Lézerbombák

Lézerbombák

2010.03.31. 14:59 - aerophyl

Az irányított bombák második generációja

                            Lézervezérlésű bombák

                     

A lézer felfedezését követően szinte azonnal felmerült a katonai alkalmazás lehetősége, néhány éven, vagy egy évtizeden belül már „halálsugárral” működő fegyverek létrejöttét jósolták egyesek, ami mint tudjuk, mind a mai napig nem valósult meg (bár már tényleg a közeljövőben várható).

A kis energiájú lézerfény azonban egyéb, „másodlagos” feladatokra kiválóan alkalmasnak bizonyult pl. a célok távolságának hajszálpontos mérésére, illetve célmegjelölésre.

Utóbbi ötlete 1960-ban született. Az USA Alabama államában, Huntsville városban működött az US ARMY egyik kutatóintézete, ahol két civil mérnök vetette fel lézeres irányítású tüzérségi lövedékek tervét. Mivel a legalkalmasabb hullámhossz tartományt (kb. egy mikron) szabad szemmel nem lehet látni, ezért az ellenfél nem tudhatja, hogy célba vették. Emellett a visszaverődött sugárzást viszonylag egyszerű és olcsó optikai eszközökkel kiválóan láthatóvá lehet tenni.

A két mérnök David J. Salonimer és Norman Bell viszonylag szerény összeget kapott a kísérletek elvégzésére, amihez segítséget kértek az elektronika terén egyik világelső cégtől, a Texas Instruments-től. Az elv működőképességének ellenőrzéséhez egy AGM-45 Shrike „radargyilkos” rakétát alakítottak át tüzérségi feladatkörre, azaz „föld-föld” alkalmazásra. A terv azonban kudarcba fulladt, a rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Az elméleti kutatási eredmények azonban nem hagyták nyugodni a Martin Marietta cégnél dolgozó fejlesztő mérnököket, akik 1964-re elkészítették egy lézeres célmegjelölő berendezés működőképes példányát. Ezt már csak „össze kellett hozni” a TI-nél mégiscsak tovább folytatódó munkával, amit Weldon Word vezetett. Ő már nem tüzérségi célra akarta használni a lézeres rendszert, hanem repülőgép fedélzeti bombákban. Az USAF Wright Patterson kutató központjában dolgozó Joe Davis ezredes éles szemmel meglátta az elméletben rejlő fantasztikus lehetőségeket. A hagyományos bombázás hatékonysága ugyanis csak nagyméretű területcélok esetén kielégítő. Ha szétszórtan elhelyezkedő kisméretű objektumokat kell megsemmisíteni, akkor manuális célzással átlagosan 200 db bomba szükséges egyetlen célpont eltalálásához , de még az akkori legmodernebb lokátoros illetve számítógépes célzórendszerekkel is legalább 40 db. Ha ezt a számot drasztikusan lehetne csökkenteni, az beláthatatlan előnyökkel járna, olcsóbbá válna a hadviselés, hiszen nagyságrendekkel kevesebb repülőgép, bevetés illetve bomba lenne szükséges a feladatok végrehajtásához.

Davis ezredes befolyását latba vetve elérte, hogy a megszokott bürokratikus és lassú szolgálati utat megkerülve soron kívül biztosítsanak százezer dollárt a bombákban alkalmazható lézeres irányító berendezés kifejlesztésére.

A legfontosabb összetevőt az érzékelő berendezést A TI egy másik tehetséges mérnöke, Richard Johnson dolgozta ki. Mivel a rendelkezésre álló pénzzel takarékoskodni kellett, ezért igyekezett már meglévő eszközöket alkalmazni. Az aerodinamikai kísérleteknél használt gömbcsuklós felfüggesztésű gyűrűs „szárnyú” állásszög és csúszásjelző adót alakította át. Az érzékelőben négy szektorra osztva helyezkednek el a fotodiódák, és attól függően, hogy melyik „látja” a visszaverődött lézerfényt, annak megfelelően keletkeznek elektromos jelek a kormányrendszer számára. Egy szűk szögtartományban mind a négy szektor diódái „látják” a sugárzást, így ez azt jelenti, hogy a bomba pontosan annak irányába repül.

A gyakorlati tesztekhez egy 340 kg-os M117-es bombát alakítottak át. A gyújtóberendezés menetes csatlakozója pont ideális volt a lézerdetektor felerősítésére, ezt a későbbiekben is így alkalmazták. A bombatesten kívül elhelyezett elektromos kábelekkel juttatták hátra a vezérlő jeleket a fegyver mozgatható kormányfelületeihez.

1965 áprilisára állt készen minden az első „éles” teszthez a floridai Eglin légbázis kísérleti lőterén, ami ugyan sikerrel járt, de számos hiányosság is kiderült közben. Bebizonyosodott, hogy túl bonyolult a hátul elhelyezett kormányrendszer, jobb, ha az egész berendezés egy egységben elöl helyezkedik el, azaz „kacsa” kormányrendszert alkalmaznak.

A félaktív lézeres önirányító rendszer áramellátásához termoakkumulátort alkalmaztak, amely csak a leoldás pillanatában kezdi meg az áram termelését, így nem kell azt rendszeresen ellenőrizni, illetve cserélni. A kormányok mozgatása az úgynevezett „bang-bang” módszerrel történt, azaz a közös tengelyen egymással szemben lévő felületek kormányparancs esetén véghelyzetig térnek ki, ami elég „durva” módszer. Ennek köszönhető, hogy a bomba egy képzeletbeli „tölcsérben”, egyre kisebb eltérésekkel zuhan a célja felé. A kormányokat mozgató pneumatikus munkahengereket gázgenerátor által termelt nyomás működteti hasonlóképpen, mint ahogy az már számos rakéta típusnál is bevált. A gázgenerátor ugyancsak a leoldás pillanatában lép működésbe, amikor a bombafelfüggesztőhöz rögzített acélhuzal kirántja a biztosító szeget. Az átdolgozott irányító rendszert az M117-esnél jóval kisebb légellenállású Mk bombacsalád típusain próbálták ki 1966-tól. Mindössze annyi volt az eltérés, hogy a fegyver méretéhez és tömegéhez igazították a kormányfelületek méretét illetve kitérési szögeit, más szempontból az irányító rendszer teljesen azonos volt.

Mivel az USAF elégedett volt a kísérletek eredményeivel, ezért a TI-től megrendeltek egy 50 db-os kísérleti nullszériát, amelyet „Paveway” néven emlegettek. A „Pave” kifejezés számos amerikai repülőgép fedélzeti elektronikus eszköznél szerepel, a Precision Avionics Vectoring Equipment kezdőbetűiből állt össze.

A fegyver gyakorlati alkalmazására azonban még további két évet kellett várni, noha nagy szükség lett volna rá Vietnamban. 1968 nyarán kezdődött meg a thaiföldi Ubon légibázison állomásozó 8-ik „Wolfpack” taktikai vadászbombázó ezred 497-ik századánál a hajózók kiképzése az új fegyver alkalmazására. Az F-4D Phantom-al repülő alakulat komoly hírnévre tett szert, ez volt a legeredményesebb ugyanis a MiG-ek elleni légi harcokban és a legjobban védett földi objektumok megsemmisítésében egyaránt. A lézervezérlésű bombák bevetésével addig semmiféle tapasztalat nem volt, így nekik kellett „saját kárukon” megtanulni, illetve kidolgozni a leghatékonyabb eljárásokat.

Az első bevetést az időközben ugyancsak kiképzett 433-ik „Satans Angels” század pilótái hajtották végre 1968 október 24-én Dél-Vietnamban, mivel az északi országrész bombázása az év tavaszától szünetelt. A célpont a Vietkong utánpótlási bázisa volt, de az erdős területeken a nehezen meghatározható objektumok támadása után nem mindig volt egyértelmű, hogy milyen eredményességgel szerepeltek az új eszközök.

Egy biztos volt, a bombázás módszere északon az erősen védett objektumok támadása során vagy nem működne, vagy csak súlyos veszteségekkel. A célmegjelölést ugyanis a Phantom hátsó, operátor kabintetejének jobb oldalán felszerelt Zot Box segítségével végezték, amely egy monokuláris távcsőre emlékeztetett a párhuzamosított lézer sugárzóval. A berendezés mérete és elhelyezése repülésbiztonsági szempontból aggályosnak bizonyult, mert akadályozta a katapultálást. Elvileg könnyen leszerelhető volt szerszámok nélkül is, de ezután még az oldalsó kezelőpadon helyet is kellett neki találni. Egy sérülten zuhanó gépben pedig erre az esetek többségében nincs idő. Az alkalmazott taktika sem kedvezett a pilótáknak. Mivel a Zot Box baloldalt helyezkedett el és a gép hossztengelyére csaknem merőlegesen irányult, ezért a cél megjelölését végző gépnek folyamatosan szabályos bal fordulóban kellett maradnia a bomba becsapódásáig. Mivel az operátor manuálisan tartotta a célon a berendezést, nagyon stabil fordulózásra volt szükség 4-5 km-en, azaz a közepes kaliberű légvédelmi tüzérség számára elérhető magasságban. Természetesen a lézerbombákat egy másik gépnek kellett ledobnia, autonóm alkalmazásáról akkor még szó sem lehetett.

A fejlődés következő lépcsőjét az AVQ-10 „Pave Knife” berendezés jelentette, amelyet a Phantom-ok külső függesztményként hordoztak. Ez már alacsony fényszintű televíziós kamerával rendelkezett, így elvileg éjszaka csillagfénynél is alkalmazhatták. Nagy mérete, tömege és légellenállása miatt nem volt „népszerű” és nem is terjedt el, az USAF mindössze hat példányát alkalmazta Vietnamban. Az AVQ-23 „Pave Spike” viszont széleskörűen elterjedt. Ez ugyan csak nappal volt alkalmazható, viszont az addigi legfőbb hátrányt kiküszöbölte, azaz a lézervezérlésű bombát hordozó gép operátora végezhette a célmegjelölést is. Mivel a berendezés méretét sikerült csökkenteni, az elfért a bal első Sparrow rakéta helyén a törzs alatt. Girostabilizált forgatható optikája széles szögtartományban üzemelt, így a rácsapás utáni felhúzás és kifordulás közben is pontosan a célra irányulhatott. Összesen 327 db F-4D és E Phantom-ot tettek alkalmassá a „Pave Spike” alkalmazására még a vietnami háború ideje alatt, így a lézervezérlésű bombák harci alkalmazása napi rutinná vált.

A célmegjelölő rendszerek mellett a bombák fejlesztése is folyt, azonos irányító rendszerrel. A GBU-1, 2, 3 és 13 különböző kazettás bombatípusokon alapult, de ezekről gyorsan kiderült, hogy feleslegesek. Mindegyik területfegyver volt, és időközben annyit fejlődött a vadászbombázók célzórendszere, hogy hagyományos módon is megfelelő hatékonysággal lehetett alkalmazni ezeket.

A kisméretű pontcélok megsemmisítéséhez viszont nagy szükség volt a precíziós vezérlésre, így tömeges előállításra került az Mk-82, 83 és 84 típusú, 225, 450 és 907 kg-os bombákhoz tartozó irányító „kit”. Az ezekkel felszerelt bombák lettek a GBU-12, 16 és 10, amely típusjelzések mind a mai napig „élnek”.

Az említett típusok mindegyike a „Paveway I” fegyvercsaládba tartozik, amelyek felismerhetőek nagyméretű fix hátsó vezérsíkjaikról. Elkészült a GBU-11 is, amely a 3000 fontos, azaz 1360 kg-os M118-ason alapult, de ez kevésbé volt hatékony, mint a „kisebb” egytonnás változat, ezért a meglévő példányok Vietnamban történő felhasználása után többet nem gyártottak. 

A háború befejező szakaszában a lézervezérlésű bombák jelentős szerepet játszottak. Az 1972 tavaszán megindított lehengerlő erejű offenzíva során az észak-vietnami hadsereg reguláris páncélos alakulatai törtek be Dél-Vietnamba, és megállításuk csak a levegőből volt lehetséges. Április 1 és 15 között összesen 285 db PT-76-os könnyű és T-54 közepes harckocsit semmisítettek meg a vadászbombázók, döntő többségüket lézervezérlésű bombák segítségével. Ebben oroszlánrésze volt a FAC gépeknek is (Forward Air Controller) amelyek kis magasságban és sebességgel repülve derítették fel a célokat. A szokásos módszer szerint a FAC egy fehérfoszfor töltetű irányítás nélküli rakétával jelezte a cél megközelítő helyét, ami messziről jól látszott. A pontosítás rádión történt, a füstoszlophoz képest határozták meg a megsemmisítendő objektum irányát és távolságát.

Észak-Vietnamban ezt a módszert nem lehetett alkalmazni, de nem is kellett, mivel ott jól azonosítható létesítmények voltak a kijelölt célok, pl. hidak, repülőterek, erőművek, stb. Amíg a háború megelőző szakaszaiban bevetések százai kellettek ahhoz, hogy a legfontosabb hidakat legalább megrongálják, addig 1972-ben a Linebacker I hadművelet során a lézervezérlésű bombák alapvetően megváltoztatták a helyzetet. 8-12 gépes Phantom kötelékek percek alatt lerombolták a stratégiai fontosságú hidakat, ezzel a dél felé irányuló utánpótlás mértékét sikerült a töredékére csökkenteni, és a földi offenzívát „kifullasztani”. A háború végkifejletét azonban még a korszerű technika sem tudta befolyásolni.

A soha nem látott eredményesség azonban nem jelentette azt, hogy a lézervezérlésű bombák „csodafegyverek”, és az a reklámszlogen sem volt igaz, hogy „egy bomba egy cél”. Mindmáig hátránya ezeknek a fegyvereknek, hogy erősen függnek az időjárástól. Ha a célt felhőzet takarja el, akkor az optikai rendszerek használhatatlanná válnak. A légköri pára, füst, eső ugyancsak csökkenti a hatékonyságot, mindezeken felül elvileg tökéletes körülmények között is történhetnek hibák. A bombákat ugyanúgy célozva kell kioldani, mint a hagyományos típusúakat, vagy vízszintes repülésből, vagy különböző szögű zuhanásban. A rávezető lézersugarat csak a becsapódás előtti másodpercekben kell bekapcsolni, vagyis az irányítás csak kismértékű korrekciót jelent, a bomba komoly manőverekre nem képes. Ha túl korán kapcsolják be a célmegjelölőt, akkor a ballisztikus pályán zuhanó bomba azonnal a cél irányába fordítja az orrát és nagy a veszélye, hogy „rövidre jön”, azaz még a cél előtt becsapódik.

A rávezetés meghiúsulhat akkor is, ha a gépet közben támadás éri. A „Pave Spike” és a többi korszerűbb berendezés már lehetővé tette, hogy a rácsapás után fordulóban távolodjanak, a stabilizált optika ekkor is a cél irányába fordul, de természetesen csak korlátozott szögtartományon belül. Ha intenzív kitérő manőverek szükségesek közeledő rakéták vagy a csöves tüzérség lövedékei miatt, akkor könnyen túlléphető a célmegjelölő működési szögtartománya, azaz a bomba rávezetése megszakad.

A vietnami háború ideje alatt tizennyolcezer darab különböző típusú lézervezérlésű bombát használtak fel, és az összegyűlt tapasztalatok alapján fejlesztették tovább a hetvenes években a rendszert.

1976-ra jött létre a „Paveway II’ fegyvercsalád, amelynek lézeres önirányító rendszere alig változott, csak a megbízhatóságát, illetve tárolhatósági idejét növelték. A fő különbség a hátul lévő vezérsíkoknál tapasztalható. Amíg a „Paveway I” típusoknál nagyméretű fix felületek voltak, addig az új megoldás a leoldás után kinyíló vezérsíkokat tartalmazott. Ezzel csökkent a bombák helyigénye, így a legkisebb esetében megoldhatóvá vált, hogy egyetlen fegyverzet felfüggesztőn kettőt is el lehessen helyezni.

A tömeges gyártásnak köszönhetően elvileg csökkenhetett volna az irányító készletek ára, de az a kezdeti 2500 dollárról a négyszeresére növekedett. A drágulás azonban nagyrészt az akkori magas infláció eredménye volt. A Texas Instruments 1987-ig 150 ezer lézeres önirányító készletet adott át az USAF és az US NAVY számára, de érdekes módon akkor még exportra alig került.

Elsőként Anglia ismerte fel a precíziós fegyverek jelentőségét, méghozzá a saját kárán, ugyanis a Falkland-szigetekért vívott harcokban nagy szükség lett volna a lézervezérlésű bombákra. A háború befejező szakaszában már bevetették a fegyvert, de mivel nem volt a Harrier gépek számára megfelelő célmegjelölő, csak a földi csapatokkal együttműködve tudták megoldani a rávezetést. Egy argentin tüzérségi állást kellett megsemmisíteni, amely a Harriet hegy mögül ágyúzta az angol csapatokat. A hegy tetejére észrevétlenül feljutott egy kommandós csoport, akik magukkal vittek egy hordozható lézeres célmegjelölőt. A bombát hordozó Harrier a tenger felől közeledett ezer km/h sebességgel, majd a pilóta emelkedésből oldotta ki a fegyvert. A bomba emelkedő pályán átrepült a hegy felett, de nem érte el a célpontot, ugyanis túl korán kapcsolták be a célmegjelölőt. A második próbálkozás már sikerült, és a tüzérségi állás telitalálatot kapott. Ezzel az angolok is „hozták” a szokásos eredményességet, vagyis az átlagosan 50%-os találati arányt.

Legközelebb 1986-ban alkalmazták a „Paveway II” lézerbombákat élesben, Líbia ellen, F-111-esek fedélzetéről. Ekkor már rendelkezésre állt az éjszaka is használható „Pave Tack” célmegjelölő konténer, amelyet eredetileg még az F-4E Phantom-ok számára fejlesztettek ki.

A világ más országaiban késett a lézerbombák fejlesztése, kivételt talán csak Izrael jelentett. Az oroszok ugyan kidolgozták a KAB-500 és KAB-1500 típusú, az amerikaihoz hasonló irányító rendszerrel ellátott bombákat, de azok mind a mai napig nem terjedtek el széleskörűen még az orosz légierőben sem, ahol egyébként is alig néhány típus képes azokat autonóm módon bevetni (pl. Szu-24) A franciák kidolgozták a GBL-1000 és a BGL-400 típusokat ( a szám a bomba tömegére utal), de csak kis sorozatban készültek, és később inkább rendszeresítették az amerikai „Paveway II” szériákat, ami arra utalt, hogy nem is olyan egyszerű feladat ilyen kategóriájú fegyverek kifejlesztése. Az angolok a saját Mk13/18 típusú 450 kg-os bombáikhoz adaptálták az amerikai irányító készleteket, de a korszerű célmegjelölő létrehozására tett próbálkozásuk sokáig eredménytelen maradt, az 1991-es Öböl-háború idején alig néhány kísérleti TIALD konténerrel rendelkeztek csak, így az USA-tól kaptak kölcsön régi „Vietnamból visszamaradt” „Pave Spike” konténert, amelyeket Buccaneer-ek hordoztak.

A korszerű Tornado gépek így a „teherautó” szerepét játszották, mivel önállóan képtelenek voltak a célmegjelölésre.

Számos fejlett európai ország légiereje mind a mai napig nem rendelkezik a lézervezérlésű bombák bevetésének képességével, noha már a földi célok elleni repülőgép fedélzeti fegyverek egy újabb generációja is tömegesen elterjedt a tengerentúlon. Szingapurtól Ausztráliáig, Pakisztántól Tajvanig számos ország rendszeresítette a „Paveway II” lézervezérlésű bombákat amerikai eredetű, harcigépein, főként F-16 és F/A-18 típusokon.

A nyolcvanas években fejlesztették ki a jelentős előrelépést eredményező „Paveway III” fegyvercsaládot, teljesen új félaktív önirányító rendszerrel, amit kiegészítettek digitális elektronikus robotpilótával.

Ezzel lehetővé vált a repülési profil igény szerinti kiválasztása. Egy föld alatti betonbunker esetén az az ideális, ha a bomba függőleges zuhanás közben minél nagyobb sebességre gyorsulva csapódik be, míg egy repülőgép fedezék betonajtajához közel vízszintesen „érkezik meg”.

Az új irányító rendszer minderre lehetőséget nyújt, ráadásul jóval nagyobb távolságból. Amíg a régi „bang-bang” kormányrendszerrel felszerelt bombák a leoldás helyétől mérve alig 5-7 km távolságra tudtak csak elrepülni, addig az új változatokkal ez a távolság 10-15 km-re növekedhetett, és határt csak a célmegjelölő rendszer lehetősége jelentett. A kormányok mozgatása ugyanis már proporcionális, vagyis csak a szükséges mértékben térnek ki, így jóval kisebb légellenállást eredményeznek.

A „Paveway II” kategórián belül hatótáv szempontjából egy kivétel volt, az AGM-123 Skipper, amely egy 450 kg-os GBU-16-os volt a „Shrike rakéta hajtóművével felszerelve. Ezt az US NAVY alkalmazta hajók ellen, a néhány másodperc alatt felgyorsított bombát az A-6 Intruder gépek TRAM rendszere vezette célra, max. 16-18 km-es távolságon.

A „Paveway III” bombák akár mélyrepülésben is kioldhatók, a robotpilóta az állásszög fokozatos növelésével tartja levegőben a lassuló fegyvert, természetesen csak bizonyos határokon belül. A repülési jellemzők javulásában szerepet kaptak az áttervezett vezérsíkok, amelyek felülete jóval nagyobb lett, noha a bombák tárolási illetve hordozási helyzetben mért mérete alig változott. Ezt úgy érték el, hogy az egymással szemben lévő vezérsíkokat nem egy síkban, hanem eltolva helyezték el, így kinyílás után jóval nagyobb a fesztávolságuk és a felületük.

Kis magasságból kioldva természetesen kevesebb idő áll rendelkezésre a cél megjelöléséhez. Ha a bomba lézerdetektora nem találja meg a visszaverődés forrását, akkor a robotpilóta túlrepíti a célon, és csak akkor csapódik be, ha már elveszítette a mozgási energiáját. Ezzel kiküszöbölhető, hogy közvetlen légi támogatás esetén a saját vonalakon belül érjen földet a fegyver.

A „Paveway III” kategória csak kétféle méretben készül, a GBU-22-es a szokásos 225 kg-os Mk-82-esen alapul, míg a GBU-24 az egytonnás Mk-84-esen, a haditengerészet és a tengerészgyalogság által preferált 450 kg-os változatot nem gyártják.

A GBU-24-esnek kifejlesztették a nagy átütő erejű „bunkerromboló” változatát is, ez az Mk-84-es bomba helyett a BLU-109-est tartalmazza, amelyben mindössze 250 kg Tritonal robbanóanyag található. Vastag acélköpenyének köszönhetően két méternyi vasbetonon is képes áttörni, mielőtt felrobbanna. Még újabb változata a BLU-116-os, dupla romboló erővel, ennek orr része különösen sűrű és kemény nikkel-kobalt ötvözetekből készült. A bombához kifejlesztettek „intelligens” gyújtóberendezéseket is, amelyek több emelet áttörése után az előre beállított szinten robbantják fel.

Az F-117 „lopakodó” számára nem felelt meg a GBU-24-es, hossza és vezérsíkjainak fesztávja miatt. Ahhoz, hogy elférjen a belső fegyvertérben, a régi „Paveway II kisebb vezérsíkjait szerelték rá, az irányító berendezést pedig 15 cm-el lerövidítették, és ugyancsak csökkent a „kacsa” kormányok fesztávolsága is.

A „család” legsúlyosabb „egyénisége” a 2,2 tonnás GBU-28, amelyet 1990-ben rohammunkában fejlesztettek ki, selejt ágyúcsövek felhasználásával. Ezt jelenleg csak az F-15E gépek képesek hordozni illetve célba juttatni, mióta az F-111-eseket kivonták a szolgálatból.

A harci alkalmazás során a „Paveway III” bombák hatékonysága ugyan felülmúlta a régebbi típusokét , de a kb. 70%-os eredményesség még mindig messze áll a kívánatostól.

Az eredményesség javulása nem tartott lépést a költségekkel, ugyanis egy GBU-24-ára kb. a négyszerese a GBU-10-esének. Egy lényeges korlátja mind a mai napig megvan még a legkorszerűbb lézerbombáknak is, egyidejűleg ugyanis csak egyetlen célra lehet bombát vagy bombákat rávezetni, csak akkor lehetséges néhány másodperces intervallumokkal több célra oldani, ha a becsapódást követően a célmegjelölő azonnal képes villámgyorsan ráállni a következőre.

Amíg az I-es és II-es szériákat számos típus hordozhatta, a III-ast már csak azok, amelyek fegyverzet felfüggesztői rendelkeznek digitális adatbusz kapcsolattal. A bombáknak ugyanis ledobás előtt „kommunikálniuk „ kell a harcigép fegyverzeti számítógépével, méghozzá interferenciamentes koaxiális kábelkapcsolaton keresztül.

Még bonyolultabb a helyzet a nemrégiben kifejlesztett EGBU-24-essel, amelynek irányító rendszerét kiegészítették a műholdas GPS-el. A kombinált módszer lehetővé teszi, hogy a fegyvert a felhőzeten keresztül is bevethessék , vagy ha valamely okból megszakad a lézeres rávezetés, a fegyver kevésbé pontosan ugyan, de célbatalál.

Angol megrendelésre elkészítették az EP II változatot, ez a régebbi „Paveway II bomba GPS-el kombinált változata.

Az 1991-ben lezajlott Öböl-háború során az összes bevetett bomba kevesebb, mint 10%-a volt lézeres irányítású. Összesen 4493 db GBU-12-est, 1181 db GBU-24-est, 2148 db GBU-27-est, 2 db GBU-28-ast és általunk pontosan nem ismert mennyiségű GBU-16-ost használtak fel átlagosan 60-70%-os eredményességgel.

Az akkor rendelkezésre álló „Pave Tack” és a LANTIRN célmegjelölő rendszerek infravörös kamerájának felbontó képessége korlátozott volt, a most korszerűnek számító Litening és Sniper akár kétszer akkora távolságból és magasságból is jobb képet biztosít, így Afganisztánban és a legutóbbi „Iraqi Freedom” hadműveletben már biztosra vehetően jobb volt az eredményesség.

Irakban egy új bomba változatot is bevetettek, ez volt a GBU-45, amely érdekes módon már régóta rendelkezésre állt. Ez nem más, mint a GBU-12-es gyakorló változata, azaz a normál irányító berendezéssel rendelkezik, de robbanóanyagot nem tartalmaz. Az iraki hadsereg ugyanis számos katonai eszközt helyezett el civil létesítmények területén, pl. légvédelmi gépágyúkat iskolák udvarán, stb. A „járulékos” rombolás elkerülésére az USAF a betonnal töltött bombákat dobta le ezekre a célokra. A hangsebességgel becsapódó több mázsányi „vasbeton” tökéletesen megsemmisíti a célpontot, de a környező épületekben semmiféle kárt nem okoz.

Az amerikai lézervezérlésű bombák fejlesztését és gyártását időközben már a TI-t megvásárló Raytheon végzi.