A jövő szárazföldi harcjárműve:
lőjünk, de mivel?
2004. december 20. 01:07, hétfő
A harcjárművek fő feladata az ellenség elpusztítása, ezen nincs mit szépíteni, ehhez pedig olyan fegyverre van szükségük, amely az adott célpont ellen kellően hatásos. Mint látni fogjuk, ez nem is olyan egyszerű feladat, hiszen nincs tökéletes fegyver, amely mindenféle célpont ellen egyformán hatékony.
Az első harckocsik a hatalmas véráldozattal járó állóháborús viszonyhoz lettek tervezve, ahol a legfontosabb célpont az ember, éppen ezért sok típust csak géppuskákkal fegyvereztek fel. Már rögtön az első bevetett harckocsinak, a Mark I-nek két változata volt: egy férfi változat négy géppuskával és két 57 mm-es ágyúval, valamint egy női változat, öt darab 7,7mm-es géppuskával.
Az első harckocsik a hatalmas véráldozattal járó állóháborús viszonyhoz lettek tervezve, ahol a legfontosabb célpont az ember, éppen ezért sok típust csak géppuskákkal fegyvereztek fel. Már rögtön az első bevetett harckocsinak, a Mark I-nek két változata volt: egy férfi változat négy géppuskával és két 57 mm-es ágyúval, valamint egy női változat, öt darab 7,7mm-es géppuskával.
Egy angol Mark IV harckocsi férfi változata 6 fontos (57 mm-es) tengerészeti ágyúval
A géppuska fontosságát nem egyszer lebecsülték, és ezért mindig nagy árat fizettek. Leghíresebb talán a német II. világháborús Ferdinad páncélvadász esete, amelynek egyetlen fegyverzete egy 88 mm-es páncéltörő löveg volt. 1943-ban, a kurszki csatában a Ferdinandokat a gyalogság mellé osztották be, de a szovjet tüzérségi tűz miatt elszakadtak a saját egységektől, géppuskák híján pedig könnyű prédái lettek a szovjet gyalogságnak, és 44 közülük elpusztult. A Kurszki csata után, 1944 elején a még meglévőket MG34 homlokgéppuskával szerelték fel, és Elefantnak keresztelték át őket.
Egy apró hiányosság eredménye: a Kurszknál odaveszett Ferdinandok közül egy
Ahogy kezdtek elterjedni a páncélosok, úgy kezdtek elterjedni a páncélelhárító fegyverek, amelyek viszonylag kis űrméretűek voltak (a két világháború között jellemzően 20 és 37 mm között), de nagy sebességű lövedékeikkel képesek voltak átütni az akkori kor viszonylag vékony acélpáncélzatait. Ezek az ágyúk azonban hasztalanok voltak, ha egy erődítést kellett lerombolni, vagy ha házakban bujkáló katonákat kellett semlegesíteni. Ezekre a feladatokra ugyanis nagy átmérőjű, nehéz és lassú lövedékek kellettek, ezért specializálták a járműveket egy-egy feladatkörre.
Panzer IV Afrikában rövid csövű 75 mm-es ágyúval
Csak hogy a legáltalánosabbat említsük, a II. világháború elején a német Panzer III harckocsik feladata volt a páncélosok elleni harc hosszú csövű 37 mm-es ágyújukkal (később 50 mm-es páncéltörő löveget kaptak), a Panzer IV-esek pedig inkább a gyalogság támogatását látták el rövid csövű 75 mm-es lövegjeikkel (később a Panzer IV-eseket hosszú csövű 75 mm-es páncéltörő löveggel szerelték fel). Voltak próbálkozások, hogy egy harcjárművet egyaránt felszereljenek páncéltörő és gyalogságtámogató ágyúval is, de ezek többsége zsákutca lett. Az ideális megoldás a nagyobb űrméretű, hosszú csövű lövegek jelentették, amelyhez többféle lövedékeket rendszeresítettek.
 A HEAT lövedék működési elve |
A páncéltörő lövedékek hagyományosabb megoldása a kinetikai erő használata, amikor a lövedék tehetetlensége segít átütni a páncélzatot. A tehetetlenségből adódóan két fő tulajdonság határozza meg a páncéltörő képességet: az egyik a lövedék sebessége, a másik pedig a lövedék tömege. Vagyis ha nagyobb páncélátütő képességet akarunk, akkor az egyiket vagy a másikat növelni kell, de lehetőleg ne a másik kárára. A sebességet növelni elég nehéz, a mai ágyúk páncéltörő lövedékei már 1500-1800 m/s-os (ez 5400-6480 km/h!) sebességgel hagyják el a csövet, ehhez pedig már brutálisan nagy nyomást kell létrehozni a csőben.
Egy Leopard 2A5 hadgyakorlaton
A lövedék tömegét növelni sem olyan egyszerű, hiszen az ismert elemek közül a biztonságosan használható legnehezebb anyagokat használják/használták eddig is. A második világháborúban kezdtek elterjedni a wolframötvözetek, majd az 1970-es években a szegényített uránium (Depleted Uranium - DU) mint a páncéltörő mag alapanyaga. Az urániummagvas lövedék különösen azért hatásos, mert a becsapódáskor keletkező nagy hőtől lángra kap, és szabályos tűzvészt okoz a célpont járműben.
Egy DU-lövedék által kilőtt iraki T-72-es
Itt kitérnék egy kicsit a szegényített urániumra, ami gyakorlatilag olyan uránium, amiből a lehetőségek szerint minél jobban kivonták az U235-ös izotópot, így tehát mintegy 99,8% tisztaságú U238-ról van szó. Az U238-as izotóp is radioaktív, ám radioaktivitása elenyésző, kevésbé sugároz, mint akár a nyers uránérc (az U238 felezési ideje 4,51 milliárd év). Ami miatt viszont nagyon veszélyes az U238, az az a tény, hogy az erősen mérgező nehézfém a testbe jutva - mondjuk por állapotban belélegezve - a többi nehézfémhez hasonlóan erősen egészségkárosító - márpedig szegényített urániumlövedék becsapódása után ilyen por akad bőven...
A hagyományos páncéltörő lövedékek alternatívájaként az 1960-as években megjelent az ágyúból indítható, irányított rakéta, amelynek legnagyobb előnye a nagy találati pontosság volt, akár mozgó célpont esetén is. A M60A2 számára tervezett 152 mm-es Shielagh rendszert használta az M551 Sheridan könnyű harckocsi is. Ez a rendszer azonban nem vált be: olyan bonyolult volt, hogy a személyzete csak Starshipnek (űrhajónak) csúfolta az M60A2-t, és a bonyolultsággal együtt jár a magas költség is: egyetlen rakéta 30 000 dollárba került akkori áron. Ugyan még 3000 méterre lévő mozgó cél ellen is igen jó találati pontossága volt - viszont alkalmazásának minimális távolsága 730 méter. A rendszer sikertelensége miatt végül is az M60A2-ket kivonták, és nyugaton jó 20 évig az ágyúból indítható rakéta lekerült a napirendről.
M60A2. Illett rá a csúfneve...
A Szovjetunió szintén foglalkozott a lehetőséggel hogy ágyúból indítson rakétát. A T-55AM2 harckocsi esetén a 9K116-1, a T-62M esetén a 9K119, a T-64B esetén pedig a 9K112 rendszert hadrendbe is állították. A szovjet változat hasonló problémákkal küzdött, mint amerikai társa: túl bonyolult és igen drága volt. Azonban a fejlesztést ott nem állították le, a későbbi T-72, T-80, T-84 és T-90 harckocsikon megjelent 9K-119 és 9K-120 rendszerek már viszonylag olcsóbbak, és sokkal egyszerűbbek lettek. Nyugaton jelenleg csak Izrael foglalkozik az ágyúcsőből indítható rakétával, a LAHAT lézer-irányítású páncéltörő rakéta azonban az izraeli Merkaván kívül - kisebb átalakítás után - indítható a német Leopard 2 vagy az amerikai M1 harckocsikból is.
Egy Merkava Mk3 LAHAT rakétát indít
Felmerül persze a kérdés: miért indítsunk egyáltalán egy ágyúból rakétát? Hiszen sokkal egyszerűbb, ha felszerelünk pár külön indítótubust a járműre, és kész. Csakhogy az ágyúból való indításhoz nincs szükség komolyabb átalakításra, csak fel kell szerelni a rakéta irányításához szükséges eszközöket, és máris képes a tankunk egy irányított rakéta indítására, amelyet akár helikopterek ellen is be lehet vetni. Ráadásul ha az indítóeszközöket nem páncélozzák, akkor egy géppuskasorozat is tönkreteheti őket, míg a harckocsi belsejében ettől nem kell félni.
Egy érdekes harcjármű a csecsenföldi tapasztalatokból: BMP-T. Fegyverzete két 30 mm-es gépágyú, 4 db Kornet páncéltörőrakéta-indító tubus és két 30 mm-es gránátvető vagy 7,62 mm-es géppuska
A kis űrméretű ágyúk a II. világháború után a sorozatlövésre képes gépágyúkban reinkarnálódtak. Könnyű harcjárművekben a mai napig ezek a legnépszerűbb fegyverfajták, mivel tömegük viszonylag kicsi, páncéltörő lövedékeik a legmodernebb harckocsik páncélzatán kívül bármit átvisznek (persze viszonylag közelről), repesz-romboló lövedékeik pedig adott esetben kellően hatékonyak akár páncélzat nélküli járművek ellen, akár a gyalogság támogatására. Itt jelenleg a kettős feladatú lőszerek kezdenek teret hódítani, amelyek egyaránt képesek jelentős páncélzat átütésére, és ugyanakkor az élerő ellen is kellően hatékonyak.
Talán feltűnt egyeseknek, hogy szárazföldi harcjárművön elég ritka látvány a filmekből közismert, forgócsöves Gatling-gépágyú. Az ok egyszerű: túlságosan is lőszerpazarló. Mivel a repülőgépeknél kevés ideig lehet a célra tartani ezért nagyon fontos, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbb lövedéket tudják útnak indítani, a szárazföldi egységeknél viszont ez csak akkor merül fel igényként, ha hasonló problémával találkoznak, például légvédelmi feladatok esetén.
A mára már kivont amerikai M163 önjáró légvédelmi gépágyú
Az ágyúk esetén találkozhatunk egy olyan jelzővel is, hogy huzagolt csövű vagy simacsövű. A huzagolt csövű fegyver esetén a lövedék forgásstabilizált, vagyis a cső belső felületén kiképzett ormózat forgásra készteti a lövedéket, így stabilizálva repülési pályáját. Simacsövű fegyvernél a lövedék szárnystabilizált, a lövedék végére szerelt szárnyakkal érik el azt, hogy a lövedék repülése folyamán stabilan repüljön. Mi az előnye ez utóbbinak? A sima cső esetén a kopás jóval kisebb, vagyis nagyobb az élettartama, ugyanakkor könnyebb is, mint huzagolt csövű ellenpárja.
A páncéltörő rakéták alkalmazása sok előnnyel is jár, hiszen egy 120 mm-es löveg önmagában is több tonnát nyom, amihez még hozzájön a lőszer tömege. Ezzel szemben egy rakéta indítótubusban is csak 20-60 kg, tehát sokkal könnyebb, ráadásul a rakéta irányítható vagy önirányító, ezért igen jó találati arányt lehet vele elérni. Nem is véletlen, hogy a könnyű járműveknél a rakéták alkalmazása igen elterjedt, olyannyira, hogy több példa is van a rakétafegyverzetű, direkt páncéloselhárító járművekre, amelyek sokkal olcsóbbak, mint egy harckocsi, de legalább annyira veszélyes egy ellenséges harcjárművekre.
Az angol Striker páncélelhárító jármű, amint éppen Swing fire rakétát indít
Szintén a második világháború egyik hozadéka a harcjárműre szerelt lángszóró, amely az épületekben, erődítésekben rejtőző gyalogos katonák ellen volt kitűnően használható. Mind a szövetséges, mind a német haderő előszeretettel használta őket, és a gyalogság támogatására kitűnően beváltak. A lángszóró hihetetlen pszichológiai hatással bír, de szépen lassan kikopott mind a nyugati, mind a keleti fegyverarzenálból.
Amerikai M132 lángszóró jármű Vietnamban
A jövőben a helyüket az ún. aeroszol (angolban: Thermobaric) fegyverek vehetik át, amelyek működésének lényege, hogy a célkörzetben a lövedék a levegőbe igen finom por vagy gáz formátumú robbanóanyagot szór szét, és az berobbanva a hagyományos robbanóanyagoknál sokkal nagyobb pusztítást visz végbe. Ez az elv amúgy közismert, a levegőbe finom por (vagy gáz) formában kerülve a legtöbb anyag robbanóanyagként viselkedik megfelelő koncentrációban, talán legismertebb példa a szénpor berobbanása bányákban vagy széntárolókban.
Csak egy kis oldalág, de említést érdemel, hogy Izrael a Merkava harckocsikba az Mk. II-től kezdve beépített egy 60 mm-es aknavetőt, amellyel a fedezék (épület, domb) mögött lévő gyalogság ellen harcolhat hatékonyan. Mivel az aknavető által kilőtt aknagránát ballisztikus pályán repül, a fedezék vagy épületek mögött rejtőző ellenséges erők ellen igen hatásos. Az aknavető egyébként önjáró formában előrelépett, például a svéd-finn AMOS rendszer egy ikercsövű, 120 mm-es aknavetőt takar, ami 10 km-es távig tüzérségi támogatásra is képes, akár végső fázisban irányított lövedékekkel, mint a Strix infravörös önirányító tankelhárító lövedék, de közvetlen irányzással is tüzelhet, mintegy hagyományos harckocsi.
Ami a jövőben várható
Rövidtávon a tűzerő növelésére az egyik leggyakrabban felmerülő lehetőség a hagyományos harckocsiágyúk űrméretének növelése. Még az 1970-es években kezdték meg a Szovjetunióban egy 152 mm-es harckocsi ágyú tervezését, ami a 775-ös terv (később T-95-ös néven emlegették) jelölés alatt futó, a T-80-as leváltására szánt tankba került volna. A T-95-ös még mindig nem készült el pénzhiány miatt, és egyelőre nem is tűnik úgy, hogy valaha is sorozatgyártásba fog kerülni.
Az FCS Thunderbolt kísérleti jármű a 120 mm-es XM291 ágyúval
Az 1990-es években a NATO-államok esetében is felmerült ez a megoldás. Európában az Anglia-Franciaország-Németország trió kezdett egy 140 mm-es közös löveg megtervezésébe (ez azonban később kifújt). Az USA a 120 mm-es XM291 löveget tesztelte, amely egy egyszerű csőcserével 140 mm-re átalakítható, illetve készítettek hozzá egy automata töltőberendezést is. Érdekes egyébként, hogy míg a szovjet éra már az 1960-es években a T-64-gyel az automata töltőberendezések mellett tette le a voksát és azóta is kitart mellette, nyugaton a legtöbb modern harckocsiban még mindig kézzel töltik a lőszert. Ez alól három kivétel van, a francia Leclerc, a japán (na jó, ez távol-keleti) Type-90 és az Izraeli Merkava Mk4.
A Leopard 2 "KWS III" kísérleti harckocsi 140 mm-es ágyúval
A másik általános terv a hagyományos ágyúkból és gépágyúkból kilőhető irányított lövedékek fejlesztése, ahol a lövedék kis rakétahajtóműveivel apróbb pályakorrekciókat végezhet, jelentősen növelve a találati esélyt, különösen mozgó célpontok esetén. Ezen megoldásnál azonban több nehézség is felmerül, többek között az, hogy a lövedéket ne drágítsa meg túlzottan, és az, hogy az irányító rendszer a lövedék hasznos teréből és terhéből csíp le egy jelentős részt, csökkentve a lövedék pusztító erejét, amit nem biztos, hogy ellensúlyoz a jobb találati arány.
Egy "törékeny" lőszer hatását demonstráló kísérlet képe
A hagyományos lövedékek fejlesztése is egyre újabb utakat igyekszik találni. Az egyik irányvonal a többfeladatú lőszerek, amik egyaránt használhatók kemény (pl.: páncélos jármű, erődítés) és puha (pl.: ember vagy páncélozatlan jármű) ellen. Ez azért előnyös, mert eddig a két feladathoz eltérő lőszert kell magával vinnie a harcjárműnek, így előre el kellett dönteni, hogy melyik fajta lőszerből mennyit vigyenek magukkal - a harctéren pedig megeshet, hogy amíg az egyik fajta lőszerre egyáltalán nincs szükség, a másik fajta lőszer viszont túl korán elfogy. A kettős célú lőszerek esetén ez nem lehet probléma, viszont mint minden kompromisszumnak, ennek is megvan a maga ára: egy ilyen lőszer egyik feladatra sem lesz olyan jó, mint egy direkt erre tervezett társa.
Az amerikai hadsereg az FCS programban több lehetséges megoldást is vizsgál, a hagyományos XM291 löveg mellett az ETC (ElectroThermal Chemical - elektrotermikus vegyi) és az EM (elektromágneses gyorsítású) löveg van még a listán.
Az ETC lövegek tesztje a United Defence cégnél
A United Defence nemrég sikeresen tesztelte 120 mm-es ETC kísérleti ágyúját, és a tesztek szerint jelentősen felülmúlják a hagyományos löveget. Ez az ETC löveg alapjaiban egy 120 mm-es harckocsiágyú, aminek némileg átalakították a zár- és elsütőszerkezetét, és a lövedék meghajtótöltetét plazmaívvel gyújtják be, majd kontrolálltan égetik el. Ennek a megoldásnak az előnye az, hogy minden egyes lövedék ugyanolyan sebességgel lép ki a csőtorkolatból (a legtöbb fegyvernél a cső illetve a környezeti hőmérséklettől függően a csőtorkolati sebesség néhány százalékos eltérést mutathat, ami káros a lőpontosságra), vagyis pontosabb, mint hagyományos társai.
További előnye, hogy sokkal egyenletesebb az elégő lőpor gáznyomás változása, ami nagyobb torkolati sebességet eredményezhet, így megnő az effektív lőtávolság, illetve azonos távolságon nagyobb lesz az átütőerő. A megoldás fő előnye, hogy a jelenlegi harckocsiágyúk kismértékű átalakításával és új lőszerekkel a jelenlegi harckocsikban is alkalmazható a megoldás. Az United Defence az ETC rendszer fejlesztésénél nemcsak 120 mm-es, de 30 mm-es gépágyúk terén is dolgozik. Várhatóan az évtized végén jutnak el oda, hogy véglegesen a harci járművekbe kerülhessenek az első ETC fegyverek.
Az EM ágyú elve
Az EM ágyú elve aligha újdonság: már egy ideje használják például a mágneses vasutaknál. A fémlövedéket két sín közé helyezik, és a sínen lévő elektromágnesek a lövedéket szépen felgyorsítják, akár 3000 m/s sebességre (emlékeztetőleg: a jelenlegi harckocsik esetén olyan 1800 m/s tekinthető átlagosnak). Az EM ágyú tehát igazi befutó lehet, ha sikerül megoldani pár problémát: a fő gond a szükséges (gigászi mennyiségű) energia biztosítása, ezen túl magának az elektromágneseknek a tömege, és végül az, hogy az egész eléggé kicsi legyen ahhoz, hogy beleférjen egy harcjárműbe. Jelenleg a fejlesztések első fokozatánál tartanak, 2006-ra kell elkészülnie az impulzusvezérlésű tápnak (Pulsed Power Supply, PPS), ami majd táplálni fogja az ágyút. Az amerikai hadsereg számításai szerint 2015-re eléggé kiforrhat a technológia, és beépíthetik a jövőbeni FCS harcjárművekbe.
Szintén dolgoznak könnyű és kisméretű rakéták alkalmazásainak lehetőségén, amelyek egyaránt alkalmasak lesznek az alacsonyan repülő célok, valamint az ellenséges harcjárművek leküzdésére, a kis méret miatt pedig a harcjármű akár komolyabb mennyiséget is magával vihet.
Bár nem hagyományosan alkalmazott fegyverről van szó, de ide kívánkozik, hogy nemrég jelentette be a Northrop Grumman (az MTHEL lézervédelmi rendszer fejlesztője) és a United Defense (többek között az M2 és M3 Bradley lövészpáncélosok gyártója), hogy közösen kezdenek el dolgozni egy harcjárműre szerelt lézerrendszeren, amely a többi harckocsival és harcjárművel együtt tud mozogni, és képes megvédeni őket a rakétáktól, a tüzérségi lövedékektől, a különféle harci repülőgépektől és helikopterektől, valamint az egyéb veszélyforrásoktól. A járműre a tervek szerint egy 25 kW-os, elektromosan gerjesztett lézer kerül. Érdekes, hogy a Pentagon nem rendelt ilyen járművet, de a két cég úgy véli, hogy hamarosan igény jelentkezik rá. Mindenesetre komoly vetélytársa lehet majd a most még légvédelmi rakétákra épülő hagyományos csapatlégvédelemnek.
A jövő harcjárműve: lánctalp vagy kerék?
2004. december 5. 20:19, vasárnap
A kérdés kicsit faramucinak tűnhet, ám évtizedek óta vissza-visszatér, és mindig nagy vitákat vált ki még a szakértők között is, hogy mi a fontosabb, a nagy végsebesség és a könnyebb tömeg, vagy a jó terepjáró képesség.
A lánctalp legnagyobb előnye a kerékkel szemben, hogy az adott súlyt nagyobb felületen osztja el, vagyis kisebb a talajnyomás, és minél kisebb a talajnyomás, a jármű annál jobban boldogul a laza, puha talajon, havon. A kerekes járművek viszont kitűnőek a műúton történő közlekedésre, nagyobb az elérhető sebesség. Ugyanakkor a lánctalpas járművek fordulóköre sokkal kisebb, legtöbbűk képes a sarkon fordulásra (amikor az egyik lánctalpat befékezik, míg a másik forog), egy részük pedig a helyben megfordulásra (amikor az egyik lánctalp előre, a másik hátra forog). Ráadásul akármilyen hihetetlen, a lánctalpas meghajtás kevesebb helyet igényel, mint a kerekes: azonos feltételek mellett akár kétszer-háromszor több belső helyet igényel egy öszkerékhajtásos jármű erőátvitele.
A lánctalp viszont hangos egy szerkezet, egy átlagos harckocsinál akár több mint egy kilométerről is meg lehet hallani a jellegzetes fémes-nyikorgó hangot. A gumikerekes jármű alacsonyabb fogyasztással bír és karbantartása is egyszerűbb, igaz, a kerekek sérülékeny jószágok, még akkor is, ha mindenféle ügyes trükkökkel igyekeznek defektmentes kerekeket készíteni (jellemzően valamilyen keménygumi-merevítést, illetve nitrogénnel töltött cellákat használnak). Egy 1988-as amerikai teszt konklúziója az volt, hogy egy harci járműnél 10 tonna alatt egyértelműen a kerék a jobb választás, viszont ahogy egyre nehezebb a jármű, egyre több előny mutatkozik a lánctalpnál, olyannyira, hogy 20 tonna felett csak akkor érdemes gumikerekes járművet építeni, ha évente csak egyszer kell elhagyni a kiépített utakat.
A lánctalp legnagyobb előnye a kerékkel szemben, hogy az adott súlyt nagyobb felületen osztja el, vagyis kisebb a talajnyomás, és minél kisebb a talajnyomás, a jármű annál jobban boldogul a laza, puha talajon, havon. A kerekes járművek viszont kitűnőek a műúton történő közlekedésre, nagyobb az elérhető sebesség. Ugyanakkor a lánctalpas járművek fordulóköre sokkal kisebb, legtöbbűk képes a sarkon fordulásra (amikor az egyik lánctalpat befékezik, míg a másik forog), egy részük pedig a helyben megfordulásra (amikor az egyik lánctalp előre, a másik hátra forog). Ráadásul akármilyen hihetetlen, a lánctalpas meghajtás kevesebb helyet igényel, mint a kerekes: azonos feltételek mellett akár kétszer-háromszor több belső helyet igényel egy öszkerékhajtásos jármű erőátvitele.
A lánctalp viszont hangos egy szerkezet, egy átlagos harckocsinál akár több mint egy kilométerről is meg lehet hallani a jellegzetes fémes-nyikorgó hangot. A gumikerekes jármű alacsonyabb fogyasztással bír és karbantartása is egyszerűbb, igaz, a kerekek sérülékeny jószágok, még akkor is, ha mindenféle ügyes trükkökkel igyekeznek defektmentes kerekeket készíteni (jellemzően valamilyen keménygumi-merevítést, illetve nitrogénnel töltött cellákat használnak). Egy 1988-as amerikai teszt konklúziója az volt, hogy egy harci járműnél 10 tonna alatt egyértelműen a kerék a jobb választás, viszont ahogy egyre nehezebb a jármű, egyre több előny mutatkozik a lánctalpnál, olyannyira, hogy 20 tonna felett csak akkor érdemes gumikerekes járművet építeni, ha évente csak egyszer kell elhagyni a kiépített utakat.
BMP-1-esek Csecsenföldön. A terepviszonyok miatt ezek jobban beváltak, mint a gumikerekes BTR-ek
Az elején kezdjük egy kis történelmi visszatekintéssel, hogy korábban hogy próbálták megoldani a dilemmát. Az első világháború előtt a szárazföldi harcjárművek két fajtája létezett: a páncélvonat, amely azonban a kötött pálya miatt elég sebezhető volt, és páncélautó, amely viszont csak jobb útviszonyok mellett tudott elboldogulni. Terepjárásra csak korlátozottan volt alkalmas, hiszen sok esetben még teljesen merev felfüggesztéssel rendelkezett, és vékony, tömörgumi kerekekkel. Az első világháborúban, 1916-ban megjelent harckocsi azonban alapjaiban változtatta meg a hadviselést. A mezőgazdasági gépekről származó lánctalp megfelelő terepjáró-képességet biztosított akár a bombatölcsérekkel és árokrendszerekkel átszőtt terepen is, és elbírta a nehéz páncélzat és a komoly fegyverzet tömegét.
A két világháború között (már ahol a gépesített harceszközöknek sikerült érvényesülniük) az lett az elfogadott nézet, hogy a harcjárművek lánctalppal rendelkezzenek, a keréknek legfeljebb a gyors felderítő járműveknél van létjogosultsága, hiszen a lánctalpas járművek végsebessége erősen korlátozott volt (sok típusnál még a 30 km/h-t sem haladta meg). Ennek megfelelően folytak a fejlesztések a legtöbb országban, és kerültek egymás után rendszerbe a főleg lánctalpas harckocsik. Némileg másképpen látta a problémát J. Walter Christie, aki az első világháború után olyan harcjárművön dolgozott, amely egyaránt közlekedhet kereken és lánctalpon. Ez a Christie M1928 és M1931 harckocsikban teljesedett ki. Az M1928 kerekes módban elérte a 112 km/h-s (!!!) végsebességet, de felszerelt lánctalppal is képes volt 68 km/h-s sebességre.
A Christie M1928 lánctalppal és kerékkel. Végsebessége 112 km/h volt
Az amerikai hadsereg azonban nem tartott rá igényt, viszont lecsapott rá a Szovjetunió, és megvásárolta a licencet, beépítve a meghajtási elvet a BT-sorozatú gyors harckocsikba. Később a harctéren ez az elgondolás csúfos kudarcot vallott: hiába voltak képesek a BT-harckocsik 70 km/h-s végsebességre, kerekes módban ahogy lehajtottak a kiépített útról szinte azonnal elakadtak, a nagy sebesség oltárán feláldozott páncélvédelem miatt pedig még a géppuskatűz is veszélyt jelentett rájuk.
Szovjet BT-7 gyors harckocsi. Máig rejtély, hogy miért erőltették a Christie-futóművet
egy olyan országban, ahol akkoriban alig voltak szilárd burkolatú utak...
A mérnökök szintén a kerekes és a lánctalpas meghajtás előnyeit próbálták ötvözni a féllánctalpas páncélozott harcjárművekben, mint amilyen az amerikai M2 és M3, ill. a német SdKfz 9/10 és SdKfz 250/251/253/254 széria. Ezen páncélos járművek jól elboldogultak a laza talajon is, és kellő védelmet nyújtanak a kézifegyverekkel szemben. Egyeseket erős fegyverzettel is ellátták, tűztámogató feladatkörben alkalmazva őket. A féllánctalpasok a harctéren beváltak, de a második világháború után szépen lassan kikoptak, és helyüket inkább a lánctalpas lövészpáncélosok (pl. a szovjet BMP-1 vagy a nyugatnémet Marder) vagy a gumikerekes és lánctalpas páncélozott szállítójárművek (pl. az orosz BTR-152, BTR-60 vagy az amerikai M-113) vették át.
SdKfz 10 valahol a Szovjetunióban. Az ottani útviszonyokhoz bizony inkább ez illett
A hidegháborúban a harcvonalba kerülő páncélozott harcjárművek többsége nyugaton inkább lánctalpas volt, a varsói szerződés tagállamaiban pedig vegyesen lánctalpas és gumikerekes. A fő ütőerőt képviselő lánctalpas harckocsik helyzete megkérdőjelezhetetlen volt, a gumikerék továbbra is inkább csak a felderítő harcjárművek esetén került csak alkalmazásra. A változás szele nyugaton 1985-ben kezdett fújni, mikor az amerikai tengerészgyalogság (USMC) úgy döntött, hogy lecseréli az M-113 lánctalpas harcjárműveket a LAV gumikerekes járművekre.
Némileg mellékág, de meg kell említeni a légpárnás harcjárműveket, amelyek az 1960-as években jelentek meg, és elsősorban a partraszálló hadműveletekben, illetve mocsaras vidékeken járőrözésre (a vietnami háborúban az amerikai hadsereg és haditengerészet is használta) használják őket. Voltak tesztek a szárazföldi bevethetőséget illetőleg, de a terepjáró képességük nem volt kielégítő, teherbíró képességük korlátozott volt és a járműveket túl sérülékenyeknek találták - így szárazföldi alkalmazásra nem felelnek meg.
A finn Patria
Az 1990-es években a hidegháború lezárulása alaposan megbolygatta a katonai fejlesztések költségvetését és a fejlesztési irányokat. A hadseregekben erőteljes leépítésekbe fogtak, amelyek elsősorban a nehéz harceszközöket, a harckocsikat és a lánctalpas lövészpáncélosokat érintették. Nyugaton az M-113 (és hasonló, lánctalpas társainak) pótlására több program is elindult, mint a spanyol ASCOD, a svéd CV90, vagy az olasz Dardo Hitfist járműcsalád, ám leglátványosabb mégis a gumikerekes járművek fejlődése lett, mint a finn Patria, az olasz Puma, vagy az osztrák Pandur járműcsalád. A fegyverzet terén is a gumikerekes járművek léptek előre: a páncéltörő rakéták, automata aknavetők vagy légvédelmi rendszerek is inkább kerekes járművekre kerültek felszerelésre. Sőt, még gumikerekes páncélvadász járműre is van példa az olasz Centauro képében, amely 105 mm-es lövegével tekintélyes tűzerőt képvisel.
Tűzerő nyolc keréken: a Centauro
A gumikerekes harcjárművek térnyerése több okkal is magyarázható. Egyfelől olcsóbbak és egyszerűbbek, mint lánctalpas társaik, és ami az utóbbi időben egyre inkább hangoztatott tényező: könnyebbek. Ez utóbbi főleg a katonai eszközök újabb feladataiból adódik, ugyanis nagy, nyílt összecsapások egyre ritkábban adódnak, inkább a békefenntartói feladatok kerülnek előtérbe, ahova viszont oda kell szállítani a harceszközöket, és ott kell üzemeltetni őket. Márpedig a gumikerekes járművet könnyebb és olcsóbb odajuttatni, és kevesebb költséggel jár az üzembenntartása is. A nehéz harckocsik elleni egyik fő érv pedig a vállról indítható páncéltörő rakéták elterjedése és fejlődése kezd lenni, hiszen egy alig pár száz vagy pár ezer dolláros rakétával egyetlen ember is képes megsemmisíteni a több millió dolláros harci járművet.
Persze ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az ezek elleni védekezést kicsit elhanyagolták sok helyütt, mivel kiegészítő páncélzattal és aktív védelemmel felszerelve jóval nagyobb a harcjárművek túlélőképessége. Ezt most sietve igyekeznek pótolni. Például az amerikai hadsereg Izraelből rendelt kiegészítő (reaktív) páncélzatot az Irakban szolgáló M2 és M3 Bradley harcjárművekre, mivel az iraki ellenállók RPG-7V páncéltörő rakétái még a sokkal erősebb páncélzatú M1A1 harckocsikra is veszélyt jelentenek. Érdekes kérdés, hogy a harckocsikra miért nem rendeltek kiegészítő páncélzatot.
Furcsamód azonban azok az országok, amelyek hadserege komolyabb fegyveres összecsapásokban kellett, hogy részt vegyen, vagy fenyegetettsége állandó, ott a lánctalpas járművek továbbra is húzóerőt képviselnek. Nevezetesen az izraeli és az orosz hadseregről lehet elmondani, hogy a forró helyekre inkább a lánctalpasokat küldik szívesen, persze a vállról indítható páncéltörő rakéták elleni védekezésül kiegészítő páncélzatokkal felszerelve, legyen szó harckocsiról (Merkava vagy éppen T-80) vagy gyalogsági harcjárműről (Nagmash, Achzarit, vagy éppen BMD-2, BMP-2).
Zsákmányolt T-55-ösből átalakított gyalogsági harcjármű, az Achzarit
Érdekes, hogy az amerikai haderő másképpen látja, vagyis látta. Eric Shinseki tábornok vezetésével az amerikai hadsereg (US ARMY) úgy döntött, hogy egy könnyebb haderővé alakítja a jelenlegi nehézhaderőt, hogy minél hamarabb bevethető legyen, lehetőleg légi szállításra alapozva. Ezen célhoz a jelenlegi lánctalpas M1 harckocsik és M2/M3 gyalogsági harcjárművek helyett egy új, könnyű, gumikerekes járművel szerelnék fel a sereget. Ez lett a Stryker család, amelynek bele kell férnie egy C-130-as szállítógépbe, alaphelyzetben képesnek kell lennie megvédenie a személyzetet a 12,7 mm-es géppuskatűztől, és kiegészítő páncélzattal is felszerelhető kell legyen a vállról indítható rakéták elleni védelem céljából.
A tervek szerint a Stryker alapjain nyugszik a közeljövő amerikai hadserege, kezdve a páncélozott gyalogsági szállítójármű-változattól (Stryker ICV) egészen az önjáró löveg változatig (Stryker MGS) - már ha végigviszik a tervet. A Stryker ugyanis rövid úton a kritikusok fő célpontja lett, mert több téren sem igazán felel meg az elvárásoknak. Az ICV változat üresen is több mint 16, az MGS változat pedig 19 tonna, ráadásul alig férnek bele a legújabb és legnagyobb C-130-asba (ez a C-130J típus, és jelenleg még nincs túl sok belőle). Mindemellett fegyverzete - akár az orosz, akár az európai hasonló harcjárművekhez képest - gyenge. Az ICV változaton mindössze egy 12,7 mm-es géppuska vagy egy 40 mm-es gránátvető található, míg az orosz BTR-80A harcjárműveken - annak ellenére, hogy 4 tonnával könnyebb - egy 30 mm-es gépágyú és egy 7,62 mm-es géppuska van.
Stryker ICV Irakban. Figyelemre méltó az RPG-elhárító rácspáncél, valamint a jármű mérete
A páncéltörő rakéták elleni védelmet az Irakban szolgáló amerikai Stryker ICV-ken pl. egyelőre úgy oldják meg, hogy egy fémketrecet szerelnek a jármű köré, amely (remélhetőleg) megfogja, illetve idő előtt kisüti a rakétát. A kritikus hangok már csak azért sem igen halkulnak, mivel egy Stryker ICV ára jelenleg közel 3 millió dollár, és a sorozatgyártás belendülése után sem valószínű, hogy 2 millió alá menne. Viszonyításképpen a hasonló orosz járművek tizedennyibe, de még az európai vetélytársak is fele ennyibe kerülnek. Az eddigi tapasztalatok után viszont már elvetették a könnyű haderőt, és a Stryker Brigade-eket is afféle köztes erőnek szeretnék bepozícionálni.
Tűzijáték Stryker MGS módra. Sajnos a reakcióerők olyan nagyok, és a jármű olyan könnyű, hogy lövéskor a személyzetét alaposan szétrázza
Hogy mennyire váltak be a kerekes járművek a közelmúltban? Pár példa: Boszniában a kerekes járművek amíg a kiépített utakon kellett haladni, kitűnően helyt álltak. Amint azonban letértek az útról, és sárral vagy hóval találkoztak, szinte folyamatosan el-elakadtak úgy, hogy nem egy esetben csak harckocsi vagy harckocsimentő jármű tudta kiszabadítani őket. Az ausztrál békefenntartók kelet-timori missziójukba megérkezve rövid úton tapasztalták, hogy a kerekes LAV járműveik nem birkóznak meg a terepviszonyokkal és a sárral, ezért rövid úton utánuk küldték a korábban selejtezésre szánt lánctalpas M113-asokat.
Az iraki háborúban a Stryker-ekkel kapcsolatban szabályos nyilatkozatháború robbant ki. Személyzetük szerint olyan jók, hogy álmodni sem lehetne szebbet, egyesek azonban egy kétségbe vonják ezt, és felemlegetik az első Stryker egység egyik tisztje, Chuck Hodges őrnagy szavait: "Ez nem harcjármű. Ez egy szállító jármű". Irakban ugyanakkor a városok ostrománál (pl. Fallúdzsa) mind a tengerészgyalogság, mind a hadsereg előnyben részesítette a lánctalpas egységeket - egyszerűen azért, mert komolyabb páncélzattal és tűzerővel rendelkeztek... Lehet, hogy Shinseki tábornok tévedett, amikor a Stryker harcjárművekre akarta áthelyezni a hangsúlyt?
Ami a magyar viszonyokat illeti, az MH nemrég kivonta a BMP-1 lövészpáncélosokat, így a továbbiakban a gyalogsági egységeknél csak a BTR-80 lesz rendszerben. A haderőreform keretében egyetlen harckocsizó zászlóalj maradt, a Hunyadi Mátyás hk. zászlóalj, elvileg 58 db T-72M1 harckocsival. Elmondhatjuk, hogy itthon a gumikerék kiütéssel győzött.
Magyar BMP-1. Már csak emlék
A jövő
Jelenleg a legkomolyabb harcjármű-fejlesztés az amerikai hadsereg FCS (Future Combat System, azaz kb. a Jövő Harci Rendszere) programja, ami az egész seregre kiterjed, kezdve a kézifegyverektől a harcjárműveken át a távirányított járművekig mindenre. Az FCS program harcjárművei majd azonos alvázra épülnek fel, a különféle feladatokhoz (gyalogsági harcjármű, tűztámogató harcjármű, felderítő harcjármű, parancsnoki harcjármű, lőszerszállító harcjármű, stb.) más-más felépítmény kerül rá.
Ami egységes, hogy a légi szállíthatóság miatt nem lehetnek nehezebbek, mint 16 tonna, és hibrid meghajtással (dízel-elektromos) kell rendelkezniük. Úgy döntöttek, hogy két prototípust készítenek, egyet 8 gumikerékkel (FCS-W), és egyet lánctalppal (FCS-T). Jelenleg mindkét változat tesztelése folyik, hogy utána bizonyosan a legjobb megoldást válasszák. Az FCS-W műúton 120, terepen 67 km/h-s sebességre képes, az FCS-T esetén ugyanez 90 és 64 km/h. A döntés elvileg a közeljövőben várható, de a hírek szerint a lánctalpas változat áll jobban...
Az FCS-T és az FCS-W, a lánctalp és a kerék sokadik összecsapása
A tengerészgyalogság egyelőre megmarad az M1A1 és LAV harcjárműveinél, de 2015 körül ezeket már le kell váltani, ezért elkezdte a saját jövőbeni járműcsaládjának fejlesztését, amit jelenleg MEFFV-nek (Marine Expeditionary Family of Fighting Vehicles) neveznek. Említést érdemel, hogy a fantáziarajzokon egy kerék-lánctalp átmenet látható - hasonlóan a korábban említett Christie tankhoz, itt is lehet kerék ill. lánctalp üzemmódban haladni. Az MEFFV az FCS-vel azonos, hibrid erőforrást kap, de könnyebbnek kell lennie annál, a kitűzött tömege mindössze 10 tonna.
Az MEFFV koncepció kulcseleme a modulszerű felépítés
Európában jelenleg nehéz harcjármű fejlesztés csak a jelenlegi harckocsik feljavítására szolgáló irányzattal foglalkozik (pl. a francia Leclerc 2010). Inkább a könnyű járművek fejlesztése folyik, és főként a kerekes változatok élveznek előnyt. A jelenlegi legnagyobb szabású fejlesztés a holland-német Boxer terv, amelyben eredetileg az angolok is részt vettek, de 2002-ben kiszálltak, hogy saját (feltehetően lánctalpas) járműcsaládot hozzanak létre. A Boxer érdekessége, hogy prioritást kapott Németországban a lánctalpas Marder-utóddal, a Pumával szemben, noha a német hadsereg továbbra is igényt tart egy nehéz, erős páncélzattal felszerelt, a harckocsikkal együtt mozogni képes lövészpáncélosra. Tehát náluk legalábbis a kerék és a lánctalp továbbra is ugyanannyira fontos. A legtöbb ország ugyanakkor fontosabbnak tartja a viszonylag könnyű, légi szállításra optimalizált, általában kerekes harcjárműveket (pl. a Francia VBCI).
A holland-német Boxer harcjármű, az alsó képen pedig az, aminek bele kell férnie
A kerék és a lánctalp annyira bevált és kiforrott, hogy a közeljövőben aligha fogja bármi is kiváltani. A légpárnások terepjáró képessége nem kielégítő, teherbírásuk túl kicsi, ezért szárazföldi használatuk a közeljövőben továbbra is csak mocsaras vidékekre korlátozódhat. A lábakkal rendelkező járművek (lépegetők) egyelőre még kísérleti stádiumban vannak, de a jelenlegi szinten lévő lépegető-technológiával csak nagyon türelmes ellenfeleket lenne érdemes megtámadni. Haladási sebességük az első világháborús harckocsikéhoz mérhető - igaz olyan terepen is átsétálnak, ahol egy jobb érzésű harckocsizó simán hátraarcot parancsolna.
A Plustech Oy - TimberJack kísérleti, lépegető fakitermelő gépe. Ha a technológia egyszer kiforrja magát, több mint valószínű, hogy a harctéren is feltűnik
A Boeing szerint a hálózatcentrikus hadviselésé a jövő
2004. július 10. 13:12, szombat
A Boeing kulcsszereplője kíván lenni a "hálózat-centrikus" hadviselésnek, ami két évvel ezelőtt akkor vonult be a köztudatba, amikor egy akciójukban a Különleges Haderők egy kézi globális helymeghatározó eszköz és egy laptop segítségével vezetett B-52-es támadást a terroristaállások ellen Afganisztánban.
A hálózat-centrikus hadműveletek lehetővé teszik a szárazföldi erők számára a számítógépes hálózaton keresztüli kommunikációt a légi és egyéb egységekkel. A technika biztosíthatja a frontvonalban állomásozó katonák és mögöttük helyet foglaló parancsnokaik számára, hogy valós képet kapjanak a harcmezőről, és egyben csökkenti a válaszidőt is. A Boeing felkínált az újságírók számára egy titkos létesítményébe való betekintést, ahol a cég 90 perces bemutatót fog tartani. A szimulált gyakorlatsorozatokban F/A-18, F-15, EA-18 típusú repülőgépek, robotrepülők, parancsnoki és irányító repülőgépek, Apache és CH-47-es helikopterek, valamint földi és vízi parancsnoki egységek vesznek részt támadásokban, támadások elleni védekezésben és az ellenséges vonalak mögött rekedt katonák kimentésében.
"Hátborzongatóak a lehetőségek" - mondta Jim Albaugh, a Boeing Integrált Védelmi Rendszerek programjának vezetője. "Évszázadokon át a háborút az erő határozta meg, most azonban minden a hálózatokról szól, ki észleli elsőként a másikat, ki tud gyorsabban reagálni." A chicagói központú Boeing 500 millió dollárt fektetett be a hálózat-centrikus technika kifejlesztésébe, ami mellett a Pentagon is elkötelezte magát, azonban természetesen akadnak kétkedők is. "Az elképzelés kitűnő" - mondta Loren Thompson, az arlingtoni Lexington Intézet védelmi elemzője. "Azonban az életképességéről még nem győződtünk meg."
A hálózat-centrikus hadműveletek lehetővé teszik a szárazföldi erők számára a számítógépes hálózaton keresztüli kommunikációt a légi és egyéb egységekkel. A technika biztosíthatja a frontvonalban állomásozó katonák és mögöttük helyet foglaló parancsnokaik számára, hogy valós képet kapjanak a harcmezőről, és egyben csökkenti a válaszidőt is. A Boeing felkínált az újságírók számára egy titkos létesítményébe való betekintést, ahol a cég 90 perces bemutatót fog tartani. A szimulált gyakorlatsorozatokban F/A-18, F-15, EA-18 típusú repülőgépek, robotrepülők, parancsnoki és irányító repülőgépek, Apache és CH-47-es helikopterek, valamint földi és vízi parancsnoki egységek vesznek részt támadásokban, támadások elleni védekezésben és az ellenséges vonalak mögött rekedt katonák kimentésében."Hátborzongatóak a lehetőségek" - mondta Jim Albaugh, a Boeing Integrált Védelmi Rendszerek programjának vezetője. "Évszázadokon át a háborút az erő határozta meg, most azonban minden a hálózatokról szól, ki észleli elsőként a másikat, ki tud gyorsabban reagálni." A chicagói központú Boeing 500 millió dollárt fektetett be a hálózat-centrikus technika kifejlesztésébe, ami mellett a Pentagon is elkötelezte magát, azonban természetesen akadnak kétkedők is. "Az elképzelés kitűnő" - mondta Loren Thompson, az arlingtoni Lexington Intézet védelmi elemzője. "Azonban az életképességéről még nem győződtünk meg."
 A katonák azonnal a szükséges információkhoz juthatnak |
Az elemzők többsége egyetért. "Nem vagyok biztos abban, hogy bárki is tudja milyen irányba haladunk" - mondta Chris Hellman a Fegyverkorlátozási és Fegyverkezés Elleni Központ munkatársa. Hellman véleménye szerint a hálózat-centrikus hadműveletek olyan helyzetfelismerési lehetőségekkel látják el a parancsnokokat, ami eddig számukra elérhetetlen volt. A rendszer "erőtöbbszörözőként" szolgálhat, ami lehetővé tenné a parancsnokoknak akár egy kis katonai kontingens tűzerejének összpontosítását is. "Ez azonban információ túlterheltséghez is vezethet" - mondta. "Mennyi adat az, ami elegendő, és mennyi az, ami már túl sok?"
A Boeing elismeri a jelenlegi korlátokat. "Az Iraki Szabadság és az afgán hadműveletekben láthattuk az első hálózat-centrikus hadviselést" - mondta Carl O'Berry, a Boeing védelmi csapatának alelnöke. "Ezek azonban nem voltak elég átütő erejűek, voltak gyengeségei." A cég képviselőinek becslései szerint az elkövetkező 10 évben a hálózat-centrikus rendszerek piaca elérheti a 200 milliárd dollárt a kommunikációs hálózatok, hírszerzési, felderítési és őrzési projektek, a parancsnoki és irányítási integrációs- és a globális helyzeti ismereteket biztosító rendszerek körében.A Boeing és egy másik cég 15 milliárd dolláros szerződést kapott a program kidolgozására, amivel tovább javíthatják a földi egységek és a légierő közti kommunikációs képességeket. Idén a Boeing további 4 milliárd dollár értékű, ötéves szerződést írt alá az amerikai hadsereggel új harci rendszerek kifejlesztésére. Minden Boeing által gyártott harci gépet hálózat-centrikus hadműveletekhez alkalmas műszerezettséggel látnak el, közölte Albaugh.
Sikeres tesztet tud maga mögött a robotbombázó
2004. április 20. 10:47, kedd
Az Edwards Légitámaszponton egy kísérleti repülés során egy robotrepülőgép sikeresen bombát dobott egy teherautóra, ami újabb lépést jelent afelé a technika felé, melytől az Egyesült Államok hadserege egy napon a veszélyes harci küldetésekben az emberi pilótákat felváltó gépet remél.
A Boeing X-45 jelű prototípusa emberi felügyelettel, de pilóta nélkül szállt fel a sivatagi bázisról, nyitotta ki bombakamrájának ajtait és egy 113 kilogrammos Small Smart Bomb típusú bombát dobott le, majd leszállt. A töltet nélküli bomba centiméterekre csapódott be az eltalálandó teherautótól - jelentette be a Boeing - hozzátéve, hogy ha a bomba tartalmazott volna robbanóanyagot, akkor a célpont megsemmisült volna.
A Boeing X-45 jelű prototípusa emberi felügyelettel, de pilóta nélkül szállt fel a sivatagi bázisról, nyitotta ki bombakamrájának ajtait és egy 113 kilogrammos Small Smart Bomb típusú bombát dobott le, majd leszállt. A töltet nélküli bomba centiméterekre csapódott be az eltalálandó teherautótól - jelentette be a Boeing - hozzátéve, hogy ha a bomba tartalmazott volna robbanóanyagot, akkor a célpont megsemmisült volna.
"Egyértelműen hatalmas lépés volt számunkra ez a teszt. Ezzel egy ember nélküli repülőgép fegyverkezelési képességeit bizonyítottuk" - mondta Rob Horton, a vasárnap lezajlott repülés irányítója a Boeing részéről. "A videofelvételen jól látható, ahogy a fegyver zuhan és a hatalmas porfelhő, ami megrázza a teherautót."
Az X-45A-t előprogramozták a célpont koordinátáival, pályája igazgatásához a GPS rendszert használták. Horton, aki 130 kilométerre ült a célponttól, engedélyezte a robotrepülőnek a bomba 10.700 méteres magasságból, óránkénti 711 kilométeres sebesség mellett történő ledobását. A hadsereg ilyen repülőgépeket szeretne bevetni a legveszélyesebb küldetésekben, mint az ellenséges radarok és a föld-levegő rakétatelepek bombázásában, így tisztítva meg az utat az emberek által repült vadászgépek és szállító repülőgépek számára.
Klikk a képre a nagyításhoz
Az Y-alakú, farokrész nélküli gép 10 méteres szárnyfesztávval rendelkezik és üresen 3.630 kilogrammot nyom. Ez az első robotrepülőgép, amit kifejezetten fegyverek hordozására terveztek. A többi robotrepülőgép, beleértve a Predator kémrepülőgépet, amit jelenleg is alkalmaznak Afganisztánban, csak a későbbi módosítások hatására vált harci repülővé. A Boeing reményei szerint többszáz X-45-öst fog építeni, melyek egyenként 10-15 millió dollárba fognak majd kerülni Amerikának.
Fénysebességű fegyverzet
2003. június 22. 12:49, vasárnap
Halálsugarak, fézerek, foton torpedók és olyan fegyverek, melyek nyom nélkül, azonnal elpárologtatják az ellenséget rendszeres kellékei a sci-fiknek. Azonban ami nem is olyan rég még rendkívül távolinak tűnt, az ma a valóság határát súrolja, ahogy az Egyesült Államok Haditengerészete előretör új fegyverkezési programjában.
A program célja hogy eddig soha nem látott elektromos fegyvereket, elektromágneses (EM) ágyúkat, nagy energiájú lézereket (HEL) és mikrohullámú fegyvereket állítson szolgálatba a nem túl távoli jövő hadiflottáin. Ha a program sikerrel zárul, akkor olyan "tengeri forradalmat" idéz elő, mint amikor a vitorlákat felváltotta a gőz meghajtás.
"Ezek a 'fénysebességű' és elektromos fegyverek alapjaiban változtathatják meg a tengeri és a tengerről történő hadviselést" - nyilatkozott egy interjúban Jay Cohen ellentengernagy, a haditengerészeti kutatások vezetője.
A program célja hogy eddig soha nem látott elektromos fegyvereket, elektromágneses (EM) ágyúkat, nagy energiájú lézereket (HEL) és mikrohullámú fegyvereket állítson szolgálatba a nem túl távoli jövő hadiflottáin. Ha a program sikerrel zárul, akkor olyan "tengeri forradalmat" idéz elő, mint amikor a vitorlákat felváltotta a gőz meghajtás.
"Ezek a 'fénysebességű' és elektromos fegyverek alapjaiban változtathatják meg a tengeri és a tengerről történő hadviselést" - nyilatkozott egy interjúban Jay Cohen ellentengernagy, a haditengerészeti kutatások vezetője.
A Haditengerészet elkötelezettsége az integrált energia rendszerek és elektromos meghajtás mellett előkészíti a terepet a Bush kormányzat által oly áhított átalakuláshoz, a fegyverzet "generációs ugrásához". A Haditengerészeti Irányított Energia Fegyver Program Hivatal 2002. év elején történt megalapítása, mely az elektronikus fegyverek fejlődését ellenőrzi, és a program hivatali apparátusának év végi felbővítése, mely felvette a programba az EM ágyúkat, valóban fordulópont a haditengerészet történetében.
"Az irányított energiájú (DEW) és az elektromágneses fegyverek hajnalának megvan a lehetősége, hogy forradalmasítsa a hadihajók konstrukcióit és működtetését" - magyarázta Mike Mathis admirális. "Nem lesz szükség robbanószerekre a fedélzeten, és a lőszerraktár fogalmát is újra kell gondolnunk."
Az irányított energiájú fegyverek lézereket, mikrohullámú sugárzás kibocsátókat és részecskesugár-gyorsítókat foglalnak magukba. A hagyományos fegyverekkel ellentétben, melyek a célpont megsemmisítése érdekében a kinetikus vagy kémiai energián alapulnak (esetleg mindkettőn), a DEW energiával sérti, vagy semmisíti meg célpontjait; fotonokkal vagy részecskékkel melyek akár a fény sebességével, másodpercenként 300.000 kilométeres sebességgel száguldanak. Szinte azonnal eltalálják a bemért célpontot, nagymértékben csökkentve a nyomonkövetés és az elfogás által támasztott kihívásokat, mivel a célpont kitérési képessége jelentősen lecsökken.
Bombazáport hoz az új amerikai fegyver
2003. április 10. 17:55, csütörtök
Az utóbbi egy hónapban sajnos már nincs semmi szokatlan abban, ha egy B-52-es ledob egy bombát. A CBU-105 névre keresztelt bomba is csupán egynek tűnhet a sok közül, azonban számos különlegességgel rendelkezik azon kívül, hogy először vetették be háborúban és az Egyesült Államok Légiereje szerint különösen pusztító.
"Félelmetes fegyver" - elemezte John Pike, a globalsecurity.org vezetője és az ABC News szakértője. "Ha egy páncélozott konvojt egy ilyen füzérbombával támadnak, az azon nyomban megállítja előrehaladásukat."
A bomba esése közben szétnyílik a levegőben és tíz kisebb egységet old ki, melyek mindegyike kis ejtőernyővel ereszkedik tovább. A földhöz közeledve ezek az egységek is szétválnak mindegyikük négy páncéltörő robbanótöltetet lökve ki magából. Így az eredmény: egy ledobott bomba 40 robbanást okoz, ami több mint 6 hektár területen terjed szét.
"Félelmetes fegyver" - elemezte John Pike, a globalsecurity.org vezetője és az ABC News szakértője. "Ha egy páncélozott konvojt egy ilyen füzérbombával támadnak, az azon nyomban megállítja előrehaladásukat."
A bomba esése közben szétnyílik a levegőben és tíz kisebb egységet old ki, melyek mindegyike kis ejtőernyővel ereszkedik tovább. A földhöz közeledve ezek az egységek is szétválnak mindegyikük négy páncéltörő robbanótöltetet lökve ki magából. Így az eredmény: egy ledobott bomba 40 robbanást okoz, ami több mint 6 hektár területen terjed szét.
A CBU-105 hőérzékelő fegyver. Szenzorai a tankok, szállítójárművek hajtóműveit és más magas hőmérsékletű forrásokat keresik. A bombák ereszkedés közben kis terelőlapokkal irányíthatóak, hogy közelebb kerülhessenek célpontjaikhoz és ellensúlyozzák a szél hatásait. Ezek a bombák kevésbé kifinomultak, mint a műholdak vagy lézerek által irányított fegyverek, az elemzők szerint azonban jóval nagyobb pusztításra képesek.
"Egy ilyen bombával egyetlen B-52-es képes megsemmisíteni egy teljes páncélozott hadosztályt, amihez a múltban több tucat repülőgépet kellett kivezényelni, melyek bombák százaival érték el ugyanazt a hatást"
A hőkövető füzérbombák két évtizede állnak fejlesztés alatt. Eredetileg a szovjet tankokra gondolva tervezték meg ezt a fegyverzet típust. Az eredeti elképzelés szerint a radarokat alacsony repülésükkel kijátszó vadászbombázókról dobták volna le ezeket. A Szovjetunió összeomlásával azonban a küldetés más irányt vett. Az amerikai hadsereg olyan ellenségek elleni harcokra tervezett, melyek kisebb légierővel rendelkeznek. A bombákat átalakították, hogy jóval nagyobb magasságokból dobhassák le, mivel a radar már kisebb fenyegetést testesített meg, a légelhárító ütegek azonban továbbra is veszélyforrást jelentettek."Ez alapvetően egy hidegháborús fegyver" - mondta Pike. A fegyverek sok vitát szültek, amikor először szóba kerültek, mivel nagy a lehetősége, hogy válogatás nélküli pusztítást végezzen ereje és a beterített terület nagysága révén. A Védelmi Minisztérium szerint az új változat, bár "intelligensebb" fegyver, csak akkor vethető be, ha a civilek kockázata alacsony. A Légierő jelentése szerint hat ilyen bombát dobtak le.
Nincs többet szükség tankokra?
2002. június 16. 15:15, vasárnap
A hadiiparban jelenleg a tankok helyzete a legbizonytalanabb, bár ez nyolcvanéves pályafutásuk alatt már rengetegszer előfordult. Korábban a kétségek mindig az új anti-tank fegyverek kifejlesztések után merültek fel, ugyanis ezek a fegyverek az akkori tankok páncélzatát át tudták törni, és ilyenkor sokan úgy gondolták, hogy a tankok pályafutása véget ért.
A közvéleménnyel ellentétben azonban a tankok sohasem voltak sérthetetlenek, és nem kizárólag páncélzatuk az egyetlen hasznos tulajdonságuk. A tankok sebezhetősége ismét terítékre került, ugyanis egyre nagyobb a fenyegetettség a felülrő jövő támadások ellen, de a mostanában felmerült kétségek fő oka nem ez, hanem az, hogy sokan megkérdőjelezik, hogy szükség van-e még tankokra.
Az útóbbi tíz évben Európában a tankok száma drasztikusan lecsökkent, de számos ország van még, ahol jelentős változás nem történt, ugyanis nagy volt a rendelkezésre álló készlet. Orosz források szerint összesen 30 ezer T-72 tankot gyártottak le, amiből nyolcezret exportáltak, és amíg ezek 40 éves élettartama le nem jár, addig használni fogják őket.
A közvéleménnyel ellentétben azonban a tankok sohasem voltak sérthetetlenek, és nem kizárólag páncélzatuk az egyetlen hasznos tulajdonságuk. A tankok sebezhetősége ismét terítékre került, ugyanis egyre nagyobb a fenyegetettség a felülrő jövő támadások ellen, de a mostanában felmerült kétségek fő oka nem ez, hanem az, hogy sokan megkérdőjelezik, hogy szükség van-e még tankokra.
Az útóbbi tíz évben Európában a tankok száma drasztikusan lecsökkent, de számos ország van még, ahol jelentős változás nem történt, ugyanis nagy volt a rendelkezésre álló készlet. Orosz források szerint összesen 30 ezer T-72 tankot gyártottak le, amiből nyolcezret exportáltak, és amíg ezek 40 éves élettartama le nem jár, addig használni fogják őket.
 |
| T-72 |
A tankok nagyon hatékony védelmet jelentenek más tankok ellen, azonban számos elemző - főleg az Egyesült Államokban - úgy gondolja, hogy a közeljövőben már nem lesz rájuk szükség, ugyanis az ellenséges tankokat és a földi célpontokat a távolról kilőtt, pontosan irányítható rakétákkal, és repülőkről indított bombákkal fogják kiiktatni.
Ennek az elképzelésnek az extrémebb változata szerint a nagy lőtávolsággal rendelkező precíziós fegyverek olyan hatékonyak lesznek, hogy gyakorlatilag közelharc nem is létezne, így ebben az esetben tankokra sincs szükség. Arról azonban nem szabad elfelejtkezni, hogy egyes ellenséges egységek el tudják kerülni a távolról történő becélzást a különböző álcázó és félreveztő technológiákkal, ez többek között Afganisztánban is tapasztalható volt.
Az ilyen egységek ellen gyakorlatilag a tankok jelentik a legjobb megoldást, amelyek a messziről használt fegyvereknél sokkal gyorsabban tudnak reagálni a helyzetekre, és jóval nagyobb tűzerőt jelentenek a gyalogos egységeknél, és mindemellett védelmük is hatékonyabb.
Űrfegyverek földi háborúkhoz
2002. június 3. 15:04, hétfő
Miközben a mozikban már lecseng a Csillagok Háborúja legújabb epizódja, a valós életben is kezd kialakulni egy új fegyvernem, ami hamarosan benépesítheti a világűrt. A katonai tervezők igyekeznek elkerülhetetlenné tenni az űrfegyverkezést, a szakértők az anti-műholdak és űraknák elszaporodását jövendölik, mások a megzavarhatatlan, teljesen biztonságos műhold kapcsolat megalkotását sürgetik, szóba kerültek a gyors reagálású űrbombázó rajok is. Nyíltan tárgyalnak űrben keringő lézer- és részecske-sugárfegyverekről, melyek gyilkos energiájukkal műholdakat, repülő robbanófejeket, vagy akár földi célpontokat semmisíthetnek meg. És mit szólnánk egy természetes meteorit bevetéséhez? Egy jókora tűzgolyót küldhetünk a kijelölt célpontra, nem marad utána más csak egy kráter, külön öröm, hogy radioaktív szennyeződést sem hagy maga után.
 |
| Az űrbe telepített lézerek még repülés közben tudják erős lézereikkel megsemmisíteni a rakétát |
Az űrfegyverkezést évtizedek óta viharos viták kísérik. A Bush kormányzat újra előtérbe helyezte a kérdést ballisztikus rakétavédelmi programja kapcsán. Egy új tanulmány, melyet a Légierő megrendelésére készítettek igyekszik összegyűjteni a lehetőségeket és kategorizálni azokat fajtáik és megvalósíthatóságuk szerint. "Tárgyilagos alapot kívántunk szolgáltatni a tárgyalásoknak" - mondta Bob Preston, a tanulmány vezetője. Az űrfegyverek előnyei között szerepel, hogy olyan célpontokat is elérhetnek, amit más fegyverek nem, nem is beszélve arról, hogy jóval gyorsabban meg tudják közelíteni a célpontot, mint a földi hadeszközök. A másik pont, hogy megtámadni sem könnyű őket. A hátránya, hogy egy űrfegyver pozíciója megjósolható, és ha az űrből támadják, akkor elég védtelen, ilyen tekintetben egy megsemmisített űrfegyver roncsai veszélyt jelentenek a többi műholdra, megvédéséhez pedig számos egyéb fegyverre van szükség.
 |
| A KE-ASAT program célja a szükséges eszközök, mint a végrehajtó egység, a fegyverrendszerek és technológiák meghatározása, kifejlesztése, integrálása és tesztelése, beleértve a megsemmisített műhold roncsainak kezelését is |
Kategorikusan elkülöníthetők az irányított energiájú fegyverek, ilyenek a lézerek, melyek több millió Watt energiát használnak és rendkívül gyorsak. A kinetikus-energia fegyverek főként rakéták ellen alkalmazhatók, ez a hardver egyszerűen belerohan a célpontba, mialatt az a légkör felső régióiban halad. Ennek az űrbeli változata földi célokba csapódik be, mint hajók vagy hatalmas épületek, röppályája szinte függőleges, sebességében és fényességében a meteoritokra hasonlít. Végül a hagyományos űrfegyverek, melyek manőverezhetők, szintén földi célok ellen használhatók, nagy erejű mikrohullámokkal pusztítanak.
A természetes aszteroida bombáknak nincs jövőjük, hiszen aki rendelkezik nukleáris arzenállal, az nem is gondolkozik ezen a lehetőségen, akinek nincs annak is olcsóbb és egyszerűbb egy atomfegyver megalkotása. Preston hangsúlyozta, hogy az űrfegyverkezés nem csak az Egyesült Államokra korlátozódhat. Bár sok ország csak szerény űrfelszereltséggel rendelkezik, minden nemzet tudja hogyan használhatja fel a világűrt saját biztonsága érdekében.
 |
| A pilóta nélküli légi eszközök - mint ez a Predator is - a GPS műholdakat felhasználva navigálnak |
A jelentés így összegez:
"Mielőtt határoznánk az űrfegyverek megszerzéséről vagy lemondanánk azokról, az Egyesült Államoknak részletesen meg kell vitatnia mire képes egy ilyen fegyver, mennyibe kerül és a bevetések következményeit is mérlegelni kell. Meg kell vizsgálni, hogy más országok is bevetik-e azokat, és ha igen kik, illetve hogyan tudjuk hatékonyan észlelni ezeket a fejlesztéseket és válaszolni rájuk"
Preston magánvéleménye szerint Amerikának nincs égető szüksége űrfegyverekre, illetve űrbeli dolgok elleni védelemre. Jelenleg az amerikai hírszerzés és a hadsereg közel 100 műholdat üzemeltet nemzetbiztonsági célból, amik éjjel-nappal nagyfelbontású képeket szolgáltatnak a Föld bármely pontjáról.
A nanotechnikában lehet a hadviselés jövője
2001. szeptember 23. 08:00, vasárnap
Ha a kutatók elvárásai teljesülnek, akkor a közeli jövő harcosai olyan zajtalanul cirkálhatnak egy trópusi veszélyzónában, mint a levélre leszálló lepke.
Tudósok szerint 2025-re a hadi felszerelések annyit fejlődnek, hogy a katonák képesek lesznek érzékelni a készülő támadást, kaméleonként idomulhatnak környezetükhöz, és a kifelé vetített hőmérsékletüket is szabályozhatják. Ez főként a nanotechnológiának lesz köszönhető, ez a tudomány olyan apró részecskékkel foglalkozik, melyek kisebbek 100 nanométernél, avagy szélességük egy emberi hajszál századrésze. Az anyagok tulajdonságainak megváltoztatásával, mint a parányi nanorészecskékkel megerősített műanyag, a nanotechnológia képes lesz 40-60 százalékkal könnyebb sisakok és önmagukat megfoltozó sátrak előállítására.
Az új technológia érkeztével a vegyvédelmi felszerelések, melyek a veszélyes gázoktól és halálos mikroorganizmusoktól védenek a fejlődés egészen új szakaszába lépnek. Az új egyenruhák szellősebbek és 20 százalékkal könnyebbek lesznek az eddigieknél. "Még korai szakaszban vagyunk ahhoz, hogy megjósoljuk, hogyan forradalmasítja a nanotechnolgia a hadi felszereléseket" - mondta Tom Tassinari, a Soldier System Center tudósa. "A terepen végzett kutatások máris óriási reményeket igének." Az Egyesült Államok hadserege elég szerény összeget különített el tudományos és technológiai kutatások számára, bár tekintélyesnek tünet a 8,8 milliárd dollár, ám ez a teljes költségvetésük mindössze 2,7 százaléka. Ennek ellenére a nanotechnológia kulcsfontosságú helyet foglal el a hadsereg terveiben, a vegyi és biológiai anyagok észlelése és a nagy erejű lézerek mellett. Ennek jeleként a Védelmi Minisztérium bejelentette, hogy a nanotechnológiával foglalkozó intézmények támogatása mellett kialakítja saját csúcs kategóriájú kutató központját. Ez az intézmény, mely egy már létező egyetemen belül fog működni az elkövetkezendő öt évben 50 milliós támogatásra számíthat.
Tudósok szerint 2025-re a hadi felszerelések annyit fejlődnek, hogy a katonák képesek lesznek érzékelni a készülő támadást, kaméleonként idomulhatnak környezetükhöz, és a kifelé vetített hőmérsékletüket is szabályozhatják. Ez főként a nanotechnológiának lesz köszönhető, ez a tudomány olyan apró részecskékkel foglalkozik, melyek kisebbek 100 nanométernél, avagy szélességük egy emberi hajszál századrésze. Az anyagok tulajdonságainak megváltoztatásával, mint a parányi nanorészecskékkel megerősített műanyag, a nanotechnológia képes lesz 40-60 százalékkal könnyebb sisakok és önmagukat megfoltozó sátrak előállítására.Az új technológia érkeztével a vegyvédelmi felszerelések, melyek a veszélyes gázoktól és halálos mikroorganizmusoktól védenek a fejlődés egészen új szakaszába lépnek. Az új egyenruhák szellősebbek és 20 százalékkal könnyebbek lesznek az eddigieknél. "Még korai szakaszban vagyunk ahhoz, hogy megjósoljuk, hogyan forradalmasítja a nanotechnolgia a hadi felszereléseket" - mondta Tom Tassinari, a Soldier System Center tudósa. "A terepen végzett kutatások máris óriási reményeket igének." Az Egyesült Államok hadserege elég szerény összeget különített el tudományos és technológiai kutatások számára, bár tekintélyesnek tünet a 8,8 milliárd dollár, ám ez a teljes költségvetésük mindössze 2,7 százaléka. Ennek ellenére a nanotechnológia kulcsfontosságú helyet foglal el a hadsereg terveiben, a vegyi és biológiai anyagok észlelése és a nagy erejű lézerek mellett. Ennek jeleként a Védelmi Minisztérium bejelentette, hogy a nanotechnológiával foglalkozó intézmények támogatása mellett kialakítja saját csúcs kategóriájú kutató központját. Ez az intézmény, mely egy már létező egyetemen belül fog működni az elkövetkezendő öt évben 50 milliós támogatásra számíthat.
Az új technológia a kereskedelemben is megjelent, a Toyota autóitól a Nike edzőcipőkig, minden területen fejlődtek a termékek és pénzt spóroltak a cégek. A Toyota már a kilencvenes évek elején használta a technológiát, az így készített anyag ellenáll a motor hőjének és olcsóbb az előállítása bármely más magas szintű műanyagéhoz képest, így nem tartott sokáig az elfogadása. Ami a jövőt illeti, a hadsereg átültetné a kereskedelmi szektorban már elért eredményeket saját fejlesztéseibe. "Rengeteg kutatás folyik, melyeket figyelemmel kísérünk és megvizsgáljuk, hogy hogyan lehetne alkalmazni katonai téren" - mondta Tassinari. "A nanotechnológiával olyan tulajdonságokkal ruházhatjuk fel az anyagokat, melyekkel nem rendelkeztek" - mondta Dr. Mike Sennett a Soldier System Center anyag tudományi csapatának tagja. "Célunk, hogy a katonák mindent el tudjanak végezni kevesebb eszközzel és könnyebb felszereléssel, mint ezidáig".
Hallgatás övezi a nem-halálos fegyvereket
2002. május 14. 15:29, kedd
Mikrobák, amik szétrágják az utakat és az épületeket. Biokatalizátorok amik tönkreteszik az üzemanyagot és a műanyagokat. Eszközök, melyek észrevétlenül korrodálják az alumíniumot és más fémeket. Mindez csupán néhány azokból a nem-halálos fegyverekből, amit az Egyesült Államok megpróbált vagy megpróbál kifejleszteni.
Hogy milyen közel jutottak ezek a fegyverek a valósághoz talán sosem fogjuk megtudni. A Nemzeti Tudományos Akadémia visszavonta azt a több tucat jelentés kiadását, amiben megtervezik vagy leírják a fejlesztési folyamatokat, annak ellenére, hogy állítólag ezek publikus feljegyzések lennének. Az akadémia példátlan szűkszavúságát a szeptember 11-i események utáni biztonsági intézkedésként indokolja. Sokak szerint a valódi indok az, hogy a kutatások sértik mind az amerikai törvényeket, mind a nemzetközi vegyi és biológiai fegyverkezési egyezményeket. A kérdéses dokumentumokat 2001-ben gyűjtötte össze az NTA által felállított, akadémiai és ipari tudósokból álló testület, hogy kiértékeljék a nem-halálos fegyverkutatásokat a Pentagon számára. Amerika 1993 óta fokozott figyelmet fordít erre a területre, amikor egy katasztrofális szomáliai békefenntartó küldetésben a lázongó civilek amerikai katonákat gyilkoltak le.
A testület, mely jelentése 2002 második felére várható, 147 jelentést és javaslatot gyűjtött össze a kutatóktól, legtöbbjüket a Pentagon Egyesített Nem-halálos Fegyverkezési Programja finanszírozott. Az egyik csoport az Oak Ridge Nemzeti Laboratóriumban például egy erős elektromágneses mező használatát javasolja "a rövid távú emlékezet kieséstől a tudatos testfunkciók teljes elvesztéséig" terjedő hatások előidézéséhez. Szó esik azonban közvetlen energiafegyverekről is. A jelentéseket márciusban, ahogy a NTA titkosítatlan tanulmányait szokás, lerakták az akadémia Publikus Hozzáférésű Iratok Hivatalában, címeiket pedig közzé tették. Ed Hammond, a biológia fegyverek ellen tüntető Sunshine Project részéről, amikor megkérte a hivatalt, hogy beletekinthessen 77 dokumentumba, akkor megkapta a jóváhagyást.
"Két nappal később az NTA visszavonta a dokumentumokat" - mondta Hammond. "Kevin Hale az NTA biztonsági vezetője arra hivatkozott, hogy valaki kifogást emelt". Hogy ez ki volt az nem tisztázott. Úgy tűnik a nyomás nem a Pentagon felől érkezett, mivel ők elküldtek Hammondnak nyolc dokumentumot, beleértve hármat az NTA listájáról.
A New Scientist magazin nem tudta megtalálni Hale-t. Egyik helyettese csak annyit közölt, hogy jelenleg is fogalmazzák válaszukat a Sunshine Project számára. Azonban az a néhány jelentés, amit sikerült Hammondnak megkaparintania szintén érdekes olvasmánynak bizonyult.
2000-ben a New Scientist felfedte, hogy a Pentagon magasrangú tisztviselői újra akarják írni a vegyi és biológiai fegyverkezés egyezményeit, hogy nagyobb szabadságot nyerjenek a nem-halálos fegyverek fejlesztése terén. A jelentések világossá teszik, hogy a kutatások megsértik a kilencvenes évek óta érvényben levő egyezményeket. Egy 1998-as támogatású alkalmazás a Haditengerészet kutatásai közül genetikailag megtervezett mikroorganizmusok megalkotását irányozzák elő, melyek szétmállasztják az utakat, kifutópályákat és "a fém részek, a fegyverek burkoló és kenőanyagainak, valamint a járművek, és az azokat ellátó felszerelések célzott károsodását" eredményezik. A terv szerint az enzimek olyan anyagokat támadnak, mint a kevlár, az aszfalt, a cement, a festékek vagy kenőanyagok. A pusztítás végeztével a kártevő önmagát is megsemmisíti.
Az nem ismert mennyi valósult meg ezekből az elképzelésekből, ám a csoport levédetett egy mikroorganizmust, ami felbomlasztja a poliuretánt "a hajók és repülők festésének általános összetevőjét" beleértve a radarok számára láthatatlanná tevő bevonatokat is.
Egy másik 1998-as tervezet, melyet a Brooks Légitámaszpont biotechnikai laborja dolgozott ki, az üzemanyag és a műanyag szerves molekuláinak tönkretételére alkalmas bakteriális származékot fejlesztett volna ki.
A tervezet arra hivatkozik, hogy ezek az anyagok mentesek a biológiai hadviselés korlátozásai alól. Mark Wheelis, a Kalifornia Egyetem munkatársa szerint ez nem igaz. Az 1972-es biológiai fegyverekről szóló egyezmény is magába foglalja az anyagokat megtámadó mikrobák kifejlesztésének tilalmát, sőt ezt tavaly óta az amerikai törvények is tiltják. A visszatartott dokumentumokban bűzbombák, nyugtatók és ópium származékok fegyverként való használata is szerepel, ami az 1992-es vegyifegyver egyezmény pontjait szegi meg.
Hogy milyen közel jutottak ezek a fegyverek a valósághoz talán sosem fogjuk megtudni. A Nemzeti Tudományos Akadémia visszavonta azt a több tucat jelentés kiadását, amiben megtervezik vagy leírják a fejlesztési folyamatokat, annak ellenére, hogy állítólag ezek publikus feljegyzések lennének. Az akadémia példátlan szűkszavúságát a szeptember 11-i események utáni biztonsági intézkedésként indokolja. Sokak szerint a valódi indok az, hogy a kutatások sértik mind az amerikai törvényeket, mind a nemzetközi vegyi és biológiai fegyverkezési egyezményeket. A kérdéses dokumentumokat 2001-ben gyűjtötte össze az NTA által felállított, akadémiai és ipari tudósokból álló testület, hogy kiértékeljék a nem-halálos fegyverkutatásokat a Pentagon számára. Amerika 1993 óta fokozott figyelmet fordít erre a területre, amikor egy katasztrofális szomáliai békefenntartó küldetésben a lázongó civilek amerikai katonákat gyilkoltak le.
A testület, mely jelentése 2002 második felére várható, 147 jelentést és javaslatot gyűjtött össze a kutatóktól, legtöbbjüket a Pentagon Egyesített Nem-halálos Fegyverkezési Programja finanszírozott. Az egyik csoport az Oak Ridge Nemzeti Laboratóriumban például egy erős elektromágneses mező használatát javasolja "a rövid távú emlékezet kieséstől a tudatos testfunkciók teljes elvesztéséig" terjedő hatások előidézéséhez. Szó esik azonban közvetlen energiafegyverekről is. A jelentéseket márciusban, ahogy a NTA titkosítatlan tanulmányait szokás, lerakták az akadémia Publikus Hozzáférésű Iratok Hivatalában, címeiket pedig közzé tették. Ed Hammond, a biológia fegyverek ellen tüntető Sunshine Project részéről, amikor megkérte a hivatalt, hogy beletekinthessen 77 dokumentumba, akkor megkapta a jóváhagyást.
"Két nappal később az NTA visszavonta a dokumentumokat" - mondta Hammond. "Kevin Hale az NTA biztonsági vezetője arra hivatkozott, hogy valaki kifogást emelt". Hogy ez ki volt az nem tisztázott. Úgy tűnik a nyomás nem a Pentagon felől érkezett, mivel ők elküldtek Hammondnak nyolc dokumentumot, beleértve hármat az NTA listájáról.
A New Scientist magazin nem tudta megtalálni Hale-t. Egyik helyettese csak annyit közölt, hogy jelenleg is fogalmazzák válaszukat a Sunshine Project számára. Azonban az a néhány jelentés, amit sikerült Hammondnak megkaparintania szintén érdekes olvasmánynak bizonyult.
2000-ben a New Scientist felfedte, hogy a Pentagon magasrangú tisztviselői újra akarják írni a vegyi és biológiai fegyverkezés egyezményeit, hogy nagyobb szabadságot nyerjenek a nem-halálos fegyverek fejlesztése terén. A jelentések világossá teszik, hogy a kutatások megsértik a kilencvenes évek óta érvényben levő egyezményeket. Egy 1998-as támogatású alkalmazás a Haditengerészet kutatásai közül genetikailag megtervezett mikroorganizmusok megalkotását irányozzák elő, melyek szétmállasztják az utakat, kifutópályákat és "a fém részek, a fegyverek burkoló és kenőanyagainak, valamint a járművek, és az azokat ellátó felszerelések célzott károsodását" eredményezik. A terv szerint az enzimek olyan anyagokat támadnak, mint a kevlár, az aszfalt, a cement, a festékek vagy kenőanyagok. A pusztítás végeztével a kártevő önmagát is megsemmisíti.
Az nem ismert mennyi valósult meg ezekből az elképzelésekből, ám a csoport levédetett egy mikroorganizmust, ami felbomlasztja a poliuretánt "a hajók és repülők festésének általános összetevőjét" beleértve a radarok számára láthatatlanná tevő bevonatokat is.
Egy másik 1998-as tervezet, melyet a Brooks Légitámaszpont biotechnikai laborja dolgozott ki, az üzemanyag és a műanyag szerves molekuláinak tönkretételére alkalmas bakteriális származékot fejlesztett volna ki.
A tervezet arra hivatkozik, hogy ezek az anyagok mentesek a biológiai hadviselés korlátozásai alól. Mark Wheelis, a Kalifornia Egyetem munkatársa szerint ez nem igaz. Az 1972-es biológiai fegyverekről szóló egyezmény is magába foglalja az anyagokat megtámadó mikrobák kifejlesztésének tilalmát, sőt ezt tavaly óta az amerikai törvények is tiltják. A visszatartott dokumentumokban bűzbombák, nyugtatók és ópium származékok fegyverként való használata is szerepel, ami az 1992-es vegyifegyver egyezmény pontjait szegi meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése