Amikor
felbüfög az alja
Csillag István és Forgács Imre ex-miniszterek, Fazekas Marianna, az ELTE docense – 1972-ben még az állambiztonsági nyomozást segítették
Csillag István és Forgács Imre akkori jogászhallgatók, későbbi miniszterek 1972-ben bejelentést tettek az állambiztonságnál arról, hogy egyetemükön, az ELTE-n illegális röpiratozás történt. A BM óriási erőkkel kereste a tettest, a nyomozásban rajtuk kívül felhasználták a II. évfolyamos Fazekas Marianna segítségét, aki előbb részletesen beszámolt az ügyről, majd vállalta, hogy segít lebuktatni az első gyanúsítottat, aki szintén az ELTE jogikarára járt. Az állambiztonsági akciót végrehajtották, a célszemélyre ügynököt állítottak. Fazekas 1980-től tanított az ELTE-n, ma docensként dolgozik az egyetemen. Csillag István Medgyessy Péter, Forgács Imre Bajnai Gordon alatt lett miniszter. A vonatkozó dossziét már nagyon sokat kutatták – megírni valahogyan mégsem írta meg senki… Ahogy viszont egy kedves hozzászóló felhívta a figyelmünket, van egy romantikus szála is a történetnek: Forgács Imre és Fazekas Marianna ugyanis később összeházasodtak.
Korábbi
írásaimban bemutattam azt
a maoista,
szélsőbaloldali kört, amelynek Demszky Gábor és „Mao”
Laci (a
csoport azon ritka kivétele, aki nem vált közszereplővé, így
nem írom le a valódi nevét) volt a két vezéralakja. Az ELTE
jogászhallgatói az állambiztonsági nyomozás szerint 1972.
márciusábanhatározták
el, hogy a „nacionalista” tüntetésekre (vagyis az üldözött
tizenötödikei megemlékezésekre) válaszul vöröskokárdás
szeánszot szerveznek a Tanácsköztársaság előtt tisztelegve. Meg
is tették, a rendőrség Demszkyt és néhány társát bevitte, de
persze rögtön ki is engedték őket. Bár a befolyásos szülők
miatt az állambiztonság (!) és az egyetemi hallgatók is azt
gondolták, hogy Demszkyék
megússzák a dolgot, ez csak félig-meddig sikerült.
„Mao” Lacit kirúgták – de a diktatúra segedelmével vidéken
folytathatta a tanulmányait – Demszkyéket pedig egy-egy évre
felfüggesztették.
AZ ELTE, AVAGY A SZÉLSŐBALOLDALIAK KÖZPONTJA
Az
állambiztonság már a vöröskokárdás ügy előtt is kiemelten
foglalkozott az ELTE-vel (Pór Györgyék és Haraszti Miklósék
1969-es ügye jóval nagyobbat szólt), és a történet még
Demszkyék 1972-es akciójával sem ért véget. Ugyanabban az
évben, 1972.
október 29-én Forgács Imre és Csillag István (a két későbbi
miniszter),
az ELTE ÁJK IV. éves hallgatói beszámoltak a rendőrségnek
(vagyis az állambiztonságnak) egy illegális röpiratozásról.
Figyelmes, jó tanulók voltak (vagy ahogyan az iskolában neveztük
ezeket: stréberek),
hiszen ezzel egy időben a Belügyminisztérium felé írásos
bejelentést is tettek.
(Jelentés, Bp., 1972. október 30). „[…]
1972. október 29-én meghallgattuk FORGÁCS IMRE és CSILLAG ISTVÁN
budapesti lakosok, az ELTE ÁJK IV. éves hallgatóit, akik 1972.
október 28-án a kar néhány szeminárium-helyiségében a már
ismert, >Figyelem! Mindenki érdekelt! Figyelem!< c., technikai
uton előállitott, ellenséges tartalmu röpiratokból 36
db-ot találtak, s azokat a BM részére illetékeségből
beszolgáltatták.
Forgács és Csillag hallgatók egybehangzóan elmondták: 1972.
október 28-án du. az ÁJK objektumában kb. 90 fő budapesti
középiskolás részére tartottak előkészitő foglalkozást a
>Studium Generale< szervezésében. […]
Csillag István a III. em. 7. sz. helyiségben – ahol kb. 10 fő fér el – az egyik fiókot kihuzva, felfedezte a röpiratot. A foglalkozást befejezte, a hallgatókat elbocsátotta, majd a történtekről tájékoztatta Forgács Imrét, a tanfolyam vezetőjét. […] Forgács Imre és Csillag István elmondásuk mellett a Belügyminisztérium felé a történtekről irásbeli bejelentést tettek. Mindketten felajánlották, hogy a tettes – tettesek – felderitéséhez tölük telhető minden segitséget megadnak.”
Ez
ám a lelkesedés. A jelentésben említett Studium Generale már
addig is az állambiztonság célkeresztjében volt, hiszen „Mao”
Laci a foglalkozás hallgatói közül szemezgette a maoizmusnak
megnyerhető ifjakat. Volt hová, az ELTE valóságos gyűjtőhelye
volt a baloldali, szélsőbaloldali mozgalmároknak.
Az állambiztonsági iratokat vizsgálva egyértelmű, hogy az egyetem jogi kara igazi válogatott csapat volt, mind a tagok tehetségét, mind politikai elkötelezettségét – jellemzően balról „támadták”, kritizálták a rendszert –, mind családi hátterét tekintve.
CSILLAG ISTVÁN: TERMÉSZETESEN JELENTEM
A
röplapozással kapcsolatos jelentéshez csatolták Csillag
bejelentését is, amelyben részletesen (két oldalon) leírta az
esetet. A jogászhallgató véleménye szerint egy társa írhatta az
anyagot: „[…]
Az anyag felszines ismeretében ugy gondolom, hogy egyetemista
irhatta az anyagot,
aki hallott a jugoszláv gazdasági mechanizmusról […] Az
előadottakat azért közöltem, mert a magam részéről ezeket a
cselekményeket veszélyes cselekményeknek tartom, amelyek a büntett
fogalmát is kimerithetik. [Ezt
egy jogászhallgató írta – MG] Ha
ujabb röpiratokról, terjesztésről szereznék tudomást, azt
természetesen jelentem az illetékeseknek. Csillag István sk.”
Természetesen
jelenti. Az állambiztonság megindította a nyomozást
(a „Sokszorosító”),
az ügy papírjai még ma is számtalan dossziét megtöltenek.
Érkeztek további bejelentések is, kiderült, hogy az ELTE
mellett a Műszaki Egyetemen és a Marx Károly Közgazdasági
Egyetemen is szétszórták az
említett röpirat példányait, sőt, a vonatokra is jutott, és
több budapesti címre is elküldték. Hivatalos bejelentést tettek
különböző vasúti alkalmazottak, szülők, házmesterek, az
iratokat böngészve látszik, hogy szinte tökéletesen működött
Kádárék besúgó-állama. Maga a röplap egyébként „Mao”
Laciék korábbi terjesztett írásához képest kevéssé volt
szélsőbaloldali és forradalmi, de a diktatúra és állambiztonsága
a korábbi ügyek miatt hatalmas
luftballont fújt az esetből.
A Moszkva által irányított tábor nem kért a reformokból, erre
1968-ban Csehszlovákiában világos választ adtak, és főleg nem
akarták szabadjára engedni azokat a szélsőséges, az ELTE-t
tekintve jellemzően maoista és anarchista fiatalokat, akik – a
nyugati mozgalmakon is felbuzdulva – egyre inkább mozgolódtak.
Ennek az ELTE-s társaságnak viszont (főleg a szélsőbalos részének) az átalakuló, gulyásossá váló Kádár-rendszer – ez a terjesztett iratokból, vallomásokból, jelentésekből világosan kiderül – túl puha, elfajzott és korrupt volt. Keményebb, kommunistább rendszert akartak.
Az
ellenük való fellépést nagyon megnehezítette a diákok családi
háttere, jelentős részük kádercsaládból, értelmiségi
famíliából származott, szüleik gyakran BM-esek voltak, így
komoly összeköttetéseik voltak. Ugyanez a védőháló óvta meg
őket akkor, amikor többekből szamizdatos, a nyugati sajtóban is
futatott ellenzéki lett.
AZ ÁLLAMBIZTONSÁGI TISZT ÉS AZ ELTE DIÁKKÁDEREI
Az
állambiztonság lázas munkával kereste az elkövetőket. Az
egyetemi szál felgöngyölítésével azt a Lóczi Pál hadnagyot
bízták meg, akinek nevével már a Demszky-féle
maoista társasággal kapcsolatban is
találkoztunk. Ő jelentette, hogy október harmincadikán, egy
nappal Forgácsék bejelentése után Forgáccsal és három másik
vezető egyetemistával is elbeszélgetett (Jel., Bp., 1972. november
1.) „Jelentem,
hogy 1972. október 30-án este az ELTE Állam- és Jogtudományi
Karon beszélgetést folytattam FORGÁCS IMRE, [F.] JÓZSEF,
FAZEKAS MARIANN és [S.] GYŐZŐ
egyetemi hallgatókkal, a >Studium
Generale< jogi szekciójának vezetőivel. […]
A beszélgetés kérésünkre jött létre, melynek során az alábbiakról tájékoztattak: 1972. október 25-én, du. 15.30 h körül a KISZ-helyiségben, a >Studium Generale<-val kapcsolatos összes iratot / a tanfolyam résztvevőinek adatát, cimét / tartalmazó dossziét a szokásos módon egy iratszekrénybe zárták, majd eltávoztak az egyetemről.
Másnap
reggel 8 h-kor Fazekas Mariann, amikor belépett a helyiségbe,
észrevette, hogy a dosszié a szoba közepén lévő kerek
dohányzóasztalon van, ami mellett egy irógép volt. Határozottan
állitották, hogy a dossziét elzárták és azt csak az vehette ki,
aki nagy helyiség-ismerettel rendelkezik.
Azért tartották ezt kötelességüknek elmondani, mivel a dossziékban a hallgatók cimei mind megtalálhatók, és amennyiben e cimekre postai uton ellenséges propagandaanyag érkezne, akkor – ha a röplap készitői, illetve terjesztői vették ki a dossziét – az elkövetők körét szükiteni lehetne.”
Túlzás
nélkül az állambiztonság kis segédeinek is nevezhetnénk őket
csak e jelentés alapján. Lóczi hadnagy következő jelentése
szerint Fazekas Mariannával (ő néha Mariann a jelentésekben)
külön is elbeszélgetett. (Jel., Bp., 1972. november 2.) „Jelentem,
hogy 1972. október 30-án beszélgetést folytattam FAZEKAS
MARIANNA, az ELTE ÁJK II. éves hallgatójával, aki október 28-án
megtalálta a II. em. 3. sz. gyakorlóteremben a >Filozófia-történet
szakositó szemelvénygyüjtemény< c. könyvet, amelyben egy
>Figyelem! Mindenki érdekelt! Figyelem!< kezdetü, ellenséges
tartalmu propagandaanyag volt elhelyezve. […] Rögtön
szólt [F.] József
IV. éves hallgatónak, majd a könyvet levitték a KISZ-helyiségbe,
ahol átadták Papp Tibor r. alez. elvtársnak.”
VADÁSZAT RJ-RE – [R.] JÓZSEF LESZ A GYANÚSÍTOTT
Az
említett könyvnek kulcsszerepe lett a nyomozásban, ugyanis
találtak benne egy monogramot, amit nem lehet rendesen kiolvasni, de
az állambiztonság szerint vagy „RJ”-ről vagy „RS”-ről
volt szó. A betűkombináció segítségével jutottak el a
jogászhallgató R. Józsefhez, nem árt őt sem röviden bemutatni,
mert akkoriban viszonylag ismert volt a neve, mégpedig
az Utcaszínházkapcsán.
A fiatal amatőr társulatról – és annak egyik vezető tagjáról
– a Népszabadság 1970-ben
két nagyobb, lelkes cikket is írt, mindkettőnek
a hírszerző-újságíró
Kalmár György volt
a szerzője (róla
korábbi cikkem itt).
Kalmár így írt Radvánszkyról: „Az
egész egy levéllel kezdődött, amit Soma, vagyis [S.] Lajos
és Periklész, családi nevén [R.] József
a Népszabadságnak írt. Talán emlékszik is még rá valaki,
hiszen megjelent az újságban is, vita is kerekedett belőle,
lényegében arról, mi is az a forradalom, hogyan kell ezt itt
minálunk érteni, vajon úgy, ahogyan a dél-amerikai hegyek között,
vagy másként?”
A fiatalok levele „Vita
napjaink forradalmiságáról” címmel
jelent meg 1969 októberében – az Arcanum folyóirattárában ez
is olvasható. Már akinek nagyon sok a fölös ideje.
Egy
későbbi jelentés szerint Kalmár olyannyira támogatta a csapatot,
hogy még kapcsolatait is felhasználta: „Az
>Utcaszinpad< 1972 óta a XXI kerület Radnóti Miklós
Művelődési Otthonban müködik. A Művelődési Otthonba való
bejárásukat az együttes egyik ujságiró patronálója
/Kalmár J. a
Népszabadság munkatársa/ intézte el a kerületi PB. első
titkárán keresztül. […] A Kultur Otthon vezetőjének /Bálint
Lehel/ véleménye szerint az együttes által bemutatott müsörszámok
annak ellenére, hogy általában az életben jelentkező
negativumokat mutatják be, elsősorban
épitő, biráló [ezt
kihúzták a jelentésből! – MG] jellegű,
ami ellenséges megnyilvánulástól, hangnemtől mentes. A szoc.
épitését elősegitő jószándékukból adódik.”
Ha
már szóba került a neve a jelentésben, figyelmükbe ajánlom ezt
az érdekes interjút Bálint Lehellel,
amiből kiderül, hogy segítségével a Radnótiban lépett fel
mások mellett a gitárkirály Radics Béla is.
FAZEKAS MARIANNA SZEREPE AZ ÁLLAMBIZTONSÁGI JÁTSZMÁBAN
Az
állambiztonsági nyomozás célkeresztjébe került R.-t részben
Fazekas Marianna segítségével igyekeztek lebuktatni.
Lóczi hadnagyék kidolgoztak egy tervet, egy állambiztonsági
kombinációt. Nem volt túl bonyolult, egyrészt átkutatták a
szobáját, másrészt megbízható egyetemista embereiket is
felhasználták (Javaslat Bp., 1972. november 24.): „[…]
A nyomozás során felmerült annak gyanúja, hogy az >RJ<-,
vagy >RS<-monogrammal ellátott könyv esetleg [R.] tulajdona.
Ennek tisztázása érdekében az alábbi kombinációt javaslom
végrehajtani:
Az akcióban két személy venne részt: FORGÁCS IMRE /Budapest, 1949, [Sz.] Mária/ […] és FAZEKAS MARIANN /Budapest, 1953. [Sz.] Irén/ […] Mindketten megbizható személyek, a >Studium< – programjával, résztvevőivel összefüggő anyagok beszerzésében már segitséget nyujtottak.
[…]
A konkrét kivitelezést két variációban hajtanánk végre:
1./
Fazekas Mariann az egyik óraközi szünetben felkeresné [R.-t] és
a következőket közölné vele: >Néhány napja a KISZ-szobában
hánykolódik ez a könyv; mivel >RJ<-monogram van rajta, a
tied-e, vagy sem?< Ha Radvánszky azt mondja, hogy a könyv az
övé, Fazekas Mariann átadja neki.
2./ Ha Radvánszky azt a választ adja, hogy nem az övé a könyv, Fazekas Mariann még abban a szünetben, vagy a következőben az évfolyam előtt megkérdezi, hogy nem hiányzik-e valakinek ez a könyv és felmutatja. Abban az esetben, ha valaki jelentkezik, a könyvet átadja neki.
Forgács
Imrét csak annyiban vonjuk be az akcióba, – mint a >Studium<
vezetőjét –, hogy Fazekas Mariannal és velünk a kapcsolatot
megteremtse. Fazekas Mariann eligazitása során felhivom figyelmét,
hogy az egész akciót tartsa szigorúan titokban és csak a
megbeszélteknek megfelelően cselekedhet” –
javasolta Lóczi.
FAZEKAS VÉGREHAJTOTTA AZ ÁLLAMBIZTONSÁGI KOMBINÁCIÓT
A
találkozó december hatodikán megtörtént. „Engedélyezett
javaslat alapján f. hó 6-án a fenti fn. ügyben végrehajtottuk az
1972. október 28-án megtalált, >RJ<-monogrammal ellátott,
>Filozófiai szemelvények gyüjteménye< c. könyvvel
kapcsolatban javasolt kombinációt.
Fazekas Mariann a javaslatban foglaltak szerint hajtotta végre az akciót, attól eltérés nem volt.
RADVÁNSZKI
JÓZSEF kijelentette, hogy az nem az övé, még nem is látott ilyen
könyvet, de hozzátéve – többedmagával – hogy amennyiben
senki nem jelentkezik, szívesen magához veszi.
Egyébként Fazekas Mariann az évfolyam előtt is bemutatta a könyvet, de senki nem jelentkezett. A javasolt intézkedés eredményes volt; abban, hogy Radvánszky József személyét kizárta.”
– jelentette
Lóczi. (Jel., Bp., 1972. december 8.).
Bár
a tiszt szerint kizárták Radványszkyt a nyomozásból, ez végül
nem történt meg. Sőt, ráállították
az egyetemen tanuló, „Garai” fedőnevű informátorukat,
aki alaposan körülszaglászta a célszemélyt. A nyomozás
folytatódott, de erről majd a következő részben.
FORGÁCS IMRE: ELTE, MSZMP, HARVARD, BAJNAI
Cikkem
első részének lezárása előtt, hadd mutassam be, mi történt
azzal a három szereplővel, aki segítette az állambiztonsági
nyomozást. Mindhárom karrier példaértékű, és gyakorlatilag
mindent elmond a rendszerváltásunkról. A röplapozást bejelentő
Forgács Imre 1974-1980 között az ELTE-JTK tanársegédje, majd
adjunktusa volt. 1980-1985 között az MSZMP KB Társadalomtudományi
Intézetének tudományos munkatársaként dolgozott, de arra azért
szerencsére volt lehetősége, hogy 1983-1984
között IREX-ösztöndíjjal a bostoni Harvard Egyetemen tanuljon.
Sajátos modellváltásunk természetesen nagyot dobott a
pályafutásán: „1989-1990
között osztályvezető volt az MSZP Országos Elnökségén.
1991-1992 között a Castellum Kft. ügyvezető igazgatója volt.
1992-1994 között a Dunaholding Rt. jogi igazgatója
volt. [Igen, arról
a Dunaholdingról beszélünk]. 1994-1996
között a Miniszterelnöki Tanácsadó Testület titkára, a
Miniszterelnöki Kabinetirodán kormányfőtanácsadó, a
modernizációs programot kidolgozó titkárság vezetője volt” –
olvasható a Wikipédián. Forgács Bajnai
Gordon alatt lett miniszter(2009-ben),
bár tudjuk, hogy ezt a posztot sokáig nem élvezhette. Úgy látom,
lassan átveszi a stafétát a Várkonyi „Técsy” Tibor-féle
nagy öregektől, a Népszavában
májusban jelent meg Mit
ünnepeljünk? című
cikke.
Politikai múltját látva, nagyon nincs mit ünnepelnie – csak
viccelek, az írás teljesen másról szól.
Érdemes
elolvasni a Hvg 2010-es, kínosan baráti
hangvételű portréját,
ahol már ő is reformer szerepében tetszelgett, hiszen a
Társadalmi Szemlében „1988-ban
teret adtunk a Csoóri és Csurka fémjelezte, akkoriban megalakult
MDF-nek”.
Forgács
Imre igazságügyi és rendészeti miniszter és Tóth Gábor,
Budapest rendőrfőkapitánya részt vesz a 128. Újságíróbálon
/ Fotó: MTI
CSILLAG ISTVÁN: SZDSZ, MEDGYESSY-KORMÁNY, MOST OKTATÓ
Bejelentő-társa,
Csillag István az egyetem befejezése után 1974-től a
Pénzügyminisztériumhoz került, ahol 1986-tól „az
állami vállalatok társasággá alakulásának egyik kezdeményezője
lett.” Ezt
tovább nem is ragoznám. Visszatekintve elég mókásan mutat, hogy
1999-2000 között ő volt a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ)
hangzatos „A
Korszakváltás programja”tízéves
átfogó programjának a
szakmai koordinátora.
Ez a tízéves program (és korszakváltás) olyan jól sikerült, hogy az SZDSZ ez alatt el is tűnt. Csillag Medgyessy Péter szigorúan titkos tiszt miniszterelnöksége alatt jutott fel a csúcsra: 2002-től 2004-ig gazdasági és közlekedési miniszter volt.
A
Magyar Narancs 2004-es cikke szerint Medgyessy Péter valamiképp az
ő menesztésébe bukott bele (Magyarországon az szt-tiszti múlt
ehhez még kevés volt). „Csillag
István ismertségi indexe alighanem megugrott az utóbbi hetekben:
menesztésének a bejelentése volt az a banánhéj, amin a régóta
leváltani óhajtott Medgyessy Péter végül elcsúszott” – írták
a a Csillaggal készített interjú elején.
Nem meglepő, hogy a mostani rettenetes esztendők alatt
Csillag is a Népszavánál
lelt menedékre, idei cikkében (Drog,
alkohol, nők)
– nyilván ő az – kőkeményen ostorozza a romlott
kormánypártiakat. Csillag egyébként 2011-től az Óbudai Egyetem
Keleti Károly Közgazdasági Karának egyetemi docense volt, az
egyetemi honlap szerint most „óraadó oktató”.
FAZEKAS MARIANNA – MA IS AZ ELTE DOCENSE
A
végére hagytam azt a személyt, aki az állambiztonsági iratok
szerint elvállalta és elvégezte a megbízást Radványszkyval
szemben. Fazekas Marianna esete még az övéknél is érdekesebb.
Már csak azért is, mert ő dokumentáltan részt vett az akcióban.
A lelkes jogászhallgató 1980-ban visszatért az ELTE-re. Azóta ott
van, jelenleg egyetemi docens, 2000. szeptember 1-től a tanszék
vezetője, 2007. december 5-től az ELTE általános
rektorhelyettese. 2004-ben megkapta
a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét.
Gondolom, a világért nem adná vissza.
Kiegészítés:
ahogyan egy hozzászóló felhívta a figyelmünket: Forgács és
Fazekas később összeházasodtak, és – ha minden igaz – ma is
férj és feleség. A Magyar Nemzet fogalmazott korábbi
cikkében ezt írták: „Fazekas
Marianna az év elején önkormányzati államtitkárként, most
igazságügyi miniszterként tevékenykedő Forgács Imre felesége.
Forgács ismert baloldali ideológus.”
Hadd
csapjam le a magas labdát. Összenő, ami az összetartozik.
Fazekas
Marianna, az Országos Választási Bizottság (OVB) tagja
jelentkezik a testület ülésén az Országos Választási
Központban a 2010-es országgyûlési választás elsõ
fordulóján.
MTI Fotó: Honéczy Barnabás
MTI Fotó: Honéczy Barnabás
Besúgók és provokátorok – nem csupán Gyepes-Gilbert járt az ÁVH-nál
Kétségtelen tény, hogy Gyepes Ottó – akkori autóműszaki iskolai hallgató – az ÁVH-án tett jelentése nyomán derült fény Engländer Tibor személyére – írta a Pesti Srácoknak szánt cikkében Novák Attila történész arra az írásra reflektálva, amely vasárnap jelent meg a Hálózat rovatban. Novák Attila a cionista per történetét kutatja a Nemzeti Emlékezet Bizottságának támogatásával, a PS-nek küldött cikkében azt írja, az egyik informátor – Kosály György későbbi híres fizikus – egyenesen a vezetőségi körbe tartozott. Ő egy asztalon hagyott indigóval, ill. jelentésrészlettel bukott le társai előtt, ’56-ban állítólag már térden állva könyörgött a megbocsájtásért. Novák Attila írását olvashatják.
A
Pesti Srácokban cikk
jelent meg Mező Gábor tollából arról,
hogy Gy. O (azaz Gyepes Ottó) hogyan jelentette fel Engländer
Tibort és társait. Nos, Gy. O. informálta az ÁVH-t a cionista
csoportról, de igazából nem hogy nem ő volt az egyetlen
feljelentője a csoportnak, a bukását sem neki köszönheti a
csoport. Ez a bizonyos valaki ma már nincsen az élők sorában.
Azért szólnék hozzá a cikkhez, mert monográfiát írtam az 1950-es évek legjelentősebb cionista peréről, Engländer Tiboréról, melyet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (a kutatás támogatója) fog megjelentetni.
Kétségkívül
igaz az hogy Gy.
O. – akkori autóműszaki iskolai hallgató – jelentése nyomán
– derült fény Engländer Tibor személyére (Jelentés.
Budapest, 1951. július 16.
Tárgy: Cionista
vonal.
In: ÁBTL O-17169) 1951. április 25-én, ugyanakkor rajta kívül
mások is jelentettek róluk. Bizonyítható az is, hogy 1951.
elejétől W.
M. (Weisz Magda,
aki a „Tank” becenévre hallgatott a korábbi cionista ifjúsági
mozgalomban) is informálta az államvédelmet. Ő már 1949-ben
disszidálási kísérlet miatt másfél évi börtönbüntetésre
volt ítélve, majd 1952 szeptemberében internálták is.
Mivel
W. M. már börtönben volt, könnyű volt őt nyomás alá helyezni.
Szerepe kettős volt, informálta és dezinformálta is a hatóságokat
(Bertók
Pálné kihallgatása. Budapest, 1952. szeptember 13. In:
ÁBTL 3.1.9. V-107118 Garamvölgyi Sándor és társa). Ugyanakkor
az, aki végig (1951.
végétől volt vezetőségi tag)
informálta a hatóságokat és akiknek Englanderék a lebukásukat
köszönhették, az nem volt más, mint a később fizikussá lett
(és azóta elhunyt) K.
Gy. (azaz Kosály György).
AZ OTT FELEJTETT INDIGÓ
Nagyon
direkt módon derült fény a történtekre.
Engländer Tibor 1953. január 28-án délután fél 5 körül felment K. Gy. (Kosály György) lakására, akinek az asztalán (miközben K. Gy. kiment egy pohár vízért) egy indigót talált, melyre láthatóan le volt gépelve az illegális szervezetről szóló (egyik) (fel)jelentés. A beépített ember tehát a mozgalom vezetőségi tagja volt, aki már régóta jelenthetett a cionista mozgalomról az ÁVH-nak.
Engländer
első dühében összetépte az indigót és bedobta a papírkosárba,
majd meggondolta magát: kivette és papírba csomagolta azt.
Megmondta K. Gy.-nek, hogy ne jöjjön el az aznapi vezetőségi
ülésre, majd K. Gy. odaadta neki azokat az újságokat, melyeket
aznap kapott az izraeli nagykövetségen.
Engländer elsietett, és az MTA bejárata előtt találkozott Fényes Istvánnal, aki (állítólag) elmondta azt a tervét, hogy az Agrártudományi Egyetem egyik tanszékére való bejutással eljut a határsávba.
A
mozgalom vezetője óvatosságra intette Fényest, majd este ¼ 9-re
elment az ELTE Természettudományi Kara Matematikai Intézetébe,
melynek egyik tanuló helyiségében vezetőségi ülést tartottak.
Az ülésen Forgács János, Radó Miklós, Signer Judit volt jelen
még rajta kívül. Engländer megmutatta az összetépett indigót.
Forgács megpróbálta összerakni az indigót, de az nem sikerült.
Ugyanakkor
(ezt Signer Judit vallotta később) az indigó bizonyos részeit el
lehetett olvasni és ezek voltak olvashatóak: „Budapesten
működik egy cionista csoport… Engländer… ,Forgách István…
a Magyar Népköztársaság megbízik bennem, kötelességem
visszajönni a VIT-ről.” Aláírásként
a következő volt kiolvasható: „K.
Gy. (Kosály
György) és
alatta: DISZ szervezet.”
KOSÁLY A MÁSIK INFORMÁTORRA TERELTE A GYANÚT
Körülbelül
egy óra múltán lementek a Duna partra, ahol találkoztak K.
Gy.-vel (bár Signer szerint ő – a kérés ellenére – már a
Matematikai Intézetben is megjelent) és kifaggatták. Ő tagadta
azt, hogy jelentett volna, és W. M.-re (Weisz Magdára) próbálta
hárítani a felelősséget, hogy ő írta a jelentést. K. Gy.-nek
azt mondták, hogy másnap este ½ 9-kor fognak vele a Városligetben
találkozni, és ott fogják tájékoztatni, hogyan látják ezt az
ügyet. Engländer még azt is megbeszélte vele, hogy másnap
délelőtt felmegy a lakására, Forgács Jánossal pedig azt, hogy
másnap 13.30-kor találkoznak és összerakják az indigót.
Engländer Tibor (Signer szerint) a következőket jegyezte meg:
„Ha holnap lebukom, akkor Kosály írt az indigóval.”
Január
29-én, tehát másnap délelőtt K. Gy. felhívta Engländert, és
arra kérte, hogy sürgősen menjen fel hozzá, hogy megmagyarázza a
dolgokat. „A
helyzet önmagában is furcsa és gyanús volt. Lementem az utcára,
elmentem a Rottenbiller utcai trolimegállóig, és ott két úr
odajött hozzám, és mondta, hogy szálljak be az autójukba” –
mesélte Engländer Tibor évtizedekkel később, az 1990-es évek
közepén.
K.
Gy. – akit számos irat megnevez – volt tehát Englanderék
veszte.
ÁLLÍTÓLAG TÉRDEN ÁLLVA KÖNYÖRGÖTT A BOCSÁNATÉRT
A vallásos cionisták felé „Cvi Glückstein” álnéven szereplő Kosályt 1956. októberében – a forradalom napjaiban – meglátogatták a meghurcolt Pollák Tibor és mások is. K. Gy. – állítólag – „térden csúszva” kért bocsánatot tőlük és magyarázkodott nekik arról, hogy „zsarolták” és „kényszerítették” őt a besúgásra. Nem tudjuk, hogy a lelkiismeret hangja szólalt meg benne vagy egyszerűen csak félt.
Ugyanakkor
annyira nem lett következménye a dolognak, hogy ne fusson be fényes
karriert. A később nemzetközileg is neves fizikus 1979-ben a
családjával együtt elhagyta Magyarországot és a University of
Washington professzora lett. A reaktordiagnosztikai kutatások és
más fizikai folyamatok tanulmányozásának tudósa végül 2009
júniusában hunyt el az Egyesült Államokban.
TÖBBEN KOMOLY KARRIERT FUTOTTAK BE A BÖRTÖN UTÁN
A
letartóztatott fiatalok közül többen az idők folyamán igen
tehetségesnek bizonyultak, később komoly karriert futottak be
Magyarországon és/vagy külföldön. Az idő sok mindenért
nyújtott kárpótlást. A 2012-ben elhunyt Engländer Tibor
döntéselmélettel foglalkozó pszichológus, az MTA Pszichológiai
Kutató Intézetének kutatási igazgatóhelyettese, később
főosztályvezetője lett, (a 2015-ben elhunyt) Forgács János
(később Chaim Forgacs néven) természettudós, a Ben Gurion
Egyetem professzora, a Negevi Kísérleti Kutatóközpont igazgatója
és egyben a tengervíz sótalanításának egyik szakértője,
Fényes István később Dán Dalmát néven író
és humorista (és
[egyben] Antall József egykori miniszterelnök barátja) és az
izraeli Bar Ilan Egyetem könyvtárosa volt. (Ő 2006-ban hunyt el.)
A másik illegális mozgalomhoz tartozó, de ugyanebben a perben
elítélt hagyományőrző Schmelczer Kornél később pedig Menahem
Schmelzer néven a Jewish Theological Seminary könyvtárigazgatója,
majd az intézmény rektora lett.
Egy
tehetséges csoportban mindig vannak olyanok, akik – bár
tehetségükhöz nem férhet kétség – de morálisan nem
teljesítettek jól vagy inkább: alulteljesítettek. Ez az ő
hibájuk és senki nem veheti el tőlük, bár a fő felelősség azt
a totalitárius rendszert illeti, amely ilyen erkölcsi hibákon
építette fel önmagát. Az, amely sztálini mintára cionista
persorozatot tervezett és rendkívül jól jött a számára egy
valóban cionista fiatalokból álló „fegyveres” és „fasiszta”
mozgalom megléte.
A
szerző történész, tudományos főmunkatárs – Nemzeti
Közszolgálati Egyetem – Államtudományi és Közigazgatási Kar,
Molnár Tamás Kutatóintézet
Amikor Harangozó Szilveszter és az állambiztonság lebeszélte Friderikuszt a “kémügyes sztoriról”
Gyepes-Gilbert Ottó a nyolcvanas években a katonai szolgálatnak, az MNVK/2-nek dolgozott, amikor Amerikában lebukott, és börtönbe zárták. Azt szerette volna, ha a Kádár-diktatúra, ill. a szovjetek kicserélik más foglyokkal, ügyének meg akarta nyerni a riporter Friderikusz Sándort, akit ügyvédjén keresztül meg is keresett. Friderikusz magától Harangozó Szilvesztertől, az állambiztonság vezetőjétől kért tanácsot az ügyben, majd egy tiszt behívta őt a BM-hez, ahol lebeszélte az újságírót a tervezett interjúról. Sikerrel. 1989-ben más sem hiányzott az éppen saját átmentésével foglalkozó diktatúrának, minthogy George Bush amerikai elnök látogatása előtt egy ilyen ügy zavarja meg a helyzetet.
Az
1932-ben született Gyepes Ottó ’56-ban emigrált Nyugatra, később
az Egyesült Államokban telepedett le. A hatvanas években már
amerikai-magyar üzletkötőként látogatott haza, amikor
megpróbálta beszervezni az állambiztonság, de végül letettek
erről (erről bővebben következő cikkemben). Nem sokkal ezután
csempészéssel vádolták, amiből rendőrségi ügy lett, majd
amikor sok-sok évvel később hazajött, végül az MNVK-2-höz
került.
Gyaníthatóan ügynökként, azaz „megnyertként” kapcsolódott a katonai elhárításhoz. Egy korábbi cikk (és saját bevallása) szerint lakást és tartózkodási engedélyt kapott a szolgálattól, kisebb-nagyobb feladatokat végzett, de hamar lebukott: 1982-ben Amerikában letartóztatták, és tizenöt évre ítélték kémkedésért.
Az
amerikai sajtóban Otto Attila Gilbertként vagy Otto Gilbertként
emlegetett Gyepes-Gilbert természetesen megpróbált szabadulni a
börtönből, írt az NDK, a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság
követségének is, azt szerette volna, ha egy fogolycsere
kedvezményezettje lesz,
de az iratok szerint a katonai szolgálatnak, az MNVK-2-nek esze
ágában sem volt segíteni. Inkább ejtették és következetesen
tagadták a bekötését. Később aztán kiszabadult, ma már
Magyarországon él.
Gyepes-Gilbert
saját története már megjelent könyvben, cikkekben, a kétezres
években arról is olvashattunk,
hogy perelni akarta a magyar államot (nem meglepő, hogy Magyar
György segítségével), de továbbra sem nézhetett bele saját
dossziéjába. Nem, hiszen akkoriban még nem volt kutatható. Teljes
anyaga most sem: az MNVK-2
irataihoz nem engednek hozzáférni minket, egyszerű halandó
kutatókat,
így nekem is csak ahhoz volt szerencsém, hogy az állambiztonságnál
vezetett kutató-dossziéjába nézzek bele, amit az elmúlt
hónapokban adtak át a levéltárnak. Amihez viszont néhány
katonai dokumentumot is csatoltak.
A
dosszié egyik legérdekesebb része az a szigorúan titkos, már
1989-es (!) levélváltás, amit a BM, az MNVK-2 és a diktatúra
felső vezetése folytatott egymással. Az iratokban felbukkan egy
azóta igencsak ismertté vált név: Friderikusz Sándoré. Vágjunk
a középébe.
EGY FRIDERIKUSZ-INTERJÚBAN REMÉNYKEDETT
„Zsolnai
e. Beszéljük meg: mit javasoljunk? Mit tudunk vállalni? Esetleg
aktív intézkedés? Ki ez az újságíró?” (Dátum: „07.18”) –
ez áll az egyik állambiztonsági szolgálati jegy hátoldalán, és
a következő iratokból kiderül, hogy a tépelődő tiszt utolsó
kérdése már Friderikuszra vonatkozott.
Gyepes-Gilbert az amerikai börtönből (illetve az ügyvédje) ugyanis nem csupán a rezsimek nagykövetségeit kereste meg, hanem azt a fiatal oknyomozú újságírót, aki az átalakuló rendszer egyik szelepének számított.
Persze
nem véletlenül választotta éppen Friderikuszt, az újságíró
ekkoriban már megjelentette „Hal(l)hatatlan
interjúim – interjúkötet hírességekkel” –
című könyvét (1985), de ennél is nagyobb sikere volt 1987-ben
kiadott „Isten,
óvd a királynőt!” oknyomozó
riportkötetenék, amely 440 ezer példányban kelt el. Friderikusz
megkereséséről természetesen az állambiztonság is értesült.
Az ezzel kapcsolatos jelentést maga Pallagi Ferenc vezérőrnagy, a
BM III. főcsoportfőnökségének vezetője jegyezte, és azt „Grósz
Károly elvtárs; Németh Miklós elvtárs; Kárpáti Ferenc elvtárs;
Irattár” kapták
meg. Kárpátival kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy amikor
2013-ban meghalt, a Népszava így búcsúztatta:
„A Németh-kormány honvédelmi minisztere hosszan tartó betegség után, életének 87. évében hunyt el szeptember 27-én. Kárpáti Ferenc érdeme is volt, hogy a rendszerváltás békésen történt, emiatt kitüntetést is kapott Göncz Árpád volt köztársasági elnöktől.”
Tudják, hogy nevezik ma, 2018-ban a Honvédelmi Minisztérium hivatalos honlapján? A reformer.
Most
nézzük Pallagi elvtárs tájékoztatóját:
„Jelentés
Budapest, 1989. május 26.
Jelentem,
hogy 1989. május 17-én kaptuk meg véleményezésre azt a legális
postai forgalomban kiküldött anyagot, amely OTTO GILBERT feladóval,
dr. Friderikusz Sándor ujságiró Pf. cimére érkezett. Az anyagot
másoltuk és még aznap visszajuttatuk a Minisztertanács
Tájékoztatási Hivatalának alárendeltségébe tartozó illetékes
részleghez. Az anyag kézbesitésére azóta már valószinüleg
sorkerülhetett [így
írták – MG].
Tartalma:
1. Vádirat 2. Birói meghallgatás a beismerő vallomással
kapcsolatban 3. Itélet. 4 Magnó felvétel jegyzőkönyve az FBI
akciójáról 5. Önéletrajz – levél dr. Friderikusznak 6.
Levelezés az MNK washingtoni nagykövetségével 7. Levelezés az
NDK washingtoni nagykövetségével 8. Levelezés a SZU. washingtoni
nagykövetségével. Korabeli ujságcikkek az üggyel kapcsolatosan.”
Ezután
Pallagi Grósz (az MSZMP főtitkára), Németh (MNK
minisztertanácsának 13. elnöke) és Kárpáti (honvédelmi
miniszter reformer)
elvtársakat magáról az ügyről is tájékoztatta – utóbbit
persze csak formailag, hiszen Gyepes (Gilbert) az MNVK-2-höz
tartozott. (Innentől én is Gilbertként írok a főszereplőről).
„A
Gilbert ügyről röviden: […] Az 1963-as amnesztiát követően
hazalátogatott Magyarországra, majd 1980-81-ben felszámolta
amerikai vállalkozását és hosszabb időre hazalátogatott
Budapestre, ahol ideiglenes tartózkodási engedéllyel amerikai
állampolgárként élt. 1982. áprilisában, eredeti szándéka
szerint néhány napra visszatért az USA-ba, ahol április 17-én az
FBI. emberei őrizetbe vették. Az őrizetbevétel körülményeit és
okát illetően a korebeli sajtótóból értesülhettünk, illetve
arról, az MNK. Washington-i nagykövetségét is tájékoztatták
hivatalosan.
Megállapitottuk, hogy OTTO Gilbert mint az MNVK/2 összekötő ügynöke anyagátvételi akció végrehajtása közben bukott le.
Az
ügy háttere, hogy bizonyos Szmolka János magyar származásu
amerikai állampolgárt a katonai társszerv 1978-ben Budapesten
beszervezte és NATO, USA, NSZK katonai információk szerzésével
bizta meg. Szmolka ebben az időben az amerikai hadsereg
tiszthelyetteseként /az NSZK/ teljesitett szolgálatot. 1978-ban
Szmolka János magyarországi látogatásáról szolgálati helyére
visszaérkezve beszámolt a vele történtekről az amerikai hadsereg
hirszerző szolgálatának. Ez lényegében lehetőséget teremtett
játszma kezdeményezésére, aminek eredményeként az FBI. 1982.
áprilisában realizálhatta a GILBERT ügyet.
A most birtokunkba került anyagok tanusága szerint az FBI. jól előkészitett akció keretében Szmolka János közremüködésével hangszalagon rögzitette az anyagátadási találkozón elhangzottakat, majd az anyagátvételt követően rögtön őrizetbe vették GILBERTET.
[…]
GILBERT a birósági eljárás során jórészt a rá nehezedő
fenyegetések hatására beismerő
vallomást tett, így a bizonyitási eljárás nélkülözésével és
esküdtszéki tárgyalás mellőzésével hirdethettek
ítéletet ügyében. 15 év börtönbüntetésre itélték, amiből
előreláthatólag 10 évet kell letöltenie.
A
rendelkezésre álló anyagok szerint 1985 tavaszától ügyvédje
révén több kisérletet tett arra vonatkozóan, hogy segitséget
kaphasson mielőbbi szabadulásához. Ennek módját illetően azt a
konkrét lehetőséget vetette fel, hogy tudomására jutott
miszerint két köztörvényes ügyben elitélt amerikai állampolgár
tölti börtönbüntetését Magyarországon és velük
esetleg kicserélhetnék. […]
Hasonló célból levélben kérte meg a Szovjet és az NDK
külképviseletet segitségnyujtásra.
Utalás
van továbbra arra vonatkozóan, hogy Kádár János elvtársnak és
Grósz Károly elvtársnak is irt az ügyben. Levelezéséből
kiderül, hogy 1985 október 4.-i keltezéssel a Washington-i
nagykövetségtől GILBERT, kérésével kapcsolatban, elutasitó
választ kapott. A hivatalos álláspont szerint az ügyet az MNK
elleni provokációnak tekintjük és
ennek megfelelően GILBERT ügyével nem kivánunk foglalkozni. […]
A Friderikusznak cimzett dokumentumok pedig azt bizonyitják, hogy ez
ügyben további lépéseket is tesz, illetve tervez. Meg kell
továbbá jegyezni, hogy dr. Friderikusz Sándor ujságiró személye
– aki cimzettként a mellékletben szereplő anyagokat megkapta –
az ujságiró társadalomban ugynevezett >nyomozó
publicista< hirében
áll. A feltehetőleg neki irt kisérőlevél tanusága szerint
GILBERT ügyével behatóan foglalkozik, és további információk
beküldése várható cimére a témában.
Konkrét
terveit az anyaggal kapcsolatban nem ismerjük, de annak esetleges
felhasználására, nyilvánosságra hozatalára számitani lehet.”
Az
ügy a rendszerváltás időszakában különösen kényesnek
számított. Nem sokkal később Kárpáti Ferenc honvédelmi
miniszter levelet írt a BM-nek. Nem Pallaginak, hanem felettesének,
Horváth István belügyminiszternek, akitől a belügy segítségét
kérte. Az iratban Kárpáti kifejtette, miért is nem akarták
kicserélni Gilbertet.
„Tisztelt
Horváth Elvtárs!
Köszönöm,
hogy megküldted részemre a GILBERT Ottó ügyében készült
összefoglalót. Az anyagban szerepelő megállapitásokkal
egyetértek, magunk is tapasztaltunk hasonló jelenségeket. […]
Mivel GILBERT már letartóztatásakor azonnal beismerő vallomást tett, mindent feltárt és a vád alapját képező cselekedet elkövetését elvállalta, ezért ügyét a felső vezetés utasítására az MNK sem akkor, sem azóta hivatalosan nem ismerte el, és így személyével, illetve ügyével kapcsolatban magyar szervek nem jártak el.
GILBERT
felhasználásával az USA spec. szervei folyamatosan arra
törekedtek, hogy a magyar hivatalos hátteret bizonyitsák, ezért
számtalan próbálkozással éltek, de eredménytelenül, mert
valamennyi megkeresést érdemi válasz nélkül hagytunk. 1989.
áprilisában uj akcióba kezdtek, az elitélt nevében Dr.
Friderikusz Sándor ujságirót kérték fel könyv vagy
ujságcikk-sorozat formájában az ügy megirására, amelyhez a
bizalmas vizsgálati anyagok másolatát is rendelkezésére
bocsájtották.
Az ujságiró az adatgyüjtés stádiumában van, szándékában áll a történet megirása és megjelentetése (feltehetően nem ismeri, hogy milyen MNK ellenes érdeket szolgál).
Az
előkészület alatt álló cikksorozat alkalmas lehet az MNK
állambiztonsági és felderitő szervei tevékenysége elleni
hangulatkeltésre, az ellenzéki szervezetek hasonló törekvéseihez
manipulált >tényanyagok< biztositására.
Elképzelhető,
hogy GILBERT Ottó ügye (a Konrád üggyel együtt) [ezzel
bővebben itt és itt
foglalkoztam –
MG] felmelegitésre
kerül Bush elnök közelgő látogatása idején is. […]
A fentiek figyelembevételével kérlek, ha van lehetőséged rá, nyujtsál segitséget abban, hogy Friderikusz Sándor felismerje az FBI és CIA összehangolt akcióját és nehogy annak áldozata legyen.
Ismereteink
szerint Friderikusz Sándor preciz, mindig körültekintő munkát
végző ujságiróként ismert szakmai körökben, ezért is fontos,
hogy ne váljon egy hazánkat és érdekeinket
sértő törekvés
esetleges manipulált eszközévé.” „Budapest, 1989. junius
30.-án. Elvtársi üdvözlettel: Kárpáti Ferenc”.
BM: AZ MNVK-2 ERŐSZAKOS, SEGÍTSENEK ŐK AZ ÜGYNÖKÜKÖN
A
BM-ben kevéssé volttak lelkesek. Azt gondolták, hogy ha már az
egész az MNVK/2. ügye, akkor oldják meg ők. Az ügyről Bogye
János főcsoportfőnök-helyettes írt Földesi Jenő „altábornagy
elvtársnak”,
azaz a belügyminisztériumi államtitkárnak, s a titkos iratban
kifejtette:
„A Gilbert ügy az MNVK-2. Csoportfőnökség erőszakos, szakszerűtlen tevékenységének a következménye. Gilbert Ottót ők hozták ebbe a helyzetbe. Morálisan is kötelességük lenne, hogy segítsenek rajta.
Példaként
említem, hogy a Rátkai
ügyben a szovjetek –
magyar zászlóval – pénzt küldenek a Kanadában börtönbüntetését
töltő ügynöknek, jogvédelmet biztosítanak részére.
Megismételve a Honvédelmi Miniszter kérésének teljesítését
nem javaslom. Budapest, 1989. július 21.”
Ez
a részlet azért is érdekes, mert rámutat
a két szolgálat közötti ellentétre.
A kutatók, történészek egyre világosabban látják, hogy a
belügyi szolgálat az igazán sötét ügyeket tekintve jelentősen
le volt maradva az MNVK-2 mögött.
Egy csomó mindenről (például a terroristák magyarországi
bujtogatása, fegyvercsempészet stb.) csak később szereztek
tudomást. Bár Bogye “kérette magát”, végül azért mégis
besegítettek. „Jelentés
Budapest, 1989 szeptember 6. A nyugati hírszerző szervek
aktuális taktikájának, a tömegtájékoztatás eszköztárát is
felhasználó részeként értékelhető az MNVK 2. Csoportfőnökség
ügynöke, Gilbert Otto lebuktatásának idején szervezet
sajtóhadjárat.
Konkrét jelek arra utalnak, hogy napjainkban ismét hasznosnak látnák a >vörösök magára hagyott kémjének< ügyét a közvélemény manipulálására kihasználni.
Minthogy
a téma strukturális hovatartozásra tekintet nélkül egyaránt
veszélyezteti hazánk mindkét hírszerző szervezetének pozícióit,
az MNVK 2. Csfség. a BM állambiztonsági szolgálatának
közreműködését kérte egy kibontakozni látszó sajtókampány
negatív következményeinek megelőzésében. A koordináció
keretében miniszteri levélváltásra is sor került.”
A
folytatás az igazán érdekes, hiszen ebből kiderül, hogy
Friderikusz Harangozó Szilveszternél érdelődött Gilbertről:
„Dr. Friderikusz Sándor újságíró ugyanigy 1989. július 24-én levélben fordult Harangozó Szilveszter nyá. r. altbgy. elvtárshoz, s információkat kért tőle, a hazánk javára elkövetett kémkedés vádjával, az USA-ban elítélt Otto Gilbert >sztorijához<.
E
megkeresés kapcsán kínálkozott mód arra, hogy személyes
kapcsolatfelvétel során megkíséreljük rábírni
Friderikuszt, álljon
el a
politikai és operatív veszélyeket egyaránt magában hordozó
publikálástól.”
Friderikusz
meggyőzését megelőzte egy „csapatértekezlet”: „
A konkrét akció lebonyolítását megelőzően taktikai megbeszélésen vettem részt az MNVK 2. Csfségen. Itt először ismertettem a saját szerveinktől kapott javaslatokat a beszélgetés vezetésére és tartalmára vonatkozóan Ezután Tóth G. János ezds. elvtárs további instrukciókkal látott el.”
EGY ÓRÁS BESZÉLGETÉS FRIDERIKUSSZAL
Az
irat szerint az állambiztonság tisztje és Friderikusz a
Belügyminisztérium „központi objektumában” beszélgetett
el. „Az
operatív célú beszélgetést a mai napon folytattam le a
zsurnalisztával. A Belügyminisztérium központi objektumában
került sor a kb 1 órát tartó beszélgetésre, melynek kezdetén a
BM állambiztonsági szolgálatának egy tisztjeként, polgári
nevemem mutatkoztam be.
Friderikusz
nyomban rátért az őt érdeklő témára, ezzel is jelezve, hogy
nem kíván >tiszteletköröket leírni<. Elmondta, Gilbert már
több levelet írt neki az alabami börtönből, kémügyének
publikálását kérve. Ennek révén reméli ugyanis elnyerni a
közvélemény támogatását mielőbbi kiszabadulásához. Az
újságíró azonban – saját bevallása szerint – nem annyira a
Gilbert sugallta tartalmat, a hivatalos szervek által cserbenhagyott
kémügynök esetét, mint inkább a különleges
életutat bejárt ember történetét látta
izgalmasnak.
Minthogy azonban a két vetület szervesen összetartozik, a kémüggyel kapcsolatos kétségei miatt az, egy korábbi interjú kapcsán megismert volt belügyminiszterhelyetteshez fordult kiegészítő információkért. Úgy véli, nem volna tanácsos valamilyen titkosszolgálati akció darázsfészkébe nyúlnia, mert megítélése szerint ennek áldozatává válhatna. (Utalt rá, hogy ez utóbbitól – elsősorban az FBI szerepére tekintettel – fizikai értelemben is komolyan tart.)”
Majd:
„Válaszomban,
az előre meghatározott magatartási vonalat követve, felhívtam
Friderikusz figyelmét a nyílt platformokon tapasztalható
konszolidáció árnyékában folyó titkosszolgálati tevékenység
élénkségére. Az általános helyzet felvázolását követően
pedig tételesen felsoroltam azokat a jeleket, amelyek a segítségét
kérő Gilbert ügyének jelen szakaszában az USA biztonsági
szerveinek aktivitására utalnak. Ezután törekedtem bemutatni
mindazokat a káros
nemzetközi és belpolitikai következményeket,
amelyek előidézésének egy ilyen manipulatív akció gyanútlan
áldozataként az újságíró
is részesévé válhat.
Ennek során – építve Friderikusz
ismert nemzeti büszkeségére [!!]
– rámutattam annak veszélyére, hogy az eset >megfelelő
tálalásával< az ártó propaganda nem csupán az MNK
állambiztonsági szerveit, hanem a magyarságot, mint népet is
negatív beállításba helyezhetné a világ közvéleménye előtt.
Az
általam elmondottakra beszélgetőpartnerem úgy reagált, hogy az
ecsetelt gyanús momentumokhoz hasonlókra maga is felfigyelt, s
mivel kételyeire megnyugtató választ Gilbertől nem kapott,
magában már letett az ügy publikálásáról.
Elhatározását eszmecserénk tovább erősítette. Közölte, döntését rövidesen levélben hozza Gilbert Ottó tudomására.
Megjegyzés:
Friderikusz Sándor magatartásában nem mutatkozott semmiféle jele
az ellenséges titkosszolgálat esetleges direkt befolyásának. dr.
Szövényi György r. szds.”
Így
zárult a találka. Gilbertet nem hozták ki, Friderikusz sohasem
készítette el az említett anyagot. A rendszerváltás időszakában
az egykori oknyomozó riporter pályát váltott, tévés showman,
majd médiaguru lett, a vele elbeszélgető dr.
Szövényi –
a modellváltásnak megfelelően – biztonságtechnikai
cég ügyvezetőjeként dolgozott és szakértőként (vagy
dolgozik?). Ha ő az, de nagyon erős a gyanúm, hogy igen.
FRIDERIKUSZ ÉS A KÉK FÉNYES ÚJSÁGÍRÓK KEDÉLYES BESZÉLGETÉSE
Levezetésként
hadd mutassam be Friderikusz megkerülhetetlen, a rendszerváltás
után indult sóműsorának egyik adását. “Fridi” régi tévés
arcokat, utólag már gyanúsabbnál
gyanúsabb hátterű (kékfényes
kollégák, Gagarin-interjú, háborús tudósítások) embereket
hívott be, mások mellett a BM-es Szabó Lászlót, akit a
felkonferáló hang a többiekkel együtt a tévénézők családtagjaként
mutat be. Egyetlen
szó sem esik Szabó valódi szerepéről, csak
a Népszabadság újságírójaként
és a Kék
fény vezetőjeként
méltatják. Utóbbi múltja ma már a nyitott szemmel járók között
nyílt titok, javára kell írnunk, hogy (magához és a többi
továbbélő médiahőshöz képest) egészen korrekt választ ad:
magát kéne szemen köpnie vagy őt köpnék szemen, ha a rendszerváltás után is újságíróként, tévésként folytatná.
Amúgy
magánnyomozó lett. A biztonság-technika mellett ez volt az
állambiztonsági alkalmazottak és tisztek másik kedvenc
“menekülőútvonala”. Ezt ismerve érdemes megnézni a kedélyes
beszélgetést.
Friderikusz show régi TV-sek
És
persze ez a videó – amelyre egy kutató-társam hívta fel a
figyelmemet – is megérne egy misét. Itt Friderikusz Sándor Grósz
Károllyal beszélget el kedvesen, negédesen, bájcsevegve:
Folytatom.
Friderikusz Sándor: Ez van - Riport Grósz Károllyal, Magyarország miniszterelnökével - 1988. március
Állambiztonsági jelentések az ELTE „maoista” csoportjáról: Demszky, Báron, Majtényi, Kőbányai, „Mao Laci” és társaik
Szinte kivétel nélkül ismert, befutott emberek lettek azokból a jogász-hallgatókból, akik az állambiztonsági jelentések szerint maoista, szélsőbaloldali csoportot alkottak az ELTE-n a hetvenes évek elején, közepén. Azért nyitottak róluk dossziét, mert Demszky Gáborék 1972. március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulójára emlékezve vörös kokárdával (!), előre bejelentve mentek „tüntetni”. Demszkyt és az iratokban „Mao Laci” néven emlegetett fő szervező-társát letartóztatta a rendőrség, de szinte azonnal el is engedték őket. Az állambiztonsági iratokból világosan látszik, hogyan működött az ELTE-n ez a kör, akikkel végül kesztyűs kézzel bánt a BM, hiszen egyrészt balról “lázadtak” a diktatúra ellen, másrészt a főszereplők szülei befolyásos embereknek számítottak.
„Ha
egy szerényebb
sorban élő, >falusi gyermeket< –
mondották – hasonló cselekmény miatt a rendőrség
előállitana, >biztos
jól megkalapálnák<.” –
állambiztonsági jelentés a Demszky Gáborék ellen folytatott
rendőrségi eljárásról.
„Elgondolkoztató, és a további lépéseink kialakitását is befolyásoló az a körülmény, hogy a fenti tevékenységet szervező egyetemi hallgatók szülei között jelenleg komoly funkciót betöltő elvtársak is vannak.”
– állambiztonsági
jelentés ugyanazzal a csoporttal kapcsolatban.
„Határozat,
Budapest, 1972. április hó 5. […] Lóczi Pál r. hdgy. […]
megvizsgáltam [T. – az
ügy egyik főszereplőjét következetesen anonimizálom, mert úgy
látom, nem vált közismert közéleti személyiséggé] LÁSZLÓ és
társaira 1972. március 20-án érkezett bejelentést. Ennek alapján
határozatot hoztam a bizalmas nyomozás bevezetésére, előzetes
csoportdosszié nyitására. Indoklás: Megállapitottam,
hogy [T.] László
és társai a Magyar Népköztársaság politikai, társadalmi
rendjét sértő, törvényeink által üldözendő politikai jellegű
büncselekmény elkövetésére készülnek.”
A
megfogalmazás kicsit szürreális („készülnek”)
annak ismeretében, hogy T.
Lászlót és Demszky Gábort még a határozat előtt, március
21-én letartóztatták,
és a dossziék szerint ekkor – áprilisban – már nem igazán
terveztek semmit – legfeljebb azt, hogyan ússzák meg. Sokat
márciusban sem kellett kutatniuk utánuk, hiszen az ELTE
Állam- és Jogtudományi Karánműködő baloldali
csoport előre bejelentette a tüntetést:
„Aradi
Béla joghallgató [a
nevét azért nem anonimizálom, mert a néhai joghallgató már a
Kádár-rezsimben is meghatározó
jogász, ügyész lett] 1972.
március 20-án a BM Panaszirodáján irásos bejelentést tett, mely
szerint [T.]László,
Demszky Gábor, Báron György [filmesztéta,
a MÚOSZ kritikusi
szakosztályának elnöke],
az ELTE ÁJK hallgatói, több egyetemi hallgatótársukkal együtt,
középiskolai tanulók bevonásával 1972. március 21-én a
hivatalos ünnepi programtól eltérő külön politikai
demonstráció, tüntetés végrehajtását tervezik.
– folytatódik a határozat. – Az
elsődleges ellenőrzés adatai a bejelentés tartalmát igazolták.
Vezetői engedély alapján intézkedéseket tettünk a rendzavarás
megakadályozása érdekében.
[T.] Lászlót, Demszky Gábort akciójuk végrehajtása előtt a helyszinről előállitották, több társával együtt igazoltatták. Cselekményükért az ELTE állami vezetése[T.] Lászlóval és Demszky Gáborral szemben fegyelmi vizsgálatot rendelt el, ennek befejezéséig az egyetem látogatásától eltiltották.”
A
tüntetés napján készült jelentésből a részletekre is fény
derül: „1972.
március 21.-én Zsarnóczai József r. őrgy. elvtárs III.
Osztályvezető utasitására kiszálltam a VIII. ker.-i
Kapitányságra abból a célból, hogy résztvegyek, illetve
állambiztonsági szempontból irányitsam azoknak az
előállitottaknak a meghallgatását, akik egy Wartburg gépkocsin
utazva szervezeten kivüli tüntetés szervezésének gyanujába
keveredtek. A VIII. ker-i Kapitányságra […] előállitották;
– Demszky
Gábor […] apja a Chemkomplex Külker. Válllalat üzletkötője,
jelenleg Amszterdamban, anyja: a Pénzügyminisztérium
osztályvezetője […] [T.] László […]
joghallgatót /: apja
nyugdijas BV tiszt:
/”.
[Már ebből is látszik, hogy nem „akárkik” akadtak horogra.
Végig kényes
terepen mozgott a BM].
„Két
meghallgatott egymástól függetlenül, de egybenhangzóan
a következőket
mondotta el –
így a jelentés:
Őket és barátaikat felháboritotta, amikor értesültek róla, hogy március 15.-én ellenforradalmi elemek nacionalista jelszavakkal tüntetést rendeztek. Az a gondolatuk támadt, hogy március 21.-én a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján vörös kokárdával tüntetést szerveznek ezek ellen az ellenforradalmi elemek ellen.
1972.
március 16-tól 18-ig a gödöllői Agrártudományi Egyetemen
tudományos diáktanácskozás folyt, amelyen az ELTE jogikarának
képviseletében Demszky,
mint a jogikar tudományos diákkörének titkára, [T.] pedig,
mint a ELTE jogikar KISZ. Bizottságának agit. prop. titkára néhány
más, velük
egy véleményen lévő joghallgató társaságában részt
vett.
Gödöllőn [T.] és Demszky a rendszerünk melletti tüntetés gondolatát kifejtette és a diáktanácskozás az ő gondolatukat lényegében magáévá tette, mivel egyetértettek abban, hogy az 1956-os ellenforradalom megismétlődését el kell kerülni.
1972.
március 18.-án este Demszky, [T.] és
még kb. 10-15
joghallgató összejött Báron György joghallgató
lakásán és itt ennek a tüntetésnek a gondolatán vitatkoztak.
[…] március 20.-án a jogikaron ismét vita tárgya volt a
tüntetés gondolata
és az emlitett személyek a tüntetés tervét megbeszélték Kozma Pál elvtárssal a Politikai Gazdasági Tanszék Vezetőjével, aki egyébként munkásőr századparancsnok. Kozma elvtárs a tüntetés gondolatával nem értett egyet […].”
GIMNAZISTÁKAT MOZGÓSÍTOTTAK A VÖRÖS TÜNTETÉSRE
Úgy
fest, a munkásőr-századparancsnok tanár véleménye későn
érkezett, hiszen az iratok szerint az agit-prop-titkár T.
vezetésével már előtte megkezdték a „mozgósítást”:
„Meg
kell emliteni, hogy a szombat este Báron lakásán hozott
határozatnak megfelelelően a résztvevők március 19.-én
telefonon a tervezett tüntetésremozgósítani
kezdték az ismeretségi körükhöz tartozó, baloldali érzelmü
gimnáziumi tanulókat,
többek között a Kölcsey Gimnáziumból –
írták a jelentésben. – A
mozgósitás részben a március 21.-n a jogikar előtti, illetve a
Dózsa György uton a Tanácsköztársasági Emlékmü közelében
történő találkozóra szólt. Volt olyan elképzelésük is, hogy
>proletár internacionalizmust< feliratu transzparens alatt
fognak felvonulni.
1972.
március 20.-án este a szóban forgó fiatalok ismét összejöttek
Báron lakásán, ahol a vita tárgya ismét a tüntetés terve volt.
Ekkor már – részben Kozma elvtárs állásfoglalása nyomán
– többekben
merült fel kétely a tüntetés helyességét illetően.
Ennek eredményeként az ujabb szavazásnál már azok kerültek
többségbe, akik a tüntetést ellenezték. Ezért el is határozták,
hogy március 21.-én reggel felkeresik a megbeszélt
gyülekezőhelyeket és az ott megjelent fiatalokat lebeszélik
arról, hogy a hivatalos rendezvényen kívül tüntetést
szervezzenek. […] Ennek a határozatnak megfelelelően jelentek meg
a gyülekezőhelyeken:
a jogikar előtt és a Dózsa György uton Demszky, [T.] és társai vörös kokárdával és mentek egyik diákcsoporttól a másikig, hogy oszlásra szólitsák fel őket. Elfogásuk ekkor történt.”
Bár
Demszkyéket nem bántotta, és hamar elengedte a rendőrség,
megfigyelésük megkezdődött. A csoportdosszié
fedőneve „Anarchisták” lett,
ebbe gyűjtötték azokat a dokumentumokat, amik a csoport tagjaira,
illetve a tágabb, szélsőbaloldalinak,
maoistáknak nevezhető körre vonatkozott.
Bár Demszky Gábor későbbi visszaemlékezésében
következetesen újbaloldalinak
nevezi a csoportot,
mi most nem megyünk bele ebbe a „játékba”. Az állambiztonsági
iratokat idézzük, és ők többször megerősítik, hogy szerintük
egyértelműen maoistákról volt szó. A dosszié öt
kulcsszereplője T.,
Demszky, Báron, Sz. András és Cs. György volt (utóbbiakat
szintén nem tekinthetjük közismert embereknek). De azért
előbukkantak még érdekes nevek (az illető nem feltétlenül volt
a csoport ismerőse, mint ultra-baloldali személy került a
dossziéba):
APRÓ PIROSKA “ULTRA-BALOLDALI” TEVÉKENYSÉGE
„Kivonat
>Telki< fn. informátor 1968. szeptember 4-i jelentéséből: >
Faragó Imre, volt szoc. dem. politikus szerint készülődő
ellenforradalmat most már leverték [Prágai
tavasz – MG],
de a szellemi áramlatokat nem tudták így elintézni, s ha a
Szovjetunió nem talál valamilyen kiutat, a két malomkő között
végül is előrlődik.
Az egyik malomkő a revizionizmus, a másik a kinai vonal. Szerinte ez a kő őről bennünket is, annyira, hogy pl. Apró Antal lánya is valamilyen ultra-baloldali tevékenységben vett részt.
De
itt mindjárt mondta is, hogy – nem úgy, mint Lengyelországban,
ahol a kormány most ujabb antiszemitizmust szit, s ahol nemrégiben
a papát is eltávolitották a fia miatt a hivatalából – Apró
Antal továbbra is funkcionál.Ugyancsak
Faragó szerint, cseh-ügy nálunk csak az értelmiségi körökben
van, a munkások nem törődnek vele. Telki<”.
Sajnos,
még nem tudjuk, hogy mi volt pontosan az
az „ultra-baloldali”tevékenység,
amiben Apró Piroska részt vett, de ez az 1968-as
év amúgy is élménydús volt a számára.
Azon a nyáron pihent a KGB alá tartozó Nemzetközi Újságíró Szervezet balatonszéplaki üdülőjében, ahol elkészítette azt a feljegyzést, amelyet korábbi cikkemben már bemutattam:
„1968.
julius 15.-től 26.-ig üdült Balatonszéplakon Günter Sacharias és
felesége. Üdülésük utolsó napjaiban ismertem meg őket. Annak
ellenére, hogy igen szimpatikus és kellemes emberek voltak, minden
olyan beszélgetés elől, ami komolyabb témákat érintett
volna, mereven
elzárkóztak” –
írta akkor. (Cikkem itt: Állambiztonsági
feljegyzés Apró Piroska aláírásával – Balatonszéplakon
nyaraltatta a hírszerzés a kiszemelt nyugati újságírókat).
Az
„Anarchista” dossziéból kiderül, hogy az ELTE-n működő
csoport, illetve leginkább T. László próbálta kinevelni az
utánpótlást. Az erre érdemesnek vélt fiatalokat az
állambiztonság szerint T. azok közül válogatta ki, akik az
egyetem Állam- és Jogtudományi Karára jelentkeztek, és elmentek
a felvételi vizsgákra segítő „Studium
Generále”-nek nevezett képzésre.
Az iratok szerint itt kiválasztott egyetemisták – köztük T. –
tanították, készítettek fel őket.
Az állambiztonság kihallgatott több gimnazistát, akik így belekeveredtek az ügybe.
„A
felvételi vizsga megkönnyitése érdekében az iskola vezetősége
és a KISZ. Megyei Bizottságának javaslata alapján 1971. augusztus
15-30.-a között Budapesten résztvettem a >Studium Generále<
tanfolyamán, amelyet tudomásom szerint az ELTE. Állam- és
Jogtudományi Kara szervezett” –
jelentette az egyik lány meghallgatásán a Békés megyei
Rendőr-főkapitányságon (1971. november 2.):
„Hazatérésemet követően [T.] Lászlótól egy levél kiséretében kaptam egy irógépen készitett, indigóval másolt, 8 oldalból álló anyagot, amely >A szocialista forradalom uj szakasza< cimen a kinai kulturális forradalom problémáiról szól.
[…]
Én ezt az anyagot egyszer elolvastam. Annyit értettem meg belőle,
hogy a kinai kommunista pártba befurakodtak oda nem való személyek,
s ezektől a pártot
meg kell tisztitani.”
A
T. László által a fiataloknak kiküldött pamflet mai szemmel
nézve poros, unalmas kommunista propaganda-anyag, de néhány
részletet azért nem árt bemutatni. (Ezt is, ahogyan a leveleket is
csatolták a dossziéhoz). „Jóllehet
a burzsoázia hatalmát már megdöntöttük, a burzsoázia továbbra
is megpróbálja felhasználni a kizsákmányoló osztályok régi
eszméit, hogy megrontsa a tömegeket, megnyerje gondolkodásukat és
megpróbáljon ismét hatalomra kerülni –
így a gimnazistáknak küldött propaganda. – Célunk
jelenleg az, hogy harcba szálljunk minden olyan tekintélyes
személyiséggel, s szétzuzzuk
mindazokat, akik a kapitalista uton haladnak”.
[Nem vagyok marxista történész vagy filozófus, így nem tudom,
hogy ez új-baloldali gondolatnak számít-e.]
Majd:
„Vessük el a félelmet! Ne féljünk a felfordulástól! Mao elnök gyakran mondotta, hogy a forradalom sohasem lehet kifinomult, gyengéd, mérsékelt, kedves, udvarias, tartózkodó és nagyvonalu.”
A
legérdekesebb az a pont, ahol a kádereket osztályozzák: „[…]
9. A káderek kérdése A káderek nagyjából az alábbi négy
kategóriába sorolhatók: 1. jó 2.
viszonylag jó 3.
olyan, aki követett el ugyan sulyos hibákat, de nem vált a párt
és szoc. ellenes jobboldalivá 4. a párt és szocellenesek maroknyi
csoportja”.
NEM MACI, MAO LACI
A
maoista T. Lászlót már 1971 végén elkezdték megfigyelni.
Egy 1971.
október 23-án készült javaslat után
harminc napig lehallgatják a telefonját – vagyis a szüleiét –
és kilenc napig ellenőrzik a postáját. Egy „Biró Csilla”
fedőnevű informátor pedig a következőket jelentette róla
(Jelentés, 1971. december 30.):„[…]
Elmondta még, hogy [T.] Lacit
évfolyamtársai Mao
Lacinak hivják. […]
Értékelés: […] Az >Anarchisták< fn. ügyjelzésben már
többször felmerült, hogy[T.] Lászlót
az évfolyamon
>kis Mao<-nak hivják. Jelenleg más oldalról is bizonyitást nyert, hogy […] >Mao Lacinak< is szólitják.”
1972. MÁRCIUS 15.: EZ HÁBORÍTOTTA FEL DEMSZKYÉKET?
Most
térjünk rá 1972. március 15-re, amikor hosszú
évekig nem látott tömeg ünnepelte 48-at az utcákon.
A diktatúra rendőrsége 88 – más források szerint 89 – embert
állított elő, többen
börtönbüntetést kaptak,
nagyon sokakat eltiltottak a tanulástól. A tizenhét
éves Grillmayer
Józsefet például másfél évet töltött a Gyűjtőben,
a kétezres években Laczik
Erika készített vele interjút a Magyar Nemzetben. „A
tömeg ellepte a Margit hidat, és az úttesten vonultunk. A
Bem-szobornál valaki betörte az egyik rendőrautó szélvédőjét.
Ez volt a tüntetésen az egyetlen erőszakos cselekmény.
Később átmentünk a Szentháromság térre, ahol ügynökök és KISZ-vezetők közreműködésével már több embert kiemeltek a tömegből. Ekkor a tüntetők a következőket kiabálták: Pribékek, oroszbérencek!
– emlékezett.
Íme egy megfigyelési fotó:
Demszkyék
– saját akkori magyarázatuk, ill. jelentések szerint – ezt
a „nacionalista” tüntetéssorozatot
látva határoztak
el, hogy – mint maoistáknak (vagy a későbbi főpolgármester
narratívája szerint: új-baloldaliaknak) – lépniük kell.
Elsőként elmentek Gödöllőre: „Március
16-18 között Gödöllőn megrendezett Tudományos
Diákkörök X. Konferenciáján –
a hivatalos Szervező Bizottságnak előzetesen nem jelentve –
megjelentek: [T.] László,
[Sz.] András, Báron
György, Demszky Gábor, [K.] Andrea, Majtényi László
joghallgatók –
olvasható abban a hosszú feljegyzésben, amelyet letartóztatásuk
napján, március 21-én készített a BM:
Kérték – s hosszas vita után kaptak engedélyt –, hogy résztvegyenek a filozófiai és az ifjúsági-szociológiai szekció-üléseken. Megjelenésükkel egyes dolgozatukkal és felszólalásaikkal vitát kezdeményeztek, átmeneti zavart okoztak.”
Itt
felbukkan egy újabb név: Majtényi László, akiről most csak
annyit jegyeznék meg, hogy a diplomája megszerzése után életrajza
szerint a Magyar
Hajózási Részvénytársaság jogtanácsosa
lett.
A dossziéhoz csatolták azt a feljegyzést is, amelyben
összegyűjtötték a „Gödöllőn
tartott tudományos országos TDK; Konferencián részt vett ELTE
hallgatók” névsorát,
ezek közül a közismert
emberek nevét közlöm: „1,
Demszky Gábor [..] 4, Báron György, 5, Majtényi László […] 7,
Gara Iván [ismert
bankszakember lett],
8, Szikora János [a
mostanában zaklatással
vádolt rendezőről,
színház-igazgatóról van szó] 15,
Karádi Éva [Lukács
György-kutató, filozófiatörténész]”. Ők nem feltétlenül
voltak „maoisták” (egy
kivételével – Karádi – később is felbukkannak ebben a
cikkben), mindenesetre ők mentek el az ELTE -től, ezért
szerepeltek ezen a listán a dossziéban.
EGY ELŐRE BEJELENTETT TÜNTETÉS KRÓNIKÁJA
Később
– ahogyan a korábbi jelentésben is olvashattuk – a csoport egy
része Báron Györgyék lakásán gyűlt össze, ahol a tüntetésről
vitatkozott. A társaságból végül Aradi Béla ment a BM
Panaszirodájához, az ott felvett jegyzőkönyv szerint ezt mondta:
„Egyrészt
azért teszem meg bejelentésemet, hogy engedélyt
kérjek a
holnapi felvonulásra, másrészt védelmet
kérjek az esetleges huligán elemektől.” („Felvéve
1972. március 20.”)
A
rendőrség végül nem engedélyezte a vörös kokárdás szeánszot
– más se hiányzott nekik a központi (például KISZ-es)
ünnepségek mellett –, ezt Aradi közölte társaival. Mégis
kimentek, ahol Demszkyt és T.-t letartóztatták.
EGY KOMPLEX-OSZTÁLYVEZETŐ ITT, EGY NYUGÁLLOMÁNYÚ EZREDES OTT
A
BM a demonstráció másnapján, 1972. március 22-én
javasolta Demszky
és T. („Mao Laci”) telefonjainak 90 napos lehallgatását (T.
esetében újra).
Ekkor is megerősítést nyert, hogy nem hétköznapi egyetemistákról
volt szó. T.-vel kapcsolatban ezt írták: „A
telefonállomás édesanyjának, Szabó Károlyné MSZMP-tag,
a Központi
Bizottság politikai munkatársának neve
alatt van nyilvántartva. [T.] László
nevelőapja Szabó Károly MSZMP-tag, a BM.
nyugállományu ezredese. [Az
iratot gépelő állambiztonsági alkalmazott vajon nyelt egyet? –
MG] Az
operativ rendszabály utján kizárólag a [T.] László
által és tevékenységével összefüggő beszélgetéseket
rögzitenénk.” Demszkyvel
kapcsolatban pedig ezt írták: „Az
állomás Demszky Rudolfné MSZMP-tag, a Pénzügyminisztérium
osztályvezetője nevén
van nyilvántartva. Férje Demszky Gábor [helyesen
Rudolf] MSZMP-tag,
a KOMPLEX
Külkereskedelmi Vállalat osztályvezetője.”
A DOCENSEK NEM AKARTÁK VÁLLALNI A FEGYELMI ELJÁRÁST
A
rendőrségen kihallgatott jogászhallgatókat (Demszkyt, T.-t és a
jelentés szerint a rendőrségre a Demszky Wartburgjában
hagyott kabátjáért
bement (!) Sz. Andrást) Sárándi
Imre, a kar dékánja felfüggesztette. Nem volt egyszerű, az erről
készült jelentésben (március 28.) látjuk, milyen
burok védte őket az ELTE-n: „Dr.
Sárándi Imre elvtárs gondként vetette fel, hogy a fegyelmi
bizottság elnöki tisztére felkérte dr. Vig József MSZMP-tag, a
Büntetőeljárás-jogi Tanszékének docensét, aki azonban
ezt betegségére
való hivatkozással nem
fogadta el. Ezt követően intéztek kérést dr. Volczer Árpád
MSZMP-tag, a Jogi Kar Marxista Tanszékének docense felé, aki
megbizatását szintén
nem vállaltaazzal,
hogy >az érintett hallgatók az ő neveltjeik, hozzájuk
közelállanak,
ismerik problémáikat és ilyen körülmények között a fegyelmi
bizottság elnöki tisztjének betöltése számára kinos lenne.<”
Árulkodó
már ez is, hogy a marxista Volczer természetesen nem vállalta a
dolgot. Miért is tette volna? De még érdekesebb a jelentés
folytatása: „Molnár
István elvtárs a Jogi Kar dékáni titkára a Budaőrsi uton
történt beszélgetésről ugy tájékoztatott bennünket, hogy a
fentiek mellett még észrevételek hangzottak el a rendőrséggel
szemben is. Nem értik a [T.] Lászlóékkal
szemben tanusitott humánus
eljárást. Ha
egy szerényebb sorban élő, >falusi gyermeket< – mondották
– hasonló cselekmény miatt a rendőrség előállitana, >biztos
jól megkalapálnák<.”
AZÉRT VANNAK A JÓ BARÁTOK…
Jogos
kérdés, hogy kik tartoztak ebbe a maoista (bocsánat,
új-baloldali!) csoportba. Pontos választ ma már nehéz erre adni,
hiszen csak jelentésekre, feljegyzésekre hivatkozhatunk, ami
nyilván nem egyenlő az igazsággal. A BM szerint Demszky
és „Mao Laci” mellett Báron György is kulcsszereplőnek
tekinthető,
már csak azért is, mert az ő lakásán tartották a gyűléseket.
Egy bizonyos „Garai” ezt jelentette róla: „Báron
György […] Legjobb barátja Kőbányai János [író,
szerkesztő, tavaly kapta meg a Komlós Aladár-díjat, amely kapcsán
barátja és mentora, Heller Ágnes mondott laudációt].
Ők ketten szerkesztik a II. évesek faliujságját, valamint
cikkeket irnak az egyetemi lapokba is. Tudomásunk szerint mindkettő
apja ujságiró és a MÚOSZ-ba
járnak tanfolyamra. [Báron
biztosan, ezt életrajza is megerősíti – MG] Báron
jó baráti viszonyban áll a Majtényi Lászlóval is. […] Ilyen
jó viszonyt tart fenn minden politikai és kulturális megmozdulás
szervezőjével, többek között Vámossal[minden
bizonnyal Vámos Miklós, aki szintén az ELTE-re járt ekkor, és
újságot szerkesztett – MG], Szikorával,
Demszkyvel.
Ő maga is kezdeményez ilyeneket, pl. idén Majthényivel >Egyetem,
demokrácia, KISZ< néven, némileg partizánakciónak nevezhető
vitadélutánt tartottak az Eötvös klubban. […] Értékelés: […]
Báron György […]
Szélsőséges, anarchista nézeteket hangoztat. Barátai: Kőbányai János és Majtényi László, II. éves hallgatók, vele azonos politikai koncepciót képviselnek. Majtényi a márc. 21-i tüntetésről tudott, azzal egyetértett, Kőbányai Jánost viszont a helyszinen igazoltatta a rendőrség.”
(Jelentés,
Bp. 1972. április 12.)
Kőbányai
letartóztatását Csáki Ernő is megerősítette, aki az
állambiztonság részéről tájékoztatta a rendőrség akciójáról
az ELTE dékánját, Sárándit: „Az
egyik csoportban feltünő
viselkedést tanusitott egy fiatalember,
aki összekötőként járt a csoportok között és különböző
utasitásokat adott. Ezt a személyt igazolásra szólitották fel,
melynek során megállapitották, hogy azonos: DEMSZKY GÁBOR […]
lakossal […] az ELTE […] hallgatójával […] Mivel mozgásából
egyértelmüen szervező tevékenységre lehetett következtetni,
beültették az URH-s gépkocsiba. Ekkor a közelben álló három
fős csoport az URH-s gépkocsi mellett elhaladva, kézzel jelzéseket
adott Demszky Gábornak. Igazoltatásuk során megállapitást nyert,
hogy közülük két fő szintén az ELTE hallgatója: [T.] LÁSZLÓ
[…] KŐBÁNYAI JÁNOS […]
Az igazoltatást végző rendőr elvtársaknak [T.] László
kijelentette: >Ha Demszky Gábort előállitják, akkor engem is,
mert együtt szerveztük az egész eseményt.< A későbbiek
során [T.] kijelentette:
A Hüvösvölgyi nagyréten kellene egy kicsit körülnézni, mert ott érdemesebb.<”
[Hüvösvölgyön
azok gyűltek össze, akik kiálltak a március 15-én letartóztatott
diákok mellett. „Mao Laci” kiszólása sokatmondó: ne őket, a
szélsőbaloldaliakat bántsák, hanem menjenek inkább a diktatúra
ellen lázadókat megfegyelmezni. És
persze az a magabiztosság is logikus, amivel feladta magát, talán
azt gondolta, semmi baja nem lehet az egészből.]
A
kisebb csoportok megfigyelése során kiderült, hogy hozzájuk
tartozott több fiatalember, akiket szintén igazoltattak. Ezek: GARA
IVÁN […] BÁRON GYÖRGY […] [K.] FERENC […] [Sz.] ANDRÁS […]
A fiatalok piros kokárdát viseltek. […] Ügyükben jelenleg
vizsgálat nem folyik, ellenük
büntetőeljárás nincs folyamatban” –
írta Csáki Ernő Sárándinak. A fegyelmi eljárás megindult,
ahogyan a nyomozás is. Ekkor már tudták a Belügyminisztériumban,
hogy nem
akárkik kerültek a célkeresztbe.
Az egy dolog, hogy szélsőbaloldaliak voltak, de ennél lényegesebb
volt családi helyzetük. Az Összefoglaló
jelentésben
egészen nyíltan fogalmaztak:
„Elgondolkoztató, és a további lépéseink kialakitását is befolyásoló az a körülmény, hogy a fenti tevékenységet szervező egyetemi hallgatók szülei között jelenleg komoly funkciót betöltő elvtársak is vannak.”
(Összefoglaló
jelentés és javaslat, Budapest, 1972. április 5.)
Folytatom.
A későbbi “kém” Péter Gáboréknál: A BM szerint Gyepes-Gilbert Ottó jelentette fel az ÁVH-n az Engländer Tibor-féle cionista csoportot
Az állambiztonsági iratok szerint a később Amerikában lebukott MNVK-2-es Gyepes-Gilbert Attila 1951-ben feljelentette az ÁVH-n azt az Engländer Tibor vezette illegális cionista csoportot, amely végül feloszlott, de amelynek tagjait később börtönbüntetésre ítélték. Gyepes-Gilbert 1956-ban Nyugatra ment, 1964-ben jött haza, és a BM be akarta szervezni, ehhez már nagyon közel jártak (fizetéssel és hírszerző-nyugdíjjal (!) kecsegtették), de végül egy csempészési ügy miatt lemondtak róla. Sok-sok évvel később a rivális szolgálat, az MNVK-2 szervezte be.
Gilbert-Gyepes
Ottó a kétezres években vált – valamelyest – ismert
közszereplővé, amikor mint
Holokauszt-túlélőről (története
a Terror Házában is olvasható), majd mint a 2006
októberi rendőrterror
egyik áldozatáról írt róla a
konzervatív sajtó. Szintén 2006-ban jelent meg Szalay Tamás
Lajos könyve
Gilbert-Gyepes kémhistóriájáról,
jórészt a főszereplő elmondására hagyatkozva. Előző
cikkemben röviden felidéztem,
hogyan került a nyolcvanas
években amerikai börtönbe, miután az MNVK/2 embereként lebukott
az Egyesült Államokban.
A BM és a HM akkor együttes erővel beszélte le Friderikusz Sándort a tervezett interjúról, amibe a fiatal oknyomozó riporter belement.
Említettem,
hogy a HM előtt a BM akarta beszervezni, de az meghiúsult. Most
Gilbert-Gyepes Ottó kutatódossziéja (“Michaud”) alapján
megpróbálom rekonstruálni ezt a történetet.
1964-BEN KELTETTE FEL AZ ÁLLAMBIZTONSÁG FIGYELMÉT
Gyepes
Ottó 1956-ban hagyta el Magyarországot, kint az állambiztonsági
iratok szerint „kereskedelmi
utazó” lett,
majd 1964-ben hazalátogatott. Ekkor készült a kutatódossziéjához
csatolt első jelentés: „Nevezett
kereskedelmi utazó. Anyjával együtt él az Egyesült Államokban,
1956 után vándorolt ki, de vissza szeretne térni Magyarországra.
Nevezett 1964. november 28-án lépett be az országba családi
látogatás céljából, 1965. február 28-ig kiván itt
tartózkodni.”
Gyepes
Ottó tanulmányozásával a Külföldieket
Ellenőrző Országos Központi Hivatal (KEOKH)
munkatársát, Jancsecz Imre állambiztonsági századost bízták
meg (szinte bizonyosan nem azonos a szociáldemokrata
politikussal). „1965.
január 27-én személyes megismerést hajtottam végre –
jelentette Jancsecz (1965. 01. 28.) – Elmondtam,
hogy mint a KEOKH alkalmazottja, szeretnék egy-két kérdésről
beszélgetni vele, amennyiben ez részéről semmiféle akadályba
nem ütközik. […] Felvetette
azt, hogy ő hajlandó lenne a magyar állam részére embargós
árukat beszerezni kint és annak egy részét forintban kérné
itthon elhelyezni, ha lehetséges. [az
állambiztonsági szolgálat kiemelése – MG] Tekintettel
arra, hogy a beszélgetés elhuzódott, megkérdeztem, hogy nem
lehetséges-e, hogy ismét találkozzunk és olyan kérdésekre,
ami bennünket
érdekel, információt adna.
Nagyon szivélyesen kijelentette, hogy most ugy is két hétig
időmilliomos lesz, mert apjáék elmennek üdülni, szívesen áll a
rendelkezésünkre. […] Kérte a névjegyemet, miután mondtam,
hogy nálunk ez nem szokás, megkérdezte még egyszer a nevemet,
hogy kit keressen.
A rendes nevemet mondtam a rendfokozatommal és erre mosolyogva kérdezte, hogy ÁVÓ-s? – Mondtam, hogy most egyszerüen rendőr. Erre nevetve mondta, hogy nem azért kérdezte, mintha ez zavarná őt.”
Jancsecz
értékelése pozitív volt: „[…]
Összbenyomásként alkalmasnak tartom hirszerző tevékenység
végzésére. […]” –
írta.
Péter
Gábor / Forrás: MTI
1951-BEN FELJELENTÉS TETT AZ ÁVH-NÁL
Gyepest
ezután priorálták, megvizsgálták (Feljegyzés, 1965. 01.
02.) „Megvizsgáltam
az antidemokratikus elemek nyilvántartásában a Gyepes Ottóra […]
vonatkozó anyagokat és azokból az alábbiakat állapitottam meg:
Nevezett 1951 februárjában feljelentést tett az ÁVH-nál egy illegális cionista szervezkedésről, melynek maga is tagja volt. Az ügyben több alkalommal kikérdezték, az erről készült jelentésekből kitünik, hogy részletes információkat adott az Engländer Tibor vezette illegális cionista csoport tevékenységéről. Az illetékes elvtársak nem tartottak megbizhatónak a beszervezésre, azonban esetenként információkat kértek és kaptak tőle 1951 május végéig, amikor is a csoport feloszlott.
Az
Engländer-féle csoportra – amely 1951 májusi feloszlása,
illetve Gyepes kimaradása után is folytatta tevékenységét –
>Tibi< fedőnéven csoport-dossziét nyitottak. A dosszié a
Gyepes feljelentéséről és információiról készült anyagokkal
kezdődik. […]”.
Az
ügyben végül heten kaptak börtönbüntetést: „Engländer
Tibor”, „Kovács Edit”, „Schmelczer Kornél”, „Pollák
Tibor”, „Radó Miklós”, „Forgács János”, „Fényes
István”. „A fenti hét személy közül Schmelczer, Pollák és
Forgács az ellenforradalom alatt disszidált, a KHL szerint
Izraelbe, a többiek Budapesten élnek, egyikük aktiv hálózat” –
írta Péter György hadnagy. (A csoport vizsgálati
dossziéja (V-108606/1-3)
is kutatható az ÁBTL-ben.)
Ez
az iratrészlet nem igényel különösebb kommentárt. A
felsorolt nevek közül messze Engländer Tibor a legismertebb, aki
haláláig magyarországi cionista mozgalom vezetője volt. A
börtönből kiszabadulva pszichológiát tanult, döntéselmélettel
foglalkozott, idővel a tudományok kandidátusa lett.
A Szombat 2006-ban készített interjút Engländerrel, aki 1989-ben újraszervezte a Magyarországi Cionista Szövetséget, amelynek elnöke volt egészen haláláig. Engländert a „cionista szervezkedés” miatt végül 1953. január 29-én tartóztatták le, négy évre ítélték, de ezt két évre mérsékelték, s végül 1954 karácsonyán szabadlábra került.
Az
eredetileg marxistának indult Engländer (aki fiatalként nem
értette, hogy miért is üldözi őket az egyre jobban bedurvuló
diktatúra) az interjúban ezt mondta: „Volt,
akit már hónapokkal előttem lefogtak. Velem együtt Kovács
Editet, a Schmelczer Kornélt, Pollák Tibit, Forgács Chaimot és
Fényes Pistát (Dan Dalmátot). Utánunk lefogták Signer Jutkát és
némileg tőlünk függetlenül Steiner Júliát és Radó Miklóst.
Körülbelül tíz embert tartóztattak le közvetlenül a cionista
ügyben. Ekkor már sejtettem, hogy bennünket be akarnak építeni a
magyar cionista perbe.”
A
cionista per történetével sokan foglalkoznak, így ebbe én nem
megyek bele. Inkább térjünk vissza Gyepes-Gilberthez. A következő
jelentés szerint bement a KEOKH épületébe, ahol a tiszt – arra
való hivatkozással, hogy a szobáját éppen festik – elvitte
ebédelni. (Jelentése szerint ezzel akarta a bizalmas viszonyt
erősíteni.). Jancsecz jelentése (1965. 02. 02.) szerint a Ruszvurm
cukrászdába mentek, ahol Gyepes arról érdeklődött, hogyan
tarthatna meg dollárt, ha hazajönne, az utazásaira. A tiszt azt
mondta, magánemberként azt tanácsolja, 2000-3000 dollárt hagyjon
egy nyugati, mondjuk bécsi bankban, ott majd szépen felveszi.
„Beszélgettünk a néger kérdésről is, mivel e kérdésen keresztül szerettem volna eljutni a cionizmushoz. Ő hajlandó volt a zsidókérdésről is beszélni, azonban magáról a cionizmusról nem
– írta
a tiszt. – Megkérdeztem
Gyepest, hogy odakint a régi disszidensek hogyan fogadták őt.
Elmondta, hogy ezzel kapcsolatban neki személyes tapasztalatai is
vannak. Amikor munkája nem volt, akkor bejárt az emigrációs
szervezetekbe és ott kellő >uram-bátyámozás< mellett, azok
pénzén ebédelt. Itt sok fura alakkal találkozott – mint
mondotta – volt közöttük egy öreg gróf is, akinek a nevére
pontosan nem emlékszem, bár Gyepes emlitette. Ez megkérdezte tőle,
hogy >miért jöttök ti ide, amikor nekünk már kész a tervünk
arra, hogyan menjünk haza?!< – Erre Gyepes megkérdezte az öreg
gróftól: >mond Bátyám, hát ki hivott titeket haza?! Az öreg
meglepődött arccal mondta: >miért kell bennünket hivni, mi
magyarok vagyunk!<”.
Ruszwurm
cukrászda bejárata. Rátonyi Róbert színművész, Dalos László
szerkesztő és Csákányi Lászó színművész /Fotó: Fortepan.hu
MÁR KÉT TISZT TALÁLKOZOTT A JELÖLTTEL
A
későbbi találkozóra Jancsecz már egy kollégáját, Szilágyi
Jánost is elvitte, ekkor már Michaud” fedőnéven nevezték a
célszemélyt. „A
telefonbeszélgetés során Jancsecz elvtárs emlitette
>Michaud<-nak, hogy egyik kollégájával közösen kivánnak
vele beszélgetést folytatni. >Michaud< ezt tudomásul vette.
[…]
Munkájáról elmondotta még, hogy sokat utazik, s így lehetősége van, mint ügynöknek, mindenhová bejutni.
[…] Felvetettem
>Michaud<-nak, hogy mi lényegében régi ismerősök vagyunk!
Meglepetve kérdezte: hogyan és honnan? Természetesen nem vizuális
formában – mondottam – hanem egy anyag tanulmányozása során
találkoztam a nevével és személyével. Itt utaltam az 1951-es
cionista szervezkedésre, amelynek felfedéséhez, mint hazafias
feljelentő, ő járult hozzá.[…]
Megköszönte, és jó érzéssel vette tudomásul, hogy ezt a cselekedetét szerveink hazafiasnak minősitették, mint ahogy most én tettem. […]”
Szilágyi
hadnagy bizakodva zárta a jelentést: „[…]
nagyon szívesen vállalja az általunk elkészitett és pontositott
kérdésekre való válasz adását, amelyeket rögziteni is
hajlandó.”
FIZETÉST KAPOTT VOLNA ÉS ÁLLAMBIZTONSÁGI NYUGDÍJAT
Ezután
beszervezése részleteit is elmondták neki: „Szilágyi
elvtárs közli vele, hogy megállapodásunk több éves időtartamra
szól. Eredményes együttmüködés esetére vállaljuk, hogy –
utána hazatérhet, itthon képességeinek megfelelő állást
biztositunk számára és a hirszerző
munkában eltöltött éveit nyugdijjogosultság szempontjából
beszámittatjuk; […]
1965. március 1-től havi
ezer forint juttatásban részesitjük –
pénzét takarékbetétben gyüjtjük […] egy év mulva, ha
munkájával kiérdemli, magasabb összegben fogjuk megállapitani
havi juttatásának összegét […]” .
(Jelentés, 1965. 02. 15.)
Úgy
tűnt, minden adott volt a beszervezéshez, de aztán közbeszólt az
élet. A BM Főügyelet kivonatából (1965. 03. 27.) kiderül, hogy
Gyepest alig egy hónappal később elkapták a határon: „[…] GYEPES
OTTÓ […] USA
állampolgár, bécsi lakos […] f.
hó 26-án 20.30 órakor a hegyeshalmi közuti belépőnél, a
személygépkocsijában elrejtve 93. db. orkánkabátot akart az
országba becsempészni. […] Gyepes
Ottóval egyidejüleg őrizetbe vették: [W.] Antal
29 éves, ausztrál állampolgár, bécsi lakost, és [Zs.] Gábor,
34 éves, kanadai állampolgár, bécsi lakost, ugyancsak
árucsempészés miatt.”
Még
kellemetlenebb volt, hogy az ügyet a sajtó is megírta, megírhatta.
Az
állambiztonság érintett tisztje utánanézett Gyepes ügyének,
amiből kiderült, hogy a másik férfit figyelték meg, így az ő
lekapcsolása ennek következménye lehetett: „A
mai napon a BRFK Vizsgálati Osztályán érdeklődtem az őrizetben
lévő >Michaud<-ról és dr. Kállai r. ales. elvtárstól az
alábbi felvilágositást kaptam: [W.] Antalt
már operatív figyelték, az ő autója után érkezett Gyepest,
mindkettőben csempészárut találtak.”
Ekkor
a III/I. lemondott a beszervezéséről, indoklásukban ezt írták:
„Személyi tulajdonságai /felületessége, erkölcsi fogyatékosságai/ nem tették alkalmassá a beszervezésre.”
GYEPES-GILBERTET WASHINGTONBAN IS MEGFIGYELTÉK, DE A BM LEMONDOTT RÓLA
Gyepes-Gilbert
visszatért az Egyesült Államokba, ahol a BM (a washingtoni
rezidentúrával) tovább figyeltette. 1967-ben ezt írták egy
szolgálati jegyre („1967.
V. 25. Péter György.”): „Michaud-t
1965 februárjában figyelőztettem a washingtoni rezidentúrán.
Mivel az ily módon figyelőztettek nyilvántartását Bernát
kezelte, megállapitottam, hogy MICHAUD iránti érdeklődésünk
dekonspirálódott Bernát előtt.”
Ez
azért volt mélyütés, mert az említett Bernát Ernő százados
1965-től dolgozott fedőállásban
sajtóattaséként a
washingtoni nagykövetségen, de amúgy a „BM
III/I-1-a alosztály főoperatív beosztottja” volt.
Aztán dobbantott:„1967.
április 21-én családjával töltött üdüléséről nem tért
vissza állomáshelyére, disszidált.”. (Ő
a mellékszereplője Palasik Mária: A
szolgálati helyéről eltűnt hírszerző című
tanulmányának – itt
olvasható).
ÉS AKKOR BELEKUKKANTOTT A DOSSZIÉBA AZ MNVK-2.
Gyepes-Gilbert
később az MNVK-2 figyelmét is felkeltette, az első erre utaló
dokumentum az az irat, amelyet a „Magyar
Népköztársaság Vezérkara Felderítő Csoportfőnökség” (MNVK-2.)
írt „Kövesdi
János r. alez. elvtársnak BM. III/I-12. osztály
vezetőjének”. „Kérem
operativ érdekből Gilbert Ottó Attila előző neve / Gyepes Ottó
Attila/ – Budapest, 1932. 04. 03. anyja: [W.] Erzsébet–
K –1504. számu anyagába, beosztottam
részére betekintést engedélyezni.
Budapest, 1977. január 05.-n. Dr. Kapás Pál ezds. osztályvezető”.
Tollal írták mellé, hogy„Szigeti
et jön betekinteni.”
1979-ben
ismét Kapás egyik beosztottja, Hatvani Máté nézett
bele „operatív
érdekből” a
dossziéba, három évvel később pedig maga Szűcs
Ferenc vezérőrnagy írta azt
a levelet, amelyben megköszönte a dossziét: „Áttanulmányozás
után köszönettel visszaküldöm Gilbert Ottó /előző neve:
Gyepes Ottó […] irattári
anyagát.”
Szűcs
a katonai szolgálat legfelsőbb vezetésébe tartozott, Kádár
Jánossal is bizalmas kapcsolatban volt, s tagja az Egyetértés
Vadásztársaságnak. Az ő szóvivője
volt Vietnamban az MNVK–2-höz tartozó Aczél Endre (cikkem
itt).
Látjuk,
hogy a BM lemondott Gyepes-Gilbertről, aki végül a katonai
szolgálat embere lett. Utólag nyilván megbánta: több évet
töltött az amerikaiak börtönében. Lezárásként hadd mutassam
be a Népszava 2007-es
(!) cikkét, amelyben ezt írják az ügyről (ráadásul a cikk
leadjében):
„A kommunista blokk hírhedt spionját látták benne, holott csak egy egyszerű kalandvágyó pesti srác volt, aki kész volt minden veszélyt vállalva szolgálni a hazáját. De a hazája elárulta.”
Ízlelgessük
csak a Népszava 2007-es cikkét: a Kádár-diktatúra alatt
a hazáját
szolgálta és a hazája árulta el.
Nem.
Ha valaki “elárulta”, az a magát a rendszerváltás után is átmentő MNVK-2. volt.
Ipper, Szepesi, Kalmár, Róbert – mit műveltek 1956-ban Kádárék hálózati emberei a Rádióban?
Hiába tárta 1992-ben a nyilvánosság elé Molnár Károly, hogy tudomása szerint Szepesi György, Ipper Pál, Kalmár György és Róbert László a forradalom alatt a rádió “operatív tisztje” volt, az ügyből semmi sem lett. Most, huszonhat (!) évvel a cikk után részben igazságot szolgáltathatunk Molnárnak: mind a négyen a hálózat emberei voltak, ha nem is feltétlenül “operatív tisztként”. Szepesi “Galambosként”, Ipper Pál az ÁVH tisztjeként, Kalmár György és Róbert László titkos munkatársként (utóbbi később szt-tiszt lett) szolgálta a rendszert. Róbert a rendszerváltás után a MÚOSZ elnöke lett, a társairól jelentő, a forradalom alatt megbocsáthatatlan rádióbeszédet tartó Szepesit még ma is úgy simogatják, mint az Aranycsapat 12. játékosát.
„Kik voltak operatív tisztek a Rádióban? Kalmár György visszautasítja a vádakat”
– ezzel
a címmel jelent meg 1992-ben egy cikk a Népszavában.
Az írásban felidézték Molnár
Károly,
az ’56-os Szabad Kossuth Rádió és később a Szabad
Európa Rádió egykori
munkatársának sajtótájékoztatóját, amelyet egy szőnyeg alá
söpört ötvenhatos ügy kapcsán tartott. „
– Az aláírók jelentkezését várom – mondta Molnár Károly
[…] A száz aláíró, akiket említett, azok az egykori (vagy még
mindig) rádiós, ma már esetleg tévés dolgozók, akik az 1956-os
forradalom után aláírták azt
a nyilatkozatot, amit az ENSZ-hez is eljuttattak, s melyben
kifejtették: az ENSZ úgynevezett ötfős bizottságának
állításával ellentétben a Rádió épületét ’56-ban
szervezett fegyveres támadók ostromolták, tehát nem
forradalmárok, hanem ellenforradalmárok.”
Molnár
a cikk szerint azt várta (bár nyilván nem várta), hogy az egykori
aláírók vállalják, esetleg tagadják meg egykori
nyilatkozatukat. Szerette volna, hogy Gombár Csaba rádióelnök
a megújult Rádió
nevében vonja vissza vagy igazítsa helyre ezt a szégyenteljes
szöveget. Természetesen hiába. Jellemző Gombár válasza (aki a
médiaháború közepén ekkor sem vállalt fel semmiféle
konfrontációt a régi gárdával, nem véletlenül akarta az őt
kinevező MDF-kormány már leváltani), aki a Népszavának azt
mondta: „a
Rádió archívumában nincs ilyen dokumentum, s ő úgy véli, az
valószínűleg a levéltárban található meg. Mint mondta, ő az
üggyel különösebben nem
kíván foglalkozni,
az események tisztázása a történészek dolga.”
Ebben
a reakcióban az akkor történteket ismerve semmi meglepő sincsen,
de nem is emiatt figyeltem (kerestem rá) erre a cikkre.
„Végezetül elhangzott néhány név is az egykori aláírók közül – Sipos Tamásé, Ipper Pálé, Szepesi Györgyé, Róbert Lászlóé, Kalmár Györgyé – az utóbbi négy név mellé Molnár Károly a történeti hűség kedvéért hozzátette, hogy ők akkoriban a Rádióban beszervezett operatív tisztként működtek.”
Szepesi
György sportriporter, Deák Ferenc és Lakat Károly a rádió
mikrofonja előtt, 1949 / Fotó: Fortepan.hu
Súlyos
vádak voltak ezek. Bár a Népszava több
érintetett megkeresett, egyedül Kalmár nyilatkozott: „Kalmár
György a személyét érintő vádakra reagálva úgy fogalmazott:
nem emlékszik arra, hogy ilyen nyilatkozatot valaha is aláírt. Azt
pedig kifejezetten tagadta, hogy operatív tiszt lett volna. Molnár
Károlyra úgy emlékszik, mint
egy bukott emberre,
akit mindenhonnan kirúgtak, s akinek Szepesi
György kérésére ő biztosított munkát az
Új Tükör magazinnál, amikor nem volt állása. Szepesi Györgyöt
és Róbert Lászlót hiába kerestük tegnap, hogy véleményüket
megkérdezzük, nem sikerült őket elérnünk.”
Kalmár
válasza bicskanyitogató, de a szokásos narratívát követi.
Egyrészt még a nyilatkozat aláírására sem emlékszik, másrészt
az őt megvádoló embert „bukottnak” nevezi,
akinek még ők biztosítottak munkát Szepesivel.
Most utólag igazságot szolgáltathatunk Molnár Károlynak. A négy név mindegyike a Hálózathoz tartozott, nem is akármilyen beosztásban.
I. KALMÁR GYÖRGY TITKOS MUNKATÁRS
A
négy említett rádiós közül Kalmár Györgyről mostanában
írtam meg, hogy a futtatott hírszerző-újságírók egyike volt,
aki titkos munkatársként külföldi fiatalokat környékezett meg
az állambiztonság számára.
Kalmár ezenfelül a szovjet KGB újságíró-fedőszervének budapesti iskoláján tanított, képzelhetjük, milyen szinten volt bekötve a diktatúrához.
Lakat
Károly a mérkőzés előtt felolvas egy nyilatkozatot(?) a
mikrofonba, mellette balra Szepesi György riporter, közöttük
félig takarva Gulyás Gyula riporter, 1949 / Fotó: Fortepan.hu
II. SZEPESI „GALAMBOS” GYÖRGY
Szepesi
György, az Aranycsapat állítólagos tizenkettedik
játékosa „Galambos”fedőnéven
jelentett a belső elhárításnak. Őt mint besúgót először Paul
Lendvai leplezte le,
hiszen mások mellett ő is jelentett az egykori „társadalmi
kapcsolatról” (Lendvai ávéhás
múltjáról cikkem itt).
A most, február elején a születésnapját ünneplő Szepesi három munkadossziéja közül csak egy maradt meg, abban „Galambos” többek között arról értekezett, hogy – idézem – „szét lehetne zuzni” Puskás-Kocsis legendát. De jelentett Grosicsról, Bozsikról, Cziborról is, nem beszélve arról a javaslatáról, amelyben egy emigráns csoport szétrobbantásáról írt.
Takács
Tibor kutatása és könyve
szerint Szepesit
1950-ben szervezték be. Igazi vonalas kommunista volt, 1956-ban
arról vált hírhedtté, hogy október 24-én a sportolók
nevében (!) tartott beszédet a rádióban,
amelyben a rend helyreállítását követelte.
Abban megegyeznek a visszaemlékezések, hogy a sportolók egyáltalán nem akarták az olimpián látni, nekem egy emigráns kapus azt mondta, ki akarták dobni a repülőgépből…
Pályafutása
a rendszerváltás előtt és után is töretlen maradt.
III. RÓBERT LÁSZLÓ TITKOS MUNKATÁRS, MAJD SZT-TISZT
Lépjünk
tovább. A harmadik személy, Róbert
László (Ilkei
Csaba kutatása és az elérhető dokumentumok szerint) szintén
hírszerző-tudósító volt, egészen pontosan az
állambiztonság titkos
munkatársa,
majd 1968-ban az egyik legmagasabb kasztba került, szigorúan
titkos tiszt lett a
III/I-nél. Őt 2016-ban tüntette ki a MÚOSZ, az akkori elnök,
Komlósi Gábor adta át a tiszteletbeli tagságról szóló
emléklapot a „külpolitikai
riporterek doyenjének”.
A díjat itt is kipipálhatjuk. Saját könyvének fülszövege
szerint csodálatos
embert tisztelhetünk benne, Zsidónak
születni című
művéről ezt olvashatjuk: „A
tiszta szívű, naiv ifjúkommunistából a Rajk-per után
bútortróger, később a Rádió római, illetve párizsi tudósítója
lesz. Egyik vietnami könyvéhez Graham Green[Graham
Greene jobban hangzana – MG] ír
előszót. A Tisztelendők című, eddig harmincöt epizódból álló
és folytatódó sorozata – amelynek ideáját XXIII. János
pápától kapja – bejárja Európa számos televízióját. […]
A szerző élete egyik legnagyobb kalandjának tekinti, hogy felkutassa az igaz, az etikusan hatékony embert a háborúk, a faji és társadalmi elnyomás rettenetei között is, a Tízparancsolat és az Evangélium igéinek segítségével.”
RÓBERT MÉG 1992-BEN KIKÉRTE MAGÁNAK A CIKKET
Az
Arcanum.hu folyóirat-gyűjteményének hála kiderült, hogy Róbert
1992-ben válaszolt a leleplező cikkre, azaz akkor éppen kevéssé
gyakorolta az egyik fontos keresztény erényt (megbocsájtás).
Pökhendi, cinikus publicisztikáját az eredeti írás szerzője,
a „fiatal” és „tudatlan” „O.D.” „nevében”
írta meg. Önmagáról Róbert László így harmadik személyben
írt magasztalást (a jelentésekben is így fogalmaztak magukról a
jelentők), amelyben állítólagos ötvenhatos reformcselekedeteit,
petőfi körös tetteit elemezte. S persze kitért a négy hálózati
embert reflektorfénybe állító Molnár
Károly lejáratására is:
„Vajon
honnan tudhattam volna [mármint
O. D.],
hogy ez a Molnár Károly ugyanebben a Münchenben
nyomott, Budapesten
ronggyá olvasott Horizont
című világlapban pl. már megrágalmazta a müncheni Joseph von
Ferenczyt is, a magyar SOS-falvak mecénását és így tovább és
így tovább.”
Róbert
itt egyrészt belerúgott az emigráns lapba (amit nyilván nem
lehetett itthon „ronggyá
olvasni”),
másrészt előhozta a rendszerváltás történetének
egyik leghomályosabb
figuráját, Joseph von Ferencyt,
a „médiamenedzsert”, aki ekkoriban Antall Józsefék köreihez
törleszkedett, amúgy meg a rezsimben a Katonapolitikai
Osztály tisztje volt.
Róbert azt is sérelmezte, hogy a Népszava újságírója őt nem
kereste meg, csak Kalmárt. Aki „az
ötvenes években a Magyar Rádió párttitkára [volt
– MG] , aki
R. L.-lel szemben is elég keményen lépegetett fel.” [Látjuk,
hogy ekkor már a másik egykori titkos munkatárs se volt
szent].
Majd
így folytatta: „De
hát azért van a szerkesztőm, hogy megkérdezze tőlem: M. K. vajon
mivel bizonyította azt, ami eltűri a nyomdafestéket? És mindent
összevetve: ha kormánytagok, pártvezérek, vezérigazgatók, írók
és újságírók naponta illetik egymást esetleges
háromper- hármassággal, görénységgel,
akkor vajon nem tenné-e jobban R. L. is, ha ilyen apróságok miatt
nem kapná fel a vizet? Volt aláírás, nem volt, operatív volt,
nem volt – ki figyel ma ilyesmire oda …
Valami rémlik ugyan, hogy azt az R. L.-t választották olyan 85 százalék körüli többséggel a rendszerváltás idején a Magyar Újságírók Szövetsége elnökévé. S akkor valami olyasmit talált mondani: elvállalta, mert nem utolsósorban azért akar harcolni, hogy a régi mocskot ne új mocsok váltsa fel… Hát ez úgy látszik, neki se sikerült. Le is mondott…”.
Természetes,
hogy büszke a MÚOSZ-elnökségre, de pontosan tudjuk, ki
kerülhetett ilyen pozícióba akkoriban. S bár a rendszerváltás
után már a mocsok ellen “harcolt”, szintén Ilkei kutatásából
(illetve Róbert kézzel írt leveléből – ÁBTL -) tudjuk, hogy
néhány évvel korábban, a nyolcvanas években még elmaradt
ruhaköltségét, és szt-tiszti
nyugdíjának emelését kérte számonaz
állambiztonságon.
IV. IPPER PÁL ÁLLAMVÉDELMI SZÁZADOS
Végül
nézzük Ipper Pált. Ő 1951-ben államvédelmi főhadnagy, két
évvel később már százados lett, 1953-ban
helyezték a Magyar Rádióhoz (ott
töltötte a forradalmat), később a tévé New
York-i tudósítója (!),
szerkesztője, műsorvezetője lett, majd diplomataként
helyezgették ide-oda.
Az 1990-ben meghalt Ippert a 168 órában Mester Ákos és Győrffy
Miklós búcsúztatta. Mester
búcsúztatása megéri az idézetet:
„Sokan
vagyunk, akik sokat köszönhetünk neki. Mert Pali – az utánunk
következő korosztálynak Pali bácsi – nem csupán főnökünk
volt, hanem a barátunk és szakmai professzorunk, aki észrevétlenül
tanított bennünket toleranciára,
tisztességre, türelemre,
vitakultúrára, világlátásra, igényességre, szakmai
szigorúságra, a
szélsőségektől való távolságtartásra,
az emberi kapcsolatteremtés fontosságára, egymás munkájának
megbecsülésére és arra, hogy a csapatszellem nemcsak
kialakítható, hanem át is örökíthető.”
Át
is örökíthető. Ipper
egyébként nem csak az ellenséget (egyház), de a sajátjait, a
kommunistákat is üldözte: „Egy
másik dossziéban az olvasható Ipper államvédelmis múltjáról,
hogy részt
vett Rajk László ügyének vizsgálatában,
mint >kiértékelő és egyéb bizalmas feladatot végző
személy<.”–
írta róla Vörös Géza: Egyházüldözők
arcképcsarnoka című
tanulmányában, ami a Betekintőben
jelent meg.
Mások mellett még Ipper teljes anyagát sem ismerjük, de ezzel az
előélettel gyaníthatóan mindenben kiszolgálta a diktatúrát.
Látjuk,
hogy Molnár Károly nem a levegőből szedte vádjait, még akkor
is, ha valószínűleg nem lehettek mind a négyen „operatív
tisztek”. Még az is elképzelhető, hogy éppen akkor egyikük sem
volt az. Most már utólag, sajnálatosan későn igazságot
szolgáltathatunk Molnárnak. Mind a négy megfuttatott, a
rendszerváltás előtt és után is ünnepelt szakember a Hálózat
embere volt.
Hajdú János, Bochkor Jenő, Rényi Péter, Pethő Tibor és társaik – új lista az állambiztonság „foglalkoztatott” újságíróiról
Ismertnél és ismertebb nevek bukkannak fel állambiztonsági kapcsolatként abban a jelentésben, amelyben egy német diplomata elleni akcióhoz keresnek hálózati újságírókat. Vannak közöttük a BM-hez és az MNVK-2-höz tartozó ügynökök, titkos munkatársak, egyéb kapcsolatok. A huszonöt bevethető ember közül huszonhárom (!) újságíró, tévés, rádiós. Köztük Pethő Tibor, Hajdú János, Gedeon Pál, Heltai András, Réti Ervin, Rényi Péter, Bochkor Jenő – a Kádár-diktatúra meghatározó káderei. Vannak, akikről már előkerültek dossziék, másokról most derül ki először, hogy titkos fogaskerekei voltak a kádári rezsimnek.
Peter
Scholz (1930. november 4.) német diplomata 1970
augusztusában érkezett az NSZK budapesti kereskedelmi
kirendeltségére, ahol tanácsosként a sajtó- és kulturális
ügyek referenseként dolgozott. Hírszerzőgyanús személyként
„Soltész” fedőnéven vonta ellenőrzés alá a magyar
állambiztonság. Története ma már kevéssé érdekes, annál
izgalmasabb az a pár oldalas dokumentum, amely a „Soltész”-ról
készült 2. számú dossziéban található. Ebben a jelentésben
azokat a hálózati újságírókat, tévéseket, külügyminisztériumi
alkalmazottakat gyűjtötték össze, akiket felhasználhatóknak
véltek az ellene tervezett játszmákban.
Meglehetősen hosszú, több mint húsz nevet tartalmazó listát állított össze az állambiztonság, s mivel az ismeretlen munkatárs (akinek csak hálásak lehetünk) igen trehányul végezte el a vezetéknevek utólagos kisatírozását, a születési időpontok, az édesanyák neveinek, az ÁBTL adatbázisának és az internet segítségével beazonosítható volt szinte az összes érintett személy.
Ebben
a cikkben bemutatom ezt a névsort, szögletes zárójelben a
kitörölt vezetékneveket közlöm, illetve azokat az ismereteket,
amiket érdemes tudni az illetőről.
„Jelentés
Budapest, 1971. december 24. […] Jelentem, hogy >Soltész< fn
személy kapcsolatait a hálózati nyilvántartóban ellenőriztem.
Megállapitottam, hogy 37 fő kapcsolata közül 29 fő a nyilvántartóban szerepel, ebből 25 főt társszerveink foglalkoztatnak, 4 személyt tanulmányoznak.
[…]
A TÜK [Titkos
Ügykezelés] utasitások
betartása és a dekonspiráció elkerülése végett nem tüntettük
fel a hálózati személyek nevét és adatait. Kértük
társszerveinket közöljék, milyen lehetőségekkel rendelkeznek
>Soltész< fn. személyhez, hogy válaszuktól függően
hirigényünket továbbitani tudjuk.”
Szinte
kivétel nélkül újságírók, tévések, rádiósok voltak.
Az
MTV Fórum c. politikai műsora, jobbra a műsorvezető, Chrudinák
Alajos, az asztalnál balról jobbra Réti Ervin, Heltai András,
Hajdú János, Avar János újságírók. Réti, Hajdú és Heltai
szerepel a listán / Fotó: Fortepan.hu
A
jelentés folytatása:
„A
BM. III/I-3. osztálynak [hírszerzés
az NSZK ellen] 1971.
szept. 6-án […] küldtünk átiratot, mivel >Soltész< fn
személy kapcsolataiként az általuk foglalkoztatott alábbi
személyek merültek fel:
[Faklen] Pál /:Bp.
1940. Biró Katalin:/ ujságiró, a Figyelő-nél
[Faklen
Pált a Népszabadság 1980-as cikke még az Országos
Idegenforgalmi Tájékoztatási Szolgálat vezetőjeként
említi. A rendszerváltás után már
az Alaplap főszerkesztőjeként üdvözölhettük.
A legérdekesebb, hogy Faklen
Pál írt egy cikket (A
sajtó hatalma)
saját életéről, illetve arról, hogyan úszta meg a katonaságot.
Az egész írásnak a vége az igazán sokat sejtető: „A
honvédségnél személyi kartonom ezek után feltehetően nagyon
elkeveredhetett, mert csak mintegy
20 évvel később lettem ismét >besorozva<, de akkor már más formában, rövid időre, tartalékosként a csupa újságírókból és nyomdászokból álló >svejki hadtestbe<. Ami szintén jó sztori volt. De egyelőre még hadititok.”
Svejki
hadtest? Ez azért minket is nagyon érdekelne.]
[Szabó] Zoltán /:
Tiszatarján, 1945. Kalas Lenke:/ MUOSZ,
[Nagyon
valószínűnek tartom, hogy arról a múoszos Szabó Zoltánról van
szó, aki Apró
Piroskával együtt jelentést, illetve feljegyzést készített egy
olyan német újságíróról, aki a KGB fedőszervének
tekinthető Nemzetközi
Újságíró Szövetség balatonszéplaki
üdülőjében pihent. Lásd korábbi cikkemet: Állambiztonsági
feljegyzés Apró Piroska aláírásával
– Balatonszéplakon nyaraltatta a hírszerzés a kiszemelt nyugati
újságírókat].
[Dr.
Kertész] György /:Apostag,
1919. Bruch Irma:/ MRT, német szerk. vezető
[A Népszabadság 1958-as
cikke még berlini tudósítóként említi, nyilván ugyanarról az
újságíróról van szó. Intézeti munkatársam, Taller János
korábbi kutatása szerint Kertész „Völgyi”
fedőnéven volt titkos megbízottja a hírszerzésnek (III/I-12
osztály – „legális
rezidentúrákkal összeköttetés, igazgatás”)
1968 és 1970 között, amikor is mint „alkalmatlant” kizárták.
Ebben a jelentésben már ugye arról írtak, hogy III/I-3. osztály
[hírszerzés az NSZK ellen] kapcsolata volt.]
[Heltai] András /:Bp.
1931. Márkus Ágnes: / ujságiró
[Heltai
1950-től a Magyar
Távirati Iroda munkatársa.
1963-1969 között Ausztriában és Svájcban volt tudósító.
1969-1975 között a Magyar Távirati Iroda külföldi adások
szerkesztőségének vezetője, 1975-1980
között,
valamint 1988-1993
között washingtoni,
1983-1987 között bécsi és genfi tudósító volt. 1994-től a Der
Neue Pester Lloyd főszerkesztő-helyettese. Azon kevesek közé
tartozik, aki miután lebukott, legalább beszélt a múltjáról. „Csak
azok lehettek külföldi tudósítók a kommunista diktatúra
időszakában, akik beleegyeztek abba, hogy az illetékes szerveknek
– adott esetben írásban – jelentéseket tesznek” – mondta
azt követően,
hogy Paul Lendvai (egykori társadalmi kapcsolat) őt is
„leleplezte”. Az viszont komoly blöffnek tűnik, hogy Heltai
szerint őt nem szervezték be, eléggé különös lenne ez azok
után, hogy az állambiztonság „Herceg” fedőnevű
titkosmunkatársa volt, „Soltész” megfigyelési dossziéjához
is több jelentését iktatták.
[Dr.
Matolcsai] Károly
/: Kecskemét, 1924. Beretvás Mária: /ujságiró
[A
nevét elírták: Matolcsy Károlyról van szó, aki „Mátrai
Károly” fedőnéven
dolgozott az állambiztonságnak.]
[Réti] Ervin
/:Bp. 1928. Schütz Aranka: / ujságiró.
[Az
egyik legismertebb külpolitikai újságíró. Beszervezési
dossziéja most vált kutathatóvá, én olvastam elsőként, e
szerint társadalmi
kapcsolatként teljesített állambiztonsági feladatokat.
Néhány érdekes életrajzi tény vele kapcsolatban:
a Varsóból hazatért Rétit 1956. november 9-én a szovjetek börtönbe zárták, de már 1956. november 17-én szabadult. Szintén 1956 és 1992 között az Esti Hírlap külpolitikai rovatvezetője volt, 1989-től 1997-ig a MÚOSZ külpolitikai szakosztályának elnöke volt.
Réti
2015-ben hunyt el. A Népszava nevében
természetesen Várkonyi Tibor, az egykori titkos munkatárs
búcsúztatta, akinek 1968-as
csehszlovákiai bevetéséről éppen a minap írtam egy
cikket. „Hamar
a legkiválóbbak egyike lett, rádió és tévé kommentátor,
országosan ismert. És mindvégig, >szerkesztőurasága<
ellenére is, Bursi maradt. Csöndesen ment el már közel a
kilencvenhez, sokan, hajdani olvasói, hallgatói, nézői jó
barátként, cimboraként gyászoljuk.”]
Külpolitikai
fórum résztvevői: Szabó László, Léderer Frigyes (“Fényesi”
tmt), Hajdú János (MNVK-2 “kapcsolat”), Pálfy József
(“Magyari” titkos megbízott), Pethő Tibor (társadalmi
kapcsolat). Mind az öten bizonyíthatóan az állambiztonsághoz
tartoztak, illetve Szabó jóval több volt sima talpasnál / Fotó:
Fortepan.hu
Lássuk
a jelentés folytatását, azaz a következő állambiztonsági
osztályt, ahonnan segítséget kértek a német diplomata elleni
akciókhoz:
„A
III/I-11. osztály [hírszerzés
harmadik országokban és hazai bázison],
ahol Budai András /: Keszthely, 1921. Kohn Margit :/ RTV”
[Budai
András hivatásos állambiztonsági tisztként őrnagyi
rangig jutott,
később hálózati személyként dolgozott az állambiztonságnak.
Az IBUSZ-tól került a Magyar Rádió és Televízióhoz,
ahol Nemzetközi
Kapcsolatok Igazgatóságának vezetője volt.]
„Balló
Péter /: Bp. 1924. Heller Katalin :/ szerkesztő”
[Baló
Péter, azaz „Bajkó” titkos munkatárs. A hírszerzés nevezte
ki a német nyelven megjelenő Budapester Rundschau főszerkesztőjévé.
Történetével korábbi cikkeimben már foglalkoztam: Szigorúan
ellenőrzött újságok: a beszervezett főszerkesztő és a
hírszerzés szt-tisztje együtt alakították át a
szerkesztőséget.]
„[Polgár] Dénes
/: Győr, 1912. Kőnig Frida:/ tudósitó”
[Polgár
Dénes az MTI és a kádári
hírszerzés veteránja volt,
több fedőnéven, titkos munkatársként szolgálta a rezsimet.
Többek között német területen, Bonnban is. A rutinos
állambiztonsági alkalmazottról Paul
Lendvairól szóló cikkemben írtam.]
„[dr.
Dobsa] János
/: Gyönygyös, 1922. Nagy Anna:/ tudósitó”
[Dobsa
éppen Polgár előtt volt az MTI bonni tudósítója.
Polgár ebben az interjúban büszkén említi, hogy vele egy időben
Hajdú János is ott dolgozott, csak ő a Népszabadságnak (is).
Hajdú, ahogyan egy harmadik bonni tudósító, Bochkor Jenő majd
később következik a listánkon. Bonn, Bon,
bon, si bon.]
[A
felsorolt személyek] mint
hálózati személyek merültek fel, időnként tájékoztatnak
bennünket. […] „A
III/I-6 osztály [tájékoztatás,
értékelés, elemzés] felajánlotta
segitségét [Pethő] Tibor /:
Bp. 1918. Takács Margit:/ ujságiró vonatkozásában.
[Őt
egy szempontból nehéz elsőre egyértelműen beazonosítani. Az
ÁBTL adatbázisában Pethő
Tibor („százados,
újságíró”)
több tucat dossziéban szerepel, édesanyjának neve az említett
Takács Margit, születésének időpontja:1918.
december 3.
A Magyar Nemzet-alapító Pethő Sándor fia, Pethő Tibor ugyanezen a napon született, viszont az anyja neve a világháló szerint Székely Lujza. Az viszont tény, hogy Pethő a Ludovikán végzett, így a „százados” megjegyzés is összecseng.
A
nemzetes Pethő állambiztonsági
érintettségéről magam is írtam korábban,
Apró Piroska és a német újságíró ügyében „József”
fednőnevű kapcsolatként említik, és
Borvendég Zsuzsanna kutatásaiból
világosan kiderült,
hogy ezen a fedőnéven valóban az állambiztonság társadalmi
kapcsolata volt. Olyan dossziéval is találkoztam, ahol már titkos
munkatársként említették ezt a bizonyos nemzetes „József”-et.
Tény, hogy pályafutása a legkiemelkedőbb kommunista káderekét
idézi: 1976 és 1979 között a Magyar
Újságírók Szövetségének elnöke,
előtte és utána alelnöke volt egészen a rendszerváltásig.
(Tudjuk, hogy a hírszerzés Press rezidentúrája a MÚOSZ
székházában, a MÚOSZ-t gazdatestként használva működött).
Pethő 1976-tól a Hazafias Népfront Országos Tanácsának az
alelnöke volt, majd 1987-ben az állambiztonság által szintén
manipulált Magyarok
Világszövetsége elnökségi
tagjává választották. Egyébként unokája is a pályára
került, Pethő
Tibor ma is a Magyar Nemzet munkatársa, de érdekessé témám
szempontjából azt teszi, hogy kifejezetten
sok cikkben foglalkozott az állambiztonsági múlttal.
AZ MNVK-2 SZIGORÚAN TITKOS KAPCSOLATAI
Most
következzen a katonai
szolgálatra vonatkozó
lista, azaz a jelentés folytatása.
Ez a rész különösen értékes, hiszen az MVNK-2-ről nagyon keveset tudunk, mivel nagyjából a mai napig (!) semmilyen iratot nem adnak át a kutatóknak. Se a levéltáraknak.
„Az
MNVK-2 Csoportfőnökség szeptember 6.-án – 2/6-165/71. – számu
átirat, utasitásra nem lett továbbitva. Ugyanakkor
megállapitottuk, hogy az alábbi személyeket kapcsolatként
foglalkoztatják:
[Bochkor] Jenő /:
Bp. 192. Lakatos Margit, :/ MTI, ujságiró
[Bochkor
Jenő újságíró, az MTI bonni, majd berlini tudósítója. Borvendég
Zsuzsanna tanulmányában
már megírta,
hogy a III/II. Csoportfőnökség korábbi információi szerint
1971-ben a Magyar Néphadsereg Vezérkara 2. Csoportfőnökségével,
tehát az MNVK
2-vel volt kapcsolatban.
Ennél is többet mond, hogy szintén a történész kutatása
szerint Bochkor hosszú ideig tanított a KGB
fedőszerveként műkődő Nemzetközi Újságíró Szövetség
továbbképző iskolájában.
Egy másik állambiztonsági iratban az állambiztonság „régi
operativ kapcsolat”-ának
nevezik. Az
1932-ben született újságíró 1988-ban váratlanul meghalt.]
Gyapay
Dénes készít interjút Kádár propagandistájával, Lakatos
Ernővel / Fotó:
Fotó: Zeithistorische-forschungen.de
Fotó: Zeithistorische-forschungen.de
[Gyapay] Dénes
/: Győr, 1928. Hunkár Ilona: / Esti Hirlap, ujságiró
[Gyapay
a rendszerváltás után is puhára esett, a szintén az
állambiztonsághoz tartozó, titkos
megbízottként foglalkoztatott Pálfy József utódaként
lett fõszerkesztője 1990-ben a Magyarország című
hetilapnak, aztán diplomataként folytatta (folytathatta).
Gyapay milánói
főkonzulként (kora
Csiszár Jenője), majd az Olasz Kereskedelmi Kamara magyarországi
sajtófőnökeként zárta érdemi pályafutását. 2000-ben a MÚOSZ
elnöki posztjáért indult.
2001-ben már a Heti
Válasznak írt cikkeket...]
[Gedeon] Pál
/: Bp. 1915. Reischfeld Rechal :/ Népszabadság, ujságiro
[Tagja
a legszűkebb
elitcsapatnak,
hosszú-hosszú ideig a Népszavafőszerkesztője
volt. A nyolcvanas években nyugdíjazták, akkoriban amikor a
Nemzettől Pethőt].
[Hajdú] János
/: Bp. 1934. Geszler Mária: /Népszabadság, tudositó,
[Hajdú
Jánost ebben a dossziéban később is megemlítik majd, azzal
következő cikkemben foglakozom. Őt az idősebbeknek nem kell
bemutatni, korábbi írásomban arra emlékeztettem, hogy ő írta
meg a Csoóri Sándor elleni hírhedt lejárató írást a pártállami
ÉS-ben: Máig
nem kért bocsánatot a Csoóri Sándort terrorizmussal vádoló
kádári propagandista, Hajdú János].
[Rényi] Péter
György /: Temesvár, 1920. Schonhein Ilona:/ Népszabadság,
ujságiró,
[Ő
is ismert szereplő, Rényi 1956-tól 1988-as nyugdíjazásáig
a Népszabadságfőszerkesztő-helyettese
volt, 1980–1988 között pedig az MSZMP KB tagja. A
visszaemlékezések szerint ő volt a napilap valódi főszerkesztője,
így elmondható, hogy
mind a Népszava (Gedeon), mint a Magyar Nemzet (Pethő), mind a Népszabadság (Rényi), mind a Magyarország (Pálfy) irányítója az állambiztonságnak (is) dolgozott.
Egyébként
Rényi családja sem került távol a közélettől, egyik fia, Rényi
András kőkeményen beleállt a politizálásba (Milla-alapító),
unokája (e cikk szerint az), Rényi Pál Dániel pedig most a 444.hu
újságírójaként harcol a demokráciáért. Utóbbi külsősként
még a Népszabadság
virrasztásán is beszélhetett,
bár a cikkben természetesen egy szóval sem említik a néhai
propagandistát. Mindemelett maga az unoka tudatja az olvasókkal,
hogy bizony az “egyik
legfontosabb sajtótermék veszett el Magyarországon”.
[Tatár] Imre
/: Bp. 1925. Lichtenstein Szidónia :/ Magyar Hirlap, ujságiró
[Tatár
Imre még tavaly is publikált a MÚOSZ honlapjára (Egy
újságíró a múltakról és régmúltakról),
a cikk szerint akkor 98. évében járt. Vele a „Soltész”
dossziék szerint komoly problémái voltak a katonai szolgálatnak,
mert úgy
vélték, „áruló”, és összejátszik Peter Scholzcal.]
[Csillag] Pál
/ : Bp. 1925. Klein Erzsébet Alice: / KÜM, főelőadó,
[Szemes,
Szenes] Endre
/: Bp. 1922. Klein Erzsébet :/ ujságiró,
[Az
ő pályafutásáról nem igazán találni semmi érdemlegeset.]
[Batha] Jenő
/: SZT. tiszt: /KÜM, ujságiró.
[Az
MNVK-2. szigorúan titkos tisztje kulcsszereplő, Borvendég
Zsuzsanna megírta
a Betekintőben,
hogy 1972 és 1974 között a katonai szolgálat fedett
alezredeseként Batha volt a külügyi sajtóvonal élén.]
A
BM. III/III/4. Osztályt [belső
elhárítás, kultúrális vonal] Németh
Gyula /: Szekszárd, 1918. Hoff Ilona :/ ujságiró, dr. Feledi
György /: Miskolc, 1920. Kormos Lenke: / MRT, ujságiró, nevezettek
hálózatként szerepelnek.
[A
két említett újságíró közül Feledi György előbb
informátorként, majd titkos megbízottként dolgozott,
eleinte a kémelhárításnak, majd – ahogyan már ekkor – a
III/III-nak. Németh Gyula újságíróként nem beazonosítható
számomra.]
[…]
HEVESI-DÍJ – A HÁLÓZATNAK DOLGOZÓ ÚJSÁGÍRÓRÓL ELNEVEZVE
A
BM. III/II/3-a. […] Átiratainkra válaszolva felajánlották
segitségüket, ahol –[Hevesi] Endre /:
Bp. 1903. Friedmann Róza: / szerkesztő, hálózatként van
foglalkoztatva.
[Már
nem is meglepő, de a „hálózatként”
foglalkoztatott szerkesztőről is el van nevezve egy díj,
amelyet 1987-ben alapították, és máig
kiosztják.
Odaítélése részben a MÚOSZ javaslata alapján történik.]
„Hasonlóan
a fenti alosztályhoz a III/II/1-b. alosztály is szeptember 16-án
[…] átiratunkra válaszolt, segitségüket felajánlották. Ezen
az alosztályon „Soltész” kapcsolataként Timár András /:
Budapest, 1924. Meisels Anna:/ ujságiró merült fel. Ezen szervek
részére hirigényünket megküldtük, tájékoztatásunk azóta
rendszeres.”
[Timár
András (1924–1989) egyetemi évei után a budapesti
angol nagykövetség munkatársa lett,
később az Associated
Press (AP) budapesti tudósítójaként dolgozott.
1960-tól “átigazolt” a Magyar
Távirati Irodához,
majd a Daily News című angol nyelvű újság alapító tagja volt.
És a kémelhárítás kapcsolata. Orbán-Schwarzkopf Balázs
történész-levéltáros cikkem megjelenése után tájékoztatott
arról, hogy Timár szerepel a Betekintőben megjelent tanulmányában
(Merénylet
a kolumbiai nagykövet ellen),
mint “Gombos” titkos munkatárs…].
BESZERVEZETT ÚJSÁGÍRÓK ÉS TÉVÉSEK MINDENHOL
Lezárásként:
a német diplomata környezetében harminchét olyan személyt
találtak, akit „kapcsolatként” értékeltek.
Ebből huszonöt embert „társszerveink foglalkoztattak”. Ez éppen több mint a szóba jöhető emberek kétharmada. Egy kivételével mind a média területén helyezkedtek el, jelentős részükről nincs kutatható dosszié, különös tekintettel a katonai szolgálatok embereire. Egyedül az ilyen aprócska jelentéseknek köszönhető, hogy tovább tudunk lépni a kutatásban.
Most
következzék kikapcsolódásként egy nosztalgikus kis videó. Végig
lehet nézni, ki hány egykori állambiztonsági személyt ismer fel:
Héja-nász a Katpolon: Kardos György és ügynöke, Ignotus Pálné halálos viszonya
Kardos György a Katonapolitikai Osztály tisztjeként szervezte be a fiatal és gyönyörű Mátay Florence-t, aki később a szeretője lett. Mátay ügynökként több szerepet eljátszott, volt, hogy titkárnőként építették be a célpont mellé, máskor egy angolszász tiszt bőrébe bújt. A felépített csapdákba esett áldozatok többségét kivégezték. Később Mátay börtönspicliként lehetett ráállítva Ignotus Pálra, akivel kiszabadulva összeházasodtak. Bár az iratok szerint még ekkor is folytatta a viszonyt Kardossal, 1956-ban Ignotusszal Angliába emigrált. Ekkor próbálták újra-beszervezni, Kardossal levelezett, majd 1965-ben hazajött, és négy szenvedélyes napot együtt töltöttek. Nem sokkal később Mátay Angliában titokzatos körülmények között meghalt, több információ arra utal, hogy Kardos és az állambiztonság szerepet játszott a halálában. Egy egészen idáig nem ismert, elhallgatott, végtelenül aljas történet következik.
Egy
olyan tanulmány néhány részletét közlöm most, amely egy
egészen elképesztő történetet mesél el. Írásom a Hamvas
Intézet Arc és Álarc című folyóiratának most, decemberben
kiadott dupla-számában jelent meg. Akit érdekel a teljes anyag, a
nagyobb könyvesboltokban, illetve az Intézet
honlapján megveheti folyóiratunkat,
amelyben több nagyon komoly, érdekfeszítő írás megjelent. Most
csak felvázolom azt a titkos történetet, szerelmi háromszöget,
amelynek Kardos György, Ingotus Pálné és – valamelyest akaratán
kívül – Ignotus Pál a főszereplője.
BERKESI, KARDOS ÉS MÁTAY REPÜLŐTÉRI TALÁLKOZÓJA
Különös
társaság gyűlt össze a budapesti repülőtéren 1965. június
25-én: Berkesi András író, Kardos György, a Magvető Kiadó
igazgatója és az emigráns (akkori bélyege szerint disszidens)
Ignotus Pál felesége, Mátay Florence. Tekinthetnénk
irodalompolitikai, esetleg baráti találkozónak is, de másról
volt szó. Hosszú évekkel azelőtt mindhárman a Katonapolitikai
Osztálynak (továbbiakban Katpol) dolgoztak, Mátay ügynökként,
Berkesi és Kardos állambiztonsági tisztként szolgálta a
Rákosi-diktatúrát.
A két férfi Mátay tartótisztje volt, Kardos ennél is több: titkos viszonyt folytatott ügynökükkel. A negyvenes évek második felében ő hallgatta ki, majd szervezte be az akkor még fiatal nőt, aki néhány évvel később a szeretője lett.
Alig
két év múlva, amikor egy belső leszámolás következtében az
egész Katpolt lefejezték, szinte egyszerre kerültek rács mögé
mindhárman. A két tisztet végül szomszédos cellába zárták,
kopogtatással üzentek egymásnak, ugyanúgy, ahogyan a többi rab.
Mátay is így ismerkedett össze későbbi férjével, Ignotus
Pállal, miután egy idő után őket is egymás mellé helyezték.
Az ügynöknő akkoriban börtönspicliként dolgozott, valamivel Ignotus előtt szabadult, akit megvárt, hozzáment, és 1956-ban együtt mentek Angliába. Története korábbi szeretőjével, Kardossal sem zárult le, a levelek, iratok szerint képtelen volt elfelejteni katpolos szeretőjét, démonát, ezért is találkoztak 1965 nyarán.
„Még
egyszer, utólszor.”
MÁTAY A MINDENRE KAPHATÓ, TÖBB SZEREPET ELJÁTSZÓ ÜGYNÖK
A
félig angol származású Mátay a negyvenes évek végétől több
szerepet eljátszott ügynökkén,t volt, hogy titkárnőként
építették be a később kivégzett célpont mellé, máskor egy
angolszász tiszt bőrébe bújt a szintén halálos ítéletekkel
zárult koncepciós ügyekben. A börtön után Kardos helyett
Ignotust és Angliát választotta, ahol fiúk született. Házasságuk
a jelentések szerint boldogtalan volt, Mátay kezdett megőrülni,
nem tudta Kardost elfelejteni, 1965-ben teljesen váratlanul
hazajött, amivel nem csak a hírszerzést és Kardost, de férjét,
Ignotust is meglepte.
Bár folyamatosan próbálkoztak az újra-beszervezésével, látva állapotát, ekkoriban már lemondtak erről.
Miután
visszament, az Ignotus-családról jelentő egyik informátor
(Borosné társadalmi kapcsolat) egyre durvább jelentéseket adott.
Ezek szerint Mátayt rémálmok, képzetek gyötörték, volt, hogy a
vendégre támadt. Az állambiztonság nagyon tartott attól, hogy
Mátay kitálal. Könnyen elképzelhető, hogy eltakarították
az útból. Hiszen
ahogyan Berkesi András fogalmazott: ő veszélyesebb volt rájuk
nézve, mint Mátayra az esetlegesen felfedett ügynöki múlt.
Általam biztosnak vélt forrásból tudom, hogy Kardos egy magánbeszélgetésen, már öreg, megbecsült magvetősként részegen azt mondta, nagyon bánja, hogy részt vett nagy szerelme megöletésében.
Az
igazságot ma sem tudjuk, de mivel több iratrészletet
felszabadítottak, jobban beleláthattunk ebbe a romantikus és aljas
játszmába. Az tény, hogy Mátay egy titokzatos lakástűzben halt
meg, és a baráti társaságukhoz tartozó Arthur Koestler felesége
szerint nem ez volt az első tűzeset Mátay esetében…
A KONYAK, KARDOS ÉS A HÉJA-NÁSZ
A
különböző jelentések, iratok megerősítik, hogy a
Katonapolitikai Osztályon őrült, szenvedélyes kapcsolat alakult
ki a Katpol mindenre elszánt tisztje, Kardos és beszervezett
ügynöke között. A valóságot nem tudjuk, tanulmányomban az
összes lehetséges változatot bemutatom, itt most Mátay „verziója”
következik (készpénznek persze nem vehetünk egy az ÁVH-n tett
vallomást):
„Beszervezésem
után 1947 végéig kb. 10 naponként adtam jelentéseket a
Külügyminisztériumban dolgozó személyekről. […] Még abban az
évben késő ősszel Kardos találkozot kért tőlem, olyan
hangnemből, melyből láttam, hogy mint privát ember akar velem
találkozni. Ez a találkozó létre is jött az Astoria szálló
előtt. Kardossal együtt nagyobb sétát tettünk a városban, majd
az ő kezdeményezésére bementünk a katonapolitikai osztály
épületébe, az ő irodájába, egy feketére. Rövid idő mulva
Kardos udvarolni kezdett nekem és azt akarta, hogy barátnője
legyek.
Beszélgetés közben Kardos meglehetősen sok konyakot ivott és rövid idő mulva lerészegedett, mivel én ekkor nem voltam hajlandó a barátnője lenni, Kardos részegségében dührohamot kapott, asztaláról leszort mindent, majd a ruháját is leszagatta magáról. Düh-rohamában teljesen magánkivül állapotban volt és valószinü, hogy a részegsége miatt rövidesen elaludt.
Én
az irodáját nem tudtam elhagyni, mivel az ajtok be voltak zárva,
de ezenkivül nem volt belépőcédulám és igy, valamint a
botránytól való félelmemben nem mertem segitséget hivni. Kardos
György egész éjjel nem tért magához és reggel Szeder századosi
egy másik tiszttel együtt keltették fel, és ők vittek engem
haza.”
Ezt
a jelenetet (hogy a Katpol irodájában találtak rájuk) mindenki
megerősítette. Berkesi András, Kardos társa és a Kádár-rendszer
későbbi propagandistája így vallott:
„Mátait
beszervezték. Alapja ugy tudom, hogy presszió volt. Beszervezése
után Vértes ezredes tartotta vele a kapcsolatot és a barátnője
lett, de az is lehet, hogy először Kardos, és ő adta át
Vértesnek.
Tudom, hogy egy alkalommal Szeder szds. Kardost és Mátait Kardos szobájában meztelenül találta, mindketten be voltak rugva. Hogy Mátai dolgozott-e és mennyit, kinek volt akkor a barátnője, nem tudom.
Ezt,
beszervezésének pontos körülményeit, Majoros és Szeder szds.
tudják. Kardos közölte velem [1949 tavaszán], hogy Mátait ujból
beszervezte és ő fogja tartani. Kardos Mátaival rendszeresen a
Kunffy Zsigmond utcai konspirációs lakásban találkoztak és mint
később megtudtam, a szerelmi viszonyt ott folytatták. Többször
eltünt Kardos este, és csak amikor reggel nem jött be és
elmentünk keresni, ott találtuk Mátaival.”
Berkesi
egy későbbi jelentésben így írt a Kardos és Mátay közötti
viszonyról: „Kardos
Mátait vezette és Mátai is őt. Majorosné [férjével
együtt a Katpol „munkatársa”] emlitette
több alkalommal, hogy Kardos bele van bolondulva Mátaiba. […]
Tudom, hogy Mátait Vértes ezredes feleségül akarta venni, de
arról Pálfi beszélte le, ezt Kardos mesélte. […] Kardos az év
vége felé kezdett Mátaitól elhidegülni, amikor Serényi átadott
neki egy szininövendéket, mint ügynöknőt. Kardos azután ezzel
tartotta a kapcsolatot. Hogy ez ki volt, azt nem tudom.”
SZODOMA ÉS GOMORA A KATPOLON
A
különböző jelentések szerint a Katpolnál (és vélhetően az
ÁVH-nál is) teljesen hétköznapiak voltak az orgiák, a
beszervezett ügynöknőkkel kialakított titkos viszonyok. Mátay
így vallott erről:
„1950
elején Kardos egy találkozásunk alkalmával kivitt magával
Zuglóba, ahol, mint mondta, egy barátját látogattuk meg –
olvasható Mátay vallomásában. –A
barátját emlékezetem szerint Pásztinak hivták, akinek a
foglalkozása pincér volt. Pásztit nem találtuk a lakásán és
egy közeli kocsmába mentünk el, ahol ő kiszolgáló volt. A
kocsmába ott tartozkodott Pásztival közös háztartásban élő
Mária nevezetü nő is. Kardos Pászti és Mária között
beszélgetés kezdődött a kocsmába, mely zárás után Pászti
lakásán folytatódott.
Ebből a beszélgetésből, valamint Kardos elmondásából tudtam meg, hogy Mária egy horthista tisztnek volt a felesége, ami miatt őt a Katona Politikai Osztályon kihallgatták és ez alkalommal ismerkedett meg Kardossal. A kihallgatása után Kardos kapcsolatot tartott vele és gyakran ment ki a lakásukra a barátaival, ahol a legféktelenebb, erkölcstelen dorbézolásokat folytatták.
Kardosnak
volt egy Mester nevezetü barátja, aki valamikor a Katona Politikai
Osztályon teljesitett szolgálatot, majd miután onnan eljött
különböző feketézésből élt. Ez a Mester volt az, aki az
éjszakai dorbézolásokhoz a legsötétebb prostituált nőket
felhajtotta. Ilyen alkalmakkor Kardos egész önkivületi állapotig
leitta magát.
Ez alkalommal is, hogy ott jártunk, Kardos annyira leittasodott, hogy szivrohamot kapott, és csak másnap délelött tudtunk Pászti lakásáról eljönni. Hogy Pásztinál milyen erkölcstelen dorbézolások folytak, arra jellemző az az eset, amit Kardos mesélt el nekem, hogy Pászti jelenlétében, Mária – akivel együtt él – lefeküdt Szeder Győző és Bánhalmi Károly századossal.
Kardos
egy előző alkalommal dicsekedett azzal, hogy többször elkérte
Majoros őrnagy lakáskulcsát, aki a hivatal közelében lakott.
Ilyenkor megtörtént, hogy egyik vagy másik beosztottja, mire ő a
lakásra ment, már egy nőt felvitt, aki várt rá. Ezeket a nőket
rendszerint Bánhalmi vagy Szeder szokta felhajtani, Kardos állitása
szerint.”
Azt
hiszem, ez a tanulmány, és főleg az először nyilvánosságra
hozott, a titkosítás alól nemrégiben feloldott
dokumentumrészletek tovább árnyalják a Kardos Györgyről és
Berkesi Andrásról kialakult képet. Valamint megismerhetjük egy
számos ember halálában bűnrészes, de a sors által kőkeményen
megbüntetett asszony történetét is.
“A sátán papja” – nyilas háborús bűnösből lett kommunista ügynök az elfelejtett “író”
J. Balogh Mihály a nagy túlélők egyike volt: bár háborús bűnösként (!) részt vett az Üvegház elleni hírhedt nyilas razziában és gyilkosságokban, a kommunista diktatúra az együttműködéséért cserébe kimentette. A halálos ítélet helyett életfogytiglanit kapott és börtönspicliként szolgálta az állambiztonságot, volt, hogy papként küldték az áldozatra, akiből a gyónás útján próbálta kiszedni a titkokat. Ez a velejéig romlott figura olyan eredményesen dolgozott, hogy 1955-ben kiengedték. Ezután kint jelentett és szélhámoskodott, többek között “létrehozott” egy Kódextörténeti Intézetet is. Egyik áldozata a sátán papjának nevezte, azok közé tartozott – vannak, voltak ilyenek jó páran – akik mindent túléltek.
[A
címlapfotón a hírhedt és közismert Kun páter látható. J.
Balogh Mihályról nem maradt fent jó minőségű felvétel.]
TALLER
JÁNOS
A
II. világháború utáni Magyarországon nagyon sokan néztek szembe
korábbi tetteikkel, és tagadták meg a nyilas múltjukat. Olyanok
is, akiknél ez nem volt több egyszerű pálfordulásnál. Tudták,
hogy már nem Hitlert, Szálasit és a nyilaskeresztes pártot kell
éltetni, hanem Sztálint, Rákosit és a kommunistákat, később
Nagy Imrét, aztán újból Rákosit. 1956 októberében még harcos
forradalmárok, de időben felismerik Kádár „országmentő”
tevékenységét, és hithű MSZMP-tagok lesznek.
Ők azok, akik mindig az éppen hatalmon levő mellett állnak, és amíg az a csúcson van, hajlandóak a vérüket is ontani a hatalomért. A legjobb színészek, szélhámosok, ügyeskedők és nem egy esetben politikai prostituáltak is. Mindig a talpukra esnek.
A
Rákosi- és Kádár-korszak állambiztonsági szerveinek volt
nyilasokkal, szélhámosokkal való kapcsolatának vizsgálata
felvillantja előttünk a magyar történelem legsötétebb bugyrait.
Kisebb vagy nagyobb háborús bűnösökkel találjuk szembe
magunkat, akiknek – az együttműködésért cserébe – a
titkosszolgálatok majdnem mindent elintéztek és elnéztek. Az 1945
után külföldre menekülő Kutasi Kovács Lajos volt nyilas
újságíró miután vállalta a kádári titkosszolgálattal való
együttműködést [Mező
Gábor cikke itt olvasható],
nyilas múltjának elhallgatása mellett 1972-től kezdve
magyarországi folyóiratokban publikálhatott, és még a könyveit
is kiadták. A Hamvas Intézet Arc és Álarc című folyóiratában
megjelent tanulmányomban egy hozzá hasonló múltú személy
életútját ismertetem. Egy olyan emberét,
akit egyik volt cellatársa a történelem leghitványabb vamzerének nevezett, mert egy csajka túros csuszáéért képes volt őt besúgni a fegyőröknek. Egy másik fogolytársa pedig egy teológiai vitájuk alkalmával a sátán papjának nevezte.
J.
Balogh Mihály a magyarországi holokauszttal és a nyilas korszakkal
foglalkozók előtt leginkább az Üvegháznál 1944. december 31-én
végrehajtott nyilasrazziából és Tál Lajos büntetőügyéből
lehet ismerős. Az ekkor elkövetett háborús bűncselekmények
miatt 1949-ben első fokon halálra, majd kegyelemből
életfogytiglanra ítélték.
A börtönben egy rendkívül jól működő besúgó vált belőle. Eredményes munkájáért cserébe az állambiztonság elintézte, hogy 1955-ben szabadon engedjék és kint is tovább foglalkoztatták. Ekkor indult el a szélhámos karrierje, melynek az 1958 végén történt közbiztonsági őrizetbe való helyezése vetett véget.
Szélhámosságai
közül a legnagyobb publicitást az 1957-ben „létrehozott”
Kódextörténeti Intézet kapta. Ezzel az átveréssel még a
Népszabadság is foglalkozott. 1958. május 30-án jelent meg a
titkosszolgálati forrásokat is felhasználó leleplező cikk. 1957
októberében, könyvtárosberkekben az a hír terjedt el, hogy
szakképzett könyvtárosokat keresnek a Törökországban található
magyar vonatkozású kódexek nyilvántartására. J. Balogh e hónap
végén adta le a jelentését a Kódextörténeti Intézetről.
Ebben az állt, hogy dr. Bárczi Gézával 1957 tavasza óta több
alkalommal adtak be kérvényt a magyar nyelvemlékek újbóli
kiadására.
Az különösebben nem zavarta, hogy Bárczi nem akart vele együttműködni, és az egész projektet elhibázottnak, őt pedig szakmailag alkalmatlannak tartotta.
„[…]
ilyen formában kódexeket kiadni nem lehet és nem szabad. A másolás
pontosságát nem ellenőrizhettem, de az első párhuzamos szöveg
az átbetűzésnek és az olvasásnak olyan személyes egyvelege,
hogy ilyesminek a meg jelenése a legsúlyosabb kritikát hívná
ki. A mai magyar nyelvre való átültetés és a hozzá fűzött
jegyzetek annyi tévedést tartalmaznak, a régi magyar nyelv oly
hézagos ismeretét és a filológiai munkának úgyszólván teljes
hiányát árulják el, hogy ez a részleg is csak igen gyökeres és
szakszerű átdolgozás után válhatna kiadásra éretté.”
Ki volt valójában J. Balogh Mihály? A hozzá hasonlóan ügynökként tevékenykedő egykori cellatársa fogalmazta meg a legjobban: J. Balogh egy „moral insanity”, azaz betegesen erkölcstelen személy volt. Dr. Kapotsy Béla, a budapesti amerikai nagykövetség életfogytiglanira ítélt munkatársa picit durvábban fogalmazott a rá állított börtönspiclivel kapcsolatban: szerinte a sátán papjával találkozott.
Maga
J. Balogh egy 1949-ben Habsburg Ottónak (!) címzett és Dobi
Istvánnak is elküldött levelében ezt írja magáról:
„Minden
cselekedetemben népem őszinte szeretete vezérel. Ez késztet
írásra most, még akkor is, ha szavaim, miként a Mindszenty József
úr, bíboros, esztergomi érsekhez intézett felhívásom is, a
pusztába kiáltó, elszálló, eredménytelen szavai is lennének
csupán. Soraim vétele után Fenséged nem mondhatja sem Isten, sem
ember előtt, hogy nem volt a magyar népből valaki, aki
figyelmeztette volna akcióinak hazaáruló voltára, és nem volt
senki, aki megmutassa azt az utat, amelyen jóvá teheti
szerencsétlen népünkkel szemben elhangzott gyalázatos
rágalmazásainak megvetendő bűntényét.”
A
gátlástalan átváltózóművész teljes történetét a Hamvas
Intézet Arc és Álarc című folyóiratának decemberben megjelent
duplaszámában olvashatja. Itt
megrendelhető,
több nagyobb könyvesboltban megvásárolható.
Paul Lendvai apjának levele szerint fia az ÁVH-n “különleges politikai beosztásban” dolgozott
„Fiam […] 1952 őszén Bpestre került az ÁVÉH Hős utcai /Szamuelly/ laktanyába, ahol parancsnoka OROSZY őrnagy elvtárs különleges politikai beosztásba tette” – írta Lendvai Andor a legfőbb ügyésznek 1953-ban azért, hogy elérje fia kiengedését az internálótáborból. Lendvai Pál pályafutásának kezdete sötét, nagyon sötét, már fiatalon a legszélsőségesebb, sztálinista, Tito-ellenes cikkek szerzője volt, sőt, a Szabad Nép programajánlója szerint már előadást is tartott a jugoszláv főellenségről. Amikor bevonult, „Tito-szakértőként” Szombathelyre került, ahol részt vett a fiatal zöld ávéhások átnevelésében. Olyan jól tanította őket, hogy később Horváth József, a III/III utolsó vezetője is megdicsérte önéletrajzi művében. Aztán apja levele szerint az ÁVH Politikai Osztályára került, egy állambiztonsági irat szerint „Péter Gábor politikai munkatársa volt 1952-ig”. Egy véleményvezér gyermekkora – 2. rész.
Homály.
Lendvai Pál pályafutásának kezdete nehezen kutatható. Azt
tudjuk, hogy újságíróként dolgozott, nemsokára azt is látni
fogjuk, milyen cikkekkel vált viszonylag ismertté. Azt is
megkísérlem tisztázni – bár ezt ő tudná megtenni igazából
–, hogy pontosan mi köze volt a karhatalomhoz, az ÁVH-hoz. Paul
Lendvai neve 2010-ben és 2011-ben még a korábbiakhoz képest is
sokszor szerepelt a sajtóban, keményen beleállt a politizálásba,
így a kormánypárti média céltáblájává vált. Nem véletlen,
hogy ekkoriban több, dokumentumokkal alátámasztott cikk is
megjelent a múltjáról, ezeket ő mindig igyekezett megcáfolni.
Nem sokkal később Mihancsik Zsófiával elkészítették az előző
írásomban már
idézett Három
életet,
a mű – amely válasznak is tekinthető – 2012-ben jelent meg. A
könyvben Lendvai – a többi nagy mesélőhöz, például Vitray
Tamáshoz vagy Aczél Endréhez hasonlóan –
elregéli életét. Formailag interjúkötetről van szó, de
valójában Lendvai kérdésekkel megtűzdelt monológjáról. Az
idős véleményvezér arról az időszakról is megemlékezik, amely
most minket érdekel:
„[…]
Gömöri Bandival [Gömöri
Endre, akit a hírszerzés egy irat szerint a hatvanas-hetvenes évek
fordulóján beszervezett– MG] megbeszéltük,
hogy úgyis szeretünk úszni, napozni, tehát az lesz az ideális,
ha folyamőri szolgálatra jelentkezem, de aztán
túl jó kádernek tartottak, ezért belső karhatalomhoz soroztak be.
[Szokásos
narratíva: azért került a belső karhatalomhoz, mert túl jó
volt.] […]
Szombathelyen aztán az első pillanattól kezdve arra használtak,
hogy előadásokat,
fejtágítókat, politikai képzéseket szervezzek és írjak.
Úgyhogy én az egység pártbizottságán dolgoztam, de közkatona
voltam mindvégig. Aztán áthelyeztek minket Veszprémbe, majd késő
ősszel Budapestre, V. P.-t is [Róla,
azaz Vajda Péterről még bőven lesz szó később],
engem is, a belső
karhatalom agitprop osztályára.
Politikai brosúrákat szerkesztettem, de akkor már írhattam
jegyzeteket a Magyar Rádiónak is. […] Mindenesetre abból, hogy
én a karhatalomnál szolgáltam, később sok hazugság származott.
Például akkor, amikor a nyolcvanas évek elején az Egyesült
Államokban készítettem egy interjút az 1956-os forradalomról
szóló dokumentumfilmemhez Király Bélával […]
Én nem ismertem őt korábban. De mind a kettőnket megtámadtak abban a bizonyos zagyva Fekete lexikonban, amelyet egy egykori besúgó állított össze.
Királyt
azért, mert azt mondta, hogy az akkori körülmények között még
mindig Kádár rendszere a legjobb megoldás, hiszen csak meg kell
nézni a többi kommunista országot. Rólam meg azt állította,
hogy mint állambiztonsági tisztet küldtek ki Királyhoz. […] Meg
hogy katonapolitikai őrnagy voltam! Jézus Mária! Én a tényleges
sorkatonai szolgálatomat teljesítettem, közlegényként.”
Muszáj
félbeszakítanom Lendvai történetét. Király
Béláról nem régen írtam meg,
hogy a Katpol fizetett
(!) besúgója volt,
aki tevékeny
részese volt egy tiszttársa halálával végződő koncepciós
ügynek.
A katonatisztet Berkesi András katpolos-propagandista szervezte be.
Királyról egyébként mindig is gyanították ezt az emigrációban,
leginkább azért, mert az állambiztonság ’56 után tudatosan
szétküldött több ezzel kapcsolatos iratot a meghatározó
emigránsoknak. De ennél súlyosabb a másik mondat: a maga
idejében korszakalkotó,
tabudöntő Fekete
lexikont Kubinyi
Ferenc írta (szégyen,
de nincs kivehető példány a Központi Könyvtárban), számos
abban taglalt történetről kiderült azóta, hogy pontosan igaz.
Az, hogy Lendvai Kubinyit besúgónak nevezi (pontosabban még csak meg sem nevezi) – ha nincsenek bizonyítékai – szimpla aljasság, soha, sehol nem lehetett ilyesmiről olvasni.
Persze
az sem hétköznapi (bár megszokott), ahogyan saját karhatalmi
munkájáról beszélt, hiszen csak „fejtágítókat tartott”,
aztán az „agitprophoz” került, de mindezt csak átlagemberként,
közkatonaként – most mi mondhatnánk őt idézve: Jézus Mária!
HORVÁTH JÓZSEF III/III-AS VEZÉR SOKAT TANULT LENDVAITÓL
Hozzátartozik
a képhez, hogy nem véletlenül beszélt karhatalmi szerepéről is
– persze teljesen szétkenve –, a kötet idején már bőven meg
kellett védenie magát. Talán azt is tudta, hogy még a III/III.
utolsó vezetője, Horváth József őrnagy is megemlítette
visszaemlékezésében. Utóbbi egyébként komolyabbnak látta a
fiatal Lendvai szerepét karhatalomnál:
„Engem
nem kis meglepetésemre két hónapos pártiskolára vezényeltek, s
visszatérésem után a szombathelyi karhatalmi ezred
pártbizottságának agit-prop titkárának választottak –
írta Horváth József már a rendszerváltás idején, magát
mentegető művében. –
[…] zavart, hogy mindenki a lehető legnagyobb tisztelettel adózott
nekem. Persze, nem a személyem, nem a tudásom, hanem a funkcióm
miatt. Én viszont már akkor kezdtem tisztában lenni
alapműveltségem rettenetes
hézagaival, négyelemis tudományosságom nyomasztó gyengeségeivel.
Ilyen felkészültséggel kellett irányítanom az ezred agit-prop bizottságának a munkáját, melyben olyan személyiségek voltak, mint Lendvai Pál, a nagyműveltségű és nagy tehetségű fiatal újságíró, akit később Paul Lendvaiként, jeles osztrák sajtószemélyiségként ismert meg a világ. Így, utólag is hálával tartozom neki. Végtelen tapintattal irányított. Ő úgy javasolta a tennivalókat, hogy nekem csupán bólogatni, egyetérteni kellett.”
– bólogatni,
egyetérteni. Horváth József A
Tábornok vallomása – Meztelenül a Duna-gate ügyben című
önéletírásának nagyjából ez az egyetlen használható
részlete.
Mivel
azt is gondolhatjuk, hogy Horváth egyszerűen le akarta járatni
Paul Lendvait, már csak ezért sem árt megnézni, még mit tudunk.
Miért is írhatták azt egy állambiztonsági összefoglalóban (“Szemes” ügynök egyik munkadossziéjában), hogy az újságíró „Péter Gábor politikai munkatársa volt 1952-ig”?
DE PONTOSAN MIT CSINÁLT AZ ÁVH-NÁL?
Ilyesmivel
azért nem dobálóztak akkor sem. Mivel az 1956 előtti iratok nagy
részét egyszerűen eltüntették, sőt, sok mindent le sem
jegyeztek, ezért még az állambiztonság (!) sem volt határozott a
kérdésben. Jellemző, hogy amikor az ügynökjelölt Lendvait
letapogatták a BM-ben, akkor a következő jelentés
született: „Javaslom
Vajda Péter volt r. szds /jelenleg a Népszabadság moszkvai
tudósítója/ elvtárssal beszélgetés lefolytatását „Cole”-ra
vonatkozó adataink kiegészitése céljából, különös
tekintettel az 1951-53-as időre, amelyről semmi
adat nem áll rendelkezésünkre.” Vajdára
még visszatérünk – Lendvai nemezisének tekinthető – sokkal
durvább a mondat vége: „semmi
adat nem áll rendelkezésünkre.”
Semmi
adat – egy olyan szerv munkatársa írta ezt, amely mindenhová
beszivárgott. Mit tudunk? A karhatalomnak dolgozó, a Szabad Népnek
is író újságírót az ötvenes
évek elején néhány hónapra internálták.
Éppen ezzel kapcsolatosak a legérdekesebb dokumentumok. Zinner
Tibor jogtörténész, a korszak avatott kutatója és szakértője a
Hamvas Intézet rendelkezésére bocsátotta azokat az iratokat,
amelyekre még
a kilencvenes évek közepén bukkant rá.
Zinner az ötkötetes Iratok
az igazságszolgáltatás történetéhezdokumentumgyűjtemény
egyik szerkesztőjeként talált rá ezekre a dokumentumokra a
Legfőbb Ügyészség Irattárában. A jogtörténész vélelmezi,
hogy az eredeti példányoknak azóta már hosszú ideje a Magyar
Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában kell lenniük.
Magyarországon járunk, szóval, ki tudja, talán ott is van.
Az iratok között van az a beadvány, amelyet Lendvai édesapja, Lendvai Andor ügyvéd nyújtott be akkor, amikor fia internálva volt.
Lendvai
Andor szülőként természetesen mindent elkövetett azért, hogy
kiszabadítsa gyermekét, ezért levelében kihangsúlyozta a fiatal
Lendvai “érdemeit”.
„CZAKÓ
KÁLMÁN ELVTÁRSHOZ
a Magyar Népköztársaság LEGFŐBB ÜGYÉSZÉHEZ
Alulírott következő panasszal fordulok Ügyész Elvtárshoz!
Fiamat LENDVAI PÁL-t a budapesti ÁVÉH [így – a szerk.] ez év január hó 30-án este 9 órakor őrizetbe vette és előállította. Azóta sorsát illetőleg a legnagyobb bizonytalanságban élek. Vele érintkezni nem tudok, a legelemibb tisztasági eszközt sem tudtam rendelkezésére bocsátani.
Fiam 1951. nov. 2-án vonult be mint tényleges katona a »határvadászokhoz«, előbb Szombathelyen, majd Veszprémben állomásozott, végül 1952 őszén Bpestre került az ÁVÉH Hős utcai /Szamuelly/ laktanyába, ahol parancsnoka OROSZY őrnagy elvtárs különleges politikai beosztásba tette. [Az ÁVH IV/A. Osztályát (Politikai Osztályát) 1952-ben Oroszi György áv. százados vezette – MG]Fiam újságíró, aki a MAGYAR TÁVIRATI IRODA turnusvezető szerkesztője volt fenti bevonulásáig. Mint aktív katona sem tette le a tollat, a HAZÁÉRT című ÁVÉH lap belső munkatársa volt, ezalatt írta és jelent meg: a SZABAD FÖLD téli esték füzetei sorozatában a 3. számú brosúrája: Tito a magyar nép ellensége cím alatt. Majd 1952. nov. havában a Művelt Nép Könyvkiadó kiadásában Földrajzi Kiskönyvtár 2. alatt EGYIPTOM-ról írott könyve. Mióta ismét Bpesten tartózkodott állandó munkatársa volt a SZABAD NÉP-nek, kizárólag külpolitikai cikkeket írt – így 1953. január 14-i számban »A monopoltőkések kormánya« című cikke saját névaláírásával, majd a 1953. január 18-i számban névtelenül »A békés és szabad országok elleni aknamunka amerikai szervezői« címmel. Még 1953. január 23-án este 8-kor a Kossuth Rádióban az ő külpolitikai kommentárját olvasták fel.
Előállítása a IV. Kígyó utca 4–6. V. em. alól történt felesége lakásáról, ahol 5 napi szabadságát töltötte, hogy befejezhesse a SZIKRA könyvkiadóval [A Magyar Kommunista Párt kiadója, ez adta ki például a Rajk-perről szóló kötetet is] kötött szerződés alapján KENYÁ-ról írt könyvét. Ez alkalommal elvitték összes külföldi nyelvű könyveit, külömböző [így – MG] forrásmunkákat, jegyzeteit, dokumentációs anyagokat stb.
LEGFŐBB ÜGYÉSZ ELVTÁRS! Önhöz fordulok, mint a szocialista törvényesség legfőbb Őréhez, hogy a Magyar Alkotmány 43. §-ában biztosított jogánál fogva vizsgálja felül egyetlen gyermekem ügyét!
Lendvai Pál meggyőződéses kommunista, szívvel-lélekkel dolgozott a népi demokrácia érdekeiért és sikereiért, határozott meggyőződésem, hogy őt semmiféle bűn nem terhelheti, ő gyanúsított nem lehet, még gondolatban sem vétett szilárd és tántoríthatatlan hite ellen.
Őrizetbe vételekor alig töltötte be a 23. évét, múltja nincs, szorgalmas, elismerten képzett és kiváló tagja a magyar újságíróknak.
Katonai szolgálata alatt csak dicséreteket kapott, felebb valói csak a legjobbakat állíthatják róla!
Közlöm személyi adatait:
LENDVAI PÁL, anyja neve: Polacsek Edit, született: Budapesten, 1929. VIII. 24-én.
Szerény nézetem szerint – minthogy aktív katona – Budapest, II. Fő utca 70–78. alatt lehet őrizetben.
Kérem Ügyész elvtársat, hogy derítsen világosságot ez ügyben, egy 64. éves beteg, öreg ember kéri, adják vissza szabadságát egyetlen gyermekének! Szívbeteg ember vagyok, immár féléve várom gyermekemet, már sokáig nem bírom a bizonytalanságot!
Budapest, 1953. július hó 30-án
Elvtársi tisztelettel:
/LENDVAI ANDOR s. k./”
a Magyar Népköztársaság LEGFŐBB ÜGYÉSZÉHEZ
Alulírott következő panasszal fordulok Ügyész Elvtárshoz!
Fiamat LENDVAI PÁL-t a budapesti ÁVÉH [így – a szerk.] ez év január hó 30-án este 9 órakor őrizetbe vette és előállította. Azóta sorsát illetőleg a legnagyobb bizonytalanságban élek. Vele érintkezni nem tudok, a legelemibb tisztasági eszközt sem tudtam rendelkezésére bocsátani.
Fiam 1951. nov. 2-án vonult be mint tényleges katona a »határvadászokhoz«, előbb Szombathelyen, majd Veszprémben állomásozott, végül 1952 őszén Bpestre került az ÁVÉH Hős utcai /Szamuelly/ laktanyába, ahol parancsnoka OROSZY őrnagy elvtárs különleges politikai beosztásba tette. [Az ÁVH IV/A. Osztályát (Politikai Osztályát) 1952-ben Oroszi György áv. százados vezette – MG]Fiam újságíró, aki a MAGYAR TÁVIRATI IRODA turnusvezető szerkesztője volt fenti bevonulásáig. Mint aktív katona sem tette le a tollat, a HAZÁÉRT című ÁVÉH lap belső munkatársa volt, ezalatt írta és jelent meg: a SZABAD FÖLD téli esték füzetei sorozatában a 3. számú brosúrája: Tito a magyar nép ellensége cím alatt. Majd 1952. nov. havában a Művelt Nép Könyvkiadó kiadásában Földrajzi Kiskönyvtár 2. alatt EGYIPTOM-ról írott könyve. Mióta ismét Bpesten tartózkodott állandó munkatársa volt a SZABAD NÉP-nek, kizárólag külpolitikai cikkeket írt – így 1953. január 14-i számban »A monopoltőkések kormánya« című cikke saját névaláírásával, majd a 1953. január 18-i számban névtelenül »A békés és szabad országok elleni aknamunka amerikai szervezői« címmel. Még 1953. január 23-án este 8-kor a Kossuth Rádióban az ő külpolitikai kommentárját olvasták fel.
Előállítása a IV. Kígyó utca 4–6. V. em. alól történt felesége lakásáról, ahol 5 napi szabadságát töltötte, hogy befejezhesse a SZIKRA könyvkiadóval [A Magyar Kommunista Párt kiadója, ez adta ki például a Rajk-perről szóló kötetet is] kötött szerződés alapján KENYÁ-ról írt könyvét. Ez alkalommal elvitték összes külföldi nyelvű könyveit, külömböző [így – MG] forrásmunkákat, jegyzeteit, dokumentációs anyagokat stb.
LEGFŐBB ÜGYÉSZ ELVTÁRS! Önhöz fordulok, mint a szocialista törvényesség legfőbb Őréhez, hogy a Magyar Alkotmány 43. §-ában biztosított jogánál fogva vizsgálja felül egyetlen gyermekem ügyét!
Lendvai Pál meggyőződéses kommunista, szívvel-lélekkel dolgozott a népi demokrácia érdekeiért és sikereiért, határozott meggyőződésem, hogy őt semmiféle bűn nem terhelheti, ő gyanúsított nem lehet, még gondolatban sem vétett szilárd és tántoríthatatlan hite ellen.
Őrizetbe vételekor alig töltötte be a 23. évét, múltja nincs, szorgalmas, elismerten képzett és kiváló tagja a magyar újságíróknak.
Katonai szolgálata alatt csak dicséreteket kapott, felebb valói csak a legjobbakat állíthatják róla!
Közlöm személyi adatait:
LENDVAI PÁL, anyja neve: Polacsek Edit, született: Budapesten, 1929. VIII. 24-én.
Szerény nézetem szerint – minthogy aktív katona – Budapest, II. Fő utca 70–78. alatt lehet őrizetben.
Kérem Ügyész elvtársat, hogy derítsen világosságot ez ügyben, egy 64. éves beteg, öreg ember kéri, adják vissza szabadságát egyetlen gyermekének! Szívbeteg ember vagyok, immár féléve várom gyermekemet, már sokáig nem bírom a bizonytalanságot!
Budapest, 1953. július hó 30-án
Elvtársi tisztelettel:
/LENDVAI ANDOR s. k./”
Lendvai
Andor beadványára nem sokkal később megérkezett a válasz,
amelyben tudatták, hogy a fia 1953 végén szabadul – a Nagy
Imre-féle reformoknak köszönhetően (ezt persze nem írták bele a
szövegbe). Édesapja beadványában több mindent megemlített
Lendvai védelmében.
Egyrészt arról írt, hogy Lendvai az Államvédelmi Hatóságnál (ÁVH) különleges politikai beosztásban dolgozott, ahová az említett Oroszy (Oroszi) elvtárs helyezte, de előtte a Határvadászoknál kezdte 1951 végén. Azaz a zöld ÁVH-nál.
Orgoványi
említett tanulmányának egyik melléklete / Forrás:
https://drive.google.com/file/d/0B85_NnxeG513RVptRThleUpPeE0/view
A
Határőrség 1950. január elsejétől vált az ÁVH részévé, így
Péter Gábor parancsnoksága alá került. „A
Jugoszláviával megromlott viszony volt az egyik fő oka a
határőrség sürgős fejlesztésének, ezzel párhuzamosan az
ÁVH-ba való integrálásának is –
írta Orgoványi István: A
déli határsáv 1948 és 1956 közöttcímű
művében. – A
bizottság [1948-ban] Kádár
Jánost, Farkas Mihályt és Szalvay Mihályt bízta meg, hogy
dolgozza ki a határvédelem átalakításának javaslatát.
Janikovszky Béla alezredes már ekkor előállt egy javaslattal,
amelyben összefoglalta a határvédelem megerősítésével
kapcsolatos nézeteit.[Janikovszky] Sürgette,
hogy a határőrség és a rendőrség fegyverhasználati jogát
terjesszék ki, hogy bizonyos esetekben figyelmeztetés
nélkül lőhessenek:
>Pár ember agyonlövése és ennek újságokban való közzététele, illetve ilyen híreknek a lakosság körében való elterjedése meggondolásra fogja késztetni a határon átlépni szándékozókat. Ez azért is szükséges, mert például az 1948. év folyamán fegyverhasználat következtében a nyugati határon csak egyetlen haláleset történt<”.
Pár
ember agyonlövése – mondta Janikovszky Béla (Janikovszky Éva
későbbi férje, aki nem
sokkal ezután záratta elmegyógyintézetbe első
feleségét – tanulmányom
itt, cikkem
itt olvasható),
ez volt a helyzet tehát a határon.
A Szabad Nép 1949. október 21-ei cikke szerint az ifjú Lendvai már akkor A Tito banda kiárusítja Jugoszláviát címmel tartott előadást. Gazdasági válság Jugoszláviában című tanulmánya 1950-ben jelent meg a Társadalmi Szemlében, amely 1951-ben A Tito-banda az új háború kirobbantásának szolgálatában című munkáját közölte.
Igazi
Tito-banda-szakértőnek számított. „A
Tájékoztató Iroda határozata leleplezte, a Rajk-
és Kosztov-perek okmányszerűen bebizonyították,
hogy Tito és bandája az imperialisták ügynökei, elvetemült
gyilkosok és kémek” –
írta utoljára említett írásában Lendvai, majd így
folytatta: „A
Tito-banda egész provokációs propagandája fontos láncszem
azoknak az agresszoroknak terveiben, akik – mint Sztálin elvtárs
mondotta – >arra igyekeznek felhasználni a reakciós
kormányokat, hogy hazugsággal megtévesszék népeiket, megcsalják
őket és az új háborút védelmi háborúnak, a békeszerető
országok békés politikáját pedig agresszív politikának
tüntessék fel.
Meg akarják csalni népeiket, hogy reájuk erőszakolják agresszív terveiket és új háborúba rántsák őket.<”
Most
gondoljunk bele: a Határőrség részben a jugoszláviai fejlemények
miatt az ÁVH-hoz kerül, Lendvai fiatal újságíróként több
lejárató cikket, sőt, előadást tart a “Tito-bandáról”, és
ezek után éppen
a Határvadászokhoz vezénylik, Szombathelyre, ahonnan csak egy
lépés a jugoszláv határ.
S mit csinál ott?
Fejtágítókat tart, tehát azt folytatja, amit a Szabad Föld cikke szerint korábban is művelt: bemutatja a kommunista diktatúra ellenségeit. Gyakorlatilag Orwell rábeszélőgépeként munkálkodik.
„Mint
aktív katona sem tette le a tollat, a HAZÁÉRT című ÁVÉH lap
belső munkatársa volt, ezalatt írta és jelent meg: a SZABAD FÖLD
téli esték füzetei sorozatában a 3. számú brosúrája: Tito a
magyar nép ellensége cím alatt” –
írta Lendvai Andor. Fia említett műve még ma is olvasható a
könyvtárban, szintén 1951-ben adta ki a Szikra nyomda.
LENDVAI PÁL KŐKEMÉNY, SZÉLSŐSÉGESEN SZTÁLINISTA ÚJSÁGÍRÓ VOLT
Már
ezeknek az írásoknak, tanulmányoknak az ismerete elég ahhoz, hogy
kijelentsük: Lendvai Pál fiatalon sztálinista újságíró, sőt,
propagandista volt, aki sokat tett azért, hogy a Tito-banda rémképe
minél szélesebb körben ismert legyen.
Azért, hogy a gyakran egyszerű származású, iskolázatlan (mint amilyen Horváth József későbbi III/III-as fővezér volt) zöld ávéhások fejét telebeszélje azzal, amit a Rákosi-diktatúra elvárt. Mindezt mikor? Már 1949-től, a Rajk-per és az ahhoz csatolt ügyek idején, amikor a téboly már annyira elhatalmasodott, hogy a kommunistának nevezett szörnyeteg saját magát is felfalta. Amikor embereket lőttek agyon a határon, másokat pedig koholt kémhistóriákba kevertek.
Sajnos
az Országos Széchényi Könyvtárban nem találhatóak meg (!)
az ÁVH-hoz, ill. a karhatalomhoz tartozó A
hazáért propaganda-kiadvány
1951 és 1956 közötti példányai. Egy 1950-es kiadványt el lehet
olvasni (ekkor még Lendvai nem volt a lapnál), rettenetes anyag.
A főellenség Tito-nak a rövidke újságban külön oldala van, ahol több lejárató karikatúra, szellemesnek szánt, uszító publicisztika állítja őt a célpontba. Meg volt a helye tehát Lendvainak a lapnál.
Külön
érdekes az a cikk, amely két politikai tisztet, a fiatal
határőröket nevelő ávéhásokat mutatja be. Íme a két fénykép:
Az
Arcanum adatbázisában bóklászva még a következő
Lendvai-cikkekre bukkantam: „A
közel- és közép-keleti helyzetről” (csak
egy közcímét idézem: „A
nemzeti burzsoázia viszonya az imperalizmus elleni harchoz”)
vagy éppen a „Harcban
a kenyérért és a nemzeti függetlenségért” című
tanulmány. Utóbbiban egyenesen világpolitikai körútra invitálta
az olvasót. Beszámolt a franciaországi, iraki, marokkói
változásokról. Marokkóval kapcsolatban ezt írta (akár A
tanú Tuschinger
elvtársa is mondhatná):
„Forrósodik a talaj az imperialisták és csatlósaik lába alatt Marokkóban.”
Lendvai
ezeknek az írásoknak, de leginkább a Tito-cikkeknek köszönhette,
hogy 1951-ben a következő nevek mellé került a Társadalmi Szemle
vonatkozó számában:
„TARTALOMJEGYZÉK
RÁKOSI MATYAS: Beszámoló a Központi Vezetőség 1950 október 27-én tartott ülésén 837
ANDICS ERZSÉBET: A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 33. évfordulójára 857
HORVÁTH MÁRTON: Küzdelem a népi egységért 867
[…]
SZEMLE.
A Szovjetunió és az európai népi demokratikus országok gazdasági együttműködése (LENDVAI PÁL)”.
RÁKOSI MATYAS: Beszámoló a Központi Vezetőség 1950 október 27-én tartott ülésén 837
ANDICS ERZSÉBET: A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 33. évfordulójára 857
HORVÁTH MÁRTON: Küzdelem a népi egységért 867
[…]
SZEMLE.
A Szovjetunió és az európai népi demokratikus országok gazdasági együttműködése (LENDVAI PÁL)”.
Az
ideológia a lényeg! Balról: Mihályfi Ernő, Andics Erzsébet,
Lukács György és X. elvtársnő / Fotó: Fortepan.hu
Veretes
társaság. Fenti brosúrája 1951-ben jelent meg.
IDEJE LENNE, HA FELTÁRNÁ, MIT IS CSINÁLT PONTOSAN AZ ÁVH KÖZPONTI LAKTANYÁJÁBAN!
Lendvai 1929-ben született, húszas évei legelején járt, amikor már a Rákosi Mátyás mellett szerepelt a neve, Tito lejáratásával emelkedett fel, írhatott a Szabad Népbe, könyve jelent meg, majd az ÁVH-hoz került előbb a az ávéhás határőrök agymosásának aktív résztvevőjeként, majd „különleges politikai beosztásba” Budapestre.
Belsős
káder volt, tényleg nagy lehetett a meglepetése, amikor újabb
propaganda-műve írása közben (!) elcipelte otthonról a hatóság.
Ő, aki 1952-ben még a Rajk-ügyről írt, nem sokkal később maga
is beletekeredett a pókhálóba, hiszen éppen a Rajk-per
nyolcadrendű vádlottjához, Justus Pálhoz sorolták. Mint
trockistát. Lendvai még azt is tudni vélte, hogy ki jelentette
fel. A már többször említett Vajda Péter, akivel együtt
lépdeltek felfelé. Vajda 1954-ben alhadnagy, 1956-ban már hadnagy
volt az ÁVH-nál.
Tudják,
mit csinált 2007-ben? Éppen a Nemzetbiztonsági
Hivatal szóvivője volt!
Így
váltott rendszert Magyarország.
Egy véleményvezér gyermekkora – “Lendvai jelenleg az egyik legjobb és legmegbizhatóbb informátorom”
„Társadalmi kapcsolatként” tartották nyilván a kádári állambiztonsági iratokban Lendvai Pált, azaz Paul Lendvait, aki 1957-ben az Esti Hírlap újságírójaként emigrált Ausztriába. Társadalmi kapcsolatnak nem nevezhettek akárkit, az akkori belügyminiszteri rendelet szerint a „társadalmi kapcsolatként történő együttműködés csak hazafias meggyőződésű, a szocializmushoz hű állampolgárokkal, az önkéntesség elve alapján” alakíthattak ki. Lendvait be akarták szervezni, több fontos információt elárult a róla jelentő „Urbán” titkos munkatársnak, azaz Lóránt (máshol Loránt) László Endrének. Cserében a BM is segített Lendvainak, kiengedték Ausztriába édesanyját, és később ő is beutazhatott a Magyar Népköztársaság területére. A beszervezés végül nem történt meg, a történet mégis érdekfeszítő. Egy véleményvezér gyermekora – első rész.
Bár
a Lendvai Pállal, azaz a Paul Lendvaival kapcsolatos állambiztonsági
jelentésekkel több korábbi cikk foglalkozott (például Laczik
Erikáé vagy
Ilkei Csabáé), úgy érzem, nem árt újra megírni az ő
történetét. Már csak azért is, mert a rendszerváltás előtti
újságírással foglalkozom, ebben a tekintetben az itthon, majd
Nyugaton is aktív Lendvai megkerülhetetlen személy. Ő maga
korábban az ÉS-ben
jelentette meg a róla jelentő ügynökökkel kapcsolatos cikkét,
ezután arról is írtak, hogy társadalmi kapcsolat volt, hogy a
szélsőségesebb „vádakat” most ne is említsem.
Illő tehát kísérletet tenni arra, hogy tisztázzuk a személyét. Mit tett, és mit nem tett a negyvenes, ötvenes, hatvanas években.
Maga
Lendvai is sokat foglalkozott a személye elleni támadásokkal (ez a
Heti Válaszban és a Magyar Nemzetben megjelent cikkekre utal), a
róla szóló, interjúkötetnek álcázott hősi eposzban (Három
élet – Paul Lendvai)
hosszasan panaszkodott Mihancsik Zsófiának: „Ezzel
szemben az angol kiadásban az szerepel, hogy én különféle
kommunista tevékenységek után
szöktem Ausztriába, az ötvenes években Magyarországon tagja
voltam a különleges belügyi rendőrségnek,
amely az ÁVH egysége volt, majd a forradalom után részt
vettem a Fehér könyv összeállításában.
Az ausztriai tevékenységemről pedig leírják a Heti Válasz
összes rágalmát, és ezt azzal igazolják, hogy a bécsi magyar
besúgók szerint én voltam az egyik legjobb kapcsolatuk, aki
>Michael Cole< fedőnéven dolgozott. Hogy én vagy bárki más
ezt mivel cáfolta és hányszor, hogy helyreigazítást kértem,
arról egy hang sem.”
Lendvai
emigrálása előtti történetét a következő részben fogom
bemutatni, így most sem a Fehér könyvre, sem az ÁVH-ra nem fogok
kitérni. Annál érdekesebb, hogy kiknek mondott köszönetet
Mihancsik kötetében:
„Vagy Aczél Endre és Debreczeni József, akik szétszedték a Heti Válasz hazug állításait. És meg kell mondanom, az is jólesett, hogy az első ember, aki a cikk megjelenését követő reggel felhívott, az Gyurcsány Ferenc volt.”
Szóval
voltak, akik megvédték. Köztük az az Aczél Endre, aki az iratok
szerint a katonai
hírszerzés „megnyert embere”, azaz ügynöke
volt (korábbi cikkeim
róla itt és itt,
a cikkek alatt maga Aczél kommentárjai olvashatóak).
Most
következő írásomban szokás szerint csak a tényekre szorítkozom.
Azokra az állambiztonsági iratokra, amelyek ma hozzáférhetőek,
illetve azokra az írásokra, amelyek ma elérhetőek.
ITTHON A TITO-BANDÁRÓL ÍRT TANULMÁNYA VOLT A LEGISMERTEBB
Paul
Lendvai, azaz Lendvai Pál 1957-ben „disszidált”, azaz emigrált
a Magyar Népköztársaságból, és néhány év alatt Bécsben is
elismert újságíróvá vált. Persze gyanítom, hogy az ehhez
hasonló magyarországi cikkeit nem csatolta szakmai önéletrajzához
(az
ifjú Lendvai cikke (Tito-banda)
lejjebb gördítve olvasható):
A
kezdeti időkről majd később fogok írni, most lépjünk
a hatvanas
évek elejére, amikor a kádári hírszerzés eltervezte az újságíró
beszervezését.
A különböző jelentésekből egyértelművé vált, hogy Lendvai
behálózása az állambiztonság szempontjából lehetségesnek
tűnt.
Az újságíró egyre jobb kapcsolatokat szerzett az osztrák belpolitikai körökben, így komoly fegyvertényt jelentett volna a beszervezése. Tény, hogy ez a hatvanas években végül nem valósult meg, legalábbis nincsen nyoma ennek az elérhető, kutatható dossziékban.
Hogy
mi szüksége lett volna a Kádár-diktatúrának egy újabb
Ausztriában mozgó ügynökre, az szerintem egyértelmű, most azt
kell tisztáznunk, mit akarhatott a Magyarországon kommunista
újságíróként ismert, de Ausztriában új életet kezdő Lendvai
a rezsimtől? A jelentések szerint azt, hogy édesanyját kiengedjék
Bécsbe, ő pedig beutazhasson
Magyarországra,
erre jövendő „Kelet-Európa-szakértőként” igencsak szüksége
volt.
Lendvai
Pálról 1962-ben nyitottak kutató-dossziét „Cole
Michael” fedőnéven (ÁBTL
K-1743 Dosszié tárgya “Cole Michael”),
az újságíróról csatolt első jelentéseket „Urbán”
titkos munkatárs,
illetve a bécsi
rezidentúrán dolgozó „Géza” elvtársadta.
„Géza” Fürjes
János hírszerző-tiszt fedőneve
volt, fedőmunkahelye a nagykövetség volt, „Urbán” pedig
megegyezett Lóránt (máshol
Loránt) László
Endre újságíróval, MTI-tudósítóval,
aki ebben a funkciójában a hálózat embere volt.
Mint a külföldi újságírók, tudósítók (különösen az MTI és Népszabadság munkatársai) jelentős, szinte teljes része.
Lendvai
1962 nyarán ült le beszélgetni „Gézával”, a találkozóról
készült jelentéssel kezdem: „A
harmadik kérdésemre, hogy miért csak most fordul hozzánk, azt
felelte, hogy ő
sokáig attól félt, hogy ha a kapcsolatot felveszi a követséggel, akkor kérésének teljesitésére azt a feltételt szabjuk, hogy dolgozzák a magyar hirszerzésnek >Ő senkinek sem kötelezi el magát – mondta – ellenben egy kollegiális viszont szívesen fenntartana.<”
– jelentette
„Géza” Lendvairól. Az irat azt sugallja, hogy a korábban az
ÁVH-hoz köthető Lendvai (erről cikkem folytatásában) tökéletesen
tisztában lehetett a rendszer működésével.
Beszélgetésükben természetesen szóba kerültek azok a cikkek,
amelyeket Lendvai
álnéven írt Bécsben,
s amelyek kritikusan viszonyultak a Kádár-diktatúrához:
„[…]
áttérve a negyedik kérdésemre először megpróbálta letagadni,
hogy ő irt >Holló György< néven [Bécsben
– MG]. […]
Lendvai egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte tőlem,
hogy honnan
tudom, hogy ő Holló György?
Közöltem vele, egyik alkalommal megkérdeztem a Presse egyik
munkatársát, hogy ismeri-e a Holló Györgyöt, azt válaszoltam,
hogy igen, egyszer bemutatták neki. Kérdésemre, hogy hogyan néz
ki >Holló György<, elmondta nekem: >egy nagy órru [így,
a helyesírási hibákat szokás szerint meghagyjuk],
nagy haju, kis zsidó emberke< Nos, hát ilyen csak egy van
itt – mondottam neki – ez maga<. Lendvai erre beismerte,
hogy ő a >Hollo György< s a >Landy Paul<.” –
jelentette „Géza”.
Fürjes
rutinos hírszerző volt, rákérdezett Lendvainál, ugyan, miért is
bíznának meg benne „disszidálása”, és a diktatúrát
„lejárató” cikkek után? „Mi
a biztositék arra, hogy ha mi édesanyját kiengedjük, hogy
utána nem
fog-e majd ellenségesen viselkedni a
Magyar Népköztársasággal szemben, hiszen >már nem kell
féltenie az édesanyját<. – Mi sem vagyunk emberkereskedők –
mondottam – és semmiesetre sem tettük volna és a jövőben sem
tesszük édesanyját felelőssé az általa elkövetet gazságokért.
[…] Erre azt mondta, hogy ő tudja, ilyen ügyeket nem lehet egyik
napról a másikra elintézni, s addig modunkba áll majd, hogy
meggyözödjünk arról, hogy loyálisan
tudósit Magyarországról és egy esetleges szervezett kapcsolat
során mi őt jobban megismerhetjük.” (A
kiemelés az állambiztonságé). Mókás vagy sem, de „Géza”
„családi vállalkozásban” jelentett: „Adta
Géza, legépelte: Gézáné” –
olvashatjuk az iraton (Jelentés,
Bécs, 1962. július 31),
Fürjesné tehát buzgón legépelte férjeura jelentéseit.
POLGÁR DÉNES TITKOS MUNKATÁRS ROSSZ VÉLEMÉNYE
Lendvait
az állambiztonság szokásos ügymenete szerint körbeszimatolták,
környezettanulmányt készítettek róla, priorálták (lekérték
az adatait) a különböző osztályoknál, és összegyűjtötték a
vele kapcsolatos jelentéseket. Például azt, amely a Polgár
Dénestől kapott információn alapult: „Polgár
Dénes ujságíró 1958-ban Bécsben járt, visszaérkezte után
baráti körben arról tett emlitést, hogy Lendvai egyéni
érvényesülése érdekében volt
barátait is hajlandó kiszolgáltatni és
bajba hozni. Volt munkahelye – az Esti Hírlap – párttitkárának
véleménye szerint Lendvai
karrierista, törtető személy.”
Polgárnál
megállhatunk egy pillanatra, az MTI örökös tudósítója
természetesen a hálózathoz tartozott, kevés
titkos munkatárs volt nála aktívabb a sajtó és a hírszerzés
területén,
számos városban és országban bevetették, több fedőneve is
volt.
Örök szégyenünk, hogy a hétpróbás újságíró-ügynök (számtalan munkadossziéja van) a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét is megkapta.
Ráadásul
1997-től haláláig (2009) az Aranytollas Újságírók Társaságának
elnöke is volt. De most térjünk vissza Lendvaihoz. Budapestről
„Fóti” 1963.
január 14-én egy „Szigoruan
titkos!” iratban
(„Cole
Michael ügye”)
a következőről tájékoztatta a bécsi rezidentúrát vezető
„Takács” elvtársat, azaz Tóth Pált:
„Jellemével
kapcsolatban az ellenőrzés alátámasztotta az eddig rendelkezésre
álló adatokat.
Jellembeli gyengeségei, amelyek Cole egész magatartását megszabják, karrierizmusa, gyávasága, gerinctelensége mind olyan tulajdonságok, amelyekkel ügyesen operálva elérhetjük a korábbi, vele kapcsolatos utasitásokban már közölt célt.
[…]
A Központ és a rezidentura lépései között feltétlen
összhangnak kell lennie. Olyan viszonyt kell kialakitani vele, amely
kizárttá teszi a csak >adom-veszem< alapon való
információszerzést, látnia kell azt is, hogy még mindig van
jóvátennivalója velünk szemben. […]
Anyja kiengedése, az állampolgárságból való elbocsájtás, későbbi, tervezett beutazása mind olyan engedmények, amelyekkel szemben nem elég, ha csak lojalitást mutat, hanem viszontszolgálatot is várunk tőle.”
A
Lendvaival való kapcsolattartásra a jelentések szerint az
újságírótól vonakodó, őt „nagyképűnek” jellemző
„Géza” mellett, helyett „Urbán”
titkos munkatársat,
azaz Lóránt Lászlót jelölték ki.
Az
MTI akkori bécsi tudósítója a korábbi iratok szerint kezdetben
nem tartozott az állambiztonság igazán „kiváló dolgozói”
közé, de ekkoriban éppen megdicsérték. „Lovas” elvtárs az
említett „Takácsnak” (Tóth Pálnak) ezt írta: „Urbán
elvtárs az időszakban végzett munkájában bizonyosfoku fejlődés
tapasztalható. […] Fentiek azt mutatják, ha
Urbán akar dolgozni társadalmi kapcsolatain keresztül tud értékes
információkat szerezni.” –
írta „Lovas” 1962. január 16-án. „Urbánnak” a jelentések
szerint több informátora volt, voltak közöttük ügynökök is,
Lendvai Pálra az iratokban később „társadalmi
kapcsolatként” hivatkoztak.
Lendvai neve „Urbán” vonatkozó munkadossziéjában (ÁBTL
“Urbán”, Mt-772/3)
először 1962
végén,
a hangzatos „Információs
jelentés A Népszabadság >Magyarok a nagyvilágban< cimü
cikkének visszahangja az ausztriai magyar disszidensek körében” című
iratban bukkan fel.
Az említett cikk szerzője Hajdú Pál, ha nem tévedünk nagyot, ő az az állambiztonsági tiszt, aki 1956 előtt az Irodalmi újság “politikai rovatvezetője” volt.
Az
írást igazi mézesmadzagnak
szánta a rezsim,
ezért is voltak kiemelten fontosak az arra érkezett emigráns
reakciók:
„Bécsben
élő disszidens magyar ujságirók körében óriási visszhangot
váltott ki a Népszabadság cikke. […] Lendvai Pál szerint, aki –
mint elmondta – gyorsan váltakozó hosszu telefonbeszélgetések
és személyes eszmecserék követték a Népszabadság november
13.-i számának Bécsbe érkézését, Irodalmárt[Sebestyén
György, a Bécsi magyar Híradó szerkesztője] a
szó szoros értelmében a könnyekig
meghatotta a cikk mondanivalója,
Klamár [Gyula
emigráns újságíró, szerkesztő, a Bécsi Magyar Híradó
szerkesztője] pedig
kijelentette: mindeddig elképzelhetetlennek tartotta, hogy az
>egykori rettegett Szabad Nép utódjában<: a Népszabadságban
ilyen >liberális
hangu< megértő cikk jelenjék
meg és most már feltétel nélkül elhiszi, hogy Magyarországon
valóban olyan döntő változások következtek be, amelyeknek
teljes mértékü felfogására a >régi Ávos idők szelleméhez
rögződött menekültek agya< szinte képtelen felfogni. […]
Lendvai értesült arról, hogy a Magyar Hiradó szerkesztősége
utasitást kapott a cikk durva megtámadására. […] Lendvai arra
is utalt, hogy Klamár, vagy Lendvai – esetleg mindkettő –
részéről belső ellenállás mutatkozik arra, hogy meggyőződéssel
vitába szálljanak a cikkel. /Az információ Lendvai Páltól
származik./” (Jelentés,
Bécs, 1962. november 17).
„Urbán”
a „Találkozói
jelentésben” (ezekben
mindig külön részekre szedte a különböző informátoroktól –
például: „Balatoni” és “Kocsis” ügynökök – kapott
információkat) részletesebben beszámolt a Lendvaival folytatott
eszmecseréről: „Találkozói
jelentés. […] Lendvai engem hivott fel csütörtökön, nov. 15-én
és lelkendezve mesélte a Népszabadság nov. 13-i számában
megjelent cikk óriási hatását a bécsi disszidens ujságírók
között. Miután további
részleteket is kilátásba helyezett,
meghivtam még aznap estére, hogy feleségével együtt
vacsorázzanak nálunk. […] Este valóban további részleteket
mesélt. […] Minden különösebb remény nélkül megkértem, hogy
igyekezzék néppárti vezető-ismerőseivel találkozni és ujabb
részleteket megtudni. […]
Lendvai mindent megigért, sőt kérésemet szinte megbizásnak vette.
A
pénteki nap folyamán keveset tartózkodtam otthon és amikor
hazaérkeztem, feleségem elmondta, hogy Lendvai
többször keresett és
okvetlenül akar velem beszélni. Lementem az utcára, felhivtam
telefonon. Lendvai nagy izgalommal közölte, hogy sürgösen
beszélni akar velem, mert sok
érdekeset tudott meg.
Kénytelen voltam tehát – jelentéseim késését is kockáztatva
– találkozót megbeszélni vele. […]
Lendvai elmondta, hogy péntek délelőtt az információk szerint kialakulóban lévő néppárti centrum főemberével: Hurdessel [Felix Hurdes korábbi oktatási miniszter, 1945–51 között az Osztrák Néppárt főtitkára] sikerült beszélnie, aki dühödten rohant ki a reformista szárny >vad tervei< ellen.”
Bár
„Urbán” jelentését nem szabad készpénznek venni, az irat
szerint az újságíró igen lelkes volt. A titkos munkatárs így
folytatta a jelentést: „Lendvaival
hosszasan beszéltem saját és anyja ügyéről is, mert
Lendvai tájékoztató
igyekezete és készsége –
bár ezuttal ő rendkivül tapintatosan nem célzott erre –
szemlátomást arra irányul, hogy szeretne
már valamilyen eredményt látni.[…]
Lendvai tud arról, hogy anyja ismét benyujtotta kivándorlási
kérelmét […]
Magatartásából következtetve ismét alátámasztást nyert korábbi jelentésemben közölt javaslatom, amelynek alapján egy olyan helyzet alakulhatna ki, amelyben Lendvai továbbra is rászorulna a szivességünkre.
Ha
ugyanis Lendvai Budapestre utazhatna, lebeszélné anyját a
kivándorlásról, vagy legalábbis a kivándorlási kérelmet – a
mi segitségünkkel – még függőben hagyva, engedélyt kaphatna
arra, hogy anyja – akár két-három hónapra meglátogassa
Bécsben. […] Megállapitásom szerint ennek a megoldásnak örülne
a legjobban Lendvai és ez számunkra sem előnytelen.” (Jelentés,
Bécs, 1962. november 17.
)
„Urbán”
1963. január elején már Lendvai fedőnevét használva, „Cole
Michael”ügyében
jelentett Pék Jenő századosnak. Ebből is kiderült, hogy
édesanyját kiengedték az újságíróhoz: „
[…] Lendvai anyja mint ismeretes december végén látogató
utlevéllel érkezett Bécsbe. Számára Lendvai és felesége
lakásában egy szobát rendeztek be – átmenetileg. Kinos
meglepetésként hatott Lendvaira, hogy – mint nekem elmondta –
anyja legszivesebben már nem is térne vissza Magyarországra.
Lendvai felesége ezzel elsősorban nem ért egyet. Barátságosan
fogadta ugyan az öregasszonyt, de semmiképpen sem hajlandó
belenyugodni abba, hogy állandóan
a >nyakunkon maradjon<.
[…] Lendvaival való viszonyom kimondottan pozitiv. Rendkivül
hálás azért a szolgálatomért,hogy
anyja egyelőre látogató utlevéllel utazott Bécsbe.” (Jelentés
Budapest, 1963. január 4.)
„… IGYEKSZIK SZOLGÁLATOMRA LENNI… ”
„Urbán”
másik jelentése szerint Lendvai „viszonozni” akarta
ezt a szívességet: „Találkozói
jelentés Lendvairól […] Lendvai kedden délben hivott fel
telefonon és rögtön meghivott ebédre. […] Nagy lakásában –
a szertartásos angol tea elfogyasztása után – a nők
félrevonultak és ő gyorsan
elmondta kedd
délelőtti beszélgetését a vele igen jó viszonyban lévő
Hurdessel /lásd inf. jelentésem/.
Lendvai hangsulyozta: azért igyekszik szolgálatomra lenni, mert viszonyozni akarja neki nyujtott segitségemet.
Rendkivül
büszkén visszaidézte egyébként legutóbb adott információját
Kreisky-vel [Bruno
Kreisky osztrák politikus, 1959-től 1966-ig Ausztria
külügyminisztere, majd 1970-től 1983-ig szövetségi kancellárja
volt] és
Olah-val kapcsolatban, amely az azóta kiszivárgott különböző
hirlapi utalások alapján valóban hiteles volt. […]
Lendvai jelenleg az egyik legjobb és legmegbizhatóbb informátorom”.
(Jelentés,
Bécs, 1963. január 30).
A
titkos munkatárs elégedett volt a Lendvaitól szerzett
információkkal, és látjuk, hogy jelentése szerint az újságíró
valóban bejáratos volt olyan körökhöz, ahol a hírszerző-gyanús
(és hát az is volt) „Urbánt” nem látták annyira
szívesen: „Találkozói
jelentés Lendvairól […] Lendvaival február 20.-án találkoztam
a sajtóklubban. Elmondta, hogy másnap tudósitást ir a Financial
Timesnek a szerinte döntő jelentőségü koaliciós tárgyalásról
[…] Függetlenül a már küszöbön álló szakitásról, arról
tájékoztatott, hogy Withalmék
uj parlamenti választásokat szeretnének kiforszirozni.
[…]
Legnagyobb meglepetésemre Lendvai dr. Heindlt [Feltehetően a Bécsújhelyen született Kurt Heindl osztrák politikusról van szó] nevezte meg az információ forrásául. Én már napok óta hiába igyekszem Heindl-lel beszélni.
[…]
Eddig már háromszor kitért meghivásom elfogadása elől és
elfoglaltságra hivatkozott.” (Jelentés,
Bécs 1963. február 25.)
„Urbán”
következő jelentéséből kiderül, hogy Lendvai anyja tovább
kívánt utazni Bécsből Izraelbe: „Találkozói
jelentés Lendvairól […] Lendvai anyja március elején utazik
Izraelbe. Lendvaiék alig várják az elutazást és észrevehető
rajtuk, hogy csak ennek reménye akadályozza meg a családi viszály
kirobbanását. […] Lendvai anyja – fia véleménye szerint –
már erősen hajlik arra, hogy esetleg mégis visszatérjen
Budapestre.” (Jelentés,
Bécs, 1963. február 17.)
„EGYIKE A LEGJOBB TÁRSADALMI KAPCSOLATNAK”
„Urbán”
titkos munkatárs és Lendvai kapcsolata – az iratok szerint –
ekkor gyümölcsözően működött. Az állambiztonság
mindenesetre derűlátó volt,
„Cole Michael” kutató-dossziéjához csatolták a következő,
1963 nyarán készült jelentést:
„Személyével operativ
kapcsolatot létesitettünk,
tanulmányozása folyamatban van. A kapcsolat
eredményeként rendszeres
információt szolgáltat – igen
jó forrásokból –
Ausztria politikai, gazdasági életével kapcsolatban. Információi,
amelyek bizalmas elemeket is tartalmaznak, általában nem lépik tul
a sajtószinvonalat. Az általa tudósitott, főleg gazdasági
szaklapokban megjelent cikkei lojális
hangvételüek.
A kialakult viszony következtében egyike a legjobb társadalmi kapcsolatnak, aki esetleges kéréseinkre is rendelkezésre áll.
A
vele való foglalkozás munkaterves feladatot képez.” –
írta Palotás Rezső. (Jelentés, Bp. 1963. július 24.). Ebben az
iratban is „társadalmi
kapcsolatként”említik
Lendvait. Talán jobb megmagyarázni, mit jelentett ez a kommunista
állambiztonságnál.
A SZOCIALIZMUSHOZ HŰ, SEGÍTŐKÉSZ TÁRSADALMI KAPCSOLATOK
Hadd
idézzek egy állambiztonsági
„alapműből”,
a 2003-ig titkosnak minősítettA
hálózaton kívüli kapcsolatok helye, szerepe és jelentősége a
hírszerző munkában című
könyvből, amelynek Borsányi
Imre rendőr ezredes és
Vértes János szerzője: „Társadalmi
kapcsolatnak nevezték azt a személyt, akivel a hírszerzőtiszt,
vagy titkos munkatárs idehaza, vagy külföldön folyamatosan
kapcsolatot tartott és segítségét igénybe vette a hírszerző
feladatok végrehajtásához.
A társadalmi kapcsolat fogalmának tehát alapkövetelménye volt a rendszeresség és a segítőkészség.
Sőt,
egy belügyminiszteri rendelet szerint a „társadalmi kapcsolatként
történő együttműködés csak hazafias meggyőződésű, a
szocializmushoz hű állampolgárokkal, az önkéntesség elve
alapján alakítható ki”.
Az
sem véletlen, hogy mások mellett Kenedi
János is azt mondta,
az átvilágítási
törvényt ki kellene terjeszteni a társadalmi kapcsolatokra is,
hiszen: „ismert
értelmiségieket, vezető állású embereket többnyire nem
szerveztek be ügynöknek, de társadalmi kapcsolatként esetleg
fontosabb információkat szállítottak az állambiztonsági
szervezetnek, mint a hálózati személyek.”
Nem
tisztünk eldönteni, hogy Lendvai társadalmi kapcsolat volt-e vagy
sem. Az tény, hogy az állambiztonsági iratokban következetesen
annak nevezték. Palotás jelentését olvasva úgy tűnt, nem volt
messze Lendvai beszervezése, de aztán mégsem történt meg.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy Lendvainak csak az említettek miatt
volt szüksége a BM-re, valószínűleg esze ágában sem volt
aláírni, amivel mindent összetörhetett volna, amit az előző
években felépített. De miért hívták egy másik iratban az
újságírót „Péter
Gábor legjobb munkatársának”?
Miért írtak vele a kapcsolatban a hírhedt Fehér könyvről? Ezzel
folytatom.
Még terve is volt Ignotusék lejáratására – Hegedüs Géza író önként lett az állambiztonság ügynöke
Nem kényszerítették, nem zsarolták, nem is kecsegtették – úgy fest, Hegedüs Géza elhivatottságból lett a kádári állambiztonság ügynöke. Az író lépését teljesen menthetetlenné teszi, hogy a most, általunk nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint már jóval 1956, a tisztességes kommunisták utolsó ébredése után csatlakozott a hálózathoz. Hegedüs a jelentések szerint szívesen részt vett a nyugati, elsősorban angliai magyar ellenzék bomlasztásában, lejáratásában, még külön tervekkel is előállt. A háttérben mentora, a szovjet őrnagy-író Illés Béla, és annak rettegett segédje, a felfegyverzett Gogolák elvtársnő (Wagner Anna) is feltűnik.
Mottó: „>A
hibákat észre kell venni, a lehetőségekkel élni kell – ez a
boldogulás receptje< – nyilatkozta egyszer az irodalmi
mindenes, a kedvesen raccsoló hangú, örökké pöfékelő
polihisztor” –
a Cultura.hu
2017-es cikke Hegedüs
Gézáról.
Minden
ügynöktörténet más és más, van, amikor a beszervezési
dossziéból (BT) világosnak látszik a beszervezés oka, mert az
iratokból is érzékelhető az állambiztonság által kifejtett
presszió, nyomás, zsarolási kísérlet, vagy legalább az, mit
ajánlottak fel az aláírásért, a besúgásért cserébe. S vannak
olyan ügyek, amikor sokkal nehezebb meglelni a beszervezés kulcsát,
mert az ügynököt, titkos megbízottat, titkos munkatársat,
szigorúan titkos tisztet igazából nem
kényszerítették, és nem is kecsegtették kimondva,
leírva semmivel. Nem fogalmazható meg konkrét cél (jobb állás,
külföldi utazás stb.) a megfelelésen, a helyezkedésen túl.
Hegedüs Géza története meglátásom szerint ilyen – már
amennyire láthatjuk a valóságot az iratokból.
A
ma is elismert írót, irodalomtörténészt tenyerén
hordta a kommunista diktatúra,
s bár jóban volt a kivégzett Rajk Lászlóval és több
szociáldemokratával, még a nagy belső leszámolások idején sem
esett bántódása. Fiatalkora tragédiákkal terhelt, a zsidó
származású fiatalember családja
szinte minden tagja odaveszett a vészkorszakban,
ő munkaszolgálatosként is túlélte a keleti frontot és a
németországi koncentrációs tábort. Egyszerre megrázó és
vicces – talán csak kelet-európai humorral értékelhető – az
a történet, amit önéletrajzi sorozatának utolsó könyvében (A
visszanyert élet)
megörökített. „[1945] Május
27-én érkeztem Budapestre… Így kerültem Budán egy
könyvkereskedés kirakata elé, és egyszerre felcsapó örömmel és
elképesztő meglepetéssel láttam újonnan megjelent regényemet, a
Bálványrombolók -at […] a könyvet papírszalag köríti, ez
olvasható rajta:
A VÉRTANÚHALÁLT HALT ÍRÓ POSZTUMUSZ REGÉNYE.”
ILLÉS BÉLA SZOVJET ŐRNAGY, A TÖRTÉNELEM-HAMISÍTÓ MENTOR
Letaglózó
kezdet. A saját bevallása szerint kommunista meggyőződésű –
fenti, már a rendszerváltás idején született könyve szerint a
háború előtt ő is azok közé tartozott, akiket
a szociáldemokraták
közé küldtek –
Hegedüs karrierje a Rákosi-diktatúra kiépülése alatt töretlenül
ívelt felfelé.
Bejáratos volt Rajkhoz, Révai Józsefhez, a belső szellemi kör megbecsült tagja volt. Egyik legjobb barátjává Illés Béla, a szovjet hadsereg vezérkari őrnagya vált, akit – ha nem fordul nagyot a világ – most már leginkább történelem-hamisítóként marad meg az emlékezetben.
A
Kádár-rendszerben született irodalomtörténeti dolgozatok
(például Hegedüs még ma
is forgatott és hivatkozott munkája)
még íróként említik.
A mesemondó inkább illene rá: Illés kitalált
és híressé tett egy nem létező orosz tisztet, Guszev
kapitányt (csak
nekem ugrik be Berkesi András Thompson kapitánya?), aki ’48
állítólagos hőse volt, és bátran szembe ment a
szabadságharcunkat leverő cári hadsereggel. A kommunista
propaganda – egyébként részben Hegedüs segítségével –
később szépen felépítette ezt a legendát, amelyet csak a
rendszerváltás után sikerült tételesen megcáfolni (erről
egy remek
tanulmány itt).
A másik Illéssel kapcsolatos sokáig csak suttogott, később
elhíresült történet ennél sokkal nyomasztóbb. Több helyen
olvastam (bizonyítékot nem láttam, de ilyesmiről nem is nagyon
találhatnánk), hogy a Vörös Hadsereg tisztjéhez köthető a
következő mondat:
„a magyar nők is a szabad zsákmány körébe tartoznak”.
Ezt
Illés állítólag szovjet katonatársainak jelentette ki.
Ha
igaz, ha nem, nem kevéssé dermesztő Hegedüs már említett
önéletrajzi regényének az a részlete, amelyben megismerkedésüket
megörökítette. Rengeteget elmond a Rákosi-korszakról, és a
benne élő, azt felépítő emberekről, hogyan, mennyire másképp
élték meg a brutalitást, a fenyegetettséget, a nyilas korszaknak
megfeleltethető diktatúrát.
Műve alapján Hegedüs és Illés kapcsolatát valamelyest olyannak látom, mint amilyennek Moldova Györgyét a katpolos, magvetős Kardos Györggyel (előbbi utóbbiról szóló életrajzi regénye külön tanulmányt érdemelne). A feltétlen csodálaton és tekintélytiszteleten alapult.
ÉS AKKOR FEGYVERT FOGTAK A KRITIKUSRA
„Ahogy
első könyvének elolvasása után már nemsokára tudomásul
vehettem, én Illés Bélánál jobb embert alig-alig láttam az
életemben” –
írta Hegedüs Illésről, majd nekifogott az anekdotának. Az akkor
még fiatal újságírónak kritikát kellett írnia a Köztársaság
irodalmi rovatába a rettegett őrnagy Szkipetárok című
regényéről. Hegedüs szerint „csevegő
hangú beszámolót” írt,
Illés már a megjelenés másnapján felhívta, hogy megköszönje,
koccintsanak egyet a „szép
kritikára”. „Akkor
küldöm a mi dzsipünket. Öt perc múlva légy a kaputok előtt” –
így az őrnagy. „Illés
főszerkesztői előszobájában egy kemény
arculatú katonatitkárnő ült, oldalán pisztollyal. Wagner Annának
hívták,
félt tőle az egész szerkesztőség, azt hiszem, egy kicsit Illés
is.
– A
főszerkesztő urat keresem.
– Ne keresse! Nem ér rá!
– De engem hivatott.
– Senkit nem hivatott. Fontos vendéget vár.
– Hogy hívják azt a vendéget?
– Semmi köze hozzá.
– Ne keresse! Nem ér rá!
– De engem hivatott.
– Senkit nem hivatott. Fontos vendéget vár.
– Hogy hívják azt a vendéget?
– Semmi köze hozzá.
Na, kotródjék gyorsan, mert rosszul járhat.
Ezzel
oldaláról kihúzta
a pisztolyát, és nagy mozdulattal maga elé tette.
Az egész olyan volt, mintha egy Howard-regényben olvasnám.
S
minthogy nem gondoltam, hogy valóban le akar lőni, ezt
mondtam:
– Mielőtt lő, jelentse be a főszerkesztő úrnak, hogy Hegedüs Géza van itt.
Erre a pisztolyt visszatette a táskájába, és azt kérdezte:
– Hát miért nem mondta, hogy maga Hegedüs Géza? Hiszen éppen magát várja.”
– Mielőtt lő, jelentse be a főszerkesztő úrnak, hogy Hegedüs Géza van itt.
Erre a pisztolyt visszatette a táskájába, és azt kérdezte:
– Hát miért nem mondta, hogy maga Hegedüs Géza? Hiszen éppen magát várja.”
Bár
én nem Rejtőt, inkább Orwellt érzékelem a háttérben, Wagner
(Wágner) Annát, a felfegyverzett „Gogolák
elvtársnőt” azért
muszáj bemutatnom. A rettegett elvtársnő 1945-ben a Vörös
Hadsereg tisztjeként vonult be Magyarországra, ezután 1948-ig
Budapesten az Új
Szó szerkesztőségi
„munkatársa” volt. Később 1959-ig, nyugdíjazásáig különböző
beosztásokban teljesített szolgálatot a Belügyminisztériumban,
majd a Partizán
Szövetségben,
s az MSZMP
Központi Bizottságában
dolgozott „társadalmi munkában”.Államvédelmi
alezredesként halt meg 1970-ben,
a nekrológban csak „Harcosnak” nevezték.
Az igazán mellbevágó, hogy ez a fegyveres elvtársnő volt Mészáros Márta rendező nevelőanyja, aki örökbe fogadta a Szovjetunióban született lányt, miután sugárzóan tehetséges apja a sztálinista terror áldozata lett. Ennek a félelmetes Harcosnak az alakja is feltűnik Mészáros Napló gyermekeimnek című filmjében. Ehhez az anekdotához képest azért jelentősen finomítva.
Visszatérve
a pisztollyal fogadott kritikushoz: a Hegedüs által könnyedén,
humorosan megörökített jelenet után Illés és fiatalabb
kollégája pertut ittak (vodkát, nagy pohárral), majd
összebarátkoztak. Az író csodálatos embernek festi le az
őrnagyot, kiemelve, hogy milyen nagy lábon élt, egészen addig,
amíg kómába esett. „Elképesztően
sokat evett, vizespohár
számra itta a pálinkát, imádta és váltogatta a nőket.
Egy biedermeier
gavallér modorával hódolt
az asszonyoknak, de mindig egyszerre, párhuzamosan többre volt
testi-lelki szüksége. Az asszonyok pedig általában
viszontszerették, tudomásul vették hűtlen-hűségét, mert vonzó
volt egész egyénisége: kedvessége, segítőkészsége,
szellemessége”.
Azért
csak kimaradt egy két dolog a dicséretből. Például: ugyan ki
merte volna visszautasítani a szovjet hadsereg „biedermeier”
őrnagyát? És: mi történt azzal, aki esetleg megpróbálta? De
Hegedüs emlékezésének folytatása is érdekes: „A
tűzvonalban egymás
után szerezte a vitézségi érmeket,
és gyorsan haladt előre a ranglétrán. Ezeknek a személyes
bátorsággal kiérdemelt sikereknekugyanúgy
örült, mint írói érvényesülésének. Egy gyermek
játékosságával gyűjtötte a kitüntetéseket. Szerette
mutogatni is vitrinben őrzött gyűjteményét, és mesélgette,
hogy melyiket milyen tettéért kapta.
Ezek a történetek annál kétesebb
hitelűek voltak,
mert aki többedszer hallotta, annak úgy rémlett, hogy más
alkalommal más novellisztikus történet kapcsolódott egy-egy
érdemrendhez. De ezt senki sem bánta, mert amit Illés Béla
társaságban, asztal mellett elbeszélt, az mindig érdekes volt.”
Nem emlékeztet minket minden korok hősére, a nagy ívó, nőzős, anekdotázós figurára, aki hihetetlen történeteket költ önmagáról?
Ráadásul
Hegedüs saját magának mond ellent, előbb „személyes
bátorságról”ír,
aztán „novellisztikus
történetekről”.
Az általam olvasott tanulmányok megegyeznek abban, hogy
Illés őrnagy papírmasé hős volt, gondosan felépített, a magyaroknak készített propaganda-figura, akár az ő Guszev kapitánya.
Valójában
mit látunk? Egy hetvenkedő katonát, aki a szovjet hadsereg
tagjaként hazatérve mindent megtehet Magyarországon, örül
felettébb meglepő „írói érvényesülésének”, és közben
szédíti a köré gyűlt sleppet. Ne tévedjünk: Hegedüs
(is) pontosan tudta, kivel érdemes barátkozni,
ha még szórakoztató is volt Illés – valószínűleg így volt
–, ki mert volna ásítani egy-egy anekdotája alatt?
AMIKOR SZÉP ERNŐNEK KELL KRITIKÁT ÍRNIA EGY SZOVJET REGÉNYRŐL
Illés
Béla említett, azóta nagyjából elsüllyedt könyve (Szkipetárok)
egyébként eredetileg még a Szovjetunióban jelent meg, ahol Illés
igazi sztárírónak, fővonalas él-kommunistának számított.
Jellemző, hogy ő volt az egyik tagja annak a kísérőbrigádnak, amely a Szovjetunióba látogató George Bernard Shaw drámaíró köré csoportosult.
Logikus
hát, hogy az őrnagy könyve a negyvenes évek második felében
magyarul is megjelent, mások mellett szegény Szép Ernő írt
kritikát róla. A költő a Haladásban
megjelent cikkében olvashatjuk, hogy Illés a szovjet katonai
levéltárban kutatott, ott találta meg a Monarchia áruló
konzuljának jelentéseit, aki pénzért kémkedett Moszkvának az
első világháború idején. A könyvet a költő érthetően
agyondicsérte, de aligha véletlen, hogy a hosszú cikk nagy
részében inkább Albánia történelméről írt… Azért a végére
odabiggyesztette: „Népisme,
történelem és regény a Szkipetárok, a detektívregény nem
izgalmasabb. Olyan figurákkal találkoztam a Szkipetárok-ban,
albánokkal, Izza Prelotzival, Kul Kulával, Nik-kel, Skander Bib
Dodával, meg svabákkal is. olyan mintátlan emberi lényekkel.
Bornemisza báróval, Szamek népfelkelővel, nehéz lesz őket
elfelejteni”.
Élhetünk a gyanúval, hogy a szegénységben élő, nem sokkal
később elhunyt költő nem olvasta újra ez a csodálatos művet.
HEGEDÜS ÚTJA AZ ÁLLAMBIZTONSÁGHOZ
Térjünk
vissza Hegedüshöz, hogy egy kicsit felgyorsítsam az időt.
Életrajza szerint 1945-1973 között a Színház- és Filmművészeti
Főiskola művészetelméleti
tanszékvezetőjeként dolgozott,
de közben 1946 és 1947 között a Köztársaság
irodalmi rovatvezetője volt
(oda írta meg említett kritikáját). Még arra is volt ideje, hogy
1946-1949 között a budapesti városháza osztályvezető
tanácsosa legyen
és a Pázmány Péter Tudományegyetem filozófiatörténet
tanáraként dolgozzon.
Emellett 1947-1949 között a Jövendő
irodalmi rovatvezetője és
a Március
tizenötödike felelős szerkesztője volt,
1955 és 1957 között pedig a Magvető
Könyvkiadó igazgatójának választották.
(Máshol rövidebb időt emlegetnek). Ötvenhat az ő életét nagyon
nem rengette meg, saját önéletírása szerint a lakásában,
iszogatva töltötte a
forradalom és szabadságharc napjait, nem állt sem ide, sem oda.
Ennek megfelelően nem is vették elő, egyik jó barátja, Háy
Gyula nem volt ilyen szerencsés. Hegedüs Géza pályafutása, bár
a Magvetőnél lecserélték, igazán az ötvenes évek végén sem
tört meg.
A hírszerzés egy nyugati utazás után vette célkeresztbe, beszervezésére 1961. április 18-án tettek javaslatot, a „Hargitai” fedőnevet kapta.
AZ EMIGRÁNS ÍRÓKRA ÁLLÍTOTTÁK
Említettem,
hogy beszervezési dossziéjában (a munkadossziéja egyelőre nincs
meg, ill. nem kutatható) nyoma sincs annak, miért vált
ügynökké. Utazni
utazhatott, remek állása volt, és látszólag zsarolni sem
zsarolták.
A szokásos kérdésekre ezt írták: „Miért
vállalta a szolgálatot: elvi alapon”; „Feladata: – emigráns
írók feldolgozása, ellenőrzése, kiutazásai során feladatok
végzése”.
„>Hargitai<
személyének tanulmányozásával 1960 októbere óta
foglalkozunk. –
jelentették. – >Zenész<
fn. beszervezési jelöltünk – aki nevezettnek nevelt fia–
feldolgozása során jutottunk el személyéhez. >Hargitai<-t
elsősorban a vele való személyes kapcsolat során tanulmányoztuk
és ismertük meg, másodsorban pedig munkahelyéről és
ismerőseitől szerzett információk alapján. […] >Hargitai<-val
személyes kapcsolatba 1961 március 11-én kerültünk első izben,
amikor a KÜM
Külföldi Magyarok Önálló Referaturájánaknevében
beszélgetést folytattunk vele legutóbbi angliai és franciaországi
utazásának tapasztalatait illetően. […]
A lefolytatott beszélgetéseken >Hargitai< igen őszinte magatartást tanusitott, részletesen beszámolt külföldi útján szerzett tapasztalatairól és egyes személyek, valamint >Zenész< tevékenységéről.
[…]
A beszélgetések során hajlandóságot mutatott az irányban, hogy egyes személyek alaposabb megismerésében, esetleges befolyásolásában, ezek hazatérése érdekében a hivatalos magyar szerveknek segitségére legyen.
Az
angliai irodalmi emigráció Ignótus [Ignotus
Pál – a szerk.] vezette
csoportjával szemben pozitiv magatartást tanusitott és mélyen
elitélte azok tevékenységét. […] >Hargitai< beszervezését
hazafias alapon kivánjuk végrehajtani. Beszervezését Virág
Ferenc r. szds. elvtárs hajtja végre a BM Hazahozatali Bizottság –
Rudás László u. 45. – helyiségében, azon részt vesz Varga
Sándor r. őrgy. elvtárs is.”
Feltétlenül
be kell mutatni az említett Hazahozatali
Bizottságot.
Ez a szerv végezte a forradalom után külföldre szökött, de
egyéni elbírálás vagy amnesztia alapján kegyelmet kapott és
hazatért személyek állambiztonsági ellenőrzését. Hegedüs
beszervezését végül valóban az említett helyen hajtották
végre, de előbb elkészítették a környezettanulmányt. Bár
ehhez a legtöbb esetben legalább egy házmester és/vagy nyugdíjas
kommunista segítségét igénybe vették, ezúttal két
színésztől és az írószövetség egyik tagjától kértek
véleményezést.
Mind Simon
Zsuzsa színésznő, színházigazgató, mind Horváth Ferenc színész
pozitívan beszélt Hegedüsről,
és az írószövetség „Pál” elvtársa is csak jókat mondott
róla. Mindhárman a kommunista diktatúrához lojális, amúgy
teljesen hétköznapi életet élő művészként jellemezték
Hegedüst. Simon
Zsuzsa a színészvilág egyik rettegett sztálinista alakja
volt (csak
nem annyira ismert, mint Major Tamás).
Ablonczy
László a Hitelben felelevenítette
azt a történetet,
amikor Simon 1956 után azzal az életveszélyes hazugsággal vádolta
Sinkovits Imrét, hogy alegendás
színész fegyverrel kényszerítette őt a lemondásra a forradalom
idején.
Azt hiszem, ennyi elég a Simon karakteréről, értjük, miért őt
és színésztársát kérték a “szakvéleményre”.
Az Összefoglaló
jelentéshez
(1961. április 17.) természetesen Hegedüs életrajzát is
csatolták.
„>Hargitai<
polgári családból származik. […] Hazatérése után jutott
tudomására, hogy minden hozzátartozója, egyetlen öccsét kivéve
elpusztult. […] >Hargitai< 1945-től megszakitás nélkül a
Szinház és Filmmüvészeti Főiskola tanára. […] 1956-ban a
Magvető Könyvkiadó igazgatója volt. […] A felszabadulás óta
hozzávetőlegesen 2.500 ismeretterjesztő előadást tartott. […]
Munkája elismeréseként eddig két izben kapott József Attila
dijat, 1955-ben pedig a Szocialista Munkáért Érdeméremmel
tüntették ki. […]”
Politikailag
tökéletesen megbízhatónak számított: „1936-ban
Ságvári Endrekérésére belépett a Szociáldemokrata Pártba. […]
1945 augusztusában belépett a Magyar Kommunista Pártba, később
MDP tagja volt az ellenforradalomig. 1956-ban az Irószövetség
drámai pártcsoportjában tevékenykedett. […] 1956 novemberében
nem kérte az MSZMP-be való átigazolását. Jelenleg pártonkivüli.”
Említettem,
hogy saját elbeszélése szerint 1956-ban otthon bujkált (kamasz
fiát sem engedte sehová), ebben az állambiztonság jelentése sem
talált hibát: „Az
ellenforradalmat megelőző időben hajlott az irók által
hangoztatott nézetek, követelések felé, de aktiv ellenséges
tevékenységben nem vett részt. Ekkori politikai magatartása
főként annak volt betudható, hogy jó barátságban volt a vele
egy tanszéken dolgozó Háy Gyulával [aláhúzva
– a szerk.] és
Gyárfás Miklóssal [aláhúzva]. Háy-al
jelenleg is baráti kapcsolatot tart fenn. Közvetlenül az
ellenforradalom kitörése előtt a főiskolán
megrendezett ellenforradalmi
gyülésen nem vett részt, bár arra meg volt hiva. [így] Mint
irószövetségi tag, részt vett a szövetség 1956-ban megrendezett
vitáin, de ezeken nem tanusitott ellenséges magatartást.”
Hegedűs „Hargitai” fedőnéven először 1960-as és 1961-es külföldi tanulmányútjairól adott jelentést, de hivatalosan csak ’61 májusában szervezték be.
Ekkor
már – a jelentés szerint – saját
ötlettel is előállt:
„>Hargitai<
meglehetős részletességgel beszámolt utjáról és szerzett
tapasztalatairól. […]
Javasolta, hogy segitsük elő különböző irók, tudósok, müvészek kiutazását Angliába, akik az ott élő emigránsok felé hasznos propagandatevékenységet tudnának folytatni, helyes irányba tudnák befolyásolni a kint élő személyeket. Ehhez az ötletéhez erősen ragaszkodott és a beszélgetés folyamán erre többször visszatért.
[…]
Közöltük vele, hogy beszámolóját nagyon értékesnek tartjuk és
ugy látjuk szükséges lenne az abban felvetett kérdésekről,
illetve személyekről részletesebb megbeszéléseket folytatni és
közremüködésével célravezető elképzeléseket kialakitani.
Ebbe beleegyezett. […] megállapodtunk vele abban, hogy május 3-án
az Astória Hall-ban találkozni fogunk és Szabó
Zoltán[falukutató,
publicista, lap- és könyvszerkesztő, a nyugati emigráció egyik
vezető alakja – a szerk.] körülményeit
beszéljük meg. […]
>Hargitai< bevonását végrehajtottuk, hajlandó velünk a közös cél, – az emigráció egy részének megnyerése és az ellenségesen viselkedők lejáratása, – érdekében együttmüködni. Mint emlitette >tudom ugyan azt akarják mint én< […] Együttmüködési, illetve titoktartási nyilatkozatot nem állittatunk ki vele, ez elriasztotta volna őt.”
A
Kádár-diktatúra és az állambiztonság egyik legfőbb törekvése
az amúgy is megosztott nyugati magyar ellenzék bomlasztása,
megosztása, leszalámizása volt. Ennek amúy is mesterei voltak,
Hegedüs Géza is beszállt a játszmába.
Hegedüs Géza bomlasztott, jelentett, a III/III-hoz is beajánlották – ma iskola viseli a nevét
„Kijelentette, hogy […] elérkezettnek látja az időt arra, hogy az emigrációval foglalkozó hivatalos szerveink fokozzák azt a bomlási folyamatot, amely jelen esetben az angliai emigrációnál is megindult. […] Közölte, hogy az említett irányba már tett is lépéseket.” Hegedüs Géza író ügynöki feladata a londoni magyar emigráció bomlasztása, megfigyelése volt. Ennek eleget is tett, még könyvet is írt a témában. Bár munkájával elégedettek voltak a hírszerzésnél, 1964-ben kizárták, mert hasznosabbnak vélték Magyarországon bevetni. Ezért javasolták átadását a III/III-nak. Hegedüs Géza rosszindulatú jelentéseket tett Ignotus Pálról, Faludy Györgyről, amúgy a Kádár-rendszer minden kiváltságát élvezte. Ma általános iskola viseli a nevét.
„1970-hez viszonyítva új jégkorszak felé csúszunk. Nyílt titok, hogy a magyarországi hatóságoknak ez sem elég. Bomlást és meghasonlást próbálnak szítani köztünk; vannak annyira tájékozottak, hogy ismerjék az ősi jelmondatot: divide et impera.”
Részlet
Cs. Szabó László Még
vagyunk című
tanulmányából (1976).
Az
’56 „élményétől” megrettent, a Rákosi-rezsim
„túlkapásaiból” okuló Kádár-diktatúra a forradalmat követő
megtorlások után már nem igazán élt a nyílt elrettentések,
bebörtönzések eszközével, helyette finomabb, de álnokabb
módszereket választottak. Ilyen volt az állambiztonság által
szinte tökélyre
fejlesztett izolálás, megosztás, bomlasztás,
amelyeket – ahogyan Cs. Szabó László is írta – már a Római
Birodalom is olyan hatásos fegyverként használt.
Ennek a titkos sakkjátszmának sok-sok különböző figurája volt, a diktatúra vezetőitől, főkádereitől (bástyák) kezdve az állambiztonsági tiszteken (futók) és szigorúan titkos tiszteken (huszárok) át az egyszerű ügynökökig, társadalmi kapcsolatokig (gyalogok). Mindannyian tudjuk, ki volt a királynő (azaz a legveszélyesebb játékos), a játék nagy rajongója, a svábhegyirózsadombi villájában krumplilevesét kanalazó Kádár János. Persze tekinthetjük őt a királynak, akkor a királynő szerepe az állambiztonsági miniszterhelyettesnek jut.
Ebben
a sakkjátszmában Hegedüs egyszerű gyaloggá vált, miután 1961
(?)-ben hivatalosan is csatlakozott a hírszerzés csapatához. Az
iratokból tudjuk, hogy nem írt alá, mert nem akarták
„elrettenteni”, és mindenféle formaságok nélkül is megbíztak
benne. Az író 1961
telén már beszervezett hálózati emberként érkezett meg
Londonba,
ahol a baráti látogatások, találkozások ürügyén felmérte a
helyzetet. Első jelentését már ott, Angliában leadta, miután
találkozott a londoni rezidentúra „Kárpáti”
fedőnevű fedett tisztjével.
Utóbbi egyébként a hírszerzéstől saját elmondása szerint
kirúgott (valójában valószínűleg civil pályára
helyezett) Kanyó
András, aki később újságíróként, Berkesi Andráshoz hasonló
propagandistaként dolgozott,
majd kiadta emlékiratait. Itt olvasható vele egy tavalyi
interjú,
ahol a szokásos legendát ismételgeti: ő is végig a hazáért
harcolt.
Kanyó többek között Mindszenty bíborosról és Horthyról is lejárató könyvet írt, utóbbit a néhai Népszabadság adta ki 2008-ban (!). Tehát: közel húsz évvel a rendszerváltás után az egykori Szabad Nép megjelentette egy kirúgott kommunista hírszerző könyvét. Kanyót Laczik Erika korábbi cikke tökéletesen bemutatja.
De
térjünk vissza Hegedüshöz, a Kanyó százados által leadott
jelentésben Ignotus
Pálról esett
a legtöbb szó, akit az irat – tehát Hegedüs, illetve az általa
kifaggatott emigránsok – szerint sokan nem kedveltek. Ez
természetesen örömmel töltötte el a hírszerzés embereit,
hiszen a Rákosiék által hazacsalt, majd bebörtönzött
szociáldemokrata író-szerkesztő 1956-os emigrálása után
kiemelt célpontnak számított. Egyrészt izolálni, másrészt
beszervezni, harmadrészt hazacsábítani próbálták, nagyrészt
sikertelenül.
IGNOTUS PÁLRÓL CSAK ROSSZAT JELENTETT
„Kárpáti”
„Hargitai” (azaz Hegedüs) elmondása alapján ezt
jelentette: „Cs.
Szabó és Vajda >Krónikás< [Ignotus
egyik állambiztonsági fedőneve – a szerk.]tevékenységéről
beszélve megjegyezték, hogy Krónikás jellemtelen
ember, tehetségtelen, de azért jól él.”
Hegedüs
hazatérve újra jelentést tett az útról (Budapest,
1961. március 14.),
ezúttal már itthoni tartótisztjének, Simon Gusztávnak. A
dokumentum megerősíti, hogy Ingotus sem Hegedüshöz, sem annak
régi barátaihoz – akikről az ügynök ugyanúgy jelentett –
nem állt túl közel. Minden
mondat Ignotushoz vezet,
ez arra utalhat, hogy Simonék kiemelten felhívhatták „Hargitai”
ügynök figyelmét az ismert emigránsra. Persze az is lehet, hogy
kettejük – Hegedüs és Ignotus – között valami személyes
ellentét is volt:
„Szabó
Zoltán:
iskolatársa és igen jó barátja Hegedüsnek. […] kb. 5-6
alkalommal találkoztak. Szabó elpanaszolta, hogy Ignótusz a többi
irótársához hasonlóan őt
is kifurta.
Elmondotta, hogy idegennek érzi magát, igen nagy honvágya van.
[…] Szász
Béla szintén
igen jó barátja dr. Hegedüsnek. […]
Ignótus volt az aki őt is lehetetlenné tette.
Szász
régi párttag, a Rajk ügyben le lett csukva, szabadulása után
utlevéllel ment ki. […] Dr Hegedüs Géza a beszélgetés során
elmondotta, hogy Ignótus két alkalommal kereste őt telefonon,
közölte vele, hogy nem
kiván vele találkozni.
Ignótust egyékbént egy igen jellemtelen, erkölcstelen alaknak
tartja, aki amit tesz azt egyéni érdekeiért és nem politikai
meggyőződéséért teszi. […] Szász Béla elmondotta, hogy
Ignótuszt az emigrációs körökben az amerikaiak emberének
tartják. Az angol irodalmi körök nem rokonszenveznek vele. […]
Faludy György. […] határozottan a kinti irócsoport egyik szárnyához sem köti magát. Inkább a kettő között lebeg. Fő célja a minél több pénz szerzése. Hegedüs szerint egy mindenre hajlandó erkölcstelen, törtető, gátlás nélküli személy.”
Nem
nehéz a sorok között olvasni:
Hegedüs gyakorlatilag azt a két emigránst húzta le a jelentésben (mindketten „erkölcstelenek”), akik a szociáldemokratákhoz tartoztak (jobboldali vagy annak vélt, tartott emberek nyilván szóba sem álltak Hegedüssel), és nem voltak hajlandóak kiegyezni a Kádár-diktatúrával. Azzal a rendszerrel, amely a nyaktörő, gerincroppantó sztálinista kezdet után már a kisebb-nagyobb megalkuvásokra, egyéni árulásokra, már a gerinc hajlítására épített.
FOKOZNI KELL A BOMLÁSI FOLYAMATOT
Kifejezetten
érdekes a következő jelentés (Budapest,
1961. április 7.),
amely szerint az ügynök már partnerként viselkedik. Ötletei
vannak: „Kijelentette,
hogy véleménye szerint elérkezettnek látja az időt arra, hogy az
emigrációval foglalkozó hivatalos szerveink fokozzák
azt a bomlási folyamatot,
amely jelen esetben az angliai emigrációnál is megindult. Helyes
lenne, ha a velünk határozottan nem szemben álló és az otthon
után vágyódó személyeket elkülönitenénk, esetleg meg is
nyernénk, vagy szembeállitanánk az emigráció ellenséges
részével.
Szerinte ennek érdekében fel lehetne használni ugy a hazai, mint a külföld számára megjelenő magyar sajtót. Ezen munkába a nemrég szerzett külföldi tapasztalatai alapján hajlandó lenne tevékenyen bekapcsolódni.
Közölte,
hogy az említett irányba már tett is lépéseket.”
Bomlási
folyamat. Leválasztás. Ezeknél a módszereknél tárul fel igazán
a hazafiság ellen fellépő, internacionalista kommunista diktatúra
aljassága: éppen honvágyukkal,
hazaszeretetükkel akarta megfogni azokat
az amúgy baloldali, jórészt egyszer már elárult (lásd: a
korábban börtönbe zárt Szászt vagy Ignotust) embereket, akiket
alkalmasnak láttak a kihalászására. Az öntörvényű Faludy
Györgyről vagy a mind két oldal, mindkét szélsőség felől
támadott, de a hazatéréshez szükséges megalkuvás
kérdésében kétségtelenül
karakánul viselkedő Márai Sándorról szó sem lehetett,
annál inkább a lehengerlő esszéfejedelemről, Cs. Szabó
Lászlóról (akinek hazacsábításábanrégi
„ügynökhősöm”, Kutasi Kovács „Denoix” Lajos is részt
vett)
vagy az említett Szászról.
Hegedüs
egyébként nem hetvenkedett, tényleg tett lépéseket. Még
manipulatív, akár üzenetként is olvasható regényt is írt a
témában, amelynek fülszövege árulkodó:
„A
kötet harmadik regénye, az Idegenben az
ötvenhat utáni angliai disszidensek körében, Londonban játszódik.
A különböző korú és meggyőződésű emberek igyekeznek
idegenben kialakítani új, tartalmas életformát. Van, akinek
sikerül, van akinek nem. Van, aki felismeri, hogy tartalmatlan
életet élni idegenben értelmetlenség, és akad, aki nem ismeri
fel. Van, aki ezek közül hazatér, és van, aki nem.
Az író azonban Sörös Karcsit mutatja be helyesen ítélkezőnek, mert háromévi angliai tartózkodás után felismeri, hogy tervei, a nagy tanulmány, aminek megírására angol ösztöndíjat kíván szerezni, mindenekelőtt hazájához, Magyarországhoz köti őt s csak itthon van értelme nekiveselkedni a könyv megírásának.
S
egy eseménydús szilveszteréjszaka után elhatározza magát a
hazatérésre.”
LEGYÜNK SÖRÖS KARCSIK, ADJUK BE A DEREKUNKAT!
Milyen
más most olvasni ezt a szöveget. „Tartalmatlan
életet élni idegenben értelmetlenség” –,
legyünk Sörös Karcsik, akik rájönnek, csak itthon van értelme
folytatni. Az Idegenben a Palota
a hegytetőn kötetben
szerepel, amelyet 1971-ben adtak ki. Azt is érdemes lenne
felkutatni, ki,
milyen szerv adott utasítást az írónak arra, hogy megírja ezt a
regényt.
Berkesi első műveit ’56-ról például a Honvédelmi Minisztérium
rendelte meg, megtalálható az ezzel kapcsolatos levelezés, az
előleg-bizonylatok a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Kutasi Kovácsnál
is láttam, hogy külön prémiummal kecsegtették az emigrációt
lejárató, befolyásoló regényéért (amit
később egy másik emigráns is megírt), ez valószínűleg
Hegedüsnél sem lehetett másképp.
Az
ügynöktől azt kérték, hogy külön-külön jellemezze, értékelje
az emigránsok, és a fontosabb szervezetek helyzetét. A fent
említett jelentésben ezért is szerepel „A
Magyar Irók Szövetsége Külföldön elnevezésü emigráns
szervezetről alkotott véleménye:”.
„Szerinte
az [emigráns]
Irószövetség
ma már nem számottevő, és egyes személyek részére csak
pénzszerzési lehetőséget szolgál. Egyébként a Szövetség mai
állapotára a teljes bomlás jellemző, és ezt helyes lenne a
hivatalos magyar szerveknek is siettetni és a >romok
alól< az érdemesebb embereket valamilyen formában céljaink
érdekében megmenteni.
Az Irószövetségnél sokkal veszedelmesebbnek tartja az u. n.
Számüzöttek Penklubját. A Nemzetközi Penklub, – melynek a
Számüzött magyar Penklub is tagja – megalakulásakor baloldali
szervezetnek indult, ma viszont már egy teljesen jobboldali
szervezetnek lehet tekinteni. Ebben igen nagy szerepet játszott
Madariga professzor [Feltehetően
Salvador de Madariaga író, diplomata – a szerk.] ténykedése,
és politikai állásfoglalása. Madariga különösen 1956 után
minden kommunista-ellenes
személyt összeszedett és
jórészt az ő ténykedésüknek tudható be, hogy 1958-ig
megakadályozták és felfüggesztették a Magyar Népköztársaság
Penklubjának ténykedését. […] Az ő tudomása szerint a
Számüzöttek Penklubjának az alábbi személyek a vezető
tagjai: Ignótus
Pál, Tábori Pál, Aczél Tamás, Méray Tibor, Pálóczi Horváth”.
Vagyis
az „ellenséges”, amúgy baloldali értelmiségiek.
JAVASOLTÁK ÁTADÁSÁT A III/III-NAK
Bár Hegedüs munkájával elégedettek voltak, 1964-ben mégis kizárták a hálózatból. Az ok egyszerű, mivel viszonylag keveset utazott, és volt elég emberük a londoni emigráció körül, úgy látták, hogy a III/III jobban fel tudja használni itthon.
„>Hargitai<
fn. Ügynök eddigi munkáját értékelve megállapitottam, hogy a
foglalkoztatása osztályunk hálózatában már nem indokolt. A
bennünket érdeklő emigrációban élő személyeket
feldolgozta, évenként
egyszer utazik külföldre,
ami az állandó
foglalkoztatást nem teszi szükségessé. […]
Ugyanakkor >Hargitai< jó lehetőségekkel rendelkezik az
itthoni irodalmi körök felé folytatandó elháritási feladatok
elvégzésére. Javaslom
átadását a III/III. Csoportfőnökségre.” –
írták az 1962. december 13-án készült jelentésben.
Sajnos
a folytatást nem ismerjük, mivel a III/III-as iratok ebben a
III/I-es dossziéban nyilván nem szerepelnek. Ismerve
beszervezésének könnyed
menetét, készséges hozzáállását,
ha felkérték, valószínűleg a III/III-as ajánlatrasem
mondott nemet. Hírszerző BT-dossziéját ekkor le is zárták (a
munkadosszié most még nem ismert, ill. kutatható), hivatalosan
1964-ben zárták ki, a zárólapon még hozzáfűzték:
„Titoktartási nyilatkozatot kérni >Hargitai<-tól nem szükséges.”
Azt
hiszem, értjük miért. Azt viszont kevéssé: miért is viseli
egy iskola
ma is az
írótársait kiárusító ügynök nevét?
Kutató vagyok
és újságíró. Olyan munkát végzek, amit imádok, és ahol
folyamatosan aknákat kell kerülgetnem. Inkább csak Tűrt, semmint
Támogatott, de ez épp így van jól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése