A világűr mint harctér

A világűr mint harctér

A jövő harctere: a világűr I.

Kémműholdak mutatják meg az ellenség legrejtettebb titkait, kommunikációs műholdak teszik lehetővé, hogy a Föld bármely pontján tartózkodó katona jelentést tegyen az otthoni vezetésnek, navigációs műholdhálózat segít nemcsak a tájékozódásban, de abban is, hogy a fegyverek minél pontosabb találják el célpontjukat.

A világűr katonai alkalmazásának első terve (mi sem természetesebb) a második világháborúhoz fűződik. Eugen Sänger és Irene Bredt 1944 augusztusában készített egy tervet Sänger korábbi, 1933-as hiperszonikus rakéta-repülőgép terve alapján. A repülőgépet egy sínpályáról indították volna, rakétahajtóművével emelkedett volna fel a világűr határáig, majd vitorlázva repülte volna körbe a földet. Út közben a cél (pl. New York) felett átrepülve kioldotta volna 5 tonnás bombaterhét és végül leszállt volna a kiindulási ponton. 

Az Eugene Sänger által megálmodott "Amerikabombázó"

Az impozáns terv végrehajthatósága azonban még a náci vezetés számára is megkérdőjelezhetőnek minősült. A szuborbitális bombázó kifejlesztése több évet igényelt volna, és lekötötte volna az egyre fogyó erőforrásokat, amelyek máshol jobban kamatoztathatóak voltak, így a kezdeti kísérleteken nem jutott túl a program. Azonban a mintegy 400 oldalas tanulmány a háború végével eljutott mind az Egyesült Államokba, mind a Szovjetunióba, ahol lenyűgözte a mérnököket és a politikusokat.

Az USA katonai vezetői az eszményi atomhordozó fegyver egyik lehetséges változatát látták benne, ezért az 1950-es években több kísérleti programot is beindítottak a nagy magasságokban, hiperszonikus sebességgel haladó felderítő- és bombázógépek kifejlesztésére. E programok 1957-ben beleolvadtak az X-20, illetve más néven a Dyna-Soar programba, amely egy többfokozatú indítórakétával szuborbitális pályára állított katonai célú űrrepülőgépet takart.

Korabeli fantáziarajz: ahogy a Dyna-Soar leválik indítórakétájáról

A Dyna-Soar egy többlépcsős terv volt, az első lépcső a szuborbitális kísérleti repülésekről szólt. A végső cél a hiperszonikus repüléssel kapcsolatos ismeretek szerzése, a repüléskor pedig 100 km-es magasság és 19 800 km/h sebesség elérése volt. A második lépcsőben egy felderítő és bombázó siklógép létrehozása volt a cél, amely 52 km-es magasságban repül át a célzóna fölött, hatótávolsága pedig elérte a 10 200 km-t. Rakterében optikai és rádiótechnikai felderítőeszközök elhelyezésére lett volna lehetőség, de nukleáris fegyverhordozó platformként is felhasználható.

A harmadik fázis a második továbbfejlesztését célozta, nagyobb hatótávolság, sebesség és repülési magasság elérésével. A Dyna-Soarral kapcsolatban több lehetséges fejlesztési irányt is megvizsgáltak. Ilyen volt az X-20A és 20B, amely már valódi űrrepülőgép volt, feladata pedig a szovjet műholdak megvizsgálása, és adott esetben megsemmisítése. Ezt a pilóta mögött helyet foglaló űrhajós végezhette volna el egy űrséta során.

A tervezett X-20X űrrepülőgép vázlata ((c) Mark Wade)

A legelőremutatóbb azonban egy nagyobb űrrepülőgép változatot volt, amely az X-20X jelölést kapta. Ebben a pilóta mögött négy utas foglalhatott helyet, és egy űrállomás kiszolgálására tervezték. Az X-20X - ha elkészült volna - az 1960-as évek végén rendelkezett volna azon képességekkel amit a 2003-ban bejelentett OSP (Orbital Space Plane), majd azt a kormány elutasítása után 2004-ben váltó CEV (Crew Exploration Vehicle) programban vázolt űrhajóval szemben elvárnak, de amely leghamarabb 2010-ben készülhet el. A Dyna-Soar program végét Robert McNamara, a Kennedy-kormány védelmi minisztere jelentette be, akinek döntése nyomán 1963-ban a programot törölték.

Egy Zenyit kémműhold

Az első valódi űrbéli katonai felhasználás a kémműholdak megjelenése volt. A Szputnyik fellövésekből egyenes ágon következett a felvetés, hogy a műholdra egy fényképezőgépet szerelve ki lehetne váltani a kémrepülőgépeket, amelyek csak kockázatos átrepülésekkel fotózhatják a célobjektumokat. A műholdak esetén ilyen veszély nem áll fent, és még jogilag sem érheti kritika a használóját, lévén a világűrben keringő szonda ellen semmi kifogása sem lehet senkinek.

No persze hátrányai is vannak a műholdaknak. Az első maga az a tény, hogy a Föld körül alacsonyan keringő szatellitek alig másfél óra alatt megkerülik a Földet, tehát ha egy-egy adott területre kíváncsiak, akkor lehet, hogy akár két napnak is el kell telnie, mire a kémműhold újra elhalad felette. A másik fő probléma, hogy a jó minőségű képekhez minél kisebb magasságban kell keringeni (ez ideális esetben mintegy 150 km-t jelent), ahol viszont a légkör felső rétegei már hatnak a szondára, folyamatosan lassítva, és alacsonyabb pályára kényszerítve azt.

A műholdakra persze nem csak fényképezőgépet, hanem mindenféle felderítő berendezést telepíteni lehet. A fotófelderítés csak a kezdet, lehetséges infravörös tartományban fényképezni amely éjszaka is használható, vagy például radarberendezéseket telepíteni, melyek a nagyobb méretű célpontokat, például hajókat követhetik. Noha kémműholdakról van szó, egyéb feladatkörben is felhasználhatóak, például a világűrből készített képek segítségével pontosabb katonai térképet lehet elkészíteni, vagy például az időjárás megfigyelésével a meteorológusok munkáját lehet elősegíteni - márpedig például egy támadásnál igen hasznos lehet tudni, hogy milyen idő várható a célterület fölött. Ezekre a feladatkörökre azonban hamarosan külön-külön célirányos műholdak jelentek meg. 

A Zenyit-6 kameráinak elhelyezése a gömb alakú visszatérő egységben, illetve a jármű orrára szerelt kiegészítő energiaforrás

A szovjet kémműhold program eredetileg külön úton járt volna, de végül felső utasításra egybeolvasztották az emberi űrrepüléshez szükséges űrhajó kifejlesztésével. Vagyis gyakorlatilag a Vosztok (majd a Voszhod) űrhajó és a Zenyit-2n illetve később a Zenyit-4 műholdak csaknem teljesen megegyeztek. A különbség közöttük annyi volt, hogy a Vosztok űrhajó esetén a gömb alakú visszatérő egység belsejében foglalt helyet az űrhajós, és itt helyezték el az őt kiszolgáló berendezéseket, míg a Zenyiteknél itt egy nagy objektívvel ellátott fényképezőgép volt, és az egész űrhajót végig a földről irányították. A kémműhold útja úgy zajlott, hogy megfelelő pályára állították, majd amikor a célterület fölé ért, akkor fotózni kezdett. Miután feladatát elvégezte, a visszatérő egység - benne a fotóberendezéssel és a filmmel - levált a kiszolgáló egységről, belépett a légkörbe, majd a végső fázisban ejtőernyővel ereszkedett le a földre. 

Egy Zenyit-8 visszatérő modulja, látható a két optika ablaka

Az első Zenyit-2 műholdak a becslések szerint 10-15 méteres felbontású képeket voltak képesek készíteni és egy-egy képkocka pedig 60x60 km-es terültetett fedett le. De készültek rádiófelderítő berendezéssel és gamma-sugárzás érzékelőkkel felszerelt szondák is az atombomba kísérletek nyomon követéséhez, és az 1960-as évek végére már 2 méter körüli felbontású fényképeket készítettek. A Zenyit-sorozat hihetetlenül hosszú életűnek bizonyult, összesen több száz ilyen szondát lőttek fel, és bár folyamatosan fejlesztették, működésének alapelve a program végéig változatlan maradt. Az utolsó "éles" műholdút 1994-ben, egy Zenyit-8 típusú térképészeti műhold volt, amely ugyanúgy jutatta vissza a Földre a fényképkazettát, mint elődei.

A Zenyit szondák a katonai elvárásoknak megfelelően el volt látva egy önmegsemmisítő berendezéssel is, amelyet működésbe lehetett hozni távirányítással - például ha egy ellenséges űrhajós szabotálni szeretné a műholdat - illetve bizonyos feltételek mellett önmagát is képes volt aktiválni, ha nem "baráti" földön érne földet visszatéréskor.
Az első amerikai kémműholdak a Corona program keretében születtek meg. A CIA és az Amerikai Légierő közös programjának célja a keleti blokk megfigyelése volt az űrből. Az 1950-es évek végén kezdődő fejlesztésnek komoly problémákat kellett megoldani. Egyfelől ez időben a digitális képátvitel még csak bontogatta a szárnyait, egy analóg videokamera felbontása pedig elégtelen volt a feladathoz. 

Az első amerikai kémműholdak. A kódnevük alatt olvasható, hogy hány font tömegű filmet vittek magukkal, hány indítás volt, ebből hány kazetta jutott vissza sikeresen, és végül az alkalmazásuk ideje

Így "hagyományos" fotóberendezést kellett elhelyezni a szondán, majd miután a filmet elfényképezték, az egy visszatérő kapszulában lépett be a Föld légterébe, és repülőgépekkel próbálták meg elkapni az ejtőernyővel ereszkedő kapszulát. (A módszert egyébként ma is használják, például az üstökösport begyűjtő Stardust küldetés Genesis kapszuláját próbálták meg így elkapni, sikertelenül.)

Egy ejtőernyőjén lógó Corona visszatérő egység elkapása a levegőben

Az első Corona műholdak - a nevük KeyHole, vagy Kulcslyuk volt, és a típusjelölésük ebből származóan KH-* - felbontása 12 méteres volt, azaz egy képpont 12 métert jelentett. Ez elégé gyenge eredmény a kémrepülőgépek által biztosított felbontáshoz képest, viszont a műholdak a Szovjetunió azon részeit is megfigyelés alatt tarthatták, amelyeket amúgy a kémrepülőgépek nem érhettek volna el. A 3 tonna súlyú, KH-4B típusú műholdak már két 1,8 méteres felbontással rendelkező, és egy 30 m-es felbontású kamerát vittek magukkal, és hihetetlen mennyiségű képpel látták el NRO képelemző részlegét. A fejlesztés persze nem állt meg, az 1970-es évek KH-8-as és KH-9-es műholdjai még mindig kapszulákban juttatták vissza a földre a filmet, de a képek felbontása már elérte a 0.5-0.6 métert!

Egy KH-2 és egy KH-4-es Corona műhold felvételének összehasonlítása egy Kubában épülő rakétaindító állásról

Fantáziakép a MOL űrállomásról

A kémműholdak alternatívája a Dyna-Soar program végével a MOL, vagyis a Manned Orbiting Laboratory projekt volt, mely a KH-10 jelölést kapta. Ez egy egyszer használatos űrállomás lett volna, egy Gemini-B űrhajóval az orrában. A fellövés után a személyzet 30 napig dolgozott volna optikai és rádiófelderítő eszközök segítségével, megfigyelve az egész Föld felszínét, de természetesen különös figyelmet fordítva a keleti blokkra. A terv szerint 30 nap után beszállnak a Geminibe, és visszatérnek a Földre, az űrállomás pedig elég a légkörben.

A MOL-t egy Titan-3M hordozórakéta vitte volna fel, és az Apollo-1 balesete után úgy határoztak, hogy a fedélzetén tiszta oxigén helyett hélium-oxigén keveréket lélegeznek be az űrhajósok. A fő felderítő eszköz a MOL modul "alján" lévő 1.8 méter átmérőjű tükrös távcső volt. Ugyan az adatok titoknak minősülnek még jelenleg is, de a becslések szerint a kamera felbontása elérte a 0.2 métert. A MOL azonban 1969-ben szintén lapátra került, ugyanis a kémműholdak fejlődése lehagyta. A program nemrég mégis címlapokra került, miután a programhoz szánt gyakorló űrruhák kerültek elő egy lezárt raktárból. 

Korabeli USAF-ábra a MOL-ról - a nagy méretű teleszkópot (nem túl meglepő módon) szemérmesen lehagyták

Az 1970-es évek vége fele megjelent KH-11 kémműholdak a jól ismert Hubble űrteleszkóphoz hasonló felépítésűek lehettek. Érdekesség, hogy a típussal kapcsolatos adatok titkosak, de tény, hogy a Hubble űrteleszkóp szállításakor ugyanazokat a konténereket használták fel, mint amelyekben a KH-11-esek is utaztak. A szonda 2,5 méter átmérőjű tükrös távcsövének maximális felbontása a becslések szerint elérte a 0,15-0,2 métert (egyes források szerint a 0,1 métert), a képeket pedig digitális formában küldték a földi irányítóközpontba.

Csak kevés KH-11 fotót hoztak nyilvánosságra. Ezen az 1983-as képen éppen a szárazdokkban épülő első 1143.5 típusú hordozó - a későbbi Kuznyecov - látható

Az első kilenc KH-11-esnél úgy tervezték, hogy az űrsiklóval időnként "meglátogatják" a kémműholdakat karbantartás és üzemanyag-feltöltés céljából, ám ilyen karbantartó útra (valószínűleg a nagy költségek miatt) nem került sor. Ezért az utána következő 4 db KH-11B (vagy KH-12) műhold tömege már 18 tonnára rúgott, ebből több tonnányit csak az üzemanyag tesz ki, hogy minél tovább maradhasson pályán.

Fantáziarajz a KH-11-ről

A Szovjetunióban sokkal komolyabban foglalkoztak az embereket befogadó űrállomásokkal. Már az 1960-as évek legelején készültek felmérések alkalmazásuk lehetőségeiről, és ezekben szerepelt a földi célpontok felderítése, az ellenséges űrtevékenység megfigyelése, sőt, az űrből végrehajtott nukleáris csapás lehetősége is.

A tervezett új Szojuz űrhajó elkészítéséhez szükséges pénzt legkönnyebben a védelmi minisztériumtól lehet megszerezni, tehát az általános célú Szojuz-A terv mellett megjelent a Szojuz-R és Szojuz-P terv is. Ez utóbbi az ellenséges műholdak megvizsgálását és adott esetben megsemmisítését célozta, míg a Szojuz-R egy felderítő és megfigyelő állomás lett volna, amelyhez egy Szojuz űrhajó vitte volna fel a kétfős legénységet. A mini-űrállomás tömege 13 és fél tonnás volt.

A teljes Szojuz-R vázlata, vagyis balra a 11F72 (Szojuz 7K-TK) űrhajó, jobbra pedig a 11F71 űrállomás

A Szojuzt fémjelező Szergej Koroljevvel viszont szemben állt ősriválisa, Vlagyimir Cselomej, aki saját megoldását vezette fel. Ez egy 20 tonnás, három fős személyzetű űrállomás, az Almaz, és az azt kiszolgáló, a Szojuznál nagyobb TKSz űrhajó volt. Tehát azonos feladatra két külön program párhuzamosan futott. Koroljev 1966-ban bekövetkezett halálával azonban a Szojuz-R körül huzavona alakult ki, melynek végén az egész program elvérzett.

Cselomej sem állt túl jól, hiszen messze nem volt olyan támogatottsága a felső vezetésben, mint hajdan Koroljevnek, így az Almaz program is folyamatos csúszásokat szenvedett el. Végül a Hold-verseny elvesztése után felső utasításra az Almaz űrállomásokat a már kipróbált Szojuz űrhajókkal együtt alkalmazva egy köztes megoldást hoztak létre, "civil" űrállomásként, hogy megelőzzék az amerikaiak Skylab űrállomását.

A Saljut-1 és a Szojuz-11

Ennek eredményeként lett fellőve 1971. április 19-én az első valódi űrállomás a Szaljut-1, amely egy elkészült Almaz váz alapján lett felépítve, de a Szojuz fedélzeti berendezéseit építették bele. Noha hivatalosan civil program volt, valójában számtalan katonai célú megfigyelés és kísérlet lett végrehajtva fedélzetén. Fotóberendezésekkel, optikai távolságmérővel, ultraibolya érzékelővel, radiométerel figyelték a Földet, de a fő tudományos eszközük, egy napteleszkóp működésképtelen volt, mivel a műszer fedele beragadt. Ráadásul az űrállomás fedélzetén tűz ütött ki, és a személyzet egy ponton közel állt a döntéshez, hogy elhagyja azt.

Végül a problémákon felülkerekedtek, de a túlterhelt legénység miatt végül is megrövidítették a 30 naposra tervezett missziót, és a 25. napon a Szojuz visszatért a Földre. A kapszulához érő földi személyzet azonban holtan találta a három űrhajóst. A későbbi vizsgálat kiderítette, hogy egy szellőztetőszelep - melynek a visszatéréskor, mintegy 4 km-es magasságban kellett volna kinyílnia - működésbe lépett a Szojuz orbitális moduljának leválasztásakor, és a szkafandert nem viselő személyzet két percen belül megfulladt a dekompresszió miatt. 

A földi személyzet a Szojuz-11 legénységét próbálja újraéleszteni a földet érés után

A következő civil űrállomás (Zarja) fellövése kudarcot vallott, nem sikerült pályára állítani, majd következett az első Almaz űrállomás fellövése, Szaljut-2 név alatt. Az elnevezés taktikai húzás volt, hogy megtévesszék a nyugati megfigyelőket, miután a "civil" Szaljut és a kifejezetten katonai Szaljut (Almaz) űrállomások külsőre nagyon hasonlítottak (hiszen ugyanazt az Almaz testet használták).

Az eltérés természetesen belül volt a legfeltűnőbb: az Almaz többféle fotóberendezéssel, infravörös érzékelőkkel és rádióelektronikai felderítő berendezésekkel volt felszerelve. Azonban az első Almaz sem volt túl szerencsés. Valószínűleg az indító Proton hordozórakéta harmadik fokozatából származó törmelékek megrongáltak egy nitrogéntartályt, mely egy műszaki hiba-sorozatot indított el. Ez végül is oda vetett, hogy leesett az űrállomás lakóterének légnyomása, majd később a rádiókapcsolat is megszűnt az űrállomással. 

Készül a Szaljut-3

A következő Almaz űrállomás a Szaljut-3 nevet kapta, és 1974. június 25-én lőtték fel. Első személyzete a Szojuz-14-gyel július 4-én indult fel hozzá, és mintegy 15 napos, sikeres munka után tért vissza a Földre. A következő legénység a Szojuz-15-tel viszont műszaki hiba miatt nem tudott dokkolni, a hiba miatt pedig az űrállomásra tervezett következő utat is törölték. 1974 szeptember 14-én a Szojuz-14 legénysége által készített filmeket tartalmazó kapszulát kilőtték, amely ha sérülten is, de földet értek. A belsejében lévő filmanyag sértetlenül megúszta a kalandot, és a szovjet képelemzőkhöz kerültek.

1975 január 25-én a földi irányítás végül begyújtotta a Szaljut-3 rakétáit, hogy a világ első katonai űrállomása a Csendes-óceánba zuhanva megsemmisüljön - de előtte még egy utolsó katonai kísérletet is végrehajtottak vele. Az Almazra felszereltek egy hátrasiklás nélküli Nudelmann gépágyút, amellyel megvédhette magát egy esetleges amerikai támadó űrhajótól vagy űrszondától. Ezt a fegyvert tesztelték le 1975. január 24-én, és a jelentések szerint a célpont műholdat sikeresen megsemmisítették.

Az Almaz űrállomás által használt Nudelmann gépágyú

Az utolsó Almazt 1976 június 22-én indították fel, Szaljut-5 néven. Összesen 409 napig keringet a Föld körül, és ellátták egy radarberendezéssel is, amely segítségével a felhőkön keresztül is végezhettek megfigyeléseket. A Szojuz-21, Szojuz-22 és a Szojuz-24 személyzete sikeresen végrehajtotta feladatát a kéműrállomáson (a Szojuz-23 műszaki hiba miatt nem tudott dokkolni), és 1977 februárjában a filmkazettát tartalmazó kapszula biztonságosan földet ért.

A Szojuz-3 és a Szojuz-5 ugyanakkor bebizonyította, hogy a személyzettel ellátott kéműrállomás (noha hatalmas mérnöki teljesítmény) nem éri meg a ráfordítást, hiszen a kémműholdak olcsóbban és egyszerűbben képesek ellátni a feladatot. Éppen ezért a tervezett Almaz-2 űrállomáson félbehagyták a munkát, és később mint személyzet nélküli radarfelderítő-műholdakként használták fel.

Egy Jantar kémműhold oldalán látható a két visszatérő modul, amelyekben a film visszakerült a Földre

A nagy felbontású képeket készítő műholdak az Almaz program mellett nőttek ki. A Jantar és Orlets kémműholdak a filmkazetta-visszajuttatásos megoldással dolgoztak, előrelépést az jelentett, hogy több visszatérő kapszulát vittek magukkal, így működési időtartamuk kitolódhatott. Ez a megoldás azonban nem adta meg azt a stratégiai előnyt, amit elvártak tőle. A képek olykor csak napokkal, hetekkel később jutottak el az elemzőkhöz, márpedig így túl későn értesülhettek volna egy rakétaindításról, vagy éppen egy csapatösszevonásról. A megoldás a digitális képkészítés és adattovábbítás volt, ám a Szovjetunió e téren komoly lemaradásban volt, mivel a valós idejű digitális képkészítést nem tudták a megfelelő felbontás mellett biztosítani.

A szovjetek az 1980-es években az Araksz műholddal igyekeztek felzárkózni az USA KH-11 digitális adatközvetítésű műholdjához. Ez a folyamatos csúszások miatt elég lassan haladt. Az első ilyen műholdat 1997-ben, a másodikat 2002-ben bocsátották fel, de igen magas pályára, melynek a földközeli pontja 1500 km volt. Ilyen magas pályáról pedig nem lehet olyan szintű felbontást elérni, mint a KH-11 műholdaknál, így a becslések szerint felbontása legjobb esetben is csak 2 méter körüli lehetett.

Úgy tűnik, hogy az oroszok a nagy felbontású kémműholdak terén még hosszú ideig a film-visszajuttatásos megoldást alkalmazták. A megfigyelések szerint még a 2002-ben fellőtt, Kozmosz 2399 jelű kémműhold is ilyen technológiát használt, amit megerősít, hogy mindössze 4 hónapig volt aktív használatban, aztán visszairányították a légkörbe, hogy ott megsemmisüljön.  

Fantáziarajz a Helios-2A kémműholdról

Európában a kémműholdak terén a francia vezetésű Helios-program az 1990-es években bontott szárnyakat, és részt vállalt benne Spanyolország és Olaszország is. A Helios-1A és -1B műholdak felbontása 1 méter körüli, és 1995-ben illetve 1999-ben indultak. Az újabb Helios-2A műhold 2004 decemberében szállt fel. Képességei nem hivatalosak, de becslések szerint fél méter körüli felbontásra képes.

Az Izraeli Ofeq-5 kémműhold

Kémműholdakkal rendelkezik még Japán, amely 2003-ban két indítással összesen négy űrszondát akart feljuttatni, de a második indítás kudarccal végződött. Izrael már az 1980-as években beindította Ofeq elnevezésű kémműholdjait. A legújabb Ofeq 5 (és Ofeq 6, bár ez utóbbi fellövése kudarcot vallott) műholdja a hírek szerint már 0,8 méter körüli felbontással rendelkezik.

Kína az 1960-es évek végétől kísérletezik visszatérő kapszulás felderítő és kémműholdakkal, de a programot a politikai események, pénzügyi támogatás hiánya és technikai kudarcok hátráltatták. Ám még így is 1974 és 2004 között legalább 20 ilyen "tudományos" műholdat indítottak, melyből az utolsó 2004. október 15-én ért földet, egy Penglai nevezetű falucska egyik házát félig lerombolva.

Az egyik kínai kémműhold visszatérő egysége

Kémkedni azonban nem csak a látható fény, vagy az infravörös tartományban lehet. Már az 1960-as években mindkét szuperhatalomnál megfogalmazódott az igény egy nagy felbontású radarrendszer műholdra való telepítésére. A szovjetek már a 60-as évek végén kísérleti műholdakat lőttek fel, amelyek hatalmas radarberendezéseikkel megfigyelés alatt tarthatták a NATO országok haditengerészetét. A végső cél az volt, hogy a műholdas rendszer adatait a szovjet haditengerészet egységei valós időben megkaphassák, így már messziről képesek lennének csapást mérni rájuk.

A műholdak hatalmas energiaigénye miatt azonban a napelemek mint energiaforrás szóba sem jöhettek. A megoldást kis méretű nukleáris reaktorok jelentették, azonban az ezzel kapcsolatos problémák miatt az első széria még akkumulátorokat használt, de később teljesen áttértek a nukleáris energiaforrásra. A hírek szerint a rendszer olyan jól működött, hogy az 1982-ben, a Falkland-szigetek miatt kirobbant háború alatt a szovjet admirálisok végig pontosan követhették a Brit és az Argentin haditengerészet hajóinak mozgását. A nukleáris Pirsz rendszer azonban a Szovjetunió felbomlása előtt lapátra került, utódai, az US-P és US-PU már napelemeket használ energiaforrásként.

Almaz T1 radarfelderítő műhold (makett?) - jól láthatóak a hatalmas radarantennák a törzs oldalán

Az Egyesült Államok is felbocsátotta saját radar-műholdjait a Lacrosse programon belül (a negyediket 2000-ben). Szemben a szovjet megközelítéssel, ők nem folyamatos, csaknem az egész Földet felölelő tengerészeti megfigyelésre szánták, hanem nagy (kb. 1 méteres) felbontású radarképek készítésére, amelyet azonban nem zavarnak az időjárási körülmények, és akár felhőkön keresztül is képes feladatát elvégezni.

Egy Lacrosse radarfelderítő műhold végső felkészítése az indításra

Az Amerikai Haditengerészetnek is megvolt persze a saját felderítő műholdrendszere, a White Cloud. Ez egy nagy és három kisebb, alakzatban repülő műholdcsoport, és folyamatosan figyelték a szovjet haditengerészet által használt rádiófrekvenciákat. Ha valamelyik szovjet hadihajó használta a rádióját, a műholdak a háromszögelés elvét kihasználva bemérhették. Ezt a rendszert az 1990-es években váltotta le a sokkal nagyobb (és valószínűleg sokkal többre képes) SBWASS (Space-Based Wide Area Surveillance System).

A jövő harctere: a világűr II.

Alighogy az ember műholdakat lőtt fel az űrbe, rögtön elkezdte keresni a módját annak, hogy pusztíthatja el azokat.

A hidegháború alatt mind a Szovjetunió, mind az USA komolyan vette az űrháború lehetőségét, és igyekezett felkészülni rá. Az ellenséges műholdak elpusztítására szánt fegyverek csoportját angol rövidítése után ASAT-nak (Anti-Satellite, azaz műholdelhárító) nevezik. Az első ilyen kísérlet nagyon hamar, már 1959-ben megtörtént, mikor egy B-47-es bombázóról indított Bold Orion, illetve B-58-asról indított High Virgo rakétával (amelyek eredetileg repülőgépről indított ballisztikus rakéták voltak) megpróbálták eltalálni az Explorer IV. és V. műholdat.

Egy Bold Orion rakéta, a háttérben pedig az azt indító B-47-es bombázó

Az első esetben a rakéta mintegy hat kilométerrel eltévesztette a célt, a második esetben pedig 30 másodperccel az indítás után elvesztették a rakétát. Noha a kísérletek folytatódtak még egy ideig, komolyabb eredményt azonban nem értek el, így a repülőgépről indított elhárító rakéta mint megoldás egy időre lekerült a napirendről.

Alternatív megoldásként rakétákkal nagy robbanóerejű (akár több megatonnás) nukleáris tölteteket lehet feljuttatni, és felrobbantani az űrben. Ennek elektromagnetikus hatása hatalmas körzetben működésképtelenné tenné a műholdakat, tehát nem kell pontos találat. A megoldás hátránya, hogy minden műholdat érint a körzetben, válogatás nélkül.

A Nike Zeust ugyan sem rakétavédelmi, sem műholdelhárító feladatkörben nem állították rendszerbe, de sok tapasztalatot gyűjtöttek vele a későbbi rendszerekhez

Ezt a lehetőséget a Szovjetunió elvetette (noha tervek készültek több megatonnás robbanófejű változatokról is), de az Egyesült Államok első rakétavédelmi és műholdelhárító rendszere ilyen megoldást használt: a Nike Zeus DM-15S ballisztikus rakétaelhárító rakétán alapuló rendszer 1 megatonnás robbanótöltettel semmisítette (volna) meg a közeledő robbanófejeket.

Egy Thor LV2D indítás előtt

Miután sok különbség nem volt a robbanófejek és a műholdak elhárításának körülményei között, a Nike-Zeus rakéták műholdelhárító feladatkörbe való alkalmazását is tervbe vették. Egy program keretében 1962-ben tesztindításokat is végeztek, robbanótöltet nélkül.

Ezt a rendszert a Thor LV-2D váltotta fel 1964-ben, amelynek nukleáris töltetének hatásköre 8 km volt, és legfeljebb a Földtől 700 km-re keringő műholdak ellen lehetett bevetni. A Thor LV-2D rendszert azonban az 1970-es évek elején kivonták a rendszerből, mert túlságosan is körülményesen használható volt, továbbá volt nem elég rugalmas, hiszen két hét előkészítés kellett az indításhoz: a rakétákat és a robbanófejeket a Vandenberg légibázison tárolták, de az indítást a Johnson-atollról hajtották végre, ahova először át kellett szállítani és felkészíteni őket az indításra.

Az első, valóban működő ASAT rendszert a szovjetek rendszeresítették, ez volt az ISz-A (Isztrebitel Szputnyik - vadászműhold). Ez egy viszonylag nagy, 1,2 tonnás műhold, amely orbitális pályára áll, és az elsőtől a harmadik keringési periódusban közelíti meg a célpontot. A műhold kis manőverező hajtóművekkel rendelkezik, amelyek ideális pályára állítják az ISz-A-t. Amennyiben a célpont a megfelelő pozícióba került, a beépített robbanótöltet felrobban, és az űrszonda 12 nagy méretű repeszfelhőt hoz létre, ezek rongálják meg súlyosan a célt. 

ISz-A

1972-ben a SALT-I fegyverkorlátozási tárgyalások eredményeként az ISz-A kísérleteket felfüggesztették, de a fegyverrendszer hadrendben maradt. Az 1970-es évek második felében a vadászműhold fejlesztésen esett át, új fedélzeti rendszereket kapott, és ezeket 1976 és 78 között több tesztlövészeten ki is próbálták. 1982-ben újabb tesztlövészetekre került sor, amelynek célja a hosszú raktározás hatásainak vizsgálata - ezen tesztek eléggé lehangoló eredményt hoztak. Az ISz-A-t végül is az 1980-as években kivonták az aktív szolgálatból.

Rajz az elfogás utolsó pillanatáról: az ISz-A radarjával befogta a célpontot, majd a robbanótöltetek repesz-felhővé változtatják az elfogó műholdat

Az ISz-A esetében összesen 15 sikeres és 4 sikertelen elfogási tesztindítást hajtottak végre, a célpontok minden esetben előre fellőtt célszondák voltak. A tesztek folyamán ugyanakkor fény derült egy az alkalmazást érintő komoly hátrányra: rengeteg űrtörmelék keletkezik, amely veszélyt jelenthet a saját műholdakra és űrhajókra is. Utódja a feltételezések szerint az ISz-MU lett, amely az ISz-A továbbfejlesztése, de ennél többet nemigen lehet tudni róla. Szintén fejlesztés alatt volt egy MiG-31D által a levegőből indított ASAT rakéta, hasonló, mint az amerikai ASM-135A.

A MiG-31D, amely a szovjet ASAT rakétát indította volna

Az ASM-135A egy légi indítású ASAT rakéta, amelyet egy F-15-ös vadászgép törzse alól indítottak. A program még az 1970-es évek elején F-106-os vadászgépre telepíteni szándékozott SPIKE rendszer utódja volt. A műhold pályája alapján egy számítógép kiszámolta, hogy az F-15-ösnek milyen szögben és mikor kell emelkednie, hogy az ASAT rakétát a legjobb pillanatban indíthassa, és az adatokat a pilóta előtt kijelzőre vetítették. A pilótának csak követnie kellett az utasításokat, és a rakéta a megfelelő pillanatban elindult.

A kétfokozatú rakéta juttatta az űrbe az MKV-t (miniature kill vehicle, kb. miniatűr gyilkos jármű), amely infravörös érzékelőjével irányította magát a műholdra, és a szükséges pályakorrekciókat a körben elhelyezett apró rakétahajtóművekkel hajtotta végre. A cél elpusztítása egyszerű ütközéssel történt.

ASM-135A az indító gép, egy F-15A hasa alatt

Az ASM-135A esetén több tesztindítás is volt, ebből egyet érdemes kiemelni: 1985 szeptember 13-án egy ASM-135A-val sikeresen elpusztították a Solwind P78-1 gamma-sugárzást figyelő műholdat. Az esemény felháborította a kormányzati hatóságokat, mivel a teszt egyértelműen sértette a Szovjetunió és az USA közötti megállapodásokat (noha azt mindkét fél megsértette már korábban). De még jobban felháborította a tudósokat, mert a Solwind műhold ugyan már hivatalosan befejezte a küldetését, de még működött, és hasznos adatokat sugárzott le a Földre. A magas költségek és politikai okok miatt azonban a kongresszus 1988-ban megvétózta az ASM-135A rendszerbe állítását.

A leoldás pillanata

Ugyanakkor nem csak a földről vagy a levegőből indított rakétákkal lehetséges az ellenséges űreszközök elpusztítása, sőt! Az 1960-as években inkább az ember vezette vadászűrhajók tervei találtak utat maguknak a katonai költségvetésben, de ezek mindegyike kudarcot vallott, miután túlságosan is bonyolult és ezáltal drága megoldásnak bizonyultak.

Az ellenséges műholdak elpusztítására szánt ember vezette eszköznek az Egyesült Államok légiereje a Gemini programot választotta. A Blue Gemini a sikeres Gemini-Agena dokkolásból profitált: a már rendelkezésre álló technológiával a katonai Gemini változat egy korábban fellőtt és már az űrben keringő fegyverplatformhoz dokkolt, majd ezután megkezdhette a vadászatot rakétáival. Érdekesség, hogy a légierő nem szerette volna, ha közösködnie kellett volna a haditengerészettel, akik a visszatérő Gemini űrhajókat a tengerből kihalászták, ezért a Blue Gemini siklóernyőket és három csúszótalpat kapott, hogy a szárazföldön landolhasson.

Ed White 1965-ös űrsétája. A korai elképzelésekben még az szerepelt, hogy egy űrséta folyamán vizsgálják, és adott esetben semmisítik meg a célpontot

A Gemini program keretében vizsgálták a lehetséges katonai felhasználás lehetőségét is. A Gemini 4 útja folyamán először a gyorsítórakéta utolsó fokozatán gyakorolták a másik űrbéli objektum megközelítését és megfigyelését, majd fényképezőgépeikkel a Földről rengeteg képet készítettek. Végül pedig Ed White az első amerikai űrsétát végezte el, amely abból a szempontból volt érdekes, hogy az első tervek szerint egy űrséta folyamán vizsgálták volna meg a szovjet műholdakat.

Fantáziarajz a Blue Geminiről és fegyverplatformjáról

A Légierővel konkuráló Haditengerészet is érdeklődött a védelmi minisztériumon keresztül egy saját katonai űrhajó iránt, amely képes az ellenséges műholdakat megvizsgálni, és szükség esetén elpusztítani. A Grumman cég tanulmányt készített, hogy az Apollo Holdra szálló egység átalakított változata mennyire használható ebben a feladatkörben. A műholdat manipulátorkarok segítségével lehetett volna befogni, ha pedig az elpusztítására lenne szükség, az egyik megoldás szerint hátrasiklás nélküli ágyúval kartácslövedéket lőtték volna, amely kicsi, de nagy tömegű golyókkal rongálta volna meg a műholdat.

Alternatív megoldásként egy festékszóró is felmerült: fekete festék alkalmazása esetén a műhold optikai eszközei megvakulnak, napelemei használhatatlanná válnának, és az energiától megfosztott műhold egyszerű űrszemétté degradálódott volna. Sem a Blue Gemini, sem a katonai Holdkomp-változat nem valósult meg, leginkább a magas költségek miatt.

A szovjet vadászűrhajók nyitánya a Szojuz-P volt. Ez egy korai alap Szojuz űrhajó, amelynek kétfős személyzete egy űrséta során vizsgálhatta volna meg az célpont amerikai műholdakat, majd az eredménytől függően elpusztíthatták vagy visszahozhatták az érdekesebb fedélzeti rendszereit a Földre további vizsgálat céljából. Ezt a megoldást azonban gyorsan elvették, ugyanis felmerült annak a lehetősége, hogy a műholdakra önmegsemmisítőt szereltek, hogy a hasonló kísérleteket megakadályozzák. A szovjet műholdakon valóban voltak ilyen önmegsemmisítő robbanó szerkezetek, és azt feltételezték, hogy az amerikai műholdak is el vannak látva hasonlóval.

Egy vázlat a Szojuz P feltételezett kinézetéről

A problémára a következő megoldást találták: a Szojuz orbitális modulját elhagyták (amely a Szojuz-P-nél zsilipként szolgált volna), és a jármű orrába nyolc kis méretű rakétát helyeztek el. A célpont űrszonda megvizsgálása ez esetben csak optikai módon történt volna, majd mintegy egy kilométeres távolságból indíthatták a műhold elpusztítására szolgáló rakétát. A Szojuz-PPK végét az jelentette, hogy az 1960-as évek közepén túlságosan is nagy volt a Szojuz program lemaradása, és nem pazarolhatták az erőforrásokat ilyen célra, hiszen a Holdra szállás elérése lett az elsődleges cél.

A Szojuz PPK az Orbiter űrszimulátor egyik modjában - az orrán láthatóak a célpont megsemmisítésére szolgáló rakéták

Az 1967-ben azonban az űrvadászok számára látszólag véget jelentő, a világűr békés célú felhasználásáról szóló ENSZ egyezmény született, illetve az 1969 és '72 között zajló SALT-I fegyverzetkorlátozási tárgyalások egyik záradékában kölcsönösen megegyeztek a másik fél műholdjainak űrbéli azonosításának tiltásáról. No persze az ilyen egyezmények sajnos legtöbbször nem érik el a kívánt hatást: mindkét szuperhatalom titokban újabb és újabb lehetőségeket vizsgált meg, újabb és újabb terveket dolgoztak ki.
A szovjetek például a Spiral program keretében egy, a korábban már ismertetett Dyna-Soarhoz hasonló katonai mini-űrrepülőgépen dolgoztak. A rendszer három fő elemből épült fel: az első fokozat egy hidrogén-üzemanyagot felhasználó hiperszonikus repülőgép volt (az elnevezése: 50-50), amely hagyományos kifutóról emelkedett fel a levegőbe. Ez 28-30 km-es magasságba emelkedve és a hangsebesség hatszorosára gyorsítva engedte volna útjára terhét. Ez egy 8,8 tonnás, egyszemélyes űrrepülőgép (melynek jelzése: 50) volt egy gyorsítórakéta orrán, a gyorsítórakéta pedig 130-150 km-es, Föld körüli pályára állította az űrrepülőt. 

Fantáziarajz a teljes Spiral géppárról, a hiperszonikus indítógépről és a hátáról indított űrrepülőgépről

A Spiral hasznos terhe lehetett fotó- vagy radarfelderítő felszerelés, űr-föld (nukleáris) fegyverek az ellenséges Földi célpontok elpusztítására, illetve adott esetben űr-űr rakéták az ellenséges műholdak, vagy adott esetben űrhajók leküzdésére. A hasznos teher felderítő feladatkörben 500 kg, harci feladatkörben legfeljebb 2000 kg lehetett. A csapásmérő változat egy 1,7 tonnás rakétát vitt volna magával, mely az ellenséges repülőgép-hordozó flottacsoportok ellen volt bevethető. A célpont pozícióját radarfelderítő műholdak mérték volna be, az adatokat műholdas adatkapcsolat segítségével juttatták volna el az űrrepülőgépnek, és a pilóta ezek alapján indította volna a megfelelő időben a (feltehetően nukleáris robbanófejű) rakétát. Alaposan kidolgozott, igen ambiciózus terv volt ez a maga idejében (még az 1960-as években járunk!). 

Makett a Spiral program űrvadászáról

Az űrvadász verziójának két változata volt tervbe véve. A rövid hatótávolságú változatnak hat darab, egyenként 25 kg-os rakétája volt. A célt 3-5 km-re meg kellett közelíteni, majd a pilóta egy 50x-es nagyítású távcső segítségével azonosíthatta a célpontot, és rakétáival megsemmisíthette. A nagy hatótávolságú változat esetén nagyobb, 170 kg-os, mintegy 350 km-es hatótávolságú rakétája volt és optikai érzékelőjével fogta be és követte a célpontot. Mindkét változat legfeljebb 1000 km-es magasságban keringő, az űrvadász pályájától maximum 10°-os pályaszög-eltérésű célpontok elfogására volt képes.

A Spiral számára tervezett űr-űr rakéta vázlata. Nincs igazán klasszikus rakéta formája, hiszen az űrben nincs jelentős légellenállás, ami miatt szüksége lenne rá

A Spiral program az 1970-es évek elején elvesztette a politikai, illetve emiatt pénzügyi támogatottságát, de a légköri repüléshez való tesztgépek elkészültek, és az 1970-es évek közepén Tu-95KM bombázóról leoldva őket több kísérleti repülést végeztek. A MiG-105 jelzéssel készült gépekből csak a 105.11 repült, mely a hangsebesség alatti repülési kísérletekhez készült. A program 1978-ban ért véget teljesen, mikor a 105.11 egyik tesztrepülésén a rossz látási viszonyok miatt elég keményen ért földet. Noha a sérüléseit kijavították, többé nem repült.

A MiG-105.11 az egyik tesztledobás után

A MiG-105.11 ma egy Moszkva melletti múzeum ékessége

A szovjet űrtervek között kétségkívül a legfélelmetesebbek a hatalmas katonai űrbázisok voltak. Már gyakorlatilag az első űrállomástervek között szerepeltek ilyenek, különféle feladatokra, az egyszerű megfigyeléstől a nukleáris csapásmérő fegyverek hordozójáig merült fel használatuk. A háttérben valószínűleg a katonai vezetés figyelmének felhívása volt, hiszen az ő anyagi támogatásuk nélkülözhetetlen volt a tervezőirodák számára. Így aztán az 1950-es évektől kezdve folyamatosan készültek a különféle elképzelések a katonai űrbázisokra, természetesen felfegyverzett változatokban is.

Az egyik első ilyen az OS-1 volt, amelyet nukleáris fegyverekkel szereltek volna fel. A 75 tonnás űrállomáson hat fős személyzet szolgált volna, és több Szojuz is dokkolhatott volna rá egy időben. Az OS-1 terveit többször is módosították, majd az 1970-es évek elején elvetették.

Vázlatos rajz az egyik OS-1 űrállomásról

A KSz volt talán a szovjetek legambiciózusabb programja. Központi eleme a Szaljut-űrállomásokon alapult, amelyhez saját meghajtással rendelkező űrbárkák dokkoltak. Ezek az űrbárkák feltehetően a Buran űrsiklóhoz hasonlóan néztek volna ki, de szárnyak nélkül. Feladatkörükben nem szerepelt a Földre való visszatérés, ellenben különféle nukleáris és hagyományos fegyverekkel képesek lettek volna a Föld felszínén vagy az űrben lévő bármilyen célpont ellen csapást mérni. A 450 tonnás szuperállomás nagy szerencsénkre sohasem valósult meg.

Fantáziarajz a KSz űrállomásról és az űrbárkákból

Az 1970-es években mind az amerikai légierő, mind a haditengerészet saját űrvadászon dolgozott. A haditengerészet aggódott a szovjet tengerészeti megfigyelő radarműholdak miatt, ezért megkezdte az ezek elpusztítására szolgáló egyszemélyes űrvadászgépe fejlesztését.

Fantáziarajz az Amerikai Légierő egyik 70-es évek űrvadászgép-programjáról

A járművet egy tengeralattjáróról indított Poseidon ballisztikus rakéta, vagy egy szárazföldről indított MX Peacekeeper ballisztikus rakéta, illetve esetleg egy Boeing 747 alól indított rakéta jutatta volna az űrbe. A 4,5 tonnás gépben a nem volt túlnyomásos pilótafülke. A pilóta űrruhában ült, és az első elképzelések szerint a fellövés, illetve a visszatérés alatt a járműbe visszahúzódott volna, míg az űrben egy ajtón keresztül a sisakját kidugva irányította volna a járművet.

Korai elképzelések a Space Cruiserről

A Space Cruiser program elvileg az 1970-es évek közepén szűnt meg létezni, mivel a Pentagon utasítást kapott arra, hogy az űrbéli katonai feladatok ellátására a NASA fejlesztés alatt álló űrrepülőgépét kell használnia. Ettől függetlenül a fejlesztés az 1980-as évek elején is folyt, annyi változtatással, hogy ezekből az űrvadászokból az űrsikló vitt volna fel több darabot a rakterében, majd az űrben kiengedte volna őket, ahol legfeljebb egy napos küldetés után mindegyik külön tért volna vissza a Földre.

1. Villátlan vagány

A norvég Olli Erkkilanál valószínűleg azok a bizonyosak elmentek otthonról, mert józan embernek meg sem fordulna a fejében, hogy első villa nélküli chopper bringát építsen. Ám szerencsére vannak azok a fajta őrültek, akiknek bármit mondhatnak az iskolában, keresztülviszik, amit kitaláltak. A képek önmagukárt beszélnek és ha bárkinek kétsége lenne afelől, hogy a Forkless képes a közlekedésre, íme egy videó bizonyítékul: