2012. január 15., vasárnap

Új amerikai robotrepülőgép-hordozó atom-tengeralattjáró


Új amerikai robotrepülőgép-hordozó atom-tengeralattjáró

Régi test, új feladatkör
Publikálva: 2007-11-05 19:17:00
Az Egyesült Államok haditengerészete (US Navy) átvette az első átalakított nukleáris meghajtású, robotrepülőgép-hordozó tengeralattjáróját (SSGN), melyet a már meglévő és hosszú ideje szolgálatban álló ballisztikusrakéta-hordozó Ohio-osztály egyik egységének átépítésével hoztak létre. Még három ilyen, a Tomahawk manőverező robotrepülőgépek indítására optimalizált egység átalakítása van folyamatban, ezek a következő években kerülnek majd a flotta állományába.


A tengeralattjárók átalakításáról még a Clinton-adminisztráció hozott döntést, a munkálatok négy évig zajlottak. Az Ohio-osztály létrehozása és üzemeltetése ugyanis rendkívül költséges volt, ugyanakkor a hidegháború befejeződése miatt már nem is volt szükség mindegyik, ballisztikus rakétákkal felszerelt stratégiai csapásmérő egységre, míg az SSGN-ekre a tervezők szerint egyre nagyobb szerep hárul majd a jövőben. A  döntés értelmében négy darab Ohio-osztályú egységet átépítenek manőverező robotrepülőgépek hordozására. Ezek a taktikai fegyverek ugyanis olcsóbbak, és a helyi háborúkban jobban alkalmazhatóak, mint a stratégiai csapásmérésre kifejlesztett ballisztikus rakéták. Ez a lépés egyébként összhangban állt a stratégiai nukleáris fegyverek csökkentése érdekében megkötött nemzetközi egyezményekkel is. Az átfegyverzés során ezek az egységek Tomahawk robotrepülőgépeket kapnak, ezek indítóegységeit a korábbi rakétasilókban helyezték el.
Rakéták indítása a vízfelszín alatt
Az eredeti Ohio-osztály fejlesztése 1972-ben kezdődött meg, az első megrendeléseket az 1974-es pénzügyi évben adták le. A tervezés megkezdésétől az első egység átadásáig végül kilenc év telt el. A legfontosabb cél az volt, hogy az új Trident rakéták számára biztosítsanak egy ideális hordozóeszközt. Azt is megkövetelték a tervezőktől, hogy bár hatalmas méretű hajókat kellett létrehozni, azok sokkal kevésbé zajosak legyenek, mint jóval kisebb elődeik. A hajótest kialakításánál tehát kettős követelménynek kellett megfelelni, el kellett benne helyezni a 24 darab hatalmas Trident rakéta indítócsöveit, ugyanakkor mindezt úgy megoldani, hogy az ideális, csepp alakú forma minél kevésbé torzuljon. Az eredmény egy, a lemerült állapotában 18 700 tonna vízkiszorítású, 170 méter hosszú, legszélesebb részén közel 13 méter átmérőjű, a torony előtt és mögött egy kissé kidudorodó hajótest lett, melyet mindössze egyetlen hétlapátos hajócsavar hajt meg. Jellemző az Ohio-osztály méreteire, hogy ez utóbbi alkatrész 7 méter átmérőjű. Kialakításánál rendkívül pontos tervezésre és kivitelezésre volt szükség, ugyanis a hajócsavar a tengeralattjáró legnagyobb zajforrása, márpedig a rakétahordozók számára a legfontosabb a rejtettség és a túlélés. A hajók vertikális irányítását a tornyon elhelyezett nagyméretű mellső mélységi kormánylapátokkal és a hátul lévő, azonos feladatkörű felületekkel közösen végzik. A horizontális irányításért a hátsó függőleges kormánylapok felelnek, ezek egyben stabilizátorok is. A torony a hajótest első harmadában lett elhelyezve, ellentétben például a szovjet Tájfun-osztállyal, ahol a rakétaindító silók mögött, a hajó középvonalától hátrébb került kialakításra.
A hajótestnek – gondosan megtervezett kialakítása révén – nagyon kedvezőek a hidrodinamikai tulajdonságai, ugyanakkor megfelelően védett a külső behatásokkal szemben is. Belső felépítését tekintve négy jól elkülöníthető részre – irányítási és személyzeti részleg, a rakétasilók, reaktorterem, turbinák – osztható. Az orr-részben három szintet alakítottak ki, itt kaptak helyet a vezetési és irányítási központok, a navigációs eszközök és a négy, önvédelmet szolgáló torpedóvető cső. Ebben a szakaszban kerültek kialakításra a legénységi és tiszti körletek, továbbá a hosszú bevetések miatt mindenképpen szükséges és rendkívüli fontossággal bíró kiszolgálólétesítmények, pihenők, szociális és kulturális helyiségek, étkezdék. A ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjárók ugyanis jellemzően több hónapos őrjáratozásokat folytatnak, ezek során az is előfordulhat, hogy egyszer sem bukkannak a felszínre. A felszíni hadihajókkal ellentétben – melyek gyakran vesznek részt külföldi kikötőlátogatásokon – a tengeralattjárók kerülik az érintkezést mindenkivel, hiszen legnagyobb előnyük a rejtettség. Az ellenfelek, de még a szövetségesek sem szerezhetnek tudomást arról, hogy hol és mikor járőröznek ezek az első vonalbeli csapásmérő eszközök. Egy esetleges háborús konfliktus esetén a nukleáris meghajtású ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjárók kiemelt célpontjai lennének az ellenfélnek, megsemmisítésük révén ugyanis hatalmas stratégiai előnyhöz jutna. Ezek az egységek éppen ezért kiemelt védettséget élveznek, továbbá bevetéseiket úgy tervezik meg, hogy minél nehezebben lehessen a nyomukra bukkanni. Ez a rejtőzködőként jellemezhető, hosszú őrjáratozási idővel kombinált módszer azonban igen nagy, főleg mentális terhet ró a személyzetre, testi és szellemi karbantartásukra tehát kiemelt figyelmet kell fordítani. Filmvetítésekkel, közösségi kulturális programok szervezésével, rendszeres testedzésekkel, harci és vészhelyzeti gyakorlatozásokkal lehet elérni azt, hogy a fegyelem és a teljesítőképesség maximális maradjon.
Az Ohio-osztályú tengeralattjárók felépítése
A 24 darab Trident rakéta mindegyike külön indítóberendezéssel rendelkezik. A Tridenteknek alkalmazzák a C-4-es, 7500 km hatótávolságú és a D-5-ös, 12 500 km hatótávolságú változatait is. A ballisztikus rakéták indításához nagyon pontos navigációs adatokra van szükség, ezek előállítását több, párhuzamosan működő rendszer (Loran-C, Transit, gravimetrikus mérőműszer) összehangolásával végzik. Ez utóbbi a nehézségi erő változásának mérésével számolja ki a hajó pillanatnyi tartózkodási helyét. A rakétákat 30 méteres mélységből lehet indítani, azonban a silókból nem, csak a parancsnoki teremben elhelyezett vezérlőpultokról. Egyetlen ember nem tudja aktiválni a rendszert, ehhez három, megfelelő jogosultsággal és felhatalmazással rendelkező tiszt szükséges. Az ideális indítási paramétereket számítógépek dolgozzák ki, figyelembe véve a felszíni hullámzási adatokat is.
Felszíni menetben
A meghajtásról egy S8G típusú, nyomottvizes nukleáris reaktor gondoskodik, ez szolgáltatja az energiát a hétágú hajócsavart meghajtó két darab, egyenként 35 000 lóerő teljesítményű redukciós gőzturbina számára. A reaktor fűtőelemeit mindössze kilencévente kell cserélni, ez elméleti síkon azt jelenti, hogy a tengeralattjárók képesek lennének ennyi ideig folyamatosan üzemelni. Ez természetesen csak egy elméleti érték, a hajó egyéb rendszereinek karbantartásigénye és a személyzet tűrőképessége ezt nem teszi lehetővé. Mindenesetre ez költséghatékonyság szempontjából is fontos érték, hiszen a fűtőelemcsere drága és időigényes művelet. Annak ellenére, hogy csak egy hajócsavar hajtja meg, az Ohio-osztály egységei elérhetik a 37 km/h víz alatti sebességet, ami ekkora méretű tengeralattjáróktól viszonylag szép teljesítmény.
Az Ohio-osztály első tagját 1981-ben vette át a haditengerészet, az utolsót pedig 1997-ben. Ez idő alatt összesen 18 egység került a flotta állományába, melyek mindegyike jelenleg is szolgálatban áll. A tengeralattjárók mindegyike egy-egy amerikai államról kapta a nevét. A nagy harcértékű tengeralattjáró-osztály kiépítése elképesztően sok pénzbe került, az Ohiók darabára ugyanis megközelíti az 1,5 milliárd dollárt. Ez olyannyira hatalmas költség, hogy még az amerikaiakat is elgondolkoztatta, így az eredeti tervek szerint folytatódó gyártást a 18. egység elkészülte után leállították.
Az amerikai 55 centes bélyegeken egy Ohio-osztályú tengeralattjáró rajza látható
Érdekesség, hogy mindegyik hajó két, teljesen azonos létszámú és képzettségi szintű személyzettel rendelkezik, így könnyen megoldható a váltás, és fenntartható a folyamatos járőrözés. Az ún. kék és arany elnevezésű személyzetek eleinte 156 főből álltak, napjainkban azonban a ballisztikusrakéta-hordozókon már 173-ra emelkedett ez a szám. A Tomahawk robotrepülőgépek hordozására átalakított négy tengeralattjárón 159 fő teljesít szolgálatot.
A megépült 18 egységből a csendes-óceáni flotta állományába 8 hajó került, ezek a Bangor haditengerészeti bázisról látják el feladataikat, míg az atlanti flotta 10 darab Ohio-osztályú tengeralattjárója a Georgia államban található Kings Bay kikötőből jár bevetésre. A hajók elektronikai rendszereit és a rakétákat folyamatosan fejlesztik, így még hosszú ideig nem kell a leváltásukról gondoskodni. A jelenlegi tervek szerint még több évtizedig ezek a tengeralattjárók alkotják majd az Egyesült Államok tenger alatti csapásmérő öklét.


Egy Oscar II osztályú orosz
atom-tengeralattjáró a nyílt tengeren

Atom-tengeralattjáró a Barents-tengerben

A KURSZK TRAGÉDIÁJA

Ohio osztályú
hadászati
rakétahordozó
tenger-
alattjáró
Az augusztusban szerencsétlenül járt orosz
tengeralattjáró fedélzetén 119 ember vesztette
életét. Most orosz mélytengeri búvárok –
a Halliburton nemzetközi olajtechnikai vállalattal
együttműködve – megkísérlik az elsüllyedt
hadihajó vízzel elárasztott tereiből kimenteni és a
felszínre hozni a tengerészek földi maradványait.

A Szovjetuniót megfigyelő egyik amerikai katonai felderítő műhold 1985-ben azt észlelte, hogy a Fehér-tenger partján, az Arhangelszk város mellett lévő Szeverodvinszk hajógyárában egy, a korábbiaknál valamelyest nagyobb atom-tengeralattjáró épül. A műholdfelvételeket elemezték, és megállapították: a szóban forgó hajó a már korábban rendszeresített – az amerikaiak által Oscar osztályúnak elnevezett – tengeralattjáró meghosszabbított változata. Az újabb változat az Oscar II nevet kapta. Az új hadihajót 1986-ban állították szolgálatba – s mint utóbb, a Szovjetunió szétesését követően kiderült – Krasznodár néven. Az Oscar II osztályú tengeralattjárókból összesen tizenkét hajóegység készült. Közülük a Kurszk sorrendben a tizedik; ezt a hajót 1994 májusában bocsátották vízre, s ugyanez év októberében rendszerbe is állították. Jelenleg nyolc Oscar II osztályú tengeralattjáró teljesít szolgálatot, hét a csendes-óceáni, egy pedig az északi flottában.
A tömzsi Oscar
A Kurszkot (és „osztálytársait”) a feltűnően nagy méret és nagy vízkiszorítás jellemzi. Táblázatunkból kitűnik, hogy a Kurszk (Oscar II) vízkiszorítása majdnem eléri a legnagyobb amerikai tengeralattjárókét, a rakétahordozó Ohio osztályúakét, s az orosz rakétahordozó atom-tengeralattjárók közül is csak a Typhoon osztály hajóegységei nagyobbak a Kurszknál. Ugyanakkor a vele azonos rendeltetésű, ugyancsak tengeri hadszíntéri harctevékenységre szolgáló amerikai Los Angeles hajóosztály egységeinél a Kurszk több mint két és félszer nagyobb. Részben ebből következik: az Oscar II osztályú hajók manőverezőképessége – a maga kategóriájában – meglehetősen gyenge. Ez elsősorban abban mutatkozik meg, hogy kicsi a hajó merülési sebessége, és hogy a hajó nehézkes, csak lassan tud irányt változtatni. Mindez – a szakértők szerint – hozzájárulhatott a Kurszk augusztusi katasztrófájához. Ám e szokatlanul nagy méretek eredményeként kiemelkedően nagy az Oscar II osztályú atom-tengeralattjárók fedélzetén hordozható fegyverzet választéka és állománya. (Erről később még lesz szó. – A szerk.)
A Kurszk törzse meglehetősen tömzsire sikerült (a hajó hosszához képest igen széles a törzs középrésze), s az alakja nem is hasonlít az ideális delfinformához. Ennek leginkább az az oka, hogy a törzs két oldalára építették be a hajó alapfegyverzetét: az oldalanként tizenkét–tizenkét darab robotrepülőgép tároló- és indítószerkezeteit. E tengeralattjárók törzsének orr-részében helyezték el a torpedóvetőcsöveket és a belőlük indítható fedélzeti fegyvereknek (a különféle űrméretű torpedóknak, illetőleg a hadihajók ellen bevethető rövid hatótávolságú rakétáknak) a tárolórekeszeit.
A nyolc elválasztható szakaszra osztott hajótörzs középső részén helyezték el a tengeralattjáró vezetéséhez, a fedélzeti berendezések működtetéséhez, a fegyverzet bevetéséhez és célra irányításához szükséges berendezéseket, s az ezeket kezelő személyzet munkahelyeit a vezérlőpultokkal. Ugyanott alakították ki a 107 főnyi hajózószemélyzet pihenő- és kommunális helyiségeit, továbbá a törzsközépre építették rá a periszkópokkal és a különféle antennákkal ellátott parancsnoki tornyot.
A hajótörzsnek a torony mögötti részébe – különleges védelmet nyújtó, vastag beton burokba – építették be a hajó energiaforrását, a két (VM-5 típusú) atomreaktort, melyek együttes teljesítménye 380 megawatt. A reaktorok mögött helyezték el a hajócsavarokat hajtó, egyenként 72 megawatt teljesítményű gőzturbinákat.

Atomreaktor és turbina


A haditengerészetben az azonos rendeltetésű és szerkezetű hadihajókat hajóosztályokba sorolják, tehát hajóosztályokat és nem hajótípusokat különböztetnek meg. A hajóosztály rendszerint az osztály elsőként szolgálatba állított hajójáról kapja a nevét. De akad kivétel is: hajdan egy-egy új szovjet tengeralattjáró észlelésekor az amerikaiak fantázianevet adtak neki – és ez lett a hajóosztály Nyugaton használatos neve.
Az atom-tengeralattjáró főként a hajócsavar hajtásában különbözik hagyományos társaitól; az utóbbiakon a hajócsavart a vízfelszínen dízelmotorok, merülésben pedig akkumulátorokról működtetett villanymotorok forgatják. A víz alatti hajózáskor az akkumulátorok viszonylag gyorsan lemerülnek, s feltöltésükhöz a vízfelszínre kell emelkedni. Ezért a hagyományos hajtású tengeralattjáró egyszerre csak viszonylag kis távolságot tehet meg a víz alatt.
Az atomhajtású tengeralattjáró fedélzetén az atomreaktor hőjével termelt gőz turbinát működtet, s ez forgatja a hajócsavart. E hajtási mód szinte korlátlanul meghosszabbítja a merülésben való hajózás időtartamát (a fedélzeten tárolt hasadóanyaggal hosszú ideig működtethető az atomreaktor). Az atom-tengeralattjáró merülésben eltölthető idejét nem is a technika, hanem a hadihajón szolgálatot teljesítő tengerészek tűrőképessége korlátozza.
Az atomhajtással megnövelhették a tengeralattjáró méretét és terhelhetőségét is; 16–24 hadászati ballisztikus rakétát hordozó és ezeket akár merülési helyzetből is elindítani képes úszó rakétabázisokat alakíthattak ki. Az atomhajtás révén a tengeri hadszíntéri hadviselésre (az ellenséges vízfelszíni és víz alatti hadihajók, illetőleg repülőgéphordozók elleni harcra) szolgáló tengeralattjáróknak javult a manőverezőképességük, megnövekedett az úszási és merülési sebességük, és több fegyvert hordozhatnak a fedélzetükön. Mindez azt eredményezte, hogy a harcászati atom-tengeralattjárók egyre inkább hasonlítanak a hadászati ballisztikus rakétákat hordozó atom-tengeralattjárókra.
A tengeralattjáró nagyságát – a legfontosabb méreteken kívül – a vízkiszorítással szokták jellemezni, ami merüléskor éppen megegyezik a hajó térfogatával; a hajózásban a vízkiszorítás értékét a kiszorított víz tömegével adják meg. Nos, az atomhajtás eredményeként a tengeralattjárók néhány ezer tonnás vízkiszorítása – nagyjából négy évtized alatt – négy-ötszörösére növekedett. Ma több tengeralattjáró-osztály hajóinak vízkiszorítása meghaladja a 15 000 tonnát, s egy olyan osztály is van, amelynek a merülési vízkiszorítása megközelíti a 27 000 tonnát.


A Kurszk főbb részei (a hosszmetszeten nem látszanak a hajótörzs két oldalán lévő robotrepülőgépek)

A Granit robot-repülőgép körvonal-
rajza
Robotrepülőgép és torpedó
Az Oscar II osztályú hajókon a navigálást: a haditengerészeti bázisokkal, az együttműködő vízfelszíni- és víz alatti hadihajókkal való kapcsolattartást, a közeli célok felderítését, azonosítását és követését, nemkülönben a fedélzeti fegyverek kezelését, bevetését és célra vezetését számítás- és rádiótechnikai eszközök, illetőleg hidroakusztikai berendezések segítik.







A Kurszk fegyverei közül a legfontosabb – említettük – a hajótörzs két oldalán lévő, függőleges tároló-indítótubusokban elhelyezett huszonnégy robotrepülőgép; ezekkel az ellenséges flottacsoportok nagy méretű vízfelszíni hadihajói (rakétás cirkálói, repülőgéphordozói) semmisíthetők meg. Az 1980-ban rendszeresített, Granit fantázianevű, P-500 típusjelzésű (nyugati jelöléssel: SS-N-19, Shipwreck), hadihajók ellen bevethető, atomtöltettel is felszerelhető robotrepülőgép 10 méter hosszú, hengeres törzsének átmérője 0,85 méter. A 7000 kilogramm indítótömegű eszköz egy 750 kilogrammos, hagyományos robbanóanyaggal töltött harcifejet vagy egy 500 kilotonna hatóerejű atomtöltetet képes célba juttatni. A Granit 20 kilométertől 500 kilométer távolságig hatásos eszköz. A robotrepülőgépet a víz alól, a merülésben lévő tengeralattjáróról sűrített levegővel indítják. Az indítótubusból kivetett repülőgépet a vízből való kiemelkedést követően azonnal beinduló indítórakéta gyorsítja fel a hangsebességet meghaladó utazósebességre. E gyorsulási szakaszban kinyílnak a robotrepülőgép szárnyai és vezérsíkjai, s a szakasz végén beindul az utazósebességet fenntartó gázturbinás sugárhajtómű is. A robotrepülőgép célpontját kezdetben programirányítással, majd a célhoz közel kerülve aktív rádiólokátoros (radaros) vagy passzív infravörös önrávezetéssel közelíti meg. Célközelben a hagyományos töltetet és az atomtöltetet is közelségi gyújtó indítja.
A hajó orr-részében négy 0,53 és négy 0,65 méter átmérőjű, a hajózás során utántölthető torpedóvető cső van. Ezekből szabványos torpedók és rövid, 45, illetőleg 100 kilométer hatótávolságú, hadihajók ellen bevethető, atomtöltetű rakéták indíthatók. Mindkét rakéta programirányítású, és mindkettő atomtöltetének hatóereje 200 kilotonna. Ezeken kívül a hajó harminckét darab tengeri aknát is hordozhat a fedélzetén, illetőleg telepíthet a tenger mélyére.

A legfontosabb orosz és amerikai atom-tengeralattjárók főbb jellemzői
Az Oscar II. orr-része
és parancsnoki tornya

A hajó maradványait is kiemelik 
Az orosz haditengerészet északi flottájának nyár végi tengeri hadgyakorlatát rövid időtartamúra tervezték. Augusztus 12-én a Kurszk atom-tengeralattjáró – egyelőreismeretlen okokból – a nem túl mély tengerfenékre süllyedt. Mindmáig nem sikerült tisztázni, hogy a hajó orrában az iszonyatos pusztítással járó kisebb, majd az azt követő nagyobb (mintegy 5 tonna trotiléval megegyező hatóerejű) robbanás mikor következett be: a hajó tengerfeneket érését megelőzően vagy a tengerfenéken.
Mindenesetre tény, hogy a katasztrófa rendkívül gyorsan ment végbe, a személyzet még csak vészjelzést sem tudott adni. Csaknem teljesen bizonyos: az egyébként jól elkülöníthető hajószakaszok szétválasztására (hermetikus zárására) egyáltalában nem volt idő, s a 107 főnyi állandó személyzet (köztük 54 tiszt), illetőleg 12 döntnök és fegyvergyári szakértő a robbanásokat követő hirtelen vízbetörés miatt szinte azonnal az életét vesztette. 
Pillanatnyilag megmagyarázhatatlan, hogy az elsüllyedt hajóról miért nem jött fel a vízfelszínre egyetlen vészhelyzetbója sem. A helyzetjelző bóják által a mentőalakulat megkísérelhetett volna kapcsolatot létesíteni a balesetet esetleg túlélt személyzettel. Valószínűsíthető, hogy azatomreaktorokat a tengeralattjáró biztonsági rendszere a robbanásokat követően azonnal leállította. A fedélzeti fegyverekben nem volt atomtöltet, ha lett volna, akkor a robbanások során a vízben szétszóródott hasadóanyag áthatoló sugárzását kimutatták volna.
A mintegy 110 méter mélyre sülylyedt Kurszk a tengerfenéken az oldalán fekszik, s orr-részétől egészen a parancsnoki toronyig súlyos sérülések látszanak rajta. A tragédia óta közel három hónap telt el. Azóta számos feltételezés került nyilvánosságra, ám a hajóroncsot alaposan még nem vizsgálták meg. A katasztrófa valóságos okait feltárandó azt tervezik, hogy a Kurszk maradványait jövőre kiemelik, s gondosan, minden részletére kiterjedően megvizsgálják. A 100 millió dollárnál is költségesebb művelet: a tengerfenéken fekvő hajó felszínre emelése és egy orosz haditengerészeti bázisra vontatása hosszú hónapokat vesz majd igénybe. És még annál is hosszabb időbe telhet a katasztrófát előidéző fedélzeti robbanások okainak kiderítése. Az orosz haditengerészet számára rendkívül fontos a baleset pontos okainak feltárása, hiszen az orosz tengeri- és óceáni flottákban jelenleg még nyolc, a Kurszkkal megegyező osztályú atomhajtású tengeralattjáró van szolgálatban.















