Kié a magyar állam?

Dr. Drábik János: Kié a magyar állam? 1.rész

2012, augusztus 11 - 21:55 — dr.drabik

Már a főáramlatú tömegtájékoztatás sem titkolja, hogy globális világháború zajlik pénzügyi fegyverekkel. Egyre többször halljuk, hogy Magyarországon, de az Európai Unión belül is, egy sajátos háború folyik. Hogy kik is valójában a szemben álló hadviselő felek, arról már kevesebb szó esik. Ezt a hiányt kívánjuk pótolni, és előre közöljük azt, amit bizonyítani szeretnénk: A szervezett közhatalom (a demokratikusan legitimált magyar állam) és a rejtőzködő, illegitim, de létező szervezett magánhatalom küzd azért, hogy kié legyen Magyarország, ki irányítsa a magyar államot. Ennek a harcnak már nem a nemzeti vagyon megszerzése a tétje, hiszen az már döntő részben a szervezett magánhatalomé. Most már a nemzeti jövedelem folyamatos elvételéért, a megszerzett előjogok véglegesítéséért, a magyar nemzet felszámolásáért folyik a küzdelem.
A szervezett magánhatalom magának követeli most a legfontosabb közfunkciókat, a magyar állam szuverenitásának a maradékára is történelmi igényt formál. A gazdasági és a pénzügyi szféra felett gyakorolt uralmát már kiegészítette a kulturális élet és a tömegtájékoztatási intézmények feletti hegemóniájával. De ez sem elég neki. Szüksége van a közhatalom gyakorlásának az eszközeire és intézményeire is. A monetáris felségjogok mellé (pénzkibocsátás, hitelezés, árfolyam-szabályozás, kamatok meghatározása) igényt tart a fiskális felségjogokra, vagyis az adózás szabályozására és a költségvetés meghatározására is. Célja az eladósodás hosszútávon való fenntartása, a kamatjövedelem biztosítása, a profitelvonás és kivonás, vagyis a magyar gazdaság hozamának a folyamatos kivitele Magyarországról.
A pénzuralmi világelit és nemzetközi jogilag is szabályozott intézményei, kiegészülve az informális hatalomgyakorló rendszerek hálózatával, kényszerpályára szorították a magyar külpolitikát is. A nemzetbiztonság szolgálatára rendelt fegyveres hatalom maradéka lényegében a világuralmat gyakorló hatalmi elit kiszolgálását látja el olcsó zsoldosként. A belső fegyveres erőket a magánalkalmazásban álló őrző-védő zsoldosok dominálják. Ez valójában a szervezett magánhatalom szolgálatában álló magánhaderő. Ha ezek a magánzsoldosok nem lennének, akkor a közhatalomnak kellene ellátnia bérmunkában (tisztességes díjazásért) a magántulajdon biztonságát szolgáló őrző-védő tevékenységet. A szervezett magánhatalom megtartotta, sőt erősítette hegemóniáját a tömegtájékoztatási intézményekben. Tovább folyhat a pénzügyi világelit hatékony támogatásával a gátlástalan félrevezetés, megtévesztés és agymosás. A szervezett magánhatalom külföldi és belföldi kiszolgálói továbbra is sikeresen ássák alá a nemzettudatot, és egyre több fiatal nő fel úgy, hogy sem az iskolában, sem a gyakorlatilag felszámolt nemzeti hadseregben nem részesülhetett olyan nevelésben és oktatásban, amely őt a magyar nemzet öntudatos tagjává tehette volna.
A lesújtó vereséget szenvedett posztkommunista vezetőréteg nem tudta rendezni a sorait, ezért a szervezett magánhatalom külföldi struktúráitól kért és kapott támogatást. Ez nemcsak kommunikációs segítségnyújtásból állt, de romboló hatású pénzügyi zsarolásból is, amelyet az államok feletti nemzetközi Pénzkartell és struktúrái pénzügyi eszközökkel hajtottak vére. Koordinált támadással meggyengítették a forintot, ismét az európai átlagot 6%-kal meghaladó szintre emelték az alapkamatot, és rekordmagasságúra tornászták fel Magyarország hitelkockázati mutatóit, soha nem látott mértékű kockázati felárat követelve.
A nemzetközi Pénzkartell – ez a pusztító világerő – az általa létrehozott és irányított Európai Unió bürokráciáját is bevetette a demokratikus legitimációval rendelkező magyar állam zsarolására és térdre kényszerítésére. Az a kinevezett bürokratákból álló uniós vezetés, amelynek nem kell megmérettetnie magát demokratikus választás keretében, arrogánsan és agresszívan követelőzni kezdett a demokratikus magyar kormánnyal szemben. Ezek azok a bürokraták, akik a legkirívóbb módon szegték meg a Lisszaboni Szerződés pénzkibocsátási tilalmát, amikor engedélyt adtak 4500 milliárd euró állami hitel folyósítására a csődközeli helyzetbe jutott európai bankrendszer szanálására, konszolidálására. Ezen a brüsszeli bürokrácián kellene számon kérni a Lisszaboni Szerződés alapelveinek a betartását több kötelezettségszegési eljárást indítva a felelős EU-biztosok és testületeik ellen. Ehelyett a Lisszaboni Szerződést folyamatosan és súlyosan megsértő EU Bizottság vette magának a bátorságot, hogy kettős-mércével mérve akadályozza a kétharmados többséget szerzett magyar kormánynak a gazdaság és a pénzrendszer normális működésének a helyreállítására irányuló erőfeszítéseit. Ezek nélkül nem lehetett a jelenlegi ellenzék kormányzati ciklusai idején szétzilálódott és korrupcióba süllyedt magyar közhatalom működését rendbe tenni.
Úgy kellett az állam, a közigazgatás megerősítését elvégeznie, hogy közben meg kellett küzdenie a pénzügyi világválsággal és a nyomában járó gazdasági visszaesés következményeivel. De ez sem volt elég. A bénító vereséget szenvedett balliberális, posztkommunista ellenzék ráuszította a nemzetközi Pénzkartellt és hatalmi hálózatait a magyar kormányra. Így annak óriási ellenszélben kellett minden lépését megtennie a közérdeket szolgáló magyar állam megerősítése érdekében.
Az ellenzék helyett ellenségként viselkedő globalista érdekcsoportok és politikai képviseletük kíméletlen aknamunkába kezdtek. Ennek tudható be, hogy a fegyverek kivételével szinte minden eszközzel folyik a háború egyrészről a rejtőzködő, de létező szervezett magánhatalom, másrészről a szervezett közhatalmat képviselő magyar országgyűlés és kormány között. Amikor a megvásárolt, és a szervilis lakáj szerepét felvállaló tömegtájékoztatás különböző szereplői szemforgató módon kérdezik: hol van az a szervezett magánhatalom, amellyel a szervezett közhatalomnak állandóan hadakoznia kell, nem kellene mást tenniük, mint azokra tekinteniük, akiktől az ő állásuk is függ. Hiszen ők azok, akiknek az érdekeihez igazítják szolgai alázattal nézeteiket, hallgatólagosan is tudva: mit várnak el tőlük, mit kell tenniük? Nehéz elképzelni, hogy az egyébként képzett és tehetséges médiaszereplők ennyire ne tudnának semmit a szervezett magánhatalom létezéséről, amely világszintű hierarchiával, szinte minden döntési központot elérő és lefedő hálózattal rendelkezik.
Ennek a szervezett magánhatalomnak a központi magját az a pénzuralmi világelit alkotja, amely létrehozta az államok feletti nemzetközi Pénzkartellt. Ez a hatalmi struktúra nemcsak a világ központi bankjait és kereskedelmi bankjait irányítja, de a nagy nemzetközi szervezeteket, a politikai intézményeket és az egyes államok politikai rendszerét is. Hogy mindezt miként teszi, erről szeretnénk ebben az írásban bővebb tájékoztatást adni.

Pénzügyi hadviselés a XXI. század elején

A globális szervezett-magánhatalom – a nemzetközi Pénzkartell által irányított Pénzimpérium – már a múltszázad második felében is kiegészítette hagyományos eszközökkel viselt háborúit a pénzügyi hadviselés legváltozatosabb technikáival és fegyvereivel. Ebben a hadviselésben a globális hatalmi elit arra kényszeríti az egyes államok kormányait, hogy az államhatalom kényszerítőeszközeit a nemzetközi Pénzkartell érdekeinek az érvényesítésére használják saját polgáraikkal szemben. Láthattuk, hogy a Bretton Woods-i ikrek, vagyis a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, miként kényszerítette rá a latin-amerikai, afrikai katonai diktatúrákat és más függőhelyzetű országokat az 1960-as évektől kezdődően a legszigorúbb megszorítóintézkedések végrehajtására.
Az elmúlt két-három évben Írország, Görögország, Spanyolország és Portugália került sorra és ezen országoknak a lakóit kellett megfosztani köztulajdonban álló vagyontárgyaiktól és vagyoni értékű felségjogaiktól. Az államhatalom gyakorlása fokozatosan átkerült az államok feletti pénzügyi struktúrákhoz, amelyek a szuper-gazdag bankárdinasztiák érdekében gyakorolták arctalan pénzviszonyokba elrejtett hatalmukat. Így vált a lakosság 1%-a a 99% rejtőzködő diktátorává a kezébe került pénzmonopólium segítségével.
A világtörténelemben eddig ismeretlen méretű vagyonkoncentráció valósult meg a pénzteremtés, a hitelezés és a kamatszedés magánmonopóliuma segítségével. Ebben a pénzuralmi világrendben a világpénz szerepét az a dollár töltötte be, amelyet a Pénzkartell hegemóniája alá került Egyesült Államok a szuper-gazdag bankárdinasztiák tulajdonában lévő magánbank-rendszer, a Federal Reserve System segítségével korlátlan mennyiségben tudott eddig előállítani. Itt csak emlékeztetünk arra, hogy 1971. augusztus 15.-től kezdve a dollár teljesen fedezetlen papírpénzzé vált, amikor Nixon elnök megszüntette a Pénzkartell követelésére a dollár beváltását aranyra.
A pénzuralmi világrendben a meglévő pénz mindössze 2%-a tölti be az érték-előállító gazdasági tevékenység közvetítésének a szerepét, hogy értékmérő, számviteli- és nyilvántartási eszköz, valamint csereeszköz legyen. A pénz többi része a kamat mechanizmus miatt kénytelen leválni a reálgazdaságról, mert a termelés világszinten optimális körülmények között is csak 2-3%-kal tud növekedni, míg a pénzrendszer növekedése a kamatmechanizmus kényszerítő hatására ennek a többszöröse. A kamatmechanizmussal működtetett magánpénz-monopólium tehát olyan rendszer, amely szükségszerűen a pénzmennyiség exponenciális növekedéséhez vezet. Ezt a rendszert már Arisztotelész megkülönböztette a szükségletekre termelő közgazdaságtól, az ökonómiától, és pénzgazdaságnak, krematisztikának nevezett. Ez utóbbiban a hangsúly a kereskedelmen, a forgalmon és nem a termelésen van. Lényege az, hogy a pénzből még több pénzt kell előállítani.
A jelenlegi pénzrendszerben a szervezett magánhatalom előjoga a gazdasági élet közvetítőközegének, a pénznek nevezett jelnek, a kibocsátása. Az egyes államoknak, a közhatalmat képviselő kormányoknak csak azt engedi meg a Pénzkartell, hogy adósleveleket, államkötvényeket, kincstárjegyeket bocsássanak ki, amelyeknek a fedezete az egyes államok adóbevétele. Ezeket az adósleveleket a Pénzkartell által irányított magánbankrendszer veszi meg levegőből előállított fedezetlen pénzért. Ez a fedezetlen pénz akkor válik fedezetté, amikor felvásárolják velük az állami adósleveleket, és a közhatalom elkezdi fizetni utánuk a kamatot, majd a törlesztést is a lakosság által fizetett adókból. E rendszernek tehát a lényege az eladósítás. A pénzuralmi világrendben az adósság tölti be a pénz szerepét. El kell adóssítani a közhatalmat, az államokat, a kormányokat, a gazdasági élet szereplőit, a vállalatokat és adóssá kell tenni minden egyes állampolgárt. Az adósságszolgálat részeként fizetett kamatok mindig lényegesen meghaladják a reálgazdaság növekedésének a mértékét. Ez szükségszerűen azzal jár, hogy kevesebb a forgalomban lévő pénz, mint amennyit adósságszolgálatra kell fordítani. Ez újabb hitelek felvételét kényszeríti ki, amely továbbnöveli a kamatterheket, és így beindul az az adósságspirál, amely lehetetlenné teszi kivétel nélkül minden esetben a felvett hitelek visszafizetését.
Amikor már nem lehet fizetni a felvett hiteleket, és már az átütemezésükre sincs lehetőség, elérkezik a tulajdon átvételének, elárverezésének az ideje. Ez a közhatalmat képviselő kormányok számára azt jelenti, hogy rendszerint jóval az értékén alul kellene magántulajdonba adniuk a közvagyon legértékesebb részét azért, hogy a kölcsönöket felvett adósok teljesíteni tudják adósságszolgálati kötelezettségeiket. A privatizáció esetében azonban nemcsak hatalmas vagyonok áron aluli megszerzéséről van szó, hanem arról is, hogy azok a munkavállalók, akik eddig a közérdeket szolgáló állami szektor alkalmazottai voltak, és az üzemi bizottságok, valamint a szakszervezetek révén jelentős jogokkal bírtak, a magánszektor olyan munkaerejévé alakulnak át, akiknek már kevesebb beleszólásuk van munkahelyük ügyeibe. Ezért kisebb nyugdíjakra, alacsonyabb szintű egészségügyi ellátásra tarthatnak csak igényt.
Az európai civilizáció csúcspontját képező szociális piacgazdaság és jóléti állam a pénzuralmi világrendben fokozatosan leépült, és helyére visszatért a XIX. század osztályháborúja, amikor a munkásosztály vívta küzdelmeit a tulajdonos kizsákmányoló osztállyal. Mindez persze új pénzügyi technikákkal folyik. Az adósságteher súlya alatt roskadozó termelőszektor folyamatos zsugorodásra kényszerül, a hitelek fedezetéül szolgáló reálvagyon elértéktelenedik és bekövetkezik az adósságdefláció. Amikor ez bekövetkezik, csökken az adósságok mögött meghúzódó fedezetek értéke, ami a vállalatok és az értékelőállítók hitelképességének a romlásához vezet. Az adósságdefláció növeli a hitelkockázatot és a hitelkínálat csökkenését eredményezi. Ez pedig az egész pénzügyi rendszer stabilitását veszélybe sodorhatja. Ily módon az adósságdefláció is elősegíti az érdekeiket védelmező alulmaradottak ellenállásának a megtörését.
Ekkor gyakorol nyomást a Pénzkartell az államokra, a közhatalmat képező kormányokra, hogy a monetáris szuverenitásuk mellé adják át az adózással és a költségvetéssel kapcsolatos közhatalmi jogosítványaikat is a szervezett magánhatalomnak és annak első számú képviselőjének, az államok feletti nemzetközi Pénzkartellnek. Ami öreg földrészünket illeti, van ugyan egy Európai Unió nevű nemzetközi szervezet, és annak van egy választott parlamentje jól fizetett képviselőkkel, de nincs jogszabály-alkotási és döntési jogköre. Emiatt ez a parlament inkább csak egy költséges nemzetközi vitaklubnak tekinthető. Arra sincs tehát jogosítványa, hogy adózási kérdésekben jogszabályokat alkosson. Minden pénzügyi vonatkozású kérdésben, legyen az monetáris vagy fiskális természetű ügy, kizárólag az Európai Unió központi bankjának, a Frankfurtban székelő Európai Központi Banknak van hatásköre.
Ha nyomon követjük, milyen döntéseket hoz az Európai Központi Bank, akkor az a legszembetűnőbb, hogy folyamatosan számolja fel azokat a vívmányokat, amelyek a XX. században a progresszív adózási rendszer kiépülésének voltak köszönhetők. Az Egyesült Államokban megfigyelhettük, hogy a Pénzkartell lobbizói nyíltan követelték: a kormányok a közfeladataik ellátására szolgáló állami kiadásokat minősítsék át olyan használati díjakká, amelyet az igénybe vevőknek kell fizetniük ezekért a közszolgáltatásokért. Az így felszabadult pénzösszegeket már át lehetett engedni a bankoknak, hogy a pénzügyi szektorban spekuláljanak vele. Az ingatlanok és a pénzügyi tranzakciók adóit fokozatosan átirányították a munkabérekre és a termelőtevékenységre. Ez lehetővé tette, hogy a pénz és korporációs oligarchia a privatizációs vagyonszerzését a pénzügyi jövedelem megszerzésével egészítse ki. Mivel a vagyon hatalom, aki aránytalan módon tudja az ellenőrzése alatt centralizálni és koncentrálni az ingatlan és termelői vagyont, valamint a pénzben áramló jövedelmeket, az óriási hatalom birtokába jut viszonylag rövid idő alatt.
Ez a rövid idő alatt történő rendkívül gyors vagyongyarapodás azonban önpusztító következményekkel jár a társadalom egésze számára. Ez különösen tetten érhető volt a 2008-ban bekövetkezett pénzügyi összeomlást megelőző spekulációs buborékok sorozatos kipukkadásában. Azt lehetne feltételezni, hogy Európa tanul mindabból, ami Amerikában a pénzügyi rendszer összeomlásához és rendkívül súlyos gazdasági visszaeséshez vezetett. Amikor Portugáliában, Írországban, Olaszországban, Görögországban és Spanyolországban, vagyis a PIIGS államokban kezelhetetlen méretűre nőtt a költségvetési és a külkereskedelmi hiány, kiderült: ennek a deficitnek a legfőbb okozója az, hogy az ingatlan és egyéb reálvagyonok nincsenek megadóztatva.
A nemzetközi Pénzkartell és az egyes országokban működő pénzügyi struktúrái azonban továbbra is szemellenzősen csak rövid-távú tranzakciókban gondolkodtak. Világos volt számukra, hogy mindaz a jövedelem, amelyet az állam az ingatlanokat és a vállalkozási tevékenységet terhelő adók formájában nem szed be, arra a pénzügyi szektor már igényt tarthat, mint kamatjövedelemre. A bankárok tervezése abból állt, hogy a legrövidebb idő alatt a legtöbb hasznot facsarják ki az eladósított államoktól, vállalatoktól és magánszemélyektől. Ezért Görögországnak és a többi PIIGS országnak egyre követelődzőbben azt mondták, hogy csökkentsék radikálisan az állam szociális kiadásait, az adózást pedig terheljék a munkára, a termelőgazdaságra, valamint a fogyasztókra magasabb használati díjak és illetékek formájában, elsősorban azokért a közszolgáltatásokért, amelyek még nem lettek magánosítva.
A bankárkaszt rövidlátóan nem volt hajlandó figyelembe venni, hogy ha a kormányok csökkentik közkiadásaikat a költségvetési hiány mérséklése érdekében, vagy növelik az értékelőállító termelőgazdaság jövedelmének elvonását fokozott adóztatással, hogy így jussanak többlethez, akkor valójában a termelőszektorból vonják ki azokat a nélkülözhetetlen erőforrásokat, amelyeket az amortizáció pótlására, kutatásfejlesztésre, a termelékenység növelésére kellene fordítani. Egyidejűleg kevesebb pénz marad a lakosságnál, amit a megtermelt javakra és szolgáltatásokra elkölthetne. Az eredmény szükségszerűen a munkanélküliség, az eladósodás és a csődök számának növekedése. A reálgazdaság likviditásának kiszáradása egyben radikálisan csökkenti a hitelpénz fedezetéül szolgáló ingatlanok és más reálvagyonok értékét is. Az adósságdefláció túlzott növekedése eddig mindenütt fokozta az elvándorlást, megrövidítette az általános életkort, csökkentette a születések, a házasságkötések számát, az alulmaradottak elnyomorodását. A Pénzkartell és spekuláns befektetői számára azonban mindez kitűnő lehetőség volt arra, hogy tovább áramoltassák a vagyont és a jövedelmeket a 99%-tól az 1%-hoz.

Dr. Drábik János: Kié a magyar állam? 2.rész

2012, augusztus 11 - 21:57 — dr.drabik

Az Ellenzéki Kerekasztal figyelmébe

„Demokrácia deficit van”. „Egyre nő a társadalmi elégedetlenség”. Ilyeneket és ehhez hasonlókat hallhatunk ma Magyarországon olyan újdonsült közéleti szereplők szájából, akiket nehéz a Pénzkartell fizetett ügynökeinek vagy csak tudatlan, hasznos idiótáknak tekintenünk. Ezért felhívom e közéleti szereplők figyelmét arra, hogy valójában Magyarországon is az a folyamat játszódott le, amelyet az előzőekben részleteztünk. A túlzott befolyáshoz jutott szervezett magánhatalom megszerezte magának a termelővagyon kulcspozícióit, a pénzügyi-szféra csaknem teljes tulajdonát és irányítását, a kulturális élet feletti hegemóniát, valamint a tömegtájékoztatási intézmények útján a véleményhatalom gyakorlását. Ezt kiegészítette a közhatalmat megillető monetáris felségjogok kisajátításával, amihez most megszerezte az államhatalom fontos részét képező fiskális szuverenitást is. A magyar választópolgárok bizalmából az országot irányító nemzeti kormány egyedül képviseli a közérdeket. Ennek a kormánynak kell ellátnia azokat a közfeladatokat, amelyeket a társadalomnak felelősséggel nem tartozó szervezett magánhatalom nem akar és nem is tud ellátni. A kiéleződött szociális konfliktusok miatt növekvő társadalmi elégedetlenség elsősorban a szervezett magánhatalom zsarolásának és felelőtlen lépéseinek a következménye.
Ezt a szervezett magánhatalmat Magyarországon a nemzetközi Pénzkartell irányítja hazai balliberális, kozmopolita, komprádor és kollaboráns érdekcsoportok, elsősorban pénzügyi technokraták közreműködésével. Ez a nemzetközi pénzoligarchiát kiszolgáló irányítóréteg kibékíthetetlen érdekellentétben áll az országlakók többségével, mivel teljesítmény nélkül megszerzett vagyonát és pénzügyi technikákkal biztosított jövedelemelvonását, csak a több vonatkozásban is egy nemzetközi maffiához hasonlítható Pénzkartell segítségével tudja biztosítani a maga számára. Pénzügyi technikákkal olyan gazdasági konfliktusokat idézett elő, amelyeket a közérdeket képviselő nemzeti kormány csak úgy képes kezelni, ha a szétzilálódott közhatalmat megerősíti. Ezt a megerősítést szolgálta az új alaptörvény, és a hozzá kapcsolódó számos jogszabály megalkotása. Mindezt alaposan átgondolt gazdasági program is kiegészítette. Mivel azonban ez már a parazita Pénzkartell hazai kiszolgálóit is rászorította volna az arányos közteherviselésre, a globalista érdekcsoportok heves ellenállásába ütközött. A nemzetközi pénzügyi struktúrák folyamatosan spekulációs-támadásokat intéztek a nemzeti kormány ellen, hogy lehetetlenné tegyék a közhatalom megerősítését és a kormánynak a magyar nemzet megmaradását célzó politikai és gazdasági erőfeszítéseinek a végrehajtását.
A Pénzkartell bevált technikáival leértékelte a forintot, rekordmagasságúra lökte fel Magyarország államadósságának kockázati felárát, és a magyar néptől de facto elrabolt központi bank segítségével (az MNB de jure ma is kizárólag a magyar állam tulajdona) ismét az európai átlagot 6%-kal meghaladó magasságúra hajtotta fel az alapkamatot. E magas kamatkülönbözet folyamatos leszívása érdekében naponta (sic!) ötezer milliárd forintnak megfelelő deviza érkezik spekulációs céllal Magyarországra. Ennek az összegnek egy része este érkezik, reggel távozik. Másik része néhány hétig itt marad. Ezért kell az MNB-nek mintegy 38-40 milliárd eurónyi devizatartalékot felhalmozni, hogy a rekordmagasságú forintkamatok folyamatos kiáramlására mindig biztosítva legyen a kellő devizamennyiség. Ez a hatalmas összeg parazitapénz, mert nem kerül az értékelőállító termelőgazdaságba hitelként befektetésre, hanem az állam által begyűjtött és közcélra rendelt összegekből vérszopó-vámpírként szívja le a kamat-milliárdokat. Ez az ország pénzügyi és gazdasági nyomorúságának a legfőbb okozója.
Az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőinek ezekkel a valódi problémákkal kellene foglalkozniuk, nem pedig a Pénzkartell által megjelölt vagy sugalmazott álproblémákkal. A magyar társadalom nyomorúságának nem az az oka, hogy ún. „demokrácia deficit” van, mert új alaptörvény készült és további törvények egész sora vár még elfogadásra. Az érdemi demokrácia, a szociális igazságosságon alapuló közérdek érvényesülését elsősorban a Pénzkartell túlhatalma akadályozza. A Pénzkartell volt az, amelyik felszámolta az egyenlő esélyeken nyugvó szabadverseny minden lehetőségét, és amely a demokratikus szabadságjogokat átalakította a szabadsággal való visszaélés szabadságává azon 1% számára, amely pénzügyi eszközökkel a 99% munkája kisajátításával annak feudális urává vált. Az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői elkészíthetnék a magyar társadalom valódi problémáinak az elemzését álproblémákkal való foglalkozás helyett..
A neoliberális baloldal mindig a középosztályról beszél és hallgat a felsőosztályról. A felsőosztály maga a nemzetközi Pénzkartell, és az őt kiszolgáló magyarországi dúsgazdag érdekcsoportok. Ez a felsőosztály csak részben él Magyarországon, de ő élvezi a neoliberális elvek és módszerek szerint létrehozott és működtetett profit-és kamatszivattyú révén a magyar társadalom munkájának az eredményét. Mindkét szivattyú maximális üzemmódban működik, és teljes mértékben elviszi a magyar gazdaság egész eredményét, és önző, rövid-távú érdekeit követve nem törődik azzal, hogy a magyar gazdaság a regenerálódás és a fejlődés minden lehetősége nélkül amortizálódik. A magyar társadalom minden évben több értéket állít elő, mint amennyit elfogyaszt, de ezt a többletet nemcsak elviszi a Pénzkartell, hanem megköveteli, hogy a közhatalom, a vállalatok és a polgárok még hiteleket is felvegyenek kamatigényei kielégítésére.
Mit ellenez az Ellenzéki Kerekasztal? Azt, hogy a nemzet érdekeit felvállaló közhatalom, a nemzeti kormány, megpróbálja akadályozni az önző magánérdekét gátlástalanul követő szervezett magánhatalom fosztogatását a felvásárol álbaloldali – nem magyar, csak magyarországi – politikusok segítségével? A nemzet sorainak rendezése, a közhatalom erőforrásainak a mozgósítása váltotta ki a szervezett magánhatalom hisztérikus dühét. Azok, akik vállalják azt, hogy a valódi problémák elemzése és megoldása helyett félrevezessék, rászedjék és átverjék a magyar társadalom hátrányos-helyzetű, a rendszerváltás veszteseivé lett tagjait, valójában a Pénzkartell ügynökeiként járnak el, ha ezt tudatosan teszik. Ha viszont tájékozatlanok és nem tudják a valódi problémákat az álproblémáktól megkülönböztetni, akkor nekik jut az orwelli ‘hasznos idióta’ szerepe.
Hogy is néz ki ez az átverés ma Magyarországon? Rá kell uszítani a Pénzkartell uzsorás fosztogatásának az áldozatait arra a közhatalomra, amely egyedül képes – ha összeszedi magát és rendezi sorait – a közérdek hatékony védelmére. A nemzetállamot tehát azért kell megerősíteni, hogy szembe tudjon szállni a túlzottan naggyá növekedett szervezett magánhatalommal és hálózatával. A Pénzkartell most azt sugalmazza, hogy a bajok oka az államhatalom megerősítése, mert ez akadályozza a hátrányos-helyzetű alul-lévőket abban, hogy a közvetlen demokrácia eszközeivel élve védelmezhessék érdekeiket. Ha sikerül visszagyengíteni a közhatalmat, akkor helyreáll a Pénzkartell ízlése szerinti ideális alibi-demokrácia, amely a társadalmi igazságosság paródiája, és érvényesülhetnek az Európai Unió által kettős-mércével mért ún. európai értékek.
A Pénzkartell minden eszközzel gyenge, kiszolgáltatott közhatalmat akar, hogy továbbra is teljes üzemmódban működhessenek a tulajdonában lévő profit- és kamatszivattyúk a magyar nép erőforrásainak az elvonására. Az Ellenzéki Kerekasztalnak tehát válaszolnia kell arra, hogy miként lehet a pénzrendszer megváltoztatása nélkül megoldani a magyar társadalom, a magyar gazdaság és a magyar pénzrendszer problémáit, vagyis az országot kivezetni abból az adósságcsapdából, amelybe a Pénzkartell és az őt kiszolgáló balliberális pénzügyi-technokrata réteg taszította. A Pénzkartell hagyományos hatalomgyakorlási technikái közé tartozik a megtévesztés, a rászedés, a valódi problémák behelyettesítése álproblémákkal. Azért, hogy az Ellenzéki Kerekasztal jó szándékú résztvevői elkerüljék ezt a csapdát, ebben az írásban kísérletet teszünk a jelenlegi pénzügyi és gazdasági világválság valódi okainak a megvilágítására. Ez egyben arra is válasz, hogy milyen nemzetközi feltételek közepette kell megoldást találni a magyar társadalmat élesen megosztó konfliktusok megoldására.

Miért a bankrendszer a bajok oka?

William K. Black a Missouri Egyetem professzora, aki az Egyesült Államok pénzügyi bűncselekményeket feltáró hatóságánál dolgozott több évtizeden át (és akinek kulcsszerepe volt abban, hogy a Savings and Loans pénzügyi óriás bukása nyomán több mint tízezer bűntetőeljárás indult be a bűnösök felelősségre vonására), számos írásában és előadásában megállapította, hogy a bankrendszer a velejéig megrohadt, de nemcsak az Egyesült Államokban. E magát a jog fölé helyező, és az üzleti etika szabályait megtagadó bankrendszer irányítóiról és haszonélvezőiről pedig szó szerint a következőket írta a Financial Sense nevű internetes honlap 2011. november 25-i számában:
„Ez az érdekcsoport, amelynek van bátorsága önmagát produktív osztálynak nevezni, a világon eddig létező valamennyi csoport közül az, amelyet az életek, a munkahelyek és az értékhordozó vagyon legnagyobb pusztítójának tekinthetünk. Felszámoltak hatmillió létező munkahelyet, és további 5-6 millió létrehozható munkaalkalmat. Amint hallották, 26 millió teljes munkaidőben dolgozni kívánó amerikait fosztottak meg attól, hogy munkát találjanak. Egyedül a háztartási szektorban 11 trillió dollárra rúg a veszteség. Egy trillió ezer milliárd, és még elég vastag a bőr az arcukon, hogy magukat értékelőállító termelőosztálynak nevezzék; és nemcsak egy újságíró, de az egész mai hazug újságírás úgy ismétli ezt, mintha tény lenne, hogy ők munkahelyeket teremtenek. Ők rombolják a munkahelyeket. Ők a munkahelyek legfőbb elpusztítói.”
A klasszikus közgazdaságtan alapítói valamennyien morálfilozófusok voltak és az univerzális erkölcsöt, a gazdasági tevékenység szerves részének tekintették. Az értékelőállító termelőgazdaságot akarták tehermentesíteni minden felesleges járadéktól, monopóliummal kikényszerített többletköltségtől és állami túladóztatástól. Így akarták elérni, hogy érvényesüljön az egyenlő esélyeken nyugvó vállalkozói szabadság és a valamennyi monopóliumtól mentes, valódi versenyen alapuló piacgazdaság. A pénz is elsősorban azt szolgálta, hogy az értékelőállító termelőgazdaság közvetítőközegeként megkönnyítse a szabad piacgazdaság működését, a különböző munkateljesítmények összehasonlítását, nyilvántartását és cseréjét. Kezdetben a pénz is, mint a termelési folyamat egyik tényezője, osztozott az értékelőállító tevékenységgel szükségszerűen velejáró kockázattal. Az univerzális erkölcs is megkövetelte az „Együtt sírunk, együtt nevetünk” elvnek az érvényesítését.
A bankokat, a bankrendszer egészét eredetileg teljesen más funkciók betöltésére hozták létre. A középkorban és az újkor elején a pénzvagyonnal rendelkezők elsősorban a szuverén uralkodóknak, királyoknak, hercegeknek nyújtottak nagy összegű kölcsönöket. Ma a bankárok azok, akik arra kényszerítik az államokat, hogy az állampolgároktól adózással elvont összegekből ezermilliárdos nagyságrendben nyújtsanak kölcsönöket és vissza nem térítendő pénzügyi támogatásokat a tulajdonukban lévő bankoknak.
A 2008-ban bekövetkezett pénzügyi összeomlás nyomán az a globális bankárkaszt, amely szerencsejáték kaszinóvá alakította át a világ pénzrendszerét, úgy döntött, hogy több ezer milliárdos veszteségeit a közhatalommal fizetteti meg. Ezért a pénzügyi és politikai zsarolás legváltozatosabb eszközeit vetette be a Nyugat vezető államaival szemben. A nemzetközi Pénzkartell, a központi bankok és a kereskedelmi bankok tulajdonosaként és irányítójaként, azt követelte az egyes államoktól, hogy azok adják át neki formálisan is adózási monopóliumukat, a költségvetések elkészítését és a gazdasági élet egészének a tervezését. Emögött a zsarolás mögött az húzódott meg, hogy a bankok privatizálhassák nyereségeiket, de államosítsák, azaz az adófizető polgárokra terheljék át veszteségeiket. Ez olyan fajta kártékony együttműködés, amikor az egyik fél büntetlenül kirabolhatja a másikat.
A már hivatkozott William Black professzor ezt úgy fogalmazta meg, hogy a bankok kriminalizálódtak, és találékony módon kifejlesztették azt az óriási jövedelmet biztosító intézményesített csalást, amit ő „control fraud”-nak (irányított, szervezett csalásnak) nevezett. A control fraud esetében egy magas-beosztású személyiség, rendszerint egy nagyvállalat vagy pénzintézet vagy kormányalkalmazott úgy gyakorolja jogkörét, hogy az általa irányított szervezetet illegális jövedelemszerzésére használja. Az Egyesült Államokban figyelték meg az Enron, a Savings and Loans, a Lehman Borthers és más óriáscégek esetében, hogy a felelős beosztású irányítók felszámolták az intézményeiken belül azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyek biztosíthatták volna a jogszerű – és az üzleti etikának is megfelelő – működést. Ennek az egyik hatékony módszere volt megfelelő személyek elhelyezése a kulcspozíciókba. Ez megkönnyítette, hogy az ügyvezető korporációs vezér olyan csaló könyvelési módszereket alkalmazzon, amelyek lehetővé teszik a sikkasztást, a működési hiányosságok eltitkolását, a befektetők, a részvénytulajdonosok és a széles közönség megtévesztését, becsapását.
Tipikus control fraud, amikor egy fizetésképtelenné vált cég vagy bank többletet kimutató mérleget készít. Ez tényleges értéke feletti részvényárakhoz vezet, és a control fraud elkövetői óriási haszonnal tudnak túladni a valójában már elértéktelenedett részvényeiken. A control fraud-hoz sorolható az is, amikor az érdekeltek azért lobbiznak, hogy gyengítsék vagy megszüntessék a jogi szabályozást és felügyeletet. Az állami ellenőrzés kikapcsolása megkönnyíti a control fraud-hoz sorolható bűncselekmények elkövetését.
A bankrendszert irányító pénzoligarchák az általuk működtetett államok feletti Pénzkartell hálózatainak segítségével korrumpálták az állami ellenőrzés végzésére létrehozott kormányzati szerveket, sikeresen alkalmazták a különböző megtévesztő könyvelési és számviteli módszereket a „mark to model” (modellel való kiértékelés) trükkökkel. A magas állami funkciókra pályázók kampányainak a finanszírozásával olyan megvásárolt politikusokat juttattak döntési helyzetbe, akik megbénították vagy felszámolták a közhatalom ellenőrzését a pénzügyi szektorban. Ily módon a bankokhoz, pénzügyi befektetőintézetekhez került a gazdasági és pénzügyi erőforrások elosztása, a stratégiai tervezés és hitelezés.
(A modellel való kiértékelés a bankok rendelkezésére álló eszközök egyik beárazási módja. Akkor használják az olyan módszereket, mint a történeti árakkal való kiértékelés vagy a modellel való kiértékelés, amikor önkényesen kell megbecsülni az árakat. Mivel a bankok abban érdekeltek, hogy minél jobb legyen a mérlegük, ezért mindegyik a saját modelljét használja arra, hogy megbecsülje ezeket a virtuális pénzügyi eszközöket. A modellel való kiértékelés lényegében árazási technika, ahol a pénzügyi modellek szabják meg az árakat, és nem a piaci kereslet és kínálat. A modellel való kiértékelést a komplex pénzügyi eszközök beárazásánál nem lehet mellőzni. Hátránya viszont az, hogy a fizetőképesség, a likviditás vonatkozásában gyakran illuzórikus árakat tüntet fel. Ezek azért illuzórikusak, mert lényegesen eltérnek a tényleges piaci áraktól. A világ központi bankjainak a központi bankja szerepét ellátó bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) azonban kötelezővé tette a banki könyvekben szereplő áraknak a tényleges piaci árakhoz való irányítását.)

A pénzügyi rendszert gyökeresen át kell alakítani

Azért részleteztük a fentieket, hogy alátámasszuk, miért nem lehet a globális adósságválságot a jelenlegi pénzügyi rendszer fenntartásával megoldani. Nincs más lehetőség, mint a pénzügyi rendszer és a bankok működésének a gyökeres átalakítása. Valójában arra kell válaszolni, hogy a közérdeket képviselő közhatalom, az állam ellenőrzi-e a gazdaságot, vagy pedig a magánérdeket képviselő magánhatalom, a pénzügyi szektor az, amelyik el fogja látni az emberiségnek ezt a fontos tevékenységét. A civilizált emberiség a gazdasági tevékenység révén folytat kölcsönhatást a természeti környezettel. Ettől a tevékenységtől függ az emberiség jövője.
A pénzügyi rendszer gyökeres átalakításakor vissza kell térni a pénzrendszer korábbi szerepéhez és a bankok eredeti tevékenységéhez, vagyis a termelőszektor optimális működésének a biztosításához. Ma a bankrendszer ellenőrzi az államot, a szervezett magánhatalom a közhatalmat. Ezt kell megfordítani. A pénzügyi szektort és a bankrendszert a közhatalom ellenőrzése alá kell visszahelyezni. Ezért fontos tanulmányozni és megérteni, hogy a bankrendszert tulajdonló és irányító államok feletti Pénzkartellnek miként sikerült átvennie globálisan a pénzügyi, gazdasági és politikai szféra irányítását.
A XIX. században, de még a XX. század egy részében is, az értékelőállítást végző emberek tudták, hogy mire való a bankrendszer. Amikor még a termelőgazdaság elsőbbsége érvényesült, akkor a bankok összegyűjtötték betéteseik mozgósítható pénzeszközeit, majd hitel formájában kikölcsönözték a gazdasági élet szereplőinek. A hitelezés kockázatát elsősorban a bankárok viselték, nem pedig a betétesek vagy az állam. A XX. század végén és a XIX. század elején azonban a bankrendszer egyre nagyobb mértékben nyújtott kölcsönöket a globális méretekben spekuláló pénzemberek – csillagászati méretű pénzeket igénylő – egyre rövidebbé, gyorsabbá és kockázatosabbá váló tranzakciókhoz. Ennek következtében a társadalom egyre nagyobb részét súlyosan érintő adóssághegyek jöttek létre, és olyan hitelezési módszerek terjedtek el, amelynek az egyik legveszélyesebb formája, az ún. „liars loans” („hazugoknak nyújtott kölcsönök”). Ezekben az esetekben a bankok olyan személyeknek nyújtottak nagy összegű jelzáloghiteleket, akik csak alig vagy sehogyan se tudták dokumentumokkal igazolni fizetőképességüket. Amerikában a Pénzkartell együttműködve a FED-del és az illetékes állami pénzügyi felügyelettel, tudatosan fújta fel hatalmasra az ingatlanspekuláció buborékát, mert ezzel óriási extraprofitra tett szert, miközben a kockázatának egy jelentős részét át tudta hárítani Európára.
A központi bankok rendszerét a Pénzkartell találta fel és terjesztette el. A központi bankoknak azt a szerepet szánták, hogy biztosítsák a folyamatos pénzellátást, és így csökkentsék azt a likviditási válságot, amely ismétlődően visszatért a kereskedelmi bankok hitelpénz-teremtési lehetősége következtében. Az ismétlődő likviditási válságok enyhítésére a közhatalom is hozott a közérdeket védelmező intézkedéseket, így például vállalta a banki betétek meghatározott összegig történő szavatolását. A lakosság ily módon mozgósított pénzeszközei jelentős mértékben hozzájárultak a gazdaság és az ipar fejlődéséhez. A társadalom pénzügyi védelme érdekében szabályozták a bankrendszer működését, amitől azonban ez a bankrendszer kezdettől fogva szeretett volna megszabadulni. Az ellenőrzés lerázásának egyik módja volt a közhatalom szabályozó szerepének csökkentése, illetve megbénítása, egészen odáig, hogy a banki tranzakciókkal elkövetett csalások ne minősüljenek bűncselekménynek.
Amikor a közhatalom, az állam, a közérdek védelmében mégiscsak érvényt-szerzett a közérdeknek, akkor a Pénzkartell azzal vádolta, hogy eltéríti és akadályozza a piaci erők szabad mozgását. Itt azonban a szabadság már egy erősen eltorzított értelmezésével találkozhatunk. Nem piaci szereplők egyenlő esélyek szerinti versenyzéséről van szó, hanem arról, hogy a pénzügyi szektor alárendelje magának a termelőszektort, átvéve annak ellenőrzését a hitelek és az erőforrások szétosztásával. Ily módon számára a szabadság a többi piaci szereplő szabadságával való visszaélés szabadságát jelentette. A piac pedig a spekuláns pénzemberek szalonképes, szépítgető elnevezésévé vált.
A pénzügyi szektor uralmi helyzete azért rendkívül hátrányos, mert szükségszerűen a maximális haszonra törekszik a legrövidebb idő alatt, azaz rövid-távú, gyakran a regenerálódást és az amortizációt is mellőző gazdasági programokban gondolkodik. A bankrendszer egésze zéró értéket állít elő, és egyetlen „terméke” van, az adósság. Ha a termelőgazdaság feletti uralmat a pénzügyi szektor veszi át, akkor a tervezés elfajul, fontossága miatt megismételjük, hogy beteges önzéssel az elvonás maximalizálására, a lehető legnagyobb nyereség rövidtávú kipréselésére és a hosszabb-távú igényesebb feladatok mellőzésére szorítkozik.
Ez az általános elfajulás bizonyítja, hogy miért nem szabad megengedni a pénzügyi szektor korlátlan uralmát a fékek és ellensúlyok közhatalmi rendszerének az eltávolításával. Ha nincs közhatalmi szabályozás és szigorú ellenőrzés, akkor a szervezett pénzhatalom visszaél pénzügyi, gazdasági eszközeivel. Bebizonyosodott, hogy a pénzuralmi struktúrák mindent megtesznek azon közérdeket képviselő állami beavatkozások elhárítására, amelyek rendeltetése lenne a közérdek érvényesítése a pénzügyi szférában és a gazdasági tevékenységben.
A szervezett magánhatalommá integrálódott pénzügyi struktúrák a szervezett közhatalom, az állam, fölé kerültek. Így váltak a bankok legfőbb ügyfeleivé más pénzügyi szervezetek, valamint a biztosítási és ingatlanszektor intézményei. Ha közelebbről megnézzük a Pénzkartellnek ezeket az új ügyfeleit – a pénzintézeteket, a biztosítási és nyugdíjintézeteket, valamint az ingatlanszektort – akkor azt látjuk, hogy ezek közül egyik sem foglalkozik termeléssel, új értékek előállításával. A bankok új ügyfelei közül hiányoznak az ipari és mezőgazdasági üzemek. Mivel ebben a bankrendszer által vezérelt társadalomban a hitel, az adósság, tölti be a pénz szerepét, minden olyan tevékenység, amelyen hitel igénybevételével nagyobb hasznot lehet realizálni, legyen az ingatlanspekuláció, monopolhelyzet kialakítása, áruüzletek, pénzügyi tranzakciók, kockázati alapok, vállalati kisajátítások, mind jó üzletnek bizonyulhatnak, mert lehetővé teszik, hogy a pénzből lehessen még több pénzt elállítani
A spekulációs célból kötött ügyletek folyamatosan növelik a hitel iránti igényt. Ez ösztönzi a kereskedelmi bankok pénzteremtését hitel formájában. A pénzmennyiséget automatikusan növelik a fizetendő kamatok is. Mindennek az eredményeként a számviteli nyilvántartásokban, a banki könyvekben csupán számok formájában létező vagyon olyan mértékben növekszik, amellyel az értékelőállító reálgazdaság nem tud lépést tartani. Ugyanakkor értéket csak a termelőgazdaság állít elő. Csakhogy a termelőfolyamatok közvetítéséhez a banki-számlák, számviteli-indexek és más egzotikus formákban lévő pénzmennyiségnek az 1-2%-a is elegendő lenne. Ha a reálgazdaság világszinten optimális esetben is 3-5%-kal tud csak növekedni, akkor hogyan tudná a Pénzkartell profitigényét, és hatványozottan növekvő kamatigényét kielégíteni.
Az értéket nem tartalmazó óriási mennyiségű pénz azonban összekeveredik az értéket közvetítő, lényegesen kisebb mennyiségű pénzzel. A munkával fedezett és a fedezetlen jelek (pénz) összekeverése azokat is tényleges vagyonhoz juttatja, akik valójában csak fedezetlen hitelpénzt állítottak elő ugyancsak fedezetlen hitelpénz segítségével. Ez a fajta pénzből való pénzteremtés a reálgazdaságot hatványozott ütemben adósítja el, a járadékhúzó pénzvagyon tulajdonosokat pedig folyamatosan teljesítmény nélküli busás jövedelemhez juttatja.

A Pénzkartell állami segélyt kényszerít ki magának

2008. óta a spekuláns bankrendszer közpénzből finanszírozott bankmentő csomagok keretében 13 trillió dollár értékben kapott közpénzsegélyt egyedül az Egyesült Államokban. Európában pedig azt látjuk, hogy óriási adósságteher nyomása alá került többek között Írország és Görögország, ahol ha a gazdasághoz és az ország lélekszámához viszonyított arányokat nézzük, akkor a lakosságnak még nagyobb terheket kell vállalnia a pénzrendszert szerencsejáték kaszinóvá átalakító spekuláns bankárkaszt nyerészkedése miatt. Az államok feletti Pénzkartell arra kényszerítette az Európai Unióhoz tartozó államok egész sorát Németországtól Franciaországon keresztül egész Dániáig, hogy 4500 milliárd euró közpénzzel konszolidálja a spekuláció mocsarába süllyedt bankrendszert. Külön ki kell emelni Neelie Kroes, az Európai Bizottság jelenlegi digitális politikáért felelős alelnökének a súlyos kötelezettségszegéseit. Neelie Kroes, aki 2004-től 2010-ig az Európai Unió versenypolitikáért felelős biztosa volt, 2008 és 2010 között – az Európai Unió legfontosabb szabályait rögzítő Lisszaboni Szerződés tiltó rendelkezéseinek a megszegésével – folyamatosan engedélyt adott az EU különböző tagállamai kormányainak arra, hogy pénzt bocsássanak ki a csődbe, illetve csődközeli helyzetbe került bankok és pénzintézetek segélyezésére, különböző szanálási programok, bankmentő csomagok finanszírozására.
Az Európai Unió eleve súlyos demokrácia-deficitben szenved, mert legfőbb döntéseit demokratikusan meg nem választott, politikai felelősséggel nem tartozó, számon nem kérhető, olyan bürokraták hozzák, mint amilyen Neelie Kroes asszony is. Ennek a magasbeosztású bürokratának ki adott engedélyt a Lisszaboni Szerződés megszegésére? Ugyanis ő volt az, aki több éven át, szinte napról-napra aláírta azokat a felmentő okmányokat, amelyek lehetővé tették a tagállamok kormányai számára, hogy a Lisszaboni Szerződés, az Európai Unió alapokmánya tilalma ellenére, közpénz kibocsátásával segélyezzék a csődbe, illetve csődközeli helyzetbe került pénzügyi struktúrákat. Miféle demokrácia-deficitről beszél Kroes asszony, aki személyesen hosszú időn át megszeghette az EU legfontosabb okmányának a rendelkezéseit?
Miután formailag van rá lehetőség, hogy kötelezettségszegési eljárást indíthassanak az egyes tagállamok illetékes szervei az Európai Bizottság jogsértést elkövető tagjai ellen, ezért nem halogatható tovább Neelie Kroes asszony felelősségre vonása. Felelnie kell azért, hogy a Lisszaboni Szerződés tilalma alól egy személyben, sorozatban írta alá az egyes kormányok számára a felmentéseket. Ezzel nemcsak súlyosan megszegte az Európai Unió alapszerződését, hanem egyik okozója lett annak, hogy az európai államok rövid idő alatt súlyosan eladósodtak. Ez az óriási méretű eladósodás az egyik legfőbb oka az Euró-zónához tartozó államok pénzügyi és gazdasági nehézségeinek. E sorok írója keresi azt a lehetőséget, hogy hogyan lehetne az EU korábbi versenybiztosát személyében is felelősségre vonni az Euró-zóna államainak a súlyos eladósodásáért. Már van példa a sikeres felelősségre-vonásra. A Jacques Santer vezette egész EU Bizottságnak le kellett mondania korrupció alapos gyanúja miatt, miután egy független szakértőkből álló bizottság sorozatos csalásokra és protekciózásra utaló bizonyítékokat tárt fel.
Ez arra utal, hogy az Európai Unió egész rendszere hibás, de különösen veszélyes az, hogy irányítási struktúrája lényegében ellenőrzés és számonkérés nélkül működik. Ezt az teszi lehetővé, hogy az Európa Parlamentnek vagy más független intézménynek jelenleg nincsen lehetősége az érdemi beavatkozásra, mivel nem állnak a rendelkezésére olyan eszközök, amelyekkel ellenőrizni tudná alulról az Európai Bizottság tevékenységét. Ez akadályozza a korrupciót lehetővé tevő hiányosságok felszámolását. A korrupciót a 2012-es állapotok szerint rendkívül nehéz mérni és szemmel tartani az Európai Unióban, mivel az erre vonatkozó szabályozás hiányzik. Ennek ellenére kísérletet kellene tenni arra, hogy kiderüljön: ki adott demokratikusan legitimálható engedélyt Neelie Kroesnak, aki 2004 és 2010 között az EU versenybiztosa volt, hogy az érvényes versenyszabályozás korlátai alól mintegy 4500 milliárd euró nagyságrendben engedélyezze állami támogatás nyújtását közpénzből különböző pénzügyi szervezeteknek és gazdasági szereplőknek? Ha nem kapott erre az illetékes szervektől engedélyt, akkor viselnie kell a felelősséget az Unió egészének a súlyos eladósításáért.

Az Európai Bizottság felelős a MALÉV csődjéért

Azt is vizsgálni kellene, hogy Neelie Kroes és az Európai Unió jelenlegi versenybiztosa miért nem akadályozta meg a korábbi szocialista-liberális magyar kormányokat abban, hogy az EU előírások megszegésével nyújtsanak állami támogatást a MALÉV-nek, és ily módon döntően járuljanak hozzá a MALÉV 2012 februárjában bekövetkezett megszűnéséhez. Az EU versenybiztosait (Kroes-t és Almunia-t) számon kellene kérni a magyar társadalom egészét sújtó mulasztásaikért.
Mohi Csaba, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, aki a Brüsszellel megkötött kereskedelmi és társulási megállapodások tárgyalásainál a magyar kormánydelegáció szakértője volt, állapította meg az interneten olvasható tanulmányában (www.nemzetihirhalo.hu, 2012. 02. 15.), hogy a Malév-ügy kapcsán is a súlyos Európai Uniós kötelességmulasztás esete forog fenn. Mohi professzor tanulmányából idézzük:
„A Gyurcsány-Bajnai kormányok 2007-2010 között a magyar nemzetgazdaságnak jelentős károkat okozó oda-vissza privatizációt követően az Uniós versenyszabályokat és az állami támogatások Uniós szabályrendszerét durva módon megsértve, a magyar adófizetők zsebéből mintegy 100 milliárd értékű tiltott juttatásban részesítették az akkoriban teljesen tisztázatlan tulajdonosi hátterű légitársaságot. Miként a magyar tyúkólak non-konformitását kellően érzékelte a Bizottság, ugyanúgy már akkor, a törvénytelen kifizetések időpontjában azonnal lépnie kellett volna a Bizottságnak. Ennek megfelelően haladéktalanul el kellett volna tiltani a nevezett kormányokat a jogsértő vagy utólag, de még ezen kormányok regnálása idején a visszafizetési eljárást és a büntetés behajtását végrehajtani. Az Uniós kormányzati ellenőrzési felelősségét a Bizottság megsértette, ezzel súlyos kötelességmulasztást követett el. Azt pedig, hogy több év elteltével az előző kormányok jogsértéséért, saját mulasztása következményeiért egy mindezekért nem felelős, egészen más kormánytól követeli vissza a pénzt, – a jogban „csalárd mulasztásnak” hívják – kiderült, hogy a Malév egy korábbi igazgatója un. „bennfentes információi” birtokában, saját maga kezdeményezte a Bizottság eljárását az Orbán kormánnyal szemben. Ezért a „belpiaci magatartásokat” felügyelő komisszárnak hivatalból (kellett volna) un. „Insider Trading” eljárást indítania ellene.”
Mohi Csaba azt is kifejti, hogy a Bizottság kiterjedt diplomáciai képviseleti hálózatot működtet, közel 100 országban, így Budapesten is. Lehetősége van arra, hogy ellenőrizze: az Uniós – piac-felügyeleti, versenyjogi, pénzügyi – szervek kellően betartják-e az uniós jog előírásait, azaz megkövetelik-e azok végrehajtását. Itt említést tesz a tragikomikus „tyúkketrec-eljárásra” is. A professzor azt is hangsúlyozza, hogy a Bizottság hiányosság esetén köteles eljárásokat kezdeményezni. Ezek közé tartoznak a kötelességszegési eljárások. Amennyiben pedig a Bizottság elmulasztja kormányzati-ellenőrző feladatait, akkor a Bizottság maga az, aki elköveti a mulasztást. A jogtudomány ezt „az adminisztráció hallgatásaként” értékeli. Ekkor az EU alaptörvényei értelmében meglehet indítani „a kötelességmulasztási eljárást” a Bizottság ellen. A luxemburgi Európai Bíróság a Bizottságot elmarasztaló 1994-es ítéletében mondta ki: „Az Uniós intézmények mulasztásai akkor eredményezik az Unió felelősségét, ha azok megsértenek valamilyen cselekvést előíró, az Uniós jog alapján fennálló kötelezettséget”.
Mohi Csaba kitér arra is, ha Bizottság mulasztása anyagi kárt is okoz valamely tagországnak, vagy annak állampolgárainak, akkor az okozott kárból adódó követelést per útján lehet érvényesíteni a Bizottsággal szemben. Amit Mohi professzor tanulmánya kapcsán ki akarunk emelni az az, hogy a jogok és a kötelezettségek összhangja elvének megfelelően nem csupán a tagállamoknak vannak kötelezettségei, hanem a tagállamoknak is egyenrangú jogosítványai vannak a Bizottság és az Európai Parlament tevékenységének az ellenőrzése vonatkozásában. Amennyiben a EU-Bizottság és a strasbourgi Európai Parlament nem látja el megfelelően a rájuk bízott feladatokat, úgy ők is kötelességmulasztást követnek el, és az ezzel okozott károkat kötelesek megtéríteni. Az Unió Kormányának számító EU-Bizottság tevékenysége felett az Európai Parlament köteles ellátni a felügyeletet és az ellenőrzést. Amennyiben az Európai Parlament nem tesz eleget ennek a kötelességének, úgy a tagállamok a parlament ellen is megindíthatják legitim módon a mulasztási és a kártérítési eljárásokat a luxemburgi Európai Bíróságnál.
Mohi professzor is úgy látja: az elmúlt időszakban Magyarországot ért támadások bizonyítják, hogy mind az EU Bizottságának az Elnöke, mind az Európai Unió Parlamentjének a soros elnöke, továbbá egyes frakcióvezetők, súlyos szereptévesztésben vannak. A demokrácia legalapvetőbb szabályainak mellőzésével azt képzelik, hogy a középkori feudális urakhoz hasonlóan, kizárólag jogosítványokkal rendelkeznek, kötelezettségekkel pedig nem.
Ezt a magatartás. amelyet teljes mértékben el kell utasítani, csak úgy válik érthetővé, ha az egész Európai Uniós hierarchiát a szervezett magánhatalommá növekedett nemzetek-feletti Pénzkartell érdekérvényesítő szervezetének tekintjük. A továbbiakban majd részletesen kitérünk arra, hogy a szupergazdag bankárdinasztiáknak bizonyíthatóan van olyan hosszútávú stratégiájuk, amelynek célja: a pénzrendszer magántulajdonba vételével megszerezni az egyes kormányok feletti politikai hatalmat, amelyet aztán az alibidemokrácia kulisszái mögött feudális módon gyakorolnának az erre a célra létrehozott magánszervezetek útján.

Magyarország indítson kötelességszegési eljárást Brüsszel ellen.

Eljött az ideje nemcsak Magyarország, de több más EU-s tagállam számára is, hogy számon kérjék az Európai Unió bürokráciáját, elsősorban az Európai Bizottság felelős tagjait, hogy vajon ők betartották-e mindazt, amire a Lisszaboni Szerződés betűje és szelleme kötelezi őket. Haladéktalanul kötelezettségszegési eljárás alá kellene vonni mind Neelie Kroes korábbi, mind Joaquín Almunia jelenlegi versenybiztosokat.
Ezt az igényt erősíti meg az a levél is, amelyet Joseph Daul, az Európai Parlament néppárti frakciójának vezetője írt Neelie Kroes európai bizottsági alelnök magatartása miatt Barroso európai bizottsági elnöknek. Daul kifogásolja, hogy Kroes egyértelmű és azonnali választ sürgetett arra, hogy a magyar kormány a média-jogszabályok módosításaival maradéktalanul elfogadja-e az Európa Tanács majdani ajánlásait. Daul szerint megengedhetetlen, hogy Kroes olyan szöveg elfogadását akarta előre kierőszakolni egy tagállam miniszterétől, amelyet az még nem is láthatott. Daul nemcsak azt kifogásolta, hogy Kroes nem volt kiegyensúlyozott és szóváltást kezdeményezett, hanem az EU-Biztos egész akkori felszólalását bírálat tárgyává tette. Kroes egy meg nem nevezett tanácsadójára hivatkozva mélységes aggodalmát fejezte ki a magyarországi kisebbségek helyzetével kapcsolatban, ugyanakkor megkérdőjelezte a 10 milliós európai roma közösséget képviselő és közvetlenül megválasztott EP képviselő, Járóka Lívia, tényekre alapozott ellenvéleményét.

El kell-e engedni a kifizethetetlen adósságokat?

Amikor a bankrendszer segítségével a Pénzkartell átvette a világ pénzügyi rendszerének az irányítását, ezt az feladatát elsősorban az általa feltalált és elterjesztett központi bankok segítségével látta el. A központi bankok státusza kettős természetű: jogilag vagy állami tulajdonban vagy magán tulajdonban vannak, de kizárólag a nemzetközi Pénzkartell irányítja őket, elsősorban a City of Londonban lévő központja, másrészt a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS (Bank for International Settlements) útján. Természetesen részt vesz az irányításban az amerikai FED, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európai Unió Központi Bankja, továbbá a Központi Bankok Európai Rendszere. Amikor a kereskedelmi bankok egyre kockázatosabb spekulációs tranzakciókba kezdtek, akkor a központi bankok a finanszírozásukat fokozatosan áthárítottak a közhatalmat képező kormányokra állami garanciák formájában. Ha ezt követően a globális szerencsejáték kaszinóvá átalakított pénzrendszerben egy spekuláns pénzintézet fizetésképtelenné vált, akkor az államnak kellett garanciát vállalni arra, hogy a veszteségeket az állampolgárok adójából pótolja. Ennek megfelelően az Amerikai és az Európai bankrendszer arra törekedett, hogy egyre inkább az ellenőrzése alá vonja az államokat, így kényszerítse őket a rájuk terhelt garanciális kötelezettségeik teljesítésére. Az államok kézbentartására a legváltozatosabb technikákkal megvásárolták az egyes országok politikai vezetőrétegét, beleérte a törvényhozókat is, hogy azok gondoskodjanak az államok garanciavállalási kötelezettségeinek a teljesítéséről. A lakosság manipulálása érdekében mozgósították a tulajdonukban lévő, illetve ellenőrzésük alatt álló intézményrendszert, beleértve a különböző egyetemeken oktató, és magukat árúba-bocsátó elméleti közgazdászokat is. A globális médiának kellett meggyőznie a közvéleményt arról, hogy az a legelőnyösebb számára, ha a monetáris és fiskális hatalmat a bankkartell által kiválasztott technokraták gyakorolják. Ez volt a garancia arra, hogy az államok biztosan pótolni fogják közpénzből a bankrendszer spekulációs veszteségeit.
A felvásárolt és kormányzati pozíciókba helyezett technokraták feladata volt az is, hogy elgyöngítsék, megbénítsák és eltávolítsák a bankári tevékenységet ellenőrző intézményeket és szabályozókat. E cél érdekében közvetlen ellenőrzés alá vonták a pénzügyminisztériumokat, a pénzügyi rendszert felügyelő hivatalokat és megbénították a pénzügyi bűncselekményeket üldöző szerveket is. Valójában az történt, hogy a pénzhatalmi érdekcsoport egy globális maffiához hasonlóan megszerezte magának a közhatalom legfontosabb funkcióit. Ezáltal a pénzrendszer egésze a magánérdekek szolgálatába lett átállítva a közérdek rovására. Mindennek az lett az eredménye, hogy a pénzügyi rendszert, és az uralma alá került termelő-gazdaságot valójában az adófizetők kezdték finanszírozni, úgy, hogy közben a hatalom átcsúszott a pénzügyi oligarchia kezébe.
A közhatalmi ellenőrzéstől megszabadult magánpénzrendszer így tette lehetővé, hogy egymás után hatalmas méretű spekulációs buborékok keletkezzenek, amelyek aztán szükségszerűen kipukkadtak. A történelemből tudjuk, hogy az eladósítással beindított folyamatok szükségszerűen olyan helyzeteket teremtettek, amelyekben nyilvánvalóvá vált, hogy a kamatok miatt exponenciálisan növekvő adósságot le kell írni, mert azokat nem lehet visszafizetni. A nemzetközi Pénzkartell ezért általában nem az adósság visszafizetését szorgalmazza, hanem arra törekszik, hogy az adós folyamatosan adja át munkájának eredményét a számára adósságszolgálat és kamat formájában.
A 2007-2008-as pénzügyi összeomlás sajátossága, hogy a Pénzkartell spekulációs veszteségeit nem volt hajlandó vállalni. Úgy döntött, hogy csődbe-ment adósainak a tartozásait az államra testálva az adófizető polgárokra hárítja át. A Pénzkartell arra kényszerítette a kormányokat, hogy azok közpénzből fizessék ki a bankok és hitelezők veszteségeit. A felvásárolt kormányzati döntéshozók ezért újabb államkötvényekkel, vagy a központi bankok által kibocsátott hitelekkel felvásárolták azokat a bóvli jelzálogokat és egyéb értéktelen banki pénzeszközöket, amelyekről tudható volt, hogy a pénzpiacon eladhatatlanok. Ezeket az adófizetőket terhelő banki mentőcsomagokat azzal indokolták, hogy azok révén a bankok újból fogják tudni hitelezni a értékelőállító reálgazdaságot. A Pénzkartell azonban az így megszerzett közpénzeket nem a reálgazdaság finanszírozására fordította, hanem arra hogy fizikai vagyontárgyakat vásároljon a városi ingatlanoktól a termőföldeken át a gyémántbányákig, miközben a termelőgazdaság továbbra is fuldoklik a szükséges közvetítő közeg – a termelő tőke – hiányától.
A Pénzkartell tulajdonában lévő bankrendszer irányítói azzal érveltek, hogy a termelő szektor beindulhat, ha újabb kölcsönökhöz jut és kikerül az eladósodás által okozott stagnálásból. Azonban az Egyesült államokban (és több európai országban is) az egyes ingatlanokon lévő adósságtömeg jóval nagyobbnak bizonyult, mint az adósság fedezetéül szolgáló ingatlanok forgalmi értéke.
Az eddig ismertetett körülmények együttes következménye, hogy matematikailag lehetetlen az értéktermelő reálgazdaság számára úgy teljesíteni adósságszolgálati kötelezettségeit, hogy az ne járjon együtt kemény megszorító intézkedésekkel, adósságdeflációval és gazdasági visszaeséssel. A pénzügyi terhek kikényszerítik a termelőszektor zsugorodását. A bankszektor tehát nem hajlandó tudomásul venni, hogy döntő különbség van a produktív szektor és az értéket elő nem állító pénzgazdaság hitelezése között.
Németország a XIX. században, különösen Otto von Bismarck kancellársága idején, elsősorban a termelőiparágak megfelelő finanszírozásával ért el hatalmas gazdasági sikereket. Ez tette lehetővé, hogy úgy lehessen biztonsággal befektetni a termelésbe, az ipari és mezőgazdasági beruházásokba és a kereskedelembe, hogy az értéktermelő szektor hozama elégséges legyen ne csak a produktív célú kölcsön visszafizetésére, de a velük együtt járó kamatszolgálat teljesítésére is. Amikor a pénzügyi szektor magát a pénzügyi szférát, vagy más nem produktív tevékenységet finanszíroz, akkor ezeket a kölcsönöket és kamataikat valamilyen más tevékenységből kell visszafizetni. Ha az állam vesz fel ilyen hiteleket, akkor azokat kamatostul az adóbevételéből fizeti, ha fogyasztók vesznek fel ilyen hiteleket, akkor azt vagy a munkabérükből fizetik meg vagy úgy, hogy eladják kézzelfogható fizikai vagyontárgyaikat. Az ilyen adósságszolgálat elvonja a produktív szektortól, a termelő beruházásoktól és a fogyasztástól a reprodukálódáshoz szükséges összegeket. Emiatt a gazdaság egésze elkezd zsugorodni. Mivel csak a termelőgazdaság állít elő értékeket, ezért egy bizonyos idő után az adósságokat szükségszerűen le kellett írni, elsősorban azokat, amelyek a nem-termelő szektorokat sújtották.
Már Adam Smith, a klasszikus közgazdaságtan egyik megalapítója is megállapította, hogy sem az ő korában, sem azt megelőzően, egyetlen kormány sem fizette ki köztartozását. A hitelezők azonban mindig vonakodtak azt elismerni, hogy adósaik fizetésképtelenek. Sokféle trükköt alkalmaztak annak bizonyítására, hogy adósaik továbbra is képesek adósságszolgálati terheik viselésére. Így például nem voltak hajlandók különbséget tenni olyan adósságszolgálat között amelyet egy adott ország kormánya saját adóbevételeiből, saját valutájával tud fizetni és aközött, amihez neki külföldi devizához kell először jutnia, hogy adósságát külföldi pénzzel törleszthesse. A hitelezők, ahogy már Adam Smith és David Ricardo idején is, de napjainkban is, nem hajlandók elismerni, hogy az adósságszolgálati terheket lehetetlen fizetni akkor, ha az értéktermelő gazdaság zsugorodik. Azt sem hajlandók tudomásul venni, hogy a külföldi adósságot és más nemzetközi fizetési kötelezettséget nem lehet a hazai pénz, a nemzeti valuta árfolyamának a csökkentése nélkül teljesíteni.
Hjalmar Schacht, aki a két világháború közti Németország egyik legbefolyásosabb gazdasági szakembere és bankárja volt, a második világháború után megírta, hogy 1920 után a német márka átváltási aránya a dollárhoz és más aranyalapú valutához abban az ütemben és mértékben csökkent, ahogyan Németország igyekezett nemzeti valutáját külföldi devizára átváltani. Emiatt a németeknek egyre többet kellett fizetniük az importárukért. Az átváltási aránynak ez a nagyméretű és gyors romlása vezetett olyan példa nélküli inflációhoz, amely végül is a német pénzrendszer teljes összeomlásába torkollott. E történelmi tény dacára a monetarista közgazdászok ma is azt állítják, hogy az állami pénzkibocsátás okozza a belső valuta elértéktelenedését és ez vezet hiperinflációhoz.
A kiváló angol közgazdász, John Mainard Keynes, már közvetlenül a Versailles-i békediktátumk után szorgalmazta: a győztes Antant döntéshozói legyenek tekintettel Németország fizetési mérlegére, gazdasági teljesítőképességére, továbbá arra, mennyi német exportterméket hajlandók a jóvátételhez jutott győztesek átvenni. Ennek alapján már tudni lehetett volna: mennyi német valutát lehet úgy külföldi devizára átváltani, hogy az ne vezessen az átváltási arány összeomlásához és kezelhetetlen árinflációhoz. Az időszak pénzügyi irányítói nem hallgattak Keynes-re. Azzal érveltek, hogy a német jóvátételi összegekben részesülő gazdaságok az így kapott többlet jövedelmet visszaáramoltatják Németországba és más eladósított országokba, felvásárolva importáruikat. Németországnak pedig csökkenő valutaátváltási arány ellenére is lesz majd elegendő bevétele ahhoz, hogy jóvátételi kötelezettségeit fizetni tudja.
Minderre azért tértünk ki, mert a Nemzetközi Valutaalap napjainkban is ezt a logikát követi. IMF arra kényszeríti a harmadik világ országait, hogy adósságaik törlesztésére utalják vissza külföldi devizában szerzett jövedelmüket, miközben meg kell engedniük, hogy a külföldi tőke szabadon távozhasson. A Pénzkartell azért ragaszkodik neoliberális eszméihez, mert ezek alátámasztják azokat a pénzügyi igényeit, amelyeket Görögország, Írország, Olaszország és az Eurózóna egészével szemben támaszt. A Pénzkartell és a szolgálatában álló pénzügyi technokraták következetesen megtiltják az egyes tagállamoknak, de az Európai Központi Banknak is, hogy hiteleket bocsássanak ki a költségvetési hiányok fedezésére. A Pénzkartell tulajdonában lévő bankrendszer magánmonopóliuma az a lehetőség, hogy elektronikus technikával pénzt bocsáthasson ki, és ezért a pénzért kamatot szedhessen. Nyilvánvaló, hogy ezt megtehetnék az állami irányítás alatt álló központi bankok is, ha eredeti szabályzataiknak megfelelően működnének. A Pénzkartell és szervilis kiszolgálói nem válaszolnak arra a kérdésre, hogy miért jár kisebb inflációval az, ha a kereskedelmi bankok finanszírozzák fedezetlen pénz kibocsátásával a költségvetések hiányait a kormányok irányítása alól kivett központi bankok helyett. A kereskedelmi bankok tették lehetővé, hogy virtuális fedezettel rendelkező pénzipar működjön, amely nagyipari méretekben ontotta eddig a fedezetlen pénzt, hatalmas pénzügyi buborékká fújva fel magát. E fedezetlen pénzgyártás következtében napjainkban olyan adósságteher nehezedik csaknem az egész világra, amely szinte megbénította a világgazdaságot, stagnálásra kényszerítve.

Kié a magyar állam? 3.rész

2012, augusztus 11 - 21:59 — dr.drabik

A pénzipar terméke a rekord méretű árinfláció

A Pénzkartell azért függetlenítette magát a termelőgazdaság finanszírozásától, mert annak néhány százalékos növekedése nem tette lehetővé, hogy exponenciális ütemben növekvő pénz- hozamokat érjen el. Ilyen hozamokra csak virtuális pénztermékekkel való tranzakciók útján lehetett jutni, ezért a fizikai gazdaságba történő befektetések helyett, amelyek megújították volna a produktív szektort és növelték volna az értékelőállító termelést, a kölcsönöket olyan ügyletekre adták, amelyeknek a fedezetét a kölcsön felvevőnek valahonnan máshonnan kellett megszereznie. Noha ezekkel a spekulációs ügyletekkel nem állítottak elő értékeket, hitelezésük mégis kifizetődő, jövedelmező és előnyös volt a bankok és befektetők számára csaknem három évtizeden át egészen 2008-ig. A jövedelmezőséget az biztosította, hogy a fedezetül használt fizikai vagyontárgyak árát mesterségesen és folyamatosan növelték. Az ingatlanokra adott jelzáloghitel lehetővé tette a kölcsön felvevőjének, hogy felfelé hajtsa az ingatlan árakat, és ily módon új vevőket és spekulánsokat vonjon be, arra számítva, hogy az árak emelkedése tovább folyik. A bőséges hitelkínálat lehetővé tette nagyobb adósságszolgálati terhek és kamatfizetés viselését. Az így lekötött pénzek azonban hiányoztak a reálgazdaságból, az életfenntartásához szükséges áruk és szolgáltatások előállításához. A pénzt az adósságszolgálat és kamatfizetés kötötte le, és nem maradt vásárlóerő az ipari és a mezőgazdasági termékekre.
Ha nincs megtervezett spekulációs folyamat, akkor a ingatlanok után fizetett járadékok és bérek mérséklődnek. Ez fokozatosan kikényszerítette volna volna az ingatlanok forgalmi-értékének a csökkenését is. Ha ez bekövetkezik, akkor a jelzáloggal terhelt adósok – bizonyos idő után – már nem tudják fizetni törlesztőrészleteiket. A Pénzkartell, a bankok tulajdonosa, tisztában volt azzal, hogy ez az ingatlanpiac összeomlásához vezet. Ennek bekövetkezését azonban el tudta halasztani úgy, hogy enyhítette a hitelhez jutás feltételeit, és folyamatosan biztosította az árak emeléséhez szükséges hiteleket. A jövedelmet biztosító folyamatos ingatlanár-emelkedés azonban nem okozott inflációt a fogyasztási cikkek áraiban és a munkabérekben. Az ily módon levezényelt ingatlanár infláció tette lehetővé a spekulánsok, a lakástulajdonosok, és a kereskedelmi befektetők számára, hogy a csökkenő kamatok ellenére is jelentős haszonhoz jussanak a tőkenyereség révén.
A tőkenyereség a vételár és az eladási ár különbözetéből adódik. A jövőbeni nyereségnek a reménye arra ösztönözte az ingatlan vásárlókat, hogy vállalják a havi fizetési terheket. Ez viszont a Pénzkartellt és bankjait hatalmas járadék-jövedelemhez juttatta. Az ingatlanárak emelkedése, a hitelfeltételek enyhítésével és a kamatok csökkentésével, nemcsak önmagát erősítő folyamat volt, de szükségszerűen annak végéhez is vezetett, mert hatalmas méretekben megnövelte az egész gazdaságra parazitaként rátapadt adósságterhet.
A részvények és kötvények árának folyamatos növekedése arra kényszerítette a nyugdíjalapokat, hogy a nyugdíjbefizetésekért többet fizessenek. A nyugdíjalapok így kevesebb jövedelemhez jutottak, ahogyan maga a termelőgazdaság is. A részvények már nem arra szolgáltak, hogy az értékelőállító iparágak több forráshoz jussanak, növekedésükhöz és korszerűsítésükhöz, hanem a vállalatok felvásárlásához és kiárusításához vezettek. A spekulánsok kölcsönöket vettek fel a részvénytöbbség megvásárlására, óriási adóssággal terhelve meg a vállalatokat. A vállatok értékes részeit aztán kiárusították, és ott hagyták a csődbe jutott és értékes részeitől megfosztott vállatokat.
Miután a vagyon hatalom, az óriási pénzjövedelem igen nagy mértékben megnövelte a szervezet magánhatalom befolyását. Ezért a Pénzkartell úgy döntött: mivel megnövekedett hatalma lehetővé teszi, ezért mentesíti magát a adózás alól, amennyire csak lehet, és a közterhek viselését áthárítja a bérből és fizetésből élőkre, valamint a termelő ipari és mezőgazdasági ágazatban működő gazdasági szereplőkre. A közteherviselés áthárítása lényegesen jobban növelte a megélhetési kiadásokat, valamint a gazdasági vállalkozások költségeit, mint ahogyan a modern technológiák alkalmazása képes volt elősegíteni a költségek csökkentését.

A Pénzkartell másképp bánik Európával, mint Amerikával.

A Pénzkartell által létrehozott Európai Unió alapszerződése, a Lisszaboni megállapodás 123. Cikkelye megtiltja az Európai Unió Központi Bankjának, a Központi Bankok Európai Rendszerének, és az egyes tagállamok központi bankjainak, hogy kölcsönt nyújtsanak kormányaiknak, hogy azok ezt igénybe vehessék közfeladataik ellátásához, közkiadásaik fedezéséhez. Amikor a Pénzkartell úgy döntött, hogy a központi bankok rendszerét kiépíti az Euroatlanti térségben és a világ többi ellenőrzése alatt álló részén, akkor még a központi bankoknak az volt a fő hivatásuk, hogy finanszírozzák az állami költségvetések hiányát.
Michael Hudson, a Missouri Egyetem tanára állapítja meg 2012. január 27-én a Frankfurter Algemeine Zeitung-ban megjelent írásában, hogy az Európai Unió kísérletet tett a történelem menetének a visszafordítására és visszatért azokhoz az időkhöz, amikor még nem létezett a központi bankok mintájául szolgáló Bank of England, vagyis a Brit Központi Bank. Az államok átadták a hitelteremtés monopóliumát a kereskedelmi bankoknak. A közhatalmat képviselő kormányok már nem rendelkeznek olyan pénzügyi struktúrával, központi bankkal, amely alkalmas lenne azoknak a hiteleknek a kibocsátására, amelyek nélkülözhetetlenek a gazdasági visszaesés, és az országos, illetve a határokon is túlnyúló gazdasági összeomlás megakadályozására.
A Pénzkartell és politikai megbízottai korlátozták a központi bankok hagyományos hatáskörét, mert abból indultak ki, hogy az államok eladósítása és tőlük az adósságszolgálat behajtása viszonylag kockázatmentes. A pénzkibocsátás, a hitelpénzteremtés, és ebből az állami költségvetések hiányának finanszírozása, nagy hasznot ígérő, jövedelmező üzletág a magán-bankrendszer számára. A Pénzkartell tulajdonában lévő kereskedelmi bankok tehát átvették a pénz elektronikus technikákkal történő kibocsátását és annak az egyes kormányok számára kamattal való kikölcsönzését. A 2007-2008-as pénzügyi összeomlás és a nyomában járó bankmentő és gazdaságélénkítő közpénzkiadások következtében az európai kormányok rendkívüli mértékben eladósodtak. Ahhoz, hogy fizetőképesek maradjanak, nagy összegű hitelre lenne szükségük a kereskedelmi bankoktól. Ha ehhez nem jutnak hozzá, akkor nem tudják költségvetésüket egyensúlyban tartani és számolni kell az egyes államok fizetésképtelenné válásával és csődbe jutásával. Az államcsőd reális veszélye miatt a Pénzkartell, és a tulajdonában lévő bankrendszer megint azt akarja, hogy ilyen pénzzel legyenek konszolidálva rossz hitel-kihelyezéseikért. Ha az állam is rossz adós és nem teljesíti adósságszolgálati, valamint kamatfizetési kötelezettségeit, akkor ezeknek a rossz hiteleknek a visszafizetését a központi bankok vállalják magukra.
Az Frankfurtban működő Európai Központi Bank 2008 után 489 milliárd euró hitelt nyújtott három évre egy százalékos kamattal a kereskedelmi bankoknak, hogy aztán azok ebből a pénzből sokkal magasabb hozamú görög és spanyol állampapírokat vásároljanak. A „carry-trade”-nek nevezett spekulációs tranzakció lényege, hogy a spekulánsok alacsony kamatra felvesznek nagy összegű kölcsönöket, majd pedig azt magas kamatra kikölcsönzik a megbízható adósnak számító kormányoknak. Ez gyors, kockázatmentes és stabil jövedelmet biztosít a pénzbefektető spekulánsoknak.
Boros Imre említett erre egy magyar vonatkozású konkrét esetet, amelyről az interneten is beszámolt 2012. február 16-án. Mivel a bécsi Kurír nevű lap Magyarországot, mint magasan eladósodott államot említi, Boros Imre közöl néhány adatot: Ausztria a külföld felé mintegy 750 milliárd dollárral tartozik. Minden osztrákra jut 90 ezer dollár adósság. Egész Ausztria adóssága pedig az osztrák nemzeti össztermék, a GDP 200%-a felett van. Magyarország ezzel szemben 150 milliárd dollárral tartozik a külföldnek és minden egyes magyar állampolgárra 15 ezer dollár adósságteher nehezedik. Hazánk eladósodottságának mértéke a nemzeti össztermék 115%-a. A megjelölt számok alapján Magyarország tehát lényegesen kisebb mértékben tekinthető eladósodott országnak, mint Ausztria.
Közismert tény az is, hogy az osztrákok rendkívül sok pénzt helyeztek el Kelet- és Közép- Európában. Magyarországon a legtöbb külföldi bank osztrák tulajdonban van, ezért külföldi tartozásunk több, mint egyharmada az ide kihelyezett osztrák pénznek tudható be. Ausztria vonatkozásában fontos körülmény, hogy eddig, mint AAA hitelminősítéssel rendelkező ország, alacsony 2,5-3 százalékos kamatra kapott hiteleket a pénzpiacon, amelyeket aztán 7-9 százalékos kamatra helyezett ki Kelet- és Közép- Európába. Dolláronként tehát 5-6 %-os haszonra tett szert. Más összefüggésben ez azt jelenti, hogy 1 kihelyezett dollár hozamából finanszírozni tudott további 2 dollár hitelfelvételt. Ebből az is következik, hogy Ausztriának semmibe sem került a 750 milliárd dollár adósság, noha annak túlnyomórészét azt Ausztrián belül használták fel. Az osztrák életszínvonalat tehát azok az országok finanszírozták – legalább is eddig –, akiknél a pénz ki volt helyezve.
Az osztrák sajtónak a magasan eladósodott magyarok helyett a lényegesen jobban eladósodott osztrákokról kéne cikkeznie. Hazánk nemzeti kormánya a közérdek védelmében megalapozottan avatkozott bele ebbe a sajátos osztrák jövedelemelosztásba. Intézkedései nyomán a magyar munkából származó jövedelem csekély része Magyarországon marad. Ez természetesen kihat Ausztriára, amelynek a hitelbesorolását a Standard & Poors Nemzetközi Hitelminősítő Intézet AAA-ról AA-ra minősítette át. Ez a besorolás kihat Ausztria további hitelfelvételi kilátásaira. Ezért is kezdtek tárgyalásokba az érintett hitelezőkkel. A kárvallottakkal, akik ennek a carry-trade business-nek a vesztesei, az osztrák bankárok eddig nem ültek le tárgyalni. Elsősorban azt kell elérniük, hogy az érintett kárvallottak, közöttük Magyarország, továbbra is 6-7 % felárat fizessen a hitelekért. Ha pedig erre nem hajlandó, akkor a nemzetközi pénzügyi közösségnek nyomatékosan ki kell fejeznie nemtetszését. Az nemzetközi Pénzkartell már több kormány élére is saját bizalmi embereit helyezte el. Magyarország vonatkozásában is mérlegelik egy olyan „Szakértői Kormány” hatalomra juttatását, amelynek ugyan nem lenne demokratikus legitimitása, de a pénzuralmi világelit jobban megbízna benne. Jól látható, hogy Magyarország önvédelmi harca kellemetlen színvallásra kényszerítette a Pénzkartellt és brüsszeli kiszolgálószemélyzetét. Az Európai Unióról is bebizonyosodott, hogy nem a kohézió és a felzárkóztatás a célja, hanem a pénzuralmi világelit előjogainak a bebetonozása.

Amit nem lehet elég sokszor ismételni.

A jelenlegi pénzrendszer alapjaiban hibás, mert neoliberális téveszméken nyugszik. Ezért folyamatosan emlékeztetni kell arra, hogy a gazdasági élet közvetítő közegének számító jeleket, a hitelpénzt, minden elfogadható racionális magyarázat nélkül engedték át a közhatalom képviselői – az államok és a kormányok – a szervezett magánhatalommá vált nemzetközi Pénzkartellnek. Az egyes államok és kormányok ugyanúgy tudnának maguk is elektronikusan kibocsátani hiteleket, ahogyan azt a nemzetközi Pénzkartell és a tulajdonában lévő kereskedelmi bankok teszik.
A Pénzkartellnek és a szolgálatában álló technokratáknak tehát válaszolniuk kellene arra a kérdésre, hogy a kereskedelmi bankoknak az ilyen fajta pénzteremtése miért kevésbé inflációs hatású, mint az, amikor a központi bankok közvetlenül finanszírozzák a költségvetéseket. Önként adódik az a válasz, hogy a Pénzkartell önmagát akarja hozzájuttatni a munka nélkül járó, gyors, biztos, és magas haszonhoz. Az így szerzett jövedelmekkel aztán már újra lehet kezdeni a spekulációs buborékok fújását, amelyek további hatalmas jövedelemhez juttatják a társadalom 99 százalékától azt az 1 százalékot kitevő érdekcsoportot. Ez a hatalmi képződmény a Pénzkartellből, a tulajdonában lévő pénzhatalmi struktúrákból, valamint a hozzájuk kapcsolódó formális és informális hálózatokból áll.
A közhatalom egyelőre még demokratikus ellenőrzés alatt áll, számon-kérhető és felelősségre-vonható, végső soron visszahívható és le is váltható. Ezért a Pénzkartell magánérdekeket szolgáló magánbankjaival szemben a közhatalom által kibocsátott hitelpénz célja a közérdek szolgálata, a közfeladatok hatékonyabb ellátása lehetne. Amikor a központi bankokat és a kormányokat a kereskedelmi bankok ellenőrzik, akkor elsősorban a számukra előnyös, és a gyors vagyongyarapodást biztosító tevékenységekre, vagyontárgyakra nyújtanak hiteleket. A hitelpénz rendszert mozgató kamatmechanizmus szükségszerűen vezet inflációhoz és a spekulációs buborékok nyomán maradó kifizethetetlen adósságok eltakarítása további terheket rak az eladósított állampolgárokra, vállalatokra és kormányokra.
Az az alapkérdés: mi a különbség, amikor az államok saját-kibocsátású pénzzel finanszírozzák költségvetési hiányaikat (amelynek a közpénz fedezetét adóbevételeik és az adott ország gazdasága biztosítja) és aközött, amikor a kormányok adósleveleket és államkötvényeket bocsátanak ki ugyanerre a fedezetre, amelyeket aztán felajánlanak a magántulajdonban lévő kereskedelmi bankoknak megvásárlásra?
Az állami kibocsátású pénznek és az állami kibocsátású adóslevélnek tehát ugyanaz a fedezete. Előbbi esetben a Pénzkartell és a kereskedelmi bankok nem jutnak kamatjövedelemhez, a második esetben viszont a közhatalomnak felesleges módon hatalmas kiadásokat kell magára vállalnia ahhoz, hogy a magántulajdonú bankrendszert munkanélküli, kockázatmentes jövedelemhez juttassa. Ha feltesszük ezt az alapkérdést teljesen egyértelmű, hogy a szervezett magánhatalom kamat formájában szed adót és jut munkanélküli jövedelemhez a társadalomtól.
A neoliberális pénzemberek és az őket kiszolgáló pénzügyi technokraták ezért ellenzik a kérdés racionális megválaszolását. Már a kérdés feltevését is betiltanák, ha erre lehetőségük lenne. Ha mégis válaszolniuk kell erre a megkerülhetetlen kérdésre, akkor azt mondják: szükség van egy olyan tisztességes közvetítőre, aki tárgyilagosan el tudja dönteni, hogy egy hitel vagy közkiadás felelősségteljesen szolgálja-e a közérdeket vagy sem. A 2008-ban bekövetkezett pénzügyi összeomlás és gazdasági visszaesés nyomán még nem álltak elő olyan megoldással, amely helyreállította volna az értékelőállító szektor normális finanszírozását. A pénzügyi válság nyomán veszteségeiket átterhelték a közhatalomra és így a maximálisan eladósított kormányoktól azt követelik, hogy minden fizikai vagyontárgyat, amely még köztulajdonban van és közcélt szolgál, adjanak át a Pénzkartell és a kereskedelmi bankok tulajdonába. Ezt azzal a többszörösen bukott téveszmével támasztják alá ma is, hogy a magántulajdon hatékonyabban működik, és így csökkenti az értékelőállító szektor működéséhez szükséges kiadásokat, hatékonyabbá és olcsóbbá téve a kiszolgáló infrastruktúrát. Elhallgatják, hogy a magántulajdonos hitel útján jut a tulajdonhoz, amiért kamatot fizet. Tény az is, hogy a magánszektor lényegesen magasabb fizetéseket nyújt, különösen a menedzsereknek. Ha pedig a korábbi köztulajdonból magántulajdon lesz, amelyeket a tőzsdékre kivisznek, akkor további költségek rakódnak arra a infrastruktúrára, amely kiszolgálja az egyedül értéket előállító termelőszektort. Ez is mutatja, hogy nem pusztán ideológiai kérdésről van szó, amikor hangsúlyozzuk: véget kell vetni a téveszmének bizonyult neoliberális mítoszok kártékony erőltetésének.
Ha mégis adódik költségmegtakarítás, akkor az abból származik, hogy a szakszervezetek által képviselt munkaerő helyett kollektív védelemben nem részesülő munkaerőt alkalmaznak. Mivel az új tulajdonosok döntő módon a Pénzkartell, az ő tulajdonában lévő kereskedelmi bankok és multinacionális cégek lesznek, ezért az előálló értékcsökkentés anyagi haszna a bankárokhoz és a részvénytulajdonosokhoz kerül. A Pénzkartell eltörli az uralma alatt álló termelő-gazdaságban az árszabályozást és lehetővé teszi, hogy a korábban közszolgáltatásként igénybe vett infrastruktúrát a kamatokat is kitermelő díjazásért lehessen csak igénybe venni. Így a privatizáció valójában megdrágítja a termelést és az kevésbé lesz költséghatékony és versenyképes. Pont az ellenkezője történik annak, mint a neoliberális technokraták hirdetnek.
Minderre jó példa a magyarországi munkaerő helyzete is. Miközben a magyar munka termelékenysége átlagban eléri a nyugat-európai munkaerő termelékenységének a 70 százalékát, addig a magyar munkaerő átlagbére mindössze a nyugat-európai munkaerő átlagbérének 20-30 százaléka. Kérdés: ki teszi zsebre a 40-50 százalék teljesítménykülönbség után járó munkabért? Ebből az extraprofitból a multinacionális cégek magántulajdonosainak (végső soron az államok feletti Pénzkartellnek, mint legfőbb tulajdonosnak) fel kellene emelnie a magyarországi munkabéreket. A nagyobb bérek növelnék nemcsak az állam bevételeit, de olyan fizetőképes keresletet jelentenének, amely mozgásba hozhatná az egész magyar gazdaságot, annak minden szektorát. Ebből az egy példából is látszik, hogy nem egyszerűen elméleti kérdésről van szó, hanem milliók életét befolyásoló gyakorlati kérdésről, melynek a megoldását már nem lehet sokáig halogatni.
A magánhatalomként működő Pénzkartell, és a tulajdonában lévő bankrendszer, teljes mértékben elszakadt a termelőipar növekedésének a finanszírozásától és a reálgazdaság növekedésétől. Élősködő ragadozóként abból húz elsősorban hasznot, hogy az értékelőállító termelőgazdaság rovására csak a rövidlejáratú, gyors és nagy jövedelmet biztosító tevékenységeket hajlandó hitelezni. A termelőgazdaság hitelezése természetesen sok munkával, gonddal és kockázattal jár, de értéket egyedül a termelő-szektor állít elő. A pénzügyi-szektor hozzájárulása az értékek előállításához ZÉRÓ!
Tény az, hogy a kereskedelmi bankok a XXI. században túlnyomórészt már csak más pénzügyi intézményeknek, kockázat-fedezeti alapoknak, ellenséges vállalati felvásárlásokkal üzletelő spekulánsoknak, biztosítótársaságoknak, ingatlanforgalmazó cégeknek, valamint külföldi devizában végzett spekulációs tranzakciókhoz, kamatozó külföldi pénzüzletekhez, továbbá számítógépeken keresztül bonyolított kereskedelmi programokhoz, és ehhez hasonló (gyakran egzotikus) ügyletekhez nyújtanak hiteleket. Egyes sikeres ipari nagyvállalatok kikerülik a bankrendszert úgy, hogy saját megtakarításaikból finanszírozzák fejlesztéseiket, a kutatási tevékenységet és a modernizációt. Az ehhez szükséges likvid összegeket pedig saját kibocsátású értékpapírokkal, vállalati kötvényekkel, kereskedelmi váltókkal finanszírozzák.
Az államok feletti Pénzkartell azonban – nyílt és rejtett hálózatai révén – gondoskodik arról, hogy a szerencsejáték kaszinóvá átalakított globális pénzrendszerben mindig a nyerő oldalon maradjon. Most a Pénzkartell és kereskedelmi bankjai nemcsak azt követelik az egyes államoktól és kormányoktól, hogy azok közpénzből fizessék meg hazárd pénzbefektetéseikből keletkezett veszteségeiket, hanem hogy engedélyezzék is e hazárd pénzügyi tranzakciók folytatását. Ehhez arra van szükség, hogy megmaradjon az eladósodott államok, vállalatok és magánszemélyek fizetőképessége és a bankárokat semmilyen veszteség ne érje. Hallani sem akarnak arról, hogy a pénzrendszer és a termelőgazdaság működtetői „együtt sírjanak és együtt nevessenek” azaz kölcsönösen viseljék a veszteségeket is.
A Pénzkartellnek ez a követelődzése és hajthatatlan, arrogáns magatartása nemcsak néhány országban, de Amerikában és Európában is súlyos károkat okoz a társadalom egészének. Ezért országok egész sorában lesz még hosszabb ideig gazdasági visszaesés. Ez elektronikus információáramlásnak és az internetnek köszönhető új fejlemény, hogy a világ közvéleményének egyre nagyobb része ismeri fel: itt már nemcsak a pénzvagyon tulajdonosok mérhetetlen önzésével és pénzéhségével kell szembe néznie, hanem az egyre nyíltabbá váló társadalom-ellenes és agresszív magatartásával is. A szervezett magánhatalommá vált Pénzkartell – fölénye tudatában – ma már minden rendelkezésére álló pénzügyi, politikai és gazdasági eszközzel kész a támadásra és a zsarolásra.

Van-e kiút? Lehet-e korlátozni a szervezett magánhatalom demokráciába csomagolt diktatúráját?

Arra a kérdésre, hogy van-e kiút ebből ebből a helyzetből, a rövid válasz az: Van! Ehhez azonban el kell dönteniük a népeknek és kormányaiknak, hogy kinek az érdeke az elsődleges. A szervezet magánhatalommá vált bankrendszeré, vagy pedig az értéket egyedül előállító reálgazdaságé? Az egyes államoknak is el kell dönteniük, hogy elsősorban kinek a szolgálatában állnak? Az uzsoracivilizációt a világra kényszerítő Pénzkartellt szolgálják, vagy pedig népeiknek az alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit? Ezekre a kérdésekre az Európai Unió politikai felelősséggel nem tartozó, be nem számoltatható, számon nem kérhető, le nem váltható, antidemokratikus bürokráciájának is előbb-utóbb válaszolnia kell.
Ha a brüsszeli bürokrácia nem a nemzetközi Pénzkartell által kiválasztott és hivatalba helyezett szervilis kiszolgálókból állna, akkor az európai népek – köztük a magyarok – nyomorgatása helyett arra keresnék a választ, hogy miként lehetne megszabadítani őket a Pénzkartell alibi-demokráciájába csomagolt diktatúrájától, és hogyan lehetne úgy átalakítani a pénzügyi rendszert, hogy az elősegítse a pénz valódi funkciójának a betöltését: a termelőgazdaság folyamatainak optimális közvetítését. Meg kell akadályozni, hogy a pénzt egyszerűen spekulációs buborékok fújására használják, mesterségesen felhajtva különböző termékek árát, hogy azon folyamatosan extra profitot lehessen bezsebelni. A pénznek, mint a gazdasági tevékenységet közvetítő jelnek, nem a nyerészkedést, nem mások munkájának az elvonását kell szolgálnia, hanem az értéktermelő tevékenység összehasonlítását, megmérését, nyilvántartását és cseréjét.
A jelek, vagyis a pénz előállításának, vissza kell kerülnie a közhatalomhoz. A pénzhez való hozzáférés és a hitelezés olyan közfeladat, amelyet csak a közhatalom, az állam láthat el önköltségesen igénybe-vehető közszolgáltatásként. A nemzetközi Pénzkartell és a tulajdonában lévő bankrendszer miért nem mérlegeli már most a bizonyíthatóan soha ki nem fizethető hitelek leírását, elengedését? Az Európai Unió döntéshozói miért ragaszkodnak ahhoz, hogy az uzsorás pénz- oligarchia magántulajdonába kerüljenek azok a fontos nemzeti vagyontárgyak és állami funkciók, amelyek nélkül lehetetlen megvalósítani a társadalmi igazságosságon nyugvó, a gazdasági esélyegyenlőséget felvállaló és a vagyont a teljesítményhez kapcsoló társadalmat. Milyen közérdek fűződik az államok pénzügyi szuverenitásának, a kormányzás legfontosabb eszközeit jelentő monetáris és fiskális felségjogoknak a további átadásához az amúgy is túlvagyonosodott és ezért túl nagy hatalommal rendelkező agresszív Pénzkartellnek?
Vissza kell térni a klasszikus közgazdaságtan képviselőinek nemcsak a közgazdasági, de az erkölcsi kiinduló pontjaihoz is. Nem véletlen, hogy Adam Smith, David Hume és tudóstársaik mind morálfilozófusok voltak, és az univerzális erkölcs oktatóiként lettek a klasszikus liberalizmus közgazdasági elméletének a kidolgozói. Az angolszász világ és Európa, köztük az Eurózóna problémáit is a klasszikus közgazdászok javaslatai szerint lehetne gyorsan és optimálisan megoldani. Ezért haladéktalanul és a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni kell az értékelőállító termelőket és a fogyasztókat sújtó adókat. A klasszikusok azt tanították, hogy csökkenteni kell minden olyan járadékot, juttatást, adót, elvonást, amely mögött nincs teljesítmény. Ellenezték a földjáradékot, a természeti és mesterséges monopóliumok után szedett járadékokat, és természetesen ellenezték a kamatszedéssel járó munkanélküli jövedelmet is. E magas erkölcsi szinten álló közgazdászok mentesíteni akarták a értékelőállító tevékenységet, minden olyan tehertől, amely nem kapcsolódik közvetlenül a termeléshez. Ha a brüsszeli bürokrácia nem a Pénzkartell kiszolgáló személyzete lenne, akkor megszüntetné azt a gyakorlatot, hogy a kamatokat le lehessen vonni az adókból. A jelzálog kölcsönök kamatai ma a bankokat gazdagítják, de ezt a pénzt át lehetne irányítani a közfeladatok finanszírozására. A földhasználatból, s a természeti erőforrásokból származó jövedelmek a más forrásból származó kamatjövedelmekkel együtt viszonylag könnyen megadóztathatók, mert jól láthatóak és nagyságukat is könnyű felbecsülni. A monetáris és fiskális rendszer ilyen erkölcsi alapokra való helyezésével gyorsan meg lehetne találni a kiutat a az Európai Unió és Eurózóna pénzügyi és gazdasági válságából. Ha nem sikerül gyors és hatásos megoldást találni, akkor az az európai integráció jelenlegi struktúrájának a felbomlásához vezethet.
Az Európai Unió azonban nem Európa, az Európai Unió csak egy olyan mesterséges kapcsolatrendszer, amely sok vonatkozásban nem a benne résztvevő népek és államok érdekeit, hanem a Pénzkartell – mint államok feletti szervezett magánhatalom – partikuláris érdekeit szolgálja. A Pénzkartell alakította át a nemzetállamok mellérendeltségi viszonyán alapuló együttműködését egy olyan államok feletti bürokratikus struktúrává, amely demokratikusan ellenőrizhetetlen és a demokrácia nevében törekszik a demokratikus legitimációval egyedül rendelkező nemzetállamok gyöngítésére, hatáskörüknek az elvételére.
Magyarország vonatkozásában pedig kifejezetten kártékony az Európai Unióhoz való tartozás. Pavics Lázár pénzügyi szakértő és munkatársai már 2006-ban kimutatták, hogy Magyarországnak az Európai Uniós tagságra való felkészülés 1991-2003-ig összesen 8866 milliárd forintjába került úgy, ha abból levonjuk a különböző brüsszeli alapokból (Phare, Ispa, Sapard) kapott összegeket. A kiesett bruttó VÁM bevétel 29 milliárd euró (7540 milliárd forint), a be nem szedett úthasználati díj 3,5 milliárd euró (910 milliárd forint), az embargó betartása pedig 3 milliárd eurót (780 milliárd forintot) tett ki.
A szakmai megbízhatóságáról ismert Lóránt Károly mérnök-közgazdász adatokon és becsléseken alapuló számításai szerint, 2004 és 2008 között Magyarország összesen mintegy 5 milliárd Euróhoz jutott Brüsszelből és az EU tagállamaiból. Ugyanezen az idő alatt Magyarországról viszont a legkülönbözőbb címeken 30 milliárd euró áramlott Brüsszelbe és az EU többi tagállamaiba. Még várat magára annak a pontos kiszámítása – tényadatokra és szakértő becslésekre támaszkodva –, hogy pontosan mennyit fizetünk Brüsszelnek és mit kapunk onnan viszonzásként. A felmérésbe azonban bele kell számítani nemcsak az EU tagság miatt kiesett jövedelmeket, de az abból származó károkat, valamint az elmaradt hasznot is, amelyeket az EU tagság által bebetonozódott versenyképtelen gazdasági és ipari szerkezet okoz, amelyben rendkívül alacsony a hozzáadott érték aránya. Az ennek nyomán előálló cserearányromlás következtében évente több, mint 1000 milliárd forint veszteség éri Magyarországot. 2012-ben az EU-tagság következtében 7.697.292 euró államháztartást érintő veszteség várható. Ez a veszteség a Brüsszelnek történő befizetések és az onnan kapott átutalások egyenlegéből, az EU költségvetéshez történő hozzájárulásból, valamint az EU-tagság következményeként elszenvedett tőkekivonásból adódik.
Reális számokhoz tehát csak úgy juthatunk, ha minden esetben beszámítjuk azokat a veszteségeket, amelyek a magyar államot és a magyar gazdaságot érik amiatt, hogy a globális pénzügyi elit bekényszerítette Magyarországot az Európai Unióba. Ez az államok feletti bürokratikus struktúra időközben a felbomlott Szovjetunióhoz hasonló nemzetek feletti hatalommá vált, amelynek irányítóit nem lehet demokratikus eszközökkel felelősségre-vonni, és akik lényegében a nemzetközi Pénzkartell stratégiáját és utasításait hajtják végre.
Egyelőre még nem tudjuk pontosan, hogy pénzügyi és gazdasági szuverenitásának az elvesztése miatt mekkora veszteségek érik évről-évre a Magyar államot. Tény, hogy a nemzetközi Pénzkartell, valamint a tulajdonában álló multinacionális cégek és kereskedelmi bankok, kisajátíthatták maguknak nemcsak a magyar ipart és gazdaságot, bele értve a mezőgazdaságot is, de megszerezték a kulturális szféra és a véleményhatalom intézményei feletti hegemóniát is.

Kié a magyar állam?

Ma azért folyik az elkeseredett küzdelem, hogy kié Magyarország, és kié a Magyar állam. A Pénzkartellé és hálózatáé, vagy pedig a magyar nemzet érdekeit a választók túlnyomó részének az akaratából képviselő nemzeti kormányé? 2010-ben a nemzetközi Pénzkartell szolgálatában álló kozmopolita- komprádor- kollaboráns pénzügyi-technokrata réteg, amely a Kádár-korszak pártállami nomenklatúrájának az utóda, internacionalista-kommunistából átváltott kozmopolita-globalistává. Ez a posztkommunista hatalmi csoport egyelőre elveszítette a politikai szféra irányítását. A politikai döntéshozatal átkerült ahhoz a magyar nemzeti középosztályhoz, amely rendelkezik kellő felkészültséggel és nemzettudattal, hogy érvényesíteni tudja a magyar nemzet megmaradásához szükséges érdekeket és értékeket. Ez a nemzeti elkötelezettségű középosztály a rendkívül erős belső és külső ellenállást leküzdve látott hozzá az égető magyar sorskérdések megoldásához.

Kikből áll a szervezett magánhatalom Magyarországon?

Már utaltunk rá, hogy a politikai szféra irányítását visszakövetelő kozmopolita-globalista érdekcsoportok szociológiailag a kommunista rendszer pártállami nomenklatúrájának a technokratáihoz kapcsolhatók. Számos internetes fórumon olvasható az a találó jellemzés a kommunistákról, amelyet az internetes honlapok kezelői Alekszandr Szolzsenyicinnek, a Nobel-díjas orosz írónak és másként-gondolkodónak tulajdonítanak. E sorok írójának nem sikerült megtalálnia az általa elérhető Szolzsenyicin írásokban ezt az idézetet, ezért nem biztos, hogy ez a megfogalmazás a nagy orosz írótól származik. Ugyanakkor – bárki is legyen a megfogalmazás szerzője – a meghatározás találó és e sorok írójának saját élettapasztalata is alátámasztja annak igazát. Ha Alekszandr Szolzsenyicin kommunistákról írott jellemzését úgy olvassuk, hogy a kommunista szót behelyettesítjük a kozmopolita-globalista kifejezéssel, akkor a következő idézettel jól jellemezhetjük napjaink kommunistákból és posztkommunistákból lett globalistáit. Ők azok, akik a szervezett magánhatalom magyarországi frontembereiként folyamatosan támadják a kormány nemzetünk túlélése és felemelkedése érdekében folytatott erőfeszítéseit. (A következő idézetben tehát eredetileg a kommunista szó szerepelt és ezt cseréltük fel a kozmopolita-globalista kifejezéssel.)
„A (kommunista) kozmopolita-globalistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kozmopolita-globalista ember számára. A (kommunista) kozmopolita-globalista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A (kommunista) kozmopolita-globalista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet (kommunista) kozmopolita-globalista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy (kommunista) kozmopolita-globalista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”
A magyarországi posztkommunista, ma már kozmopolita-globalista érdekcsoportok tagadják a szervezett magánhatalom létezését. Ez érthető hiszen ők ennek a szervezett magánhatalomnak a magyarországi képviselői és a globalizmus haszonélvezői. Ha elismernék, hogy létezik ez a magát letagadó és jól elrejtő szervezett magánhatalom, akkor képviselőinek számot kellene adniuk politikai, pénzügyi és gazdasági céljaikról, valamint a magyar társadalomban játszott meghatározó szerepükről. Ha elismernék, hogy egy erős nemzetközi kapcsolatrendszerrel bíró hatalmi képződményhez tartoznak, akkor politikai felelősséggel tartoznának és számon lehetne rajtuk kérni közéleti tevékenységüket. Elszámoltathatóak lennének azért, hogy kinek az érdekében és milyen módon gyakorolják a kezükben lévő magánhatalmat. Hogy elkerüljék a számonkérést, le kell tagadniuk a szervezett magánhatalom létezését. Ezért az e hatalom létezésére vonatkozó minden – tényekkel és dokumentumokkal alátámasztott – megállapítást is lekicsinylően összeesküvés-elméletnek minősítenek.
Nem lehet elégszer idézni a hivatalos történetírás ma is köztiszteletben álló képviselőjének, a néhai Carroll Quigley professzornak, a szervezett magánhatalom létezéséről szóló megállapításait. Quigley, a washingtoni Georgetown Egyetem tanára, a nemzetközi Pénzkartell irányító dinasztiáinak a bizalmi embere volt. A szupergazdag bankárdinasztiák ezért kivételesen megengedték neki, hogy történészként több éven át kutatásokat végezhessen a kívülállók elől szigorúan elzárt, titkos családi archívumaikban. Quigley kutatásainak eredményeit kétezer oldalas munkában tette közzé, amelynek a rövidített változata is 1350 oldalas. E hatalmas munka címe: Tragédia és remény. A cím arra utal, hogy az emberiség tragédiája lesz az, ha nem támogatja önként a szupergazdag dinasztiák által kidolgozott világstratégiát az emberi civilizáció átalakítására. A reményt pedig az jelenti, ha emberiség belátja: céltalan a Pénzkartellel szembeni ellenállás és az szolgálja érdekeit, ha részt vesz az egy központból irányított világrendszer, az új világrend, egy fajta világállam létrehozásában.
Quigley, a tekintélyes, amerikai történelemtudós 1965-ben az Egyesült Államokban megjelent „Tragédia és a remény” című könyvének a 324. oldalán így határozza meg a szupergazdag pénzdinasztiákból álló világelit nemzetközi hálózatának célját, amely nem kevesebb…
„mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő rendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak.”
A nemzetközi Pénzkartell, amely a globális hatalmi elit centrumát alkotja, ma is kiemelten támaszkodik a világ központi bankjaira. Ami földrészünket illeti, a globális pénzügyi elit az Európai Uniót elsősorban a szuverén nemzetállamok felszámolására hozta létre. A Pénzkartell a pénzügyi világrendben legfontosabb monetáris és fiskális hatáskört azonban nem bízta a brüsszeli bürokráciára. Az egységes monetáris politika jogi alapját ezért nem egyedül az Európai Uniót és annak jogelődjeit létrehozó legfontosabb szerződésekben rögzítették, hanem a Központi Bankok Európai Rendszere (KBER), valamint az Európai Központi Bank (EKB) alapokmányában 1998 június 1-én. A Központi Bankok Európai Rendszere magában foglalja az EKB-t, valamint az összes EU-tagállam nemzeti központi bankját. A KBER-hez tehát tartoznak olyan tagállamok, amelyekben bevezették az euró-t, és olyanok is, amelyekben ez nem történt meg. Az EKB és az egyes nemzeti központi bankok együttesen hajtják végre az államok feletti Pénzkartell által rájuk bízott feladatokat szorosan együttműködve a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjával, a BIS-szel, és a City of London-nal. Az EKB, amely az Eurozóna központi bankja a nemzetközi közjog értelmében jogi személyiséggel is rendelkezik.
A brüsszeli Bizottságtól és a strasbourgi Parlamenttől teljesen független EKB előjoga az euróövezet monetáris politikájának meghatározása és végrehajtása. Feladatai közé tartozik a devizaműveletek végzése, az euróövezetbeli országok hivatalos devizatartalékainak tartása és kezelése, valamint a fizetési rendszerek zavartalan működésének az előmozdítása. Kizárólag az EKB jogosult bankjegyek kibocsátásának az engedélyezésére az Euróövezethez tartozó 17 országon belül. Az EKB együttműködve a tagállamok központi bankjaival beszerzi a szükséges statisztikai adatokat az egyes államok hatóságaitól vagy közvetlenül a gazdasági szereplőktől. Fontos joga az EKB-nak, hogy az eurórendszeren keresztül támogatja a hatáskörrel rendelkező állami szerveket a hitelintézetek felügyeletében, valamint a pénzügyi rendszer stabilitására vonatkozó feladataik ellátásában. Az EKB munkakapcsolatot tart fent mind az EU-n belül és kívül azokkal az intézményekkel, testületekkel és fórumokkal, amelyek segítik az EKB-t az eurórendszerre bízott feladatok ellátásában. Az EKB alaptőkéjét a tagállamok központi bankjai jegyzik, a részesedési arány 50-50%-ban az adott tagállamnak az Unió népességében, illetve bruttó nemzeti termékében meglévő mutatóktól függ.
Magyarországnak, az Európai Unió tíz euroövezeten kívüli központi bankjához hasonlóan, meghatározott összeg befizetésével kell hozzájárulnia az EKB azon működési költségeihez, amelyek a Központi Bankok Európai Rendszerében való részvétel kapcsán merülnek fel. A Frankfurtban működő EKB fő döntéshozó szerve a Kormányzótanács, amely az eurozónában résztvevő tagállamok jegybankjainak Elnökeiből és az Igazgatótanács tagjaiból áll. A kormányzótanács jelöli meg a Központi Bankok Európai Rendszere tevékenységének irányvonalát és hozza meg a legfontosabb döntéseket. A kormányzótanács havonta kétszer ülésezik. Első ülésén dönt a havi monetáris politika menetéről, második tanácskozásán pedig az eurorendszer egyéb feladataival foglalkozik. A tanácskozások jegyzőkönyveit – ironikusan mondhatnánk, hogy a demokrácia és az átláthatóság európai elveinek az érvényesülése érdekében – természetesen nem hozzák nyilvánosságra. Nem tartozik ugyanis az európai emberekre, hogy milyen döntéseket hoz a szervezett magánhatalom velük kapcsolatban az életüket döntően befolyásoló pénzügyekben. A nemzetközi Pénzkartell íratlan, de kötelezően betartandó szabályainak megfelelően a maximális titoktartás az EKB irányító testületeinek az egyik legfontosabb kötelezettsége. A monetáris politikai döntéseket azonban – kellően megszűrve, kozmetikázva – bejelentik a röviddel a hónap első ülését követően tartott sajtótájékoztatón. Ezt a sajtókonferenciát az EKB Elnöke vezeti.
Az államok feletti nemzetközi Pénzkartell egyik legfontosabb intézménye, a világ legnagyobb befektető pénzintézete – a Rothschild-Ház érdekeltségi körébe tartozó – Goldman Sachs. A Wall Street-i globális pénzügyi központ karmesterének számító Goldman Sachs, egyben ennek a világszinten működő pénzhatalomnak az egyik legfőbb káderképzője is. Az EKB jelenlegi elnöke, az olasz származású Mario Draghi, korábban a Goldman Sachs egyik felsőszintű vezetője volt. Hasonlóan a Goldman Sachs igazgatója volt Mario Monti, aki Silvio Berlusconi miniszterelnököt váltotta az olasz kormány élén. Megemlíthetjük még Lukasz Papademoszt is, aki ugyancsak a Goldman Sachs vezetői testületéből érkezve vette át a nemzetközi Pénzkartell érdekeinek a képviseletét a koalíciós görög kormány élén. A szervezett magánhatalom létezését csípőből tagadó tudós politológusok természetesen mondhatják, hogy a felsorolt személyi kapcsolatok csupán a véletlennek tudhatóak be. Ha azonban időt szánnak a nemzetközi pénzrendszer, a brüsszeli bürokrácia, a NATO és más nemzetközi szervezetek vezetőinek a jobb megismerésére, akkor láthatják, hogy milyen sokan tagjai például olyan titokzatosnak számító szervezeteknek, mint a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, az Amerikai és az Európai Külkapcsolatok Tanácsa, a londoni Királyi Külügyi Intézet, a Tavistock Intézet, a Római Klub, hogy a különböző tekintélyes, de továbbra is titkolózó szabadkőműves hálózatokról már ne is tegyünk említést.
A társadalom-, jog- és politikatudományok főáramlatú képviselői tagadják, illetve gondosan elhallgatják, hogy létezik szervezett magánhatalom világszinten és Magyarországon is. Ez alól néhány társadalomtudós azonban kivétel, közéjük tartozik Pokol Béla egyetemi tanár, aki jelenleg alkotmánybíró is. Még 2011. december 19-én az Alkotmány Bíróságnak a tömegtájékoztatásról szóló törvény kapcsán hozott különvéleményében Pokol Béla így érvelt:
„Napjainkban média-szociológiai elemzések tömege mutatja, hogy a szervezett magánhatalmak tömeg-médiumok feletti – és közvetve az emberek feletti – uralma jelenti a legnagyobb veszélyt a demokratikus nyilvánosságra… a ‘szennyezett’, sőt a ‘mérgező’ sajtó- és médiahatalmaktól a ‘fogyasztókat’ ugyanúgy meg lehet védeni, mint például a gyermekjátékok, az élelmiszerek, a gyógyszerek, stb. esetében”.
Az alkotmánybíró szerint ez indokolja az erőteljes állami beavatkozást a sajtó- és médiaviszonyokba. Pokol Béla tehát úgy látja: meghaladott az a nézet, hogy a sajtószabadság alkotmányos védelme kizárólag az állam közhatalmával szembeni védelmet jelenti. A valódi veszélyt a demokratikus nyilvánosságra a szervezett magánhatalmak tömegmédiumok feletti és közvetve az emberek feletti uralma jelenti, ahogyan már utaltunk is véleményére.
A globálisan szervezett médiahatalomnak megvannak a maga profitcéljai és politikai befolyást célzó törekvései. A közhatalomnak legtöbbször az emberi méltóságot, a magánszférát, az erkölcsi rendet, a kiskorúak fejlődését sértő műsorokat kell kiszűrni, ez indokolja a folyamatos adatszolgáltatást a műsorokról. Pokol Béla a alkotmánybíróság többségi határozatának a kiindulópontját hibásnak tartja, mert azt vélelmezi, hogy az állam jogosulatlanul akarja a sajtót befolyásolni. A rendszerváltás óta eltelt idő azt mutatja, hogy a hazai tömegtájékoztatást és a közvélemény formálását nem az állam fenyegette, hanem a televíziós csatornákat rádiókat és a mérvadó országos napi- és hetilapokat megszerző, vagy azt felépítő globális médiahatalmak vélemény-monopóliuma. Ebben a helyzetben épp a demokratikus állam, mint közhatalom az, amely fel tud lépni ez ellen a véleménymonopólium ellen. A többségi határozat egyoldalú, amikor abból indul ki, hogy az állam a sajtószabadság legfőbb veszélyeztetője. A szervezett globális médiahatalmak elhallgatásával, a többségi határozat akaratlanul is hozzájárul ahhoz, hogy a sajtó és médiaviszonyok torzultsága fennmaradjon Magyarországon.

Az Európai Unió a szervezett magánhatalom intézménye.

A nemzetek feletti bürokratikus hatalommá átalakult Európai Unió nem tartható fent a jelenlegi állapotában. Vissza kell térni a Nemzetek Európája koncepcióhoz, amely biztosítja a közérdek érvényesítését a demokratikus nemzetállamok egyenjogú együttműködésén keresztül. Az Európai Unió jelenlegi struktúrája alig álcázott gyarmati viszonyokat hozott létre Nyugat- és Kelet- Közép Európa nemzetei között. Először az Európai Unió alapszerződéseit kellene újrafogalmazni és gyökeresen új megállapodásokat létrehozni. Ha ez nem lehetséges, akkor Magyarország számára mérlegelni kell azt a lehetőséget, hogy csatlakozik az úgynevezett Európa-szkeptikus mozgalmakhoz és maga is lépéseket tesz arra, hogy demokratikus módon – népszavazás útján – változtasson jelenlegi, súlyosan hátrányos következményekkel járó helyzetén.

Mit ajánlanak az osztrák euró-szkeptikusok?

Mivel érvelnek az osztrákok? Saját alkotmányukra hivatkozva leszögezik, hogy az osztrák köztársaság nem ismer olyan magát demokratikusnak valló szervezetet, amely akadályozhatná a népet, hogy maga döntsön: Ki lépjen az EU-ból, vagy se? Az EU kilépésről szóló osztrák népszavazás indoka, hogy az EU egy óriási szövetségi állam lett, egyenjogú nemzetállamok közössége helyett. Ebben a nemzetek feletti bürokratikus struktúrában minden tagállam és nép messzemenően elvesztette önrendelkezési, vagyis a demokráciához való jogát.
Az Európai Unió központi tervgazdaságot vezetett be, amely most már kiterjed az egyes tagállamok adózási és költségvetési hatáskörére is. A legfontosabb döntések zárt ajtók mögött, titokban történnek. Az EU-Bizottság bürokratikus vízfejjé átalakult hivatalnoki apparátusában, valamint a tagállamok miniszterelnökei között, ez nélkülözi az érdemi demokráciát, a valódi legitimációt. Az egyes tagállamok közvetlenül választott törvényhozói nem szólhatnak bele az Unió érdemi döntéseibe. Az Uniónak van saját választott parlamentje, de annak nincs törvényalkotási jogköre és tagjainak megválasztása sem azonos feltételekkel történik. Az Európai Unió szervezeti felépítéséből hiányzik az érdemi demokrácia egyik legfontosabb követelménye: a hatalommegosztás, a kölcsönös ellenőrzésen alapuló ellensúlyok rendszere.
Az Európai Unió egészében a kis és közepes vállalatok biztosítják a legtöbb munkahelyet. Ezek a kis és közepes üzemek egyre kevesebb lehetőséggel bírnak a jelenlegi nemzetek feletti rendszerben. Ausztria például az EU-tagság miatt nem tud olyan kereskedelmi szerződéseket kötni, amelyek szükségesek gazdasága számára. Ennek az az oka, hogy a kereskedelmi politika egésze az EU központi hivatalainak van alárendelve. Ezért a népszavazást kezdeményező osztrákok úgy látják, hogy hazájuk csak akkor tudja visszanyerni gazdaságpolitikai önrendelkezését egy válságmentes gazdaságpolitika kialakításához, ha kilép az Európai Unióból.
A népszavazás kezdeményezői szerint elhibázottak az EU legfontosabb elvei. A piaci szabadság, az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkavállalók áramlásának korlátlan szabadsága valójában csak a profit maximalizálást teszik lehetővé. Ez sok ember számára rendkívül hátrányos. Az Európai Unió nem foglalkozik szociálpolitikával, az általa bevezetett szabályozók, a kialakított gazdasági és pénzügyi viszonyok, csökkentették a reáljövedelmeket és növelték a szegények és gazdagok között húzódó szakadékot.
Az Európai Unió tagállamai között húzódó határok eltörlése súlyos hátrányokkal járt. Az egyes tagállamok már nem tudják ellenőrizni a személyek és az áruk mozgását, emiatt jelentékeny mértékben növekedett a bűnözés, mert illegális és káros áruk akadály nélkül mozognak. A határintézményekre szükség van a lakosság érdekeinek a megvédésére.
Ausztria, amely tagja az Európai Uniónak, nem tagja a NATO-nak, és Svájchoz hasonlóan semleges államnak tekinti magát. Az Európai Unió saját fegyveres erőiben azonban Ausztria is részt vesz. Ez maga is egy katonai paktum, amely közel áll a NATO-hoz. A EU-ból kilépni szándékozó osztrákok tehát hazájuk semlegességi státuszát is veszélyeztetve látják. A semlegességet ismét az osztrák külpolitika alapjává akarják tenni az Unióból történő kilépéssel.
A népszavazást kezdeményezők arra is hivatkoznak, hogy Ausztria az EU miatt nem tudja megakadályozni a génmanipulált takarmány, illetve más készáruk behozatalát. Ezek bekerülnek az élelmiszer körforgásba akkor is, ha Ausztriában nem használnak génmanipulált vetőmagokat. Az eredményes védekezés megköveteli, hogy Ausztria ismét maga határozza meg élelmiszertörvényeit és ellenőrizhesse határait.
Sérelmezik az osztrák EU-szkeptikusok azt, hogy a nemzeti valuták egyesítése nem működik sikeresen. Ezt a jelenlegi eurozónát sújtó pénzügyi és gazdasági válság egyik fontos okának tartják. Az euró lényege az, hogy a pénzügyileg ingatag országok deficitjét át kell venniük a pénzügyileg stabil országoknak. Ez tovább rontja az Európai Unió pénzügyi helyzetét. Az osztrák Euró-szkeptikusok úgy látják, hogy az euró mindenáron való megmentése határozatlan idejű kezesség vállalást jelent az EU nettó befizetői részéről. Ha a kilépést megszavazza az osztrákok többsége, akkor Ausztria ismét bevezetheti saját nemzeti pénznemét. A kilépés kezdeményezői, szándékuk komolyságának a bizonyítékaként, hivatalosan is benyújtották 2011. december 20-án az osztrák Belügyminisztériumba a népszavazás kezdeményezését, a szükséges támogatási nyilatkozattal együtt.
A Európa-szkeptikus osztrákok demokratikus jogállami úton akarják visszaállítani a szabad, független és semleges Ausztriát. Megvannak arról győződve, hogy Ausztria jövője az alpesi ország gazdasági, kulturális és környezeti előnyeinek a figyelembevételével képzelhető el. Az osztrák nép életébe olyan életmódot akarnak bevezetni, amely nemcsak összhangban van a természeti erőforrások megtartásával, de a jövő generációk javát is szolgálja a társadalmi igazságosság, mint követelmény újbóli érvényesítésével. A nemzetek feletti birodalommá átalakított Európai Unióról bebizonyosodott, hogy a szervezett magánhatalmat képviselő óriásvállalatok és pénzintézetek ellenőrzése alatt álló hierarchikus struktúra, amely elsősorban abban érdekelt, hogy a nemzetközi tőkeáramlás, profitkivitel és kamatelszívás fő akadályát – a nemzetállamokat – megfossza attól a képességüktől, hogy népeik érdekeinek, és polgáraik szociális jogainak a védelmezői lehessenek.
Mindezt azért ismertettük bővebben, mert nemcsak az osztrákok legjobbjai, de a magyar társadalom gondolkodó tagjai is egyre inkább felismerik: a magyar nemzet és a magyar állam érdekeit nemcsak hogy nem szolgálja, de egyre súlyosabban sérti az a nemzetek feletti birodalmi bürokrácia, amely rendkívül költséges, demokratikus technikákkal alulról nem ellenőrizhető, több mint 40 ezer hivatalnokot foglalkoztat, döntéseiért, tetteiért számon nem kérhető és politikai felelősséggel sem tartozik Európa népeinek. Az Európai Parlament formailag beszámoltathatja a Bizottságot és annak tagjait, de kötelező döntéseket nem hozhat. Ezért ez a testület gyakorlatilag egy rendkívül drága vitaklub, amelyben a szervezett magánhatalom alibidemokráciájának a szánalmas színjátéka folyik.

Magyarország felsőosztálya.

Ez az a társadalmi réteg, amelyről a tömegtájékoztatási intézményekben nem esik szó. Ez a felsőosztály irányítja a globálisan működő szervezett magánhatalom magyarországi hálózatát. Szociológiailag rendkívül nehéz, de nem lehetetlen, körülhatárolni a Magyarországon működő magánhatalom társadalmi bázisát. A szervezett magánhatalom Magyarországon is rendelkezik olyan informális hálózatokkal, amelyek elérnek minden döntési szintet és hatalmi központot.
Próbáljuk meg egy konkrét esete kapcsán bemutatni, miként gyakorolja a hatalmat a szervezett magánhatalom, vagyis a felsőosztály Magyarországon. A tulajdonát képező, illetve a tulajdonában álló tömegtájékoztatási intézményekben több hónapon át azt hallhatta a magyar lakosság, hogy a nemzeti kormány szembefordult az európai értékrenddel, és emiatt intéztek ellene éles támadásokat mind az európai, mind az amerikai sajtóban. A nemzeti kormány, amely elfogadhatatlan módon szabadságharcba kezdett az Európai Unió döntéshozóival, sőt még az Egyesült Államok külügyeit irányító személyiségekkel is, saját magának köszönheti a Magyarországot ért bírálatokat. Ezek valójában nem is a magyar népnek, a magyar állam egészének, hanem csupán a makacskodó, új gazdasági, pénzügyi és politikai megoldásokat kereső jelenlegi kormányának szól. A nemzeti kormány azzal próbál kibújni a felelősség alól, hogy az őt ért bírálatokat egy jól megszervezett hálózat ellenlépéseinek minősíti, amely abban érdekelt, hogy a politikai szféra irányítása visszakerüljön a szervezett magánhatalom bizalmát élvező érdekcsoportok kezébe.
A virtuóz könnyedséggel és gyorsasággal globalistává lett egykori kommunista, volt külügyminiszter és EU-Biztos, folyamatosan arra hivatkozott, hogy a posztkommunista MSZP-nek, mint szalonképes európai baloldali pártnak, nincs olyan kapcsolatrendszere, hatalma és befolyása, hogy rábírhasson magukat jobboldalinak, konzervatívnak, sőt kereszténynek nevező európai politikusokat és újságírókat, hogy azok az MSZP budapesti vezetésének a kívánságára külföldről intézzenek koordinált támadást a nemzeti kormány és annak vezetői ellen. Szinte már nevetséges olyan befolyást tulajdonítani nekik – tette hozzá méltatlankodva -, amely rábírhatná a világ leghatalmasabb országának, az Egyesült Államoknak a külügyminiszterét, hogy a súlyos világszintű problémák mellett még jelentéktelennek tűnő magyar belpolitikai kérdésekkel is foglalkozzék.
Első hallásra ez meggyőzőnek tűnik. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a tényeket, más kép tárul elénk. Amíg élt Tom Lantos, a washingtoni Kongresszusban képviselőként tevékenykedő politikus, ő látta el a szervezett magánhatalomhoz tartozó magyarországi érdekcsoportok egy részének a képviseletét Amerikában és másutt is. Ezt a feladatát elsősorban a nagy-hatalmú magánszervezetek tagjaként végezte. Munkájában segítségére volt az a Charles Gati vagyis Gáti Károly, aki 1957 óta él az Egyesült Államokban. 1993-tól 1994-ig mindössze néhány hónapig az amerikai külügyminisztérium főtanácsadója volt, ezután egy nemzetközi befektetési vállalat alelnökeként dolgozott, majd pedig a Johns Hopkins Egyetem Európa tanszékének lett a professzora, valamint az egyetem Külpolitikai Kutató-intézetének a munkatársa. Kutatási területe a kelet- közép-európai történelem és politika. Az Indianai Egyetemen szovjetológusnak tanult, 1986-ban könyvet írt Nagy Imre mártír magyar miniszterelnök és Moszkva kapcsolatáról. 2006-ban jelent meg az 1956-os forradalom geopolitikai hátterét feldolgozó műve: a Vesztett Illúziók.
2005-ben Charles Gati azzal hívta fel a figyelmet magára, hogy bizonyítgatta: a washingtoni vezetés neheztelt Orbán Viktorra, mert kormánya 2001 őszén nem határolódott el eléggé (a 2012-ben elhunyt) Csurka István 2001. szeptember 11-i tragikus eseményeket követő, és az amerikai globális politika felelősségét firtató szavaitól.
Charles Gati-val kapcsolatban említést kell tenni feleségéről, Toby Gati-ról, aki az Amerikai Külügyminisztériumban helyettes államtitkári beosztásban dolgozott 1993-tól 1997-ig. A magyar közvélemény nem tud arról, hogy az illetékes amerikai hatóságok mind Toby Gati, mind Charles Gati ellen nemzetbiztonsági vizsgálatot folytattak le az 1990-es években. A Washington Times című napilap 1996 novemberében beszámolt arról, hogy Toby Gati-nak, a State Department hírszerzésért felelős helyettes államtitkárának, állítólag gyanús külföldi kapcsolatai vannak. Az Egyesült Államok fővárosában megjelenő napilap arról is írt, hogy Toby Gati szabálysértő módon jutott hozzá szigorúan titkos dokumentumokhoz, amelyek összefüggésbe hozzák férjét, Charles Gati-t, és családjuk egy barátját (az azóta már elhunyt Völgyes Ivánt D.J.) a magyar hírszerzéssel.
A Washington Times szerint Toby Gati már abban az időben is szoros baráti kapcsolatot tartott fent Hillary Clintonnal, aki 1996-ban Bill Clinton amerikai elnök feleségeként az Egyesült Államok First Lady-je volt. Toby Gati ennek a barátságnak köszönhette nagyrészt magas beosztását, tehát politikai kinevezettnek számított. Az ügyet az FBI vette kézbe, de nem indított vizsgálatot, hanem ezt a feladatot rábízta a Külügyminisztérium belső vizsgálói szervére. Ennek a belső vizsgálatnak egyrészt azt kellett kiderítenie, hogy adott-e Toby Gati szabálytalanul információkat az akkori orosz külügyminiszternek, Andrej Kozirjevnek. Ez azért merült fel, mert Toby Gati szokatlan módon meg is szállt Kozirjevnél moszkvai látogatása alkalmával. A belsővizsgálat arra is kereste a választ, hogy Toby Gati hivatalos szenátusi megerősítése előtt hozzá jutott-e két szigorúan titkos dokumentumhoz, amelyeket lehallgatások útján szerzett meg a Nemzetbiztonsági Hivatal, az NSA.
A Washington Times állítása szerint az egyik iratban foglaltak Gati asszony egyik családi barátját, a magyar hírszerzéshez kötik. A másik irat tartalmából pedig az következik, hogy férje Charles Gati (aki mint már utaltunk rá rövid ideig szintén a külügy alkalmazásában állt), jelent-e „kémelhárítási kockázatot”.
A Washington Times cikkéből kiderül, hogy a hivatalos szervek figyelmét egy másik ügy irányította a Gati házaspárra. Ezt egy szintén az Egyesült Államokban élő, magyar származású amerikai külügyi tisztviselő, Frank Foldvary hírszerző-elemző kezdeményezte. Foldvary-t 1993-ban munkahelyén hátrányos megkülönböztetés érte a Toby Gati-hoz eljuttatott titkos NSA-dokumentumok miatt. Az elemző által 1990-ben beszerzett iratokat – amelyekben olvasható volt a magyar nagykövetségen dolgozó hírszerző tisztek névsora – a szigorúan titkos iratokba betekintési jogosultsággal nem rendelkező Charles Gati követelte Foldvary-tól. Az elemző azonban azt nem adta át neki, azok „érzékeny” voltára hivatkozva. Abból a beszélgetésből, amit Charles Gati folytatott Frank Foldvary-vel, egyértelműen kiderült, hogy Gatiék házibarátja – egy bizonyos Ivan Volgyes (Völgyes Iván) – köthető a magyar hírszerzéshez. A Washington Times által idézett gyanúsítás meglehetősen súlyos volt. A belső vizsgálat azonban rövidesen tisztázta Gatiékat. 1997 januárjában pedig az egyik szokásos külügyminisztériumi sajtótájékoztatón bejelentették: a belső vizsgálat semmilyen szabálytalanságot nem tárt fel, Toby Gati továbbra is élvezi minisztériuma bizalmát. Charles Gatinak azonban távoznia kellett állásából.
A Washington Times-hoz hasonlóan a London Times is ismertette az ügyet 1996. november 15-i számában, amely azt a címet viselte, hogy „Clinton appointee faces spy scandal”, vagyis Clinton kinevezettjének kémbotránnyal kell szembenéznie. Ebben a cikkben a lap washingtoni tudósítója, Tom Rhodes, megemlíti, hogy az akkor ötven éves Gati asszony még nem rendelkezett szenátusi felhatalmazással (security clearance) arra, hogy a szigorúan titkos iratokba betekinthessen. Ezt mégis megtette két szigorúan titkos irat vonatkozásában. Az egyik a Gati család egy szoros barátját a magyar titkosszolgálatokkal hozta kapcsolatba, a második pedig arra utalt, hogy Charles Gati (Toby Gati férje), aki ekkor a State Department egyik politikai tervezéssel foglalkozó munkatársa volt, maga is nemzetbiztonsági kockázatot jelent a Magyarország washingtoni követségéhez fűződő szoros kapcsolatai miatt.
Charles Gati, aki több jel szerint Tom Lantos örökébe lépett, ma is fontos személyiség. A magyar nép bizalmát az elmúlt két évtizedben elveszítette az a posztkommunistából kozmopolita-globalistává lett réteg, amely most – többek között Charles Gati segítségével – külföldi támogatással kívánja megszilárdítani ingatag belső helyzetét. Akár közölték Charles Gati-val ennek a érdekszövetségnek a képviselői, hogy mit kívánnak tőle, akár tudta azt hallgatólagosan is, (hiszen gyakran látogat Magyarországra, tehát kellően informált) a tény az, hogy vállalta a segitségnyújtást. Munkahelyén a Johns Hopkins Egyetemen pedig olyan segítőtársai is lettek, mint Simonyi András, aki jelenleg ügyvezető igazgatói minőségben működik az egyetem Transzatlanti Kapcsolatok Központjában, valamint Bajnai Gordon, aki nem más, mint a nyíltan az Orbán kormány megbuktatásán fáradozó Charles Gati miniszterelnök-jelöltje.
Gati 2012. január 4-én Barát Józsefnek, a 168 Óra című közéleti hetilap rovatvezetőjének, a magát letagadó szervezett magánhatalom informális, de azért nagyon is fontos képviselőjeként, a következő – fenyegetésnek is felfogható – üzenetet továbbította a magyar nemzeti kormánynak:
„Nyilvánvaló, az új évben az EU-ban is, a NATO-ban is és Washingtonban is folytatódnak a megbeszélések arról, hogy milyen lépések váltak szükségessé vagy lehetségessé. Egy biztos: lesznek ilyen lépések. Ezek közé tartozik, hogy az EU-IMF-tandem nem fog meghátrálni, és csak olyan készenléti kölcsönszerződés megkötésére lesz hajlandó, amit a magyar kormány ma még elutasít. Számítok arra is, hogy a bankok és a befektetők sem lesznek tétlenek. A Nyugat most két nagy dilemma előtt áll. Az egyik, hogy miként bánjon egy szövetséges országgal, amely nem tartja tiszteletben uniós kötelezettségeit. A másik: hogyan lehet nyomást gyakorolni egy szabadon választott kormányra anélkül, hogy a nép is szenvedjen. Ez roppant fontos szempont, hiszen a szóba jöhető gazdasági vagy akár politikai lépések – például a diplomaták elszigetelése – az országnak is ártanak, nemcsak a kormánynak. Nyugaton pedig Magyarország minden igazi barátja azon lesz – azon leszünk –, hogy a válaszlépések az országnak minél kevésbé ártsanak.”
Gati még 2011. decemberében azt írta a New York Times-ban, hogy Orbán Viktor meg fog alázkodni és kényszerűen elfogadja majd az IMF feltételeit. Barát Józsefnek azt fejtegette, mennyire meglepte a törvényeknek az a tömege, amelyet a magyar országgyűlés – szerinte – átgondolatlanul szavazott meg. Gati-t meglepte, az a határozott elutasítás, ahogyan a magyar döntéshozók a külföld tanácsaira és aggályaira reagálnak. Gati szerint új helyzet áll elő, ha hozzányúlnak a Nemzeti Bank valutatartalékaihoz és azok néhány nap alatt kifogynak. Orbán Viktornak és körének ekkor új kölcsönökért kell majd folyamodniuk, de ezek nem jönnek sem Kínából, sem Oroszországból, sem a Közel-Keletről. E kölcsönök forrása csakis az Európai Unió és az IMF lehet, tehát el kell fogadni a feltételeiket.
A szervezett magánhatalomnak ez a informális, de nagy-befolyású képviselője, természetesen nem hisz abban, hogy a nemzeti kormány hosszú-időn át hatalmon maradhat.
„Én nem, hogy húsz, de tíz évre sem számítok” – mondotta hozzátéve: „Ez elsősorban nem attól függ, hogy az Egyesült Államok vagy az Európai Unió mit tesz, hanem attól, hogy mit tesz a magyar szavazó. Kétségtelen, hogy számos politikai, alkotmányjogi, közjogi törvény – különösen azok, amelyeket december második felében fogadtak el, és amelyekről Clinton külügyminiszter levele is szólt – megnehezíti a jelenlegi kormány leváltását. Én mégis egyetértek Mark Palmer (korábbi – DJ) nagykövettel: Igenis vannak lehetőségek arra, hogy a kormányt – ha lehet demokratikus módon, ha nem lehet másképpen – elmozdítsák. Nem hiszem, hogy Európa közepén hosszútávon fennmaradhatna egy kézivezérelt rendszer”.
Értsd: Nem létezhet egy olyan demokratikus állam, amelyet nem a nemzetközi Pénzkartell és a hálózata, vagyis a szervezett magánhatalom irányít az alibidemokrácia kulisszái mögé rejtőzve.
Mark Palmer, az Egyesült Államok egykori nagykövete, az MTI-ből származó forrás szerint, attól tart, hogy Magyarország ismét egypárti uralom alá kerülhet. Az amerikai közszolgálati rádióban 2012. január 18-án, annak a véleményének adott hangot, ha az egykori közép- kelet európai diktatúrák elfordulnak a demokratikus értékektől, akkor az Európai Unió és a NATO is kizárhatja őket tagállamai sorából. Palmer szerint nem elképzelhetetlen, hogy Magyarországot majd eltávolítják az Európai Unióból. Azért van ennek szerinte realitása, mert az Európai Uniónak az a legnagyobb vívmánya, hogy az egykori diktatúrákat a demokratikus világ részévé tette. Ez a folyamat azonban nem egyirányú. Ha egy ország megválik demokratikus elveitől és gyakorlatától, akkor kizárják. Ez érvényes a NATO tagságra is. Palmer úgy vélte a január 2-i tüntetések nyomán, hogy a magyaroknak végül elegük lesz ebből. Orbán is visszakozhat, de ezt nem fogja önként megtenni. Nyomás alá kell helyezni, hogy változtasson az irányvonalán.
De ki ez a Mark Palmer? Természetesen a rejtőzködő magánhatalomnak az egyik frontembere. A globális hatalmi elit ma is fontos emberének számító Henry Kissinger munkatársaként indult el a diplomáciai pályán. Hivatásos diplomata karrierje azonban – máig sem eléggé ismert okból – hirtelen megszakadt és Palmer arra kényszerült, hogy bukott diplomataként az üzleti világban keresse további boldogulását. A ma civil embernek számító, tehát hivatalos álláspontot nem képviselő, Mark Palmer a Pénzkartell által finanszírozott, de magát függetlennek nevező nemzetközi jogvédő szervezet, a Freedom House alelnöke. A szervezett magánhatalomnak ez a háttérembere kezdeményezte a Szabad Európa Rádió magyar adásának az újraindítását is. Annak a világrendszernek, amelyet e sorok írója pénzuralmi világrendnek nevez, és amelynek az Egyesült Államok csak az izomzata, Mark Palmer szerint az a kedvező, ha minél több ország tekinthető liberális (pontosabban neoliberális, balliberális) demokráciának a világban. A globális hatalmi elitnek eleve érdeke, hogy liberális (azaz a szervezett világhatalom által irányított demokráciák) megmaradjanak. Ezért nem nézik tétlenül, ha Közép-Európa ettől az irányvonaltól eltér. A szervezett magánhatalomnak a háttérembere úgy véli, hogy napjainkban az intézményrendszerek, a sajtó, az igazságszolgáltatás, a szakszervezetek hordozzák a nemzeti szuverenitást. Mark Palmer a nyílt fenyegetéstől sem tartózkodott, amikor kijelentette: „Nem tudja Orbán képes lesz-e rá, hogy elismerje és kijavítsa stratégiai hibáit, mert ha tovább halad a rossz irányba, újabb, még erőteljesebb lépések történnek majd a megállítására”.
Nemcsak az internet második nyilvánosságában, de a főáramlatú tömegtájékoztatás első nyilvánosságában is nagyon sokan tudni akarták, hogy mire is gondolt Charles Gati, mikor kijelentette, hogy „Van lehetőség arra, hogy az Orbán kormányt – ha lehet, demokratikus módon, ha nem lehet, másképpen – elmozdítsák.”
A szervezett magánhatalomnak ez a pénzuralmi diktatúrát képviselő frontembere elsőként azt a lehetőséget említette, hogy a Fidesz elveszíti a 2014-es parlamenti választásokat. Második lehetőségként azt fejtegette, hogy előrehozott választásokra kerülhet sor, amikor megáll, illetve csökken a Fidesz népszerűsége. A választást azonban, ennek ellenére elveszíti. Gati harmadikként utalt arra, hogy az IMF- és az EU-kölcsön hiányában tovább romolhat az ország gazdasági állapota, s ekkor a Fidesz elit egy része fellázad az Orbán-Matolcsi páros ellen, miközben az utcán százezrek tüntetnek. A tömegek aztán a görög és olasz helyzethez hasonlóan távozásra kényszerítik az Orbán-Matolcsy kormányzatot, és egy valóban konzervatív, nem populista, jobb-közép Fidesz kormány kerül hatalomra. A szervezett magánhatalom képviselőjének negyedik verziója az, hogy az új kormány igény-beveszi igazi szakemberek segítségét, olyanokét, akik Brüsszelben és Washingtonban is meggyőzően bizonyítanák a magyar kormány elkötelezettségét a szabadpiac és a nyugati-stílusú demokrácia iránt. Bajnai Gordon, Bod Péter Ákos, esetleg Bokros Lajos is döntő szerephez juthatna. Itt megjegyezzük, hogy Róna Péter már 2012 januárjában Andor László EU-biztos nevét is említette, mint aki a szervezett magánhatalom számára elfogadható jelölt lehet. Ő úgy fogalmazott, hogy a centrum (értsd: a szervezett magánhatalom döntési központja) lecseréli a periféria államait irányító kormányfőket, ahogyan ezt megtette már Olaszország és Görögország esetében is.
A legfigyelemreméltóbb az, amit a szervezett magánhatalomnak a frontembere ötödik megoldási módozatnak jelölt meg. Ez a polgárháború. A fegyveres összecsapásokra akkor kerülhet sor, ha a kormány nemcsak a kaotikus gazdasági lépéseivel veszíti el a nép többségének a bizalmát, hanem a választók is rájönnek, hogy a szuverenitást emlegető politikai szónoklatok tartalma a XXI. században üres fogás. Isten őrizz – fogalmaz Gati – hogy a helyzet idáig fajuljon, de ennek lehetőségét sem lehet kizárni, ha folytatódik a nyugati javaslatok, kritikák dacos és irracionális elutasítása.
A Heti Válasz a Charles Gati megoldási módozatait felsoroló írásában utal rá, hogy Bajnai Gordon visszatérése a közéleti nyilvánosságba nem véletlen. Bajnai Gordon alapítványát – a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítványt – havi 50 millió forinttal támogatja az Amerikai Demokrata Párthoz kapcsolható Center for American Progress (CAP) nevű balliberális gondolati műhely. Ennek az egyik legfőbb finanszirozója Soros György, aki a nemzetközi Pénzkartell egyik legfontosabb globális hatáskörrel bíró ügyintézője. A másik támogatója pedig, Herbert és Marion Sandler multimilliomos házaspár.
Bajnai a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítványában már maga köré gyűjtötte azokat a szakembereket, akik mindig készek voltak tudásukat megfelelő díjazás ellenében piacosítani. („Kispénz kis-szakértelem és kisátverés, nagypénz nagy-szakértelem és nagyátverés”) Az általuk készített és Bajnai Gordon által jegyzett értékelés minden tekintetben megegyezik a Nemzetközi Valutaalap és Hillary Clinton Magyarországgal szembeni elvárásaival. A CAP-ról azt lehet megtudni, hogy a Clinton házaspár, illetve az Orbán kormányt aktívan bíráló Hillary Clinton külügyminiszter hátországának tekinthető. A CAP-nak a fontosabb vezetői korábban Bill Clinton elnöki tanácsadói voltak. ( A 2. részt a Leleplező következő számában közöljük.)