Légiharc-rakéta
A légiharc-rakéta, vagy levegő–levegő rakéta olyan (jellemzően irányított) rakétafegyver, amelyet repülőgépről indítanak általában egy másik repülőgép megsemmisítése céljából. Meghajtásukat rakétahajtóművek végzik. Légiharc-rakéták esetében legelterjedtebbek a szilárd hajtóanyagú rakétahajtóművek, ritkábban folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművet is alkalmaznak. Újabban a torlósugár-hajtómű is megjelent a légiharc-rakétákban. Hatótávolságuk alapján megkülönböztetünk kis, közepes és nagy hatótávolságú légiharc-rakétákat.
AIM–9L Sidewinder légiharc-rakéta
A II. világháború előtti időszak [szerkesztés]
Az első, rakétákkal vívott légiharcra 1939. augusztus 20-án a szovjet–japán háború alatt került sor Halhin-golnál. Öt szovjet I–16-os vadászrepülőgép szállt fel RSZ–82 nemirányított levegő–föld rakétákkal felszerelve. A szovjet gépek rakétatűzzel két japán repülőgépet semmisítettek meg. Már az I. világháborúban is használtak rakétákat, de kizárólag léggömbök ellen.
A II. világháború alatt [szerkesztés]
Német Ruhrstahl X–4 rakéta
A II. világháború alatt a német mérnökök több kísérletet is végeztek levegő-levegő rakétákkal. A harcok során bevetették a WGr.21-es, valamint az R4M típusú nemirányított rakétákat, előbbit Focke-Wulf Fw 190 vadászrepülőgépeken, utóbbit a Messerschmidt Me 262sugárhajtású vadászrepülőgépeken alkalmazták. A német pilóták több légigyőzelmet is arattak velük, elsősorban nehézbombázók, valamint rosszul manőverező célpontok ellen voltak sikeresek. A szovjet légierő csak elvétve alkalmazta légi célok ellen levegő-föld rakétáit, nem vált általános gyakorlattá.
A német mérnökök létrehozták az első irányítható rakétákat is, a Ruhrstal X–4 és X–7 típusokat. A rakéta vezetékes irányítású volt, azaz a rakéta egy vékony vezetéket húzott maga után, amelyen keresztül elektromos jelekkel irányította a pilóta a rakétát. Az X–4 folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművel felszerelt levegő-levegő, az X–7 pedig szilárd hajtóanyagú rakétahajtóművel rendelkező, földi célok elleni páncéltörő változat volt. Éles bevetést ezekkel a fegyverekkel valószínűleg sohasem végeztek, ám a vezetékes irányítási módszer a páncéltörő rakétáknál elterjedt irányítási módszer lett. A németek foglalkoztak infravörös vezérlésű rakéták megépítésének lehetőségével is, ám ezek a tervek a háború alatt nem valósultak meg.
A világháború után [szerkesztés]
A háború után rohamos fejlődésnek indult a rakétatudomány. Ez, és az elektronika fejlődése egyre pontosabb és hatásosabb rakétafegyverek megépítését tette lehetővé, és a légiharc-rakéták lettek a vadászrepülőgépek légi célok elleni fő fegyverei. Az 1960-as években olyannyira a rakétákra alapozták a légiharcot, hogy a kor vadászrepülőgépeinek többségéből a közelharc fegyverének számító géppuskákat és gépágyúkat is elhagyták. Ezek az 1970-es években újra visszakerültek a repülőgépekre.
Irányítási módok [szerkesztés]
Vezetősugaras irányítás [szerkesztés]
A vezetősugaras irányítás egy kezdetleges módszer a rakéták célbajuttatására. A rakétát hordozó repülőgép rádiólokátora tűzvezető üzemmódban az általa befogott cél felé vékony sugárnyalábot, ún. tűnyalábot sugároz, a rakéta pedig ebben a sugárban haladva jut el a célpontjához. A rendszer hátránya, hogy csak nagy méretű, rosszul manőverező célpontok ellen lehetett hatékonyan alkalmazni, mert a pilótánk állandóan a célpontra kellett irányítania a vezető sugárnyalábot, ezért manőverező légiharcban gyakorlatilag használhatatlannak bizonyult ez az eljárás.
Vezetősugaras irányítást alkalmaztak a szovjet K–5 (NATO-kódja: AA–1 Alkali) rakétákon, amelyekkel a MiG–17, MiG–19 és Szu–9vadászrepülőgépeket szerelték fel. A RAF a Fireflash vezetősugaras légiharc-rakétát alkalmazta.
Félaktív lokátoros önirányítás [szerkesztés]
A félaktív lokátoros önirányítás egyszerű és napjainkban még mindig elterjedt technológiának számít a légiharc-rakétáknál. A vadászrepülőgép radarja sugárnyalábjával besugározza a célt, a rakéta lokátora pedig a célról visszaverődő jelek alapján vezeti célra a rakétát. A rendszer előnye, hogy a rakéta irányítórendszere egyszerű és olcsó. Hátránya, hogy a rakétát indító repülőgép rádiólokátora sugárnyalábját a rakéta célba éréséig a célon kell tartani, ez pedig korlátozza a támadó repülőgép manőverezési lehetőségeit. A rádiólokátor sugárzását a megtámadott repülőgép észlelheti, így kitérő manővereket tehet, és elektronikus ellentevékenységgel a támadó gép radarja is zavarható.
A félaktív lokátoros önirányítású rakéták tipikus képviselői az amerikai fejlesztésű AIM–7 Sparrow és a szovjet R–27 (NATO-kódja: AA–10 Alamo).
Aktív lokátoros önirányítás [szerkesztés]
Elterjedten alkalmazott irányítási módszer. A rakéta saját rádiólokátorral van felszerelve, az általa kibocsátott és a célról visszaverődött radarhullámok alapján vezeti célba a rakétát az önirányító berendezés. Előnye, hogy az indító gép és a rakéta között nincs kapcsolat, megvalósul a "tüzelj és felejtsd el" elv, a támadó repülőgép távozhat az indítás helyszínéről. A nagy hatótávolságú légiharc-rakéták jellemző irányítási módja.
Aktív lokátoros önirányítást alkalmazó elterjedt légiharc rakéta az amerikai AIM–120 AMRAAM, valamint a szovjet/orosz R–77 és R–33típusok.
Infravörös önirányítás [szerkesztés]
Az infravörös önirányítású rakéta hőkeresője az ellenséges légi objektum által kibocsátott infavörös hullámokat érzékeli, és a rendszer az infravörös hullámok forrásába irányítja a rakétát. Jellemzően erős infravörös hullámokat bocsát ki a repülőgépek hajtóműve. A rendszer előnye, hogy rádiólokátor nélkül is alkalmazható, az ellenséges cél nem érzékeli a befogást, valamint, hogy radarral nehezen észlelhető objektumok (például lopakodó technológiát alkalmazó célok) ellen is hatékony. A kis hatótávolságú (max. ~20 km) közelharc rakéták többnyire infravörös önirányításúak. Az infravörös önirányítás hátránya, hogy hatékonysága függ a légköri viszonyoktól, infracsapdákkilövésével a rakéta eltéríthető céljától, és a Nap irányában korlátozottan alkalmazható.
Az infravörös önirányítást alkalmazó rakéták klasszikus képviselői az amerikai AIM–9 Sidewinder, a francia Matra Magic II, és a szovjet R–3SZ (NATO-kódja: AA-2 Atoll).
Elektrooptikai önirányítás [szerkesztés]
Működési elve lényegében megegyezik az infravörös önirányításéval, azonban a rakéták elektrooptikai érzékelője az infravöröstől eltérő, más hullámhosszúságú tartományban is érzékeli a légicél által kibocsátott hullámokat. Előnyös tulajdonsága, hogy alacsony hőkibocsátású célok ellen is hatásosan alkalmazható, valamint kiküszöböli az infravörös zavarást, és a Nap eltérítő hatását.
AIM–4 Falcon
Az AIM–4 Falcon az USAF először hadrendbe állított légiharc-rakétája, melyet a Hughes Aircraft tervezett és gyártott az Egyesült Államokban. A gyártó országon kívül rendszeresítette a Kanadai (CF–101 Voodoo), a Svájci (Mirage IIIS), a Finn és a Svéd Királyi Légierő (Saab J 35 Draken).
Az F–4 Phantom II fedélzeti fegyvereként kipróbálták a vietnami háborúban, ahol az elsősorban bombázó repülőgépek ellen kifejlesztett lomha rakéta nagyon gyengén szerepelt az észak-vietnami könnyű vadászrepülőgépek ellen (öt légi győzelmet értek el vele). Továbbfejlesztésével hozták létre az AIM–26 Falcon és AIM–47 Falcon rakétákat, amelyek nem érték el a sorozatgyártást. A Hughes hasonló kialakítású, de lényegesen nagyobb méretű AIM–54 Phoenix rakétája az F–14 Tomcat repülőgépek fedélzeti fegyvere volt. A rakétát az 1960-as évek végén már kivonták a hadrendből, utódja a vele szinte egy időben kifejlesztett AIM–9 Sidewinder lett.
AIM–4 Falcon | |
| |
Funkció | Légi közelharc-rakéta |
Gyártó | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | Félaktív lokátoros és infravörös önirányítás |
Robbanótöltet | 3,4 kg Repesz-romboló töltet |
Hossz | 1,98 m |
Szárnyfesztáv | 0,508 m |
Törzsátmérő | 0,163 m |
Indulótömeg | 54 kg |
Max. sebesség | 3 Mach |
Hatótávolság | 9,7 km |
Első fokozat | |
Tüzelőanyaga | szilárd |
Háromnézeti rajz | |
Az AIM–4E Falcon oldalnézete |
AIM–7 Sparrow
Az AIM–7 Sparrow (angolul veréb) félaktív lokátoros önirányítású, közép-hatótávolságúlégiharc-rakéta, melyet az 1950-es évek végére fejlesztettek ki az Egyesült Államokban. Az1990-es évekig a világ legelterjedtebb ilyen kategóriájú fegyvere volt, számos, korszerűsített változatát fejlesztették ki, és szinte az összes nyugati vadászrepülőgép fegyverzetébe integrálták. Az 1990-es évektől kezdték el felváltani a korszerűbb, aktív lokátoros önirányítást alkalmazó rakétákkal, elsősorban a AIM–120 AMRAAM-mal, de a legyártott példányok egy része továbbra is hadrendben áll. Az AIM–7 alapján számos, ahhoz nagyon hasonló rakétafegyvert fejlesztettek, többek között az angol Sky Flash és az olasz Aspiderakétákat. Hajófedélzeti változata a RIM–7 Sea Sparrow, ez légvédelmi feladatokon kívül kisebb hajók megsemmisítésére is alkalmas.
AIM–7 Sparrow | |
| |
Funkció | közép-hatótávolságú légiharc-rakéta |
Gyártó | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Robbanótöltet | nagy hatóerejű repesz-romboló |
Hossz | 3,60 m |
Szárnyfesztáv | 0,813 m |
Törzsátmérő | 0,203 m |
Indulótömeg | 231 kg |
Max. sebesség | 4 Mach |
Hatótávolság | 70 km |
AIM–9 Sidewinder
Az AIM–9 Sidewinder passzív infravörös önirányítású, kis hatótávolságú, levegő-levegő rakéta. A Sidewinder-t általában repülőgépek hordozzák, de újabban már bizonyos harci helikopterekre is felszerelik. Nevét a szarvas csőrgőkígyóról kapta (latinul: Crotalus cerastes, angolul: Sidewinder snake), mert ez a kígyó is testhőmérséklete alapján találja meg áldozatát. A Sidewinder volt az első igazán hatékony levegő-levegő rakéta, így széles körben utánozták vagy másolták. Legújabb változatait a mai napig használják számos ország légierejénél. Korai fejlesztése [szerkesztés]A Sidewinder rakéta a kaliforniai Inyokern-ben található Tengerészeti hadianyag-tesztelő állomás (NOTS – Naval Ordnance Test Station) fejlesztése. Hivatalosan 1952-re készült el,William Burdette McLean tervei alapján. Fejlesztését az 1940-es évek végén kezdte azEgyesült Államok Haditengerészete (USN – United States Navy). A Sidewinder számos új technológiát vonultatott fel, ami egyszerűbbé és megbízhatóbbá tette riválisánál, azEgyesült Államok Légiereje (USAF – United States Air Force) által fejlesztett AIM-4 Falcon-nál. A Falcon, vietnami háborúban mutatott gyenge szereplése miatt, később az USAF is átváltott a Falcon-ról a Sidewinder-re.
A Sidewinder legfőbb előnye a kifinomult, mégis egyszerű felismerő és irányító rendszerében rejlik. A II. világháború alatt a németek már kísérleteztek infravörös irányító-rendszerrel egy Enzian nevű rakétában, de ez nem működött megbízhatóan. Az Enzian-t egy kormányozható teleszkópba szerelt infravörös érzékelő irányította. Egy, a tükör előtt lévő szárny leárnyékolta az érzékelőt, így az be tudta mérni a célpontot. A teleszkóp fordulása miatt a rakéta is a célpont felé repült.
Szolgálatba állítás [szerkesztés]
A Sidewinder prototípusát, a XAAM-N-7-et (később AIM-9A), először 1953 szeptemberében lőtték el sikeresen. A sorozatgyártás kezdeti változatát az AAM-N-7-et (később AIM-9B), 1956-ban vetették be, és azóta is fejlesztik. Az első harci használata 1958-ban volt, a Kínai Köztársaság (Tajvan) légierejénél. Abban az időben a Kínai Köztársaság és a Kínai Népköztársaság légicsatákat vívott a Tajvani-szoros felett. Az Egyesült Államok adott néhány tucat Sidewinder rakétát a Kínai Köztársaság légierejének, melyeket később hatékonyan használtak a Kínai Népköztársaság MiG-15-ösei ellen. Mindez jelentősen megváltoztatta az addig főként gépfegyverrel vívott légicsatákat.
A Tajvani-szoros felett vívott légicsaták a véletlen folytán újabb, a Sidewinder-en alapuló rakétát szültek. Nem sokkal az összetűzés után aSzovjetunió elkezdte gyártani a K-13/R-3SZ rakétát (NATO-kódja: AA–2 'Atoll'), mely tulajdonképp a Sidewinder másolata. Mindez úgy lehetséges, hogy egy tajvani AIM-9B eltalált egy kínai MiG-15-öst, de nem robbant fel. A csodával határos módon a rakéta beleállt a MiG-15-ösbe és a kínai pilóta képes volt visszatérni a bázisra, rakétával a gépében. Évekkel később a szovjet mérnökök beismerték, hogy a megszerzett Sidewinder, a rakéta készítés "tanfolyamaként" szolgált, és sokat segített a szovjet levegő-levegő rakéták létrehozásában. A K-13-at és az abból "származó" rakétákat közel 30 éven át gyártották.
Bár a Sidewinder-t eredetileg a Haditengerészet (USN) fejlesztette ki, később a Légierő (USAF) is átvette GAR-8 (később AIM-9E) néven. Az1960-as években A Haditengerészet (USN) és a Légierő (USAF) is külön változatokat fejlesztett, de végül költségvetési okok miatt egy közös változat fejlesztésére kényszerültek.
A Sidewinder később további átalakulásokon ment át. Többek közt újabb, érzékenyebb érzékelő, különböző hűtés, meghajtás vagy robbanófej került rá. Az AIM–9X változat szoftvermódosítások (2008-2009) után alkalmassá vált felszíni célok (kisebb hajók, gépjárművek) leküzdésére is.[1]
AIM–9 Sidewinder | |
| |
Funkció | rövid-hatótávolságú légiharc-rakéta |
Gyártó | |
Szolgálatba állítás | |
Ár | 84 000 USD (2003) |
| |
Irányítás | aktív infravörös önirányítás |
Robbanótöltet | 9,4 kg, repeszromboló töltet |
Gyújtó | közelségi gyújtó |
Hossz | 2,850 m |
Szárnyfesztáv | 0,630 m |
Törzsátmérő | 0,127 m |
Indulótömeg | 86 kg |
Max. sebesség | 2,5 Mach |
Hatótávolság | 18 km |
AIM–54 Phoenix
Az AIM–54 Phoenix nagy hatótávolságú légiharc-rakéta, amely a világon először rendelkezett aktív lokátoros önirányítással. Az Amerikai Haditengerészet F–14 Tomcatvadászrepülőgépei számára fejlesztették ki, elsősorban a repülőgép-hordozók ellen indított tömeges szovjet robotrepülőgép-támadások leküzdésére. A Szovjetunió széthullása után a rakétákat hamar kivonták a hadrendből, már csak az Iráni Légierő tartja őket rendszerben.
AIM–54 Phoenix | |
| |
Funkció | Nagy hatótávolságú légiharc-rakéta |
Gyártó | |
Szolgálatba állítás | |
Ár | 477 131 USD |
| |
Irányítás | Félaktív és aktív lokátoros önirányítás |
Robbanótöltet | 60 kg Nagy hatóerejű repesz-romboló, közelségi gyújtóval |
Hossz | 3,9 m |
Szárnyfesztáv | 0,9 m |
Törzsátmérő | 0,38 m |
Indulótömeg | 460 kg |
Max. sebesség | 1300 m/s felett |
Hatótávolság | 184 km |
Első fokozat | |
Tüzelőanyaga | Szilárd |
AIM–120 AMRAAM
Az AIM–120 Slammer, elterjedtebb, a fejlesztés alatt használt betűszavas nevénAMRAAM (Advanced Medium Range Air to Air Missile, azaz „fejlett közép-hatótávolságú levegő-levegő rakéta”) közép-hatótávolságú, aktív rádiólokátoros önirányítású légiharc-rakéta, melyet az Egyesült Államokban a Hughes Aircraft fejlesztett ki az 1980-as évekelejére, a korábban alkalmazott AIM–7 Sparrow rakéták leváltására. Számos vadászrepülőgép, többek között a Magyar Honvédség JAS 39 Gripenjeinek fő fedélzeti fegyvere.
A program története [szerkesztés]
Az AMRAAM első lőpróbája 1984-ben, egy QF–102 Delta Dagger célrepülőgép ellen. Bár a rakétában még nem volt robbanótöltet (helyén az adatot továbbítását végzőtelemetriai rendszer volt), a telitalálat miatt a célrepülőgép megsemmisült.
A NATO-tagországok közötti megállapodás szerint a NATO tagállamaiban alkalmazott közepes hatótávolságú levegő-levegő rakétát (AMRAAM) az Egyesült Államok, a rövid hatótávolságú levegő-levegő rakétát (ASRAAM, azaz Advanced Short Range Air to Air Missile – fejlett kis hatótávolságú levegő-levegő rakéta)Nagy-Britannia (British Aerospace Dynamics Group) és az NSZK (Bodenseewerke Gerätetechnik) közösen fejlesztették volna ki. Franciaország nem vett részt a munkában, külön fejlesztette ki saját rakétafegyvereit, a Matra R550 Magic kis hatótávolságú és a Super R530 közép-hatótávolságú légiharc-rakétáját.
Hordozó repülőgépek [szerkesztés]
Az Egyesült Államokban az AMRAAM-mal váltották fel az AIM–7 Sparrow típusú, közepes-hatótávolságú levegő-levegő rakétát, mellyel az USAF F–15 Eagle és F–16 Fighting Falcon, valamint az USN F–14 Tomcat és F/A–18 Hornet típusú repülőgépei voltak felszerelve, de az új F–22 Raptor és az F–35 Lightning II vadászbombázók fegyverzetében is megtalálható. A RAF az AMRAAM-ot a Tornado F2 és F3, valamint az Eurofighter, a Brit Királyi Haditengerészet Sea Harrier, a Luftwaffe az F–4F Phantom II repülőgépein állította hadrendbe is. A rakéta emellett több más vadászrepülőgépre függeszthető, ilyen például az F–5 Tiger II, a svéd JA 37 Viggenés a JAS 39 Gripen, a kínai JF–17 Thunder. Tervezik rendszeresítését az indiaiTejas vadászbombázón is.
Az AIM–9 Sidewinder, az AIM–132 ASRAAM, az angol Sky Flash és az AMRAAMrakéták számára a Hughes Aircraft közös indítósínt fejlesztett ki, ez a (magyar Gripeneken is rendszerben álló) CRL (Common Rail Launcher, azaz „közös indítósín”),[1] de az AMRAAM, megegyező geometriája miatt függeszthető a Sparrowrakéták indítóberendezéseire is, úgy a szárny alatti indítósínekre, mint a Panavia Tornado, az F–4, az F–14 és az F–15 törzsbe süllyesztett indítóberendezéseibe.
Az F–22 Raptoron a rakétákat a törzsben kialakított két középső, nagyobb fegyvertérbe függesztik, a LAU–142/A AVEL (AMRAAM Vertical Eject Launcher – AMRAAM Függőleges Kilövő Indítósín) berendezésre, ez biztosítja a rakéta megfelelő eltávolodását a repülőgéptől akár 100°/másodperc sebességgel végzett elfordulás esetén is. Az indítósínt hidraulikus és pneumatikus munkahengerekkel egy rombusz alakú mechanizmus előre és lefelé kidobja, mintegy 40 g gyorsulással 8 m/s függőleges sebességre gyorsítva azt. A sín végén deflekort helyeztek el, amely a rakéta égéstermék-gázait lefelé eltereli, hogy azok ne okozzanak kárt a fegyvertérben.
Az AMRAAM-ot légvédelmi rakétaként, két fegyverrendszer részeként is alkalmazzák. A Raytheon által gyártott SLAMRAAM (Surface Launched AMRAAM - felszíni indítású AMRAAM) rendszer egy Hummer terepjáróra szerelt ötsínes indítóberendezés, rádiólokátort nem tartalmaz. A norvég Kongsberg a NASAMS(Norwegian Advanced Surface-to-Air Missile System - norvég fejlett légvédelmi rakétarendszer) vontatott utánfutókra szerelt hatos indítóberendezéseket tartalmaz.
Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok [szerkesztés]
Az AMRAAM-nak ugyanaz a felépítése, mint az AIM–7 Sparrownak, vagyis a hossza 3670 mm, a törzsátmérője 178 mm. Tömege csak 148 kilogramm, míg a Sparrow 235 kg. Az AMRAAM teljesen önirányított (autonóm), szuperszonikus sebességű rakéta. Szilárd hajtóanyagú, csökkentett kormányfelülettel, acélszerkezettel.
Az indító repülőgép szükség esetén rádió-összeköttetés segítségével pályamódosítást tud végrehajtani. Az elfogás végső fázisában a rakétát egy automata irányítású aktív lokátor (Hughes Aircraft és Watkins Jonson Co) irányítja. A rakéta 23 kilogrammos robbanófejjel van ellátva. Az AMRAAM első indítását 1984 tavaszára, rendszerbe állítását 1986-ra tervezték.
Típusváltozatok [szerkesztés]
AIM–120A [szerkesztés]
1988-től gyártott alapváltozat.
AIM–120B [szerkesztés]
1994-től gyártott változat, új, WGU–41/B irányítórendszerrel, melynek vezérlő szoftvere EPROM-on van tárolva, és átprogramozható a CFMRE (Common Field-level Memory Reprogramming Equipment, angolul Közös Csapatszintű Memória-Újraprogramozó Felszerelés)berendezéssel.
AIM–120C [szerkesztés]
A P3I (Pre-Planned Product Improvement, angolul Előre Tervezett Termékfejlesztés) továbbfejlesztési program nyomán létrejött, 1996-tól gyártott változat fő külső ismérve a szárnyak és a vezérsíkok külső részének levágása, így a fesztávolság csökkentése, ami lehetővé tette, hogy a rakéta beférjen az ötödik generációs vadászrepülőgépek (F–22, F–35) belső fegyverterébe. Irányító berendezése a WGU–44/B típusú.
AIM–120C–4 [szerkesztés]
AIM–120C–5 [szerkesztés]
A 2000 júliusától gyártott rakéta új, rövidebb, WCU–28/B irányítóberendezést kapott, így az új, WPU–16/B rakétahajtómű hossza megnőhetett, nagyobb hatótávolságot eredményezve.
AIM–120C–6 [szerkesztés]
Korszerűbb TDD (Target Detection Device) berendezéssel gyártott változat.
AIM–120C–7 [szerkesztés]
AIM–120D [szerkesztés]
Az eredetileg AIM–120C–8 nevű változat 50%-kal nagyobb hatótávolsággal, kétirányú adatbusszal és GPS-sel kiegészített navigációs rendszerrel rendelkezik.
Harci alkalmazása [szerkesztés]
Megrendelők [szerkesztés]
USAF [szerkesztés]
Magyar Légierő [szerkesztés]
A JAS 39 Gripenekhez 2004-ben 40 darab AIM–120C–5-ös éles rakétát (ezek darabára 530 004 USD volt) és 10 darab gyakoroló CATM–120-ast (ára 32 328 USD) vásároltak, a szerződés összértéke 25 389 904 USD volt.[2]
Brit Királyi Légierő [szerkesztés]
Ausztrál Királyi Légierő [szerkesztés]
Belga Légierő [szerkesztés]
Bahreini Királyi Légierő [szerkesztés]
Chilei Légierő [szerkesztés]
Cseh Légierő [szerkesztés]
Dán Királyi Légierő [szerkesztés]
Dél-Koreai Légierő [szerkesztés]
Egyesült Arab Emírségek Légiereje [szerkesztés]
Finn Légierő [szerkesztés]
Fülöp-szigeteki Légierő [szerkesztés]
Görög Légierő [szerkesztés]
Holland Királyi Légierő [szerkesztés]
Izraeli Légierő [szerkesztés]
Japán Légi Önvédelmi Erő [szerkesztés]
Jordán Királyi Légierő [szerkesztés]
Lengyel Légierő [szerkesztés]
Maláj Királyi Légierő [szerkesztés]
Marokkói Királyi Légierő [szerkesztés]
Norvég Királyi Légierő [szerkesztés]
Ománi Királyi Légierő [szerkesztés]
Pakisztáni Légierő [szerkesztés]
Portugál Légierő [szerkesztés]
Svájci Légierő [szerkesztés]
Svéd Királyi Légierő [szerkesztés]
Spanyol Légierő [szerkesztés]
Szaúdi Királyi Légierő [szerkesztés]
Szingapúri Légierő Szingapúri Légierő [szerkesztés]
Kínai Köztársaság Légiereje [szerkesztés]
Thai Királyi Légierő [szerkesztés]
Török Légierő [sze
AIM–120 AMRAAM | |
| |
Funkció | közép-hatótávolságú légiharc-rakéta |
Gyártó | |
Szolgálatba állítás | |
Ár | |
| |
Irányítás | Aktív lokátoros önirányítás, Tehetetlenségi navigációs rendszer |
Robbanótöltet | Nagy hatóerejű repesz-romboló AIM–120A/B: WDU–33/B repesz-romboló AIM–120C–5: WDU–41/B repesz-romboló |
Hossz | 3,660 m |
Szárnyfesztáv | AIM–120A/B: 0,526 m |
Törzsátmérő | 0,178 m |
Indulótömeg | 152 kg |
Max. sebesség | 4 Mach |
Hatótávolság | 75 km AIM–120C–5: < 110 |
Háromnézeti rajz | |
AIM–120A AMRAAM oldalnézete |
K–5
Az K–5 (NATO-kódja: AA–1 Alkali) a Szovjetunióban az 1950-es évek elején kifejlesztett vezetősugaras irányítású légiharc-rakéta. RSZ–1U típusjellel is ismert, a fejlesztés időszakában pedig "SM-gyártmány" jelzést használták. A nyilvánosság előtt az 1961. július 9-i tusinói légiparádén volt látható.
Az első változat [szerkesztés]
A rakéta fejlesztése 1951-ben, a hidegháború kezdeti időszakában indult, amikor a fő fenyegetést még a stratégiai bombázók jelentették. A légvédelmi rakéták tervezésére létrehozott, a Szovjetunió Minisztetanácsa 3. Főcsoportfőnöksége mellett működő KB–1 tervezőirodát bízták meg a rendszer tervezéssel, de számos más tervezőiroda is részt vett e munkában. (A KB–1 vezetője 1953-ig Szergo Berija, majd azt követően Alekszandr Alekszandrovics Raszpletyin volt.) Magát a rakétát a KB–1 32. sz. részlegében tervezték Dmitrij Ljudvigovics Tomasevics irányításával. A munka úttörő jellegű volt és komoly kihívás elé állította a tervezőket, mert a rakétát a vadászrepülőgépeken történő alkalmazás miatt kis méretben kellett elkészíteni. Fejlesztése párhuzamosan folyt az Izumrud repülőgép-fedélzeti radarberendezés fejlesztésével, amelyet az NII–17 tervezőirodában Viktor Tyihomirov vezetésével 1952-re készítettek el a MiG–15 és MiG–17 repülőgépek számára. Az akkori kor technikai színvonala még nem tette lehetővé önirányító berendezés használatát, ezért kényszerűségből a kevésbé hatékony vezetősugaras irányítást alkalmazták a K–5-höz. A rakéta további, a Szovjetunióban új technológiát megtestesítő rendszert is tartalmazott, így a K–5-t felszerelték háromcsatornás robotpilótával és rádiós közelségi gyújtóval.
Mire a K–5 1952-re elkészült, már készen álltak a MiG–17 első példányai, így a rakéta alkalmazását a MiG-15–ön elvetették, és néhány MiG–17-t alakítottak át a rakétarendszer hordozására. 1953-ban kezdődtek el a rakétával a kísérleti lövészetek. Kisméretű célok ellen alacsony hatékonyságúnak bizonyult. Az első sikeres alkalmazása csak 1955 tavaszán történt meg.
A rakétarendszert hivatalosan 1956-ban telepítették a MiG–17P–FU-n. A rendszer típusjelzése SZ–1–U volt, míg maga a rakéta az RSZ–1U jelzést kapta. Az RSZ rövidítés a rakétalövedékre (РС – реактивный снаряд ), az U pedig az irányíthatóságra (У – управляемый) utalt. A sorozatgyártást a Moszkva közelében található Kalinyingrádban (1996-tól: Koroljov) a 455. sz. üzem végezte. A rakéta másik gyári típusjelzése, a K–5 (К – Калининград) innen ered. 1956-ban folytak a rakétával a csapatpróbák, amelyhez a Gorkiji Repülőgépgyárban még 1956-ra elkészült MiG–17P–FU szolgált hordozóeszközül.
K–5M [szerkesztés]
1954-ben a rakéta próbáival párhuzamosan már elkezdődött a továbbfejlesztése, és az akkor a fejlesztés végső stádiumában lévő MiG–19fegyverzetébe történő integrálásának előkészítése. A MiG–19-en történő alkalmazás érdekében 15 km-re kellett növelni az alkalmazás magasságát, és megnövelték az alapváltozat 2–3 km-es hatótávolságát. Az új változat 1955-re főbb vonásaiban már kialakult, és a rakéta a K–5M, illetve RSZ–2U típusjelzést kapta, míg maga a rendszer az SZ–2–U jelzést. Az első indításra MiG–19 fedélzetéről már 1956 tavaszán sor került. A MiG–19 az első tesztekhez használt Izumrud–2 radar helyett új rádiólokátort kapott, az RP–2U típust. A MiG–19-en pedig meg kellett oldani a hajtóművek levegőben történő újraindítását, mert a repülőgépről indított rakéta égéstermékei a hajtóműbe kerülve gyakran annak leállását okozták. A K–5M-t hivatalosan 1957 novemberében rendszeresítették, a csapatoknál pedig 1958-ban jelent meg.
K–5MSZ [szerkesztés]
A K–5 és K–5M rakéta már elavultnak számított. A fejlesztés alatt lévő új vadászrepülőgépek (MiG–21 és Szu–9) és az időközben elkészült új fedélzeti rádiólokátorok (például Almaz–3) hatására modernizálni kellett a rakétát.
A K–5MSZ, vagy RSZ–2USZ típusjelzésű rakéták sorozatgyártása 1959-ben kezdődött el, és teljesen leváltották vele a korábban rendszeresített K–5M rakétákat. A K–5MSZ az 1959-1963 között mintegy ezer példányban készült Szu–9 alapvető légiharc-rakétafegyvere lett, de a MiG–21PF fegyverzetébe is integrálták. A K–5 rakétacsaládból ezt a változatot gyártották a legnagyobb mennyiségben. A kalinyingrádi üzem mellett a 485. sz. kijevi, az 575. sz. izsevszki, a 635. sz. kovrovi, és a 43. sz. moszkvai üzemekben is folyt. A rakéta rendszeresítésekor azonban már javában folytak a jóval hatékonyabbnak ígérkező, infravörös önirányítású R–3SZ (K–13) rakéta tesztjei, így a K–5 érdemi fejlesztése tovább nem folytatódott.
Szerkezeti kialakítása [szerkesztés]
A rakétahajtómű fúvócsöve a törzs oldalán
A kormányokat mozgató mechanizmus
Kormányfelületei kacsa-elrendezésűek. Az első változatnak háromszögletű stabilizátora volt, a későbbi, sorozatgyártású változatoknak nagyobb felületű, trapéz formájú szárnya volt. A rakéta orr-részében található a rádiós közelségi gyújtó, amely a cél 10 m-es körzetében hozta működésbe a harci részt. Amennyiben a rakéta nem találta el a célt, egy megadott idő után a gyújtó automatikusan működésbe hozta a rakéta önmegsemmisítő rendszerét. A gyújtó mögött helyezték el a repesz-romboló harci részt. Ezt követi a kormánymű, amelyben egy-egy pneumatikus munkahenger mozgatja páronként a kormányfelületeket. A pneumatikus munkahengerek mozgatására sűrített levegő szolgált. A kormánymű része a háromcsatornás robotpilóta is. A rakétatörzs középső részében helyezkedik el a szilárd hajtóanyagú rakétahajtómű. Tekintettel arra, hogy a törzs végében helyezkedett el az antenna és az irányítóberendezés, a hajtómű két fúvócsövét a stabilizáló szárnyak között, a törzs oldalán helyezték el. A rakéta végében helyezkedett el az irányítóberendezés elektronikus blokkja, valamint a vezetősugarakat vevő egyik antenna. További négy antenna található a stabilizátorszárnyak végében.
Működése [szerkesztés]
A rakéta vezetősugaras irányítású. A rakétát hordozó repülőgép rádiólokátorával előbb felderíti a célt, majd a radarberendezést tűzvezető üzemmódba kapcsolva, a sugárnyalábot folyamatosan a célon kellett tartani. A rakéta a sugárnyalábban haladva jutott el a célig. Tűzvezető üzemmódban a radar négy vékony, különböző amplitúdójú tűnyalábot bocsát ki, amelyek részben átfedik egymást. A rakéta akkor halad a helyes irányon, ha mind a négy tűnyaláb jelét veszi. Amennyiben letér erről a pályáról, az irányítóberendezés érzékeli, hogy mely tűnyalábok jelei hiányoznak, és ennek megfelelően olyan kormányparancsokat dolgoz ki, hogy a rakéta visszatérjen a tűnyalábok közös zónájába. A rakéta célra vezetéséhez a lokátor sugárnyalábját a repülőgép pilótájának folyamatosan a célon kellett tartania, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy a rádiólokátor indikátorának egy adott jelzésén kellett tartani a cél jelét. Ezt az irányítási módot csak lassan manőverező célok (például bombázók) ellen lehetett hatékonyan alkalmazni, az intenzív manővereket igénylő légi harc során ez az eljárás nem hatékony.
A K–55 [szerkesztés]
Lásd még: K–55
A nehézkes vezetősugaras irányítási mód felváltására már 1960-ban folytak kísérletek a R–3SZ infravörös fejének alkalmazására a K–5-ön. A K–55 rakétát R–55 típusjelzéssel azonban csak 1969 januárjában rendszeresítették a Szu–9 fegyverzetében. Habár a szerkezeti kialakítása a K–5-é, lényegében egy attól teljesen eltérő légiharc-rakéta. A vezetősugaras irányítás helyett infravörös önirányításúvá alakították át a K–5-öt. A vezetősugaras irányítás törzsvégi antennájára és az elektronikus blokk helyére a légiharc-rakétáknál szokatlan módon egy második repesz-romboló harci részt építettek be.
Harci alkalmazása [szerkesztés]
A K–5 rakéta alapvetően nagyméretű bombázó repülőgépek megsemmisítésére, a hidegháborús harcászati elveknek megfelelően készült fegyver. Manőverező légiharcban nem volt hatékony. A rakétarendszert számos helyi konfliktusban alkalmazták ugyan a Közel-Keleten ésVietnamban is, de az ezekre az összecsapásokra jellemző légiharcokban nem volt sikeres és használható fegyver.
Magyarországi alkalmazása [szerkesztés]
A K–5 rakétákat a Magyar Néphadseregben a MiG–19PM, MiG–21PF és MiG–21MF vadászrepülőgépek fegyverzetében alkalmazták.
K–5M gyakorló-változata MiG–19-re függesztve
R–3SZ
Az R–3SZ (NATO-kódja: AA–2 Atoll) a Szovjetunióban a második generációs vadászrepülőgépek számára kifejlesztett, az amerikai AIM–9 Sidewinder rakétán alapuló rövid hatótávolságú légiharc-rakéta. K–13 vagy R–13 típusjellel is ismert. Elterjedten alkalmazzák világszerte. A volt Varsói Szerződés tagállamain túl számos fejlődő ország rendszeresítette, több helyi konfliktusban használták.
Története [szerkesztés]
Fejlesztését 1957-ben kezdték el az OKB–134 (később: Vimpel) tervezőirodában, az irányítórendszerét pedig a "Geofizika" Tervezőiroda készítette. A rakéta fejlesztéséhez a Szovjetunió birtokába került amerikai AIM–9 Sidewinder alapos tanulmányozása után fogtak hozzá. A rakéta az 1956-os kínai-tajvani fegyveres konfliktus során került a Szovjetunióba. A legvalószínűbb verzió szerint egy tajvani F–86 Sabre vadászrepülőgép Sidewinder rakétát indított egy kínai MiG–17-re, eltalálta azt, de a rakéta nem robbant fel. A kínai gép a törzsében a rakétával visszatért támaszpontjára. Az eset után Kína átadta a Szovjetuniónak a Sidewinder-t. Az 1960-ra elkészült, kezdetben "310-es gyártmányként", majd R–3 típusjellel szereplő rakéta szerkezetét, méretét és működési elvét tekintve nagyrészt megegyezett a Sidewinder-rel, de repülési és harci paraméterei annál gyengébbek voltak. 1961-ben kezdődött meg a sorozatgyártása R–3SZ (R–13) típusjellel. A rakétát 1962-ben rendszeresítették a MiG–21F és MiG–21PF vadászrepülőgépekhez. 1961-től folyt a félaktív lokátoros önirányítású változat fejlesztése is, ez a típusváltozat R–3R jelzéssel 1966-ban jelent meg a MiG–21MB és MiG–21bisz típusok fegyverzetében. Az 1960-as évek végén jelent meg a modernizált változata R–13M jelzéssel. Ennél a modellnél az infravörös kereső nagyobb érzékenysége érdekében nitrogénhűtést alkalmaztak. A rakéta legutolsó, M1-es változata már 60 g-s túlterhelés elviselésére is alkalmas volt.
Szerkezeti kialakítása [szerkesztés]
Az R–3 rakéta hagyományos felépítésű, kacsa elrendezésű. Irányítása aerodinamikai elven, kormányfelületekkel történik. A trapéz alakú stabilizátorok a rakéta hátsó részén, a háromszögletű kormányfelületek pedig a rakéta első részén helyezkednek el. A rakéta orr-részében található az infravörös önirányító berendezés, mögötte a kormánymű, e mögött pedig a repesz-romboló harci rész helyezkedik el. A töltetet a cél közelében Doppler-elvenműködő közelségi gyújtó hozza működésbe. A rakéta szilárd hajtóanyagú hajtóművel rendelkezik, amelynek fúvócsöve a rakéta végén található. A rakéta stabilitását az aerodinamikai stabilizáló felületek biztosítják, de szerepet játszik a stabilizálásban a Sidewinder-hez kifejlesztett ún. "rolleron" is, amelyet az R–3-hoz is alkalmaztak. A négy stabilizátor-szárny végében egy-egy rolleron-t helyeztek el, amelyeket a légáramlat pörget fel, és a forgó tárcsa precessziós-nyomatéka csökkenti a rakéta orsózó, kígyózó mozgását.
Típusváltozatok [szerkesztés]
- R–3U – gyakorló változat, hajtóművet és harci részt nem tartalmaz
- R–3R (AA–2 Atoll–C) – félaktív lokátoros önirányítású
- R–3M (AA–2 Atoll–D) – modernizált változat, erősebb hajtómű, új közelségi gyújtó
- R–13M – az infravörös irányító berendezés nagyobb érzékenysége érdekében nitrogén-hűtést alkalmaztak
- R–13M1 – az R–13 modernizált változata
R–3SZ | |
Az R–3SZ Keceli Haditechnikai Parkban kiállított példánya | |
| |
AA–2 Atoll | |
Funkció | Kis hatótávolságú légiharc-rakéta |
Gyártó | Vimpel |
| |
Irányítás | infravörös önirányítás (R–3SZ), félaktív lokátoros önirányítás (R–3R) |
Robbanótöltet | 11,3 kg repesz-romboló |
Kormányzás | aerodinamikai |
Gyújtó | közelségi gyújtó |
Hossz | 2,830 m |
Szárnyfesztáv | 0,530 m |
Törzsátmérő | 0,127 m |
Indulótömeg | 75 kg |
Max. sebesség | 2,5 Mach |
Hatótávolság | 8 km |
Fokozat | |
Tüzelőanyaga | szilárd |
Háromnézeti rajz | |
Az R–3SZ oldalnézeti rajza |
R–4
Az R–4 (Fejlesztése alatt a K–80 nevet használták) a Szovjet Légierő egyik első közép-hatótávolságú légiharc-rakétája, melyet az 1950-es évek végére fejlesztettek ki a Tu–128elfogóvadász repülőgépek számára. A szovjet gyakorlatnak megfelelően félaktív lokátoros(R–4R) és passzív infravörös önirányítású (R–4T) változatát is elkészítették. 1973-tól gyártották továbbfejlesztett, R–4MR és R–4MT változatait. A rakéta az 1980-as évek végéig állt hadrendben
R–4 | |
| |
AA-5 Ash | |
Funkció | Közép-hatótávolságú légiharc-rakéta |
Tervező | OKB–4 (Matusz Ruvimovics Bisznovat |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | |
Robbanótöltet | 53 kg Repesz-romboló |
Hossz | R-4T: 5,2 m R-4R: 5,450 m |
Szárnyfesztáv | 1,3 m |
Törzsátmérő | 0,31 m |
Indulótömeg | R-4T: 480 kg R-4R: 492,5 kg |
Max. sebesség | 1,6 Mach |
Hatótávolság | R-4T: 2-15 km R-4R: 2-25 km |
Háromnézeti rajz | |
Az R–4 oldalnézeti rajza |
R–8
Az R–8 és továbbfejlesztett változata, az R–98 közepes hatótávolságú légiharc-rakéta, melyet az 1960-as évek elejére fejlesztettek ki a Szovjetunióban a Jak–28 és a Szu–15elfogóvadász repülőgépek számára. A szovjet gyakorlatnak megfelelően félaktív lokátoros éspasszív infravörös önirányítású változatát is elkészítették. A rakétával lőtték le tévedésből1978. április 20-án a Korean Airlines Boeing 707-esét, 1983. szeptember 1-jén pedig ugyanennek a légitársaságnak egy Boeing 747-esét.
R–8 | |
| |
AA-3 Anab | |
Funkció | Közepes hatótávolságú légiharc-rakéta |
Tervező | OKB–339 (később Fazotron) |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | |
Robbanótöltet | 40 kg Repesz-romboló |
Hossz | R-98MT: 4 R-98MR: 4,270 m |
Szárnyfesztáv | 1,3 m |
Törzsátmérő | 0,28 m |
Indulótömeg | R-98MT: 272 kg R-98MR: 292 kg |
Max. sebesség | 2 Mach |
Hatótávolság | 23 km |
Háromnézeti rajz | |
Az R–8 oldalnézeti rajza |
R–23
Az R–23 közép-hatótávolságú légiharc-rakéta, melyet az 1970-es években fejlesztettek ki aSzovjetunióban a MiG–23 vadászbombázó repülőgépek számára. A szovjet gyakorlatnak megfelelően félaktív lokátoros és passzív infravörös önirányítású változatát is elkészítették. Továbbfejlesztett változata az R–24 rakéta. A Magyar Néphadsereg a MiG–23-asokkal az R–23 rakétát is rendszeresítette.
R–23 | |
| |
AA-7 Apex | |
Funkció | Közép-hatótávolságú légiharc-rakéta |
Tervező | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | R-23R, R-24R: félaktív lokátoros önirányítás R-23T, R-24T: infravörös önirányítás |
Robbanótöltet | R-23R, R-23T: 25 kg pálcikás repesz-romboló R-24R, R-24T: 35 kg pálcikás repesz-romboló |
Hossz | R-23R, R-24R: 4,5 m R-23T, R-24T: 4,2 m |
Szárnyfesztáv | 1 m |
Törzsátmérő | 0,223 m |
Indulótömeg | R-23R: 222 kg R-24R: 243 kg R-23T: 215 kg R-24T: 235 kg |
Max. sebesség | 3 Mach |
Hatótávolság | R-23R: 35 km R-24R: 50 km R-23T, R-24T: 15 km |
Háromnézeti rajz | |
Az R–23 oldalnézeti rajza |
R–27
Az R–27 közép-hatótávolságú légiharc-rakéta, melyet az 1980-as években fejlesztettek ki aSzovjetunióban. A rakéta a MiG–29 és a Szu–27 vadászrepülőgépek fő fedélzeti fegyvere, a korabeli szovjet gyakorlatnak megfelelően félaktív lokátoros önirányítású (R–27R) és passzív infravörös önirányítású (R–27T), valamint megnövelt hatótávolságú (R–27RE, R–27TE) változatát is kifejlesztették. A Magyar Honvédség is rendszeresítette.
R–27 | |
| |
AA-10 Alamo | |
Funkció | Közép-hatótávolságú légiharc-rakéta |
Tervező | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | félaktív lokátoros vagy infravörös önirányítás, tehetetlenségi navigációs rendszer |
Robbanótöltet | 39 kg repesz-romboló |
Kormányzás | aerodinamikai |
Hossz | 4,08 m |
Szárnyfesztáv | 0,772 m |
Törzsátmérő | 0,230 m |
Indulótömeg | 253 kg |
Max. sebesség | 4 Mach |
Hatótávolság | R–27R/T: 80 km R–27RE/TE: 130 km |
Háromnézeti rajz | |
Az R–27T infravörös önirányítású változat rajza |
R–33
Az R–33 (NATO-kódja: AA–9 Amos) a Szovjetunióban gyártott nagy hatótávolságú levegő-levegő rakéta.
R–33 | |
| |
AA–9 Amos | |
Funkció | Nagy hatótávolságú légiharc-rakéta |
Tervező | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | Tehetetlenségi navigációs rendszer és félaktív lokátoros önirányítás |
Robbanótöltet | 47,5 kg |
Hossz | 4,15 m |
Szárnyfesztáv | 1,16 m |
Törzsátmérő | 0,38 m |
Indulótömeg | 490 kg |
Max. sebesség | 3,5 Mach |
Hatótávolság | 160 km |
Háromnézeti rajz | |
Az R–33 rakéta oldalnézete |
R–40
Az R–40 (NATO-kódja: AA–6 Acrid) a Szovjetunióban az 1960-as években a MiG–25Pelfogó-vadászrepülőgép számára kifejlesztett nagy hatótávolságú légiharc-rakéta.
Története [szerkesztés]
A rakéta tervezési munkálatai 1962-ben kezdődtek a Matusz Ruvimovics Bisznovatvezetése alatt álló OKB–4 (később Molnyija) tervezőirodában. A rakéta két változatát alakították ki. Az R–40R félaktív lokátoros önirányítású, PARG–12 önirányító rendszerét az "Agat" tudományos kutatóintézetben fejlesztették ki. Az R–40T passzív infravörös önirányítású változat, amelynek irányító berendezése a CKB–589 tervezőirodában készült.
1970-ben állították hadrendbe a MiG–25P típusú elfogó vadászrepülőgépeken. A rakéta a repülőgép Szmercs–A rádiólokátorával működik együtt. A repülőgép 4 db R–40 rakétát hordozhat a szárnyak alatti tartókon.
1976-ban Viktor Belenko egy MiG–25-tel Japánba szökött. A repülőgépen rakéták ugyan nem voltak, de a szovjet szakemberek úgy vélték, hogy a fedélzeti rendszerek átvizsgálása során a fegyverzet képességeiről sok információ volt nyerhető. Ezért a szovjet hadvezetés úgy döntött, hogy a repülőgép áttervezése mellett a rakétákat is módosítják. A módosított MiG–25PD a Szmercs–A lokátor helyett új, a MiG–23 Szapfir–23 típusú lokátorából kifejlesztett Szapfir–25 (RP–25) típusú berendezést kapott. A módosított, nagyobb teljesítményű R–40 rakéták az R–40RD és R–40TD típusjelet kapták.
A javított R–40RD félaktív lokátoros önirányítású változaton az önirányító fejet RGSZ–24-re cserélték. 72 km-re növelték a hatótávolságot. Az önirányító rendszer földháttérben lévő célok ellen is alkalmazhatóvá vált. A javított változatot 1979-ben rendszeresítették. 1985-ben újabb modernizáláson esett át a rakéta infravörös változata, ez az R–40TD1 típusjelzést kapta.
R–40 | |
| |
AA–6 Acrid | |
Funkció | Nagy hatótávolságú légiharc-rakéta |
Tervező | OKB–4 Molnyija (Matusz Ruvimovics Bisznovat |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | R–40TD: Infravörös passzív önirányítás R–40RD: Félaktív lokátoros önirányítás távirányítás |
Robbanótöltet | 70 kg Repesz-romboló |
Hossz | 5,98 m |
Szárnyfesztáv | 1,45 m |
Törzsátmérő | 0,31 m |
Indulótömeg | R–40TD: 450 kg R–40RD: 461 kg |
Max. sebesség | 4,5 Mach |
Hatótávolság | R–40TD: 30 km R–40RD: 60 km |
Háromnézeti rajz | |
Az R–40 oldalnézeti rajza, felül a félaktív lokátoros önirányítású R–40R, alul a passzív infravörös önirányítású R–40T |
R–60
Az R–60 kis hatótávolságú, passzív infravörös önirányítású légiharc-rakéta, melyet a Szovjetunióban fejlesztettek ki az 1980-as évekre. Számos repülőgéptípus fedélzeti fegyvere, hazánkban a MiG–21, MiG–23, MiG–29 és a Szu–22 repülőgépeken állt szolgálatban.
R–60 | |
| |
AA-8 Aphid | |
Funkció | kis hatótávolságú légiharc-rakéta |
Tervező | OKB–4 Molnyija |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | infravörös önirányítás |
Robbanótöltet | 3 kg repesz-romboló |
Kormányzás | aerodinamikai |
Hossz | 2,09 m |
Szárnyfesztáv | 0,390 m |
Törzsátmérő | 0,120 m |
Indulótömeg | 43,5 kg |
Max. sebesség | 2,7 Mach |
Hatótávolság | 8 km |
Háromnézeti rajz | |
Az R–60 rakéta oldalnézete |
R–73
Az R–73 (NATO-kód: AA–11 Archer) szovjet, infravörös önirányítású légi közelharc-rakéta, melyet az 1980-as évek második felére fejlesztettek ki, elsősorban az elavuló R–60leváltására. A MiG–29 és a Szu–27 repülőgépek fedélzeti fegyvere, utólag a MiG–23MLD-ken is rendszerbe állították.
Az egyik első olyan rendszerbe állított légiharc-rakéta, melyen a kormányzást tolóerővektor-irányítással oldják meg. A repülőgép hossztengelyéhez képest nagy szögeltéréssel is indítható, ilyenkor a cél megjelölését a repülőgép fedélzeti rádiólokátora helyett a Sjelsisakcélzóval végzi a pilóta.
A rakéta a Magyar Honvédség MiG–29-esein hadrendben áll. A Luftwaffe a Keletnémet Légierő MiG–29-eseivel hozzájutott a rakétához, amelyet nagyon korszerű fegyvernek ítéltek, és részben a vele szerzett kedvező tapasztalatok vezettek az AIM–2000 IRIS–Tkifejlesztéséhez.
R–73 | |
R-73 | |
| |
AA-11 Archer | |
Funkció | nagy szögeltéréssel indítható légi közelharc-rakéta |
Tervező | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | infravörös önirányítás |
Robbanótöltet | 7,4 kg repesz-romboló |
Kormányzás | aerodinamikai és tolóerővektor-eltérítés |
Hossz | 2,90 m |
Szárnyfesztáv | 0,510 m |
Törzsátmérő | 0,170 m |
Indulótömeg | 105 kg |
Max. sebesség | 2,5 Mach |
Hatótávolság | 30 km |
Háromnézeti rajz | |
az R–73 felépítése |
R–77
Az R–77, más típusjelzéssel RVV–AE (NATO-kódja: AA–12 Adder) orosz közepes hatótávolságú, aktív lokátoros önirányítású légiharc-rakéta. Fejlesztése még aSzovjetunióban, az 1980-as évek elején kezdődött. Az amerikai AIM–120 AMRAAM rakéta orosz megfelelője, ezért a nyugati szakirodalomban előszeretettel hívják Amraamszkijnak.
Története [szerkesztés]
Fejlesztése 1982-ben kezdődött a Szovjetunióban a Vimpel és a Molnyija tervezőirodák együttműködésében. Az R–77 volt a Szovjetunió első, többcélú légiharcrakétája, amely a „tüzelj és felejtsd el” irányítási elvet alkalmazta. A légi célok széles választéka ellen készült, lebegő helikoptertől az alacsonyan, nagy sebességgel repülő célokig. Követelmény volt, hogy a rendszerben lévő vadászrepülőgépek hordozhassák. A tervezők állítása szerint a fegyver alkalmazható akár rakéták ellen is, mint például az amerikai AIM–54 Phoenix, vagy AIM–120 AMRAAM, és a MIM–104 Patriot légvédelmi rakéták ellen is. Ezen kívül képes leküzdeni manőverező robotrepülőgépeket, és precíziós vezérlésű fegyvereket is. Az R–77-t a nyilvánosság előtt az 1992-es a MosAeroshow ’92 kiállításon mutatták be. A rakéta Oroszországban az amerikai AIM-120 AMRAAM-mal való hasonlóság miatt„Amraamszkij” becenevet kapta. A fegyver RVV–AE néven is ismert. Behajtható stabilizátorainak köszönhetően belső függesztményként is rögzíthető. A rakétával 1984-ben kezdődtek a lőtéri próbák, amelyek 1991-ben fejeződtek be. A rakétát 1994. február 24-én rendszeresítették az Orosz Fegyveres Erők MiG–29, Szu–27 és MiG–31 repülőgépein.
Műszaki jellemzői [szerkesztés]
A rakéta hagyományos aerodinamikai elrendezésű, szokatlanul kis fesztávolságú stabilizátorokkal, a törzs végén behajtható rácsvezérsíkokkal, amelyek fémházba szerelt, rácsozottan elrendezett pengeszerű lemezekből állnak. Ez a kialakítás csökkenti az induló tömeget, nagyobb lesz a kormányfelület, ez pedig nagyobb manőverezőképességet biztosít. Ennek az irányítási módszernek a kidolgozása három évbe telt. Orosz források szerint ezeknek a kormányszerveknek kisebb energiára van szükségük a működéshez, és kisebb a radarkeresztmetszetük, mint a hagyományos kialakítású kormányfelületeknek. A nagy állásszögnél jelentkező áramlásmegoszlás biztosítja a rakétának a 150°/másodperc fordulási szögsebességet. Indítás után a rakéta tehetetlenségi irányítással, és amennyiben szükséges, az indító géptől származó pályakorrekciós jelekkel közelíti meg célt. A végső szakaszban a rakéta saját radarberendezését használva, aktív lokátoros önirányítással éri el a célt. Az R–77 lézeres közelségi gyújtóval van felszerelve, a robbanófej pedig széleskörűen képes célokat megsemmisíteni a bombázóktól kezdve a precíziós vezérlésű fegyverekig.
Kis indítási távolságon automatikusan aktív lokátoros önirányítás üzemmódban közelíti meg a célt, de ha a lokátora elveszti azt, az indító géppel fenntartja a kommunikációt a szükséges pályakorekciós jelekért. Amennyiben a cél aktív zavarást végez, a rakéta automatikusan paszív üzemmódba vált és a zavarforrás felé orientálódik. Nagy magasságú, közeledő és nem menőverező célok ellen az RVV–AE 100 km hatótávolságig alkalmazható, ilyen célok esetén a rakéta nagyjából 20 km távolságból vált át aktív lokátoros önirányításra, mindezt 4 Mach sebességgel. Az alapváltozat maximális indítási távolsága 90 km. Kis távolságokon képes leküzdeni akár 12g-vel manőverező célokat is, ami több, mint amit egy ember vezette gép képes elviselni.
Típusváltozatok [szerkesztés]
1999-ben jelent meg a rakéta továbbfejlesztett változata, amelyben a hagyományos rakétahajtómű helyére torlósugárhajtóművet építettek. Az új, nagy magasságon akár 160 km-es hatótávolságot is elérő rakéta az R–77PD, vagy RVV–AE–PD (PD – povisennoj dalnosztyi; magyarul: növelt hatótávolság) típusjelet kapta. Esetenként R–77M típusjellel is hivatkoznak rá. Hatótávolsága eléri az amerikai AIM–54 Phoenixhatótávolságát. Az R–77 egy másik változata a végső megközelítési szakaszban infravörös keresőfejet használ, így a cél nem érzékel semmilyen sugárzást az érkező rakétától.
Alkalmazása [szerkesztés]
Az orosz vadászrepülőgépek többségének a fegyverzetébe integrálták az R–77-est. Az újabb MiG–29SZ N019M radarja is képes a fegyverrel együttműködni. Ugyanez igaz a Kínában licenc alapján gyártott Szu–27-esekre is. Az újabb Szu–30MKK a Szu–27 radarjának modernizált változatával, az N001VEP-vel van felszerelve, ami szintén képes alkalmazni az R–77-est. India Szu–30MKI gépekbe szintén integrálták a fegyvert.
R–77 | |
| |
AA–12 Adder | |
Funkció | közepes hatótávolságúlégiharc-rakéta |
Tervező | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | tehetetlenségi programirányítás, végfázisban aktív lokátoros önirányítással |
Robbanótöltet | 30 kg repesz-romboló |
Kormányzás | aerodinamikai |
Gyújtó | lézerdiódás közelségi |
Hossz | 3,6 m |
Szárnyfesztáv | 0,35 m |
Törzsátmérő | 0,2 m |
Indulótömeg | 175 kg |
Max. sebesség | 4 Mach fölött |
Hatótávolság | 90 km |
Legnagyobb repülési magasság | 25 000 m |
Háromnézeti rajz | |
Az R–77 oldalnézete |
R–8
Az R–8 és továbbfejlesztett változata, az R–98 közepes hatótávolságú légiharc-rakéta, melyet az 1960-as évek elejére fejlesztettek ki a Szovjetunióban a Jak–28 és a Szu–15elfogóvadász repülőgépek számára. A szovjet gyakorlatnak megfelelően félaktív lokátoros éspasszív infravörös önirányítású változatát is elkészítették. A rakétával lőtték le tévedésből1978. április 20-án a Korean Airlines Boeing 707-esét, 1983. szeptember 1-jén pedig ugyanennek a légitársaságnak egy Boeing 747-esét.
R–8 | |
| |
AA-3 Anab | |
Funkció | Közepes hatótávolságú légiharc-rakéta |
Tervező | OKB–339 (később Fazotron) |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | |
Robbanótöltet | 40 kg Repesz-romboló |
Hossz | R-98MT: 4 R-98MR: 4,270 m |
Szárnyfesztáv | 1,3 m |
Törzsátmérő | 0,28 m |
Indulótömeg | R-98MT: 272 kg R-98MR: 292 kg |
Max. sebesség | 2 Mach |
Hatótávolság | 23 km |
Háromnézeti rajz | |
Az R–8 oldalnézeti rajza |
Fireflash
A Fairey Blue Sky, Pine Hawk, későbbi nevén Fireflash kis hatótávolságú, vezetősugaras irányítású légiharc-rakéta volt, az első, melyet az Egyesült Királyságban fejlesztettek ki. A szokatlan elrendezésű rakéta törzse előtt két oldalt helyezték el a gyorsítórakétákat, melyek 1,5 másodperc alatt kiégtek és leváltak, a rakéta fejrésze ezután meghajtás nélkül repült a cél felé. Így a hajtómű ionizált égéstermékei nem zavarták a rádiójelek vételét, melyekhez a célra vezetés miatt volt szükség. A fejrész a gyorsító fokozatok leválása után fokozatosan lelassult, minél előbb el kellett találnia a célt, ezért nagyon kis hatótávolsággal bírt. A megrendelő RAF ezzel nem volt elégedett, így gyártását kb. 300 darab után leállították, az elkészült példányokat az ausztrál Woomera rakétakísérleti telepen használták el próbalövészeteken, 1955-1958 között.
Fireflash | |
Funkció | Kis hatótávolságú légiharc-rakéta |
Gyártó | |
Rendszeresítők | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | |
Robbanótöltet | Repesz-romboló |
Hossz | 2,83 m |
Indulótömeg | 150 kg |
Max. sebesség | 2 Mach |
Hatótávolság | 3,1 km |
Első fokozat | |
Típusa | 2 darab szilárd hajtóanyagúgyorsítórakéta |
Háromnézeti rajz | |
A Fireflash rakéta oldalnézete |
Firestreak
A de Havilland Blue Jay, későbbi nevén Firestreak kis hatótávolságú, infravörös önirányítású légiharc-rakéta volt, melyet az Egyesült Királyságban fejlesztettek ki aFireflash rakéta leváltására. Továbbfejlesztésével hozták létre utódját, a Red Topot.
Firestreak | |
Firestreak rakéta | |
| |
Funkció | Kis hatótávolságúlégiharc-rakéta |
Gyártó | |
Rendszeresítők | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | |
Robbanótöltet | 22,7 kg Repesz-romboló |
Gyújtó | Infravörös közelségi |
Hossz | 3,19 m |
Szárnyfesztáv | 0,75 m |
Törzsátmérő | 0,223 m |
Indulótömeg | 136 kg |
Max. sebesség | 3 Mach |
Hatótávolság | 6,4 km |
Első fokozat | |
Típusa | Magpie |
Tüzelőanyaga | Szilárd |
Háromnézeti rajz | |
A Firestreak rakéta oldalnézete |
Red Top
A Red Top infravörös önirányítású légi közelharc-rakéta volt, a harmadik azok közül, amelyeket az Egyesült Királyságban fejlesztettek ki és gyártottak külső segítség nélkül. AFirestreak rakéta továbbfejlesztésével hozták létre. Bár nem volt alkalmas szembetámadásra, az elődjénél érzékenyebb infravörös önirányító rendszere képes volt az ellenséges repülőgép hajtóművén kívül a légellenállás miatt felmelegedett részeinek érzékelésére is, azaz nem csak a gép mögül volt indítható. Az English Electric Lightning és a Sea Vixen repülőgépeken állt rendszerben.
Továbbfejlesztése, a Blue Dolphin félaktív lokátoros önirányítású légiharc-rakéta lett volna, de ez nem valósult meg, helyette az AIM–7 Sparrow rakéta továbbfejlesztésével létrehozottSky Flash-t állították rendszerbe.
Red Top | |
| |
Funkció | Kis hatótávolságú légiharc-rakéta |
Gyártó | |
Rendszeresítők | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | Infravörös önirányítás,Violet Banner típusú keresőfej |
Robbanótöltet | 31 kg repesz-romboló |
Kormányzás | Aerodinamikai |
Gyújtó | Green Garland típusú infravörös közelségi gyújtó |
Hossz | 3,32 m |
Szárnyfesztáv | 0,91 m |
Törzsátmérő | 0,23 m |
Indulótömeg | 145 kg |
Max. sebesség | 3,2 Mach |
Hatótávolság | 12 km |
Első fokozat | |
Típusa | Linnet |
Tüzelőanyaga | szilárd |
Háromnézeti rajz | |
A Red Top rakéta oldalnézete |
AIM–132 ASRAAM
AZ AIM–132 ASRAAM egy brit, hőkövető légi közelharc-rakéta, melyet a Brit Királyi Légierőés az ausztrál légierő használ.
AIM–132 ASRAAM | |
Az AIM–132 ASRAAM légiharc-rakéta | |
| |
Funkció | nagy szögeltéréssel indítható légi közelharc-rakéta |
Gyártó | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | infravörös képalkotó, indítás utáni befogással(LOAL, Lock on After Launch) |
Robbanótöltet | 10 kg Repesz-romboló |
Kormányzás | aerodinamikai és tolóerővektor-eltérítés |
Gyújtó | lézerdiódás közelségi és csapódógyújtó |
Hossz | 2,9 m |
Szárnyfesztáv | 0,450 m |
Törzsátmérő | 0,166 m |
Indulótömeg | 88 kg |
Max. sebesség | 3,5 Mach |
Hatótávolság | 300 m–18 km |
Fokozat | |
Tüzelőanyaga | szilárd |
R530
A Matra R530 és Super 530 francia közép-hatótávolságú légiharc-rakéták, a Mirage III,Mirage F1 és a Mirage 2000 vadászrepülőgépek fedélzeti fegyverei.
R530 | |
| |
Funkció | Középhatótávolságúlégiharc-rakéta |
Gyártó | |
Szolgálatba állítás | Super 530: 1979 |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | |
Robbanótöltet | 31 kg Repesz-romboló töltet |
Hossz | 3,81 m |
Szárnyfesztáv | 0,88 m |
Törzsátmérő | 0,26 m |
Indulótömeg | 275 kg |
Max. sebesség | 4,5 Mach |
Hatótávolság | 37 km |
Első fokozat | |
Tüzelőanyaga | szilárd |
Háromnézeti rajz | |
Az R530 különböző változatainak oldalnézete |
R550 Magic
A Marta R550 Magic passzív infravörös önirányítású, kis hatótávolságú légiharc-rakéta, melyet az 1970-es években fejlesztettek ki Franciaországban. A Mirage F.1 és a Mirage 2000 repülőgépek fő légiharc-rakétafegyvere, a repülőgépekkel együtt számos országba exportálták.
R550 Magic | |
| |
Funkció | légi közelharc-rakéta |
Gyártó | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Irányítás | infravörös passzív önirányítás |
Robbanótöltet | 13 kg Repesz-romboló töltet |
Hossz | 2,720 m |
Törzsátmérő | 0,157 m |
Indulótömeg | 89 kg |
Max. sebesség | 3 Mach |
Hatótávolság | 300 m – 15 km |
Legnagyobb repülési magasság | 11 000 m |
Fokozat | |
Tüzelőanyaga | szilárd |
Mica
A MICA (Missile d'Interception et de Combat Aérien) francia légiharc-rakéta, a Mirage 2000és a Rafale vadászrepülőgépek fedélzeti fegyvere. A rakéta fejlesztése 1982-ben indult, az első indításait 1991-ben végezték. A Francia Légierőben a Super 530 és az R550 Magic IIrakétákat váltja le.
Mica | |
| |
Funkció | Légiharc-rakéta |
Gyártó | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | |
Robbanótöltet | 12 kg Repesz-romboló töltet |
Kormányzás | Aerodinamikai és tolóerő-vektor irányítás |
Hossz | 3,1 m |
Szárnyfesztáv | 0,56 m |
Törzsátmérő | 0,16 m |
Indulótömeg | 112 kg |
Max. sebesség | 4 Mach |
Hatótávolság | 500 m – 80 km |
Legnagyobb repülési magasság | 11 000 m |
Első fokozat | |
Típusa | |
Tüzelőanyaga | szilárd hajtóanyag |
Python 3
A Python 3 infravörös önirányítású, kis hatótávolságú légiharc-rakéta, melyet a Shafrir 2továbbfejlesztésével hoztak létre Izraelben. A rakéta infravörös érzékelője nem csak a repülőgép hajtóművéből kiáramló forró gázok által kibocsátott infravörös sugárzást képes érzékelni, hanem a repülőgép sárkányának a környezeténél magasabb hőmérsékletét is, ezért a rakéta, elődeivel ellentétben, már szemből is indítható. Ilyen típusú rakétával azötödik arab–izraeli háborúban 35 ellenséges repülőgépet lőttek le. Több országba exportálták, a gyártás jogát 1982-ben eladták Kínának, a rakéta típusjelzése itt PL–8, gyártását 1988-ban kezdték meg. A rakétát a jelenleg is rendszerben álló Python 4 váltotta le.
Python 3 | |
| |
Funkció | kis hatótávolságú légiharc-rakéta |
Gyártó | |
Rendszeresítők | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | infravörös önirányítás |
Robbanótöltet | 11 kg repesz-romboló |
Kormányzás | aerodinamikai |
Aerodinamikaielrendezés | Kacsa elrendezés |
Gyújtó | Csapódógyújtó, elektromágnesesközelségi gyújtó |
Hossz | 2,95 m |
Szárnyfesztáv | 0,8 m |
Törzsátmérő | 0,15 m |
Indulótömeg | 120 kg |
Max. sebesség | 3,5 Mach |
Hatótávolság | 15 km |
Első fokozat | |
Tüzelőanyaga | szilárd |
Háromnézeti rajz | |
Python 4
A Python 4 infravörös önirányítású, kis hatótávolságú légiharc-rakéta, melyet a Python 3leváltására hoztak létre Izraelben.
A Python 4 elődeinél lényegesen nagyobb manőverezőképességű, ezért nem csak a repülőgép előtt lévő célokra indítható, hanem lényegesen nagyobb szögtartományban (az előd Python 3 az indító gép hossztengelyétől ±30°-on belül lévő célokra tud befogni, ez egyes források szerint a Python 4-nél meghaladja a ±60°-ot). Lehetőség van a célt a pilóta sisakjába épített kijelzővel megjelölni, ilyenkor a pilóta csak ránéz a célra, és indíthatja a rakétát. Szembetámadott, intenzíven manőverező repülőgépek esetén, ha a rakéta a célt nem tudja eltalálni, mellette elhaladva, intenzív fordulót hajt végre, és megkísérli a célt újból eltalálni, ezúttal hátulról közelítve. A rakéta kompatibilis az AIM–9 Sidewinderrel, ugyanarra az indítósínre függeszthető. Utódja a Python 5, szinte megegyező külsővel, de lényegesen korszerűbb elektronikával. A rakétából fejlesztették ki a Derby aktív lokátoros önirányítású légiharc-rakétát.
Python 4 | |
| |
Funkció | Kis hatótávolságú légiharc-rakéta |
Gyártó | |
Rendszeresítők | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | Infravörös önirányítás |
Robbanótöltet | 11 kg repesz-romboló |
Kormányzás | Aerodinamikai |
Aerodinamikaielrendezés | Kacsa elrendezés |
Gyújtó | Csapódógyújtó, elektrooptikai közelségi gyújtó |
Hossz | 2,95 m |
Szárnyfesztáv | 0,5 m |
Törzsátmérő | 0,15 m |
Indulótömeg | 120 kg |
Max. sebesség | 3,5 Mach |
Hatótávolság | 15 km |
Háromnézeti rajz | |
Python 5
A Python 5 infravörös önirányítású, kis hatótávolságú légiharc-rakéta, melyet a Python 4továbbfejlesztésével hoztak létre Izraelben, az 1990-es évek végén. Jelenleg ez a legkorszerűbb izraeli légi közelharc-rakéta. A rakéta képes az indító repülőgép mögöttrepülő célok megsemmisítésére is. A rakéta fellhasználásával kis hatótávolságú légvédelmi rakétakomplexumot is létrehoztak, ez a Spyder–SR.
A rakéta infravörös érzékelője, elődeivel ellentétben nem csak a cél infravörös sugárzásának irányát érzékeli, hanem – egy kamerához hasonlóan – részletes képet alkot róla. Ez nehezíti az ellentevékenységet (infracsapdákkal nem, vagy csak nehezen lehet ellene védekezni), és lehetővé teszi az indítás utáni célbefogást (LOAL – Lock On After Launch). Ilyenkor az indítás pillanatában a rakéta érzékelője nem látja közvetlenül a célt, arra csak a repülés közben áll rá. Ez lehetséges távoli célok elleni indításnál (a rakéta hatótávolsága nagyobb, mint a többi infravörös rakétáé), mert a cél túl távol van az indítás pillanatában, és lehetséges az indító repülőgép mellett, vagy mögött található ellenséges repülőeszközök elleni alkalmazásnál. A rakéta, a cél képét látva, nem a legmelegebb részt célozza meg (mint a hagyományos infravörös irányítórendszerek), hanem a repülőeszköz legsebezhetőbb pontját (például repülőgépek esetén nem a hajtómű forró kiömlőnyílását a törzs végén, hanem a törzs és a szárny csatlakozását vagy a pilótakabint).
Az érzékelő képét a fedélzeti számítógép dolgozza fel, melynek számítási teljesítménye nagyobb, mint amivel egy korai gyártású F–16 összes számítógépe együttesen rendelkezik, az előd Python 4 számításai teljesítményének mintegy százszorosa.
Első légi győzelmét 2006. augusztus 7-én érte el a rakéta, ekkor egy izraeli F–16 lőtt le vele a Hezbollah egy iráni pilóta nélküli repülőgépét.[1]
Python 5 | |
Python 5 rakéta, a háttérben egy Shafrir | |
| |
Funkció | kis hatótávolságú légiharc-rakéta |
Gyártó | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Irányítás | Képalkotó infravörös önirányítás |
Robbanótöltet | 11 kg repesz-romboló |
Kormányzás | Aerodinamikai |
Hossz | 3,096 m |
Szárnyfesztáv | 0,64 m |
Törzsátmérő | 0,16 m |
Indulótömeg | 103,6 kg |
Max. sebesség | 4 Mach |
Hatótávolság | 20 km felett |
Háromnézeti rajz | |
Rafael Derby
A Derby aktív lokátoros önirányítású, közép-hatótávolságú légiharc-rakéta, melyet a Python 4 továbbfejlesztésével hoztak létre Izraelben, az 1990-es évek végén. Sok szerkezeti eleme megegyezik az elődével, de a rakétahajtóművet, a nagyobb hatótávolság elérése céljából, megnövelték. A rakétát exportra is felajánlották több országnak.
A rakéta fejlesztése Dél-Afrikával közösen történt, részben dél-afrikai pénzből. A közös program alapján fejlesztette ki Dél-Afrika saját R–Darter típusú rakétáját.
Rafael Derby | |
| |
Funkció | Közép-hatótávolságúlégiharc-rakéta |
Gyártó | |
| |
Hordozó repülőgépek | |
Robbanótöltet | repesz-romboló |
Kormányzás | Aerodinamikai |
Hossz | 3,62 m |
Törzsátmérő | 0,16 m |
Indulótömeg | 118 kg |
Hatótávolság | 50 km |
A rakéta technológiát kiveséztük, a lényeget érintettük aki többet akar tudni róla az jobban el kell, hogy mélyedjen a témában, de az már kicsit gyanús ebben a világban. Hogy ne legyél gyanús, és ne hogy agymosottnak tűnj óvatosan kezeld a témát, mert katonai témát súrolunk, és egy pár évvel ezelőtt ezért kémnek neveznének, és lehet , hogy meg is ölnének miatta. A hadi titkuk kitudódna és ez megengedhetetlen. Ezért gátakat építenek , melyeket tilos áthágni, mert kinyírnak, na érted már meg vagyunk vezetve, szabadság elvtársak mondaná Hofi ha élne, most igazodj el a mondottakon.Sodródjunk tovább visz a víz.
Minden ág hadi fejlesztést érint a témában, de mi nem vagyunk katonák és kémek sem , de azért nem biztos , hogy elkerüljük ezt a titulust.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése