SZEMLÉLETMÓDOK

SZEMLÉLETMÓDOK

Mi a baj a kormeghatározással?

2010-01-25 13:37 hétfő Vértől csöpögő kézzel írom ezt a bejegyzést, vért maszatolok szét a billentyűzeten – súlyos sebet ejtettem >az előző bejegyzésben< a szent tehénen. Legyünk kegyesek, és vágjuk el a torkát végre – ebben a kiegészítő bejegyzésben leírom, miért nem tudhatjuk a Föld és az egyes földtörténeti rétegek korát. Mint az előző bejegyzésben már leírtam, a rétegek korát az „index fosszíliák” kora alapján állapítják meg, mindennemű fosszília korát pedig az alapján, melyik rétegből származik. A tudomány nem tudja elkerülni a körkörös hivatkozást a kormeghatározásnál, a radiometrikus kormeghatározásnak ebben vajmi kevés szerepe van, a rétegek korát már a XIX. században megállapították, Darwin olykor évszázadra pontos értékeket is bemondott, hasraütésre. Persze felfoghatjuk Lyellt, Darwint és XIX. századi követőiket zseniális látnokoknak is, akik pusztán teória segítségével pontosan megjövendölték az egyes rétegek abszolút korát, majd a modern technika később empirikus bizonyítékot szolgáltatott mindehhez: a radiometrikus kormeghatározással. A helyzet azonban az, hogy ezek a kormeghatározási módszerek csak elméletben működnek, gyakorlatban nem. Anomáliás, a feltételezett kortól messze eltérő értékeket adnak vissza – mindjárt meglátjuk, hogy miért. Először is szögezzünk le valamit, mielőtt az anomáliás értékek heves letagadása megindul: az ilyen értékek hiánya, tehát az, hogy egy adott csontváz minden darabja minden laborban azonos értéket ad vissza, önmagába nem számítana bizonyítéknak a kormeghatározás működőképességét illetően – ahogy az sem, hogy minél mélyebbre ásunk, annál magasabb értékeket kapunk. A konzisztens és a korrekt között ugyanis óriási különbség van! Ha én egy olyan vonalzóval méregetek tárgyakat, amelyen 1.3 valós mm van feltüntetve „1 mm”-ként, minden egyes alkalommal, mikor megmérek egy 10 cm-es tárgyat, 7,7 cm-t fogok eredményül kapni, 20 centis tárgyakra pedig 15,4 cm-t. Konzisztensek az értékek, ez nem jelenti azt, hogy helyesek, és a vonalzóm jól működik. Hogy működik a radiometrikus kormeghatározás? Gyakorlatilag az összes formája azon alapul, hogy bizonyos instabil izotópok felezési ideje ismert, így az izotóp és a bomlástermék közötti arány megmutatja, hogy a folyamat mikor kezdődött el. Nagyszerű, azonban: 1. Számú probléma: az izotópok felezési idejét empirikus úton mutatták ki, vagyis méréseket végeztek, s a mérések konzisztens értékeket adtak vissza – ebből vonták le a következtetést, hogy a felezési idő állandó. Ez olyan, mintha próbálgatásos módszerrel akarnám bebizonyítani, hogy két szám összege mindig páros lesz (hm, lássuk csak, 11+5, 2+4, 8+120, 51+37, 62+2, 469+55, végtelenségig folytathatnám), figyelmen kívül hagyták azokat a környezeti tényezőket, amelyek a bomlás sebességét befolyásolhatják, s amelyek vélhetően minden mérési kísérletnél azonosak voltak – azonban nem tudhatjuk, hogy az elmúlt több százmillió évben különböztek-e, csak feltételezzük, hogy nem. Ilyen pl. a Nap által kibocsátott röntgen és ultraröntgen frekvenciájú sugárzások hatása a radioaktív folyamatokra. A >rádió 6. adásában< beszéltünk róla, hogy a Nap spektrumja emberi léptékkel mérhető időn belül is változik – mit mondjunk akkor több százmillió évről? A valós helyzet az, hogy az instabil izotópok bomlása „véletlenszerűen” történik. Mivel nagyon-nagyon sok van belőlük egy vizsgált mintában, így a statisztikai várható érték nagyjából stabil. (Várható érték: egymillió pénzfeldobásból nagyjából félmillió írás, félmillió fej lesz.) Azonban a véletlen azt jelenti, hogy olyan jelenség, amelynek az okozója nem ismert, így aztán pláne nem tudhatjuk, milyen fizikai hatások befolyásolhatják ezt, mi késztetheti arra az instabil izotópot, hogy azt mondja: na én most hirtelen felbomlok… Ennek megfelelően már nem meglepő, hogy >felfedezték<, a felezési idő egyáltalán nem olyan megbízható geológiai óra, mint hitték…(Aki az ICR-t elfogultnak/szavahihetetlennek tartja, megnézheti a Science ott hivatkozott pénteki számát is, bár azt nem lehet csak úgy ingyen elérni a neten.) De tegyünk úgy, mintha a felezési idő állandó lenne, és menjünk tovább. A hosszú távú (több százmillió, milliárd évre használható) kormeghatározási technikák közül a legmegbízhatóbbak az uránium-ólom és a kálium-argon kormeghatározás. A 238-as tömegszámű uránium radioaktív bomlással 206-os ólmot ad, felezési ideje 4470 millió év körül van. (Ezt valószínűleg nem ülte végig senki, hanem pár napig/hétig figyelték a bomlást, és feltételezték, hogy az mindig is ilyen gyors volt/lesz.) A cirkónium kőzetek (ZrSiO4) formálódásakor az ólom kiválik, így, ha ólmot találunk benne, az csakis az urán bomlása által jöhetett létre időközben – a kőzet megszilárdulásakor az ólom mennyisége 0 volt, így tudjuk, mikor szilárdult meg a kőzet, ha összehasonlítjuk az urán és ólom arányát. Logikus, tudományos, nagyszerű. 2. Probléma: Ez a módszer automatikusan feltételezi, hogy a Föld kérge megszilárdulás útján jött létre. Ezzel kapcsolatban lehet a polonium buborékokról anyagokat keresgélni, olvasgatni – lényeg a lényeg, ez csak egy sántikáló feltételezés. De tegyünk úgy, mintha a Föld minden kőzete folyadékból szilárdult volna, és menjünk tovább. Nézzük a kálium-argonos kormeghatározást, egy tipikus esetét annak, amikor tudjuk, hogy egy kőzet vulkanikus tevékenység eredménye! A kálium-argon módszer lényege, hogy a 40-es kálium 1248 millió éves felezéssel átalakul 40-es argonná és 40-es kalciummá. Ebből az argon az érdekes számunkra, hiszen az gáz, méghozzá nemesgáz, tehát megkötni sem fogja tudni semmi – gáz formájában marad, egészen addig, amíg a kőzetet meg nem olvasztjuk. Ekkor a folyadékból elillan, és a 40Ar mennyisége lenullázódik. A megszilárdulást követően a folyamat így nulláról kezdődik: a 40K és 40Ar arányából kiszámolható, mióta létezik szilárd formában az adott kőzet. 3. Probléma: Ez a módszer tesztelhető azáltal, hogy ember által ismert és megbízhatóan dokumentált időpontokban (az elmúlt 2-3 ezer évben) történt vulkánkitörésekből származó kőzeteket vizsgáljuk vele. Ha így teszünk, kiderül, hogy nem működik. Ugyanis, bár az argon elvileg távozik, gyakorlatilag nem – >többlet-argont tartalmaz< rengeteg vulkanikus kőzet. Akár van rá magyarázat, akár nincs, ez tény, ami az argonos kormeghatározásokat (az első két problémát figyelmen kívül hagyva is) használhatatlanná teszi: A többletargontól a K/Ar arány csökken, és a kőzet korát nagyságrendileg túlbecsülik. Hasonlóan, a geológusok egyes lelőhelyeken többlet-ólmot találtak cirkónium kőzetekben is, tehát ez a probléma az urán-ólom módszerre is kiterjed – és „korrekciós értékek” megállapításával küszöbölték ki, vagyis gyakorlatilag olyan szorzókkal, amelyeket egyedül az a szándék határozott meg, hogy a módszer továbbra is működőképesnek lássék. De tegyünk úgy, mintha az argon mindig nullázódna vulkánkitörésnél, és menjünk tovább. 4. Probléma: Sok esetben nem csak az argon, a kálium mennyisége sem úgy alakul, ahogy azt szeretnénk. A mérési módszert tufára is alkalmazzák, amelyből hiányzik a szilárd lávaszerkezet, „szivacsos” jellegű, gyorsan erodálódó kőzet, és a víz kimoshatja belőle a kálium egy részét. Ettől a K/Ar arány megintcsak alacsonyabb lesz, amely szintén irreálisan magas korok megállapításához vezet. A kormeghatározás „gyengeségének” egyik tipikus és tudományos körökben meglehetősen közismert példája a KNM ER 1470 esete. 1968-ban Richard Leakey ásatásokat kezdett a KBS tufarétegen (Koobi Fora 105-ös parcella, FxJj1 lelőhely). A kőzet korát 212-230 millió év között állapították meg K-Ar kormeghatározással. Azonban 1972-ben maga Leakey fedezte fel a KBS tufa alatt a KNM ER 1470 koponyát, amelyet természetesen idővel „evolúciós láncszemnek” minősítettek, és az embertípust, amelyhez tartozott, „Homo Rudolfensisnek” nevezték el. Csakhogy van egy kis probléma: ha a KBS tufa alatt találták, 212 millió évnél idősebbnek kell lennie! Természetesen a valószínűbb magyarázat az volt, hogy a kőzet korát rosszul állapították meg, így újradatálták 1,89 millió évre, miután sikerült egy olyan mérési eredményt találni, amely összhangban volt a darwinista elképzeléssel. A szénizotópos kormeghatározás A szénizotópos kormeghatározás, bár csak néhány ezer (legfeljebb pár tízezer) évre pontos, különösen megbízhatónak számít, ugyanis ebbben az esetben ismert, megfigyelhető és mérhető folyamat eredményeként jön létre az instabil izotóp, amely viszonylag rövid – ezért elég pontosan mérhető – felezési idővel rendelkezik: 5730 év. A 14-es tömegszámú szénizotópról van szó, amely a stabil 14N-ből (természetes nitrogén) jön létre, külső hatásra. Ez a külső hatás elsősorban: a „kozmikus sugárzás”. A kozmikus sugárzás neve megtévesztő, mivel itt valójában egy állandó részecskefolyamról van szó: nagyrészt protonok, kisebb részt teljes hélium atomok, valamint egyéb atommagok és elektronok jönnek a világűrből. Itt igen nagy energiájú részecskékről beszélünk, összehasonlításképpen: egy részecskegyorsító által indukált 1-10 TeV energiánál számilliószor nagyobb, 1020 eV körüli értékről. Ezek tehát géppuskaként lyuggatják keresztül a szilárd anyagot – ez fontos lesz később. Forrásuk: a csillagok, tehát a Nap is. De nem kell aggódnunk a géppuskatűz miatt – bár egyesek szerint a bőr öregkori ráncosodását ez okozza –, idelent a légkör, a Föld mágneses tere és a napszél együttes védelmét élvezzük. A Nap tehát gerjeszti és csillapítja is ezt a „sugárzást”. A napszél jóval kisebb energiájú és mágnesesen töltött részecskékből van, amelyek segítenek a Föld mágneses terének ezen részecskék lelassításában. A légkörbe érve azután nekiütköznek a nitrogén- és oxigénmolekuláknak és szétbomlanak pionokra, kaonokra és egyéb szubatomi részecskékre, valamint tényleges elektromágneses sugárzásra (gamma és annál magasabb frekvenciák). A nagyobb atommagok azonban egész protonokat is „szülhetnek”, amelyek már kisebb sebességgel haladnak tovább, így nagyobb eséllyel haladnak át a légkörön, s csak egy szilárd testben fognak megállni – ez szintén fontos lesz mindjárt. És természetesen ezek az ütközések hozzák létre a stabil 14N-ből a kormeghatározáshoz használt 14C-t. A legtöbbször, amikor a szénizotópos kormeghatározást megmagyarázzák, nem ismertetik ilyen részletesen a folyamatot, pedig fontos ilyen mélységében megérteni, hogy lássuk, miért nem működik. A 14C tehát folyamatosan termelődik a légkörben, ugyanakkor folyamatosan bomlik is, hiszen instabil. Hogy hány darab 14C atom termelődik egy másodperc alatt, az (elvileg, az egyszerűség kedvéért) állandó, azonban minél több van belőle, annál több bomlik el egy másodperc alatt – így, amikor ez a szám eléri a termelődés számát, egy egyensúlyi helyzet áll be, és onnantól a 14C mennyisége a légkörben állandó. A 14C úgy viselkedik, mint egy „igazi” szénatom, reakcióba lép az oxigénnel, CO2 lesz belőle, amelyet a növények belélegeznek, beépítenek saját testükbe, az állatok pedig megeszik őket és egymást – így az egyensúlyi helyzet beállta után idővel minden élőlényben a 14C koncentráció konstans lesz. Egészen addig, amíg meg nem hal, abba nem hagyja a légzést és a táplálkozást, így nem juthat a szervezetébe újabb 14C, hanem csak a meglevő fog bomlani, 5730 évente feleződni. Így a 14C mennyisége megmutatja, milyen régen halott egy élőlény. Problémák: Nem tudjuk, a múltban milyen mennyiségű és összetételű volt a kozmikus sugárzás. Erre vannak becslések, amelyeket számításba vesznek – de nincsenek konkrét és tudományos precizitással használható adatok. Honnan lennének? Nem tudjuk, a múltban a napszél milyen erős volt. Nem tudjuk, a Föld milyen idős (lásd fentebb), sem azt, hogy létezése során mindig azonos lett volna a légkörének összetétele (sőt, tudjuk, hogy ez nem így van), így nincs valós okunk feltételezni, hogy az egyensúlyt elérte volna a Föld. Amikor a kormeghatározás ezen módját feltalálták, már réges-régen vitán felül álló, elfogadott „tény” volt, hogy a Föld több milliárd éves, ma ismert légköre sok százmillió éve állandó, így ezzel a problémával nem foglalkozott senki. Annak ellenére, hogy mérési eredmények szerint a légkör 14C koncentrációja enyhén növekedett az elmúlt évtizedekben, holott csökkenie kellene az emberi tevékenység következtében (a fosszilis energiahordozókból származó szén-dioxidban sokkal kevesebb a 14C). Az élőlényekben konstansan jelen lévő szénatomok (nem lélegzünk ki naponta több kilónyi szenet, ugye) körében a 14C koncentráció csak csökken, és a húsevés nem növeli – vagy nem jelentősen –, hiszen valódi légköri 14C-t csak a növényeken keresztül nyerhetünk. Ezért az állatok 14C koncentrációja mindig kisebb lesz a légkörinél… Illetve lenne, ha az élőlények testében nem zajlana nagyon kis mennyiségű átalakulás. A kozmikus háttérsugárzás protonjainak töredékrésze eljut hozzánk (lásd fentebb, az „ez fontos lesz” részeket). Ez az átalakulás pedig a természetben teljesen fedetlenül maradó holttestekben a halál után is folytatódik, mivel az élő szervezetben elég jelentős mennyiségben találhatóak nitrogénatomok. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy egyes, a mérhető tartományon kívül eső frekvenciák is közre játszhatnak-e az átalakulásban, azt pedig főleg nem, hogy a 14C bomlását elősegítheti vagy gátolhatja-e valamilyen nem ismert fizikai tényező. (Amint az az 1. sz. problémánál már szóba került.) Mindezek fényében megállapítható: nem csoda, hogy nem mindig működik jól ez a metódus. Ez csak egy kis ízelítő volt, rengeteg anyagot lehet találni az Interneten, pro és kontra, azt hiszem, elég sok adatot, keresőszót írtam ebbe a bejegyzésbe, amelynek mentén el lehet indulni…

Mi a baj az evolúcióval? (javítva)

2010-01-19 19:58 kedd Korábban emlegettük már az evolúció-elmélet helytelen, hiányos és pontatlan, csalóka voltát, itt az ideje, hogy végre tisztázzuk: miért nem fogadjuk el a darwinizmust? I. Az evolúció története Az evolúcióelmélet alapjait a közhiedelemmel ellentétben nem Charlie Darwin rakta le. Már az ókorban is léteztek „szinogenetikus” elképzelések, tehát a különböző típusú élőlények közös származásáról szóló filozófiai tételek. Természetesen ezek nemigazán „genetikai” származást vagy rokonságot jelentenek, hiszen a modern genetika alapjait csak Mendel rakta le a 1865-ben. Sokkal inkább az „asztrális szimpátia” elvére épültek, amely a természet okkultista szemmel történő tanulmányozásából fakadt. (Az ókorban és a kora középkorban minden tudós okkult beavatott is volt.) Az evolúció és a közös eredet modern megközelítése, amelyet darwinizmusnak is hívnak, – nagyon meglepő módon – egy titkos társaságtól eredeztethető, amelyet Lunáris Körnek neveztek. Ennek tagja volt Erasmus Darwin, Charlie nagypapája, aki 1796-ban elsőnek fogalmazta meg részletesen az evolúció menetének mai elképzelését, faszerkezet-jellegű hierarchiát tulajdonítva az élőlények típusainak, s egyetlen közös szó szerinti őst feltételezett. Nézeteit a korabeli (akkor még keresztény) tudósok nagy része nem fogadta el. A társaságnak mellesleg szintén tagja volt Benjamin Franklin, valamint – ami a lényeg – egy James Hutton nevű skót polihisztor, akinek a nevét nem különösebben jegyezte fel az utókor (legalábbis a tankönyvekből valahogy rendre kimarad szegény), pedig ő állt elő az ötlettel, hogy a Föld több millió éves (akkor még csak annyi volt; Kent Hovind kiszámolta, hogy a tudósok percenként 41 évet öregítenek bolygónkon). Elmélete, a „plutonizmus” felváltotta a korabeli „neptunizmust” (amely alátámasztotta a fiatal Föld elképzelést s a vízözönről szóló, minden vallásban jelen lévő történetet), megosztotta a tudomány világát, s utat nyitott Charles Lyellnek. Charles Lyell egy skót jogász volt, tudományos végzettsége nem volt, bár végigülte William Buckland néhány ásványtan óráját 1816-ban, majd 1821-ben Robert Jameson szemináriumát (mindkét tudós Hutton lelkes híve volt), s ez „különös módon” feljogosította arra, hogy a Londoni Geológiai Társaság titkárává váljon 1823-ban. 1830-ban már geológia professzor volt a Londoni Királyi Főiskolán (lehet, hogy az intézménynevekre és könyvcímekre nem az általánosan elfogadott fordítást használom, de angol szakirodalomból dolgozok, a magyar szokás szerint sovány, pontatlan – marxista újradoktrinálás – és nehezen hozzáférhető), és megjelentette a Geológia Alapelvei című könyvét, amely mérföldkő volt mind a geológia, mind az evolúciós biológia történetében. Ebben pontosan meghatározta az egyes geológiai rétegek korát, „bebizonyítva”, hogy a Föld – immár – több százmillió éves, s az egyes rétegek egyes földtörténeti korokból származnak, ahogy azt ma a világon minden iskolában tanítják. A különböző rétegekben pedig különböző fejlettségű állati fosszíliák találhatóak, s ez geológiai bizonyíték: az evolúcióra. Hogy mindezt Lyell honnan vette, rejtély. 98 évvel járunk azelőtt, hogy a Geiger-Müller számlálót feltalálták volna, a radiometrikus kormeghatározás módszerei pedig csak a XX. század derekán kezdtek megjelenni. Lyell egyszerűen saját korának mérhető geológiai folyamatait (elsősorban a vulkanikus tevékenységet) lineárisan visszaszámolta a múltra, abból kiindulva, hogy több millió (sőt, százmillió) évvel ezelőtt is pontosan ugyanígy zajlottak ezek a folyamatok. A modern geológia ezt az elképzelést réges-régen megdöntötte: emlékezzünk a különböző földtörténeti korok különböző folyamataira, először a röghegységek, majd a lánchegységek jöttek létre; ahogy a földköpeny egyre hidegebb lesz, a vulkanikus tevékenység csökken – minderről Lyell még semmit sem tudhatott! Azonban a geológiai rétegekről szóló meséjét a mai napig nem kérdőjelezte meg a „hivatalos tudomány” – főleg azért, mert a darwinizmus legfőbb „bizonyítékáról” beszélünk. Lyellnek ugyanis volt egy jóbarátja, akit Charles Darwinnak hívtak. Az ő életútja és munkássága elég közismert és rengeteg anyagot lehet találni róla az Interneten is, tehát erre most ne térjünk ki. A lényeg az, hogy Lyell nézetei és könyve lassan felőrölték előbb a Biblia hitelességébe, majd Istenbe vetett hitét; bár ő maga nem így vallott a nyilvánosság előtt, de a Beagle fedélzetén írott útinaplója erről tanúskodik. Kutatásainak eredményeiben Lyell és saját nagyapja elméleteinek bizonyítékát látta, s elkezdett dolgozni a saját, „pontosított” evolúció-elméletén. Azért az ő nevéhez fűzi a populáris tudomány az evolúciós biológia kezdetét, mert tőle származik a mutáció és természetes szelekció gondolata, amelynek segítségével már pontos magyarázatot tudott adni arra, hogy az egyes fajok végül is hogyan alakultak ki… S ahogy mindössze 6 évvel később Mendel megerősítette a mutáció létét (vagyis hogy az utódban valóban meg tudnak jelenni olyan genetikai tulajdonságok, amelyek egyik szülő genotípusában sem voltak benne) egyesek azonnal „bizonyítottnak” látták Darwin elméletét – s ez a mai napig is így van. II. Az evolúció bizonyítékai Az evolúció egy munkahipotézis. Több mint egy szipla hiedelem, de semmiképpen nem tény. Az evolúció hívei az iskolai diákoknak és általában a nagyközönségnek úgy állítják be, mintha az evolúciónak rengeteg bizonyítéka lenne. Valójában egyetlen olyan bizonyíték sincs, amely például egy bíróság előtt megállná a helyét. Sok minden alátámasztja az evolúciót, ez tény. Ám a literalista kreacionizmust (a Biblia szó szerinti értelmezésére épülő tudatos teremtés elméletét) is rengeteg tudományos kutatási, mérési eredmény alátámasztja. Bizonyítani nem sikerült még egyiket sem, hiszen ha sikerült volna, a vita már eldőlt volna. A kétségbeesett bizonyítási szándék és az óriási erőfeszítések, amelyeket eme két elmélet hívei tettek – néha hamisítástól sem visszariadva – véleményünk szerint megbízható alapot adnak a feltételezésnek, hogy >egyik elmélet sem igaz<. Mindkettőben van igazság – a darwinizmusban is, mint az mindjárt meglátjuk. A darwinizmus melletti tudományos elkötelezettség egyik legfőbb logikus alapja, hogy használható, tehát működik, mint munkahipotézis, eredményeket lehet vele felmutatni. Azonban a kreacionisták is mutattak már fel eredményeket (pl. magasnyomású oxigénkamrák), persze erről nem szabad beszélni. De lássuk az evolúció főbb bizonyítékait: 1. és legfontosabb: a geológiai bizonyíték. A Földön már 26 olyan helyet találtak, ahol a fosszíliák az egyes rétegekben darwin elméletét alátámasztandó, a kifejlődési sorrendben és Lyellnek is megfelelő korokhoz köthetően találhatóak meg. 2. Az evolúció ma is megfigyelhető, az élőlények átalakulnak, a megváltozó élettér tudományosan dokumentálható speciációt – fajkeletkezést – okoz (amely önmagában egyértelmű cáfolat arra, hogy minden fajt Isten teremtett volna). 3. Az egyes fosszíliák korát radiometrikus kormeghatározással ellenőrizhetjük, számos olyan fosszília és élettelen kőzet is van, amelyek bizonyítják, hogy Charles Lyell pontosan állapította meg a rétegek korát, Darwin elmélete az élőlények fejlődési sorrendjéről és üteméről pedig szintén helyes. 4. Kémiai, szerkezeti, funkcionális, stb. hasonlóságok vannak az egyes fajok között – ezek a rokonsági hidak gyakran még törzsek, sőt országok között is átívelnek: minden élőlény egy vagy több sejtből áll, minden sejt fehérjéi ugyanabból a 20 aminosavból épülnek fel, mindegyikük DNS szerkezete hasonló, stb. Rengeteg a hasonlóság, mely a rokonságot bizonyítja! 5. Jópár élőlényben találhatóak csökevényes szervek vagy kezdemény-szervek. 6. Az embrionális fejlődés stációi az evolúciós fejlődéssel összhangban vannak. 7. Az életnek az őstengerekben, a „prebiotikus őslevesben” való megjelenését kémiai kísérlettel szimulálta több tudós is (pl. a >Zeitgeist-bejegyzésben< emlegetett Carl Sagan), a kísérlet lényegében sikeres volt. Ammóniából, koncentrált elektromos energia felhasználásával, sikerült fehérjeszintézist megindítani. 8. Egyes fajok több kontinensen is jelen vannak, amely csak úgy képzelhető el, hogy egy helyről származnak, s a kontinensek régen egybefüggő szárazföldet alkottak. III. Problémák az evolúcióval Lássuk ezeket a „bizonyítékokat” néhány elhallgatott tény fényében: 1. Amiről nem beszélnek: hogy minimum 26.000 olyan hely is található a Földön, ahol NEM a megfelelő sorrendben vannak a fosszíliák, például madarakat találtak az őshüllők alatti rétegekben, trilobitákat találtak emberrel megegyező rétegekben, emberkéz alkotta használati tárgyakat találtak a legmélyebb rétegekben, még a feketekőszénben is, stb. 2. Ez a darwinisták legnagyobb csalása: megfogják az egyetlen érvényes és valós részét az elméletnek, és bizonyítékként lobogtatják. Tény: Az élőlények képesek átalakulni. Tény: A természetes kiválasztódás működik. Tény: ha egy adott faj két populációja két különböző élettérre szeparálódik, idővel az eltérő körülmények hatására külön fajjá válnak szét: speciáció. Darwin lényegében a speciációt figyelte meg a Galapagos-szigeteken, különböző madárfajok és különböző hüllőfajok között állapított meg rokonságot – madár a madárral, hüllő a hüllővel. Hogy a hüllő a madárral is rokonságban lenne, meg az árokparti sóskával is, az már csak spekuláció volt a részéről, ennek semmilyen kézzelfogható bizonyítékát nem találta meg (sem senki azóta). Egyszerűen felfedezte, hogy bizonyos fajok rokonságban vannak egymással, s ezt kiterjesztette az egész élővilág összes fajára, részletes és hihető elméletet dolgozott ki arról, hogy az egyes fajok milyen fejlődési sorrendben s milyen fejlődési útvonalon keresztül alakultak ki egymásból. Erről részletesebben a VII. pontban lesz szó. A speciáció nem cáfolja még a literális kreacionizmust sem, nemhogy tágabb értelmezéseit. A Biblia nem „fajokról” ír (ez a modernkori tudomány kifejezése), hanem fajtákról, típusokról. A kreacionista biológusok nem tagadják a fenti tényeket, mivel azok megfigyelhetőek, mérhetőek, mesterségesen előidézhetőek. Ha mesterségesen változtatott környezetbe helyezünk egy populációt, alkalmazkodni fognak az új viszonyokhoz. Ha zöldre festjük az utcákat, a városi galambok 100 év múlva zöldek lesznek. Ez tény, ezt józan gondolkodású ember nem vitatja – de mivel a kreacionisták sem az akadémikus platformokon, sem a tömegmédiában nem juthatnak szóhoz, ellenfeleik akármit a szájukba adhatnak, s természetesen ezt szokták leggyakrabban a szájukba adni, mivel ez a legnagyobb ostobaság, amellyel legkönnyebben lejárathatóak a tudatos tervezés hívei. 3. Az egyes fosszíliák korát nem radiometrikus kormeghatározással állapítják meg! Az alapján állapítják meg, hogy melyik rétegben találták meg őket. A rétegek korát Charles Lyell adta meg 1830-ban, mindenfajta komolyabb tudományos alap nélkül, s ezeket a számértékeket használják ma is. Ámde az egyes kőzettípusok több rétegben is előfordulnak, így tehát egy adott kőzet adott réteghez és adott földtörténeti korhoz tartozó voltát hogyan állapítják meg? Hogy milyen fosszíliákat találtak bennük! Körkörös érvelés, ahogy a vöröseltolodás kapcsán is említettük a >8. rádióban<; a kormeghatározásnál a természettudomány különféle ágai előszeretettel használnak körkörös érveléseket. Valóban létezik számtalan olyan fosszília, amelynek kora radiometrikus módszerrel ellenőrizhető, pontos és helyes. Azonban, akárcsak az 1. pont esetében, itt sem beszélnek a milliónyi olyan fosszíliáról, amelyekre hibás értéket ad vissza az adott kormeghatározási módszer. A radiometrikus kormeghatározás egyszerűen nem műdödik. Anomáliás értékeket ad vissza, amelyek közül kiválogatják a tudósok a nekik tetsző értékeket, s bizonyítékként bemutatják a nagyközönségnek. A radiometrikus kormeghatározás talán legmegbízhatóbb módszerének a szénizotópos kormeghatározást tartják, azonban ez egyrészt csak néhány ezer évre visszamenőleg működik pontosan a C14 izotóp viszonylag „rövid” felezési ideje miatt, másrészt valószínűleg erről lesz majd egy külön kiegészítő bejegyzés, példaként demonstrálva, hogy eme „legmegbízhatóbb” módszer hány ponton bukik el. 4. Ezek a hasonlóságok valóban léteznek, azonban ezek nem bizonyítják a közös ős általi rokonságot, csak akként értelmezhetőek az evolúció hívei számára. Éppen ilyen könnyen értelmezhetőek ugyanis a közös tervező általi rokonság jeleként is! Példa: a rovarok egy része tud repülni, ahogy a madarak nagyrésze is. Nemcsak a repülés képessége közös bennük, de a megvalósítás módja is: a szárnyukat vertikálisan rezegtetik, minél kisebb testűek, annál gyorsabban. Az ember által alkotott repülő szerkezetek egyike sem akalmazza ezt a módszert (héliumos és hőlégballon, sárkányrepülő, légcsavaros és sugárhajtású repülőgép, helikopter, stb.) – az „ornitopter” kizárólag Frank Herbert fantáziájában jelenik meg. Sok módszer van tehát a repülésre, a természet azonban mindkét esetben pontosan ugyanazt használja. Bizonyítja-e ez a közös őst? Lássuk, létezett-e a darwinizmus szerint olyan „primitív” élőlény a Földön, amely tudott repülni, s mind az ízeltlábú rovarok, mind a gerinces-melegvérű madarak őse lehetett? Természetesen ilyen lény létezését még csak nem is feltételezték soha. Az ízeltlábúak és a gerincesek legközelebbi „közös őse” valahol a lapos- és szalagférgek környékén kereshető talán (majd aki nálam jobban ért hozzá, megmondja). Akkor mit bizonyít inkább ez a közös tulajdonság: közös őst vagy közös tervezőt? 5. Nem léteznek csökevényes szervek A „farokcsont” nem csökevényes szerv, a neve félrevezetés, a csalás része: a gerinces állatok farka a gerincoszlop meghosszabbítása. A „farokcsont” nem része a gerincoszlopnak, funkciója is eltérő (igen, van neki): nem a vázizomzat közvetett tartásában játszik szerepet, hanem a bélcsatorna simaizomszövete* tapad hozzá. „Evolúciósan” tehát semmi köze nincs a farokhoz, ráadásul semmi sem magyarázza, hogy a fáról lejövő s lassan felegyenesedő, emberré váló majomfajtának miért ne lett volna szüksége a farkára továbbra is. Ez propaganda-eszköz, semmi más, a biológusoknak kéne tudniuk a legjobban. A féregnyúlvány sem csökevényes szerv, nagyon fontos része az immunrendszernek, akárcsak az orr- vagy a torokmandula. Ezek nélkül is működőképes marad az immunrendszer, akkor ezek is csökevényes szervek? Fél szemmel is lát az ember, akkor a két szem csökevényes? Nem léteznek funkció nélküli, elcsökevényesedett vagy épp kezdeményszervek – s ha léteznének, az sem bizonyítaná az evolúciót, hanem inkább cáfolná (még annak tényszerű, igaz részét is), hiszen 30-40 generáció alatt eltűnnének. 6. Ezt a hazugságot Ernst Haeckel professzor találta ki 1869-ben. Charlie Darwin lelkes követői ugyanis egy évtized alatt sem tudtak semmilyen bizonyítékot találni az elmélet helyességére. (Nagy dolog. 2009-ben átléptük a kerek 150 évet, és még mindig sehol semmi.) Haeckel tehát úgy döntött, hogy „kreál” egyet! Mindenki emlékszik a biológia-tankönyvből arra az ábrára, amely az egyes állatok és az ember magzati fejlődési stádiumait mutatja be. Ez a rajz minden tankönyvben azonos, mivel Haeckel saját keze munkáját használják mindenhol – ez ugyanis az egyetlen „bizonyíték” az embrionális fejlődés általi evolúciós közösségre. A rajz hamisítvány, amint az egy ultrahanggal ma már könnyedén ellenőrizhető, azonban Haeckel még saját korában is elég hamar lebukott: a Baseli Egyetem professzori kara felfedezte a csalást 1874-ben, s kirúgták az egyetemről. Rajza azonban a mai napig benne van minden tankönyvben (s mellesleg az abortusz-kampány egyik ideológiai sarokköve). 7. Ez egy újabb propaganda-hazugság. (A pontos információkat emlékezetből nyomom, mivel a fellelhető anyag ellentmondásos- mindenhol mást hazudnak.) Problémák a kísérlettel: a) A kísérlet csak akkor sikeres, ha a rendszerben nincs jelen a bomlasztó hatású UV-sugárzás, s nincs jelen oxigén sem, mivel a szerves anyagok könnyen oxidálódnak. Emiatt találták ki, hogy az élet az óceánok mélyén indult, hiszen ha nincs oxigén, nincs ózonréteg sem, a víz viszont elég jól szűri az UV-sugárzást. A probléma csak az, hogy a víz vezeti az áramot, ezért a víz alatt nincs természetes elektrosztatikusság – mi indította be akkor a folyamatot? (Apropó, ha az élet a tengerek mélyén indult, ez azt jelenti, hogy 3-4 milliárd évvel ezelőtt már voltak tengerek. Azonban van egy kis probléma: a tengerek folyamatosan elsósulnak, mivel az őket tápláló folyamok hordalékának egy kis része só. A hordalékban lévő por, homok, agyag, stb. leülepszik lassan, a só azonban oldódik a vízben, így addig nem kezd leülepedni, míg az oldat telítetté nem válik. (Ettől még messze vagyunk.) A víz folyamatosan körbejár a párolgás-esőzés által, azonban a só mindig csak egy irányban mozog, nem tud visszakerülni a szárazföldre, így a tengerek egyre sósabbak lesznek. Ha az óceánok több milliárd évesek lennének, már réges-régen telítődtek volna sóval, és az óceánok alatti lerakódások sótartalma is jókora vastagságban megegyezne a százazföldi rétegek sótartalmával. Azonban mivel az oldat telítettségétől még messze vagyunk, az óceáni rétegek sótartalma értelemszerűen sokkal alacsonyabb, közel 0. Vagyis: az óceánok nem lehetnek még egymillió évesek sem…) b) A végtermék 2%-a volt aminosav. 2% benzol és 96% kátrány keletkezett még. A probléma tehát: a produktum 98%-a mérgező volt az életre, mivel az aminosavak sokkal gyorsabban kötődnek hozzájuk, mint egymáshoz. A kísérlet tehát lényegében kudarc volt. c) A húszféle aminosavból mindösszesen néhányat, az egyszerűbbeket sikerült előállítani. A molekulák fele „balkezes”, másik fele „jobbkezes” volt, a természetben ez nem így működik, az aminosavak és ribonukleinsavak egynemű bal- és jobbkezességük révén tudnak egymáshoz kapcsolódni, egymásra oda-visssza hatni. d) Még ha sikeres is lett volna a kísérlet, néhány aminosav nem jelenti azt, hogy „életet” csináltunk. Ha az aminosavakat úgy fogjuk fel, mint az ábécé betűit, akkor a fehérjék a mondatok. Egy sejt legalább egy könyvespolcnyi mondatból áll, s egyetlen betű rossz helyre kerülésétől működésképtelenné válhat. Ha valaki betűtésztából kiszórja nekem a Gyűrűk urát (s az még csak egyetlen kötet a polcról, mondjuk egy kis sejtszervecske), akkor elhiszem, hogy az élet így keletkezett. Ez az elképzelés még a XIX. századból származik, amikor azt hitték, egy sejt az a testnek egy „építőköve”, kis darab zselé, vékony hártyával körülvéve – a korabeli mikroszkópokkal ugyanis ennyit láttak belőle. Ma már tudjuk, hogy egy sejt bonyolultabb, mint bármely emberkéz alkotta szerkezet. 8. A fajok interkontinentális szétszórtsága megmagyarázható azzal is, hogy volt egy vízözön, és előtte nem voltak óceánok. A kontinensek vándorlása pedig egy bugyuta mese. A kőzetlemezek valóban el tudnak mozdulni, de csak néhány métert. A Föld ugyanis nem madártej, a kontinensek nem az óceánokon lebegnek, éppen ellenkezőleg: az óceánok jelentéktelen tömegű és vastagságú pocsolyák a kontinentális lemezekhez képest. Az óceán felszíne alatt mindössze néhány kilométerrel ugyanolyan kőzetlemez található, mint amelyen most ülünk. Ha a kontinensek ezer kilométereket mozognának, sok száz kilométeres lánchegységek gyűrődnének fel. Ezek hol vannak? A kontinensek összeilleszthetőek, ezt láthatjuk a tankönyvek ábrázolásain. Ezzel két probléma van: a) Nem a kontinensek alakja a döntő, hanem a kontinentális lemezek alakja, az pedig nem összeilleszthető. A kontinensek alakja a vízszint függvényében változik, a vízszint pedig a sarki jég olvadása miatt folyamatosan emelkedik (az emberi tevékenység csak meggyorsította ezt a folyamatot), vagyis a kontinensek X millió évvel ezelőtt teljesen más alakúak voltak. b) A kontinensek nem összeilleszthetőek, a tankönyvekben látható rajz hamisítvány, ez könnyen ellenőrizhető egy műholdas térkép segítségével: a rajzon a kontinensek nem méretarányosak. Afrika és Dél-Amerika arányában van a legnagyobb eltérés, erről bárki könnyen meggyőződhet. IV. A Darwinizmus halála Darwin szerint az evolúció receptje: véletlen mutáció + természetes szelekció. Ennek mindkét fele megdőlt mostanra. Lássuk a természetes szelekciót! Ennek lényege, hogy az adott kontextusban – élőhely/környezet/társulások/verseny/stb – a nagyobb eséllyel túlélő és szaporodó egyed az életképesebb, s az ő génjei nagyobb arányban keverednek be a populációba. De hogy nem minden faj ezen folyamat eredménye, azt már Darwin korában is jól tudták az emberek. Nézzük a tehenet! A tej „evolúciós” szerepe, hogy az újonnan születő utódnak átmeneti, de teljes értékű táplálékot biztosítson – az anya anyagcseréjéről az utód szülés után, fokozatosan válik le. A tehenek azonban nemcsak olyankor adnak tejet, mikor borjuk van, hanem folyamatosan. Ez egy mutáció eredménye. Mitől hasznos ez a mutáció? Nekünk abban, hogy megisszuk a tejet, atehénnek legfeljebb annyiban, hogy mi döntöttük el a múltban, melyik tehenet engedjük szaporodni, tehát ha több tejet ad, nagyobb az esélye a túlélésre és szaporodásra. Amit tehát itt látunk, az mesterséges szelekció, nem természetes! A véletlen mutáció szintén megdőlt a ’80-as években, s itt újra, sokadszorra hivatkoznék Bruce Lipton előadására – bár aki eddig nem nézte meg, most se fogja. Az élőlények DNS-e nem egy könyvhöz, inkább egy füzethez hasonlít, amely íródik is az élettapasztalatok függvényében. Az írás módját és mikéntjét szintén erre a célra létező, „génmodósító gének” határozzák meg – persze nem maga a gén végzi a módosítást, a gének közvetlenül nem csinálnak semmit, a fent említett balkezes-jobbkezes minta alapján a ribonukleinsavak (ideértve a dezoxi-ribonukleinsavat is) az aminosavakra hatnak, s vice versa. A gének önmagukban nem „csinálnak” semmit, passzív elemek, fizikai tevékenységet csak az aminosavak, ill. a belőlük felépülő fehérjék végeznek. A „DNS redundanciája” egy baromság, amely vissza-visszatér a genetikai kutatásokról szóló cikkekben: a gének nagyrésze ugyanis olyan viselkedésformák receptjeit tartalmazza, amelyekre a fehérjéknek egy adott, monoton élettérben nincs szüksége, így ezek az információk nem hívódnak le. De amint az élettér megváltozik, le fognak hívódni! A gének és az élőhely tehát folyamatos egymásrahatásban vannak az élőlényeken keresztül, random mutációk pedig, bár valóban történnek, de általában csak káros változásokat idéznek elő – a hasznos változások tudatos alkalmazkodási folyamatból erednek. Egy példaként, mindez a „homoszexualitásért felelős gént” is új megvilágításba helyezi. Nyilvánvaló, hogy ez egy öngyilkos gén lenne, mivel akiben benne van, sokkal kisebb eséllyel fog szaporodni. Akkor hogy létezhet mégis? Úgy, hogy az újabb kutatások alapján lehetőség van arra is, hogy a környezeti hatások által újratermelődjön ez a gén, ha pedig a környezeti hatások nem aktiválják, oly mindegy, hogy ott van-e. A „genetikai determinizmus” tehát régen megbukott, de mindenhol ezt sulykolják: az anyák nagyobbik fele hajlamos lenne egy abortuszra csak azért, mert megállapítják, hogy a magzatban „homoszexualitásért felelős” vagy „homoszexualitást okozó” gén van. A gén nem „okoz” semmit, az indító impulzusok a környezetben vannak, a gén csak a reakció mikéntjét írja le. V. Az evolúció mint hitrendszer Az evolúció nem csak természettudományos munkahipotézis. Mivel a fent vázolt erőszakos és tisztességtelen terjesztési módszerek jelen vannak mind az iskolai tananyagban, mind a populáris kultúrában, az átlagember számára, aki nem szakértője az evolúciós biológiának, egy hitrendszer is: egy vezérlőideológia, tehát olyan ideológia, amely társadalmi relevanciája miatt jelentősen befolyásolja az emberek világnézetét és ezáltal hétköznapi viselkedését is. Mit üzen nekünk a darwinizmus? 1. Az élet „véletlenül” jött létre, senki sem teremtette, nincs semmi oka, sem célja annak, hogy itt vagyunk, csak éppen így történt, s ha már így történt, valamit ki kéne találni, hogy mit kezdjünk magunkkal – vagy sem, végülis tök mindegy. 2. Az élet egyedüli objektív célja: az életben maradás, a túlélés. Ennek érdekében fő prioritásunk mindenkor a túlélési esélyünk növelése kell legyen. A biztonságra való törekvés fontosabb, mint pl. a boldogság keresése vagy a szabadság, stb. A biztonságra törekvés eszközei: a monotonitásra való törekvés, a nem várt események lehetőségének minimálisra csökkentése,szabályozással (erről lehet, hogy lesz egy külön bejegyzés), valamint a megfelelő stabil anyagi egzisztencia kiépítése, tartalékok felhalmozása, stb. 3. Az ember egy evolúciósan felkapaszkodott majom. 4. Az ember áll az evolúció csúcsán, s mivel az ember felett szellemi hatalom nincsen, ezért az ember írja a szabályokat önmagának 5. Az ember, mint egyedüli értelmes lény, képes szabályokat írni az „alatta lévő”, uralma alatt álló természetnek is. Lehet összeesküvés-elméletet kiáltani, azonban nekem úgy tűnik, nagyszerű rabszolga lesz abból, aki az első 3 pontot elhiszi. A 4. pont adja a „tudományos” megalapozottságot a humanista ideológiának, s a ráépülő különböző ideológiai rendszereknek, különös tekintettel a liberalizmusra, amelyet az 1. pont is megtámogat (itt látható a liberalizmus és a nihilizmus közeli rokonsága is), valamint a szocializmus különböző fajtáira, amelyeket a 4. és 5. pont is megtámogat. Ezek nyitották meg az utat Marx „forradalmista” eszméihez, az Ausradieren gondolatához, stb. (Marx lelkes híve volt Darwinnak.) De gondoljunk csak bele: ha az ember egy majomból fejlődött ki Afrikában (3. pont), bizonyos embertípusok fejlettebbek másoknál, ergo egyes embertípusok közelebb állnak az állathoz! Nem véletlenül kezdték a nemzetiszocialista Németország iskoláiban ugyanolyan lelkesen tanítani az evolúciót, mint a Szovjetunióban a szocialista forradalom után. A fajelmélet teljes egészében a darwinizmusra épül. És ha vetünk egy pillantást az 5. pontra, hát elég szép ideológiai alapot ad a környezetpusztításra, a természet rendjének felforgatására, az embernek a természeten kívül-fölött való elhelyezésére, holott a 3. pont épp azt mondja, hogy az ember csak egy majom – de hát az ellentmondás ne zavarjon senkit. (Mindenesetre láthatjuk, hogy amikor a humanisták tűzik a környezetvédelmet a zászlajukra, a konfliktus feloldhatatlan.) Mint ahogy az 1. pont ellentmondása se zavarjon senkit: ha nincs se ok, se cél, akkor értelmetlené válik a „fejlődés” (evolúció) fogalma is. Mindezeket figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a darwinizmus, legyen bármilyen ragyogó munkahipotézise a biológiának, egyúttal az egyik legkárosabb ideológia, amelyet valaha ember kitalált, s nagyobb szerepe volt a világ természetes rendjének szétverésében, mint bármely másik emberi gondolatnak a „felvilágosodás” történetében. VI. Az emergencia Az élet kezdetének, valamint a vertikális evolúciónak (lásd a VII. pontban) a problémájára válaszul felvetették az „emergencia”, mint új matematikai evolúciós csodaszer lehetőségét: az anyagban eleve benne foglaltatik az arra való hajlam, hogy fraktális formákat vegyen fel. Mint ahogy Darwin megfigyelte, hogy az egyik pinty rokonságban lehet a másikkal, s ebből kikövetkeztette, hogy a kenguruk is rokonságban vannak a pintyekkel, ez is hasonló mintát követ: látható, hogy hópehely létrejön magától, tehát csalán is fog. Ha el is fogadjuk, hogy az emergencia lehetősége jelentősen megnöveli az élet spontán létrejöttének esélyét, az ezzel kapcsolatos problémák: 1. Az emergencia elfogadása megdönti a bizonyosságot, hogy az élet egyetlen forrásból indult el, s így minden faj rokonságban van egymással. 2. Ha az emergencia igaz, az élet keletkezése laboratóriumban megismételhető. Hát, lássuk… VII. Az evolúció matematikai cáfolatának lehetősége A fajok közötti átalakulást általában két csoportra szokták osztani: „horizontális” és „vertikális” evolúció, vagy más kifejezéssel: mikro- és makroevolúció. Az előbbi mindössze ugyanazon élőlény-típusnak a kisebb átalakulásait jelenti, nagyrészben a meglevő genetikai információ torzításával, kisebb részben hasznos új géninformációk megjelenésével. Ez mérhető, megfigyelhető, bizonyítható tudományos tény, amely mellesleg nem cáfolja egyetlen történelmi vallásnak egyetlen tanítását sem. Az utóbbi viszont az egyes élőlény-típusok átalakulása, minőségi növekedés, új karakter és a hozzá tartozó, vaduonatúj leíró génszekvenciák megjelenése a semmiből – ez már csak spekuláció, nem kimutatható a gyakorlatban, s bár a tudósok szerint ez azért van, mert ez a folyamat csak évmilliók alatt történhet meg, valós paleontológiai bizonyíték sincs rá. Valószínűleg azért, mert soha nem történt meg. A fajok átalakulása ugyanis fokozatosan történik, efelől nincs kétség: egyetlen csimpánz sem tud embergyereket szülni. A vertikális evolúcióban azonban olyan „evolúciós ugrások” vannak, amelyek fokozatos átalakulással nem valósíthatóak meg. Például: 1. a többsejtű élőlények úgy jöttek létre, hogy az egysejtűek kölcsönös előnyökért társultak egymással (ez eddig logikus), telepes élőlényeket létrehozva, majd a telepen belül az egyes sejtek specializálódni kezdtek a hatékonyabb kooperáció érdekében (ez szintén logikus), pl. a kívül lévő sejtek egy része megkeményedett, hogy kültakarót hozzon létre, mások magukra kellett, hogy vállalják a teljes telep „etetését”, hiszen a középen lévők legfeljebb a szomszédaikat ehették volna, az meg nem valami jó, stb. Van az elméletnek egy szépséghibája: a többsejtű organizmusokban a sejtek DNS-e az egész organizmust írja le, nem csak az adott sejtet. Tessék mondani, ez hogy történt fokozatosan? 2. A kígyóknak állítólag kezdetleges lábacskáik vannak, amelyek évmilliók után járásra is alkalmasak lesznek majd. Egyrészt ezek a „kezdetleges lábacskák” már most is használatban vannak szaporodáskor, másrészt ha nőni kezdenek, egyre inkább csak útban lesznek majd a kígyóknak, s csak sok-sok generáció után tud elkezdeni mászni velük – addig csak akadályozzák a siklásban. 3. Az őshüllő elülső végtagjai állítólag szárnyakká alakultak. A probléma ugyanaz: lesz sok-sok ezer olyan generáció, amelyek járni már nem tudnak vele, repülni még nem. Végtelenségig lehetne példákat sorolni ugyanerre a kaptafára. A vertikális (vagy makro-) evolúciót nem azért nem rekonstruálják laboratóriumi állatokkal, mert „túl sokáig tartana”. Egyrészt elkezdeni azért el lehetne, nem? Másrészt ha már tudjuk, mi a kívánt végeredmény (lábakon mászó kígyó, azaz immár gyíkféle), irányított szelekcióval a folyamat rendkívül felgyorsítható lenne. Lenne, ha egyáltalán lehetséges lenne. Valószínűleg voltak ilyen irányú kísérletek, csak a fenti probléma miatt kudarcba fulladtak. A probléma matematikai megközelítése: A fokozatos átalakulás problémája, hogy ha az átalakulási folyamat elején „bemenő” élőlény túlélési esélyénél magasabb eséllyel bír a folyamat végén „kijövő” élőlény, a köztes fázisok túlélési esélye általában nem lineárisan növekszik, sőt sokszor egyáltalán nem monoton növekvő. Ehelyett létrejön az általam „hasznossági szakadéknak” nevezett képződmény: A vízszintes tengelyen az idő múlása és a generációk egymásra következése kap helyet, a függőlegesen pedig a „hasznosság”, szigorúan túlélési és utódnemzési esélyként kifejezve. Ez természetesen egy véletlenszerű görbe a probléma nagyjábóli érzékeltetésére, nem egzakt számértékeket mutat, és minden esetben más a görbe, a minimumhelyig sem feltétlenül monoton csökkenő, azután sem feltétlenül monoton növekvő, stb. Egy „rosszabb” mutáció, mint látható is, egy határig életben maradhat. Egy rövidebb lábú antilopnak kisebb az esélye, hogy elmeneküljön a gepárd elől, de ez nem jelenti azt, hogy szükségszerűen kudarcra van ítélve. A kék vonal mutatja azt a szintet, ahol az adott mutációs szekvencia kihalásra, illetve a saját elődje általi kiszorításra van ítélve. Az átalakulás ezen a ponton megszakad – a makroevolúció matematikai képtelenség. A hernyó sem versenyképes a természetben a lepkévé változás ideje alatt, elrejtőzik és begubózik, a viszonylag rövid átalakulási folyamatot így vészeli át. Azonban egy évmilliókig tartó átalakulás idejére a bálnává változó tehén, miközben éppen úszóleckéket vesz, nem írhatja ki egy táblára: „evolúció alatt – légyszi ne egyél meg”. Nem kerülheti el az élet színpadán való megmérettetést több generáción át, s így nem kerülheti el a kihalást sem. A darwinizmus feltételezi, hogy az összes átalakulási fázis elégséges versenyképességgel rendelkezik. Ez egyúttal megmagyarázza azt is, hogy a kisebb átalakulások miért lehetségesek: a hasznossági függvényük akár teljesen lineáris is lehet, de mindenesetre szigorúan monoton növekvő, lásd a zsiráf nyakának esetét, ahol a hosszabb nyak előnyösebb, nincs hátrányos köztes fázis. Természetesen egy evolúciós folyamat kezdete és vége között több különböző lehetséges átmeneti útvonal van, s mindegyiknek más a hasznossági függvénye. Így meg kell találnunk azt az útvonalat, ahol egyetlen érték sem megy a kék vonal alá (amit persze szintén meg kellene határoznunk, hogy hol van!), s megoldottuk a problémát! Ha így nézzük, tulajdonképpen az egyes lehetséges átalakulási fázisokat, az átalakulóban lévő tulajdonság pillanatnyi lehetséges állapotait egy multidimenzionális gráf pontjaiként ábrázolhatjuk, ahol természetesen minden gráfpontnak sok közvetlen szomszédja van, mint mutációs lehetőségek. Az egyszerűség kedvéért ezt képzeljük el egy kétdimenziós gráfként, ahol egyik pontból a másikba szeretnénk eljutni, s erre rengeteg különöböző bejárási útvonalunk van. A 3. dimenziót pedig használjuk fel arra, hogy adjunk minden gráfpontnak egy „magasságot”, Z koordinátát, amely a túlélési esélyét mutatja. Így hasznossági hegyeket-völgyeket fogunk kapni. A kék vonal kiszámolása – valószínűleg Nash-egyensúly által – a legnagyobb problémánk, de ha sikerült, az egydimenziós vonalból egy kétdimenziós síkfelület lesz, így ezt felfoghatjuk „vízszintnek is”, mintha a völgyeink víz alá kerülnének, s mivel a kék vonal mutatta az életképesség határát, csak azok az állapotok életképesek, amelyek a vízszint felett vannak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a hasznossági hegyekből hasznossági szigetek lesznek, s az összes ma élő fajt ezen szigeteken fogjuk megtalálni, túlnyomó részüket a középen levő csúcsok táján. Az egyes szigeteket vékony, kacskaringós „hidacskák” kötik össze, amelyek az átalakulás lehetőségét bizonyítják. DE! Amennyiben nincs az összes sziget között átjárhatóság – s meggyőződésem, hogy nincs – hanem szigetcsoportokat alkotnak, s az egyes szigetcsoportok között NEM LÉTEZIK átjárási útvonal, minden lehetséges útvonal víz alatti pontokon keresztül vezet, akkor matematikailag bizonyítottuk, hogy a Földön élő összes létformának NEM LEHET közös őse, az egyes szigetcsoportok között nincs evolúciós átjárhatóság, még irányított mutációval sem, így szeparált tudatos teremtés eredményei – amennyiben egy adott szigetcsoporton található legegyszerűbb formula már annyira komplex, hogy emergenciával sem, sem semmilyen egyéb módon nem magyarázható meg a spontán létrejötte. Ez valószínűleg így lesz, hiszen a fenti példa alapján az egysejtűek eleve külön szigetcsoporton eveznek, így bizonyíthatóan nem ősei a multicelluláris lényeknek. Ezért kerestem én matematikust a rádióban, nem pedig azért, hogy mindezekre rájöjjön helyettem. Nekem egy olyan matematikus kellene, aki mindezt a számok szintén le tudja írni, s így együtt be tudjuk bizonyítani, hogy a Földön létező egyes élőlény-típusok: tudatos tervezés eredményei. Adalék: a vertikális evolúció további problémája Az evolúció állítólagos hajtóereje, hogy az élőlények az átalakulás által növelik a túlélési esélyeiket. A probléma az, hogy a vertikális evolúció általában hosszú távon is csökkenti a túlélési esélyeket. Szemben a fenti görbével, a végpont általában alacsonyabban lesz, mint a kezdőpont. Ha Budapestre ma este atombombát dobnak, miből mennyi marad ezek közül: moha, légy, patkány, ember? Látható, hogy egy élőlény minél bonyolultabb, annál „kényesebb”, annál könnyebben tönkremegy. Akkor mi hajtja a makro-evolúciót? *Helyesbítés: Az nem simaizomszövet, valóban a bélcsatornával van összekötve (székletürítéskor használatos), de mivel szomatikusan vezérelhető és nagy erőkifejtésre képes izomzat, ez alapján harántcsíkolt kell hogy legyen, és félig-meddig a vázizomzathoz sorolható, gyakorlatilag határeset. („Hivatalosan” biztos, hogy ide vagy oda van sorolva, nem tudom.) Ettől függetlenül a farokcsont használatban van, tehát a leírtak lényege nem változik. A 2012 Blog írásához kurva sok féle szakterületbe kell belefolynom, nincs ember, aki ezekhez mind értene olyan szinten, hogy ne vétene néha a tényszerűség ellen.

Túlélő lista

2012-01-24 14:48 kedd Újabb platformra terjedünk át, mint a vírus: levelező listát nyitottunk. Sokan beszélnek az önellátás irányába való elmozdulásról, mint a következő évek, évtizedek legalapvetőbb túlélési stratégiájáról. Kevesebben vannak, akik nem csak beszélnek, hanem konkrét lépéseket is tesznek ebbe az irányba. Mi, szívünk szerint, az utóbbi kevesekhez szeretnénk tartozni. Sokan vagyunk úgy azonban, hogy a lehetőségünk nincs meg rá: nincs földünk, sem eladható vagy cserélhető ingatlanunk, mozdítható vagyonunk – egyszóval: pénzünk. Azonban a közgazdaságtan egyik legalapvetőbb képlete a következő: Természet + munka = javak A fenti képletben pedig olyan, hogy „pénz”, nem szerepel. A javak a valódi értékeket, tehát az emberi szükséglet-kielégítő potenciállal bíró képződményeket jelentik, melyeket a tudatos emberi munkavégző tevékenység hoz létre a természet forrásaiból. Az emberi munkavégző potenciál két fő elemből tevődik össze: fizikai potenciál és szellemi potenciál (nevezhetjük gyakorlati és elméleti potenciálnak is). Az utóbbi jelenti azt, hogy tudjuk, mit kell csinálni és hogyan, az előbbi pedig azt, hogy erre ténylegesen képesek is vagyunk a gyakorlatban. A természet, mint ősforrás pedig áll a földből, amely nem állítható elő, a föld ásványkincseiből, az egyéb természeti kincsekből, úgymint víz, levegő, napenergia, stb., valamint növényi és állati forrássokból. Amit még fontos leszögezni, hogy a fenti képletben a természet és a munka között összeadás jel van, amely kommutatív, felcserélhető, szimmetrikus művelet. Ha humanista-marxista doktrinálástól hajtva elkövetjük azt a hibát, hogy a képletből folyamatábrát csinálunk természet -> munka -> javak formában, akkor a termelési rendszerünk nem lesz fenntartható. A munkavégzésnek a célja tehát nem csak a javak előállítása, hanem a természet művelése is. Egy fenntartható rendszer munkavégzése onnan ismerhető fel, hogy a természetet gazdagítja, nem szegényíti. Termelő munkát folytat a természetben, és nem kitermelő munkát a természetből. Ahhoz tehát, hogy az önnfentartás alapszintjét megvalósítsuk, a következő dolgokra van feltétlen szükségünk: - FÖLD – ez a legfontosabb, más jószágból nem előállítható alap-ősjószág, mindenfajta valós gazdálkodásnak és gazdasági modellnek az alapja. Bármilyen nem föld alapú gazdaság légvár, illúzió-lufi, amely törvényszerűen kipukkad előbb-utóbb a valóság rögös talajával való érintkezéstől. (Ettől a pukkanástól próbálunk jelenleg megmenekülni a tudatosan föld-alapú, ha úgy tetszik, feudális gazdálkodáshoz való visszatéréssel.) - VÍZ – Magyarországon ez szerencsére nagyjából mindenhol adott, ahol Föld van. Nálunk és csak nálunk. A világ legnagyobb vízvagyonán ülünk. Az arab országokban két liter nyersolajat adnak egy liter ivóvíz áráért – mi pedig ivóvízben fürdünk minden nap, s közben aggódunk a benzináremelés miatt. Jogos a kérdés, hogy normálisak vagyunk...? - NÖVÉNYEK és ÁLLATOK: gondolva itt elsősorban az értékesebb genetikai állományra: növények esetében nem génmódosított, terminátor gén nélküli (korlátlanul visszavethető), természetes vetőmag, állatok esetében ridegtartható fajták előnyben – hogy itt pontosan miből mi kell, azt úgyis a földművelésben jártas emberek fogják megmondani - fizikai MUNKAERŐ – ez jószerivel az egyetlen dolog, amivel minden városlakó hozzá tud járulni egy önellátó rendszer működtetéséhez. Dolgos kezek, amelyek szántanak, vetnek, kapálnak, öntöznek, betakarítanak, ásnak, építenek, faragnak. - szellemi munkaerő, tehát HOZZÁÉRTÉS: falusi-tanyasi létben járatos emberek, akik alapvető mezőgazdasági ismerettekkel rendelkeznek, tehát tudják, hogy kell egy tyúkot elvetni, egy krumplit megnyírni, egy ökröt megkapálni, stb. Valamint olyan emberek, akik házilagos eljárásokat ismernek, pl. vályogvetés, vakolás, festés, hordókészítés, kosárfonás, kemencetapasztás, kenyérsütés, pálinkafőzés, komposztálás, mosószappan főzés, szövés, nemezelés, stb. Namost: mindezek a dolgok a XXI. században nyilván nincsenek meg, mind, együtt, egyetlen ember birtokában. Ezért van szükség társulások, közösségek létrehozására. A legtriviálisabb példa, ha 90 éves nagymamának ott van a szép nagy telke, és parlagon hagyja, vagy legfeljebb is kiadja bérbe lucernatermesztésre, mert 90 évesen nem tudja megművelni, s a tyúkólak is üresen állnak már rég – ugyanakkor itt van a városban egy csomó erős, egészséges, fiatal ember, aki aggódva bújja a híreket az Interneten minden nap, s várja az éhhalált... Ha ez a kettő egymásra talál, cserépkorsónk még ugyan nincs, de legalább krumpli, hagyma, paradicsom, paprika, bab, szőlő, stb. Annak érdekében, hogy a fenti felsorolás különböző elemei egymásra találjanak – akár egy esetleges összeomlás esetén, de akár anélkül is – hoztunk létre egy levelező listát, egy országos vagy több regionális közösség létrehozására. A többit a bemutatkozó szövegben olvashatjátok. Aki érdekelt saját túlélésében, s feliratkozna erre a listára: KATTINTSON IDE (A teljes bemutatkozó szöveg elolvasása után, legalul lehet feliratkozni.) Amire nincs szükségünk: olyan kérdések, hogy „hogyan fogod megőrölni a búzát”, vagy „hogyan véded meg a két hektárodat egy harmincfős, fegyveres rablóbandától” – tehát továbbra sem azt keressük, hogy hogyan nem lehetne boldogulni, hanem azt, hogy hogyan igen. Nyilván nem búzát fogunk termeszteni elsősorban, hanem konyhakerti növényeket, és ha jönnek harmincan, megtesszük, amit tudunk, de nyilván minden kérdésre nem fogunk tudni választ adni, minden eshetőségre nem fogunk tudni felkészülni, s gyanítom: a teljeskörű önellátásig sem fogunk tudni eljutni, de minél közelebb jutunk hozzá, annál jobbak az esélyeink a jövőre nézve.

Menetrend (szerk)

2012-01-15 17:34 vasárnap (SZERK: A BEJEGYZÉS VÉGÉRE BESZÚRTAM A "Hova tegyem a pénzem"-SZAKASZT,MELYET TELJESEN KIFELEJTETTEM TEGNAP...) "Az átlagember úgy készülhet fel a háborúra, hogy vidékre költözik és létrehoz egy farmot. De vigyen magával puskát is, mert az éhezők hada fog kószálni mindenütt. Habár az elitnek meglesznek a saját biztonságos kuckói és speciális menedékhelyei, nekik is vigyázniuk kell, mert a menedékhelyeik is veszélybe kerülhetnek." (Henry Kissinger) A következő bejegyzésben megpróbáljuk közkívánatra végigjárni, hogy hogyan is fog alakulni az a bizonyos feltételezett jövő, illetve a legközelebbi jövőben esetleg előfordulható eseményekkel kapcsolatban milyen túlélési stratégiák lehetségesek. Hangsúlyozni kell mindjárt az elején, hogy az itt következő információk, állítások és javaslatok nem valami „arkangyali prófécia” részét képezik, kizárólag jószándékú szellemi hatalmak jópár évvel ezelőtti közléseire, az Irányítók saját „közléseire”, kiszivárogtatásaira, illetve a bárki által megismerhető hétköznapi tényekre épülő következtetések. A jövőt azért nagyon nehéz előre megjósolni, mert egy relatív létezésen belülről nézve mindig csak feltételezett jövőkről beszélhetünk. Maguk az Irányítók is bármikor változtathatnak terveiken, illetve a sikert épp az biztosítja számukra, hogy soha nem mennek biztosra, hanem mindig van egy B-terv, C-terv, D-terv, sőt, akár még ennél is több variáció is lehetséges, s mindegyikre fel vannak készülve. Vázlatos menetrend 2012-2019 Itt következik az az előrejelzés, amelyet 2003 és 2005 között, médiumok által kapott információkból raktunk össze. Eszerint már 2010-re össze kellett volna omlania az Eurózónának, mégpedig egy viszonylag rövid, de annál intenzívebb hiperinflációs (lásd ott) időszak után. (Ebből egyértelműen következik, hogy Magyarország akkor jár jól, ha kimarad az eurózónából, sikerül halogatnia a csatlakozást az összeomlásig.) Ez még nem történt meg, de továbbra is meggyőződésünk, hogy csak idő kérdése, s az EU nem fog megerősödve, szuperállammá alakulva kikerülni a jelenlegi pénzügyi-politikai krízisből, hanem részben vagy teljesen szét fog szakadni, esetleg visszaalakulni laza gazdasági államszövetséggé. A teljes szétszakadás viszont nem fog menni háború nélkül. Az előrejelzés tehát úgy folytatódik, hogy a 2011 és 2013 közötti időszakban belháború zajlik mind az EU-ban, mind néhány tagállamában (ellenkormány, polgárháború). Ez utóbbi Magyarországon kifejezetten esélyes, különösen, ha egy államcsőd is kíséri 2012 első felében. Egy névleges, de tehetetlen államhatalom megmarad, s vele párhuzamosan létrejön egy alternatív állam (Hunnia, vagy nevezhetjük akárminek), amelynek teljes káosz lesz az eredménye. Mindebbe még beleszépíthet a Trianon-kérdés, vagyis a polgárháborús helyzet könnyen átterjedhet Romániára, esetleg Szlovákiára és Szerbiára is. A káoszt, mely az egész világon jelentkezik, tulajdonképpen az okozza, hogy a központi irányítás háttérbe húzódik (amint arról már szó volt a Fehérlófiás előadáson), sokkal lazábbra engedi a különböző politikai és gazdasági érdekcsoportok pórázait, akik egymásnak esnek, valamint belharcokba is kezdenek. A háborúk és gazdasági csődök által hátrahagyott romokon azután a 2014-2015-ös időszakban új, szuverén nemzetállamok virágzanak fel. Magyarországnak is lesz nemzeti kormánya, s gazdasági-szellemi fellendülés indul el – hogy ez a Magyarország milyen határok között fog létezni, az kétséges, de hogy az eredeti, történelmi határokat valaha is sikerül száz százalékosan visszaállítani, az erősen valószínűtlen. (Lásd később.) Az egyetlen probléma, amely megkeseríti minden ország életét, a nemzetiségi kül- és belkonfliktusok megoldhatatlansága. Változó hevességű, de folyamatos háborúskodás szomszédok között, etnikai villongások, esetleges pogromok és deportálások helyszíne lesz Európa. Mondani se kell, hogy a központi irányítás nem engedte el a gyeplőket teljesen, a nemzeti kormányok is a befolyásuk alatt állnak, s erre a sok etnikai alapú konfliktusra azért van szükség, hogy az emberek utána szívesebben fogadják az egységes világállam létrejöttét. Az újonnan létrejött, meglehetősen labilis status quo ugyanis csak mintegy fél évtizeden át létezhet, 2019-ben az Irányítók visszatérnek a színre, mégpedig egy hatalmas „űrbéli” hadsereggel... A Rigel-project Ezt már korábban kifejtettük részletesebben, most lássuk egy új megvilágításból! A Nimród csillagkép lábfejét képező Rigel (Beta Orionis) kettős csillagának több bolygóján is a földi élethez nagyon hasonló élet lehetőségei állnak fent. Mind a rendszer 7., mind a 9. bolygóján emberhez hasonló intelligenciával rendelkező élet van, mely technikai civilizációt épített, az emberiséget csak néhány lépéssel megelőzve. A csillagközi utazás technológiája már a XX. század elején-közepén is rendelkezésükre állt (hanem még régebb óta). A Rigel 7 és a Rigel 9 azonban ellenséges viszonyban állnak egymással. Erre játszanak rá a mi Irányítóink, egyik kedvenc elvükre, az oszd meg és uralkodjra alapozva: a Rigel 9-cel szövetkeztek a Rigel 7 ellenében. A Rigel 9 biztosította számukra a technikai tudást és a genetikai információkat, amelyek segítségével a marsi és holdbéli bázisokon létre tudják hozni a hamisított, Rigel 7-ről származónak beállított „űrhadsereget”, mellyel 2019-ben a Földet lerohanják. Ezzel egyúttal casus bellit teremtenek a Rigel 7 gyarmatosítására (az ehhez szükséges haderő fejlesztése is folyamatban van már). Ugyanazt a mintát láthatjuk itt, mint a 9/11-project esetében, csak a kivitelezés lesz némileg igényesebb. A Föld vezetői megtámadják önmagukat (helyesebben minket), hogy azután lerohanhassanak egy ártatlan idegen civilizációt. Ehhez a csillagközi utazás technológiájára szükség van, melyet a Rigel 9-től megkaptak már régen, azonban a „lakosságnak” kézenfekvő lesz azt hazudni, hogy egy leszedett Rigel 7-es hajóból tanulmányozták ki a hadsereg tudósai villámgyorsan, hogy is kell térváltó hajtóművet építeni. Melyik hadseregé? Itt jön az a rész, amelyről már a korábbi bejegyzésben szó volt: a Föld megvédéséhez egységes erőfeszítésre van szüksége az emberiségnek. Közös hadsereg kell, közös háttérinfrastruktúra, gazdasági konjunktúra. Az embereknek pedig nem lesz ezzel problémájuk, hiszen ha idegen lények lövöldöznek ránk, senkit nem fog érdekelni a másik ember bőrszíne vagy vallása: minden homo sapiens „magunkfajta” és minden rigeli „magukfajta” lesz hirtelen. A több évi folyamatos etnikai konfliktussor után kifejezetten megkönnyebbülünk majd, hogy végre nem kell egymást gyűlölni. Vázlatos menetrend 2019-2029 Az „idegen támadást” elhárítjuk, a közös cél érdekében létrehozott világkormány pedig hogy, hogy nem, marad – biztosítva a világbékét. A kaotikus évtized után az emberek örömmel fogadják majd a sötét rendet is. Ez szintén egy gyakran ismételt irányító-technika: egy lépést hátra, kettőt előre... Nyílt diktatúra következik, a Világkormány egyre szigorúbb és teljeskörűbb kontroll alá vonja majd polgárait, az 1984-hez nagyon hasonló, falanszteri civilizációt létrehozva, melyből kivonulni sem lehet majd: a Világkormány mindenkit megadóztat, ha másért nem, hát a kilélegzett szén-dioxid miatt, így a pénz használata elkerülhetetlenné válik. Márpedig pénze legkésőbb 2022-től csak annak lehet majd, akibe beültették a VeriChipet, amely segítségével nem csak hollétünkről, de élettani funkcióinkról is folyamatosan értesül majd a rendszer – egyesek szerint ez utóbbit akár irányítani is tudják majd távolról. Az emberiség szétválasztása, melyről korábban már írtunk, itt válik teljessé: kik azok, akik a „fenevad bélyegét” és a teljeskörű irányítást elfogadják, és kik azok, akik inkább lesznek törvényenkívülivé s árnyék-társadalmat képeznek. A világállam szorításában egyre több lesz az elégedetlen ember, s végül 2027-ben kirobban egy globális polgárháború. Ez 2029-ig fog tartani, s végül az Irányítókat és híveiket a Földről való végleges távozásra kényszerítik a lázadók. Hogy ők a Rigelre távoznak, avagy űrhajókon kénytelenek tovább tengetni életüket, attól is függ, hogy a Rigel 7 gyarmatosítására irányuló tervek hogyan haladnak 2020 és ’28 között. A Rigel 7 elleni háború jelentős mennyiséget fog lekötni a Birodalom erőforrásaiból, ennek is köszönhető, hogy a felkelők végül győznek. A háborúban nukleáris fegyverek mellett a HAARP-ot és egyéb, ma még „titkosnak” (már csak az nem tud róla, aki nem akar) számító technológiákat is bevetnek majd. Több ember fog meghalni, mint ahány jelenleg él a Földön. A távozókat is leszámítva legfeljebb 3-500 millió ember marad a Földön. A bolygó jelenleg lakható területeinek 3/4-e lakhatatlanná válik, pl. a jelenlegi USA területe szinte teljes egészében. Ezért is írtam, hogy Magyarország nem tudja visszakapni eredeti határait: mire erre lehetőségünk lesz, 2029-ben, Európa térképe domborzatilag is átalakul, a hegységekkel együtt így a tengerek határai is elmozdulnak. Egy médiumi információ szerint Magyarország formája a térképen durván egy paralelogrammához fog hasonlítani, s délen egész hosszan határos lesz a Földközi-tengerrel. A „határon túli magyarság” fogalma viszont szerencsére megszűnik, a megmaradt magyarok mindannyian egy hazában fognak élni. Új Világ, 2029-től A magyarságnak, értesüléseink szerint, vezető szerepük lesz a világhatalommal szembeni ellenállásban (ahogy már most is, 2006 óta, de egyelőre még csak próbálgatjuk, esetleg hogy is kéne ezt a lázadás-dolgot...), így a kialakuló Új Világban is. No nem az NWO-ra kell gondolni Új Világ alatt, nem a Novus Ordo Seclorumra, amely igazából egy régebbi világ (melynek már a XVI. században megkezdték építését) betetőződése. Ez a kifejezés igazából csak elfedi a valódi Új Világ gondolatát, az emberi civilizáció teljes megújulásának lehetőségét. Bár ismét lesznek nemzetállamok, de megtalálják a békés együttműködés útját. Ennek egyik fő eszköze a Békeőrség lesz, az egyetlen fegyveres szervezet a világon, mely minden államhatalomtól függetlenül végzi a dolgát, közvetlenül a „Világtanács” ellenőrzése alatt. És most itt ne olyan exkluzív klubra tessék gondolni, amilyeneket a szabadkőművesek szoktak létrehozni „tanács” meg „bizottság” címszó alatt. A Világtanács tagjait a világ országai delegálják, s bár „kormányok feletti kormány” lesz, létrejöttét és működését az I. Világtörvény szabályozza majd, és kizárólag az ott meghatározott feladatok ellátása lesz a célja, hatáskörét nem lépheti túl. A Békeőrség és a Világtanács kölcsönösen felügyelik egymást. Az új „rendszer” építészei Földre inkarnált Fénylények lesznek, akik a létrehozás után a működtetés feladatát is jó időre magukra vállalják, élükön egy 2029-ben még egészen fiatal „emberrel”, aki a Világtanács elnöke lesz hosszú évtizedeken át. A Világtanács és a Békeőrség értesülésünk szerint Magyarországon fognak székelni, az Új világnak tehát itt lesz a centruma, a Világtanács első elnöke pedig szintén magyar lesz. Az Új Világ duális kinézetű lesz: a megmaradt (s újra szaporodásba kezdő) emberiség nagyobb része falusi létben fog élni, tehát a természetes (vagy legalábbis természethez közeli) emberi életformát gyakorolja majd. A falusi emberek a földből élnek majd, a pénznek minimális szerepe lesz az életükben. (A mostoha körülmények miatt sajnos az önellátás sokkal kisebb mértékben valósítható majd meg, mint a középkorban volt.) A városból jövő technológia is csak elhanyagolható mértékű segítséget nyújt nekik a hétköznapokban. Az emberiség egy kisebb része a városokban sűrűsödik majd, melyek elsődleges célja a technikai feljődés lesz és az űrutazás. A Vízöntő kora Ha már a jövőről beszélünk, muszáj egy-két szó erejéig megemlíteni ezt a vízöntős baromságot, amellyel már a ’60-as évek óta kábítják a laikusokat. 1982. február 2-án beköszönt a Vízöntő kora. 2000. január 1-jén beköszönt a Vízöntő kora. 2011. 11. 11-én beköszönt a Vízöntő kora. 2012. 12. 21-én beköszönt a Vízöntő kora... Egyrészt a tavaszpont még bőven a Halakban van, másrészt ha eljön a Vízöntő kora, az nem a spirituális felemelkedést fogja hozni, hanem egy általános kataklizmát (mint legutóbb is, lásd >itt<), tehát nem kéne annyira várni. A New Age, a 2012 – Spirituális felemelkedés, az ötödik dimenzióba megyünk, és egyéb propagandák azt a célt szolgálják, hogy az emberek a naptár tépkedésével legyenek elfoglalva önmaguk fejlesztése helyett. Nem kell itt erőlködni! Elég, ha megvárunk egy bizonyos dátumot, s onnantól a kozmikus erők törvényszerűseiből következően magunktól leszünk majd hej, de magas frekvenciájúak! És mindenkinek fényteste lesz majd! Pénz-bankok helyett pedig fénybankok lesznek majd, amelyek a szeretetet multiplikálják! Bizony. De vessünk inkább egy pillantást a tényekre, hogy megtudjuk, mikor megyünk át a Vízöntőbe. Az alábbi képen a 2012-es tavaszi napéjegyenlőség napfelkeltéjének számítógéppel szimulált képe látható. Ilyenkor figyelhető meg, hogy a tavaszpont hol van. Tehát az, hogy az évnek ezen a napján az évkör melyik pontján kel fel a Nap, határozza meg a tavaszpont helyzetét. Ha olyat olvasunk, hogy „Földünk tengelye 2012-ben lép át a Vízöntőbe”, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az illetőnek fogalma sincs, miről beszél. A földtengelynek annyi köze van a dologhoz, hogy a tavaszpont a precessziós mozgás (tehát a földtengely búgócsiga-szerű billegése) miatt „hátrál” 72 évente 1 fokot, vagyis a Nap és a bolygók menetrendszerű mozgásirányával ellentétesen mozdul el, de olyan lassan, hogy kb. 26 évezredig tart neki, mire körbeér az évkörön. Ezt az időtartamot nevezik Világévnek vagy Precessziós Nagyévnek, amely 12 Világhónapra osztható. Ezt összevetve a fenti képpel, jól látható, hogy még sokáig a Halak világhónapban tartózkodunk. Ezen a ponton érdemes megemlíteni a Kitalált Középkor-elméletet is, melynek valóságalapja valószínűleg van: a történelembe bizonyos fiktív eseményeket beiktattak, s hogy ezeknek helyet csináljanak, más, valóban megtörtént eseményeket ide-oda tologattak vagy éppen töröltek. Azonban az, hogy jelenleg 1712 lenne, egy egyszerű csillagászati számítással megcáfolható: az időszámításunk kezdete nagyjából a Halak világhónap kezdetétől számítódik, 1712 évvel ezelőtt pedig már a tavaszpont javában a Halakban haladt. Felkészülés - problémák Visszatérve a jelenbe, sajnos nem tudhatjuk, hogy a következő néhány zavaros év pontosan milyen problémákat, megpróbáltatásokat hozhat magával. Nézzük, milyen lehetőségekkel számolhatunk! Államcsőd: a legvalószínűbben ez kinéz Magyarországnak – a kérdés csak az, hogy részleges vagy teljes államcsőd lesz. Az államcsőd alapszinten csak annyit jelent, hogy a hitelezőiknek, illetve befektetőknek (pl. állampapírok vásárlóinak) az állam nem tud fizetni. A teljes államcsőd az állam teljeskörű fizetésképtelenségével jár együtt, vagyis nem tud fizetést adni az orvosoknak, rendőröknek, tanároknak, stb. sem – ez utóbbi nyilván sokkal súlyosabb következményekkel jár a marxista, államfüggővé nevelt társadalom számára. Az Interneten a hülyeség mindig fénysebeséggel terjed, de nem kizárt, hogy a Fidesz láthatatlan propagandagépezete is rájátszik a dologra: egyesek elkezdtek valamiféle Argentin Modellről vízionálni, hogy a ravaszdi Orbán majd egy alapszintű államcsődön keresztül fog kivezetni minket a bajból, az IMF kárára. Azok, akik ezt elképzelhetőnek tartják, csak a tömegmédiából tájékozódnak, vagy pedig a hosszútávú memóriájuk nem túl jó: bár a tömegmédia hallgatott róla, az alternatív/nemzeti média elég nagy sopánkodást rendezett (jogosan), mikor az IMF-től felvett 6000 milliárd forintos „mentőcsomagról” szóló szerződést aláírták. A Gyurcsány-kormány által felvett utolsó hitel volt ez, nem sokra rá Gyurcsány el is pucolt a tett színhelyéről. Nem csoda: a szerződésben nem kevesebb állt, minthogy a 6 billió forint fejében a magyar állam jelzálogfedezetül adja a teljes nemzeti vagyont – tehát minden, ami jelenleg „állami” (nemzeti) tulajdon, jelzálog alatt áll, és ha a mindenkori „magyar” kormány bejelenti az államcsőd első fokozatát, vagyis hogy hitelezőinek nem tud fizetni, az IMF jöhet rekvirálni, tehát nem lesz MIT „kivezetni a válságból”, mert a határon a Magyarország-táblákat, melyeken a festék még meg sem száradt, kapásból lehet fuvarozni a szeméttelepre, és helyükre IMF Property feliratú tábla kerülhet. Orbán maradhat kormányon, csak állama nem lesz, amit kormányozzon. Így válik érthetővé, hogy miért szükségszerű, sőt nemzetmentő ekkor egy párhuzamos állam létrejötte Magyarország területén, amely nem ismer el jogfolytonosságot egyetlen „(nép)köztársasággal” sem, hanem a Magyar Királyságra építkezik, saját pénzt nyomtat, saját fegyveres erőket szervez, és az országot elrabolni készülő IMF-et megpróbálja fegyverrel kitakarítani innen. Amelynek szintén logikus következménye, hogy az IMF „megenyhül” (saját bőrét mentve), és ad egy kis pénzt Orbánéknak, hogy a párhuzamos állammal szembeszálljanak, elvégre a pénzhatalom kifejezetten magyarellenes szárnyainak semmi nem okozna nagyobb örömet, mint ha újra magyar ölne magyart idegen érdekért, mint már párszor a történelemben. Anarchia: a kaotikus időkben mindig megnövekszik a bűnelkövetésre való hajlam, nem is beszélve egy teljeskörű államcsődről, ami az állami igazságszolgáltatást és kényszerítő erőt megszüntetné, tehát effektíve anarchiát okozna. Ennek persze a nyilvánvaló veszélyeken túl van előnyös oldala is a becsületes munka útját választó emberek számára: szabad letelepedés van, lehet kezdeni művelni a földet, lehet házat építeni, kutat ásni mindenfajta engedély nélkül, szabadon lehet vadászni, fát vágni az erdőkben, legeltetni a mezőkön, stb. Könnyebben jutunk fegyverhez, és azt magunknál is hordhatjuk, a törvény pedig nemcsak bennünket nem véd, hanem a bűnözőt sem, tehát bátran lelőhetjük azt, aki ellenünk vagy családunkra, vagyonunkra tör. Háború: nem kizárt, hogy egy EU-val szembeni függetlenségi háborúban kell részt vennünk, vagy esetleg Erdély ürügyével háborúba hajszolnak minket Romániával. A háborúnak a nyilvánvaló hátrányokon túl annyi előnye mindenesetre van, hogy a gazdaság pörög, a munkanélküliség csökken. Hiperinfláció: gazdasági válság, államcsőd következménye lehet akár a forint vásárlóerejének zuhanása is, de ha az eurózónában történik ugyanez, az is kihatással lehet ránk. A Gresham-törvény miatt ugyanis amint a forint stabilabbá válik az eurónál, az euró elkezdi kiszorítani a magyar gazdaságból a forintot. Az inflációnak van annyi előnye, a háborúhoz hasonlóan, hogy élénkítő hatással van a gazdaságra. A baj csak akkor van, ha hatványozottan öngerjesztővé válik, például államcsőd esetén erre komoly veszély van. Ekkor megismétlődhet Magyarországon az, ami a pengővel történt. Hiperdefláció: a defláció az infláció ellentéte, a gazdaságban fellépő pénzhiány okozza. Ez akkor történhet meg, ha a bankvilágban nemzetközi csődlavina indul meg, így minden betétes elveszíti a pénzét, minden multiplikált pénz megsemmisül, marad az elsődleges jegybankpénz, ami édeskevés az eddig forgalomban lévő pénz mennyiségéhez képest. Ez deflációt szül, vagyis olyan „pénzéhséget”, amely az árakat lefelé szorítja, és ezáltal azt okozza, hogy mindenki ráül a pénzére, ezzel tovább csökkentve a pénz forgási sebességét, és további deflációt okozva, és így tovább. Amerikában 2008-ban ezért kellett az államnak gatyára vetkőznie: a Lehman Brothers csődje majdnem hiperdeflációs lavinát okozott náluk, amely könnyen világméretűvé válhatott volna. Ha a világ összes nagy bankháza néhány hónap alatt csődöt jelentene, az olyan globális hiperdeflációt okozna, mely a pénz alapú gazdaság teljes összeomlásával és végső soron a civilizáció összeomlásával járna. Nézzük meg végül ezt a lehetőséget: Teljes összeomlás: igen valószínűtlennek tartjuk, hogy az elkövetkező egy-két évben ilyesmi történjen (sokkal inkább 2029-ben, mikor az Irányítók búcsúzóul „format c:”-ot nyomnak majd az összes banki szervernek), de a lehetőségével számolni kell. Aki erre felkészült, mindenre felkészült a fentiek közül. A teljes összeomláson azt kell érteni, hogy teljes. Vagyis nincs semmi, amit eddig készpénznek vettünk, s talán észre sem vettük, hogy napi szinten ott van nekünk – azt hittük, hogy ez természetes, hogy ez jár. Nincs víz a csapban, nincs áram a konnektorban, nincs kenyér a boltban, se mosogatószer, se papírzsebkendő, nem jár a vonat, a busz, nem rendel az orvos, nincs mentő, rendőr, tűzoltó, iskola. Nem viszik el a szemetet a kukások, és nem működik a csatornahálózat. Úgyhogy ami viszont van, legalábbis a nagyvárosokban: szemétkupacok a járdák szélén, alattuk diszkréten csordogáló szennyvíz, csótányok és egyéb rovarok, valamint patkányok hada, és ebből adódóan természetesen: pestisjárvány. Azok, akiknek van hova menniük, hátizsákosan, gyalog menekülnek vidékre, akiknek nincs, rabolva, fosztogatva próbálnak életben maradni. Ezen a ponton ki kell térni a cigánykérdésre is. Sokan úgy gondolják, hogy egy ilyen összeomlással járó állapotban a legtöbb gondot „fosztogató cigányhordák” fogják jelenteni. Ez valószínűleg nem így lesz. A cigányok egyik legfontosabb természeti-társadalmi szerepe ugyanis az újrahasznosítás. Ha összeomlott a civilizáció, a világ terített asztallá változik számukra. Nem lesz gond élelemhez jutniuk, hiszen leghamarabb ők fogják tudni fémből készült használati tárgyakkal ellátni a mezőgazdasági termelést folytató falusi embert. Újrahasznosító tevékenységüknek lesz egy mellékhatása is, szintén pozitív: hogy a reménytelenül civilizációfüggő emberek is belátják majd, hogy itt a vége. Nem fognak éhenhalni a Tesco előtt ücsörögve, várva, hogy újra kinyit majd, mert jönnek a cigányok, és eltakarítják az egész épületet, hogy a betonvasat kitermeljék belőle. Senki nem fog a vasútállomáson ücsörögni, remélve, hogy kijuthat Nyugatra, ahol biztos nincs ekkora baj (hírt ugye nem kaptunk az összeomlás óta, fogalmunk sincs, hogy ez csak nálunk van így, vagy mindenhol!), mert a cigányok felszedik a síneket, levágják a felsővezetékeket, ahogy teszik néha most is – ami egy működő civilizációban kártékonynak számít, azonban ha egyszer lemegy a függöny, kifejezetten hasznos lesz a funkciójukat vesztett szerkezeti elemek eltávolítása az útból. Felkészülés - lehetőségek Vegyük sorra, mit mindent tehetünk annak érdekében, hogy felkészültebben nézzünk szembe a bizonytalan jövővel! Önmagunk felkészítése - lelkileg, szellemileg: először is sorra kell venni az elképzelhető jövőképeket, s mindegyiket tényleg el is képzelni, valamint azt, hogy mit tennénk, ha az adott kép valóra válna. Ez egyrészt segít számbavenni a gyakorlati teendőket, másrészt segít megszabadulni a félelemtől. Ha kívül nem is tudunk, legalább belül készüljünk fel minden lehetőségre, hogy nyugodtan nézzünk majd szembe az eseményekkel, akármilyen irányt vegyenek is. Sajátítsuk el a szükséges ismereteket, ha van rá lehetőségünk, már most keressünk kapcsolatot olyan vidéki emberekkel, akiktől megszerezhetjük a valóban értékes tudást: hogyan kell egy növényt elültetni, lakható dolgot építeni földből vagy fából, kutat ásni, csapdát állítani, halászni, ehető növényeket a természetben felismerni és felhasználni, stb. Kezdetnek, elméleti tananyagnak pl. >olvashatjuk ezt<. - fizikailag: edződjünk, s gyakoroljunk a rendelkezésre álló fegyvernemekkel (puszta kéz, bot és kés mindenkinek rendelkezésre áll). Az edződésen nem csak, sőt nem elsősorban a testi erő növelése értendő, hanem próbáljuk apránként adagolva szimulálni a válságkörülményeket. Pl. kapcsoljuk ki a fűtést este, lefekvéskor, gyalogoljunk le nagyobb távokat teljesítménytúrákon, mindenre elszántabbak próbálják ki a szabad ég alatt alvást is, aki még életében nem fürdött lavórból, legalább egyszer próbálja ki, ilyenkor télen kísérletezzünk zokni+szandál kombinációval, hogy a lábunk is szokja a hideget (legalább egy boltba menés erejéig...), próbáljuk ki, milyen koplalni legalább 24 órát – szóval ne akkor tapasztaljuk meg mindezeket csőstül, amikor az életben maradásunk a tét. A katonákat is békeidőben szoktatják a háborús körülményekhez, nem akkor terelik ki őket először a szabad ég alá, mikor már kitört a háború, és élesben kell helytállni. Káros szenvedélyeinkről is előre szokjunk le; mikor a valódi szükségletek biztosítása is nehézséget jelent, ne azzal legyünk elfoglalva, hogy cigi, pia vagy drog után szaladgálunk. Kifelé a városból: ez már korábban is szóba került. Akinek saját tulajdonú, tehermentes ingatlanja van nagyvárosban, már rég szabadulnia kellett volna tőle, de talán még most is lesz rá ideje. Azonban vigyázat: ahogy az emberekben fogalmazódik meg a válsághelyzet rémképe, úgy fog felfelé kúszni a vidéki telkek ára és fognak elértéktelenedni a városi lakások. Ha valakit a munkája a városhoz köt, inkább legyen ingázó, és legyen egy kis földje, kútja, egy baromfiudvara a sarokban. Ha valaki kénytelen a városban maradni, legalább próbáljon minél kintebb költözni, minél közelebb az erdőhöz, fához, földhöz, vízhez. Budapestieknek tudom ajánlani pl. Zuglót: a város szabálytalan alakja miatt közel van a belvároshoz is, de a természethez is. Ha van rá pénz, szerezzünk be egy sparheltet és üzemeljük be. Akinek pedig már van földje, akármilyen kevés: vesse be az utolsó négyzetcentiméterig! Készletezzünk: aki nem tud termelni, legalább készletezzen. Természetesen kút híján a legnagyobb problémát a víz utánpótlása jelenti, erre javaslom néhány palack ásványvíz felhalmozása mellett egy szűrőkancsó beszerzését néhány tartalék szűrőbetéttel, és a legközelebbi olyan patak helyének bemérését, melynek feltehetőleg szűrés és forralás után iható a vize. Az „iható” természetesen egy relatív fogalom, ezért is kell a palackos víz: időt kell hagyni magunknak, hogy a szokatlan összetételű vízre átálljon a szervezetünk. A szűrőkancsó jelenleg is használható a csapvíz szűrésére, annak minőségét is javítja, tehát aki úgy gondolja, hogy nem veszélyezteti semmi az ivóvízellátást, annak sem pénzkidobás. Csapvizet is halmozhatunk egyébként, mélyhűtőben. Az élelmiszer készletezése még belvárosi garzonlakásban is megoldható. Nem kell feltétlenül több mázsában gondolkodnunk, 10 kg száraz termés (barna rizs, sárgaborsó, lencse, hajdina, köles, stb.) és barna liszt, meg 20 db tojás, 2 liter étolaj is előnyt jelent a legtöbb emberrel szemben, akinek 1 napra való élelem is alig van otthon. Idővel úgyis minden készlet elfogy, bármekkora, tehát ha baj van, úgyse az legyen a túlélési stratégiánk, hogy próbálunk napi 2 kanál sárgaborsón eltengeni, hanem az, hogy amíg a készlet tart, azalatt megpróbálunk valamerre lépni. Akinek autója van, pár kanna benzint tegyen félre, nehogy egy majdnem üres tankkal érje a baj. Tüzifát szállítani pl. nagyon jó lesz az autó, de ha sok benzinünk van, a fuvarozást, mint szolgáltatást cserélhetjük ételre, egyéb hasznos dolgokra. Ha már tűzifa, akinek van kályhája, sparheltje, kemencéje, kinti tűzrakó helye, stb., készletezzen fát is. Készletezni kell ezen felül persze a tisztító- és higiéniai szerek nagycsaládjába tartozó dolgokat, gyufát, gyertyát, kötszert, stb. Tiszta ruhánk is mindig legyen tartalékban, ne üres zoknisfiókkal és teli szennyeskosárral érjen minket a „nincs víz” igen kellemetlen jelensége. További triviális dolgokat a végtelenségig sorolhatnánk, úgymint nyomtatott térkép a környezetünkről és egész Magyarországról (értve ezalatt a Kárpát-medencét), iránytű, golyóstollak, hátizsák, hálózsák, stb. De azt gondolom, jobb, ha a sok apróságot mindenki magától veszi számba, így jobban felkészül lelkileg és mentálisan. Önvédelem: önmagunk fizikai felkészítésén túl természetesen számos dolgot tehetünk önmagunk, lakhelyünk, készleteink megvédése érdekében. Legfontosabb a lakhelyünk megfelelő „erődítése”, amelynek alapelvét egy igen kegyetlenül hangzó káté adja, mely egyetlen kérdésből áll: - Milyen záram legyen, hogy ne törjenek be hozzám? - Jobb, mint a szomszédodnak. (S ha már szomszédoknál tartunk, látni fogjuk egy hirtelen eseménynél, főleg nagyvárosokban, hogy milyen sokan számítottak rá, ugyanakkor szinte senki nem készült rá a gyakorlatban. Tehát míg mi vidáman főzögetjük a panelban a sárgaborsónkat (feltéve, ha van még gáz vagy vettünk sparheltet), a szomszéd gyomrának korgása áthallatszik majd a konyhánkba, és bár az mindenkinek saját belátására van bízva, hogy akar-e szorult helyzetben szoros környezetének segíteni, illetve a körülmények megengedik-e, arról azonban tudjunk, hogy ha a környezetünkben valakinek éhínség idején ételt adunk ellenszolgáltatás nélkül, annak valószínűleg hamar híre megy, és rövidesen az egész környék az ajtónk előtt állhat, sőt, akár ostrom alá is vehetnek, főleg, ha kitudódik, hogy szűkősen több hétre elegendő készletet halmoztunk fel. Az éhség nagy úr, főleg azoknál, akik életükben nem hagytak ki egy étkezést. Tehát ha adunk is bárkinek, a készleteink nagyságát mindenképpen titkoljuk el a szomszédság elől.) Otthon tehát könnyen meghúzhatjuk magunkat egy rács és egy-két jobb ajtózár védelme mögött. (A rács előnye, hogy az ajtó pillanatnyi nyitásával zárt rácson keresztül is támadhatjuk a behatolni készülő vagy a kertben garázdálkodó bűnözőt lövéssel, dobással, szúrással.) Az utcai önvédelem mindig sokkal bonyolultabb kérdés, erre nincs is általános recept, talán csak annyi, hogy ne úgy nézzünk ki, mint Neo a Mátrixban, mikor behatolnak az ügynökök főhadiszállására, hanem csak egyféle fegyvert gyakoroljunk minél magasabb szintre (a puszta kéz mellett), és más fegyver ne is legyen nálunk. Ha lesz, azt kritikus helyzetben használni is akarjuk majd, és katasztrofális következményekkel járhat pl. ha valaki egy késsel kellő gyakorlat híján kezd hadonászni (pl. az egyébiránt eleddig fegyvertelen támadó elveheti és halálos sebet ejthet vele). A másik általános szabály, hogy ha csapatosan támadnak egy emberre, pl. tízen, a megmenekülés egyetlen esélye, ha képesek vagyunk azonnal felmérni, hogy a csapatban ki az alfa-hím. Ugyanis amikor emberek falkát, bandát alkotnak, pl. bűnelkövetéshez, ugyanúgy van közöttük alfa-hím, még ha ezzel csak tudat alatt vannak tisztában. Az alfa-hím testbeszédből, kisugárzásból azonosítható, és ha őt sikerül hirtelen harcképtelenné tennünk, van rá esély, hogy a többiek állati ösztöntől hajtva megfutamodnak, bármekkora túlerőben is legyenek. Hova tegyem a pénzem: egy dolog biztos, bankban ne maradjon semmi. Minden fizetést azonnal felvenni, amint megérkezik, és inkább a lakásban dugdosni valahol, vagy ilyesmi. Hogy tartalék pénzeinket milyen devizára váltsuk? Ez nehéz kérdés, ezt csak az tudná megmondani, aki ismeri a pontos forgatókönyvet. A legjobb ötlet talán az orosz rubel meg a kínai jüan. Egy biztos: ha pénzben akarjuk hagyni (ami eleve nem túl jó ötlet), akkor ne váltsuk az egészet valutára, mert a forint, bár romolhat, de minig az marad a legkönnyebben elkölthető az országon belül. Vannak, akik úgy gondolják, hogy aranyban teljes biztonságban van a pénzük, de ez tévedés. Egy nagyobb öszeomlás esetén, ha nem lesz mit enni, senkinek nem fog kelleni az arany. A legbiztosabb befektetés, ami létezik, az ingatlan, azon belül is a föld. Ha valakinek van fél-egy millió forintja, már sokkal érdemesebb telket venni belőle valahol, mint aranyra váltani. Ha pedig értékálló, mozdítható „fizetőeszközre” akarjuk cserélni a pénzünket: alkohol. Válság, összeomlás, zűrzavaros időszak esetén a tömény szeszek mindig használhatóak pénzként, ételre, ruhára, szállásra cserélhetőek. Aki úgy gondolja, hogy a fentiek követésével bebiztosította magát minden eshetőségre, nagyon téved. Az itt leírottak csak a téma körbejárását jelentették, néhány fontosabb megállapítás csokorba gyűjtését, a felkészülést mindenkinek magának kell végeznie, illetve még jobb, ha csoportosan tudjuk tenni azt. Keressük a kapcsolatot azokkal, akik számítanak rá, hogy a következő két-három év esetleg nehéz időket fog magával hozni, és próbáljuk megtalálni a módjait, hogyan tudjuk egymást segíteni. Vannak olyan esetek, ahol ez adott, például az egyik szomszédnak nagyobb a földje, a másik viszont nem hagyatkozott a vezetékes vízre és csatornára, hanem van kútja és emésztője. De ugyanilyen példa az is, hogy az elöregedő falusi lakosság mind kevésbé műveli meg a földjét, mert már nem képes rá, ugyanakkor a városok tele vannak életerős fiatalokkal, akiknek maximum egy pár cserépnyi földje van az ablakban – csupán ebben az esetben a komplementerek nehezebben találják meg egymást. Ha tehát nem is tudjuk magunkat bebiztosítani minden eshetőségre, azért legalább azt, amit megtehetünk, tegyük is meg a jövőnk biztosítása érdekében.

Sötét tudás

2010-11-21 10:34 vasárnap „Ó, hány őrült vargabetűt kellett megtennie az emberi szellemnek, míg évezredek alatt eljuthatott az értelemhez, a dolgok igaz ismeretéhez!” (Zsoldos Péter)   „A Sátán Isten ellensége.” A >2012 Blográdió< egyik adásában szóba került, hogy a nagy világvallások között mintha egyféle hierarchia lenne. A konverzió, egyik vallásról a másikra való áttérés előfordul (bár nem gyakori, s hogy miért nem, részben e bejegyzés magyarázza meg), de az egyes vallások közötti áttérés 98%-ban egyirányú. Keresztényből lesz hindu is, muszlim is, de fordítva már nem működik; elég nehéz példát találni rá, hogy egy ateista családban nevelkedett, de végül a krisnásokhoz fiatalon megtért egyed később aztán a Katolikus Anyaszentegyház ölén találja meg végső üdvösségét. A hindu vallásból valamennyi „átszivárgás” van az Iszlám irányába, azonban nagyobbrészt Indiában, az alsó kasztok tagjai közül, ahol a muszlim vallás felvétele az alacsony társadalmi pozíció hátrahagyását, a kasztrendszeren kívülre helyezkedést hozza magával. Az áttérésnek itt tehát praktikus és nem spirituális oka van. Ha spirituális indíttatásból egy hindu vallást vált, csak egyetlen irányba vezet neki az út: a Buddhizmus felé. Buddhisták pedig, elenyésző kivételtől eltekintve, nem lesznek sem hinduk, sem muszlimok, sem keresztények. Nekik már csak egyetlen irányba vezet az út, ez az, amit én „ex-buddhistának” nevezek. Miért van ez? Mi ez a lépcsőzetesség, ez a látszólagos fölé- és alárendeltség a vallások között? Ehhez először is meg kell érteni a vallások pszichológiai és társadalmi természetét. „Az ember azért találta ki Istent, mert félt a természet erőitől” – hangzik a marxista doktrinálás már lassan száz éve. Mint azIrányítók minden hazugságának, ennek is van valóságalapja. A világon minden vallás úgy nyer híveket magának, hogy megpróbál választ adni „az élet nagy kérdéseire”. Ezek a kérdések minden emberben jelentkeznek idővel, s vagy maga próbál választ adni rájuk, vagy „többet ér egy kérdés ezer keresésnél” alapon keres olyanokat, akik tudják vagy tudni vélik a választ ezekre a kérdésekre. - Hogyan került ide a világ? Miből lett a Minden? - Hogy kerültem bele én? (Honnan jöttem?) - Ki vagyok én? Minek létezek? (Merre tartok?) - Mi történik velem a halálom után? (Hová megyek?) - Van Isten? Ha igen, ki vagy mi az? - Miért van szenvedés a világon? Stb. A különböző vallások pedig egységcsomagokat kínálnak ezen kérdések megválaszolására. Zárt csomagokat. Ez így van, és kész. A jelenség neve: sötét tudás. A sötét tudás lényege, hogy a végtelent végesre redukáljuk, majd az így kapott véges eredményt kinevezzük végtelennek. Ahelyett, hogy haladnánk a cél felé, a célról alkotott képet hisszük a célnak. Rögzítjük magunkat a megértés adott szintje mellett, a kapott válaszokkal elégedetten, nem is sejtve, hogy ezáltal teljesen hatalmába kerültünk annak az erőnek, melynek célja a „Legyen világosság” kozmikus parancs végrehajtásának akadályozása. „A Sátán Isten ellensége”, hangzik a bejegyzés elején. Igaz ez a mondat? Igaz. De nem a teljes igazság. Egyetlen véges kijelentés sem kezelhető teljes igazságként… beleértve ezt a mondatot is. Ha csak a …-ig írtam volna a mondatot, és az olvasó rábólint, már a sötét tudás hatalmába került. Tehát: minden gondolat folytatható a teljesség felé törekvésben. Isten viszont nem ellensége a Sátának. A fenti gondolat így folytatódik. E folytatás nélkül könnyen abba a hibába eshetünk, melybe a keresztény hívők döntő többsége bele is esik: hogy dualisztikus világképet építünk fel, melyben Isten és Sátán egymás ellentettjei, a teljesség két pólusa. Ez pedig már súlyos tévedés. A zsidó-keresztény mitológiában a Sátán ellenfele az örök kozmikus küzdelemben Mihaél Arkangyal, nem az Isten. A világ közismert mítoszai közül a sötét tudást legtalálóbban Prométheusz története írja le. Ellopta a tüzet az égből, és lehozta a földre az embereknek. Ezzel bűnt követett el. A keresztény belemagyarázás ebben a bűnbeesés torz, pogány változatát látja (amiben van egy kevés igazság), a marxista belemagyarázás pedig természetesen az evolúcióval, az emberi civilizáció fejlődésével jön s a tűz felfedezésének szerepével mindebben. (Amiben szintén van némi igazság.) A történetben Prométheuszlehozza a Földre a tudást, és ezzel követ el bűnt. Nem azzal, hogy elintézi, hogy az ember találkozhasson ezzel a tudással, hanem hogy a földi véges világban találkozzon vele és sajátítsa el. Lehozza az ember jelenlegi szintjére, és ott magyarázza meg, ezzel csillapítva az ember vágyakozását felfelé. A cél képe a cél. Véges tudás is lehet teljesen igaz. Sötét tudás. Az ember affinitása a sötét tudáshoz hihetetlenül magas. Bármilyen tudásból azonnal képes sötét tudást csinálni. Még Krisztus tanításaiból is sikerült a szellemi kontroll egy eszközét létrehozni; pedig Krisztus maga is figyelmeztet az Evangéliumban, hogy amit elmondott, az nem a teljes igazság. Ezt a mondatot pedig nem is törölték. Nem volt rá szükség; nem fog törődni a jelentőségével senki. Ha elfogadjuk, hogy vallás = religió = (szellemi) kötöttség = sötét tudás, akkor mindjárt a vallás nélkül élők kezdhetik mondani, hogy naugye. Igen ám, de a vallás nélkül élők 99,9%-a valójában vallásos, csak nem tud róla. Saját szótárában a többi vallást nevezi „vallásnak”, ahogy pl. a keresztények minden, a saját vallásuktól eltérő nézetet (gyakran még a kereszténység egyéb formáit is) „pogányságnak” nevezik, s csak a keresztény a „hívő”. Eltérő terminológiával, de hasonló logikával, a Humanizmusnevű vallás követői csak más vallások hívőit nevezik „hívőnek”, „vallásosnak”, magukat pedig egyszerűen az igazság ismerőinek, a tudomány, a racionális tudás harcosainak tekintitk a „vak hiedelmekkel” szemben. Amely által természetesen ez a vallás a legelvakultabb, legfanatikusabb, legsötétebb tudatlanságban szenvedő nyájat terelgeti. Bár abban igazuk van, hogy a vallások keletkezését és elterjedését nem egy Isteni Törvény a földi létbe való „betüremkedése” okozta, isteni inspiráció hatása alatt lázasan körmölő mózesek, hanem egy emberi igény bizonyos kérdések megválaszolására, azonban nem ismerik fel, hogy egyrészt a vallások válaszai nem csupán emberi fantáziatermékek, hanem az Abszolút Igazság keresésére irányuló erőfeszítések szükségszerűen részleges sikerének termékei; másrészt, hogy az ő saját hitrendszerük is ugyanezen kérdések megválaszolására irányul, mint arról már szó volt a humanizmusról szóló korábbi bejegyzésben. Ott az is kiderült, hogy a vallások vonzereje közötti különbség nem a válaszok objektív igazságtartalmából, hanem szubjektív elégedettséget okozó potenciáljából adódik. Keresztényekből azért lesznek krisnások ezrével a nyugati világban, mert a hindu vallás az élet nagy kérdéseire sokkal teljesebb és kielégítőbb válaszokat ad. És ezért nincs a buddhistáknak más kiút a vallásukból, csak az a bizonyos ex-buddhista, kötetlen, a sötét tudást kerülni próbáló útkereső: a Buddhizmus az egyetlen a nagy világvallások közül, amelyik megengedi a híveinek, hogy túlhaladjanak rajta. Talán azért, mert a Buddhizmus nem születőben lévő vallásként lett először államvallás, hanem létrejötte után egy évezrednél is hosszabb idővel, így a kialakulásában politikai érdekek nem játszottak szerepet. A sötét tudás felismerésének a képessége ma fontosabb, mint valaha. Az emberiség még soha nem volt annyira a sötét tudás hatalmában, mint jelenleg. Okozza ezt nagyobb részt a humanista vallás, melyet sokan nem is ilyen néven ismernek, hiszen mind politikai, mind filozófiai, mind „tudományos” irányból ezer és ezer álnéven létezik; több kisebb felekezetre osztja magát, akár a kereszténység. Így a véleményszabadság illúzióját kínálja az ernyője alatt maradó embereknek. Még magukat kereszténynek vallók világnézetét is általában erőteljesebben határozza meg a humanizmus, mint a kereszténység. A judeokereszténység ugyanis eleve a tények össze nem kapcsolását, kérdések fel nem tevését követeli meg a híveitől, hiszen két, egymással teljesen ellentétes vallást egyesít magában. Ezáltal ideális táptalaja egy másik disszociatív vallásnak, amely még fundamentálisabb önellentmondásokra épül. (Nincs Abszolút Igazság – „felvilágosodás!”; nincs célja az életnek – „haladás és fejlődés!”) Ez egyúttal azonban támadási felületet is ad a mi számunkra: ha valaki egyszerre hisz a humanista és a keresztény tanokban, s sikerül neki megmagyarázni, hogy a kettő kizárja egymást, sikerül rávenni, hogy a humanizmust kilökje világképéből; akkor ugyanezt talán megtehetjük vele még egyszer, a zsidó vallás és a krisztusi kereszténység egymást kizáró természetét illetően. Márpedig az emberiség szétválasztásának küszöbén, amikor az „eternifixes Biblia”, ahogy nevezni szoktam, az Ó- és Újszövetség mentén végre szétszakadni készül, amikor amerikában keresztények tömegei metélteik körül újszülött fiaikat, nem árt elébe menni a kataklizmának, és szólni, hogy a két külön vallásnak két külön istene van, s aki két urat szolgál, azt mindkét táborban árulónak nevezik majd. Mi mással végződjön ez a bejegyzés, mint amivel a magyar népmesék egy jelentős része is: „Aki nem hiszi, járjon utána!”

Programozási témák (szerk)

2010-08-29 13:01 vasárnap - avagy hogyan lehet felismerni a Monarch-programozási motívumokat filmekben, rockzenében, könyvekben, képregényekben, stb? Kiegészítésként az >előző bejegyzéshez<, most megpróbálunk néhány tippet adni ahhoz, hogy hogyan ismerhetőek fel a programozási témák, programozáshoz illetve programozott személyek vezérléséhez használatos motívumok – elsősorban az amerikai filmekben és TV-sorozatokban, de bátran kutakodhatunk a populáris kultúra bármely szegmensében és irányzatában. Kihangsúlyozandóan a teljesség igénye nélkül, hiszen erről újabb 750 oldalt lehetne írni. Legelőször is a számok irányából érdemes megközelíteni a kérdést. A 3, 7, 12, 14, 33, 49, 77, 99, stb. egyébként is „misztikus számokként” ismeretesek, így a luciferánus körökben is használatosak, legfeljebb más értelemben (lásd 33, erről már írtunk >korábban<). Amire még különösen érdemes odafigyelni, azok a kifejezetten „sötét” számok, melyeket csak a sötét irányzatok képviselői részesítenek megkülönböztetett figyelemmel: a 11, elsősorban a 9-11 számkombináció, a 13, 19, 25, 41 és ezek szorzatai egymással, kettővel ill. a többi nevezetes számmal. A kabbalista misztikában a betűket is számokra lehet fordítani – minden betű annak a számnak felel meg, ahányadik helyet elfoglalja az ABC-ben. Természetesen itt különböző ABC-k találkozhatnak egymással, tehát a G betű átfordítható 7-es számra is, angol ABC szerint, illetve 3-as számra, a görög ABC, de a héber ABC szerint is (alfa-béta-gamma-delta; aleph-béth-gimel-dalet). Ezért is a leggyakrabban használt betű a szabadkőműves szimbolikában a G, mely jól megkülönbözteti azt az eredeti templomos szimbolikától, amelyben a központi helyet a T foglalja el – Irányítóink végtelen örömére ez az angol ABC-ben pont a 20. helyen áll, így az amerikai filmekben is jó sok játszadozásra ad lehetőséget (lásd később). Úgyszintén kivételt képez az I betű, ami egyszerre tud 9 lenni (mely -1-ként funkciónál a számjegyek összeadásakor), ugyanakkor egy római egyesként is értelmezhetjük. Az amerikai filmes szimbolikában a 12 és a 13 ugyanolyan játékos könnyedséggel váltogatja egymást, mint a 14 és a 41 (mint korábban már írtuk, egyik a talpán álló, másik a fordított pentagram száma). Ha a 14-es és a 41-es szám találkozik egymással, 414 avagy 141 lesz belőle. A 141-es szám jelentősége a filmeknél: minthogy egy óra 60 percből áll, az 1:41-edik perc egyúttal a 101-edik is. A 101-es és a 303-as számoknak szintén kiemelkedő jelentőségük van a szabadkőműves szimbolikában. (Nem tudom, hogy Orwell csak véletlenül adta-e a 101-es szobának ezt a számot, de hatalmas szolgálatot tett vele az Irányítóknak: a 101-es szám minden megjelenését Orwellre való hivatkozásként könyveli el a közönség.) Ha megnézzük, hogy hosszabb filmekben az 1:41 előtti és utáni, összesen két percben mi történik, már kezdhetjük megalapozni vagy épp elaltatni a gyanúinkat, attól függően, mit látunk. Ha kiemelkedő fontosságú, fordulatot jelentő pillanat van itt, illetve különösen ha valaki rádöbben valamire, vagy ezen a ponton nagyon hangsúlyos szerepet kap egy programozási szimbólum (ezeket lásd később), akkor valószínűleg a film programozási témaként is használatos. Csak néhány példaként, nézzünk bele 1:41 tájékán a következő filmekbe: Matrix, Matrix 3, Fight Club, Minority Report – és máris kezdünk mintát kapni, hogy mit is kell keresnünk egyéb filmekben. Ezek a filmek ugyanis mind programozási témák. Mi is tulajdonképpen egy programozási téma? Mint már írtuk, az újszülött agya tulajdonképpen fehér lap, azzal töltjük meg, amivel akarjuk. Olyan létszemléletet is kialakíthatunk egy gyerekben, aminek semmi köze nincs az őt körülvevő tényleges valósághoz. Leegyszerűsítve: ha valakit születésétől fogva egy zárt intézetben tartunk, ahol minden egyes őt érő inger kontrollálva van, gyakorlatilag életét négy üres fal között éli, egyetlen számottevő ingerforrása pedig egy vetítővászon, ahol napi 24 órában ismételjük ugyanazt a filmet, az ő számára az a film lesz a valóság, az evés és egyéb testi szükségletek miatt a monotonitás megszakítása pedig afféle szürreális „álmodási periódus”. A Matrix világára építve mind ügynök-, mind Neo-programozás létezik, ahol az adott alter a filmbéli karakterrel azonosnak tekinti önmagát. A Különvélemény világára épül a Prekog-programozás, ez a téma látnokok és telepaták fejlesztésére használatos. A Fight Club lényege értelemszerűen a Tyler-program, amely már a filmben is csak egy alter, s lehetővé teszi, hogy a testet „szolgálaton kívüli” időben birtokló alter tudjon a Tyler-alter létéről, együtt tudjon vele létezni a lebukás veszélye nélkül. Ugyanakkor a filmnek van egy oldalhajtása, a Marla-program, mely egy speciális béta-alter betöltését teszi lehetővé, jellemzően S/M játékok céljából. Kizárólag erős idegzetű olvasók figyelmébe ajánlhatjuk a Videodrome-témát, amely béta-kezelők programozására használatos, és természetesen meg kell említeni a programok programját, a legtöbbrétű, legkifinomultabb rendszert, ahol Monarch-programozott és kvázi-„egészséges” emberek valóságszabályozása válik eggyé: ez pedig a Star Trek. A Star Trek a luciferánus értelemben vett Új Ember előképének különböző rétegeit vetíti előre. „New Man”, „New Flesh” – ezek a kifejezések elő is fordulnak a programozási témákban, hol csak épp elejtve (pl. Smith szájából a Matrix 2-ben), hol hangsúlyos szereppel (pl. a Videodrome-ban vagy akár a Matrix-trilógiában: Neo/Anderson). Erről még a következő bejegyzésben lesz szó részletesebben, de egy jövőbeli előadáson is. A Star Trek azért is optimális programozásra, mert tele van folyosókkal, liftekkel, szűk terekkel, ajtókkal, melyek a programozott agy számára a beprogramozott struktúrát, a programozottság különböző szintjei és kompartmentumai közötti átjárást jelképezik. Nem nehéz észrevenni, hogy a Star Trek epizódjaiban szinte minden jelenet úgy kezdődik, hogy valaki bejön egy ajtón, majd a jelenet végén valamiért még az egyik szereplő távozását is fontos mutatni. A dialógusok meglepően nagy része zajlik folyosókon. S ha már a programozási szimbólumokat sorolni kezdtük, folytassuk: az ajtók mellett a zárak és kulcsok is fontos szerepet játszanak. Gondoljunk csak a Matrix-trilógiára! S miről is beszél Smith az első részben 1:41-nél? Kulcs az agyban… Az élénk színek, szivárvány-minták is segítik a programozást, és egy nagyon fontos szimbólum a tükör, különös tekintettel a törött vagy a szemünk előtt éppen betört tükörre. A törött tükör a széthasadt személyiséget jelképezi és tükröket egyébként is gyakran használnak a programozási folyamatban. Természetesen egy tükör megjelenése egy filmben nem jelenti automatikusan, hogy az programozási téma. Nem kell minden bokorban Irányítókat látni. Azonban ha ezek a szimbólumok bőséggel előfordulnak és notóriusan ismétlődnek egy filmben vagy egy sorozatban, mindenképpen érdemes elkezdeni gyanakodni. Az emberi test vonatkozásában fontos szimbólumok még bizonyos kézjelek, főleg a naivan „metálvillának” nevezett luciferánus üdvözlő kézjel (mely meghatározott környezetben sokkal több egy programozott rabszolga számára, mint egyszerű üdvözlés…); ezt nagyon szépen el tudják rejteni adott esetben, gyakran csak sokadik nézésre szúrja ki az ember. A kinyíló, ill. néha a lezáródó szemekről készült közeli felvételek is szimbolikus jelentőséggel bírnak (lásd LOST, Avatar). A maszkok, álarcok használata is fontos a programozási témákban, itt. pl. megemlíthetnénk a Tágra zárt szemek c. filmet, de maradhatunk a Star Treknél is, hiszen ott is gumimaszkot visel a színészek jelentős része. szerk: S természetesen rengeteg rejtett hivatkozás van a programozásra és módszertanára, íme egy eléggé magvas darab: A zenei motívumoknak egy külön fejezetet lehetne szentelni abban a bizonyos 750 oldalas képzeletbeli könyvben – amit ebben a hevenyészett összeállításban mindenképpen megemlítenénk, az a bölcsődalok használata (itt megintcsak példaként említhető a LOST), hiszen a programozás alapjait az élet első másfél évében teszik le. S most lássunk néhány példát, hogyan is rejtik el ezeket a nyilvánvaló jelzéseket a filmekben! Kezdjük a Thomas A. Anderson névvel! A Thomas Anderson nevet különböző filozófiai jelentésekkel sokan összehozták már, de a köztes A betűt érdekes módon figyelmen kívül hagyja mindenki. Persze, hiszen nem tudjuk, minek a rövidítése, így nincs értelme, nincs jelentősége. Azonban sokszor az értelmetlen, „véletlenszerűnek” ható nyers adatok azok, ahol a lényeget elrejtik. A TAA monogram már önmagában is gyanús a templomos szimbolikát kicsit is ismerők szemében, hiszen az ATA, ATT, OTO, XTX, (O)XO, kombinációkat itt előszeretettel használják. (Bárkinek nyugodtan eszébe juthat az AT&T márkajelzés ill. az ITT (Nokia), mindkettő 41-re numerizálható.) TAA pedig hányra? 22, vagyis 2*11. Hogy nem csak véletlenről van szó, azt többek között a hasonló John Anderton név is mutatja (Különvélemény), amely monogramja a 11-es számnak felel meg, az ügy számkódja, melyben ő a feltételezett elkövető, pedig 1109. (2001. szeptember 11. óta kicsit óvatosabban használják ezt a számkombinációt…) Néha a dolgoknak nem a megléte, hanem a hiánya árulkodik valamiről. Sokan azonosították már a 13. emelet című filmet (mely mellesleg pont 1:41 hosszú) a Matrix „testvérfilmjeként”, noha az alkotók tagadják, hogy a két produkciónak bármi köze lenne egymáshoz, „véletlenre” hivatkoznak, ahogy a harmadik testvérke, a Harsh Realm esetében is. Azonban a Matrix első részében, mikor Morpheus először viszi az orákulumhoz Neot, a liftben érdemes kimerevíteni a kapcsolótáblát és tanulmányozni: nincs 13. emelet. Hogy a 13. emelet pedig programozási téma, egyértelmű: emberi testekben személyiségek váltogatják egymást a becsatlakozás által (ahogy a Matrixban is egy adott személy felett egy ügynök bármikor átveheti az irányítást). Végezetül nézzünk meg két, pár másodperces részletet egy Star Trek-epizódból. Az első önmagáért beszél: A második már egy kicsit bonyolultabb. Itt megjelenik egy alfanumerikus kód (mint bankszámlaszám), amelyet az egyik szereplő a későbbiekben újra meg újra megismétel: A számlaszám: CJ5-74-36. Ami ebből a legkönnyebben felismerhető, az a 36, mint 3*12. A CJ-t sem tart sokáig 13-ként azonosítani, csak az az ötös ne lenne ott mellette! Így aztán a 74-gyel sem tudunk mit kezdeni… azonban nem kell mást tennünk, mint a 13-mat, mint értelmes egységet elkülöníteni, s középen maradt egy 5-74-ünk. 5+7+4 = 16, amely mérsékelt gyakorisággal visszatérő szám az amerikai filmekben, s ennyivel elintézhetnénk – azonban az 574, primtényezőkre bontva, 2*7*41. Úgy ám: 14*41=574. Ezért kellhet ezt a kódot ismételgetni: valószínűleg a programozást erősíti meg a rabszolgák egy részében – megjegyzendő, Star Trek témával programozott egyedekben már a Star Trek nézésének is van ilyen hatása. Talán éppen ezért volt szükség a luciferi kézjelre az epizód elején: ez fogékonyabbá teszi a rabszolgákat a vezérlőkódokra. Odo, aki a kézjelet megvillantja, alakváltó, aki maga a felsőbbrendű létforma az Irányítók születőben lévő, „új-emberrel” benépesített társadalmában, de erről bővebben majd a következő bejegyzésben…

Monarch-programozás

2010-07-01 12:06 csütörtök A most következő bejegyzés egyike lesz a „nehezen feldolgozhatóaknak”: az Irányítók titkait végső soron az is védi, hogy ha egy bizonyosnál nagyobb mélységig ássuk magunkat, olyan bizarr, a normális gondolkodástól annyira eltérő dolgokat fogunk találni, amelyeket a legtöbb ember nem hisz el vagy nem tud felfogni. Programozásról szóló sorozatunk negyedik részében az Irányítók fészkébe fogunk egy rettenetes kirándulást tenni: a kaptárba, melyben szaporodnak s ahonnan a világot irányítják. Amivel azonosulsz, attól nem félsz. Ez az alapja a többgenerációs bántalmazás (MGA – multi-generational abuse) mechanizmusának. A kisfiú, akit rendszeresen megver az apja, ha egyedül van otthon, és nem látja senki, apja ruháit magára húzza, vagy ha apja dohányzik, titokban rágyújt. Azonosulni akar az agresszorral, félelmét, szorongását így próbálja leküzdeni, feloldani – sikerrel; a pozitív visszacsatolás után pedig ez szándékosan keresett viselkedésmintává válik: a gyerek megveri öccsét, ha az apja az anyját is megüti néha, ő is így fog tenni, s ami a lényeg: felnőtt korában ő is bántalmazni fogja gyerekeit. Így jön létre a többgenerációs bántalmazás ördögi köre, amely nem várt lehetőséget adott az Irányítóknak önmaguk és kiszolgálószemélyzetük formálására – ennek módszertana pedig a XVIII. század óta fejlődik folyamatosan. A lehetőség abban rejlik, hogy a bántalmazás áldozatainál a disszociáció képessége fejlődik, az MGA-áldozatoknál pedig már genetikailag öröklődik, így eleve fejlett diszociációs képességgel és hajlammal születnek az Irányító-palánták. Mi is a disszociáció? Egymáshoz nyilvánvaló módon kapcsolódó tények mélytudati indíttatásból össze nem kapcsolása. A permanens disszociáció pedig: tudathasadás. Egy tipikus példa maga a judeokeresztény vallás: nyilvánvalóan valaki nem hihet egyszerre az Úrban és az Atyában, illetve nem hiheti, hogy a kettő ugyanaz az isten, a keresztény ember pedig pontosan ezt hiszi, mivel születésétől programozták bele ezt a hitet. Az újszülött tudata üres lap, bármivel megtölthető, akár olyan „tudással” is, ami a tapasztalati valóságnak vagy éppen önmagának ellentmond. A bántalmazás és a disszociáció között azért van összefüggés, mert az ember természetes disszociatív képessége menekülési lehetőséget kínál egy nemkívánatos helyzetből. Ennek közismert példája a Fight Club főszereplője, aki (többek között) az inszomniából menekül ki disszociációval, s amikor a filmben lúggal kezelik a kezét, látható, hogy reflex-szerűen használja menekülésre a disszociatív állapotot. Ez ugyanis, hasonlóan az agresszor említett megszemélyesítéséhez, jutalmazó mechanizmus, tehát ha valakinek egyszer sikerült disszociációval kimenekülnie egy kellemetlen helyzetből, onnantól keresni fogja a disszociatív állapotot – különösen, ha az abból való kilépést pedig büntetjük. Ha egy gyereket elég hosszú ideig bántalmazunk szinte megállás nélkül, egy idő után a tudat fel fogja adni az újraegyesülési kísérleteket, és permanensen hasadt állapotban marad. A módszer neve: Monarch-programozás. Az Illuminátusok dinasztiái már legalább a XVIII. század óta kísérleteznek vele, az igazi áttörést azonban az 1940-es években érte el Dr. Joseph Mengele. Ő a zsidó gyerekek közül kiválogatta a legintelligensebbeket, s a rajtuk való kísérletezéshez gyakorlatilag carte blanche-t kapott az Irányítóktól: azt csinált velük, amit csak akart. (Az egyik kutatási területe pontosan az volt, hogy felderítse, milyen és mennyi kínzás az, amit még éppen túl lehet élni.) A háború befejeztével az amerikai kormány az operation paperclip keretei között „átmentette” Mengelét Amerikában, ahol a CIA-nál dolgozó kollégáival megosztotta kutatási eredményeit, és kezdetét vette a CIA MK Ultra nevű programja, melynek lényege az volt, hogy az Illuminátus családokon és egyéb dinasztikus rendszerben működő Irányítókon kívül másokat is programozzanak, nagy tömegben. Így rendelkezésre állnak majd kisebb értékű, feláldozható rabszolgák is, s egész kaptártársadalmat tudnak kiépíteni, szaporítókkal (alfák), dolgozókkal (gammák), harcosokkal (delták), stb. Hogyan történik a Monarch-programozás? Ideális esetben, amennyiben a teljes kezelést hajtják végre a gyereken, az a fogantatással kezdődik. Maga a fogantatás is történhet speciális körülmények között, ha egy ún. homunculust akarnak létrehozni a programozók. (A homunculus vagy „holdgyermek” egy mágikus operációk sorozatával mesterségesen felépített szellemstruktúra, tehát ez a reinkarnációs folyamat manipulálásának egyik módszere, de erről most itt nem írunk részletesen.) A lényeg, hogy a traumatizálás már az anyaméhben elkezdődik, pánikdrogokkal és tűszúrásokkal. Bizonyos esetekben az agyműködést szabályzó implanto(ka)t már magzatkorban célszerű behelyezni, in utero műtéttel. A gyermek eleve erős disszociatív hajlammal fog világra jönni, főleg ha mindkét szülője MGA-áldozat. A szülést mesterségesen indítják meg, mégpedig idő előtt. A koraszülöttség a traumatizálás alapvető része, a bőr nincs teljesen kifejlődve, minden érintés fájdalommal jár, így az anyai ölelés is egyszerre fog örömet és fájdalmat okozni – szó szerinti anyai ölelésben viszont nem is lehet része ezeknek a gyerekeknek, a születéskor legalább négy-öt évre elszakadnak a szüleiktől, pótszülőjük az ún. kezelő (handler) lesz, aki a tényleges programozást végzi. A kezelő az első másfél évben a világ minden szeretetével elhalmozza a gyereket. Közben intenzív képzés indul meg, melynek pontos menetét, irányát az ún. PAS-teszt (Personality Assessment System) dönti el; erre főleg akkor van szükség, ha a gyermek nem homunculus, hiszen ha az, a programozó tudja, mit rakott össze, a PAS-rendszer legfeljebb a sikeresség teszteléséhez kell. A PAS teljes egészében elektródákkal ill. a gyermek elé vetített képekkel működik, így már egyhónapos korban is alkalmazható. A PAS teszt fogja eldönteni, hogy az újszülött milyen funkciót fog betölteni a kaptárban: popzenész lesz belőle vagy asztrofizikus, titkosügynök, stb. Másfél éves korban jön el a fordulópont. A gyereket ekkor ideiglenesen elszakítják a kezelőtől. Ketrecbe zárják, s a bántalmazás elkezdődik. A CIA tudósai már az 50-es években rájöttek, hogy nem minden esetben szükséges egymástól izolálva tartani a ketreceket: adott esetben az egyik gyerek bántalmazása a szomszéd ketrecekben lévő gyerekeket is traumatizálja – bár van olyan, akinek a magány, az elszigeteltség okoz nagyobb traumát (ez a PAS alapján könnyen eltönthető, amennyiben internalizáló vagy externalizáló típus az illető). Egy „kimentett”, deprogramozott rabszolga beszámolt egy katonai bázisról Amerikában, ahol egy használaton kívüli hangárban több ezer ketrec vette körül az övét. S nem ez az egyetlen hely – jópár tucat programozással foglalkozó létesítmény van a Földön. (Tudomásunk szerint Magyarországon nincs, az itteni rabszolgákat a rendszerváltás előtt a Szovjetunióban programozták.) A bántalmazás lehet szúrás vagy vágás, verés, nemi erőszak, de a „kifinomult” módszerek tárháza végtelen: vízbe fojtogatják a gyereket, élve eltemetik, kígyókkal teli verembe lökik, elektrosokkolóval felfegyverzett, idomított majommal zárják össze – az elektrosokk egyébként is gyakori és kedvelt módszer a programozásnál. A kínzásoknak általában akkor van vége, ha a gyerek mazgati pózt vesz fel és abban „lefagy”, nem reagál külső ingerre. Ekkor egy erőteljesen disszociatív állapotba jutott el. Az így „felpuhított” gyerek aztán kap egy erős drogkoktélt, ami megakadályozza, hogy a következő percekben elveszítse az eszméletét, s ekkor végtelen örömére és megkönnyebbülésére feltűnik a színen kezelője. (Frissítés: ma már lehetséges mikrohullámmal is meggátolni, hogy valaki elaludjon vagy elájuljon.) Az eszméletvesztés, melyet a drogok meggátolnak, sok esetben nem a fizikai fájdalomtól következne be – hiszen sokszor „csak” egy sima nemi erőszak következik –, hanem attól a traumától, amit az a tény okoz, hogy a bántalmazást innentől a kezelő folytatja. Az egyetlen ember, akiben a gyerek bízhatott, akinek a visszatérését várta, szintén ellene fordul. Ettől a ponttól kezdve jön létre a végleges tudathasadát, különösen azért, mert innentől kezdve a kezelő, ambivalens viselkedésen keresztül, szeretet-gyűlölet kapcsolatban lesz a gyerekkel, ami biztosítja a folyamatos disszociációt. Innentől a kezelő annyi töredékszemélyiség (alter) létrehozására képes, amennyire csak az adott programozási mintánál szükség van. Az alterek nem önálló személyiségek, melyekből több él a betegben – pont ez a programozás lényege. Az alterek töredékek, akik keresik az egységet, de mivel a többi altertől traumán keresztül elszigetelve tartják őket, a kezelővel pedig folyamatos, közeli kapcsolatban vannak, így a kezelővel fognak gondolatban „egyesülni”, vagyis a kezelő pszicéjének részeként fognak funkcionálni, innentől pedig a kezelőnek végtelen hatalma van fölöttük. A kezelő és a rabszolga közötti életkor-különbségből adódik, hogy a rabszolgák általában túlélik kezelőjüket – kivéve az „eldobható” modelleket, pl. öngyilkos merénylők vagy szexrabszolgák (Béták) –, valamint egyébként is kényelmesebb állapot, ha a rabszolgának saját kezelője mellett tudnak parancsolni a programozók ill. a magasabb szintű Irányítók, így a kezelő feladata, miután a megfelelő „rendszert” beleprogramozta a rabszolgába és rögzítette, hogy a rendszer egyes funkcióihoz parancskódokat rendeljen és rögzítsen, részben az előző bejegyzésben említett horgonyzás technikájával. (A horgonyzás, mint láthattuk, még egy egész-séges emberen is jól működik, egy önálló létezésre képtelen alter esetében nyilván hatványozottan hatékony.) A parancskódok egy része személyre szabott, egy más része univerzális, minden adott szintű és típusú rabszolgában benne van. Innentől kezdve, aki kölcsönkapja a kezelőtől azt a kis füzetet, amelyben a parancskódok vannak felírva, az kölcsönkapta az adott rabszolgát. A legtöbb rabszolga nem tudja önmagáról, hogy programozták. Van egy, néha több felszíni alter, amelyik a testet birtokolja a nap nagy részében, ez egy viszonylag jól funkcionáló, összetett személyiség, s ő hiszi magát a teljes/valós személyiségnek. A programozás és a többi alter emlékei blokkolva vannak, ennek a blokkolásnak a feloldása akár halállal is járhat. A kezelők, a programozók, magasabb szintű Irányítók, akik ismerik a programozás módszertanát és szokásrendjét, szükségszerűen tudják önmagukról, hogy őket is programozták, azonban nekik is van egy front-alterjük, akik önmagát valósnak hiszi, noha közben pontosan tudja, mi az, hogy a front-alter. (Igen, ez a disszociáció!) Azok az implantok, melyek elősegítik a hasadt személyiség (MPD – Multiple Personality Disorder) kialakulását (lásd a videó példáját), főleg akkor hasznosak, ha valakit nem születésétől programoztak, hanem később, kisgyerekkorában vontak be a programba (ez elég ritka). Ennek annyi a gyengéje, hogy ha az implant tönkremegy (pl. szándékosan tönkreteszik, hiszen vannak emberek, akik deprogramozással foglalkoznak), az alterek könnyedén egyesülni tudnak halál vagy egyéb mellékhatás nélkül – a programozott rendszerben normálisan jelen lévő csapdák hatástalanítódnak. (Az egyik ilyen csapda egy mélyre helyezett, a test fölötti vezérlést normálisan soha meg nem kapó alter, amelyik valósnak hiszi önmagát, s emlékei is vannak a programozás egyes részleteiről. Ha a deprogramozónak sikerül erre rábukkanni, azt hiszi, hogy megtalálta a rendszer magját, s hónapokra megakad a kezeléssel.) Az implantok mellett a fizikai beavatkozás egy másik módja az agytörzs műtéti megsebzése. A megrongált rész újraépül, mégpedig erősebb struktúrával, több szinapszissal, mint korábban. Ehhez hasonlóan lehetséges az emberi izomszövet mikrohullámmal való roncsolása, melynek nyomán erősebb izomrostok fognak nőni – így lehet az ember testi erejét növelni úgy, hogy jelentős mennyiségű időt és energiát spórolunk meg a fizikai képzésen. (Figyelem! Senki ne dugja a karját a mikróba! :) Miközben a manipulált tömegek egyre silányabb nevelést kapnak, Moriah kaptárának képzési módszerei folyamatosan fejlődnek. Az Irányító-palánták egy része már egy éves kora előtt tud olvasni, s általában, egész gyerekkorában rendkívüli mennyiségű képességfejlesztő játékban, gyakorlatban van része. Míg minket rávettek, hogy több tízezer év hagyományával szakítva a gyermekeinket műanyagból készült rácsos kiságyba tegyük, addig ők nagyon jól tudják, hogy a bölcső jelentős mértékben hozzájárul a mozgáskoordináció kifejlődéséhez. Azért is írtuk meg ezt a cikket, hogy a szabadságért küzdeni akaró-próbáló emberek egy kicsit jobban átlássák, mivel is állunk szemben. Becslés szerint legalább hárommillió programozott rabszolga él a Földön, annak ügyében inkább nem is találgatnánk, ezek közül hány Delta. Minden magyar szülőnek óriási a felelőssége, hogy ha a Monarch-programozott rabszolgákkal nem is tudja felvenni a versenyt, legalább életképes legyen az a szerencsétlen gyerek, mosogatógép, mobiltelefon és mikrózható zacskós leves nélkül is. A most felnövő generáció fogja megvívni a végső harcot, nem a miénk. Ui: Ha egy deprogramozott személy olvassa ezt a cikket és úgy döntene, megosztaná az országgal a történetét, vagy már korábban is próbálta, de mindenhol falakba ütközött, keressen meg minket e-mailben! Mi készen állunk bármilyen önvallomást vagy egy riportfilmet nyilvánosságra hozni az ügyben. SZERK: Végre-valahára felraktam Fritz Springmeyer 750 oldalas angol nyelvű "Monarch-bibliáját", melyből gyakorlatilag a legapróbb részletekig minden fortélya kiderül ennek a technikának. Ha valaki lefordítaná magyarra - tegye, aztán küldje el (Drábik Jánosnak is, nekem is). Vigyázat! Ha valakinél a legcsekélyebb gyanúja fennáll annak, hogy programozták, ne olvassa el ezt a könyvet, veszélyes lehet. The Illuminati Formula Used to Create an Undetectable Total Mind Controlled Slave

Neurolingvisztikus programozás

2010-06-20 11:30 vasárnap Programozásról szóló sorozatunk harmadik részében az NLP, neurolingvisztikus programozás módszerét fogjuk megvizsgálni, természetesen igen felületesen, hiszen az NLP alkalmazása szinte egy külön szakma a pszichiátrián belül, amelynek elsajátításához rengeteg tanulás és még több gyakorlás szükséges. Akit behatóbban érdekel a téma, rengeteg anyagot talál az Interneten, a bejegyzésben az induláshoz bőven elegendő keresőszót fogok elszórni. Először is hadd meséljek el egy sztorit Nándiról, amelyet egy meditáció után élt át. Mikor átjött hozzám utána, odaült a gépem elé és elkezdte a 2012 Blogot olvasni. Ahogy utólag elmesélte, először a képernyő fényét valahogy élesebbnek találta, aztán zöld háttérszínt intenzívebbnek látta, a fekete betűk sokkal kontrasztosabbak voltak, tudatára ébredt, milyen kacskaringós alakjuk van és hirtelen tudatára ébredt, ahogy lélegzik, a mellkasa emelkedik fel-le és a ruhájának is tudatára ébredt ahogy a bőréhez ér, aztán hirtelen egy önkéntelen kis nevetés tört ki belőle, és ha most a kedves olvasó a könnyen szuggerálható embertípushoz tartozik, akkor elnevette magát. Amit itt használtunk, az az Ericksoni modell és a Milton modell kombinációja volt, természetesen csak egészen kezdő szinden alkalmazva. Mindkettőt Milton Erickson amerikai hipnoterapeutáról nevezték el, de nem keverendőek össze egymással. A Milton model lényege a precízió hiányából eredően kikényszerített intuitív szövegértés. Talán fel is tűnt a fenti példa olvasása közben, milyen kuszán épülnek fel a mondatok, milyen hanyag és pontatlan a megfogalmazás – ez része volt a szuggessziónak. Az Ericksoni modellt maga Erickson találta ki. Az ő megközelítésének lényege, hogy a hipnózist nem feltétlenül módosult (főleg erőteljesen, észrevehetően módosult) tudatállapotban kell végrehajtani. Egyrészt a tudatalatti mindig figyel, minden tudatállapotban kommunikálni lehet vele, másrészt valakit transzba lehet ejteni tudta és beleegyezése nélkül. Erickson talán minden idők legnagyobb hipnotizőre volt. Képes volt ún. „sekély transzba” ejteni valakit csupán egyetlen kézfogással – a lenti videóban majd látni is fogjuk az egyébként nagyon nehezen megtanulható Erickson-kézfogás bemutatását. Erickson gyakran tréfálkozott azzal, hogy publikációiba rejtett hipnotikus parancsokat csempészett – ártalmatlan parancsok voltak ezek, Erickson még csak arra használta módszereit, hogy segítsen más embereknek; a visszaélések csak később kezdődtek el. Az Ericksoni modell lényege, hogy az embernek három érzékelési rendszere van, mindhármon keresztül lehet közléseket (és szuggessziókat) bevinni a pszichébe. A három rendszer: vizuális (látás), auditoriális (hallás) és taktilis (tapintás, szaglás, ízlelés). Minden személynél van egy preferált, egy semleges és egy nem-preferált rendszer, így egy adott személy érzéki fogékonyságát az Ericksoni modell szerint le lehet írni egy betűkóddal, pl: A-V-T vagy V-T-A. A férfiak jellemzően V-A-T rendszerben működnek, tehát a vizuális ingerekre a legfogékonyabbak és az érintésre a legkevésbé. A nőknél nagyobb a változatosság és a serdülőkorban ritkán át is strukturálódhat az adott személy modellje, de a leggyakoribb modellek a T-A-V és az A-T-V. Az azonos modellel rendelkező emberek általában könnyen tudnak „egymásra hangolódni”. Milton Erickson ezt és a Milton modellt (amelyet akkor még nem így neveztek, csak a saját, természetesen adódó módszere volt), használta arra, hogy szimpátiakapcsolatba, ún. rapport állapotába kerüljön a beteggel és ezáltal sugalmazni tudjon neki a gyógyuláshoz szükséges dolgokat. A modell felderítése egy adott személynél egyszerű: egy adott élményről kell beszéltetni, s amikor már úgy érzi, mindent elmondott, még részletesebb leírást kell kérni tőle, mindeközben meg kell figyelni, melyik érzékelési rendszerre milyen arányban hivatkozik. Ha pedig valakihez a preferált rendszerében kezdünk beszélni, fokozottan fel tudjuk kelteni a figyelmét s teljesen magunkra koncentrálni, majd ha teljes hirtelenséggel átváltunk a legkevésbé preferált rendszerébe, akkor sekély transzba esik, anélkül, hogy ezt észrevenné. A fenti példa így elsősorban a V-A-T személyeken működik, hiszen a betűk színéről és alakjáról hirtelen T-jellegű közlésre váltottunk át. Itt ki kell hangsúlyozni azt, hogy T-jellegű információkat A és V csatornán is át lehet vinni, valamint azt, hogy az olvasás A és nem V csatorna. T információ V csatornán való átvitelének tipikus példája a szimpatikus ásítás, de a reklámokban sem véletlenül szeretnek puha dolgokat mutogatni. A Neurolingivsztikus programozást 1975-ben találta ki Richard Bandler és John Grinder. Együtt alkották meg először az ún. Meta modellt, ami gyakorlatilag a Milton modell ellentéte, a tökéletes precizitás nyelvén való hatásgyakorlás, a beteg mondatszerkesztése ugyanis árulkodik arról, hogy mélytudati szinten melyek azok a tények, amelyekkel nem akar szembesülni. Ezeket az információkat eltorzítja vagy törli, az orvosnak pedig pont ezekre kell rátapintania és csellel vagy „rámenősséggel” kikényszeríteni őket a betegből. (A magyar közönség számára ez elég ismert Dr. Csernus Imre munkásságából.) Később a Meta modell ellentétpárjaként fejlesztették ki a Milton modelt, amelyet Erickson terápiás módszerének megfigyelése és utánzása tett lehetővé. A két modell egyidejűleg is alkalmazható (váltogatva): a Milton modell megteremti a rapport állapotát, amely megszünteti vagy legalábbis lecsökkenti a beteg ellenállását a Meta modellel szemben. Még egy hatalmas trükkje van az NLP-nek, amelyet nem csak a gyógyászatban használtak, de pl. a különböző öntréningelő tanfolyamokon is előszeretettel alkalmazzák, ez pedig a horgonyzás (anchoring). (Természetesen ismét nem magyar, hanem angol szakirodalomból dolgoztunk, így nem biztos, hogy a Magyarországon a szakmában elterjedt kifejezéseket használjuk, már ha egyáltalán van kialakult zsargonja nálunk az NLP-nek.) A horgonyzás lényege, hogy preferenciarendszertől függetlenül általában egy T ingerhez rögzítünk egy bizonyos gondolatot, érzést, lelkiállapotot, stb. Rögzíthetjük azonban A vagy akár V horgonyhoz is, a különböző márkajelzések részben erre szolgálnak. Ugyanis természetesen nem tartott sokáig rájönni a kampány- és reklámszakembereknek, hogy az NLP-vel lehet visszaélni is. Ennek demonstrálására először nézzük meg ezt a videót! (Sajnos a beágyazása valamiért le van tiltva.) Felismerhető többek között az Ericksson-kézfogás valamint a horgonyzás technikája (az alany vállának megérintése, miközben a szövegbe rejtett BMX-re utaló dolgok elhangzanak). Az NLP-t természetesen nem csak személyes kapcsolaton, hanem tömegkomunikációs eszközökön keresztül is lehet alkalmazni. Ha elkezdjük figyelni a TV-reklámokat, legalább a felükben mindhárom rendszerben közölnek információt. Megfigyelhető az is, hogy az elsősorban férfiaknak szóló reklámok jellemzően a V-T váltást használják, majd a váltás után jön a teljes képernyős V horgony, amellyel remélhetőleg legközelebb a boltban fog találkozni a páciens, az adott termék csomagolásán. Azonban nem csak reklámokban, hanem videoklipekben is gyakran használják ezeket a módszereket, sőt, ritkábban még TV-sorozatokban és filmekben is ki lehet szúrni az éles csatornaváltásokat. A ’90-es évekre az NLP annyira kifinomult szintre fejlődött, hogy gyakorlatilag teljesen észrevétlenül lehet alkalmazni. Ekkor kezdték igazán elterjedten használni, s ekkortól kezdték el vezető tudományos körökben következetesen tagadni, hogy az NLP egyáltalán létezik. Az NLP korábbi sikereit az orvostudomány területén a „véletlen” számlájára írták, ma az NLP általában hivatalosan „áltudománynak” számít s nem is tanítják igazából az egyetemeken, legfeljebb megemlítik, mint bohókás kis átmeneti tévútját a modern pszichiátriának. Hogy az NLP mennyire nem létezik, azt bizonyítja az, hogy mindemellett azért Amerikában és más országokban is nőjogi szervezetek addig verték az asztalt, míg precedensértékű bírósági határozatok nem születtek arról, hogy a nem létező neurolingvisztikus programozás nem létező technikáit nők „meghódítására” felhasználni nemi erőszaknak számít. Ugyanis az NLP nem korlátozódik a kereskedelem világára – az élet nagyon sok területén alkalmazzák. A „randiguru” Ross Jeffries részletesen leírja könyveiben, hogyan lehet ezzel a nem létező technikával nőket az ágyunkba csalni, menedzserképző iskolákban oktatják, hogy az NLP egyes nem létező módszereivel hogyan tudunk megnyerő fellépést biztosítani magunknak – az egyetlen terület tehát, ahol az NLP ma szigorúan nem létezőnek számít, az az a terület, ahonnan elindult: az orvostudomány világa. Tartsuk nyitva a szemünket, s hamarosan észre fogjuk venni: az NLP legalább annyira része a gyanútlan emberek mindennapjainak, mint a stressz alapú programozás.

Stressz alapú programozás

2010-05-31 14:03 hétfő Programozásról szóló sorozatunk második részében a legegyszerűbb és legkiterjedtebben használt programozási technikát fogjuk megvizsgálni. Könnyen, akár akaratlanul is alkalmazható módszer ez, szülői programozásnak ugyanúgy alapeleme lehet, mint a páratlanul összetett MK-ULTRA rendszernek, más néven Monarch programozásnak, amellyel a következő bejegyzések egyikében fogunk foglalkozni. Egyszerűsége folytán ez a módszer természetesen nem alkalmas egy egyén totális irányítására, ennek ellenére hatékony manipulációs eszköz s nagy előnye, hogy tömegkommunikációs eszközökön keresztül egyszerűen alkalmazható az >előző bejegyzésben< leírtak alapján. Mindenekelőtt egy kis biológiába kell belemennünk, hiszen ha azt kutatjuk, hogy az embert hogyan távirányítják, tudnunk kell, hogyan is működik az ember, milyen élettani sajátosságok azok, amelyekkel „biztonsági résként” vissza lehet élni. Ha az emberi tudatot akarjuk manipulálni, az emberi szervezet felépítését tudatosság szempontjából kell vizsgálni. Ilyen szempontból kétféle főrendszer működik együtt a szervezetben, mindkettő több szervrendszert magába foglalva: vegetatív és szomatikus. Szomatikus az, ami akaratlagosan irányítható. S ha belegondolunk, rengeteg sok féle szervünk közül egyedül az izmok egy része (kis része) tartozik ide, minden egyéb automatikusan működik s csak közvetett ráhatásunk van. Ez a vegetatív főrendszer, melynek irányítását a központi idegrendszer alsó szintű, tudattalan részei (köztiagy, kisagy, gerincagy) végzik, külső és belső impulzusokra reagálva. Fontos megemlíteni, hogy a szomatikusan vezérelhető izmok felett is van kontrollja a vegetatív idegrendszernek, lásd pl. a légzést vagy azt az esetet, ha valakit hátulról egy tűvel megszúrnak vagy forró vízbe nyúl. A lényeg már ott is rejlik a fenti bekezdésben: a vegetatív rendszer „mindenható”. Mindenható nem csak azért, mert vezérlő idegzetének teljes kontrollja van az ember felett, hanem azért is, mert – ahogy nevéből kiderül – a vegetatív rendszer tart életben bennünket, így a szomatikus rendszer ki van szolgáltatva neki. Ezt a mindenható rendszert pedig külső és belső impulzusok irányítják. Nem tudjuk szívverésünket akaratlagosan felgyorsítani, azonban tudunk akaratlagosan futni és a helyzethez a vegetatív rendszer – kiszolgáló természetéből adódóan – alkalmazkodni fog. A vegetatív idegrendszernek kétféle ún. „afferense” (gyakorlatilag vezérlési rendje) van – a szimpatikus és a paraszimpatikus. A paraszimpatikus idegrendszer állandó erősségű idegimpulzusokkal dolgozik, amelyek minimum-szinten tartják az életműködéseket. A szimpatikus rendszer a külső és belső ingerek hatására változó erősségű impulzusokat bocsájt ki, így a szervezet energiagazdálkodásának legfőbb felelőse. A szimpatikus idegrendszer tevékenységének teljes megszűnése kóma állapotába juttatná az embert. Ezek alapján már leszűkíthetjük: ha valaki manipulálni akar bennünket, akkor a szimpatikus idegrendszert kell stimulálnia. Nézzünk egy egyszerű példát: fürdünk a tengerben, és egy cápa közeledik felénk. Mit reagál a szimpatikus rendszer? A szívverés felgyorsul, a vérnyomás megnő, a tüdő kitágul, a légzés felgyorsul, a vércukorszint megemelkedik – a szervezet harcra vagy menekülésre képes állapotba kerül (fight or flight). A stressz, mint biológiai jelenség célja a túlélés. Az ijedtségtől vagy félelemtől remegő kezek vagy lábak a vért és az izmokat melegítik fel, hogy a kritikus pillanatban minél nagyobb fizikai teljesítményre legyen képes az egyén. Vészhelyzetben a szomatikus rendszeré a főszerep, a vegetatív ugyan szintén erősebben dolgozik, de az energiaellátás nagyobb része terelődik az erek összehúzódása és kitágulása folytán a szomatikusan vezérelhető izomzathoz. Olyan ez, mint egy katonai készültség egy országban: a mezőgazdasági és ipari javak, valamint az emberi munkaerő minden nélkülözhető morzsáját katonai célra fordítják, melynek ténylegesen produktív célja nincs, az ország megvédése azonban az adott helyzetben mindennél fontosabb. Ha a veszélyhelyzet elhárult, az erőforrások visszaterelhetőek a produktív csatornába (tehát a szervezet esetében a vegetatív rendszerhez). Nézzük meg a cápás eset két további variációját: az elsőben nem igazi cápa közeledik, hanem valaki meg akar minket tréfálni egy műanyag cápauszonnyal, a másodikban pedig valódi cápa közeledik hátulról. Az első esetben lesz készültségi reakció, a másodikban viszont nem. Ebből értelemszerűen megállapítható, hogy nem a veszély az, amire a szervezet „mozgósítással” reagál, hanem a veszély tudata. Nem kell igazából veszélyhelyzetben lennünk ahhoz, hogy stresszes állapotba kerüljünk. Ezek után kapcsoljuk be a tévét és hasonlítsuk össze az általa közvetített valóságfelfogást a saját, egyéni-eseti valóságfelfogásunkkal (már aki még egyáltalán képes rá): nagyjából 1945 óta várjuk folyamatosan a III. világháborút, bűnözés, gyilkosságok, merényletek ömlenek ránk a híradóból és persze balesetek – tegye fel a kezét az az olvasó, akit már valaha életében megöltek! Látható, hogy stresszelni akarnak bennünket, de vajon miért? A válaszhoz közelebbről meg kell vizsgálnunk az emberi agy működését. Ha a szervezet többi részét a stressz hatására megváltozó energiaelosztás szempontjából vizsgáljuk, az agyat is így kell felosztanunk, nem fizikai szerkezete szerint. Amikor tehát elülső és hátsó agyra hivatkozunk ebben a bejegyzésben, az nem strukturális elemet fog jelenteni, hanem pl. az elülső agy szinte kizárólag a homloklebenyt és az azt közvetlenül kiszolgáló feldolgozó fehérállományt jelenti, a hátsó agy pedig magában foglalja a fali lebenyt, az amigdalát és a közti agy egy részét. Ha hirtelen nagyon megijedünk, általában tapasztalható reakció, hogy az agy „megbénul”, nem tudunk gondolkodni. Ezt nem az okozza, hogy az agy szintén erőforrást veszít a vázizmok javára, hanem az agy belső működése, energiaelosztása változik meg. Az agyunk elülső részében realizálódik a magasszintű gondolkodás. A hosszú távú perspektívák, elképzelések itt dolgozódnak fel, ez ugyanis a kreatív, ill. az absztrakt gondolkodás helye. Biológiai értelemben elülső agyunk tesz minket emberré, mivel sokkal magasabb szintű tevékenységekre képes, mint egy emlős állat agyának párhuzamos területei. A nagyagy hátsó része egyszerűbb funkciókat lát el, itt található az átmenet az akaratlagos és az önkéntelen vezérlések között. Ha megyünk az utcán és közben beszélgetünk, esetleg a múlt vagy a jövő eseményein gondolkodunk, „nem vagyunk tudatában” annak, hogy melyik sarkon fordulunk be – a hátsó agy egészen magas szintű vezérlésekre is képes, miközben az elülső agy tudja végezni a maga speciális munkáját. Mindent, ami tanult de készségszintű viselkedésforma (hangszeres játék, írás, gépelés, autóvezetés, cipőkötés, stb.) a hátsó agy vezényel le, amikor utasítást kap rá az elülső agytól. A hátsó agy köti össze az elülső agyat az alacsonyabb agyterületekkel és ezeken keresztül magával a szenzoros-motoros idegrendszerrel. Az elülső agy által ismételten elvégzett rutinszerű cselekvéseket idővel a hátsó agy megtanulja magától végigcsinálni. Stresszhelyzetben a pillanatnyi túlélésre kell koncentrálni. Nem lehet az élet hosszútávú stratégiai kérdésein merengeni, ott és akkor cselekedni kell, késlekedés nélkül. A hátsó agy funkciói egyszerűbbek, így gyorsabban tud reagálni, mint az elülső agy. Ezért aztán stresszhelyzetben az elülső agy vérellátása romlik a hátsó javára, és a normál vezérlő-kiszolgáló viszony megfordul a két agyterület között: a hátsó agy hozza a pillanatnyi döntéseket, az elülső agy csak „asszisztál” a túlélésben a maga sokkal megfontoltabb tevékenységével. A hátsó agyat pedig impulzusok vezérlik! Külső impulzusok, valamint az elülső agy által küldött parancsimpulzusok – kivéve vészhelyzetben, ahol a nagyagy elveszíti a parancsolás lehetőségét, és onnantól kizárólag a külső impulzusok irányítják a hátsó agy tevékenységét. A tévéműsor természetesen nem juttat bennünket vészhelyzetbe. Csak egy kicsit játszik az elülső és hátsó agyterületek közötti hatalmi egyensúllyal, megnehezíti az elülső agy számára a hátsó regulázását, az elülső agy viszont jobban fog „hallgatni” a hátsóra, jobban befolyása alá kerül egy enyhe stresszhelyzetben, mint nyugalmi állapotban. S hogy az elülső agy ne tegyen különösen nagy erőfeszítéseket annak érdekében, hogy rendet tartson a szervezetben, gondolkodását megfertőzték néhány ideológiával, úgymint: szuperfejlett állatok vagyunk, biomechanikus gépek vagyunk, az élet célja az érzékkielégítés és a birtoklás, birtoklás = biztonság – stresszhelyzetben pedig az ember mindenekelőtt a biztonság ígéretét keresi. Lehet az egy autó, egy mosópor, egy bankhitel vagy egy politikai párt, amit elé tesznek, ha a nyugtalanító üzenetet hirtelen megnyugtatóval váltják fel közben, akkor a hátsó agy szólni fog az elülső agynak, hogy tegyen lépéseket az ügyben. A reklámban nem csak azért hadarnak, mert a reklámidő drága, hanem mert az üzenet a hátsó agynak szól, ami az elülső agy tanítványából ímmár a „mesterré” lett. Hogyan tud a programozás iránya megforulni az agyban, hogy tudja a hátsó agy permanensen irányítása alá vonni az elülső agyat? Úgy, hogy a két agyterület közötti egyensúlyt a vérerek összehúzódása szabályozza, azt pedig a mellékvese által termelt készültségi szteroidok. A mellékvese működését az agyalapi mirigy szabályozza, s így visszajutottunk az agyba: az agyalapi mirigyet a szimpatikus idegrendszer szabályozza, azt pedig vajon mi? Hát természetesen a hátsó agy. Így abban a kérdésben, hogy az agy melyik része veszi át az irányítást, az agy hátsó része dönt – a távlati gondolkodásra képtelen, a jelen világában létező, pillanatnyi impulzusokra reagáló hátsó agy bármikor úgy dönthet, hogy irányítása alá vonja az egész szervezetet. Mit tehetünk az ilyetén programozás ellen, azon kívül, hogy megpróbáljuk önmagunkat teljesen elszeparálni a programozást közvetítő impulzusok mindennemű forrásától, ami a jelenlegi rendszerben körülbelül egyet jelent a remete-aszkéta élettel? Hiszen mindannyian, gyárilag így működünk! A megoldáshoz térjünk vissza a cápás példához. Ketten vagyunk a vízben, egy barátom és én. Megjelenik a cápauszony, amire ő halálra rémül, én pedig csak nevetek. Ugyanazt az impulzust kapta a hátsó agyunk, de másképpen reagált. Ugyanis a hátsó agy magától nem érti a világot, az elülső agytól tanul meg mindent, pl. azt, hogy a cápa veszélyes. Az én elülső agyam pedig már szólt, hogy nincs probléma: be lettem avatva, tudom, hogy egy harmadik barátunk szórakozik ővele. A tudás, a valóság ismerete védelmet nyújt a programozás ellen. Mivel az elülső agyunk nincs teljesen kiiktatva, így ha egy újszerű szemléletet magáévá tesz, azt előbb-utóbb átveszi tőle a hátsó agy is. Nehezebb félelemben tartani olyan embert, aki tudja, hogy az élet végtelen. Nehezebb szorongásban tartani olyan embert, aki tudja, hogy az életének célja van. Nehezebb az olyan embert önzésre, haragra, bosszúra gerjeszteni, aki tudja, hogy egyazon forrásból származunk, egyazon elrontott teremtés átka alatt nyögünk, s ugyanaz a program fut mindannyiunkban. Lehet tehát védekezni a programozás ellen, ám vigyázat: a túl sok impulzusnak előbb-utóbb megadja magát az agy. Ha valamit elég sokszor elismételnek, egy idő után belopja magát a valóságérezékelésünkbe, akkor is, ha az ellenkezőjéről vagyunk biztosan meggyőződve. Figyeljünk oda arra, melyek azok a varázsszavak, rejtett üzenetek, melyeket folyamatosan ismételgetnek a médiában, s próbáljuk kiszűrni ezeket! Ha felismerjük ezeket a mintákat, már tudjuk, hogyan és merre terelik a többi embert körülöttünk, és ha ismerjük a mérget, könnyebben találjuk meg a megfelelő ellenmérget is önmagunk és mások számára.

Programozás és média - bevezetés 2010-05-30 11:27 vasárnap Programozásról szóló sorozatunk első részében, mintegy bevezetőként, vázlatosan végigmegyünk azon, hogyan is működik a média valóságformáló ereje – a következő cikkekben pedig egy-egy programozási módszert fogunk részletesebben megvizsgálni. Először is állapítsuk meg a következőt: a világról szóló ismereteid 99.99%-át más emberektől nyered különböző kommunikációs csatornákon át. 0.01%-át közvetlenül önmagad szerezted. Így nézve, a tudásod 99.99%-a valójában HIT, hogy az embertársaid azért osztják meg veled a megszerzett tudásukat, mert ily módon hatékonyabban tudunk kooperálni egymással a sikeres lét érdekében. Még az olyan triviális igazságok, mint hogy a Föld gömbölyű, is ezen alapulnak (hacsak nem utaztad körbe ténylegesen). Az emberek közötti információáramlás redundáns, ami azt jelenti, hogy egy adott csomópontból származó információ jár körbe közöttünk. Egy információ akkor hiteles a számodra, ha a "forrás" hiteles, a "forrás" pedig: az a csomópont, ahonnan kaptad az információt, és nem a kiindulási csomópont. A kiindulási csomóponttal általában nem vagyunk tisztában, így ha az egyetemen egy plutónium-izotóp tulajdonságairól tanulsz, nem törődsz vele, hogy az ismeretet melyik kutató szerezte meg, a professzor és a mögötte működő intézmény hitelébe vetett bizalom elég. Ha egy gráfként rajzoljuk fel az emberek közötti információáramlást, megkapjuk azokat a személytelen intézményrendszereket, amelyeket a gráfon belül egy zárt egységként bekarikázhatunk, és a karikára ráírhatjuk, hogy AUTHORITÁS. Ha ezen karikák közül elég sokba behelyezünk egy olyan csomópontot, amely forrásként működik és mi irányítjuk, viszont maga a csomópont az emberek számára ismeretlen, akkor gyakorlatilag mi irányítjuk azt, hogy mi igaz, és mi hamis – és mivel a valóságot az emberek értelmezési szűrőkön keresztül vizsgálják, még olyasmit is el tudunk hitetni velük, ami ellentmond a 0.01% személyes tapasztalatuknak. Pontosan hogyan is lehetséges ez? Az >élet értelméről< szóló bejegyzésben már tulajdonképpen ott is volt a megfejtés: Mi a különbség, általában, a hétköznapi ember számára, a valóság és az illúzió között? Ha én egy majmot látok a csilláron hintázni, te pedig nem, akkor az a majom nem valóságos, hanem én képzelem vagy hallucinálom. Ha mindketten látjuk a majmot, ugyanazt a majmot, akkor tekintjük valóságnak. A valóság tehát a „kollektív illúzió” – egy információ minél szélesebb körben terjed tova, annál „valóságosabbá” válik. Az ember téved. Megcsalják az érzékszervei, s még jobban megcsalja gondolkodása, amely az érzékszerveken keresztül felvett információt feldolgozza, rendszerezi. Hogy a tévedés esélyét csökkentse, a kollektíva erejét hívja segítségül: a világról szerzett ismereteit nem csak azért osztja meg embertársaival, hogy segítsen nekik is több információhoz jutni, hanem hogy visszacsatolást nyerjen: vajon a másik embernek mi a véleménye, vajon ő is így gondolja-e, így tapasztalta-e? Valóságfelfogásunkat tehát alárendeljük a kollektív valóságfelfogásnak. Gyárilag így vagyunk tervezve, hiszen önerőből legfeljebb Tarzan-szintig juthatnánk a dolgok megismerésében, ha valóságértelmezésünk alapelemeit nem mind készen kapnánk gyerekkorunkban a szüleinktől és a bennünket körülvevő többi felnőttől. Az emberiség valóságértékelése tehát sajnos demokratikusan működik: az az igaz, amit a „többség” igaznak vél. Az emberi vélekedések azonban súlyozódnak attól függően, hogy a vélekedés kitől származik. Az >Irányítók< ezzel éltek vissza, amikor tekintélyes tudományos intézményekbe épültek be, illetve saját tudományos intézményeket is létrehoztak, amelyek komoly erőfeszítéseket tettek, hogy valós, tudományos eredményeket mutassanak fel s ezzel tekintélyre tegyenek szert, jócskán megsúlyozva az általuk terjesztett hazugságokat is. Azután jött a média. Az emberek közötti információáramlási gráf szerkezetét a központosított média alapjaiban változtatja meg. Ugyanis technikai úton létrehoz egyetlen központot, amellyel jóformán minden ember közvetlen kapcsolatban van, így ha az onnan származó információ hitelességét le akarja ellenőrizni, általában nincs hova fordulnia: a többi ember számára is ugyanazt az információt közölték, így ha a valóságértelmezését az ember tesztelni akarja, csak az övével azonos, már eleve feldolgozva kapott információkkal fogja tudni összevetni a sajátját, ha más emberekkel érintkezik. Ugyanezt a központosított információelosztást biztosítja egyébként a Marx által megálmodott központosított, ingyenes és általános iskolarendszer, ahol a politikai vezetéstől, illetve – elsősorban – az ő környezetükben „láthatatlanul” létező emberektől függ, hogy mit tanítanak a gyerekeknek. Láthatatlanság címszó alatt (mint a bejegyzésből már kiderül) semmi misztikusra nem kell gondolni: ha a központi elosztórendszer nem informálja az embereket arról, hogy én létezek, akkor a kollektíva valóságérzékelésén kívülre kerültem. Ehhez nem kell egy titkos földalatti bunkerban bujkálni, csak a kamerák látószögén kell kívül maradni…

Az emberiség eredete: evolúció vagy az „Isteni Kéz”?

2009-08-02 11:16 vasárnap A következő bejegyzés tömör lesz és velős. Felkapom a mobiltelefonomat az asztalról, és leteszem a padlóra, a szoba közepére. Azután kimegyek a szobából. Egy órával később ketten bejönnek, és megpillantják a telefont a földön. Hogy került ez ide? – kérdezik, és vitatkozni kezdenek a válaszon. Az egyik azt állítja, hogy magától esett le az asztalról, a gravitáció a tettes. A másik pedig azt mondja, Isten tette oda. Körülbelül így hangzik az a vita, ami evolú-cionista és krea-cionista tudósok között zajlik 150 éve. Két abszurd választ sikerült találnia az emberi fajnak saját eredetére ezidáig. A két oldal pedig folyamatosan elbeszél egymás mellett, mint általában az olyan vitákban, amelyekben egyik félnek sincs igaza. Mind a kettő legfeljebb a másik hibáira tud rámutatni. A rádióban ajánlottuk Kent Hovind szemináriumait, továbbra is ajánljuk őket, azonban nem azért, mert a színtiszta igazságot hirdeti, csupán azért, mert sok igazság van abban, amit mond, különösen az evolúció-elmélet hibáit és veszélyeit illetően. Azonban ő maga is hajlamos arra, amivel az evolúcionista tudósokat (joggal) vádolja: hogy elmossák a határt a tények és a tények egy lehetséges értelmezése között. Száz és száz magyarázatot lehetne kitalálni arra, hogy az emberi faj hogyan jelent meg a Föld színén. Az „Isten akaratával” az a baj, nem csak ebben a témában, hanem mindenfajta vitában, hogy egy Jolly Joker érv, amelyet nem „fair” használni; mindent meg lehet magyarázni Istennel, csak az a baj, hogy ezek a válaszok legtöbbször nem kielégítő alaposságúak, amennyiben valaki belülről nézi az Univerzumot. Ha Isten teremtett mindent, Isten alkotta a gravitáció törvényét is, így közvetve igaz, hogy „Isten akaratából” esett le a mobiltelefonom az asztalról. Ha leesett. Ettől függetlenül még nincs igaza egyik félnek sem, ugyanis nem leesett, hanem én tettem oda. Isten akaratával vagy anélkül. És azt, hogy miért tettem oda, kizárólag akkor fogják megtudni, ha tőlem kérdezik meg. Ugyanakkor az evolúció-elmélet is csak a fajok egymásból történő kialakulásáról tud érdemben teorizálni, magának az életnek az eredetére éppolyan „nesze semmi”, magyarázata van, mint Istenre hivatkozni: „véletlenül” jelent meg az élet a Földön. Biológusok könnyen dobálóznak a véletlennel, mert tudományos igényességű definícióját csak a matematikusok tudják megmondani: olyan jelenség, amelynek okozója ismeretlen. Szubjektív fogalom tehát a véletlen, ami az egyik embernek véletlen, a másiknak nem az, így a véletlen felemlegetése csak egy okoskodó álmagyarázat, mely burkoltan vallja be: nem tudjuk, hogyan indult az élet. Záró gondolatként csak annyit kérek: nézzünk rá az emberi fajra! Kívülről. Ez az, amire sajnos nem sokan képesek a Földön. Ha képessé válunk rá, azonnal felmerül a kérdés: miféle „isten” lehetett az, aki az emberiséget teremtette? Egy mindentudó, mindenható, végtelen bölcsességgel bíró valaki által létrehozott Opus Magnumnak a „homo sapiens sapiens” lenne a koronája?

Az emberiség eredete II: A teljes igazság

2009-08-25 13:18 kedd Az eddigi „legkeményebb” bejegyzés következik. Vagy nagyon sok olvasót fogunk veszíteni, vagy még nyerünk is néhányat. De ha senki nem akarja meghallani az igazságot, melyet a történelem során a beavatott keveseknek is csak nagyon kis része tudott, akkor is ideje van most már leírni. Úgyhogy „vegyen mindenki nagy levegőt, igyon kurva sok bort”, mert ami most következik, az nem lesz semmi. Az >előző bejegyzést< feltétlenül el kell olvasni hozzá, különben értelmetlen lesz. A „történet” során két olyan nevet fogunk használni, mely a misztikus irodalomból és még az ezoterikus prolitápból is visszaköszön: „Lemúria” és „Atlantisz”. Előre kell bocsátani, ezek nevek, nevezhetnénk őket Fityfirittynek is, illetve fordítva is adhatnánk nekik a nevet, mint azt egyes misztikusok teszik, Lemúriának nevezve Atlantiszt és Atlantisznak Lemúriát. Mi azért ragaszkodunk az alant használatos névkiosztáshoz, mert alapvető tudás, melyen misztikus körökben senki nem vitatkozik, hogy az Óegyiptomi Birodalom szellemi szempontból Atlantisz örököse volt, és ez a későbbi bejegyzések során még fontos lesz. A mi Naprendszerünk mesterkulcsait valamikor a kezdetben egy olyan szellemcsalád vette át, akiknek az volt a tervük, hogy egy olyan sötét rendszert hoznak létre, amelynek lakói nem ismerik a harcot, az erőszakot. Mint az előző bejegyzésből érezhető volt, törvényszerű, hogy minél sötétebb egy rendszer, annál több a diszharmónia és az ebből következő harc egymás ellen. Az ő kísérletük egyedisége lett volna ezt a törvényszerűséget megpróbálni megkerülni, és egy olyan létformát teremteni, amelyik a harc fogalmát nem ismeri, és mindenkor kénytelen más megoldást találni problémáira. Nevezzük őket Lemúriának. Lemúria megvetette a harc, a pusztítás, az erőszak minden formáját, egy krisztusihoz hasonló szellemiséggel rendelkeztek, még önvédelemből sem harcoltak volna soha. Lemúria kísérletének a Mesterek zöld utat adtak, átadták nekik a rendszer összes mesterkulcsát, ők pedig elkezdtek berendezkedni; tekintve, hogy kísérletezésről van szó, 30-40 olyan bolygót hoztak létre a rendszerben, amelyeknek egymástól nagy részben elkülönített asztrálszférája van, így ha valami nem sikeredik nagyon kerekre az egyik bolygón, nem fogja befolyásolni a másik bolygó folyamatait. Hogy az élet minél nagyobb változatosságát biztosíthassák később, az egyes bolygóknak különböző méretet és keringési pályát adtak. A kísérletezés székhelyének és egyúttal saját asztrális (később esetenként fizikai) tartózkodási helyüknek a Földet választották. Annak rendje és módja szerint nekikezdtek először a tervezett létformák szellemstruktúráját kiépíteni, többek között az emberét. Beindították az időjárási ciklust a földön, légkört, tengereket alkottak, később pedig az első, legegyszerűbb növényeknek fizikai létet adtak, és elkezdték néha ők maguk is, komplex humanoid fizikai testeket spontán felöltve, látogatni a Föld fizikai síkját, 5-6 méter magas, négykarú, szárnyas lényekként, megfigyelve, hogy úgymond „belső nézetből” hogy is néz ki az, amit eddig alkottak. Évmilliók után egy másik szellemcsalád jelent meg ebben a rendszerben. Őket nevezzük Atlantisznak. Száműzték őket abból a világból, ahol korábban éltek, és valamiféle különös, kívülállók számára nehezn érthető teremtési folyamaton dolgoztak – a Naprendszerbe érkezve felajánlották Lemúriának, hogy segítenek a földi (és később az egész rendszerre kiterjedő) teremtésben. Atlantisz az övékhez mérhető tudással bírt, Lemúriának pedig elkélt a segítő kéz, így befogadták őket a rendszerbe, és megosztották velük a mesterkulcsok azon részét, amelyek a munkába való aktív bevonásukhoz kellettek. Atlantisz kezdettől fogva „alternatív ötletekkel” bombázta Lemúriát. Sokkal inkább a fizikai léthez volt hajlamos kötődni. Egyrészt önmagának is egy sziklavárost emelt a bolygó felszínén, a fizikai léttel való kísérletezés céljából – ez maga a mítikus Atlantisz, amelyről azonban nem vagyunk teljesen biztosak, hogy a mai Atlanti-óceán területén helyezkedett el, az Indiai-óceánnak is legalább akkora esélye van a geológiai információk alapján. Másrészt a lények minél hamarabbi testbe helyezését sürgette – nem számít, ha a konstrukció tökéletlen, lássuk, hogy működik, majd legfeljebb elpusztítjuk, ha hibás, és a tanulságokat leszűrve folytatjuk tovább az alkotó munkát. Atlantisz és Lemúria mindketten tudták, hogy nincs halál, így nem jelentett volna nekik különösebb problémát a teszt-lények elpusztítása újra és újra, azonban Lemúria nem akarta a megtestesülés lehetősége által idecsábított lelkeket kísérleti alanyként használni. Atlantisz nem birtokolta azt a tudást, amellyel a tudatos lelket az újonnan teremtett szellemekkel összekapcsolhatta volna, tudatos lényeket alkotva – ezért is nem kezdett saját teremtési projectbe otthonából való száműzetése után, ezért akart inkább Lemúria mellett kisegítő személyzetként működni. A növényi és állati létformák egész serege élt és szaporodott már önállóan a bolygó felszínén, ám az embert még Lemúria nem engedte testbe helyezni, mikor Atlantisz döntő lépésre szánta el magát: a megkapott mesterkulcsok által szerzett korlátozott hatalmat arra használta, hogy háborút indítson Lemúria ellen. Lemúria pedig, bár hatalmában állt volna, nem volt hajlandó harcolni, és bár elpusztítani őket természetesen nem lehetett, de földi létezésüket Atlantisz oly mértékben ellehetetlenítette, hogy hátra kellett hagyniuk az itteni teremtést, és a Naprendszer Phaeton nevű bolygójára költöztek, ott folytatták szellemi teremtő munkájukat. Atlantisz alaposan átrajzolta a Naprendszer térképét. Az egy síkban keringő bolygók (egy kivételével) már az ő kezük nyomát mutatják, a korábbi változatosságnak ma már nyoma sincs – a gázbolygókat egyesítették (így jött létre a Jupiter) a szilárd bolygókat pedig a Napba taszították. A későbbiekben a Phaeton megsemmisítésére is sort kerítettek, Lemúria onnan a Mars asztrálsíkjára költözött és passzív védelemre rendezkedett be, amelyet Atlantisz azóta sem tudott áttörni – a lemúriaiak ott élnek ma is. Az atlantisziak a Földet közelebb tolták a Naphoz, és egy mágikus védőpajzzsal vették körül, a mágikus erőt pedig anyagba rögzítették, szuperkemény (szuperhideg), vastag jégpáncélba. (A mágikus erő tehetetlen anyagba rögzítése a legegyszerűbb és sötét rendszerekben a legerősebb mágia, elég csak a szerencsehozó amulettekre és elixírekre, a voodoo-babákra vagy éppen a jeggyűrűre gondolni.) A szupravezető jégpáncélnak köszönhetően a Földön a hőmérséklet-eloszlás kiegyenlítődött, és az egész bolygó alkalmas terévé vált az életnek, a sarkvidékektől az egyenlítőig. Ezelőtt is volt már egy hasonló hőeloszlató vízrendszer, a földkéregbe ágyazva, amelyet még Lemúria tervezett, innentől a két rendszer párhuzamosan működött. Atlantisz megvadította a természetet. Ők találták ki a természetes kiválasztódást, a fajok genetikai és szellemi „letisztulását” az életbenmaradásért vívott harc által. Bármilyen újonnan testbe helyezett létforma az első tesztek után az élet harcának színterén mérettetett meg. Az említett „első teszteket” az édenkertek valamelyikében futtatták – ezek voltak azok a rezervátumok, ahol az atlantisziak érintetlenül hagyták az eredeti lemúriai tervezést, ahol nem voltak tüskék, nem volt méreg, tépőfog, ahol az odaadáson és nem az elvevésen alapult az élet energiaforgalma. Lemúria ugyanis így képzelte el. A fa gyümölcsöt ad, az anya tejet ad, a rovaroknak és a virágoknak kölcsönösen szükségük van egymásra – még a mai természetben, a sok fullánkos potroh, recés szélű levél, csonthéj, tűlevél és csalán közepette is felfedezhetőek a nyomai az eredeti lemúriai tervezésnek. Mint ahogy felfedezhetőek az emberi szellemben is, de erről majd talán máskor. Az édenkertek voltak természetesen az atlantisziak tartózkodási helyei is a Földön, minthogy több eszük volt annál, hogy a megvadított élővilágban jelenjenek meg; bár fenyegetést senki nem jelenthetett a számukra teremtményeik közül, de a fizikai érzékek számára sokkal kellemesebb volt egy tisztán lemúriai tervezésű világban járni. Az ember testbe helyezése a Föld első holdján történt. Akkor még a Földnek két holdja volt, a ma is meglévő Luna és a sokkal kisebb Keno. Az első emberi prototípus, életképesnek bizonyulása után, a holdi kísérleti állomásról egy földi édenkertbe került, majd miután egy generációnyi tesztműködés után megállapították, hogy a létrehozott egyedek képesek saját fajukat fenntartani és az újszülötteknél az inkarnációs folyamat automatikusan működik, az embert kivetették az Édenkertből a megvadított természetbe, hogy ott álljon helyt. És itt megfigyelhető Atlantisz manipulatív technikája: mint az Ószövetségből kiderül, Atlantisz azt szeretné, ha a teremtménye azt hinné, hogy saját hibájából került az Édenkert kerítésén kívülre, hogy ő a bűnös, ő szolgált rá erre valamivel, miközben nyilvánvalóan az atlantiszi teremtésnek előre megtevezett, szükséges része volt ez a mozzanat is. Az ember teremtése nem olyan egységes folyamat volt, mint ahogy azt a teremtés könyvében olvashatjuk. Atlantisz kísérletezgetett, újabb és újabb prototípusokat hozott létre, amelyek külön-külön indultak vándorútra a bolygó felszínén – míg össze nem találkoztak egymással… Atlantisz nem csak a megvadított természet erőire apellált az emberi faj „megedzésekor”. Úgy programozta be az embert, hogy a vele egy törzsben, együtt vándorlókat barátnak tekintse, akiket mindenben mindenkor segíteni próbál, mindenki másban pedig ellenséget lásson. Ez a program máig is fut az emberekben, ezért adnak maguknak csapat-identitásokat, akár nemzetiség, akár vallás, akár politikai vagy szexuális beállítottság alapján, de még olyan értelmetlen alapokon is, hogy ki milyen zenét szeret hallgatni vagy melyik a kedvenc focicsapata. Amikor két csapat drukkerei egymással harcolnak, a régi atlantiszi program fut tovább bennük. Mondvacsinált „törzsekre” van szükségünk, hiszen a társadalmunk rendje a későbbiekben automatikusan a törzsi összetartás alapjaira helyeződött, és ezek az alapok a fejlett közlekedés, az iparosodás, a szabad szakmaválasztás és költözés által összeomlottak, ma csupa-csupa idegen emberrel vagyunk körülvéve, ezért van ekkora káosz a világban. Természetesen amint egy klánháború megindul, és a harcos felek ártani kezdenek egymásnak, máris van rá „valódi” ok, hogy gyűlöljék egymást. A legnagyobb törzsi háborúk mindenkor a különböző vallások követői között zajlottak és zajlanak, mégpedig azért, mert az atlantisziak nem elégedtek meg a spontán háborúskodással az emberi törzsek között: saját koncepcióik szerint irányítani kezdték a harcot, megszabták, ki ki ellen harcoljon, mégpedig olyan módon, hogy fizikai testben jelentek meg teremtményeik előtt, 4-5 méter magas, szárnyas, repülni tudó, akaraterejükkel elementáris erőket irányító „isteni” lényekként, és utasításokat adtak az embereknek, megszabva az egyes törzsek vonulási útját, illetve azt, hogy odaérve kit kell megtámadniuk. Az atlantisziak neveket adtak önmaguknak az emberi nyelveken, a törzsek pedig identitásuk részévé tették, hogy melyik „istent” imádják, és ha valaki más istent imádott, az ellenség volt, mert az ő istenük így akarta – az embernek fogalma sem volt arról, hogy istenei valójában nem ellenségek, nem vetélkednek, hanem a látszólagos szembenállást használják fel az akaratuk érvényesítésére. (Ismerős a minta >valahonnan< ?) Atlantisz játékait idővel megelégelték a Mesterek. Nem is Lemúria megtámadása és a Naprendszer ellopása volt az, amivel elsősorban kihúzták a gyufát (Lemúria „hivatalosan” csak pár száz éve panaszolta be őket), hanem az, amit az emberi fajjal műveltek. Az ember számára a halál valóság volt, karmikus teher és hátráltatás, rettentő dolog – az emberben és az állatokban lévő természetellenesen erős halálfélelmet Atlantisz tervezte, hogy a küzdelem igazán „izgalmassá” váljon. Így fejlesztették, edzették a harc tüzében az atlantisziak az emberi fajt, és a levont tanulságokat felhasználták újabb és fejlettebb prototípusok létrehozására. A korábbi generációkat kiirtották, azok nem keveredhettek bele az emberi fajba genetikailag. De visszatérve Atlantisz végnapjaira, a galaxisban régről megvoltak azok a négyes és ötös szintű rendszerek, melyek ellenséget láttak mind Atlantiszban, mind abban a rendszerben, ahonnan származtak, és várták a lehetőséget a közbeavatkozásra. A lehetőség eljött, a Mesterek megadták az engedélyt a Föld elleni támadásra. (Ezt Atlantisz előre látta, készült rá, de erről majd máskor.) A támadók azzal nyitottak, hogy a Kenót nekilökték a Földnek, ezzel szakították át ugyanis a jégpáncélt. Ennek hatására a Föld forgási iránya megfordult, Nap körüli pályája elmozdult. A Kenó „kilövése” rendkívüli pontossággal volt megtervezve, a Föld stabil új pályát kapott, az élet lehetősége megmaradt, Atlantiszt viszont „telibekapták” vele, megsemmisült. A jég lezúdult a Földre, a mágneses erőtér miatt nagyrészt a sarkokra, a földköpeny egy Atlantiszból kiinduló törésvonal mentén szétszakadt, láva és gőzzé változó víz tört ki, a kőzetlemezek elmozdultak, a lentről jövő gőz és a fentről leszakadó jég egymásnak csapódott, és iszonyatos mennyiségű víz öntötte el a bolygót. Ez a bibliai vízözön, amely a világ összes vallásának mitológiájában megtalálható. Korántsem borította el az egész bolygót, néhány százaléknyi terület szárazon maradt. Ebben a katasztrófában gyűrődtek fel a lánchegységek is, nem évmilliók alatt, ahogy a tudósok képzelik. A sarki jég azóta is olvad – 2000 éve még száraz lábbal át lehetett sétálni Franciaországból Angliába! Az atlantiszi lelkeket kiszorították a földi túlvilágra, és a Mesterek döntésének értelmében többé nem vehetik fel fizikai formájukat a Földön. Ami nem azt jelenti, hogy már egyáltalán nincs hatalmuk az emberek fölött, de erről majd máskor… A bolygó tehát e 25 évezreddel ezelőtti események után nagyjából és egészében gazdátlanul maradt, Atlantisz megbukott, Lemúria pedig ebben a formájában már nem tud, illetve nem akar mit kezdeni a Földdel és az emberiséggel. Így lehetséges az, hogy ezen a bolygón annak van hatalma az emberek közül, aki éppen hatalomra „jut” (a királyok hatalmának legitimitásáról egy másik bejegyzésben fogunk szólni), és az emberek hajlamosak úgy képzelni, hogy ez az egész Univerzumban így van. Ha Magyarországon a Szent Koronára épülő jogfolytonosság elvesztése miatt bánkódunk, akkor mit mondjunk az egész Naprendszerre vonatkozó jogfolytonosság ügyében?…

Államcsőd

2009-08-09 17:18 vasárnap Eljött az a pont, hogy a 2012 Blog a jövő eseményeivel is foglalkozzon egy kicsit – bár a következő két bejegyzésben a kozmikus és a földi teremtésről akartunk írni, de egyre aktuálisabb lesz ennek a bejegyzésnek a témája, így soron kívül beiktattuk. Jelen bejegyzés csak egyike azoknak, melyek úgymond „jóslatokat” fognak tartalmazni – ezek beteljesülése pedig remélhetőleg némi fokozottabb érdeklődés tárgyává teszi majd a 2012 Blogot. Már feltéve persze, ha beteljesülnek, de nyilván nem légből kapott információkról van szó. Ami most terítékre kerül, azt részben Szemrád Nándor asztrológustól kapott információkra alapozzuk, akivel >a 2012 Blográdió első adásában< beszélgettünk, és ezt a témát is szóba hoztuk volna, ha az adásidőbe belefér. Államcsőd. A legtöbb ember nehezen tudja felmérni, mivel jár, ha egy állam központi költségvetése fizetésképtelenné válik – ha nem tudja a tanárok, rendőrök, tűzoltók, orvosok bérét kifizetni, és gyakorlatilag az egész államapparátus megszűnik működni, az állami szolgáltatások határozatlan ideig szünetelnek. Mintha maga az állam, alkotmányával és törvényeivel együtt szűnne meg létezni, és anarchikus közösséggé változna az adott ország. Természetesen a közerkölcsök színvonala minél alacsonyabb, annál súlyosabbak a következmények… Tovább rontja a helyzetet Magyarországon az, hogy a magyar állam adós. A fizetésképtelen adóst pedig végrehajtás alá vonják, tulajdonát lefoglalják, sokszor aránytalan módon: néhány százezer forint adósság miatt egy több millió forintos ingatlant elveszíthet valaki. A Talmudban világosan le van írva, hogy a gójnak kamatos kamatra kell kölcsönadni, méghozzá lehetőleg úgy, hogy a pénzt végül ne tudja visszafizetni, és házát, földjét elveszítse. Tudjuk, hogy a zsidók nagyobbik fele ma már nem a talmudi előírások szerint él, azonban bankjaink tevékenységéből, mentalitásából elég nyilvánvalóan kitűnik, hogy a bankrendszer tulajdonosai viszont nagyonis előszeretettel forgatják a Talmudot, legalábbis ami a „zsidó” bankrendszert illeti. (Azért nevezzük kiemelten „zsidó bankrendszernek”, mert létezik egy másik, az arab vagy másnéven halal bankrendszer is, mely egy tisztességesebb üzletpolitikát követ, azonban Magyarországon sajnos nem képviselteti magát.) Mit jelent mindez Magyarországra kivetítve? Nyilvánvaló, hogy a Világbanknak, az IMF-nek és egyéb nemzetközi pénzügyi szervezeteknek, melyeknek (állítólag) pénzzel tartozunk, az az érdeke, hogy ezt a pénzt ne tudjuk kifizetni. Gondolom, senkinek nem kell részleteznem, hogy a bankrendszer teljes egészében >az Irányítók< kezében van, és amint >korábban leírtuk<, ugyanez igaz az ország jelenlegi vezetésére és >a rendszerváltás előtti< vezetésére is. Magyarán az állam (tehát az emberek közös) vagyonát annak az óriásnak a jobbja kezeli, melynek balja tulajdonjogot akar szerezni minél nagyobb része felett. Innen már nem nehéz kitalálni, mi következik mindebből. Egy hozzá nem értő emberekkel működtetett, szándékosan rossz hatásfokú és ésszerűtlen tervgazdálkodás idején az Irányítók embereinek egy csoportja hitelt vett fel az Irányítók embereinek egy másik csoportjától, egy harmadik csoportjuk pedig mára óriásira duzzasztotta ezt a hitelt a kamatos kamat és a további ésszerűtlen gazdálkodás, hűtlen (a tulajdonosok érdekeivel ellentétes) kezelés hatására. Nyilvánvaló, hogy a mostani kormánynak az a feladata, hogy államcsődöt idézzen elő, és ezt a jelenlegi gazdasági helyzetben nem is túl nehéz végrehajtani. Asztrológusok és gazdasági elemzők egybehangzó előrejelzése szerint ez az államcsőd novemberre várható. Persze mi örülnénk legjobban, ha tévesnek bizonyulna a jóslat, azonban a fent leírtak miatt ez kevéssé valószínű, legfeljebb az időpont változhat. Az államcsődnek több kedvező hatása is lesz az Irányítók és a köréjük tömörülő gagzdasági érdekkörök számára. Egyrészt, mint leírtuk, végrehajtás alá lehet vonni Magyarországot, és a megmaradt állami tulajdont áron alul lehet „privatizálni”. Óvatos becslésünk szerint ez jelenlegi árfolyamon akár 24 ezer milliárd forintnyi állami vagyon külföldi magántulajdonba kerülését is jelentheti. Ebbe beletartozhatnak akár természetes édesvíz készleteink is, kulcsfontosságú infrastruktúrális elemek, közintézmények is. Magyarán a hitelezők belátása szerint akár a Duna magyarországi szakasza is vihető, a rajta levő hidakkal együtt, tehát aki a legnagyobb magyarnak nevezett Széchenyi Lánchídján át akar kelni, hídvámot kell hogy fizessen a külföldi tulajdonosoknak. Az alapvető, hogy az összes autópálya átmegy magántulajdonba, mint ahogy a MÁV is (mit tetszik gondolni, mi ez a MÁV-Start, H-Start, stb. játszadozás, miért darabolták fel a MÁV-ot Gyurcsányék ugyanúgy, ahogy a többi állami óriásvállalattal tették Antallék ellopás előtt?), de akár összes egyetemünk, főiskolánk és középiskoláink nagy része is fizetőssé válhat. Vagy a múzeumok, a bennük található, részben felbecsülhetetlen értékű műkincsekkel egyetemben. Az egészségügy részleges privatizálása is meglehetősen evidens. (Azért csak részleges, hogy továbbra is feneketlen állami pénznyelő maradhasson.) Ez egyúttal azt is jelenti, hogy megvalósul az, amit Kuncze Gábor minden választás előtt eldörmögött és egyszer sem gondolta komolyan: a „kisebb állam”. Mivel az állami szolgáltatások nagyrésze átmegy magánkézbe, a költségvetésről egy csomó teher is lekerül, a költséghelyek skálája szűkül és „szívóereje” csökken, úgyhogy lehet majd ünnepelni a 2010-től valószínűleg várható Fidesz-kormányt, hogy jelentős adócsökkentéseket foganatosítanak majd. („Ugye megmondtuk, hogy Orbán a megmentő?”) Igen ám, kedves fideszes birkák, csak amit eddig adóba fizettetek be, annál többet fogtok kórházi díj, tandíj, autópálya díj, vízszámla, stb. formájában kifizetni régi-új urainknak, mivel természetesen aranyárban mérik majd mindezeket a dolgokat. Nem tudjuk tehát, hogy 2010-től ki lesz kormányon, azonban nem is fontos. A kormánynak nem sok hatalma lesz ebben az új, kicsit gibsoni víziót sejtető korporatokrata rendszerben. A következő tényező, amellyel az államcsőd kapcsán számolnunk kell, az a politikusok és a média által mesterségesen szított cigány-magyar ellentét, az államilag támogatott cigánybűnözés, mely dolgokat jelenleg éppen csak az elviselhető határok közé szorítja a rendőrség. Azonban a rendőrség egy államcsőd esetén megszűnik funkcionálni, tehát jobb, ha már most mindenki beszerzi a házi önvédelem alkalmasnak érzett eszközeit, és ne feledkezzünk meg az esetleges magányosan élő vidéki nagyszülőkről sem! Mindez, hogyha a helyzet egy pár hét leforgása alatt kezd polgárháborús jelleget ölteni, nagyszerű alkalmat ad arra, hogy NATO-erők vagy akár ENSZ-erők vonuljanak be Magyarországra és egy részük adott esetben véletlenül itt is felejtse önmagát, ahogy annak idején a Vörös Hadsereg tette. Egy pénzügyi káosz is együtt járhat az államcsőddel, a forint hiperinflációt okozó értékcsökkenése, amely nagyszerű ürügyet fog szolgáltatni az euró spontán bevezetésére. (Ennek persze némi lopakodó manipulálás hatására az ellenkezője is megtörténhet, hiperdefláció is szóba kerülhet, ami megtöbbszörözheti a lefoglalható állami vagyon mennyiségét.) Mindig is drukkoltam, hogy az euró bevezetését tovább és tovább késleltessék, mivel 2001-ben már megjósoltam, hogy 2009 környékén lesz egy gazdasági világválság és annak végére az eurózóna be fog dőlni. Nos, meglátjuk – a jóslat első fele már beteljesült. A végrehajtás után hozzánkvágott soványka mentőcsomagból újrainduló állami szolgáltatások „csökkentett módban” fognak működni, mint már említettük, így aztán a rendőrség állománya is sokkal kisebb lesz. Az esetleges zavargások ellen már úgyis itt fog állomásozni a nemzetközi haderő, a tényleges rendfenntartó feladatokat pedig nagyrészt magáncégek fogják ellátni. (Tetszett már látni „Közbiztonsági Járőr” feliratú autót? Hát az meg mifene? Itt van, kérem, minden a szemünk előtt már most…) Ennek még egy hatalmas nagy előnye van: a szekus cégek jogai jelenleg is rendezetlenek, további jogok rájuk ruházásával pedig a joghézagok még szélesebbre hízlalhatóak, így rengeteg visszaélésre lesz lehetőség – a biztonsági őrök szakmai felkészültsége, jogi ismeretbázisa nyilván jóval szerényebb a rendőrökénél, valamint, szemben a rendőrökkel, ők bármikorkirúghatóak, így aztán kétség sincsen, hogy mindenfajta felülről (magánszemélyektől!) jött utasítást kérdés nélkül végre fognak hajtani, tekintet nélkül arra, hogy jogsértő-e. A biztonsági őrök egy jelentős része már most is börtönviselt (bevásárlóközpontokban, hipermarketekben nyáron a rövidujjú ingeknek köszönhetően jól megfigyelhetőek a „kaptártetkók”), ez a tendencia pedig szintén fokozható, így a Rendészeti Szakközépiskola és a Rendőrtiszti Főiskola helyett a börtönökben fogják képezni a jövő „rendőreit”. Az államcsőd következő „haszna” a nyilvánvaló emigrációs hullám, nagyon sokan fogják elhagyni az országot (illetve elmenekülni innen) az államcsőd nyomán kialakult közállapotok miatt – ez egyrészt hozzájárul a magyarság közmondásos felmorzsolásához, másrészt teret biztosít a tervezett izraeli bevándorlóhullámnak, melyről >a rádió 1. adásában< beszéltünk. Aki járt már Izraelben (vagy más közel-keleti országban), megértheti, miért nem érzi ott jól magát a lakosok egy jelentős része: lehet, hogy az az „ígéret földje” vagy legalábbis az „őshaza”, azonban mikor a zsidó nép korábban ott lakott, még igencsak másképp néztek ki, mint most! A diaszpórában a zsidók olyan mértékben elkeveredtek az európai népekkel, hogy gyakorlatilag teljes egészében fehér emberekké váltak (főleg az askenazik), akik nem tűrik olyan jól azt a fajta éghajlatot, mint sémita őseik. A Kárpát-medencei időjárás érthetően sokkal kellemesebb számukra. De mindez csak egyik (és amint a fentiekből érezhető, még nem is a legkellemetlenebb) következménye egy szándékosan előidézett államcsődnek. Egyszóval mindazoknak a dolgoknak, melyekről az ún. „nemzeti” hírportálok tájékoztatnak a maguk háborgós hangnemében, nagyszerű eszköze egy államcsőd, és mint már korábban írtuk, az Irányítók amúgy is hajlamosak a több legyet egy csapásra-jellegű megoldások favorizálására. Ne legyen igazunk!