A
sátán kurvái a királynőig gyermek áldozást kívánnak
Elérkezett az idő, hogy lelepleződjenek a sátánista elit borzalmas bűnei
Az
emberek túlnyomó része még mindig nem vette észre, hogy mi
zajlik a világban, mert úgy tűnhet számukra, hogy minden rendben
van, miköz...
Az emberek túlnyomó része még mindig nem vette észre, hogy mi zajlik a világban, mert úgy tűnhet számukra, hogy minden rendben van, miközben a sötét erők megpróbálják folytatni civilizációnk elpusztítására irányuló tervük végrehajtását.
Bár a globális hatalmat birtkoló zsarnokok jótevők és emberbarát humanisták csoportjaként kívánnak feltűnni, a sötét oldal a magas rangú társadalmi csoportokkal és befolyásos családokkal együtt a legnagyobb titokban gyermekkereskedő hálózatokat hozott létre, ezért nagyon fontos, hogy meglássuk a valóságot.
Mit mondhatunk Hollywoodról, a leghatalmasabb filmpropaganda-gépezetről, ahol mostanában került napvilágra, hogy sok színészt saját ügynökeik, producereik és rendezőik zaklattak, megerőszakoltak és bántalmaztak, hogy megzsarolják és az elfajzott elit személyes játékszereivé tegyék őket?
De nem csak Hollywood sötét világára derül fény, hanem az egyházi körökön belüli kiterjedt intézményes hálózatra is.
Vagy mit mondhatunk az arisztokráciáról és az elit tagjairól, akiket hűségesen és odaadóan szolgálunk, ám akik szintén érintve lehetnek a megszámlálhatatlan bűnben, gyermekek bántalmazásában, vámpirizmusban, sőt a világszerte egyre inkább terjedő sátánista kannibalizmusban?
És mi a helyzet a Bohém Erdő társasággal, ahol az elit és a vezetők sátáni üzelmeket folytatnak és rituális áldozatokat mutatnak be? Lehetséges, hogy még ma is űzik ezt a rémisztő fekete mágiát és boszorkányságot, miközben beteges aberrációikat osztják meg egymással?
Ezért a mostani dokumentumfilmünkben figyelmeztetni szeretnénk minden normális gondolkodású embert, aki velünk tart, hogy vigyázzon magára a mostani sötét korban, amelyben annyi labilis, zavart és mániákus ember van, akik ráadásul igen magas hivatali, vállalati, politikai és kormányzati pozíciókat töltenek be, hogy különféle károkat okozhassanak.
Alcyon Plejádok 66: Pedofília Hollywood, PizzaGate, vámpirizmus-kannibalizmus, sátánizmus
Néhány gyakori tévhit eloszlatása
Szigeti
Sándor írása
- Ateizmus és autodeizmus
- A sátánizmus ateista, pontosabban autodeista vallás, mert nem hisz holmi istenek (az embernél, az egyénnél nagyobb hatalmú, tudattal rendelkező túlvilági lények) létezésében, de ha egy sátánistának mégis válaszolnia kell arra, kit tart a legfontosabbnak, a legnélkülözhetetlenebbnek a világ, a létezés szempontjából, akkor önmagát nevezi meg. A bővebb magyarázatig érdemes megjegyezni, hogy ez a felfogás nem azonos a kóros egoizmussal vagy az érzéketlenséggel, szeretettelenséggel.
- Sátán nem „a gonosz”…
- Sátán nem „a gonoszt” jelenti számunkra. Sátán egy létezés- vagy magartástípus: az öntudatra ébredt, tetteiért, gondolataiért felelős és felelősséget vállaló, folyamatosan vizsgálódó, kétkedő, sikerorientált embert jelképezi, és a sátánista nem úgy gondol rá, mint önállóan létező entitásra. Múzsa.
- Ateista vallás
- Igen, léteznek „ateista vallások”, e két fogalom nem ellentétes! A „vallás” szó nem azt jelenti, hogy „kereszténység”. A szó jelentése: istennel kapcsolatos hitrendszer, melyhez gyakran szertartások, erkölcskódex és életfilozófia, sajátos világnézet kapcsolódik. A sátánizmus esetében az „isten” fogalma körülbelül az autodeizmus hatáskörébe esik, a szertartásokat, erkölcskódexet, filozófiát és világnézetet pedig a Sátáni Biblia című alapkönyv határozza meg.
- A (keresztény) Biblia szerepe
- Nyilvánvaló, hogy a Biblia semmiféle különleges, „szent” értéket nem képvisel, a benne leírtak jobbára fikciók vagy korábbi világképek, vallások szükség szerint, többször is módosított adaptációi. A sátánizmus nem csupán valami „fordított”, anti-keresztény, az ábrahámita világképtől szabadulni képtelen eszmerendszer, mivel azonban mai formája egy jobbára a zsidó-keresztényi eszmék által uralt kultúrában alakult ki és ott is terjedt el, természetes, hogy viszonyítási pontként rámutat bizonyos jelentős különbségekre.
- A fordított kereszt
- A fordított kereszt nem sátánista szimbólum. Szent Pétert feszítették fordított keresztre, mert nem érezte méltónak magát ahhoz, hogy a Jézus Krisztuséhoz hasonló kereszten haljon meg. Vannak, akik a hollywoodi filmek hatására keresztényellenes jelképként használják a fordított keresztet, de ők nem szükségszerűen sátánisták.
- A sátánizmus jelképei
- A sátánizmus jelképe a lefelé fordított pentagram, illetve a Baphomet szimbólum, ami szintén egy - két koncentrikus körbe foglalt - fordított pentagram (ötágú csillagforma), melyben feltűnik a bűnbak jelképe, és köré a לויתנ (LVThN, Leviatán) szó héber betűi kerülnek. A „felfelé fordított”, bűnbak nélküli pentagram általában a mágia okkult eredetű szimbóluma (az embert mint a természet részét jelképezi), és például a wicca vallás követői használják, akiknek általában nincs közük a sátánizmushoz.
- Áldozat, belezés
- A sátánista szertartásoknak nem része az állat- vagy emberkínzás vagy élőlények leölése. Ha vért és általános embertelenkedést akarsz, javaslom a Bibliát, abból is az Ószövetséget vagy a Jelenések könyvét!
- Emberáldozat
- Létezik emberáldozat a sátánizmusban, csak épp nem úgy, ahogyan azt a keresztény propaganda terjeszti. Az áldozat mindig önmagát pusztítja el.
- Hittérítés
- A sátánizmus hangsúlyozottan nem hittérítő vallás. Valakinek vagy eleve természetes a sátánista értékrend és születésétől fogva eleve sátánista mentalitású – az itt-és-mostban élő, itt boldogulásra törekvő –, vagy sohasem lesz azzá.
- Marilyn Manson
- Igen, Marilyn Manson valóban rendelkezik a Sátán Egyházának tisztelendője titulussal, és nem, a Marilyn Manson zenekar rajongói között sokkal kisebb arányban vannak sátánisták, mint a komolyzenét kedvelők között. A lázadó, életükkel elégedetlen, még kialakulatlan személyiségű tizenévesek nem sátánisták.
- A fekete mise, Le Messe Noir
- A fekete mise nem kihagyhatatlan sátánista szertartás. Létezik ugyan, sőt, a Satanic Rituals című könyvben elolvasható a pontos liturgiája, elsődleges szerepe mégsem az „istenkáromlás”, hanem az elnyomó keresztényi nevelést kapottak szellemi felszabadítása. Értelemszerűen, aki nem elnyomó keresztényi légkörben élt, annak ez a rituálé csupán érdekesség lehet, de valódi érzelmi töltettel nem bír.
- Szekták
- Nem minden sátánista tagja bármiféle szervezetnek, főleg nemszektának. A szekták lényege, hogy mindig egy vagy több karizmatikus vezető köré szerveződnek, ahol a vezetők akaratát a hívek fanatikusan teljesítik. Mi sem áll távolabb egy sátánistától, mint az ilyen szervilis viselkedés. A Sátán Egyháza hangsúlyozza, hogy nem szükséges tagnak lenni ahhoz, hogy valaki joggal mondhassa magát sátánistának.
- Necronomicon
- A Necronomicon című könyvet H.P. Lovecraft, amerikai író találta ki. Amikor a novelláit olvasó fiatalok megrohamozták az okkultista könyvesboltokat, az árusok egy darabig eltessékelték őket, de aztán valakinek eszébe jutott, hogy ebben üzlet van! És írt szépen egy mesét, aminek a Necronomicon címet adta. http://www.churchofsatan.com/Pages/FAQnecronomicon.html
http://scythe.hu/satanizmus/tevhitek-a-satanizmusrol
Szomorú
tény, hogy csak kevés Sátánista ismeri a jelképeink jelentését.
A legtöbben hamis, téves információkhoz jutnak, keresztény
forrásokból. A keresztények szüntelenül bemutatják
ostobaságukat. A tudás a legfélelmetesebb ellenségük, ugyanis ha
valaki tudja az igazat, egyik hazugságuk, átverésük, becsapásuk
sem vezet eredményre. Minden Sátáni szimbólum erőteljes
spirituális jelentéssel bír, és az emberiség istenné válásával,
spirituális és fizikai tökéletességével, halhatatlanságával
kapcsolatos. A legtöbb, ha nem minden Sátáni szimbólum a lélekhez
kapcsolódik.
A
KÍGYÓ: A Sátánizmus legszentebb jelképe. A kígyó a kundalini
energiát szimbolizálja a gerinc tövénél. Mikor a kígyót
felébresztjük erő-meditációkkal és különböző
gyakorlatokkal, a hét csakrán keresztül felemelkedik, intenzív
tudatosságot, megvilágosodást, pszichikus képességeket és
mindentudást hozva magával. A szétnyitott csuklyájú kobra, amit
sok ősi faragványon és festményen megtaláltak Egyiptomban, a
kígyó felébresztésének egyik eredményére utal: a kiterjesztett
tudatosságra. Ez a Sátánizmus VALÓDI alapja – felébreszteni a
kígyót. Akiknek sikerült ezt megtenniük, sokkal magasabb
spirituális szinten vannak, és többé nem használhatják ki őket
a keresztény egyházak és hasonló programok.
A
lefelé mutató pentagramm az energiát jelképezi, ahogy a
koronacsakránkon keresztül belénk áramlik. A Sátáni Villám
Sátánt jelképezi, Igaz Teremtő Istenünket. A villám az életerő
– a bioelektromosság. A Sátánizmusban minden lefelé mutató
szimbólum a fentről leereszkedő energiát jelképezi, ahogy életet
ad, és megerősíti az emberi lelket.
Az
egyenlő szárú vaskereszt sok Démon pecsétjében megjelenik. A
csakrák helyes állását jelképezi, és az emberi lélek alakját.
Lucifernek
több pecsétje is van. Mindnek az istenné váláshoz van köze
Az
alább látható szimbólum az IGAZ GRÁLT jelképezi. Ebben a
kehelyben van az életelixír. A katolikus egyház ELLOPTA ezt is, és
eltorzította. A Grál a Magnum Opus része, annak a potenciálnak,
ami mindannyiunk életében megtalálható. Ez nem egy anyagi tárgy,
hanem egy fogalom. A „csakrák vére” az energia, ami a
csakrákból áramlik ki ingerlés hatására. A Grált „Királyi
Vér”-nek nevezik, ez a csakrák „vére”. A baloldali
szimbólumok Astaroth jelképei. Mindkettő az egyiptomi Ankh
szimbólumból származik. Az egyiptomi Ankh kereszt a lélekhez való
kulcsot és a szívcsakrát jelképezi. A Vénusz bolygó jele is
ebből származik.
A
szívcsakra és a Vénusz is Astaroth-hoz tartozik. A FEKETE és
VÖRÖS szín az ősi Egyiptomig vezethető vissza. Egyiptomot néha
úgy nevezték, mint a “Fekete és Vörös Föld”, emellett az
Alkímia központja is volt. Az Alkímia az emberi lélek istenné
alakítása. Ezzel az átalakítással befejezzük Teremtőnk, Sátán
munkáját. A FEHÉR, VÖRÖS és FEKETE színek használatának
távolkeleti gyökerei is vannak. Ez a három szín az emberi lélek
három Nadi-jának (a Kundalini energia csatornái) színe. Az Ida a
fekete, a Pingala a vörös, a Sushumna a fehér.
“SÖTÉTSÉG”
A Sátánizmus kapcsolatát a “sötétséggel” teljesen
elferdítették. Ez nem szörnyekről és mumusokról szól, vagy
bármi ilyen hülyeségről. A Sátáni “sötétség” a “yinhez”
és a “yanghoz” kapcsolódik. Ez jelképezi a lélek női
oldalát, a tudatalattit, amit meditációval érünk el. Sátán
Kígyója a lélek női oldala. A lélek férfi oldala a logikus
oldal – a bal agyfélteke. A női oldal a jobb agyfélteke. A
léleknek van pozitív és negatív pólusa is. A férfi és női
résznek együtt kell dolgoznia. A logikus férfi oldal, a bal agy
irányítja a női oldalt a gondolatok és az akarat által. A női
oldal a lélek erőműve. A női oldal váltja valóra azokat a
gondolatokat és ötleteket, melyeket a logikus férfi oldal generál.
A női oldal továbbá a lélek kreatív aspektusa, illetve az
álmoké, zenéé, érzéseké, intuícióé. Mivel a saját sorsunk
irányítását lehetővé tévő hatalom, illetve az ezzel járó
spirituális szabadság a lélek női oldalához tartozik; a
keresztény egyházak és társaik – pl. az Iszlám –
alsóbbrendűnek festik le a nőket: az Iszlám brutálisan bánik a
nőkkel, a judeo-keresztény biblia pedig folyamatosan befeketíti
őket. Ráadásul mindez tükröződik a tudatalattiban, tudat alatti
szinten is, hogy elnyomjuk a lélek női energiáit. Mivel ezt a
szemetet évszázadokon keresztül erőltették, – ez csak egy
program a spiritualitás eltávolítására – a lélek női oldala
és annak hatalma elcsökevényesedett. Ezért van az emberiség és
ez a világ ekkora szarban mostanság. Generációs mértékben
felborították az egyensúlyt. A Sátánizmus az erő-meditációkon
keresztül működik, amikkel meg lehet erősíteni a lélek női
oldalát, hogy visszaállítsuk az egyensúlyt, a spirituális
egészséget, és megerősítsük magunkat.
Pentagram
A
sátánizmus fő jelképei és jelentésük:
- Lefelé mutató pentagramma – a spirituális sátánisták számára a koronacsakrából az emberbe áramló energia jelképe, a LaVey-i sátánizmusban az öt őselemet szimbolizálja
- Fekete és vörös szín – az alkímia jelképe, Egyiptomból származik
- Sötétség – a lélek női oldalát, a tudatalattit jelképezi
- Ördög Vasvillája – egy ősi, Távol-Keleti szimbólum, amit a spirituális sátánisták is elfogadnak
- Fordított nyolcas, a végtelen jele – a halhatatlanságot szimbolizálja
- Koponya- és lábszárcsontok – a Magnum Opusnak a Nigredo állapotának jelképei
- Fordított kereszt – szintén a Magnum Opushoz kapcsolható
- Napja a hétfő
- Színei a kék, vörös és feketeŐ a sumér isten Éa, másnéven Enki (“A Föld Ura”). Melek Ta’us-ként is ismerik.
- Szent állata a páva, a kígyó, a kecske, a sárkány, és a holló.
- Számai a 2, 11 és 4.(A 666 a Vízöntő Korának jelképe, mikor ismét ő fog uralkodni.)
- Állatövi jegye a Vízöntő és a Bak
- Bolygói az Uránusz és a Vénusz (Esthajnalcsillag)
- Égtájai Dél és Kelet
- Legfontosabb napja december 23-a, mikor a Nap egy fokkal jár a Bak jegyében. A Bak a zodiákus tizedik jegye, plusz az egy fok kiadja a tizenegyet (a 11 Sátán egyik száma). A téli napfordulót követő nap az ő személyes napja, amit minden elkötelezett Sátánistának figyelembe kéne vennie. (Ezt ő diktálta, személyesen).
INFÓK ELSŐ KÉZBŐL, EGY SÁTÁNISTA SZERVEZET ALAPÍTÓJÁTÓL
A sátánistákat
sokan ijesztő arcoknak tartják, megint mások úgy gondolják,
hogy furcsák,
gonoszak és/vagy őrültek. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy mi nem
tudunk túl sokat róluk, de egészséges kíváncsiságunknak
engedve rákattintottunk a Viralnova.comegyik
friss cikkére, melyen egy sátánista egyház alapítója beszél –
számunkra meglepő dolgok derültek ki. Olvass tovább, ha ez
téged is érdekel.
Anton
LaVey (a következő képen őt látod) alapította a Church of
Satan, vagyis A Sátán Egyháza nevű szervezetet, ami manapság a
legdominánsabb a különféle sátánista szervezetek között.
Mivel LaVey korábban
cirkuszban is dolgozott, pontosan tudta, hogyan kell olyan show-t
“varázsolni” a mondandója köré, amivel üzenetét
hatékonyabban és jóval figyelemfelkeltőbben tudja előadni az
embereknek. 1997-ben bekövetkezett halála előtt ennek köszönhetően
szerepelt nagyon sok helyen, és számos interjút is adott.
A
szervezet alapítója és vezetője arról is beszélt ezekben az
interjúkban, hogy a sátánizmus (az ő látásmódja szerint)
gyakorlatilag humanizmus – a mai kor emberét és annak fizikai
szükségleteit állítja a középpontba. Arról is beszélt, hogy a
legtöbb vallás az önmegtartóztatást helyezi a középpontba az
élet élvezete helyett, ezért ezek a vallások a félelemben
gyökereznek, így például a kereszténység is.
LaVey
ezért megengedte követőinek, hogy azt tegyék, ami nekik jó, ami
őket jó érzéssel tölti el, hiszen csak az az ember tud másokkal
is jót tenni, aki saját magához jó.
Tulajdonképpen
ez a gyökere a LaVey által alapított szervezet kilenc alapvető
tanának is.
Ezek
a tanok a következők:
- A Sátán az élet élvezetét képviseli az önmegtartóztatás helyett.
- A Sátán a spirituális vágyak és álmok helyett az életben, a mostani testünkben való létezést élteti.
- Képmutató önimádás helyett a szeplőtelen bölcsességet hirdeti.
- A hálátlanokra pazarolt szeretet helyett a Sátán azt kéri, legyél kedves azokhoz, akik megérdemlik.
- Ne fordítsd oda a másik orcád, inkább állj bosszút, hirdeti a Sátán.
- Felelősséget kér a felelősségteljes emberektől, ahelyett, hogy azt mondaná, pazarold az időd energiavámpírokra.
- A Sátán azt mondja, az ember is csak egy állat, de spirituális és intellektuális fejlődése miatt az esetek nagy többségében azért különb az állatoknál.
- A Sátán az összes úgynevezett “bűnt” képviseli, amennyiben azok fizikai, mentális vagy érzelmi kielégüléshez vezetnek.
- A Sátán az egyházak valaha volt legjobb barátja, mivel működésben tartotta azokat ennyi éven át!
És
még egy dolog: az emberáldozatok. Nos, LaVey azt állítja, valós
emberáldozat nincs, de jelképes azért szokott lenni szertartásaik
során.
Hát,
az igazat megvallva mi nem vagyunk valami nagy vallási szakik, de ez
azért érdekes. Most ki-ki döntse el, hogy neki mi mennyire
szimpatikus abból, ami A Sátán Egyháza hirdet.
Anton LaVey Speaks On LaVeyan Satanism
Szoktunk átkot küldeni” – interjú sátánista vezetőkkel
A
Hungarian Satanic Legion a leghosszabb ideje megszakítás nélkül
működő sátánista, keresztényellenes csoportosulás - áll az
ún. „gyűlöletcsoportokat” figyelő Athena Intézet honlapján.
A sátánisták állami támogatást szeretnének.
– Közleményeik
és sajtómegjelenéseik alapján inkább tűnnek kereszténység- és
egyházellenes, mint vallási csoportosulásnak.
– Nem
vagyunk sem kereszténység-, sem egyházellenes csoportosulás,
igaz: nézeteink és kritikus hangú véleményünk egy keresztény
számára ezt a látszatot kelthetik.
– Be
tudnak számolni valamiféle megtérésélményről, vagy vallásos
hitről?
– Vallásos
hitről mindenképpen beszélhetünk, és bizonyos fokú
megtérésélményről is. Bár közel sem olyan szélsőséges
formában, mint ahogyan ez Schmitt Pál köztársasági elnök úrnál
fordul elő, aki hitétől megrészegülve még az alkotmányba is
belefoglalná a kereszténységet. A kereszténységnek és az
istenhez való könyörgésnek, az iránta való alárendeltség
sugallásának nincs helye sem az alkotmányban, sem pedig a Magyar
Himnuszban. Egy ország hivatalos állami jelképe nem köthető egy
bizonyos vallási csoporthoz. A Magyar Himnusznak nem a
keresztények himnuszának kellene lennie, hanem egy ország
himnuszának, amit a különböző vallású emberek egyöntetűen
fel tudnak vállalni. Mindezek után azon sem lepődnénk meg, ha
Schmitt úr kialakítana egy külön lakosztályt a Sándor palotában
és az ajtóra aranyozott betűkkel kiírná: Názáreti Jézus.
Ennyi erővel Mohácsi Viktóriát vagy a cigány vajdát is bele
lehetne foglalni az alkotmányba és a himnuszba, hiszen ma már
lassan ott tartunk, hogy a világörökség részeként kell a
cigányságra tekinteni. Bár az ezzel járó eufóriát rajtuk kívül
senki más nem érzi.
– Honnan
ered ez az ellenszenv a kereszténységgel és más csoportokkal
szemben? Csalódtak például az egyházban?
– Nincs
bennünk ellenszenv, sem pedig csalódás. Mi pusztán egyszerű
emberek vagyunk. De a kereszténység olyan, mint egy francia
csokoládé. Ékes küllemét közelebbről megnézve apró, szú
rágta lyukak találhatók a csomagolásán. Kibontva szemmel
láthatóan ott vannak a penészesedés jelei. Íze kesernyés és
ráadásul büdös is. Nem találunk semmi kivetni valót abban, hogy
létezik ez a fajta készítmény. Sokkal inkább aggasztó, hogy
vannak, akik meg is eszik.
– Tartanak-e
kapcsolatot más sátánista szervezetekkel, mozgalmakkal?
– Magyarországi
sátánista csoportokra nincsen rálátásunk, velünk kapcsolatot,
közös munkát nem kezdeményeztek.
– A Hungarian
Satanic Legion a sátánizmusnak melyik irányzatához tartozik?
– A
külföldi sátánista közösségek jelentős része valóban hisz a
Sátán, Lucifer létezésében, bár akadnak olyanok is, akik a
sátánista jelzőt pusztán figyelemfelkeltésként használják. Az
a szervezet, amely valószínűleg a legtöbb kárt okozza e
tekintetben, az amerikai székhelyű, Howard Stanton Lewey által
alapított Church of Satan. Ők a hollywoodi-farsangi jelmezes
sátánizmus jeles képviselői. Ezek pusztán ateizmusukat próbálják
meg eladni, sátáni köntösbe burkolva. A köréjük gyűlő slepp
álsátánista aktivistái téves irányba terelik el az utat
kereső embereket. Mi azt valljuk, hogy a Sátánhoz vezető ösvények
szerteágazóak, mint egy fa gyökerei, melyek egy törzsbe futnak
össze, amely maga a sátánizmus. Hiszünk a Sátán, Lucifer
létezésében!
– Tartanak-e
vallási rituálékat a sátán tiszteletére?
– Rituálékat
csupán valamely cél elérése érdekében vagy tiszteletadásként
tartunk. Közös szertartásokra ritkán kerül sor, mivel nem egy
helyen élünk.
– A
szertartásaiknak része a keresztény jelképek, kegytárgyak
meggyalázása, más szóval a szentségük nyilvános megtagadása, a
deszakralizáció?
– A
rituálék tartalmaznak olyan elemeket, melyek a kereszténységet
rossz, vagyis igazi fényében tüntetik fel. De nem ez a cél.
A deszakralizációra pusztán gondolataink megnyilvánulásaként
tekintünk. Az ostya vagy a kereszt lábbal való taposásával
kinyilvánítjuk az istentől való teljes elfordulásunkat. Ezzel
nem a kereszténység és a hívő emberek megsértése, hitének
meggyalázása a célunk. De nincs is ebben semmi kivetnivaló,
hiszen a keresztény egyház is urunkat az emberek utálatának teszi
ki, mint minden rossz okozóját. Templomokat nem rongálunk vagy
gyújtunk fel, mivel az a szellemiség nem ott lakik, hanem az
emberek fejében, tehát semmit sem érnénk el vele.
– Hol
tartják a szertartásaikat? Temetőkben?
– Temetőket
a szertartásokhoz inkább a hangulatuk és a kihaltságuk miatt
választottunk, mivel ott kisebb az esély arra, hogy megzavarják a
szertartás menetét, mint például egy parkban. Nem célunk a
halottak gyalázása. Az utolsó ilyen temetőben végzett szertartás
tizenéves korunkban történt. Azóta mindkettőnk otthonában
felállításra és felszentelésre került egy szobai oltár. Úgy
gondoljuk, hogy az oltár központi hely a sátánista számára,
ahol hite rituális módon is kiteljesedhet. Régebben, mikor keveset
tudtunk a sátánizmusról, de tudtuk, hogy a hívei akarunk lenni,
úgy próbáltunk a mester figyelmébe kerülni, hogy istennek nem
tetsző dolgokat tettünk. Mostanra hozzásegített minket, hogy
megismerhessük. Azóta inkább a neki tetsző dolgokat keressük,
ami nem jelent egyet az isten gyalázásával.
– Áldoznak-e
tárgyakat, állatokat a sátánnak?
– Az
áldozat témája megosztja a sátánistákat, szimpatizánsokat
egyaránt. Ez nem is probléma, hiszen nem kell feltétlen mindenben
egyet értenünk. Vannak, akik abszolút nem mutatnak be semmilyen
áldozatot, még füstölőt, gyertyát sem gyújtanak. Mi fontosnak
tartjuk ezt, és az elmélkedéseink valamint a rituális gyakorlatok
közben mindkettő szerepet játszik. A galambáldozat bemutatásának
szimbolikus jelentése van. Mivel a galamb a szentlélek jelképe,
ezért feláldozása jelenti a szentlélek elutasítását,
életünkből való kizárását. Hangsúlyoznunk kell, hogy nem az
életük kioltása a cél, hanem a vér megszerzése, melyet néha
bizonyos talizmánok megfestéséhez használunk.
– Hogyan
viszonyulnak az emberáldozathoz?
– Az
emberáldozat kizárt, ám van néhány úgymond önkéntes véradónk,
akik vérrel szolgálnak, de mindig a saját akaratukból. Mindez nem
napi rendszerességgel történik, hanem kifejezetten fontos
alkalmakkor. Azt hozzá kell tegyük, hogy a témát illetően nincs
mindenki számára kötelező jellegű előírás. Mindenki maga
dönti el, hogyan cselekszik.
– Részletezné
a rituáléik menetét?
–
Mostanság
kisebb rítusokat végzünk szobai oltáron, néha egyedül, néha
többen, de nem nagy számban. A szertartás menete mindig a kívánt
cél szerint változó és avatatlanoknak ki sem adjuk őket, mert
nem akarunk támadási illetve gúnyolódási felületet adni
azoknak, akik ezt nem értik. Például egyikünk párja sem
sátánista, nem láttak egyetlen szertartást sem, de szerintünk
nem is akarnának, és ezt mi tiszteletben is tartjuk.
– Kérik-e
a sátán segítségét ügyeik intézésében?
– Szerintünk
a Sátán, Lucifer uralja a világot és istennek nem sok beleszólása
van, ezt bizonyítja, hogy nem Lucifer hívei harcolnak nap mint nap
jehovával, hanem fordítva. Lucifer segíti az életünket, és
szoktuk is a segítségét kérni, ha valamit el akarunk érni, de mi
hiszünk abban, hogy ő ismer minket és tudja is, hogy mi az, ami
nekünk a legjobb, úgy hogy az ő érdekeivel nem ütközik.
– Kérnek-e
átkot, rontást ellenfeleikre, haragosaikra?
– Szoktunk
átkot küldeni, de csak ha az illetőt tiszta szívből gyűlöljük,
másképp az átkot közvetítő talizmán vagy szertartás nem tudja
megfelelően fókuszálni az áldozat elleni pusztító energiánkat.
Volt rá példa, hogy más kérésére is csináltunk átkot, de az
nem annyira hatásos, inkább elmagyarázzuk, hogy mit kell tennie az
illetőnek, ha el akar átkozni valakit.
– Fogadnak-e
el ezekért adományokat, anyagi ellenszolgáltatást?
– Ilyesmikért
nem kérünk ellenszolgáltatást, de elfogadunk.
– Tervezik
az egyházzá alakulást?
- Ez nagyon komoly háttérmunkát és hosszú előkészítést igényel. A sátánizmus vallássá történő szervezését nem lehet pusztán szabadidős tevékenységként végezni. Az egyház működtetése több embert kívánna meg, akiknek csak ezzel kellene foglalkozniuk, munkáikért ellenszolgáltatást kellene biztosítani. Valamint szükség lenne egy kisebb kápolna, imaház felépítésére is, amit a saját terveink alapján kellene elkészíteni. Amíg ennek kivitelezése, fenntartása és hosszú távú működtetése nem biztosított, az alapok kidolgozását sem kezdjük el. Abból a pénzből, amit a katolikus egyház egy évben a magyar államtól különböző juttatásokként kuncsorog ki, egy jövőbeni Magyar Sátánista Egyház az örökkévalóságig biztosítani tudná fejlődését, működését egyaránt. Ez a terv csak ebben a formában valósulhatna meg, mivel a sátánizmus nem egy több százezres tömegeket megmozgató vallás, így a felmerülő költségeket még részben sem tudnánk a pártoló tagokra, szimpatizánsokra hárítani.
Vajon
az emberiség a sátán fogságába kerül Hillary Clinton sátánista
jóvoltából , vagy elpusztul maga is a sátánnal !!!
Szexrabszolga
http://www.lectoro.com/index.php?action=search&ytq=Szexrabszolga
Hillary
"the Great Satan" Clinton
Cathy
O'Brien: Ex-Illuminati Mind Control Victim
Cathy
O'Brien Ex Illuminati Mind Control Victim Illuminati 2015
Mind
Control Out Of Control MK ULTRA Cathy O'Brien PT 1
HILLARY
CLINTON HINTS ABOUT HER SATANIC SEXUAL PERVERSIONS!
Retired
HEAD OF FBI Tells ALL "Illuminati, Satanism, Pedophile Rings"
Clinton
Insider Reveals Hillary's Lesbian Sexcapades
Is
Hillary Clinton a lesbian? Email investigation reveals Hillary's
"love" letters
Hillary
Clinton's Lesbian Lover Huma
HILLARY-CLINTON-SATANIC-HANG-SIGN
2016/03/05 634
× 679 TRUMP
GYŐZNI FOG, HA NEM MEGVÁSÁROLHATÓ, HA NEM MEGZSAROLHATÓ, ÉS HA
NEM ÖLIK MEG
Hillary
Clinton a sátánisták jelét mutatja
A Sátáni Biblia
Szigeti
Sándor írása
Fontos: A
The Satanic Bible-nak nincs hivatalos magyar fordítása. Illegális
magyar fordításaihoz hozzá lehet jutni, de ezek minden esetben
pontatlanok vagy hibásan fordítottak. Idegen nyelvű változatait
idegen nyelvű könyvek kereskedelmével foglalkozó könyvesboltokban
lehet megrendelni.
Anton
Szandor LaVey 1969-ben írta a The
Satanic Bible (Sátáni
Biblia) című könyvét, melyben a sátánizmus alapjait fogalmazza
meg. A – hazánkban tetszőleges idegen nyelvű könyvesboltban
megrendelhető (ára 2008-ban $7.99) – könyv fejezetei a
következőképp alakulnak:
Prológus
23
A
kilenc sátáni nyilatkozat 25
(Tűz)
Sátán könyve
A pokoli vádirat 27
Sátán könyve
A pokoli vádirat 27
(Levegő)
Lucifer könyve
A megvilágosodás 37
Lucifer könyve
A megvilágosodás 37
- Wanted! Isten – élve vagy holtan 37
- Az isten, akit megváltasz, te magad lehetsz 44
- Az új sátáni korszak néhány bizonyítéka 46
- A pokol, az ördög, és hogyan add el a lelked 55
- Szeretet és gyűlölet 64
- Sátáni szex 66
- Nem minden vámpír szív vért 75
- Lehetőség… NEM kényszer 81
- Az emberi áldozat kiválasztása 87
- Élet a halál után az ego beteljesítésével 91
- Vallási ünnepek 96
- A fekete mise 99
(Föld)
Belial könyve
Uralom a Földön 107
Belial könyve
Uralom a Földön 107
- A sátáni mágia elmélete és gyakorlata: (A kis, vagy manipulatív, és nagy, vagy rituális mágia meghatározása és használata) 110
- A sátáni szertartás három fajtája 114
- A szertartás avagy az „intellektuális felszabadító kamra” 119
- A sátáni mágia hozzávalói:
- Vágy 121
- Időzítés 122
- Ábrázolás 124
- Irányítás 126
- Az egyensúlyfaktor 127
- A sátáni szertartás:
- Néhány megjegyzés, amiket a szertartás előtt olvass el 130
- A tizenhárom lépés 131
- A sátáni szertartáson használt eszközök 134
(Víz)
Leviathan könyve
A háborgó tenger 141
Leviathan könyve
A háborgó tenger 141
- Fohász Sátánhoz 144
- Pokoli nevek 145
- A vágy fohásza 147
- A pusztítás fohásza 149
- A könyörület fohásza 151
- Az énoki kulcsok (a tizenkilenc kulcs időrendi sorrendben) 153
Lássuk,
miről is szólnak a fejezetek! Mivel a Sátáni Bibliát a
nemzetközi szerzői jogok védik, ezen a helyen csakis rövid
kivonatokat közölhetek belőle, melyek korántsem tekinthetők
teljesnek. Az idézetek szerzői jogai Anton LaVeyt és örököseit
illetik. A magyarra fordításért én vagyok a felelős. Átvételükre
NEM adok engedélyt, de ez az oldal szabadon hivatkozható.
A pokoli vádirat
A
Sátáni Biblia a keresztény Biblia mintájára számozott
passzusokkal kezdődik:
„I.6 Megmártom mutatóujjam a tehetetlen, tébolyult megváltótok híg vérében, és tövistépte homlokára írom: A gonoszság VALÓDI hercege – rabszolgák királya!”
„II.4 A holtak keze túl régóta sterilizálhatja az élők gondolatait.”
„III.7 Gyűlöld teljes szívedből az ellenséged, és ha valaki pofont ad, ÜSD VISSZA!, verd, ahol éred, mert az önfenntartás a legmagasabb rendű törvény!”
Wanted! Isten – élve vagy holtan
Ettől
a fejezettől kezdve LaVey teljesen köznapi nyelvet használ,
nyilván mert nincs szüksége a ködösítésre. Megtudjuk, hogy a
sátánista számára olyan isten létezik, amilyenben csak hinni
óhajt (ha ennek szükségét látja), mert istent nem személyként,
hanem a világot egyensúlyban tartó jelenségként definiálja. A
„jó” és a „gonosz” egymástól elválaszthatatlan emberi
fogalmak. Érdekességként említ egy ördögimádó szektát, akik
úgy hiszik, Isten mindent megbocsát, ezért nem hozzá imádkoznak
engesztelésért, hanem az Ördöghöz, aki földi életükön
uralkodik.
„Amikor egy sátánista valami rosszat tesz, felismeri, hogy hibázni természetes – és ha igazán sajnálja, amit tett, figyelni fog arra, hogy többé ne kövesse el ugyanazt a hibát. Ha tettét nem bánja szívből, tudja, hogy újra meg fogja tenni, és eszébe sem jut, hogy meg kellene gyónnia a bűneit vagy bocsánatért kellene könyörögnie. De pontosan ez történik mindig. Az emberek bevallják bűneiket, hogy felszabadulhassanak a bűntudat alól – és nyugodtan bűnözhetnek tovább, többnyire ugyanazokat követik el újra és újra.”
Az isten, akit megváltasz, te magad lehetsz
Valamennyi
istent az ember teremtette, hogy megkísérelje megmagyarázni a
megmagyarázhatatlant. Miért kellene tehát magunkon kívül
keresnünk a létezés értelmét?
Az új sátáni korszak néhány bizonyítéka
Az
eredendő bűn alól senki sem kivétel – hirdetik a keresztények.
A „halálos bűnök” mind olyanok, amiket egy egészséges ember
akár naponta elkövet, így a folyamatos kondicionálás révén
kötődni fog a keresztény egyházhoz. Korunkban ilyesmivel már
nehéz vakítani az embereket, ezért a keresztény egyház is
változtatott, például már nem tartják a szexet gonosz dolognak.
Bizony, jócskán eltávolodtak a (keresztény) Bibliában írtaktól,
de továbbra is keresztényeknek vallják magukat.
„A béketüntetések első soraiban papokat és lelkészeket találhatunk, akik még a hadifelszereléseket szállító vonatok elé is fekszenek legalább akkora elhivatottsággal, mint amekkorával hittársaik megáldják a lövedékeket és a bombákat, és káplánként a harcmezőkre kísérik a katonákat. Valakinek itt nincs igaza. Lehetséges, hogy épp Sátán léphet fel vádlóként? Kétségtelen, hisz’ éppen ők nevezték ki annak!”
Felmerül
a kérdés, hogy a sátánizmus filozófiáját miért nem hívják
egyszerűen csak „humanizmusnak”, ami kevésbé agresszív
elnevezés. Azért, mert a sátánizmus nemcsak filozófia, hanem
vallás is, méghozzá a balfelőli
ösvényt
követő vallás, amely a testi, az evilági, érzéki szempontokat
magasztalja. A sátánizmus betölti a pszichiátria és a
vallásosság közti űrt, megadja azt a keretet, amire az embernek
alaptermészeténél fogva szüksége van, mert a változást ésszel
elfogadni egy dolog, és megint más azt érzelmileg is a magunkévá
tenni.
„Bár megváltoztak az idők, és ez mindig is így lesz, az ember tulajdonképpen ugyanolyan maradt. Kétezer éve olyasmik miatt tartanak bűnbánatot, amik miatt sosem kellett volna bűnösnek érezni magukat. Elegünk van már abból, hogy megtagadjuk magunktól az élet megérdemelt örömeit. Ma, csakúgy, mint mindig, az embernek itt és most kell élvezetet találnia a létében, és nem a mennybéli jutalmára kell várnia.”
A pokol, az ördög, és hogyan add el a lelked
Megismerhetjük
az „ördög” és a „bűnbak” kifejezések kialakulását, és
képet kapunk a különféle mitológiák démonairól, valamint a
pokolról – mint színhelyről – alkotott elképzelés eredetéről
is. A sátánista nem adja el a lelkét senkinek, és nem köt
szerződést alvilági hatalmakkal.
„Az istenfélő próféták arra tanították az embert, hogy félje a Sátánt. De mi van az olyan kifejezésekkel, mint az »istenfélelem«? Ha isten kegyelmes, miért kellene félni tőle? Valóban nem szabadulhatunk a félelemtől? Ha félned kell istentől, miért nem vagy inkább »sátánfélő«, hogy megkaphasd mindazt, amitől az istenfélelem eltilt? Az ilyen általános félelemérzet nélkül a papoknak semmijük sem maradna, amivel hatalmukban tarthatnák a híveket.”
Szeretet és gyűlölet
A
szeretet és a gyűlölet két egymástól elválaszthatatlan
fogalom. Ha bármelyiket elnyomjuk, azzal megbomlik az egyensúly. Ha
túlságosan könnyeden értelmezzük, túlontúl általánosan
használjuk, e fogalmak elveszítik eredeti jelentésüket. A
sátánista tudja, hogy éppannyira képes gyűlöletet érezni, mint
amennyire szeretetet, és mert van viszonyítási alapja, nem keveri
össze a fogalmakat.
Sátáni szex
Az
egyik legelterjedtebb tévhit, hogy a sátánizmus tulajdonképpen
csak ürügy orgiák rendezésére. Tévedés! A sátánizmus a
teljesen szabad szexualitást hirdeti – mindenki egyéni
hozzáállása szerint dönt e kérdésben. Vannak, akik tökéletesen
poligámok, mások számára a monogámia a legmegfelelőbb. Senkinek
sem kellene bűntudatot érezni a nemiség miatt, és a sátánizmus
egyáltalán nem törődik azzal, hogy valaki hetero-, homo-, bi-
vagy aszexuális érdeklődésű.
„A sátánizmus arra bátorít, hogy éld ki szexuális vágyaidat, feltéve, hogy ezzel senki másnak nem ártasz.”
Mindenkinek
elidegeníthetetlen joga, hogy maga döntsön a szexet érintő
kérdésekben.
„A sátánizmus helyteleníti a nemi erőszakot, a gyermekek szexuális zaklatását, a nemi vágy állatokon történő kielégítését és bármely más hasonló cselekedetet, melyben valamely közreműködő nem szabad akaratából vesz részt, vagy ha ártatlansága, naivsága miatt megrémülhet az aktustól, illetve tulajdonképpeni akaratával ellentétes cselekedetek végrehajtására kényszerítik bármely módon.”
Ezek
után már magától értetődő, hogy a maszturbációt is
teljességgel természetes tevékenységnek tartja a sátánista, és
tudja, hogy mivel az emberek egyéni vérmérsékletüknek megfelelő
gyakorisággal végeznek önkielégítést, bűnként hirdetve ez is
automatikusan az önmegtagadás egyházához bilincseli a követőket.
Nem minden vámpír szív vért
Sok
olyan ember van, akik képesek arra, hogy másokban felelősségérzetet
keltsenek anélkül, hogy erre bárkinek is valós oka lenne, és
utána valóságos vámpírként szívják belőlük az életenergiát,
különféle fortélyokkal kihasználják őket. A hagyomány szerint
a démon- vagy ördögűzés első lépése, hogy felismerjük valódi
természetét.
„Rendkívül nehéz olyasvalakinek megtanulni, miként mondjon nemet, aki egész életében csak igent mondott. Ám hacsak nem akarja, hogy állandóan kihasználják, meg kell tanulnia nemet mondani, amikor a helyzet úgy kívánja. Ha hagyod magad, a lelki vámpírok befurakodnak a hétköznapjaidba is, míg már nem marad magánéleted – és az irántuk érzett felelősségtudatod idővel megfoszt minden ambíciótól.”
A
fenti idézetből kiderül, hogy nehéz dolog megszabadulni a lelki
vámpíroktól, de e fejezetben van néhány igen hasznos ötlet.
Lehetőség… NEM kényszer
A
sátánizmus arra biztat, hogy éld ki a természetes vágyaidat és
tapasztald meg a „hét főbűnt”, de meg kell érteni, hogy ez a
szabadság semmiképp sem jelent kényszert! Az elnyomott vágyak
pszichikai nyomásától nem úgy lehet a legkönnyebben
megszabadulni, ha valami egzotikus dologba kezdünk, mint amilyen
például a jóga, mert ez sem univerzális csodaszer.
„A sátánista felteszi a kérdést: »Mi a rossz abban, hogy ember vagyok, emberi korlátokkal és erényekkel?« Vágyai elnyomásával a keleti misztikus semmivel sem szabadul könnyebben a kényszer alól, mint a keresztény társa.”
„A Sátánnak sosem volt szüksége törvénykönyvekre, mert az embert létfontosságú, természetes ösztönei tartották »bűnben«, hogy önmaga maradjon, hogy ragaszkodjon az érzéseihez.”
Az emberi áldozat kiválasztása
E
fejezet a véráldozat magyarázatával indul. Olvashatjuk, hogy a
vér az életenergiát szimbolizálja, és a mágusok a véráldozatban
rejlő energiát szánják akaratuk sikerre hozásának
katalizátoraként. Az úgynevezett „fehér” mágusok állatokat
áldoznak, mert nem tudják, hogy ez a bizonyos energia valójában
az agóniával szabadul fel, és – itt jön a lényeg – ez
ugyanaz az energia, ami egyéb felfokozott érzelmi állapotban is
megjelenik, mint amilyen például az orgazmus, a düh, a rémület
vagy a bánat. A sátánista tehát jelképesen áldoz.
„Egy sátánista SEMMILYEN körülmények között nem áldoz fel állatot vagy gyermeket!”
A
sátánista akkor vállalkozik emberáldozatra, ha az átkával
levezetheti haragját, és egyúttal megszabadulhat egy teljességgel
visszataszító, pusztulásra érdemes illetőtől. Az értékelés
„brutálisan egyszerű”. Az áldozat ilyenkor is szimbolikusan
értendő, és LaVey hangsúlyozza, hogy a kiválasztott áldozatok
önmagukat pusztítják el.
„Ha a sikereid vagy a boldogságod háborgat valaki mást – nem tartozol neki semmivel! Rászolgált arra, hogy eltaposd. Ha az embereknek számolniuk kellene a cselekedeteik következményeivel, kétszer is meggondolnák, mit tesznek.”
Élet a halál után az ego beteljesítésével
Az
élet az egyik legfontosabb dolog a sátánista számára. Az
öngyilkosságot, a mártíromságot az esetek túlnyomó részében
nem tekinti ésszerű választásnak, kivéve persze, ha erre
személyes, nyomós indítéka van. A sátánizmus az ego, az öntudat
végletekig fejlesztését bátorítja, mert így még az –
elkerülhetetlen – halál után is fókuszban maradhat az ember
tudata.
Vallási ünnepek
Mivel
a sátánista önmaga istene, nyilvánvaló, hogy az elsődleges
ünnepe asaját
születésnapja,
de létezik még egyéb ünnep is, például a tavaszi
napéjegyenlőség vagy az október 31-ről november 1-ére eső
halloween éjszakája. A miérteket tárgyalja ez a fejezet.
A fekete mise
A
kívülállók által elképzelt fekete mise ábrázolásával
kezdődik a fejezet. Még az is kiderül, hogy az elterjedt tévhit
szerint a sátánisták kedvenc sportja a megkereszteletlen csecsemők
feláldozása, a Biblia és egyéb keresztény jelképek gyalázása,
és különféle mágikus védelmező körökből az Ördög
megidézése. A valóság nem egészen ez. A fekete mise nem azonos a
sátánisták mágikus szertartásaival, és még csak azt sem lehet
mondani, hogy az úgynevezett fekete misét sátánisták tartják.
A mágiáról…
A
sátánista ceremóniákkal a Sátáni Biblia további fejezetei
foglalkoznak, sőt, LaVey önálló kötetet írt e témáról. A
mágia elmélete és gyakorlatának összetettsége megkívánta,
hogy önálló
cikkben foglalkozzam
vele.
2009.
április 12.
A sátáni mágia
Szigeti
Sándor írása
„A mágia legfőbb vonzereje nem az alkalmazásában rejlik, hanem az ezoterikus burjánzásban. A fekete művészet gyakorlatát olyannyira beburkoló rejtélyesség elemét szándékosan vagy közönyösségből táplálták azok, akik e téren a legnagyobb gyakorlattal rendelkezőknek vallják magukat. Ha két pont között a legrövidebb út az egyenes, úgy ezek az okkultisták labirintusépítőnek is beváltak volna. A ceremoniális mágia alapelveit korszakokon át a végtelenségig titkosított skolasztikus miszticizmus információmorzsáivá degenerálták, így a leendő varázsló épp a félrevezetés művészetének áldozatává válik, holott azt neki magának kellene alkalmaznia! Párhuzamba hozható ezzel az az alkalmazott pszichológiát tanuló hallgató, aki bár minden kérdésre tudja a választ, mégsem képes barátokat szerezni.
Mire jó a hazugságok tanulmányozása, hacsak nem hisz mindenki ezekben a hazugságokban? Sokan persze hisznek a hazugságokban, de mégis a természet törvényeinek megfelelően cselekednek. Ezen a premisszán alapul a sátáni mágia. Ez a bevezetés – a materialisztikus mágia alapjait megfogalmazó írás. Ez a sátáni ábécés olvasókönyv.
Belial jelentése »úr nélküli«, és a valódi függetlenséget, önállóságot és a személyes eredményességet szimbolizálja. Belial a föld elemét képviseli, és itt olyan mágiát ismer meg az olvasó, ami két lábbal áll a földön – igazi, hamisítatlan mágikus eljárásokat – nem pedig objektív ésszerűséget kerülő misztikus közhelyeket. Szükségtelen tovább kutatni. Itt van letéve az alapkő!”
– részlet Anton Szandor Lavey: „The Satanic Bible” című művének Belial könyve fejezetéből.
Azok
számára, akik valamelyik ábrahámita
világvallás által
dominált kultúrában nőttek fel vagy jellemzően ott töltötték
el eddigi életük tudatos részét, a „mágia” gondolata
meglehetősen idegen, ismeretlen, sőt – tabu.
A
világvallások alapkönyve, a Biblia kategorikusan tiltja, hogy
bárki belekontárkodjon a mágusok, boszorkányok praktikáiba, mert
aki így tesz, azt a halála után elnyelik a pokol tüzes mélységei.
Az embereket arra kondicionálták, hogy a mágia, a varázslás
mindenképpen gonosz, rossz, kerülendő dolog.
Ezt
többféleképpen is indokolták azok számára, akik, bár talán
tartottak a beígért borzalmas túlvilágtól, mégsem átallottak
volna foglalkozni a tiltott tanokkal. Az ember tökéletlen – így
az egyik magyarázat –, tehát bármi, amit tesz, szintén
tökéletlen. Egyedül a Mindenható tökéletes. A mágia márpedig
túlságosan potens eszköz a világ befolyásolására, tehát
veszélyes, amit mindenkinek a saját érdekében kerülni kell! Ne
feledjétek – int a jószándékú bölcs –, ti nem istenek,
hanem csak emberek vagytok, és maradjatok is meg embernek! Quod
licet Iovi, non licet bovi,
vagyis amit szabad Jupiternek, az Istennek, nem szabad azt az
ökörnek.
A
még elvetemültebbeket azonban még ez sem tartotta vissza, szükség
volt tehát valami hatásosabb kantárra is. Így született meg a
„karma” avagy a „háromszorossági törvény” koncepciója,
ami a hatás–ellenhatás elvével riogat. Az elképzelés szerint
mivel minden oknak okozata van, ezért tetteink következményei
előbb-utóbb hatással lesznek ránk, ha esetleg nem is ebben, de
a következő
életünkben biztosan,
ezért a legjobb, ha csendben, alázatosan meghúzzuk magunkat, és
nem avatkozunk olyan dolgokba, amiktől a bölcs, jóságos
tanítómesterek, guruk (elvégre a karma emlegetése főleg a keleti
vallások és a belőlük adaptált spirituálisnak, ezoterikusnak
nevezett jellegzetes, fiatal, eklektikus vallások körében szokás)
megóvni igyekeznek bennünket, tudatlan kis lelkeket.
Miért
van szükség ezekre a tiltásokra?
A
hatalom megtartása miatt. A mindenkori vezetői rétegnek nem
érdeke, hogy a mézet gyűjtögető méhecskék túlságosan
elszabaduljanak és elkanászodjanak azzal, hogy esetleg
megrészegülnek önnön lehetőségeiktől. Az senkinek se volna jó.
A
többség sosem gondolkodik el azon, mi lehet a mágia, mit neveznek
annak és miért. Mi az, ami még, vagy már nem mágia, és
tulajdonképpen része-e ez a valóságnak, vagy csak a mesék
birodalmában, esetleg a bűvész színpadán lehet szerepe…
A
tiltások ellenére természetesen az emberek sosem
hagytak fel a mágia tanulmányozásával. Ahogy azonban LaVey is
írta, az okkultisták, a titkos, rejtett tanok művelői
összehordtak hetet-havat, összekeverték a szezont a fazonnal és
beleszőtték az általuk ismert babonákat a mágikus, vagy
legalábbis annak nevezett dolgokba. Napjainkra aztán a mágia
puszta említése nem is annyira félelmet, mint inkább önelégült,
mindentudó lesajnálást eredményez még a magukat
felvilágosultnak, nyitott gondolkodásúnak tartók esetében is,
hiszen valódi eredmények híján az egész inkább nevetségesnek
tűnik, bár a sarlatánok és médiában szereplő kuruzslók és
jósok által rászedett embereknek okozott anyagi, érzelmi és más
jellegű károk miatt valós veszélyforrásnak is tekinthető.
Az
egyik legelterjedtebb tévképzet szerint a mágia valami
érthetetlen,természetfölötti dolog, amiről csak
hosszú, önmegtartóztatásban és önkínzó tanulással eltöltött
tanoncéveket követően lehet valami fogalma a vállalkozónak,
akinek az az első feladata, hogy megtalálja a beavatott Mesterét,
vagy hogy eléggé nyitottá váljon ahhoz, hogy a Mestere találhassa
meg őt. Fehérlovas herceg(nő) helyett ma már életmódgurura
vágyik az önállótlan, szellemileg elmaradt szenvedő, mert az
irányítóra áhítozó bárányka megkeresi a pásztorát.
A
sátánista erre ezt mondja: baromság! Ugyanakkor elismeri, hogy
nincs könnyű dolga annak, aki legalább önmaga előtt meri
vállalni a hatalomvágyát, hiszen gigantikus szeméthalomból kell
kicsipegetni és összeilleszteni a használható
információmorzsákat.
Anton
Szandor LaVey egyik legtiszteletreméltóbb hozzájárulása a
sátánizmus kiteljesedéséhez az alapokat megfogalmazó és
összefoglaló könyv, a The
Satanic Bible megírása
volt. E könyv második fele a Doktortól megszokott
mellébeszélésmentes, „no bullshit” stílusban szól a
mágiáról, ami nem meglepő, ismerve LaVey
elmarasztaló véleményét a múltbéli okkultizmusról.
De
tulajdonképpen mi az, hogy „mágia”? Amikor az ember
előadást tart valamiről, hasznos, ha összehangolja a szótárát
a hallgatóiéval, vagyis meghatározza a szakkifejezések értelmét.
A mágiáról szólva az első teendő tehát definiálni, mit értünk
e szó alatt.
A mágia: „Helyzetekben vagy eseményekben elért változás az egyén akaratával összhangban úgy, ahogy az az általánosan elfogadott módszerekkel megváltoztathatatlan lenne.”
– Anton Szandor Lavey
Ez a
meghatározás a lehető legjobb, mivel utal a hatalomra, a
befolyásolási képességre, egyben pedig elismeri, hogy a mágikus
tevékenység teljes magyarázatát, működésének miértjét nem
szükségszerűen tudja az, aki a sokkal lényegesebb hogyant
már ismeri. Nem kever bele ugyanakkor semmiféle feltételezett
összetevőt, aminek természetéről esetleg más források már
nyilatkoztak valamilyen – általában igazolatlan – módon. A
meghatározás azt sem téveszti szem elől, minden csak nézőpont
kérdése, tehát ami ma még mágiának minősülhet, az egy idő
múlva talán már a lehető leghétköznapibb jelenségnek számít
majd. Ha egy száz évvel ezelőtt élt illető hirtelen megjelenne a
mi korszakunkban, bizonyosan mágiának tartaná a mobiltelefont, a
televíziót, a számítógépet, az internetet, a hatékony
gyógyszereket, és még rengeteg más dolgot, ami számunkra
teljesen természetes.
“Any sufficiently advanced technology is indistinguishable from magic.”
„Minden kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától.”
– Arthur C. Clarke
A
sátánista felfogás szerinti mágiarendszer két csoportra
osztható.
Nem,
szó sincs „fehér” és „fekete” mágiáról! Ez a fajta
felosztás csak a babonáktól elszakadni képtelen, bűntudattal
terhelt „fehér mágusok” lágyult elméjében született, és a
legkárosabb gondolatvírusok egyike. Néhány sátánista olykor
mégis szándékosan fekete mágiaként hivatkozik saját munkáira,
hogy kihasználva az ódon fogalom és a saját felvilágosult
modernsége közötti feszültséget erőteljesebb hatást érjen el.
A
sátánista mágus pragmatikus, számára elsődlegesen az a fontos,
hogyhogyan használhatja a mágiát a saját céljai
eléréséhez. A felosztás is eszerint történik, és
megkülönböztetjük:
- a kis vagy manipulatív (lesser, manipulative);
- illetve a nagy, rituális vagy szertartásos (greater, ritual, ceremonial) mágiát.
Az
előbbi tulajdonképpen alkalmazott pszichológia, vagyis olyan
trükkök és eszközök használata, amik mások vagy saját magunk
tudatára vagy tudattalanjára hatnak. Ide tartozik a megfelelő
viselkedés, gesztikuláció, modor, fogalmazásmód, öltözködés
stb. megválasztása. A témával részletesen a The
Satanic Witch című
könyv foglalkozik, ami elsősorban nők számára nyújt praktikus
tanácsokat, de – kellő módosítással – ugyanezeknek
természetesen férfiak is nagy hasznát vehetik.
Az
utóbbi pedig, a rituális
mágia, az, amiről a filmek szólnak.
Az emberek élete tele van rituálékkal, szertartásokkal, mint
amilyen például a házasságkötés, a születés- és névnapok
illetve más események megfelelő szokások szerinti megünneplése.
A
szertartások lényege, hogy meghatározzanak egy összetartozó
tevékenységsorozatot, amely így a rend és az egység érzetével
megolajozva könnyebben, logikusabban érthető a résztvevők
számára, és az így létrejött mentális fókuszpontnak
köszönhetően a tevékenységsorozat szándékolt hatása
könnyebben, erőteljesebben valósul meg.
A
rituális mágia „elsődleges
funkciója, hogy összegyűjtse a máskülönben szétszóródó,
adrenalinból és egyéb érzelmi forrásból keletkezett energiát,
és dinamikusan továbbítható erővé alakítsa azt.”
A
fenti LaVey-idézet nem érthető könnyen, főleg az utolsó
tagmondat bizonyul misztikusnak. Dinamikusan továbbítható erő…
Az
ember nem ismeri teljesen a világot, amelyben él, ráadásul
mindvégig önmaga jelentette és jelenti a legnagyobb rejtélyt.
Feltételezhető-e, hogy pontosan ismerjük már valamennyi meglévő
vagy potenciális képességünket? Erre egyetlen, magára valamit is
adó racionális elme sem felelhet igennel, hiszen nincs alapja
elutasítani vagy definiálni az ismeretlent csak
azért,
mert az ismeretlen. Manapság gyakori, hogy a magukat szkeptikusnak
nevezők éppoly bigottan zárt elméjűek, mint a legfanatikusabb
valláskárosultak – mindössze az „előjelük” más.
A
sátánizmus egyik alapja a kétkedés. Egy másik rögtön a
pragmatizmus, az arra való törekvés, hogy minél teljesebben,
élvezetesebben éljük az életünket.
A téma
kimeríthetetlenségét tekintetbe véve ebben a cikkben kísérletet
sem teszek a sátáni szertartások teljes ismertetésére, de néhány
alapvető érdekességről szeretnék említést tenni.
A
rituális mágia az intellektuális
felszabadító kamra koncepciójával
és alkalmazásával szabadítja fel a racionális, kétkedő elmét
és teszi lehetővé, hogy a sátánista mágus hasznos, de
teljességében még megmagyarázhatatlan hatásokat idézhessen elő
saját szándékainak megfelelően.
A
szertartás időtartamára, az intellektuális felszabadító kamrába
lépve, a sátánista felfüggeszti a racionalitást,
tudatosan felfüggeszti a hitetlenségét. Amíg a kamrában
tartózkodik, a rituálé számára teljes egészében valóságos,
mert így jöhet csak létre a kellő érzelmi forrásból keletkező
energia, ami „dinamikusan továbbítható erővé” alakítható.
Mint amikor varázslósat játszik a kisgyermek – azzal a
különbséggel, hogy itt valóságos eredménye van a
tevékenykedésnek. Más hasonlattal élve, amikor valaki unottan,
éppcsak odafigyelve ül be egy színházi előadásra, vagy ha
folyamatosan zavarják közben, nem lesz képes ráhangolódni a
játékra, nem ragadja magával a hangulat, és számára közömbös
lesz a szereplők sorsa; megfelelő hozzáállással azonban maga is
résztvevővé válva megkaphatja azt a szellemi felszabadulást,
aminek hatása még sokáig befolyásolhatja a hangulatát, önthet
bele erőt, megkönnyebbülhet tőle, vagy táplálhatja jogosnak
tartott haragját.
A
közömbösségből ugyanis nem születnek nagy dolgok – ehhez
érzelmi extremitásra van szükség.
A
rituális mágia részleteiről, hozzávalóiról, pontos
szertartásrendjéről a The
Satanic Bible című
könyvben lehet olvasni. A könyv három alapvető témájú rituálét
határoz meg az elérni kívánt hatás szerint:
- Szex – a szellemi és testi jólét alapja a testi vágyak egészséges, teljes mértékű ki- és megélése, hogy az egymásra vágyók egymásra találjanak.
- Együttérzés – akár saját maga, akár másvalaki boldogulása, sikeressége érdekében a mágus az alvilági hatalmak támogatását kérheti.
- Pusztítás – természetesen ide tartozik a hírhedt sátánista emberáldozatis, amelynek során a mágus felerősíti azokat a hatásokat, amiket az áldozat kelt tulajdon ostobaságával, kártékonyságával.
Természetesen
a rituálé működési elvének megértéséhez, a hatékonysághoz
szükség van a komponensek, a miértek és hogyanok ismeretére is,
melyeket LaVey a következő lépésekben fogalmazott meg:
- Vágy
- Időzítés
- Képzelet, képalkotás
- Irányítás
- Az egyensúly-faktor
A
szertartások menetének keret-struktúrája tizenhárom lépésből
áll, a hozzávalók pedig az alábbiak:
- Ruházat – fekete, ünnepi, amely a szertartás témája szerint öltönytől, estélyiktől kezdve lehet klasszikus kámzsa;
- Oltár – az oltárt gyakran meztelen nő személyesíti meg;
- Baphomet szimbólum – az oltár fölé függesztve;
- Gyertyák – fekete és egyetlen fehér gyertya használatos;
- Csengettyű – a légtér ünnepi megtisztítása, a szertartás kezdetének és végének jelzésére;
- Kehely – amelybe az elixír kerül;
- Elixír – az életet szimbolizáló folyadék, ami gyakorlatilag bármi lehet;
- Kard – a hatalom szimbóluma, melyet a szertartást vezető pap használ;
- Fallosz – termékenységszimbólum;
- Gong – a sötétség hatalmának szólítására;
- Pergamen – az üzenet vagy kérés továbbítására, melyet a gyertyák lángja közvetít.
A The
Satanic Rituals című
könyvben a rituális mágiával kapcsolatos további részletekkel
és kulturális háttérrel ismerkedhet meg az érdeklődő.
Megtudhatja például, honnan származik, mi volt eredetileg a
hírhedt fekete
mise,
és hogy mi a különbség a rituálék és a ceremóniák között.
A könyvben az alábbi kilenc, teljesen kidolgott szertartás
található meg:
- Az eredeti pszichodráma – Le Messe Noir
- A fullasztó lég ceremóniája – L’air epais
- A hetedik sátáni nyilatkozat – Das Tierdrama
- A trapezoid törvénye – Die elektrischen Vorspiele
- Éj a kopár hegyen – Hódolat Csortnak
- A tűz korszakának zarándokai – Shaitan megnyilatkozásai
- A kilenc szög ceremóniája – The Ceremony of the Nine Angles
- Cthulhu szólítása – The Call to Cthulhu
- A sátáni avatás – Felnőttek illetve gyermekek számára
Tisztázni
szeretném, hogy a könyvben ismertetett szertartások nem „a
kilenc szertartás”, mert ilyesmi nem létezik, ezek csak néhány
esetre kidolgozott példák. A szertartások mindig tökéletesen a
résztvevőkre szabottak, mert az ő fantáziájukat kell
megmozgatni, az egyéni céljaikhoz kell igazítani, illetve saját
kutatások alapján egyedi rituálékat is lehet alkotni.
Peter
H. Gilmore, a Sátán Egyháza jelenlegi főpapjának The
Satanic Scripturescímű
könyvében apró, de hasznos praktikákon túl további három,
részletesen kidolgozott szertartást is közölt, definálva
a sátánista
esküvő,
a sátánista
temetés rítusait,
valamint a Ragnarök
rituálét,
ami demonstrálja, hogyan fedezhető fel a nem-keresztényi
mitológiákban, hagyományokban az elmaradhatatlan ördögi elem,
felelevenítve azt a szokást, amely szerint elfeledett, egzotikus
kultúrák hatására új, erőteljes kezdeményezések születnek. A
Ragnarök rituálé központi témája a begyöpösödött végleges
elmúlása, a fiatal hajtás szárba szökkenése, az élet
pusztuláson keresztüli megújhodása.
Az emberáldozat
Szigeti
Sándor írása
Az
isteneknek – az emberek sorsáért aktívan tenni képes
hatalmaknak – az ősidőktől fogva igyekszenek a kedvükben járni
kisebb-nagyobb ajándékokkal a halandók. Mivel az isteneket mindig
a saját képükre teremtették az emberi kultúrák, természetes
volt, hogy a gazdagabb ajándék, a nagyobb lemondással járó,
áhítatosabb odaadást demonstráló felajánlás kedvezőbb isteni
elbírálásban részesülhet.
Az
emberi életet gyakran tartották a legértékesebbnek – noha
nyilván nem volt mindenki élete egyformán értékes –, hiszen az
emberrel annyi mindent lehet kezdeni, például tud dolgozni,
elszórakoztat, megvéd, teljesíti parancsainkat, meg lehet vele
vitatni a világ dolgait, megtesz helyettünk olyasmit, amire nem
vagyunk képesek vagy amit nem akarunk vagy tudunk megtenni. Az
emberáldozat minden közösségben megjelent valamilyen formában.
The
Wicker Man –
egy
mélyen hívő keresztény rendőr pogány emberáldozók után
nyomoz az 1970-es években.
Emberáldozatként
fogható fel a primitív törzsek legyőzött ellenségeinek rituális
kivégzése (korszerű kifejezéssel: felelősségre vonása), az
eredetileg a szó legszorosabb értelmében vett önfeláldozó,
véres, ősi szokás pünkösdi
királyság néven
néphagyománnyá szelídülése, de akár a szerzetesek
világiasságtól elforduló életmódja, vagy a közösség
érdekében saját életét a hivatásának mindenben alávető,
elhivatott mesebeli tanárbácsi sorsa is. Célja minden esetben az
istenség, a szuperorganizmus érdekeinek szolgálata.
Elterjedt
tévhit szerint a sátánisták egyik kedvenc sportja az
emberáldozat. A legenda a megkereszteletlen csecsemők zsírját az
ördögnek szentelt gyertyák pompás alapanyagának tartja, ezért
egy a gyermekével kicsit is törődő anya első dolga az újszülött
megkereszteltetése kellett hogy legyen. Manapság is hallani
rituális eredetűnek tartott gyilkosságokról, kínzásokról,
amiket sok esetben – teljesen tévesen – a sátánizmussal
kapcsolnak össze.
Gyakran
keverik össze a sátánistákat azokkal a szerencsétlen
deviánsokkal, akiket talán a leghelyesebb ördögimádónak
nevezni, hiszen ők egy valóban létezőnek, tőlük függetlennek,
fölöttük állónak tekintett isteni/ördögi személy kedvére
próbálnak tenni. Hogy pontosan mit is vár el tőlük ez a bizonyos
ördög, azt már vagy éktelen ostobaságokból összeállított
okkultista publikációkból, vagy különféle módokon elért
vallásos révület során túlvilágról sugalmazott parancsnak hitt
ötletekből ismerik meg, melyek forrása valószínűleg elmekórtani
esetnek bizonyulna. Míg az ókorban egész gulyákat, fejlett, izmos
bikákat áldoztak az isteneknek, addig manapság az ördögöknek
meg kell elégedniük kóbor macskákkal, tengerimalacokkal vagy
repülő patkányokként is emlegetett galambokkal, amikért cserébe
igazán nem várható el, hogy a pokoli fejedelem komolyabban is
támogassa az ímmel-ámmal adó híveit, akiket azért valamelyest
így is kárpótol a kábítószer, az alkohol és a valláskárosult
kiváltságosok jussa, a hatalom illúziója.
Ilyen
az, amikor nem sikerül misztikus, sötét nagyúrnak látszani. :)
A
transzcendens dolgokkal való kapcsolattartás, vagyis a mágia – a
világ dolgainak természetfölötti módon való befolyásolása –
elképzelhetetlen az áldozatbemutatás koncepciója nélkül, noha a
civilizálódással együtt megjelenő emberi jogoknak köszönhetően
az áldozat szerepét a szerencsétlen sorsú emberektől a hasonlóan
szerencsétlen sorsú állatok, esetleg növények, dísztárgyak,
szimbólumok vették át, de a jelképes felajánlásnak továbbra is
értékesnek kellett lennie, abszolút minimumként a lehető
legnagyobb alázattal kellett átadni az istenségnek szánt
ajándékot az adott fenséget képviselő papnak, aki bizonyos
esetekben lehetett akár a felajánló maga is.
Anton
LaVey világosan
elmagyarázta a Sátáni
Biblia mágiáról
szóló fejezetében, hogy a mágikus természetű tevékenységeknél
nincs szükség élőlények szó szerinti elpusztítására, mert az
áldozatbemutatás valójában egyfajta szellemi–érzelmi energiát
termel, és a valódi ajándék az így keletkezett energia, ami
azonban nem a megsemmisülő életből, hanem a mágus speciálisan
fokuszált tudatából származik. Tekintve, hogy a sátánista
felfogás szerint az áldozatot élvező istenség mindig maga a
sátánista mágus, így magától értetődő, hogy pontosan
meghatározható az is, miféle ajándék találna a legkedvezőbb
fogadtatásra.
A
sátánista mágiában az emberáldozat szerepe szimbolikus. Az
áldozat megsemmisítésére nem szó szerint, fizikailag kerül sor,
és az áldozat minden esetben önmagát pusztítja el azzal a
számára természetes életvitellel, ami miatt eleve áldozat lett
belőle. Az emberáldozás folyamatának szerepe az, hogy a mágus
elméjében a szertartás során feláldozott személlyel kapcsolatos
negatív gondolatok olyan gondolati parancsokká transzformálódjanak,
amik egyrészt felszabadítják a mágust a benne felgyülemlett
feszültségtől és ellenérzéstől, másrészt pedig az áldozat
akár szó szerinti pusztulásához vezetnek. Klasszikus fekete
mágiáról van tehát szó, megtisztítva minden szükségtelen,
teátrális külsőségtől vagy gyakorlati befolyásolástól, és
ami akár egyszerű, de hatékony pszichodrámaként is magyarázható.
The
Wicker Man - Trailer
A pimasz szellem
Pszichikai
támadás – A kísértő a pusztában – Ötödik hadoszlop –
Akadozó imaösszejövetelek – A megtévesztés lelkének
leleplezése – Démonok a hétköznapokban – Repülő kövek,
mozgó tárgyak, maguktól bekapcsoló készülékek – A
szenteltvíz ereje – Bornemisza Péter és a „hagyigálkodó”
lélek
Démoni
támadásról, mint mondtuk, olyankor beszélünk, amikor a gonosz
léleknek nincs hatalma az ember fölött, akit befolyása alá
próbál vonni. Az előző fejezetben a démoni támadás fizikai
formáit, a zaklatást és bántalmazást taglaltuk. Most a démoni
támadás pszichikai formáira kerül sor. Ezek – szemben a
fizikai támadással – rendkívül gyakoriak, mondhatni,
mindennaposak a keresztény életben. Nem behatolásról, csak
támadásról van szó, tehát a démon nem jutott hatalomhoz az
ember fölött, de igyekszik úgy hatni az emberi pszichére, hogy
az ember a/ valami rosszat tegyen (kísértés), vagy b/ ne hajtson
végre valami jót (ellenállás). Természetesen joggal mondhatja
valaki, hogy az ellenállás is kísértés, csak a passzív
irányban; mégis célszerű ezt az egyszerű terminológiát
használni, melyet Scanlan és Cirner „Szabadítás a gonosz
lelkektől” című könyvének magyar kiadása már
népszerűsített. Amikor tehát most a kísértést tárgyaljuk,
olyan démoni kísérletre gondolunk, amely valami rossz
megcselekvésére akarja rávenni az embert.
Erre
klasszikus példánk van: „A Lélek elvezette Jézust a pusztába,
hogy megkísértse az ördög” (Mt 4,1). A pszichikai támadás az
egyetlen démoni „befolyás”, amely az emberré lett Istenre is
kiterjedt. Jézus feltétlen hatalommal parancsolt a gonosz
lelkeknek, így neki nem volt része (közvetlen) démoni
zaklatásban vagy bántalmazásban, emberi lényének szentsége
pedig kizárta a démoni behatolást vagy éppen megszállást. De
emberi pszichéje, amely a rendetlen hajlamokat kivéve olyan, mint
a mienk, éppúgy tudott szemügyre venni bármilyen képzetet, mint
a mienk. A pimasz szellem tehát megkísérelhette, hogy olyan
képeket állítson Jézus elé, amelyek gondolkodását helytelen
irányban próbálják befolyásolni.
Nem
törekszem arra, hogy választ adjak a megkísértés történetével
kapcsolatos egzegetikai és teológiai kérdéskomplexumra. Egyetlen
egyet teszek: a mátéi beszámoló alapján megpróbálom nyomon
követni a kísértés és a kísértés elleni védekezés
logikáját.
Jézus, mint
ember, mentes a perverz, illogikus gondolatoktól; fantáziájában
nincsenek beteges képek, érzelmei kiegyensúlyozottak. Nem
kísérthető úgy, mint mi, gyöngeségeinken keresztül. Csak
logikus gondolatokkal és tiszta képekkel áll szóba. Ugyanakkor,
mint ember, nem mindentudó. Éppúgy zajlik benne a gondolkodási
folyamat, mint bennünk. Tudata legvégső mélyén, mint fehéren
izzó bizonyosság, ott van az Atya állandó jelenléte. Amely
gondolat ebből a mélységből bukik fel, azon isteni pecsét van.
De amely gondolat az emberi, pszichológiai folyamatok útját
járja, az fokozatosan világosodik meg, és a végső mélységig
nem egy pillanat alatt jut el. Útközben sokminden történhet
vele.
„Miután
negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett” (Mt
4,2). Ez nem rendetlen vágy, hanem egészen természetes, normális
emberi jelenség. Az is természetes, hogy az éhes ember előtt
megjelenik a kenyér képe. Kövek vannak előtte a pusztában, és
ő kenyérre vágyik. Tudatában van a János keresztségekor
rászállott karizmatikus hatalomnak. Nem tehetné meg, hogy a kövek
kenyérré változzanak?
A sátánnak
nincs semmiféle hatalma Jézus tudata fölött. Egyetlen
egészségtelen, torz gondolatot sem hozhat létre benne. De most ez
a gondolat egészen a logika szabályai szerint született meg.
Jézus később ismételten él karizmatikus hatalmával, hogy
kenyeret adjon az éhező tömegnek. Most fölhasználhatná
ugyanezt a hatalmat, hogy saját éhségét kielégítse. Semmi
rosszat nem tenne vele. De vajon akarja-e az Atya?
A gondolat
megindul a mélység felé, ahol az Atya világossága ragyog.
Ismétlem,
nem próbálom visszaadni az események sorrendjét. A sorrend
annyira másodrendű kérdés, hogy Máténál és Lukácsnál a
kísértések más-más sorrendjét találjuk. De a karizmatikus
hatalom fölhasználása egészséges képzet, amely logikusan hívja
elő a másikat: Jézus a templom ormán látja magát, ahonnan a
tömeg elragadtatott ujjongása közepette sértetlenül száll alá
a mélységbe. Elvégre ő a Fölkent, a karizmatikus Uralkodó!
Ebben sincs semmi rossz. De vajon így akarja-e az Atya?
A tömegek
rajongásától kísért karizmatikus Messiás eszméje tovább
halad az Atya világossága felé.
Fölötte
állni mindennek. Uralkodni a nemzeteken. Dicsőséges birodalom
dicsőséges királyává lenni. A qumráni Messiás-eszme, amit
Jézus igen jól ismer, kibontakozik képzeletvilágában, egész
csábító gazdagságában...
De az Atya
világossága fölragyog, mint a reflektor. Isten Fölkentje
szolgáljon, ne uralkodjék. Ne használja karizmatikus erejét
saját vágyainak kielégítésére, jogos vágyainak kielégítésére
sem. Ne használja csodatevő hatalmát saját személyének
kiemelésére, jogos kiemelésére sem. Az Atya eleven szeretete úgy
árad Jézus szívében, mint az emésztő tűz. Isten alázatos
Messiást küldött. Ki akarja, hogy Jézusból saját vágyait
kielégítő, saját személyét kiemelő, uralkodó Messiás
legyen? Az, aki a szolgálat eszméjét gyűlöli: az Ellenség, a
Kísértő. Ha Jézus ezt az eszmét valósítja meg, a sátánt
teszi Isten helyébe.
„Távozz,
Sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki
szolgálj.” (Mt 4,10). A pimasz szellem elhordja az irháját. „Az
ördög elhagyta őt egy időre” (Lk 4,13).
Később
visszatért, a jóhiszemű Péter szájába adva gondolatait, aki
megpróbálta eltéríteni Jézust az alázatos Messiás eszméjétől.
Jézusban akkor villámszerűen működött a
megkülönböztetés:
„Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!” (Mt 16,23)
„Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!” (Mt 16,23)
Péter
behúzta a nyakát, nem egészen értve, hogyan lett Sátán
őbelőle, aki az előbb még Szikla volt (Mt 16,18). De Jézus
ráismert a pusztai kísértő hangjára.
A Kísértő
megint visszatért, amikor Jézus vérrel verítékezve vonta le az
alázatos Messiás eszméjének végső konzekvenciáit.
Gondolataiban ismét megjelent: elképzelhető másképp is... „Vedd
el tőlem ezt a kelyhet!” (Mk 14,36). Ám győzött az Atya
világossága: „Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te”
(uo.).
„Megalázta
magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.
Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely
minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg
minden térd az égben, a földön és az alvilágban” (Fil
2,8-10).
Ebben áll a
Kísértő végleges veresége.
A mi
megkísértésünk abban különbözik Jézusétól, hogy rendetlen
hajlamaink révén mi magunkban hordunk egy „ötödik
hadoszlopot”, egy belső árulást, amely az ellenség kezére
akarja adni a várat. Minálunk minden pszichikai támadás magában
foglal egy árnyalatnyi behatolást is. Viszont van kire
támaszkodnunk. Nem nekünk kell győznünk: Jézus már győzött.
Csak hittel hozzá kell fordulnunk, hogy ossza meg győzelmét
velünk.
A kísértés
után most a pszichikai támadás másik fajtáját, az ellenállást
tárgyaljuk. Az ellenállás a pszichikai támadásnak az a formája,
amellyel a démon közvetlenül szembeszegül valami jóval, amit
meg akarunk valósítani. Ezt persze akadályozhatja közvetett
módon is, zavaró körülményeken át. Pál apostol például azt
írja a tesszalonikiaknak, hogy már többször el akart menni
hozzájuk, de a sátán megakadályozta benne (1Tessz 2,18). Ez az
akadályozás nyilvánvalóan a körülményeken, azaz másodlagos
okokon keresztül történt. Tudnak azonban a sátáni hatalmak
közvetlenül is akadályozni, és most erről beszélünk. Ilyenkor
az emberi pszichére nehezedik olyan démoni nyomás, amely
akadályozza a helyes cselekvést.
Néhány éve
történt: közösségem nyilvános imaösszejövetelein huzamosan
úgy éreztük, hogy Isten dicsőítésének valami akadálya van. A
dicsőítő ima nem ment úgy, ahogy kellett volna. A nyelvek
dicsőítettek, a karok a levegőbe emelkedtek, és mégis valami
nyomás ült a termen. A dicsőítő ima felszabadító erejét csak
rövid időre tapasztaltuk, pedig ez hatalmasan végig tud söpörni
az imádkozó közösségen. Hétről hétre megtartottuk az
összejövetelt, és hétről hétre ránknehezedett ez a sajátos
akadályoztatás. Többször vezettem közös bűnbánati imát,
hogy megszabaduljunk minden szokássá vált vagy megtűrt bűntől.
Többször imádkoztam a démoni hatalmaktól való szabadulásért,
Jézus vérének oltalmáért. Sohasem teljes sikerrel. A különös
nyomás mindig újból megjelent. Körülbelül azt is éreztem, a
teremnek melyik részéről jön. Egyik testvérem pontosan
megjelölte azt a személyt is, akiből leginkább áradt ez a
sajátos, sötét nyomás. Ez a hölgy – nevezzük fiktív néven
Diánának – egyébként buzgón imádkozott, lelkesen, fölemelt
karral, átszellemült arccal dicsőített. Többször egyénileg is
imádkoztunk érte, amit mindig boldogan fogadott. De nem változott
semmi. Beláttuk, hogy ez nem mehet így tovább, mert
összejöveteleink elsorvadnak. Imaösszejövetelünket ismerkedő
estté alakítottuk át. Sorra bemutatkoztunk egymásnak. Diána is
beszámolt élményeiről. Ezekben, erősen a Szűzanyára
koncentrált jámborság mellett, intenzív érdeklődés szerepelt
a látomások és magánkinyilatkoztatások iránt. Fény derült
arra, hogy részt vett olyan kétes látnokok összejövetelein,
akik információkat adtak halottainak túlvilági sorsáról.
Azon az
estén fizikailag rosszul voltam, és nem volt erőm kézbevenni a
helyzetet. A következő alkalommal azonban, jól átgondolva a
hallottakat, előadást tartottam a Mária-tisztelet helyes
módjáról, a magánkinyilatkoztatásokkal szemben szükséges
óvatosságról, valamint a keresztény címszó alatt fellépő
okkultizmus veszélyéről. Diána látszólag elfogadta, amit
hallott, de a következő alkalommal fölhagyott addigi jámbor,
tiszteletteljes viselkedésével, és magából kikelve követelte,
hogy „tanúságot tehessen”, mert „itt nem tisztelik a
Szűzanyát”. Agresszív fellépése ellenére nem engedtem
nyilvánosan beszélni, de megkértem, hogy jöjjön el hozzám, és
mondja el, amit akart. Hosszú felolvasást tartott Grignon Szent
Lajosból, amitől nem lettem okosabb, mert a Grignon-féle
Mária-tisztelet ellen semmi kifogásom nincs, az általa javasolt
fölajánlást a Szent Szűznek magam is megtettem. Megengedhetetlen
viselkedése miatt mindenesetre arra kellett kérnem Diánát, hogy
a jövőben ne látogassa összejöveteleinket. Már távozóban
volt, amikor, mint a villámcsapás, hirtelen megértettem a
helyzetet.
A kulcs
Diánának ez a mondata volt: „Az atya – mondta nekem –
besorolta a Szűzanyát a szentek közé.” Először azt hittem,
hogy ez csak nyelvezeti probléma az ő számára, de most
váratlanul megvilágosodott előttem, hogy itt mondta ki
fenntartásai teológiai lényegét. Számára a dicsőséges
Istenanya nem egyike a szenteknek – ha a legkiválóbb is, minden
szentek és angyalok királynője – , hanem valami magasabbrendű
lény, „istennő” vagy „félistennő”. Azt a teológiai
kijelentést, hogy a Szent Szűz „felvételt nyert a Szentháromság
életközösségébe” (ami helyesen értve tökéletesen igaz, és
Isten minden gyermekére áll), ő úgy értelmezi, hogy Mária már
nem mondható teremtménynek. Márpedig ez végzetes tévedés. A
katolikus hit szerint Mária teremtmény, semmi más, mint
teremtmény; nincs félúton a teremtmény és a Teremtő között;
egyedülálló, kivételes kapcsolatban áll a Teremtővel, de ő
maga nem több teremtménynél, és csak ez az egyedülálló
kapcsolat emeli minden más teremtmény fölé. Diána
Mária-kultusza burkolt bálványimádás, kiegészítve keresztény
misztikának álcázott, burkolt okkultizmussal. Szerencsétlen,
félrevezetett lélek, aki az „igazi” Mária-tisztelet
bajnokának álmodja magát, akinek egész tábora van buzgó (vagy
mondjam így: egzaltált?) személyekből, és aki mindenhova
magával viszi az őt megtévesztő démonokat. Ezek a pimasz
szellemek a világosság angyalainak álcázták magukat. Ők
akadályozták az imát összejöveteleinken.
Amikor
Diána, híveivel együtt, elmaradt estjeinkről, a dicsőítés
visszanyerte erejét és fényességét. A démoni ellenállás
forrását, sok kínlódás árán, de sokat is tanulva azokból,
sikerült eltávolítani.
Két
kiemelkedő esetet írtam le, de démoni kísértéssel és
ellenállással úgyszólván naponta találkozunk. A pimasz szellem
itt jár körülöttünk. Mint Baudelaire mondja, Ady fordításában:
Örökkön hajt a Démon, űz, kisérget,
Halk levegőként úszkálgat körültem...
(Három Baudelaire-szonett)
Az ilyen
támadások hétköznapi formái mindennaposak. Michael Scanlan atya
írja:
A gonosz lelkek szeretnek belevegyülni az élet apró-cseprő dolgaiba, hogy innen aztán nagyobb támadásba lendülhessenek. Apró idegeskedések komoly méreggé és dühöngéssé torzulhatnak. A csalódás irigységhez és önsajnálathoz vezethet. Ezeknek a bűnöknek a gyökere gyakran démoni eredetű. Így a gonosz lelkek kibillenthetik a keresztényeket egyensúlyukból, megbolygathatják kapcsolataikat és további bűnökbe sodorhatják őket.
Most
elbeszélek egy összetett esetet, ahol fizikai támadás lépett
föl, de egyúttal erős kísértéssel a félelemre és
csüggedésre. Egy fiatalember, nevezzük Gézának, biztonsági őr
volt egy vállalat telephelyén. Másodmagával töltötte az
éjszakákat egy lakókonténerben. Egy éjjel kopogásokra
figyeltek föl: valaki kövekkel hajigálta a konténert. Géza
kiment, a kocsija össze volt hajigálva, sőt őt is el-eltalálta
egy kődarab. Később mutatta a lábán a sebet, amit az egyik kő
ejtett. A tettest nem találták. Minthogy a jelenség ismétlődött,
rendőrt hívtak, de a rendőr se talált senkit, dolgavégezetlenül
távozott. Ezután a konténeren belül is furcsa tünemények
léptek föl. Egy csavarhúzó fölemelkedett és elkezdte
kicsavarni az ajtó egyik csavarját. Egy gyufaskatulya mászni
kezdett. Géza nem találta a kulcscsomóját, de amikor kiment a
mellékhelyiségre, a kulcsok a mennyezet felől lezuhantak és
beleestek a szennygödörbe, úgy kellett azokat megtisztogatni.
Társa különös állapotba került és furcsa dolgokat mondott.
Géza mobiltelefonja megszólalt, társa telefonszámát mutatta,
pedig az nem telefonált. Máskor ismeretlen telefonszámról jött
hívás. A megdöbbentő az volt, hogy miután később Géza társa
meglátogatta őket, Gézát és feleségét lakásukon is gyötörni
kezdte a láthatatlan agresszor. Kialudt a világítás, később
magától visszatért. Elektronikus játékok maguktól működni
kezdtek. A telefonon idegen hang jelentkezett és a sátánként
mutatkozott be. Géza felesége első gyermeküket várta, a pimasz
szellem bejelentette, hogy a gyermeket akarja. A házaspárt félelem
kerítette hatalmába. Nem voltak istentagadók, de nem voltak
gyakorló keresztények sem. Gézának volt egy keresztény barátja,
őt hívta fel, hogy megkérdezze, mit lehet ilyenkor tenni. A férfi
(hétköznapi keresztény, minden rendkívüli karizma nélkül),
azt felelte, hogy eljön és hoz magával szenteltvizet. Jó
messziről kellett jönnie, de már sokkal előbb, mint
megérkezhetett volna, dörömböltek a lakásajtón és kintről
egy hang bejelentette, hogy itt van Vilmos a szenteltvízzel. Persze
nem nyitottak ajtót, de félelemben várták a valódi Vilmost.
Amikor befutott, meghintette a lakást szenteltvízzel. Később,
értesülve az esetről, magam is meglátogattam őket, és
megáldottam a lakást. De igazából már nem volt szükséges.
Vilmos a szenteltvízzel megszüntette a támadást. Géza és
felesége több megbízható ismerősöm szerint teljesen
szavahihető, komoly emberek. Beszámolójukban az egzaltáltság
legcsekélyebb jelét se találtam.
A dolog
magyarázata valahol ott lehetett, hogy vízvezetékszerelés közben
föltártak és megbolygattak egy démonizált területet a
vállalatnál, amely talán sátánista vagy okkult rítusok
helyszíne volt korábban. Géza kilépett munkahelyéről. Felesége
baj nélkül megszülte gyermekét, nem tudott ártani nekik a
gonosz lélek. Reflektálva a történetre, azt kell
megállapítanunk: az eset ugyan rendkívül látványos, de
voltaképpen nem volt szó súlyos démoni támadásról. Kis,
hősködő Münchhausen-démon produkálta magát. Az igazi veszélyt
a félelemre való kísértés jelentette. Sikerült beszélnem
Gézáéknak Jézus győzelméről, s miután tapasztalták is a
szabadító erőt, a pimasz szellem voltaképpen önmagának ártott.
Akik
haboznak elhinni a dolgot, azoknak hadd idézzem Bornemisza Péter
16. századbeli protestáns prédikátort:
Híttak vala engem Babindali házához, Nyitra vármegyébe: és ott hagyigálkodtak az gonosz lelkek. Estve vacsora felött, ül vala mellettem egy szolgabíró, ki hozzám képest jütt volt oda: azt úgy hagyítá, hogy ottan betörik az feje, egyebeket is hagyigált, énmellettem is ütötte az falt, de csak ruhámot sem illette: míg ott voltam szép dicséreteket és könyörgőseket mondottam, és írva náluk hagytam az könyörgő imádságot, hogy az szerint segítségül hívják az Urat, és életjeket megjobbítsák, azután rövid nap eltávozott.
„Rövid
nap eltávozott.” Ez a lényeg. A hívő távozásra tudja bírni
a pimasz szellemeket.
Szellemi valóság
Szent
Mihály kardja és a hackerek – A racionalizmus babonája – Az
angyalok az univerzum eszmei vázát hordozzák – A tigris beszél
– Kínai fodrásznő, ollóját csattogtatva – Babonás
spanyolok? – Szellemi alany: személyes lény – Minden testi
dolgot az angyalok irányítanak – Angyal-mitológia – Az
angyalok Istenről szólnak
A Vatikán
weblapja egyike a Világháló leglátogatottabb helyeinek. A
vatikáni internetes szerver az Apostoli Palotában helyezkedik el,
négy emelettel a pápa lakosztálya alatt. A három fő szervergép
közül az egyik Szent Mihály, a másik Szent Gábriel, a harmadik
Szent Ráfael arkangyal nevét viseli. A Szent Mihály számítógép
a hozzáféréseket szabályozza, ez védi a rendszert a hackerekkel
szemben. Gábriel főangyal annak a komputernek adta a nevét,
amelyik a külvilággal kommunikál. A Ráfaelról elnevezett gép a
Vatikáni Múzeumhoz kapcsolódó szövegeket és grafikákat
tárolja, továbbá klippeket a Vatikáni Rádió műsorából.
A Vatikán
Internet-irodájának technikai igazgatója, Judith Zoebelein nővér,
2004 karácsonyán így nyilatkozott:
„Nagy szükségünk van az arkangyalok nyújtotta különleges védelemre. A Vatikán weboldalát ma már naponta 10 millió érdeklődő keresi fel. De számítógépes rendszerünkbe eddig egyetlen vírusnak sem sikerült betörnie.”
Nem tudom,
azóta is fennáll-e ez a boldog állapot, de a nyilatkozat nyomán
feltehető egy kérdés. Lehet-e köze a számítógépek –
alapjaiban fizikailag determinált – működéséhez az angyalok
befolyásának? Vajon a sárkánnyal küzdő Szent Mihály kardja
csakugyan lesújthat a hackerekre is? Természetesen senki sem
gondolja azt, hogy az arkangyalok pártfogása fölöslegessé teszi
az emberi törődést, a víruspajzsok és tűzfalak használatát.
Judith nővér és munkatársai bizonyára jól végzik munkájukat.
A kérdés azonban az: védelmezhetik és irányíthatják-e a szent
angyalok magukat a gépeket? Vagy voltaképpen csak a géppel
foglalkozó embert védelmezik és irányítják, és így csak
közvetve férnek hozzá a géphez, a dolgok fizikai oldalához?
Racionalista
korunk az utóbbi válaszra hajlamos. Az anyagot a maga törvényeivel
zárt világnak fogja föl, s még akinek világnézete megengedi
is, hogy higgyen az angyalok létezésében, ráadásnak tekinti
őket az anyagi univerzumhoz képest, és a fizikai törvényeket
tőlük függetlennek gondolja el. Ez a szemlélet azonban
megalapozatlan és korlátolt. Szeretnék nagyon világosan
beszélni. A racionalizmus babona, önkényes elképzelés. A most
következőkben az obligát racionalista világszemlélettől
radikálisan különböző képet vázolok föl az angyalok
szerepéről. Az angyalok hordozzák a fizikai világ alapjait,
szellemi vázát. Mint Aquinói Szent Tamás, az angyali doktor
mondja: „Omnia materialia in ipsis angelis praeexistunt”: minden
anyagi dolog már előbb létezett magukban az angyalokban. Nemcsak
az ember, hanem az embertől függetlenül létező anyagi univerzum
is eszmehordozó, a benne érvényesülő eszméket az ember csak
fölismeri és tanulja, de nem önmagából meríti. Az embertől
független eszmei valóság hordozó alanyai az angyalok.
A
racionalista megveti a primitív embert a maga mágikus
világképével. A mágiát, hamis numinózumaival, a hívőnek is
el kell vetnie, ez tény. Az is tény, hogy hálásnak kell lennünk
Isten ajándékáért, a rációért, s nagyra kell értékelnünk
az emberi értelem vívmányait. Ugyanakkor azonban a primitív
kultúrák intuitív értékeit sem szabad lebecsülnünk. A
primitív embernek olyan szellemi élményei vannak, amelyek nehezen
fogalmazhatók át a mi nyelvünkre, mégis hitelesek lehetnek.
Amikor természeti népek magától értődően beszélnek jó és
rossz szellemekről, amelyek valóságát nem kikövetkeztetik, de
érzékelik, ez nem egyszerűen azért van, mert nem ismerik a
jelenségek tudományos magyarázatát. Amit Aquinói Szent Tamás
filozofikus nyelven megfogalmazott, azt ők talán mitologikus
nyelven, de nem alap nélkül adják elő: a természetnek szellemi
dimenziója van.
Nagy
élvezettel olvastam Bruce Olson „Bruchko” c. könyvét,
amelyben a szerző azt beszéli el, hogyan ment el fiatal
keresztényként egy olyan dél-amerikai indián törzshöz, amely
mindaddig elzárkózott a civilizáció elől. Ebben a könyvben
fordul elő a meglepő esemény, amikor egy fiatal indián azzal tér
haza a dzsungelből, hogy a tigris beszélt. Ezen két okból is
elcsodálkoztam, egyrészt mert a tigrisek nem tudnak beszélni
(hacsak nem a Micimackó Tigriséről van szó), másrészt, mert
Amerikában nincs tigris. Tigrisek kizárólag Ázsiában élnek. Az
utóbbi rejtély hamarabb megoldódott: utána néztem a szótárban,
az amerikaiak a jaguárt hívják tigrisnek. A másik rejtély, hogy
milyen módon kommunikáltak az indiánok a jaguárral, a szerző
számára sem vált világossá. Magam úgy tudom értelmezni, hogy
a vadállat a szokásostól lényegesen eltérő hangokat adott ki,
és ez a benszülöttek tapasztalatában rosszat jelentett. A
könyvben a törzsfőnök kimegy a dzsungelbe, „beszél a
tigrissel”, és azzal tér haza, hogy a jól értesült ragadozó
szerint a szellemek aznap éjjel kijönnek a sziklából,
megtámadják a falut, és mindenkit megölnek. Az indiánok éjszaka
nem tudnak aludni, függőágyukban fekve hangosan kántálnak, hogy
elűzzék a gonosz szellemeket. Van azonban már köztük egy
megtért indián, aki Jézusról kántál. Jézus megvédi a falut,
a szellemek nem tudnak ártani senkinek. Az esemény nagy benyomást
tesz a törzsre, az indiánok tömegesen térnek meg Jézushoz.
A
racionalista minderre azt mondja, hogy a benszülöttek babonásak,
a jaguár „beszéde” nem jelentett semmit, a félelmek
alaptalanok voltak, és akkor se történt volna semmi baj, ha nincs
olyan az indiánok között, aki Jézusról énekel. Csakhogy itt a
racionalista az, aki babonás előítéleteknek hódol, és nem az
indiánok. A törzsnek tapasztalata van arról, hogy amikor „a
szellemek előjönnek a sziklákból”, egy vagy több embert
másnap reggel holtan találnak függőágyában. Megtörtént
esetekre hivatkoznak; két hónapja egy másik faluban heten haltak
meg így. Ezt teljesen komolyan mondják, s nincs más választásunk,
mint hazugnak bélyegezni a szerzőt vagy az indiánokat (amihez
véleményem szerint semmi jogunk nincs), vagy pedig elfogadni, hogy
bármi módon is, de tényleg fenyegette őket veszély, amit a
jaguár megérzett, s amitől Jézus megóvta őket. A veszély
természetére nézve nem kockáztatok meg feltevéseket, de ha úgy
képzeljük, hogy a démonok nem tudnak ölni, gondoljunk Tóbiás
könyvére, ahol egy Azmódeus nevű gonosz szellem sorra megöli
Sára hét férjét a nászéjszakán (Tób 3,7-8). A Tóbiás-könyv
nem szigorúan történeti jellegű, de a benne foglalt tanítást
komolyan kell vennünk. A gonosz lelkek által okozott fizikai
ártalmakról még részletesen kell beszélnünk később.
Ha
félretesszük a racionalista gőgöt és komolyan vesszük a
mienktől eltérő kultúrák üzenetét, nem tagadhatjuk, hogy
talán mitológiával keverve, de egy tényleges intuitív ismeret
működik náluk a szellemi valóságra nézve. Emlékszem Agnes
Sanford egy könyvére, amelyben egy kis kínai fodrásznő, ollóját
csattogtatva, azt mondja neki: „Mi, keletiek, látjuk a
szellemeket!” A keresztény hagyomány is tud olyanokról, akik
látták az angyalokat, az pedig egyáltalán nem ritka, hogy
valamilyen intuitív érzékelés föltárja a szellemi jelenlétet,
nyomasztó súlyként vagy éppen bűzként az ártó szellemekét,
könnyűségként és jó illatként a jó angyalokét. Úgy
gondolom, nincs mit botránkoznunk azon, hogy Bruchko indiánjai a
jaguár „beszédéből” érvényes szellemi üzenetet olvastak
ki.
Olvastam ezt a tréfát a spanyolokról:
Olvastam ezt a tréfát a spanyolokról:
„Nem hiszek szellemekben – mondják a felvilágosult spanyolok – , de létezni léteznek.”
A poén
nyilván az, hogy milyen babonásak a spanyolok. Hogy ez így van-e,
nem tudom; a vicc jó. De miért babona szellemi lényekben hinni?
Azt az emberi közmeggyőződést, hogy az univerzumban és az
emberi életben jó és rossz szellemek működnek, csak a
racionalizmus babonája halványította el. Az ember állandóan
találkozik olyan nem-anyagi, nem-matematizálható valóságokkal,
amelyeknek nem ő maga a forrása, csak felfedezi őket. Aki tagadja
a szellemek valóságát, igazában csak más nevet ad nekik. A 19.
század, az ateizmus virágkora, „felvilágosodás”, „haladás”,
„szabadság”, „racionalitás” néven hódolt olyan szellemi
tényezők előtt, amelyek akkor eluralkodtak az emberi
gondolkodáson, hogy aztán egy évszázaddal később átadják
helyüket másfajta, irracionális tényezőknek, a
„proletárdiktatúra”, a „faj”, majd a „New Age”, az
„ufológia”, a „tudat lehetőségeinek kiterjesztése” és
más címszavak alatt futó szellemi tartalmaknak. Az ilyen eszmék
nem maradnak elvontak; igen konkrétan végigsöpörnek az
emberiségen, és halottakat hagynak maguk után. Tagadhatatlan a
tény, hogy mihelyt az ember kétségbe vonja a jó és rossz
szellemek létezését, mindjárt elkezd hinni olyan szellemi
valóságokban, amelyeket saját vívmányainak, ősi bölcsességnek
vagy éppen más bolygókról érkezett információknak képzel, de
valójában bálványként kezel. A primitív ember őszintébb,
amikor azt mondja: „Ott, a sziklában laknak a szellemek.” Nem
állítom, hogy a primitív ember sosem babonás; de állítom, hogy
a racionalista mindig babonás. Mítoszt csinál az emberi
értelemből.
Babona? Mi
az voltaképpen? A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „a babona
a vallás torz eltúlzása”. Babonás az, aki olyan vallási
értéket tulajdonít valaminek, amivel a dolog a valóságban nem
rendelkezik. Más szóval: a babona a numinózum önkényes
kiterjesztése.
A numen
latin főnév istenséget, isteni jellegű valóságot jelent. Ebből
képzett melléknévvel numinózus az, ami az istenséggel
kapcsolatos, amiben isteni erő vagy jelleg észlelhető. A
melléknévből visszaképzett főnévvel numinózum az a valóság,
amiben a sajátos vallási jelleg megvan, ami az istenivel
kapcsolatos. A numinózum félelmetesen, titokzatosan más, elütő
a hétköznapi profán valóságtól, fölötte áll annak,
ugyanakkor megszólítja és vonzza azt.
Mármost: ha
valaki szent borzongással olvassa a minden alapot nélkülöző,
szégyenletesen légbőlkapott ufó-históriákat, babonás, éppúgy,
mint a nagy francia forradalom volt, amikor az Ész istennőjét a
Notre Dame oltárára állította, megszemélyesítve egy kétes
erkölcsű színésznőben – mindkettő a numinózum önkényes
kiterjesztése. Ha viszont valaki azt mondja, hogy az univerzumot
angyalok irányítják, nem mond ki többet, mint azt az egyszerű
tényt, hogy a természetben és a történelemben eszmék
valósulnak meg, és ezek, mint minden eszme, szellemi alanyokhoz
tartoznak. Amennyiben ezek a szellemi alanyok közelebb állnak a
teremtés titkához, mint az ember, akkor a végső Numinózumra,
Istenre utaló jellegük van. Létezésüket vallani nem önkényes
kiterjesztése a numinózumnak, hanem felfedezése ott, ahol valóban
jelen van. Szellemekben hinni nem babona.
Értsük meg
jól a dolgot. Az eszmék szellemi természetűek. Ahol az általunk
érzékelt létező valóságban eszméket fedezünk föl, ott
egyszerre van dolgunk érzékelhető tényekkel és szellemi
tényekkel. Az érzékelhető tények alanya (amit jellemeznek,
amiben fennállnak) valamilyen anyagi alany, a szellemi tények
alanya valamilyen szellemi alany. Anyagi alany kizárólag anyagi
adottságokat hordozhat. A szellem több az anyagnál, anyagi alany
nem hordozhat szellemi járulékot, elégtelen hozzá. Ha egy
jellemvonás, egy járulék szellemi természetű, az őt hordozó
alany (szubsztancia) is szükségképpen szellemi természetű.
Ez a
szellemi alany vagy egységet alkot az anyaggal, és ilyenkor
embernek nevezzük, vagy pedig nem alkot egységet vele, anyagtól
független szellem, és akkor jogunk van angyalnak nevezni. Mármost
ami az embert illeti, eszméit az érzékelésből absztrakcióval
alkotja meg; ezek az eszmék csak kibontják az érzékelhető
valóságból, ami már benne volt. Az ember ezeket az eszméket nem
létrehozza, csak fölfedezi, mint Arkhimédész a súlycsökkenés
elvét, vagy Maxwell az elektromosságtan egyenleteit. Ezek az
eszmék az emberben csak másodlagosan jelennek meg; elsődleges
alanyuk nem lehet az ember, hanem az anyaggal egységet nem alkotó
szellemi alany, amelyet angyalnak neveztünk.
Vagyis:
pusztán az a tény, hogy a bennünket körülvevő valóságnak
nemcsak érzékelhető, hanem eszmei oldala is van, igazolja az
angyalok létezését. Vigyázzunk, nem az eszmék az angyalok; az
angyalok az eszméket hordozó szellemi alanyok. Mivel pedig a
szellemi alanyt egyetlen szóval személynek nevezzük, ebből az is
következik, hogy az angyalok (akár jók, akár rosszak) személyes
lények.
Ez a
bizonyítás elfogadható vagy elutasítható a katolikus hit
határain belül. Amennyiben azonban valaki belátja érvényességét,
az angyalok és a fizikai világ kapcsolatának új szemléletére
jut. Az angyalok nemcsak itt-ott avatkoznak be kivételesen a
fizikai világba, hanem állandóan képviselik annak eszmei
dimenzióját. Az egyházi íróknál ismert gondolat ez, amely csak
az újkorban került háttérbe. Athénagorasz (2. sz.) szerint
„Isten, Igéjének közvetítésével, besorolja és elrendezi az
angyalokat, hogy elfoglalják az elemeket, az eget, a világot és
azt, ami benne van”. Órigenész (3. sz.) azt mondja, hogy az
angyalok „a négy elem élén állnak”, a csillagvilágot, a
meteorokat, a növényeket és az állatokat irányítják. Aquinói
Szent Tamás (13. sz.) szerint „omnia corporalia reguntur per
angelos”, vagyis: „Minden testi dolgot az angyalok irányítanak”.
És hozzáteszi: „Ezt nem csupán a szent tanítók állítják,
hanem minden filozófus is, aki elismeri a nem-testi valóságok
létezését”. Elsősorban nyilvánvalóan Arisztotelészre
gondol, aki nagy szerepet tulajdonít az univerzumot kormányzó
intelligenciáknak. De a jó és rossz szellemek létezése és
szerepe egész az újkorig zavartalan közmeggyőződés minden
népnél, és számunkra is meggyőzően föltárul, ha vesszük a
bátorságot, és megszabadulunk a technika korának szemléleti
egyoldalúságaitól.
Én ezt a
gondolatmenetet, bár merőben filozófiai jellegű és önmagában
nem kötelező a katolikus hívőre nézve, rendkívül fontosnak
tartom. Szemben az elterjedt felfogással, amely szerint az angyalok
létezése csak a kinyilatkoztatásból igazolható, jómagam a
másik teológiai véleményt vallom és védem: a tiszta szellemi
teremtmények létezése a tapasztalati valóságból a természetes
emberi ész világánál egzakt módon bizonyítható. Ez ugyan
kisebbségi álláspont, de igen jó társaságban vagyok vele, Karl
Rahner, Jean Danielou, Aquinói Szent Tamás társaságában. Ennek
a gondolatmenetnek fényében meg fogjuk látni az angyalok szerepét
a hétköznapi életben, nem csupán azokban az eseményekben,
amelyeknek a fizikai vagy pszichikai világban nincs elégséges
létesítő oka (vagyis amelyek csodás természetűek), hanem a
természet működéseiben, a történelem eseményeiben és
áramlataiban, életünk hétköznapi alakulásában is. Meg fogjuk
érteni, hogy a Vatikán szervergépeinek működését igenis
irányíthatják a szent arkangyalok, nem csupán az őket kezelő
embereken keresztül, hanem fizikai működésükben is. Ez nem
változtat a determinisztikus adottságokon, hanem azok szellemi
dimenzióját jelenti. A képletek mögött nem személytelen
üresség ásít, hanem személyes szabadság ragyog.
Itt el kell
határolnunk magunkat két tévedéstől. Az egyik szerint az
angyalok nem külön személyek, hanem csak az emberi történelem
szellemi tendenciái. A következő fejezetben látni fogjuk, hogy
ez a gondolat ellenkezik a hittel. A jó és rossz angyalok nem
egyszerűen szellemi tendenciák, hanem e tendenciák hordozó
alanyai, márpedig a szellemi alany személy. Nem ugyanazon a módon
személy, persze, mint az ember. A mitologikus elképzelésektől el
kell szakadnunk. De vissza kell utasítanunk az angyalok
racionalista lefokozását is.
A
másik tévedés a divatos angyal-mitológia. A New Age források
mindent tudni vélnek az angyalokról, és állítólagos tudásukat
bárminemű bizonyítás nélkül tálalják. Ez olyan öncélú
angyal-kultuszhoz vezet, ami teljes mértékben ellentétes a
kinyilatkoztatással. A Biblia angyalai állandóan rajongva imádják
Istent, el vannak telve Teremtőjük lényének nagyszerűségétől,
egész valójukkal őrá irányulnak. Ezt próbálja
kifejezni Angyalok
éneke c.
versem.
Tulajdonképpen
nem az angyalokról szól. Istenről szól.
Az angyalok
Istenről szólnak.
Íme a vers:
Az Ámulatosnak, a Rabulejtően-Szépnek,
a Váratlanul-Többnek, a Tömjénvarázsnak, a Lángzuhatagnak,
a Mindenfelől-Forrásnak, a Túlemelkedőnek, a Kitártnak,
a Gyönyörűség-Viharnak, a Toronytajték-Táncnak, a Szívszaggatóan-Egyetlennek,
az Örvendetesnek, a Vakítónak, a Nevetőnek, a Szentnek,
a Robbanás-Tömörnek, az Életnek, a Süvítő Sasnak, a Csillagörvény-Óceánnak,
a Világválasznak, a Kráternásznak, a Bőségszimfóniának,
a Túláradóan-Tavaszodónak, a Ragyogásban-Érkezőnek, a Valószínűtlenül-Jónak,
a Lebegően-Kedvesnek, az Édességben-Szédítőnek, a Száguldásban-Megnyugvónak,
az Ékesen-Játszónak, a Drágakő-Véráramnak, a Fénylő Éjszakának,
a Holdudvar-Árnyékolónak, a Csönd-Kiáltónak, a Feneketlen Kútnak,
az Abszolútnak, a Tűzbe-Merítőnek, az Elviselhetetlenül Szabadnak,
a Boldognak, a Találkozásnak, a Nagy Szimmetria Meghaladójának,
a Bölcsesség-Lobogásnak, a Sziromélénknek, a Zuhanás-Virrasztónak,
az Egyszerűnek, a Másnak, az Alfának, az Ómegának
dicsőség, áldás, magasztalás és hódolat mindörökké,
imádás, himnusz, rajongás és extatikus tánc mindörökké,
mert Ő AZ.
Őrangyal
Fényes ifjú az oltár túlsó oldalán – Valaki dörömböl az ajtón – Ki tette helyre a ládákat? – Az őrangyal és a kamion – Menj csak a hosszabb úton – Írás, hagyomány, tanítóhivatal – Csodaszépségű mennyei lény – Játszom veled – Társaink az imában – Bizalmas kapcsolat
Boldog IX.
Piusz pápa gyerekkorában naponta ministrált. Egy reggel, miközben
az oltárlépcsőn térdelt, hirtelen erős félelmet érzett, nem
tudta, mitől. Fölnézett, és az oltár túlsó oldalán egy
fényes ifjú alakját pillantotta meg, aki kézmozdulattal hívta
magához. Zavarában nem mert mozdulni, de ekkor a jelenés még
határozottabb mozdulattal intett, hogy menjen át hozzá. Fölkelt
hát és átsietett a túlsó oldalra. A látomás eltűnt, de a
következő pillanatban lezuhant az oltárról egy súlyos szobor,
éppen arra a helyre, ahol az imént még a fiú térdelt. A pápa
gyakran mesélte el megmenekülésének történetét, s meg volt
győződve arról, hogy őrangyalát látta.
A
stigmatizált kapucinusnak, Szent Padre Piónak volt San Giovanni
Rotondóban egy rendtársa, akinek fontos lett volna korán kelnie,
mert rá volt bízva egy beteg ápolása. Megátalkodott reggeli
alvó lévén azonban, rendszeresen elaludt; az ébresztőóra
csöngött, de ő rá se hederített. Egyszer panaszkodott erről a
nehézségéről Padre Piónak. Másnap arra ébredt, hogy valaki
dörömböl az ajtaján. Kinézett – nem látott senkit. De az óra
éppen akkor csörgött, így hát ezúttal nem késett el a
fölkeléssel. A következő reggel megismétlődött a dörömbölés
az ajtón, a szerzetes újból idejében ébredt. Aznap összefutott
Pio atyával, aki jellegzetes huncut mosolyával megfenyegette: „Azt
hiszed, mindennap elküldöm az őrangyalomat, hogy fölébresszen?
Inkább vegyél egy új vekkert!”
Betlehemi
Boldog Mirjam, az arab kármelita nővér, akinek életét gyermeki
egyszerűség és rendkívüli misztikus jelenségek sorozata
jellemezte, az angyalokat naivságában gyerekeknek nevezte. Nyilván
nagyon fiatalon jelentek meg látomásaiban. Egyszer súlyos ládák
voltak elhelyezve egy teremben, amelyeket csak két nővér bírt
megemelni. Amikor a nővérek bementek, hogy rendbe rakják a
ládákat, azok már a helyükön voltak, Mirjam pedig a termet
söpörte és elragadtatásban volt. „Ki tette helyre a ládákat?”
– riasztották föl az ámuló nővérek. „Egyik gyerek megfogta
az egyik végét” – mutatott Mirjam egy nagy ládára – , „egy
másik megfogta a másik végét, én pedig középen segítettem
egy keveset.” Aztán hozzátette: „Amikor önök jöttek, ők
elmentek.” Az evangélium jut eszünkbe: „Az angyalok szolgáltak
neki” (Mk 1,13).
Ezekben a
történetekben új szerepben látjuk az angyalokat: az embereknek
segítenek. Igen, az angyalokkal nemcsak a Bibliában és a
liturgiában találkozunk. A bennünket körülvevő valóság
szellemi dimenziójához tartoznak. Hogy valakinek érzékszervi
észleletben is megmutatkoznak, mint az említett három példában,
az persze kivételes eset. Képesek rá, mert a szellem
magasabbrendű valóság az anyagnál, következésképpen
befolyásolni tudja az anyagot. Gondoljunk itt arra, hogy az emberi
lélek is szellem, és irányítja a testet. Persze a test is
visszahat a lélekre. Az angyalnak azonban saját teste nincs, ezért
független az anyagtól, de ki tudja fejezni magát oly módon, hogy
hat az anyagra, látomások esetében az emberi érzékelésre, de
mint láttuk, a ládákra is tud hatni. Vannak kivételes
természetfölötti adottságú személyek, akik rendszeresen látják
az angyalokat, különösen őrangyalukat. Ez azonban kivétel, nem
a rendes mód, ahogy megjelennek életünkben. Ahhoz, hogy
kapcsolatba kerüljünk az angyalokkal, tudatosítanunk kell életünk
realitásának szellemi oldalát. Hibás gondolkodás, ha csak a
rendkívüli eseményekben vagyunk hajlandók elismerni az angyali
tényezőt. Jézus mondja a gyermekekről: „Vigyázzatok, ne
vessetek meg egyet sem e kicsik közül. Mert mondom nektek:
angyalaik a mennyben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben
van” (Mt 18,10). Az angyal számára nincs időbeli kötöttség.
Mindig látja az Atya arcát, mindig jelen van életünkben,
legföljebb mi nem mindig veszünk róla tudomást. Amikor szegedi
spirituálisom, egy mélyen hívő pap, azt mondta egy
elmélkedésben: „Revideáljuk kapcsolatunkat az őrangyallal”,
akkor kezdődött életem angyal-tudatos szakasza. A történet,
amit most elbeszélek, már ebből a szakaszból való.
Egy
alkalommal, amikor a Vác melletti Kosdon voltam plébános,
meglátogattam volt lelkiatyámat, aki Kazincbarcikán töltötte
nyugdíjas éveit. Miközben beszélgettünk, megindult egy korai
havazás. Elköszöntem, mert autóval voltam, és haza szerettem
volna érni, mielőtt járhatatlanná válnak az utak.
Kocsimba
ülve, elmondtam az őrangyal-imát:
Isten angyala, őrangyalom, világosíts meg, őrizz, irányíts és kormányozz engem, akit reád bízott az isteni jóság.
Vasárnap
délután volt. A sűrűn hulló havat nem takarította senki. Alig
találtam forgalmat Miskolc után, az akkori 3-as úton. (Akkor még
csak Göngyösnél kezdődött az autópálya.) A friss havon húzódó
gyér keréknyomban óvatosságból a szokottnál lassabban vezettem
ugyan, de azért olyan sebesen, ahogy csak mertem, mert vágytam
hazajutni, és falum messze volt. Vezetés közben imádkoztam.
Ritkán jött
szembe jármű. De éppen akkor csúsztam meg, amikor egy hosszú
kamion haladt mellettem a szemközti irányban.
Hallottam
olyat, hogy ha megcsúszik a kocsi, nem ellentétes irányba kell
fordítani a kormányt, hanem a csúszás irányába. Akár álmomból
fölébresztve is emlékszem erre a tanácsra. De ha van helyzet,
amikor biztosan nem jut eszembe, az az, amikor éppen nekimegyek egy
kamionnak. Valószínűleg azt csináltam, amit váratlan veszélyben
ösztönszerűen tesz az ember: ellenkező irányba rántottam a
kormányt, és görcsösen beletapostam a fékbe. A kocsi azonban
csak csúszott tovább, a kamion pedig nagyon hosszú volt. Az
összeütközés elkerülhetetlennek látszott. Nem volt idő
megijedni. Mindössze egy csodálkozó kíváncsiságra emlékszem:
vajon milyen lesz?
Nem tudtam
meg. A kamion elzakatolt, és én ott álltam a havon ellenkező
irányba fordulva, teljesen sértetlen kocsival. Máig sem értem,
hogy maradhatott el a karambol.
Hálát
adtam, vettem némi mély lélegzetet, aztán megfordultam és
indultam tovább. Az őrangyal – kormányzott? Elvégre ezt kértem
tőle: „őrizz, irányíts és kormányozz”. Messzemenően nem
azt állítom, hogy valami nem a fizika törvényei szerint folyt
le. Hogy az angyal fölgyorsította a kamion elhaladását, vagy
lelassította az én kocsim csúszását. Ilyesmit nem tudok és nem
is akarok bizonyítani. Csak azt tudom, hogy a biztosnak látszó
baleset ellenére megvalósult egy azzal ellentétes eszme, a „nem
lesz semmi baj” eszméje. Ezt az eszmét tulajdonítom az
őrangyalnak, akire oltalmamat bíztam, Jézus Krisztusban,
mindkettőnk Urában. Nemcsak a rendkívüli eseményekben kell
angyalt keresni. A leghétköznapibb esemény szellemi háttere is
fönnáll a jó vagy a rossz angyalokban. Ugyanakkor azt se zárom
ki, hogy az őrangyal rendkívüli módon avatkozott be: ha Isten
akarja, az is lehetséges.
A kamionos
eset Miskolc és Gyöngyös között történt velem. Gyöngyösnél
választás elé kerültem. Hazamenjek a rövidebb úton, kisebb
falvakon keresztül Kosdra, vagy kerüljek Pestre az M3-ason és
utána a 2-es úton Vácra? Őrangyalomhoz fordultam, mutassa meg a
helyes döntést. Igaz, az erdei utakon sok hóra számíthattam, de
máshol se takarították a havat, az autópálya is hó alatt állt.
Minthogy azt kértem az őrangyaltól, hogy világosítson meg és
irányítson engem, most arra számítottam, hogy eligazít.
Imádkoztam és befelé hallgatóztam. Bensőmben azt a választ
éreztem, hogy menjek Pesten át, a hosszabb úton. Semmi kedvem nem
volt hozzá, de engedelmeskedtem. És Pesttől Vácig tiszta, simára
takarított út várt... Ki tudja, mi lett volna velem a hegyekben.
Vác után, a meredek kapaszkodón, egymást segített föltolni az
elakadt Ladák legénysége. Kis Marutim egyet rugaszkodott, és már
fönt is volt.
Hazaérkeztünk.
Én vezettem a Marutit, az őrangyalom engem.
Találkoztam
már olyan véleménnyel, hogy az őrangyalok tana New Age hiedelem.
Tény, hogy a New Age visszaél vele, mint ahogy bármilyen vallási
fogalommal vissza lehet élni. Maga az őrangyalok létezésében
való hit azonban teljességgel keresztény. Már az Ószövetségben
is olvassuk:
Angyalainak parancsol felőled, hogy minden utadon őrizzenek (Zsolt 91,11).
Az
Újszövetség szolgáló lelkeknek nevezi az angyalokat:
Ők ugye mindnyájan szolgáló lelkek, s azok szolgálatára küldték őket, akiknek az a hivatása, hogy örököljék az üdvösséget? (Zsid 1,14)
Az
őskeresztények meg voltak győződve, hogy van személyes
angyalunk. Amikor a börtönbe zárt Péter kiszabadul és zörget,
a Márk anyjának jeruzsálemi házában összegyűlt hívők a
szolgáló lelkendezésére azt válaszolják:
Az angyala az! (Csel 12,15).
Máté
evangéliuma őrzi Jézus szavát, amelyre ez a meggyőződés
alapozható:
Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e kicsik közül. Mert mondom nektek: angyalaik a mennyben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van (Mt 18,10).
Minden
emberi személyiség és életterv eszméje mögött angyal áll.
Erről tanúskodik a Szenthagyomány is.
Szent
Jeromos (4-5. sz.) írja:
A léleknek ritka nagy méltóságára mutat, hogy születésétől fogva mindegyiknek angyal van az őrizetére rendelve.
Nagy Szent
Bazil (4. sz.) pedig ezt mondja:
Minden hívő mellett áll egy angyal, mint támogatója és pásztora, hogy vezesse őt életében.
Utóbbit a
Katekizmus is idézi és magáévá teszi, hozzáfűzve:
A keresztény élet már itt – a hitben – részesedik az Istenben egyesült angyalok és emberek boldogító társaságából.
1608-ban V.
Pál pápa engedélyezte, 1670-ben pedig X. Kelemen kötelezővé
tette a Szent Őrzőangyalok liturgikus ünneplését, amelyet ma is
tart a római naptár október 2-án. Az egyes emberek őrangyalának
létezése eszerint, bár nem hittétel, az Egyház biztos
tanításához tartozik.
A szentéletű
Szeghy Ernő kármelita atya mondja:
Föltétlen igazság tehát, hogy körülöttünk angyalok szállongnak s közülük egyesek a mi különös őrizetünkre vannak rendelve. Az én oldalam mellett tehát itt van egy csodaszépségű mennyei lény, egy hatalmas szellem, aki immár hetvenkét esztendeje fáradozik azon, hogy a lelkemet minden bajtól megóvja és attól a sátán támadásait tőle telhetőleg visszaverje. Minden kísértéstől ugyan nem képes engem megszabadítani, mert ezekre az Úristen a rossz szellemnek bizonyos szabadságot ad, de azért a legvészesebbekből, tudom, kimentett, s mindig magam voltam az oka, ha ebbeli igyekezete nem sikerült.
Nincs ezen a földön hozzá fogható hűséges barátunk, s ez a körülmény kell hogy a mi részünkről is gyöngéd szeretetet váltson ki irányában. Az égiek nagyon érzékenyek a hálával és hálátlansággal szemben, amint ezt az édes Jézus is kimutatta a tíz bélpoklos esetében ... Ne legyünk tehát közömbösek őrangyalunk szívességeivel szemben, hanem vegyük azokat észre és viszonozzuk mindig forró hálával. Hogy mikor tesz nekünk ilyeneket?... Ugyan kérem, tartsuk nyitva szemünket a nap folyamán és számoljuk össze azokat az eseteket, amikor valamely veszedelmes kísértés, mint valami fáradt löveg pattan le rólunk vagy pedig szinte a fülünkkel halljuk a jó szellem sugalmait.
Látható,
hogy Ernő atya se rendkívüli dolgokra gondol, hanem mindennapi
életünk szellemi hátterére. Roppant kedves az a mozzanat, amit
saját életéből elbeszél:
Hozzátartozik az őrangyal tiszteletéhez az is, ha megkérjük erre vagy arra. Részemről az iránt szoktam megkörnyékezni, hogy reggel a kellő időben keltsen fel, vagyis valamivel a többiek előtt, hogy totyakos öreg létemre is idejében el tudjak készülni. Mondhatom, a legritkább esetekben hagy cserben, s akkor is talán inkább azért, mert látva, hogy szükségem van rá, tovább akar az ágyban hagyni. De azért ilyenkor kissé duzzogni szoktam s egy ideig görbén nézek rá. Mert nagyon bizalmas lábon vagyunk ám, s ő az ilyeneket elnézi nekem.
Ez
a gyermekien bizalmas viszony az, amit a múltkor
idézett Játszótárs c.
versemben próbáltam kifejezni. Töredelmesen be kell vallanom,
hogy elkövettem még egy hasonló tartalmú költeményt, Játszom
veled címmel.
Ez így szól:
Játszom veled, játszol velem,
angyalom, zengő szellemem,
hegyvonulat vagy, lebukom
meredek sziklafaladon,
hegyipatak vagy, forgatag
vízesésed mélybe ragad,
de felbukkanok újra, vad,
szikrázó csillagok alatt,
te vagy a táguló tejút,
fülemben az űr csöndje zúg,
imádkozol, imádkozom,
szellemem, zengő angyalom.
A vers az
imádságnál köt ki. Az egyházi hagyomány azt a komoly szerepet
tulajdonítja őrangyalainknak, hogy velünk imádkoznak Istenhez, s
istenközelségük külön értéket ad imáinknak, mintegy „Isten
elé viszi” azokat. Ez korántsem jelenti, hogy az imában nem
magával Jézus Krisztussal s őbenne a teljes Szentháromsággal
vagyunk kapcsolatban, hanem azt, hogy ez az Istennel való
közösségünk egyúttal szükségképpen angyalközösség is.
Órigenészt idézem, a 3. sz. nagy teológusát:
Az Úr angyala védelmével körülveszi azokat, akik őt félik, és megvédi őket. Angyalunk szüntelenül szemléli a mennyei Atya arcát, szünet nélkül odaviszi imáinkat az egyetlen Főpap által a világmindenség Istenéhez, annak imájával egyesülve, aki az ő oltalma alatt áll.
Ebben újra
megmutatkozik, hogy az angyalokkal nem öncélúan, hanem Isten
kedvéért foglalkozunk. Aki nem imádkozik Istenhez, hiába próbál
különböző mágikus trükkök segítségével őrangyalával
kapcsolatba kerülni. A szent angyalok nem fognak jelentkezni. A
szentségtelen angyalok inkább. De róluk majd később lesz szó.
Befejezésül
Ernő atyához térek vissza. Ő tanít meg bennünket, milyen
gyermeki egyszerűséggel fordulhatunk őrangyalunkhoz, s mennyire
nem kell tartanunk attól, hogy nem figyel ránk.
Legyen a mi viszonyunk őrangyalunkhoz a lehető leggyöngédebb és legbizalmasabb barátság. A Szentírás lapjai olyanoknak mutatják be az égnek ezeket a fejedelmeit, mint akik ezt a szeretet tőlünk teljesen megérdemlik. A Jelenések könyvében Szent János apostol az angyal lábához akar borulni, de az nem engedi: „Vigyázz, ne tedd ezt – mondja neki – , szolgatársad vagyok én neked és testvéreidnek.” Szóval az ég főnemessége és a mennyei udvartartás nagy méltóságai nem kívánnak tőlünk hétrétgörbülést és hangzatos címeket, hanem magukat velünk egyenlőknek vallják. Nem kell előzőleg az iránt érdeklődnünk, hogy milyen megszólítás illeti meg őket. Nem kell megvárnunk, amíg ők ereszkednek le nagykegyesen hozzánk, hanem bármikor akár azzal kezdhetjük, hogy minden bevezetés nélkül a nyakukba borulunk. Egy föltekintés hozzájuk s megvan a telefonösszeköttetés, sőt azonnal itt vannak az oldalunk mellett s addig társalognak velünk, ameddig nekünk tetszik.
Barátom,
fogadd meg a tanácsot, barátkozz őrangyaloddal. Hogy szlengben
mondjam: „Jó fej.”
Ördögspirál
Madách
művi optimizmusa – Sátáni burleszk Bulgakov tollából –
Manicheizmus és relativizmus – Egy kalandregény buta sátánja –
A pneumatikus dimenzió regénybeli ábrázolása Perrettinél –
Az ördög és Prym kisasszony – Az egyenes az ördögspirál
tengelyében
Előző
alkalommal a világirodalom négy nagy alkotásában szemléltük az
ördög ábrázolását. Tanulságos lesz néhány további művet
is feldolgozni ebből a szempontból. Első közülük Madách nagy
drámai költeménye, amely a magyar olvasónak sokkal ismerősebb a
Faustnál, és tegyük hozzá, sokkal izgalmasabb is, legalábbis én
mindig nagy érdeklődéssel faltam és falom, míg – bár Goethe
kivételes irodalmi rangját messzemenően elismerem – a Faustot
inkább illendőségből olvastam el.
Az Ember
Tragédiájáról azonban azt is el kell mondanom, hogy éppúgy nem
illik hozzá a keresztény keret, mint nagy német mintaképéhez.
Madách számára a kereszténység csak egy világtörténeti
fejezet a sok közül, amelyből a történelmet végigálmodó Ádám
éppúgy kiábrándul, mint az egymást sorra felváltó egyéb
eszmékből. Megkülönböztetett helyet csak a párizsi szín
foglal el a Tragédiában: utána visszatérünk Prágába, az
álmából ébredő Keplerhez, aki borzalmassága ellenére is
elismerő szavakat mond a megálmodott forradalomról. Ez rávilágít
arra, hogy a szerző, minden illúzióvesztése mellett, mégiscsak
a liberalizmus eszmevilágában érzi otthon magát. Ez azonban nem
teszi optimistává. A történelem végzetes kereke tovább pereg,
az elállatiasodott ember fölött lassan kihuny a Nap az
eszkimó-jelenetben, s a világűr nem ad otthont. Az immanens
történelemszemlélet reménytelenségéből az emberiség őse
levonná a konklúziót: végezni akar magával, meggátolva a
történelmet.
Ekkor lép
közbe Éva: „Anyának érzem, oh Ádám, magam.” Ádám erre
elismeri, hogy legyőzték, nem csatázik tovább Istennel. (A
bestiális megoldás, hogy Évát is, magzatát is magával vigye a
halálba, úgy látszik, nem ötlik eszébe – ó, a lovagias 19.
század!) Az Örök Női győz itt is, mint a Faustban – ugyanaz,
amelyet glóriával láttunk túllépni a halálon a londoni szín
haláltánc-jelenetének végén. Ami ezután következik, az Úrtól
jövő biztatás, nem meggyőző. Ha a cél a küzdés maga, akkor
nincs miért küzdeni. A „bízva bízzál” úgy hangzik a
Tragédia utolsó sorában, mint egy gyönge vicc. Madách
optimizmusa Eddy Rancing találmányára emlékeztet a Szőke
ciklonban, amelynek t.i. éppen csak a lényege hiányzik.
Lucifer a
forgatókönyv szerint le van győzve, de az olvasónak az az
érzése, hogy a szerző itt „viselkedik”. Mégse illik
kijelenteni, hogy a sátán a győztes. Azonban az igazi konklúzió
ez volna. A harcaiban szüntelenül elbukó sátán a történelem
igazi motorja, a forradalmár, a jövendő kovásza. Az ember
tragédiája 1861-ben jelent meg, és Carducci 1865-ben írta meg
sátán-himnuszát.
Madách
sátánképe azért hamis, mert az istenképe is hamis. Ez a gőgösen
trónoló mennyei nagyúr nem tud vigasztalást adni az embernek,
nem tud értelmet adni az életének. Szüksége van kiegészítő
ellentétpárjára, a tagadás szellemére, hogy a teremtés
megtörténjen, hogy a történelem haladjon. Az az Isten, akinek
nincs szüksége semmire, de szeretetében mégis önmagát,
boldogságának túlcsordulását osztja meg az emberrel, ismeretlen
a költő számára. A keresztény hívő ki tud lépni az
immanencia reménytelenségéből. Céllal küzd, Isten a célja, és
mint láttuk, fegyvert kap a kezébe, amellyel valóban legyőzi a
Gonoszt. „A békesség Istene tiporja össze hamarosan lábatok
alatt a sátánt” (Róm 16,20).
Lépjünk
most új történelmi fejlemények felé, a 20. századba. Mihail
Bulgakov „A Mester és Margarita” c. regénye a Szovjetunióban
játszódik. A szerző Sztálin uralmának korai szakaszában írta,
de a könyv csak évtizedek múltán jelenhetett meg. Moszkvában
külföldi professzor képében megjelenik a sátán, kíséretével
műsort ad a varieté-színházban, beavatkozik egy sereg ember
életébe, és alapos felfordulást produkál. Burleszk jelenetek
tömege kavarog a megzavarodott olvasó szeme előtt, bevallom, alig
tudtam megkülönböztetni egymástól a sok Hogyishívják
Hogyishívjákovicsot, akik változatos módon esnek áldozatul a
sátáni trükköknek. Villamoson pénzért jegyet váltó nagy
fekete kandúr, a mennyezet felől záporozó bankjegyeső,
konferanszié, akinek leszedik a fejét, de később visszateszik,
seprűn lovagoló valódi boszorkány – ilyen és hasonló elemek
forgataga a regény, amely kitűnő alkalom a szerzőnek arra, hogy
bemutassa a szovjet kulturális elit züllöttségét és
fantáziátlanságát, és diszkréten véleményt nyilvánítson a
politikai rendszerről. A sátán legtöbb áldozatának a regény
végére rendeződik a helyzete, de kettőt cimboráival valóban
megöl – s e kettő közül egyik egy rendőrségi besúgó, a
másik az Írószövetség elnöke. Miért, miért nem, az író
ezeket óhajtotta halva látni.
Ha a regény
csak ennyi volna, nem tartozna témakörünkhöz. De a sátán
szerepeltetése több, mint fantasztikus írói ötlet. A regény
hőse, a Mester, regényt ír Poncius Pilátusról, ezért vallási
propaganda címén megtámadják, és az elmegyógyintézetben köt
ki. Mindebben Bulgakov saját sorsát mondja el. A Pilátus-regény
tartalma pedig, meglepő módon, valóságos cselekményként
megjelenik a könyvben, maga Jézus is szerepel benne, és Pilátus
a regény végén – a sátán, illetve az általa kiszabadított
Mester hathatós közreműködésével – megváltásban részesül.
Jézus a sátánt kéri meg, hogy részesítse nyugalomban a
Mestert, amit az, örök Faustként, meg is kap, az őt meghatóan
szerető Margaritájával együtt, aki mellesleg más férfi
felesége, de mint boszorkány is meglehetős karriert csinál.
Ezek a
mozzanatok jelzik a regény filozófiáját. A könyv mottója a
Faustból való: „Kicsoda vagy tehát? – Az erő része, mely
örökké rosszra tör, s örökké jó művel.” A rosszra törő
és végeredményben jót művelő sátán ugyanazt a manicheus
gondolatot képviseli, amellyel már foglalkoztunk: a valóság nem
volna teljes a Gonosz nélkül. Rossz és jó összekavarodik itt.
Hogy a női szemérem vagy a házastársi hűség érték volna, föl
se merül a regényben, az olvasó jókat derül a sátán
kíséretének szemfényvesztésein, melyek embereket fosztanak meg
vagyonuktól, szabadságuktól, életüktől. Önkénytelenül a
sátán bandájának drukkolunk, és nem az őket letartóztatni
próbáló szovjet rendőrségnek. A szovjet rendőrségnek nem
lehet drukkolni. Bulgakov sátánja gonosz, de a bolsevista állam
értékrendjéhez képest ez a gonoszság vérpezsdítő,
felszabadító. A Kádár-rezsim idején a regény magyar olvasói
reménységként élték meg, hogy a sztálini terror idején is
akadtak a szovjet értelmiségben olyanok, akik önállóan mertek
gondolkodni. Igaz, hogy elmegyógyintézetbe csukták őket.
A regény
végeredményben azt sugallja, hogy jó és rossz nincs is olyan
távol egymástól. Jézus megnyugtatja Pilátust, hogy az ő
kivégzése nem történt meg. Az ember azt gondolná, hogy a
manicheizmus állítja föl a legnagyobb különbséget a jó és
rossz között, de nem így van; a manicheizmus éppenséggel
relativizálja ezt a különbséget. Ha mindkét pólus kölcsönösen
rászorul a másikra, akkor voltaképpen egymás kiegészítő
oldalai, és egyformán hasznosak. A Rossz abszolutizálása végső
soron a Rossz tagadásához, erkölcsi relativizmushoz vezet.
A bibliai
világkép más. Az erkölcsi jó és rossz között áthidalhatatlan
szakadék tátong. Megváltásunk éppen abban áll, hogy Jézus
borzalmas kivégzése igenis megtörtént: Ave crux, spes unica –
Üdvözlégy, kereszt, egyetlen reménység! Örök nyugodalmat
pedig a sátán nem tud adni; nincs más örök nyugalom, mint a
föltámadás világossága.
Már
Bulgakov is bőven élt a sátán szerepeltetésének látványos
lehetőségeivel, és ezek – nagyon természetesen – a
szórakoztató ipar figyelmét is felkeltették. Itt most Robert
Black: „The Satanists” c. regényéről lesz szó. amelyhez egy
antikváriumban jutottam, anélkül, hogy a szerzőről bármit is
tudnék. A könyv a jó kalandregény összes követelményét
kielégíti, sőt adataiból kitűnik, hogy először film
formájában létezett. Nem tudok róla, hogy megjelent volna magyar
fordításban, de az ellenkezőjét se merem állítani.
Ami a
keresztény olvasónak először feltűnhet, az, hogy a regényt a
hit szempontjai szerint igyekeztek megírni. Egy anglikán teológus
küzd meg a könyvben egy sátánista csoporttal, és az író
mindenestül jóváhagyja hősének hitét. Isten valóságos a
regényben, a sátán és a démonok is valóságosak, a keresztény
imádságnak ereje van, az exorcizmus hatékony.
Bizonyos
jelek azonban arra mutatnak, hogy a szerző mégse nézi igazán
belülről a keresztény értékrendet. Egy falusi plébános
például úgy védekezik (méghozzá némi eredménnyel) a
sátánisták által ráküldött destruktív hatalmakkal szemben,
hogy krétával mágikus pentagramot rajzol ágya köré a padlón.
Ez a Faustból ismert mozzanat, ám élő hitű keresztény tudná,
hogy minden mágia démonizmus, és a démonok ellen csak Jézus
nevében lehet hatékonyan védekezni. Ugyancsak furcsa, amikor a
regény egy mondata arra enged következtetni, hogy a szerző nem
ismeri pontosan a különbséget a démonok és a kárhozottak
között. Végül pedig nagyon árulkodó az előszó egyik
kijelentése: „Akár létezik Isten és Ördög, akár nem,
kétségen kívül léteznek mindkettőjük imádói.” Ha úgy
vesszük, leírhatná ezt a mondatot egy hívő is, aki számol
olvasói hitetlenségével, de talán valószínűbb, hogy egy
nem-hívő írta le, aki megrendelésre írt „keresztény”
regényt.
A regény
mélyebb megértése tovább vezet bennünket a lelkek
megkülönböztetésében. A démoni jelenségek nagyon valóságosak
a regényben: sátáni liturgia undok orgiával és emberáldozattal,
egy gyanútlan utazó keresztrefeszítése, a sátán képének
megjelenése a templomi üvegablakon, egy démon kiűzése a
megszállt templomból villámlás és röpködő tárgyak
közepette, járkáló holttest, a főhős leányának bájos arcán
váratlanul megjelenő borzalmas kiütések, és így tovább.
Mindez azonban túlságosan is látványos, túlságosan is a külső
szférában játszódik. Aki ténylegesen találkozott démoni
jelenségekkel, jól tudja, hogy elsősorban az emberi pszichében
válnak foghatóvá, és csak másodsorban a fizikai világban.
Persze, megértéssel kell lennünk a műfaj iránt, a könyvnek
eladhatónak kell lennie. De az olvasó nem tudja elfojtani azt az
érzést, hogy a rémjelenetekben való mértéktelen tobzódás a
valóságélmény elveszítéséhez vezet.
Ez különösen
a regény zárófejezetére áll. A teológus és leánya védtelenül
kerültek a sátánisták hatalmába, akik mindkettőjük megölésére
készülnek. A teológus azonban imájával ellenáll a sátánnak,
és a sátán erre haragjában a vezető sátánistákat pusztítja
el, majd tűzvészt támaszt, amelyben senki sem marad életben a
sátánista gyülekezetből, kivéve – természetesen – a
pozitív hősöket.
Eléggé
buta sátán, ez az olvasó érzése. Egy átlagos maffiavezér
bölcsebben járna el: nem tenné el láb alól legjobb munkatársait
csak azért, mert valamiben sikertelenek voltak.
Igaz,
Vianney Szent János is mondott ilyet: „A Fickó meglehetősen
ostoba.” T.i. előző éjszakai zaklatásaival maga a Gonosz adta
tudtára, hogy másnap „nagy hal kerül horogra”, nagy bűnös
fog megtérni a gyóntatószékben. Ez azonban inkább a nagy
aszkéta humorát jellemzi, maga a Kísértő meglehetősen
racionálisan járt el: az éjszakai pihenés akadályozásával
kimeríteni, elcsigázni törekedett Isten harcosát, éppen a nagy
ütközetek előtt. Magam is tapasztaltam, hogy nagy gyóntatások
vagy közös imaösszejövetelek előtt álmatlanság és kísértések
látogatnak meg. A regényben viszont a sátán kiirtja
fegyvertársait és megszabadítja ellenségeit. „Hogyan űzheti
ki a sátán a sátánt?” (Mk 3,23). Minden bizonnyal jellemző a
bukott angyalok fejedelmére az öncélú gyűlölet, amely a
bűnösökre és a démonokra is kiterjed, de, mint tiszta
szellemre, nem jellemző rá az állati dühöngés, ami az embernek
olykor elveszi a józan eszét. És itt érhető tetten a regény
alapvető szemléleti tévedése. Ez az esztelen haragjában
önmagának ártó sátán pszichikai és nem pneumatikus lény.
Emberek mintájára van formázva. A valóságos sátán szellemi
lény, perverz, de magasrendű intelligencia, torzan cselekszik, de
nem ostobán. A regény sátánja nem valódi. Egy rémregény
kelléke csupán.
Thomas Mann
nem hisz a sátánban, de drámai hitellel ír az emberi sorsban
megjelenő démoni elemről. Robert Black hisz a sátánban, vagy
talán inkább úgy tesz, mintha hinne, de regényének nincs
hitele. Nem valóságot közöl, hanem a hátborzongatás irodalmi
kliséit vonultatja fel. Ez itt a lelkek megkülönböztetésének
szabatos eredménye. Ettől a sátántól nem kell félni. Kizárólag
a pénztárcánkra pályázik.
Most lássunk
egy másik kalandregényt, amelyet valóban hívő keresztény írt.
Frank Perretti „Ez élet sötétsége” c. regénye, kitűnő
ötlettel, színre viszi az emberi történet hátterében játszódó
láthatatlan történetet, az angyalok és démonok harcát egy
egyetemi város fölötti uralomért, amelyet a hívők imádsága
dönt el az angyalok javára. Maga a sátán itt nem szerepel,
Mihály arkangyal sem, alárendelt angyalok és démonok küzdenek
egymással. Ez a könyv hitelesen keresztény, ugyanakkor jól
megírt kalandregény, izgalmas olvasmány. Később a szerző még
egy bőrt akart lenyúzni ugyanarról a rókáról: újabb regényt
írt ugyanebből az ötletből („Áttörés a sötétségen”
címmel), de ez már inkább csak annak érdekes, aki az elsőt nem
olvasta.
Az angyalok
és démonok szemléletes ábrázolása természetesen nem szabad,
hogy megtévessze az olvasót. Ez csak írói eszköz a láthatatlan
szellemi lények természetének kifejezésére, a lelki valóság
ábrázolása anyagi eszközökkel. A valóságos démonoknak nincs
szárnyuk, és nem szállnak az emberek feje fölött. Az
angyaloknak sincs fénylő kardjuk, amellyel fölnyársalják a
démonokat. Harcuk szellemi síkon zajlik, olyan módon, hogy az
általuk képviselt eszmékkel megpróbálják áthatni a látható
valóság egy részét. A vereséget szenvedő szellem nem sebet
kap, hanem kiszorul hatásterületének egy részéről.
Téves
Perretti ábrázolásában az, hogy az angyalokat nem ábrázolja
üdvözültnek (egymástól kérdezősködnek, megfigyelésekből
informálódnak, nem látják Isten arcát), a démonokat pedig nem
ábrázolja kárhozottnak. Fundamentalista tévedés, hogy a
démonok, amíg a földön járnak, nincsenek a „pokolban”.
Természetüknél fogva helyhez-nem-kötött lények, az örök
kárhozat állapotában, de a történelem végéig hatást
gyakorolva a mi tér-idő világunkra is. Mint már kifejtettem,
jelenlétük formája a hatás, nem pedig az, hogy a tér körülírja
őket, mint egy anyagi testet. Tehát a mélységbe küldésük sem
annyit jelent a Bibliában, hogy egyik helyről a másikra, a
földről a pokolba mennek. Annyit jelent, hogy elvesztik
befolyásukat az univerzumra. Ám Isten a történelem végéig
megengedi, hogy a démonok hatást gyakoroljanak a mindenségre. Ez
„Lucifer osztályrésze”, és a mi gyönyörű harcaink alkalma.
Ha némi
bosszúsággal is, el kell viselnünk, hogy a protestáns Perretti
egyetlenegy katolikus családot szerepeltet a regényben, és az
történetesen egy babonás család. Természetesen léteznek
babonás katolikusok; ha egy szerző éppen ilyeneket lát jónak
ábrázolni, az jellemezheti a katolikusokról alkotott képét; ezt
fájlalhatjuk, de nem ok arra, hogy nehezteljünk érte.
A fő
szellemi ellenség a New Age, amelyet a regényben az Egyetemes
Tudat Társaság képvisel. A szerző ezt valóságos
bűnszövetkezetnek mutatja be. A könyv ettől nagyon izgalmas
lesz, de azért tartozunk a tárgyilagosságnak azzal a
megállapítással, hogy a New Age képviselői nem szükségképpen
bűnözők. Vannak köztük szélhámosok, mint ahogy a középkor
ereklye-árusai között is voltak, és általában mindig is
lesznek olyanok, akik lelkiismeretlenül felhasználják az emberek
vallási hiszékenységét; de azért túlzás volna a szellemi
ellenfélről minden további nélkül aljasságot, köztörvényes
bűnözést feltételezni. Annyi bizonyos, hogy a teozófia (amelyet
ma New Age-nek hívnak) óriási szellemi szélhámosság, és a
szerző nagyon jól teszi, ha lerántja róla a leplet. Ám a New
Age követői, hívei többségükben épp olyan tisztességes
emberek, mint bármelyikünk – legföljebb hiszékenyebbek, és
még nem találkoztak az élő Istennel.
Perretti
könyvét csak ajánlani tudom. A fenti figyelmeztetésekkel minden
katolikus veszély nélkül olvashatja. Lélegzetállító képet
fog kapni egy körülöttünk örvénylő valóságos világról,
egy értünk folyó valóságos harcról, valamint imáink
jelentőségéről ebben a harcban. A katolikus olvasót nem kell
megzavarnia annak, hogy a könyv magyar kiadója a Hit Gyülekezete.
Bármilyen antikatolikus megnyilvánulásoknak lehettünk tanúi e
szabadegyház részéről, a jót az ő kezükből is örömmel el
kell fogadnunk. Perretti könyveinek kiadásával egyértelműen
szolgálatot tettek minden keresztény hívőnek, a katolikusoknak
is.
Ismét a
magasabb irodalom felé tájékozódunk, amikor Paulo Coelho brazil
író „Az ördög és Prym kisasszony” c. regényét vesszük
szemügyre. A könyv 2000-ben, „az ördög századának”
legvégén jelent meg. A cselekmény alapötlete, mint a regény is
céloz rá, Dürrenmatt Öreg hölgyének átültetése egy brazil
faluba, ahol az öreg hölgy szerepét egy középkorú férfi
játssza. A gyilkosságra való felbújtás célja azonban egészen
más: az emberi jóság vagy gonoszság kérdésének kísérleti
eldöntése. Már az előszóban megkapjuk a perzsa dualista
teremtésmítoszt, mint a probléma indítását. A cselekményben
azonban az ördög veszít, és a kísérletező rádöbben arra,
amit az egészséges lelkű ember minden kísérlet nélkül is tud:
hogy a jó és rossz között szabadon választunk. Maga a
metafizikai háttér csak annyiban érdekes, hogy láthatjuk, hogyan
vetítik rá a legkülönbözőbb személyek a teremtmények
gonoszságát Istenre. Elhangzik az elmélet, amely szerint Istennek
is megvan a saját pokla. De a csattanó mégis a szabad döntés,
ami összhangban áll a biblikus hittel: a rossz a teremtett
szabadság választásából születik.
Összefoglalva
mindazt, amit az ördög irodalmi szerepeltetéséről
áttekintettünk, azt kell megállapítanunk, hogy a sötétség
hatalmát két irányban ábrázolják hibásan. Az egyik irány a
bagatellizálás. Goethe Faustjában, Bulgakovnál és Robert
Blacknél a sátán szerepeltetése irodalmi ötlet, szenzáció, de
nem tényleges veszélyt fejez ki. A másik elhibázott irány a
manicheizmus. A sátán komolyan van véve, de nem mint ellenség,
hanem mint szükségszerű ellenpólusa a jónak és a történelem
nagy eredményeinek motorja – ezt a felfogást találjuk Madáchnál
és Thomas Mannál, de ott kísért Dosztojevszkijnél és Coelhónál
is. A világirodalom folyamatában az ördögregények mintegy
spirálban haladnak, amely hol az egyik, hol a másik irányba
csavarodik. A bagatellizálás és a manicheizmus nem is olyan
idegen egymástól, összefüggésüket Bulgakovval kapcsolatban
elemeztük. Coelhónál a végső kérdések inkább csak emlegetve
vannak, mint megválaszolva, mintha a szerző maga se volna egészen
biztos a dolgában, bár a teremtményi szabadság hangsúlyozása a
keresztény megoldás felé billenti a mérleget. Az egyértelműen
és elkötelezetten keresztény alkotások azonban – a nagy
irodalomban, amit Bernanos képvisel, és a kalandirodalomban, amit
Perretti reprezentál, sőt a vergődő, de mégis keresztény
Dosztojevszkij döbbenetes szellemi pályaívének végkifejletében
is – betekintést adnak a krisztusi hit megközelítésébe. A
sátán gyilkos veszedelem, halálosan komolyan kell venni, és
mégis le van győzve a kereszt misztériumában. Ez olyan megoldás,
mint mikor Nagy Sándor kardja elvágja a gordiumi csomót, vagy
Kolumbusz feltörve állítja fel a tojást. Ez az egyenes az
ördögspirál tengelyében.
Mindezekben
áttekinthető kultúránk viszonya a sátánhoz. Egyrészt
lekicsinyli – tagadja vagy eljátszadozik vele – , másrészt
elismeri és értékeli. Előbbinek szélsőséges képviselője a
keresztény teológus, aki nem hisz a sátán és a démonok
létezésében, utóbbinak szélsőséges képviselője a sátánista,
aki imádja a Gonoszt. Mi haladjunk a spirál tengelyében, vegyük
kezünkbe az evangéliumot, és mondjuk Jézussal a győzelem
szavát: „Most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét”
(Jn 12,31).
Ez a „most”
ma is érvényes. Benne vagyunk, közreműködünk benne.
Kristálylény
Az
ismeretlen a hegyen – Látni fogjátok a megnyílt eget – Kórházi
éj – Láthatatlan, de valóságos – A szent és a profán
határán – Ember, oroszlán, sas, bika – Mítosztalanítva –
Numinózum – Reneszánsz visszaélés – A lyányok angyalok? –
Félelmetes, gyönyörű és hatalmas – „Arcom a földhöz
tapadt”
Az első
világháború idején történt, 1916 tavaszán, a hadviselő
Portugáliában.
Három gyerek
vigyázott az állatokra a Cebeço hegyén. Hirtelen vakító fényt
láttak keleti irányból a fák fölött. És ez a fény mintha
valaki lett volna, egy emberalak, egy fiatal férfi alakja.
Közeledett. Egy ifjú, áttetsző kristályból – de ez a kristály
minden földi fényességnél csillogóbb volt. Ahogy egyre közelebb
jött, a gyerekek mind tisztábban látták. Megdöbbenve, szótlanul
szemlélték a tüneményt. A látogató egyszercsak ott volt
előttük, és megszólalt:
– Ne féljetek, én a béke angyala vagyok!
A gyerekek
elbűvölten álltak. A jelenség pedig hozzátette:
– Imádkozzatok velem együtt!
Azzal
letérdelt, s leborulva homlokával érintette a földet. A gyerekek
önkéntelenül utánozták. A titokzatos lény háromszor mondott el
egy rövid imádságot, a gyerekek pedig ismételték. Látogatójuk
elköszönt, és eltűnt szemük elől.
Megrendült,
áhítatos, egészen sajátos atmoszféra maradt utána. A három
gyerek sokáig ott maradt leborulva, és ismételte az ismeretlentől
tanult imát. Mindenki más előtt ösztönösen hallgattak az egész
látomásról.
Ez volt a
híres fatimai jelenések bevezetése. A Szűzanya megjelenéseire
egy évvel később került sor.
Mit
gondoljunk erről a kristálylényről, aki angyalként mutatkozott
be? Akik az angyalokat a tündérekkel helyezték egy kategóriába,
szkeptikusan nézhetnek. Nem mesevilágba lépünk, ha efféle
dolgokat komolyan veszünk?
Jézus
mondja: „Látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten
angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött” (Jn 1,51). Az
angyalok nem testi lények, de valóságosak. Az Egyház vallja
létezésüket, ünnepeket is szentel nekik. Egy-egy kivételes
alkalommal látható alakban mutatkoznak, mint a fönti esetben is.
Az idézett történet teljesen hiteles. A most következőt nem
tudom hasonló módon garantálni, mert forrását ellenőrizni nincs
módomban; de mint megtörténtet olvastam egy amerikai katolikus
szerző könyvében, aki egy folyóiratból merítette.
Egy asszony
leukémiás férjét ápolta a kórházban. Kimerültségében
elaludt az ágy mellett ülve. Hajnali háromkor egy nővér azzal
ébresztette föl, hogy Chris, a férje eltűnt.
Melissa
nyomban fölugrott, és keresni kezdte Christ. A kórház
kápolnájának üvegajtaján át két alakot látott. Benyitott. A
férje volt az egyik.
– Itt vagy? Mindenütt kereslek. Hogy jöttél ide? Hogyhogy nem ébredtem föl, amikor kimásztál az ágyból, és araszolni kezdtél a járógépeddel? Hogy jöttél át a nővérpultok előtt? Egyikük se látott. Mi történt?
– Ó, én jól vagyok – mondta Chris mosolyogva.
A másik, aki
a kápolnában állt, nem vett részt a társalgásban.
Meghatározhatatlan korú, magas férfi volt, egyszerű, de nagyon
csinos öltözékben. Nagyon világos bőre volt és átható
világoskék szeme. Melissa úgy érezte: a férje nem akarja, hogy
zavarja. Magára hagyta az idegennel.
Chris egy idő
múlva visszatért a szobába. Már nem olyan volt, mint egy gyönge,
reménytelen, kínlódó beteg. Arcán fény ragyogott, egész lénye
reménységtől sugárzott.
– Ez az őrangyalom volt – mondta az asszonynak.
Melissa
körüljárt a kórházban, és érdeklődött a titokzatos
látogatóról. Senki se látta. A biztonsági őrök garantálták,
hogy senki se jött be éjszaka a kórházba, és nem is távozott
senki.
Chris
békességben maradt, félelem és fájdalom nélkül. Fizikailag nem
gyógyult meg. Imádkozva, bizalommal tért haza Istenhez két nap
múlva. Az angyal látogatása erre készítette elő.
„Íme,
elküldöm angyalomat, hogy előtted haladjon, őrizzen téged az
úton, és bevigyen arra a helyre, amelyet neked szántam” (Kiv
23,20). Komolyan kell vennünk az Egyháznak azt a hitét, hogy
láthatatlan, de valóságos szellemi lények kísérik földi
életünket. A fenti történet, amennyiben hiteles, egy kivételes
esetet örökít meg, amikor az angyal láthatóan megmutatkozott.
Keresztény meggyőződésünket azonban nem a rendkívüli esetekre
kell alapoznunk, hanem arra az alapelvre, hogy az érzékszerveinkkel
befogadott világ csak egy része a teljes valóságnak, amelyben
mozgunk. Isten és az ő angyalai láthatatlanok. Ugyanez áll a
sötétség angyalaira is.
A
Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy miután az ember
elveszítette eredeti ártatlanságát, el kellett hagynia az Éden
kertjét, s azt most kerubok őrzik villogó lángpallossal (Ter
3,24). Nemrég a Halld Izrael (akkor még: Hagiosz) levelezőlistán
egy testvérünk beszámolt szentföldi útjáról. Idegenvezetőjük
meglehetősen visszaélt a zarándokok hiszékenységével, s többek
között egész odáig ment, hogy az Édenkert helyét is megmutatta.
Ez a naivságra való rájátszás, hiszen a paradicsom nem fizikai
hely, hanem az emberiség bűnbeesés előtti állapota. Ha fizikai
hely volna, az idegenvezetőnek a lángoló kardot tartó kerubokat
is meg kellett volna mutatnia. Ilyen földrajzi hely természetesen
nincs, és a kerubok sem láthatók. Mégis mély tartalma van a
bibliai képnek: a keruboknak nevezett lények ott állnak a
paradicsom és bukott világ, Isten szentsége és a profanizált
teremtés határán. Ebben a funkcióban ismételten találkozunk
velük. Jeruzsálemben, az ószövetségi templomban, a Szentek
Szentjében két olajfából készült, aranyozott kerub őrzi az
Örökkévaló szövetségének ládáját (1Kir 6,19-28). Az
ószövetségi hit ugyan tudatosítja, hogy Isten mindenütt jelen
van, a frigyláda mégis szimbóluma és záloga ennek a szent
jelenlétnek, s a kerubok mintegy Isten megközelíthetetlen
jelenlétének őrei. Innen az Istenhez intézett megszólítás,
amivel a zsoltárokban találkozunk: „Aki a kerubok felett
trónolsz” (Zsolt 80,2). Ami már a kerubokon is túl van, az
végképp a szent, a más, a numinózus valóság, a transzcendencia.
Erről van szó Aranyszájú Szent János liturgiájának gyönyörű
Kerub-énekében, mely a profánból való kilépést fejezi ki: „Kik
a kerubokat titkosan ábrázoljuk és az elevenítő Háromságnak
háromszorszent éneket ajánlunk, tegyünk félre mostan minden
földi gondot...” Ezért is kapja az angyalokról szóló munkám
a Kerub címet.
Kicsit belesünk az Édenkert kapuján, feltörjük a transzcendencia
zárait, betekintünk az angyalok numinózus világába. Persze egy
pillanatig se szabad megfeledkeznünk arról, hogy róluk szóló
ismereteink mindig csak megközelítések, analógiák lesznek, de
ezek az analóg ismeretek is lehetnek igazak és biztosak. És
szükségünk is van rájuk, mert a paradicsom nem elkerített
terület, de a pokol sem. A jó és rossz angyalok itt vannak
körülöttünk.
Visszatérve
a kerubokra, a zsidó Szentírás kerubjai alakjukban rokonságot
mutatnak az asszír, babiloni, egyiptomi mitológia egyes figuráival,
amelyekben az emberalakot oroszlán, sas, bika vonásai egészítik
ki. Maga a héber „kerub” szó minden valószínűség szerint az
akkád „karabu” (= áldani) ige igenévi származékával
(„karibu”) függ össze nyelvileg. Ezekiel próféta aprólékosan
részletezett látomásaiban (1,4 kk.; 9,3; 10; 11,22) a keruboknak
négy szárnya és azonkívül emberi keze, továbbá négy arca van
(ember, oroszlán, bika, sas). Más látomásban, a templomfal
faragványain, ahol minden kerub két pálma között áll, csak két
arcuk van: ember- és oroszlánarc.
Minden kerubnak két arca volt:
emberi arca az egyik pálma felől,
és oroszlánarca a másik pálma felől.
(Ez 41,18-19)
Talán meglep
bennünket, hogy mitológiai figurák, pogány kimérák jelennek meg
az Ószövetségben. Elhamarkodott dolog volna azonban ebből azt a
következtetést levonni, hogy az ószövetségi istenhit csak egyik
az ókori kelet vallásai közül. Ellenkezőleg, az ószövetségi
monoteizmus messze kiemelkedik a bálványimádó környezetből, a
sok istenségben hívő pogányságból. Viszont örök emberi
igyekezet a láthatatlan, következésképpen ábrázolhatatlan,
képileg kifejezhetetlen valóságot valahogy mégiscsak kimondani,
emberi eszközeinkkel látvánnyá fogalmazni, képbe, fába, kőbe,
sőt aranyba foglalni. Az ószövetségben eredetileg minden
ábrázolás tilos volt: „Ne készíts magadnak faragott képet, se
hasonmást semmiről, ami fenn az égen vagy lenn a földön van,
vagy a föld alatt, a vizekben lakik” (MTörv 5,8). Ám ez csak
átmeneti előírás lehetett, pajzsul szolgált a bálványimádás
közeli veszélye ellen; mint ahogy szárazság idején teljes
tűzgyújtási tilalmat rendelnek el az erdőkben, még a tűzrakásra
kijelölt helyeken is, mert közelről fenyeget az erdőtűz
veszedelme. A tilalmat később föloldják. Maga a Szentírás is
föloldja a teljes képalkotási tilalmat – a szent sátor
elkészítésénél, a szentély kialakításának előírásaiban
olvassuk:
Készíts két kerubot vert aranyból az engesztelőhely két szélére. Az egyik kerub az egyik oldalon legyen, a másik a másikon, úgyhogy az engesztelőhely mindkét oldalát befedjék, terjesszék ki szárnyukat, és borítsák be az engesztelőhelyet. Egymással szemben legyenek, és arcukkal az engesztelőhely felé forduljanak ... A bizonyság ládája felett levő két kerub közül szólok majd hozzád mindarról, amit általad Izrael fiainak parancsolok (Kiv 25,18-20.22).
Ezeknek a
keruboknak csak egy arcuk van, kiterjesztett szárnyuk jelzi, hogy
nem emberi lények. Mai templomainkban is gyakori az imádkozó
angyalok ábrázolása a tabernákulum két oldalán, erre az ősi
mintára. A kerubok funkciója itt is az, hogy mintegy őrt álljanak
a Szentséges mellett, kiemeljék az Ő megjelenésének helyét az
alacsonyabb rendű környezetből.
Az ábrázolás,
a képi kifejezés, az érzékszervileg megragadható esztétikai
megfogalmazás igénye magyarázza, hogy az ószövetségi szerzők
fantáziájára hatottak a pogány ábrázolások. Egyetlen nép se
hagyhatja teljesen figyelmen kívül kulturális környezetét. Az
ószövetség azonban radikálisan mítosztalanítja a pogány
kerub-ábrázolásokat. A pogány hitvilágban a kerub-figurák
afféle alacsonyabbrendű istenségek, de a zsidóság minden
kultuszt megtagad tőlük. A monoteizmusban kizárólag a
transzcendens, teremtő Istent illeti meg imádás. A kerubok nem
kapnak kultuszt, ellenkezőleg, arra szolgálnak, hogy az egyetlen
igaz Isten kultuszát kiemeljék.
Az
Újszövetségben a Jelenések könyve idézi fel Ezekiel négyarcú
kerubjait, az Isten királyi széke körül álló négy élőlény
formájában (Jel 4,6-8); ezeknek azonban nincs négy-négy arcuk,
hanem egyenként van más és más arculatuk: egyikük oroszlánhoz,
másikuk bikához, harmadikuk emberhez és a negyedik repülő sashoz
hasonlít. Tudjuk, hogy a Szentírás alkalmazott értelmezésével
ezeket a négy evangélium jelképének szoktuk tekinteni, de eredeti
funkciójuk itt is az, hogy Isten megközelíthetetlen szentségét
kiemeljék, elhatárolják a környezettől. A szöveg nem mondja
őket keruboknak, sőt az a tény, hogy hat szárnyuk van, az Izajás
prófétánál szereplő szeráfokkal rokonítja őket (Iz 6,2). Ezek
a különbségek és átfedések azonban nem sokat számítanak. Meg
kell értenünk, hogy az ábrázolhatatlan ábrázolásáról van
szó, az emberi fantázia olyan csúcsteljesítményeiről, amelyek
valamiképpen érzékeltetni akarják a szent és profán közötti
különbséget. Nem a részletek fontosak; az angyaloknak nincs
formájuk, mert nem testi lények. De sugározzák a numinózumot, a
vallási értéket, Istennek és az ő szférájának felfoghatatlan
másságát, és az emberi képzelet ezt a sugárzást próbálja
megidézni, amikor dadogó szavakkal és botladozó képekkel
kifejezi őket.
Az Ószövetség
nem hívja a kerubokat angyaloknak, de ha „angyal” a gyűjtőneve
az embernél magasabbrendű teremtményeknek, egyszerűen nem
nevezhetjük őket másképp. Már a zsidó apologetika is így jár
el, a kereszténységben pedig ez már magától értődőnek számít.
A kerub és minden angyal szellemi lény, magasabbrendű az embernél,
de nem középlény Isten és az ember között, hanem teremtmény,
mint az ember. Igazán elképzelni az angyalt nem tudjuk, és ha
fantáziánk mégis jogait követeli, valahogy ki kell fejeznünk
magasabbrendűségét, Isten másságát tükröző numinózus
jellegét. Ezt leggyakrabban úgy oldják meg, hogy emberalakot
rajzolnak szárnyakkal. Nem kifogásolhatjuk ezt, hiszen már az
ószövetségi szentély kerub-ábrázolásai is ezt az utat járják.
De ügyelnünk kell, nehogy angyalaink összetéveszthetők legyenek
a mesealakokkal, a tündérekkel.
Ebből a
szempontból súlyosan kifogásolható az angyalok női alakban való
ábrázolása. A képzőművészetben ez a reneszánsz festőművészet
fejleménye, amely a művészet elvilágiasodását jelzi. A festők
szép nőket akartak festeni, az egyházi megrendelésre készült
képeken erre az angyalok adtak ürügyet nekik. Ezért írhatja
Babits:
Sok barna ifjú angyalok
lázlángú szeme andalog
Botticellinél vágyparáznán...
(Pictor Ignotus)
Az angyalok
női ábrázolása azonban biblikusan nem indokolt. A héber nyelvben
a „malak” (küldött), a görögben az „angelosz” (hírnök)
szó jelzi az angyalt; mindkettő hímnemű. A bibliai angyalnevek
(Mikael, Gabriel, Rafael) férfinevek. Ugyancsak hímnemű a „kerub”
szó is. Persze az angyaloknak, mint tisztán szellemi lényeknek,
egyáltalán nincs nemük, következésképpen nem is férfiak. A
hímnemű nyelvtani alak a Bibliában azért elkerülhetetlen, mert
az angyalok szoros kapcsolatban állnak Istennel, Isten neve pedig
hímnemű. Nem mintha a bibliai istenkép biológiai vonásokat
tartalmazna! Hanem mert az erő és hatalom kifejezése a héberben a
nyelvtani hímnemhez kötődik. Hatalmas, erős valóságok, mint
akár maga Isten, akár pedig Isten küldöttei vagy trónállói, a
héber nyelvben kizárólag hímneműek lehetnek.
Az angyalok
elnőiesítése beviszi a szex-motívumot egy olyan területre, ahol
a megrendült áhítatnak el kellene hallgattatnia minden testiséget.
Ismeretes az operett-dal: „A lyányok, a lyányok, a lyányok
angyalok, a férfiakkal csak komédiáznak...” Nos, a hiteles
angyalok nem „lyányok”, és nem a komédiázás atmoszférája
veszi körül őket. Már eltűnt, de sokáig látható volt a pesti
aluljárókban egy plakát, amelynek felirata ez volt: „Angyali
érintés”. Fogalmam sincs, mit is reklámozott. Az angyali érintés
kifejezése mindenesetre fölöttébb kétes ízlésre vallott: a
reklám egy karcsú hölgyet ábrázolt, amint bikiniben ül a felhők
alatt. Ha tervezőjét csakugyan megérintette volna egy angyal, azt
hiszem, olyasmit érzett volna, mint az áramütés, és nem bírt
volna tovább dolgozni a képen.
Amikor a
Bécsi úton laktam, ablakaimból láttam az elhaladó villamosokat,
s karácsony közeledtével a rajtuk lévő reklámtáblákat, pufók,
profán gyermekangyalokkal. Akkor írtam a „Nem ismerek az
angyalokra” című verset.
Nem tudják, milyenek az angyalok!
Szárnyas bébiket, amoretteket,
csinibabákat rajzolnak. Az angyal
félelmetes, gyönyörű és hatalmas
tűzkristály-lénye messze túlesik
képzeletük határán. Azt a hangot
sem ismerik, mely halkan szól naponta
s határozottan: „Ezt tedd”, „Erre menj.”
Mit tudnak az eksztatikus szeráfok
rajongásáról, a Triszágion
küszöbrázó kiáltásáról, omló
lavinájáról, a túláradó
hömpölygésről, mely Istenbe temet?
A templomtornyok angyalát se sejtik,
sem a szentélyek trónállóit, ezret
meg ezret; vagy a fényt, amelyben úsznak!
(És őt se, ki e verset velem írva
lángol, mint a szépszégszomj krátere.)
Igen,
lehetséges kapcsolat az angyalokkal; még bizalmas kapcsolat is. De
ez nem játék. Nem jöhet létre megrendülés nélkül.
Dániel
könyvében, amikor a próféta találkozik Gábriel angyallal, ezt
olvassuk:
Felemeltem szememet, és íme, egy gyolcsruhába öltözött férfit láttam. A derekát színarany övezte, teste olyan volt, mint a krizolit, az arca mint a villám fénye, a szeme mint az égő tűz, a karja és a lábszára, mint a ragyogó érc, s a szavának hangja olyan, mint a sokaság hangja. ... Erő nem maradt bennem, az arcom elváltozott, elbágyadtam, és minden erőm odalett. Mikor pedig szavának hangját hallottam, ennek hallatára rémülten arcra estem, és arcom a földhöz tapadt (Dán 10,5-6.8-9).
Ez – igen.
Ez – angyal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése