Légvédelmi rakéta
A légvédelmi rakéta vagy föld-levegő rakéta olyan irányított rakéta, melyet légi célok, elsősorban repülőgépek, ritkábban helikopterek és rakéták elleni harcra használnak. Az első légvédelmi rakétákat a második világháborús Németországbanfejlesztették ki, a szövetséges bombázások megakadályozására, de a háború végéig nem sikerült használható fegyverhez jutniuk. Az atomfegyverket hordozónehézbombázó repülőgépek megjelenése a fejlesztéseknek új lökést adott, és az1950-es évek második felében megjelentek és elterjedtek az első használható ilyen fegyverek. Az akkori elvárásoknak megfelelően a honi légvédelmi rakéták a kiemelt fontosságú, stratégiai célokat védték, ennek megfelelően fix telepítésű fegyverrendszerek voltak, meglehetősen nagy méretű és tömegű rakétákkal és berendezésekkel. A legkorábbi rakéták irányítórendszere parancsközlő távirányításvolt, de ez a távolság növekedésével egyre pontatlanabbul működött, így nem ritkán atomtöltet kellett az ellenséges repülőgépek biztos megsemmisítéséhez, ezért hamar átadta helyét a félaktív lokátoros önirányításnak, amely ma is a légvédelmi rakéták egyik alapvető irányítási módszere. Az 1960-as évek végére a rakéták legkisebb méretét sikerült alapvetően lecsökkenteni, megjelentek acsapatlégvédelmi rakéták, melyek indítóállványait és kiszolgáló berendezéseitpáncélozott harcjárművekre telepítették, így ezek folyamatosan követni tudták a harcoló csapatok mozgását. A legkisebb légvédelmi rakéták kategóriája, a kézi légvédelmi rakéták is ekkortájt jelentek meg.
MIM–104 Patriot rakéta indítása
Mistral
A Mistral egy infravörös célkövető föld-levegő rakéta, melyet az európai multinacionális vállalat, az MBDA gyárt (korábban Matra BAe Dynamics). A franciaSATCP (Sol-Air À Très Courte Portée) rakétán alapul, fejlesztését 1974-ben keztdték. Első változatát (S1) 1988-ban, majd második változatát (M2) 1997-ben rendszeresítették.
Hordozóeszközök [szerkesztés]
Az alap Mistral rakétát hordozható indítóegységgel alkalmazták. Ezt követően fejlesztettek ki különféle indítóegységeket, melyek segítségével a rakétát teherautókról, páncélozott járművekről, hajókról vagy helikopterekről (többek között az Aérospatiale Gazelle, Denel Rooivalk, vagy az Eurocopter Tiger) is lehet indítani.
A két indítóegységből álló rendszert, melyet hajókon hordoznak, a Simbad névvel látták el. A hatrakétás változata a Sadral nevet kapta. A legújabb négyrakétás változat a Tetral. A Simbad továbbfejlesztett változata a Simbad RC. Mind a Tetral, mind a Simbad RC távirányítással működtethető a hajófedélzetről.
- Simbad légvédelmi rakétarendszer
- Sadral légvédelmi rakétarendszer
Rendszeresítés [szerkesztés]
A Mistral rakéták sorozatgyártását 1989-ben kezdték, napjainkra pedig 25 ország 37 fegyveres ereje alkalmazza (nyolc európai, nyolc ázsiai, öt dél-afrikai és három közelkeleti), többek között Ausztria, Brazília, Chile, Ciprus, Dél-Afrika, Dél-Korea, Ecuador, Észtország, Finnország,Franciaország, Indonézia, Kolumbia, Magyarország, Marokkó, Norvégia, Omán, Pakisztán, Spanyolország, Szingapúr, Új-Zéland ésVenezuela.
Több, mint 16 000 rakétát értékesítettek/rendeltek. A közelmúltban ipari források szerint a Thai Királyi Haditengerészet néhány egységnyi Sadral/Mistral légvédelmi rendszert rendelt. A megrendelés leendő értéke 45,7–76,2 millió euró között lesz. A rendszerekkel a haditengerészet két Naresuan-osztályú fregattját és két új építésű Pattani-osztályú járőrhajóját kívánják felszerelni.
Harctéri alkalmazás [szerkesztés]
A fegyvert éles harci körülmények között még nem vetették be, de gyakorlatok során több, mint 2000 rakétát lőttek ki, 95%-os találati pontossággal.
Rendszeresítők [szerkesztés]
Mistral rakéta indítása egy francia-román közös hadgyakorlaton (Babadag lőtér).
Ausztria
Brazília
Brunei
Chile
Ciprus
Dél-afrikai Köztársaság
Dél-Korea
Ecuador
Észtország
Finnország
Franciaország
Fülöp-szigetek
Indonézia
Irán
Izrael
Katar
Kolumbia
Magyarország
Marokkó
Norvégia
Omán
Pakisztán
Spanyolország
Szingapúr
Thaiföld
Új-Zéland
Venezuela
Brazília
Brunei
Chile
Ciprus
Dél-afrikai Köztársaság
Dél-Korea
Ecuador
Észtország
Finnország
Franciaország
Fülöp-szigetek
Indonézia
Irán
Izrael
Katar
Kolumbia
Magyarország
Marokkó
Norvégia
Omán
Pakisztán
Spanyolország
Szingapúr
Thaiföld
Új-Zéland
Venezuela
Lásd még [szerkesztés]
Mistral | |
Mistral francia katonákkal | |
| |
Funkció | rövid hatótávolságú hordozható légvédelmi rakéta |
Gyártó | |
Tervező | |
Rendszeresítők | Lásd Rendszeresítők |
Szolgálatba állítás | |
| |
Irányítás | |
Robbanótöltet | repesz-romboló (HE) |
Hossz | 1,86 m |
Törzsátmérő | 0,9 m |
Max. sebesség | 800 m/s, hozzávetőleg 2,6 Mach |
Hatótávolság | 5,3 km |
9K32 Sztrela–2
A 9K32 Sztrela–2 (NATO-kódja: SA–7 Grail, haditengerészeti változatáé SA–N–5) egy első generációs szovjet hordozható kis hatómagasságú légvédelmi rakétarendszer, amely a 9M32 típusú, passzív infravörös önirányítású rakétát használta. A rendszer fő részei a rakéta, az indítócső és a tápegység. Az 1970-es évek közepén a Sztrela–3 váltotta fel.
Története [szerkesztés]
A csapatlégvédelemnél alkalmazható rakétafegyverzet fejlesztését hosszú ideig elhanyagolták a Szovjetunióban, a hidegháborús doktrínából következően elsősorban a stratégiai bombázók ellen alkalmazható légvédelmi eszközök fejlesztése kapott prioritást. Ennek következtében az első szovjet hordozható légvédelmi rakétarendszerek viszonylag későn, az 1960-as évek végén jelentek meg. Fejlesztése a 9M31 rakétát alkalmazó, páncélozott járműre telepített 9K31 Sztrela–1 rakétarendszerrel párhuzamosan folyt. Eredetileg a Sztrela–1 is hordozható rendszernek készült, de végül nehezebb lett, mint a Sztrela–2, így a járműre telepítés mellett döntöttek.
A Sztrela–2 rendszer fejlesztése 1960-ban kezdődött el a kolomnai KBM tervezőirodában. Főkonstruktőre Borisz Ivanovics Savirin volt, majd annak 1965-ös halála után Sz. P. Nyepogyimij irányította a tervezőmunkát. A rakéta fejlesztésénél elsősorban a kisméretű és megfelelő érzékenységű infravörös érzékelő létrehozása okozott nehézségeket. Az infravörös önirányító berendezés fejlesztése a leningrádiLOMO vállalatnál folyt. A fejlesztés több évet csúszott, így a Sztrela–2 első változatát 5 évvel a tervezett dátum után, 1968-ban állították szolgálatba a gépesített lövész alakulatoknál működő csapatlégvédelmi alegységeknél. 1972-ben jelent meg a modernizált 9K32M Sztrela–2M rendszer, amelynél növelték az infravörös kereső érzékenységét és a rakéta hatékonyabb harci részt kapott. A rendszer minden elemét a kovrovi Gyegtyarjov Fegyvergyár (ZID) gyártotta sorozatban.
Szerkezeti kialakítása [szerkesztés]
A rendszer fő részei az indítócső és célzóberendezés egység (9P54, majd 9P54M), a rakéta és a 9B17 típusú tápegység, amely csak 40 mp-es működést biztosít a rendszer számára.
Az aerodinamikai ellenállás csökkentése érdekében a rakéta mindössze 76 mm átmérőjű, hossza viszont 1,4 m. Fordított aerodinamikai elrendezésű. Az indítás után kinyíló stabilizátorok a rakéta végén találhatók, az aerodinamikai kormányfelületek pedig a rakétatest elülső részén. A rakéta orr részében helyezkedik el az infravörös kereső és az önirányító berendezés. Mögötte kapott helyet a kormánymű, ezt követi az 1,17 kg tömegű, nagyhatóerejű robbanóanyaggal készült repesz-romboló harci rész, majd a rakétatest nagy részét alkotó szilárd hajtóanyagú rakétahajtómű. A rakéta forgásstabilizált, repülés közben 15 fordulatot tesz meg másodpercenként a hossztengelye körül. A rakéta egyik gyenge pontja az infravörös kereső, amely csak a nagy hőmérsékletű égéstermékeket kibocsátó gázturbinás hajtóművekkel ellátott repülőgépek és helikopterek elleni alkalmazást teszi lehetővé. A cél eltévesztése esetén, az indítástól számított 11–14 mp múlva működésbe lép a rakéta önmegsemmisítő rendszere.
A rakéta alkalmazása előtt el kell távolítani az indítócsövön lévő zárókupakot. A kezelő egy egyszerű optikai irányzék segítségével végzi a célzást, a célkeresést az indítócsőben lévő rakéta infravörös keresője végzi. Amikor a rakéta keresője befogta a célt, hang- és fényjelzést ad a rendszer, majd indítható a rakéta. A rakétát egy indítótöltet veti ki az indítócsőből 27–31 m/s-os sebességgel. Az indítóberendezéstől kb. 5,5 m távolságban indul be a menethajtóműve, amely 470 m/s-os sebességre gyorsítja fel a rakétát.
Alkalmazása [szerkesztés]
A rakétarendszert a Varsói Szerződés összes tagállama, köztük Magyarország is alkalmazta csapatlégvédelmi feladatokra. A Szovjetunió a fegyvert számos fejlődő országba is exportálta, így több helyi konfliktusban is alkalmazták. KínábanHongying HN–5, Pakisztánban Anza Mk1, Mk2 és Mk3, Egyiptomban pedig Ayn as Saqr néven a másolatait gyártották is. Első harci alkalmazására 1969augusztusában a szuezi válság során került sor. Az egyiptomi hadsereg 6 izraelirepülőgépet lőtt le a Sztrela–2-vel az összecsapások során. Sikeresen alkalmazták a vietnami háborúban is, 589 indított rakétával 204 amerikai repülőgépet vagy helikoptert rongáltak, vagy semmisítettek meg.
Műszaki adatok (9M32M) [szerkesztés]
- Átmérő: 76 mm
- Hossz: 1,4 m
- Induló tömeg: 9,15 kg
- Harci rész tömege: 1,17 kg
- Utazósebesség: 430 m/s
- Ferde hatótávolság: 4200 m
- Alkalmazási magasság: 500 m-től 2300 m-ig
A Sztrela–2 rendszer. (Felül a 9M32 rakéta, alul a 9P54 indítóberendezés.)
9K34 Sztrela–3
A 9K34 Sztrela–3 (NATO-kódja: SA–14 Gremlin) egy szovjet fejlesztésű hordozható, kis hatómagasságú légvédelmi rakétarendszer, amelyhez a 9M36 típusú, passzív infravörös önirányítású rakétát alkalmazzák. A Sztrela–3 rendszer a korlátozott harcászati képességekkel rendelkező Sztrela–2 és Sztrela–2M rendszert váltotta fel. Haditengerészeti változatának típusjelzése Sztrela–3F (SA–N–9).
A 9K34 Sztrela–3 rendszer 9P59 típusú indítócsöve (felül) és 9M39 rakétája (alul)
Története [szerkesztés]
A Sztrela–3 rendszer 9M36 rakétája nagyrészt a Sztrela–2 9M32 rakétáján alapul. A leglényegesebb különbség, hogy teljesen újratervezték az infravörös önirányító berendezését. Ezzel a munkával a kijevi Arszenal vállalatot bízták meg, amely egy, a korábbiaknál sokkal érzékenyebb, folyékony nitrogénnel hűtött irányító berendezést fejlesztett ki. A Sztrela–3 rendszerrel 1972 novemberétől 1973 májusáig zajlottak a kísérleti lövészetek. A tesztek során a rakéta fedélzeti rendszereinek egy részénél problémák jelentkeztek az alkatrészek megbízhatóságával. Miután a hibákat korrigálták, 1974 januárjában döntöttek a rendszeresítésről.
A Szovjetunión kívül több mint 30 másik ország is rendszeresítette. Lengyelországban licenc alapján gyártották. A Sztrela–3 utóda az 1980-as évek elejére kifejlesztett 9K38 Igla.
Jellemzői [szerkesztés]
A Sztrela–3 rendszer fő részei a 9M36 rakéta, a 9P59 típusú indítócső, a 9P58M indítóberendezés, a 9SZ13 típusú rádió-pelengátor (célmegjelölő), 1RL247 típusú saját-ellenség vevőberendezés. A rendszerhez tartozik ez R–147 rádióállomás és R–147P rádió-vevő, amely a lövészek és a parancsnok közti kommunikációt biztosítja. Ezen kívül a rendszerhez több, a földi ellenőrzést és gyakorlást szolgáló berendezést is kifejlesztettek.
A rakéta szerkezeti kialakítása nagyrészt megegyezik a Sztrela–2 9M32 típusú rakétájával. Ahhoz hasonlóan fordított aerodinamikai elrendezéssel rendelkezik. A rakétatest négy szekcióból épül fel. Az orr részben található az infravörös önirányító berendezés, mögötte a kormánymű a két darab, egy síkban elhelyezkedő aerodinamikai kormányfelületekkel, amely a rakéta hossztengelye körüli (15–20 ford./mp-es) forgómozgásnak köszönhetően a teljes térbeli mozgás irányítására alkalmas. A kormányfelületek az indítócsőben behajtott állapotban vannak. A kormányműben található a lőportöltetű gázgenerátor, amely egy turbógenerátort hajtva biztosítja indítás után a rakéta elektromos fedélzeti rendszereinek az energiaellátását. A kormánymű mögött kapott helyet a repesz-romboló töltettel ellátott 1,17 kg-os harci rész, a rakéta hátsó szekcióját pedig a szilárd hajtóanyagú rakétahajtómű alkotja. A négy darab stabilizátor szárny a fúvócső körül helyezkedik el, ezek indítás előtt a fúvócső mögött behajtott állapotban vannak. A kormányfelületeket és a stabilizátorokat indítás után egy rugós szerkezet nyitja ki.
A rakéta infravörös önirányító berendezésénél a korábbi típusokon is használt ólom-szulfid érzékelőt használják, de a folyékony-nitrogénhűtésnek köszönhetően sikerült növelni az érzékenységet. Míg a Sztrela–2 rakétájának érzékelőjének az érzékenysége a 1–2,8 μm hullámhossz tartományba esik, addig a Sztrela–3-nál alkalmazott érzékelő 2–4,3 μm tartományban működik. Jelentős újítás a korábbi, amplitúdó modulált érzékelőkhöz képest a frekvencia-modulált érzékelő alkalmazása. Ezzel nőtt a rakéta zavarással szembeni ellenállóképessége, kevésbé érzékeny az időjárási viszonyokra, és javult a rakéta célkövető képessége. A rakéta a korábbiaktól eltérően közeledő légi cél ellen is indítható 260 m/s-os célsebességnél, míg távolodó célnál 310 m/s-ig alkalmazható.
Hajtóműve kétfokozatú. A rakéta 28 m/s-os sebességgel hagyja el az indítócsövet, erről egy kisméretű indítófokozat gondoskodik. A rakéta menethajtóműve kb. 5,5 m-re, a kezelőtől biztonságos távolságra indul be, amely 470 m/s-os utazósebességre gyorsítja a rakétát. A rakéta önmegsemmisítővel rendelkezik. Amennyiben célt téveszt, az indítást követően 14–17 mp múlva a rakéta önmegsemmisítő rendszere működésbe lép. Harci részét úgy alakították ki, hogy annak robbanásakor a maradék hajtóanyagot is felrobbantja, növelve ezáltal a pusztító erőt.
Az indítócső üvegszálas erősítésű műanyagból készült. Feladata a rakéta tárolása, valamint az indítás. Egy indítócsőből öt rakétaindítás hajtható végre. A 9P58M indítóberendezés az indítócsőhöz csatlakoztatható. Ezzel hajtható végre a célzás és az indítás, a benne lévő akkumulátor biztosítja a rendszer energiaellátását. A cél befogásakor a berendezés hangjelzést ad. Az indítóberendezéshez csatlakozik az infravörös érzékelő hűtését biztosító folyékony nitrogén tartálya. A rendszert felszerelték a 9SZ13 Poiszk típusú rádió-célmegjelölővel. Ez a berendezés a légi cél bekapcsolt rádiólokátorának impulzusait érzékeli, és lehetővé teszi a célfelderítést az infravörös önirányító berendezés érzékelési határán túl, már 12 km-es távolságból is.
Műszaki adatai [szerkesztés]
- Rendszer teljes tömeg (tűzkész állapotban): 16 kg
- Rakéta induló tömege: 10,3 kg
- Rakéta hossza: 1,47 m
- Rakéta átmérője: 72 mm
- Harci rész tömege: 1,17 kg (0,39 kg robbanóanyaggal)
- Irányítórendszer: infravörös, ólom-szulfid érzékelővel
- Ferde hatótávolság: 4100 m
- Rakéta utazósebesség: 470 m/s
- Célsebesség: 260 (közeledő), 310 m/s (távolodó)
- Alkalmazási magasság: 30 m-től 3000 m-ig
Fliegerfaust
A Fliegerfaust (magyarul: „pilótaököl”, vagy „repülőgép ököl”), más néven Luftfaust(magyarul: „légiököl”) egy német nem irányított, többcsövű légvédelmirakéta-vető volt, melyet arra terveztek, hogy földi célpontokat támadó ellenséges repülőgépeket semmisítsenek meg vele. Ez volt az első hordozható légvédelmi eszköz.
Jellemzői [szerkesztés]
1944-ben tervezték a Hugo Schneider AG (HASAG) vállalatnál Lipcsében. A Luftfaust két különböző változatban készült.
Az első változat, a Fliegerfaust A, négy 2 cm-es csővel rendelkezett. Ezek 2 cm-es 90 g tömegű tölteteket tüzeltek, melyből 19 g volt a robbanóanyag. A meghajtásról egy kicsi szilárd hajtóanyagú rakétahajtómű gondoskodott.
A második változat, a Fliegerfaust B ("Luftfaust") hosszabb, illetve további öt, így 9 csővel rendelkezett. A fegyver 150 cm hosszú és 6,5 kg tömegű volt. Az első 4 lövedéket minden második csőből egyszerre tüzelte, a fennmaradó mennyiséget 0,1 másodperces késleltetéssel, elkerülve a töltetek önmegsemmisítését.
Egy hatcsövű 3 cm-es prototípus is készült.
Harci alkalmazása [szerkesztés]
A Fliegerfaust nem volt sikeres fegyver, mivel kicsi volt a hatásos lőtávolsága, ami a töltetek nagy szórásából adódott. A tervezett 500 méteres hatótávolságot soha sem érte el. Habár 1945-ban nagy mennyiséget rendeltek a fegyverből (10 000 darab rakétavetőt és 4 millió rakétát), mindössze 80 fegyvert vetettek be harcban.
Fliegerfaust/Luftfaust | |
| |
Típus | nem irányított légvédelmirakéta-rendszer |
Ország | |
Alkalmazás | |
Alkalmazás ideje | 1945 |
Használó ország | |
Háborús alkalmazás | |
Műszaki adatok | |
Űrméret | 20 mm |
Lőszer | Szabványos 20 mm-es lövedékek rakétahajtóművel |
Tárkapacitás | 9 darab töltény |
Tömeg | 6,5 kg |
Fegyver hossza | ~ 1500 mm |
Csőtorkolati sebesség | 350 m/s |
9K31 Sztrela–1
A 9K31 Sztrela–1 (NATO-kódja: SA–9 Gaskin) a Szovjetunióban az 1960-as években kifejlesztett, páncélozott járműre telepített, kis hatómagasságú önjáró légvédelmi rakétarendszer. Hordozójárműve az úszóképes BRDM–2 felderítő harcjármű átalakított változata, amely két pár (összesen négy darab) szállító–indító konténert hordozhat. A rakétarendszerhez a 9M31 (GRAU-kód) légvédelmi rakétát alkalmazzák. Modernizált változata a Sztrela–1M, melyhez a 9M31M légvédelmi rakétát használják.
Története [szerkesztés]
A Sztrela–1 rendszer fejlesztése a Szovjetunió Minisztertanácsának 1960-as rendeletét követően kezdődött el, mely egy kis hatómagasságú csapatlégvédelmi rakéta kifejlesztését és hadrendbe állítását célozta. Egyidejűleg két kis hatómagasságú rendszer fejlesztése folyt. A később Sztrela–2 nevet kapott rendszer tervezését és fejlesztését a kolomnai KBP tervezőirodában végezték Borisz Savirin vezetésével, míg a későbbi Sztrela–1 rendszert az OKB–16 (később Tocsmas) tervezőiroda fejlesztette Alekszandr Nudelman vezetésével. Az OKB–16-nál tervezett rakétához a CKB–589 (később Geofizika) tervezőiroda készítette az infravörös önirányító berendezést, míg a későbbi Sztrela–2 rakéta önirányító berendezésének fejlesztése a leningrádi LOMO vállalatnál folyt. A két rendszer párhuzamos fejlesztését a Szovjetunióban addig nem használt új fegyverrendszer magas technológiai kockázata indokolta. Végül mindkét fejlesztési program sikeres lett, így később döntés született arról, hogy az OKB–16 Sztrela–1 rakétájának megnövelik a hatótávolságát és a hatómagasságát. Ez végül nagyobb starttömeget és nagyobb geometriai méreteket eredményezett, ezért a rendszer járműre telepítése mellett döntöttek (míg a Sztrela–2 hordozható rendszer maradt).
A Sztrela–1 rendszert 1968 áprilisában rendszeresítették a Szovjet Hadseregben. A hordozó jármű sorozatgyártása Szaratovban folyt, a 9M31 GRAU-kódot kapott rakétát pedig a kovrovi Gyegtyarjov Gyárban gyártották (ugyanott, ahol a Sztrela–2 rendszer összes eleme is készült). Modernizált változatát, a Sztrela–1M-et 1970-ben rendszeresítették.
2K22 Tunguszka
A 2K22 Tunguszka (oroszul 2К22 Тунгуска) orosz fejlesztésű önjáró légvédelmi harcjármű, melynek fegyverzete irányított rakétákból és gépágyúkból áll. A 2K22GRAU-kódú rendszer feladata a gyalogsági és páncélos erők teljes körű védelme alacsonyan támadó repülőgépek, helikopterek és manőverező robotrepülőgépekellen, bármely időjárási körülmények között. A jármű rakétáinak NATO-kódja SA–19 Grison.
Források [szerkesztés]
Ez a szócikk részben vagy egészben az 9K22 Tunguska című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. A fordítás eredetijének szerzőit az eredeti cikk laptörténete sorolja fel.
2K22 Tunguszka | |
A 2K22 Tunguszka-M légvédelmi rendszer | |
| |
Harctéri alkalmazás | |
Általános tulajdonságok | |
Személyzet | 4 fő |
Hosszúság | 7,93 m |
Szélesség | 3,24 m |
Magasság | 4,01 (3,36 radar nélkül) m |
Tömeg | 34 tonna |
Páncélzat és fegyverzet | |
Páncélzat | mm |
Elsődleges fegyverzet | 8 9M311 (3M87) 9M311K 9M311-1 9M113-M1 (57E6) rakéták |
Másodlagos fegyverzet | 2 x 30 mm-es 2A38M légvédelmi gépágyú |
Műszaki adatok | |
Motor | V-46-4 turbófeltöltéses V-12 vízhűtéses 4-hengeres dízel-motor |
Teljesítmény | kW (780 Le) |
Felfüggesztés | hidropneumatikus |
Sebesség | 65 km/h |
Fajlagos teljesítmény | kW/t |
Hatótávolság | 500 km |
MIM–23 Hawk
A MIM–23 Hawk közép-hatótávolságú légvédelmi rakéta, melyet az Amerikai Egyesült Államokban terveztek és gyártottak. Igen elterjedt volt, gyártották Nyugat-Európában ésJapánban is. Az eredetileg elektroncsöves technikára épülő, bonyolult és megbízhatatlan rendszert folyamatosan korszerűsítették, 1971-ben állt rendszerbe az Improved Hawk (I–HAWK) rakéta, ennek számos változata létezik. Az Egyesült Államokban a MIM–104 Patriot váltotta fel.
MIM–23 Hawk | |
A szállító jármű MIM–23 Hawk indítóberendezést tölt fel | |
| |
Funkció | Közepes hatómagasságúlégvédelmi rakéta |
Gyártó | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Irányítás | |
Robbanótöltet | 54 kg Repesz-romboló |
Hossz | 5,08 m |
Szárnyfesztáv | 1,19 m |
Törzsátmérő | 0,37 m |
Indulótömeg | 584 kg |
Max. sebesség | 2,4 Mach |
Hatótávolság | 25 km |
Legnagyobb repülési magasság | 13 700 m |
Első fokozat | |
Tüzelőanyaga | szilárd |
MIM–72 Chaparral
A MIM–72A/M48 Chaparral egy amerikai gyártmányú önjáró légvédelmi rakétaindító rendszer, amely az AIM–9 Sidewinder levegő-levegő rakétarendszeren alapul. Az indítójármű az M113 lánctalpas páncélozott szállítójárművön alapul. 1969-ben helyezték hadrendbe az amerikai hadseregnél, kivonása 1990 és 1998 között történt. A fegyvert az M163 Vulcan Air Defense System mellett alkalmazták, a Vulcan rövid hatótávolságban a Chaparral hosszabb hatótávolságban támadta a légi célpontokat.
Mauler [szerkesztés]
1959-es kezdettel a U.S. Army MICOM (Rakéta Parancsnokság) elkezdte egy önjáró kétéltű légvédelmi rakétarendszer fejlesztését a „Forward Area Air Defense” (FAAD) program keretében, a rendszer jelölése a MIM–46 Mauler volt. A Mauler egy módosított M113-as alvázon alapult, amely egy nagy körbeforgatható keretet hordozott, rajta kilenc rakétával, illetve rövid és nagy hatótávolságú radarokkal. A rendszer működtetése majdnem teljesen automatikusan zajlott, a kezelők egyszerűen kiválasztották a célpontokat a keresőradar kijelzőjéről, majd megnyomták a tűz gombot. A teljes elfogást a tűzvezető számítógép végezte.
A tesztek során azonban számos probléma mutatkozott. Legtöbbjük igen csekély jelentősségű volt, mint a rakétahajtómű problémája vagy a vezérsík, de más jelentősebb gondok is adódtak például a tűzvezető és célravezető rendszerekkel, melyek megoldása már sokkal nehezebb volt. Még aggasztóbb volt az új generációjú szovjet támadó repülőgépek hadrendbe lépése. Ezen okok miatt a Mauler programot 1963-ban leállították és más alternatív megoldások után néztek.
IFAAD [szerkesztés]
A MICOM egy tanulmányba kezdett, ami során ki akarták deríteni, hogy a haditengerészet által alkalmazott AIM–9D Sidewinder rakéta alkalmazható-e föld-levegő feladatkörre. A Sidewindert egy infravörös kereső irányította, aminek némi időre volt szüksége, hogy befogja a célpontot, az akkori keresők viszont csak a repülőgépek farokrészét tudták befogni. A MICOM jelentése bizakodó volt, úgy vélték a Sidewindert igen hamar hadrendbe állíthatják, habár képességei korlátozottak voltak.
A Sidewinder körül egy új koncepció alakult ki, az „Interim Forward Area Air Defense” (IFAAD). A fő probléma a rakétával az volt, hogy rövid hatótávolságon nem volt ideje befogni a célpontot, még mielőtt az elhagyná a hatótávolságát, így egy második járműre is szükség mutatkozott, amely az M61 Vulcan gépágyú lett. Mindkét rendszerrel manuálisan céloztak, így nem volt szükség tűzvezető rendszerre. Keresőradar egyik járműbe sem fért, így egy különálló radarrendszert fejlesztettek ki erre a feladatkörre.
A tanulmányokkal 1965-ben végeztek, majd kezdetét vette a Chaparral program. Az első XMIM–72A rakétákat 1967-ben szállították a hadseregnek. A Ford kifejlesztette az M730 jelű járművet az M548 jelű járműből, amely egyike volt az M113 páncélozott szállítójármű családnak. Az első Chaparral zászlóaljat 1969 májusában állították föl.
A Chaparral/Vulcan rendszer támogatására 1966-ban fejlesztették ki az AN/MPQ-49 Forward Area Alerting Radar nevű célbefogó radart. A radart a Gama Goat 6×6 hajtásképletű járművel szállították, emiatt elsővonalbeli alkalmazásra nem volt alkalmas.
Leírás [szerkesztés]
A MIM–72A rakéta az AIM–9D Sidewinder rakétán alapul. A fő különbség, hogy a MIM–72A rakétának csak két vezérsíkján van „rolleron”. A MIM–72 MK 50 szilárd tüzelőanyagú rakétahajtóműve lényegében azonos az AIM–9D Sidewinder rakéta MK 36 MOD 5 hajtóművével. A MIM–72 rakétát az M48 indítóegységről indítják, amely egy M730 jelű lánctalpas járműből és egy M54 jelű rakétaindítóból áll, amely négy tűzkész rakéta hordozására alkalmas. Az M48 további nyolc rakétát szállít.
A MIM–72A a FIM–43 Redeye-hez hasonlóan egy első generációs infravörös keresőt használ, amelyet infracsalikkal és „hot brick” zavarókkal el lehet téríteni, ilyen például a Mi–24 csatahelikopter L166 infracsapda egysége. Emellett a rakéta célzásához szükséges a repülőgép forró hajtóművének bemérése is. A B változatot kiképzési célra fejlesztették ki, amely csak a robbanófejében tér el az A változattól.
A C változat 1974-ben jelent meg, továbbfejlesztett vezérlőegységgel készült, így nem szükséges a rálátás a hajtóműre, ezen felül a robbanófejet is fejlesztették. A gyújtó és a robbanófej a korábbi Mauler programból való. A C típust 1976 és 1981 között alkalmazták, üzemkész státuszát 1978-ra érte el. Egy kísérleti D típus is készült, amely a C típus robbanófejét és az A típus keresőjét ötvözte, alkalmazásra viszont nem került.
Tengerészeti változatát is kifejlesztették, amely a C típuson alapult - jelölése a RIM–72C Sea Chaparral lett. A rakétát a U.S. Navy nem rendszeresítette, de Tajvannak exportáltak belőle.
A Chaparral rendszerrel manuálisan tüzeltek, a célt vizuálisan fogták be, a rakétaindítót a megfelelő irányba forgatták, majd megvárták, hogy a rakéta keresője ráálljon a célpontra. A rendszer használata nem javasolt fedezék mögül felbukkanó helikopterek ellen.
1977-ben a Ford és a Texas Instruments elindított egy programot, melynek célja a Chaparral minden időjárási körülmények közötti használatának biztosítása volt egy FLIR kamera hozzáadásával. A tesztek 1978-ban kezdődtek egy új füstmentes hajtóművel, amely nagyban megnövelte a látási viszonyokat tüzelés után, így könnyebbé téve a gyors egymás után leadott lövéseket. A tesztek sikeresen végződtek, majd a FLIR fejlesztést 1984 szeptemberében kivitelezték. A meglévő rakétákat ellátták az új hajtóművel, melyek jele a MIM–72Elett, míg az új építésű változatoké MIM–72F lett.
1980-ban egy utolsó fejlesztést vezettek be a FIM–92 Stinger keresőjének alkalmazásával. A Stinger keresője sokkal megbízhatóbb és nehezebb megzavarni. A Ford 1982-től kezdte szállítani a létrejött MIM–72G-ket, a meglévő rakétákat pedig az 1980-as évek végére továbbfejlesztették. Az új építésű G típusok 1990-91 között készültek. Ebben az időben azonban a hadseregnél elkezdték kivonni a rakétákat a hadrendből, majd átadásra kerültek a nemzeti gárdának.
A MIM–72-nek készült két export változata is, a MIM–72H, amely a MIM–72F export változata volt, és a MIM–72J, amely a MIM–72G export változata volt.
A rakéta ára hozzávetőleg 80 000 dollár volt, az M48 indítójárműjé pedig 1,5 millió dollár.
Műszaki adatok (MIM–72A) [szerkesztés]
- Hossz: 2,9 m
- Fesztávolság: 63 cm
- Átmérő: 127 mm
- Indulótömeg: 86 kg
- Sebesség: 1,5 Mach
- Hatótávolság: 500 – 9000 m
- Magasság: 25 – 4000 m
- Vezérlés: Passzív infravörös
- Rakétahajtómű: MK 50 sziráld tüzelőanyagú hajtómű
- Robbanófej: 12,2 kg MK 48
Változatok [szerkesztés]
- MIM–72 Chaparral
- MIM–72A – Eredeti sorozatgyártott rakéta.
- MIM–72B – Gyakorló rakéta.
- MIM-72C – Improved Chaparral. Továbbfejlesztett változat. AN/DAW–1 vezérlőegység, M817 gyújtó, M250 robbanófej.
- RIM–72C – Sea Chaparral. Tengerészeti változat. Tajvan rendszeresítette.
- MIM–72D – Kíserleti változat.
- MIM–72E – MIM–72C rakéták új M121 jelű füstmentes hajtóművel.
- MIM–72F – Új gyártású rakéták M121 füstmentes hajtóművel.
- MIM–72G – AN/DAW–2 keresővel ellátott rakéták.
- MIM–72H – A MIM–72F exportváltozata.
- MIM–72J – A MIM–72G exportváltozata.
- M30 – Életlen gyakorló rakéta.
Rendszeresítők [szerkesztés]
MIM–72 Chaparral | |
| |
Funkció | |
Fő üzemeltetők | |
Rendszeresítők | Lásd Rendszeresítők |
Ár | Indítójármű: 1,5 millió dollár Rakéta: 80 000 dollár |
| |
Irányítás | manuális |
Hossz | 2,9 m |
Hatótávolság | 500 - 9000 m |
Legnagyobb repülési magasság | 4000 m |
MIM–104 Patriot
A MIM–104 Patriot közép-hatótávolságú légvédelmi rakéta, melyet az 1980-as évekrefejlesztettek ki az Egyesült Államokban, az elöregedő MIM–23 Hawk rakéták leváltására. Elődjével ellentétben nem csak repülőgépek, hanem (korlátozottan) a sokkal nehezebben megsemmisíthető ballisztikus rakéták és robotrepülőgépek elleni harcra is alkalmas. Ezen képességét ki is használták az öbölháború alatt, amikor Irak Izrael és Szaúd-Arábia ellen tömegesen indított rakétákat. A teljes komplexum tehergépjárművekre van telepítve, C–5 Galaxy repülőgépekkel levegőben szállítható. A rakéta gyártási költségeinek csökkentése érdekében különleges irányítórendszert alkalmaztak: a rakéta orrába beépítették az aktív lokátoros önirányításhoz használt rádiólokátort, de a fedélzeti számítógépet elhagyták: a rakétát nagy sebességű rádiós adatbusz köti össze a földi indítókomplexummal, és a kormányparancsokat ennek számítógépei dolgozzák ki, a rakéta lokátorától kapott információk alapján a rakéta számára.
A rakétát az 1990-es években továbbfejlesztették, a PAC–2 (Patriot Advanced Capability–2, Patriot Továbbfejlesztett Képesség) rakéta hatótávolsága több mint kétszerese, sebessége több, mint másfélszerese az eredeti rakétának. Jelenleg a PAC–3 rakéták állnak hadrendben, ezek a korábbiaktól alapvetően különböznek. A korszerű elektronika lehetővé tette a találati pontosság alapvető növelését, a rakéta a célt mindig telitalálattal éri el, így elhagyhatóvá vált a robbanótöltet, a cél megsemmisítése kizárólag a rakéta mozgási energiájával történik. A robbanótöltet elhagyása és az elektronika további miniatürizációja a rakéta méretének drasztikus csökkenéséhez vezetett, az új rakéta a régiével megegyező méretű indítókonténerében a korábbi egy helyett négy rakétának (így egy szállító-indító járművön összesen 16) jutott hely. A PAC–3 rakétákat bevetették az iraki szabadság hadműveletben, az iraki hadsereg passzivitása és hibás célazonosítás miatt csak egy angolPanavia Tornado vadászbombázót lőttek le vele.
MIM–104 Patriot | |
MIM–104 Patriot rakéta indítása | |
| |
Funkció | Közepes hatómagasságúlégvédelmi rakéta |
Gyártó | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Irányítás | Parancsközlő távirányítás |
Robbanótöltet | PAC–1: 90 kg Repesz-romboló PAC–3: Nincsen |
Hossz | PAC–1: 5,3 m |
Szárnyfesztáv | 0,920 m |
Törzsátmérő | PAC–1: 0,510 m |
Indulótömeg | PAC–1: 914 kg PAC–2: 900 kg PAC–3: 312 kg |
Max. sebesség | PAC–1: 3 Mach PAC–2: 5 Mach |
Hatótávolság | PAC–1: 70 km PAC–2: 160 km |
3-as típusú légvédelmi rakéta
A 3-as típusú légvédelmi rakéta (03式中距離地対空誘導弾 maru-san-shiki-chu-kyori-ti-tai-kuu-yuudou-dan) egy japánban kifejlesztett föld-levegő rakéta, mely jelenleg ajapán Szárazföldi Önvédelmi Erő kötelékében szolgál.
Leírás [szerkesztés]
Az új közepes hatótávolságú légvédelmi rakéta, melyet a továbbfejlesztett Hawk rendszer leváltására terveztek, teljes körű légvédelmet nyújt a hadsereg egységei és létesítményei számára. A rakéta pontos célbatalálásáért egy előre programozott navigációs rendszer, napra kész panarcssor és aktív lokátoros önirányítás gondoskodik.
A Hawk rendszert több mint 30 éven át használták, többszörös átalakítással, modernizálással. Az új 3-as típusú légvédelmi rakétarendszer erős robbanófejével képes elpusztítani az ellenséges repülőgépeket, levegő-föld rakétákat, és a cirkálórakétákat is, indítórendszere lehetővé teszi, hogy a rakétát bárhol használhassák. A rendszer egyik fő előnye, hogy képes horizonton túli célzásra, amely igen jól jön Japán hegyvidékes területein történő használata során.
Galéria [szerkesztés]
- Tüzelési pozícióban
- Radar jármű
- Lőszerszállító jármű
- Radarjel feldolgozó jármű
3-as típus | |
3-as típus | |
| |
Funkció | |
Gyártó | |
Fő üzemeltetők | |
Rendszeresítők | |
Szolgálatba állítás | 2003. |
Szolgálatból kivonva | hadrendben |
Ár | 470 milliárd japán jen |
| |
Irányítás | |
Törzsátmérő | 0,32 m |
Indulótömeg | 570 kg |
SZ–125 Nyeva–M
Az SZ–125 Nyeva és Pecsora fix telepítésű, közép-hatómagasságú honi légvédelmi rakéta, melyeket az 1960-as évek elejére fejlesztettek ki a Szovjetunióban, a nagy hatómagasságúSZ–25 Berkut és SZ–75 Dvina rakéták kiegészítésére. A kisebb hatómagasságú, hatótávolságú és sebességű rakéta elsősorban alacsonyan repülő, manőverező célok ellen szolgált, amelyeket a korábban kifejlesztett komplexumokkal nehéz volt megsemmisíteni. A rakétaütegek része volt a P–15 célfelderítő , a PRV–11 magasságmérő és az SZRN–125rávezető rádiólokátor. A rakétát parancsközlő távirányítással vezetik a célra, lehetőség volt a lokátoros mellett optikai követésre is.
A rakétát nagy tömegben gyártották és exportálták, haditengerészeti változata az M–1 Volna. Irak és Lengyelország mobil változatait is kifejlesztették, a Magyar Néphadseregrendszeresítette, az 1990-es években vonták ki a hadrendből.
Ilyen fegyverrel lőttek le 1999. március 27-én Jugoszlávia fölött egy amerikai F–117vadászbombázót. A távirányított, beépített lokátorral nem rendelkező rakéta elvben sikerrel veheti fel a harcot a lopakodó repülőgépek ellen is, ezért korszerűsített változatának gyártását 2008-ban újraindították.[1]
SZ–125 Nyeva–M | |
SZ–125 rakéták az indítóberendezésen, a Finn Légvédelem Múzeumában, Tuusulában | |
| |
SA–-3 Goa | |
5V24, 5V27 (rakéta) | |
Funkció | Közepes hatómagasságúlégvédelmi rakéta |
Gyártó | Almaz |
Tervező | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Irányítás | Parancsközlő távirányítás |
Robbanótöltet | Repesz-romboló |
Hossz | 6,7 m |
Szárnyfesztáv | 1 m |
Törzsátmérő | 0,6 m |
Indulótömeg | 400 kg |
Max. sebesség | 3,5 Mach |
Hatótávolság | 6–25 km |
Legnagyobb repülési magasság | 100–25 000 m |
Fokozat | |
Tüzelőanyaga | szilárd |
2K11 Krug
A 2K11 Krug (2К11 Круг) közepes hatótávolságú csapatlégvédelmi rakéta, melyet aSzovjetunióban, az 1960-as években fejlesztettek ki. Főkonstruktőre G. Sz. Jefimov (Г. С. Ефимов), a rakéta-elektronikai rendszert V. P. Jefremov (В. П. Ефремов) fejlesztette. Afélaktív lokátoros önirányítású rakétát lánctalpas, terepjáró alvázra telepítették. Indításkor először négy, szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta segítségével érte el a megfelelő sebességet, amelyek a folyékony hajtóanyagú sugárhajtómű beindulása után leváltak. A rakéták hatótávolsága 150-24500 méter magasságtartományban 6–50 km. A hordozójármű, GM-123 (ГМ-123) lánctalpas alváz tömege 23,3 tonna. A Magyar Néphadsereg egy ezredetüzemeltetett ( Keszthely ) 1997-ig
2K11 Krug | |
2K11 Krug rakéta a szállító-indító járművön | |
| |
SA–4 Ganef | |
2K11 | |
Változat | 9M331 |
Funkció | Közép-hatótávolságúlégvédelmi rakéta |
Szolgálatba állítás | |
| |
Irányítás | |
Robbanótöltet | 150 kg repesz-romboló |
Hossz | 8,784 m |
Törzsátmérő | 0,86 m |
Indulótömeg | 2453 kg |
Max. sebesség | 1100 m/s (kb. 4000 km/h) |
Hatótávolság | 55 km |
Legnagyobb repülési magasság | 24 500 m |
Fokozatok száma | 2 |
2K12 Kub
A 2K12 Kub (2К12 Куб) közepes hatótávolságú csapatlégvédelmi rakéta, melyet az1960-as években fejlesztettek ki a Szovjetunióban. A félaktív rádiólokátoros önirányítású rakétát lánctalpas, terepjáró, légi úton is szállítható alvázra telepítették, ütegenként egy 1SZ91 felderítő lokátora GM–578 típusú alvázon van. Indítóállványa a 2P25M néven a GM–568 típusú alvázra került kialakításra. A 3M9típusú rakéta szilárd hajtóanyagú, kétfokozatú fegyver, melynek második fokozata, az utazófokozat, egy utánégetős rakétahajtómű.
Krug-rendszer [szerkesztés]
A Kub-nál korábban fejlesztették ki a 2K11 Krug rendszert, melynek számos eleme alapot adott a további önjáró légvédelmi rakétarendszerek fejlesztésére és amellyel kiegészítik egymást. A Kub elsősorban a kisebb távolságon és magasságon repülő célokat, a Krug a távolabbiakat támadhatja. Mivel a Krug az elavult parancsirányítású rendszert alkalmazza, a Kub lényegesen elterjedtebb és sikeresebb rakétarendszer, szinte az összes, hadrendbe állítása után vívott helyi háborúban lőttek le vele repülőgépeket, a jom kippuri háborúban az Izraeli Légierőnek súlyos veszteségeket okozott. A rendszer korszerűsített változata napjainkban is hadrendben áll több országban, többek között a Magyar Honvédségnél is. Továbbfejlesztésével hozták létre a 9K37 Buk rendszert.
2K12 Kub | |
Keletnémet 2K11 Kub szállító-indító járműve | |
| |
SA–6 Gainful | |
2K11 | |
Változat | 3M9 rakéta |
Funkció | |
Szolgálatba állítás | 1967. |
| |
Irányítás | |
Robbanótöltet | 59 kg Repesz-romboló |
Kormányzás | Aerodinamikai |
Hossz | 5,8 m |
Törzsátmérő | 0,335 m |
Indulótömeg | 599 kg |
Max. sebesség | kb.740 m/sec. |
Hatótávolság | 24 km |
Legnagyobb repülési magasság | 12 000 méter |
Fokozatok száma | 2 |
9K33 Osza
A 9K33 Osza (oroszul 9К33 Оса, darázs, NATO-kódja: SA–8 Gecko) közepes hatótávolságú, félaktív lokátoros önirányítású légvédelmi rakétakomplexum, melyet az 1970-es években a Szovjetunióban fejlesztettek ki. A 6×6 kerekes, önjáró, úszóképes alvázra a 4-6 rakéta indítóberendezésén kívül a célkereső és a rávezető lokátort is integrálták, így a rendszer a rakéták bevetésére teljesen önállóan, akár menetből is képes. A rendszer hajófedélzeti változatát is kifejlesztették, ez az Osza–M (NATO-kódja: SA–N–4 Gecko).
9K33 Osza | |
| |
SA–8 Gecko SA–N–4 Gecko | |
9K33 | |
Szolgálatba állítás | 1972. |
| |
Irányítás | |
Robbanótöltet | 16 kg Repesz-romboló |
Hossz | 3,158 m |
Törzsátmérő | 0,2096 m |
Indulótömeg | 170 kg |
Max. sebesség | 1020 m/s |
Hatótávolság | 15 km |
Legnagyobb repülési magasság | 12 000 m |
9K37 Buk
A 9K37 Buk (oroszul 9К37 Бук, azaz Bükk) közepes hatótávolságú légvédelmi rakéta, melyet az 1970-es években, a Szovjetunióban hoztak létre a meglévő 2K12 Kubtovábbfejlesztésével. A rakéta a repülőgépek és helikopterek mellett képes kis méretűirányított bombák, rakéták, robotrepülőgépek és pilóta nélküli repülőgépekmegsemmisítésére is. Továbbfejlesztése folyamatos, számos változata ismert.
Szállító-indító járművének alváza megegyezik az eredeti komplexuméval, de a három helyett négy rakéta hordozására alkalmas, és megtalálható rajta a rakéták tűzvezető lokátora is.
9K37 Buk | |
A Buk M1–2 rendszer 9A310M1–2 szállító-indító járműve | |
| |
9K37 Buk: SA–11 Gadfly 9k37M1–2 Buk M1–2: SA–17 Grizzly | |
9K37 | |
Funkció | |
Szolgálatba állítás | 1979. |
| |
Irányítás | |
Robbanótöltet | 70 kg repesz-romboló |
Gyújtó | |
Hossz | 5,55 m |
Törzsátmérő | 0,4 m |
Indulótömeg | 690 kg |
Max. sebesség | 3 Mach (9K37) |
Hatótávolság | 4-30 km |
Legnagyobb repülési magasság | 14 000 m |
Háromnézeti rajz | |
A 9k37 Buk rendszer 9M38M1 (felül) és 9M317 (alul) rakétája |
9K330 Tor
A 9K330 Tor (oroszul 9К330 Тор, azaz Tórusz) önjáró, kis hatótávolságú légvédelmi rakétakomplexum, melyet az 1980-as években fejlesztettek ki a 9K33 Osza rendszer leváltására, alacsonyan repülő repülőgépek, helikopterek, robotrepülőgépek, pilóta nélküli repülőgépek, irányított rakéták és légibombák, valamint ballisztikus rakéták leküzdésére. A lánctalpas alvázon 8 darab, konténerben elhelyezett rakéta, valamint a rendszer célfelderítőés tűzvezető lokátora van elhelyezve.
9K330 Tor | |
| |
SA–15 Gauntlet | |
Szolgálatba állítás | 1986. |
| |
Irányítás | Rádió-parancsközlő |
Robbanótöltet | 15 kg Repesz-romboló |
Hossz | 2,9 m |
Törzsátmérő | 0,235 m |
Indulótömeg | 167 kg |
Max. sebesség | 850 m/s |
Hatótávolság | 12 km |
Legnagyobb repülési magasság | 6000 m |
SZ–75 Dvina
Az SZ–75 Dvina (NATO-kódja: SA–2 Guideline) az 1950-es években kifejlesztett szovjet nagy hatómagasságú légvédelmi rakétarendszer. Korszerűsített változata az SZ–75M Volhov. 1957-ben rendszeresítették a Szovjet Hadseregben. A hidegháború időszakának legelterjedtebb légvédelmi rendszere volt. A Magyar Néphadseregben az 1990-es évekig állt rendszerben.
Ez a rendszer először akkor szerzett hírnevet, amikor 1960-ban a Szovjetunió felett egy SZ–75 üteg lelőtt egy U–2 kémrepülőgépet. Később az SZ–75 rendszert a vietnami háborúsorán az észak-vietnami erők használták széles körben Hanoi és Haiphong védelmére. A rendszert Kína is gyártja HQ–1 és HQ–2 néven. Más országokban is olyan sok helyi változat készült, hogy mára már szinte lehetetlen kizárólag eredeti komponensekből álló SZ–75 rendszert találni.
Fejlesztése [szerkesztés]
V–750 rakéta Szomáliföldön
Az 1950-es évek elején az Egyesült Államok Légiereje gyors ütemben fejlesztette a nukleáris fegyverek hordozására képes, nagy hatótávolságú sugárhajtású bombázóit. A légierős program eredményeként kifejlesztésre került Boeing B–47 Stratojet bombázók légi utántöltésre alkalmas változata, amelyek így mélyen a Szovjetunió belsejében is támadhatak célpontokat. A B–47-es fejlesztését gyorsan követte a Boeing B–52 Stratofortress, amely a B–47-nél nagyobb hatótávolságra és több hasznos teher szállítására volt képes. Ezen amerikai bombázók hatótávolsága, sebessége és bombaterhelése jelentős veszélyt jelentett a Szovjetunió számára az esetben, ha a két ország között háború törne ki.
A szovjetek ezért a légvédelmi rendszereik továbbfejlesztését kezdeményezték. Bár a szovjet légvédelmi erők nagy számban rendelkeztek légvédelmi tüzérséggel, többek között radar irányítású ütegekkel, azok nagy magasságban támadó sugárhajtású bombázókkal szembeni korlátai nyilvánvalóak voltak. Ezért a szovjet légvédelmi erők kezdték a második világháborús fegyverrendszereket leváltó rakétarendszerek fejlesztését.
1953-ban a Pjotr Grusin irányítása alatt a Lavocskin OKB kezdte el az SZ–75 fejlesztését. A program egy nagyméretű, nagy magasságon és egyenesen repülő cél lelövésére képes rakéta fejlesztésére összpontosított, ezért a rakétának nem kellett nagyon mozgékonynak lennie, csupán gyorsnak és ellenállónak a zavarással szemben. A technológia kiforratlansága ellenére a rendszer fejlesztése gyorsan haladt, az első kísérleti rakétaindításokra már néhány évvel később került sor. 1957-ben a nagyközönség is megismerhette az SZ–75-öt, amikor a rakétarendszert bemutatták a május elsejeifelvonuláson Moszkvában.
Első telepítései [szerkesztés]
1957-ben beindult a rakétarendszer széles körű telepítése, amelyet az elkövetkező években számos rendszerbővítés követett. Az SZ–75-öt nem az SZ–25 Berkut helyettesítésére készítették, de a Moszkvát körülvevő légvédelmi gyűrűben számos légelhárító ágyút leváltott, többek között a 130 mm-es KS–30-at és 100 mm-es KS–19-et. 1958 és 1964 között az amerikai hírszerzés több mint 600 SZ–75 létesítményt azonosított a Szovjetunió területén. A létesítmények általában városok, ipari létesítmények és a kormányzati központok közelébe települtek. Ezen túl a szovjet belterületek felé vezető feltételezett bombázó útvonalakra is számos SZ–75 létesítményt telepítettek. Az 1960-as évek közepére, nagyjából 1000 létesítmény létrehozása után a Szovjetunió felhagyott az SZ–75 rendszerek telepítésével.
A Szovjetunión kívül számos SZ–75 egységet vezényeltek az 1960-as években Kelet-Németországban állomásozó szovjet csapatok védelmére. Később ezt a rendszert adták el a legtöbb Varsói Szerződés tagországnak, továbbá Kínának, Észak-Koreának majd végül Észak-Vietnamnak.
Bevetése [szerkesztés]
Egy F–4 Phantom vadászgépet eltalál egy V–750 rakéta Vietnam felett (1969)
Észak-vietnami SZ–75 kezelőszemélyzet (1960-as évek)
Az SZ–75 légvédelmi rendszer V–750 rakétája szállítás közben, a keletnémet hadsereg Zil–131 teherautójának utánfutóján (1983)
Egyiptomi rakétatelepítés 1985-ben.
Bár Francis Gary Powers U–2-ének 1960-as lelövése volt az SZ–75 első nyilvános győzelme, korábban már sikerrel járt egy tajvani RB–57 felderítő repülőgép ellen. A gépet egy kínai üzemeltetésű SZ–75 egység Peking közelében lőtte le 1959. október 7-én. Az elkövetkező években a tajvani légierő számos repülőgépét lőtték le SZ–75 rakétákkal, többek között U–2és RB–57 felderítőgépeket, valamint távirányított, pilóta nélküli repülőgépeket is. 1960. május 1-jén Gary Powers U–2-jét aközben lőtték le, hogy az átrepült a Szverdlovszk közelében található rakétakísérleti telep felett, bár egyes beszámolók szerint 14 rakétát kellett indítani ahhoz, hogy elérjék a magasan repülő gépet.
A kubai rakétaválság során, 1962 októberében egy SZ–75 Kuba felett lelőtte Rudolf Andersonőrnagy U–2-ét, aki posztumusz jelleggel megkapta az első Air Force Cross kitüntetést.[1]
1965-ben Észak-Vietnam segítséget kért az amerikai légifölénnyel szemben, amellyel szemben az ország akkor lényegében védtelen volt. Némi vitát követően megállapodás született arról, hogy az észak-vietnami hadsereget felszerelik SZ–75 rakétákkal, de a döntést azért nem tudták könnyen meghozni, mivel így jelentősen nőtt annak esélye, hogy egy rakéta amerikai kezekbe kerülhet. A rakétaindítási pontok előkészítése az év elején kezdődött, az amerikaiak 1965. április 5-én szereztek tudomást az épülő rakétás légvédelmi rendszerről. Bár a bevetést tervezők azonnal meg szerették volna támadni a légvédelmi létesítményeket, mielőtt még azokat befejezik és hadrendbe állítják, a támadást a politikai vezetők attól tartva utasították el, hogy azoknak szovjet műszaki személyzet is áldozatává válhat.
1965. július 23-án a amerikai haditengerészet F–4B vadászbombázóját SZ–75 rakétával lőtték le. Az amerikaiak válaszul három nappal később megkezdték az Iron Hand hadműveletet, amelynek célja az összes többi telep üzembe helyezés előtti megtámadása volt. A legtöbb SZ–75 telepet a Hanoi–Haiphong területen létesítették, amelyeket, a helyi repülőterekkel együtt, politikai okokból tilos volt megtámadni. Lyndon Johnson amerikai elnök az amerikai televízióban bejelentette, hogy az összes többi telepet az elkövetkező héten meg fogják támadni. A vietnamiak elrejtették a rakétákat és a helyükbe csalikat helyeztek el, továbbá a támadási útvonalakra telepítették az összes rendelkezésre álló légvédelmi ágyújukat. A taktika bevált, az amerikaiak jelentős veszteségeket szenvedtek.
A légvédelmi rendszert az egész világon széles körben használták, különösen a Közel-Keleten, ahol Egyiptom és Szíria használta a rendszert az izraeli légierővel szemben. Az izraeli repülőgép-veszteségek nagy része a légvédelmi hálózatnak tudható be. Az SZ–75 rendszer utolsó sikere a grúziai háború során történt, amikor a grúz rakéták lelőttek egy orosz Szu–27 vadászgépet Gudauta közelébem 1993. március 19-én.[2]
Zavarás és zavarásgátlás [szerkesztés]
A rendszer észak-vietnami bevezetését követő években az Egyesült Államok számos megoldással állt elő az SZ–75 által felvetett kérdésekre. A haditengerészet hadrendbe állította a Shrike lokátorromboló rakétát, 1965 októberében pedig végrehajtották az első légelhárító rakétaüteg elleni támadást. A légierő az RB–66 Destroyer felderítőgépeire erőteljes zavaróberendezéseket telepített, amelyek elvakították az előrejelző radarokat, valamint kifejlesztette a kisebb, vadászgépekre szerelhető zavarókonténereket. A későbbi fejlemények közé sorolható a zavarókonténerekkel és egyéb zavarórendszerekkel felszereltWild Weasel repülőgépek, amelyeket kifejezetten a légvédelmi radarok megzavarására majd Shrike rakétákkal való megsemmisítésére készítettek.
A szovjetek és a vietnamiak azonban képesek voltak néhány ilyen taktikához alkalmazkodni. A Szovjetunió többszörösen is továbbfejlesztette a radarrendszereket, hogy azok ellenállóképesebbé váljanak a zavarással szemben. Ezen túl a rakétákat felkészítették passzív önirányító módra is, amelynél a rakéta magát a zavaró jeladót volt képes befogni. Ez azzal a további előnnyel járt, hogy a radart nem kellett bekapcsolni, így azok a radarelhárító Shrike rakéták számára sem jelentettek célt. Számos egyéb, Shrike-ellenes új taktikát is kidolgoztak. Az egyik az volt, hogy radarnyalábot oldalra kitérítve kapcsolták ki viszonylag rövid időre. Mivel a Shrike egy viszonylag kezdetleges lokátorromboló rakéta volt, az oldalirányba kitérített nyalábot a radartól távolodva követte, majd a jel elvesztése, a radar kikapcsolása után egyszerűen lezuhant. Egy másik trükk a hamis indítás volt, amikor a radart célkövető módra állították, de nem indítottak rakétát. Ilyenkor a rakétakezelő személyzet megállapíthatta, hogy a céltárgy indított-e Shrike rakétát. Amennyiben igen, akkor azt a fenti technikával, rakéták feláldozása nélkül tudták semlegesíteni.
Mindezek ellenére USA képes volt arra, hogy a B–52E modellekre hatékony zavaróberendezéseket telepítsen. Ezek a gépek képesek voltak jelentősebb veszteségek nélküli Hanoi elleni támadásokra (bár ezek a veszteségek egy bizonyos szempontból továbbra is jelentősnek bizonyultak, lásd Linebacker II hadművelet).
Leváltása [szerkesztés]
A szovjet légvédelem az 1980-as években megkezdte az SZ–75 lecserélését a nagyságrendekkel modernebb SZ–300 rendszerekkel. Ma már a 4600 rakétából csak néhány száz darab maradt orosz hadrendben, amelyek 1993-ban még átestek egy modernizációs programon.
Az SZ–75-öt továbbra is a széles körben használják világszerte, összesen 35 országban található változó bevethetőségi állapotban. Vietnamban és Egyiptomban 280 rakéta, Észak-Koreában 270, Lengyelországban 240 rakéta található hadrendben. A kínaiak HQ–2 néven, viszonylag nagy számban rendszeresítették az SZ–75 modernizált változatát.
Jellemzői [szerkesztés]
Szovjet típusú telepítése [szerkesztés]
SZ–75 Dvina üteg a kubai rakétaválság idején
Sivatagi telepítésű SZ–75 Gyeszna üteg (1981)
Észak-vietnami SZ–75 Dvina üteg. Jól megfigyelhető a tipikus, hatszögletű minta, amelyet a levegőből könnyű volt észrevenni, ezért a vietnamiak később elvetették ezt az elrendezést.
A Szovjetunió egy meglehetősen egységes szervezeti felépítést alkalmazott az SZ–75 egységek esetében. Más, SZ–75-öt alkalmazó országok esetében ez a struktúra eltérő lehet, de jellemzően egy három zászlóaljból szervezett ezredből áll. Az ezredparancsnokság vezényli a távolfelderítő lokátorokat és hangolja össze a zászlóaljak tevékenységét. A zászlóaljak számos rakétaindító ütegből, valamint ezek felderítő és célvezető lokátoraiból áll.
Telepítési terve [szerkesztés]
Mindegyik zászlóalj általában hat félig rögzített, egymástól 60-100 méterre található, egyetlen írányítósínre szerelt V–750 rakétából áll, amelyeket egy hatszögletű minta alapján telepítenek, középen a radarokkal és az irányítórendszerekkel. A telepítés jellegzetes hatszögű formáját a légifotókon könnyen fel lehetett ismerni. Jellemzően hat tartalékrakétát pótkocsin tároltak az alakzat középpontjának közelében.
Rakétája [szerkesztés]
A V–750 egy kétfokozatú rakéta, amely egy szilárd tüzelőanyagú gyorsítórakétából, valamint egy tárolható, folyékony tüzelőanyagú felső fokozatból áll, amely utóbbinál salétromsav és nitrogén-tetroxid az oxidálószer, kerozin az üzemanyag. A gyorsítórakéta 4-5 másodpercig üzemel, a második, fő lépcső nagyjából 22 másodpercig, amikorra a rakéta eléri a nagyjából3 Mach körüli sebességet. A gyorsítórakétán négy nagy deltaszárny található, amelyek kisméretű irányítófelülettel stabilizálják a rakéta hossztengely körüli forgását. A felső fokozaton a kisebb méretű irányítófelületek találhatók.
A rakétákat a rakétaindító ütegnél található számítógép rádióadásával vezérlik a három vezérlő rádiócsatorna egyikén. A korábbi SZ–75 rakéták két pár, az első irányítófelületek előtt található négy darab kisebb antennából álló vevőrendszeren keresztül vették az irányítási parancsokat, majd a D változattal áttértek az első és a hátsó szárnyak közötti nagyobb méretű szalagvezeték-antennák használatára. Az SZ–75 irányító rendszere egy időben csak egy célt képes kezelni, viszont három rakétát képes a célra vezetni. Ugyanazon cél ellen több rakétát is lehet indítani, miután az első hullám rakétáinak vezérlésére már nincsen szükség és azok felszabadították a vezérlő rádió csatornákat.
A rakétát jellemzően 195 kg-os repeszes robbanófejjel látták el közelségi, érintkezési vagy távirányításos gyújtással. A robbanófej hatótávolsága kis magasságon nagyjából 65 m, a magasabb, ritkább levegőben akár 250 m. A rakéta pontossága nagyjából 75 m, ezért a cél leküzdésére egy hullámban jellemzően két rakétát indítottak. A rakéta SA–2E NATO-kódjelű változatára 295 kg-os robbantó fejet szereltek, amely lehetett hagyományos robbanószer, illetve egy hasonló tömegű, 15 kilotonnás nukleáris robbanófej.
A rakéta általános hatótávolsága nagyjából 45 km, maximális magassága nagyjából 20 000 m. A radar- és irányító rendszernek köszönhetően az élesítési magasság nagyjából 500 méter volt, így a rakétát alacsonyan repülő célok ellen is be lehetett vetni.
A V–750 változatai [szerkesztés]
V–750 rakéta a lengyelországi Skarżysko-Kamienna-i Fehér Sas múzeumban
V–750 rakéta szállítás közben
V–750 rakéta fúvókája az oroszországo togliatti-i műszaki múzeumból
Rakéta | Gyártási kód | Jellemzők |
---|---|---|
V–750 | 1D | Céltartomány 7–29 km, célmagasság 3000-23 000 m |
V–750V | 11D | Céltartomány 7–29 km, célmagasság 3000-25 000 m. Súly 2163 kg, hossza 10 726 mm, robbanófej súlya 190 kg, átmérője 500/654 mm |
V–750VK | 11D | Korszerűsített rakéta |
V–750VM | 11DM | Zavarókonténeres célok leküzdésére |
V–750VM | 11DU | Korszerűsített rakéta |
V–750VM | 11DА | Korszerűsített rakéta |
V–750m | 20ТD | Nincs konkrét információ |
V–750SZM | - | Nincs konkrét információ |
V–750VN | 13D | Céltartomány 7 - 29/34 km, célmagasság 3000 - 25 000 / 27 000 m, hossza 10 841 mm |
- | 13DА | Új robbanófej, súlya 191 kg |
V–750АK | - | Nincs konkrét információ |
V–753 | 13DM | Haditengerészeti légelhárító rendszer M–2 Volkhov–M (NATO-kód SA–N–2 Guideline) |
V–755 | 20D | Céltartomány 7–43 km, célmagasság 3000-30 000 m, súly 2360–2396 kg, hossza 10 778 mm, robbanófej súlya 196 kg |
V–755 | 20DP | Passzív önirányítás, céltartomány 7–45 km aktív módban, 56 km passzív módban, célmagasság 300-30 000 m (35 000 m) |
V–755 | 20DА | Lejárt garanciaidejű rakéta, átalakítva 20DSZ-re |
V–755OV | 20DO | Levegő mintavevő rakéta |
V–755U | 20DSZ | Alacsony magasságon (200 m alatt) repülő célok leküzdésére kialakított rakéta. Célmagasság 100 - 30 000 / 35 000 m |
V–755U | 20DSZU | Alacsony magasságon (200 m alatt) repülő célok lekűzdésére kialakított rakéta, lerövidített tűz-előkészítési idővel. Célmagasság 100 - 30 000 / 35 000 m |
V–755U | 20DU | Lerövidített tűz-előkészítési idejű rakéta |
V–759 | 5Ja23 (5V23) | Céltartomány 6–56 km (illetve 60 vagy 66 km), célmagasság 100 - 3 0000 / 35000 m. Súlya 2406 kg, hossza 10 806 mm, robbanófej súlya 197–201 kg |
V–760 | 15D | Rakéta nukleáris robbanófejjel |
V–760V | 5V29 | Rakéta nukleáris robbanófejjel |
V–750IR | - | Rakéta rádiós gyújtással |
V–750N | - | Tesztrakéta |
V–750P | - | Kísérleti rakéta - forgatás szárnyakkal |
V–751 | KM | Kísérleti rakéta - repülő laboratórium |
V–752 | - | Kísérleti rakéta - oldalsó gyorsítórakétákkal |
V–754 | - | Kísérleti rakéta - félaktív önirányítással |
V–757 | 17D | Kísérleti rakéta - szuperszonikus sebességű torlósugárral |
- | 18D | Kísérleti rakéta - szuperszonikus sebességű torlósugárral |
V–757Kr | 3M10 | Kísérleti rakéta - 2K11 Krug (SA–4 Ganef) változat |
V–758 (5 JaGG) | 22D | Kísérleti rakéta - háromlépcsős rakéta. Súlya 3200 kg, sebessége 4,8 Mach |
Korsun | - | Célrakéta |
RM–75MV | - | Kis magasságú célrakéta |
RM–75V | - | Nagy magasságú célrakéta |
Szinica–23 | 5Ja23 | Célrakéta |
Radarja [szerkesztés]
Fix telepítésű egyiptomi SZNR–75 (Fan Song) tűzvezetési radar (1985)
Mobil lengyel SZNR–75 (Fan Song) tűzvezetési radar. Baloldalt a P–15/RPK rakétavezérlő adó, mellette fenn baloldalt a P–14 azimutradar, jobbra fenn a P–13 magasságradar. Jobboldalt a P–11 magasságradar hosszú függőleges antennája. Egyes telepítéseknél a P–13 és a P–11 között található az optikai kereső erős zavarás esetére.
Az SZ–75 általában a Spoon Rest NATO-kódnevű távfelderítő radart használja, hatótávolsága 275 km. A Spoon Rest által felderített célok befogását az SZNR–75 (NATO-kód: Fan Song) radar veszi át. Ezek a 65 km észlelési távolságot biztosító radarok pontosítják a cél helyét, magasságát és sebességét. A Fan Song rendszer két különböző frekvencián üzemelő antennából áll, amelyből a P–13 a magasságot, a P–14 az irányszöget határozza meg. Az ezredparancsnokságon is található általában egy Spoon Rest, valamint egy Flat Facetávfelderítő, C-sávos és egy Side Net magasság-kereső radar. A radarokból származó információkat az ezredből a zászlóalj Spoon Rest radarkezelőihez küldik, akik így összehangolják a cél keresését. A korábbi SZ–75 változatok a Knife Rest célkereső radart használták. Ezt a szovjeteknél lecserélték, de egyes régebbi létesítményeknél még üzemel.
Fő változatai [szerkesztés]
A rendszermodernizálások általában újabb rakétákat, radarokat és operátori konzolokat jelentettek. Általában a rakétamodernizálások megkövetelték a többi részegység modernizálását is, hogy azok képesek legyenek kihasználni a rakéta megnövekedett képességeit. Ezért egy új SZ–75 variáns általában újabb radarral párosult, amely megfelelt a rakáta nagyobb hatótávolságának és célleküzdési magasságának.
- SZ–75 Dvina , SA–2A ( Двина - Dvina) Fan Song–A célvezető radar és a V–750 vagy a V–750V rakéták. Első telepítése 1957. Az első és a második fokozat összesen 10,6 m hosszú, az első fokozat átmérője 0,65 m, a másodiké 0,5 m. Kilövési tömege 2287 kg. A rakéta maximális hatótávolsága 30 km, de legalább 8 km, a cél magassága 450 és 25 000 m közötti.
- SZ–75M–2 Volhov–M , SA–N–2A, (Волхов - Volhov) A Dvina haditengerészeti változata, a Dzserzsinszki Szverdlov-osztályú cirkálóra telepítve. Általában sikertelen verziónak tekintik, más hajóra nem is rendszeresítették.
- SZ–75 Gyeszna , SA–2B, ( Десна - Gyeszna) Korszerűsített Fan Song–B radar, V–750VK és 750VN rakéták. Második, 1959-ben rendszeresített változat változat. A nagyobb teljesítményű első, gyorsító fokozat miatt a Dvina rakétáinál valamivel hosszabb rakéta: 10,8 m. A Gyeszna 500 m és 30 000 m közötti tartományban tudta leküzdeni a céltárgyat, maximum 34 km távolságra.
- SZ–75M Volhov , SA–2C. Továbbfejlesztett radar és rakéta: Fan Song–C és V–750M. Továbbfejlesztett Gyeszna, hadrendbe állítva 1961-ben. A V–750M külsőjében megegyezik a V–750VK/V–750VN rakétákkal, de jobb teljesítményt nyújtott. Hatótávolság 43 km, alacsonyabb minimális bevethetőségi magasság: 400 m.
- SA–2D. Fan Song–E radar és V–750SZM rakéták. A V–750SM jelentősen eltért az SA–2A / B / C változatitól, mivel új antennákkal, és egy hosszabb barometrikus orrszondával szerelték fel. Szintén más lett a hajtómű burkolata. A rakéta méreteiben és robbanófejében megegyezik az SA–2C változattal, de a súlya 2450 kg-ra nőtt. A maximális hatótávolság 43 km, a legkisebb hatótávolság 6 km, a célmagasság 250 és 25 000 m közötti. Jobb antennákkal javítottak a zavarásvédelmen, ezért a Fan Song–E radar át tudta égetni az erős zavarást.
- SA–2E: Fan Song–E radar és a V–750AK rakéták. A rakéta hasonlít az SA–2D modelljéhez, de a robbanófejről hiányzik a korábbi változat vezérsíkja. Az SA–2E 11,2 m hosszú, átmérője 0,5 méter, indítási súlya 2450 kg. A rakéta felszerelhető rádióvezérlésű, 15 kilotonnás nukleáris robbanófejjel vagy pedig egy 295 kg tömegű hagyományos, repeszromboló fejjel.
- SA–2F: Fan Song–F radar és a V–750SM rakéták. A vietnami és a hatnapos háború alatt az erős zavarás teljesen semlegesítette az SA–2-t, ezért a létező rendszereket gyorsan új radarral bővítették, amely ellenállóbb volt a szélessávú szcintillációs zavarással szemben. A vezérlőrendszert felszerelték rádióstroboszkópos zavarógépek leküzdésére, valamint egy korlátozottan használható optikai célravezető rendszerrel is azokra az esetekre, amikor a zavarást nem lehet leküzdeni. Az SA–2F kifejlesztését 1968-ban kezdték el. Még ebben az évben megtörténtek az első szovjet telepítések, majd 1970-ben a vietnami szállítások.
- SA–2 FC: Legújabb kínai verzió. Képes hat cél egyidejű nyomonkövetésére és 3 rakéta egyidejű vezérlésére.
A legtöbb rendszeresítő ország számos változat alkatrészeit kombinálta, többek között harmadik fél által gyártott rakétarendszerekből vagy saját, belföldi gyártású alkatrészekből. Így az SZ–75 rendszernek számos változata létezik, amelyek általában a helyi igények kielégítésére készültek.
Kínai HQ–2 a senzeni Minsk Worldben
- HQ–1 (Hong Qi, vörös zászló): az SZ–75 kínai változata zavarásvédelmi elektronikával a tajvani légierő U–2-esein használt System–12 zavarórendszer leküzdésére.
- HQ–2: Továbbfejlesztett HQ–1 további zavarásvédelmi elektronikával, a tajvani System–13zavarás leküzdésére. A HQ–2 korszerűsített változatai a mai napig is hadrendben állnak, a legújabb változat az SJ–202 fázisvezérelt radart használja, amely egy időben képes több, akár 115 km-re található cél követésére illetve 80 km-en belüli leküzdésére. Az SJ–202 multifunkciós radar bevezetésével megszűnt a több darabból álló, egyenként csak egy feladatra használható radarrendszer használata, és ezzel jelentősen megnőtt a HQ–2 légvédelmi rendszer hatékonysága.
Üzemeltetői [szerkesztés]
Az SZ–75 jelenlegi üzemeltetői, beleértve Oroszországot is
Egy pár V–750 rakéta
- Jelenlegi
- Korábbi üzemeltetők
SZ–75 Dvina | |
A Magyar Néphadsereg SZ–75 légvédelmi rakétarendszerének V–750 típusú rakétája és indítóállványa | |
| |
SA–2 Guideline | |
Funkció | Közepes hatómagasságúlégvédelmi rakéta |
Tervező | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Irányítás | parancsközlő távirányítás |
Robbanótöltet | repesz-romboló |
Gyújtó | aktív rádiógyújtó |
Hossz | 10,6 m |
Szárnyfesztáv | 1 m |
Törzsátmérő | 0,5 m |
Indulótömeg | 2287 kg |
Max. sebesség | 3 Mach |
Hatótávolság | 8–30 km |
Legnagyobb repülési magasság | 450–25 000 m |
Fokozatok száma | 2 |
Első fokozat | |
Tüzelőanyaga | szilárd |
Második fokozat | |
Tüzelőanyaga | folyékony |
SZ–200
Az SZ–200 Angara, Vega és Dubna (NATO-kódja: SA–5 Gammon) az 1960-as években, aSzovjetunióban kifejlesztett honi légvédelmi rakétarendszer, melyet elsősorban nagy magasságban és sebességgel repülő (stratégiai nehézbombázó és felderítő) repülőgépek ellen fejlesztettek ki, de korlátozottan ballisztikus rakéták ellen (ez esetben atomtöltettel) is bevethető volt. Az első félaktív lokátoros önirányítású szovjet légvédelmi rakéta.
A Szovjetunióban az Sz–300 váltotta le. A Magyar Néphadseregben egy osztálycsoport (két osztály) állt hadrendben Mezőfalván 1985–1997 között, melyeket végül 1997-ben kivontak a hadrendből. A P–14 Oborona (GRAU-kód: 5N84A, NATO-kód: Tall King) távolfelderítő lokátora azonban napjainkban is üzemel a Tolna megyei Medinán. 2001. október 4-én egy ukrán Sz–200 üteg éleslövészet közben a Tu–143 robotrepülőgép-légicél helyett véletlenül lelőtte a Siberia Airlines Tu–154-es repülőgépét, mely a Fekete-tenger felett repült.
SZ–200 | |
Csehszlovák SZ–200-as múzeumban | |
| |
SA–5 Gammon | |
Funkció | Nagy hatómagasságúhoni légvédelmi rakéta |
Tervező | |
Szolgálatba állítás | |
| |
Irányítás | |
Robbanótöltet | repesz-romboló vagy 25 kt nulkeáris |
Gyújtó | Aktív rádiógyújtó vagy rádióparancs |
Hossz | 10,7 m |
Szárnyfesztáv | 2,87 m |
Törzsátmérő | 0,85 m |
Max. sebesség | 3–4 Mach |
Hatótávolság | 160–400 km (típusváltozattól függően) |
Legnagyobb repülési magasság | 450–25 000 m |
Fokozatok száma | 2 |
Első fokozat | |
Tüzelőanyaga | szilárd |
Második fokozat | |
Tüzelőanyaga | folyékony |
SZ–300
Az SZ–300 nagy hatómagasságú légvédelmi rakétarendszer, melyet az 1980-as évekbenfejlesztettek ki a Szovjetunióban, elsősorban a fix telepítésű SZ–200 leváltására. Alkalmasballisztikus rakéták és nagyon alacsonyan repülő célok elfogására is. Az eredeti SZ–300Prendszert folyamatosan továbbfejlesztik, így jelenleg többféle, méretében, paramétereiben, szállító járművében eltérő rakéta alkotja. Továbbfejlesztett változata az SZ–400 Favorit.
SZ–300 | |
| |
SZ–300P: SA–10SZ–300V: SA–12SZ–300F: SA–N–6SZ–300PMU: SA–20SZ–300VM: SA–23 | |
Változat | SZ–300P, 5V55K |
Funkció | Nagy hatótávolságúlégvédelmi rakéta |
Szolgálatba állítás | |
| |
Irányítás | Parancsközlő távirányítás,aktív és félaktív lokátoros önirányítás |
Robbanótöltet | 100 kg repesz-romboló |
Hossz | 7 m |
Törzsátmérő | 0,45 m |
Indulótömeg | 1450 kg Más változatok: 1450–1800 kg |
Max. sebesség | 1700 m/s (1700–2500 m/s) |
RIM–161 SM-3
A RIM–161 Standard Missile 3 (SM–3) hajólégvédelmi rakéta, melyet az Egyesült Államokban fejlesztettek ki a korábbi Standard Missile rakéták (RIM–66, RIM–67) továbbfejlesztésével, azok képességeinek kiterjesztésére. Ezen rakéták elődeit az 1950-es években fejlesztették ki, sajátosságuk, hogy méretük azonos, indítóberendezéseik kompatibilisek, így az újabb rakéták rendszeresítéséhez a hajókban található tároló- és indítóberendezéseket nem kell megváltoztatni.
Az SM–3-at elsősorban ballisztikus rakéták megsemmisítésére tervezték, az igen drága rakéta viszonylag kis számban áll rendszerben néhány AN/SPY–1 rádiólokátorral és Aegis-rendszerrel felszerelt hadihajón (Ticonderoga-osztályú cirkálók és Arleigh Burke-osztályúrombolók). Kísérleti körülmények között ballisztikus rakétát először a japán JDS Kongorólindított rakétával semmisítettek meg, 2007 decemberében. 2008. február 21-én aTiconderoga-osztályú USS Lake Eireról indított rakétával megsemmisítették az USA 193jelű felderítő műholdat.
RIM–161 SM-3 | |
| |
Funkció | Nagy hatómagasságúhajólégvédelmi rakéta |
Gyártó | |
Rendszeresítők | |
Szolgálatba állítás | |
Ár | 9,5 millió USD |
| |
Irányítás | |
Robbanótöltet | Kinetikai |
Gyújtó | Aktív rádiógyújtó vagy rádióparancs |
Hossz | 6,55 m |
Szárnyfesztáv | 1,57 m |
Törzsátmérő | 0,34 m |
Hatótávolság | 500 km felett |
Legnagyobb repülési magasság | 250 km felett |
Első fokozat | |
Típusa | Mk 72 gyorsítórakéta |
Tüzelőanyaga | Folyékony |
Második fokozat | |
Típusa | Mk 104 két tolóerejű |
Tüzelőanyaga | Szilárd |
Harmadik fokozat | |
Típusa | Mk 136 |
Tüzelőanyaga | Szilárd |
Negyedik fokozat | |
Típusa | SDACS |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése