RAKÉTÁK

RAKÉTÁK

Áradástól védenek 29 rakétasilót Észak-Dakotában

Némi földmunkájuk akadt nemrégiben Minot légibázison állomásozók egy részének: az Egyesült Államok középnyugati részének északi felén elterülő tagállam nyugati felében található Minot légibázis és a körülötte félhold alakban elterülő, 150 Minuteman III-as ICBM-et rejtő rakétamezőn 29 siló esetében kellett vízvédelmi beavatkozást végrehajtaniuk homokzsákok segítségével és töltések kialakításával.

A Minot légibázis szóvivője szerint a még a múlt héten megkezdett munkálatokra azért volt szükség, mert az elmúlt tél volt rendkívül csapadékos volt az állam területén. Elmondása szerint idén az olvadás végett kialakuló áradásokból és vízfolyásokból nem jutott be víz egyik silóba sem.

A Minot légibázis körüli rakétamező - összesen 150 ICBM

Mondjuk 2009-ben ez nem egészen így jött össze, lévén akkor az egyik ballisztikus rakétát ki is kellett emelniük a silójának beázása miatt.

Ezen 2011. április 13-án készült fotó ugyan csak igen marginálisan kapcsolódik a hírhez, de... Szóval a Minot légibázison készült és egy adag Buff MITO startját örökíti meg. A mutatvány egy két hetes gyakorlatsorozatot zárt le egyébként. | Fotó: Jessica McConnell, USAF

Frissül a Minuteman ICBM-ek biztonsági rendszere

Egész pontosan az egyes rakétamezők indítást, illetve felügyeletet végző központjai (Launch Control Center, LCC) és az LCC-ből vezérelt tényleges silók (Launch Facility, LF) közti kommunikáció titkosításáért felelős rendszer lesz a közeljövőben bővítve.

A Minuteman rendszerben a silók távvezéreltek, azokban személyzet nem, csak a rakéta található meg. Többé-kevésbé körkörös elrendezésben 10 siló van redundánsan egymással és egy központi vezérlő bázissal összekötve, mellyel együtt alkotnak egy ún. Flight-ot. 5 Flight alkot egy Századot. Az 5 Flight bármelyik LCC-je képes monitorozni és ha kell indítani a teljes század arzenálját. Ha pedig a földi indítás is lehetetlenné vált, még mindig ott van a TACAMO. Jelenleg mindegyik ezred 3 századból áll össze, ami 3×150, azaz 450 aktív, bármikor indítható ICBM-et jelent.

A 91. Ezred hozzávetőleges elrendezése. Látható a többszörösen redundáns kialakítás

Az igazából nem hatályba lépett START II egyezmény értelmében az Egyesült Államok 2005 szeptember közepére kivonta mind az 50 LGM-118 Peackeeper szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétáját, így jelenleg az amerikai ICBM erő a jóval nagyobb mennyiségben rendelkezésre álló, ám már nem mai gyerek LGM-30G Minuteman III-ból áll össze. Az első Minuteman III ICBM 1970 tavaszán került silóba, de természetesen hadászati értékük növelése illetve hadrafoghatósági idejük megőrzése, kitolása végett azóta többszöri modernizáláson estek át ezen rakéták. 1999-ben egy 10 éves program indult be a teljes arzenál rakétamotorjainak megújítására, illetve a Peackeeper kivonása után megkezdődött a felszabadult, lényegesen potensebb és egyben biztonságosabb W-87/Mk-21 robbanófej/visszatérő egység telepítése a Minuteman arzenálra. A jelenlegi tervek szerint a Minuteman III-asok akár 2030-ig is hadrendben maradhatnak.

A földbe ásott kapszulla az LCC, felette a Missile Alert Facility (MAF) néven futó kiszolgáló létesítmények találhatóak.

Aztán ugye itt van hírünk apropója is. A Minuteman rendszer eredeti fejlesztője, a Boeing által az ICBM Cryptography Upgrade (ICU) program keretén belül megalkotott és szállított rendszer a Northrop Grumman vezette ICBM Prime Integration Contract része. A Légierő értelemszerűen mindhárom aktív ICBM Rakétaezredét – 90. Rakétaezred, F.E. Warren Légibázis, Wyoming; 341. Rakétaezred, Malmstrom Légibázis, Montana; 91. Rakétaezred, Minot Légibázis, Észak Dakota – felszereli az új rendszerrel.

Pirossal jelölve az aktív Minuteman rakétamezők

50 ballisztikus rakétával vesztette el a kapcsolatot az USAF

Október 23-án reggel kellemetlen 45 percben volt része a Wyoming, Colorado és Nebraska határán elterülő Minuteman III rakétamezőt otthonának tudó 90. Rakétaezrednek (F. E. Warren Légibázis, Wyoming): mint a közelmúltban kiderült ennyi időre vesztette el a 319. Század a kapcsolatot az általa felügyelt 50 rakétasiló felett.

Igen, tudjuk, hogy ez nem éppen friss hír, – még akkor sem, ha csak 26-án került napvilágra – hovatovább távirati stílusban a magyar média is lehozta már az anyagot. Ettől függetlenül reméljük nem baj, ha a napokban időhiány miatt félretett anyagot befejezve mégis csak tálaljuk. Sajnos azt nem mondhatjuk el, hogy az eltelt pár nap alatt bővebb információk váltak érhetővé, mert ez nem állja meg a helyét. Ettől függetlenül azért lássuk mi is történt elvileg.

Ahogy a bevezetőben is szerepel, a probléma a 319. “Screaming Eagles” Századnál jelentkezett és annak mind az 5 ún. (missile) flight-ja, azaz a század teljes rakétaarzenálja érintett volt.

A Minuteman rendszerben 1-1 század 5 flight-ból áll össze, 1-1 flight pedig 1 (föld alatti) indítóközpontból (Launch Control Center, LCC), a fölé felhúzott kiszolgáló létesítményből (Missile Alert Facility, MAF) és persze az LCC alá tartozó 10 silóból (Launch Facility, LF) áll. Ez századonként 50 rakétát jelent, 1-1 Minuteman III rakétamező pedig 3 század (1 ezred) arzenáljából áll összes, így vélhetően nem nehéz kikalkulálni, hogy a rakétamezőkön 150 ICBM van “elültetve”.

Az F. E. Warren Légibázis melletti Minuteman rakétamező. Látható, hogy ezen a rajzon nem 15, hanem 20 flight van feltüntetve. Ennek az az oka, hogy ezen szerepel a 400. Rakézaezred is, - lent délen - melyet később a Peacekeeper ICBM-re állítottak át. Az LGM-118A Peackeeper 2005-ös kivonásával jött létre ezen rakétamező jelenlegi felállása. A 319. Századhoz a mező ÉNy-i sarkában elterülő 5 flight tartozik. | Forrás

Az Egyesült Államok jelenleg 3 aktív Minuteman (III) rakétamezővel rendelkezik (F. E. Warren AFB – 90. Rakéta Ezred, Minot AFB – 91. Rakéta Ezred, Malmstrom AFB – 341. Rakéta Ezred), mely értelemszerűen 450 rakétát jelent. Az október 23-i malőr tehát a Wyoming – Colorado – Nebraska közös határának mentén elterülő rakétamező harmadát, a teljes Minuteman III arzenál kilencedét érintette.

Pirossal jelölve az aktív Minuteman rakétamezők

A probléma forrásának több minden lett megjelölve a sajtóban, ám mielőtt ebbe belemerülnénk egy listába összegyűjtve, ami biztos:

A probléma a 319. “Screaming Eagles” Századnál jelentkezett és mind az 5 flight, azaz a század teljes rakétaarzenálja érintett volt.

Az LCC-k az “LF Down” (~siló nem vezérelhető) hibajelzést kapták, azaz az LCC-k és a silók közti, a nukleáris csapásmérés útnak indítását jelentő parancs elsődleges csatornájának végső szakaszán adódott probléma, az állt le mintegy 45 percig. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az LCC-kből nem lehetett volna indítani a szóban forgó rakétákat, illetve elvileg azt is, hogy egyéb biztonsági vonatkozások is kiestek, többek között a beásott beton kapszulákban gubbasztó 2-2 tiszt nem kapott volna visszajelzést a silókba történő behatolásról és a visszatérő egységek szeparálódásáról (leszereléséről) sem.

Ugyanakkor a fenti tényállás nem jelenti azt, hogy a silók felügyelet nélkül maradtak, hiszen a másodlagos és tartalék rendszereken keresztül a rakéták monitorozása zavartalan volt.

Hovatovább a Minuteman rendszer erősen redundáns jellegéből adódóan fel van készítve arra az esetre is, hogy az LCC-k netán kiesnek – mely alatt anno a tervezéskor elsősorban a szovjet atomcsapást értették természetesen. Mindenesetre azon ilyen-olyan okokból degradált környezetben, mikor a nukleáris csapásmérés kiadását követő tűzparancs elsődleges csatornán történő lefutásában probléma adódik – nincsenek már, vagy nem kommunikációképesek az LCC-k – akkor még mindig adottak az ún. Looking Glass feladatkör végrehajtására is képes légi parancsnoki központok.

Az ilyen képességgel felruházott, jellegükből adódóan igen magas túlélőképességgel rendelkező, a rakétamezők közelében tartózkodó vasmadarak fedélzetéről is van lehetőség ugyanis a silókban álldogáló rakéták közvetlen indítására. Jelenleg ilyen képességű gépek a USAF arzenáljában még néhány évig megtalálható 4 db E-4 Nigthwatch, melyektől a Looking Glass feladatkört igazándiból már átvették a Navy TACAMO feladatkörű gépei – melyet jelenleg egyébként az E-6-osok testesítenek meg.

Ha a TACAMO úgymond online státuszba kerül, akkor nagyon nagy a baj: elbukott a nukleáris elrettentés. Szerencsére a MAD elv jól működött, működik. A gépek a Hidegháborús korszakkal ellentétben már nem repülnek 24/7 | Forrás

Természetesen a jelenlegi helyzetben, mikor a SIOP (Single Integrated Operational Plan, az elnök rendelkezésére álló nukleáris csapásmérési lehetőségek) bármelyik elemének elindítása abszolúte irreális ez az egész kis fennakadás nem igazán bír komoly jelentőséggel. Illetve abból a szemszögből érdekes lehet, hogy mi is állt a dolog hátterében.

Gondolom nem okozunk nagy meglepetést, ha a meghibásodás mellett egyes médiumok, illetve kommentelők igyekeztek meglovagolni a szabotázs és a cyber támadás lehetőségét, holott erre semmilyen utalás nem volt, hovatovább az USAF relatíve hamar tálalta az okot.

Mivel nem érzünk késztetést a cyber támadás, vagy az UFO-s vonalon (igen, terítékre került az is – megint) rugózni, így rövidre zárjuk a dolgot és közöljük a tényállást, miszerint az egyik LCC kommunikációs rendszerének meghibásodásából eredő hálózati hiba állt elő.

Az LCC-k folyamatosan pingelik (“szólogatják”, lekérdezik) a silókat (mivel a század bármelyik LCC-je képes indítani a század összes rakétáját, így hogy csak a saját 10 LF-jüket monitorozzák, vagy mind az 50-et, azt sajnos nem tudom.). És ebből adódott a probléma: a Minot és Malmstrom esetében 12 évvel ezelőtt történt esetekhez igen hasonlóan az egyik LCC hardveres meghibásodás miatt állítólag kiesett a “ritmusból” és így nem a saját időszeletében kezdett kommunikálni a hálózaton, ami pedig elkerülhetetlenül a hálózaton “rohangáló” üzenetek ütközéséhez vezetett. Ezt egyrészt észlelték a silók, melyek sorra hibakódokat kezdtek visszadobálni, másrészt az egyre szaporodó “LF Down” állapotú silók végett a kezelőszemélyzet is.

Egy Minuteman LCC vezérlőkonzol része a 2 launch officer-rel | Forrás: USAF

A helyzeten azonban nem sikerül úrrá lenni, ami oda torkollott, hogy mind az 5 LCC esetében ezen kommunikációs folyamat leállítása mellett döntöttek. Ezt követően az egyik LCC újraindításra került, majd annak normál működése után további három szintúgy. A “gyanúsított” LCC értelemszerűen offline maradt a további vizsgálatok érdekében.

Az esetnek vélhetően nincsen semmi köze az LCC-LF közti kommunikációt titkosító modul frissítéséhez, lévén az információk alapján ez elvileg alacsonyabb, hálózati eszköz szintű (ha úgy tetszik hálókártya) meghibásodás kellett legyen. (A Minuteman rendszer részletes felépítésnek ismerete nélkül értelemszerűen szigorúan tippelgetésnek tekintendő!)

Szunyókálás a nukleáris komponens mellett

Nos, ismét csak a Minot… Ezúttal egy igen kis kaliberű bakiról van szó, de hát a Minot tavaly augusztusa óta a figyelem középpontjában van, ez is megengedhetetlen lett volna.

A 91st Space Wing állományán belüli esetre még július 12-én került sor, mikor is 4 karbantartó tiszt végzett a “code component” nevű elem cseréjével az egyik LCC-ben (Launch Control Center). Ezen hardverelem tartalmazza és biztosítja a rakéták vezérléséhez szükséges kódokat a kezelőszemélyzet számára. A régi, immáron érvénytelen kódokat tartalmazó egység kiszerelésre, az új kódokat tartalmazó modul pedig beszerelésre került.

Egy tipikus Minuteman MAF/LCC vázlata

Dolguk végeztével a szóban forgó tisztek a vezérlőközpont feletti kiszolgáló épületben (MAF, Missile Alert Facility) várakoztak a Minot engedélyére, mely zöld lámpát ad a régi modul beszállítására. A kiszolgálóépületről tudni kell, hogy az aminek a neve mutatja: egy farmépületnek álcázott létesítmény általában a semmi közepén, mely a föld alatti vezérlőközpontba bejutás első lépcsői mellett a karbantartó és kiszolgálószemélyzetnek, valamint az őröknek nyújt lakhelyet. Azaz egy erősen védett, ámde relatíve komfortos házikóról van szó.

Úgy adódott, hogy a titkos, ámde immáron használhatatlan (érvénytelen kódokat tartalmazó) modul szemmel tartása közben a tisztek közül 3 elszunyókált, míg eközben a negyedik társuk valahol máshol tartózkodott.

Egy Minuteman LCC rekreációs helyisége 1997-ben

Az eset alapjában véve alacsony kritikusságúnak minősíthető, hiszen a szóban forgó tisztek és a modul a létesítmény egy elzárt részében tartózkodott, a zárkombinációt csak ők ismerték és a létesítményre a megszokott módon a fegyveres őrök vigyáztak.

Az esetet természetesen azonnal kommunikálták a felettesek felé, ám mivel a vizsgálat kimutatta, hogy a hardver elemet nem piszkálták, tartalmához senki nem fért hozzá, így az alacsony szint miatt a Védelmi Miniszter értesítésére nem kellett sort keríteni.

A bázis vezetése részéről az ügy vizsgálata és a biztonsággal kapcsolatos javaslattétel folyamatban.

Lezárult vizsgálat az ACM ügyben

Mint ismeretes 2007. augusztus 30-án egy B-52-es tévedésből és így mindenki tudta nélkül 6 db, nukleáris fejjel szerelt Advanced Cruise Missile-el (ACM) a szárnyai alatt repült át az észak-dakotai Minot légibázisról a louisianai Barksdale légibázisra. A tévedést csak jópár órával a gép landolása után vették észre.

Következzék egy kis felfrissítése a történetnek azok számára, akik ismerik és összegzés azoknak, akik nem.

Az Egyesült államok egyik legmodernebb, alacsony észlelhetőségű AGM-129 Advanced Cruise Missile-jére a leselejtezés vár

Az USAF összesen 400 db ACM-et von ki az állományból. A szóban forgó Buff ennek a programnak a keretén belül vitt volna át 2 pilonnyi, azaz 12, nukleáris töltet nélküli robotrepülőgépet Minot-ból Barksdale-be. Mivel azonban valahogyan éles töltettel felszerelt rakéták kerültek a bombázóra a raktárbólm ezért az átlagos repülésnek ún. Bent Spear lett a vége. A Bent Spear (OPREP-3BS) jelentés olyan nukleáris fegyverekkel történt incidenst jelöl, mely ugyan jelentős horderejű, de elmarad a nagyon komoly Pinnacle Broken Arrow vagy a legkomolyabb Pinnacle Nucflash eseményektől.

A nukleáris töltetek belső biztonsági mechanizmusaik miatt egyébként a gép lezuhanása esetén sem robbantak volna fel, maximum a kémiai robbanóanyagok detonáltak volna, esetleges bizonyos fokú plutónium szennyezést okozva. A tévedés észrevételét követően természetesen azonnal vizsgálatok kezdődtek az ügyben, valamint az 5. Bombázóezred munícióért felelős századának parancsnokát azonnali hatállyal menesztették, ahogy az ezred ACM ill. összességében a nukleáris töltetek kezelésére és szállítására szóló képesítését is visszavonták.

A vizsgálatok eredménye a közelmúltban került nyilvánosságra. A bejelentéssel párhuzamosan további három parancsnokot menesztettek:

• Bruce Emig ezredes, az 5. Bombázóezred parancsnoka, Minot AFB
• Cynthia M. Lundell ezredes, az 5. Bombázóezred karbantartó csoportjának parancsnoka, Minot AFB
• Todd C. Westhauser ezredes, a 2. Műveleti Csoport parancsnoka, Barksdale AFB

A hat hétig tartó alapos vizsgálat eredményeként megállapították, hogy a Minot és a Barksdale bázisok állománya a nukleáris fegyverek kezelésének egységesített biztonsági előírásait figyelmen kívül hagyva öt alkalommal is hibázott a B-52 előkészítése folyamán! Az előírt procedúra nem megfelelő követése vezetett végül a precedens nélküli eseményhez. A vizsgálat eredményei alapján a következő szabálytalanságok történtek:

Az első hibára már a folyamat legelején, a két pilon előkészítése folyamán sor került. Augusztus 29-ének reggelén a szolgálatban lévő földi személyzetnek két pilont kellett volna előkészítenie és a várakozó bombázóhoz szállítania. A szóban forgó pilonok mindegyike hat-hat robotrepülőgépet tartalmaz a bombázó szárny alatti pilonjaira történő egyszerű és gyors felfüggesztés végett. A pilonok azonban nem lettek megfelelően előkészítve, a kiszolgálószemélyzet nem győződött meg sikeresen a rakétákra szerelt fejek típusáról. A nukleáris töltettel és a sima holt súllyal szerelt rakétákat külön tárolják, eltérő fej van felszerelve.

A második hiba akkor következett be, mikor a pilonok vontatásáért felelő vontatót még a rakéták vizsgálata alatt elkezdték csatlakoztatni a leendő vontatmányhoz. Ez az elsőre jelentéktelen eseménynek tűnik, de később szerepet játszott abban, hogy nem lettek megfelelően ellenőrizve a pilonok.

Egy újabb hibát vétettek az adatbázis nem megfelelő kiértékelése során. Elvileg itt bukott volna ki, hogy az egyik pilon nem megfelelően lett előkészítve a szállításra.

Mivel ez nem történt meg, a pilonokat 09:44-kor elkezdték kivontatni a várakozó B-52-eshez. Mivel nem voltak tudtában, hogy az egyiken 6 nukleáris töltettel szerelt rakéta vigyorog ezért természetesen a nukleáris töltetek bázison belüli szállításakor alkalmazandó biztonsági intézkedések nélkül történt mindez. A pilonok felszerelése és a felszállás előtt még mindig lett volna egy lehetőség a hiba észrevételére. A Barksdale légibázis állományába tartozó radar navigátornak ugyanis elvileg ellenőriznie kellett volna a felszerelt rakétákat, ám ő csak a jobb oldalon nézte meg felületesen. Igen, természetesen pont azon az oldalon volt a rendesen előkészített pilon…

A bombázó így nukleáris fegyverekkel a szárnya alatt álldogált egy darabig, míg másnap reggeli 08:44-kor útnak indultak vele Barksdale felé. Ahol leszállás után újabb mintegy 8 óra elteltével, az előírt procedúrát korrektül követő földi személyzet vette csak észre a minot-iak óriási tévedését.

A légierő első körben úgy tervezte elhallgatja a történteket, részben azon politikájuk miatt, hogy a nukleáris fegyverek tárolásáról és szállításáról nem adnak ki publikus kommentárokat. Állítólag a Bent Spear jelentésben szerepelt egy olyan megjegyzés is, hogy nem várható érdeklődés a sajtó részéről. Aztán mégis :) Ismeretlen, védelmi minisztériumi forrásból kiszivárgott a dolog a Military Times-hoz, mely szeptember 5-én közzé is tett egy rövid hírt az eseményről.

B-52H ACM pilonnal

2006-tól kezdődően a Netlink megoldásnak köszönhetően az LCC-ben lévők hozzáférnek a bázis hálózatához. Az LCC-LF hálózattól teljesen különálló hálózat extra szenzorinformációkhoz juttathatja egyrészt a kapszulában lévőket, de például oktatási anyagokhoz és a levelezéshez is hozzáférést biztosít. Nem kell megijedni, hogy bemegy a Skynet :D hiszen LCC-kben természetesen egy deka PC sincsen, csak egy monitor, egy egér és egy billenytűzet. A terminál optikai hálón kapcsolódik a központi bázis szerverihez. | Forrás: USAF

A szombaton történt esetről egyébként csak október 26-án, kedden tájékoztatták Obama elnököt.
—–
Apropó, aki nem ismeri az asszem 2003-as, Rehearsing Doomsday című dokumentumfilmet és az angollal sem áll hadilábon, no és persze érdekli is a téma, annak javaslom megtekintését példul a Google Videos-on – konkrétan itt.

Ráadásul pont a F. E. Warren légibázis egyik LF/MAF/LCC kombójával nyitnak :)

Egy folyamat beteljesedése: újból egy parancsnokság alatt az Amerikai Légierő nukleáris arzenálja

Mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok Légiereje bizonyos szempontból visszatért a gyökereihez: 2010. február 1-vel kezdődően az Egyesült Államok szárazföldi telepítésű nukleáris arzenálja 17 év után ismételten egyetlen parancsnokság alá tartozik, ahogy több évtizeden át volt az USAF létrehozása óta.

Az Egyesült Államokban a nukleáris korszak kezdetétől fogva a Légierő felel a szárazföldi telepítésű nukleáris fegyverekért -- stratégiai bombázók, interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM). A főparancsnokságok közül ez a feladat konkrétan “A béke a hivatásunk” mottóval operáló Stratégiai Légiparancsnoksághoz (Strategic Air Command, SAC) tartozott, melyet azonban 1992. május 31-vel, azaz nem sokkal a Szovjetunió összeomlása után deaktiválásra került. Feladatkörének nagy része -- a légi utántöltés kivételével -- a Stratégiai és a Taktikai Légiparancsnokságok összeolvasztásával megszülető Légiharc Parancsnokság (Air Combat Command, ACC) alá került. Utóbbiból 1993 folyamán az ICBM-ek az Űrparacsnokság (Air Force Space Command, AFSPC) hatáskörébe kerültek.

Mindezt a védelmi gépezet megfelelőnek találta egy 2007 augusztusában bekövetkező kellemetlen incidensig, mely úgy tűnik elkendőzhetetlenül rávilágított arra a fokozatosan egyre nagyobbra vált problémára, miszerint a Légierő nukleáris szerepkörét már nem kezeli olyan fegyelemmel, mint tette azt a Hidegháború alatt, vagy teszi jelenleg is az ősi rivális, a Haditengerészet, illetve hogy a nukleáris pályára orientálódást jobban kell ösztönözni, mert különben gondok adódhatnak az utánpótlással.

Ez az incidens pedig természetesen az volt, mikor is az észak-dakotai Minot Légibázisról a louisianai Barksdale Légibázisra -- megsemmisítés céllal -- egy adag Advanced Cruise Missile került átszállításra. Csak hogy egy sor előírás figyelmen kívül hagyása miatt felhalmozott mulasztássorozat végett, tehát így az érintettek tudta nélkül a kivonásra ítélt robotrepülőgépek nukleáris töltettel szerelve kerültek egy B-52 szárnya alá. Hovatovább erre csak azután derült fény, miután a B-52-es már egy jó ideje a Barksdale-i betonon ácsorgott.

A porba hullott fejek, majd a Minot újbóli -- nem problémamentes és így újabb fejhullást eredményező -- nukleáris rekvalifikációjával párhuzamosan elkészült jelentés a nukleáris szerepkör javítása végett javasolta egy új főparancsnokság létrehozását, mely alá besorolhatják a Légierő ilyetén arzenálját.

A Globális Csapásmérő Parancsnokság (Air Force Global Strike Command, AFGSC) nevet kapó új főparancsnokság létrehozását 2008. október 24-én jelentették be, ami ezt követően 2009. augusztus 7-én kezdte meg működését. Az ICBM erő felett 2009. december 1-vel, míg a bombázóezredek felett 20010. február 1-vel vehette át a fennhatóságot. A Barksdale Légibázist központjául tudó parancsnokság segítése végett 2009 szeptemberében a Minot Légibázison reaktiválták a 69. Bombázószázadot.

Az Exercise Global Thunder (2009 június) keretén belül 15 B-52 emelkedik a magasba a Minot Légibázis betonjáról MITO, azaz minimális intervallumú felszállási procedúrát alkalmazva.

A MITO régebben kissé feszítettebb volt. Ez a jelent ugyan egy filmből van, ám a megszemlélhető B-52 reptetés valós! Kicsit kormoltak még akkoriban a Buff-ok…

Az USA kivonja legifjabb atomfejes cirkálórakétáit

A 80-as évek közepén tervezett rakéta kifejlesztése során a nagy hatósugár mellett kulcsfontosságú tényezők voltak az alacsony észlelhetőség, túlélőképesség és pontosság. Azaz egy olyan rakéta kellett a Stratégiai Légiparancsnokságnak (SAC), mely segítségével az erősen védett, megerősített célpontok leküzdése is lehetséges.

A cirkálórakétát a B-52H külső fegyvertartó pilonjaihoz tervezték. A "Buff" összesen 12 darabot tud magával vinni belőlük. A típus jelentős előrelépést jelentett a korábbi ALCM-B cirkálórakétához képest.

A típusból eredetileg 1460 darabot kívántak rendszeresíteni a B-52H és B-1B bombázók arzenáljában, ám a hidegháború végével jelentkező költségcsökkentések 460 darabra redukálták ezt a számot. Az utolsó példányt 1993-ban szállították le.

Az Egyesült államok egyik legmodernebb, alacsony észlelhetőségű AGM-129 Advanced Cruise Missile-jére a leselejtezés vár

Az ACM-ek a jelenleg hadrendben álló, nukleáris fejjel (is) szerelt amerikai cirkálórakétához hasonlóan a 150 kT hatóerejú W80-as töltetet rejtik magukban.

Érdekes megemlíteni, hogy 2006 júniusában a légierőnek még teljesen más tervei voltak az ACM-el kapcsolatban. legalábbis akkori nyilatkozatuk alapján ez feltételezhető: akkoriban még 2030-ig kívánták hadrendben tartani a típust és még a robbanófej frissítését is elképzelhetőnek tartották.

A mostani döntés mint már korábban említve lett mintegy 400 rakéta kivonását jelenti az észak-dakotai Minot illetve a louisianai-i Barksdale légibázisok bombázóállományából. Hogy ez várhatóan mekkora anyagi megtakarítást illetve leépítést von majd maga után, arról a légierő szóvivője egyelőre nem nyilatkozott.

Újabb JASSM megrendelés

Az amerikai AGM-158 JASSM cirkálórakéta fejlesztése jól halad, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a legújabb USAF-megrendelés.

A Lockheed Martin 243,5 millió dolláros megrendelést kapott az Egyesült Államok Légierejétől az AGM-158 JASSM (Joint Air-to-Surface Standoff Missile) cirkálórakétákra. Ezzel a jelenleg érvényes megrendelés állomány 1200 fölé emelkedett.

Ez egyébként a nyolcadik tétel volt (Lot 8), melyet a légierő megrendelt. A végső mennyiséget 4900 körülire datálják. A kicsit több mint 240 millió zöldhasúért a Lockheed 158 cirkálórakétát szállít majd le. Az árba a fegyverekhez tartozó különböző kiszolgáló- és tároló rendszerek, szervízelési eszközök és a minőségbiztosítás is beletartozik.

A JASSM-al és megnövelt hatótávolságú testvérével, a JASSM-ER-rel (Joint Air-to-Surface Standoff Missile Extended Range) a Lot 7 tételben megrendeltek közül nagyszámú sikeres tesztet hajtottak végre F-16-os vadászbombázók és B-52-es stratégiai bombázók fedélzetéről. A lopakodó tulajdonságokkal is rendelkező cirkálórakéta célpontjai között voltak megerősített, föld alá rejtett bunkerek és légvédelmi rendszerek is.

AGM-158 JASSM földi mozgatás közben

„A Lot 7 példányai megbízhatóan működtek, a próbák sikeresek voltak. A gyártó és mi is megfelelőnek találtuk a JASSM-et a megrendelésre.” – nyilatkozta Jeff Gates altábornagy, aki a program felelőse az USAF részéről.

A 2000 fontos (907 kg) cirkálórakéta harci része egy 1000 fontos (450 kg) WDU-42/B nagy átütőerejű robbanófej. A JASSM GPS-vezérlésű, és minden időjárási körülmények között képes célba találni. A jövőben megtalálható lesz a B-1, B-2, B-52 és F-16 mellett az F-15E, F/A-18 és F-35 fegyverarzenáljában is.

Hamarosan kezdődik a LRASM tesztelése

A haditengerészeti, hajók elleni rakéták fejlesztése az utóbbi években a világ több pontján is beindult, folyamatosan jelennek meg az új technológiák és modernebbnél modernebb eszközök ezen a területen is. Az Amerikai Egyesült Államok részéről ezt a vonalat a Lockheed Martin és a DARPA által közösen fejlesztett LRASM (Long Range Anti-Ship Missile – Nagy Hatótávolságú Hajók Elleni Rakéta) képviseli, melyen 2009-ben kezdtek el dolgozni, mostanra pedig elértek a demonstrációk szakaszába.

A Lockheed Martin nemrégiben két nagyobb értékű szerződést is bezsebelt a kormányzattól, melyek a LRASM képességeinek bemutatását irányozzák elő a cég számára. A program során a rakéta mindkét változatának kipróbálását lebonyolítják: a LRASM-A légi indítású és a LRASM-B hajókról bevethető variáns is bebizonyíthatja, hogy nem veszett kárba a rájuk szánt idő és pénz. Összesen 218 millió dollárt szánnak a DARPA részéről a tesztekre, melyből 60,3 milliót az A, 157,7 milliót pedig a B emészt fel.

Rick Edwards, a fegyver fejlesztéséért felelős Lockheed-részleg alelnöke elmondta: a LRASM tervezésénél figyelemben vették a hajók önvédelmi rendszereinek fejlődését, így számos – a nyilvánosság számára titkos – technikai újítást építettek be annak érdekében, hogy minél pontosabb és megbízhatóbb rakétát kapjanak. Véleménye szerint a LRASM ára is megfizethető lesz, és moduláris felépítésének, valamint egyszerű kezelhetőségének köszönhetően gyorsan lecserélhetők lesznek vele a régebbi levegő-vízfelszín és vízfelszín-vízfelszín rakéták.

Grafika a LRASM-B-ről (Forrás)

A légi indítású LRASM-A sok elemében hasonlít a szintén a Lockheed által készített JASSM-ER cirkálórakétára – konkrétan a teljes törzset kölcsönözték tőle, és külsőleg csak néhány változtatást eszközöltek, melyek az észlelhetőség minimalizálását szolgálják. Belül is sok hasonló rendszerrel rendelkeznek, ám a LRASM-A több, a JASSM-nál modernebb fedélzeti rendszert is kapott. A tesztfázis első részében a szubszonikus sebességtartományban repülő rakétával két demonstrációs lövészetet hajtanak majd végre, melyekhez a haditengerészet és a légierő adja majd a hordozó platformokat.
A LRASM-B esetében némileg más a helyzet. Ezt ugyebár hadihajók fedélzetéről indítják majd, és szuperszonikus sebességgel repülhet célpontja felé. Hamarosan négy próbalövészetet hajtanak végre vele, melyekhez függőleges helyzetű indítókat használnak majd. Az A variánshoz hasonlóan ez is stealth-technológiát használ, és szintén jó pár fedélzeti rendszerét és technikai megoldását kölcsönözte a JASSM-ER-től.

A Lockheed részéről optimistán tekintenek a tesztelésre, reményeik szerint minden rendben megy majd. Ha sikerrel zárul az első demonstrációs fázis, akkor 2011-ben további szerződéseket kaphatnak a DARPA-tól, és jelentősen felpöröghet a fejlesztési program is.

Átvette az első F-35-öst az USAF

A Lockheed Martin a tegnapi nap folyamán ünnepélyes keretek között átadta az első sorozatgyártott F-35 Lightning II típusú, ötödik generációs vadászbombázót a Amerikai Egyesült Államok légiereje számára.

Az egyhajtóműves, alacsony észlelhetőségű repülőgép fejlesztése egy hosszú évek óta várt mérföldkőhöz érkezett, május 5-én a texasi Fort Worth-ben található összeszerelő üzemében adta át az AF-7 jelzésű példányt a US Air Force megjelent képviselői számára. A gépet ezután Scott “Shark” McLaren őrnagy, az USAF pilótája átrepülte az Edwards bázisra, hogy ott egy sárkányszerkezet-specifikus tesztprogramot hajtsanak végre vele.

Irány az Edwards bázis! | Fotó: Lockheed Martin

“Ezzel a géppel elkezdődött az Egyesült Államok légierejének modernizációja, és mindazon országoké, akik partnerünkké váltak.” – mondta Larry Lawson, Lockheed Martin alelnöke és az F-35 program menedzsere. “Az F-35 gépcsalád jelentős képességnövekedést hoz katonáink számára.”

Az első sorozatgyártott példány átadása némileg elhúzódott, így csak közel 10 évvel azután került rá sor, hogy a Lockheed Martin csapata tervezte X-35 elnyerte a JSF program megrendelését (1763 darab F-35A, valamint 640 darab F-35B és C), kiütve ezzel a Boeing X-32 demonstrátorát. A jelentősen áttervezett első prototípus 2006-ban emelkedett a levegőbe, az azóta 13 darabosra duzzadt tesztflotta 865 tesztrepülést végzett. Tavaly még arról szóltak a hírek, hogy az első F-35A század 2016-ra állhat fel, de a jelenlegi információk szerint nem elképzelhető, hogy csak 2017-re (vagy még későbbre) érik el a bevethetőséget.

Raytheon vs. Boeing – Harc a jövő rakétafegyveréért

Az minden, a téma iránt kicsit is jobban érdeklődő ember számára ismert tény, hogy a repülőgépekről indított, irányított rakétafegyverek jövőjét az olyan eszközök jelentik, melyek képesek egyszerre levegő-levegő és levegő-föld üzemmódban is működni, tehát egymagukban válthatnak le több, jelenleg szolgálatban álló fegyvert. Nem véletlen tehát, hogy a világ vezető védelmi ipari cégei közül több is nekifogott – ki állami támogatásra, ki saját szakállán – , hogy létrehozzon egy ilyet. Az Egyesült Államokban a Raytheon és a Boeing járnak az élen, ők előbbi kategóriába tartoznak.

A Raytheon például most kapott 27 millió dollárt a DARPA-tól (Defense Advanced Research Projects Agency), melynek fejében a T3 nevű rakétán kell dolgozniuk. Ez a már alapból futurisztikus nevet viselő eszköz hivatott arra, hogy a jövőben az Egyesült Államok ötödik generációs, csökkentett észlelhetőségű vadászbombázóinak alapvető, nagy hatótávolságú precíziós harceszköze legyen. A T3 a ’ triple target terminator’ névből ered, mely a három megsemmisítendő célpontcsoportra vonatkozik: ellenséges repülőgépek, földi célpontok és légvédelmi rendszerek.

A DARPA konkrétan a Raytheon AIM-120 AMRAAM és Texas Instruments AGM-88 HARM családok leváltását tervezte, de ha már lúd, legyen kövér: hozzácsapták a precíziós földi csapásmérést is. Az ügynökség hivatalos dokumentumai is úgy írják le a fegyvert, mint ’nagy sebességű, nagy hatótávolságú rakéta, mely képes levegő-levegő üzemmódra, földi célok támadására cirkálórakétához hasonlóan és az ellenséges légvédelmi rendszerek kiiktatására is alkalmazható’.

Mindeközben pedig a Raytheon házon belüli konkurenciát is kapott, méghozzá a JDRADM (Joint Dual-Role Air Dominance Missile) képében. Ezt a USAF Kutatólabor és a Boeing közösen készíti majd, s szintén az AMRAAM és a HARM összeolvasztásával kívánja létrehozni a jövő rakétafegyverét. A program több kisebb ágra tagolódik: a robbanófej fejlesztése a MR ROKM keretében folyik, az irányítórendszer létrehozása pedig a SITES elnevezésű csapat feladata. E kettőért a USAF Kutatólabor felel, a Boeing a tolóerő-vektoros irányítású, szilárd hajtóanyagú rakétahajtómű kifejlesztésén fáradozik a DRADM-T keretében.

Valahogy így néz majd ki a JDRADM (Forrás)

Az alapvető probléma ott leledzik, hogy az Egyesült Államok fegyveres erőinél 2016-tól szolgálatba álló, s a jövő fő vadászbombázójának szánt Lockheed Martin F-35 Lightning II nem képes az AGM-88 HARM hordozására belső fegyverterében, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a ’radargyilkos’ rakéta nem fér be. Ám ha sikerül összehozni egy olyan fegyvert, mely egyszerre helyettesítheti az AMRAAM-ot és a HARM-ot, valamint még normál földi célok ellen is bevethető, akkor azzal jelentős ugrást érhetnek el minden tekintetben. Egy ilyen rakétával felvértezve az F-35 képes lenne ’lopakodó’ üzemmódban behatolni az ellenséges területre, semlegesíteni a légvédelmet, szembeszállni a felszálló vadászokkal, és még földi csapásmérést is végezhet – mindehhez pedig csak egyfajta eszközre lesz szüksége.

AIM-9X: A többfeladatú légiharc-rakéta

Mostanában egyre többet hallani arról, hogy eredetileg levegő-levegő feladatkörű rakétákat alakítanak át föld-levegő verziójúvá. Ezúttal is hasonló történt, azonban a szavak felcserélődtek.

A Raytheon vállalat a napokban kürtölte világgá a hírt, miszerint az AIM-9X közeli légiharc-rakétát hamarosan képessé teszik levegő-föld üzemmódban való működésre is. Sok dolgot ugyan nem árultak el, annyit azonban tudunk, hogy a változtatás kizárólag szoftveres lesz, az infravörös keresőfej, a közelségi gyújtószerkezet, a robbanófej és maga a rakéta sem változik.

Mondanunk sem kell, mekkora jelentőséggel bír ez a fejlesztés. Annak ellenére, hogy az AIM-9X nem képes akkora pusztításra, mint mondjuk egy JDAM bomba, de kisebb, könnyebben vagy egyáltalán nem páncélozott földi célok ellen tökéletes.

Például egy Afganisztán fölött járőröző F-15E Strike Eagle vadászbombázó egy közeli támogató bevetés után, mely során ledobta bombáit, még mindig képes lehet a földi csapatok támogatására – fedélzeti gépágyúja mellett – AIM-9X rakétáival. Ennek a harcoló szárazföldi egységek örülhetnek a leginkább, hisz ha csak két rakétával több is zúdul a tálibok nyakába, az nekik már hatalmas segítség. Ez azonban csak egy példa volt a sok közül, hogy mire is lesz majd jó a megnövekedett képességű fegyver.

Jeff White, a Raytheon üzleti koordinátora elmondta: már meg is történtek az első sikeres tesztek a rakétával. Szeptember 23-án a Mexikói-öböl felett egy F-15C Eagle semmisített meg egy, a drogcsempészek által is sokszor használt motorcsónakot vele, mely nagy sebességgel száguldott a vízen. Az eredmény telitalálat volt, a hajó darabokra hullott. Így tehát már nem csak levegő-föld, hanem levegő-vízfelszín kategóriába is besorolható lesz az AIM-9X.
Azóta egyébként több sikeres lövést is végrehajtottak, az F-15 mellé pedig belépett az F-16C is, mint hordozó és indító platform.

A rakéta átalakítására egyébként 2007-ben mutatkozott igény az Amerikai Légierő részéről. A gyártó először kétkedve fogadta a kérést, ám később kiderült, hogy az AIM-9X teljesen alkalmas a levegő-föld üzemmódra is.

„Képzeljünk el egy F-15C-t, mely eddig csak vadászfeladatokra volt alkalmas. Nos, mostantól már csapásmérésre is képes.” – mondta White.

Az AIM-9X földi indítású változatának fejlesztése ugyancsak folyik. Hasonlóan az AMRAAM-hoz, ezt is egy HMMWV-ről indítanák. Az elképzelések szerint a két fegyvert egyszerre alkalmaznák, megoldva ezzel a közeli és távoli célok elleni légvédelmet is.

A történet azonban itt még nem ért véget, ugyanis a Raytheon ajtaján nemrég kopogtatott az Amerikai Haditengerészet is. A „szárazföldi patkányok” példájából tanulva ők is használatba vennék a rakétát, mégpedig tengeralattjáróikon. Azóta már sikeresen be is bizonyították, hogy lehetséges a vízfelszín alóli indítás, az első tengeralattjárós teszteket 2012-ben tervezik elvégezni. A cél az ASW feladatú helikopterek és repülőgépek leküzdése, melyek torpedóikkal nagy veszélyt jelentenek a víz alatt haladó óriások számára.

Lockheed-Northrop szövetség a jövő rakétájáért

Kevesebb, mint egy évvel ezelőtt hallhattunk először híreket az Egyesült Államok Légierejének új rakétafegyveréről, mellyel több jelenlegi típust váltanának le. 2010 szeptemberében tudhattuk meg, hogy a következő költségvetési ciklusban már szeretnének nagyobb összegeket áldozni a projektre, melynek eredményeként egy olyan fegyvert kapnának, ami egyszerre váltja le az AIM-120 AMRAAM és AGM-88 HARM családokat. Tavaly novemberben aztán kicsivel konkrétabb információk is érkeztek, melyek a Boeing és a Raytheon vállalatok neveivel kötötték össze a T3 létrehozását, melynek ekkor már hármas szerepet szántak.

Azonban a konkurens hadiipari cégek is helyet követelnek maguknak a játékban. Erről a nagyközönség is megbizonyosodhatott az amerikai Légierő Egyesület (AFA) szeptember 19-21. között, Washington D.C. – ben tartott konferenciáján és szakmai kiállításán. A rendezvényre a Lockheed Martin és a Northrop Grumman cégek egy közös „meglepetést” hoztak magukkal, mely felirata szerint az NGM (azaz Next Generation Missile) nevet viseli. A makett formájában megtekinthető rakétát a két vállalat a USAF tenderére szánja, és elmondásuk szerint ötvözi az AIM-120 és az AGM-88 képességeit. Kinézetét illetően egyébként az NGM erősen az AMRAAM-ra hajaz, viszont törzsének középső szekciójában négy, trapéz alakú vezérsík kapott helyet.

A két fél annak ellenére vágott neki a közös projektnek – s talán ez is egy erős motivációs tényező lehetett a csapatmunka mellett -, hogy állami támogatást gyakorlatilag nem kapnak hozzá. Szemben ellenfeleikkel, akik a Légierő kutatóintézeteinek támogatást élvezik már most, az első előtti fázisban is. Ez nagyjából 2012 harmadik negyedévéig marad így, ugyanis nagyjából akkorra tervezik hivatalosan is elindítani azt a tendert, amire az NGM készül.

Az NGM makettje Washingtonban |Fotó: Stephen Trimble, Flightglobal

Ha kicsit jobban belegondolunk, a Lockheed Martin és a Northrop Grumman részéről egyáltalán nem botorság, hogy elindulnak a versenyben. Az új fegyver kifejlesztését többek között az tette szükségessé, hogy az AGM-88 számára túlzottan szűk az F-35 Lightning II fegyvertere, így a lokátor elleni fegyvert csak külső felfüggesztőn hordozhatja az 5. generációs vadászbombázó – ezzel viszont elveszett az alacsony észlelhetősége. Logikusnak tűnhetett tehát e két, a Joint Strike Fighter programban a legmélyebben résztvevő cég számára, hogy – gyakorlatilag – fegyver fejlesszenek saját típusuk számára.

Érdekesség, hogy kezdetben az Alliant Techsystems (ATK) is részét képezte a csapatnak, azonban ők időközben – meg nem nevezett okok miatt – kiléptek a szövetségből. Így tehát mostantól a fenti két vállalaté a feladat, hogy ledolgozza a Boeing és a Raytheon rakétatechnológia területén meglévő előnyét, és életképes fegyvert alkosson az F-35 számára. Figyelemre méltó versenyt kezd tehát kialakulni ezen a területen is, melynek érdemes lesz figyelni az apróbb lépéseit is – lehetőségeinkhez mérten mi is megpróbáljuk ezekről tájékoztatni a nagyérdeműt.

Bővül az F-35 fegyverarzenálja

Az európai fejlesztésű látóhatáron túlról indítható levegő-levegő rakéta, az MBDA Meteor eddig kizárólag az öreg kontinensen gyártott típusok arzenáljában volt megtalálható, ugyanis tengerentúli konkurense, az AIM-120 AMRAAM vele szemben már hosszú évek óta gyártásban áll, és világszerte elterjedt. A gyártó azonban elhatározta, hogy betör az 5. generációs típusok fegyverpiacára is, és létrehozta a Meteor új változatát, mely befér az F-35 Lightning II belső fegyverterébe is.

A Meteor eddigi formájában nem volt alkalmas arra, hogy integrálják a JSF-en, mivel kialakításánál fogva nem fért be annak belső fegyverterébe. Azonban egy washingtoni repüléstudományi és űrhajózási kiállításon (Air Force Association’s Air & Space Conference and Technology Exposition) az MBDA kiállított egy kicsinyített Meteor makettet, mely a rakéta azon új változatát mintázta, melyet külön arra a célra szánnak, hogy az F-35 használhassa.

Meteor (Forrás)

Ezt a cég mérnökei úgy érték el, hogy a BVR fegyver vezérlésében szerepet játszó, a rakéta hátsó részén elhelyezett négy vezérsík méretét lecsökkentették, ráadásul behajthatóvá is tették őket. A kezdeményezés, melynek célja a Meteor integrációja volt a JSF fedélzetén, egy Lockheed-tanulmányból indult, melyet a brit Védelmi Minisztérium pénzelt, s három évvel ezelőtt látott napvilágot.
’Így a vezérsíkok összesített felülete 20 %-kal lett kevesebb, mint az eredetieké’, mondta Rob Thornley, a MBDA értékesítési igazgatója, aki szerint így most már a Meteor is helyettesítheti a Raytheon AIM-120C7 AMRAAM-ot az F.35 belső fegyverterében: ugyanúgy négy fér el belőle, mint amerikai vetélytársából.
A Lockheed egyébként nemrég mutatott be egy módosítást, melynek köszönhetően már 6 AMRAAM is elfér a belső fegyvertérben.

Kapcsolódó hír, hogy a US Air Force a következő költségvetési ciklusban szeretné elindítani egy új generációs, többfeladatú rakéta fejlesztését, mely egyaránt leváltaná az AIM-120 AMRAAM és az AGM-88 HARM családok tagjait. A légierő vezetői szerint ez a fegyver jelentős ugrás lenne a légi indítású fegyverek területén, ám még sok munka kell hozzá, hogy létre is tudják hozni, ehhez szeretnének pénzt a Kongresszustól.
’Ötödik generációs fegyverekre van szükségünk, ha ötödik generációs repülőgépeket akarunk.’ – mondta William Fraser tábornok, a Taktikai Légi Parancsnokság parancsnoka.

A jövő útja: gélhajtású rakéta

Azt a tényt, hogy korunk egyik legégetőbb problémája a fosszilis energiahordozók egyre fogyatkozó mennyisége, gondolom, senkinek sem kell részletezni. Lapcsoportunk olvasóinak még az is teljesen világos, hogy a repülés polgári és katonai ágában is mindinkább kezdenek fontossá válni az alternatív tüzelőanyagok, mert bizony-bizony valamivel működtetni kell a hajtóműveket, viszont a kőolajon alapuló üzemanyagok egyre drágábbak.

Van viszont a repülésnek egy olyan ága, mely sokak számára kevésbé fontos, ugyanis nem annyira látványos és emberközeli. A rakétákról van szó, melyek a merev szárnyú gépekhez hasonlóan rendkívül sokfélék, és szerves részét képezik a repülésnek. Ehhez képest nem hallani túl sokat a különféle alternatív rakéta-hajtóanyagok fejlesztéséről, pedig a kutatások már hosszú évek óta folynak.

A 100%-ban az MBDA Deutschland vállalat tulajdonában lévő Bayern-Chemie még 2009 decemberében hajtott végre kísérleti indításokat a saját fejlesztésű, különleges géllel hajtott rakétáival a Német Hadsereg meppeni lőterén. A próbákat többéves előkészület előzte meg, a cég ugyanis már 2002-óta dolgozik a technológián. Ezért is volt hatalmas siker számukra, hogy nem vallottak kudarcot a rakéták, és így a fejlesztés újabb stádiumába léphetett.

Néhány év múlva gélhajtással repülhetnek

A Bayern-Chemie által kifejlesztett gél egyesíti magában a jelenleg alkalmazott rakéta-üzemanyagok tulajdonságait. A szilárd tüzelőanyaghoz hasonlóan biztonságos, könnyen kezelhető és gyorsan felkészíthető az indításra, de azoknál sokkal nagyobb a fajlagos impulzusa, és repülés közben változtatható a tolóerő mértéke. További előny, hogy amíg a rakétatestben van, addig úgy viselkedik, mint a „sima” szilárd anyagok, így a szivárgás esélye erősen konvergál a nullához.
Az égőtérbe lépve a gél elveszti szilárdságát, és folyadékká alakul, majd egy gázgenerátor segítségével begyújtják.

A technológiának sok előnye van a korábbi megoldásokhoz képest. Először is, a különféle feladatokhoz mérten beállítható a kívánt tolóerő mértéke, így pedig jelentős anyagi megtakarítás érhető el, mivel csak a szükséges mértékű hajtóanyagot kell betölteni a rakétába. Környezetvédelmi szempontból is nagy előrelépést jelent, ugyanis rendkívül kevés füstszármazékot bocsát ki a fellövés során, ráadásul a levegőbe jutó anyagok mind „zöldek”, vagyis nem károsítják a környezetet. Mindamellett elődeihez képest sokkal kevésbé érzékeny a külső behatásokra, és a logisztikai láncba is könnyedén integrálható, ahol további összegeket lehet megspórolni vele.

A gélre azonban még rengeteg teszt vár, amíg szolgálatba állhat. Katonai vonatkozásban elsőként a cirkálórakétákban és drónokban szeretnék felhasználni, az igazán nagy lépést azonban az jelenti majd, mikor a nagy számban használt levegő-levegő, levegő-föld, föld-levegő, levegő-vízfelszín és vízfelszín-levegő feladatkörű rakétákat is ilyen üzemanyag repíti majd céljuk felé.

Új robbanóanyaggal válthatja a TNT-t a US Army

Az Amerikai Hadsereg vezetése jóváhagyta a BAE Systems kérelmét, hogy támogassák egy új robbanóanyag kifejlesztését, melynek célja a jelenleg használt TNT leváltása a US Army arzenáljában. A brit illetőségű vállalat által készített, IMX-101 névre hallgató robbanóanyag sokkal biztonságosabb, mint elődje, viszont nem kevésbé hatékony.

Az IMX-101-nek több jelentős előnye is van a TNT-vel szemben. Míg utóbbi szállításánál nagyon kellett vigyázni arra, hogy a lehető legkevesebb fizikai és kémiai inger érje az anyagot, addig előbbinél már sokkal kevésbé van erre szükség, ugyanis tervezésénél törekedtek a lehető legnagyobb stabilitásra. Ez pedig amellett, hogy jelentős összegeket takarít meg logisztikai téren, csökkenti az emberekre nehezedő nyomást és redukálja a baleseti sérülések és halálesetek számát.

155 mm-es tüzérségi lövedék. Az IMX-101 első 'felhasználója' lesz (Forrás)

A US Army számára hatalmas előrelépést jelent az új robbanóanyag, ugyanis így olyan eszközhöz jutnak, mely könnyen és nagy mennyiségben előállítható, mindamellett pedig rendkívül érzéketlen, és csak a kívánt helyen és időben lép működésbe.

A TNT külső kémiai vagy fizikai ingerek (véletlen tűzesetek, hirtelen leejtések, ütődések, stb.) esetén nagy százalékban robbanással reagált, ami sok ártatlan ember életét követelte. Ráadásul nem elhanyagolható szempont, hogy igencsak sokba kerültek az ilyen esetek elkerülésére hozott óvintézkedések. Az IMX-101 bevezetésével azonban egy olyan robbanószerhez jutnak, mely sokkalta jobban ellenáll a fenti behatásoknak.

’A IMX-101-ben megvan a megfelelő potenciál ahhoz, hogy forradalmasítsa a robbanószerek piacát.’ – mondta Jerry Hammonds, a BAE Systems hadianyagokkal foglalkozó részlegének ügyvezető igazgatója. ’Segítségével egyrészt életeket menthetünk, másrészt pedig előnyt szerezhetünk a csatatéren.’

A US Army első körben az M795-ös 155 milliméteres tüzérségi lövedékben próbálja majd ki az IMX-101-et a TNT helyett. Ha minden a terveknek megfelelően alakul, akkor a jövőben a fokozatosság elvét követve az összes lövedékbe az új robbanóanyag fog majd kerülni.
Ezzel egy több mint száz évre visszanyúló történet érhet véget, ugyanis a TNT-t, vagyis trinitro-toluol az első világháború előtt került a világ hadseregeinek szolgálatába, és azóta töretlen népszerűségnek örvend, ugyanis nem volt nála jobb – eddig.

Teherautóra szerelt lézerfegyver a Boeingtól

A Boeing Company a katonai alkalmazású lézerek fejlesztésének területén a világ élvonalába tartozik. Nem véletlen tehát, hogy e cég közreműködésével kezdte meg az Amerikai Hadsereg a High Energy Laser Technology Demonstrator (HEL TD) fejlesztését, mely egy teherautóra telepített, nagy energiájú precíziós lézerfegyver. Feladata, hogy a csatatéren közvetlen és hatásos védelmet nyújtson a csapatoknak a rakéták, tüzérségi- és aknavető-lövedékek ellen.

A HEL TD, mint azt a neve is mutatja, egyelőre csak egy technológiai demonstrátor. Két fő összetevője a hordozó platformként szolgáló Oshkosh Heavy Expanded Mobility Tactical Truck (HEMTT) és a ráhelyezett konténerben található nagy energiájú lézerfegyver. A rendszer, mint már említésre került, a katonák közvetlen védelmét hivatott ellátni a harctereken az ellenséges rakéták és tüzérségi lövedékek ellen. Ha beválik, akkor komolyan forradalmasíthatja ezt a területet, ugyanis a Boeing mérnökei szerint a 186000 mérföld/másodperc sebességű lézersugár eddig soha nem látott mértékű precizitással és gyorsasággal képes leszedni a célpontokat, ráadásul járulékos károkat sem okoz.

HEL TD (Forrás)

Hordozó platformjának köszönhetően mobilitás terén is kielégíti a 21. századi hadviselés igényeit, ugyanis a nyolckerekű, 500 lóerős HEMMT befér a Boeing C-17 Globemaster III és a Lockheed Martin C-130J Hercules rakterébe is, így szükség esetén a világ bármely pontjára eljuthat. Maga a lézer egy konténerben található, tehát rendkívül kompakt kialakítású, ami szintén megkönnyíti a szállítást és a karbantartást. 

’A HEL TD program, mely három éve még csak egy ötlet volt a rajzasztalon, gyors, sima tervezési fázisának és a közreműködő cégek és a hadsereg kiváló munkájának, precizitásának és szaktudásának köszönhetően hamarosan eljut a tesztelési fázisba is.’ – nyilatkozta Blaine Beardsley, a Boeing HEL TD-vel foglalkozó részlegének vezetője. ’Úgy gondolom, nemcsak kielégítettük a velünk szemben támasztott igényeket, de meg is haladtuk azokat.’

A Boeing mérnökei a lézeren dolgoznak (Forrás)

A program tényleg jól halad, ugyanis néhány héten belül felhelyezik az első BCS (laser Beam Control System – Lézersugár Irányító Rendszer) konténert egy HEMMT platójára, melyet követően sor kerülhet az első lövésekre is. A BCS, mely tulajdonképpen az egész rendszer legfontosabb eleme, egy konténerbe szerelt nagy energiájú lézer. A tüzelés behúzható, 360 fokban elforgatható gömbtoronyból történik, melyben tükrök segítségével irányítják a sugarat a célra.

A tervek szerint még az idén nyáron integrálnak a HEMMT-re egy BCS-t, ám ez még nem lesz teljes értékű, csak egy csökkentett erejű kísérleti példány. Arra azonban tökéletes lesz, hogy szemléltesse a rendszer működését és rávilágítson az esetleges hibákra. Az első lövészeteket is ezzel végzik majd el 2011-ben a White Sands lőtéren, és ha ezek sikerrel végződnek, akkor telepítik az ’igazi’ lézert. Addig azonban még sok-sok munka vár a fejlesztőkre, de szerencsére a Boeing és a hadsereg is optimistán tekint a jövőre.

’Ezek a kezdeti erőfeszítések nyitják meg az utat a további fejlesztésekhez, és egy olyan technológia létrehozásához, melyet végül a harctéren is alkalmazhatunk.’ – mondta Bill Gnacek, a US Army HEL TD-programfelelőse. ’Célunk, hogy ezt a még gyerekcipőben járó technológiát magas szintre emeljük, és szolgálatba állítsuk a hadsereg kötelékében. Ezzel egy olyan eszközt adunk a parancsnokok kezébe, mellyel megvédhetik katonáikat a rakéták és tüzérségi lövedékek nyújtotta fenyegetéstől.’

Hamarosan villoghat a Boeing ABL

Hamarosan a levegőben is felvillanhat a Boeing Airborne Laser nagy energiájú lézerágyúja, hiszen a közelmúltban jelentős mérföldkőhöz érkezett a program: augusztus 18-án sor került a célpont megsemmisítésére szolgáló lézer első, repülés közbeni tesztjére.

Ez ugyanakkor még korántsem jelenti azt, hogy a Boeing 747-400F-ből átalakított YAL-1A már célpontra tüzelt. Az még egy kicsit odébb van azért, a múlt héten kezdő lépésként még mindössze csak a lézer energiáját mérték meg egy, a fedélzeten elhelyezett kaloriméterrel. Azaz a lézernyaláb nem is hagyta el egyelőre a gépet.

A YAL-1A repülés közben

“Ez az Airborne Laser képességeinek egy jelentős tesztje volt, mely demonstrálta, hogy a rendszer a tervezőasztalról valóban realitássá vált.” – nyilatkozta az esettel kapcsolatosan Greg Hyslop, azaz a Boeing Missile Defense Systems elnökhelyettese és egyben ügyvezető igazgatója. “Láthattuk, hogy az Airborne Laser nagy energiájú lézere működik repülés közben és készen áll további tesztekre, hogy bizonyítsa alkalmasságát mint mobil rakétavédelmi rendszer.”

Mindenesetre a Boeing tervei szerint az idei év vége előtt a rendszernek már egy ballisztikus rakétát kell megállítani annak gyorsítási/emelkedési szakaszában.

“A teszt megmutatta, hogy az ABL program megfelelően halad, hogy egy ballisztikus rakétát lőjjön le az év későbbi szakaszában.” – olvasható Michael Rinn-nek, a Boeing elnökhelyettesének és az ABL program igazgatójának nyilatkozata a Boeing sajtóanyagában.

Persze addig egy sor, fokozatosan nehezedő feladat sikeres teljesítése vár még a rendszerre. Mindenesetre a Boeing reményei szerint a fejlesztés hosszú és rögös évei után már végre tényleg közeleg az az időpont, mikor átadhatják a rendszert, melyről úgy vélik, hogy legalább akkora változást fog hozni, mint amit anno a lopakodó technológia megjelenése okozott a légi harc illetve a légvédelem vonatkozásában.

Mi nem szeretnénk, ha ránk villantana ez a torony...

Az Airborne Laser programban a Boeing a fővállalkozó, de az Egyesült Államok másik két nagy haditechnikai vonalon mozgó fejlesztő vállalata, a Northrop Grumman illetve a Lockheed Martin is részese a programnak. Az ABL kémiai lézerét a Northrop Grumman, a tűzvezető illetve a lézernyaláb felügyeletét végző rendszert a Lockheed Martin szállítja. A Boeing a Battle Management System-mel és végül is a sárkányszerkezettel járul hozzá a programhoz.

Repülés közben tesztelték a lézert

Nemrég sikeres tesztet hajtottak végre az ATL (Advanced Tactical Laser – fejlett taktikai lézer) fegyverrendszerrel. A lövésre a 413. Tesztszázad külön erre a célra átalakított NC-130H Herculesgépéről került sor.

A Kirtlandből felszálló gép a White Sands lőtér fölött hajtotta végre a lövést. A célpont a földön volt, ám ennek ellenére sikerrel megsemmisítette azt.
Az ATL egyébként egy vegyi lézer, melynek célzását számítógépes rendszerek és szenzorok végzik. Ezek segítségével, centiméteres pontossággal képes eltalálni célokat anélkül, hogy járulékos károkat okozna. Éppen ezért a jövőben főleg városi harcokban szeretnék alkalmazni, ahol minél jobban kerülni kell a civil épületekben, de főleg polgári személyekben keletkező károkat. A mai fegyverekkel szinte lehetetlen nem kárt okozni a célpont közvetlen környezetében, a lézerrel azonban ez elkerülhető lesz.

„Megérte az idő és az erőfeszítés! Mind a légierő, mind a Boeing emberei keményen dolgoztak azért, hogy ez sikerülhessen. A lövés pedig fantasztikus volt! Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy a személyzet tagja lehettem!” –nyilatkozta Scott Wollitz őrmester, fedélzeti mérnök.

A tesztet végző NC-130H. Jól látszik a törzs alatt a lézer gondolája

Az ATL-t elsősorban az AC-130 csatagépek fedélzetén szeretnék majd alkalmazni, de más gépek fedélzetén is megjelenhet a későbbiekben.

„Gyerekkoromban nagyon szerettem a Star Wars filmek lézereit. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer én is lőhetek ilyennel. Sose gondoltam volna, hogy én leszek az első, aki ilyennel lőhet! Egy álom vált valóra!„- James Stahl tábornok, pilóta.

Bizonyított az Airborne Laser

Közvetlen gyökereit 1996-ig visszavezető Airborne Laser program történetében 2010. februárja több komoly mérföldkövet is elhozott: február 3-án egy szilárd, február 11-én, azaz tegnap pedig egy folyékony hajtóanyagú ballisztikus rakétát taszajtott vissza a földre.

Legutóbb tán akkor írtunk az Airborne Laser (ABL) programról, mikor is első alkalommal került sor a célpontok megsemmisítésére szolgáló nagy energiájú lézer repülés közbeni tesztjére. Erre a tavalyi év augusztusában került sor és majdnem sikerült is tartani a Boeing által akkor megnevezett menetrendet. Majdnem, ugyanis ezen rakétalelövésekre eredetileg a tavalyi év végén kellett volna sor kerülni. No de egy ilyen hosszú programban ez az 1-2 hónap nem számít már, különösen annak fényében, hogy az elvártaknak megfelelően teljesített a rendszer.

Csütörtök folyamán két rakétára is rápislantott a harcászati ballisztikus rakéták semlegesítésére tervezett rendszert hordozó, módosított Boeing 747-400F, a YAL-1A, aminek az egyik nagyon nem örült -- a másodikról meg egy kicsit később.

A YAL-1A repülés közben

Magára a tesztre a Kaliforniai partok mentén került sor, melyben első körben, csendes-óceáni idő (UTC-8) szerinti 08:44-kor, egy úszó platformról kis hatótávolságú, folyékony hajtóanyagú ballisztikus rakéta indult. Fedélzeti szenzoraival mindezt másodperceken belül észlelte az arrafelé ólálkodó Airborne Laser Testbed, megkezdve a felkészülést a veszélyforrás semlegesítésére. Egy kis emlékeztető ezen többlépcsős folyamatról:

• A veszély észlelése után három kis energiájú lézerrel történik a célpont megvilágítása, nyomon követése, sebességének, pályájának meghatározása, valamint a zavaró légköri jelenségek kompenzálására történő felkészítés
• A folyamat zárásaként 3-5 mp időtartamra felvillan a gép orrán elhelyezett lövegtoronyban helyet kapott, a megsemmisítő erejű lézercsapást leadni hivatott nagy energiájú lézer, melynek egy 5 másodperces impulzusa akkora energiát továbbít, mely állítólag fedezné egy tipikus amerikai háztartás 1 órányi energiaigényét.

A csütörtöki ún. “proof of concept” (megvalósíthatóságot demonstráló) tesztek közül az elsőként sorra kerülő teszt keretében a rakéta indítása és megsemmisülése között mintegy 2 perc telt el, a rakétamotorok ekkor még üzemeltek, a rakéta a gyorsítási szakaszában volt. Az első tesztet követő egy órán belül sor került a második rakétaindításra is: a kaliforniai partok mentén található San Nicolas szigetről egy szilárd hajtóanyagú harcászati ballisztikus rakéta kezdett felfelé emelkedni, melyet a teszt kritériumainak megfelelően a nagy energiájú lézerével szintén elfogott az Airborne Laser Testbed, a művelet azonban még a rakéta megsemmisítése előtt leállításra került. Hasonló elfogásra 2010 januárjában sor került már, továbbá ezen rakétával megegyezőt semlegesített a rendszer február 3-án.

Mi nem szeretnénk, ha ránk villantana ez a torony...

Az ABL rendszert alapvetően harcászati ballisztikus rakéták semlegesítésére tervezték, azok gyorsítási, emelkedési fázisában. Ennélfogva a gépnek legalább néhány száz kilométerre kell lennie az indítások helyszínétől. A rendszer nem alkalmas a rakétáknak azok ballisztikus pályájának későbbi szakaszaiban történő semlegesítésére. Megjegyezzük, hogy a Missile Defense Agency felvetette az ABL rendszer interkontinentális ballisztikus rakéták semlegesítésére alkalmassá tételét, de itt már határozott problémák látszanak kiütközni: jelenleg ugyanis a YAL-1A-n megtalálható megawatt kaliberű lézer esetében az általában vékonyabb köpenyű folyékony hajtóanyagú ballisztikus rakéták megsemmisítésére 600, a keményebb diót jelentő szilárd hajtóanyagú társaik esetében pedig mindössze 300 km körüli hatótávolságot valószínűsítenek. Ez a legtöbb szituációban nem lenne elegendő, hovatovább ICBM-ek semlegesítése érdekében így nagy valószínűséggel ellenséges terület felé is kéne repülni.

A Boeing egyébként az ABL mellett egy másik lézeres programon, a szintén a tesztelési fázisban leledző Advanced Tactical Laser -- Fejlett Taktikai Lézer) is dolgozik.

ABL – A program halad

Következő fázisába lépett a leendő amerikai rakétavédelmi rendszer egyik elemét képező Repülőgép-fedélzeti Lézerfegyver (ABL) tesztprogramja. A Boeing és az Amerikai Rakétavédelmi Ügynökség szakemberei befejezték a nagy erejű lézer beépítését a módosított Boeing 747-400F típusú repülőgépbe, és megkezdték a fegyver tesztelését annak kémiai üzemanyagával.

A próbák a kaliforniai Edwards légitámaszponton zajlanak le. A tesztek során feltöltik az oxigén-jód lézert a szükséges üzemanyagokkal és beindítják azok áramlását; ily módon ellenőrzik a korábban elvégzett kémiai számítások helyességét, illetve a fegyver kezelhetőségét.

Az YAL-1A repülés közben

“A Fedélzeti Lézer csapat nagyszerű munkát végzett azzal, hogy felkészítette a nagy energiájú lézert az üzemanyagtesztekre. Ez az út vezet tovább ahhoz, hogy először beindíthassuk a lézert a repülőgép fedélzetén” – Mondta Mike Rinn, a Boeing alelnöke, egyben az ABL program igazgatója. Hozzátette, hatalmas haladást értek el az irányított energiájú fegyverek szolgálatba állítása felé.

A majdani repülési tesztek során először a fegyver működésének időtartamát és erejét teszik próbára; valóban képes-e elérni a különböző ballisztikus rakéták megsemmisítéséhez szükséges energiaszintet. Persze a puding próbája az evés. Az első, valódi ballisztikus rakéták elleni tesztekre legkorábban 2009 folyamán kerülhet sor.

Az YAL-1A felépítése

A Boeing fővállalkozásában készülő ABL-t három fő elemre bonthatjuk. Az első maga a repülőgép, egy átalakított B747-400F. A második a Jumbo Jet hátsó felében elhelyezett nagy energiájú oxigén-jód lézer, melyet a Northrop-Grumman készített. Az első két komponens azonban mit sem érne, ha nem lenne ott a repülőgép első felében az összetett célzó- és tűzvezető rendszer, melynek legfőbb külső jegye az YAL-1A típusjelű gép orrán lévő nagy méretű, optikai rendszereket tartalmazó kupola, melynek feladata a lézersugarak célra irányítása.

Lézerfegyverek – India is be kíván sorolni

Következzék most egy kissé megkésve tudósított híranyag az indiai DRDO, azaz az állami tulajdonú, védelmi fejlesztésekért felelős hivatal terveiről. Mint a címből vélhetően nem nehéz leszűrni, India is csatlakozni kíván a “nagyokhoz” és egy ambiciózusan rövid határidejű menetrendet állít maga elé az irányított energiájú fegyverek, azon belül is a lézer alapú eszközök fejlesztése és hadrendbe állítása terén.

“A jövő a lézerfegyvereké. Például használhatunk lézersugarat az ellenséges rakéták gyorsítási, vagy terminális szakaszban történő lelövésére.” – nyilatkozta a DRDO Laser Science & Technology Centre (LASTEC) részlegébek igazgatója, Anil Kumar Maini a Times of Inndia napilapnak.

A LASTEC tervei egész véletlenül összecsengenek a DRDO felső vezetése által az elkövetkező évekre prioritásnak megjelöltekkel, melyek nem mások, mint az űr- és cyber biztonság, a hiperszonikus járművek és az irányított energiájú fegyverek.

Bár a DRDO nem feltétlenül arról híresült el, hogy az ígéreteihez (mindig) határidőre fel tud nőni, annyi bizonyos, hogy az irányított energiájú fegyverek fejlesztésére ennek ellenére vélhetően meglesz az anyagi támogatás, hiszen ezen terület az elkövetkező cirka másfél évtized távlatára a védelmi minisztérium részéről is a fejlesztések egyik fő csapásirányának lett megjelölve.

No persze nem arra kell gondolni, hogy hogy az indiai erők majd teljes, fehér testpáncélban, lézervetőkkel nyomulnak a lázadók ellen, ám akkor mik is szerepelnek a tervek között?

Nos, a fejlesztések talán nem meglepő módon több szálon fognak futni: a személy és tömeg elleni bevethető, nem halálos lézerfegyverektől kezdődően a tűzszerész vonatkozású eszközökön át a ballisztikus rakéták ellen bevethető, potenciálisan a kiépítés alatt álló indiai rakétavédelmi rendszer jövőbeni elemét képző, légi és vizi platformokra szerelt nagy teljesítményű pirítókig.

Utóbbiak esetében az elérhető információk alapján két vonalon fognak futni a fejlesztések. A terminális szakaszban történő elfogásra egy 5-7 kilométer hatótávolságú, 25 kW teljesítményű lézert vizionálnak, míg légi és vizi platformra egy 100 kW-os lézert szánnak, mellyel a gyorsítási szakaszban kívánnák semlegesíteni az ellenséges ballisztikus rakétákat. Azaz az egyelőre finoman szólva is kétesen teljesítő, amerikai ABL rendszer indiai megfelelőjét szeretnék összelapátolni, mellyel kapcsolatban azonnal látszik, hogy hiánycikk az “irdatlan erejű”, megawatt kaliberű lézerágyú, hiszen a megnevezett 100 kW inkább a más célpontok ellen fejlesztett ATL-lel lenne párban.

Egyébként úgymond nem kívánnak sokat tökölni, hiszen a nyilatkozatok alapján a terminális szakaszú elfogást biztosító lézernek 5, a gyorsítási szakaszban bevethetőnek pedig 10 éven belül tesztekre érettnek kell(ene) lennie.

Talán nem meglepő módon a fenti 2 fejlesztési programmal szemben a nem halálos erejű lézerfegyverek vonatkozásában már kézzelfoghatóbb eredmények vannak, illetve várhatóan lesznek (tervezetten) rövidebb határidőn belül.

Ami ténylegesen készen van, az egy 50 méteres effektív hatótávolsággal rendelkező személy elleni lézer dazzler, ami szép-szép, csak nem kell tőle hanyatt vágódni, lévén mondhatni több ilyen rendszer is létezik már.

Az indiaiak tervezett következő lépcsőjét a tömegoszlatásra alkalmas változat jelenti. A remények szerint mintegy 2 év múlva rendelkezésre álló eszköz hatótávolsága 250 méter lesz.

Az IED-ek és egyéb robbanószerkezetek biztonságos távolságból történő semlegesítésére alkalmazandó lézereszközök tesztjét cirka másfél év múlva már szeretnék elkezdeni. Ez természetesen szintén úgymond az élenjárókhoz történő “felzárkóztató” jellegű fejlesztés.