Robotrepülőgép

A robotrepülőgép irányított fegyverfajta, mely a célig tartó utat a levegőben,repülőgépekhez hasonlóan repülve teszi meg. Az irányított rakétától az különbözteti meg, hogy szárnyain, vagy törzsén aerodinamikai felhajtóerő keletkezik (a rakéták repülhetnek ballisztikus pályán is, ez esetben nincsen szükség levegőre), a repüléshez szükséges energiát pedig rendszerint a környező levegőt felhasználósugárhajtómű-típusok szolgáltatják (az irányított rakéták rakétahajtóműve az égéshez nem a környező levegőt, hanem a rakéta által szállított oxidálóanyagotégeti). A pilóta nélküli repülőgépekkel ellentétben, melyek rendszerint többször használatos felderítő eszközök, a robotrepülőgép a cél eltalálásakor megsemmisül.

Helytelen és hibás fogalom a magyar sajtóban gyakran emlegetett cirkálórakétamegnevezés. Ugyanis a nem rakétahajtású repülőeszközök nem minősülnek rakétának. Eredete az angol cruise missile hibás tükörfordításából vezethető le. Az angol nyelvű terminológiában a missile több mint rakéta: olyan lövedék-fegyver, amely a sugárhajtás valamelyike révén képes repülni. A cruise missile ennek irányított változata.

Története [szerkesztés]

Az első, rendszerbe állított robotrepülőgép a második világháborús német V–1 volt, mely a mai robotrepülőgépek szinte minden ismertetőjegyével rendelkezett: a sugárhajtóműves repülőeszköznek hengeres törzse és egyenes szárnyai voltak, a célra vezérlést pedig tehetetlenségi irányítórendszer végezte. Bár elsősorban szárazföldi indítású változatait használták, létezett levegőből, és tervezték tengerről indítható fegyver kifejlesztését is.

Az 1950-es években a hidegháború szembenálló nagyhatalmai a német eredmények alapján folytatták a fegyverek fejlesztését, már atomtöltet hordozására alkalmassá téve őket, de a stratégiai csapásmérő feladatkörben az interkontinentális ballisztikus rakéták sokkal jobban beváltak, a robotrepülőgépek csak a másodhegedűs szerepét töltötték be. A Szovjetunióban a 1960-as évek elején az amerikai repülőgép-hordozók támadására külön haditengerészeti robotrepülőgépek fejlesztésébe kezdtek, melyeket tengeralattjárók és rakétás naszádok fedélzetére telepítettek. Ezen fegyverek, mivel mozgó célpontok ellen tervezték felhasználni őket, márvégfázis-irányítással is rendelkeztek, a cél közelében egy rádiólokátor kapcsolódott be rajtuk, amely a nagyméretű hadihajó megtalálását végezte. A Felörlő háborúbanegyiptomi naszádok ilyen fegyverekkel süllyesztették el az izraeli Eilat rombolót. Ezután ez a fegyverkategória gyorsan elterjedt, a 1970-es – 1980-as évekbenszámos ország fejlesztett ki hajók elleni robotrepülőgépeket, ezek közül a legnagyobb ismertségre a francia Exocet tett szert, elsősorban a falkland-szigetekiés az irak-iráni háborúban elért sikerek miatt.

Az 1960-as évektől új, kisebb robotrepülőgépek jelentek meg a nehézbombázó repülőgépek arzenáljában is, így atombombáikkal nem kellett az ellenség erősen védett stratégiai céljaiig elrepülniük, elég volt akár több ezer kilométerről robotrepülőgépeiket elindítaniuk. Ezen korszerűbb robotrepülőgépek később megjelentek a rakétahordozóknál kisebb vadásztengeralattjárók fegyverzetében is, ezek a torpedóvető csöveikből tudták az akár atomtöltetet szállító fegyvereket indítani. Az ilyen fegyvereket lehet felszíni hadihajókról, vadászbombázó repülőgépekről és szárazföldi járműről is indítani. Mivel sokkal kisebbek voltak a ballisztikus rakétáknál, elrejtésük sokkal könnyebb volt. A 1980-as években a robotrepülőgépet másodikcsapás-mérő fegyvernek tartották, feladata az atomháborúelső, ballisztikus rakétákkal megvívott ütközete után a megmaradt célpontok megsemmisítése lett volna, amikor a ballisztikus rakétákat már ellőtték vagy megsemmisítették.

A mikroelektronika forradalma lehetővé tette a korábbi irányítórendszerek pontosságának nagyságrendi javítását. A korszerű robotrepülőgépek már a hetvenes évektől rádiólokátorral folyamatosan térképezik az alattuk lévő tájat, és ezt összehasonlítják a memóriájukban eltárolt adatokkal, így a tehetetlenségi navigációnál sokkal pontosabban meg tudják határozni helyzetüket. Lehetővé vált több, új elven működő végfázis-irányítórendszer beépítése is, ma a szárazföldi célpontok támadásánál is lehetőség van a cél azonosítására rádiólokátor, infravörös vagy a látható fény tartományában dolgozó kamera segítségével. Pontosságuk növekedésével lehetőség nyílt robbanótöltetük, ezáltal az egész fegyver tömegének csökkentésére, léteznek néhány száz kilogramm indulótömegű, lopakodókialakítású fegyverek is, melyeket vadászbombázó repülőgépek fedélzetéről lehet bevetni, navigációjukat elsősorban a nagyon olcsó GPS-rendszerrel végzik. Napjainkra a hagyományos robbanótöltetetekkel felszerelt robotrepülőgépek így nem csak az atomhatalmak arzenáljában, hanem a kisebb hadseregekben is elterjedtek.

AGM–109 Tomahawk robotrepülőgép tesztpéldánya a levegőben. A hosszúkás, hengeres törzs behajtott szányakkal éppen belefér a tengeralattjárók 533 mm-estorpedóvető csövébe.

V–1 London felett

A hidegháború egyik legelterjedtebb robotrepülőgépe, az amerikai AGM–86 ALCM, mely elsősorban a B–52 Stratofortress nehézbombázók fegyvere volt

A lopakodó kialakítású AGM–129 ACM robotrepülőgép a levegőben

AGM–84 Harpoon

Az AGM–84, UGM–84 és RGM–84 Harpoon hajók elleni robotrepülőgép változatok, melyeket az Egyesült Államokban a McDonnell Douglas fejlesztett ki, jelenleg a Boeinggyártja. Indítható hadihajóról és szárazföldi indítóállványról (RGM–84 változat),tengeralattjáróról (UGM–84 változat) és repülőgépről (AGM–84 változat). Közvetlenül a vízfelszín felett, néhány méteres magasságban repül, ez megnehezíti felderítését és lelövését, csak a cél közelében kapcsol be saját rádiólokátora, mely a rávezetést végzi. Líbia 1986-os támadásakor két líbiai járőrhajót, az irak-iráni háború idején két kisebb iráni hadihajót süllyesztettek el vele. A fegyvert széles körben exportálták, napjainkban is gyártják. Továbbfejlesztésével hozták létre a szárazföldi célpontok elleni AGM–84K SLAM-et (Standoff Land Attack Missile - Távolról Indítható Szárazföldi Támadórakéta).

AGM–84 Harpoon

AGM-84 Harpoon egy F-16 Fighting Falcon szárnya alatt

Funkció	hajók ellenirobotrepülőgép
Gyártó	Boeing
Szolgálatba állítás	AGM-84: 1977 RGM-84: 1979
Ár	720 000 USD

Robbanótöltet	221 kg repesz-romboló
▲ becsukMéret- és tömegadatok
Hossz	AGM-84: 3,800 m RGM-84: 4,600 m
Szárnyfesztáv	0,910 m
Törzsátmérő	0,34 m
Indulótömeg	AGM-84: 519 kg RGM-84: 628 kg
▲ becsukRepülési jellemzők
Max. sebesség	850 km/h
Hatótávolság	93 – 315 km
▲ becsukFokozatok
Hajtómű
Típusa	Sugárhajtómű

RGM–84 Harpoon gyakorló indítása a USS ThornSpruance-osztályú rombolóról

AGM–158 JASSM

Az AGM–158 JASSM (Joint Air-Surface Standoff Missile, Közös Levegő-Föld Robotrepülőgép) robotrepülőgép, melyet az Amerikai Egyesült Államokban fejlesztettek ki és gyártanak, kiemelt fontosságú célok elpusztítására. A robotrepülőgép nagy hatótávolsága miatt a hordozó repülőgépnek nem kell berepülnie a légvédelem által oltalmazott zónába. Ausztrália és Finnország légiereje is megrendelte a típust, de a finn megrendelést Amerika elutasította.

2009-re tervezik a megnövelt, 925 kilométer hatótávolságú JASSM–ER (JASSM–Extended Range, Megnövelt Hatótávolságú) változat rendszerbe állítását, ennek az első kísérleti indítása 2006 májusában volt.

AGM–158 JASSM

AGM–158 kísérleti indítása B–1B nehézbombázóról

Funkció	Robotrepülőgép
Gyártó	Lockheed-Martin
Fő üzemeltetők	USAF: 3700 db USN: 450 db

Hordozó repülőgépek	B-1B, B-2, B-52, F-16, F-15E, F/A-18, F-35 F/A-18 Hornet
Irányítás	Tehetetlenségi navigáció, GPS és infravörös képalkotó önirányítás
Robbanótöltet	450 kg WDU–42/B
▲ becsukMéret- és tömegadatok
Hossz	4,27 m
Szárnyfesztáv	2,4 m
Indulótömeg	1020 kg
▲ becsukRepülési jellemzők
Hatótávolság	370 km felett
CEP	2,4 m
▲ becsukFokozatok
Első fokozat
Típusa	Teledyne CAE J402-CA-100sugárhajtómű
Tolóereje	3 kN
Háromnézeti rajz

Az AGM–158 JASSM oldalnézete

BGM–109 Tomahawk

A BGM–109 Tomahawk az Amerikai Egyesült Államokban a General Dynamics vállalatnál az 1970-es években kifejlesztett nagy hatótávolságú, hangsebesség alatti manőverezőrobotrepülőgép. Első változata tengeralattjáró fedélzetéről volt indítható, később hajófedélzeti és légi indítású változatai is megjelentek. Többször modernizálták. Jelenleg a Raytheon cég gyártja, de kisebb mennyiséget korábban a McDonell Douglas is előállított. Hagyományos és nukleáris töltettel is felszerelhető.

BGM–109 Tomahawk

BGM–109 Tomahawk Block IV repülés közben

Funkció	Robotrepülőgép
Gyártó	Raytheon/McDonell Douglas
Rendszeresítők	USA, Nagy-Britannia,Hollandia, Spanyolország
Szolgálatba állítás	1983

Robbanótöltet	450 kg-os hagyományos vagy 200 kt-s W80 típusú nukleáris töltet
Kormányzás	aerodinamikai
▲ becsukMéret- és tömegadatok
Hossz	5,56 m (startrakéta nélkül) 6250 mm (startrakétával) m
Szárnyfesztáv	2,67 m
Törzsátmérő	0,52 m
Indulótömeg	1140 kg
▲ becsukRepülési jellemzők
Max. sebesség	880 km/h
Hatótávolság	1100 km

P–15 Tyermit

A P–15 Tyermit (orosz betűkkel П-15 Термит,, NATO-kódja: SS-N-2 Styx) hadihajókról és szárazföldről indítható, szubszonikus haditengerészeti robotrepülőgép, melyet az 1950-es években fejlesztettek ki a Szovjetunióban, elsősorban az amerikai repülőgép-hordozók ellen. A kategória egyik legelterjedtebb fegyvere volt, továbbfejlesztett változatát Kínában is gyártották, több helyi háborúban alkalmazták sikeresen.

Az 1967-es hatnapos háború után, a felőrlő háború elején a Port Szaíd előtt cirkáló izraeliEilat rombolót két egyiptomi gyorsnaszád, még a kikötőből indítva két-két Tyermitet, elsüllyesztette. A viszonylag nagy méretű hadihajó legyőzése nagy lökést adott a hasonló kategóriájú fegyverek fejlesztésének a következő évtizedben. Az 1971-es indiai–pakisztáni háborúban az Indiai Haditengerészet Projekt 205 Cunami (a NATO kódnév szerinti Osa-osztályú) gyorsnaszádjairól indított robotrepülőgépekkel Karacsi kikötőjében horgonyzó hajókat, valamint a part közelében fekvő olajfinomítót is sikeresen támadták.

Harcászati és műszaki jellemzői [szerkesztés]

Hagyományos aerodinamikai elrendezésű, középen elhelyezett kis fesztávolságú trapéz alaprajzú szárnyakkal. Indításhoz a törzs hátulsó részére, alulra egy darab SZPRD–30 típusú startrakétát helyeztek el.

P–15 Tyermit

P–15 Tyermit indítása rakétás gyorsnaszádról

NATO-kód	SS–N–2 Styx
GRAU-kód	4K40
Funkció	Hajók elleni robotrepülőgép
Tervező	Raduda tervezőiroda(Alekszandr Bereznyak)
Szolgálatba állítás	1960.

Irányítás	Aktív lokátoros önirányítás, Passzív infravörös önirányítás, Tehetetlenségi navigációs rendszer
Robbanótöltet	454 kg kumulatív vagy
▲ becsukMéret- és tömegadatok
Hossz	5,8 m
Szárnyfesztáv	2,4 m
Törzsátmérő	0,76 m
Indulótömeg	2300 kg
▲ becsukRepülési jellemzők
Max. sebesség	0,9 Mach
Hatótávolság	80 km
Repülési magasság	100-300 m
Háromnézeti rajz

R–3SZ

Az R–3SZ (NATO-kódja: AA–2 Atoll) a Szovjetunióban a második generációs vadászrepülőgépek számára kifejlesztett, az amerikai AIM–9 Sidewinder rakétán alapuló rövid hatótávolságú légiharc-rakéta. K–13 vagy R–13 típusjellel is ismert. Elterjedten alkalmazzák világszerte. A volt Varsói Szerződés tagállamain túl számos fejlődő ország rendszeresítette, több helyi konfliktusban használták.

Története [szerkesztés]

Fejlesztését 1957-ben kezdték el az OKB–134 (később: Vimpel) tervezőirodában, az irányítórendszerét pedig a "Geofizika" Tervezőiroda készítette. A rakéta fejlesztéséhez a Szovjetunió birtokába került amerikai AIM–9 Sidewinder alapos tanulmányozása után fogtak hozzá. A rakéta az 1956-os kínai-tajvani fegyveres konfliktus során került a Szovjetunióba. A legvalószínűbb verzió szerint egy tajvani F–86 Sabre vadászrepülőgép Sidewinder rakétát indított egy kínai MiG–17-re, eltalálta azt, de a rakéta nem robbant fel. A kínai gép a törzsében a rakétával visszatért támaszpontjára. Az eset után Kína átadta a Szovjetuniónak a Sidewinder-t. Az 1960-ra elkészült, kezdetben "310-es gyártmányként", majd R–3 típusjellel szereplő rakéta szerkezetét, méretét és működési elvét tekintve nagyrészt megegyezett a Sidewinder-rel, de repülési és harci paraméterei annál gyengébbek voltak. 1961-ben kezdődött meg a sorozatgyártása R–3SZ (R–13) típusjellel. A rakétát 1962-ben rendszeresítették a MiG–21F és MiG–21PF vadászrepülőgépekhez. 1961-től folyt a félaktív lokátoros önirányítású változat fejlesztése is, ez a típusváltozat R–3R jelzéssel 1966-ban jelent meg a MiG–21MB és MiG–21bisz típusok fegyverzetében. Az 1960-as évek végén jelent meg a modernizált változata R–13M jelzéssel. Ennél a modellnél az infravörös kereső nagyobb érzékenysége érdekében nitrogénhűtést alkalmaztak. A rakéta legutolsó, M1-es változata már 60 g-s túlterhelés elviselésére is alkalmas volt.

Szerkezeti kialakítása [szerkesztés]

Az R–3 rakéta hagyományos felépítésű, kacsa elrendezésű. Irányítása aerodinamikai elven, kormányfelületekkel történik. A trapéz alakú stabilizátorok a rakéta hátsó részén, a háromszögletű kormányfelületek pedig a rakéta első részén helyezkednek el. A rakéta orr-részében található az infravörös önirányító berendezés, mögötte a kormánymű, e mögött pedig a repesz-romboló harci rész helyezkedik el. A töltetet a cél közelében Doppler-elvenműködő közelségi gyújtó hozza működésbe. A rakéta szilárd hajtóanyagú hajtóművel rendelkezik, amelynek fúvócsöve a rakéta végén található. A rakéta stabilitását az aerodinamikai stabilizáló felületek biztosítják, de szerepet játszik a stabilizálásban a Sidewinder-hez kifejlesztett ún. "rolleron" is, amelyet az R–3-hoz is alkalmaztak. A négy stabilizátor-szárny végében egy-egy rolleron-t helyeztek el, amelyeket a légáramlat pörget fel, és a forgó tárcsa precessziós-nyomatéka csökkenti a rakéta orsózó, kígyózó mozgását.

Típusváltozatok [szerkesztés]

R–3U – gyakorló változat, hajtóművet és harci részt nem tartalmaz
R–3R (AA–2 Atoll–C) – félaktív lokátoros önirányítású
R–3M (AA–2 Atoll–D) – modernizált változat, erősebb hajtómű, új közelségi gyújtó
R–13M – az infravörös irányító berendezés nagyobb érzékenysége érdekében nitrogén-hűtést alkalmaztak
R–13M1 – az R–13 modernizált változata
PL–2 – Kínában a J–6, J–7 és J–8II gépek számára gyártott, az R–3SZ-en alapuló másolat
A–91 – Romániában licenc alapján gyártott változat

R–3SZ

Az R–3SZ Keceli Haditechnikai Parkban kiállított példánya

NATO-kód	AA–2 Atoll
Funkció	Kis hatótávolságú légiharc-rakéta
Gyártó	Vimpel

Irányítás	infravörös önirányítás (R–3SZ), félaktív lokátoros önirányítás (R–3R)
Robbanótöltet	11,3 kg repesz-romboló
Kormányzás	aerodinamikai
Gyújtó	közelségi gyújtó
▼ kinyitMéret- és tömegadatok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a „▼ kinyit” hivatkozásra.
▼ kinyitRepülési jellemzők
Az adatok megjelenítéséhez kattints a „▼ kinyit” hivatkozásra.
▼ kinyitFokozatok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a „▼ kinyit” hivatkozásra.
Háromnézeti rajz

Az R–3SZ oldalnézeti rajza

Tu–123

A Tu–123 Jasztreb szovjet szuperszonikus, nagy hatótávolságú felderítőrobotrepülőgép. 1964-ben rendszeresítették. DBR–1 (DBR – dalnij bezpilotnij razvedcsik / nagy hatótávolságú pilóta nélküli felderítő) típusjelzéssel is ismert.

Tervezése az 1960-as években kezdődött a Tupoljev-tervezőirodában (OKB–156). A robotrepülőgép fejlesztése a Tu–121 csapásmérő robotrepülőgép tervezésével párhuzamosan folyt, mely a konstrukció alapjául szolgált. A Tu–121-től eltérően a harci rész helyett fényképezőgépek és elektronikai felderítő berendezések beépítésre volt lehetőség.

A fejlesztés időszakában a gyári típusjelzése I123K volt. A gyári teszteket 1961-ben, az állami–hatósági teszteket 1963-ban végezték el. A Szovjetunió Minisztertanácsa 444–178. sz. határozata alapján 1964. május 23-án rendszeresítették a Szovjet Hadsereg légierejénél. A Jasztreb rendszert a légierőnek a nyugati szovjet határok mentén települt felderítő alakulatainál alkalmazták 1979-ig. Feladatkörét az 1972-ben hadrendbe állított MiG–25R felderítő repülőgépek vették át. A kivont robotrepülőgépek többségét szétbontották, egyes példányait viszont célrepülőgépként felhasználták. Egy múzeumi példánya maradt fenn. A Tu–123-mal szerzett tapasztalatok szolgáltak alapul a Tu–141 és a Tu–143/Tu–243 felderítő robotrepülőgépek fejlesztéséhez.

Sorozatgyártása 1972-ig folyt a Voronyezsi Repülőgépgyárban. Összesen 52 db készült belőle.

A robotrepülőgépet a MAZ–537 vontató bázisán kialakított SZARD–1 járműről indították 2 db PRD–52 típusú startrakétával. Menethajtóműve a MiG–25-ön is alkalmazott Tumanszkij R–15B gázturbinás sugárhajtómű rövid élettartamú változata, a KR–15 (más típusjelzéssel: R–15K–300) típusú gázturbina volt. A gép első változatai egyszer használatosak voltak, nem voltak alkalmasak a sima leszállásra és visszatérésre. Az egyszer használható nagy értékű robotrepülőgép azonban gazdaságtalan volt, ezért kifejlesztették a sima leszállásra és visszatérésre alkalmas Tu–139 (Jasztreb–2) változatát. A robotrepülőgép orr részében összesen 2800 kg-nyi, többször használható felderítőeszköz (AFA–41/20M és AFA–54/100M fényképezőgépek, SZRSZ–6RD Romb–4 elektronikus felderítő egység) kapott helyet.

Tervezték a robotrepülőgép atomhajtóműves változatának a kialakítását is, ez azonban nem valósult meg.

Típusváltozatok [szerkesztés]

Tu–123 – egyszer felhasználható alapváltozat,
Tu–123M (Jasztreb–M) – célrepülőgép, csak egy kísérleti példányát építették meg,
Tu–123P (Jasztreb–P), vagy 141-es gyártmány - Pilóta által vezetett változat terve. A robotrepülőgép startrakétával szállt volna fel, majd a fedélzetén helyet foglaló pilóta irányításával szállt volna le. A gép csak terv szintjén maradt.
Tu–139 (Jasztreb–2) – Többször felhasználható, sima leszállásra és visszatérésre alkalmas változat. Nagyméretű ejtőernyővel és fékezőrakétákkal tért vissza a földre.

Műszaki adatai [szerkesztés]

Tömeg- és méretadatok [szerkesztés]

Hossz: 27,835 m
Szárnyfesztáv: 8,414 m
Magasság: 4,781 m
Starttömeg: 35 610 kg (2 db gyorsítórakétával)
Üres tömeg: 11 450 kg
Üzamanyag-kapacitás: 16 600 kg

Hajtómű [szerkesztés]

Hajtóművek száma: 1 db

Típusa: Tumanszkij R–15K–300 (üzemideje: 50 óra)
Tolóerő: 98 kN
Startrakéták tolóereje: 2×75 kN (üzemidejük: 5 sec)

Repülési adatok [szerkesztés]

Utazósebesség: 2700 km/h (2,5 Mach)
Szolgálati csúcsmagasság: 19 000–22 800 m
Hatótávolság: 3560–3680 km

Tu–123 felderítő robotrepülőgép

Tu–143

A Tu–143 Rejsz a Szovjetunióban, a Tupoljev-tervezőirodánál kifejlesztett kis hatótávolságú felderítő robotrepülőgép. Harcászati felderítésre szolgál, az ellenséges területekre történő 50–60 km mélységű behatolásra tervezték. A hasonló célra használt korábbi TBR–1 robotrepülőgép[1] leváltására szánták.

Története [szerkesztés]

Cseh Tu–143-as a szállító-indító jármű konténerében

Fejlesztése 1968-ban kezdődött, amikor a Szovjetunió Minisztertanácsa utasítást adott [2] aRejsz VR–3 felderítő rendszer kifejlesztésére, melynek részeként a Tupoljev-tervezőiroda (OKB–156) elkészítette a robotrepülőgépet.

Az első sikeres indításra 1970 decemberében került sor. 1972-ben kapta meg az állami hatósági bizonyítványát. Sorozatgyártása 1973-ban kezdődött Baskíriában, a Kamertaui Repülőgépgyárban. 1989-ig gyártották, ez idő alatt kb. 950 db készült.

A Tu–143-as gépet 1976-ban rendszeresítették a Szovjet Hadsereg szárazföldi erőinél, majd1982-ben a légierőnél. Az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején propagandaanyag-szóró változatát is kifejlesztették. Oroszországban és Ukrajnában ma is szolgálatban áll.

A Szovjet Hadsereg az afganisztáni háborúban vetette be éles helyzetben. Több országba exportálták, az első szovjet robotrepülőgép volt, melyet külföldre is eladtak. A szovjet hadsereg külföldön is állomásoztatta, így az NDK-ban, Csehszlovákiában és Mongóliábanállomásozó szovjet csapatoknál is rendszerben állt. Iraknak és Szíriának is eladták. Szíria Izrael elleni felderítésre használta 1982-től. A szír gépek közül egyet sem sikerült megsemmisítenie az izraeli légvédelemnek. Romániában, valamint 1984-ben Csehszlovákiában is rendszeresítették. Csehszlovákia felbomlása után Csehországban és Szlovákiában is hadrendben állt. Csehországban 1995-ben kivonták a hadrendből. Románia ugyancsak kivonta hadrendjéből a Tu–143-ast.

Az 1999-es kaukázusi háború miatt az orosz védelmi minisztérium 1999 szeptemberében 20 db modernizált Tu–243-ast rendelt.

Légicél változata több szovjet utódállamban rendszerben áll. 2001 októberében egy Fekete-tenger fölötti ukrán légvédelmi gyakorlaton ilyen légi célt használtak, amikor egy SZ–200-as légvédelmi rakéta véletlenül eltalált egy Tu–154-es utasszállító repülőgépet.

Jellemzői [szerkesztés]

Az Ukrán Állami Repülési Múzeumban kiállított Tu–143-as robotrepülőgép

Teljesen fémépítésű, sárkányszerkezete D–6 jelű duralból és AMG–6 jelű magnéziumötvözetből készült. Felépítése erősen emlékeztet a Tu–141-re, sárkányszerkezete annak arányosan kisebb méretű változata. A gép sárkánya mérsékelt lopakodó tulajdonságokat biztosít. A gépnek deltaszárnyai és kacsa elrendezésű vízszintes vezérsíkjai vannak. Jó alacsonyan repülő tulajdonságokkal rendelkezik. Menethajtóműve egy 5,8 kN tolóerejű Klimov TR3–117 típusú gázturbinás sugárhajtómű. Első változatai csakfilmes fényképezőgéppel voltak felszerelve. A későbbi, 1972-től gyártott verziókba TV-kamerát, sugárzásmérő műszereket szereltek, és a felderítési adatokat képes volt átjátszani földi állomásra.

Vontatott szállító-indító járműről indították startrakéta segítségével. Az indításra az SZPU–143 indítóberendezés szolgál, amelyet a VAZ–135 többcélú terepjáró tehergépkocsira telepítettek. Utántöltésre a TZM–143 járművet rendszeresítették.

ABSZU–143 vezérlőberendezéssel (robotpilóta) szerelték fel, mely lehetővé teszi a bonyolult terepviszonyok melletti alacsony repülést is. DISZSZ–7 típusú, Doppler-elven működő sebességmérővel és A–032 típusú rádió-magasságmérővel látták el.

Alapvető beépített felderítő eszköze a PA–1 fényképezőgép 120 m-nyi filmmel, mely 950 km/h-s utazósebességnél 500 m-es magasságból 20 cm-es felbontást tesz lehetővé. További felderítő berendezései a Csibisz–B típusú TV-kamera és egy Szigma sugárzásmérő berendezés.

A bevetés utáni visszatérése ejtőernyővel és fékezőrakétával történik. A leszállási körzetben kikapcsolják a robotrepülőgép hajtóművét, majd kinyílik egy fékezőernyő. Ezután a gép függőleges helyzetben ereszkedik. Később a fékezőernyőt leoldják, és helyette egy nagyobb felületű leszálló ernyő nyílik ki. Ez vízszintes pozícióban tartja a gépet, amely kb. 6 m/s-os sebességgel ereszkedik. A futóművek (állványok) ereszkedés közben kinyílnak. A földfelszínt egy, a gépről lelógó szenzor érzékeli, amely a szilárd felszínt érintve, megfelelő magasságban beindítja az ejtőernyőre rögzített fékezőrakétát. A rakéta 2 m/s-os sebességre mérsékli a süllyedést, és sima leszállást biztosít. Földet érés után az ejtőernyő leoldódik, megelőzendő, hogy az ejtőernyőbe esetleg belekapó szél megrongálja a gépet.

Típusváltozatai [szerkesztés]

M–143 – Az 1980-as évek közepén rendszeresített légicél. A teljes rendszer jelzése VR–3VM.
Tu–243 Rejsz–D – Az 1980-as évek közepén rendszeresített továbbfejlesztett változat. A robotrepülőgép törzse 25 cm-el hosszabb lett, ez lehetővé tette a tüzelőanyag mennyiségének növelését, ezzel a hatósugara közel kétszeresére nőtt. Nagyobb tolóerejű hajtóművet kapott (6,28 kN), és a tökéletesített vezérlőrendszer következtében jobb alacsonyan repülő tulajdonságokkal rendelkezett.
Tu–300 Korsun – A Tu–143 legutolsó modernizált változata. Fejlesztése 1995-ben kezdődött. A gépről további részletes információk nem kerültek nyilvánosságra.