizsgálatot Pearl Harbor katasztrófája ügyében. Az amerikai törvényhozók közül nagyon sokan elégedetlenkedtek a Roberts-féle jelentéssel és annak következtetéseivel.

Az ügy iránti érdeklődés összefüggött az ekkor folyamatban lévő elnökválasztási kampánnyal. A republikánusok érdeklődését Harry Truman szenátor, a demokraták alelnökjelöltje megpróbálta elaltatni, de csak olajat öntött a tűzre. 1944. augusztusában a "Collier's Magazine"-ban Truman kifejtette, hogy Kimmel és Short ellenséges viszonyban voltak, ezért nem tudták megteremteni az összhangot a flotta és a hadsereg között. Ritkán találkoztak, rendszerint beérték táviratokkal és rádióüzenetekkel. Ez a teljesen alaptalan vád arra késztette Kimmelt, hogy megszegje két és fél éve tartó hallgatását. A tengernagy felháborodottan tiltakozott Trumannál: "Az Ön gyanúsításait, hogy Short tábornok és én nem beszéltünk egymással, nem helytállóak. Az Ön kijelentései, hogy mi állítólag nem működtünk együtt és nem hangoltuk össze tetteinket, szintén hazugok... Mindaddig, amíg nem állok bíróság elé nyilvános tárgyaláson, rendkívül igazságtalan ismételgetni az ellenem felhozott hazug vádakat, amikor a hivatalos szervek állandóan megfosztanak engem attól a lehetőségtől, hogy nyilvánosan megvédjem magam." Kimmel átadta a levelet a sajtónak. Truman nem válaszolt Kimmelnek, és a sajtónak azt állította, hogy a vádat bizonyító okmányok vannak a kezében. Tekintettel Pearl Harbor nagy politikai súlyára, a hadügyminiszter és a haditengerészeti miniszter elhatározta, hogy újabb vizsgálatot rendel el, amely a kongresszus júniusi határozatának megfelelően a legnagyobb titokban zajlott le. A két miniszter nevében 1944. december 1-én egy rövid közleményt hoztak nyilvánosságra a bizottság munkájának eredményéről. Stimson hadügyminiszter megállapította: "A jelenleg összegyűjtött bizonyítékok semmi esetre sem teszik szükségessé, hogy pert indítsanak a hadsereg bármely tisztje ellen." J. Forrestal haditengerészeti miniszter az alábbit hozta nyilvánosságra: "Az összegyűjtött bizonyítékok nem teszik szükségessé a hadbírósági eljárást a flotta állományában lévő személy vagy személyek ellen.

A két miniszter közösen arról is nyilatkozott, hogy hibákat követtek el nemcsak a Hawaii-szigeteken, hanem hibáztak a hadügyminisztérium és a haditengerészeti minisztérium egyes munkatársai is. 1945. augusztus 29-én, amikor Truman már nem alelnök, hanem elnök volt (F.D. Roosevelt 1945. április 12-én elhalálozott) sajtóértekezletet tartott a Fehér Házban. Szobája asztalán a két minisztérium által készített jelentések voltak felhalmozva. Egy-egy példány több mint 400 oldalból állt. Truman közölte, hogy ezeket az okmányokat átadja a sajtónak, ugyanakkor azt is bevallotta, hogy nem olvasta azokat. Az asztal egy pillanat alatt kiürült. Másnap a lapok közölték a nyilvánosságra hozott okmányok sebtében készített elemzését. Ennek alapján rengeteg vádat emeltek a kormányzattal szemben. Truman rájött, hogy hibát követett el, ezért a másnapra összehívott újabb sajtóértekezletén közölte: "Nagyon figyelmesen elolvastam a jelentéseket, s arra a következtetésre jutottam, hogy mindez annak a politikának a következménye, amelyet maga az ország folytatott. Az ország nem volt felkészülve. Valahányszor az elnök megpróbálta a kongresszussal elfogadtatni a katonai felkészülés programját, mindig csökkentették. Valahányszor az elnök arról nyilatkozott, hogy fel kell készülni, mindig lehurrogták. Azt hiszem az egész országot legalább annyira kell hibáztatni, mint bármely embert azért, ami Pearl Harborban történt. Azaz Truman szerint nem a háttérhatalom titkos stratégiáját megvalósító rejtett hálózat a hibás, hanem minden amerikai. Az elnöknek ez a nyilatkozata nem csillapította le a kedélyeket.

1945. szeptember 6-án A. Barcley szenátor, aki akkor a szenátusi többség vezetője volt, javasolta, hogy állítsanak fel egy egyesített kongresszusi bizottságot a Pearl Harbor elleni japán támadás körülményeinek a kivizsgálására. Az indítványt a washingtoni törvényhozás mindkét háza egyhangúlag támogatta, mert a különböző bizottságok által készített jelentések túlságosan ellentmondóak voltak. A bizottságnak hat demokrata és négy republikánus tagja volt. 1945. november 15-én kezdték el és 1946. május 31-én fejezték be vizsgálatukat. Hetven nyílt tárgyalást tartottak, és számos zárt ülést. Az összegyűjtött anyag és jegyzet 10 millió szót tartalmazott. A 39 kötetnyi vizsgálati anyagot 1946. októberében hozták nyilvánosságra. Még ez a nagyszabású vizsgálat sem tárta fel a teljes igazságot. Charles A. Beard történész rámutat, hogy "az ügyre vonatkozó több ezer okmány, amelynek a létezéséről tudunk, szigorúan titkos maradt. Hogy mit fednek fel, ha valamikor napvilágot látnak, azt az olvasó és a történész is csak találgathatja." Ez a bizottság sem hallgatta ki az 1940-es és 1941-es év főszereplőit, Rooseveltet, F. Knoxot és Harry Hopkinst azért, mert már nem voltak az élők sorában. Stimson beteg volt. Megengedte, hogy naplójából néhány részletet bevegyenek a bizottság jelentésébe, de ő maga csak írásban válaszolt a kérdésekre úgy, ahogy jónak látta. Cordell Hull viszont hosszú nyilatkozatot tett, amelyben részletezte a nemzetközi kapcsolatokra és Japánra vonatkozó nézeteit. Egyszer vett csak részt a bizottság ülésén, de akkor sem tettek fel neki keresztkérdéseket.

A bizottság köztársaságpárti tagjai szorgalmazták a fontos tanúk megidézését és a lényeges okmányok bekérését, de minderről szótöbbséggel döntöttek. A többség megtiltotta nekik, hogy önállóan nézzék át a kormányhivatalok archívumait. Arról pedig az elhunyt Roosevelt magántitkárnője Grace Tullymaga döntött, hogy a néhai elnök magánlevéltárából mit célszerű vagy sem megmutatni a bizottságnak. Ezért sok olyan okmányt nem hoztak nyilvánosságra, amely felfedhette volna az Egyesült Államok háborúba lépésének előestéjén folytatott valódi szándékait, tényleges politikáját. A bizottság munkája során kiderült, hogy időközben eltitkoltak fontos tényeket, amelyeknek a zöme a korábbi vizsgálatok alkalmával véletlenül derült ki.

Ilyen eltitkolt tény annak a japán táviratnak a sorsa, amelyben Tokió a "szél-rejtjellel" a háború kezdetére figyelmeztetett. Ezt az okmányt a hírszerző szolgálat 1941. december 4-én az előírások szerint megküldte az Egyesült Államok politikai és katonai vezetőinek. A "szél-rejtjel" elnevezést kapta a történészektől ez az üzenet, mivel a tokiói kormány 1941. november 19-én időjárás jelentésbe rejtve kívánta tudatni az egyes japán nagykövetségekkel és missziókkal a döntését: "Rendkívüli körülmények (diplomáciai kapcsolataink megszakítása) és a nemzetközi hírközlési hálózat megszakadása esetén az alábbi figyelmeztetéseket vesszük be a Tokióból rövidhullámon sugárzott napi időjárás jelentésbe: 1. Ha a japán-amerikai kapcsolatok kerülnek veszélybe - "keleti szél, eső". 2. Ha a japán-szovjet kapcsolatok - "északi szél, felhősödés". 3. Ha a japán-angol kapcsolatok - "nyugati szél, derült idő".

Már 1944-ben a hadügyminisztérium bizottsága az eredménytelen kutatás után megállapította, hogy a távirat eredetije eltűnt a haditengerészet levéltárából. Ezt az eredetit Pearl Harbor után a helyére tették, de később egyéb okmányokkal együtt kivették, hogy bemutassák a Roberts bizottságnak. Másolatok más helyen is voltak, de azok is eltűntek. A hadügyminisztérium bizottsága azt is megállapította, hogy 1943. folyamán megsemmisítették a rádióállomás naplóit, amelyekbe feljegyezték az érkező táviratokat. A hadsereg tanúja azt vallotta, hogy a szárazföldi erők parancsnoksága soha nem kapta meg ezt a táviratot. A távirat világos útmutatás volt az Egyesült Államoknak még december 4-én. Ezért érthető ennek a táviratnak a rendkívüli fontossága. Az összefüggések világosabb megértése érdekében ki kell térnünk rá, hogy 1941. december 1-én megfejtették a japán külügyminisztériumnak azt a táviratát is, amelyben utasította londoni, hongkongi, szingapúri és manilai képviseleteit, hogy a követségeken, és a missziókon semmisítsék meg a rejtjeles távírógépeket, és égessék el a rejtjelkulcsot. A washingtoni követséggel kivételt tettek. De 1941. december 4-én a flotta rádiólehallgató szolgálata a marylandi Cheltenham-ben felfogta a rég várt jelzést, amelyet Tokióból Japán londoni nagykövetségének továbbítottak, mert azzal már rejtjelesen nem lehetett érintkezni.

Lawrence Safford másodosztályú kapitány, aki ekkor a hadügyminisztérium felderítő hivatala titkosszolgálatának a főnöke volt, így mondta el az emlékezetes esetet: "Végre itt van - mondta Cramer átnyújtva nekem a "szél-rejtjeles" táviratot. Pontosan ennek a táviratnak a lehallgatására mozgósították minden lehetőségünket. Kiemelkedő sikert arattunk. Ez az információ lehetővé tette, hogy megvédjük az amerikai csendes-óceáni flottát Pearl Harborban a váratlan támadástól, vagyis az olyan támadástól, amilyet annak idején az oroszok Port-Arthurban elszenvedtek. A flotta titkos hírszolgálata pontosan erre készült alapítása óta - a Japán elleni háborúra." Safford azt állította, hogy a lehallgatott jelzésről ("nyugati szél, derült idő", és "keleti szél, eső") azonnal jelentést tett Noyes ellentengernagynak, a flotta hírszolgálati főnökének, aki ezt a jelentést megküldte az elnöknek, a hadügyminiszternek, és a haditengerészeti miniszternek.

A kongresszus egyesített bizottsága megállapította, hogy Stimson és Forrestal, akik elégedetlenek voltak a hadügyminisztérium és haditengerészeti minisztérium által kiküldött bizottságok következtetéseivel, a háború végén saját vizsgálóbiztosaikat bízták meg újabb vizsgálat lefolytatásával. KülönösenForrestal buzgólkodott, hiszen a "szél-rejtjeles" táviratot a flotta rádióállomása hallgatta le. A haditengerészeti miniszter, Knox utóda, először olyan személyre szerette volna bízni a vizsgálatot, akinek már a tekintélye is garantálta volna a vizsgálat hitelességét. Megkérte J. Richardson tengernagyot, hogy vállalja el ezt a megbízatást. A flotta egykori parancsnoka azonban nyersen közölte, hogy meggyőződése szerint a pearl harbori katasztrófáért nagymértékben felelős Washington. Ő nem alkalmas a vizsgálat lefolytatására, mert bármilyen bizonyítékokat sorakoztatnak is fel, nem rendítik meg ezt a véleményét. Ekkor a vizsgálattal a sokkal alkalmazkodóbb Hewitt tengernagyot bízták meg. Hewitt helyettesével, J. Sonnett-tel együtt elérte, hogy azok a tisztek, akiknek 1941-ben közük volt a japán táviratok lehallgatásához és megfejtéséhez, "felfrissítették" emlékezetüket, azaz megváltoztatták korábbi vallomásaikat és kijelentették, hogy soha nem is látták a "szél-rejtjeles" rádiógramot.

Csupán Lawrence Safford kapitány makacsolta meg magát. Kitartott korábbi álláspontja mellett és rámutatott a kongresszusi bizottság előtt, hogy Sonnettnek az volt a célja, hogy megváltoztassa a Washington számára kedvezőtlen korábbi vallomásokat és rábírja a tanúkat korábbi kijelentéseik visszavonására. Ezzel Sonnett arra törekedett, hogy kétséget támasszon ott, ahol nem sikerült visszavonatnia a vallomásokat. Safford hozzátette: "Leginkább arra próbált meg engem rávenni, hogy változtassam meg a "szél-rejtjeles" táviratról tett vallomásomat, és megpróbált arról meggyőzni, hogy hallucinálok." Amikor ez nem sikerült, Sonnett, Hewit jelenlétében fenyegetőzni kezdett és közölte Safforddal: "Senki sem vonja kétségbe az Ön észbeli képességeit, ha az Ön emlékezete ilyen hosszú időn át ostoba játékot űz egy eseménnyel kapcsolatban. Az a sok tanú, akiket Ön megnevezett tagadja a "szél-rejtjeles" távirat létezését. Nem kell Kimmel tengernagy fáklyahordozójává lenni."

Az, hogy 1945. tavaszán és nyarán a hadügyminiszter és haditengerészeti miniszter utasítására megbízott nyomozók ilyen munkát végeztek, nagyon is érthető, hiszen kényes kérdés volt, hogy ki és milyen rejtjelező gép által megfejtett anyagot látott, és kinek mit adtak át 1941. december 6-án este. A felvett jegyzőkönyvek tele vannak ellenmondással. Az 1945. őszén tett vallomások ellentmondanak azoknak, amelyeket a korábbi vizsgálóbizottságok előtt tettek. 1945-ben az okmányok is bizarr játékba kezdtek. Vagy elrejtőztek, vagy eltűntek. Az események résztvevőinek az emlékezetét is úgy befolyásolták, hogy vagy semmire nem emlékeztek, elfelejtve mindent, vagy hirtelen megvilágosodott az elméjük, és emlékezetük valósággal újjászületett. Így sokszor elhangzik a jolly-joker válasz: "Nem emlékszem".

1945. áprilisában a kormány még azzal is megpróbálkozott, hogy jogszabállyal tiltsa meg annak a publikálását, hogy az Egyesült Államok legfőbb vezetőinek lehetőségük volt a japán rejtjeles okmányok megfejtésére. 1945. április 9-én 3 nappal Roosevelt elnök halála előtt a Szenátus elfogadta E. Thomas törvénytervezetét, amely 10 évi szabadságvesztést és 10.000 dolláros pénzbüntetést helyezett kilátásba azoknak, akik amerikai vagy külföldi rejtjeles dokumentumokat nyilvánosságra hoznak. A republikánusok rájöttek, hogy a túlzott államtitok védelem ürügyén a kormány a saját jogellenes tetteit kívánja rejtegetni. Ezért meghiusították a törvényjavaslat elfogadását. Ily módon a kongresszusi bizottság több mint 700 lehallgatott és megfejtett japán táviratot tanulmányozhatott át.

Az egyesített kongresszusi bizottság azonban nem tudott egységes álláspontra jutni. A jelentést a bizottság hét tagja írta alá, a nyolcadik, F. Keefe képviselő, fenntartásokkal csatlakozott az aláírókhoz. Ezt a jelentést nevezték el "többségi jelentésnek". A bizottság két másik tagja, O. Brewster ésH. Ferguson köztársasági párti szenátorok külön jelentést állítottak össze, az övéké lett az un. "kisebbségi jelentés". A többségi jelentés készítőinek el kellett dönteniük, hogy alátámasztják-e O. Roberts vizsgálatának következtetéseit, és tisztára mossák-e a kormányt? Ez egyben azt is jelentette, hogy az egész felelősséget Kimmel ellentengernagy és Short tábornok nyakába varrják. Ebben az esetben a két helyi parancsnokot hadbíróság elé kell állítani. A másik változat, amit választhattak az volt, hogy helyesnek ismerik el a hadügyminisztérium és a haditengerészeti minisztérium 1944-ben folytatott vizsgálatának az eredményeit. Ez esetben a politikusok felelősségét kellett volna megállapítani. Az első út azért nem volt járható, mert az összegyűjtött anyag nem tette lehetővé, hogy bíróság elé állítsák a Hawaii-szigetek egykori parancsnokait. A második utat azért nem választhatták, mert nem volt elegendő leleplező dokumentum ahhoz, hogy a politikusok felelősségét kellően alátámasszák. A legegyszerűbb volt Pearl Harborért a japánokat okolni. A többségi jelentés az Egyesült Államok külpolitikáját nem tartotta provokatív természetűnek, amely ürügyet adhatott volna Japánnak a támadásra. Ezzel kapcsolatban a következőt írja a jelentés:

"A bizottság sem működése előtt, sem alatta nem talált semmilyen dokumentumot, amely alátámasztotta volna azt a vádat, hogy az elnök, a külügyminiszter, a hadügyminiszter és haditengerészeti miniszter csábította, provokálta, ösztönözte, vagy kényszerítette Japánt az Egyesült Államok elleni támadásra, hogy a hadüzenetet könnyebb legyen elfogadtatni a kongresszussal. Ellenkezőleg minden adat azt bizonyítja, hogy méltóképpen teljesítették kötelességüket, és külpolitikánk magasztos hagyományaival összhangban kamatoztatták tehetségüket, és látták előre a jövőt." Tehát a politikusokat teljesen tisztára mosták.

Mindebből az is következik, hogy a katonák voltak a hibásak. Elsők között természetesen a Hawaii-szigetek parancsnokai, akik "nem tudták a Washingtonból kapott figyelmeztetések figyelembevételével teljesíteni kötelességüket." A többségi jelentés felsorolja, hogy mit kellett volna tenniük, amit azonban mégsem tettek meg. Ezután megint jön egy felelősséget csökkentő következtetés, hogy a hibák "megítélésbeli tévedésekből, nem szolgálati hanyagságból" származtak. Ez a megfogalmazás mentette meg Kimmelt és Shortot a bírósági eljárástól. Hibásnak tartotta a jelentés a hadügyminisztérium operatív osztályát, valamint a hadsereg és a flotta hírszerző szolgálatának a munkatársait. F. Keefe különvéleményében arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyesített bizottságnak nem bocsátottak a rendelkezésére sok fontos információt. Úgy vélte, hogy "a tényeket - talán nem is szándékosan - úgy válogatták össze, hogy az egész felelősséget a Hawaii-szigetekre hárítsák, és csökkentsék azt a felelősséget, amelyet igazságosan Washingtonra kellett volna hárítani." Keefe szerint a tragédia alapja a titkos diplomácia volt. A jövőben a népnek és a kongresszusnak tudnia kell, hogy az amerikai diplomácia milyen közel vitte a dolgot a háborúhoz, levonja a következtetést is, ahhoz, hogy el lehessen kerülni egy újabb Pearl Harbort, szorosabb együttműködésre van szükség az amerikai közvélemény és az amerikai diplomácia között. Keefe azt is leszögezte, hogy a fő bűnösök nem a katonák voltak, hanem a politikusok.

A kisebbségi jelentés viszont a pártközi harc szempontjait tükrözte, és ez korlátait is megvonta. A republikánus szenátorok mégis mélyebbre ástak. Történelmi visszapillantást tettek a Pearl Harbort megelőző eseményekre és megállapították, hogy a japán támadás nem érhette váratlanul az amerikai kormányt. Szerintük a katasztrófáért közvetlenül felelős Roosevelt, Stimson, Knox, Marshall, Stark és Gerow, továbbá Kimmel és Short. Alaptalannak nevezik és elutasították Truman elnök azon kijelentését, miszerint az amerikai társadalom egészét legalább annyira kell hibáztatni, mint bármely embert a Pearl Harborban történtekért, mert az amerikai népnek semmilyen elképzelése nem volt az akkor folytatott politikáról és a foganatosított lépésekről. A külpolitikát illetően megállapították: "Cordell Hull külügyminisztert, aki a Japán-Amerikai tárgyalások középpontjában állt, súlyos felelősség terheli azokért a diplomáciai eseményekért, amelyek a Pearl Harbor elleni támadás elkerülhetetlenségéhez vezettek. Ő azonban nem töltött be semmilyen funkciót a hadvezetés függelmi láncolatában, amely a főparancsnoktól a Hawaii-szigetek parancsnokáig felelős volt Pearl Harbor védelméért." Mindkét jelentés egyetértett az Egyesült Államok külpolitikájának a felmentésében, noha a titkos irattári anyagoknak csak egy töredékét ismerhették meg a vizsgálóbizottság tagjai.

1962-ben nyilvánosságra hozták a Pearl Harborra vonatkozó okmányok gyűjteményét. Kimmel az összeállítókhoz írott levelében kijelentette: "Soha nem tették lehetővé számomra, hogy teljes egészében átnézzem a haditengerészeti minisztériumban és a Fehér Házban őrzött Pearl Harborral kapcsolatos okmányokat. Nem engedélyezték, hogy átnézzem az un. Fehér Ház dossziét, amelyben bizonyára benne vannak Rooseveltnek Churchillhez intézett üzenetei... Véleményem szerint, noha én érdekelt személy vagyok, nincs kétség afelől, hogy Roosevelt tudott a Japánok terveiről, hogy meg akarják támadni a flottát Pearl Harborban, a tervezett támadás időpontját is ismerte és szándékosan titkolta el a Hawaii-szigetek parancsnokaitól, hogy a támadás megtörténjék.

A hivatalos történetírás még ma is kitart amellett, hogy a japán támadás váratlanul érte az Egyesült Államokat. A.J.P. Taylor: "A Háború urai" című1977-ben írott és 1998-ban magyarul is megjelent (Scolar Kiadó) könyvében a 129. és 130. oldalon így írja le a történteket:

"Valóban háborúba csalta Roosevelt Japánt és az amerikai népet? Biztos vagyok benne, hogy nem. Hibákat persze elkövetett. Gazdasági embargót vezetett be Japán ellen, ami tagadhatatlanul egy késleltetett hadüzenetnek számít. Tény azonban, hogy a Pearl Harbor elleni támadás valóban meglepetés volt, Roosevelt nem sejtette előre. Nézzük meg röviden, hogy miért is volt ez a hadművelet annyira váratlan!

A Pearl Harbor elleni támadás előtt a japán haditengerészet már két hete folyamatosan szüneteltette a rádióüzeneteket. Emiatt teljes képtelenség azt állítani, hogy az amerikaiak üzeneteket dekódolhattak. Mindössze annyit tudtak, hogy Japán valahol megindítja a háborút. Az utolsó pillanatban - amikor Japán ultimátumot küldött az Egyesült Államoknak - egy amerikai rejtjelező tiszt rájött, hogy valószínűleg Pearl Harbort fogják megtámadni. Ezt abból gondolta, hogy 1 órakor, amikor is az üzenetet átadják Washingtonban - éppen Pearl Harborban kel fel a nap. A tiszt azonnal közölte a gyanúját főnökével, Stark admirálissal. Stark azonban így szólt: »Pearl Harbor védelme a hadseregre tartozik.« Így az ügy átkerült Marshall tábornokhoz, a hadsereg parancsnokához. Marshall azonban éppen lovagolt. Visszatérésekor elolvasta az üzenetet, majd így szólt: »Óh, figyelmeztetnünk kell őket, hogy egy órán belül támadást intéznek ellenük.« Ám észre kellett venniük, hogy a hadsereg jelzőberendezései nem működnek. Arról már szó sem lehetett, hogy a tengerészetet kérjék meg az üzenet továbbítására: »Nem fogom a haditengerészetet megkérni, túl megalázó lenne.« Így hát a kereskedelmi vonalakat használva küldték el a figyelmeztetést. San Franciscóban a távirat legalább negyed órán át vesztegelt, és csak ezután jutott el a Pearl Harbor-i távírdába. Ott átadták egy hírnöknek, aki történetesen éppen japán volt, hogy vigye el a parancsnokságra. A hírnök pedig hűségesen felpattant a biciklijére, és éppen úton volt, amikor a bombázás megkezdődött.

Pearl Harborral mindenesetre megoldódott Roosevelt problémája, hiszen a japán támadás - és az azt követő német ultimátum - nélkül - nemigen tudta volna az amerikaiakat bevonni a háborúba."

Érdemes még egy bekezdést idézni A.J.P. Taylortól, amikor Roosevelt döntési módszereiről ír. Taylor megemlítette, hogy Roosevelt gyakran hirtelenül, minden előzetes figyelmeztetés és magyarázat nélkül jelentette be döntését. Egy amerikai történész adatai szerint Roosevelt összesen 22 fontos alkalommal hozott úgy döntést, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta szaktanácsadóit. Ezután így folytatja Taylor:

"Az első döntést a háború kitörésekor hozta meg, és ezzel legalább két évre meg is határozta annak menetét. Ekkor hallgatott a hivatásos tanácsadókra: az európai háború került a legfontosabb helyre. Nagyon meglepő - főleg ha figyelembe vesszük a Pearl Harbor-i eseményeket - hogy az amerikaiak nem a Japán elleni intézkedésekhez ragaszkodtak először. Roosevelt érve rendkívül egyszerű volt: »Németország a nagyobb ellenség, ha tehát legyőztük a németeket, akkor a japánok ellen fordulhatunk.«"

Hány figyelmeztetést kapott az Egyesült Államok Pearl Harbor előtt?

Az idézett hivatalos történészi álláspont ma is iskolai tananyag az Egyesült Államokban, de Magyarországon is. Az Egyesült Államokban azonban létrejött az un. Revizionista Történész iskola, amely azt igyekszik tényekkel és dokumentumokkal alátámasztani, hogy Roosevelt, aki be akart lépni a háborúba szándékosan nem értesítette a Hawaii-szigetek parancsnokságát a készülő japán támadásról. Amikor pedig ez a támadás bekövetkezett, az elnök ürügyül használta fel arra, hogy a háborúból kimaradni óhajtó amerikai népet rábírja a fegyveres harcra. Ennek a történészi iskolának a megalapítója Charles A. Beard azt a kérdést teszi fel, hogy az amerikai demokráciában a kormány miért nem tartozik felelősséggel a népnek. Beard két könyvet is szentelt ennek a témának. 1948-ban bekövetkezett halálát követően Harry Elmer Barnes professzor vitte tovább a revizionista irányzatot. Ezeknek a történészeknek a kiemelkedő tagjai Ch. Tansill, F. Sanborn, G. Morgenstern szerint Roosevelt háborút akart és úgy manőverezett, hogy bevonja az Egyesült Államokat a tengelyhatalmak elleni harcba. A revizionista történészek azt is állítják, hogy a háborút el kellett volna kerülni, mert a helyzet a hadműveletek befejezése után rosszabbul alakult, mint ahogy azok kompromisszumos politika esetén alakulhattak volna.

Foglaljuk össze időrendben a beérkezett figyelmeztetéseket:

1941. január 27. A tokiói perui nagykövet közli az amerikai követség harmadtitkárával: megbízható forrásból tudomást szerzett arról, hogy elkészült egy háborús terv, amelynek része egy Pearl Harbor elleni meglepetésszerű támadás. Ezt az információt megküldték az amerikai külügyminisztériumnak, a haditengerészet hírszerző szolgálatának, valamint Kimmel ellentengernagynak Hawaiiba.

1941. március 31. A haditengerészet jelentést készít, amelyben megállapítja, hogy ha Japán támadást intéz az Egyesült Államok ellen, akkor várhatóan repülőgép anyahajókról intéz csapást Pearl Harbor ellen.

1941. július 10. A tokiói amerikai katonai attasé jelenti, hogy a japán haditengerészet titokban a hadihajók elleni torpedótámadást gyakorolja Ariake öbölben, amely nagyon hasonlít Pearl Harbor fekvésére.

1941. augusztus 10. Egy magasrangú brit hírszerző "Tricycle" közölte az FBI-vel, hogy folyamatban vannak a Pearl Harbor elleni támadás előkészületei. Az FBI azt válaszolta neki, hogy "közlései túlságosan fontosak és komplettek ahhoz, hogy hihetőek legyenek. Az átadott információ minden részletre kitért, hol, mikor, hogyan és ki által történik a támadás. Ez az egész így csapdának tűnik."

1941. szeptember 24. Az un. "bomb plot" (a bomba összeesküvés) üzenet J-19 kód formájában érkezett Japánból a honolului japán főkonzulnak, amelyben felszólítják, hogy pontosan számoljon be a hajók helyzetéről azért, hogy a repülőgépek és a torpedók ezt használhassák. A hajók pontos helyzetét csak akkor fontos tudni, ha támadásra készülnek. A hadműveleti tervezés főnöke Turner és a haditengerészet vezérkari főnöke Stark megakadályozta, hogy ez az üzenet eljusson a hawaii parancsnokokhoz. A haditengerészet hírszerzésének a főnökét Kirk kapitányt leváltották, mivel ragaszkodott ahhoz, hogy küldjék meg az üzeneteket a hawaii parancsnokoknak. Ez az információ-visszatartás és a többi ehhez hasonló intézkedés akadályozta meg a helyi parancsnokokat abban, hogy felkészüljenek a támadásra. A japánok egyébként máskor nem kértek hasonló tájékoztatást katonai létesítményekről. Hogy a Roosevelt kormányzat miért engedte meg ezt a szinte nyílt japán kémkedést Pearl Harborban, soha nem magyarázták meg.

1941. október. Richard Sorge a tokiói német követség mellett működő szovjet hírszerző tájékoztatja a Kremlt, hogy 60 napon belül a japánok megtámadják Pearl Harbort. Moszkva tudatta vele, hogy ezt az információt továbbították az Egyesült Államoknak. Az is elgondolkodtató, hogy a később letartóztatott Sorge 32.000 szóból álló vallomásából, amelynek a másolatával a washingtoni hadügyminisztérium is rendelkezik, valamennyi Pearl Harborra vonatkozó részt töröltek.

1941. október 16. Roosevelt durván megalázza a japán nagykövetet, és elutasítja, hogy találkozzon Konoje japán miniszterelnökkel, és ezzel lehetővé teszi, hogy a háborút támogató Todzsó tábornok alakítson kormányt.

1941. október. Az amerikai rejtjelmegfejtő szolgálat elfog és megfejt egy japán rendelkezést, amely szerint folytatni kell a lehorgonyzott hadihajók elleni meglepetésszerű támadást.

1941. november 13. Dr. Thomsen Németország náci ellenes meggyőződésű washingtoni nagykövete tudatja az amerikai hírszerző szolgálattal, hogy támadás készül Pearl Harbor ellen.

1941. november 22. Elfogják és megfejtik Tokiónak azt az üzenetét Nomura washingtoni nagykövethez, hogy a tárgyalások végső pontját november 29-ig meghosszabbítják. "...Ez az időpont azt jelenti, hogy semmilyen körülmények között nem változtatható meg. Ezt követően már minden megy automatikusan a maga útján."

1941. november. Allen Dulles, aki később a CIA igazgatója lesz, közölte, hogy 1941. november közepén figyelmeztették az Egyesült Államokat, hogy a japán flotta kifutott a tokiói öbölből keleti irányba, és megindult Pearl Harbor felé.

1941. november 23. Újabb elfogott tokiói rendelkezés: "Az első légitámadás kijelölt időpontja 3 óra 30 perc az X. napon. (Ez honolului időszámítás szerint reggel 8 órát jelent)

1941. november 25. A brit hírszerzés megfejti a november 19-i "szél-rejtjeles" üzenetet. Az Egyesült Államok ezt 1941. november 28-án fejti meg. A J-19 jelzésű üzenet volt az, amely tartalmazta, hogy a tokiói rádión keresztül sugározzák az időjárás jelentést. Az eső háborút jelent. A kelet pedig az Egyesült Államokat.

1941. november 25. Stimson hadügyminiszter feljegyzi a naplójában: "FRD közölte, hogy valószínűleg támadás ér minket, talán már a következő hétfőn." FDR megkérdezte: "Kérdés, hogy miként tudjuk olyan helyzetbe manőverezni őket, hogy ők adják le az első lövést anélkül, hogy túlságosan nagy kárt okoznának nekünk. Az ebben rejlő kockázat ellenére tudatában voltunk, hagynunk kell, hogy a japánok adják le az első lövést azért, hogy megszerezzük az amerikai nép teljes támogatását. Kívánatos annak a bizonyossá tétele, hogy a japánok támadtak, és semmiféle kétség ne legyen a felől, kik voltak az agresszorok."

1941. november 25. A haditengerészeti minisztérium utasítást ad arra, hogy az amerikai csendes-óceáni kereskedelmi hajózás a déli útvonalat válassza. Turner ellentengernagy erről így vallott: "A forgalmat elirányítottuk a Torres szoroshoz, hogy a japán támadó erők haladását semmilyen közlekedés se zavarja."

1941. november 25. A tokiói rádió sugározza Jamamoto tengernagy JN-25 jelű parancsát, amelyet vesznek és megfejtenek az amerikai hírszerzők: "a. A támadó erő szigorúan titokban tartja a mozgását és riadókészültségben van esetleges tengeralattjáró és légitámadás elhárítására, el kell érnie a Hawaii körüli vizeket az ellenségeskedés megkezdéséig, támadást kell intéznie az Egyesült Államok Hawaii-ban állomásozó hadiflottájának fő erői ellen, és halálos csapást kell rá mérnie. A támadás tervezett időpontja X. nap hajnala. A pontos dátumot később közöljük. b. Ha az Egyesült Államokkal folytatott tanácskozások sikerre vezetnek, a támadó erőknek készenlétben maradva kell visszatérniük, és újra rendeződniük. c. A támadó erő november 26-án reggel kihajózik a Hitokappu Van-en, december 4-e délutánján elfoglalja kiindulási állásait, és gyorsan befejezi az üzemanyag feltöltést." Ezt a szöveget az angolok megfejtették november 25-én és a hollandok november 27-én. Hogy az Egyesült Államok mikor fejtette meg, az máig államtitok, mindazonáltal november 26-án a haditengerészet hírszerző szolgálata jelentette, hogy japán haditengerészeti egységek ismeretlen rendeltetési cél felé haladva készek támadó akcióra.

1941. november 26. Hajnali 3-kor Churchill sürgős üzenetet küldött Rooseveltnek, feltehetően a fenti információt továbbította. Ez az üzenet nagy izgalmat keltett Washingtonban. Churchill FDR-hoz küldött nagyszámú üzeneteiből ez az egyedüli, amelyet nem hoztak nyilvánosságra azon az alapon, hogy hátrányos a nemzetbiztonság számára. Stark tábornok azt vallotta, hogy "november 26-án különleges bizonyíték érkezett arról a japán szándékról, hogy támadó háborút indítsanak Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ellen." William Casey a CIA egykori igazgatója, aki 1941-ben az OSS alkalmazásában állt, "Titkos Háború Hitler ellen" című könyvében írja a 7. oldalon: "A britek táviratoztak, hogy a japán flotta keleten Hawaii felé hajózik." Washington november 26-án utasította az Enterprise és a Lexington nevű repülőgép-anyahajót, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hagyja el Pearl Harbort. Ez a parancs megfosztotta Pearl Harbort 50 repülőgéptől, vagy százalékban kifejezve 40%-ától a már amúgy is meggyengített védelmének. Válaszolva Churchill üzenetére Roosevelt titokban táviratozott neki még aznap délután: "A tárgyalásoknak vége. A szolgálatok akcióra számítanak két héten belül." Kiemelendő, hogy csak Roosevelt volt abban a helyzetben, hogy a diplomáciai tárgyalásokat és a katonai akciókat összefüggésbe hozza, nem beszélve az időzítésről, más szavakkal az akcióra utalás Pearl Harborra vonatkozott.

1941. november 26. A legsorsszerűbb dokumentum Hull külügyminiszter ultimátuma volt, amely szerint Japánnak vissza kell vonulnia teljesen Indokinából és Kínából. Az Egyesült Államok tokiói nagykövete ezt "annak az okmánynak nevezte, amely megnyomta a háborút elindító gombot."

1941. november 27. Stimson hadügyminiszter egy zavaros, félreérthető figyelmeztetést küld. A haditengerészet bírósága ezt az üzenetet úgy értékelte, hogy sokkal inkább elterelte a figyelmet a Pearl Harbor elleni támadásról, semmint figyelmeztetett volna rá. Az üzenet egyik célja az volt, hogy félrevezesse a hawaii parancsnokokat, azt a hitet keltve bennük, hogy még folytatódnak a tárgyalások. A hadsereg, amely nem volt abban a helyzetben, hogy felderítést végezzen, parancsot kapott rá. A haditengerészetnek, amely ezt megtehette, annak pedig meg lett tiltva. A hadseregnél olyan készültséget rendeltek el, amely kizárta a kívülről jövő támadásra való felkészülést. A haditengerészet figyelmét pedig 5000 mérföldre távolabbi pontra irányították. Washington háromszor is továbbította az elnök közvetlen instrukciójaként, hogy "az Egyesült Államok azt kívánja, hogy Japán kövesse el az első nyílt akciót." Szokatlan volt, hogy Roosevelt rutin módon továbbította ezt a figyelmeztetést Hawaiiba, ami azt is bizonyítja, hogy ő tudta, másféle figyelmeztetéseket nem küldtek. A kérdés csupán az, hogy miféle nyílt japán akcióra számított FDR Pearl Harbornál? A nyílt akció szavak feltárják Roosevelt szándékát: nemcsak meg kell engedni Japánnak, hogy támadjon, de azt is, hogy kárt okozzon a flottának. Ez az elnöki parancs, amely megengedte, hogy Japán támadjon, segítségnyújtás volt az ellenségnek, vagyis nyílt árulás.

1941. november 29. Cordell Hull külügyminiszter ült a Fehér Házzal szemben lévő Lafayette Parkban Joe Leib-bel, a United Press Hírügynökség tudósítójával. Hull megmutatott a tudósítónak egy üzenetet, amely szerint Pearl Harbort december 7-én támadás éri. Ez minden bizonnyal Churchill november 26-i üzenete lehetett. A New York Times 1941. december 8-i PH jelentésében a 13. oldalon közli: "Támadás várható", az Egyesült Államok egy héttel korábban tudta, hogy Pearl Harbor ellen támadás készül." Lehet, nem egyedül Leib volt az a tudósító, akinek Cordell Hull ezt elmondta.

1941. november 29. Az FBI követségi telefonbeszélgetéseket lehallgató szolgálata vett egy beszélgetést, amely Tokió és a washingtoni japán nagykövetség között folyt. A nagykövetség munkatársa (Kurusu) kéri: "Mondja meg nekem, mikor van a "zéró óra"? Másképp én nem leszek képes végrehajtani diplomáciai feladatomat. A hang Tokióból (K. Jamamoto) halkan mondja: "Nos, akkor közlöm Önnel, hogy "zéró óra" december 8-a (tokiói idő szerint, azaz december 7-e amerikai idő szerint) Pearl Harbornál." Ezt a fordítást az Egyesült Államok haditengerészete készítette 1941. november 29-én.

1941. november 30. Ez tokiói idő szerint december 1. A japán hadiflotta számára rádiójelzéssel küldik a birodalmi haditengerészeti parancsot (JN-25): "Japán önfenntartási és önvédelmi szükségszerűségből arra az álláspontra jutott, hogy hadüzenetet intéz az Amerikai Egyesült Államokhoz." (Congress Appendix D, 415. oldal) Amerika szövetségese Kína szintén hozzájutott ehhez a szöveghez a japán haderő egy Kanton közelében aznap este lelőtt repülőgépéből. Ennek következtében rendkívüli ülésre hívták össze a Birodalmi Konferenciát Tokióban, mert a japánok tudták, hogy a kínaiak átadják ezt az információt Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak. Ennek nyomán másnap továbbították a J-19 jelű üzenetet, amelyet az amerikai hírszerzők vettek, és amelyben Japán pontos instrukciókat ad, hogy miként kell kezelni az amerikai és brit állampolgárságú ázsiaiakat, amennyiben háború tör ki Angliával és az Egyesült Államokkal.

1941. december 1. A Haditengerészeti Hírszerzőszolgálat Hivatalának, az ONI-nak, a san franciscoi 12. haditengerészeti körzetben sikerült lokalizálnia a japán flotta tartózkodási helyét azokból a rádióüzenetekből, amelyeket a hírszolgálatok és a hajózási vállalatok fogtak Hawaii nyugati részén. A Szovjetunió is ismerte a japán hadiflotta tartózkodási helyét, mert Moszkva már előre engedélyt kért a japánoktól, hogy engedélyezzék az egyik szovjet hajó áthaladását. A japán hadiflotta tartózkodási helyére vonatkozó információt Moszkvának nagy valószínűséggel az Egyesült Államok adta, mert Richard Sorge hírszerző-hálózatát már november 14-én a japánok letartóztatták.

1941. december 1. Togo japán külügyminiszter a tárgyalások folytatására szólítja fel Nomura washingtoni japán nagykövetet, nehogy az Egyesült Államok túlságosan gyanút fogjon.

1941. december 1. A Shiriya nevű japán tartályhajó, amelyet a harcoló erőkhöz rendeltek, jelentette rádión keresztül: "Haladási irány az északi 30., és a keleti 154, 20. pozíció, várható megérkezés a kijelölt pontra december 3." Az a tény, hogy ez az üzenet megtalálható a Nemzeti Levéltárban, cáfolja azt az állítást, hogy a támadásra készülő japán hadiflotta nem küldött rádióüzeneteket és néma maradt. A japán hadihajók nem kaptak az üzenetváltást tiltó, illetve felfüggesztő parancsot. A támadó erőhöz tartozó hadihajók több mint 663 rádióüzenetet küldtek november 16. és december 7. között, vagyis átlagosan egyet óránként. A Nemzetbiztonsági Szolgálat (NSA) nem tett közzé egyetlen egy lehallgatást sem, mert azok bizonyították volna, hogy a támadó erők nem szüneteltették rádióüzenetek küldését. November 29-én a Hiyei (japán hadihajó) üzenetet küldött a harmadik flotta parancsnokának. November 30-án az Akagi (egy másik japán hadihajó) küldött számos rádiótáviratot üzemanyag tartályhajóinak. Mindez olvasható a Hewitt jelentés 474. oldalán. Stinnett a "Day of Deceit" (A megtévesztés napja) című könyvben megírja, hogy a japán támadó erőktől származó több mint 100 üzenetet talált a Nemzeti Levéltárban.

Számos egyéb üzenet is volt, amelyek megadták a japán támadó erők helyzetét, az Aleutian szigetek közelében a Csendes-óceánon.

1941. december 1. Roosevelt elnök már az első nap után visszatért 10 napra tervezett szabadságáról, hogy találkozzék Hull külügyminiszterrel és Stark tengernaggyal. Az eredményről tudósított a Washington Post december 2-i száma: "Roosevelt elnök tegnap átvette a közvetlen irányítást a Japánnal kapcsolatos diplomáciai és katonai lépésekre vonatkozóan." Erre a politikailag káros lépésre az elnöknek azért volt szüksége, hogy elejét vegye a beavatottak zendülésének.

1941. december 1. 15 óra 30. Roosevelt elolvasta Togo külügyminiszternek Japán berlini nagykövetéhez küldött üzenetét: "Közölje nagyon bizalmasan velük, hogy igen nagy a veszélye annak, hogy Japán és az angolszász nemzetek között fegyveres összeütközésre kerül sor. Tegye hozzá, hogy erre a háborúra hamarabb sor kerülhet, mint bárki is hinné." Ez válasz volt arra a november 29-én közölt német kívánságra, hogy Japán támadja meg az Egyesült Államokat, és hogy Németország is csatlakozik Japánhoz az Amerika elleni háborúban. A három részből álló üzenetnek a második részét az Egyesült Államokban soha nem hozták nyilvánosságra. Az üzenet szerint ez tartalmazza a felvonulási tervet. Ez csak egyike annak az ismert három lehallgatott diplomáciai üzenetnek, amelyek Pearl Harbort jelölték meg a támadás célpontjául. Ezt az üzenetet FDR olyan érdekesnek találta, hogy megtartott magának egy másolatot róla.

1941. december 2. 22 óra (tokiói idő szerint). Egy újabb JN-25 jelentés Hawaii-ból a hajók kikötőben való elhelyezkedéséről, amelyet a támadó hadiflottának küldtek: "Támadó erő távirat 994. szám. Két hadihajó (Oklahoma, Nevada), egy repülőgép anyahajó (Enterprise), két nehézcirkáló, 12 romboló hajózott ki. Azok a hadihajók, amelyek november 22-én hajóztak ki a nyíl tengerre, visszatértek a kikötőbe. November 28-án délután a következő hajók horgonyoznak Pearl Harborban: 6 csatahajó (2 a Maryland osztályból, 2 a California osztályból és 2 a Pennsylvania osztályból), 1 repülőgép anyahajó (Lexington), 9 nehézcirkáló (5 San Francisco osztályú, 3 Chicago osztályú, 1 Salt Lake City osztályú), 5 könnyűcirkáló (4 Honolulu osztályú és 1 Omaha osztályú).

1941. december 2. Az egyesített japán birodalmi hadiflotta főparancsnoka Jamamoto tengernagy kódolatlan rádiótáviratot küldött "Climb Niitakayama 1208" (Mászd meg a Niitakayamát 12. hó 8-án). Japán idő szerint december 8-a, amerikai idő szerint pedig december 7-e. A hegy megmászása képletesen a Pearl Harbor elleni támadást jelentette. Ily módon az Egyesült Államok pontosan tudta, mikor fog kezdődni a háború. A Niitaka elnevezés a japán birodalom legmagasabb hegyére utal.

1941. december 2. Hein Ter Poorten tábornok, a holland kelet-indiai (ma Indonézia) hadsereg főparancsnoka átadja a "szél-rejtjeles" üzenetet az Egyesült Államok hadügyminisztériumának. A kínaiak is megfejtették a JN-25 számú japán üzenetet. Egy holland tengeralattjáró látta a támadó hadiflottát a Kurir-szigeteknél november elején és ezt az információt továbbították Washingtonnak, Washington azonban nem adta tovább a Hawaii szigeteknek. A hollandok által megküldött lehallgatott üzenetek még ma is titkosítva vannak és még ma sem hozzáférhetők a kutatás számára Washingtonban.

1941. december 4. Ralph Briggs a haditengerészet keleti parti lehallgató állomásán vette a "keleti szél, eső" üzenetet, ami a háborút jelentette. Ezt ő azonnal továbbította parancsnokának. Az üzenetet azonban eltávolították helyéről. A Pearl Harborral kapcsolatos egyik legfontosabb elleplezés ennek az üzenetnek az eltüntetése a nyilvántartásból.

1941. december 4. A hollandok hivatkozva az amerikai-holland-brit közös védelmi egyezményre közlik, hogy Japán megszegte az egyezményben megjelölt határvonalat, és ennek következtében beállt a hadiállapot az Egyesült Államok és Japán között 3 nappal a Pearl Harbor ellen intézett japán támadást megelőzően. Ter Poorten tábornok részletes tájékoztatást küldött a "szél-rejtjeles" japán parancsról Hollandia washingtoni katonai attaséjának azzal, hogy azt juttassa el a legmagasabb katonai parancsnoksághoz. A holland attasé személyesen Marshall tábornoknak, a szárazföldi haderők vezérkari főnökének, adta át. Ugyanezen a napon a Jáva szigetén tartózkodó Thorpe tábornok négy üzenetet is küldött, amelyek figyelmeztettek a Pearl Harbor ellen készülő támadásra. Washingtonból azonban megparancsolták neki, hogy hagyja abba a figyelmeztetések küldözgetését.

1941. december 5. Valamennyi japán nemzetközi kereskedelmi hajó visszatért otthoni kikötőjébe. Ezen a napon Roosevelt lediktált egy levelet Wendell Wilkie-nek, Ausztrália miniszterelnökének: "A japánokra mindig figyelni kell. A helyzet határozottan komoly, és bármely pillanatban fegyveres összetűzésre kerülhet sor... A következő 4-5 nap talán eldönti a kérdést."

Ugyanezen a napon a kormány ülésén Knox haditengerészeti miniszter ezekkel a szavakkal fordult Roosevelthez: "Nos, tudja elnök úr, hogy tudomásunk van arról, hol tartózkodik a japán flotta?" "Igen, tudom." - mondotta FDR, folytatva "úgy gondolom meg kellene mondanunk mindenkinek, hogy milyen kényes a helyzet. Információink vannak, ahogy azt Knox éppen említette... Nos, mond el nekik, mik ezek Frank." Knox nagyon izgatott lett és a következőket mondta: "Nos, nagyon bizalmas információink vannak, hogy a japán hadiflotta a nyílt tengeren hajózik. Információink szerint..." De ekkor Roosevelt szemöldökének az összevonásával elhallgattatta. (Toland, Infamy, 1982. chapter 14)

1941. december 6. Ezen a napon az amerikai hadsereg lehallgatói megfejtik azt a december 2-i rádióüzenetet, amelyben Tokió tájékoztatást kér a hawaii szigeteki japán konzulátustól a légvédelmi ballonok, a torpedóelhárító hálók, és a légi felderítés helyzetéről Pearl Harborban. Ugyanezen a napon 21 óra 30-kor Roosevelt elolvasta a megfejtett japán diplomáciai távirat első 13 részét a hadüzenetről, és kijelentette, "ez háborút jelent". Amikor visszatért vacsoravendégeihez, közölte: "holnap kezdődik a háború". Ezen az estén együtt maradt a haditanács: Roosevelt elnök és legbizalmasabb tanácsadói: Hopkins, Stimson, Marshall, Knox haditengerészeti miniszter, valamint a két hadsegéd John McCrea és Frank Beatty. Egész éjjel fennmaradtak, és várták a japán támadást. (Infamy chapter 16)

1941. december 7. A budapesti japán konzul üzenetet küldött Tokióba: "December 6-án az amerikai miniszter átnyújtott ezen ország kormányának egy brit kormányközleményt, amely szerint hadiállapot fog beállani december 7-én." Ez a közlemény a Brit Admiralitás (az angol haditengerészet főparancsnoksága) december 5-én kiadott intézkedése volt a riadókészültségbe helyezésről.

Ez az üzenet eltűnt. A rendkívül sürgős üzenetet személyesen FDR-nak nyújtották át. A közel-keleti brit légügyi marsall közölte Bonner Fellers ezredessel, hogy titkos jelzést kapott, miszerint Amerika belép a háborúba 24 órán belül.

1941. december 7. Ezen a napon 9 óra 30-kor Stark tengernagyot a haditengerészet vezérkari főnökét két hadsegédje is kérte, hogy küldjön sürgős figyelmeztetést Hawaiiba. Stark ezt nem tette meg. Délelőtt 10 órakor Roosevelt elolvasta a japán jegyzék 14. részét is és 11 órakor már a 15. részét is, amelyben már az is benne volt, hogy a japán diplomaták délután egy órakor adják át a hadüzenetet a külügyminisztériumban, ami Pearl Harbor-i idő szerint kora reggeli órának számít. Knox haditengerészeti miniszter a japán jegyzék 15. részét 11 óra 15 perckor kapta kézhez a Haditengerészet Hírszerzési Hivatalának a feljegyzésével: "Ez támadást jelent ma napfelkeltekor Pearl Harbornál." A haditengerészet hírszerző szolgálatának központja ezt továbbítottaCordell Hull külügyminiszternek, valamint további 8 magas beosztású vezetőnek, beleértve a Fehér Házat is. Marshall tábornok a szárazföldi erők vezérkari főnöke 11 óra 25 perckor érkezett meg hivatalába. A későbbi vizsgálatok során elmondotta, hogy lovagolni volt ezen a reggelen, de ennek a tanúvallomásának ellene mondott több vezető személyiség, úgymint Harrison, McCollum és Deane. Marshall tábornok, aki a japán jegyzék első 13 részét még éjszaka elolvasta, hamis tanúvallomást tett, tagadva, hogy egyáltalán hozzájutott a japán jegyzékhez. Marshall tábornok hadsegédei sürgetésére, hogy küldjön már figyelmeztetést Hawaiiba, különféle halogató technikákhoz folyamodott, újra és újra elolvasva a mintegy 10 perc hosszúságú 14. részét a japán jegyzéknek. Volt olyan része is a jegyzéknek amelyet többször is elolvasott. Így a jegyzékolvasásra elment egy óra. Megtagadta az asztalán lévő kézi telefon használatát, továbbá azt, hogy a haditengerészet hírtovábbítási rendszerét használva olyan gyorsan küldjön figyelmeztetést, amilyen gyorsan csak lehet. Ehelyett háromszor is elküldte egyik munkatársát, hogy tudakolja meg, mennyi időt igényelne, hogy üzenete elérjen Hawaiira. Amikor tájékoztatták, hogy ez legalább 30-40 percet igényelne a hadsereg rádióján keresztül, elégedettnek látszott. Minden valószínűséggel azért, mert eléggé el tudta húzni az időt ahhoz, hogy figyelmeztetése ne érjen el Pearl Harborba egészen délutánig (washingtoni idő szerint). A valóságban a vezérkari főnök kereskedelmi úton a postaszolgálaton keresztül küldte el táviratát minden sürgősségi jelzés nélkül, és az 6 órával később érkezett célba.

1941. december 7. délután 1 óra 50 perc washingtoni idő szerint. Harry Hopkins, aki egyedül tartózkodott Roosevelt elnöknél, amikor Knox haditengerészeti miniszter telefonon tájékoztatta a Pearl Harbor elleni támadásról, írja, hogy FDR nem volt meglepődve és nagy megkönnyebbülés látszott rajta. Eleonor Roosevelt az elnök felesége írja, "This I Remember" (Erre emlékezem) című könyvének a 233. oldalán, hogy FDR december 7-ét követően bizonyos értelemben nyugodtabbá és derűsebbé vált. A New York Times magazin 1944. október 8-i számában pedig ezt írja Eleonor Roosevelt: "December 7-e messze nem váltotta ki azt a sokkhatást, mint amit az ország egészéből. Már hosszú ideje számoltunk valami hasonlóval."

1941. december 7. délután 3 óra. "A háborús kabinet tanácskozásra ült össze nem túlságosan feszült légkörben, mert úgy gondolom közülünk mindenki meg volt arról győződve, hogy végső soron Hitler az ellenség... és Japán lehetőséget nyújtott nekünk." (Harry Hopkins december 7. memo. Roosevelt and Hopkins R Sherwood p. 431.)

1941. december 7. 9 órával később. MacArthur tábornok egész légierejét a Fülöp-szigeteken elpusztította a japánok meglepetésszerű támadása. Arra a hírre, hogy Pearl Harbort támadás érte, igen szokatlanul reagált, egész reggel bezárkózva maradt a szobájában, és megtagadta, hogy találkozzon Brereton tábornokkal, a légierő parancsnokával. Azt is megtagadta, hogy a Formosa (ma Taivan) szigetén lévő japán erők ellen támadást intézzen a hadügyminisztérium parancsára. MacArthur három egymásnak ellentmondó parancsot adott, amelyek következtében ezen a reggelen a repülőgépek a földön tartózkodtak. MacArthur radarral figyeltette 140, 100, 80, 60, és 20 mérföldes távolságból a japán repülőgépeket, amíg végre parancsot adott. Az amerikai gépeket ezért a földön érte a támadás. Az amerikai nehézbombázók felének az elpusztítása katonailag nagyobb veszteséget jelentett, mint amit a haditengerészet Pearl Harbornál elszenvedett. MacArthur vagy a katonai történelem legnagyobb melléfogását követte el, vagy pedig teljesítette azt a parancsot, hogy engedje meg a parancsnoksága alatt álló légierő elpusztítását. Ha ez volt a katonai történelem legnagyobb melléfogása, akkor az a figyelemreméltó, hogy miként kerülte el a felelősségre vonást, miként tarthatta meg parancsnoki beosztását, és hogyan lett belőle négycsillagos tábornok, aki később megkapta a kongresszus becsület érdemrendjét. Az egyik amerikai kutató Prange fel is teszi a kérdést: "Miként tudná egy elnök biztosítani a japán támadás hitelét, ha nem avatja be parancsnokait, és nem beszéli rá őket, hogy engedjék akadálytalanul előrenyomulni az ellenséget?"

1941. december 7. este 8 óra 30. Roosevelt közli az amerikai kormánnyal: "Okunk van rá azt feltételezni, hogy a németek közölték Japánnal, ha Japán hadat üzen, akkor ezt ők is megteszik. Más szavakkal Japán hadüzenete automatikusan magával vonja..." Amikor ide ért, hirtelen félbeszakították, de mondanivalójának iránya így is világos. Frances Perkins asszony, munkaügyi miniszter később megjegyezte FDR-ról: "A lelkem mélyén éreztem, hogy valami nincs rendjén, hogy ez az egész helyzet egyáltalán nem az, aminek tűnik."

1941. december 8. Roosevelt beszédírójával, Rosenmannal társalogva megemlítette, hogy "még mindig Hitler az első számú célpont, de attól tartott, hogy sok amerikai elvárja majd, hogy a csendes-óceáni háború legalább olyan fontos legyen, mint a háború Hitler ellen." Később Jonathan Daniels, FDR sajtótitkára mondotta: "A csapás keményebb volt, mint remélte, hogy szükséges... De a kockázat kifizetődött és a veszteség megérte az árát."

1943. november 30. Ezen a napon Roosevelt emlékeztette Sztálint Teheránban: "Ha a Japánok nem támadták volna meg az Egyesült Államokat, nagyon is kétli, hogy lehetséges lett volna amerikai erőket küldeni Európába." Ezt érdemes egybevetni azzal, amit Roosevelt a Pearl Harbort négy hónappal megelőzően tartott atlanti konferencián mondott: "Mindent megteszünk azért, hogy kiprovokáljunk egy incidenst, amely igazolja az ellenségeskedéseket." Minthogy a japán támadás volt az egyetlen lehetséges ilyen incidens, tehát Roosevelt lényegében előre jelezte, hogy mit fog tenni.

Mi az, amiért Roosevelt viseli a történelmi felelősséget?

Meghalt 2403, és megsebesült 1873 személy. 18 hajó elsüllyedt, vagy komolyan megsérült, köztük 5 csatahajó. 188 repülőgép pusztult el, és 162 megrongálódott.

A japánok vesztesége 64 halott, 29 repülőgép, és 5 mini torpedó.

Az Egyesült Államokat a brit, holland, az ausztrál, a perui, a koreai és a szovjet kormány figyelmeztette előre, hogy meglepetésszerű támadás készül Pearl Harbor ellen. Az összes japán kódot megfejtették az amerikai rejtjelezők. Roosevelt elnök, Marshall vezérkari főnök és a többi felelős vezető tudta, hogy támadás készül, de szabad utat engedtek neki, sőt fedezték. Fontos körülmény, hogy a katonai hírszerzés két magasrangú tisztje - Safford és Friedman - tudta milyen üzenetek kerültek elfogásra és megfejtésre. Bizonyítható az is, hogy Roosevelt időben kapott tájékoztatást a Pearl Harbor ellen készületben lévő támadásról. Kiemelendő körülmény, hogy Roosevelt ünnepélyesen és ismételten megígérte az amerikai népnek: nem küldi fiait idegen hatalmak háborúiba, hacsak nem éri támadás az Egyesült Államokat. Roosevelt megszegte ezt az ígéretét. Csupán az okozott neki gondot, hogy ennek milyen politikai hatása lehet. Két amerikai újságíró - Alsop és Kintner - írta ezzel kapcsolatosan: "Roosevelt úgy érzi, hogy nyíltan nem szegheti meg ígéretét, de okos módon megkerülheti őket." A két újságíró úgy értelmezte Rooseveltnek ezt a kijelentését, hogy rá kell venni a németeket: ők lőjenek először, aztán ő visszalőhet. De 1941 novemberében már világos volt számára, hogy a németek nem lőnek először. Ugyanakkor FDR tudta: a japánokat rászoríthatja arra, hogy ők tegyék ezt meg.

FDR célja az volt, hogy háborúba lépjen Németországgal szemben. De hogyan lehet kicsalogatni Hitlerből egy hadüzenetet? Ha egy ország legyőzhetetlenül erősnek tűnik, mint Amerika, annak rendszerint nem üzennek hadat. Az Atlanti óceán térségében végrehajtott provokációkra Hitler nem reagált. FDR ugyanakkor tudta a hozzá érkezett információkból, hogy ha Japán támad, akkor Németország belép a háborúba Japán oldalán. Ezért tehát az volt a megoldandó feladat, miként vegyék rá Japánt, hogy először ő nyisson tüzet, vagy ő hajtson végre támadást. A japán támadásnak sikeresnek kell lennie, mert különben Hitler visszakozik. Ha az Egyesült Államok meghiúsítja a japán támadást, és elpusztítja a japán hadiflottát, akkor nem tudta volna elérni stratégiai célját. Ebben az esetben Hitler számára nyilvánvaló öngyilkosság lett volna, hogy a tönkrevert Japán oldalán belépjen a háborúba. Ez Németország számára azt jelentette volna, hogy az Egyesült Államok úgy viselhet háborút ellene, hogy nem kell két fronton harcolnia. Roosevelt terve tehát csak akkor sikerülhetett, ha Japán első csapásai eredményesek. Egy meggyengült Egyesült Államok, amely kétfrontos háborúra van kényszerítve, ahol a háború terheit elsősorban Japánnak kell viselnie, csaknem költségmentessé tett egy német hadüzenetet. De mindez csak csapda volt, és Roosevelt kezdettől fogva Hitlernek adott elsőbbséget Japánnal szemben. Ezért volt az is, hogy óriási hadianyag szállításokkal nyomban a sztálini Szovjetunió segítségére sietett.

1941. novemberében FDR utasította a vöröskereszt segélyszolgálatának igazgatóját, hogy titokban készüljön fel nagyszámú sebesültre Pearl Harbor térségében, mert a haditámaszpont ellen támadásra kerül sor. Amikor az igazgató tiltakozott az elnöknél, Roosevelt közölte vele: "Az amerikai nép soha nem fog hozzájárulni ahhoz, hogy belépjünk a háborúba Európában, hacsak nem ér minket támadás saját határainkon belül."

Miért nem ismerhetjük meg a tényeket?

Miért nem tudhatja meg még ma sem Amerika és a világ közvéleménye a teljes igazságot? Roosevelt elnök, ha nyilvánosságra hozzák az eddig elhallgatott tényeket, akkor hazaárulónak minősíthető, aki tudatosan háborúba manőverezte Japánt azért, hogy az Egyesült Államok bekapcsolódhasson az európai háborúba. Roosevelt számos amerikai életét feláldozta, veszélyt hozott az országra, és kisajátította magának a háborúba lépés jogát, holott az az Egyesült Államok alkotmánya szerint egyedül a washingtoni kongresszust illeti. Pearl Harbor elleni támadás dátuma valóban a képmutatás és álnokság napja. Roosevelt választotta ezeket a szavakat és tudatában volt ezek kettős értelmének. FDR már a támadást megelőzően elküldhette volna az elpusztult tengerészek családjainak a részvéttáviratokat. Még ma is fedezik ezt a színfalak mögötti cinikus hatalmi játékot arra az átlátszó kifogásra hivatkozva, hogy ezt követeli a nemzetbiztonság érdeke. A jelenlegi kormány sem vállalja, hogy szembenézzen a tényekkel, amelyek 60 évvel ezelőtt történtek.

Roosevelt szempontjából nézve nagy sikernek tekinthető, hogy rá tudta venni Japánt erre a "meglepetésszerű" támadásra. Figyelemmel a játszma világpolitikai jelentőségére, a háttérhatalom számára néhány már elöregedett hadihajó és mintegy 3000 ember halála csekélységnek tűnt ahhoz az előnyhöz, hogy lehetővé vált az Egyesült Államok beléptetése a háborúba méghozzá úgy, hogy az egész amerikai társadalom szilárdan felsorakozott a nagy hazárdjátékos Roosevelt mögé. FDR ezúttal is hűségesen és hozzáértően szolgálta az őt Fehér Házba juttató pénzoligarchiát.

A háttérhatalom, amely mintegy 250 éve tervbe vette a dinasztikus államok felszámolását és az örökletes uralkodó osztályok lecserélését, a 20. század folyamán stratégiai céljának a nagy részét sikeresen megvalósította. Ma elérkezett ahhoz, hogy közvetlenül előkészítse egy központosított világkormányzat létrehozását. A két világháború, amely úgy is fölfogható, mint egyetlen 30 éves háború, amelynek a két szakasza között volt egy 20 évig tartó fegyverszünet, azt a célt szolgálta, hogy Németország ellenőrzés alá vételével a háttérhatalom megszilárdítsa hegemóniáját az európai földrészen. Az oroszországi bolsevik hatalomátvétel története is a háttérhatalommal kölcsönhatásban zajlott. Végső célja a kétpólusú állam egyik változatának a kipróbálása volt. Mivel a történelemben a véletlenek is objektív tényezőként hatnak, ezért nem minden pontosan az elgondolt stratégia szerint zajlott. A végeredmény azonban mégis az, hogy ma már a háttérhatalomnak pénzügyi eszközökkel sikerült kiterjeszteni hatalmát Oroszországra is. A kamatkapitalizmus mai világrendszerében a legfontosabb hatalom a pénzrendszer feletti ellenőrzés. A kamatszedő hitelpénzrendszer azonban a benne működő kamatmechanizmus következtében rendkívül ingatag, mert a pénzmennyiség jóval gyorsabban növekszik, mint a reálgazdaság teljesítménye. Minden olyan rendszer, amelynek az egyik alrendszere többszörös ütemben nő, mint a rendszer egésze, az felbomlásra van ítélve. Ma a pénzrendszer válsága elérte a legfontosabb világpénzt, a dollárt is, és vele együtt a világgazdaság centrum országait. A kibontakozó válság olyan fokú társadalmi feszültséggel járhat, amelyen csak a pénzoligarchia kezében lévő államhatalom megerősítésével, és adott esetben rendőri módszerek alkalmazásával lehet úrrá lenni.

A háttérhatalom stratégái ezért már több évtizede felkészültek olyan állami kontroll bevezetésére a globális pénzbirodalom első számú központjában, az Egyesült Államokban, hogy adott esetben a pénzrendszer összeomlása se rendítse meg a nemzetközi pénzügyi közösség uralmi pozícióit Amerikán belül és kívül. A rendkívüli törvények bevezetése azonban az amerikai társadalom sokkolása nélkül nem volt lehetséges. Ezért olyan rendkívüli eseményre volt szükség, amely az emberi jogok és politikai szabadságjogok megnyirbálását elfogadhatóvá teszi a lakosság széles tömegei számára. Ilyen esemény volt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás. Ez Japán Pearl Harbor ellen intézett támadásához hasonlóan, sokkolta az amerikai társadalmat, és olyan szabadságkorlátozó intézkedéseket is elfogadtatott vele, amelyek elfogadására egyébként nem lett volna hajlandó. Ahogy Pearl Harbor lehetővé tette a háborúellenes Amerikának a beléptetését a háborúba, ugyanúgy a szeptember 11-i tragikus események lehetővé tették a már gondosan előkészített rendkívüli törvények bevezetését az Egyesült Államokban.

A háttérhatalomnak azonban a világ feletti ellenőrzést is meg kell erősítenie. Már évekkel ezelőtt kidolgozták stratégái a közép-ázsiai térség ellenőrzés alá vételére vonatkozó terveket. Szeptember 11-e azt is lehetővé tette, hogy ezeket a világuralmi célokat szolgáló terveket a terrorizmus elleni harcra hivatkozva valósítsák meg. Arra a kérdésre, hogy kinek a stratégiai érdekeit szolgálta 2001. szeptember 11-e, azt válaszolhatjuk, hogy egyértelműen a háttérhatalom, közelebbről a nemzetközi pénzügyi közösség húzott belőle hasznot. Az ő stratégiai törekvéseinek a megvalósítását segítette elő. Ahogyan Pearl Harbor a háttérhatalom mesteri húzásának tekinthető, hasonlóan a 2001. szeptember 11-i eseményekben is fel lehet ismerni a hozzáértő szakértők keze nyomát. A Pearl Harbor elleni támadás tényeit még ma is a pénzoligarchia érdekeit szolgáló legenda és tudatos történelemhamisítás helyettesíti, noha eltelt 60 év. Vajon hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy megtudjuk, miért tettek Bin Laden és fanatikus hívei ekkora szívességet a háttérhatalomnak? A 2001. szeptember 11-nek ugyanis a nemzetközi terrorizmus a kárvallottja, egyedüli haszonélvezője pedig a háttérhatalom és a világkormányzat megalakítására törő nemzetközi pénzoligarchia.

Kérdések hat hónap után

2001. szeptember 11. óta nem 60 év, csupán 6 hónap telt el, de már ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy jogosan kételkedjünk az események hivatalos magyarázatában. Az bizonyítottnak tekinthető, hogy a világállam létrehozásán fáradozó nemzetközi pénzoligarchia érdekeit szolgálta, mert lehetővé tette azoknak a terveknek és katonai akcióknak a végrehajtását, amelyek Afganisztán és a Közép-ázsiai térség ellenőrzés alá vételét célozták. Egyelőre még kérdés, hogy a háttérhatalomnak az amerikai biztonsági rendszerbe beépített titkos hálózata csupán megengedte-e a tragikus események bekövetkezését, vagy pedig maga is tervezte és hajtotta végre azokat? Ebből adódik egy másik kérdés is, hogy léteznek-e olyan amerikaiak, akik megengednék és elősegítenék honfitársaik életének feláldozását csupán azért, hogy saját üzleti, politikai, vagy más titkos céljukat elérhessék? Sajnos igennel kell erre a kérdésre válaszolnunk. Pontosan Franklin Delano Roosevelt elnök szolgáltatja erre az egyik kemény bizonyítékokkal megtámasztott történelmi példát, amikor tudatosan feláldozta több ezer amerikai tengerész életét azért, hogy az Egyesült Államokat beléptesse - lakóinak akarata ellenére - a 2. világháborúba. De más bizonyítékok is vannak.

Nemrég előkerültek olyan 41 évvel korábban készült amerikai kormánydokumentumok, amelyek tanúsága szerint az amerikai katonai vezetés már az 1960-as évek elején javasolta terrorista támadások végrehajtását az Egyesült Államok ellen, hogy ezek elkövetéséért aztán Fidel Castro kubai diktátort lehessen felelőssé tenni. Ezek a dokumentumok (James Bamford részletesen ismerteti őket az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatalról készült könyvében) 1961 végén a sikertelen kubai invázió után keletkeztek. A CIA tevékenységével elégedetlen John F. Kennedy ezután a védelmi minisztériumot bízta meg a Kuba elleni akciók irányításával. A katonai stratégák ekkor olyan terrorista akciókat javasoltak, amelyek riasztanák az amerikai társadalmat, és rávennék arra, hogy támogasson egy Kuba elleni katonai támadást. Az elkészített "Northwoods" terv szerint számos akciót hajtottak volna végre a kubai-amerikai haditengerészeti bázis, Guantanamo körzetében. Felrobbantottak volna lőszerraktárakat, repülőgépeket és hajókat. Sor került volna kommunista terrorkampány megszervezésére Miami térségében, Florida felé tartó kubai hajók elsüllyesztésére, gondosan kiválasztott helyeken bombarobbantásokra, és olyan előre elkészített dokumentumok "megtalálására", amelyek Kuba bűnrészességét bizonyították volna. Az elképzelések szerint hamis felségjelzésű orosz gépek zavarták volna a polgári repülőgépeket, továbbá megszervezték volna több repülőgép eltérítését, sőt még egyes polgári repülőgépek szimulált lelövését is. Kennedy elnök a Northwoods tervet elvetette, és utasítást adott a dokumentumok megsemmisítésére. De azok egy része archiválásra került és nemrég felfedezte őket az Assassination Records Review Board (A merényletek nyilvántartását felülvizsgáló testület), és az Amerikai Országos Levéltár nemrég nyilvánosságra hozta őket. Már e néhány tényből is megállapíthatjuk, hogy a 20. században bevett módszer volt válságok tudatos előidézése politikai célok elérése érdekében.

Elemezzük ebből a szempontból 2001. szeptember 11-ét. A hivatalos változat szerint 19 öngyilkosságra kész közel-keleti terrorista, aki gyűlölte az amerikai szabadságot és a demokráciát, eltérített négy utasszállító repülőgépet, ebből kettő a new yorki World Trade Center két tornyának repült, a harmadik pedig a washingtoni Pentagon épületének. A negyedik gép a hivatalos verzió szerint Nyugat-Pennsylvaniában lezuhant, miután az utasok megpróbáltak ellenállni a terroristáknak. Már a tragikus események másnapján felmerültek az első kérdések, de 6 hónap elteltével egyre nő a számuk, miközben hiányoznak a meggyőző válaszok.

Miért készített az amerikai katonai vezetés háborús terveket Afganisztán lerohanására hónapokkal a szeptember 11-i támadást megelőzően? Csak arra vártak, hogy történjen valami rendkívüli esemény, amely az egyébként Afganisztán iránt nem érdeklődő amerikai közvéleményt meggyőzi egy háború szükségességéről ez ellen a távoli ország ellen?

Hogyan lehet, hogy a Bin Laden bűnösségét tanúsító papír dokumentumokat szinte sértetlen állapotban megtalálták a World Trade Center romjainál, miközben a repülőgépek fekete dobozait, amelyeket úgy készítenek, hogy a legerőteljesebb zuhanásnak és ütődésnek is ellenálljanak, csak annyira megrongált állapotban találták meg, hogy adataikat nem lehetett használni?

Napokkal, sőt hetekkel a világkereskedelmi központ elleni támadás után miért nem engedték meg az ott dolgozó operatőröknek, hogy a romokat bizonyos szögből fotózhassák? Emiatt panaszkodott többek között a CBS tudósítója Lou Young, aki feltette a kérdést: "Mitől félnek, hogy mit fogunk látni?"

Miért adták ki az útját a new yorki rendőrség FBI-nál akkreditált összekötő tisztjének, arra hivatkozva, hogy jelenléte "biztonsági kockázatot" jelent. Mindezt a New York Times jelentette 2001. október 16-án. Kinek a biztonsága forgott kockán? Mi az, amit az FBI nem akart, hogy a new yorki rendőrség központjában is tudjanak?

Hogyan volt lehetséges egy rendkívüli hozzáértést igénylő terrorista tervet, amely hosszú előkészítő munkát igényel úgy előkészíteni, hogy arról ne szerezzenek tudomást a hírszerző szervek, elsősorban az FBI, a CIA és a Nemzetbiztonsági Hivatal, az NSA?

Miért a világkereskedelmi központ első tornya dőlt össze először, amikor az nem volt annyira megsérülve, mint az északi torony, amely akkor már csaknem másfél órája égett? Miért állítja számos tanú, hogy további robbanásokat hallott az épületeken belül? Miért tűnik a tornyok összedőlése inkább irányított beomlasztásnak, mint tragikus balesetnek?

Miért ismerte el Robert Müller az FBI igazgatója, hogy a géprablók névjegyzéke esetleg nem a valódi neveket tartalmazza? Nem kell mindenkinek fényképpel ellátott dokumentummal igazolnia a személyazonosságát, mielőtt megkapja a felszállási engedélyt? Miért volt 35 fő különbség az utasok nyilvánosságra hozott listája, és az áldozatok hivatalosan közölt listája között? Szaud-Arábia külügyminisztere nyomban közölte, hogy a megnevezett géprablók közül öten nem lehettek az elrabolt gépek fedélzetén, mert még mindig élnek Szaud Arábiában, és további hat megnevezett személy pedig Tunéziában tartózkodik. Ha ez így van, miért van feltüntetve még mindig a nevük az FBI által közzétett listán?

A négy gép utaslistáján miért nem szerepelt a megnevezett géprablók közül egyiknek sem a neve? Ha valamennyien álnevet használtak, akkor hogyan volt képes az FBI olyan gyorsan azonosítani őket? Miért vitt magával az egyik öngyilkosságra elszánt géprabló bőröndöt, és miért hagyta azt egy bűnösségét tanúsító irat társaságában a bostoni repülőtérnél parkoló autójában?

2001. októberében az amerikai hatóságok több mint 800 személyt tartóztattak le, és több mint 365.000 bejelentést kaptak a lakosságtól. Hogy lehet az, hogy az amerikai történelem eme legnagyobb nyomozási kampányában még eddig sem forró nyom, sem kemény bizonyíték nem került elő? Az FBI még mindig köröz közel 100 személyt, de egyikük sem tekinthető elsőrendű gyanúsítottnak. A Reuter Hírügynökség jelentése szerint a merénylők Bostonban úgy mulattak, mint a bevetés előtt álló zsoldosok, nem pedig fanatikusan vallásos fundamentalisták, akik életük utolsó küldetését készülnek teljesíteni, mielőtt találkoznak teremtőjükkel.

Hogyan jutottak a terroristák a Fehér Ház és az elnököt szállító repülőgép, az Air Force One, szigorúan titkos kódjaihoz? Ez volt ugyanis a hivatalos magyarázat arra, hogy szeptember 11-én miért szállították az elnököt egyik légi bázisról a másikra az Egyesült Államok egész területén. A Fox News Hírszolgálat jelentése szerint az FBI korábbi alkalmazottja, a kettős ügynök Robert Hanssen, egy naprakész komputer programot adott át orosz megbízóinak, akik ezt tovább adták állítólag Bin Ladennek. Ez a program, amelyet még a Reagan kormányzat idején loptak el egy amerikai vállalattól, még ma is lehetővé teszi, hogy a legvédettebb amerikai elektronikai rendszerekbe be lehessen lépni?

Ha a United Airlines 93-as számú járata azért zuhant le, mert az utasok ellenálltak a géprablóknak, és közben a gép felrobbant, akkor miért nem lehetett látni a repülőgép széthullott roncsait, amelyek tanúsítanák, hogy robbanás történt a levegőben?

Dr. Mahmoud Khalaf egyiptomi tábornok, aki többek között az Association of the United States Army (Az Egyesült Államok hadseregének Társasága) tiszteletbeli tagja, a kairói egyetemen 2001. december 5-én tartott előadásában a katonai stratégiai elemzést önálló tudományágnak nevezte. A tábornok 20 éven át foglalkozott a speciális műveletek stratégiai elemzésével. Szeptember 11-gyel kapcsolatban megállapította, hogy ennek a műveletnek a megtervezéséhez és előkészítéséhez legalább 100 specialista egy évi szervezőmunkájára volt szükség. A művelet valamennyi szakasza fontos részletekből áll, és valamennyi részlet pontos bemérést igényelt, továbbá olyan "deception"-t (megtévesztést, álcázást), amely megakadályozza, hogy az Egyesült Államok 10 biztonsági szervezete leleplezze. A tábornok itt elsősorban a Defense Intelligence Agency-re (A Védelmi Hírszerző Ügynökségre), a DIA-ra utalt. Magasan képzett műszaki személyzete és eszközei ugyanis lehetővé teszik a DIA-nak, hogy audiovizuálisan földünk minden négyzetméterét ellenőrizze. Az NSA, a Nemzetbiztonsági Hivatal, a csúcstechnológia minden eszközével rendelkezik. Kérdés, hogy ez a fejlett hírszerző hálózat, amely ráadásul parancsot kapott Clinton és Bush elnöktől is, hogy ellenőrizze az Al-Khaida szervezetet, hogyan engedhette meg, hogy annak terroristái kicsúszhassanak az ellenőrzése alól, és előkészíthessenek egy ennyire bonyolult merényletet?

Az Észak-amerikai Légvédelmi Parancsnokság valamennyi repülőgépet nyomon tud követni, amely felszáll. Az egyik elrabolt gép pilótája leadta a vészjelzést. Felvette a kapcsolatot a Szövetségi Légügyi Hivatallal. A Légvédelmi Parancsnokság bázisáról, az Andrews légitámaszpontról, azonban a riasztás ellenére nem szálltak fel a gépek. Ez a téma nem került a széles nyilvánosság elé. Ugyanakkor magyarázatot ad arra, hogy Bush elnök miért nem volt képes 10 órán keresztül visszatérni Washingtonba.

Az egyiptomi tábornok többek között megemlíti, hogy a 11-es járat gépe a felszállást követő 46. percben ütközött a Világkereskedelmi Központ déli tornyának. A 175-ös számú járat, a második gép, 67 perc múlva ütközött az északi toronynak. A két becsapódás között 20 perc különbség volt. Ez arra utal: valaki megfigyelte az első gép becsapódását, és jelzést adott arra, hogy mikor kell a másodiknak bekövetkeznie. Ez a 20 perc lehetővé tette, hogy a mentés megkezdődjön, és amikor már valamennyi tűzoltó és mentő a toronyban tartózkodott, akkor jöhetett a második csapás. Ennek következtében valamennyi mentőeszköz az összeomlott első torony alatt maradt, ezzel elveszett a mentési kapacitás és ez megnövelte a veszteségeket. Ami a Pentagon elleni támadást illeti, az ezt végrehajtó gép a Dulles repülőtérről szállt fel 8 óra 10 perckor, és 9 óra 43 perckor ért célba. De a Dulles repülőtér kevesebb, mint 10 percre van a Pentagontól. Ahelyett, hogy célja felé tartott volna, nyugati irányba repült, majd megfordult, hogy 45 perc múlva érje el a Pentagont. Az akció végrehajtói jól tudták, hogy 9:45-re már megérkeznek a hadsereg és a Pentagon legfőbb vezetői, hogy megtegyék a rendkívüli intézkedéseket. Ezért a gép pontosan annál a helikopter leszállónál csapódott be a Pentagon épületébe, ahová várható volt a legfőbb vezetők, többek között Donald Rumsfeld védelmi miniszter érkezése.

A negyedik gép, amely 10 óra 10 perckor lezuhant Pitsburghnél, Cleveland irányába tartott, majd visszafordult. Az ilyen irányváltoztatás azt jelenti, hogy ki kell kapcsolni a navigációs berendezést, és a pilótáknak a műbolygón keresztüli irányításra kell támaszkodniuk. Mindezt úgy kellett elvégezni, hogy közben folyamatosan repülnek, és irányt változtatnak. Az volt az elképzelés, hogy 10:30-kor érik el a Fehér Házat - ehhez a gépnek két és fél órát kellett a levegőben tartózkodnia - mivel az elnököt és kíséretét erre az időpontra várták a Fehér Házba. Ez is amellett szól, hogy a merénylőket igen jól tájékozott, a biztonsági rendszerbe beépült támogatóhálózat segíthette. Az amerikai vezetés is jól tudja mindezt. Ezért volt az, hogy Bush elnök elhagyva Floridát, Luisianába repült és az egész amerikai hadsereget világszinten riadókészültségbe helyezte. Innen Nebraskába utazott, és csak onnan tért vissza Washingtonba, délután 7 óra előtt 6 perccel. Válaszra vár az a kérdés is, hogy ki képezte ki ezeket az embereket erre a bonyolult feladatra? Mikor és ki válogatta ki őket? Hol került sor a kiképzésükre? Hogyan került sor a megfelelő belső információk összegyűjtésére? Az egyiptomi tábornok kitért arra is, hogy az amerikai hírszerző szolgálatok évi 150 milliárd dollár költségvetéssel dolgoznak, és minden lehetséges technikai eszköz a rendelkezésükre áll az ilyenfajta merényletek felderítésére és megakadályozására. Bizonyítottnak vehető, hogy ami szeptember 11. után történt, azt már jó előre megtervezték szeptember 11. előtt. Úgy tűnik, az Egyesült Államokat irányító elitnek szüksége volt arra, hogy a terrorizmus elleni harc ürügyével végrehajtsa előkészített stratégiai terveit. Afganisztánban a cél egy kliens rezsim létrehozása volt. A másik cél pedig bizonyos fegyverfajták kipróbálása. Így Afganisztánban próbáltak ki olyan új fegyvereket, mint a neutronbomba, és a földön áthatoló bombák.

Titokzatos tőzsdei manipulációk

Az úgynevezett "short position" esetén a tőzsdei befektető azért vesz kölcsön részvényeket, hogy eladja azokat. Arra számít, hogy a részvények ára esni fog. Ezért később jóval alacsonyabb áron tudja majd visszavásárolni és visszaadni őket a kölcsönbeadó tulajdonosnak. A "short-selling" ügyletek - a részvények fedezet nélküli eladása révén - lehetővé teszik hatalmas nyereség bezsebelését a tőzsdén. Ha meghatározott időn belül nagymennyiségű részvény cserél így gazdát, az mindig titkos - bennfentes - előrejelzésre utal. Szeptember 11-ét követően a londoni Times jelentette: a CIA felkérte Londonban a Pénzügyi Szolgáltatások Hatóságát, hogy nyomozza ki több millió részvény gyanús eladását a terrorista akciókat megelőzően. A londoni Times szerint a piaci felügyeletek Németországban, Japánban és az Egyesült Államokban információkat kaptak arra vonatkozóan, hogy nagy mennyiségben hajtanak végre "short-selling" műveleteket elsősorban a biztosítótársaságok, a légitársaságok, valamint a fegyvergyártó vállalatok részvényeivel. Ezen részvényeknek az értéke mind nagymértékben zuhant szeptember 11-ét követően.

Az Egyesült Államok kormánya is bejelentette: nyomozást indított a "short-selling" műveletek hátterének a kiderítésére, mivel több tény arra utal, hogy egyes bennfentesek tájékoztatva lettek előre a várható eseményekről. Michael C. Ruppert szerint ezeket a tőzsdei tranzakciókat elsősorban a Deutsche Bank - A.B. Brown vállalat végezte, amelynek 1998-ig A. B. Krongard volt az elnöke. Krongard jelenleg a CIA ügyvezető igazgatója. Ruppert, aki hosszabb ideje a háttérhatalom kutatója, korábban hivatásos rendőrtiszt volt, kijelentette: "Szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy a Központi Hírszerző Szolgálat teljes és tökéletes tudomással bírt a támadásokról, beleértve az időzítést és a helyet is." Willie Brownt, San Francisco polgármesterét, pedig repülőtéri biztonsági szolgálata figyelmeztette szeptember 10-én, hogy másnap ne repüljön.

A Washington Post szeptember 28-án arról tudósított, hogy az Odigo nevű new yorki cég megerősítette: két alkalmazottja két órával a tragédiát megelőzően Izraelben szöveg üzenetet kapott, amely figyelmeztetett: támadás készül a Világkereskedelmi Központ ellen. Az Odigo alelnöke, Alex Diamandis, szerint lehetséges, hogy ennek az üzenetnek az elküldésére sor került, de a központ nem kapott ilyen jelzést. Említésre méltó az is, hogy a katonai alakulatok fokozott készültségi állapotba voltak helyezve már több nappal a támadást megelőzően.

Amerikai hírszerző előre tudott a merényletről

Delmart Edward Vreeland amerikai állampolgár, a haditengerészet hadnagya 2000. december 6. óta előzetes letartóztatásban van Kanadában. A hírszerző tisztet kémkedés gyanúja miatt vették őrizetbe a kanadai hatóságok. 2001. augusztus 12-én Vreeland kísérletet tett arra, hogy a börtönparancsnokságot tájékoztassa a Világkereskedelmi Központ elleni tervbe vett támadásról. Vreeland leírta a rendelkezésére álló információkat és azt egy lepecsételt borítékban átadta letétbe helyezés végett a börtönhatóságnak. Ez a levél felsorolta a tervezett merénylet lehetséges célpontjait, köztük a Sears Tornyokat, a World Trade Center tornyait, a Fehér Házat, a Pentagont, és a Világbankot. Kanadai célpontként az ottawai parlament épülete és a torontói Royal Bank volt megjelölve. Vreeland lepecsételt levelét 2001. szeptember 14-én felnyitották. Ennek tartalma riasztotta az amerikai és a kanadai hatóságokat. Az Egyesült Államok hitelkártya-csalás címén kérte Vreeland kiadatását. Az amerikai kormány álláspontja szerint Vreeland 1986-ban - néhány hónapi szolgálat után - el lett bocsátva a haditengerészet kötelékéből, mivel szakmailag nem felelt meg a követelményeknek. Az amerikai haditengerészet által a Torontói Legfelsőbb Bíróságnak átadott 1200 oldal hosszúságú dokumentum gyűjtemény szerint Vreeland-nek semmi köze nem volt a hírszerzéshez.

Rocco Galati, Vreeland egyik ügyvédje, ezzel kapcsolatban megjegyezte: "miként lehetséges, hogy csupán néhány hónapot szolgált védence a haditengerészetnél, és mégis 1200 oldalas személyi aktát küldtek Torontóba?" 2002. január 10-én a bíróság engedélyezte Vreeland másik ügyvédjének, Paul Slanskynak, hogy felhívja a bírósági teremből a Pentagont. Slansky először az információt tárcsázta, ahol megkapta a Pentagon kapcsolótábláját. Ezután kérte a Védelmi Minisztérium telefonkezelőjét, hogy jelölje meg Delmart Vreeland hivatali szobáját. A telefonközpont kezelője pillanatokon belül visszaigazolta Vreeland hivatali helyét, és rangját is megjelölte: harmadik fokozatú hadnagy. Ezután közölte hivatali szobája számát, és megadta Slanskynak a közvetlen hívószámot. Mindez hivatalosan jegyzőkönyvezve lett a bíróságon. 2001. január 17-én a bírósági tárgyalóteremben az Egyesült Államokat képviselő koronaügyész azt állította, hogy Vreeland, aki előzetes letartóztatásban van és 13 hónapja semmilyen lehetősége nincs komputert használni, valamilyen módon benyomult a Pentagon elektronikus nyilvántartási rendszerébe, oda elhelyezte a saját nevét, és hivatali szobájának, valamint telefonjának a számát.

A kiadatási eljárás folyamatban van, de eltarthat még két évig. Vreeland jelenleg hallgat, mert arra számít, hogy ezzel megóvhatja életét, hiszen ha nem árul el titkos információkat, akkor cserébe számíthat korábbi megbízói hallgatólagos támogatására. Delmart Vreeland egy erkölcsös és ésszerű világban leleplezhetné azokat, akik előkészítették a szeptember 11-i eseményeket. Eddig senki sem vonta kétségbe, hogy amit Vreeland leírt 2001. augusztusában, az igaznak bizonyult 2001. szeptemberében. Ez a tény - egy valóban a törvények szerint működő demokráciában - megkövetelné szigorú és alapos vizsgálat lefolytatását.

A távirányítású repülőgép

Egyre többen foglalkoznak azzal a lehetőséggel, hogy a személyszállító repülőgépek földről történő távirányítása technikailag lehetséges. A New York Times 2001. szeptember 28-án arról az új technológiáról írt, amely lehetővé teszi a légiirányítók számára, hogy a bajba került repülőgépeket teljes egészében a távolból - a földről és a műbolygókról - irányítsák. A British Airways légitársaság szerint ezzel a technológiával egy meghatározott távoli repülőtérre irányítható a merénylők által eltérített utasszállító repülőgép. Ennek az új technológiának a neve Global Hawk (Globális Héja).

Az elmondottak alapján igen sokan felteszik azt a kérdést, hogy vajon 2001. szeptember 11-én nem-e a Globális Héja első alkalmazására került sor? Ha ma már hivatalosan is elismerik, hogy ez a távirányítási technológia rendelkezésre áll, akkor azt is feltételezni lehet, hogy titokban már évek óta kipróbálásra és alkalmazásra került. De függetlenül attól, hogy a repülőgépeket terroristák vezették-e, vagy távirányítók, az egyértelmű, hogy az egész akció irányítói belső információkkal rendelkeztek, esetleg segítséggel is, mégpedig a legtitkosabb katonai és biztonsági szervektől.

2001. szeptember 11. - katonai államcsínykísérlet?

Lyndon LaRouche amerikai közéleti személyiség szerint 2001. szeptember 11-én lényegében egy sikertelen katonai államcsíny zajlott le az Egyesült Államokban. LaRouche három körülményt emel ki ennek alátámasztására. A támadások pontossága, a nemzetbiztonsági struktúra részletes ismerete arra utal, hogy a biztonsági rendszeren belül működött egy titkos hálózat, amely támogatta a merénylőket. Enélkül a szeptember 11-i támadásokat nem lehetett volna végrehajtani. Első tényezőnek egy ilyen "titkos csoport" léte tekinthető.

LaRouche szerint lehet, hogy soha nem fogjuk megtudni kik voltak azok, akik a katonai és nemzetbiztonsági rendszerben együttműködtek a merénylőkkel. Ezért az amerikai politikus és közíró második tényezőként a támadás "stratégiai szerzőit" veszi közelebbről szemügyre. LaRouche úgy látja, hogy ezek a személyek azonosak a "civilizációk összecsapása" és az új globális vallásháború legfőbb támogatóival. Olyan személyek, mint Brzezinski, Huntington, Richard Perle, és Bernard Lewis a szeptember 11. utáni magatartásukkal és megnyilvánulásaikkal meggyőzően alátámasztották bűnrészességüket, véli LaRouche, aki "Zbigniew Brzezinski és szeptember 11." című írásában megállapítja:

"Zbigniew Brzezinski, Samuel Huntington és társaik »civilizációk összecsapása« politikájában van egy általános politikai-stratégiai tényező, amelynek a megkísérelt katonai államcsíny csupán egy alárendelt részlete. Ez a politika a fő bűnös és a művelet egészének a fő része. Ez az a tényező, amely folyamatosan és erőteljesen tükröződik az amerikai kormányon és a vezető tömegtájékoztatási intézményeken belüli heves frakció harcban, az olyan vitákban, mint például, amely javasolja a háború kiterjesztését Irak ellen is."

Az államcsíny kísérlet harmadik tényezője LaRouche szerint az Egyesült Államokban tevékenykedő neokonzervatív cionista apparátusban lelhető fel, amely szorosan együttműködik Ariel Sharonnal és az izraeli védelmi erők jelenlegi parancsnokságával. LaRouche szavai szerint ők "a gyújtószerkezet egy vallási háború bármely pillanatban történő kirobbantásához a Közel-Keleten". LaRouche hangsúlyozta, hogy további tényező az izraeli kémtevékenység fokozódása az Egyesült Államokon belül. Az AP Hírügynökség 2002. március 7-én jelentette, hogy az amerikai hatóságok letartóztattak és kiutasítottak az Egyesült Államokból több tucat fiatal izraelit, akik magukat képzőművészeti diáknak álcázva arra törekedtek, hogy információkat gyűjtsenek különböző szigorúan őrzött hivatali épületekről, és kormányalkalmazottak otthonairól. A Drug Enforcement Administration (A kábítószer ellenes hivatal) jelentése szerint a kiutasítottak tevékenysége gyanús volt, és azt szervezett hírszerző tevékenységként lehet jellemezni. Az AP-nek ez a jelentése LaRouche következtetéseit támasztja alá.

A "kormányzás folyamatossága"

A Washington Post cikket közölt arról, hogy a "kormányzás folyamatossága" elnevezésű terv 2001. szeptember 11. után hatályba lépett. Ennek alapján egy árnyékkormány működik az Egyesült Államokban földalatti bunkerekben. Ez a jelentés megerősíti, hogy a szeptember 11. háttérben álló apparátus folytatja tevékenységét és gyakorolja egy diktatórikus rendszer működtetését arra hivatkozva, hogy háborús fenyegetés áll fenn. A Washington Post 2002 március 2-i számában olvasható, hogy Bush elnök mintegy 100 magasrangú kormányhivatalnokból álló árnyékkormányt jelölt ki, hogy titokban működjön Washingtontól távoli biztonságos helyen. Ezzel aktivizálta azt a már régóta előkészített programot, amely biztosítja a szövetségi kormány működését akkor is, ha egy katasztrofális támadás érné az Egyesült Államok fővárosát. A Washington Post megállapítja: "A Pentagon és a World Trade Center elleni szinkronizált támadásokat követően órákon belül elszállították a washingtoni katonai körzet helikopterei az elköltöztetendő főtisztviselők első csoportját." Ebben az időben még senki egy szót sem szólt a kormánykörökben arról, hogy a Bin Laden vezette Al-Khaida szervezet követte el a terrortámadásokat.

Ahogy a háttérhatalom kész volt feláldozni Pearl Harbornál ártatlan embereket azért, hogy stratégiai céljának megfelelően beléptethesse az Egyesült Államokat a 2. világháborúba, úgy látszik, hogy 2001. szeptember 11-én sem habozott eltűrni egy sokkhatást kiváltó véres merénylet-sorozatot a civilizációk összecsapásának nevezett modern vallásháború beindítása, a közép-ázsiai olaj feletti ellenőrzés megszerzése, és a központosított világállam létrehozása érdekében. A belpolitikában pedig bevezethette a politikai szabadságjogok korlátozását a társadalom rendőri módszerekkel történő fokozottabb ellenőrzése érdekében. Az is elképzelhető, hogy a háttérhatalom nemcsak megengedte, de tevékenyen elő is készítette a merényleteket az amerikai biztonsági rendszerbe beépített szupertitkos hálózata révén. Az események megértésének a kulcsa az, hogy a nemzetközi pénzoligarchát és integrált hatalmi elitjét önálló világpolitikai tényezőnek kell tekinteni, amelynek saját szervezetrendszere, valamint a döntési központokat elérő titkos hálózata van. Ez a háttérhatalom globálisan megszervezett magánhatalom, amely önálló pénzügyi forrásokkal rendelkező független erőközpontot képez. Amerika nevében lép fel, de nemcsak nem azonos az Egyesült Államokkal és népével, hanem szemben is áll annak az alapvető szükségleteivel, érdekeivel és értékeivel. Ezért 2001. szeptember 11-e, - az új Pearl Harbor - kapcsán fel kell vetni a háttérből kormányzó pénzoligarchiának a felelősségét. Először azt a kérdést kell megválaszolni, hogy az óriási költségvetéssel és fejlett technikával rendelkező amerikai hírszerző szervezetek miért nem voltak képesek elhárítani a 2001. szeptember 11-én bekövetkezett tragédiát?