Ohio-osztályú tengeralattjárók

Bevezetés

A 18 darab, egyenként 24 db Trident típusú SLBM hordozására képes Ohio-osztályú, nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjáró (SSBN) az amerikai stratégiai erők nukleáris triászának tengeri ágát testesíti meg.
Az Ohio-osztályú tengeralattjárók az USA legnagyobb és valaha épített legcsendesebb SSBN tengeralattjárói, melyeket világviszonylatban is csak az orosz Typhoon-osztály képes maga mögé szorítani – legalábbis méreteit tekintve.
Ohio-osztály
























Ohio-osztály | Forrás
Az eredetileg megépített 18 egységből ma már csak 14 szolgál eredeti szerepkörében, hiszen az első 4 egységet egyenként az elmúlt pár év során Tomahawk robotrepülőgépek hordozására képes SSGN-é építették át.
Az SSBN szerepkörben megmaradt 14 Ohio együttesen megközelítőleg, az USA stratégiai robbanófej készletének 50%-t hordozza! Természetesen pontos számot nehéz lenne mondani, mivel titkos adatokról van szó.
E hajóosztály egységeit is elsősorban elrettentés céljából küldik járőrözni. Jó lehet induláskor nem határoznak meg konkrét célpontokat, de a tengeralattjárók gyors reagálásuk folytán könnyen támadhatnak többféle célpontot.
A U.S. Navy szokásának megfelelően a tengeralattjárókhoz is két személyzetet – Blue (kék) és Gold (arany) – osztanak be. A két személyzet 100 naponta váltja egymást. Hogy szükség esetén a tengeralattjárók a lehető legrövidebb idő alatt felkészíthetőek legyenek az újabb bevetésre a törzsön három nagy logisztikai célokat szolgáló nyílást helyeztek el, melyeken keresztül gyorsan feltölthetőek a készletek és a fegyverzet. Az Ohio-osztályt ezen felül úgy tervezték, hogy akár 15 évig is szolgálhassanak időigényes nagyjavítás nélkül.

Története

Már az 1967-es STRAT-X tanulmány rávilágított arra, hogy az SLBM rendszerek (tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták) a leghatékonyabb és legnagyobb túlélőképességű egységei az amerikai nukleáris triászának. A fenti lényeges tényen felül, az Egyesült Államok nukleáris elrettentőerejével kapcsolatban három kulcsfontosságú tényre is felhívta a figyelmet.
  • Egyrészt, ismételten deklarálta, hogy a nukleáris erők legnagyobb túlélőképességgel rendelkező egységei az SLBM-ek
  • Másrészt, jó lehet a Poseidon rakéták jelentős erőt képviseltek, az SSBN egységek önmagukban erősen öregedő félben vannak és záros határidőn belül le kell cserélni azokat.
  • Harmadrészt, az egyre javuló szovjet ASW (Antisubmarine Warfare – tengeralattjárók elleni harc) képesség veszélye miatt az SSBN-ek tevékenységi területét és hatósugarát növelni kell.
USS Maryland






















USS Maryland | Forrás
A haditengerészet tanulmányozni kezdte egy új nagy hatótávolságú, tengeri rakétarendszer megvalósíthatóságát. Az ún. ULMS program lényegében egy hosszútávú modernizációs elképzelés volt, melynek keretében egy a meglévőknél nagyobb hatótávolságú ballisztikus rakéta és egy új tengeralattjáró fejlesztését is célba vették.
Az eredeti Poseidonhoz képest dupla hatótávolságúra növelt változat (5 280 km) a SECDEF döntése alapján túl kevésnek bizonyult az új tengeralattjáróhoz. A második rakéta (ULMS II) hatótávolság és teljesítmény szintjén is felülmúlta a megnövelt hatótávolságú Poseidont. 1972 májusában a megnövelt hatótávolságú Poseidont átkeresztelték Trident-re (C4), míg a nagyobb hatótávolságú változat a Trident II elnevezést kapta.
A SECDEF még 1971. szeptember 14-én jóváhagyta mind a Trident I rendszert, mind pedig a Haditengerészet új nagy sebességű tengeralattjárójának a terveit.
A Haditengerészet 1971 novemberében pénz átcsoportosítás révén, elhatározta az ULMS program felgyorsítását. A SECDEF 1971. december 23.-án született döntésével jóváhagyta a program felgyorsítását és az új tengeralattjáró hadrendbeállítását 1978-ra tűzte ki.
Az elnök 1973. november 15-én aláírta a pénzügyi támogató határozatot, így a Haditengerészet 1974. július 25-én, megbízta a General Dynamics Electric Boat részlegét az első Trident SSBN megépítésével.
1974-ben az Ohio program keretében összesen 10, Trident-1 C-4 rakétával felszerelt tengeralattjárót kívántak rendszeresíteni. 1981-re azonban erősen módosult a program, a hajók számát 15-re növelték! 1989-re pedig a Haditengerészet már 21 tengeralattjáróról álmodozott, illetve a következő évre már 24 darabbal számolt. A fenti darabszámok viszont csupán álom szintjén maradtak meg, mivel 1991-ben a Kongresszus 18 megépített hajó után leállította a programot.

Fegyverzet

Rakéták

Az első 8 db Ohio-osztályú tengeralattjárót (SSBN-726 – SSBN-733) 24 Trident-I C4 rakétával szerelték fel. A 9. hajótól (USS Tennessee) kezdve viszont már Trident-II D5 rakétákat helyeztek a tengeralattjárókra (SSBN-734 – SSBN-743). A rakéták tárolására és indítására 24, két sorban elhelyezett indító tubus szolgál. A rakéták természetesen az ún. „cold-launch” elven indulna útra, azaz a tubusból sűrített levegő löki ki őket, majd az első fokozat rakétamotorja csak a felszínre érkezéskor indul be.
A Trident-II SLBM akár 12, egyenként 100 kT hatóerejű robbanófejet is szállíthat (MIRV), de a SALT-egyezmény korlátozása miatt csak maximum 8 visszatérő egységet telepítenek ezen rakétákra. A MIRV tulajdonság és jóval nagyobb pontossága (körkörös szórását számos forrás 90 m körül adja meg) folytán nagyobb elrettentő erővel bír, mint elődje. 2000 és 2008 között egyébként valamennyi Trident-I C4 rakétával felszerelt hajó D5 rakétát kapott.
InditócsövekIndítócsövek | Forrás

Torpedók

Az osztály tagjait egyenként 4 db 533 mm-es torpedóvető csővel szerelték fel. A Gould mk48 torpedókat mk118 digitális torpedó tűzvezető rendszer segítségével lövik ki.
Az mk48 egy 1972 óta hadrendben álló, 290 kg-os robbanófejjel felszerelt, nehéz torpedó, melynek maximális hatótávolsága 50 km, maximális sebessége pedig eléri a 74 km/h-t.

Védelem

Torpedók ellen 8 db mk2 torpedózavaró kilövővel, továbbá WLR-10 veszélyjelző rendszerrel látták el az Ohiokat.
A fentieken túl egy akusztikus elfogó és védelmi rendszert – AN/WLY-1, Northrop Grumman – is beépítettek, melynek köszönhetően mindegyik tengeralattjáró automatikusan képes reagálni egy esetleges torpedótámadásra.

Szenzorok

Felszíni keresés, navigáció és tűzvezetés céljaira egy BPS 15A I/J-band radar van használatban. Passzív szonárként az IBM BQQ 6 és Raytheon BQS 13 szolgál. Nagy frekvenciájú aktív és passzív szonárként a BQS 15 van beépítve.

Meghajtás

A tengeralattjáró meghajtásáért felelős két, együttesen 60 000 LE leadására képes turbina meghajtásához a gőzt az S8G jelű, nyomott-vizes reaktor biztosítja. Érdekességképpen megemlítjük, hogy a U.S. Navy reaktorainak könnyen áttekinthető jelölése utal felhasználási területére és gyártójára. Az S8G-*ről így egyből ,átható, hogy a General Electric által szállított, a szállító vonatkozásában 8. generációs reaktormaggal rendelkező, tengeralattjáróhoz tervezett reaktorról van szó. S8G:
S: submarine (tengeralattjáró)
8: a reaktormag generációja a szállító vonatkozásában
G: General Electric
A hajók felszíni csúcsebessége 18 csomó, a habok alá merülve pedig eléri a 25 csomót.

A nagy átalakítás (SSBN -> SSGN)

A Hidegháború végén elhatározták az osztály névadóját, az Ohio-t és későbbiekben három testvérhajóját is nyugdíjba küldik. A nyugdíjazás határidejét 2002-ben határozták meg. Ám a tervezett nyugdíjazás helyett módosították a négy hajót (Ohio, Michigan, Florida, Georgia), így továbbra is szolgálatban maradhattak, mint hagyományos robbanófejjel szerelt robotrepülőgépeket hordozó tengeralattjárók (SSGN).
Átalakítás alattÁtalakítás alatt | Forrás
2002 és 2010 között, a 24 rakétatubusból 22-t módosítanak. Mindegyik csőbe függőleges kilövőrendszereket helyeznek, melyek egyenként 7 Tomahawk rakétát képesek kilőni, így a 4 átalakított egység egyenként 154 robotrepülőgépet hordozhat majd.
A Tomahawk-okon kívül egyéb rakétákat is szállíthatnak köztük tengeralattjáróról indítható közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat is (SLIRBM).
Az átalakított rakétacsövekben ezen felül akár extra ellátmányt is raktározhatnak, növelve a tengeren tölthető idő tartamát.
A megmaradt két rakétacsövet elárasztható, zárt tartállyá alakítják. Elsősorban különleges küldetések alkalmával fogják alkalmazni. Például a továbbfejlesztett SEAL szállító rendszer is az egyik megmaradt csőbe helyezhető. Az átalakítás során továbbfejlesztett kommunikációs rendszerrel szerelik fel ezen tengeralattjárókat, hogy szükség esetén előretolt parancsnoki állásként is szolgálhassanak.
A haditengerészet 2002. szeptember 26.-án megbízta az Electric Boat céget az SSGN átalakítás első fázisának végrehajtásával. A megbízási pénzekből csupán az első két hajó részleges átalakítására futotta, így még a 2002-es költségvetési év során további 355 millió dollárt fordítottak az átalakításokra. Az elkövetkező években jelentős összegek mentek el az átalakításokra:
  • 2003: 825 millió Dollár
  • 2004: 936 millió Dollár
  • 2005: 505 millió Dollár
  • 2006: 170 millió Dollár
A hajók teljes átalakítása hajónként épphogy 700 millió dollár alatt maradt.
Az Electric Boat 2006. január 9. napján bejelentette az átalakítási program sikeres lezárását. Az átalakított USS Ohio 2006 februárjában csatlakozott a flottához, a USS Florida 2006 áprilisában követte. Az USS Michigan 2006 novemberében merült a víz alá ismételten. Az USS Georgia azonban csak 2008 márciusában csatlakozott újból a haditengerészet aktív kötelékéhez.

Az Ohio osztály jövője…

Fantáziarajz az Ohio-osztályrólFantáziarajz az Ohio-osztályról | Forrás
A jelenleg hadrendben szolgáló osztály első tagját várhatóan legkésőbb 2029-ben nyugdíjba küldik, így a haditengerészetnek új tengeralattjárókra lesz szüksége. Két lehetséges út közül választhatnak: egyik a Virginia osztályú támadó nukleáris tengeralattjáró, másik egy vadonatúj hajóosztály megalkotása.
A haditengerészet már 2007-ben költségelemzéseket végeztetett, majd 2008 decemberében az Electric Boat közel 600 millió dolláros megbízást kapott egy, a jövőben az Ohio osztályt felváltó tengeralattjáró tervezésére.
Alig száradt meg a tinta az Ohio-osztályt leváltó új tengeralattjáró tervezésére irányuló megegyezésen, Robert M. Gates védelmi miniszter 2009 áprilisában megerősítette, hogy a haditengerészetnek legkésőbb 2010-ig neki kell kezdenie az új osztály létrehozására irányuló programba, mivel 2029-ben már az új tengeralattjáróknak kell járőrözniük a világ óceánjain és tengerein.

A hajóosztály tagjai

Robotrepülőgép-hordozók

- USS Ohio (SSGN-726)
- USS Michigan (SSGN-727)
- USS Florida (SSGN-728)
- USS Georgia (SSGN-729)

Ballisztikus rakétahordozók

- USS Henry M. Jackson (SSBN-730)
- USS Alabama (SSBN-731)
- USS Alaska (SSBN-732)
- USS Nevada (SSBN-733)
- USS Tennessee (SSBN-734)
- USS Pennsylvania (SSBN-735)
- USS West Virginia (SSBN-736)
- USS Kentucky (SSBN-737)
- USS Maryland (SSBN-738)
- USS Nebraska (SSBN-739)
- USS Rhode Island (SSBN-740)
- USS Maine (SSBN-741)
- USS Wyoming (SSBN-742)
- USS Louisiana (SSBN-743)

Az osztály specifikációi

Vízkiszorítás: 18,700 tonna – alámerülve
Hossz: 198 m
Legnagyobb szélessége: 12,8 m
Maximális sebesség: 25+ csomó (46,3 km/h) – alámerülve
Maximális merülési mélység: 245 m
Rakétakilövő-csövek: 24 db TRIDENT C-4 (vagy D-5) rakétakilövő-cső
Torpedővetők: 4 db 533 mm-es (21 hüvelyk) vetőcső
Építő: General Dynamics, Electric Boat Corporation

A névadó és az SSGN-k

USS OHIO

USS Ohio



















USS Ohio | Forrás
Az USS Ohio (SSGN-726) az osztály zászlós hajója, a 4. hajó a Haditengerészet történelmében, mely a 17. állam, azaz Ohio nevét viseli. Az USS Ohio-t három testvérhajójával együtt átalakították SSGN típusú tengeralattjáróvá (SSGN-726).
1974. július 1.-én bízták meg a General Dynamics Electric Boat részlegét a tengeralattjáró megépítésével amit követően közel 5 év múltán, 1979. április 7-én bocsátották vízre.
A hajó tengeri próbáira, melynek során a tengeralattjáró rendszereit tesztelték, 1981 nyarán került sor. A sikeres teszteket követően, 1981. október 28-án a Haditengerészet birtokba vehette vadonatúj tengeralattjáróját. George H. W. Bush (az USA alelnöke, későbbi 41. elnöke), a 8 000 meghívott vendég előtt, úgy mutatta be a hajót, mint a nemzeti stratégiai elrettentő erő új dimenzióját. Hyman G. Rickover admirális pedig kifejtette, hogy az új tengeralattjáró félelmet kelt majd Amerika ellenségeinek szívében.
A végrehajtott tesztek és az átadást követően az USS Ohio új szolgálati helyére, a Washington államban található Bangor kikötőbe hajózott. Igaz út közben még tettek egy kis kitérőt Cape Canaveral-ba, ahol a rakétakilövő rendszert tesztelték.
1982 augusztusa és szeptembere során végrehajtották az első bevetés előtti karbantartásokat és behelyezték a Trident C-4-es rakétákat is. Az USS Ohio, a kék személyzettel, 1982 októberében kihajózott az első járőrözésére.
1993 júniusától 1994 júniusáig a Puget Sound tengerészeti kikötőben nagyobb javítási és szerelési munkálatoknak vetették alá, melynek során modernebb szenzorokat helyzetek a hajóra, javítottak a tűzvezető és a navigációs rendszereken is. 1995 januárjában indulhatott ismételten őrjáratra, továbbra is a Csendes-óceáni flotta tagjaként.
Eredetileg 2002-ben nyugdíjazni akarták a hajót, de inkább három társával együtt átalakították és hagyományos fegyverekkel szerelték fel, így azóta SSGN-ként szolgálja Amerika érdekeit.
Ennek kapcsán 2002 novemberében vonult szárazdokkba, ahol elvégezték a szokásos nagyjavításokat továbbá a 36 hónapig tartó átalakítást. Az Electric Boat 2006. január 9.-én jelentette be az átalakítások befejeztét. Az Ohio ezután 2006. február 7. napján csatlakozott a flottához ismételten. 2007. január 21-én az Arany személyzettel együtt kihajózott Kitsap tengerészeti kikötőjéből Hawaii felé.
Az USS Ohio 2007. október 15-én indult első küldetésére mint SSGN. A küldetés során – valamikor december folyamán – a Kék személyzet irányítása alatt, több tesztet is végrehajtottak.

Specifikációk

Építő: General Dynamics Electric Boat Division.
Energiaforrás: 1 db S8G reaktor
Meghajtás: 2 db turbina, 1 hajócsavar, 60 000 LE
Hossz: 170.69 méter
Átmérő: 10.06 méter
Vízkiszorítás: 16 764 tonna (felszínen), 18 750 tonna (alámerülve)
Sebesség: 20+ csomó (36.8+ km/h) – hivatalos adat, 25 csomó, alámerülve – tényleges adat
Maximális mélység: „800 lábnál több” – hivatalos, ténylegesen 1 000 lábnál több
Fegyverzet: 24 Trident I és II; 4 torpedóvető, Mk48 Torpedókkal
Legénység: 15 tiszt, 140 tengerész
Működési költségek: 50 000 000 dollár évente [1996 költségvetési év]
Hadrendbeállítás: 1981. november 11.

USS MICHIGAN

USS MichiganUSS Michigan | Forrás
Az USS Michigan (SSBN-727/SSGN-727) volt a második Ohio-osztályú SSBN az amerikai haditengerészet kötelékében, mellesleg a 3. hajó, mely Michigan állam nevét viseli.
E hajót is a General Dynamics Corporation Electric Boat Groton-i kikötőjében építették. A vizrebocsátásra 1982. szeptemberében került sor és 1983. március 16.-én érkezett Bangor-ba (Washington). Összesen 66 járőrözésen vett részt.
2007. júniusára a Michigan-t is átalakították SSGN típusú tengeralattjáróvá.
2007-től a Michigan napjait a Csendes-óceánon hajókázva töltötte, miközben gőzerővel készítették fel az aktív szolgálatra.
2008 júniusában minden szükséges engedélyt és jóváhagyást megadtak, így a legénységet lázasan képzik, hogy a hajó megfeleljen a csendes-óceáni flotta minden elvárásának.

Specifikációk

Vízkiszorítás: 16 765 tonna (felszínen); 18,750 tonna (alámerülve)
Hossz: 170.69 méter
Átmérő: 12.8 méter
Meghajtás: 1 db S8G reaktor
Csúcssebesség: 20+ csomó (37+ km/h)
Legénység: 13 tiszt, 140 matróz
Fegyverzet: 4 db 21 hüvelykes torpedóvető; 154 db BGM-109 Tomahawk.

USS FLORIDA

USS FloridaUSS Florida | Forrás
Az USS Florida (SSGN-728) a 6. hajó az USA haditengerészetének történelmében, mely a 27. állam nevét viseli. Eredetileg SSBN-728 számot kapta, melyet az átalakítás után SSGN-728-re változtattak.
A hajó építésére irányuló szerződést 1975. február 28.-án írták alá, melyben szintén a General Dynamics Corporation, Electric Boat Division-t bízták meg.
A hajó kerincét az USA függetlenné válásának 200. évfordulóján, 1976. július 4.-én fektették le (ekkor még nem adtak nevet a készülő tengeralattjárónak).
Az USS Florida-t 1981. november 14.-én bocsátották vízre. A reaktor tesztelésére 1982. november 13-ig várni kellett, majd a tesztek és a szokásos karbantartás után 1983. január 21. napján a személyzet birtokába vehette a hajót.
A hajó tengeri tesztelésére 1983. február 21.-én került sor. Végül 1983. május 17.-én átadták a kész hajót a Haditengerészetnek.
Az átadás után mindkét legénységnek meg kellet ismerkednie a hajóval, mely gyakorlatok során Trident C-4 rakétákat is kilőttek. A Florida 1984 március végén érkezett Bangor-ba, állomáshelyére. Első éles járőrözéséről 1984. július 25-én érkezett haza.
2002 novemberében már a 61. járőrözésén is túl volt. A legénység felkészültségét bizonyítja, hogy 1989-ben, 1991-ben, 1994-ben, 1999-ben, és 2002-ben is elnyerték a Battle „E” elismerést (Battle Efficiency Award, Battle „E”, évente kiosztásra kerülő elismerés, azon egységek számára, melyek megnyerik saját kategóriájuk részére rendezett hatékonysági gyakorlatot).
1991-ben elnyerte a Marjorie Sterrett Battleship Fund Award-t is (évente 2 darabot osztanak ki; egyet a csendes-óceáni, egyet az atlanti-óceáni flotta egyik tagjának, általában a Battle „E”-n legtöbb pontot elért egység kapja).
Érdekességként megemlíthető, hogy 1997-ben Michael J. Alfonso parancsnokot felmentették a hajó parancsnoksága alól a legénység megfélemlítése, tisztjei véleményének figyelmen kívül hagyása és zsarnokoskodás miatt.
A USS Florida 2003. júliusában hajózott be Norfolk Tengerészeti Kikötőjébe, hogy 2006. áprilisában már, mint SSGN hajózhasson ki.

Specifikációk

Vízkiszorítás: 16 765 tonna (felszínen); 18,750 tonna (alámerülve)
Hossz: 170.69 méter
Átmérő: 12.8 méter
Meghajtás: 1 db S8G reaktor
Csúcssebesség: 20+ csomó (37+ km/h)
Legénység: 13 tiszt, 140 matróz
Fegyverzet: 4 db 21 hüvelykes torpedóvető; 154 db BGM-109 Tomahawk.

USS GEORGIA

USS GeorgiaUSS Georgia | Forrás
Az USS Georgia (SSBN-729/SSGN-729) a második hajó a Haditengerészet állományában, mely a 4. államról kapta nevét.
1976. február 20. napján bízták meg General Dynamics Corporation-t a tengeralattjáró megépítésével. A hajó gerincének lefektetésére 1979. április 7.-éig kellett várni.
A Georgia-t 1982. november 6.-án bocsátottál vízre. A kék legénység parancsnoka A.W. Kuester, míg az aranyé M.P. Gray lett.
A tengeren történő teszt kilövéseket 1984. márciusa és májusa között hajtiották végre. 1984 novemberében hajózott be állomáshelyére Bangor-ba.
1985. januárjában kezdte meg első őrjáratát. 1983 szeptemberetől 1986 májusáig, mint a Task Unit 14.7.1 tagja tevékenykedett, mely szolgálatért a legénység elnyerte a Meritorious Unit Commendation-t (Az Egyesült Államok hadseregének közepes szintű elismerése, melyet azon egységek részére adják, melyek kimagaslóan példaértékű teljesítményt nyújtanak hősiesség, szolgálat és egyéb bátor cselekedetek terén).
Második Meritorious Unit Commendation elismerését az 1986 februárjától augusztusig tartó tengeralattjáró hadműveletért zsebelhette be.
1986. március 22.-én Midway szigetek közelében az USS Secota (YTM-417) közreműködése révén végrehajtották a legénység cseréjét, mikor a Secota elektromos rendszere felmondta a szolgálatot, mely a két egység összeütközéséhez, valamint a Secota elsüllyedéséhez vezetett. A Georgia sértetlen maradt.
A hajó arany legénysége 2001-ben tovább növelte a hajó által begyűjtött elismeréseket, ezúttal egy Battle Efficiency Award-val.
2003. október 30. napján a Georgia hazatér 65. – egyben utolsó – SSBN őrjáratáról.
2003. november 7.-én állandó állomáshelyén megfosztották C-4 Trident I rakétáitól. A művelet során kinyitották az összes cső fedelét és leengedték a létrákat, melyeket lemásztak a tengerészek, s a rakétákra erősítették azon kábeleket, melyek segítségével kiemelték azokat. A lefegyverzés simán ment, egészen a 16. kilövőcsőig. Miután hozzárögzítették a rakétához a kiemelésnél használt kábelt és a tengerész kimászott, a legénység szünetet tartott, de a létrét benn felejtették. Miután vissztértek a szünetükről és elkezdték kiemelni a rakétát, a bennfelejtett létra majd 23 cm-es rést vágott a rakéta fej részébe, szerencséjükre nem szabadult ki radioaktív anyag.
Az incidens után a kiemelésben közreműködőket hadbírtóság elé állították, továbbá Keith Lyles parancsnokot december 19. felmentették. A hajó elsőtisztje, Phillip Jackson követte. A felelősségre vonás nem állt meg a két leváltott személynél! Millett és Petty fegyvermesterek sem kerülhették el a történtek hatásait, őket is felmentették.
2005 márciusában a Georgia behajózott Norfolk Tengerészeti kikötőjébe, hogy 2008. februárjában, mint SSGN hajózhasson ki.
Felhasznált irodalom

Bevezető

  • http://www.naval-technology.com/projects/ohio/
  • http://en.wikipedia.org/wiki/Ohio_class_submarine

USS Ohio

  • http://www.fas.org/programs/ssp/man/uswpns/navy/submarines/ssbn726_ohio.html
  • http://navysite.de/ssbn/ssbn726.htm
  • http://en.wikipedia.org/wiki/USS_Ohio_(SSGN-726)

USS Michigan

  • http://en.wikipedia.org/wiki/USS_Michigan_(SSGN-727)

USS Florida

  • http://en.wikipedia.org/wiki/USS_Florida_(SSGN-728)

USS Georgia

  • http://en.wikipedia.org/wiki/USS_Georgia_(SSGN-729)
Az átépítés alatt álló USS Ohio

SSBN → SSGN

Az amerikai Haditengerészet befejezte az utolsó Ohio osztályú nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó (SSBN) tengeralattjárójának cirkálórakéta hordozó (SSGN) tengeralattjáróvá alakítását – a négy legöregebb egység lett átalakítva: Ohio 2006 február; Florida 2006 április; Michigan 2006 november; és most a Georgia.

A rakétahordozó osztály névadója és egyben első hajója, az ezen a képen SSGN-né történő átépítése alatt álló Ohio
Mindegyik hajó 154 Tomahawk rakétát hordoz, valamint összesen 66 kommandós elszállásolására, képzésére, illetve felszereléseiknek biztosítanak férőhelyet a hajókon.
A tengeralattjárók átalakításának ötlete a 90-es évekig nyúlik vissza, no de nem a leszerelési egyezmények teljesítését célozták az átalakítások. 2001. szeptember 11.-e után az átalakítások felpörögtek. A haditengerészet kapható volt az ötletre, hiszen a Hidegháború befejezése után az SSBN-nek elvesztették létjogosultságuk jó részét, mivel a Hidegháború alatt óriási tengeralattjáró flottát épített az USA, de a szovjet vetélytárs megszűnése után fölöslegesség vált a hatalmas és óriási összegeket elnyelő flotta.
Akárcsak az SSBN-nek esetében az SSGN-nek is két személyzete lesz (159 fő, kommandósokat nem számolva), melyek 3-4 havonta váltják egymást. Az SSGN-nek szolgálati idejük jó részét felderítéssel és hírszerzéssel fogják tölteni.

941-es tervszámú tengeralattjáró

941-es tervszámú tengeralattjáró (NATO-kódjaTyphoon-osztály, magyarosan: Tájfun-osztály) szovjet gyártású ballisztikusrakéta-hordozó nukleáris tengeralattjáró (SSBN). Orosz használatban az osztály neve Akula-osztály. A típus a világ legnagyobb tengeralattjárója, hossza meghaladja a 170 métert, szélessége a 22 métert, vízkiszorítása merüléskor a 48 000 tonnát. Az osztályból hat példányt építettek, 2009 elején már csak egy példány állt aktív szolgálatban, a Typhoon-osztályt várhatóan lecserélõ Borej-osztály által szállítandó3M30 Bulava (SS-N-30) rakéta tesztelésére.[1]
A Typhoon-osztályt várhatóan leváltó Borej-osztály első tagját, a Jurij Dolgorukij-t már vizre bocsátották. A 170 méter hosszú, 10 méter átmérőjű és merüléskor 17 000 tonna vízkiszorítású tengeralattjáró legalább 25 csomós (46 km/h) csúcssebességre képes, fedélzetén 130 emberrel és Bulava ballisztikus rakétákkal.
A Typhoon-osztály maradék két hajója, a TK–17 és a TK–20 sorsa még ismeretlen. Elképzelhető, hogy ezeket később szintén átépítik Bulava rakéták hordozására, vagy pedigrobotrepülőgép-hordozóvá alakítják

Története [szerkesztés]

Az 1970-es évek elején az Egyesült Államok egy ambiciózus rakétakutatási programba kezdett, melynek célja egy legalább 7000 km hatótávolságú, szilárd meghajtású, tengeralattjáróról indítható rakéta volt. Az új Trident rakéta hordozására létrehozták az Ohio-osztályú tengeralattjárót, amely 24 rakétát tudott szállítani. A típusból megrendelt 34 hajóból végül 18 készült el. Az új Ohio-osztály képességei messze meghaladták a Yankee-és a Delta-osztályú szovjet rakétahordozók képességeit, ezért a fenyegetésre válaszul a szovjet vezetés új osztály kifejlesztését határozta el.
Projekt 941 Akula műszaki és harcászati paramétereit 1972 decemberében nyújtották be a pártvezetésnek. Egy évvel később, 1973. december 19-én a projektet kormányhatározatban elfogadták, és egy új rakéta kifejlesztését is eldöntötték. A projekttel a Rubin tervezőirodát bízták meg. A 3M65, 3M20 és 3R65 GRAU-kódú rakéták tervezését 1973-ban kezdték el.

Projekt 941 atommeghajtású tengeralatti rakétahordozó nehézcirkáló - az orosz flotta századik évfordulójára kibocsátott bélyegen (2006)
A Projekt 941 feltételrendszere eközben tovább fejlődött. Az új tengeralattjárónak a Jeges-tengernéha 2,5 méteres vastagságot meghaladó jégrétegeit is áttörve kellett rakétaindítási pozícióba kerülnie, víz alól és vízfelszínről is kellett rakétát indítania, valamint kiemelkedő érzékenységű hidro-akusztikus rendszerrel kellett rendelkeznie. Az R–39 (SS–N–20 Sturgeon) rakéta haditengerészeti bevezetéséhez aGolf-osztályú K-153-at 1976-ban átalakították a Projekt 619 Golf V-té. A rakétát 1984-ben állították hadrendbe.
Hírszerzési forrásokból a szovjetek megtudták, hogy az amerikai haditengerészet különösebb nehézségek nélkül volt képes a Yankee-osztályú ballisztikus rakéta-hordozó tengeralattjárókat nyomon követni, ezért a Projekt 941 számára elsőrangú feladatként jelölték meg a csendes üzemeltetést. Ez már csak azért is lett fontos, mert az amerikaiak és a britek a GIUK-átjáróban kiépítették a SOSUS hidrofon-rendszert, mely segítségével pontosabban felmérhették, hogy a Fehér-tengerről és a Balti-tengerről milyen útvonalakon szoktak a szovjet tengeralattjárók az Atlanti-óceánra kifutni. Szükségessé vált tehát a szovjet nukleáris doktrína felülvizsgálata, mely az alábbi két főbb opciót tartalmazta:
  • a ballisztikus rakéták hatósugarának megnövelésével a tengeralattjárók minél közelebb maradhatnak a Szovjetunió felségvizeihez; és
  • gyorsabb és csendesebb, harmadik generációs rakéta-hordozó és vadásztengeralattjárók kifejlesztése.
A TK-208, a Typhoon-osztály első tagjának építésében 1219 személy vett részt közvetlenül, és több mint ezer vállalat dolgozott az alkatrészek és alrendszerek fejlesztésén és gyártásán.[2]

Felépítése [szerkesztés]


Az előnézet mérete: 800 × 444 képpont Más felbontás: 320 × 178 képpont | 640 × 356 képpont.
A kép nagyfelbontású változata‎ (SVG fájl, névlegesen 900 × 500 képpont, fájlméret: 268 KB)
1 - könnyű külső hajótest; 2 – 533 mm-es elülső torpedóvető csövek; 3 - kemény belső hajótest; 4 - behajtható mélységi kormánylapátok; 5 - menekülőnyílások; 6 - torpedókamra; 7 - szonárkamra; 8 - R-39 ballisztikus rakétasilók; 9 - vezérlőközpont; 10 - menekülőkamra; 11 - periszkópok és antennák; 12 - fedélzeti felépítmény; 13 - rádiótechnológiai és fegyverzeti helyiség; 14 - reaktorkamra; 15 - a reaktorkamra technológiai nyílásai; 16 - oldalkormányt és csavarokat védő jégtörő; 17 - turbinakamra; 18 - gépterem, 19 - hidrodinamikai érzékelő; 20 - megerősített oldalkormány borítás; 21 - oldalkormány-lapátok; 22 - védőtokozott hajócsavarok; 23 - mélységi kormánylapátok; 24 - szonár; 25 - mélységi kormány vezérlő; 26 - rakétakamrák; 27 - túlélőkamrák; 28 - nukleáris reaktor; 29 - propellerek kardántengelyei; 30 - megerősített mélységi kormánylapát borítás; 31 - megerősített orrmodul; 32 - megerősített jobb oldali hajótest; 33 - megerősített bal oldali hajótest; 34 - megerősített központi modul; 35 - megerősített farmodul; 36 - gyorsmerülő tartály
i - parancsnoki periszkóp; ii - általános periszkóp; iii - rádióiránytű; iv - radarantenna, v - műholdantanna; vi-viii - rádióantennák; vii - kereső periszkóp; ix - műholdas helymeghatározó rendszer antennája; x - passzív szonár érzékelői

A TK-202 1985. május 1-jén
A Typhoon-osztály tengeralattjárói két, egyenként 7,2 méter átmérőjű, vízszintesen egymás mellé épített, Delta-osztályú tengeralattjáró hajótestéből, továbbá három kisebb, szintén nyomásálló törzsből állnak. A törzs felépítése egy katamaránra hasonlít, és az összesen 19 nyomásálló szekciónak köszönhetően a legénység számára lényegesen biztonságosabb, mint a hagyományos, egyfalú tengeralattjárók. A parancsnoki torony két oldalán menekülőkamrák találhatók, amelyekben az egész legénység elférhet. A Papa-osztályú és az Alfa-osztályú tengeralattjárók építésénel szerzett tapasztalatok alapján a torpedókamra és a vezérlőközpont kemény héját titánból építették, ezzel csökkentve a Typhoon mágneses észlelhetőségét. Az orrban található mélységi kormánylapátok a jég áttöréséhez a törzsbe hajthatók.
A szovjetek a korábbi rakéta-hordozó tengeralattjárókhoz képest a Typhoont lényegesen jobb minőségű passzív szonár rendszerekkel látták el, többek között az Ohio-osztálynál is használt vontatott szonárral. Ezzel a technológiával a szovjetek behallgathattak a tengeralattjáró hátsó, a törzs és csavarok miatt az oldalra hallgató passzív szonár "süket" területekbe is.
Hotel-osztályú tengeralattjáró spártai pusztaságához képest az Typhoon-osztályt már a legénység komfortjának figyelembe vételével rendezték be. A tisztek tágas kabint kaptak; két, egyenként kétméteres mélységű uszodát is kialakítottak; a pihenőszobában televízió és légkondícionáló is volt; a dohányosoknak külön kabint jelöltek ki; volt még ezen túl szaunaszolárium és edzőterem is. Az Oscar-osztályú tengeralattjárók is hasonlóan kényelmes berendezést kaptak - ezeknek köszönhetően a legénység figyelme a 3-4 hónapig tartó bevetések bezártsága ellenére sem lankadt.
Bár a Typhoon-osztály számára is előírták az ilyen hosszú ideig, legalább 120 napig tartó bevetéseket, a két hónapnál tovább tartó küldetések főleg logisztikai okokból ritkának számítottak.
A rakétaindító silók a parancsnoki torony előtt, a két hajótörzs közötti résben helyezkednek el. A Typhoon ebből a szempontból is unikumnak számít: a többi rakétahordozó tengeralattjárónál a rakéták a parancsnoki torony mögött találhatók.
A 20 darab R-39 (SS-N 20 „Sturgeon”) rakéta hatósugara 11 000 km, és mindegyik 10 darab, egyéni irányítású robbanófejet hordoz (MIRV), egyenként 100 kilotonna robbanóerővel.

Építése, elkészült példányok [szerkesztés]

Typhoon class SSBN.svg
A szovjet időkben a hajóknak csak sorozatszámot adtak, nevet nem. A hat megépített hajóból jelenleg már csak a Dimitrij Donszkoj van aktív szolgálatban; a TK–202-t és a TK–12-t szétszerelték, a maradék három hajót tartalékba helyezték.
A Typhoon építését a szeverodvinszki Északi Gépépítő Üzem (Szevmas) 402-es számú építkezésén végezték. A típus befogadásához először meg kellett építeni a világ legnagyobb fedett dokkját. 1977. márciusa és 1986. augusztusa között itt gyakorlatilag megszakítás nélkül Typhoonokat építettek. A tengeralattjárók csillagászati magasságokba rugó költsége miatt először hét, majd később hat egység megépítése mellett döntöttek.
Hadrendi jelzése és neve
Építés kezdete
Vízrebocsátás
Szolgálatba állítás
Jelenlegi állapot
'TK–208' Dmitrij Donszkoj
1977. március 3.
1980. szeptember 23.
1981. december 12.
Aktív szolgálatban, az R–30 Bulava (SS-N-30) rakéta kísérleti platformja
TK–202
1980. október 1.
1982. április 26.
1983. december 28.
1995-ben kivonták a szolgálatból, 2003 és 2005 között szétszerelték
'TK–12' Szimbirszk
1982. április 27
1983. december 1.
1984. december 27.
1996-ban kivonták a szolgálatból, 2006-ban szétszerelték
TK–13
1984. január 5.
1985. február 21.
1985. december 29.
1998-ban kivonták a szolgálatból, 2007-ben szétszerelték
'TK–17' Arhangelszk
1985. február 24.
1986. auguszutus
1987. november 6.
Tartalékban, esetleges modernizálásra vár
'TK–20' Szeversztal
1987. január 6
1988. június
1989. szeptember
Tartalékban, esetleges modernizálásra vár
TK–210
Az építését nem fejezték be
Alkatrészeit a többi Typhoonba építették be

Referenciák [szerkesztés]

Lásd még [szerkesztés]







m • v • sz
A hidegháború szovjet tengeralattjárói
Ballisztikus rakéta-hordozó nukleáris tengeralattjárók - SSBN

Robotrepülőgép-hordozó nukleáris tengeralattjárók - SSGN
Atommeghajtású vadásztengeralattjárók - SSN
Dízel-elektromos rakétahordozó tengeralattjárók - SSG
Dízel-elektromos tengeralattjárók
Kiszolgáló tengeralattjárók



Projekt 941
Orosz név: Akula-osztály
NATO név:Typhoon-osztály
Hajótípus
SSBN - ballisztikus rakéta-hordozó nukleáris tengeralattjáró
Üzemeltető
Pályafutása
Építő
Északi Gépépítő Üzem(Szevmas),Szeverodvinszk
Megrendelés
7 darab, ebből 2009-ben 1 volt aktív szolgálatban
Szolgálatba állítás
1981. december 12.
Szolgálat vége
2009-2011
Sorsa
Leváltja a Borej-osztály
Általános jellemzők
Vízkiszorítás
felszínen 23 200 t
merülésben 48 000 t
Hossz
170 m (TK–208, TK–202, TK–13)
172,6 m (TK–12, TK–17)
173,1 m (TK–20)
Szélesség
23,3 m
Árbocmagasság
17 m
Merülés
11 m
Maximális merülési mélység
400 m
Végzetes merülési mélység
600 m
Hajtómű
2 db OK–650bnyomottvizes reaktoregyenként 90 MWteljesítménnyel, 2 db VV-típusú 37 MW-os gőzturbina, amely egy-egy 5,40 m átmérőjű hétlapátos hajócsavart hajt meg
Teljesítmény
100 000 LE
Sebesség
TK–13: 28 csomó (51,9 km/h) merülésben
TK–17: 26,6 csomó (49,3 km/h) merülésben
TK- : 27,1 csomó (50,2 km/h) merülésben
13 - 14 csomó (24-26 km/h) a felszínen
Hatótávolság
120-180 nap a tengeren
Fegyverzet
1× 9K38 Igla / 9K310 Igla–1 (SA–18 Grouse / SA–16 Gimlet) légvédelmi rakéta-rendszer
  • 2 × 650 mm torpedóvető cső
  • 4 × 533 mm torpedóvető cső
  • 20 × R–39 (SS–N–20 Sturgeon)ballisztikusrakéta-indító

Legénység
őrjáratban: 168
(TK-17 és TK-20: 171)
maximum: 179

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése