DR. DRÁBIK JÁNOS
— A FÉLELEMHEZ VALÓ JOG
És IZRAEL BÉKÉS ATOMBOMBÁI
Van-e
joga Izraelnek ahhoz, hogy féljen? Van! Van-e joga Iránnak ahhoz,
hogy féljen? Elvileg neki is van! Gyakorlatilag azonban nincs.
Izrael arra hivatkozik, hogy azért vannak nukleáris fegyverei, mert
az őt körülvevő nagyobb területű és népesebb iszlám államok
között veszélyeztetve érzi magát. Van-e joga Iránnak ahhoz,
hogy féljen Izrael atombombáitól? Nincs, mert ezek békés
atombombák. Egyáltalán, honnan veszik maguknak a jogot a teheráni
vezetők ahhoz, hogy félni merészeljenek Izraelnek a nemzetközi
békét-és biztonságot szolgáló békés atombombáitól? Irán
részéről már ez a félelem is provokáció, amely nem fér össze
a nemzetközi joggal. Teheránnak csak akkor lenne szabad félnie, ha
arra előzetesen engedélyt kapna az ENSZ-től, a NATO-tól és
Izraeltől. Az Ajatollahok vegyék végre tudomásul,
hogy egyenlőkhöz tartozó
országokat csak akkor illeti meg a félelemhez való jog, ha azt
az egyenlőbbekhez tartozó
államok engedélyezik a számukra.
Tegyük
félre az iróniát és nézzük a nyers valóságot. A Pentagonnak
köszönhetően 2015 óta már ismert tény, hogy Izrael mintegy 400
nukleáris robbanófejjel rendelkezik. Ezért övé a világ harmadik
legnagyobb nukleáris fegyverkészlete. Az első kilövésre alkalmas
nukleáris fegyvert 1966 decemberében állították elő. Ezért a
kutatók Izraelt tekintik a világ hatodik országának, amelynek
sikerült ilyen fegyvert kifejlesztenie.
Izrael
azonban egészen a mai napig hivatalosan nem ismerte el, de nem is
cáfolta, hogy rendelkezik nukleáris fegyverekkel. Folyamatosan azt
ismétli, hogy nem ő lesz az első ország, amely be fogja vetni a
nukleáris fegyvereket a Közel-Keleten. Izrael megtagadta
az Atomsorompó
Egyezmény (Treaty
on the Non-Proliferation of Nuclear Weapons, NPT) alá írását. A
Zsidó Állam azért nem engedett a nemzetközi nyomásnak, hogy
csatlakozzon ehhez az egyezményhez, mert nem hajlandó olyat tenni,
amely ellenkezik nemzetbiztonsági érdekeivel. Izrael folyamatosan
arra törekedett, hogy megakadályozzon más államokat, hogy ők is
nukleáris fegyverhez jussanak saját erőfeszítéseik révén. Az
atomfegyver terjedését Izrael a Begin-doktrína alapján kész akár
megelőző csapással is megakadályozni. Ez különleges sajátossága
az évtizedek óta tartó izraeli nukleáris politikának.
Noha
2015. március 20-án a Pentagon megerősítette, hogy Izraelnek
valóban vannak nukleáris bombái, az amerikai tömegtájékoztatás
azonban kizárólag arra összpontosított, hogy Iránnak, milyen
veszélyes nukleáris ambíciói vannak.
Arról gondosan hallgatott, hogy Izraelnek ezek a félelmetes
fegyverek már a rendelkezésére állnak. Az Egyesült Államok,
mint védőhatalom, felelősséget vállalt azért, hogy Izrael ne
legyen atomfegyverrel rendelkező ország. Kennedy elnök ezt a
kötelezettséget komolyan vette és valóban ellenőrizte, hogy
Izrael ne állítson elő nukleáris fegyvereket. Izraelnek azonban
sikerült elérnie, hogy Kennedy meggyilkolása után Washington
mégis hozzájuttassa nukleáris fegyver előállításához
szükséges technológiához. Amerika más országokat ugyanakkor
arra szorított, hogy csatlakozzanak az Atomsorompó
Egyezményhez,
amelynek a célja a nukleáris fegyverek elterjedésének a
megakadályozása.
Az
államok feletti Anglo-Zionist
Empire (a
világhatalmat gyakorló titkos elit- uralom) nyilvánvalóan
kettősmércét alkalmaz a Közel-Keleten az atomfegyverek
vonatkozásában is. Izrael létező atomfegyverei elfogadhatóak,
mert állítólag nem veszélyeztetnek senkit, de Teherán nem létező
nukleáris fegyvereinek már a gondolata is olyan veszélyes, hogy
okot adhatnak egy megelőző háborúra Irán ellen.
Az államok
feletti birodalom döntéshozói
a jelek szerint magukévá tették Oded
Yinon izraeli
biztonsági szakértő nézeteit. Yinon 1982 februárjában tette
közzé a Kivunim nevű
héber nyelvű újságban a Stratégia
Izrael számára az 1980-as
évekre c.
tanulmányát. A Kivunim (Directions, Irányok) negyedévente
megjelenő folyóirat volt 1978 és 1987 között, és a
judaizmussal, valamint a cionizmussal foglalkozó tanulmányokat
közölt. A Cionista
Világszervezet (World
Zionist Organization) jeruzsálemi információs részlege adta ki.
Oded Yinon, a szerző, korábban Ariel
Sharon izraeli
politikusnak (Izrael külügyminiszterének, később
miniszterelnökének) a szaktanácsadója volt. Yinon munkatársként
a The Jerusalem Post című lapnak is dolgozott.
Yinon
úgy látta 1982-ben, hogy a nyugati civilizáció racionális és
humanista alapjai az összeomlás állapotában vannak és a Nyugat
szétesése még a Szovjetunió és a harmadik világ együttes
támadása előtt bekövetkezhet. Ez együtt jár az antiszemitizmus
fokozódásával és a diaszpórában élő zsidók számára Izrael
marad az utolsó menedékhely. A zsidóállamot önkényesen
meghúzott határokkal rendelkező arab-muszlim országok veszik
körül. Ezek az államalakulatok átmeneti képződmények, amelyek
kártyavárként összeomolhatnak. Ha szétesnek, többé már nem
jelentenek fenyegetést Izrael számára.
Yinon
elemezve az arab országok gyengeségét, arra a következtetésre
jutott, hogy Izraelnek célul kell kitűznie az arabvilág
feldarabolását, a meglévő nagyobb országok átalakítását
etnikai és vallási csoportok mozaikjává. Így ír erről:
„Minden
arabközi konfrontáció rövidtávon előnyös Izrael számára.”
A terve publikálásakor folyamatban lévő libanoni eseményeket
kivetítette az egész arab világra. A kiéleződő konfliktusok és
lázadások elősegítik Izrael rövid és hosszútávú
stratégiájának az érvényesítését. Elsőként azt ajánlotta,
hogy az Izraeltől keletre lévő arab államoknak meg kell törni a
katonai erejét, de a legfontosabb hosszútávú cél, hogy
létrejöjjön egy olyan formáció, amely etnonacionalista és
vallási csoportok mozaikjaiból tevődik össze.
Yinon
hibásnak minősítette az 1978-ban Begin és Sadat által kötött
Camp David-i egyezményt, amely Carter amerikai elnök közvetítésével
jött létre. Yinon úgy vélte, hogy Egyiptom politikai „hulla”
és Izraelnek vissza kellene foglalnia a Sínai-félszigetet, amelyet
a hatnapos háborúban szállt meg, de a Camp David-i megállapodás
értelmében vissza kellett adnia Egyiptomnak.
George
Ball, egykori
amerikai ENSZ nagykövet, 1982 nyarán egy szenátusi meghallgatáson
beszámolt arról, hogy Ariel
Sharon célja
kiszorítani a palesztinokat a Nyugati Partról, hogy csak azok
maradjanak, akiknek a munkájára szükség van. Yinon tanulmánya
szerint az izraeli politikának háborúban és békében egyaránt
azt a célt kell követnie, hogy likvidálja azt a Jordániát, amely
jelenleg Hashemita
Királyságként létezik.
Növelni kell a palesztinok migrációját a Nyugati Partról
Kelet-Jordániába. Jordánia felszámolása megszüntetné azt a
problémát, amit a palesztinok koncentrált jelenléte okoz azokon a
palesztin területeken, amelyeket Izrael az 1967-es hatnapos
háborúban elfoglalt.
Yinon Irakot tekintette
Izrael számára a legnagyobb fenyegetésnek olajgazdagsága miatt.
Úgy vélte, hogy az Irán és Irak között folyó háború ez
utóbbi széteséséhez vezet. Izraelnek ezért arra kell törekednie,
hogy Irak három részre legyen feldarabolva, egy Basra központú
siita részre, egy Bagdad központú
szunnita területre és a kurdok lakta részre, amelynek Mosul
a központja. Izrael
Sahak neves
izraeli kutató és közéleti személyiség Yinon tervéről azt
állapította meg, hogy az hűen tükrözi azt a stratégiát,
amelyet Ariel Sharon és Rafael Eitan dolgozott ki. Yinon tervét
erősen befolyásolta az amerikai neokonzervatívok gondolkodásmódja.
Ennek lényege, hogy Izrael érdekeit az szolgálja, ha gyenge
államokból álló
rendszer jön létre az egész Közel-Keleten. Ez ellentétes volt a
korábbi elgondolással, amely szerint az államok
feletti hegemón hatalom (AngloZionist
Empire) érdekeit az szolgálja, ha a térségben erős
államokból álló
rendszer működik. A Haaretz c.
lap 1982. február 5-én azt írta, hogy Izrael geostratégiai
érdekeit Irak feldarabolása szolgálná a legjobban. Ez a
2003-as Irak elleni
invázióval meg is valósult. Yinon tehát egy olyan tervet
dolgozott ki 1982-ben, amely ráirányította a figyelmet a Nagy
Izrael (Eretz
Israel ) koncepciójára, amely viszont a 2018-ban is hatalmon lévő
Likud kormány hivatalos politikája lett.
A
Yinon terv részletesebb és konkrétabb változata 1996-ban készült
el A Clean
Break: A New Strategy for Securing the Realm (Világos
szakítás: Új stratégia
a térség biztonsága számára) címmel.
Az Izraellel szorosan együttműködő Washington-i Felsőfokú
Stratégiai és Politikai Tanulmányok Intézete (Institute
for Advanced Strategic and Political Studies) munkatársai dolgozták
ki. Ennek a csoportnak volt az irányítója Richard
Perle,
aki a Prince
of Darkness (Sötétség
Hercege) elnevezést vívta ki magának.
Ezt
követte a legképzettebb háborúcsináló profikból álló
neokon-agytröszt, a Project
for a New American Century megalakulása,
valamint egy hasonló című stratégiának a kidolgozása. A ma is
érvényes mesterterv kidolgozását William
Kristol, Robert
Kagan, Bruce
Jackson és
az ismét főszereplővé vált fanatikus cionista és Irán
gyűlölő John
R. Bolton irányította.
Formailag
a Project for a New American Century (PNAC) elnevezésű agytröszt
2006-ban már megszűnt működni és helyébe új neokon agytröszt
lépett, amelynek a neve Foreign
Policy Initiative.
Ezt is Kristol és Kagan irányította. 2018-ban ott tartunk, hogy ez
az agytröszt is formailag már abbahagyta a működését 2017-ben.
A
PNAC agytrösztjének az egyik legbefolyásosabb
publikációja Rebuilding
America’ s Defences 2000-ben
látott napvilágot. Az a 27 neokon hivatásos háborúcsináló
szakértő, akik Thomas
Donnelly, Donald Kagan és Gary
Schmitt vezetésével
elkészítették a jelentést, úgy vélték, hogy a 2000 előtti
éveket megelőző időszak kedvező volt a gazdasági növekedésre
és az amerikai elvek szerinti szabadság és demokrácia
terjesztésére. Úgy vélték, hogy az amerikai védelmi kiadások
nem elegendőek a Pax
Americana fenntartására.
A dokumentum azt ajánlotta, hogy létre kell hozni négy amerikai
katonai világközpontot, regionális katonai parancsnokságokat, és
a katonai költségvetés szintjét a GDP 3,8 %-ára kell emelni,
évente 20 milliárd dollárral növelve a katonai kiadásokat.
A Yinon
terv tehát
tovább élt a Washington-i neokon-agytröszt stratégiájában, és
realizálódott Izrael politikai gyakorlatában. Izrael lényegében
elfoglalta a Jordán folyó mentén lévő Nyugati
Partot,
megerősítette pozícióit a megszállt a
Golán magaslatokon, a Gáza
övezetet pedig
egy katonailag körülzárt, blokád alatt tartott kényszerlakhellyé
tette két millió palesztin számára.
A
Yinon terv tehát azt tűzte ki célul, hogy biztosítsa Izrael
regionális nagyhatalmi státuszát a közel-keleti térségben. E
cél érdekében Izraelnek át kell alakítania geopolitikai
környezetét az őt körülvevő arab államok balkanizációjával,
azért hogy kisebb és gyengébb államok vegyék körül. Ennek a
stratégiának a végrehajtását jelentette az iraki háború, a
2006-os libanoni háború, a 2011-es líbiai háború és a
rezsimváltás Egyiptomban, valamint a még mindig tartó szíriai
konfliktus. A Yinon terv szerves részét alkotta Libanon, Egyiptom
és Szíria feldarabolása. Ezt a folyamatot Észak-Afrika egészére
is ki akarta terjeszteni.
A
feladat Nagy
Izrael (Eretz Izrael) létrehozása.
Az Ígéret
Földje (Mózes
I. (Teremtés) könyve 15. fejezet, 18. verse szerint) az a terület,
amely Egyiptom nagy folyójától (Nílustól) az Eufrátesz folyóig
terjed. Nem a jelenlegi Izrael egyedül az Ígéret Földje. Az
izraeli nacionalista ideológia szerint Izraelnek ki kell terjednie a
történelmi Izrael egész területére. Ez magába foglalja a
palesztin mandátum területét, továbbá Transzjordániát, és egy
sor más területet a Szíria északi részén fekvő Homs városától
és az Irakot átszelő Eufrátesz folyótól egészen a
Földközi-tengerig, valamint a tágabb értelembe vett levantei
térséget.
Izrael
a Yinon terv végrehajtásával elkezdte megteremteni magának a
további terjeszkedéséhez szükséges életteret és azon
munkálkodik, hogy létrehozzon egy nagyobb államot, amely
véglegesítené hegemóniáját a közel-keleti térségben. Ahhoz,
hogy Izrael fennmaradjon, regionális nagyhatalommá kell válnia. Az
etnikai és vallási alapon feldarabolt államok Izrael hegemóniája
alatt szükségszerűen tőle függő vazallusállamokká válnának.
Ilyen összefüggésben a 2011 óta folyó szíriai háború az Eretz
Izrael létrehozását
célzó izraeli területi terjeszkedés részét képezi. A Saul
Alinsky és Gene Sharp módszereivel előkészített „arab tavasz”
Egyiptomban is ugyanezt a célt szolgálta.
Nagy
Izrael tehát magába foglalná a jelenlegi Izraelt, Szíriát,
Jordániát, Egyiptomot és Irak egy részét. A bibliai
nacionalizmusra támaszkodó
törekvések szerint az eljövendő Nagy Izraelben elsősorban zsidók
élnének, így az ottani muszlim lakosságot csökkenteni szükséges.
A háborúk által romba döntött országokból tömegesen
elvándorló migránsok helyét az Európából odavándorló zsidók
foglalnák el.
A Zsidó
Biblia (Tanach) és
annak napjainkban elfogadott értelmezései szerint Izrael Állam
megalakulása 1948-ban a bibliai próféciák beteljesülését
jelentette. Ezt Izrael valamennyi miniszterelnöke
megerősítette. Jacob
J. Schacter rabbi,
a New
York-i Yeshiva Egyetem professzora
szerint: „A történelem kezdeti időszakától Eretz Izrael a
zsidó élet és a zsidó sors központi kérdése volt.” Az
Egyesült Államokban sok millió evangéliumi keresztény a Biblia
alapján értelmezi napjaink világpolitikai fejleményeit. Hitük
szerint a zsidó nép visszatérése Izrael földjére Jézus második
eljövetele közeledésének az előjele. Izrael állam létrejötte
óta pedig tanúi lehetünk a zsidók és a nem zsidók közti egység
erősödésének. Vannak azonban olyan ortodox zsidó közösségek,
akik azt állítják, hogy a jelenlegi Izrael nem az „írás”(Tóra,
Talmud) szerint jött létre.
MIÉRT KERÜLT IRÁN A CÉLKERESZTBE?
Ennek
az egyik oka az, hogy a 80 millió lakosú és a több mint, másfél
millió négyzetkilométer területű független Irán akadályozza
Izraelt, mint regionális nagyhatalmat, hegemóniája zavartalan
érvényesítésében. Izrael szabadulni szeretne a Libanonban
jelentős befolyással rendelkező Hezbollah-tól,
amely 2006-ban elérte,
hogy a nagy fölényben lévő izraeli hadsereg visszavonuljon
Dél-Libanonból. A Hezbollah logisztikai támogatását Irán
biztosítja Szírián keresztül. Ezért Izrael szeretné felosztani
Szíriát, de legalább kiszorítani Iránt Szíriából, hogy ne
támogathassa a Hezbollah-ot.
Izrael
az államok feletti AngloZionist
Empire közel-keleti helyőrségéből fokozatosan regionális
irányító központtá nőtte
ki magát. A pénzuralmi oligarchia hatalmát veszélyezteti minden
olyan törekvés, amely gyengíti a dollár egyeduralmát. Azok az
államok, amelyek kivonták magukat a világelit magántulajdonában
lévő pénzrendszerből, kemény retorzióban részesültek. Iraknak
nem voltak tömegpusztító fegyverei és Líbiában sem a kegyetlen
diktátort kellett eltávolítani.
Irak
2000 októberében az amerikai dollárt lecserélte euróra. Líbia
pedig előkészítette az aranyalapú afrikai valutának a
bevezetését. Kadhafi beindította azt a mozgalmat, amelynek az volt
a feladata, hogy a dollár és az euró helyett az aranyalapú dinárt
használják egész Afrikában. John
Perkins megírja
az Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvében, hogy a
Kadhafi elleni háborúnak ez volt az igazi oka.
Wesley
Clark amerikai
tábornok, a NATO
korábbi főparancsnoka hozta
nyilvánosságra 2002-ben, hogy „Hét ország ellen indítunk
háborút öt év alatt. Irakkal kezdjük, aztán Szíriával,
Libanonnal, majd Líbiával, Szomáliával és Szudánnal folytatjuk.
Visszatérünk és öt éven belül elintézzük Iránt.”
2018-ban
már tudjuk, hogy ebből mi minden az, ami meg is történt. A
felsorolt országok közül egyik sem szerepel azon az 56 bankot
számláló listán, amelyen a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja,
a BIS tagjai szerepelnek. (A BIS a pénzuralmi világelit
tulajdonában lévő intézmény, amely 1930 óta ellátja a világ
központi bankjai központi bankjának a szerepét.) Ebből azt a két
államot, amely a legmesszibbre ment a pénzhatalmi világelit
egyeduralmának az elutasításában, ténylegesen szétbombázták.
De ezek a bombázások a kozmopolita balliberálisok szerint nem
minősíthetők terrorizmusnak, mert ezek a világdemokrácia és a
humanizmus egyetemes értékeit érvényesítő, az elnyomott népek
számára szabadságot és boldogságot hozó progresszív bombázások
voltak.
2006
februárja óta Szíria
sem
használja már a dollárt elsőszámú kereskedelmi valutaként.
Amikor pedig Pakisztán 2018. január 4-én közölte, hogy többé
nem dollárban számol el a Kínával folytatott
kereskedelemben, az Egyesült Államok még ugyanezen a napon
feltette Pakisztánt a megfigyelés
alatt állók listájára a
vallásszabadság megsértése miatt.
2018.
április végén Irán áttért a dollár elszámolásról az euró
használatára. Ugyanezen a héten az amerikai katonai-ipari
komplexum, a szervezett magánhatalom tulajdonában lévő
tömegtájékoztatás és Izrael együttesen előállt azzal, hogy
Irán hazudott és ma is hazudik a nukleáris fegyverek
kifejlesztésével kapcsolatosan. Újból a balliberális média
központi témája lett, hogy Irán a nemzetközi terrorizmus legfőbb
támogatója, és valójában továbbra is arra törekszik, hogy
nukleáris fegyverhez jusson.
Afganisztánnak semmi
köze nem volt a 2001. szeptember 11-én hamis zászló alatt
végrehajtott terrorcselekményekhez, mégis a következő hónapban
már százával hullottak rá a békét, a társadalmi igazságosságot
és jólétet hozó boldogító-bombák. Beindult a meghatározatlan
ideig tartó globális háború a terrorizmus ellen. Ezt követte
a 2003-tól
2011-ig tartó háború Irak ellen.
Az Egyesült Államok nem nevezett meg hivatalosan okot a háború
megindítására.
A
terrorizmus elleni háború részeként hivatkoznak rá. Ez a háború
valójában még mindig tart, csak más formákat öltött. Most
felgyorsultak az Irán elleni háború előkészületei.
Emmanuel
Macron francia
elnök és Angela
Merkel német
kancellár nem tudta meggyőzni Trump amerikai elnököt arról, hogy
ne mondja fel a 2015-ben Iránnal
kötött nukleáris egyezményt. Trump azért nem tartotta
megfelelőnek ezt a nemzetközi megállapodást, mert nem korlátozza
Iránt abban, hogy kifejlessze interkontinentális rakétáit,
továbbá abban sem, hogy Szíriában önkéntesekből álló
egységei legyenek. Az új amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, John
Bolton a
New York Times-ban 2015-ben megjelent írásának ez volt a
címe: Irán bombájának
a megállításához, bombázzad Iránt (To
Stop Iran’s Bomb, Bomb Iran)! Bolton azt ajánlotta, hogy vagy az
Egyesült Államok vagy Izrael intézzen bombatámadásokat Irán
nukleáris reaktorai ellen. Úgy vélte, hogy nem szükséges
lerombolni Irán teljes nukleáris infrastruktúráját, de össze
kell törni a kapcsolatrendszereket a nukleáris üzemanyagciklusban,
mert ezzel 3-5 évre vissza lehetne vetni Irán atomprogramját.
Bolton ehhez még azt is hozzátette, ha ezt az Egyesült Államok
nem teszi meg, akkor szükség esetén Izrael egyedül is megteheti.
Egyre
több jele van annak, hogy Izrael sikeresen manőverezi bele az
Egyesült Államokat egy újabb közel-keleti háborúba. Mike
Pompeo,
az újonnan kinevezett külügyminiszter első útja Szaúd-Arábiába
és Izraelbe vezetett. Pompeo mindkét országban közös nemzetközi
fellépést sürgetett Irán ellen. Pompeo és Netanyahu azt
sérelmezte, hogy a Teheránnal kötött nukleáris megállapodás
nem akadályozza Iránt abban, hogy álcázva folytassa nukleáris
fegyvergyártási képességének a kifejlesztését. Arról
természetesen egy szó sem esett, hogy Izraelnek – a nemzetközi
jog megszegésével, illegálisan – nagy nukleáris
fegyverkészlete van. Izrael azt szeretné, ha helyette az Egyesült
Államok bombázná le Irán nukleáris létesítményeit. Izrael (és
most már Szaudi Arábia is) mindig kész volt arra, hogy az utolsó
amerikai katonáig bátran harcoljon Irán ellen,
Az
amerikai külügyminiszter látogatását követően Izrael támadást
intézett 2018. április 30-án Iránnal kapcsolatos célpont ellen
Szíriában és megölt 11 iráni önkéntest. A Nemzetközi
Atomenergia Ügynökség tíz egymást követő jelentésében
megerősítette, hogy Teherán eddig teljes mértékben betartotta a
2015-ös megállapodást. Ezt erősítették meg Washington európai
szövetségesei. James
Mattis amerikai
védelmi miniszter kongresszusi meghallgatásán pedig kijelentette,
hogy az Iránnal kötött nukleáris megállapodás megtartása az
Egyesült Államok nemzeti érdeke.
Valójában
az Egyesült Államok az, amelyik nem tett eleget vállalásainak. A
2015-ös szerződésben az aláíró felek kötelezettséget
vállaltak arra, hogy Iránt újraintegrálják a világgazdaságba.
Trump elnök 2017 májusában a NATO csúcsértekezleten arra
próbálta rábeszélni európai partnereit, hogy ne kössenek üzleti
szerződéseket Iránnal. A Trump kormányzat számos vállalatnak
megvonta az engedélyét, amelyek folytatták az üzletkötéseket
Teheránnal. Az Amerikát is irányító államok feletti pénzuralmi
elitnek ez a diszkriminatív magatartása jelentős mértékben
hozzájárult ahhoz, hogy az iráni pénz, a
riál,
napok alatt elveszítette értékének a 25%-át. Az iráni infláció
felgyorsulásának közvetlen előzménye Mike
Pompeo-nak
külügyminiszterré és John
Bolton-nak
nemzetbiztonsági főtanácsadóvá való kinevezése volt. Egyikük
sem csinált titkot abból, hogy minél előbb rezsimváltást
akarnak elérni Iránban. Azonnal, vagy még gyorsabban.
A
hat világhatalom által megkötött megállapodás Trump döntése
ellenére is életben maradhat. Az iráni keményvonalasok várhatóan
követelni fogják annak a megállapodásnak megszüntetését, amely
gazdaságilag többé már nem előnyös Teherán számára az
amerikai szankciók felújítása miatt. Iránnak viszont továbbra
is alá kellene vetnie magát a szigorú nemzetközi ellenőrzésnek.
Ez magával vonhatja azt is, hogy Irán felújítja nukleáris
programját és folytatja urándúsítási tevékenységét. Ez már
lehetőséget ad arra, hogy Netanyahu, valamint az őt támogató
John Bolton és Mike Pompeo rávegyék Trump elnököt: intézzen
katonai támadást Irán ellen, vagy ha ezt Izrael tenné meg, akkor
támogassa azt és folytassa az Izrael által megkezdett háborút.
Észak-Korea más
utat járt, mint Irán. Először kifejlesztette atombombáit és a
bevetésükhöz szükséges ballisztikus rakétáit. Irán ezzel
szemben már akkor leült a tárgyalóasztalhoz, amikor még csak azt
érte el, hogy elő tudott állítani 20%-s dúsított uránt. Olyan
rakétákkal sem rendelkezik, amelyek alkalmasak lennének nukleáris
robbanófejek célba juttatásához. Észak-Koreának reális esélye
van arra, hogy kikényszerítse Amerikától nemzetközi jogi
elismerését, amire évtizedek óta törekszik. Iránnak viszont
szembe kellett néznie a 2015-s nukleáris megállapodásnak a
felmondásával. Ennek egyik oka éppen az volt, hogy az Amerikát
irányító államok feletti hatalom arra a meggyőződésre jutott:
Iránra most sikeresen lehet nyomást gyakorolni, mert már nincsenek
választási lehetőségei és kénytelen engedni.
Az amerikai-izraeli-szaudi
tengely valódi
célja nem az iráni kormány tevékenységének a visszaszorítása,
hanem Irán teokratikus siita kormányzatának a megdöntése.
Meglapozott az a feltételezés, hogy Trump, valamint az őt
körülvevő neokon tanácsadók üdvözölnének egy Irán elleni
háborút. A világsajtóból átmenetileg eltűnt Mohammad
bin Salman,
a szaúd-arábiai politika első számú irányítója, nyilván azt
képzeli, hogy egy Irán elleni háború esetén Szaúd-Arábia
válhatna a térség első számú hatalmává. Netanyahu
természetesen arra számít, hogy a mullahok rendszerének a
megdöntése Teheránban növelné Izrael biztonságát és
hozzásegítené ahhoz a régóta áhított céljához, hogy
regionális nagyhatalomként, amely egyedül rendelkezik atomfegyver
arzenállal, Izrael legyen a közel-keleti térség irányítója.
Ha
arra a kérdésre keressük a választ, hogy az Egyesült Államoknak
és az amerikai népnek milyen haszna lenne egy teheráni
rendszerváltásból, akkor már nehéz megtalálni a választ. Még
nehezebb a válasz, ha áttekintjük, milyen eredményekkel járt az
amerikai beavatkozás Afganisztánban, Irakban és Líbiában a 2001
utáni időszakban. A tények azt mutatják: amikor az amerikai
fegyveres erők megdöntik a nemkívánatos kormánynak az uralmát
az Iszlámvilág valamely országában, akkor a megtámadott ország
helyzete tartósan rosszabbra fordul.
A
globális Deep State egyben az Egyesült Államok folyamatosan
hivatalba lévő, elmozdíthatatlan „elnökének” a szerepét is
betölti. A megválasztott elnök, Trump, csak egy négyévi
megbízatással rendelkező ügyvezető, kinek a megbízatását a
választók adott esetben négy évvel meghosszabbíthatják. Trump,
amikor még azt hitte, hogy ő lesz a végrehajtó hatalom elsőszámú
irányítója, akkor nemzetállami Amerikát ígért választóinak.
Ennek részét képezte az is, hogy véget vet az Egyesült Államok
rendkívül költséges és sikertelen háborúinak a Közel-Keleten.
Ezeket a felesleges háborúkat a globális Deep State kényszerítette
Amerikára a katonai-ipari komplexum érdekében, amely eddig ezer
milliárd dollár nagyságrendben jutott profithoz a háborúk révén.
Választási
ígéretei miatt elképzelhető, hogy Trump nem akar nyílt katonai
beavatkozást Irán ellen. Amikor a Deep State nyomására elfogadta,
hogy külügyminisztere a szélsőséges Pompeo és a
nemzetbiztonsági főtanácsadója a fanatikus Bolton legyen,
valójában a ZOG (Zionist Occupation Government) néven ismert
nagyhatalmú cionista lobby szervezetnek, az AIPAC-nak[1] tett
engedményeket. Miután Trump folyamatosan harcban áll az államok
feletti hatalom hálózatával, ezért kénytelen-kelletlen újabb és
újabb engedményeket kell tennie az őt ellenőrző neokon
agytrösztnek. Ez még kiegészül a nacionalista és populista
Netanyahu-nak tett gesztusokkal is. Ilyen volt az, hogy Trump
Jeruzsálembe helyzete át Tel-Aviv-ból az Egyesült Államok
nagykövetségét. Trump rendelkezésére áll a világ
leghatalmasabb hadserege, és óriási nyomás nehezedik most rá,
hogy háborút indítson Irán ellen. Lesz-e elég ereje ellenállni?
Az
kétségtelen, hogy Netanyahu kampányba kezdett, ha nem is egy
háború, de legalább valami féle hamis zászló alatti akció,
vagy ürügy létrehozására, amivel rá lehetne venni az Egyesült
Államokat, hogy mérjen csapást Iránra. Igen sok múlik az
amerikai fegyveres erők legfőbb vezetőin. Netanyahu azt igyekezett
legutóbb bizonyítani, hogy nukleáris képességét illetően Irán
hazudott. Az izraeli miniszterelnök az AIPAC-on keresztül döntő
befolyást szerzett az amerikai törvényhozásban, a
tömegtájékoztatásban, a Fehér Házban és a hírszerző
szervezeteknél. Figyelemre méltó azonban, hogy jelenleg a Pentagon
felső vezetése az, amelyik még érdemi ellenállást képes
tanúsítani. Tény, hogy nem minden amerikai katona kész lelkesen
meghalni Izraelért.
Izrael
azonban nem adja fel könnyen. Eddigi történelmében számos
esetben bizonyította, hogyha érdekei úgy kívánják, akkor
megszegi a nemzetközi jogot. Mára nyíltan rasszista politikát
folytat és következetesen hajtja végre a palesztinok kiszorítására
a lassú etnikai tisztogatás stratégiáját. Az államok feletti
szervezett magánhatalom és az azt irányító pénzuralmi elit a
tulajdonában lévő tömegtájékoztatás segítségével próbálja
megszerezni a világközvélemény támogatását az Irán elleni
háborúhoz. Célja elérése érdekében a világ egyik
legelnyomóbb, legdespotább államával, Szaúd-Arábiával is kész
volt szövetségre lépni.
MIT AKAR KONKRÉTAN IZRAEL ELÉRNI?
Kezdetben
az volt az izraeli elképzelés, hogy a térség minden nagyobb
államában, köztük az összes szekuláris kormányzat által
irányított országban rendszerváltást kényszerítenek ki és
vallási ideológiát követő kisebb államokat hoznak létre. A
vallási és etnikai ellentétektől szabdalt kis államokban élő
arabok és muszlimok, szunniták, siiták és keresztények egymást
fogják gyilkolni anarchikus állapotok közepette, miközben
Izrael bebizonyítja az egész világnak, hogy ő az egyedüli
nyugati típusú jogállam, az egyetlen demokrácia a Közel-Keleten.
A
Yinon által kidolgozott és a neokonok által továbbfejlesztett
izraeli stratégiát Iránnal, a térség legnagyobb államával,
szemben eddig nem sikerült végrehajtani. Újra kellett indítani a
propagandát arról, hogy Iránnak továbbra is van érvényes
katonai nukleáris programja. A következő lépés meggyőzni a
világközvéleményét arról, hogy Izrael létében van fenyegetve
és ezért minden eszközt igénybe kell vennie önvédelme
érdekében. Itt az jelenti a problémát, hogy Izraelnek nincs elég
katonai ereje Irán legyőzéséhez. Azt meg tudják tenni egyedül
is az izraeliek, hogy csapást mérjenek néhány célpontra, de ha
az irániak és a Libanonban működő Hezbollah válaszol az izraeli
támadásra, akkor az már megbéníthatja a Zsidó Államot.
Ugyanakkor egy iráni válasz kitűnő ürügyet szolgáltathat arra,
hogy segítségnyújtás címén – az AIPAC aktivizálásával –
bevonja az Egyesült Államokat az Irán elleni háborúba. Az
Egyesült Államoknak formálisan nincs kölcsönös védelmi
szerződése Izraellel, de az Egyesült Államok 2017-ben létrehozott
egy állandó katonai támaszpontot Izraelben. Elég lehet egy
szakszerűen előkészített ürügy, hogy Amerika is kénytelen
legyen beszállni a háborúba. (Pl.: az Ajatollahok „támadást
kíséreltek meg” vegyi fegyverekkel az izraeli-amerikai támaszpont
ellen)[2]
Izraeli
részről nem attól félnek, hogy Irán „eltörli őket a
térképről” (amely kifejezés valójában Khomeini Ajatollah
szavainak a téves fordítása) nukleáris rakétáival. Valójában
attól tartanak, hogy egy sikeres muszlim hatalom Izrael riválisa
lehet és kétségbe vonhatja a Zsidó Állam regionális nagyhatalmi
státuszát a világnak ebben a fontos térségében. Felléphet a
palesztinokkal szemben folytatott rasszista politikája ellen is.
Irán a pénzuralmi világelit uralma alatt álló Egyesült
Államokat nyíltan bírálja és ellenzi a Szaúdi-ház despota
uralmát is. Irán valódi bűne tehát az, hogy a nemzetközi jogra
támaszkodva nyíltan szembe mer szállni az AngloZionist Empire-nek
a globális hegemóniájával.
A The
Saker politika
elemző szerint Izrael[3] egyrészt
maximális károkat akar okozni Irán gazdaságának, másrészt meg
akarja büntetni az irániakat, amiért rossz vezetőket támogatnak,
harmadrészt meg szeretné dönteni az Iszlám Köztársaságot, hogy
elriassza a többi államot az iráni példa követésétől. Be kell
bizonyítani az egész világnak az államok feletti hatalom
mindenhatóságát, amely ellen nem érdemes fellázadni.
Ennek
a célnak az eléréséhez nincs szükség Irán inváziójára.
Elég, ha cirkáló rakétákkal, drónokkal és légi erővel
tartósan bombázzák. Izrael részéről úgy vélik, hogy ha
valóban erős csapást mér Amerika Iránra, akkor az eléggé
meggyöngíti, hogy ne tudja többé hatékonyan támogatni a
Hezbollah-ot. Ezzel lehanyatlik a „Siita
Félhold” hatalma.
Mindebből az is következik, hogy az izraeliek helyesen állítják,
hogy Irán egzisztenciális fenyegetést jelent számukra. Csupán a
fenyegetés valódi természetével kapcsolatban tesznek hamis
állításokat.
Ha
Izraelnek sikerül rávenni az Egyesült Államokat egy Irán elleni
támadásra, a fölényben lévő amerikai légierő óriási
rombolást tudna végezni Irán infrastruktúrájában, több millió
polgári lakos elpusztításával. Az irániak a történelem
tanúsága szerint, ha rákényszerülnek bátran harcolnak
hónapokig, sőt évekig is. Iránt azonban légierővel és
rakétákkal nem lehet elfoglalni. Az iráni katonák nyilván
harcolni fognak nem csak Iránban, hanem Szíriában, Irakban és
Afganisztánban is.
Az
irániak is rendelkeznek rakétákkal és ezekkel számos amerikai
katonai támaszpontot is el tudnak érni a térségben. Lehetséges
az is, hogy lezárják a Hormuzi szorost, amit az amerikai
haditengerészet nyilván megnyitna, de ez csak nagy veszteségek
árán lehetséges. Irán csapást mérhet Szaúd-Arábiára, de
magára Izraelre is.
Az Irán-Iraki háború
nyolc évig tartott 1980-tól
1988-ig,
az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Franciaország és még több
más állam Irakot támogatta. Ezt a háborút egyértelműen az
Iszlám Köztársaság nyerte meg. Irán 40 éve készül, hogy
megvédje magát az AngloZionist
Empire támadásától.
Mivel egy szárazföldi invázió racionálisan nem jöhet számításba
Irán ellen, ezért a háború esetleg évekig tartana. Ennek az
egyik elkerülhetetlen következménye a közel-keleti régió
gazdasági összeomlása lenne, amely a világgazdaságot is
megrengetné. Ha ez a forgatókönyv érvényesül, ez nem végződhet
másképp, mint az államok feletti hatalom vereségének a
beismerésével. Ez után már nem marad más, mint a taktikai
nukleáris fegyverek bevetése.
Irán
ellen azonban semmi értelme nincs a nukleáris fegyverek
bevetésének, mert azokat vagy katonai vagy polgári célpontok
ellen lehetne bevetni. Amikor a Washington-i neokon agytröszt és az
izraeli vezetés eljut ahhoz a ponthoz, hogy mérlegelje taktikai
nukleáris eszközök bevetését Irán ellen, nem lesz már
megfelelő célpont a támadásra. Nyilvánvaló, hogy az iráni
haderő már szét lesz szórva a nagyterületű ország különböző
részein, vagy pedig közvetlen harci kapcsolatba fog állni amerikai
és más erőkkel. Egy ilyen iráni egységet nehéz úgy támadni,
hogy az ne okozzon kárt a támadókban is. Az iráni városok
elpusztítása sem járna semmilyen reális haszonnal. Elképzelhető,
hogy taktikai nukleáris fegyverekkel le lehetne rombolni néhány
polgári jellegű nukleáris létesítményt, vagy felrobbantani
néhány földalatti bunkert. Aligha valószínű azonban, hogy így
megadásra lehetne késztetni az irániakat.
MILYEN SZEREPE LEHET OROSZORSZÁGNAK EGY ILYEN KONFLIKTUSBAN?
A
közelmúlt tényei azt mutatják, hogy Moszkva soha nem
kezdeményezne egy háborút a nála sokszorosan erősebb Egyesült
Államok és a NATO ellen. Az orosz vezetés ugyanakkor világosan
látja, hogy Irán biztonsága kulcsfontosságú a saját biztonsága
számára is. 2018 júniusában törékeny egyensúly alakult ki az
oroszországi cionista lobbi és a nemzeti-hazafias eurázsisták
között. A 2018 májusában végrehajtott izraeli támadások
Szíriában ténylegesen az anticionista erőket erősítették meg
Oroszországban.
Oroszország
és Izrael viszonya rendkívül összetett. Ha Iránt megtámadnák
valószínű, hogy az orosz hadsereg a segítségére sietne és
támogatást nyújtana neki anélkül, hogy közvetlenül felvenné a
harcot az amerikai, izraeli és NATO erőkkel. Ha azonban közvetlen
támadás érné Szíriában az orosz csapatokat, arra Oroszország
csaknem bizonyosan valamilyen ellencsapással válaszolna.
Egyes
szakírók és elemzők szerint az államok feletti globális
birodalom, amelynek központi tartománya az Egyesült Államok, nem
élne túl egy totális háborút Irán ellen. Iránnak ugyanis nincs
szüksége arra, hogy megnyerje a háborút a győzelem eredeti
értelmében. Iránnak
elég túlélnie ahhoz,
hogy ne veszítse el a háborút. Irán akkor is fennmaradhat, ha
szétbombázzák, felperzselik, akár hagyományos, akár nukleáris
fegyverekkel. Ha az Iszlám Köztársaság fennmarad Iránban, akkor
ténylegesen Irán győzött. Ha viszont az államok feletti
birodalom, az AngloZionist Empire képtelen lesz térdre
kényszeríteni Iránt, akkor elveszíti világhatalmi státuszát és
nem tekintheti többé magát a világhegemónia egyedüli
birtokosának. És mindezt nem egy nukleáris hatalom érte el, hanem
csak egy hagyományos fegyverekkel rendelkező regionális hatalom.
Mindennek
döntő hatása lenne a világuralmat gyakorló pénzuralmi világelit
hatalmi bázisára, az ő magántulajdonában lévő dolláralapú
pénzrendszer fennmaradására. Ma még el lehet mondani, hogy a
teljesen fedezetlen dollár valódi támasza az Egyesült Államok
haditengerészetének a repülőgép anyahajói és az amerikai
haderőnek az a képessége, hogy darabokra zúzza szét azt az
országot, amely nem engedelmeskedik a világ feletti uralmat
gyakorló szervezett
magánhatalomnak.
A
kibernetikában, informatikában és a robotikában lezajlott
tudományos-technikai forradalom eredményeként olyan új fegyverek
és fegyverrendszerek jelentek meg, amelyek nagy valószínűség
szerint a világ legerősebb hadseregét sebezhetővé tették e
hadimodernizációt végrehajtó Oroszországgal szemben. Ha Irán
túléli az ellene indított háborút, akkor azt is bebizonyítja az
egész világnak, hogy egy konvencionális fegyverekkel küzdő
regionális hatalom is képes ellenállni az egyre
despotikusabbá váló államok feletti világbirodalom
diktatúrájának.
[1] Az
AIPAC (American-Israel Public Affairs Committee – Amerikai-Izraeli
Közügyek Bizottsága) az Egyesült Államokban működő legerősebb
politikai lobbi közösség. 17 ezer alkalmazottja van és 414 ezer
önkéntes segíti folyamatosan a munkáját. Évi költségvetése
megközelíti 6,3 milliárd dollár. Akik ennek a lobbinak a
tevékenységét bírálják a szervezett magánhatalom tulajdonában
lévő tömegtájékoztatásban antiszemitának minősülnek.
[2] The
Warmakers by The Saker, 2018. 05.07, Information Clearing House
[3] The
Warmakers by The Saker, 2018. 05.07, Information Clearing House
DR. DRÁBIK JÁNOS
NEM SZABAD JÁTSZANI A TŰZZEL
A SÁMSON OPCIÓ ÉS IZRAEL ATOMBOMBÁI
Az
Ószövetségben olvasható bibliai történet szerint Sámson úgy
halt meg, hogy megragadta a Dagon
templomának két
tartóoszl
opát,
összeszedte minden erejét és kidöntötte őket. A Bírák könyve
16. fejezetének a 30. versében ezt olvashatjuk: „És monda
Sámson: Hadd vesszek el én is a Filiszteusokkal! És nagy
erővel megrándította az oszlopokat, és rászakadt a ház a
fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy hogy többet
megölt halálával, mint amennyit megölt életében.”
Seymour
Hersh 1991-ben
megjelent könyvének a címében (The Samson Option: Israel’s
Nuclear Arsenal and American Foreign Policy – A Sámson Opció:
Izrael nukleáris fegyverkészlete és az amerikai külpolitika)
Izrael nukleáris fegyverprogramjára utal. Azt a nukleáris
stratégiát nevezi Sámson Opciónak, amely szerint Izrael egy
elsöprő ellencsapást mérne arra az államra, amely el akarná
foglalni a területét. Izrael elrettentő stratégiájában a
nukleáris fegyverek bevetése csak utolsó eszközként van
számításba véve.
Izrael
a mai napig nem erősítette meg, de nem is cáfolta, hogy
rendelkezik nukleáris fegyverekkel és ma is kitart homályos és
többféleképpen értelmezhető álláspontja mellett. Izrael 70
éves történelme során azonban több vezetőpolitikusa is tett
olyan nyilatkozatokat a nagy nyilvánosság előtt, amelyben
megerősítették, hogy országuk nukleáris fegyverekkel
rendelkezik. Ezt tette 1974-ben Ephraim
Katzir,
1981-ben Moshe
Dayan,
1998-ben Shimon
Peres és
2006-ban Ehud
Olmert.
2006-ban Robert
Gates,
az Egyesült Államok védelmi minisztere is elmondta szenátusi
meghallgatásakor, hogy Izraelnek vannak nukleáris fegyverei.
Izraelben azonban továbbra is „világvége
fegyvereknek”, továbbá Sámson
Opciónak nevezték
ezeket a fegyvereket atombombák helyett. A CIA 1976-ban tíz és
húsz bombára becsülte Izrael atomfegyvereit, 2002-re a számok 75
és 200 körülire növekedtek. A fegyverek egyenként is a
többszörös megatona nagyságrendhez tartoztak. A
legutóbbi Pentagon becslések
szerint Izrael nukleáris fegyverkészlete elérte a 400
bevethető robbanófejet,
amelyeket szárazföldről, tengerről és a levegőből is célba
lehet juttatni. Ez lehetővé teszi Izrael számára, hogy akkor is
megsemmisítő ellencsapást mérhessen, ha a támadó már Izrael
nagy részét elpusztította.
Az
izraeli vezetés az ország biztonsága végeső szavatolójának
tekinti a nukleáris fegyvereket. Az 1960-as években Izrael
egyértelműen a konvencionális fegyverekre alapozta haderejét,
mert ezzel is távol akarta tartani azt, hogy a végső eszközhöz,
a nukleáris fegyverekhez kelljen nyúlnia. Ezeknek az elrettentés
funkcióját szánta.
Az
amerikai Seymour
Hersh és
az izraeli Avner
Cohen közösen Sámson
Opciónak kezdte
hívni Izrael nukleáris fegyvereinek a bevetését. A New York Times
írta meg az 1967-es
hat-napos háborúról,
hogy még a háborút megelőző napokban Izrael ejtőernyősöket
akart küldeni a Sínai-félszigetre, akiknek fel kellett volna
robbantaniuk egy atombombát az egyik hegycsúcson, amely
figyelmeztetésül szolgált volna az Izraelt körülvevő ellenséges
államok számára. A hadi helyzet azonban igen gyorsan Izrael
számára alakult kedvezően és sikerült még felszállás előtt
megsemmisítenie az egyiptomi légierőt. Így aztán nem került sor
a Sínai-félszigeten tervezett figyelmeztető robbantásra. Itzhak
Yaakov,
izraeli tábornok Izraelnek ezt a robbantási tervét nevezte Sámson
Opciónak.
Az 1973-as
Yom Kippur háborúban
óriási arab túlerő támadt Izraelre. Az ország akkori
miniszterelnöke, Golda
Meir,
ekkor engedélyezte, hogy tizenhárom atombombát bevetésre alkalmas
állapotba helyezve tartsanak készenlétben. Ekkor Izrael
Washington-i nagykövete figyelmeztette Nixon elnököt,
hogy komoly következményei lehetnek annak, ha az Egyesült Államok
nem szállít haladéktalanul utánpótlást. Egyes kutatók szerint,
ekkor történt meg először az, hogy Izrael a Sámson Opció
alkalmazásával fenyegetett.
2004-ben publikált
írásában Izrael akkori miniszterelnöke, Ariel
Sharon,
azt ajánlotta, hogy a Sámson Opciót a nem-nukleáris fegyverzet
támogatására kell használni. Nukleáris fegyverek nélkül
Izraelnek teljes mértékben a hagyományos fegyveres erőkre kellene
támaszkodnia, amelyek nem lennének képesek elrettenteni az
ellenséget attól, hogy válaszcsapást mérjenek Izraelre, ha az
megelőző támadást hajtana végre.
IZRAEL MEGTORLÁSI STRATÉGIÁJA
Egyes
elemzők a Sámson
Opciót Izrael megtorlási
stratégiájának tekintik.
Izrael immáron négy évtizede állít elő nukleáris fegyvereket.
A zsidók világosan látják, hogy a megsemmisülés passzív és
tehetetlen elfogadása a múltban, mit jelentett a számukra. Mi
lenne a több ezeréves zsidógyűlöletre adott keményebb válasz,
mint a nukleáris
tél?[1] A
történelemben először reális lehetőség, hogy egy nép,
amelynek adott esetben szembe kell néznie a megsemmisülésével,
erélyes választ adjon, miközben a világ félrenéz. Korábban,
amikor ez történt az örményekkel, a tibetiekkel, a zsidókkal, a
ruandaiakkal és sajnos más népekkel is, ilyen válaszlehetőség
nem volt. Az új helyzetet azt jelenti, hogy Izrael már rendelkezik
azzal a lehetőséggel, hogyha végveszély fenyegeti, akkor akár az
egész világot magával rántsa a pusztulásba.
Ron
Rosenbaum 2012-ben
publikálta How the End Begins: The Road to a Nuclear World War III
(Hogyan kezdődik a vég: Út a nukleáris III. világháborúhoz)
című könyvét, amelyben arról ír, hogyha egy második
holokausztra kerülne sor, akkor Izrael össze tudná rombolni azokat
a pilléreket, amelyeken a világ nyugszik (pl.: támadást
intézhetne Moszkva és az európai fővárosok ellen, ugyanúgy,
ahogyan az iszlám szenthelyeit is elpusztíthatná). Idézi
könyvében David
D. Perlmutter-t,
az Iowa Egyetem professzorát, aki feltette a kérdést: Izrael miért
ne támadhatná meg Iránt, vagy más fenyegető ellenségét egy
nukleáris támadást megelőzően, vagy azt követően? Rosenbaum
maga nem foglalt állást, de sorait úgy lehet értelmezni, hogy
Izrael valószínűleg megelőző csapást fog mérni, ha úgy ítéli
meg, hogy közvetlenül fenyegeti egy nukleáris támadás.
Rosenbaum
megemlíti, hogy sem Irán, sem Szíria nem tett megtorló
intézkedéseket, amikor Izrael lebombázta Szíria Deir
al-Zour mellett
épülőben lévő atomreaktorát 2007-ben. Irán esetében pedig
Izrael a kibernetikai hadviselés eszközeivel élt,
amikor Stuxnet nevű
vírussal tett működésképtelenné olyan iráni centrifugákat,
amelyek az urándúsítást végezték.[2]
Rosenbaum
nem kerüli meg azt a fontos erkölcsi kérdést sem, hogy
elfogadható-e az univerzális erkölcsi-normák és a nemzetközi
jog szempontjából, ha emberek millióit fenyegetjük megelőző,
vagy megtorló nukleáris
támadással. A nemzetközi bíróság 1996-ban ítéletben
mondta ki, hogy a nukleáris elrettentésnek az egész rendszere
háborús bűncselekmény. Izrael védelmében Rosenbaum is Iránnal
példálózik. Így ír: „Bizonyos jövőbeni időpontban
előfordulhat egy támadás, mondjuk Irán részéről, amikor már
hozzájutott a nukleáris fegyverekhez és azokhoz a rakétákhoz,
amelyekkel célba tudja juttatni őket. Ez megtörténhet hatékony
figyelmeztetés nélkül és mindössze néhány nukleáris fegyver
is elég lenne az ország elpusztítására. Izrael azért telepített
nukleáris cirkálórakétákat egy kisebb németgyártmányú
tengeralattjáró flottára, hogy azok ellenőrizzék az iráni
partokat. Ezek a tengeralattjárók biztosítják Izrael számára
a második
csapásmérés képességét.
A hadtudomány szerint az elrettentésnek kellő mértékűnek kell
lennie ahhoz, hogy a racionálisan mérlegelő ellenséget
megakadályozzanak egy támadásban.
Arra
a kérdésre is válaszolni kell, hogy mi a teendő akkor, ha az
elrettentés eredménytelen marad? A holokauszt arra kényszeríti a
zsidókat, hogy szedjék össze magukat és a történelem
kényszerítő erejénél fogva olyan csapást mérjenek néppusztító
következményekkel a másik félre, amely meg tudja akadályozni,
hogy egy második csapást is mérjenek rájuk.” Másképpen
fogalmazva, vagy Izrael mér elsőként megelőző nukleáris
csapást, vagy megtámadják és ebben az esetben a tengeralattjárók
viszonozzák a támadást, miután Izrael már el lett pusztítva.
Bármi lesz is a kimenetel egy második holokauszt lenne a
végeredmény.
MIT TESZ IZRAEL VÉSZHELYZETBEN?
2003-ban
a brit Guardian részleteket közölt David
Hirst The Gun and the Olive Branch (Az ágyú és az olajág) című
könyvéről. Ez az írás teljes mértékben helyesen látta előre,
ami az elkövetkezendő években be is következett Irakban, Iránban
és Izraelben. A cikk egyik fontos része Martin
van Creveld professzor
nézeteit ismerteti. E szerint Irán soha nem kerülhet olyan
helyzetbe, amely a létét fenyegeti, Izrael viszont igen. Egy ilyen
veszélyhelyzet az akkor folyamatban lévő intifádából is
kifejlődhet. Ez volt legalábbis Martin van Creveld-nek, a
jeruzsálemi Héber Egyetem hadtörténész professzorának, a
pesszimista véleménye: „Ha ez hosszabb ideig tart” tette hozzá
„az izraeli kormány elveszíti az emberek feletti ellenőrzését.
Olyan kampányokban, mint ez, a terrorellenes erők veszítenek, mert
nem tudnak nyerni, és a lázadók nyernek azáltal, hogy nem
veszítenek. Egy totális izraeli vereséget elkerülhetetlennek
tartok. Ez az izraeli állam és társadalom összeomlását fogja
jelenteni. El fogjuk pusztítani magunkat.”
„Ebben
a helyzetben”, folytatta, „egyre több izraeli jut arra a
meggyőződésre, hogy a palesztinok eltávolítása az egyetlen
megoldás; az ehhez való folyamodás minden nappal egyre inkább
valószínűvé válik. Sharon fokozni akarja a konfliktust és
tudja, hogy semmi más nem fog sikerülni.”
„A
világ meg fog-e engedni azonban egy ilyen etnikai tisztogatást? Ez
attól függ, hogy ki hajtja végre és, milyen gyorsan. Rendelkezünk
több száz atom robbanófejjel és rakétával és ezt ki tudjuk
lőni különböző irányokban lévő célpontokra. Talán még
Rómára is. A legtöbb európai főváros célpont légierőnk
számára. Hadd idézzem Moshe
Dayan tábornokot:
’Izraelnek úgy kell viselkednie, mint egy veszett ebnek, legyen
túl veszélyes ahhoz, hogy háborgassák.’ A jelen időpontban
mindent reménytelennek látok. Meg kell előznünk dolgokat, hogy ne
következzenek be, ha ez lehetséges. Fegyveres erőnk mindazonáltal
nem a tizenharmadik legerősebb a világon, hanem sokkal inkább a
második, vagy a harmadik legerősebb. Meg van a képességünk arra,
hogy az egész világot magunkkal rántsuk. És biztosíthatom
önöket, hogy mindez meg fog történni még mielőtt Izraelnek el
kell pusztulnia.”
Günter
Grass,
Nobel díjas német író, 2012-ben publikálta Was gesagt werden
muss (Amit meg kell mondani) című költeményét. Ebben a versében
bírálta Izrael nukleáris fegyverkezési programját. Günter
Grass-nak Itamar
Yaoz-Kest,
izraeli költő és holokauszt túlélő válaszolt, ő is versben.
Költeményének címe „Jog a létezéshez: költői levél a német
szerzőhöz”, amelyben meg is nevezi a Nobel díjas német
írót. Yaoz-Kest verseiben
olvasható: „Ha arra kényszerítesz minket újból, hogy újból
leereszkedjünk a föld felszínéről a föld mélységeibe –
akkor hadd pusztuljon el a föld a nemlét mélységeiben.” Gil
Ronen,
izraeli újságíró, a Jerusalem Post munkatársa elolvasva a
költeményt megállapította, hogy az a Sámson
Opcióra utal,
azaz Izraelnek arra a stratégiájára, amelyhez a zsidó állam
akkor folyamodna, ha Izraelt pusztulás fenyegetné. Izrael ebben az
esetben megsemmisítené ellenségeit, ami valószínűleg azzal
járna, hogy az emberiség egészére is jóvátehetetlen csapást
mérne.
Yaoz-Kest[3] így
ír: „Igen van egy jog, ami egyedül nekünk zsidóknak van
fenntartva (ha egyáltalán létezik olyan emberi lény a földön,
amelynek joga van ehhez): elpusztulni és magunkkal vinni a
megsemmisülésbe a kimerült és önelégült világot, együtt
csodálatos könyvtáraival és szívfakasztó hangjaival – úgy,
hogy miközben mi leereszkedünk a sírba a föld radioaktív
sugarakat sugároz a világ mind a négy tájára”.
Ehhez
Yaoz-Kest még hozzáteszi: „Az izraeli nemzet joga, hogy bezárja
a világ kapuit, miután távozik (nem a saját akaratából!), és
jogunk van ezt mondani 3000 évi félelem áraként.”
A
Sámson Opció tehát átkerült az izraeli stratégák egy részének
gondolkodás módjában, mint egy utolsó, kétségbeesett eszköz,
amelyhez Izrael csak végső esetben nyúlna.
A ZSIDÓÁLLAM LÉTEZÉSÉNEK HÁROM ELŐFELTÉTELE
A
National Review 2015. január 29-i számában megállapítja, hogy a
zsidóállam létezése kimondatlanul is három előfeltételen
nyugodott kezdettől fogva. Az első az,
hogy egy demokratikus berendezkedésű és nukleáris fegyverekkel
rendelkező Izrael minden nagyobb ellenségét legyen képes
elrettenteni. Második előfeltételezés,
hogy Izrael a szabad piacgazdálkodáson, a demokrácián és az
emberi jogokon alapuló társadalmi dinamizmusával,
csúcstechnológiájú fegyvereivel, versenyképes iparával és
stabil kormányzatával alkalmas legyen a túlélésre.
A harmadik előfeltételezés,
hogy a Nyugat erkölcsi támogatása megmaradjon a holokauszt miatti
bűntudat fenntartásával mind Amerikában, mind Európában,
hozzászámítva az Egyesült Államok katonai és pénzügyi
támogatását, mert ez erőssé és életképessé teszi Izraelt.
A National
Review szerint
Izrael biztonságának ebből a három alapvető oszlopából kettő
már alaposan meggyengült. Amikor az Egyesült Államok megszüntette
az Irán elleni szankciókat ténylegesen az iráni teokratikus
rendszer partnerévé vált az Iszlám Állam elleni küzdelemben.
Csaknem szavatolta, hogy Irán is hozzájuthasson az atombombához.
Ehud
Barak és Benjamin
Netanyahu komolyan
mérlegelte, hogy támadást indít Irán ellen 2010-ben, 2011-ben és
2012-ben. A CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa többször is
kezdeményezett olyan törvényeket, amelyek részletesen
szabályoznák, hogy az Egyesült Államok mit fog tenni, ha Teherán
az Iránnal kötött megállapodásban foglaltakat nem teljesítené.
Izrael
változatlanul kitart a nagyobb Izrael létrehozása mellett. Ez
képezi a Netanyahu kormány cionista frakciójának, valamint az
izraeli fegyveres erőknek és hírszerző szervezeteknek a
legfontosabb célját. Trump, amerikai elnök számos alkalommal
megerősítette, hogy támogatja Izrael illegális letelepülési
politikáját a megszállt Nyugati Parton, noha ez ellentétben áll
az ENSZ
biztonsági tanácsának a 2334 számú határozatával.
Azzal, hogy a Washington-i kormányzat átköltöztette az Egyesült
Államok nagykövetségét Jeruzsálembe, valamint az, hogy továbbra
is támogatja az izraeli telepek létesítését, Trump elnök
ténylegesen jóváhagyta a Nagy Izrael terv végrehajtását.
A Yinon
terv és
az utána következő többi projekt, amelyeket a Washington-i
neoliberális agytröszt dolgozott ki, nem
kizárólag cionista stratégia.
Ezek a tervek az Egyesült Államok külpolitikájának is a szerves
részét alkotják. A Washington-t irányító államok feletti
hatalom és az őt kiszolgáló neokon agytröszt törekszik a
Közel-Kelet balkanizálására és a nagyobb államok kisebb
politikai és vallási egységekre való feldarabolására. Trump-nak
az a döntése, hogy hivatalosan Jeruzsálemet ismeri el Izrael
fővárosának, tovább növeli a politikai helyzet fellazítását,
a káosz és az anarchia fokozását az egész közel-keleti
régióban.
Ha
az államok feletti hatalom neokon agytrösztjének a tervei alapján
szemléljük a közel-keleti eseményeket, beleértve a legutóbbi
gázai vérengzést is, amelyre 2018.
május 14-én került
sor,[4] az
Oded Yinon által és a Washington-i cionista neokonzervatív
agytrösztök által elkészített mesterterv szoros
kapcsolatban áll Irak 2003 évi inváziójával, a 2006-ban
lezajlott libanoni háborúval, a 2011-es líbiai háborúval és a
2018-ban is folyamatban lévő szíriai, iraki és jemeni háborús
akciókkal. De ide lehet sorolni azt a mélyre ható politikai
válságot is, amelyen Szaúd-Arábia megy át 2015 óta.
A
Nagy Izrael tervnek a szerves részét alkotja a szomszédos arab
államok destabilizálása és lehetőség szerint több kisebb
részre való feldarabolása. Ezt az elképzelést támogatja az
Egyesült Államok és azon belül is az AIPAC által irányított
izraeli lobbi. Nemzetközileg a NATO és Szaúd-Arábia is támogatja
ezt az amerikai-izraeli expanzionista projektet. Netanyahu
stratégiája szempontjából ez azt jelenti, hogy Izrael ki tudja
bővíteni befolyási övezetét a Közel-Keleten és szembe tud
szállni Iránnal. A Nagy Izrael projekt természetesen összhangban
áll az Egyesült Államok, pontosabban felette a hegemóniát
gyakorló pénzuralmi világelit birodalomépítő terveivel.
Nagy
Izrael felöleli azt a területet, amely a Nílus
völgyétől az Eufráteszig terjed.
Száz évvel ezelőtt a cionista világszervezet stratégiai tervében
a zsidóállam részét képezte a történelmi Palesztina,
Dél-Libanon a Szidonig és Litáni folyóig, a szíriai Golán
magaslatok, a Hauran síkság és Deraa, valamint a Hijaz vasútvonal
Deraa-tól Amman-ig, Jordánia fővárosáig, valamint az Akabai
öböl. Több cionista vezető nagyobb Izraelt akart és a Biblia
alapján követelte a Nílustól az Eufráteszig terjedő egész
területet, amely magába foglalta Palesztinát, Libanont,
Nyugat-Szíriát és Dél-Törökországot.
A
Yinon terv lényegében annak a cionista projektnek a megjelenési
formája volt, amely támogatja a zsidótelepek folyamatos
kiterjesztését. Ez azt jelenti, hogy a palesztinokat folyamatosan
ki kell szorítani Palesztinából, annektálva mind a Jordán
nyugati partját, mind a Gáza övezetet Izrael állam területéhez.
Mahdi
Darius Nazemroaya már
2011-ben megállapította, hogy a Yinon terv valójában
Nagy-Britannia gyarmatosító elgondolásainak a folytatódását
jelentette a Közel-Keleten. Ezt írja a Global Research-ben
publikált írásában[5]:
„A
Yinon terv egy izraeli stratégiai terv Izrael regionális
felsőbbrendűségének a biztosítására. Azt követeli és írja
elő, hogy Izraelnek át kell alakítania geopolitikai környezetét
az őt körülvevő arab államok balkanizálásával és kisebb
gyengébb államokra való feldarabolásával. Az izraeli stratégák
Irakot tekintették a legnagyobb stratégiai kihívásnak egy arab
állam részéről. Ezért választották ki Irakot a Közel-Kelet és
az arabvilág balkanizációjának a központjául. A Yinon terv
koncepciója szerint Irakot az izraeli stratégák fel kívánták
darabolni egy kurd és két arab államra, egy siíta muszlimra és
egy másik szunnita muszlim államra. Ennek a tervnek az első lépése
volt a háború kirobbantása Irak és Irán között, amit a Yinon
terv is tartalmaz.
Az Atlantic c.
folyóirat 2008-ban, az amerikai hadsereg lapja az Armed
Forces Journal pedig
2006-ban publikált és széles körben terjesztett térképeket,
amelyek közelről követték a Yinon
terv által
javasolt elképzelést. Irak felosztásán túlmenően, amelyre
felszólít a Biden
Terv is,
a Yinon terv szorgalmazza Libanon, Egyiptom és Szíria felosztását.
A Yinon terv sürgeti az államok feldarabolását Észak-Afrikában
és előrejelzése szerint ez Egyiptomból indulna ki és folytatódna
Szudánban, Líbiában, valamint a régió további részeiben.”
Nagy
Izrael létrehozása megköveteli a létező arab államok kisebb
részekre történő feldarabolását. Erről így ír Nazemroaya: „A
terv két előfeltevésből indul ki. Izrael túléléséhez 1.
Izraelnek regionális birodalmi hatalommá kell válnia, és 2. el
kell érnie az egész térség felosztását kisebb államokra a
meglévő arab államok felbomlasztásával. A kicsi itt valamennyi
állam etnikai és vallási összetételtől függ. A cionista remény
tehát az, hogy a vallási alapon nyugvó államok Izrael csatlósaivá
vállnak és, ironikus módon ez lenne a morális legitimációnak a
forrása… Ez nem új elgondolás és nem is először kerül
előtérbe a cionista stratégiai gondolkodásban. Valójában egy
visszatérő téma valamennyi arab állam kisebbre történő
felosztása.”
Ha
ebben az összefüggésben szemléjük, akkor a szíriai háború és
részben az iraki háború is, ennek az izraeli területi expanziónak
a részét képezi. A cionista neokonzervatív agytröszt által
irányított washingtoni kormányzatnak, és az Amerika által
támogatott szíriai háborús feleknek (ISIS, Al Nusra Front) a
veresége a szíriai kormányerők részéről egyelőre
visszavetette Izrael expanziós törekvéseit. Mindezt a szíriai
hadsereg Oroszország, Irán és a Hezbollah támogatásával tudta
elérni.
VÁRHATÓ-E HÁBORÚ IRÁN ELLEN?
A
jövőről csak lehetőségeket, valószínűségeket és
szükségszerűségeket mondhatunk. 2018. június 6-án a
Washington-i Képviselőház nagytöbbséggel elfogadta a 2019 évi
Nemzetvédelmi Felhatalmazási törvényt (National Defense
Authorization of Act 2019, H. R. 5515), amely kimondja, hogy nincs
olyan törvény, amely lehetővé teszi a katonai erő alkalmazását
Irán ellen. Ezt a törvényt még meg kell erősítenie a
Szenátusnak. Ha ez is megtörténik, akkor Trump elnöknek nem lesz
felhatalmazása Irán megtámadására. Az amerikai elnök 2018.
május 8-án felmondta az Iránnal kötött nukleáris megállapodást.
Ezt
követően Mike
Pompeo, az
új külügyminiszter, egy sor követeléssel állt elő, amely
Teherán elleni ultimátumként is
felfogható volt. Az említett kétpárti törvényt a képviselők
válasznak szánták az Iránnal kötött megállapodás felmondására
és az azt követő ellenséges retorikára. A törvény egyik
beterjesztője Keith
Ellison minnesotai
képviselő kijelentette, hogy az elfogadott törvény üzenete az,
hogy az amerikai nép és a Kongresszus tagjai nem akarnak háborút
Iránnal. A Kongresszus magához vonta a hadsereg bevetésére
vonatkozó hatáskört. Mind a hadüzenetről szóló törvény, mind
az alkotmány egyértelműen úgy rendelkezik, hogy a hadi
cselekményeket először a Kongresszusnak kell jóváhagynia. Egy
Iránnal folytatott háború alkotmányellenes és költséges lenne.
Trump
önkényesen mondta fel az Iránnal kötött megállapodást és az
amerikai törvényhozás a Szíria elleni katonai támadásokat sem
hagyta jóvá. Az amerikai alkotmány a kongresszust hatalmazza fel a
háborús állapot kinyilvánítására. Az elnök, mint a fegyveres
erők főparancsnoka, csak akkor adhat ki parancsokat, ha a
Kongresszus már hadat üzent, vagy egy olyan támadás érte az
Egyesült Államokat, amely azonnali választ igényelt. Ha a
Szenátus is megerősíti a most elfogadott törvénymódosítást,
akkor se lehet kizárni, hogy az amerikai elnök valamilyen más
módon mégis csak tesz ellenséges lépéseket Irán ellen.
Felléphet a „terroristagyanús” irániak ellen és katonai
támadást intézhet Iránban az új célzott ölési-szabályok
szerint. Az új szabály nem tiltja az Irán elleni támadás
finanszírozását és azt sem, hogy szankciókat lehessen alkalmazni
a közel-keleti ország ellen.
A
Wahington-i Képviselőház több olyan törvényt is elfogadott,
amelyek előírják szankciók alkalmazását Irán ellen. Egy
Illinois állambeli republikánus képviselőről elnevezett
törvény-kiegészítés előírja az Egyesült Államok kormányának,
hogy kemény szankciókkal sújtsa azokat a gazdasági szektorokat
Iránban, vagy bármely állampolgárt, amely elősegíti Irán
ballisztikus rakétaprogramját. Hasonló módon büntetni kell
azokat a külföldi vállalatokat, intézményeket és személyeket,
amelyek üzleti kapcsolataikkal segítik Irán ballisztikus
rakétaprogramját.
Az
érvényes nemzetközi jog szerint ilyen szankciókat az ENSZ
biztonsági tanácsának az előzetes jóváhagyása nélkül az
Egyesült Államok nem léptethetne életbe. A Közös Átfogó
Akcióterv (Joint Comprehensive Plan of Action), amely az Iránnal
kötött nukleáris megállapodás hivatalos elnevezése egyelőre
érvényben maradt. Az ENSZ biztonsági tanácsának az öt tagja
(USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Kína) mellett az
aláírók között szerepel Németország és az Európai Unió is.
Irán
kínosan ügyelt arra, hogy a megállapodásban vállalt
kötelezettségeit pontosan betartsa. Washingtonban azonban ismét a
neokonzervatív agytröszt vette át az irányítást. Ennek egyik
meghatározó személyisége John
Bolton,
aki most nemzetbiztonsági főtanácsadó. Bolton közismert arról,
hogy erőszakos és fanatikus hívője a rendszerváltásnak
Iránban. Pompeo,
az új külügyminiszter szintén támogatta a nukleáris
megállapodás felmondását. Pompeo ultimátumot is intézett
Teheránhoz. Eszerint Irán még békés célokra sem folytathat
urándúsítást, amelyet pedig megenged az Atomsorompó Egyezmény
(Nuclear Nonproliferation Treaty).
Ha
Teheránban végrehajtanák Pompeo követeléseit az az iráni
kormány teljes átalakítását, azaz rendszerváltást jelentene.
Pompeo nyílván tudja, hogy ultimátumát a teheráni kormány nem
fogadhatja el, mert az nem más, mint felszólítás a megadásra.
A SÁMSON OPCIÓ NEMCSAK IZRAEL DILEMMÁJA
Nemcsak
Izraelnek kell választ adnia arra, hogy ha el kell pusztulnia, akkor
az úgy törtéjen meg, hogy az egész emberiség is vele együtt
pusztuljon. A pusztulás veszedelme is legalább két dolgot jelent.
Az egyik az, hogy elpusztul az adott ország fennálló gazdasági,
társadalmi és államrendje, vagy elpusztul mindenestül az adott
ország. Ha egy támadás célja az adott állami és társadalmi
rend szétzúzása és nem az adott nép és ország teljes
elpusztítása, akkor az még racionális alternatíva lehetne. Az
adott ország a támadó hatalom vazallusává lesz, de függő
helyzetben továbbra is létezhet.
Ha
azonban a totális pusztulásról van szó, akkor már joggal merül
fel az a kérdés, hogy az adott ország tekintettel legyen-e a világ
többi részének az életképes fennmaradására. Gondolkodhat úgy:
mit számít nekem, hogy van-e valamilyen világ az én pusztulásom
után. Ha nekem el kell tűnnöm a föld színéről, akkor tűnjön
el velem az egész emberiség. Arról van szó, hogy amikor egy
ország önmaga védelmében nukleáris fegyverekhez nyúl, akkor
kockára teszi az egész világ megmaradását. Ezzel a dilemmával a
történelem folyamán most néz szembe először az emberiség. A
nukleáris korszakban a haditechnika lehetővé teszi, akár egy
Oroszország méretű államnak az elpusztítását is a teljes
népességével együtt.
Putyin
elnök 2018. március 7-én adott interjújában ezt mondta erről a
dilemmáról: „Ha valaki azt a döntést hozná, hogy elpusztítja
Oroszországot, akkor nekünk legitim jogunk van a támadásra. Igen,
ez az emberiség számára globális katasztrófát jelentene, az
egész világ számára globális katasztrófát, de én mint
Oroszország polgára és az orosz állam feje fel kell, hogy tegyek
magamnak egy kérdést, miért van szükség nekünk egy olyan
világra, amelyben Oroszország már nem létezik?”
Oroszországnak,
az egész orosz népnek a túlélése valódi kérdés. Az Orosz
Föderációnak, mint politikai berendezkedésnek túlélése szintén
egy konkrét probléma. A kettő lényegesen különbözik egymástól.
A nukleáris védelemről döntő állami vezetők azonosíthatják
az ő uralmuknak a végét az egész orosz népnek a végével.
Elképzelhető, hogy az orosz nép az Egyesült Államok vazallusává
válik, amely ténylegesen a jelenleg fennálló Orosz Föderációnak
a végét jelentené. Ez a vazallusi létezés joggal válthatja ki
azt a válaszreakciót, hogyha én, mint orosz, csak szolgaként
létezhetek, akkor sehogy se létezzek.
Most
Oroszországot hoztuk fel példának, de ugyanezt fel lehet tenni az
Egyesült Államokra vonatkoztatva is. Ha az egypólusú világrend,
amelyben a birodalmi Amerika egyedül uralkodik, hirtelen
megváltozna, akkor az óriási változásokat idézne elő a
Washingtonban jelenleg fennálló hatalmi egyensúlyban. Azok a
hatalomgyakorló körök, akik vesztesei lennének egy ilyen
birodalmi összeomlásnak, választhatják azt az agresszív
reagálást, amely a totális nukleáris katasztrófához vezetne.
Ha
tehát nukleáris támadás érné Oroszországot, vagy az Egyesült
Államokat, mindkettőnek szembe kellene nézni azzal a dilemmával,
hogy államrendje és társadalmi rendje védelmében olyan választ
ad-e, amely az egész emberiség pusztulását is okozná. Mindkét
szuperhatalom számára az lenne a racionális magatartás, ha
gondosan elkerülné, hogy harmadik felek belemanőverezzék, vagy
belerántsák őket egy olyan kockázatos nukleáris döntésnek a
meghozatalába, amely nemcsak az ellenség, de az egész emberiség
pusztulásával is járna.
2014
és 2018 között megfigyelhettük, hogy az orosz kormány
folyamatosan erőfeszítéseket tesz azért, hogy az államok feletti
hatalom irányítói, közelebbről az AngloZionist
Empire csúcs elitje ne
manőverezhesse be valamilyen kockázatos konfliktusba, amely
globális méretűvé növekedhetne. Az államok feletti birodalom
rendfenntartó szerepét ma az Egyesült Államok és a NATO látja
el. A világ közvéleményének jelentős része azt várja el a
Nyugat részről folyamatosan provokált Oroszországtól, hogy
illedelmesen és türelmesen reagáljon és a meggyújtott tüzeket
körültekintően oltsa el.
A
Nyugat azt ígérte Gorbacsovnak, hogy ha az Egyesült Németország
benn maradhat a NATO-ban, akkor a NATO egy ujjnyit sem megy keletre.
Ezt az ígéretet már Clinton elnök kormánya megszegte. Több évi
előkészület után, amelyre az államok feletti hatalom neokon
döntéshozói öt milliárd dollárt költöttek (ezt maga Victoria
Nuland, az amerikai külügyminisztérium Európa ügyeiért felelős
illetékese mondta) az AngloZionist Empire puccsal átvette a
hatalmat Ukrajnában és ezt a fontos országot nemcsak az Európai
Unióba akarta és akarja integrálni, de a NATO-ba is.
Oroszország
biztonságát közelről veszélyeztette a Szíriában évek óta
tartó több frontos háború. Fennállt annak a veszélye, hogy
fanatikus iszlamista csoportok hatalomra kerülhetnek a konfliktustól
sújtott Szíriában. Oroszországnak kétszer is háborút kellett
vívnia saját fanatikus iszlamistáival Csecsenföldön. Ha
Szíriában a szélsőséges iszlamisták kerültek volna hatalomra,
Oroszország újból ki lett volna téve a fanatikus muzulmánok
támadásának. Nyilvánvaló, hogy helyesebb, ha a velük való
leszámolásra nem Oroszországon belül, hanem azon kívül kerül
sor. Ezért kellett az egyébként konfliktuskerülő Putyinnak úgy
beavatkoznia a kaotikus szíriai harcokba, hogy azzal a lehető
legkisebb ráfordítással megvédje az orosz érdekeket. Ez a
beavatkozás lehetővé tette a legújabb fegyvereknek és harcászati
rendszereknek a gyakorlatban való kipróbálását is.
Nyilvánvaló,
hogy egy orosz kormánynak elsősorban az orosz kormány és az orosz
nép érdekeit kell szem előtt tartania. A világ többi részének
az érdekei csak akkor jöhetnek számításba, ha azok egybeesnek a
saját szükségleteikkel. Az érdekek között is az élet
megőrzése, a túlélés a legfontosabb. Ezt azonnal követi
Oroszország polgárainak a biztonsága. Az orosz nép
életkörülményeinek a javítása is kiemelt fontosságú, ezért
Moszkva folyamatosan csökkenti katonai kiadásait és fejleszti
infrastruktúráját, egészségügyi-és nevelési rendszerét. Az
Orosz Federáció érzékelhetően növeli bevételeit, hogy javítsa
az oroszok életkörülményeit.
Az
orosz politika láthatóan arra törekszik, hogy ellenségeiből
semleges partnerek legyenek és ezekből, ha lehet barátok, majd
később szövetségesek. A jelenlegi helyzet úgy is felfogható,
hogy Oroszország és az AngloZionist Empire központi hatalma, az
Egyesült Államok rivalizál a világ színpadán. Az orosz vezetés
azonban nem így nézi a világot. A neokon agytröszt közvetlen
irányítása alatt álló Egyesült Államok egyre több olyan
lépést tesz, amellyel elidegeníti önmagától a világ népeit.
Ilyen lépése az Iránnal kötött nukleáris egyezmény egyoldalú
felrúgása, és a kereskedelmi háború megindítása Európa ellen.
Minthogy az Egyesült Európának sincs saját fegyveres ereje,
csak az egyes tagállamoknak, ezért a NATO-ban irányító Egyesült
Államok eddig korlátlanul tudta érvényesíteni saját akaratát.
2018 ebben változást hozott, mert úgy néz ki, hogy az Európai
Unió és az Egyesült Államok már csak kényszerű szövetségesek,
de nem bensőséges barátok. A fordulópont az 1999-es év volt,
amikor Washington arra kényszerítette az európai NATO országokat,
hogy egy másik európai ország ellen alkalmazzanak erőszakot.
Mivel úgy szólt az ígéret, hogy csak Koszovóba lesz beavatkozás,
ezért a Szerbia egészét érintő bombázás zavarba hozta Európa
vezetőit. Érthető, hogy amikor az Amerika felett a főhatalmat
gyakorló AngloZionist Empire úgy döntött, hogy megindítja a
terror elleni háborút, az európai szövetségesek csak jelképesen
csatlakoztak hozzá.
Az
oroszok többsége ma is országuk európai részében él és
tisztában van azzal, hogy az európaiak elhidegültek az Egyesült
Államoktól. Ezért türelemmel és barátságosan viselkednek
azokkal az európai országokkal szemben is, akik kényszerűségből
szankcióval sújtották őket. Ma is partnereknek tekintik az
európaiakat, mert tisztában vannak azzal, hogyha Oroszország lesz
Európa legnagyobb nyersanyag-és energiahordozó szállítója,
akkor az az európaiak számára is rendkívül hasznos lehet.
Oroszország számára a legjobb biztonsági stratégia, ha
kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokat épít ki
Európával.
Az
AngloZionist Empire egyik központja ma is az Egyesült Királyságban,
pontosabban Angliában van. Ennek a vazallus politikai elitje a leg-
oroszellenesebb Európában. A Brexit révén ennek az elitnek a
befolyása csökkeni fog. Egyre több állam védelmezi maradék
szuverenitását Európában és ismeri fel, hogy igazi jövőjét
nem a hanyatló Nyugat jelenti, hanem az emelkedőben lévő Kelet.
És itt nemcsak Oroszországról, de Kínáról és Indiáról is szó
van. Ezt a jövőt veszélyezteti, ha sikerül Oroszországot
belerántani egy olyan nagyobb konfliktusba, amely arra
kényszerítheti, hogy nukleáris fegyvereihez nyúljon. Minden
nukleáris fegyverrel rendelkező országra vonatkozik, hogy nem
szabad játszani a tűzzel.
[1] Számos
nukleáris szerkezet felrobbantása esetén számolni kell azzal a
lehetőséggel, hogy a nukleáris felhők hosszúidőre eltakarják a
napot és így megakadályozhatják a mezőgazdaság funkcionálását.
Ha ez hosszú ideig tart, akkor éhínséget eredményezhet. Ezt az
állapotot hívják nukleáris télnek.
[2] 2010.
november 16-án Irán leállította az urándúsítóit, miután a
centrifugák több mint 20%-a megsemmisült a Stuxnet nevű vírus
tevékenysége nyomán. A Stuxnet a legnagyobb pusztítást a natanzi
urándúsító létesítményben fejtette ki és mintegy ezer IR-1
típusú urándúsító centrifugát égetett le. Ezeknek a
berendezéseknek a hajtómotorja azért ment tönkre, mert a Stuxnet
sokkal nagyobb fordulatszámra állította át őket. Irán később
jelentette, hogy a fertőzést megszüntették, de a szakértők
tudják, hogy amíg az alkalmazott technológiát nem cserélik le
addig egy újabb a Stuxnet-hez hasonló felépítésű, de eltérő
működésű vírus behatolása csak idő kérdése.
[3] Alan
Kaufman: Israel’s Morality of
Survival: http://blogs.timesofisrael.com/israels-morality-of-survival/
[4] 43-an
meghaltak, 1900-an megsebesültek a gázai övezet és Izrael határán
fekvő fal mellett tartó tüntetéseken 2018. május 4-én. A Haretz
izraeli lap tudósítása szerint 40 ezer palesztin tüntetett
Gázában. Az izraeli hadsereg éles lőszert és könnygázt is
bevetett a tüntetők ellen, akik több ponton meg próbálták
bontani a határkerítést. A gázaiak tiltakozására az amerikai
nagykövetség Jeruzsálembe kerülése miatt került sor. Ez egybe
esett Izrael állam megalakulásának 70. évfordulójával.
[5] Mahdi
Darius Nazemroaya: Preparing the Chessboard for the “Clash of
Civilizations”: Divide, Conquer and Rule the “New Middle East”
(Global Research article, 2011. November 26.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése