A Kínai Császárság összeomlása

A Kínai Császárság összeomlása I.

„Nem tanult és nem felejtett semmit”

a mandzsu-kínai állam legfelső vezetése a 19. század során elszenvedett rengeteg katonai, kül- és belpolitikai kudarc ellenére sem. A reformkísérlet leverése után elkövette a másik végzetes hibát is – most külpolitikai téren -, mely a kínai állam végső, 1900 utáni összeomlásának közvetlen kiváltója lett.   

A Japántól 1895-ben elszenvedett totális vereség következtében a Shimonoseki-szerződésbe foglalt 200 millió liang hadisarc hatalmas megterhelést jelentett Kínának, hiszen az összes előtte külföldieknek fizetett kártérítések (55 millió liang) majd négyszeresét tette ki. 7 éves törlesztéséhez külföldi kölcsönöket kellett felvenni, melyek biztosítékai elsősorban a vámbevételek lettek. Ez csak tetézte a lakosság azon érzését, hogy porig alázták őket.

 

Másrészről viszont  az ettől kezdve burjánzó külföldi koncessziók Kína modern értelemben vett  iparosodását is elindították (míg 1890-ben 500, addig 1923-ra 6.865 külföldi cég működik az országban). A nyugati tőke beáramlásának következtében elkezdődött Kína tengerparti területeinek gyorsuló ütemű fejlődése. Gazdaságilag hasonló folyamatok játszódtak le, mint egy évszázaddal később, azzal a különbséggel, hogy kb. 1992-től kezdve (Deng Xiaoping sanghaji beszéde az egeret megfogó macska színének másodlagosságáról) az állam  támogatta a külföldi beruházásokat, sőt kifejezetten igyekezett elősegíteni azok multiplikátor hatásait a belföldi szereplők javára. A császárkori Kína viszont ellenkezőleg reagált, az országra kényszerített rosszként fogta fel a barbárok beruházásait. A néhány kiemelkedő kínai vezető (előző részekben bemutatott) modernizációs tevékenysége a kivételt jelentette. 

Az 1895-ben  közvetlenül Japánhoz csatolt Tajvan az egyik leglátványosabb ipari átalakuláson ment keresztül, sőt fővárosát (Tajpejt) a brit gyarmati központok mintájára építették fel. Erre és a 2. világháború utáni külföldi tőkebeáramlásra alapozva válhatott Tajvan Japánt követve az első ázsiai kistigrissé 1949 után (leszámítva persze a városállamokat).

 

A Boxer-lázadás 

 

Ez a modernizáció komoly ideológiai töltetet is kapott - leghatásosabban az amerikaiak részéről, akik civilizációs küldetésnek fogták fel rohamtempóban bővülő missziós településeik tevékenységét. De, ahogy egyre inkább az amerikaiak kezdtek dominálni a misszionáriusok között, úgy tekintették a missziókat a belsőbb területekre irányuló gazdasági behatolás csápjainak is.Tevékenységük elég ellentmondásos volt. Egyrészt őszintén hitték, hogy segíteniük kell Kína integrálását a modern korba - munkájuk fő eszköze az árvaházak és iskolák működtetése volt. Másfelől viszont sokan fanatizmusukból és korlátoltságukból adódóan mélyen lenézték a kínai kultúrát, nyíltan negligálták, sőt kigúnyolták a tradícióikat, mindent alárendeltek a keresztény vallás terjesztésének, és általában is igen rugalmatlanul álltak a felmerülő problémákhoz.   

A gazdasági hatások szempontjából pedig a külföldi koncessziókkal közvetlen kapcsolatban nem álló kelet-kínai népesség számára létük és termékeik gyűlöletük újabb tárgyai lettek, hiszen az új gyárak, infrastruktúrák és egyéb ágazatok megjelenése természetszerűleg fosztott meg újabb és újabb rétegeket hagyományos megélhetésüktől (persze ezt az állami politika kellett volna kezelje).

 

A külföldiek jelenlétében látta ekkor már egyre több kínai a romló vidéki életszínvonal, a sorozatos külpolitikai megaláztatások, valamint a japánoktól elszenvedett kiütéses vereség fő okait, így az 1890-es évek 2. felében felerősödtek a keresztény hittérítőkkel szembeni indulatok és a (félévszázada rendszeressé vált) megmozdulások, melyek egyre sűrűbben terebélyesedtek lázadássá. Tartományi szinten kevéssé mertek fellépni ellenük (hiszen ekkorra a központi államhatalom majd minden tekintélyét elvesztette már), a legfelső vezetés pedig javarészt a császár teljes detronizálásának, annak reformkísérletének letörése óta dédelgetett tervével volt elfoglalva.

 

Ráadásul 1899-ben francia nyomásra olyan törvényt hoztak, mely különleges státuszt biztosított a katolikus egyház képviselőinek, akik így a kínai keresztények védelmében átnyúlhattak a helyi hatóságok felett. Az ebből adódó konfliktusok, Port Arthur városának az oroszoknak történt bérbeadása,  és a Shandong-félszigeten létesült német koncesszió váltotta ki a robbanást.

 

 „Igazságos Harmónia Ökleinek Társasága”

 

nevet vette fel a rohamosan terjedő szekták legdinamikusabbja, mely a Shandong-félszigetről indult el. Mint már szó volt róla, ez a Tiencsinbe és Pekingbe vezető tengeri utat délről védő félsziget, tehát stratégiailag nagyon érzékeny terület. Az itt kialakult mozgalom a küzdősportok gyakorlását helyezte a középpontba, ezért kapta egy sanghaji angol újságtól a „Boxer”nevet. Hirdette még, hogy tagjait a lőfegyverek sem tudják megsebesíteni, és a korabeli nyugati leírások szerint gyakran tartottak erről bemutatókat is, melyek néha igen csúnyán sültek el (persze ilyenkor a közönség hitetlenségét hibáztatták).

Kinyilvánított céljuk a kereszténység eltiprása (beleértve kínai honfitársaikat is), és az idegenek kiűzése volt. A felkelés gyorsan átterjedt a többi észak-keleti partmenti tartományra is, azon országrészre, ahol ekkor már számos külföldi is élt.

Eleinte megelégedtek a "másodrangú ördögök", a kínai keresztények terrorizálásával, sőt az első európaiak leölése után Juan Shikai keményen közéjük csapott a Shandong-félszigeten. Nagyjából itt véget is érhetett volna a boxerek karrierje.

 

Csakhogy egy olyan ediktum okozott döbbenetet a 20. század első heteiben, melyben kibocsátója, Cixi (Kína abszolút hatalommal bíró régense, de facto császárnője) nem is olyan burkoltan támogatásáról biztosította a felkelők tevékenységét: sugallván, hogy ők csak védekeznek a barbárokkal szemben. Ez a lépése nagyon meglepő volt, megértéséhez érdemes megnézni az elmúlt pár évtized politikai előzményeit. 

 

A 2. ópiumháború után 25 évig a külföldi hatalmak által is becsült Gong herceg irányította a külpolitikát, és tevékenysége nagy szerepet játszott abban, hogy Kína szert tett egy tartós nyugalmi időszakra, mely során összeszedhette magát. De Cixi a francia háború után száműzetésbe küldte (kissé eltért a véleménye Kína tennivalóiról, ráadásul közeledett a császár nagykorúsága 1887-ben), ahonnan csak a régensnő hatalmának a japánoktól elszenvedett katasztrófális vereség miatti megrendülése következtében térhetett vissza, hogy segítsen a reformok levezénylésében. De sajnos, még azok kibocsátása előtt meghalt. Leváltása után a külügyi hivatal vezetői posztja ugyanúgy a talpnyalás és megvesztegetés függvénye lett, mint a többi pozíció. Ebben a legjelesebb az a Chin-herceg (Gong utóda) lett, aki talán még Ronglunál (hadügyminiszter, a reformerek leverője, stb.) is szorgosabban pénzelte Cixi kedvenc eunuchját. A kínai kormány nem úgy működött, mint az általuk barbárnak tekintett orosz vagy japán, ahol világosan elhatárolt miniszteri pozíciókat általában az ahhoz értő emberek töltötték be, akik kormányüléseken döntöttek a fontosabb ügyekről. Itt minden komolyabb dologról Cixi döntött, akit a folyamatosan pénzelt bizalmasain (pl. eunuchok) keresztül igyekeztek befolyásolni a hatalmi klikkek. A pozíciókat össze-vissza cserélgették és halmozták - persze vesztegetéssel. Anno Gong herceg és Li Hongzhang (aki a gazdaságot és a hadügyet próbálta modernizálni) keményen fogták a gyeplőt – a külföldiekre is támaszkodva. Ezt a rendszert közvetlenül a császár nagykorúsága előtt megszüntette Cixi, majd fokozatosan a korlátlan egyeduralom és talpnyalás rezsimjét vezette be.

 

A császár detronizációja lett a cél a "100 napos" átfogó császári reformkísérlet letörése (1898) után, úgy, hogy Cixi régensségének megőrzése érdekében  az egyik új csúszó-mászó, Duan herceg kisfiát nevezték volna ki trónörökössé. A tervet az északi kikötők vámbevételei felett is rendelkező hadügyminiszter, Ronglu is támogatta. Csakhogy ez már sok volt a külföldieknek, és nem járultak hozzá, azaz nem mentek el arra a holdújévi fogadásra, amelyen a kiszemelt trónörököst is be akarták mutatni. Ezt Cixi úgy értelmezte, hogy őt akarják háttérbe szorítani a házi őrizetben levő császár javára, és úgy döntött, hogy a most már a külföldieket is egyre gyakrabban megtámadó boxerek mellé áll. Duan herceg még nyomta is ez irányban, Ronglu viszont meglepő józanságot mutatva óvta ettől, így az udvar kettészakadt. (Az „55 nap Pekingben” című film érzékletesen visszaadja ezt a párharcot.)

Elsősorban ezért bocsátotta ki Cixi a boxereket kvázi legalizáló állásfoglalását a 20. század első napjaiban.

 

Kapitális baklövésnek bizonyult. Nem is könnyű elképzelni, hogy miféle számításokra alapozva tanácsolhatták ezt neki. Egyesek például azt remélték, hogy így ki lehet verni a barbárokat Kínából. Nemcsak ez volt irreális, de még Cixinek azon vágyálma is, hogy a szükség esetén egységesen fellépő nyugati nagyhatalmakra így nyomást lehet gyakorolni a trónváltozás érdekében, hiszen azok többségének gazdasági érdeke inkább a kínai állam stabilitása és modernizációja volt. Az orosz és a japán hadsereg pedig éppen ugrásra, azaz ürügyre készen állt, hogy meghódítsa Mandzsúriát.

Mindenesetre Cixi támogatása lendületet adott a boxereknek, és a lázadás gyorsan terjedt a Peking és Tiencsin körüli tartományokban.

 

A Mandzsu-kor két nagy parasztfelkelése közül így a Boxer-lázadás lett a második, de a hasonlóságok az elsővel ki is merültek ebben.

 A majd 50 évvel azelőtti Taiping-lázadást (A Mandzsu-kor, 3. rész) leginkább a kínai történelem azon kísérletei közé sorolnám, amikor a hanyatló, tehetetlen kormányzatot  új erők igyekeztek megdönteni, majd dinasztiát alapítani, és siker esetén ezek uralmának 1.-2. évszázada általában az újabb fénykort is jelentette. A taiping-vezetés fő ideológiáját elsősorban a keresztény missziók inspirálták (alapítója kereszténynek is vallotta magát), modernizációs célú társadalmi és gazdasági programmal rendelkezett, melyekben támaszkodni szeretett volna a külföldi koncessziókra is. A sors fintora, hogy a tőlük szinte teljes vereséget szenvedett mandzsu állam végül pont a külföldiek segítségével tudta csak legyőzni a felkelőket.

A boxerek programja viszont kimerült az országot padlóra küldő késői-mandzsu állami berendezkedés támogatásában, valamint a pusztításban és a keresztények lemészárlásában nációra, korra és nemre való tekintet nélkül.  

 

 „Támogasd a mandzsut, és semmisítsd meg a külföldit”

 

tűzte zászlajára a mozgalom, melyet szervezetileg leginkább a káosz jellemzett. 1900 telétől egyre gyakoribbá váltak a támadások a  külföldi és kínai keresztények, tulajdonaik, valamint templomaik ellen. A boxerek pusztítva közeledtek Peking felé, a kormányzat pedig nem volt hajlandó fellépni ellenük, sőt inkább uszította őket. Így a főváros diplomáciai kolóniái tavasszal katonai védelmet kértek.

Május 31-én és június 3-án érkezett a flottákról, 435-440 haditengerész (75 brit, 75 orosz és 75 francia, a többi pedig amerikai, német, olasz, japán és nem utolsósorban 33 osztrák-magyar). Június elsején a boxerek elfogtak 2 britet. A nőt lekaszabolták, a férfit halálra kínozták, a helyzet kezdett csúnyán eldurvulni. A kínai és külföldi keresztények leölésére szólító tacepaok jelentek meg Peking és Tiencsin utcáin, majd a felkelők – akikhez egyre több katona is csatlakozott - a gyakorlatban is elkezdték megvalósítani a boxerek „programját”. 

Június 4-én felszedték a Peking-Tiencsin vasútvonal egy részét, amivel a fővárosi kolóniákat elvágták a külvilágtól, 9-étől pedig megkezdődött a külföldiek és a velük kapcsolatban álló kínaiak üzleteinek és otthonainak felgyújtása, a kínai keresztények bántalmazása.

 

Június 11-én megölték a japán követség első titkárát, ami jelezte, hogy vészhelyzet van. A boxerek ezrével törtek be a kínai üzleti (Tatár-) negyedbe, amit értek kifosztottak és felgyújtottak, rengeteg civilt lemészároltak, majd a külföldi misszók, hivatalok, templomok ellen fordultak. Megtámadták a Monarchia távolabb eső követségét is, de visszaverték őket. 15-én külföldi egységek fésülték át az elpusztított városrészt, majd jelentéseikben megkínzott és lemészárolt nőkről, gyerekekről számoltak be.  Aki keresztény kínait értek, bemenekítették a követségekre.

 

Közben, a gyorsan bevethető nemzetközi haderő elindult június 10-én az Észak-Kína környékén állomászó flottákról, vasúton Tiencsinen keresztül, hogy felmentse Pekinget. A mintegy 2.000 katonát a brit Seymour admirális vezette. Hiába fekszik Tiencsin (ekkor már Ázsia egyik legnagyobb iparvárosa) alig 100 km-re a fővárostól, a sereg napokig vánszorgott, mert számos ponton helyre kellett állítani a boxerek által felszedett síneket. Így lehetőségük nyílt a felkelőknek, hogy ide összpontosítsák erőiket, sőt a felmentő sereg mögött ismét lerombolták a pályát és a hidakat. A 30-40-szeres ill. ki tudja mekkora túlerőben levő boxerek mégsem tudták megállítani Seymourt, de 18-án beavatkozott a tüzérséggel is rendelkező császári haderő, mely az időközben összeült udvari tanács parancsait teljesítette. A körülvett intervenciós csapatok védelembe mentek át, de helyzetük ellehetetlenült, ezért Seymour jobb híján zsákmányolt dzsunkákra menekítette az életben maradt katonákat és a számos sebesültet. Csakhogy nem volt hova visszavonulniuk, ugyanis nemrég, 16-án megkezdődött a tiencsini külföldi negyed ostroma is.

 

Így állt a helyzet, amikor 19-én egy ultimátumban Peking elhagyására szólította fel Cixi a külföldi diplomáciai testületeket, 24 órát adva nekik. Ez könnyen a biztos pusztulásukat jelenthette volna, hiszen ekkor a kormánycsapatok által is támogatott boxerek már korlátlanul öldököltek mindenfelé.

Ráadásul másnap egy egyenruhás katona lelőtte a német nagykövetet, Von Ketteler bárót.

A diplomaták a harc mellett döntöttek, az összpontosított enklávé vezetője a katonailag képzett, kreatív brit nagykövet, Sir Claude Macdonald ezredes lett (a képen). Kialakítottak és megerősítettek egy valamennyire védhető körzetet a követségi negyeden belül. A kb. 450 katona és 4 kis ágyú mellett 100-200 önkéntesre számíthattak, a csapat 3-4000 külföldi és kínai civilt kellett védelmezzen, akik közt rengeteg nő és gyerek volt (a diplomáciai testületek családtagjai, az árvaházak és iskolák gyerekei és dolgozói, stb).

De még náluk is rosszabb helyzetben volt a másik ostromlott enklávé, a Beidang-tábor, amely az észak-pekingi katedrális (a déli megsemmisült) körül védekezett Favier püspök vezetésével. Ide is több, mint 3000 civil menekült, de őket alig 40 francia és olasz tengerész védte 2-3000 boxerrel szemben, akiknek csak az egyik aknatámadása során 66 csecsemő halt meg dajkáikkal együtt.

 

Tekintettel a kínai és külföldi keresztényekkel szemben Északkelet-Kínában felsorakozott legalább 200 ezer (vagy még több) boxerre és katonára, valamint arra, hogy az elérhető közelségben levő külföldi haderő vereséget szenvedett, a helyzet reménytelennek tűnt. A kínai kormányzaton belül pedig azon klikk kerekedett felül, mely azt javasolta, hogy most kell ütni a vasat (azaz a külföldieket), míg az meleg.

Peking ekkoriban 2 városra oszlott (az átfogó térkép a poszt legvégén), melyeket monumentális fal választott el egymástól. A déli volt a hagyományos kínai városrész, az északi pedig a „Tatár”- , mely magába foglalta a császári „Tiltott Várost”, az üzleti és a Követségi Negyedet is (a képen). Az utóbbi a városrész déli szélén feküdt, így pont a rendkívül magas elválasztó falak védték a „Kínai”-város felől. Északról viszont a Tiltott Város határolta, ahonnan várhatóan nem kellett ostromtól tartani. Egyéb irányokból a kínai lakórészek könnyen lezárható zegzugos utcái, szűk sikátorai jelentettek némi védelmet. A külföldi negyeden belül és körül éltek ezrével azon (részben keresztény) kínaiak, akiket üzletük vagy egyéb munkájuk a külföldiekhez  kötött, de voltak itt misszionáriusok által működtetett árvaházak és iskolák is. A boxerek első, június 14-ei betörése a Tatár-városba ezt a kínai városrészt (kb. 4.000 üzletet, hozzájuk tartozó otthont és embert) pusztította el, lakóinak maradéka a külföldiekhez menekült. A Követségi Negyed 2/3-át kitevő kínai szektort már az elején fel kellett adni a Monarchia, Hollandia, Belgium és Olaszország követségeivel együtt. Ezekből persze semmi sem maradt. 

„Az idegenek olyanok, akár a halak a serpenyőben”

 

       -     jegyezte meg gúnyosan a császárnő, miután a boxerek június 20-án megkezdték az ostromot. A halak a brit nagykövet hallgatólagos irányításával megszervezték a védelmet, és ahogy romlott a helyzet, a 100-200 harcképes önkéntesen kívüli civilek is mind kaptak feladatot. Barikádokat építettek, a sebesülteket ápolták, tüzet oltottak stb. A kutakban bőven volt víz, és jelentős élelmiszert is sikerült összegyűjteni, ugyanakkor hiány volt lőszerből. Szerencsére a császári haderő itt egyelőre  nem avatkozott közvetlenül be, mert a békepárt vezetője Ronglu (a hadügyminiszter, aki 2 éve leverte a császár reformkísérletét) különböző trükkökkel szabotálta azt. Ha nem teszi, természetesen egy viharos rohammal elsöpörhették volna a védelmet. Noha így a sokezres szedett-vedett boxer sereg nem jutott ágyúkhoz sem, de számos puskához viszont igen, következésképp a védők veszteségei gyorsan nőttek.

Az ostrom 3. napján a boxerek a negyed észak-nyugati sarkán levő brit követséget támadták, de visszaverték őket. Viszont közvetlenül az épület mellett állt a 8. sz. elején alapított Hanlin Yuan (Akadémia), mely egyben az akkori világ legrégebbi és leggazdagabb könyvtárát is magába foglalta. Másnap a boxerek rá akartak ijeszteni a védőkre, és felgyújtották az épületegyüttest, mely a rengeteg öreg fagerenda és papír miatt gyorsan égett, majd lőtték a lángokat megfékezni próbáló védőket. Különösen kitüntette magát az akcióban Tung Fu-shiangnak, a japán titkárt korábban megölő militáns muzulmán bandája, melyet az udvar hívott vissza Pekingbe. Külföldi és kínai térítőkből, nőkből és gyerekekből álló lánc próbálta kétségbeesetten oltani a tüzet, de sikertelenül, sőt annak átterjedését a brit követségre csak a szélirány megfordulása akadályozta meg. A kínai történelem és kultúra szó szerint pótolhatatlan értékei semmisültek meg. A legnagyobb jelentősége a Követségi Negyedet délről védő hatalmas, 4 m széles Tatár-falnak volt, ugyanis innen felülről az ostromlók szétlőhették volna az egész külföldi kolóniát. A falat a német és az amerikai kontingens tartotta végig súlyos veszteségek árán.

 

A lázadók és a háborús udvari párt elképzelése, hogy a boxerek 1-2 nap alatt megsemmisítik a külföldieket, nem jött be. A "barbárok" kiválóan együttműködtek, annak ellenére, hogy Sir Macdonald utasítási joggal csak a britek felé rendelkezett. A helyzetet jól szemlélteti annak a 2. ópiumháború idejéről származó francia ágyúcsőnek sorsa, melyet földmunkát végző kínai civilek találtak július 7-én. Amerikai tengerészek kiemelték és megtisztították, az olaszok „futóművet” szerkesztettek hozzá, az orosz ágyúgolyók pedig pont bele illeszkedtek. Az ostrom még nagyobb erővel folytatódott, azonban a rohamokat a védők sorra visszaverték, sőt július 3-án egy brit-orosz-amerikai egység sikeres ellentámadással visszafoglalta az elvesztett falszakaszt is. A katonai attasé, Shiba ezredes vezette 25 fős japán egység arról lett nevezetes, hogy jóval 100 % feletti veszteséget szenvedett, a súlyosabb sebesültek gyors ellátásuk után siettek vissza a falakra, ahol ismét veszteséglistára kerültek. A később több külföldi kitüntetést is kapott tiszt szerepét a Times külön kiemelte. Július 13-án a támadók felrobbantották a francia követség felét, és támadták a „Fu”-nak hívott palotát, ahol kb. 2.000 kínai civilt védett Shiba japán egysége(!).  A legnagyobb gond a lőszer gyors fogyása volt, és az, hogy a sikeres ellenállás következtében fokozatosan bekapcsolódott a császári tüzérség. Az északi (Beijang-) haderők Kína messze legjobban felszerelt és kiképzett csapatai voltak, őket a külkereskedelem külföldiek által beszedett vámjaiból finanszírozták (Mandzsu-kor 5. rész). De a védők tisztában voltak vele, hogy ha a minden reguláris kontroll nélkül ostromló boxerek betörnek, élve még a gyerekek sem ússzák meg – noha a Kína más részein fekvő missziók sorsáról híreket persze nem kaptak.

 

Taiyuan városa Shanxi tartomány központja, kb. 400 km-re fekszik Pekingtől délnyugati irányban, és a századfordulón nagyszámú külföldi lelkész (családtagokkal 2-300) és kínai keresztény (20-25.000) élt ott. Egyike Észak-Kína legrégebbi keresztény közösségeinek, egyes források szerint már 1705-ben mintegy 2.000 katolikus lakója volt (az első ferences missziók még a 13. században jöttek létre).  Lévén a belső tartományok legnagyobb keresztény közössége, a koncessziókon megjelenő Missionary Herald rendszeresen közölte az onnan érkező információkat, leveleket, telegrammokat stb. Ezt június elején mintha elvágták volna.

Shanxi messze esett Pekingtől, és még messzebb a tengertől, így kormányzatát nem gátolta semmi, amikor aktív támogatást nyújtott a boxerek szaporodó pogromjaihoz. Tartomány szerte elkezdődött a templomok és otthonok megsemmisítése, a családok lemészárlása. Taiyuan katedrálisának lerombolása után az életben maradt külföldiek megpróbáltak elbújni. A főkormányzó kihirdette, hogy védelmet nyújt nekik a tengerpart eléréséig. Az előkerült kb. félszáz külföldit (köztük nőket és gyerekeket) a mandarin palotájának udvarán lefejezték, holttestüket a kutyáknak vetették.

A Taiyuani Mészárlás során több, mint 200 külföldi és közel 20.000 kínai keresztényt végeztek ki brutális módon. A „barbárok” közül azok tudtak elmenekülni, akik a sivatagon keresztül elérték északi irányban Oroszországot, vagy nyugat felé az ujguriai orosz telepeket.

 

Tiencsin külföldi negyedét (kb. 600 lakos + a kínaiak) nem védte fal, de mivel a város kvázi kikötő is, így még június elején sikerült behajózni kb. 1700 oroszt az öböl északi partján fekvő Port Arthurból. Következésképpen mintegy 2.400 katona nézhetett szembe a 15-20 ezres császári-boxer sereggel. Falak híján barikádokat és más erődítéseket építettek. A munkák műszaki vezetője egy amerikai bányamérnök volt, Herbert Hoover, aki később (1928-1932) az USA elnöke lett. Az ostromlók már korábban, június 16-án megszállták a kínai városrészt, ahonnan tűz alá vették az enklávét.

 

Seymour admirálisnak innen június 10-én elindult felmentő serege is ezen a napon kényszerült megállásra: 50 km-re Pekingtől. Utóbbiakat akkor hagytuk ott az előző részben, mikor 18-án a Tiencsinbe való visszavonulásuk útját is elvágta egy kínai reguláris ármádia. Mivel eredetileg igen optimistán 1 naposra tervezték a pekingi utat, mindössze 3 napra elegendő felszerelést vittek magukkal a 17 ágyú és géppuska mellé. Az admirális is „bábeli” haderővel rendelkezett. 2.100 katonája között a legtöbben a britek és a németek voltak (915-512 fő), a legkevesebben, 26-an pedig a Monarchia tengerészei, hiszen nekik nem volt állandó támaszpontjuk Kelet-Ázsiában, de éppen erre járt a „Zenta” 2.350 tonnás cirkáló, melynek legénységéből (kb. 300 fő) jelölték ki a június 3-án Pekingbe érkezett egységet is. A hajón jó pár magyar tengerészgyalogos is szolgált, amin kéretik nem mosolyogni, ugyanis tengerészeinket a szárazföldi harcra is alaposan kiképezték, és egységeik külön a partraszálláshoz kialakított könnyűágyúkkal is fel voltak szerelve.

Végül Seymour úgy mászott ki a csapdából, hogy zsákmányolt néhány dzsunkát, melyekre felrakták a sok sebesültet és a maradék muníciót, majd elindultak vissza, a tenger felé. Hátulról védekeztek, előre utat törtek, így botlottak bele 22-én egy ismeretlen kínai erődbe, melyet egy meglepetésszerű rohammal be is vettek. Kiderült, hogy ez a Xigu császári hadiraktár, tele mindennel, ami szájnak s fegyvernek ingere. Itt kifújhatták magukat, és felkészültek az ostromra.

 

1900. június 23-át írunk. Ostrom alatt van Pekingben mindkét tábor (éppen a Hanlin Akadémiát zúzzák a boxerek), a tenger irányában a Xigu erőd, 1-2 kisebb helység a vasút mentén, még lentebb pedig Tiencsin negyede. Aki keresztény (még ha kínai is) ezeken kívül rekedt, az legfeljebb a gyors halálban bízhatott. Menjünk vissza időben a hónap elejéig.

 

A Dagu-erődrendszer (lásd: 2. ópiumháború) pont ott zárja el a főváros felé vezető vízi utat ahol Tiencsin folyója (a Pei-ho, mely Pekinget is összeköti vele) eléri a tengert -a monstrum ekkor Kína legerősebb katonai építménye. Innen nem messze, a tengeren gyülekezik június eleje óta a nemzetközi hadiflotta. A balhé kezdetén is jelenlevő hajók nélkülözhető tengerészeiből kerültek ki Peking és részben Tiencsin védői. A menet közben beérkező hajóknak, és Észak-Kína 3 nagy külföldi bázisának (a brit Weihai, az orosz Port Arthur és a német Tsingtao: Mandzsu-kor 5. rész) katonáiból jött össze Seymour „felmentő” serege és Tiencsin védőinek nagyobb része.

A sorra érkező vészjósló hírek okozta idegtépő várakozás során értesült a flotta június 14-én arról, hogy császári egységek tartanak erősítés céljából Dagu felé. Ha ez sikerül, akkor a német mérnökök által átépített, és Krupp-ágyúkkal ellátott vasbeton erődrendszer bevételéhez olyan erőkoncentrációra lesz szükség, melynek megérkezéséig eltelő idő alatt biztosan elesne az enklávék nagy része. Ezért a brit Bruce ellentengernagy vezetésével a rendkívül kockázatos támadás mellett döntöttek. 900 (!) fős rohamcsapat (321 brit, 244 japán, 159 orosz, 133 német, 25 olasz és 22 osztrák-magyar) szállt partra 16-án késő este, és másnap hajnalban megrohanták Dagut. A Pei-ho folyóról pedig a közben felhajózott flotta kezdte lőni az erődöket. Egymás után vették be őket, az Észak-nyugati Erőd kapujáért a britek és a japánok futottak versenyt, az utóbbiak parancsnoka (Hattori) elsőként ért a mellvédre, és esett ott el, miközben utat próbált nyitni a brit szakasz számára. A flotta elhallgatta a védelem ágyúit, felrobbantotta az egyik lőszerraktárt, közben pedig elsüllyesztette a Dagut a folyó felől fedező 4 német gyártmányú torpedónaszádot. A merész és precízen összehangolt támadás teljesen összezavarta a kínaiakat, délutánra Észak-Kína kapuja elesett. Ez lett a nemzetközi erők első sikere, de ezzel egy időben állítják meg Peking alatt Seymourt, és kezdődik el a tiencsini enklávé ostroma is.

 

Újabb erősítések kezdenek befutni a távolabb fekvő támaszpontokról is: június 18-án 1.200 orosz Mandzsúriából, 330 jenki Manilából, 21-én 400 brit Hong-Kongból, majd franciák Indokínából, japánok a tenger túlpartjáról stb. Az egységeket szinte menetből küldik tovább Tiencsin felé, ahol a város előtt 15 km-re fekvő vasúti csomópontnál gyülekeznek.

Ismét június 23-án vagyunk, de most a felmentő csapatok szemszögéből jutottunk el idáig. Hajnalban a külföldi erők (alig 3.000 fő) megindulnak Tiencsinnek, és elsöprik császári-boxer sereget. A kolónia felmentése szempontjából döntő csatát a negyedhez vezető utolsó hídnál vívják, ahol a modern amerikai ágyúk jutnak főszerephez.

Június 25-én Sirinszki ezredes vezetésével 1.000 orosz és 550 brit indul Seymour felmentésére, ahol a fergeteges kozák lovasrohamhoz a kitörő védők is csatlakoznak, a Xigut körülzáró kínaiak pedig felveszik a nyúlcipőt. Seymour indulása óta 17 nap alatt 292 halottat és sebesültet vesztett.  

De a felmentő hadműveletek ezzel egyelőre végéhez is értek, mert a rendelkezésre álló külföldi csapatok ereje a további - Peking elleni - offenzívához messze elégtelen volt. Hiszen előttük 200 ezernyi reguláris és boxer ármádia állott, jelentős tüzérséggel. Különben is olyan hírek terjedtek el, hogy az ottani kolóniát lemészárolták.

 

Tiencsin kínai része (a falakkal megerősített óváros és rezidenciális környéke) azonban még az ellenség kezén maradt. Sőt a külföldi hadvezetés eddig még nem tapasztalt bénázása következtében bő tízezres császári haderő masírozhatott be erősítésül július 4-én, amivel a császári-boxer csapatok létszáma 35.000 fölé emelkedett. A város, mint a legfontosabb intervenciós bázis elfoglalása érdekében zajlott le jó héttel később a 2. tiencsini csata, melyben az akkor már  kb. hatezres szövetséges sereg a legnagyobb veszteségét szenvedte el az egész háború során (750 halott és sebesült). A legsúlyosabbat a japánok és az óvárost északról átkaroló oroszok. Az óvárost csak úgy tudták bevenni,  hogy egy japán mérnök július 14-én „kamikaze” akcióval felrobbantotta annak déli kapuját (és magát).

 

A diplomáciai és hadi gépezet időközben lendületbe jött Európában is. Július 3-án megerősítést nyert a német nagykövet 13 nappal korábbi meggyilkolása, és a nagyhatalmak szinte vita nélkül a német vezérkar korábbi főnökét, Waldersee tábornokot választották az egyesített expedíciós haderő élére. Ennek célja a megtorlás volt - hiszen Pekinget a rendelkezésre álló információk alapján már leírták -, így átütő erejű inváziós hadsereg felállítása volt napirenden. Ekkora erő jelenléte Kínában viszont új dimenziókba helyezte a kérdést, melyeket egyenesbe kellett tenni, azaz előre semlegesíteni a potenciális balhékat: orosz-japán vetélkedés, az USA „nyitott kapuk” álláspontja, a német területi aspirációk, stb.

A kínai brit csapatok parancsnoka, Gaselee tábornok a minél gyorsabb előrenyomulás híve volt, noha június 20-a óta semmilyen autentikus információ sem érkezett a pekingi védőkről. Az események mégis őt igazolták.

Július 11-én az amerikai kormány valamelyik tagja a homlokára csapott, és megkérték a washingtoni kínai követet, hogy próbáljon meg eljuttatni egy üzenetet a Pekingbe diszkreditált amerikai kollégájához, mely sikerrel járt (nyilván a pekingi békepárt közvetítésével). Sőt válasz is érkezett 20-án: kolónia még mindig tartja magát!

 

Viszonylag gyorsan odaszállítható jelentős katonaság ekkoriban Japánban, Indiában és Szibériában volt. Így természetesen az onnan érkezők alkották a folyamatosan szaporodó nemzetközi haderő gerincét, melynek nagy részét immár a gyakorlott, jól felszerelt szárazföldi egységek alkották. De jött néhány század francia és jóval több amerikai is. A Monarchia pedig további 3 korszerű cirkálót küldött Montecuccoli ellentengernagy vezetésével. Július végére 20 ezernél is több külföldi katona és komoly tüzérség gyűlt össze, ezzel pedig a helyzet alapjaiban megváltozott.

Idáig a létükért harcoló különböző nációk együttműködése példás volt, adott szituációban adott főparancsnokkal, a rivalizálás a harctéren nyilvánult meg. Ellenben most már nem voltak hajlandóak katonáikat idegen fővezér alá helyezni, az oroszok és a franciák ezt pl. a britek kapcsán jelentették ki. Az a legtöbb helyen olvasható állítás, hogy az utóbbiak parancsnoka, Gaselee tábornok egyben az egész felmentő hadsereg vezetője lett volna, tudtommal téves. A mindenki által elfogadott főparancsnok, a már említett német Waldersee tábornok lett, aki viszont ekkor németjeivel együtt még el sem indult hazulról. Na, de ezért is választották meg egyhangúlag.

 

A húszezres szövetséges haderő augusztus 4-én indult útnak. A közös haditanács döntése nem volt könnyű, tekintve, hogy Peking körül háborúra elképzelni sem lehet alkalmatlanabb időszakot, mint augusztus eleje. Tetőzik a monszun, 40 fok meleg, brutális esők, extrém páratartalom. De nemigen volt más választásuk. 

8-9.000 japán katona lépett szorítóba Yamagutchi altábornagy (a legmagasabb rangú külföldi), 4-5.000 az orosz Linievics, 3.000 a brit Gaselee, és kb. 2.200 az amerikai Chaffee tábornok vezetésével. Rajtuk kívül mintegy 1.000 francia, német és olasz katona is rajthoz állt. Az osztrák-magyar egység létszámáról a források ellentmondóak. Az valószínűnek tűnik, hogy a 4 cirkáló legénységéből kb. 500 tengerészgyalogos vett részt a szárazföldi hadműveletekben, majd a biztosításban Dagu-tól Pekingig. Közülük 100-nál valamivel kevesebben követték egészen a fővárosig a Zenta ott elesett parancsnokát, Von Thomann fregattkapitányt.

 

A tengertől (a Dagu-erődtől) két úton lehetett eljutni (persze Tiencsinen keresztül) Pekingbe ekkoriban. Vagy a Pei-ho folyó mentén vagy a vasúton, mely az út feléig közvetlenül a folyó jobb partján fut, aztán keresztezve azt eltávolodik tőle. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi hely az útvonal kulcspontja. Azaz Yangtsun város és hídja. A vasúti verziót választotta majd 2 hónappal azelőtt Seymour admirális, de hadjárata a sínek és a híd megrongálásával simán kudarcra ítéltetett. A 2. felmentési kísérlet a folyó mentén indult el, aminek az a nagy előnye is volt, hogy az utánpótlást hozó dzsunkákon visszaküldhették a sebesülteket  a Tiencsinben berendezett kórházba.

 

Peitsang városánál botlottak először a kínai hadsereg egységeibe, melyet gyors éjjeli menet után 5-én hajnalban ért el a japán kontingens. A terv szerint a Pei-ho velük azonos partján nyomuló, de később érkező angolszász erők bekerítették volna a kínai állásokat, de Yamagutchi úgy látta, hogy egyrészt a város körüli terep túl kedvezőtlen nagyszabású átkaroló műveletekhez, másfelől viszont a masszív reggeli köd miatt a 3 idegen hadtest egymás is veszélyeztethetné. Ezért azonnal frontális támadást rendelt el, átütő sikerrel. Mire a többiek odaértek, a „sárga majmok” bevették az erődöt, a fegyver-raktárat, majd a várost, a kínaiak pedig fejveszetten menekültek.

 

Yangtsunt másnapra érték el. Itt összpontosult a császári sereg Pekingen kívüli fő ereje, és itt került sor a hadjárat egyetlen komolyabb csatájára. Ezt főleg az angolszászok vívták meg, de a nagyobb teher a jenkikre nehezedett, ezért az amerikai hadtörténetben jelentős helye van az ütközetnek. Sőt tökéletesen jellemzi az egész offenzívát végigkísérő központi tervezés és műveleti koordináció hiányát, hogy az amerikaiak az őket lövő orosz tüzérség miatt szenvedtek nagy veszteséget. De, - mint később Chaffee jelentéséből kiderült - nem a muszkák voltak a hunyók, hanem a britek, mert a célt ők határozták meg az oroszok számára, csak éppen az egyik yardban, a másik pedig méterben számolt.

Az ütközet persze győzelemmel zárult. Bár itt is az történt, mint másutt, azaz a külföldi csapatok egyszerűen nem tudták elég gyorsan bekeríteni a kínaiakat, mivel azok a támadók sikerének legkisebb jelére is elinaltak. És vajon hova lett a Peking és Tiencsin között korábban zúzó százezernyi boxer, ugyanis a felmentő sereg inkább csak reguláris csapatokkal szembesült? Nos, elpárologtak. A harci kedvük csak addig tartott, amíg civileket lehetett öldösni, még Seymour utánpótlás nélküli, mindössze 2 napi munícióval bíró 2.000 emberét sem tudták megállítani júniusban.

Ettől kezdve a császári haderő ellenállása is szórványossá kezdett válni, az előrenyomulás tempója mégis lelassult a hőség miatt. Mindenesetre menet közben megállapodtak, hogy Pekinget keleti irányból támadják meg, úgy hogy a város ezen oldalának 4 kapuját biztonsági okokból különböző nációk egységei támadják meg

 

Pekingben a helyzet egyre élesedett. Az udvar úgy döntött, hogy ha már a barbár sereget nem képes megállítani, akkor legalább a kolóniát megsemmisíti. Új kínai erők érkeztek a fővárosba, és bevetették a teljes rendelkezésre álló tüzérséget is. Augusztus 13-án este  megindult az eddig messze legnagyobb szabású roham is, a boxer csürhe mellett a császári katonák bevetésével. A támadás súlypontja eddig példátlan módon a Császári Palota irányából nehezedett a Brit Követségre. Az enklávé amúgy is katasztrófális egészségi állapotban levő lakói közül minden járóképes a barikádok védelmére sorakozott fel, de a túlerő 50-100 szoros volt (noha a rommá lőtt városban ezt csak korlátozottan lehetett érvényesíteni).

 

Ekkor, 1900. augusztus 14-én kora hajnalban Peking környékén még soha nem észlelt robaj hallatszott. Az ostrom azonnal leállt, és mindkét oldalt fülelni kezdett: a szövetséges nehéztüzérség lőtte Peking falait. Majd csapataik gyorsan áttörtek a lerombolt kapukon, és beözönlöttek a városba. A Követségi Negyedet a britek szipoj egységei érték először el, noha a fővárosba az oroszok törtek be leghamarabb. A boxerek és a császári csapatok tízezrével menekültek fejvesztve, miként az egész udvar is. Cixi császárnő eunuchjaival együtt közruhába öltözve futott, ahogy bírt. A Tiltott Város a szó szoros értelmében kiürült, és a Követségi Negyed 55 napja tartó ostroma véget ért. 

 

A Kínai Császárság összeomlása III.

1900. augusztus 14-én az egységes kínai állam megszűnt létezni. Akkor még nem sejthették, hogy fél évszázadra, sőt azt sem, hogy az ország történelmét ettől kezdve  ennyi időn keresztül javarészt külföldön írják.

A paraszti ruhába öltözött régensnő (de facto császárnő) és legszűkebb környezete egészen az ősi fővárosig, a legbelső területeken fekvő Xi’an-ig futott – magával hurcolva a fogoly császárt is. Elhagyott fővárosa pedig a külföldi csapatok szabad prédája lett. A japánok 16-án felszabadították a pekingi katedrális körüli 8 hete ostromlott Beidang-tábort, majd csatlakoztak Peking kifosztásához, melyet a cél érdekében övezetekre osztottak.

 

„Ma reggel Lady Macdonald maga is neki látott a dézsmálásnak”

 

- írta egy brit tiszt nagykövetének feleségével kapcsolatban. Linievics, orosz tábornok 10 hajóládányi zsákmányt küldött haza, a japánok specialitása pedig a faberendezések gyújtogatása volt. De abban megegyeztek, hogy a pusztítás és rablás fődíja a kozákokat illeti. Az időközben megérkezett német csapatok vezetője, Waldersee tábornok lett a már 50 ezresre duzzadt nemzetközi haderő főparancsnoka, majd felderítő- és büntetőexpedíciókat szerveztek mindenfelé, melyek során a pálmát a németek vitték el.

 

A "nemzetközi helyzet Kínában fokozódott". Először is el kellett dönteni, hogy mi legyen az országgal, aztán pedig találni egy kormányt, mellyel a feltételeket alá lehet íratni. Persze nem meglepő, hogy a nagyhatalmak nem tudtak konszenzusra jutni. Orosz-, Német- és Franciaország fel akarta osztani Kínát, sorrendben északi, középső ill. déli tartományokat igényelve magának. Ezzel állt szemben az USA nemrég bejelentett „Nyitott kapuk” politikája, és az a meglátás, hogy a britek hiába lennének a legelőnyösebb helyzetben Közép-Kína (a Jangce-völgy) megszerzéséhez, de rosszul járnának, ha ugyanakkor kiszorulnak a többi országrésszel való kereskedelemből (ugyanis  az európai piacokon folyamatosan teret vesztő britek ezt a 3. világban igyekezték kompenzálni).  Ezért, és más világpolitikai események miatt az USA mellé sorakoztak fel. A (2. gazdasági csúcskonjunktúrájukat élő) németek némileg kutyaszorítóba kerültek, hiszen egyrészt a számukra egyre kedvezőtlenebbül alakuló európai szövetségi viszonyok közepette nem kerülhettek konfliktusba az angolszász hatalmakkal, másfelől viszont még élt Bismarck külpolitikai szelleme, így maximálisan igyekeztek figyelembe venni a Mackó érdekeit is. 1900 októberében írják alá a britekkel a Jangce-egyezményt, melyben a Német Császárság is a korlátlan kereskedelem elvét ismeri el Kínában, de ennek hatálya alól a fritzek kivették az orosz befolyás alá eső területeket: elsősorban magát Mandzsúriát.

A tartománnyal pedig elérkeztünk ahhoz a nagyhatalomhoz, melynek Kína felosztásával kapcsolatos álláspontjáról még nem esett szó, és amelyik az USA-val együtt („Amerika és Kína” poszt) a legnagyobb hatással lesz az ország történelmére a XX. század első felében. 

 

Japán tisztán gyarmatosítani akart (részletesebben: Mandzsu-kor 5. rész), mint példaképeik, a britek. Birodalom, ipari felvevőpiac, nyersanyag-forrás, japán telepesek, stb. Így Kína felosztását ők szerették volna legjobban, csak volt egy piszok nagy bökkenő, az Orosz Birodalom. Azaz, feldarabolás esetén nekik jutottak volna a japánok által kinézett területek, hiszen ők voltak birtokban, és őket támogatta katonai szövetségesük, Gallia valamint Németország is. Amint ez történt a japán-kínai háború után (1895) is, amikor ezen hatalmak nyomására kellett átadják a győzők a meghódított Dél-Mandzsúriát - de facto Oroszországnak. Következésképpen a „törpe majmok” ismét a britek mögé álltak, akikkel a már évek óta fennálló szoros együttműködésüket 1902-ben formailag is szövetségesi szintre emelték. Így Kína közös területi felosztása fokozatosan lekerült az étlapról.

 

A hadurak tartották kezükben az igazi hatalmat már 1-2 évtizede, de a Boxer-lázadás előtt nyíltan még nem mertek szembefordulni az udvarral (melynek fő jövedelme a tőlük független külkereskedelmi vámokból állt). A rendszer alapjai a Taiping-felkelés leküzdése során jöttek létre, mert Peking végleges vereséget szenvedett tőlük, így a tartományok kreatívabb kormányzói kellett megteremtsék a parasztháború leverésének feltételeit. (Mandzsu-kor  3. rész) A délkeleti tartományok kormányzói eleve elhatárolódtak az udvar boxer-kalandjától, és ebben elsősorban a külföldi koncessziók egyre bővülő és gazdagodó kínai polgárságára támaszkodhattak. 

Viszont a helyzet normalizálása és a kártérítési követelések elismertetése érdekében a győzteseknek mégis szükségük volt egy hivatalos szerződő félre. A Xi’anban rejtőző Cixi régensnő maga ajánlkozott (a császárt is ő tartotta fogságban). A feltételei egyszerűek voltak: megbízottja, az ismét elővett Chin herceg bármilyen Kínával kapcsolatos kötelezettséget bevállalhatott, ha az ő személyes felelősségét nem firtatják.   Ezt ugyan a külföldiek nem egészen így gondolták, de mivel más nem jelentkezett, ráadásul Cixi mindent elfogadott, hát belementek.

 

1901. szept. 7-én írták alá „Boxer-egyezményt”, mely Kínát 450 millió ezüstdollár, azaz kb. 1 milliárd liang (tael) ezüst jóvátételre kötelezte. Ez az éves költségvetés kb. négyszeresét tette ki. Öt éve a japán-kínai háborút lezáró szerződés 200+30 millió liang hadisarcot írt elő, ezt megelőzően pedig a külföldieknek összesen kb. 55 millió liangot (taelt) fizetett ki Kína kárpótlás és egyéb háborús jogcímeken a Mandzsu-korban. Továbbá le kellett rombolni a Dagu-erődöket, és a bebörtönzött császár testvérét (akinek fia lesz majd az utolsó császár, Pu Yi), Németországba  utaztatták, hogy személyesen kérjen bocsánatot Vilmostól (igaz, olyan felhajtással fogadták, hogy Cixi rögtön összeesküvést gyanított hatalma ellen).

Ausztria-Magyarország 4 cirkálójának összesen kb. 500 tengerésze vett részt  a szárazföldi hadműveletekben is a tengertől Pekingig, közülük 1 magyar esett el, és  4 sebesült meg súlyosan. A békefeltételek révén jutott a Monarchia kínai koncesszióhoz Tiencsinben, egy 0,6 km2-es területen. Noha fennhatóságunk csak 16 évig  - Kína hadbalépéséig az antant oldalán - tartott, de építészetileg maradandó nyomokat hagyott (a képen).

 

Cixi koncepciója, hogy gyengülő pozícióját reformok helyett a paraszt-lázadás külföldiek ellen való felhasználásával szilárdítsa meg (azaz de jure is megfoszthassa trónjától a császárt), csúnya véget ért. Mindamellett a katasztrófális következmények nem gátolták meg a régensnőt, hogy nagy pompával térjen vissza Pekingbe 1902-ben. Megbánta bűneit, megígérte, hogy megjavul, és gőzerővel nekilátott a reformoknak… Így lenne, ha ez mese lenne, de ezekről szó sem volt.

 

A kínai gazdaság helyzete ugyanakkor a növekvő tőkebeáramlás ellenére romlott. A századfordulóra zuhanni kezdett egy-két olyan termék világpiaci ára, melyek exportjából finanszírozta az ország az elmúlt 30-40 évben az ipari importját. Pl. nagyüzemi technológiára tértek át az indiai és ceyloni tea készítésében a britek, a selyemében pedig a japánok és a franciák. Az alkalmazkodás ill. új ágazatok kialakítása útjában viszont az a (korábban már említett) szinte leküzdhetetlen akadály állt, hogy csak a hivatalnoki réteg bevonásával lehetett új kínai tulajdonú üzemet létrehozni. Az még hagyján lenne, hogy kenőpénzt kellett fizetni, de a mandarinok részt kértek az üzlet irányításából is, amely így állami fennhatóság alá került a tulajdoni összetételétől függetlenül. Érthető, hogy a külföldi koncessziók termeléséből meggazdagodott kínai üzletemberek (a komprádorok) nem rohantak tisztán hazai vállalkozásokba továbbforgatni a tőkéiket, hanem inkább uzsorakölcsönöket nyújtottak az állami forrásokat megcsapoló tisztviselői gárdának. A külföldiek viszont a koncessziókon kívül nem alapíthattak társaságot.

Vajon hogy állt ehhez a kérdéshez az északi szomszéd-birodalom?

 

„A külföldi tőke nem hatolhat be az országba olyan könnyen és szabadon, mint amennyire szükséges volna, hogy fennmaradhasson ez a folyamat (az iparosodás) mindaddig, amíg erre az országnak szüksége lesz” 

 

- írta 1899-ben híres memorandumában a cárnak a zseniális De Witte pénzügyminiszter. Pedig pont a megelőző évtizedben indult be hatalmas léptékben (átlag évi 8,5 %, a cári Oroszország történetének leggyorsabb üteme) az orosz ipari termelés, mely a többi modern ágazathoz hasonlóan szinte teljesen külföldi tőkéből épült ki. Sőt meglepően hatékonyan sikerült továbbteríteni is a konjunktúrát: 1900-ban a teljes termelés majdnem fele már belföldi tőkével zajlik. A Medve látványosan növekvő izmai sok helyen aggodalmat keltettek.

 

„Az orosz cár titokban áttért a buddhista hitre”

 

- a Tibettel kapcsolatos vélt vagy valós orosz expanziós tervekről terjengtek ilyen és ehhez hasonló „hírek” Indiában a britek között. A kínai állam összeomlásával hirtelen megnőtt Tibet jelentősége. Az országot a mandzsuk még a 18. sz. első felében hódították meg (http://toriblog.blog.hu/2008/03/05/tibet_es_kina_viszonya_a_kezdetektol_1959_ig ),   hogy itt is megsemmisítsék a dzsungár hatalmat.  Utána betagolták a birodalomba, de nem csatolták Kínához, hanem teljes belső autonómiát kapott a Dalai Láma vezetésével, akinek kormányzatában 2 császári megbízott képviselte a mindenkori mandzsu uralkodót. Mivel a megelőző évszázadban a „Világ Teteje” a különféle mongol törzsi csapatok átjáróháza volt, a tibetiek hálásak is voltak az új rendszer miatt. Ugyan a megbízottak (az ambanok) idővel a tibeti kormányzat fejére nőttek, de az ország autonómiáját ez lényegében nem érintette. Csakhogy, mivel ezentúl senki sem „cseszegette” őket, Tibet fejlettsége megrekedt középkori szinten.

Az országot illető orosz terveknek kb. annyi reális alapja volt, hogy 1899-ben egy 25 fős orosz csapat mélyen benyomult, majd több csetepatét is megvívott a helyiekkel. A Dalai Láma burját tanácsadója pedig orosz földön született. De nyilván cári ügynök, így a kínai állam szétesése után (a tibetiek meg is fosztották hatalmától az ambant) Lord Curson, az indiai alkirály cselekvésre szánta el magát.

 

Fegyveres expedíciót indított útnak, miután a Dalai Láma elutasította a  tárgyalási javaslatait, melyeket Peking is támogatott. Terve az volt, hogy Tibetet brit befolyás alá vonja, no és persze, hogy megnyissa annak piacát a tea előtt. A brit megbízott az egyik legnevesebb ázsiai felfedező, Francis Younghusband őrnagy (megválasztásakor a Királyi Földrajzi Társaság legfiatalabb tagja) lett.

A katonailag Macdonald dandártábornok vezette speciális, mintegy 3.000 fős egység (+7.000 sherpa) 1903 végén hatolt be a tartományba, és támasztpontot hoztak létre annak déli részén. Majd miután egész télen hiába várták az esetleges tibeti küldötteket, London utasítására egy bő ezres egység március végén tovább nyomult. Guru hágójánál 3000 kovás puskákkal és kardokkal felfegyverzett tibeti állta útjukat. A britek bekerítették őket, majd megegyeztek parancsnokukkal a fegyverletételben (London és Lhasza még nem álltak háborúban). Amikor megkísérelték lefegyverezni őket, egy máig nem egyértelmű incidens következtében elszabadult a pokol. A tibetiek támadtak, a britek pedig lekaszálták őket a Maxim-géppuskákkal. Úgy ezer tibetin nem segítettek a lámák által adott sebezhetetlenséget biztosító amulettek, de az eset a brit tiszteket is megviselte.

Ahogy haladtak előre a britek, úgy próbálták megállítani őket a tibetiek újabb és újabb megerősített hágóknál, de a hegyi harcokra kiképzett gurkhák és a legmodernebb tűzerő kombinációjával szemben persze esélyük sem volt, pedig még egy, a britek által bevett erőd visszafoglalását is megkísérelték. Az utánpótlási vonalat őrző helységek védelmét az alapbázisról érkező  erősítések vették át.

Gyantse (a képen) volt az ország legjelentősebb erődítménye, így a tibetiek ide koncentrálták csapataik javát és a rendelkezésükre álló kb. 20 ósdi ágyút. Egyedül itt ütköztek a britek komolyabb ellenállásba, de júl. 6-ára bevették a várat, elűzve a védőket. Most már megtört a tibetiek ellenállása, következésképp a már kétezres brit haderő ellenállás nélkül vonult be a "leírhatatlanul nyomorúságos és mocskos" fővárosba, Lhaszába 1904. aug. 3-án. A Dalai Láma elmenekült, az amban közölte, hogy nincs hatalma, így Younghusband összeszedett egy új "kormányt", majd aláíratta az Angol-Tibeti Szerződést, mely brit protektorátussá tette az országot.

Az angolok nagyot csalódtak, és kivonulásuk után még helyőrséget sem hagytak hátra. Annyit azért sikerült demonstrálniuk a világnak (az oroszoknak), hogy Tibet a Brit Birodalom illetékessége alá esik.  

 

Oroszország aktivizálódása  miatt Kína másik végén pedig Viktória királynő ferde szemű szövetségesei lettek egyre idegesebbek: következményképpen 1902-ben formálisan is létrejött a brit-japán szövetség. A század végére elkészült  (egy törpe szakaszt kivéve, aminek csak egy nagy háború esetén lenne jelentősége) De Witte gróf szeme fénye, az 1891-ben elkezdett Transszibériai vasút, mely Szentpétervárt köti össze Vlagyivosztokkal, így az oroszok - kihasználva a Boxer-lázadás teremtette káoszt - megszállták szinte egész Mandzsúriát, majd gyorsan folytatták a vasutat Port Arthur felé. Ezzel a Kínai Császárság hatalmas északi sávja (Ujgúria, Mongólia és Mandzsúria) orosz ellenőrzés alá került, és a medve kinyújtotta mancsát Korea felé is. Franciaország 1892 óta amúgy is katonai szövetségese volt, a németek pedig örömmel támogatták, ha az oroszok Távol-Keleten kötik le energiáikat (noha a cár javaslatát szövetségesi viszony létesítésére Kína tájékán bizalmatlanság miatt elutasították). Port Arthur lett a birodalom legfontosabb keleti bázisa és csendes-óceáni kikötője (Vlagyivosztok a jég miatt csak korlátozottan volt használható). Az innen karnyújtásnyira fekvő Korea északi részében pedig sietősen bányászati és egyéb koncessziókra tettek szert.

 

Japán helyzete nem tűnt valami rózsásnak. Ha, visszaemlékszünk, az iparosítást Kína egy évtizeddel hamarabb kezdte, mint Japán, és a kínai külkereskedelem 2. ópiumháború utáni berobbanásának köszönhetően még 1890-ben sem volt a „törpe majmok” gazdasága fejlettebb (vagy max. egy paraszthajszállal). De ettől kezdve elindul az ipari áttörés, és a  Felkelő Nap gazdasága rohamtempóban zárkózik fel.

Korea rendkívül fontos volt Japán számára (a Mandzsu-kor 5. része), a kínai-japán háború is miatta robbant ki. A „japán csoda” levezénylője, Ito Hiromubi el akarta kerülni a konfliktust a cárral, és 1903-ban felajánlotta, hogy elismerik az orosz befolyást Mandzsúriában, cserébe Észak-Koreáért. 1904 januárjában ezt megismételték.

Időközben zajlott a  századforduló utáni világgazdasági válság, amely most a gabonaárak jelentős zuhanásával is együtt járt. Ez a gabonaexport többletére és a külföldi tőkebeáramlásra alapozó orosz gazdaságot különösen súlyosan érintette, éhínségek törtek ki, a belpolitikai helyzet nagyon instabillá vált. A konzervatív klikk a japánokkal érlelődő konfliktust akarta a feszültség levezetéséhez felhasználni, így azok kompromisszumos javaslataira nem válaszolt.