Ahol
a történelmet formáltuk
Előbb a Gestapo hurcolta el, aztán az ÁVH – az irodalmi kánonból kitörölt Somogyváry Gyula története
Korának egyik legnépszerűbb írója volt a háborús hős Somogyváry Gyula, aki kormánypárti képviselőként is felszólalt a zsidótörvények ellen, és nem is szavazta meg azokat. A nácik koncentrációs táborba vitték, valahogyan túlélte, a Rákosi-diktatúra azzal hálálta meg, hogy előbb nyugdíjazták, majd eltiltották a nyilvános szerepléstől, nem publikálhatott. Aztán megölték: az ÁVH 1951-ben tartóztatta le, megtörni nem tudták, senkire sem vallott, Kistarcsára internálták, ahol végig megfigyelték. 1953-ban, a hivatalos iratok szerint szívrohamban hunyt el. Lányával már sohasem találkozhatott, őt az utcáról vitték a Gulágra, ahol tíz évig raboskodott.
„Hegyesorrú,
szelíd, szőke úr, áldott galamblélek, olyannak néznéd, aki
mindjárt elpityeredik az érzelmes színdarabnál, tetőtől-talpig
szerénység, ez az ember három évig volt tűzben, és most vitézi
rangot hord: Somogyváry Gyula”. (Harsányi
Zsolt író, újságíró)
Amikor
apai Nagyapám valamikor a nyolcvanas években először a kezembe
adta a Rajna
ködbe vész című
ifjúsági regényt, egészen biztosan jelentőségteljes mozdulattal
tette. Persze nem sejthettem, hogy titkos, titkolt mű volt még
akkor is. Ő pontosan tudta – őrnagy nagybátyját ugyanúgy
tönkretette a diktatúra. Ma már nem tudnám megmondani, hogy
hányszor olvastam el a balatoni nyaralónkban nyaranta a Rajnát,
de óriási hatással volt rám gyerekként. Nem véletlenül vettem
meg újra néhány éve, már jóval Nagyapám halála után, hogy
emlékeztessen rá és gyerekkori önmagamra.
Nem a világ legjobb történelmi regényéről beszélünk, de mostanában belelapozgatva is éreztem, mivel is varázsolt el akkoriban. Ugyanazzal, amivel mondjuk A törökfejes kopja. Ami miatt bele lehet szeretni ezekbe a felemelő, ízig-vérig magyar történetekbe.
Somogyváry
Gyula különös, de nem egyedülálló utat járt be a magyar
kultúrtörténetben. Korának – a két világháború közötti
Magyarország – egyik legnépszerűbb írója volt, de könyvei
indexre kerültek, miután a németek után a szovjetek szállták
meg az országot. A nevét a rendszerváltásig szinte le se sem írta
a magyarországi sajtó (az emigráns igen), s ha néha mégis, abban
sem volt köszönet – jellemző, hogy a zseniális színészt,
Somogyvári Rufolfot is azzal próbálták lejáratni, hogy az
„irredenta” író rokona.
A propaganda olyan hatásos volt, hogy ma is bőséggel akadnak olyanok, akik fasiszta, netán nyilas szerzőként tartják számon azt a Somogyváryt, aki amúgy mind a kommunisták, mind a nyilasok, a nácik ellen fellépett. Azt az írót, akit a Gestapo és az ÁVH is elhurcolt.
Azt
az embert, akinek sohasem késő igazságot szolgáltatni.
ELŐBB ELHALLGATTATTÁK, AZTÁN MEGÖLTÉK
„Somogyváry
Gyula a népbíróság előtt” –
ujjongott a Világosság kiemelt
cikkében 1948. február hetedikén. „A
népbíróság dr Kiss Endre elnöklete alatt álló igazolótanácsa
ma foglalkozik >vitéz< Somogyváry Gyula ismert kurzusíró
fellebbezési ügyével.
Somogyváryt elsőfokon öt évre eltiltották az írástól, mert a Gyula diák néven tartott rádióbeszámolói fasiszta jellegűek voltak és két könyve, a >Virágzik a mandula fa< és a>Mihály harcolt< című indexre került mint fasiszta sajtótermék.
A
tárgyaláson számos ismert személy kihallgatására kerül sor.”
A
vádirat kész volt: első világháborús regényeit a fasiszta
irodalomhoz sorolták, őt pedig kitoloncolták a magyar irodalomból.
A Moszkvából Magyarországra vezényelt Rákosiékat nem érdekelte, hogy Somogyváryt 1944-ben azért hurcolták el Mauthausenbe, mert közismerten náci-, nyilas- és németellenes (német származása ellenére) volt. Számukra a Horthy-korszak népszerű írójaként kiemelt célpont, ellenfél volt.
Számukra
is: Somogyváry a német koncentrációs tábor amerikai
felszabadítása után negyven kilóra fogyva tért haza
Magyarországra 1945-ben. Ötvenévesen nyugdíjazták a rádiótól,
majd nyugdíját is megvonták és publikálni sem engedték. Múltját
ismerve már az is kisebb csoda, hogy „csak” az ötvenes évek
legelején tartóztatták le. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) 1950
őszén vitte el az írót, akit saját lakásáról hurcoltak el.
AZ ÁVH JELENTÉSE: IDEGESEN VISELKEDETT…
(„Jelentés.
Budapest, 1950 november 6-án”): „Jelentem,
hogy kapott utasitás értelmében f. hó 6-án 9.30h-kor előállitást
kiséreltem meg Somogyvári Gyula […] Bp. I. Ybl Miklós tér I. 1.
sz. alatti lakossal kapcsolatban. […] Mikor tudomást szerzett
előállitásáról izgatott lett és többször kérdezte hangosan:
>miez, mi történik<. Nevezett az utvonalon a gk-ban [a
gépkocsiban – MG] idegesen
viselkedett, kérdéseket tett fel. Három izben izadság lepte el az
egész arcát, ami bizonyitotta idegességét.
A
megállapitás szerint nevezett egy 4 szobás lakásban lakik
feleségével és ifj. Somogyvári Gyula nevü 26 éves müszaki
rajzoló foglalkozásu fiával. Mint családtag itt tartozkodik még
Somogyváriné nővére […] A lakás 2 szobája társbérletbe van
kiutalva [N.] Mátyás folyamőr törm.-nek és családjának. [N.] 2
szobát bir havi 75 frt.-os ellenszolgáltatás fejében. […]
A
házkutatás során lefoglaltunk különféle feljegyzéseket, kül-és
belföldi levelezéseket, régi fasiszta fényképeket, indexes
könyvet, 1 db AJG irógépet, katonai térképeket, 1db.
Keskenyfilmesvetitőt, katonai kitüntetéseket, érdemrendeket.
[…]”.
A jelentést Fekete Zsigmond ávéhás hadnagy készítette el.
A KIHALLGATÁS ALATT NEM TUDTAK MEGTÖRNI
Somogyváry
Gyula vizsgálati dossziéjához csatolták kihallgatásának
jegyzőkönyvét („Feljegyzés.
Budapest, 1950. november 8.”).
A dokumentum jól jellemzi a Rákosi-diktatúrát, de arról is
árulkodik, hogy Somogyváryt egyáltalán nem tudták megtörni.
Makacsul és őszintén védte az igazát kihallgatóival szemben.
„[Kihallgató:] Miért
vette önt őrizetbe az ÁVH?
Nem
tudom.
[Kihallgató:] Ismertesse
röviden életrajzát?
[…]
1938.-ban behivtak katonának a VKF 6. osztályra [ide
tartozott a sajtó- és propagandaügyek intézése],
ahol összekötő voltam az MTI és a VKF között. 1936.-ban
léptettek elő századosnak. 1944. március 20.-ig teljesitettem
szolgálatot, amikor a bevonuló németek letartóztattak és
Mauthausenbe deportáltak. 1945. juniusában tértem haza. Nagyon
leromlott egészségi állapotom miatt dolgozni nem tudtam, igy a
Rádiótól betegszabadságot kaptam. 1946. december 31.-én kerültem
nyugdijba. 1921. áprilisában nősültem, feleségem: Praznovszky
Irma.
Két gyermekem született. Leányomat /1922. Irma/ az ostrom alatt a szovjet hatóságok letartóztatták előttem ismeretlen vádak alapján és tudomásom szerint kivitték a Szovjetunióba.
[Somogyváry
Gyula lányát, Somogyváry Máriát az utcáról rabolták el, és
tíz évet raboskodott a Gulágon, ahol megismerkedett később
férjével. Emigrált, férjezett nevét használva (Léber Mária) a
Szabad Európa Rádió munkatársa volt. Emlékkötete
2003-ban jelent meg].
[Kihallgató:] Sorolja
fel milyen kitüntetéseket kapott és miért?
1915.-ben
kaptam meg a II. oszt. ezüst vitézségi érmet, a Bugon való
átkelésért és egy járőrszolgálatért. 1917.-ben a bronz Signum
Laudist egy bukovinai csatában tanusitott bátor magatartásom
miatt. 1918.-ban megkaptam az ezüst Signum Laudist az olasz fronton,
egy támadás visszaveréséért.
IV.
Károly magyar király látogatása az isonzói csaták helyszínén
1918. januárjában. A király előtt Kratochvil Károly altábornagy
/ Fotó: Fortepan.hu
[Kihallgató:] Leszerelése
után mit csinált?
1919.
áprilisában be kellett vonulnom vörös katonának. A kelenföldi
laktanyába vonultam be, ahol egy géppuskás szakasznak lettem a
parancsnoka. A román betörés ellen lettünk bevetve a Tiszánál,
azonban a harcokban nem vettem részt. […] A román előrenyomulás
következtében visszavonultunk Városlődre. Az ide beérkező
Nemzeti Hadsereg átvett bennnünket és így itt teljesitettem
tovább szolgálatot.
[Kihallgató:] A
proletárdiktatura alatt milyen ellenforradalmi tevékenységet
fejtett ki?
Semmiféle
ellenforradalmi tevékenységet nem fejtettem ki.
[Kihallgató:] Hazudik. Hogy került akkor a Nemzeti hadseregbe és a Horthy érában hogy futhatott olyan karriert, ha a proletárdiktatúra alatt vörös katona volt, de semmiféle ellenforradalmi tevékenységet nem fejtett ki?
A
nemzeti hadseregbe való átkerülésem alkalmával egy igazoló
bizottság elé kerültem, aki megállapitotta, hogy
proletárdiktatúra alatt nem fejtettem ki kommunista tevékenységet.
Igazolásomra semmiféle terhelő adat nem érkezett be, igy
leigazoltak és felvettek a Nemzeti Hadseregbe.
A további karrieremet irói ténykedésemnek köszönhetem. Továbbra is állitom, hogy semmiféle ellenforradalmi tevékenységet nem hajtottam végre a proletárdiktatúra alatt.
[Kihallgató:] Mikor
avatták önt >vitézzé<?
1929.-ben.
[Kihallgató:] Horthy nem
avatott vitézzé >vörös katonákat<.
Milyen alapon kapta meg ön a >vitézséget<?
1916.-ban
felterjesztettek engem a nagyezüst vitézségi éremre, azonban az
érmet nem kaptam meg. A beadvánnyal kapcsolatban igazoltam ezt a
tényt és ennek alapján kértem vitézzé avatásomat.
[Kihallgató:] Hogy
igazolta ellenforradalmi ténykedését?
A
Nemzeti Hadsereg igazoló bizottságának igazolványát nyujtottam
be és ez teljesen megfelelőnek bizonyult.
[Kihallgató:] Mi
volt ennek a nemzeti hadsereg által kiállitott igazoló iratnak a
szövege?
Ugy
emlékszem a következő szöveg volt: >Freisberger Gyula tart.
fhdgy. a forradalmak alatt nem vétett a nemzethüség ellen<.”
Szemben,
csíkos nyakkendővel vitéz Somogyváry Gyula író (Gyula diák),
a jobb szélen áll Kiss Ferenc színművész (1937) / Fotó:
Fortepan.hu
A
dossziéból kiderül, hogy Somogyváry Gyulát barátja, Schuber
Koósa Antal „Itthon
maradok” című
illegálisan terjesztett, diktatúra-ellenes versével próbálták
„megfogni”, amelyet megtaláltak a lakásán.
Az írót viszont hiába faggatták, a dosszié szerint senkit sem ismert, senkire sem vallott, semmire sem „emlékezett”. Amikor arra kérik, hogy sorolja fel, kiket látott tanúként Schuber Koósa esküvőjén, azt mondta, egyetlen névre sem emlékszik.
(Ő
is jó példa arra, hogy voltak, akik ellenálltak.)
Schuber Koósa Antalt bevonta a diktatúra a Grősz-per egyik mellékperébe. Grősz József kalocsai érseket az 1951 nyarán lefolytatott perben 15 évre ítélték, egy vádlott társát azonnal, kettőt később ítéltek halálra. A huszonnégy (!) mellékperben összesen több mint kétszáz ítélet született.
„Az
illegális szervezet Schuber Antal pestszentlőrinci lakásán jött
létre >Keresztény Néppárt< néven” –
írta Schuber szerepéről Bácskiskunmegyei
Népújság.
– Az
alakuló titkos értekezleten jegyzőkönyvet vettek fel, amelyet
Endrédy Vendelnek juttatták el. Az illegális szervezkedés célja
a népi demokratikus rend aláaknázása volt. Ennek érdekében
elhatározták, hogy felveszik a kapcsolatot más illegális
szervezetekkel és a Vatikánnal. Céljuk volt területi, üzemi és
katonai szervezkedés megvalósítása.” Ugyanez
a központilag megírt cikk egyébként megjelent
a Délmagyarországban
is – és nyilván mindenhol máshol is.
Fehérváry
István Börtönvilág
Magyarországon 1945-1956 című
kötete szerint Schuber Koósa Antal életfogytiglant kapott.
„Nyolc hónapos ÁVH-s kihallgatás alatt Schubernét úgy összeverték, hogy abortált, és utána számos operáción kellett keresztül mennie. A Forradalom alatt a kalocsai női fegyházból való kitörés egyik szervezője volt. Kósa-Schuber Antalt a márianosztrai fegyházban a >Rabok költőjének< hívták.
Élete
legnagyobb élménye, hogy 1956. októberi szabadulásnál a kitörő
rabok kívánságára elszavalta a >Rabok szabadságdala< c.
költeményét”.
Schuber
Koósa Antal feleségével együtt részt vett a forradalomban, majd
Amerikába emigráltak. Csak a rendszerváltás után térhetett
haza. „A
proletárdiktatúrában mindketten igen hamar feketelistára
kerültünk –
mesélte szerepükről a Petőfi
Népének
1992-ben. – 1949.
augusztus 29-én pestlőrinci lakásomon alakítottuk meg a Magyar
Keresztény Néppártot.
Számtalan versemmel ostoroztam a diktatúrát. Ezeket a verseket beolvasták a BBC magyar adásában is. írtam a sztahanovista mozgalom ellen.
Sok
költeményem röplapként osztogatták a munkások között.
Nejemmel együtt szerkesztettük a havonta megjelenő Üzenet című
szamizdat folyóiratot. Egyszóval nagy volt a mi bűnünk”.
Grősz
József kalocsai érsek (j) és Herling Jakab, a Béketanács papi
bizottságának titkára az Országos Béketanács ülése
szünetében a Parlamentben (1958) / Fotó: MTI
Nem
tudjuk, pontosan milyen módszerrel igyekeztek megtörni Somogyváry
Gyulát, csak azt, hogy végül vele is aláíratták azt
az „Önvallomást”,
amelyet alaposan kidolgoztak. Tudjuk, hogy az ÁVH és a hozzá
hasonló kommunista erőszakszervezetek nem engedték el addig az
áldozatokat, amíg ezt meg nem tették. (Ajánlott néznivaló a
remek és megrázó a Kihallgatás című
lengyel film).
Somogyváry Önvallomása merőben hamis dokumentum, de látszik, milyen görcsösen ragaszkodott az ÁVH azokhoz a hazugságokhoz, amelyekbe megpróbálták behálózni őt. Ami ellent mondott volna a „nyilas propagandista” képének, azt egyszerűen kihagyták: az irat szerint például sosem volt vöröskatona.
Fontos
megjegyezni, hogy a helyesírási hibák a gépelőé, nem az íróé.
„Polgári
családból származom. Apám a gróf Széchenyi uradalomban
gazdatiszt volt. 1914-ben vonultam be katonának. […] A háboru
után mint ellenforradalmi tiszt fhdgy, tagja voltam a Nemzeti
Hadseregnek és ezen keresztül aktiv
részese vagyok a
fehérterror magyarországi cselekedeinek. Tevékenységem
elismeréseképpen 1929-ben Horthy személyesen avatott vitézzé.
Mint
a fasiszta
rendszer megbizható embere 1920-ban
a Magyar Távirati Irodához kerültem, majd 1928-ban a fasiszta
propaganda leghatásosabb eszközénél a rádiónál kaptam
igazgatói beosztást. […] A fajvédő Gömbös Gyula
miniszterelnöksége alatt léptem be a Magyar Élet Pártba,
mely közismerten
fasiszta és reakciós párt volt
és mely párt a kormány álláspontját képviselte. Mint
kormánypárti képviselő 1935-ben a csernai választókerületben
nyertem mandátumot, amit több éven keresztül meg is tartottam.
Fasiszta
beállitottságomat tükrözik
vissza azok az irások is, amiket 1920-tól 1945-ig irtam. Irásaimnak
vezérfonala a militarizmus, a nacionalizmus, sovinizmus volt.
Irásaimban bőségesen megtalálható a revizionista gondolat. Ez
alkalmas volt arra, hogy a Duna mellett kisnépek között az
egyenetlenséget szitsa, félrevezesse és előkészitse a tömegeket
a háborura. Mint a horthy fasizmus egyik megbizható embere én
tartottam március 15-én és október 6-án az ünnepi beszédeket a
rádióba, ami ugyancsak a soviniszta gondolat jegyében volt.
1938-tól
a VKF 6-nál teljesitettem szolgálatot századosi rangban. Ismerve
soviniszta beállitottságomat engem
küldtek ki a felvidéki és erdélyi megszálláshoz, hogy ott
megszervezzem és biztositsam a területfoglalás zavartalanságát
és propaganda eszközökkel bizonyitsam, a területszerzés
jogosságát. […] Jó barátságot tartottam fenn és benfentes
voltam a legmagasabb köröknél is. A felszabadulás után továbbra
is fenntartottam
kapcsolataimat a fasisztákkal.
Igy Kádár Gyula volt VKF 2. vezetőjének feleségével. Kádárt a
felszabadulás után mint háborus bünöst itélték el. Egyebet
előadni nem tudok. Vallomásomat az igazságnak megfelelően tettem
meg, minden kényszeritő eszköz alkalmazása nélkül.” [A
valóságban Somogyvárynak nagyon jó kapcsolatai voltak az
angolokkal. Erre az állambiztonságnál is rájöttek, és ez volt
az igazi “bűne”.]
Minden
kényszerítő eszköz alkalmazása nélkül…
A kikényszerített Önvallomással ellentétben Somogyváry Gyula mind a nyilasoknak, mind a kommunistáknak esküdt ellensége volt. Kormánypárti képviselő létére nem szavazta meg a zsidótörvényeket (ezt rajta kívül csak Bajcsy-Zsilinszky Endre tette meg), sőt, a parlamentben felszólalt a törvény embertelensége ellen, 1940-től pedig Teleki Pál miniszterelnök utasítására titkos, náciellenes rádióadót irányított.
Ezért
hurcolták el 1944-ben az elsők között. Somogyváry Gyulát
1951-ben Kistarcsára internálták. Ott is megfigyelték, ügynököket
küldtek rá. Egészségi állapota végzetesen leromlott, és
1953-ban elhunyt.
Folytatom.
Csak ülök és mesélek – agitpropos hadnagyból propagandista, propagandistából utazó riporter
Vitray Tamás ötvenhatban politikai tiszti egyenruhájában mászkált, amikor két vasutas belekötött. Ezután elrejtette az uniformist, és csak novemberben látogatott el a HM-be, ahol az agitpropos hadnagynak állítólag megengedték, hogy ne vegyen részt a megtorlásban. Szintén hadnagy volt iskolatársa nem volt ilyen szerencsés: őt „meggyilkolták” a forradalmárok. Bár Vitray ezután disszidálni próbált, és elkapták, memoárja szerint simán elengedték. A Magyar Rádióhoz a hírszerző-főiskola egykori párttitkára vitte be, ott propaganda-anyagokat készített, másodállásban a rendőrklub (!) tagságát tanította angolra. Rövid ideig a tibeti vérengzést kínai szempontból megmagyarázó szövegeket fordított a Kínai Nagykövetségen, majd a hírszerzés fedőszervének, a Chemolimpexnek az angol levelezője volt. Ezután került a tévéhez, ahol rögtön ő készíthetett interjút az ENSZ-ben a magyar ügyet elgáncsoló Péter Jánossal. Már 1960-ban kimehetett az olimpiára, majd a BBC-hez küldték, hogy tanulmányozza a brit közszolgálati adót. Csak ülök és mesélek – Vitray Tamás pályafutásának nyomában 2.
Előre
szólok, hogy ez egy nagyon hosszú cikk, mert jobban nem akartam
megkurtítani, és főleg nem kívántam ketté szedni.
Nem szerettem volna három cikket, ugyanis (ha hiszik, ha nem) nem lejáratni akarom Vitray Tamást, hanem megmutatni, hogyan építette fel a kommunista diktatúra a különböző szerepekre és terepekre szánt embereit.
Időt
kell az elolvasásra szánni.
Vitray
Tamás állítása szerint 1956-ban, a forradalom és szabadságharc
időszakában hagyta ott a Magyar Néphadsereg Politikai
Főcsoportfőnökségét. Ez elég furcsán és valószerűtlenül
történt. Bár szerinte hivatalosan 1956. szeptember 19-én
leszerelt, mégis bejárt a Politikai Főcsoportfőnökségre, és
egyenruhásan járt-kelt a forrongó országban. Így tett október
huszonharmadikán is. „Kisneufeld
azon őszi estén egyenruhásan indult az egyetemre –
írta a memoárban. – Az
ám a tüntetés, a békés tüntetés. […] Őt is érdekelte,
izgatta a tüntetés, de egyenruhában nem mert közelíteni. […]
Jobbnak vélte, ha előbb hazamegy, és átöltözik. […]”.
Története szerint így is tett, hazament, átöltözött, de később mégis otthon maradt, mert meghallgatta a Gerő-beszédet, de megijedt. Csak másnap reggel ment be a városba, fürödni egyet a Lukácsban, még munka előtt. Ekkor is egyenruhában volt.
Memoárjában
arról írt, hogy ekkor találkozott két vasutassal, akik csúnyán
ráordítottak. Ez különösen akkor válik durva epizóddá, ha
összehasonlítjuk az előző
cikkemben pódiumra hívott „kedves” ÁVH-s
szakemberekkel,
a „majdnem” barát
Tarlós századossal és
az egyenruhában
daliásan festő Rákosi Endre alezredessel [ezek
mind az általa megrajzolt figurák]. Ezek a vasutasok viszont
faragatlanok voltak:
„Hát te hova a kurva anyádba igyekszel”
– kérdezte
az egyik, a másik meg leverte a fejéről a politikai tiszti
kalapot. Még ennél is messzebbre mentek.
„Na, hátra arc, te komcsi vitéz”
– mondták
szegény hadnagynak, majd fenéken billentették. [Ez a rövid
anekdota csak megerősítheti az olvasót abban, amit amúgy is
sejtett: a forradalmi napokkal tovaszállt az ötvenes évek baráti,
derűs légköre.]
Kossuth
Lajos tér, parlamenti szoba 1956. október 23-án, szemben ül Nagy
Imre miniszterelnök, jobbra könyvekkel a kezében Sinkovits Imre
színművész / Fotó: Fortepan.hu
AZ ELDUGOTT EGYENRUHA ÉS A BOKSZOLÓ FELESÉGE
Vitray
ezután kapcsolt, hazaérve ledobta magáról az egyenruhát,
átöltözött, és katonai holmiját az ágyneműtartóba rejtette.
Nem ment többé az utcára, helyette a szomszéddal és annak Vitray
szerint nagyon kívánatos feleségével kártyázott, akivel később
– ezt is elmeséli – az ágyát is megosztotta. Később azért
bement a HM-hez, kereste a főnökét [a
Rákosi-unokaöccs Rákosi Endrét], aki tankkal
addigra már Moszkvába indult.
[És Baráth Magdolna tanulmánya szerint sok moszkovitához
hasonlóan később sem jött vissza].
Vitray Tamásnak ekkor is szerencséje volt, bár az ott tartózkodó tiszt azt akarta, hogy csatlakozzon hozzájuk az „ellenforradalom” ellenében, nemet mondott, azzal az indokkal, hogy már korábban leszerelt. [Ez azért fontos részlet, mert így állítása szerint kimaradt a megtorlásból.]
SZINTÉN HADNAGY VOLT ISKOLATÁRSÁT LELŐTTÉK AZ ELLENFORRADALMÁROK
Nem
volt mindenki ilyen szerencsés, egy 1957-es
gyászhír Vitray
egyik volt iskolatársáról szól: „Czink
László hadnagyot aki az ellenforradalmárokkal vívott
tűzharcban 1956.
november 6-én a budapesti Dimitrov téren hősi halált halt […]
katonai gyászpompával helyezik örök nyugalomra a Vértessomlói
temetőben. A
volt Idegen Nyelvek Főiskolájának hallgatói, Czink László
egykori évfolyamtársai,
elvtársai és barátai ezúton vesznek búcsút a halottól […].”
A
párhuzam adott: Czink László ugyanott végzett mint ő, ugyanúgy
a Néphadsereg hadnagya volt (talán ő is Tarlós századosnak
fordított?), csak ő nem „szerelt le”. Most látjuk igazán,
hogy Vitray Tamásra 1956-ban sokadjára is rámosolygott a
szerencse, hogy simán
elengedték a legkeményebb harcok idején.
EGY ÚJABB ISKOLATÁRS HOSSZÚ NEKROLÓGOT ÍRT
Czink
Lászlóról a Békés
Megyei Népújságban
egy másik volt iskolatárs, Podina Péter írt hosszú nekrológot.
Kiderült, hogy Vitrayhoz és Czinkhez hasonlóan ő is a katonasághoz került, de ő Békéscsabára, és közben betették a helyi lapokhoz.
Előbb
a Viharsarok népéhez, majd a Népújsághoz helyezték. „S
egyszercsak elröpült a három esztendő, mely után Te Pécsre, én
pedig Békéscsabára kerültem. Utána, 1954 őszén találkoztunk
ismét a békéscsabai
laktanya udvarán,
s még három hónapig láttuk néha-néha egymást. […] Mikor e
sorokat írom egy régi fénykép fekszik előttem az asztalon. 1952
szeptemberében készült a Városligetben. Hunyorgó szemmel nézünk
a bágyadt őszi napba: Te, Garab Gyuszi, Rorwild Frici és a
többiek –
írta a nekrológban. – Huszonöt
esztendős lennél talán mindössze, ha élnél.
Nem élhettél tovább, mert minderre elszánt gyilkosok kioltották fiatal életedet, örökre elraboltak tőlünk, kik szívünk minden szeretetével szerettünk. Vajon mit vétettél ellenük? […] A szabadságra törtek, mely olyan drága volt Néked.”
A Hungaricana
elektronikus adatbázisának hála
kiderül, hogy Podinát 1956
elején helyezték az újsághoz.
Ez abból a dokumentumból válik világossá, amelyben a megtorlás
időszakában „Klaukó
Mátyás megyei párttitkár és Frank Ferenc, a megyei MSZMP
agit.-prop, osztályának vezetője a MUOSZ-hoz írt levelükben
minősítik a megyebeli újságírókat”. Podináról
ezt írták: „Podina
Péter: ellenforradalmi tevékenységet nem fejtett ki. Februártól
van a megyei lapnál.” Vitrayhoz
hasonlóan őt sem lehetett “ellenforradalmi cselekményekkel”
vádolni.
Miután Podina átment az átvilágításon, rövidesen az újság párttitkára, majd lapszerkesztője lett, külföldi utakra küldték, majd a nyolcvanas években megkapta a szokásos megyei kitüntetéseket.
Feltehetően
„Garab Gyuszira” is sikerült rátalálni: a Petőfi Népe
1982-ben arról tudósította olvasóit, hogy kitüntették az Artex
Külkereskedelmi Vállalat főosztályvezetőjét,
Garab Gyulát. 1987-ben ugyanő (forrás: Délmagyarország)
már az Artex kereskedelmi
igazgatójaként szerepelt.
[Ennél az impexnél „Ligeti”
fedőnéven még
az egykori vezérigazgatót is beszervezte az állambiztonság.]
DISSZIDÁLT, ELKAPTÁK, DE EKKOR IS BARÁTSÁGOSAK VOLTAK VELE
Most
vissza Vitrayhoz. Bár a fiatalembert a kommunista diktatúra
felemelte, hiszen hírszerző-főiskolára járhatott, majd rögtön
hadnagy lett, és még – állítása szerint – azt is
„megengedték”, hogy leszereljen, mégis disszidálni akart.
Memoárja szerint november második felében próbált meg
kijutni orosz
szakos barátjával, „Dezsővel” együtt.
[Egy újabb hírszerző-főiskolás a történetben].
Bár a szovjetek elkapták őket, egy a „Dezsőnek” kiosztott pofonon túl semmiféle retorzió nem történt, hanem átadták a fiatalembereket a magyar határőrségnek, akik – hasonlóan az ÁVH-s szereplőkhöz képest – emelkedett hangulatban lehettek.
Vitrayék
egy szombathelyi cellába kerültek, ahol a barátságos határőr a
következőről tájékoztatta őket:
„Mindenki kap egy vasútjegyet Budapestig. […] Nem kérdezünk semmit. Önök engedély nélkül behatoltak a határsávba, mi pedig visszatoloncoljuk Önöket. Ennek egyéb következménye nem lesz. Nyoma nem marad, ettől nem kell tartaniuk. És elmosolyodott.”
Szóval:
a „disszidálni” próbáló egykori politikai tisztet, aki amúgy
is cserben hagyta a Néphadsereget a legfontosabb pillanatban, szóval
ezt az ex-hadnagyot
nem lövik agyon a szovjetek a határon,
nem, átadják a magyaroknak, akik mosolyogva hazaengedik őket. Bár
később Vitray szerint egy kisteherautóval mégis továbbvitték a
csapatot azért, hogy – szerinte – felírják az adataikat, a
fiatalember a barátjával együtt leszálláskor megszökik. Az őrök
a plató egyik oldalára figyeltek, és ők elszeleltek a túloldalon.
AZ EGYKORI HÍRSZERZŐ ISKOLA PÁRTTITKÁRA VITTE A RÁDIÓHOZ
A
politikai tiszti pályát állítása szerint otthagyó Vitray ezután
nyelvtanításból élt, de a sors megint rámosolygott.
Teljesen véletlenül találkozott „Bohó Jóskával”, a hírszerző-főiskola egykori párttitkárával, aki ekkor már a Rádiónál dolgozott szerkesztőként (nyilván fedőmunkában), aki a segítségére sietett. Mivel az ügynököktől amúgy is hemzsegő (gondoljunk a nemrégiben elhunyt Szepesi Györgyre) Magyar Rádióban éppen angolul beszélő munkatársat kerestek, ki lett volna megfelelőbb, mint az egykori főiskolás, majd politikai tiszt Vitray.
Bohó
elvtársról amúgy nem sokat tudni. 1965-ben a Népszabadság azt
írta, ő írta az Egy
fiatal tiszt naplója című
filmhez a magyar szinkronszöveget. Vitray a rádiós korszakáról
a Kreatívnak
adott interjúban 2016-ban
így mesélt:
„A Magyar Rádiónak rövidhullámon volt tíz idegennyelvű adása, angol nyelven is, nem vitatható propagandaszándékkal. […] Azt hiszem, az volt az ambíciója a rádiónak, hogy igazolja: ’56 után konszolidálódik a helyzet. Propagandacélokat szolgált, még ha nem is annyira direkt bele a pofába”.
Ehhez
képest elképesztően szabadon dolgozhattak: „Semennyire
sem volt rám erőltetve,
hogy miről szóljanak a riportok. Az, hogy a helyzet
konszolidálódott, az nem csak propagandajelszó volt, hanem a
valóságban is így történt. […]
Erről szólt az, amit úgy neveztek, hogy a legvidámabb barakk.”
Propaganda,
de nem a pofánkba, a legvidámabb barakk, a konszolidáció –
teljes a zűrzavar. Ne feledjük, Vitray ekkor 1958-ról
beszél, a megtorlás időszakáról,
amikor a Munkásőrség, az állambiztonság, a rendőrség és a
vérbíróság együtt „vadászott” a forradalmárokra, sorban
elítélve, majd kivégezve őket. De ez érdektelen
történelemhamisítás, fontosabb az, amit saját munkájáról
mondott: propagandaszándék.
Tehát: az egykori agitpropos hadnagy éppen propagandistaként folytatta, és éppen a hírszerző-főiskola egykori párttitkárának a segítségével. Különös a sors.
A
tagadhatatlanul művelt, tehetséges (ezt senki sem vitatja) Vitray
bevált a rádiónál, elvégezte a feladatait, így nem sokkal
később, még mindig ’58-ban
éppen az ügynök Szepesi akarta átvinni a tévéhez,
de ezt ekkor még megakadályozták. Vitray szerint a rádióban
ekkor azt az információt kapja, hogy a BM
értesítette őket 56-os disszidálási ügyéről,
és ezért felfüggesztettek.
Szerencsére a „sors” megint kisegítette, mivel a „Zrinyi utcai rendőrklub” tagjait is ő tanította angolra, bátran megkérdezte a BM-eseket, ugyan mit tudnak az ügyéről. Egyikük utánanézett a belügyi átiratnak, de nem talált semmit.
Ekkor
rájött, hogy csak személyes bosszúról volt szó. [Itt jegyezzük
meg, hogy Vitray Tamás életében azért sokszor
felbukkannak a diktatúra katonatisztjei, rendőrtisztjei,
valahogy mindig őket tanítgatta.]
A Kreatívnak
erről ezt
mondta: „Több
évtizeddel később a levéltárban utánanéztem, ott derült ki,
hogy a fiút [elvileg
a bizonyos „Dezsőt” – MG] megzsarolták
és ő mondta el, hogy ki voltam. Ez bekerült az aktámba, amikor
pedig a rádióból
kirúgtak és
át akartam kerülni a tévébe, már tudták rólam. Utána ez velem
utazott.” Nem
lényegtelen, hogy itt Vitray már kirúgásról beszél, míg
memoárjában csak felfüggesztésről írt, de látni fogunk még
ilyen különbségeket.
ZRINYI UTCAI KLUB: A RENDŐRSÉG MELEG OTTHONA
Érdemes
visszatérni a Zrinyi
utcai rendőrklubra,
hiszen akárki nem kerülhetett ebbe a körbe, nem taníthatta az
erőszakszervezet tagjait. A klubot a volt Lipótvárosi Kaszinó, a
mai BM Duna Palota épületében hozták létre, és Münnich Ferenc
főkapitány jelenlétében 1948-ben avatták fel. Ahogy az újság
írta, ez az a hely, ahol „a
szolgálat után minden rendőr barátságos, meleg otthont
talál.”Ötvenhat
után állítólag egy tervezett merénylet célpontja volt.
A Népszabadság1957.
március végén a következőről tudósította
olvasóit. „Rendőrkézen
a karhatalmista őrnagy gyilkosa. […] A vizsgálat során
kiderült, hogy Sípos gyilkolta meg két hónappal ezelőtt a Nádor
utcában Böjti Imre honvédőrnagyot. Ő tervezte a Zrínyi
utcában levő rendőrklub felrobbantását is.
Síposnak társai is voltak, s ennek a terrorista csoportnak több
tagja hurokra került […]”.
Terrorista
csoport. Sipost – akinek szerepét még ma is vitatják, röviden:
lehet-e ötvenhatos hősnek tekinteni azt, aki Maléter Pál
kiszabadítását tervezi, de az ügy érdekében (is) rabolt és ölt
– és társait 1957 augusztusában kivégezték, a rendőrklub
pedig tovább működött. Illusztris hely volt: szintén 1957-ben
a BM-es,
későbbi kékfényes Szabó László itt
beszélgetett egy Venyegei
Ferenc nevű hazatért emigránssal,
aki állítása szerint az amerikai
kémszervezetek markában volt korábban.
Ennyire tartozott ez a hely az állambiztonsághoz.
ISMÉT BEJÖTT A BÁTORSÁG: A FŐKÁDER MEGIJEDT A RÁDIÓSTÓL
Ugorjunk
vissza ismét Vitrayhoz: más talán összetört volna a tévés
állás megfúrásától, de őt csak megerősítette. Memoárja
szerint ismét a bátorságának köszönhette sikerét [ami saját
bevallása szerint ’56-ban még hiányzott, de előtte és utána
következetesen megvolt]. Bejelentkezett a Magyar
Rádió és Televízió elnökénél, Gács Lászlónál,
majd a méltatlan beszélgetés során teljesen kikészült, és
elkezdett üvöltözni a főkáderrel.
Utóbbi ettől állítólag annyira megijedt, hogy megengedte a külsőzést, mind a rádiónak, mind a tévének. [Mi lett a kirúgással?] Rövid idő múlva megtörtént, aminek meg kellett történnie: Vitrayt felvették belsősnek a televízióhoz, ahol a kapun belépve már azt mondta a portásnak, hogy Vitray Tamásnak hívják.
A
múlt lezárult.
RÖVIDKE BESEGÍTÉS A NAGYKÖVETSÉGEN ÉS A CHEMOLIMPEXNÉL
Mi
viszont ne szaladjunk ennyire előre. Roppant érdekes, hogy Vitray
a memoárjában
kihagyta két
rövid ideig tartó, de nagyon érdekesen csengő munkaviszonyát. A
tévét megelőzően ugyanis mind a Kínai
Népköztársaság Nagykövetségén,
mind a vegyipari Chemolimpexnél
megfordult.
Utóbbi a hírszerzés egyik fedőszerve volt (csak ajánlani lehet
ezzel kapcsolatban Borvendég
Zsuzsanna kutatásait),
de a kínaiakhoz sem kerülhetett akárki. Erről így
írt 2008-ban az
olimpiai bojkott kapcsán:
„Amikor
1958-ban eltávolítottak a Rádióból avval, hogy a Belügy
értesülései szerint 1956-ban a határon
fogtak el a feleségemmel együtt,
amint éppen >disszidálni< akartam, a Kínai Népköztársaság
nagykövetségén kaptam állást, mint fordító.
A gondjaimra bízott anyag mindig Pekingből érkezett. Hosszú időn át legfőbb témája Tibet és a Dalai láma ügye volt.
Ennek
most 50 éve.” Egy
interjúban –
ugyancsak nagyon röviden – ezt mondta: „Igen,
amikor kirúgtak a rádióból. Ott fordítója voltam egy havonta
megjelenő, Kínát propagáló kiadványnak. De nem kínaiból,
hanem angolból fordítottam ott is.”
Értjük ugye? Eltávolítják mint megbízhatatlant, és odahelyezik a Kínai Nagykövetségre, ahol – mint eddig mindenhol – propaganda-anyagokkal foglalkozik.
Tibet
ügyéről röviden: az 50-es évek végén több kínai tartományban
lázadás tört ki. A dalai láma letartóztatásának rémhíre
hatására a konfliktus átterjedt Tibetbe is, amit 1959-re
a kínai hadsereg vérbe fojtott.
A CIA segítségével a dalai láma ezután Indiába menekült,
megalakítva a száműzött Központi
Tibeti Adminisztrációt. Mi
volt az akkori kommunista álláspont?
„Sokkal nagyobb azoknak a száma, akik azt mondják, hogy a tibeti lázadás reakciós, és hogy annak leverése igazságos. A szocialista országok népei egyhangúlag támogatják a kínai nép harcát a lázadók ellen. Még a kapitalista világban is a többség a kínai nép oldalán áll. Ezek között van az összes országok dolgozó népe, ide tartoznak az igazság és haladás hívei […]”
– ez
a „tanulmány a Társadalmi
Szemlében
jelent meg 1959-ben („A testvérpártok sajtójából”), még az
is elképzelhető, hogy az alapjául szolgáló anyagot éppen Vitray
Tamás fordította.
Szintén
ekkoriban dolgozott a hírszerzés alá tartozó Chemolimpexnél,
ahol nem nagyon tudjuk, hogy pontosan mit csinált, hiszen sehol sem
beszélt erről részletesen. Ha hihetünk az Értékteremtők
2018 című
friss kiadványnak,
akkor „1958
őszén, rövid ideig a Chemolimpex angol
levelezőjeként tevékenykedett.
[…]”
MOST DEZSŐVEL VAGY A FELESÉGÉVEL KAPTÁK EL?
Tehát
a hírszerzés egyik fedővállalatának angol levelezője. Az is
sokatmondó, amit feljebb a nagykövetséggel kapcsolatban mondott,
hogy 1956-ban az értesítés szerint a feleségével
együtt kapták el.
A későbbi memoár szerint „Dezsővel” fogták el, és szó sem
volt a nejéről. Hogyan, miért is írt volna csak úgy magától a
BM a feleségéről? [Egy hozzászólás szerint állítólag
januárban külön is disszidálni próbált a feleségével. Ha ez
is a történet része, ez sem tűnik túl hitelesnek.]
Miről ismerhetők meg a hamis vallomások, az átírt történetek? Arról, hogy mindig kicsit máshogy mesélik őket. Feleség / „Dezső”, kirúgás / felfüggesztés – az apró részletek mindig mások kicsit. Vagy nagyon.
A
már említett Értékteremtők
2018-ban Vitray
az ÁVH
állítólagos visszautasításáról is
beszélt. Egészen pontosan ezt mondta: „Engem
is ahhoz a bizottsághoz küldtek, ahol két belügyes férfi
hallgatott meg. […] Majd megkérdeztem, milyen munkát képzelnek
el nekem?
Operatívat – válaszolták. Fogalmam sem volt arról, hogy ez pontosan mit jelent, amikor elmagyarázták, hogy ezt a munkát többnyire külföldön végzik és, hogy szigorúan titkos, akkor közöltem, ha valami nem nekem való, akkor ez biztosan az.”
„Nem
lett semmilyen káros következménye?” –
kérdezte a riporter. Vitray: „A
világon semmi. Annyi
történt, hogy a főiskola vezetése behívatott és azt mondták,
ha bármi történik, nem tudnak megvédeni. Kérdeztem, mitől. Hát
– mondták – amiért nem fogadtam el az egyik legértékesebb
állásajánlatot. Mosták kezeiket. Nem tagadom, ez kellemetlenül
érintett. Aggályaimat elmondtam egyetlen magántanítványomnak,
aki viszont a HM századosa volt. […]”.
Szemfülesebb
olvasóim látják, hogy egy részlet kimaradt:
Vitray hősies cselekedetének hatása a diáktársaira, illetve az, ahogyan a Szabad Európa Rádió hírt adott az egészről.
Előző
cikkemben felidéztem,
hogy memoárja szerint az egész osztály nemet mondott utána az
ÁVH-nak, és a SZER-nek köszönhetően óriási botrány lett az
egészből. „Nem
lett semmilyen káros következménye?”. „A világon
semmi.”Felettébb
furcsa, hogy Vitray most, több évvel életrajzi munkája után már
nem mesélte el ezt a romantikus,
filmbe illő szálat,
pedig olyan kis részlet ez, amit elég nehezen felejt el az ember.
RÖGTÖN Ő BESZÉLHETETT A KÜLÜGYES PÉTER JÁNOSSAL
Ha
hihetünk a cikkeknek, Vitray Tamás 1958. augusztus 5-én
mutatkozott be a magyar nézőknek a tévében, amikor amerikai
atlétákkal készített interjút. Később régi iskolatársát,
Regős Sándort is odavitte a tévéhez, utóbbi – akitől előző
cikkemben is ídéztem, hiszen a Zelei Miklós által készített
életútinterjúnagyon
fontos forrás – így emlékezett erre: „…
ekkor [1962
– MG] én
már két éve aktív munkatársa voltam – külsősként – a
televíziónak. Ugyanis együtt
jártam a Vitray Tamással az idegen nyelvű főiskolára.
Ő angolos volt, elkerült a HM-be fordítónak, én a rádióhoz.
Lényeg az, hogy Tomi szólt nekem ’60-ban, hogy te Sanyi, itt van ez a Telesport alakulóban.
Radnai
János a vezetője, de keresünk még embereket. Gyere már, próbáld
meg […]”.
Balról
Péter János, Krasztju Sztojcsev bolgár nagykövet, Kiss Károly,
Kádár János, Dögei Imre, készült 1958-ban / Fotó: Fortepan.hu
Vitrayt
újoncként rögtön a mély vízbe dobták, saját bevallása
szerint 1959-ben (de úgy tűnik, 1961-ben) olyan
feladatot kapott,
amin – állítása szerint – még maga is
meglepődött. „Rendszeresen
elemezte saját magát?” –
kérdezte a riporter. Vitray így válaszolt: „Mondok
egy példát, talán így érthetőbb, hogyan. 1959-ben, váratlanul
kaptam egy olyan feladatot, amiről a mai napig sem tudom, hogy miért
engem kértek fel rá.
Híre kelt, hogy Péter János, későbbi külügyminiszter, akkor a magyar ENSZ-delegáció vezetője, bejön a televízióba, egy önálló műsorba nyilatkozni. A ház tele volt igen tekintélyes és megbízható politikai újságírókkal, mégis engem kértek fel, hogy beszélgessek vele.
Nem
értettem miért, de természetesen nagy megtiszteltetésnek
tekintettem, hogy ilyen komoly feladatot bíznak rám.”
Valóban
az volt. A református lelkészből lett békepap Péter
János a
kommunista diktatúrában gyorsan felemelkedett.
Előbb az ENSZ-nél próbálta elgáncsolni (összességében sajnos sikerrel jártak) 56 ügyét, majd jutalmul több mint egy évtizedig (1961-től 1973-ig) Kádárék külügyminisztere volt.
A
hírszerzéssel való kapcsolatáról mindent elárul a következő
részlet (Ungváry Krisztián: A
londoni magyar hírszerzés 1951 és 1965 között): „Mészáros
e.! Az ügyben nincs semmi tennivalónk! A KÜM [külügyminisztérium
– MG] intézi.
Galambos [József
főcsoportfőnök] e. megbeszélte Péter [János
külügyminiszter] e-sal.”
A
Péter Jánossal készült beszélgetést Vitray később, a
rendszerváltás után már nyilván nehezen kimagyarázhatónak
tartotta, így egy másik interjúban is hosszan beszélt
róla: „Mondok
példát is: talán második éve voltam a tévénél, amikor
érkezett haza a magyar ENSZ delegáció, amelyet Péter János,
hajdani külügyminiszter vezetett. És úgy 1956 után voltunk,
egyáltalán nem volt mellékes, hogy miként fogadták a magyar
delegációt az Egyesült Államokban.
Éppen ezért is kérték meg: adjon interjút a magyar tévének. Teli volt a ház nálam sokkal alkalmasabb emberekkel, külpolitikusokkal például, mégis rám esett a választás, fogalmam sincs hogy miért.
Mindenesetre
az egész tévé elkezdett kérdéseket gyártani nekem, mert tudták,
hogy a politikával nem foglalkozom. [Hm.]
A
rendező kávéházi sarokra emlékeztető díszletet talált ki,
valamint azt, hogy egy csinos statiszta lány hozza be nekünk a teát
[…] felálltam és átvettem a tálcát a pincérlánytól. Be
voltam kellőképpen…, féltem, hogy idegen területre tévedve
elrontom a beszélgetést. Emiatt, amikor átvettem a tálcát,
hihetetlen módon elkezdett remegni a kezem. Ettől pedig a teáskanál
elkezdett cincogni. Péter János ezen nevetett, nem kinevetett,
tetszett neki, hogy a profi be van trottyolva.
Ezek aztán én is elmosolyodtam, és szinte azonnal meg is nyugodtam. Olyannyira, hogy kialakult közöttünk egy bizalmas légkör, egyszerűen azért, mert már volt egy közös kalandunk. Ettől pedig az egész beszélgetés kapott egy nagyon kellemes hátteret.”
ÉRDEKES INTERJÚ, KÖZVETLEN LÉGKÖR
Az
1961 januárjában lefolytatott beszélgetéssel a Magyar
Nemzet is
elégedett volt: „Nagyon
érdekes interjút hallhattak és láthattak a televízió nézői
szombat este. Péter János, a külügyminiszter első helyettese
beszélt az ENSZ legutóbbi ülésszakáról és a nemzetközi
helyzet néhány kérdéséről. A beszélgetésben Vitray Tamás, a
televízió munkatársa hálás feladathoz jutott. Kitűnő
interjúalannyal került szembe. Emellett azonban ő is dicséretre
méltó újságírói munkát végzett, érdekes, jól megfogalmazott
kérdéseket tett fel […] és jelentős szerepe volt a beszélgetés
valóban közvetlen légkörének kialakításában is.”
Már
megint: kellemes háttér. Néhány fontosabb részlet: az ENSZ
Közgyűlés 1960.
október 11-én elfogadta a
magyar kérdés napirendre tűzését. Péter János, a
külügyminiszter első helyettese felszólalásában tiltakozást
jelentett be. Nem sokkal később, december 20-án ugyanő levelet
intézett az ENSZ Közgyűlés XV. ülésszakának elnökéhez, mely
szerint Dag Hammarskjöld főtitkárt személyes felelősség terheli
a kongói polgárháborús válságért. Aztán hazajött és adott
egy interjút a fiatal Vitraynak.
Tudjuk, hogy még 1961-ben is folytak a kivégzések: az utolsó áldozatot, Nickelsburg Lászlót 1961. augusztus 26-án gyilkolták meg. Ebben a légkörben volt igazán szükséges egy ilyen, csevegő baráti interjúra.
RÖGTÖN OLIMPIA, MOSZKVA, MAJD A BBC TANULMÁNYOZÁSA
Bár
Vitray nem értette, nekünk azért lehetnek sejtéseink, miért is
éppen ő készíthetett interjút Péterrel. Így vagy úgy, a
riporter pillanatok alatt befutott, 1960-ban már
a római olimpiáról tudósított (1959
decemberétől volt csak belső munkatárs), majd igazi világjáróvá
vált. Ha kellett, Nyugatról, ha kellett, Moszkvából tudósított.
Jellemző volt az az 1963-as szovjet-magyar, amelyet a tévében ő,
a rádióban Szepesi közvetített (ezek szerint ekkor Vitrayt
halkította le sok néző Szepesi kedvéért). 1964-ben már Horváth
Ádámmal küldték nyugat-európai körútra,
amelynek során – egy régi riport szerint – a brit
BBC-t is tanulmányozták. „A
BBC Televízió Központ hatalmas épület-komplexuma London nyugati
részében áll –
mondta Vitray Tamás. –
Huszonnyolc kilométeres utat tettünk meg, amíg valamennyi helyiségét bejártuk.”
Ma
már világos, hogy a hírszerzésnek dolgozó újságíróknak,
tévéseknek éppen az idegen
objektumok feltérképezése volt
az egyik feladatuk. Éppen a BBC-nél kutakodott az a Kutasi Kovács
Lajos, aki nyilas propagandistából lett az állambiztonság
fizetett ügynöke (ahogyan azt cikkeimben és munkafüzetemben
is megírtam).
Kutasi Kovácsot a következő feladattal bízták meg 1980-ban: „[…]
egy az Amerikai Magyar Népszavának irandó cikksorozat
ürügyén […] a
kérdések egy részét úgy fogalmazta meg, hogy képet
kaphassunk a
BBC magyar osztályának belső életéről, működési
mechanizmusáról, munkatársi gárdájáról stb”.
Máskor a BBC
Monitoring Service-t
kellett feltérképeznie. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy
Vitray ugyanazt tette, de talán nem érdektelen ez a párhuzam.
Szintén
nagy dobásnak indult jóval később az a világkörüli út,
amelyet a MAHART megbízásából (gyakorlatilag amolyan
PR-anyagként) a Vörösmarty nevű tengerjárón tett meg Amszterdam
és Szingapúr között. A többrészes Tengerre,
magyar a
korabeli kritikusok szerint is rémunalmas lett, így eltűnt a
süllyesztőben. Ez is csak akkor érdekes, ha tudjuk, hogy a MAHART
a Kádár-diktatúrában hadiüzemként
volt kezelve,
a tengerjáró hajókat fegyver-, gyógyszercsempészésekre (is)
használták. Majtényi
Jánossal kapcsolatban már megemlítettem,
hogy nem kerülhetett csak úgy ehhez a válllalathoz rögtön az
ELTE után jogtanácsosnak. Kellettek az összeköttetések: anyja
ÁVH-s, nevelőapja pedig – nahát – HM-es volt.
Azt gondolom, az sem véletlen, hogy éppen Vitray vezette ezt a csoportot. Ha finoman akarok fogalmazni: igen megbizhatónak kellett lenni egy ilyen úthoz.
AKÁR ÁT IS ADHATNÁ VÉGRE A HM A VONATKOZÓ ANYAGOKAT
Mivel
a Honvédelmi Minisztérium rendszerváltás előtti iratanyaga
jórészt ma is titkos, ill. kutathatatlan, várnunk kell addig, amíg
pontosabb képet kaphatunk az egykori politikai tisztek vagy éppen
az MNVK/2. megnyertjeinek, vezetőinek pályafutásáról. Vitray
Tamás pályaképe is homályos még, de azt azért most már látni,
honnan indult, hogyan indították be a karrierjét. Azt látjuk,
hogy Vitray állítólagos leszerelése után a hírszerző-főiskola
egykori párttitkára vitte a rádióhoz.
Memoárja szerint másodállásban rendőröket tanított, s mind a rádiónál, mind a Kínai Nagykövetségnél propaganda tevékenységet végzett a kádári megtorlás idején.
Az
is kiderült, hogy a Szabad Európa Rádiót érintő szálat az idén
megjelent interjúban már nem hozta elő, és emigrációs
kísérletéről is legalább két változatot olvashattunk. A
tévéhez a Hálózathoz tartozó Szepesi György hívta, később ő
csábította oda azt a hallgatótársát, aki vele együtt a
hírszerző-főiskolára járt. Odakerülése után rögtön a
Külügyminisztérium nagy emberével, a későbbi külügyminiszter
Péter Jánossal készíhetett interjút, majd mehetett keletre,
nyugatra, felderítőkörútra a BBC-hez. Ha valakiben ezután sem
áll össze a kép a legenda szerint apolitikus riporterről,
azzal nem igazán lehet, és kell mit kezdeni.
Vezető
kép: MTI
Vitray Tamás különös kalandjai: elvégezte a hírszerző iskolát, majd a Néphadsereg politikai tisztje lett
Rákosi Mátyásék hatalomra kerülve kitalálták, hogy ideje kinevelniük a saját, tökéletes nyelvtudású hírszerzőiket. 1951-ben megalapították az Idegen Nyelvek Főiskoláját, ahová Vitray Tamás, még Neufeld Tamásként is felvételt nyert. Vitray végzősként elment a Honvédelmi Minisztériumhoz politikai tisztnek, az agitprop osztály hadnagya lett. Később leszerelt, majd megfordult a hírszerzés egyik fedőszervénél, a Chemolimpexnél, és a Magyar Kínai Népköztársaság nagykövetségén. Aztán jött a rádió, majd a tévé. Története szerint végig szerencsés volt, és még az ÁVH-nak is nemet mondott. Megpróbálunk rájönni, valójában mi történhetett.
Volt
egyszer egy Idegen
Nyelvek Főiskolája nevű
intézmény, amelyet Rákosiék
azért alapítottak meg 1951-ben,
hogy kineveljék
a jövő hírszerzőit.
A főiskolában csupán 1955-ig tanítottak, akkor megszüntették.
Még mindig nagyon keveset tudunk róla, ezért minden egyes kis
információmorzsa fontos lehet. Rövid ideig tartó működése
ellenére több nevessé vált hallgatója volt, közéjük
tartozott Regős
Sándor is,
aki előbb tévésként
és tudósítóként vált ismertté,
majd a rendszerváltás során múlhatatlan érdemeket szerzett az
ellenzék táborában. Az állambiztonság ekkoriban már
megfigyelte, hiszen a lakiteleki mozgalomhoz csatlakozott. Regőssel
a kétezres években Zelei Miklós író, újságíró
készített hosszú
életút-interjút,
amelyben a főiskoláról így beszélt:
„Rákosi
Mátyás találta ki 1951 nyarán, hogy szükség van idegen
nyelveket tudó káderekre. De akkoriban, akik idegen nyelvet tudtak,
azok többnyire deklasszált elemek voltak, pláne, a nyugati
nyelveket tudók. S ezért ezeket kellett helyettesíteni, helyükbe
tenni nyelveket értő és tudó embereket. […]
Sok nyelvet tudó emberre volt szükség, akiket aztán más területen is igyekeztek volna felhasználni, kvázi hírszerzési és egyéb feladatokkal is meg lehessen majd bízni ezeket. Ennek a módszernek egy hátránya volt, hogy erről bennünket elfelejtettek értesíteni.”
Tény,
hogy az itt végzett, válogatott tanulók magas,
tolmács szinten megtanulták
a különböző idegen nyelveket, így kitűnően el tudtak
helyezkedni a külkereskedelemben, a diplomáciában, a sajtó
területén vagy valamelyik erőszakszervezetnél. A Szabad
Ifjúság korabeli
propaganda-riportjának segítségével bepillanthatunk az iskola
mindennapjaiba. Már a felütés erős:
„Az
Idegen Nyelvek Főiskolája egyik tantermében orosz szavak ütik meg
fülünket: – Kto zsil i rabotál v Ljenyingráde? – Ki élt,
dolgozott Leningrádban?, Vera Andrejevna elvtársnő, a főiskola
egyik tanára kérdez.
Feszülten figyelik a hallgatók és egyszerre 15 felemelkedő kéz is jelzi: a Rákosi Mátyás tanulmányi csoport jól készült, jól tanul.
Ezt
bizonyítják a tanári asztalonfekvő dolgozatok is – csupa ötös”.
Regős
Sándor így emlékezett az iskolára: „Úgyhogy
ott – ahogy akkoriban mondták – igen reakciós társaság gyűlt
össze. Éppen az ellenkező hatást érték el.
Ahelyett, hogy mi lettünk volna az élharcosai a hírszerzőknek és az új feltörekvő, nyelveket tudó káderei a rendszernek, pontosan a másik oldalon voltunk. Jellemző, hogy százkilencvenen, kétszázan végeztünk az évfolyamon a négy karon, és ’56 után százhúszan disszidáltak közülünk.
A
nyelv megvolt, a kötődés a rendszerhez már kevésbé.
Velünk hál’ Istennek nem közölték, hogy hírszerzőket is akarnak nevelni, de nem is tudták ezt végrehajtani”
– az
interjúnak ez a része különösen cseng, Regőst hallgatótársa,
Vitray története is megcáfolja, aki szerint az ÁVH hírszerzése
válogatott a frissen végzettek közül.
A Rákosi-diktatúra frissen alapított káderképzőjében biztosan nem a „másik oldal” gyűlt össze, hiszen pont a „reakciósok” helyett akarták kinevelni a saját hírszerző-seregüket. Ez még akkor is igaz, ha nyilván akadtak, akadhattak olyanok, akik nem vállaltak a hírszerzést, és/vagy nem váltak a diktatúra szekértolóivá.
Azon
is érdemes eltűnődni, amit Regős az 56-os forradalomról mondott,
hogy a szabadságharc leverése után százhúszan disszidáltak
közülük. Ez önmagában persze jól hangzik, de azért nem árt
betekintenünk a színfalak mögé.
A kommunista diktatúra tökéletesen kihasználta az ötvenhatos emigrációs hullámot, és számtalan ügynököt, hírszerzőt, ÁVH-s küldött szét a világban.
[Gondoljunk
csak arra a Szabó Miklósra, akit kisgazdaként
szerveztek be, majd dobtak Nyugatra,
hogy beépített ügynökként bomlassza a magyar emigrációt. Őt
1957-ben rendelték vissza, hogy megírja „leleplező”, lejárató
könyveit].
A főiskola „disszidensei” között biztosan akadtak olyanok is, akik valóban Nyugaton akartak új életet kezdeni, de számos főiskolást – idegen nyelven remekül beszélő emberekről beszélünk – tudatosan küldhettek ki ejtőernyősként.
SZATHMÁRI: FŐISKOLA, MOSZKVA, NÉPSZAVA
Mielőtt
továbblépünk Vitray történetére, bemutatnék egy harmadik
ismertté vált hallgatót. Szathmári Gábor A
lentről jött ember című
memoárjáról 2015-ben írt elismerő recenziót
a Népszavában Bernáth
László, az Esti Hírlap néhai párttitkára,
majd utolsó főszerkesztője.
Ebből is kiderül, hogy az Idegen Nyelvek Főiskoláját elvégző Szathmári az ötvenes évek közepén előbb az Esti Budapesthez, majd az 1956 telétől megjelenő Esti Hírlaphoz került. Mentora, Polgár Dénes vitte oda, akiről ma már tudjuk, hogy évtizedekig szolgálta a hírszerzést.
Bernáth
ezt írta Szathmáriről: „Aztán
elcsábították Moszkvába, ahol a nagykövetség
sajtóattaséja lett. [Pontosan
tudjuk, kik csábították el, és milyen szinten kellett beütve
lennie egy ilyen álláshoz.] Öt
év után hazajött és visszatért az Esti Hírlaphoz belpolitikai
rovatvezetőnek. Aztán elcsábították lapunkhoz, a Népszavához,
ahol főszerkesztő-helyettes volt.” (1975-től
egészen 1990-ig).
Sok idő eltelt, nem tudom, hogy Szathmári a reakciós társasághoz tartozott-e. 2014-ben mindenesetre kitüntették a Szabad Sajtó-díjjal.
VITRAY TAMÁS, AZAZ KISNEUFELD TÖRTÉNETE
Itt
az idő, hogy rátérjünk Vitray Tamásra, aki szintén a főiskola
hallgatója volt. Vitray Kiképzés címmel
írta meg memoárját, amely gyerek- és fiatalkoráról szól, és
amelyben végig Kisneufeldnek
nevezi magát. A tévés Neufeld Tamás néven született, és valahol
szimbolikus, hogy az állambiztonsági jelentésekhez hasonlóan E/3.
személyben ír magáról,
ugyanúgy, ahogyan a különböző ügynökök.
Ezzel persze véletlenül sem neveznénk ügynöknek, mert így akaratlanul is csökkentenénk a szerepét a diktatúrában. Vitray már fiatal korában, friss diplomásként a Honvédelmi Minisztérium politikai tisztje volt.
Könyvét
azzal pillanattal zárja, amikor belép a tévé kapuján, és a
portás kérdésére bemondja a nevét: Vitray Tamás. De most
kezdjük az elején.
AKI NEMET MONDOTT AZ ÁVH-NAK
A
zsidóüldözések alatt a családja nagy részét elveszítő fiatal
Neufeld természetesen remek
eredményekkel végezte el a hírszerző-főiskolát.
Aztán olyan bátorságról tett tanúbizonyságot, amely regénybe
kívánkozik (talán nem csak én gyanakszom arra, hogy fikció).
Tudjuk, hogy a Párt erőszakszervezetei és az állambiztonság
különböző fedőszervei csemegéztek
a frissen végzett főiskolások közül.
Ez máshol is így volt.
Balázs Péter miniszterelnök-jelölttel kapcsolatos egyik cikkemben bemutattam, hogyan történt ez a hírszerzés másik kedvenc helyén, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen.
Sajnos,
az iratok ismeretének hiányában egyelőre az nem világos, milyen
erősorrend alapján döntöttek, ki választhatott először. Vitray
története mindenesetre roppant hatásos. Már az is sokatmondó,
ahogyan bemutatja az ÁVH szakembereit. Udvarias elvtársakat látunk
magunk előtt, akik egyáltalán nem élnek vissza a hatalmukkal.
Vitray – mint éltanuló – elsőként léphetett a
„vizsgálóbizottság” elé.
„Két szürke szemű úr ült egy asztal mögött. […] barátságos modorban beszéltek. Elmondták, hogy milyen fontos munkakörbe keresnek embert. […] Kisneufeld törte a fejét, mit mondjon, hogyan szabaduljon. […]”.
Szerencsére
kéznél volt a megoldás: Vitray a barátságos mini-bizottság
előtt arra hivatkozott, hogy az ostrom alatt idegösszeomlása volt,
ezért képtelen
lenne ellátni ilyen fontos feladatot.
Ennél persze szabatosabban fogalmazott a memoárja szerint: „nincs
biztosíték arra, hogy az operatív munka közben a feszültség ne
kerítse úgy hatalmába, hogy kárt okozzon.”
Elmés
válasza az ÁVH szakembereire is hatással volt:
„A két szürke szemű hallgatott. Komolyan, de nem barátságtalanul.”
[Nem
barátságtalanul – szürreális megjegyzés ez is.] „Felálltak,
kezet nyújtottak.”
Így
ment ez akkoriban az ÁVH-nál, pontosan így. A fiatal Vitrayt
ezután a visszaemlékezése szerint kikérdezték a folyosón
várakozó társai, és ő elmesélte, hogy nemet mondott.
PÁRHUZAMOS LEGENDA EGY TITKOS MUNKATÁRSTÓL
Amikor
ehhez a részhez értem, rögtön eszembe jutott, hogy ezt a
történetet én már olvastam valahol. Mégpedig (közvetve) a saját
cikkemben.
Amikor Balázs Péter (Bajnai Gordon ex-külügyminisztere) titkos
életét próbáltam felkutatni, hamar kiderítettem, hogy
a külügynél
csupa titkos munkatárs (BM) vette körül (maga Balázs a katonai
szolgálatnak dolgozott). Ilyen
volt kollégája, Mikosdi
György,
aki a rendszerváltás előtt káderként és hálózati emberként
szolgálta a diktatúrát, míg 1992-ben
(!) már brüsszeli magyar kereskedelmi
tanácsoskéntdolgozhatott.
Vitrayhoz hasonlóan ő is írt egy memoárt (szerencsémre,
szerencsénkre, nagyon fontos mankók ezek).
„Mintegy
500-an végeztünk a 750-es induló létszámból –
írta a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemről
Mikosdi. – Már
csak néhány nap volt hátra az első államvizsgáig, amíg végre
megkaptam az értesítést, hogy jelenjek meg a Néphadsereg
(jelenleg ismét Falk Miksa) utca valamelyik lakóházának egyik
emeletén. Egy lakásnak tűnő helység előszobájában már többen
várakoztak. Egyszer csak engem hívtak egy udvarra néző szobába,
ahol egy hosszúkás asztal mögött ülő több
tagú bizottsággal kellett
szembenéznem. Valaki az asztal túlsó oldaláról üdvözölt és
közölte, hogy az >elvtársat< egyszerre több szerv kívánja
felvenni.
Hamarosan bemutatta a résztvevőket, közöttük volt a katonai hírszerzés, az ÁVH hírszerzésének és elhárításának képviselője, a Külkereskedelmi Minisztérium és a számomra megkönnyebbüléssel fogadott Külügyminisztérium személyzetise.
Nem
tudom, hogy honnan
vettem a bátorságot, de
amikor megköszöntem a nagy megtiszteltetést, akkor kijelentettem,
hogy amikor az ember pályát választ, akkor nagyon fontos, hogy az
ember érezzen hivatást a felajánlott pálya iránt és mivel én
csak civil pályák irányában érzek
hivatástudatot ezért időspórolás miatt csak a KKM és a KÜM
képviselőitől kérek tájékoztatást. [Vö.: „nincs
biztosíték arra, hogy az operatív munka közben a feszültség ne
kerítse úgy hatalmába, hogy kárt okozzon.” – Vitray].
Szerencsére
nem kapták fel a vizet [vö.: „Komolyan,
de nem barátságtalanul.” – Vitray], de megjegyezték, hogy
nyugodjak meg az ÁVH-nál, vagy a hírszerzésnél is megmaradhatok
az egyetemi diplomámból adódó civil foglalkozásnál. Ezt akkor
nem értettem, csak jóval későbbi pályám során jöttem rá,
hogy mire is gondolhattak. Végül is megnyugodtam, sikerült a
külügybe kerülnöm.”
Mikosdiról nyugodt szívvel leírhatom, hogy hazudott: ugyanis a hírszerzés titkos munkatársa lett Szárai fedőnéven. A legérdekesebb, hogy 1954-ben végezte el az egyetemet (tehát nagyjából akkor, amikor Vitray), így a párhuzam még erősebb. A hírszerzésnek állítólagosan “nemet mondó” Mikosdi is bizalmi helyen folytatta: a KÜM III. Politikai Főosztályán kezdett, amiből később ENSZ Főosztály lett. Ott lett referens.
VITRAY TAMÁS CSAK SZÜKSÉGBŐL LETT POLITIKAI TISZT
De
most térjünk vissza Vitray Tamáshoz, azaz Kisneufeldhez. Állítása
szerint az ÁVH visszautasítása után behívatta a rektor,
Hermann József.
Ekkor tudta meg, hogy ismét elképesztő dolog történt. Miután elmondta a többieknek, hogy nemet mondott az ÁVH-nak, ők is hasonlóképp cselekedtek. Vitray szerint az esetet bemondta a Szabad Európa Rádió, ezért az ÁVH-nál éktelen haragra gerjedtek.
A
rektor közölte vele, hogy választhat: vagy elfogadja az
állást „vagy
a következmények őt terhelik”.
Herman szerint huszonnégy órája volt.
ÉPPEN KÉZNÉL VOLT A HM POLITIKAI TISZTJE
A
fiatal főiskolás szomorúan ment haza, és nem tudta, mit tegyen.
De ezúttal is szerencséje volt!
Történt, hogy éppen egy HM-es tisztet, „Tarlós századost” tanította angolra (nahát), akinek elmesélte az esetet. [Az ötvenes években ez is így történt, mindenki szabadon beszélt az ÁVH-ról, és kinek másnak, mint egy HM-es tisztnek].
Mivel
Kisneufeld tulajdonképpen már korábban is hírszerző
feldolgozó-munkát végzett (a Tarlósnak feladatként kiadott angol
nyelvű cikkeket ő fordította le a tiszt helyett), ezért nem
meglepő, hogy a százados a segítségére sietett. Akiről Vitray
egyébként kedvesen megjegyezte, hogy
„cinkosok lettek, majdnem barátok”.
A
„majdnem barát” Tarlós természetesen segített, minden
hihetetlenül gyorsan történt.
„Megkérdezi a parancsnokát, nem kell-e a Honvédelmi Minisztériumra egy ilyen klasszisú fordító. […] Együtt jöttek vissza a parancsnokkal. […] [Aki] Rákosi Mátyás unokaöccse és félig orosz volt. […] Jól állt neki az egyenruha. […]”.
Jól
festett hát az uniformisban a derék alezredes, és fel is vetette
Vitrayt a HM-hez, egészen pontosan – hova máshová? – a
Politikai Főcsoportfőnökséghez. Rögtön
hadnagy lett – ez ám a menekülés.
Az ÁVH hiába tajtékzott, a lázadás és a Szabad Európa Rádió
állítólagos tudósítása (nyomát sem láttam az ügynek, persze
ettől megtörténhetett) ellenére Vitray puhára esett. Baráth
Magdolna tanulmánya szerint egyébként az említett
alezredes Rákosi Endre(született:
1920 vagy 1921) lehetett. „A
II. világháború idején a Vörös Hadseregben harcolt, 1945-ben
hazatért és a magyar honvédség tisztje lett. 1956-ban a
Szovjetunióba távozott, azóta is ott él” –
az írás a kétezres évek végén jelent meg.
Tehát
foglaljuk össze a két történetet: Mikosdi memoárja szerint a
marxos hallgatók közül egy olyan csapat válogatott, amibe
a katonai
hírszerzés és az ÁVH (hírszerzés és elhárítás) is
beletartozott.
Vitray erről egy szót sem ejtett, nála csak ÁVH-sok vannak.
Mindketten bátran nemet mondtak, egyikükből állítása szerint nem lett hálózati ember (de az lett), másikukat hatalmas szerencsével éppen a rivális szerv, a katonai szolgálat mentette meg. Mi a legvalószínűbb verzió? Kisneufeld a már akkor is rosszul csengő ÁVH helyett a katonai szolgálatot választotta, illetve még inkább az választotta ki őt, hogy egyből tisztet faragjanak a tehetséges fiúból.
NÓGRÁDI SÁNDOR FŐCSOPORTFŐNÖK SZERVEZETE
Nem
árt röviden bemutatni a HM 1949-ben létrehozott Politikai
Főcsoportfőnökségét. „A
Főcsoportfőnökséget akkor három nagyobb egységre lehetett
felosztani. Nógrádi Sándor altábornagy, főcsoportfőnök
közvetlen alárendeltségébe tartozott az oda áttelepült
Pártszervezési Osztály, az Anyagi Osztály, valamint a Központi
Iroda és Expedíciós Osztály. Az I. főcsoportfőnök-helyettes,
Ilku Pál ezredes az Operatív Osztály, az Oktatási Osztály, az
Ellenőrző Osztály és a Káder Osztály, a II.
főcsoportfőnök-helyettes, dr. Jánosi Ferenc ezredes pedig
az Agitációs
és Propaganda Osztály,
a Kulturális Osztály és a Sajtó Osztály közvetlen elöljárója
lett” –olvasható
egy a nyolcvanas években megjelent, rendszerhű, katonai
tanulmányban. [Jánosi egyébként Nagy Imre veje volt, 1951-ben
leszerelt, civil pályára helyezték.] Ide került hát a fiatal
Vitray.
Visszaemlékezésében
csak röviden tér ki erre az időszakra, de azért tudálékosan
elmagyarázza a nyilvánvalót, hogy a propaganda-szövegek
szétszórása, az ellenség összezavarása a
világ összes háborújában az egyik első számú feladat volt.
Vitray az általa csak „ötosztály”-nak
becézett osztályon dolgozott, ahol propaganda szövegeket kellett
írnia. [Rövid megjegyzés: Lendvai
Pálnak, azaz Paul Lendvainak ugyanez volt a feladata az ÁVH-nál,
ő is mesés körülmények között került oda.] A diktatúra ekkor
még bőszen a harmadik világháborúra készült, ott vetették
volna be az agitproposokat is. Vitray visszaemlékezése szerint nem
igazán kedvelte a dolgot, mert nem szeretett egyenruhás lenni,
inkább külkereskedőnek készült (tehát nagyjából impexes akart
lenni). Ki ne értené meg?
Bár
ez végül nem sikerült, a hírszerzős
egyik fedőszervénél, a Chemoimpexnélazért
rövid ideig megfordult. De ki verte le a tiszti kalapját és ki
rúgta fenékbe ’56-ban azzal, hogy (idézem) “tűnés
haza, te komcsi vitéz?”
Ezzel
(is) folytatom.
Fotók:
MTI, ill: Fortepan.hu
Aljas támadás a demokratikus sajtó ellen: leváltották az ÁVH-s hírszerzőből lett “főszerkesztőt”!
Mi történt Magyarországon az ÁVH-s tisztből lett hírszerző-tudósítóval a rendszerváltáskor? Az egyik legbefolyásosabb hetilap főszerkesztője lett. Kanyó Andrást csak 1990 őszén sikerült leváltani a Magyarország éléről, elküldése után szinte mártírként kezelte az Antall-kormánnyal amúgy is ellenséges sajtó. Könyvében azt is elárulja, hogy egy forintért akarta “privatizálni” az újságot. Kanyó a hatvanas években bukott le Angliában, miután több magyar állambiztonsági átállt az ellenséghez. Ekkor helyezték a sajtó területére. Könyveit a rendszerváltás után is kiadták (a Horthyról szólót korábbi lapja, a Népszabadság), azokról méltató, bemutató cikkeket közölt a baráti sajtó még a kétezres években is.
Nem
sokkal a rendszerváltás, vagy inkább rendszerváltoztatás után
példátlan támadás történt a magyar sajtószabadság ellen:
1990 őszén leváltották a Magyarország főszerkesztőjét, az egykori ÁVH-s hírszerzőt, Kanyó Andrást.
Az
esetről (avagy a médiaháború egyik ütközetéről) nehéz volt
lemaradni, az Antall-kormánnyal alapvetően ellenséges országos
napilapok (Magyar
Nemzet, Magyar Hírlap, Népszabadság, Népszava)
nagy terjedelemben írtak a „független sajtó”
,megregulázásáról, amelyről természetesen a tévé is
beszámolt. Nézzük az Magyar Távirati Iroda korabeli
tudósítását: „November
l4-én – másnapi hatállyal – felmondtak Kanyó Andrásnak, a
Magyarország című hetilap főszerkesztőjének –
írta a Magyar Nemzet az MTI nyomán. – Mint
ismeretes, a volt főszerkesztőt hétfőn – munkaviszonya
érintetlenül hagyásával – Horti József, a Hírlapkiadó
Vállalat vezérigazgatója felmentette beosztásából. Főnökük
menesztése ellen a szerkesztőség
munkatársai nyílt levélben tiltakoztak.
Kanyó András elmondta: a vállalat vezetői hat hónapos felmondási
időt [!] kínáltak neki, teljes fizetésének folyósítása
mellett. A türelmi idő lejárta után, 1991. május 15-től
azonban, nyugdíjba kellett volna vonulnia. A kollégáim
tiltakozására is tekintettel,
ezeket a feltételeket nem fogadhattam el – közölte Kanyó”.
Kanyó
később egy egész oldalas írásban állt ki önmaga mellett saját
hetilapjában.
„A Magyarország mindig független szellemiségű orgánum volt, s ezt a függetlenséget mi igyekeztünk megőrizni”
– tódította.
Értsd: a több évtizede alapított hetilap már a Kádár-rezsimben
is független volt, és egészen addig az is maradt, amíg a
kormánynak elege lett ebből a „pártatlan” hangvételből. A
kulcsszó ismerős, és azóta is ugyanaz: függetlenség.
A Népszabadság (a
magát teljes egészében átmentő, megkerülhetetlen pártlap,
amelynek Kanyó András korábban oszlopos tagja volt) november 15-én
nagyobb cikkben foglalkozott az üggyel, amelyben megszólaltatták
Kanyót, a mellette kiálló főszerkesztő-helyettest, Horváth F.
Józsefet, valamint a munkatársak nevében megszólaló Árvay
Józsefet. [A másik fél, Horti József véleménye nem jelent meg].
Rovatunk és a korszak ismerőinek nem lehet meglepő, hogy a
Kádár-diktatúra alatt a hírszerzés irányítása alatt álló,
és magát szintén sértetlenül átmentő MÚOSZ
is megjelentette szokásos közleményét.
[Arról a MÚOSZ-ról beszélünk, amely ugyanezen a tavaszon még
együtt ülésezett a KGB-s Nemzetközi Újságíró Szervezettel és
Göncz Árpád köztársasági elnökkel a
balatonszéplaki NÚSZ-üdülőben].
Dr.
Stefan Masto, a Friedrich-Neumann Alapítvány budapesti irodájának
vezetõje beszél. Masto mellett Bencsik Gábor, a MÚOSZ fõtitkára
ül /
MTI Fotó: Pintér Márta
MTI Fotó: Pintér Márta
A
MÚOSZ közleménye szerint elnöksége „megütközéssel
és felháborodással ítéli el azt a módszert, amellyel a kiadó –
saját fogalmazása szerint – a szerkesztőség előzetes
megkérdezése nélkül kívánja a lap >célját,
jellegét és irányvonalát módosítani<.
A MÚOSZ Elnöksége a leghatározottabban leszögezi, hogy ennek a
módszernek az elítélése teljességgel
független az érintett főszerkesztő személyétől.
Az egész akciót elvi kérdésként kezeljük.” –
ez a két mondat az igazán sokatmondó. Már megint a függetlenség.
Ha valahol, hát az ex-állambiztonsági MÚOSZ-nál tökéletesen
tisztában voltak Kanyó személyével, ahogyan azzal is, hogy őt
aztán nem lehetett sem reformkommunistának, sem rendszerváltónak
beöltöztetni. Nem is tartotta magát annak. Ezért bele kellett
írni, hogy kiállásuk pusztán elvi alapú.
PAJZSOLÁS MINDEN SZINTEN, MÉG A LUDAS MATYI IS EZZEL FOGLALKOZOTT
Említettem,
hogy szinte a teljes (baráti) magyar sajtó kiállt Kanyó mellett
(gondoljunk arra, mi történne, ha egy SS-tisztből lett náci
propagandista kapott volna ilyen védelmet), így tett a magát
szintén átmentő propaganda-lap, a lejáratást a pesti humor
ócskább változatával művelő Ludas
Matyi (akkoriban Új
Ludas Matyi)
is. A hecclapban „efespé”, azaz Föld S. Péter írt az ügyről:
„Egy
héttel ezelőtt Horti József, a Pallas vezérigazgatója és
Horácski József vezérigazgató-helyettes közölte Kanyó
Andrással, a Magyarország főszerkesztőjével, hogy beosztásából
azonnali hatállyal felmentik. Indoklásként a többi között azt
hozták fel, hogy >lap belpolitikai irányvonalával
elégedetlenek, s ennek megváltoztatására a jelenlegi főszerkesztő
személyében nem látnak garanciát<. Egyenes, tiszta
beszéd, bár annyit nem árt tudni, hogy Horti úr, mielőtt Antall
József magas beosztásba emelte, a Természet Világa című lap
olvasószerkesztője volt, s mint ilyen, nap mint ugyanabban a Gyulai
Pál utcai teremben ebédelt, ahol Kanyó András. Hiteles tanúk
szerint egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy a krumplileves és
a marhafelsál közötti lélegzetvételnyi szünetben átszólt
volna Kanyó asztalához: te, figyelj csak, mostanában nem vagyok
megelégedve a lapotok belpolitikai irányvonalával, ideje volna,
hogy változtassatok rajta!”.
[Jár
az óváció, a Mikroszkóp-színpad közönsége sastapsol.]
KANYÓ: ÁVH, HÍRSZERZÉS, ÚJSÁGÍRÁS (HÍRSZERZÉS)
Itt
az ideje bemutatni, ki az a Kanyó András, akinek 2016-os
könyvbemutatójáról kötelességszerűen beszámolt a baloldali
sajtó, és akit ilyen bőszen védelmeztek a sajtószabadság
bajnokai 1990-ben. Az 1932-ben született hírszerző-tudósító
az ötvenes
évek elején került az ÁVH-hoz,
azon belül is a hírszerzéshez. Erről memoárjában ezt írta: „[Az
ÁVH] Magába olvasztotta a kémelhárítást és a hírszerzést is.
Ez utóbbi súlyos hibának bizonyult. Az akkori két hivatal volt
munkatársaira azóta is a gyűlölt
ÁVH árnya vetül. Meg
lettek bélyegezve. Pedig a hírszerzés titkos állományában
dolgozók nem vettek részt az ÁVH-ra rossz fényt vető ügyekben,
vizsgálatokban. A velem dolgozó munkatársak biztosan nem.
Kivételek persze voltak. Például Farkas Vladimir.”
A
magyarázkodás a szokásos (a hírszerzők csak a hazát védték),
de a „rossz példa” sem véletlen. Farkas Vladimir a leghíresebb
(főleg a vele kegyetlenül bánó apja, Farkas Mihály révén) azok
közül, akik szembenéztek
saját bűneikkel.
Ez egy ilyen „feledékeny”, saját bűneit következetesen
letagadó, összemosó társadalomban fokozottan erényesnek számít.
Logikus, hogy Kanyó őt, a szembenézőt, az árulót emeli ki „ellenpéldaként”.
Maga
Kanyó az ÁVH megszűnése után átkerült a BM-hez, 1956-ban
Moszkvában képezték tovább,
majd 1957
Angliába került, ott bomlasztotta az emigrációt (állítása
szerint valóságos kultúrmissziót teljesített, segített a
kapcsolattartásban). Közben – a dátumot nem tudnám pontosan
behatárolni – elvégezte az Idegen Nyelvű Főiskolát
(hírszerző-tanodát), ahol tolmácsnak tanult.
A
kép illusztráció. Tárgyi bizonyítékok Tófalvi János, vecsési
lakos, nyugat-német hírszerzõ kém kémkedési bûnperében /
MTI Fotó: Friedmann Endre
MTI Fotó: Friedmann Endre
AZ ÁTÁLLÓ ÁLLAMBIZTONSÁGIAK VETETTEK VÉGET AZ ANGLIAI KALANDNAK
Az
Angliában már berendezkedett Kanyónak 1966-ban kellett hazajönnie,
mivel több egykori BM-es átállt az angolokhoz, és megismerték az
egész ottani hálózatát. (Ugyanez történt a nyolcvanas években
Angliában Aczél Endrével is, őt Belovai
István buktatta le).
A hatvanas évek leghíresebb dobbantója Szabó
László volt,
akinek 1965-ös esetéről Ungváry
Krisztián írt hosszabb tanulmányt. „Szabó
átállása katasztrofális következményekkel járt. […] Összesen
tehát 78 magyar és 15 külföldi ügynököt ismert. Ezen túlmenően
ismerte a teljes londoni rezidentúra személyi állományát és
emellett még számtalan hírszerzőtisztet, valamint a hírszerzés
éves tervének egy részét és a hírszerzés szervezetét.”
Nem
mellékesen Kanyó neve is felbukkan Ungváry tanulmányában: „>Simon
Judit< [a
fedőnév – MG] angol
állampolgárt, azaz S. L.-t, a BEA jegyárusítóját 1952-ben elvi
alapon szervezték be, 1953-ban kizárták, 1960 elején viszont újra
felújították vele a kapcsolatot. Beépítették a MIOK vonalára,
de munkájának több szépséghibája is volt. Barna rezidens 1960
februári jelentése szerint >Simon egyenlőre nem tud értékes
titkos anyagokat adni. Ezért nevelése mellett fő feladat hírszerző
lehetőségeinek növelése.<
Tartója, Kanyó Ferenc [András] szerint ügynöke >hibája az anyagiasság. Kapcsolatunkat egyenlőre üzleti kapcsolatként értékeli, ezért politikai nevelése állandóan szükséges<”.
Úgy
fest, a későbbi újságíró Kanyó ekkor még nem ismerte az
egyelőre/egyenlőre helyes használatát.
Angliában ezután igazán forróvá vált a talaj a magyar hírszerzők számára. Nem véletlen, hogy Kanyó még 2014-ben is keserűen emlékszik az állambiztonságot otthagyó kollégákra.
„A
magyar hírszerzés állományában is akadtak árulók –
írta. – Közülük
egy Angliába, egy másik Amerikába dezertált, súlyos károkat
okozva. A rendszerváltás után az árulókból hősöket kreáltak.
Csakhogy a kémelhárító és a hírszerző nem pártot és
rendszert, hanem a hazáját szolgálja, vagy mint az adott esetben,
elárulja.” [Ez
az az óriási hazugság, amire a hírszerzés, kémelhárítás
emberei mindig hivatkoznak. Annyira mániájuk ez, hogy cikkeim alatt
is megjelentek különböző BM-esek és HM-esek, hogy magyarázzák
a bizonyítványt.]
KANYÓ, A SAKKFIGURA – A HÍRSZERZÉSTŐL A MAGYAR HÍRLAPHOZ
Kanyó
angliai pályafutásának ezzel vége volt, 1966-ban
hazatért (legendája szerint „kirúgták”),
és áthelyezték a sajtó területére. Hogy milyen minőségben az
az iratok hiányában nem világos, de a módszer igen.
„A sajtóba nem a hírszerző múlt, hanem a kényszer és a véletlen segített. Randé Jenőnek köszönhetem. Ő indított el az újságíró pályán”
– mondta
egy 2016-ban készült, a könyvét reklámozó, szerecsenmosdató
interjúban.
Véletlen és a kényszer.
Akkoriban Randé Jenő vezette a Külügyminisztérium Sajtófőosztályát. Ez volt az a szerv, amely a BM hírszerzéséhez tartozó Press-rezidentúrával karöltve eldöntötte, hová, milyen beszervezett újságírót küldhetnek. Randé nagykövet is volt, majd később az emigránsok elleni játszmákban kulcsszerepet játszó Magyarok Világszövetségének főtitkára lett.
[A
Sajtófőosztály és a hírszerzés Press-rezidentúrájának
működésével és felépítésével kapcsolatban csak ajánlani
tudom Borvendég Zsuzsanna a legfrissebb
Arc és Álarcban megjelent tanulmányát.]
Randé
Jenõ, a Magyar Népköztársaság volt bécsi nagykövete, a
Magyarok Világszövetségének (MVSZ) új fõtitkára hivatalában
/ Fotó: MTI
Kanyó
a 2016-os beszélgetésben nyilván arra számított, hogy
a laikusoknak
keveset mondhat Randé neve,
de mi pontosan tudjuk, mit jelentett ez a segítség.
Kanyó a hírszerzés, vagyis a hírszerzéshez ezer szállal hozzáköthető KÜM Sajtófőosztály segítségével ejtőernyőzött előbb a Magyar Televízióhoz, majd a frissen alapított Magyar Hírlaphoz.
Civil
pályára helyezték, ahogyan korábban az ÁVH-sok közül
Janikovszky Bélát (háziorvosnak), Bálint Istvánt (kutatónak),
Péter Gábort (könyvtárosnak), Kardos Györgyöt (cenzornak,
könyvkiadónak), Komlós Jánost (igazgatónak és szerzőnek a
Mikroszkóp-színpadhoz, Hofi Géza mellé-mögé) vagy éppen Vajda
Pétert (a rendszerváltás előtt tudósító lett a
Népszabadsághoz, később is a lapnál maradt, majd a
Nemzebiztonsági Hivatal (!) szóvivője lett) etc., etc.
Egy
kollégája így emlékezett Kanyóra: „Tíz-tizenkét
napja voltam a Magyar Hírlapnál, amikor külföldi riportútjáról
befutott K. András –
írta 1991-es cikkében Barabás Tamás. – Épp
csak egymás nevét ismertük, szervuszon túl korábban alig
váltottunk szót.
Azt a pikantériát persze tudtam róla, hogy londoni nagykövetségünkön dolgozott, az onnan disszidált kollégája buktatta le, erre az angolok persona non grata-vá nyilvánították és kiutasították. Hová helyezik el a lebukott ávósokat: A sajtóba, a tömegtájékoztatásba, persze.
Őt
a tévé külpolitikai osztályára, onnan pedig a Magyar Hírlap
külpolitikai rovatába. Az egyébként meglehet, hogy pontatlanul
nevezem őt ávósnak, mert elhárító volt, vagy felderítő,
tudomisénmi.”
[Barabás
cikke a Magyar
Sajtóban
jelent meg, nem sokkal később Kanyó írt felháborodott
válaszcikket, amelyben megpróbálta kimagyarázni a dolgot.]
Kanyó a Magyar Hírlap után a pártlaphoz, a Népszabadsághoz került, ahol hírszerző múltjával természetesen leginkább tudósítóként dolgozott (Bonn, Moszkva) – elég nehéz lenne azt vélelmezni, hogy éppen ő nem dolgozott volna be az állambiztonságnak –, hogy a nyolcvanas években már külpolitikai rovatvezető-helyettes legyen.
1989, AMIKOR A FUTÓ KANYÓBÓL HIRTELEN BÁSTYA LETT
Kanyó
nagy pillanata 1989-ben érkezett el, amikor a hatvan felé közelítőt
hű kádert választották ki arra, hogy leváltsa
a Magyarország öreg,
de elismert főszerkesztőjét, Pálfy Józsefet (szintén az
állambiztonság emberét). A sakkhúzás nem volt véletlen: „[…]
a 25 évig a lapot irányító dr. Pálfy Józsefet 1989 elején
felváltó Kanyó András megkísérelte
a történelem kerekét visszaforgatni –
írta Speidl Zoltán szintén a Magyarországban.
– Mint
Pálfy József egy feljegyzésében írta:
Az MSZMP akkori agit-prop.-vezetése egy utolsó, kétségbeesett akcióval a MAGYARORSZÁG-ból egy »harcos bolsevik« lapot akart csinálni.<
Ez
a kísérlet az olvasók tömegének elvesztéséhez vezetett, s a
lap zuhanásának kezdete lett.”
Kanyó
egyik legfontosabb megbízatása az a Kádár
János-interjú volt,
amivel részleteiben (a terjedelem miatt) szintén az egyik következő
cikkemben fogok foglalkozni. Az előbb a Magyarországban,
majd külön könyvben megjelent beszélgetés megrendelt
anyag volt.
A történészek ma már megegyeznek abban, hogy Kanyót
Grósz Károly küldte az idős diktátorhoz,
és ha nehezen, de elkészítette az anyagot (Kádár csak írásban
volt hajlandó válaszolni neki).
EGY FORINTÉRT AKARTA ÁTVENNI A LAPOT
Szintén ekkoriban pattant ki Kanyó fejéből, hogy ha már megkapta, akkor privatizálná is a lapot. Nyilván azt gondolta, hogy ez az ő kapcsolatrendszerével ez gyerekjáték lesz.
„Megemlítettem,
hogy miután nemcsak az ellenzék, hanem a reformkörök is
többpártrendszerben képzelik el a jövőt, a sajtó át fog
alakulni –
írta. – Azt
szeretném, ha a Magyarország a szerkesztőség tulajdonába
kerülne. [… Ez a Pali hatásköre [Iványi
Pál, az MSZMP KB titkára – MG],
otthon majd üljetek le, és beszéljétek meg – válaszolta a
főtitkár. Otthon aztán, némi halogatás után, sor került a
megbeszélésre. A KB-titkár kérdésére, hogy képzelem el a
megoldást, azt feleltem, úgy, hogy a szerkesztőség munkatársai
megvásárolják a lapot, s azzal együtt a kiadói jogokat. […]
Ugyanannyit fizetnénk, amennyit a Képes Újság munkatársai. Egy, azaz 1 forintot.
– Meg
akarjátok szerezni a lapot. Ez nem fog menni, barátocskám –
fortyant fel a KB-titkár”.
1,
azaz egy forintot – gáláns ajánlat volt.
KIÁLLTAK A VOLT ÁVH-S, BOLSEVIK PROPAGANDISTA MELLETT
A Magyarország nem került Kanyóék kezébe, de jött a rendszerváltás, a rendszerváltoztatás ideje, amikor sokan úgy hitték, hogy a demokratikus átalakulás után talán nem a legjobb, ha egy egykori ÁVH-s, hírszerző, politikai propagandista irányítja az egyik legnagyobb példányszámú hetilapot. Kanyót leváltották – jogilag mindenképp támadható módon –, a részben általa kiválasztott szerkesztőség persze kiállt mellette (köztük Bächer Iván), a sajtó pedig hatalmas luftballont fújt az esetből.
Az
ávéhás Kanyó meg megnyerte a pert.
„A
Magyarország szerkesztősége megpróbálta függetleníteni a lapot
az MDF vezetésével alakult koaliciós kormánytól. –
írta erről memoárjában. – Nem
tettek az utcára. Felkínálták a Pest Megyei Hírlap főmunkatársi,
majd főszerkesztő-helyettesi állását. Nem fogadtam el. Az ügyet
jogi útra tereltem. […] A pert megnyertem.
Az ítélet kihirdetése után kollégáimmal együtt a közeli kocsmában leültünk egy italra. Amikor elváltunk, az utcán találkoztam a bírónővel. Köszöntem neki, s megkérdeztem, szabad-e megszólítanom. Azt válaszolta, hogy a per lezárult, s egyenrangú állampolgárokként az utcán vagyunk. A beszélgetést azzal zárta, a pert megnyertem, de ne folytassam a hadakozást. A főszerkesztői székbe nem ülhetek vissza. Az ellenfél erősebb.
[…]
Bár a talpon maradó Népszabadság hívott, de nem akartam többé
újságíró lenni. Egyik napról a másikra, a szocializmus puha
ágyából én is kapitalizmus rideg valóságába pottyantam.”
Igen,
a rideg valóság. Lezárásként egy korabeli, névvel, címmel
vállalt olvasói levélből idéznék, amely azt bizonyítja, aki
akarta, már akkor is látta a valóságot:
„Az
1990/50. számukban egy haragos előfizetőjük közölte, hogy húsz
év után lemondja a Magyarországot. így kíván tiltakozni a
szerkesztőségben bekövetkezett változások ellen.
Nekem az a véleményem, hogy az olyan főszerkesztőt, aki kiváló elődjét, összeköttetéseit felhasználva váltatta le, és még ráadásul ÁVH- (vagy BM?)-tiszt is volt a kommunista rezsim alatt, már régen el kellett volna bocsátani az állásából azokkal együtt, akik vele szolidárisak.
Fentieket
vallja lapjuk olyan, 27 éve hűséges olvasója, aki sosem volt
előfizető, de akinek könyvespolcain ott sorakoznak a Magyarország
eddig megjelent számai, s aki a Magyarországot továbbra is
vásárolni, gyűjteni
akarja!”.
akarja!”.
Kanyó
nem volt ostoba, tudta, hogy a későbbi átvilágításokon nem
menne át, közönséges újságíróként nyilvánvalóan nem akart
már dolgozni, így inkább saját céget alapított, és memoárja
szerint könyvkiadással foglalkozott. Megjelent műveiről végig
beszámolt a baráti, baloldali sajtó, sőt, az egyiket a
Népszabadság adta ki. Ízelítőül néhány könyv
címe: Versenyfutás
az olajért,
Táncsics Kiadó, 1976; Semlegesek
fegyverben,
Zrinyi Kiadó, 1976; Latin-Amerika
jövője,
Ifjúsági Lapkiadó Vállalat 1979; Fegyverek
a Rajna partján,
Zrínyi Katonai Kiadó, 1983 ; Ki
a rakétákkal Európából,
Országos Béketanács (Budapest) , 1987; Végakarat,
Hírlapkiadó Vállalat 1989; Horthy
és a magyar tragédia,
Népszabadság Zrt. Viva Media Holding 2008; Igazságtétel
– Mindszenty másik arca,
Divald Bt.2010; Egy
kirúgott hírszerző emlékei,
Ad Librum Kft. 2016.
Fotók:
MTI
„Elszánt hittérítők s beárad a dögszag” – amikor Kádár torkán akadt a krumplis tészta
Nagy Gáspár Öröknyár című versével vitte be az első gyomrost Kádár Jánosnak, amikor nyíltan, bátran szembesítette 56-tal és a megtorlással. 1986-ban, a forradalom 30. évfordulóján újabb két versével előbb megrendítette, majd egy jobb-csapottal leterítette a diktátort. Kádárék azonnal szétzavarták a verseket leközlő Tiszatáj szerkesztőségét, de a hatalom ezúttal veszített. Minden ármánykodás, bomlasztási kísérlet ellenére az Írószövetség összefogott, és kiállt a költő mellett.
Harminckét
éve, 1986 júniusában jelent meg a Tiszatáj folyóirat
híres száma (itt
olvasható),
amely megrengette a Kádár-diktatúra amúgy is repedező
talapzatát. Ekkor már túl voltunk a legendás monori találkozón
(1985), ahol az „ellenzéki-ellenséges” értelmiség nagyjából
utoljára még együtt kereste
a választ arra a kérdésre: hogyan dönthető meg a pusztulásba
(átalakulásba) rohanó rezsim? Monor után a hatalom és az
állambiztonság azonnal ráerősített a viszonylagos egység
bomlasztására (lásd még: Hankiss Ágnes Állambiztonsági
játszmák című munkafüzetét,
illetve a részben az alapján készült Szétszakadt
Magyarország című
filmünket), egymás ellen fordítva a népi és urbánus
értelmiséget. Ehhez az ékveréshez felhasználták a történelmi
ellentéteket, úgy, hogy az amúgy is meglévő törésvonalakra
építkeztek.
JÚDÁS MAGÁRA VETTE A VERSET
Ebben
a légkörben, a rendszerváltás küszöbén már minden kimondott,
leírt szónak különös súlya volt, nem csoda, hogy Nagy Gáspár
a Tiszatájban
megjelent verseivel ismét kivívta a diktatúra és személyesen
Kádár János haragját. (Öröknyár című
verséről és annak fogadtatásáról előző
cikkemben írtam.)
„Kádár számára Nagy Gáspár versei, mint minden visszautalás Nagy Imrére, személyes kihívást jelentett. A Tiszatáj-ügy ingerült lereagálását a PB 1986. szeptember 9-i ülésén ezek a személyes megfontolások is magyarázzák
– írta
Huszár Tibor Kádár
János című
kétkötetes művében:
– Kádár
– szabadsága előtt – júliusban szólalt meg e kérdésben, s
ugyanezen hónapban kelt a Harangozó Szilveszter miniszterhelyettes
által aláírt BM operatív jelentés, amely többek között a
következőket tartalmazta:
>A Tiszatáj című folyóirat 1986. június számában megjelent Nagy Gáspár költő, belső ellenzéki személy, a Bethlen Gábor Alapítvány titkárának >Félelmen túli< és >Fiú naplójából< című két verse, amelyben emléket állít az ellenforradalomnak, illetve – burkoltan – becsmérli a rendszerünket<.”
Burkoltan?
Inkább költőien:
Kádárnak
a Tiszatáj főszerkesztője,
Vörös László szerint valaki el(vagy: be)magyarázta, hogy Nagy
Gáspár versében ő Júdás (ha élhetünk bibliai hasonlatokkal a
kommunistákkal kapcsolatban, ez eléggé logikus értelmezés): „Vörös
László szerint 1986. szeptember 27-én egy pesti barátja kereste
föl, és mondta el neki, hogy valaki fölkereste Kádárt a lakásán,
és bebeszélte neki, ő a Júdás, aki Nagy Gáspár emlékezetes
versében szerepel. >Más források is egybehangzóan azt
bizonyítják, hogy az egész eljárás és a leváltás Kádár
János kérlelhetetlenségén múlott.<” –
írta Péter László Kádár
János a Tiszatájrólcímű
tanulmányában.
A
büntetés nem késett sokat, a PB, azaz a Politikai Bizottság 1986.
július elsején határozatot hozott,
Vörös László főszerkesztőt leváltották, és pártfegyelmit
indítottak a Tiszatáj szerkesztőségének
két párttagja, Annus József főszerkesztő-helyettes és Olasz
Sándor főmunkatárs ellen. A lapot visszahívták, fél évre
betiltották.
Nagy hiba volt. A hatalom ezúttal elszámolta magát: az esetből országos botrány lett, a Magyar Írószövetség pedig öt év után rendkívüli választmányi ülést hívott össze szeptember 8-ára.
(A
Tiszatáj-ügy részletes állampárti dokumentációjával
kapcsolatban érdemes elolvasni Müller Rolf történész kétrészes
munkáját).
Én most nem törekszem ehhez hasonló teljességre, ismét „Havasi”
titkos megbízott, azaz Szokolay Zoltán munkadossziéjához
fordulok.
CSOÓRI SÁNDOR SZERINT ÖSSZTŰZ KÉSZÜLT
„Havasi”
egy állambiztonsági feljegyzés (1986. július 4.) szerint július
másodikán költő- és írótársaival elbeszélgetett a
Tiszatáj-ügyről. Megtudta, hogy
„Csoóri Sándor véleménye szerint ez a mostani akció csak egy készülő össztűz kezdete a kultúrpolitika részéről, a nyár folyamán föltehetőleg több mindenbe hasonló módon belekötnek majd.”
Csoóri
Sándor beszélget Király István irodalomtörténésszel az
Írószövetség 1986-os közgyűlésén / Fotó: MTI
A
titkos megbízott az Írószövetség választmányi üléséről is
beszámolt, ahol végül kiálltak Nagy Gáspár mellett:
„Megkísérlem
összefoglalni benyomásaimat a Magyar Írók Szövetségének 1986.
szeptember 8-i rendkívüli választmányi üléséről; noha –
bízván a precíz jegyzőkönyvvezetésben – nem törekedtem az
egyes hozzászólások részletes feljegyzésére –
jelentette „Havasi” (1986. szeptember 10.) – Hubay
Miklós rövid elnöki bevezetője után Fekete Gyula ismertette a
rendkívüli választmányi ülés összehívásának körülményeit.
Ezután ügyrendi vita keletkezett arról, hogy a József Attila Kör
teljes vezetősége részt vehessen-e a választmányi ülésen, s ha
igen, akkor tanácskozási joggal, avagy megfigyelőként. A
választmány szótöbbséggel úgy döntött, hogy a JAK vezetői
megfigyelőként vehetnek részt, tanácskozási joggal csak a JAK
titkára (Kőrössi P. József) és a KISZ-titkár (Szokolay Zoltán)
rendelkezik.
Csengey Dénes mindezt úgy értelmezte, hogy módszeresen el akarják kerülni az ő hozzászólását. Dobai Péter ízetlen viccelődése (>a JAK-osok kézen állva vegyenek részt<) zavarta a vitát.”
Szegénykém
nem gondolta ő sem , hogy baráti tűzben fog meghalni !!
Két
jó baráttal iszogattak , és mikor már jó kapatos volt bizony a
nyelvét feltolták a nyelőcsövébe .
Emlékeztek
még , ugye Boros milyen szép látvány volt ahogy fenn aksdt a
szeme az erőlködésben , de te nem engedted , hogy levegőhöz
jusson !!!
De
jó volna , ha te is az utolsó légzésre készülnél !!
Mocskos
ez a világ ugye vakolóink !!!!!
E
– dolgokról mélyen hallgat a vakoló krónika !!!
Csoóri
Sándor, Csengey Dénes és Lezsák Sándor az MDF ülésén /Fotó:
MTI
A
jelentés szerint az Írószövetség nem
adott túl nagy teret a fiatal írókat és költőket tömörítő
József Attila Körnek, köztük annak vezéralakjának, Csengey
Dénesnek. Látjuk, hogy döntésük következtében csak két JAK-os
kapott tanácskozási jogot. A titkár és a KISZ-titkár,
a beszervezett Szokolay Zoltán.
A feljegyzés folytatása szerint többen ezúttal is békülés,
Kádár kiengesztelését javasolták:
„Többen javasolták, hogy tapasztalt, idős írók keressék fel Kádár Jánost, és vele tisztázódjék az ügy.”.
BOMLASZTÁS VAGY TÚLREAGÁLÁS?
Csengey
Dénes joggal érezhette úgy, hogy kiszorították. „Havasi” fő
feladata költőtársa megfigyelése volt, külön feljegyzés
készült arról, amit Csengey mondott a JAK-osok körében (a
jelentést a titkos megbízott saját kézzel írta):
„Csengey
Dénes: a Tiszatáj elleni támadás egy jól átgondolt, hosszú
akciósorozat kezdete, tulajdonképpen a párt ideológusai és
kultúrpolitikusai közötti harcról van szó, Aczél
György és hívei szeretnék megerősíteni pozíciójukat.
Az akció célja volt egyúttal az is, hogy megossza az írókat, valamint két táborra bontsa az ellenzéket is, ez azonban nem sikerült, mert mindenki egységesen kiáll a Tiszatáj mellett.
A
teljes JAK-vezetőség részvételéről szóló komédia a
választmányi ülés előtt tulajdonképpen őneki, Csengey Dénes
személyének szól, az ő részvételét, esetleges hozzászólását
szerették volna elkerülni az Írószövetség vezetői.”
Csengey ezúttal is éles szemű megfigyelőnek bizonyult: két táborra bontani az ellenzéket, kiszorítani a radikális gondolkodókat, éppen ez volt az állampárt és az állambiztonság legfőbb törekvése. Nem véletlen, hogy „Havasi” tartótisztje (a beszervezett költő-ügynök szerint őt megzsaroló, de még a rendszerváltás után is megfenyegető (!) Gál István) is elégedett volt a jelentéssel. [Szokolay Zoltán tájékoztatása (hozzászólása) szerint nem Gál István, hanem Kazai Zoltán kereste meg őt az Antall-kormány idején. „Egy régi barátnőm nevében hívtak meg egy találkozóra, ahol persze a barátnő nem volt ott, Kazai viszont igen”. Kazai hírhedt figura. Korábbi cikkünk szerint még a 2016-os tanártüntetések hátterében (!) is felbukkant. „Forrásunk arra is felhívta a figyelmünket, hogy a pedagógustüntetések aktív résztvevője a Helsinki Bizottság munkatársa, Kazai Viktor, továbbá édesapja, az elmúlt rendszer hírhedt tartótisztje, Kazai Zoltán.”]
De
most lássuk Gál István állambiztonság értékelését: „A
tmb. jelentése értékes, jelentése figyelmet érdemlő
információkat tartalmaz a JAK vezetőségi üléséről, CS. D.
>F< [Figyelő
– MG] dossziés
véleményéről és a MÍSZ jövőjét érintő véleményekről.
A jelentés alapján megállapítható, hogy a JAK vezetésén belül továbbra is Csengey Dénes az, aki mindent megtesz a jelenlegi irányvonalak megváltoztatására, az ellenséges ellenzék vonalának megfelelő vezetői taktikát szeretne”.
Az
értelmiség megosztása ezúttal csak részben sikerült.
Az Írószövetségválasztmánya
szeptember 8-i ülésén külön
határozatban foglalt állást a Tiszatáj-ügyben,
finoman tiltakozva a méltatlan eljárás miatt. Többen – összesen
114-en – ennél jóval
keményebb hangú tiltakozó
levelet küldtek az MSZMP KB-nak. Az ülésről és a fejleményekről
a szamizdat Beszélő
részletesen beszámolt:
„[…]
A szóbeszéd szerint a pártközpont ármánykodói a felesége
közvetítésével adták Kádár János kezébe a verset,
sugalmazva, hogy a >júdásfa< kifejezés rá vonatkozik. Akár
igaz a történet, akár nem – a lap felfüggesztésének ténye,
amiről Kádárnak előzetesen tudnia kellett, azt mutatja, hogy
pártunk főtitkára kivételesen érzékeny a Júdás szóra.
A
Tiszatáj eltiprását az írótársadalom nem vette szó nélkül
tudomásul. […] A választmány Boldizsár Iván, Csoóri Sándor,
Király István és Mezei András javaslata alapján rendkívül
mérsékelt hangú határozatot fogadott el, amelyet levéllé
szerkesztve megküldtek a központi bizottságnak. A határozat –
utalva a Tiszatáj sajátos arculatára, rangjára és pótolhatatlan
szerepére – 1. kifejezte a választmány aggodalmát a
történtekkel kapcsolatban; 2. elismerte, hogy a szerkesztésben
előfordulhattak hibák; 3. kérte a politikai vezetést, vizsgálja
felül a Tiszatáj ügyét és tegye mérlegelés tárgyává az
irodalom szempontjait és érdekeit. A beadvány sorsáról a
közgyűlésen többen érdeklődtek. A központi bizottság, illetve
a Művelődési Minisztérium állítólag elküldött válasza nem
került a választmány elé.
A választmány levelénél élesebb hangú levelet intézett a központi bizottsághoz és a kormányzathoz november 12-én 114 író. Az aláírók között voltak párttagok és pártonkívüliek, vidékiek és budapestiek, fiatalabbak és idősebbek. […]”.
Idősebbek,
fiatalabbak, vidékiek és budapestiek – itt még megvolt talán az
egység. Ekkor még. A diktatúra végül kénytelen volt
meghátrálni, ez már az átmenet ideje volt, Nagy Gáspárt és az
egyre erősödő ellenzéket már nem lehetett elhallgattatni.
Folytatom.
Fotók:
MTI, vezető kép: Fortepan.hu
A szabadság kis körei – célkeresztben Cseh Tamás és Csengey Dénes
Nemzedéki talajvesztésről, tévelygésről beszélt Csengey Dénes azon az 1985-ös műsoros esten, amelynek ő és Cseh Tamás volt a főszereplője. Egy jelentéssel idézzük fel a paksi előadást, amely után a társaság autóba ült, és egy ismerősénél folytatta a beszélgetést. Velük tartott egy ügynök is (talán több is, de egyről tudunk). Csengeyt a nyolcvanas években végig megfigyelte az állambiztonság, hiszen kiemelten veszélyesnek tartották a népszerű, fiatal költőt (későbbi politikust). A két ikon néhány évvel a paksi előadás és a bölcskei beszélgetés után elkészítette első és egyetlen közös albumát. Most azt az 1985-ös napot idézzük fel. Bibó Istvánnal szólva (még akkor is, ha más kontextusban használta): bemutatjuk a szabadság kis köreinek egyikét.
„Így
szállok én is el nemsokára,
te pedig így hajolsz majd utána
annak a személyvonatnak,
melyen utazom
haza én, haza egyedül.”
Cseh Tamás – Csengey Dénes: Anna
te pedig így hajolsz majd utána
annak a személyvonatnak,
melyen utazom
haza én, haza egyedül.”
Cseh Tamás – Csengey Dénes: Anna
Van,
hogy az állambiztonsági munka, a titkos jelentés utólag ad is
valamit, nem csak elvesz. Egy-egy irat segítségével olyan
történeteket látunk, amelyekre máskülönben talán már nem is
bukkannánk rá. A most következő este felidézése éppen ilyen,
még akkor is, ha az állambiztonsági
lencsenyilvánvalóan
eltorzította a valóságot.
A
költő Szokolay
Zoltán a III/III. titkos megbízottja volt,
állítása szerint erőszakkal, zsarolással szervezték be. Erről
az Irodalmi
Jelennek
beszélt először nyilvánosan (én is az ott megjelent
cikk után
kértem ki a dossziéját), de filmünkben (Szétszakadt
Magyarország, itt
megnézhető HD minőségben)
is szóba került a története. Igazságot tenni azóta sem tudunk,
ugyanis beszervezési dossziéja nem kutatható, csak a munkadosszié.
Az tény, hogy egyik feladata költőtársa, Csengey Dénes megfigyelése volt. Szokolay szerint ezt személyesen is elmondta Csengeynek, sajnos a rendszerváltás legendás alakját már nem kérdezhetjük meg erről, hiszen 1991-ben, fájdalmasan fiatalon, harmincnyolc évesen (mint én most) elhunyt.
Nem
titok, hogy azok közé tartozom, akik Csengeyt igazi példaképnek,
a kevés tisztességes, egyenes, radikális politikusok egyikének
tartják (ajánlott olvasmány Szegényen,
szabadon, szeretetben című
esszékötete), ezért is különösen érdekes az a jelentés,
amelyben barátjával, Cseh Tamással szerepelnek. A
jelentést 1985-ben
adta le “Havasi”,
azaz Szokolay Zoltán, Cseh Tamás és Csengey Dénes pár évvel
később, 1988-ban jelentette meg közös albumát, a Mélyrepülést.
A fent idézett vers, dal is ennek a közös munkának az eredménye.
CSENGEY DÉNES ÉS CSEH TAMÁS PAKSON
Szokolay
(“Havasi”) jelentése akkor készült, amikor Cseh Tamás és
Csengey műsoros estet tartott Pakson. „1985.
május 10-én 19 órai kezdettel került sor Pakson, az Ifjúsági
Házban Cseh Tamás énekes-zeneszerző és Csengey Dénes iró
müsoros estjére. A programon – noha az előzetes propaganda
minimális volt, meghivók nem készültek, plakát is csak egy, mely
az utolsó pillanatban került ki az Ifjúsági Ház elé – sok
néző, mintegy száz-száztiz fő vett részt, zömében
gimnazisták, az ERBE fiatal dolgozói, illetve a fiatal paksi irók
és baráti körük. A müsor első részében Cseh Tamás szerepelt,
Jóslat cimü, legutóbb megjelent nagylemezének dalait adta elő,
nagy sikerrel.
[…]
A második részben Csengey Dénes vezetésével beszélgetés
következett Cseh Tamás produkciója kapcsán. Ezen kb 40-en
maradtak ott, de aktivan beszélgetésben csak négyen-öten vettek
részt.
Csengey Dénes mindenek előtt a történelmi tudatról, az egyes nemzedékek társadalmi beilleszkedéséről beszélt. Elmondta, hogy az ötvenes években született nemzedék, különösen annak az értelmiségi réteghez tartozó része, nehezen találja a helyét a mai magyar társadalomban, történelem-szünetet érez, nincsenek – mert nem lehettek – konkrét történelmi tapasztalatai, ez okozza a tévelygést, talajvesztést, identitás-hiányt, amelyről a dalok is szóltak.
A TÖRTÉNELEMOKTATÁS SÚLYOS HIBÁI
A
helykeresés szempontjából Csengey Dénes rendkivül károsnak
itélte a Király
István akadémikus által
a hetvenes évek közepén fölvetett fogalmat: >a mindennapok
forradalmisága<. Véleménye szerint az ilyesféle jelszavak nem
vezethetnek megoldáshoz, a szellemi-közéleti kielégületlenséget
nem csökkentik, nem vezetik a fölös energiákat.
Súlyos hibát követ el ezen a téren a történelemoktatás is, amely gyakorlatilag 1956-tal befejeződik az iskolában, az azt követő csomópontok, fordulópontok nem eléggé ismerhetők meg, holott felelős szocialista ifjúságot csak igy lehetne nevelni. […]”.
Teresa
Worowska lengyel műforditónő [aki
a rendszerváltás után társaivalmegalapítota
a Szentjánosbogár katolikus közösséget –
MG], aki
Pakson él, végezetül egy szép történette, egy önfeláldozó
pap sztorijával zárta
a beszélgetést: arról a lengyel papról van szó, aki a II.
világháború során egy koncentrációs táborban önként meghalt,
hogy valakit megmentsen.
[A
lengyel Szent Maximilián Kolbe atya az auschwitzi haláltáborban
1941 augusztusában egy tizedelés alkalmával önként
elvállalta a halált egy
elítélt társa, Franciszek Gajowniczek őrmester helyett, mert az
családos ember volt – MG].
Csengey
Dénes zárszava szerint az efféle erkölcsi tisztaság manapság is
elérhető és tettekben kifejezhető lenne, ha ezek a tettek nem is
olyan drasztikusak, mint egy éles történelmi szituációban, hanem
inkább a szellemi életben találják meg kifejezhetőségüket.
ZÁRTKÖRŰ CSEH TAMÁS-EST BÖLCSKÉN
[…]
Ezután az est hivatalos része lezárult, a társaság
személygépkocsival Bölcskére, [A.] Ilonáékhoz
utazott. Bölcskén mintegy harmincan voltak. […]
A paksi fiúk előzetesen megbeszélték, hogy [O.] Zoltánt, aki a müsoron jelen volt, nem viszik magukkal, azt hazudják neki, hogy nincs hely a kocsiban. Utóbb elmondták, elhatározásuk oka, hogy nem biznak [O.] Zoliban [a BM húzta alá -MG].
Evés-ivás
közben eleinte külön-külön kisebb beszélgetések alakultak,
majd Cseh Tamás énekelt még – a jelenlévők kérésére –
dalaiból. […]
A
beszélgetésben – Csengey Dénes vezetésével – szó került a
mai magyar értelmiség túlzottan anyagias,
prakticista szemléletéről,
ezt a véleményt Teresa Worowska is megerősitette, majd a magyar
folyóirat-struktura jött szóba, itt Csengey Dénes kiemelte a régi
Mozgó Világ szerepét, miszerint ez a gárda /a Kulin-féle
szerkesztőség/ egy más demokratikusabb konszenzust kezdeményezett
a hatalommal, olyan viszonyt, amely már fejlettebb, már nem az 56
óta tartó kompromisszumos közmegegyezésen alapul.
Ezt természetesen a hatalom nem türhette, mint ahogy – sajnos – semmiféle pluralizmust nem tür, ezért szükségszerü következmény volt a bukás.
[Ez
a híres Mozgó
Világ-ügy,
még abból a korszakból, amikor a vezető értelmiség kevéssé
volt megosztva.] Időközben
a társaság fogyatkozott sokan haza indultak autóval, így
Csengeyék is, Cseh Tamás pedig lepihent aludni, mivel másnap ismét
fellépése következett valahol. […]”
„Értékelés:
A tmb jelentése értékes mert, az eligazitásnak megfelelően részt vett – Csengey Dénes és Cseh Tamás paksi önálló estjén, melyről részletes tájékoztatást ad […]
A tmb jelentése értékes mert, az eligazitásnak megfelelően részt vett – Csengey Dénes és Cseh Tamás paksi önálló estjén, melyről részletes tájékoztatást ad […]
Beszámol arról, hogy Csengey, bár korábbi magatartásához képest visszafogottan, de foglalkozott a nemzedéki problémákkal.
[…]
A bölcskei látogatásából a paksi fiatalok
kihagyták [O.] Zoltánt,
mert megingott a bizalmuk vele szemben, mely a korábbi rendőri
intézkedés óta jelentkezik”.
Az állambiztonsági értékelésből látjuk, hogy O. Zoltán irányában egy rendőri intézkedés miatt voltak bizalmatlanok. Mivel az iratban nem említik O. érintettségét, így kevéssé valószínű, hogy a BM-nek dolgozott volna. Nem úgy mint az estéről jelentő Szokolay Zoltán, aki – vélhetően – azért elhallgatott néhány dolgot a III/III. előtt, hiszen látjuk, egészen visszafogott (még az értékelésben is ez a kifejezést használják) lett a jelentés.
A DALOK NEM VÁLASZOK, NEM MEGOLDÁSOK
Lezárásként
hadd idézzek abból az Alföldben,
1981-ben megjelent interjúból, amit Csengey készített Cseh
Tamással és Bereményi Gézával. Ebből az interjúban ugyanazt a
gondolkodást fedezhetjük fel, amelynek különös lenyomatát a
jelentésben is láttuk.
„Csengey
Dénes: Mesélj az előadásokat követő beszélgetésekről! Milyen
élmények érnek olyankor?
Cseh
Tamás: Nem is tudom, hogyan lehetne ezt összefoglalni.
Olyanok ezek az asztaltársaságok, mint megannyi tanácstalan vezérkar, főtisztek, sereg nélküli stratégák, akik nem tudnak dönteni semmiben. Ezer kérdésük van, és . . . Én mindig tudtam, hogy a dalok nem válaszok, nem megoldások, csak megfogalmazások.
CSD:
Tehát téged úgy ültetnek le a székre, hogy vacsorázzunk meg,
igyunk egyet, aztán pedig te állj fel, és …
CST:
. . . mondjam tovább. Hogy mi a megoldás. Hogyha tudjátok, hogy
nem megy vonat, meg ha ilyen pontosan láttok mindent, akkor
mondjátok meg, hogy végül is mi van. Most már nincs színpad,
most itt ülünk egymással szemközt, hát most már elárulhatod.
Bereményi
Géza: Hogy mi a titok.
CST:
Igen, hogy mi a titok. És hát én mindig tudtam ezekben a
beszélgetésekben, hogy amit énekeltem, az nem véletlenül műsor,
az úgy jelent valamit. Majdnem mindig újra elmondtam azt, ami benne
van a Frontátvonulásban. A dalokban nincs titok, és én tudom,
hogy bennünk sincs titok. De az emberek titkokat gyanítottak, pedig
ezeket a dalokat talán ők’ is megírhatták volna. Ezzel
kapcsolatos élményeimet nem tudom pontosan megfogalmazni.
Szeretet a dalok iránt, nagy ragaszkodás hozzájuk és ahhoz az életérzéshez, amit képviselnek.”
Csengey
Dénes 1991-ben hunyt el (Cseh Tamás 2009-ben). Többen azt mondták
(köztük egy volt állambiztonsági tiszt), hogy halálában komoly
szerepe volt a magát átmentett hálózatnak. Egykori MDF-es
párttársai szerint halála idején az MSZMP/MSZP vagyonátmentésével
kapcsolatos iratokat vizsgálta. Az igazságot valószínűleg
sohasem tudjuk meg, de az tény, hogy a hozzá hasonló
megvásárolhatatlan, igazságkutató emberek mindig a hatalom
útjában álltak.
Fotók:
MTI
„A gyilkosokat néven nevezNI!” – Nagy Gáspár verse, avagy egy újabb szög Kádár koporsójába
„egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” – így zárul Nagy Gáspár legendássá vált verse. Az 1984-ben megjelent, Nagy Imréről és a kádári megtorlásról szóló költeményből hatalmas botrány lett, maga Kádár János is olvasta. A folyóirat példányait bezúzatták, a főszerkesztőt nyugdíjazták, a költőt eltávolították az Írószövetségtől, és az ex katpolos Kardos György vezette Magvető is felmondta a vele kötött szerződést. Nagy Gáspár költeményét ezután illegálisan terjesztették, így tett az a szekszárdi tanár is, amit Nagy Gáspár egyik beszervezett költőtársa, „Havasi Zoltán” jelentett. Az állambiztonság figyelni kezdte a tanárt, ahogy végig követték Nagy Gáspárt is, aki csak „holt lelkeknek” nevezte a III/III. embereit, tisztjeit, ügynökeit.
1985
tavaszán egy szekszárdi tanár egy betiltott vers illegálisan
sokszorosított példányait adta oda az arra érdemesnek vélt
szülőknek. Az esetet „Havasi Zoltán”, azaz az előző
cikkemben is említett Szokolay
Zoltán jelentette a III/III.-nak. A jelentésbe ezt írták: „[N.]
Béla, a szekszárdi 1. sz. általános iskola /Garay tér/ napközis
nevelőtanára 1985 március elején
a gyermekükért érkező szülők némelyikének Nagy Gáspárnak a tatabányai Uj Forrásban megjelent és nagy visszhangot kiváltott >Örök nyár, elmúltam 9 éves< cimü versének egy gépi úton sokszorositott, indigós példányát mutatta meg azzal a kérdéssel, vajon ismerik-e a verset, illetve az abból keletkezett botrányt.
Mint
mondotta, a vers sokszorositott példányát a katolikus teológiai
főiskolán kapta tanulótársaitól.”
A
vers terjesztése főbenjáró bűnnek számított akkoriban (amikor
a versek még hegyeket, ill. elvtársakat mozgattak). Nagy Gáspár
rövidke művével a Kádár-diktatúra legnagyobb hazugságára, a
(művész)társadalommal közös „titkára” emlékeztetett:
Nagy Imréék kivégzésére, 1956 tragédiájára.
Jól
tudjuk, hogy a felpuhult rezsimben már sok mindenről lehetett
beszélni, írni, de volt néhány tabutéma, amit érinteni sem
lehetett. Ilyen volt 56 vagy éppen a szovjet megszállás.
Ehhez képest Nagy Gáspár 1983-ban, illetve 1984-ben, amikor a vers megjelent, nem követ, hanem sziklát dobott a posványos vízbe.
A
Nagy László-emlékház avatásán Iszkázon (1984). Nagy Gáspár
mellett Fodor András, a hátsó sorban Czine Mihály, Sebő Ferenc
énekel / Forrás: Nagygaspar.hu
Az Öröknyár később
a rendszerváltás verse lett.
„Öröknyár:
elmúltam 9 éves
a sír NIncs sehol
a sír a gyilkosok
a test se I T T NIncs sehol
a test se O T T
a csont a gyilkosok NIncs sehol
a csont
(p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!”
a sír NIncs sehol
a sír a gyilkosok
a test se I T T NIncs sehol
a test se O T T
a csont a gyilkosok NIncs sehol
a csont
(p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!”
A
verset igazán úgy tudjuk jól értelmezni (egy ragyogó elemzés
itt olvasható),
úgy éri el teljes hatását, ha eredeti formájában látjuk. Így:
Nem
kellett irodalomtörténészi diploma ahhoz, hogy értelmezzék.
Már az is kisebb csoda, hogy valahogy átment az Új Forrás kapuőrein (ez tényleg így lehetett, Sárándi József szerkesztő a rendszerváltás után is vállalta, hogy nem tudatosan engedték át a verset), de megjelenése után állítólag maga Kádár János is olvasta. Sajnos nem készült felvétel az arcáról, pedig biztosan elég érdekes képet vágott.
A
hallgatás, cinkos kiegyezés korszakában különösen érzékenyen
érinthette a megtorlást
kegyetlenül levezénylő,
de ekkor már saját démonaival küzdő diktátort. A büntetés sem
maradt el, a folyóiratot bezúzatták, a főszerkesztőt
nyugdíjazták, Sárándit elzavarták, Nagy Gáspárt előbb
lemondatták az Írószövetségnél, majd a Magvető
Kiadó is felbontotta az
addig tehetségesnek
ítélt,
több kötettel jelentkező költővel kötött szerződést.
Hogyan
is lehetett volna másképp?
A Magvetőt az a Kardos György vezette, aki civil pályára helyezése előtt a Katonapolitikai Osztály magasrangú tisztje volt. Számtalan koncepciós perben, ártatlan ember halálában volt felelős, nem is szólva arról a héjanászról, amit az általa beszervezett ügynökkel, Mátay Florence-szel, Ignotus Pál későbbi feleségével folytatott.
(Kardosról
tanulmányom az Arc
és Álarcban
jelent meg. Itt
olvasható).
Nagy Gáspár később így emlékezett erre abban az interjúban,
amelyet lapigazgatónknak, Stefka Istvánnak adott (forrás: Magyar
Nemzet): „A
botrány híre eljutott a Magvetőhöz is, Kardos György elvtárs
erre bekérette a kéziratomat a pozitív lektori jelentésekkel,
és bezárta
egy páncélszekrénybe.
Pedig úgy tűnt, hogy decemberre könyv lesz. Majd csak 1987-ben
jelenhetett meg a kötetem a Magvetőnél, de az Öröknyár:
elmúltam 9 éves versem abban sem szerepelhetett.”
Nagy
Gáspár ellen a diktatúra ekkor már csak a „finomabb”
eszközeit használta. Nem verték vagy kínozták meg, nem zárták
börtönbe, még csak teljes elhallgattatásról sem volt szó.
Helyette elszigetelték, lejáratták, kiszorították. És persze megfigyelték.
HOLT LELKEK TÁRSASÁGA
Ő
maga – találóan – holt
lelkeknek
nevezte azokat az állambiztonságiakat (legyenek ügynökök vagy
tisztek), akiket ráállítottak. „Akik
a birtokomban lévő (hivatalosan is a tulajdonomba került
III/III-as iratokban) a volt szocialista diktatúra nem jogállami
képviselőjeként szerepelnek (állambiztonsági legfőbb emberek,
megyei állambiztonsági kapitányok, rendőrtisztek, operatív
tisztek, értékelő tisztek, valamint titkos megbízottak (tmb.),
titkos munkatársak és a beszervezett és jelentést is adó talán
szánandó? – ügynökök) névvel (gépírással, sokszor
kézaláírással is!) – számomra holt lelkek. Még akkor is, ha
élnek” – írta
róluk.
Kemény
szavak. „Havasit” (Szokolayt) is megbízták Nagy Gáspár
megfigyelésével, az állítása szerint a saját
lányával megzsarolt költő eleget
is tett a feladatnak. A következő jelentés (1985. február 21.)
a Fiatal
Írók József Attila Körének
taggyűlése után készült el. A fiatal írókat, költőket
összefogó társaságnak Csengey Dénes volt az egyik vezéralakja,
Szokolay is a tagja volt, és egyik legfontosabb megbízatása az
„izgága” kör nyomon követése volt:
„[…]
A taggyülésen egy darabig jelen volt Nagy Gáspár is, később
hivatalos elfoglaltsággal elszólitották. […] Szünetben
többeknek, igy pl. Magyar Józsefnek, Hegyes Zoltánnak, Szokolay
Zoltánnak [ahogyan
szokás volt, „Havasi” önmagára is harmadik személyként
utalt) sikerült
vele pár szót váltani. Problémáiról csak röviden tett
emlitést, véleménye szerint az Új Forrásban közölt vers csak
az utolsó csepp volt,
csak ürügy azok számára, akik évek óta, tulajdonképpen
megválasztása óta szerették volna őt, mint titkárt
félreállitani”.
Az
igazán érdekes az, amit „Havasi” – a tartótiszt jelentése
szerint – szóban mondott el: „Nagy
Gáspárral együtt indultak a költői pályán, kapcsolatuk akkor
baráti volt. Elmondta, hogy Nagy Gáspár Nagy Imrével kapcsolatos
versének megirásában jelentős szerepe volt annak, hogy Nagy
Gáspár Zala megyei szülőfalujában a Nagy Imre-kultusz sokáig
élt. Nagy Gáspárnak számolnia kellett azzal, hogy egy kis
példányszámú folyóiratban megjelenő ilyen vers széles
körben olvasott lesz és elmarasztalását vonhatja maga után”.
Ha
már említésre került Nagy Gáspár szülőfaluja, akkor erre is
érdemes kitérni. A költő Bérbaltaváron született, nem sokkal a
halála előtt így beszélt erről a Stefka Istvánnak adott
interjúban: „Nekem
már kicsi gyermekként meghatározó élményt jelentett 1956. A Vas
megyei Bérbaltaváron, a szülőfalumban hétévesen, ha
visszafogottan is, de átéltem a forradalom eseményeit. Második
osztályos tanulóként az iskolával kivonultunk az utcára,
tüntettünk, és azokat a jelszavakat skandáltuk, amelyeket a
felnőttek hoztak Zalaegerszegről, Szombathelyről.” Nagy
Imréről pedig a következőt mondta: „Aztán
1958. június 18-án a Vas Népe című lapban rövid hírként
megjelent, hogy Nagy Imrét és társait kivégezték.
Apámnak, aki kemény ember volt, könny csordult ki a szeméből. Megsiratta azt az embert, aki a parasztoknak könnyebbséget hozott. Nagyanyám csak ennyit szólt: majd megveri ezeket is az Isten.”
Most
már látjuk a személyes indíttatást is. Nagy Gáspár bemutatása
után most térjünk a bátor tanárhoz, aki a szamizdatot
osztogatta. N. Bélát „Havasi” jelentése után
azonnal priorálták
(leellenőrizték) az
állambiztonságnál, majd megbízták „Havasi” titkos
megbízottat a megfigyelésével: „Feladat:
– Ismerje meg [N.] Béla baráti körét, terveit.”
A
következő jelentés (1985. április 16.) szerint teljesítette a
feladatot:
„Előző eligazitásának megfelelően felkereste [N.] Béla általános iskolai tanárt aki megigérte, hogy egy stencielezett példányt amennyiben még van a lakásán biztosit a részére abból a nacionalista hangvételü levélből, amelyet a kongresszusnak terveztek megküldeni.”
Itt
már egy teljesen másik levélről van szó. „Havasi”
munkadossziéjában később nem
kerül szóba sem a levél, sem a tanár,
így nem tudjuk, mi lett a sorsa. Az állambiztonság figyelmét
mindenesetre felkeltette.
Nagy
Gáspár történetével folytatom.
Budakeszi,
2017. Oláh Katalin szobrászmûvész, Orbán Viktor miniszterelnök,
Orosz István grafikus és Szakolczay Lajos irodalomtörténész
leleplezi Nagy Gáspár költõ szobrát /Fotó: MTI
Fotók:
MTI, Nagygaspar.hu
Szadat útban volt – Moszkva és a KGB állt az egyiptomi elnök meggyilkolása mögött
Drog- és műkincs-kereskedelem, fegyverkereskedés – néhány apróság a magyar állambiztonság portfóliájából. A háttérből persze Moszkva irányított, ha a nagyhatalomnak nem tetszett valaki, akkor eltüntette az útból. Így járt a Nyugat és Izrael felé nyitó egyiptomi elnök, Szadat is, akit látványosan vadásztak le 1981-ben. Az elkövetők iszlám terroristák voltak, de a szálakat a KGB mozgatta.
A
hivatalos verzió szerint 1981-ben iszlám terroristák gyilkolták
meg Anvar Szadatot, Egyiptom elnökét, de azt azért sejthettük,
hogy ennél bonyolultabb a kép. Bár korábban a KGB egyik korábbi
alkalmazottja arra utalt, hogy Szadat
kiiktatása mögött a szovjet titkosszolgálat állt,
ennél tovább kevesen jutottak. Ezért is unikális
Orbán-Schwarzkopf Balázs a Hamvas
Intézet Arc
és Álarccímű
folyóiratában most megjelent tanulmánya,
amely a magyar állambiztonsági iratokra támaszkodva járta körül
a témát, és az írásból egyértelmű:
a szálak tényleg a KGB-hez vezettek.
AZ IZRAELLEL KÖTÖTT BÉKE VOLT AZ UTOLSÓ CSEPP
Szadat 1978-ban válhatott a Moszkva által irányított kommunista blokk egyik fő célpontjává, amikor megkötötte a Camp David-i különbékét Izraellel. Ezt a lépést a legtöbb arab ország természetesen elítélte, és mivel a Szovjetunió is el akarta tenni az útból, közös érdekük volt likvidálni.
Szadat
közben hazájában bonyolult játszmát folytatott a fundamentalista
Muzulmán Testvérekkel, akiket eleinte támogatott a baloldaliak
elleni küzdelmükben, de aztán megpróbálta kisöpörni őket. Az
iszlamista szervezetet – ahogyan a többi hasonló csoportot is – a
háttérből Moszkva irányította. (Ezzel
kapcsolatban csak ajánlani tudom Hankiss
Ágnes: Terrorista
hálózatok A C-79-es dosszié című
tanulmányát – itt
olvasható).
Bár a titkos műveleteket még ma sem lehet teljesen tisztán
látni, Orbán-Schwarzkopf szépen összerakta a képet.
Részinformációkból, különböző jelentésekből, titkos
iratokból, apró mozaikdarabkákból. Szadat túlságosan magabiztos
volt, ez lett a veszte.
DROG, FEGYVER, MŰKINCS, TERROR – A MAGYAR KATONAI SZOLGÁLAT TITKOS ARCA
Az Egy
elnök halála című
tanulmány már a bevezetőjével lehengerli az olvasót, olyan
kijelentések vannak benne, amelyeket olvasva nyilvánvaló:
sokkal komolyabb, sötétebb volt a magyar állambiztonság (főleg a katonai vonal) annál, amit gondoltunk. Illegális műkincs-kereskedelem, terroristák felfegyverzése, drogkereskedelem – így működött a kommunista diktatúra titkos maffiája.
„Az
eddigi adatok alapján a magyar szolgálatok aktívan részt vehettek
az illegális műkincs-kereskedelemben, elég talán a Seuso-kincsek
rejtélyére utalni. >Valószínűleg a Seuso-kincsek egy részét
vitték ki Bécsbe az akkori magyar katonai titkosszolgálat egyik
fedőcége, a Shell-Interag közreműködésével.< Felbukkantak
nyugat-európai, távol- és közel-keleti terrorszervezetek
törvénytelen felfegyverzésében és kiképzésében. Sőt maguk is
szerepet vállalhattak terrorakciók megszervezésében.
Erre utal, hogy a II. János Pál pápa elleni merényletet követően az olasz hatóságok bolgár, szovjet, líbiai és magyar állampolgárokat utasítottak ki. Nem mellesleg Magyarországon bujkált a pápa fejére kiírt vérdíj kezelője is. A helyzetet még érdekesebbé teszi, hogy a terroristáknak nyújtott segítséget államközi szerződés alapján tették”
– írja
Orbán-Schwarzkopf Balázs tanulmánya elején felütésként. –
Az újabb kutatások eredményeképpen a magyar szolgálatok feltűntek az illegális drogkereskedelemben, előfordult, hogy nyugat-európai fedővállalkozáson keresztül, a mexikói drogkartell segítségével csempésztek a ma már dizájnér drogként számon Captagont az Amerikai Egyesült Államokba, ami ráadásul nem Captagon volt, hanem Pemolin, mert nem elég, hogy csempészték, még hamisították is.
Részt
vettek háborús övezetbe történő tiltott fegyverszállításban,
de találunk nyomokat számítógépes bűnözésre is, melyekhez az
eszközöket sok esetben illegális úton, a technológia ellopásával
szerezhették be. Ehhez, a gyanú szerint, bűnözőket is
felhasználtak.
És miután a demokratikus országokat elárasztották bűnözőkkel, droggal és terrorral, magabiztosan kommunikálták, mennyire pusztul ez a nyugati társadalom. A szálak azonban alapvetően nem a belügyi, hanem a katonai titkosszolgálatokhoz mutattak, és sok esetben a Szovjetunió nyugatellenes operatív műveletéhez kapcsolódtak.
Bár
ezek csak kiragadott példák, mára a téma iránt érdeklődő
laikus számára is világossá vált, hogy az említett terrorizmus
és szervezett bűnözés főbb vonalai mögött alapvetően olyan
államok álltak, amelyek képesek voltak a technikai, pénzügyi,
infrastrukturális és szakmai hátterét adni egy ilyen típusú
tevékenységnek.
A felsoroltak együttesen egy összehangolt hadművelet képét vetítették elénk. Ennek a rendszernek az irányítására és vezetésére csak az igazán nagy országok voltak képesek, olyanok, mint például a Szovjetunió.”
SZADAT LÁTVÁNYOS MEGGYILKOLÁSÁVAL ÜZENTEK
Orbán-Schwarzkopf
Balázs tanulmányában részletesen bemutatja a Muzulmán Testvérek
felépítését, hátterét, az állambiztonsági szálakat és a
szervezet különháborúját Szadattal. Az is világossá válik,
hogy az egyiptomi elnök megdöntésére törekvő Testvérek mögött
már Szíria és Líbia, valamint a szocialista országok álltak.
A Nyugat felé nyitó Szadat halálával Moszkva mindenkinek üzent: életveszélyes átlépni egy határt. Meggyilkolását szándékosan látványosra tervezték:
„1981.
október 6-án egy katonai bemutató során lelőtték Szadatot. A
gondosan megtervezett támadás éppen akkor következett be, amikor
a bemutató részeként repülők szálltak el a felvonulás felett,
és óriási hangzavart keltettek. Ekkor az egyik felvonuló
teherautóról leszálltak az elkövetők, és a dísztribün felé
indultak. Szadat
azt hitte, ez is a bemutató része,
még üdvözölte is őket. Az alig két percig tartó tűzharc során
összesen tizenegyen haltak meg, köztük a kubai nagykövet, egy
ománi tábornok és egy kopt püspök. A sok sérültből négyen az
amerikai biztonsági személyzetből kerültek ki, de megsérült
Mubarak alelnök is. A merénylők közül egy ember halt meg és
hárman sérültek meg, őket elfogták.
Az
amerikai hírszerzés a merénylet előtti két hétben szokatlanul
élénk forgalmat érzékelt a szovjet nagykövetség megfigyelése
során,
amit jeleztek is az egyiptomi biztonsági szervek felé, de
Szadat alábecsülte a helyzet súlyát,
mert úgy értékelte, a szeptember eleji letartóztatásokkal az
összes potenciális összeesküvővel leszámolt.
1978.
szeptember 6-án készített kép Jimmy Carterrõl, az Egyesült
Államok akkori elnökérõl, aki Anvar Szadat egyiptomi elnök és
Menahem Begin izraeli miniszterelnök kézfogását nézi
/MTI/EPA/Fehér Ház
MUBARAK NEM VÉDTE MEG ELNÖKÉT?
A
Szadat helyére lépő Mubarak szerint a merényletet a Muzulmán
Testvérek hajtották végre. Egy másik jelentés a Takfir
wal-Hijrát említi elkövetőnek, de hozzáteszi, hogy egy kis
szervezet önmagában
nem képes ilyen precíz támadás végrehajtására,
ehhez legalább valamelyik fegyveres testület támogatása kellett.
Az egyiptomi helyettes ENSZ-képviselő furcsának találta, hogy Mubarak a támadás során, bár közvetlenül Szadat jobbján állt, le tudott bukni, de nem húzta magával az elnököt. >Szadat legyilkolása várható volt, mert túlbecsülte saját hatalmát, belügyminisztere félretájékoztatta, ellenzékét kis méretűnek és csak a fanatikusokra kiterjedőnek jellemezte…<
Alig
két nappal a merényletet követően készült jelentés a szovjet
társszerv információira alapozva állította, a Muzulmán
Testvérek egyik ága volt az elkövető. El-Shazly Egyiptomi
Hazafias Frontjának vezetése saját állítása szerint pontosan
ismerte a merénylet tervét, ők úgy tudták, egyidejűleg
Mubarakot és a hadügyminisztert is likvidálják.
A merénylet kidolgozásában hozzájuk kötődő tisztek vettek részt. Még azt is pontosan tudták, az akció helyszíne úgy lett kiválasztva, lehetőleg látványos legyen, és elterelje a gyanút róluk és külföldi támogatóikról.
Az
is kiderült, hogy nem az államcsíny volt a cél, annál is inkább,
mert Szadat menet közben eltávolította az utódként szóba jöhető
személyeket.”
Orbán-Schwarzkopf
Balázs végkövetkeztetése szerint a Szovjetunió nem akart totális
káoszt Egyiptomban, „mindössze” bizonytalanságban kívánta
tartani az országot. Szadat utódjának, Mubaraknak el kellett
fogadni a játékszabályokat:
„Úgy
látszik, hogy a Szovjetunió okult korábbi hibáiból. A nigériai
vezetést például azért vesztette el, mert nem volt képes
tartósan támogatni egy akkora méretű országot.
Egyiptomot csak szimplán bizonytalanságban akarták tartani, hogy a mindenkori vezetés tudja, ha nem működik velük együtt, vagy túlságosan eltolódik a hangsúly, akkor bukni fog. Korábban a Szovjetunióban katonai tanulmányokat folytató Mubarak megértette a leckét.”
Az Egy
elnök halála a
Hamvas Intézet Arc
és Álarc folyóiratának tavaszi-nyári duplaszámában olvasható
el (több más, hasonlóan érdekes írással együtt). A folyóirat
a nagyobb
könyvesboltokban megvásárolható, az intézet
honlapján megrendelhető.
A
vezető kép forrása: Rarehistoricalphotos.com
Windischgrätz Lajos herceg, Rajniss Ferenc – a nácik ügynökeik segítségével vadászták le a németellenes célpontokat
Mi a közös Windischgrätz Lajos hercegben, a nyilas Rajniss Ferencben, a humorista Peterdi Pál apjában, illetve a Kárpátukrajna (Ruszinföld) kifosztását lebonyolító Transzkárpátia nevű cég vezetőjében? Az iratok szerint mind a nácik titkosszolgálatának, az SD-nek, illetve a Gestaponak dolgoztak. Olyan németellenes magyarokat figyeltek meg, akiket később a nácik elpusztítottak. Olyan cégeknél voltak, amelyek Magyarországról a Harmadik Birodalmat gazdagították. Mindegyikük története érdekes, de külön figyelmet érdemel a nácikat segítő Windischgrätz és a Kominternnek dolgozó Károlyi Mihályné különjátszmája.
Folytatom
az előző
cikkemben megkezdett magyar Gestapo/SD ügynökök történetét.
Új olvasóimnak: a második világháború végén a hazánkat
felszabadító, majd megszálló szovjet Vörös Hadsereg megtalálta
az SS, illetve a náci párt biztonsági szolgálatának, az SD-nek a
titkos anyagát. Ennek része volt az az iratcsomó, amely a
Magyarországon foglalkoztatott Gestapo és SD-ügynökök egy
részének névsorát, fedőszámát, és néhol rövid leírását
tartalmazta. Ezt a részt továbbították a magyar állambiztonság
felé.
Unikális ez az anyag, még akkor is, ha természetesen nem vehetjük százszázalékosan hiteles történelmi forrásnak. Egyrészt nagy valószínűséggel hiányos, másrészt nem tudjuk, hogy a szovjet, ill. a magyar állambiztonság nem hagyott-e el tudatosan neveket, nem másította meg az iratokat.
Csak
azokra a személyekre koncentrálok, akiket sikerült beazonosítani,
ill. érdekesebb leírások születtek róluk.
Szálasi
Ferenc egykori miniszterelnök, a nyilasok vezetõje nézi a fõváros
romjait népbírósági büntetõpere elõtt a
Halászbástyáról.
MAFIRT felvétel /Fotó: MTI
MAFIRT felvétel /Fotó: MTI
BETHLEN ISTVÁNÉK KÖRE VOLT A NÁCIK EGYIK CÉLPONTJA
Az
első név Birkás Gézáé, aki szinte biztosan nem azonos a híres
irodalom-történésszel. „Birkás
Géza […] V-29 […] Az SD és a magyar hirszerző szervek
ügynöke”.
„1942. év közepe táján az SD utasitására részt vett az antifasiszta klub >Nemzeti Összetartás Társasköre< tagjai felderitésében.”
A
NŐT-ről, azaz a Nemzeti
Összetartás Politikai Társasköréről
volt szó. „Még
1920 elején alakult meg Zichy János gróf elnökletével a Nemzeti
Összetartás Politikai Társasköre (NŐT), a legitimista politikai
és társadalmi élet klubja –
olvashatjuk a História egyik 1994-es számában. – A
IV. Vámház körút 2. szám alatti Brauch-ház második emeleti
sarokhelyiségeiben, majd a német megszállásig – amikor vezető
tagjainak jelentékeny részét letartóztatta és deportálta a
Gestapo – a VIII. Baross utca 8. szám alatti sarokház földszinti
helyiségeiben igen élénk klubéletet folytatott.”
A
következő „Brincei
Georg volt lovaskapitány”,
neki a küldetése az igencsak érdekes:
„Ki volt küldve Szálasi által Hitlerhez, hogy beszélje meg és vegy át az utasításokat a nyilaskeresztes párt keretén belül megszervezendő >SS< -féle csoportokra vonatkozólag.”
RAJNISS FERENC ÉS WINDISCHGRÄTZ LAJOS HERCEG
Jön
egy igazán ismert név, Rajniss Ferencé (fedőszáma: „V–29a”).
Róla ezt írták: a „>Magyarfutár<
cimű lap kiadója, Imrédi párt részéről parlamenti képviselő
[…] Testvére szeretője volt Kállay-nak […] Kapcsolatban
volt Kornhüber rezidensel SD. /V 29/ [a
német újságíróról előző cikkemben írtam – MG] és
MICHAELISsel /V 28) nincs.
1942. julius havában összekötötte Kornhüber rezidenst WINDISGRETZ Ludig herceggel, akit utóbb beszerveztek az SD be és a >V-99< fedőnevet kapta meg. Ugyanebben az évben augusztus hónapban lefényképezte az SD-nek Balogh József a >Revue de Hongrie< cimü lap szerkesztőjének iratait.”
Kezdjük
az utóbbival, az áldozattal. A Revue
de Hongrie egy
francia nyelven kiadott magyar folyóirat volt, Cz. Farkas Mária
2000-ben megjelent tanulmányában ezt írta: „Az
első világháborút követő időszak bethleni
és klebelsbergi kultúrpolitikája fontos
feladatnak tartotta a magyar kultúra külföldi terjesztését,
valamint a magyar politikai és gazdasági helyzet megismertetését.
Ezzel a politikával ért egyet a Nouvelle Revue de Hongrie
szerkesztője, Balogh József[…]”.
Továbbá: „A
folyóirat elsődleges célja a francia politikai körök és
értelmiségi közvélemény tájékoztatása volt. Bethlen
István politikai elképzeléseit szolgálta […]”.
Ezért
kellett lefényképeznie az SD ügynökének (nem világos az
iratból, hogy Windischgrätzről vagy Rajnissról volt e szó)
Balogh iratait. Akiről ezt olvashatjuk: „Hubay
Miklós [író
– MG]–
aki titkárként dolgozott Balogh mellett – azt írja mesteréről,
hogy
olyan sokoldalú volt, mint egy Széchényi István, aki egyszerre akar behozni minden elmaradást. Tőle tanulta a magyar kultúra megismertetésének a szenvedélyét és a közlés igényességét.”
A NÁCIK VÉGÜL MEGÖLTÉK AZ ÜGYNÖK CÉLPONTJÁT
Balogh
az életével fizetett a németellenességéért. „Hubay
Miklós rámutat arra, hogy ez a folyóirat a német befolyás
magyarországi erősödésével kezdett igazán érdekes és
életveszélyes lenni, mint a németbarátsággal
szemben egy másik politikának a bázisa.
>Bámulatos hierarchiában volt együtt e folyóiratok
bizottságaiban mindenki, akire – nemzeti-casinói látókörből –
számítani lehetett Magyarországon a háborúból való kiugrás
esetén. A szervező, Balogh József aztán életével fizetett
kártyavár remekművéért.< […] A német megszállás után a
folyóiratot betiltják, az utolsó számot Hubay Miklós adja ki
Genfben. Így emlékszik vissza:
Március 19-én a németeknek első dolga volt, hogy a Revue szerkesztőségét feldúlták. Baloghot is keresték a lakásán. És az utolsó számot az Athenaeum nyomdában elkobozták.
Ebből
azért pár példány – éppúgy, mint a hasonló sorsra jutott
Magyar Csillag utolsó számából is – megmaradt, s nekem is
kihozott egyet valaki Genfbe. Ezt én még márciusban
sokszorosítottam, és szétküldtem a svájci előfizetőknek. (…)
Közép-Európa legelegánsabb folyóirata nyomorúságosan
lestencilezve. S megírtam az előfizetőknek, (…) hogy fogadják
emlékbe a Revue utolsó számát, amelyet Magyarországon még a
megszállás előtt szerkesztettek.
Balogh József bujkálni kényszerült, de a németek elfogták, munkatáborba került, majd kivégezték.<”
Balra
Charles Terlinden vicomle, Belgium egyik legkiválóbb diplomáciai
történelemírója, középen Balogh József / Forrás: Tolnai
Világlapja/Arcanum
Nem
mellékes, hogy a zsidó származású Balogh József az első
világháborúban repülőtiszt volt, többször kitüntették. Azok
közé tartozott, akik érdemeikre tekintettel mentesítést
kaptak Horthy Miklóséktól (a
mentesítésekről lásdHankiss
Ágnes vonatkozó
munkáját),
de a Harmadik Birodalmat és magyar cinkosait már ez sem érdekelte.
„A sors keze kinyúlt érte, és bár Balogh Józsefet, az I. világháború többszörösen kitüntetett repülőtisztjét magas helyen próbálták megmenteni, amint a mentesítő okmány elérte volna valamelyik gyűjtőtáborban, az oly igen értékes zsákmányt máris továbbszállították. Utolsó hírünk a sárvári táborból jött, aztán nyoma veszett”
WINDISCHGRÄTZ ÉS A KOMINTERN-ÜGYNÖK KÁROLYINÉ
Az
SD ügynökök között felsorolt Windischgrätz Lajos herceg neve
a hírhedt
frankhamisítási perről ismert,
amelynek fővádlottjaként négy év fogházra ítélték (később
enyhítették). A MEK-en olvasható
életrajza szerint: „1932-ben
német állampolgárságot vett fel, 1933-tól a Gestapo ügynöke,
Károlyi Mihálynét Berlinben sikertelenül próbálta lefogatni. A
II. világháború alatt összekötő volt Berlin és Zágráb
között, majd Ausztriában élt.”
Károlyi
Mihályné Andrássy Katinka emlékiratait írja a Károlyi Palota
egyik szárnyában berendezett otthonában / Fotó: MTI
Károlyi
Mihályné lefogatási kísérletét, és ahogy nézem, magát
a Gestapo-vádat
is magától az érintettől vették,
aki egy korábbi cikkében részletesen írt az akcióról. Károlyiné
– aki Stephen
Koch lebilincselő oknyomozó kötete szerint
a Komintern ügynöke volt (erről a körről cikkeim itt és itt)
– így emlékezett vissza: „Ama
nevezetes Barnakönyv nagy részét, mely Hitler szörnyűségeit
adatokkal bizonyította, én hoztam ki Németországból nagy
viszontagságok között. Összeköttetésben voltam egy föld alatt
dolgozó elvtársnővel, aki szállította az anyagot. Windischgrätz
Lajos herceg, aki a Gestapo szolgálatában állt, tudomást szerezve
ottlétemről, jelentette gazdáinak, de szerencsém volt, sikerült
idejében eltűnnöm Berlinből.”
Károlyiné
hosszabban is írt az esetről önéletrajzi könyvében, amelynek
részlete megjelent a Tükörben.
Azt írta, a Komintern-vezető Willi
Münzenberg megbízásából ő csempészte ki a nácik bűnlajstromát
összefoglaló Barna
könyvet,
ám amikor Hamburgban tartózkodott, férje régi ellensége,
Windischgrätz feljelentette. Károlyiné művét nyilván
nem vehetjük teljesen hitelesnek,
főnöke, Münzenberg a vörösök Joseph Goebbels-hez hasonlítható
propagandistája, agytrösztje volt. Ahogyan Tamás
Gáspár Miklós írta még 1996-ban: „Egy
másik előd: a >népfront< föltalálója, Willi Münzenberg,
a német bolsevik sajtócézár, a Komintern ügynöke, majd
áldozata, a Barna könyvek fantáziadús antifasizmusának atyja,
aki Hitler
ellen agitálva Sztálinnak szerzett híveket a
Rolland- és Barbusse-féle >hasznos hülyéktől< az olyan
fanatikusokig, mint Sir Anthony Blunt, a királynő képeinek őre,
udvari kamarás, nagyszerű művészettörténész, minden idők
legjobb szovjet ügynöke, a friend of Dorothy.”
TRANSZKÁRPÁTHIA – AVAGY KÁRPÁTUKRAJNA KIFOSZTÁSA
A
következő név sem érdektelen: „V
-29”, azaz „Krauze
Rudolf, magyar konzul, a Magyar Kereskedelmi Kamara beosztottja,
igazgató a német-magyar TRANSZKARPATIA nevü vállalatnál.” Más
néven Rolf Krause-ről van szó, akiről az Esti Kurír 1936-ban ezt
írta: „A
kormányzó a külügyminiszter előterjesztésére Rolf Krause
magyar állampolgár, rigai lakost, a rigai magyar kir.
tiszteletbeli, konzulátushoz magyar kir. tiszteletbeli konzullá
nevezte ki.”
Magáról
a Transzkárpátia vállalatról egy 1960-ban megjelent tanulmányban
ezt írták:
„Ez a társaság lett volna hivatva Kárpátukrajna kifosztását lebonyolítani.”
A
Szabad Nép 1945-ben többször írt a „bűnszervezetről.” „A
Transzkárpáthia név alatt működő bűnszövetkezet és az
Ukrajnába utazott bizottság tagjai közül csak Rödiger-Schluga
Miklóst, a METR igazgatóját és Szelke Árpád igazgatót
függesztették fel, pár napja pedig Krause
Rudolfot, a Transzkárpáthia igazgatóját bocsátották
el állásából. A többi nyugodtan >dolgozik< tovább. […]
A jelentésekből kiderült, hogy csak az első évben vízi, úton
46 szállítmány érkezett, 130.0Ó0 tonna mennyiségben. Főként
ócskavas és vasérc, de raboltak 1200 tonna lent is, 75 tonna
cigarettapapírt, sőt kotrógépeket is elhurcoltak Ukrajnából.”
Látjuk,
hogy Krause itt Rudolfként szerepel. Hogy mi lett a sorsa, az jó
kérdés.
Ansaldo
kisharckocsik a Szics-gárdisták székháza elõtt a magyar
honvédcsapatok kárpátaljai bevonulásakor. A kép illusztráció
/ Fotó: MTI
Következik
egy teljesen ismeretlen név, amely leginkább fia kapcsán válik
érdekessé: „Petur
/Pohlencz Pál”. „Felszabadulás előtt a Hutter és Lever cégnél
dolgozott bizalmas beosztásban ahol a Gestapo
részére végzett hirszerző munkát.
A Vállalatnál lévő dolgozokat kényszeritette, hogy lépjenek be
a nyilaskeresztes pártba. Felszabadulás után az igazoló bizotság
állásvesztésre itélte.”
A
Hutter és Levernél (az Unilever magyarországi leányvállalata,
amely monopolhelyzetben volt Magyarországon a szappangyártás
területén) az iratok szerint több Gestapo-ügynök dolgozott,
Pohlencz Pál személye azért is fontos, mert Pohlencz (Peterdi) Pál
apjáról van szó.
A férfi múltja az állambiztonság által beszervezett Peterdiről készült környezettanulmányban (korábbi cikkem itt) is előkerült. Sőt, a Peterdi beszervezésekor (1962) készült jelentésből az is kiderült, hogy a későbbi humorista is a cégnél dolgozott.
„[Petedi]
Elmondta, hogy még a Hutter és Lever cégnél együtt dolgozott
jelenlegi Helsinki-i követünk [akkoriban Szipka József volt az]
feleségével, s ha valami nagyon komoly, sulyos dolgot tapasztal,
rajta, illetve a követ elvtárson keresztül fog intézkedni.”
Peterdi
Pál humorista, a szilveszteri rádiókabaré felvételén a
Százados úti kenyérgyárban / Fotó: MTI
A
Hutter és Lever a második világháború után előbb egy
állítólagos „szabotázsakcióval” kapcsolatban, majd
sikkasztás miatt került a magyar sajtóba (aztán államosították).
A Szabad Nép 1949-ben ezt írta: „1947.
november 25. Robbantás történt a gyár egyik telepén, majd
december 23-án megrongálták az ex-trakciós üzem présházának
gépeit. Az államvédelmi
osztály kinyomozta a tetteseket.
Kiderült, hogy a gépromboló
szabotálók, magyar közösségi tagok, nyilas pártszolgálatosok
voltak,
akik a gyárban maradtak igazgatói állásokban, felelősségteljes
beosztásokban.” [1947-ben
robbantotta ki az állambiztonság a Magyar
Közösség elleni koncepciós ügyet.]
1948-ben pedig egy kémügyet
is felépítettek a cégnél: „1948.
október 2. Az államvédelmi osztály nagyszabású kémszervezetet
leplezett le, amelynek vezetője James Cavan Elliott, a gyár
Angliából ide delegált igazgatója.”
A
nácikkal való összeköttetésről ezt írták (nyilván a gonosz
angol imperialistákra kihegyezve): „A
második világháború idején például a náci háborús gépezet
teljes mértékben meg volt elégedve munkájukkal. Az angol vállalat
akkor (1941-től 1944 végéig) Kurt Schichtet, a vállalat német
állampolgárságú részvényesét küldte Magyarországra
vezérigazgatónak. […] A német háborús gépezet érdekében az
angol–német gyár száz százalékkal emelte a termelést.”
Látjuk, hogy a felsorolt SD/Gestapo ügynökök egy része kulcsfontosságú helyen dolgozott, másokat olyan feladatokkal bíztak meg, amelyekkel a nácik törekvéseit, a magyarországi nyilas hatalomátvételt, a németellenes célpontok elpusztítását, Horthy Miklós megbuktatását, és végül hazánk megszállását segítették.
Ezért
ezeknek az embereknek a többségét bátran nevezhetjük
hazaárulónak. Még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik.
Imrédy Béla személyi titkára és a társai – nyilasok, detektívek és újságírók a nácik ügynökei között
Államrendőrségi detektívek, újságírók, nyilas politikusok vannak azok között az ügynökök között, akik a nácik nyilvántartása szerint nekik dolgoztak a negyvenes években. Közéjük tartozott például Imrédy Béla személyi titkára, Újpétery Elemér, a nyilas Vágó Pál vagy éppen Ráttkay R. Kálmán, az egyik meghatározó szélsőjobboldali szerkesztő. A listát a Vörös Hadsereg találta meg 1945-ben, és egy részét továbbították az ÁVH-nak. A bátran hazaárulónak nevezhető hálózat tagjainak nagy része Nyugatra menekült, de volt olyan is, akit a kommunista állambiztonság átvett. Mert nem csak a szélsőbaloldalt leplezzük le, hanem a szélsőjobboldalt sem kíméljük.
A
második világháború végén a hazánkat felszabadító, majd
megszálló szovjet
Vörös Hadsereg megtalálta
az SS, illetve a náci
párt biztonsági szolgálatának, az SD-nek („Der
Sicherheitsdienst des Reichsführers SS”)
a titkos
anyagát.
Ennek része volt az az iratcsomó, amely a Magyarországon
foglalkoztatott Gestapo és SD-ügynökök egy részének névsorát,
fedőszámát, és néhol rövid leírását tartalmazta. Ezt a részt
továbbították a magyar állambiztonság felé. Unikális ez az
anyag, még akkor is, ha természetesen nem vehetjük
százszázalékosan hiteles történelmi forrásnak. Egyrészt nagy
valószínűséggel hiányos, másrészt nem tudjuk, hogy a szovjet,
ill. a magyar állambiztonság nem hagyott-e el tudatosan neveket,
nem másította meg az iratokat. Ezzel együtt is nagyon értékes
forrásanyag.
Már csak azért is, mert már az ügy összefoglaló jelentéséből kiderül, hogy a nagyjából nyolcvan egykori ügynök közül mindössze négy (!) maradt Magyarországon, többségük nyugatra menekült. Másrészt azért, mert látjuk majd, hogy szépen beépült az SD mindenhová. (Gyakorlatilag senkit sem kértek számon, így ez is alátámasztja, amit az állambiztonsági korszakkal kapcsolatban is tudunk: Magyarországon nemzeti sport a megúszás.)
Első
cikkemben a nevek első részét fogom közölni, de jellemzően csak
azokat, akikről találtam valamit, lehet tudni, hogy kik voltak, és
akik nagy valószínűséggel tényleg a nácik ügynökei lehettek.
Sokan közülük a nyilas párthoz köthetőek, nyilvánvaló, hogy
a Harmadik
Birodalom nagyon szorosan behálózta a magyar szélsőjobboldalt.
Az ezzel kapcsolatos történelmi fejtegetéseket és
következtetéseket meghagynám másoknak.
Lássuk
azt az 1952-es jelentést, amely elmagyarázza az irat
eredetét: „Jelentés
Budapest, 1952 augusztus 29. Budapest felszabaditásakor a Szovjet
Hadsereg egységei megtalálták a német Biztonsági Rendőrség /:
Sicherei Dienst:/ „B” osztályának anyagát, amely a
Magyarországon foglalkoztatott Gestapó és S.D. Ügynökök egy
részének névsorát és fedőszámát tartalmazta.
A szovjet elvtársak az anyagot legépelve, egy példányban átadták Hatóságunknak, az jelenleg alosztályunkon fekszik el. Az anyagban kb. 80 S. D. ügynökről, azoknak munkájáról van emlités téve. Az ügynökök tulnyomó többsége nyugatra menekült, Magyarországon jelenleg négy tartózkodik, s abból egy, már hosszabb ideje Hatóságunk hálózatában van foglalkoztatva.
A
nyugaton tartózkodók közül 28 személy ügyében lett felderités
végezve. (A névsor az S. D. obj. dossziéban van). Az alosztályon
fekszik el még négy német fedőszervről is anyag, ezek az
alábbiak: Zündapp Service, MAM Autókereskedelmi Vállalat, Első
Dunagőzhajózási Társaság, Mittelmayer és Társa. A négy
vállalat volt vezetői és alkalmazottai nagyrészben nyugatra
menekültek, vagy ismeretlen helyen tartózkodnak.”
KORNHUBER ÉS URBAN, A KÉT NÉMET REZIDENS
A
jelentést az „I./3-g. Alosztály” készítette („a
Magyarország területére átdobott hírszerzők, >diverzánsok<
felderítése és ártalmatlanná tétele, valamint elhárítási
munka végzése a határsávban”).
Az iratokból kiderül, hogy az SD egyik magyarországi rezidense
(vezetője) Joseph
Urban SS-tiszt volt,
aki fedőállásában az említett Első
Dunagőzhajózási Társaságot vezette.
Ugyanúgy rezidensként dolgozott Magyarországon „Artur
Kornhuber német újságíró” is.
Utóbbi is beazonosítható. A Pesti
Hírlap 1942-es
cikke szerint: „A
>Hamburger Fremdenblatt< jelentése szerint Kornhuber Artur, a
lap budapesti tudósítója, Hamburgban a párt, az állam, a
hadsereg, a tudomány és a gazdasági élet köreiből meghívott
vendégek előtt előadást tartott Magyarország helyzetéről a
háborúban.”
Kornhuber
neve a második világháború után, a Világosság 1945-ös
cikkében is felbukkant. „A
napokban feljelentést tettek a népügyészségen vitéz Onczay
László, a volt Károlyi-uradalmak elmozdított központi igazgatója
ellen. […] A feljelentés szerint vitéz Onczay, aki Endre László
személyes politikai jó-barátja volt, az ország
egyik legnagyobb uradalmát,
amelynek kiterjedése 47.000 katasztrális hold volt, a német
érdekek szolgálatába állította.
Vitéz Onczy László nevéhez fűződik annak az >udvartartásnak<
a megszervezése, amely Veesenmayer Edmund, a németek magyarországi
helytartója rendelkezésére állt a Károlyi-uradalmak fóti
kastélyában.
Itt volt egyébként állandó lakása Kornhuber Artúrnak is, aki a németek és az Endre-klikk részére állandó kémszolgálatot teljesített”.
Edmund
Veesenmayer, Hitler teljhatalmú megbízottja, az Imrédy- per
tanúja /világos kabátban/ / Fotó: MTI
Ez
tehát már akkoriban nyílt titok volt. Valószínűleg Kornhuberé
az a sírhely, amely az egyik internetes
nyilvántartásban is szerepel.
E szerint Rióban
van a nyughelye az
1901-ben született és 1993-ban elhunyt „Arthur
Kornhuber”-nek.
Mivel Brazília (és Dél-Amerika) volt a nácik (és nyilasok – lásd
például Kutasi Kovács Lajos történetét)
kedvenc menedékhelye, erős a gyanú, hogy róla van szó.
EPPELDAUER – KÖRÖZÖTT CSALÓ ÉS ÁLDETEKTÍV
Most
nézzük az ügynököket. Az első név „Eppeldauer
Andor”.
Az Arcanum folyóirattára ezúttal is segítségemre volt. A Kis
Újság 1946-os
cikkében ezt olvashatjuk róla: „A
főkapitányság bizalmi csoportjának egyik női beosztottja, Szabó
Teréz rendőrnyomozó alhadnagy, hosszas nyomozás után
elfogta Eppeldauer
Andor körözött csalót és áldetektívet,
aki körülbelül félmillió forintot csalt ki >ügyfeleitől.<
Eppeldauer már 1943-ban rendőr- felügyelőnek adta ki magát,
később Gestapo-megbizottként
mutatkozott be, majd
a felszabadulás után mint gazdasági nyomozó tűnt fel.”
A
lista szerint nem csak bemutatkozott, valóban az SD ügynöke volt.
A Világcikke
szerint egyébként nem „Szabó
Teréz”,
hanem „Budinszky
Béla B-listás
rendőrnyomozó hadnagy” leplezte
le és fogta el Eppeldauert. Mindkét cikk szeptember 28-án jelent
meg, így csak találgathatjuk, hogy itt miért Budinszky, s ott
miért Szabó kapta el.
Talán, hogy egy B-listás rendőrnyomozó ne legyen hős?
MELEGA GYULA, ÁLLAMRENDŐRSÉGI DETEKTÍV
A
következő név: „Huba
(eredeti neve: Melega) Gyula”.
Őt is sikerült beazonosítani. Arról a nyomozóról van szó,
akiről a Pesti
Hírlap 1931-ben
ezt írta: „Melega
Gyula államrendőrségi
detektívnek a
Horthy Miklós-ut 19. számú házban levő lakásán betörők
jártak és négyezer pengő értékű ruhaneműt meg ékszert vittek
el onnan.” Az
államrendőrségi detektív egyébként visszatérő szereplője
volt a Pesti
Hírlap cikkeinek,
volt, hogy akció közben nőnek öltözve jutott be egy
kártyabarlangba: „A
szmokingos ur dr. Kotof Olivér, a két hölgy pedig Kipper István
és Melega Gyula. Ez volt egyik legmulatságosabb trükkünk, mellyel
az egyik Muzeum-köruti kártyabarlangba hatoltunk be. A klubot árgus
szemmel őrizték, oda gyanús idegennek behatolni lehetetlen volt.
De mikor a kapus az elegáns szmokingos urat és hölgy kísérőit meglátta, gyanútlanul engedte fel őket a lépcsőn és akadálytalanul juthattak a kártyaterembe, ahol a bakkasztal mellé ültek”
– mesélte
a lapnak a detektivfőfelügyelő a harmincas években. Melega az
ügynökök többségével elhagyhatta az országot, hiszen a Magyar
Nemzet 1962-ben
ezt írta „Cataniában [Olaszország] elhunyt
Huba Melega Gyula volt rendőrtiszt.”
„LORÁNTH GYÖRGY” – HETÉNYI ERNŐ FIA
A
következő ügynök azért érdekes, mert azt írják róla, hogy az
a Hetényi Ernő volt az apja, akiről
korábbi cikkemben már írtam.
Hetényi a magyarországi buddhizmus egyik vezető alakja volt, mindent elárul róla, hogy a vallásüldöző Rákosi-diktatúrában 1951-ben megalapíthatta a Buddhista Missziót, amit az állambiztonság a keleti tanok és kultúrák iránt érdeklődő személyek megfigyelésére használt. Hetényi maga az ötvenes évek közepén „Viktor” fedőnéven dolgozott az állambiztonságnak, és több jel szerint korábban magas beosztásban dolgozott az államvédelemnél. Erről azért vannak csak töredék-információink, mert az ötvenhatos iratok jelentős részét eltüntették.
Hetényi
korábbi ÁVH-s múltját az az iratrészlet is megerősíti, amely a
náciknak dolgozó fiáról szól: „Loránth
György a multban ujságiró valamelyik délutáni lapnál. HETÉNYI
ERNŐ v. politikai osztály vezetőjének természetes fia.
Jelenleg korcsmája van a Corvin-közben >Matróz csárda<.
Felszabadulás után többször irt a Képes Figyelőben […]
Kapcsolata Hetényi után Sombor-Schweintizer [Sombor-Schweinitzer
József rendőrtiszt, főkapitány-helyettes, 1919-től a politikai
rendőrség egyik vezetője, keményen fellépett a szélsőjobboldal
ellen – MG] legfelsőbb
bizalmas embere Rozsnyai-val, Preisz-el Lantos-al és Stoltéval
együtt.”
Látjuk,
hogy ezt az újságírót Sombor-Schweinitzer bizalmi emberének
nevezik, ha így volt, nagy
szolgálatot tett a náciknak.
KORDA ÉS HALMI – KÉT ÜGYNÖK A M. A. M.-NÁL
Következik
két olyan név, akik az egyik fedőcégnél, a M. A. M.-nál
dolgoztak: „Korda
Rudolf /Kónitz Raul/ a MAM Autókereskedelmi vállalatnál van
felsorolva, mint G [Gestapo] ügynök.
Ugyanott felsorolva Halmi Béla fényképész.”
Korda
Rudolf több ÁBTL-dossziéban is szerepel, sőt, saját aktája is
van. „A
dosszié Korda Rudolf osztrák állampolgárságú újságíróra
vonatkozó iratokat tartalmaz, aki 1939-ben a magyar
kémelhárítás (VKF-2.
Osztály, defenzív osztály) titkos
tiszti állományú tagja volt.” [És,
ha minden igaz, emellett a náciknak dolgozott].
Halmi
Béla is beazonosítható. Vele kapcsolatban említésre került a 8
Órai Újság 1929-es cikkében egy bírósági ügy kapcsán: „Katz
Piroska színésznő reklámcélokra fényképfelvételeket
készíttetett Halmi Béla fényképésznél, aki egy képeslapban
leközölte azokat anélkül, hogy erre engedélyt kapott volna.”
AKI ELREJTETTE A NÁCIK KÉRÉSÉRE KOVARCZ EMILT
Most
áttérhetünk a nyilasokra. A következőkből világosan látszik,
hogy a nyilas párt ezer szállal kötődött a náci párthoz, a
Harmadik Birodalom ügynökei beférkőztek a magyar
szélsőjobboldaliak közé. A következő személlyel, „Parragi
Tivadarral” kapcsolatban
megjegyezték, hogy „nála
lelt búvóhelyre K. Emil a mi utasításunkra”.
Később kiderül, Kovarcz Emil nyilas politikusról van szó. Kovarcz 1939 februárjában a Dohány utcai zsinagóga ellen elkövetett merénylet részeseként 1940-ben elvesztette mandátumát, a honvédtörvényszék pedig kétévi börtönre ítélte és lefokozta. Időközben Németországba szökött – valószínűleg ekkoriban biztosított számára búvóhelyet az említett „Parragi”.
Utólag
szórakoztató, hogy az iratban Parragi neve alatt az szerepel,
hogy „Germanofil” (németbarát).
Valamelyik lelkes, de kevéssé művelt államvédelmis ennek a
„személynek” is utánanézett, majd odaírta tollal:
„nincs” az adatbázisukban ez a személy. Ennyi erővel kereshették volna Lojális elvtársat is.
HUBERT, AKI BEKAPCSOLTA A NYILAS VÁGÓT A HÁLÓZATBA
A
következő név „Haraszthy
Vince rendőrtanácsos” (fedőszáma: „V-23”).
Őt a harmincas években jegyzett cikkek
még „rendőrfogalmazóként” említették.
Majd egy fontos összekötő tűnik fel: „Gerle
Hubert V-25 [a
fedőszáma] Schicht
német vállalat budapesti fiók.” Ő
az irat szerint
„kapcsolatot tartott fenn a magyar nyilaskeresztes párt vezetőivel: SZÁLASI, VAJNA, Vágó-val. Az utóbbit bekapcsolta az SD hálózatába.”
Gerle
Hubertet az SD magyarországi rezidense (vezetője), „URBAN
stürmbannführer” a
következőképpen jellemezte:
„Az ő tökéletes magyarnyelv-tudásával nekünk nagy érték, mint tolmács és összekötő kapocs a nyilaskeresztes párt és mi közöttünk. Nagyon szorgalmas beosztott. Mindig kész a feladatok végrehajtására.”
És
az iratok szerint tehát ő kapcsolta be Vágót, azaz Vágó Pál
nyilas képviselőt a hálózatba. Vágó volt az, aki a negyvenes
évek elején hírhedt beszédet tartott a parlamentben, amelyben a
németek melletti száz százalékos elkötelezettséget követelte,
valamint angolbarátsággal vádolta a Kállay-kormányt. Személyéről
és saját személyes „tragédiájáról” (leszúrta
lánya zsidó származású vőlegényét) korábbi
cikkemben már írtam.
Nyilas
képviselők egyenruhás öltözetben, a Parlament padsoraiban. Az
első sorban balról az első Vágó Pál, a harmadik Széchenyi
Lajos, a 4. Csia Sándor, az 5. Hubay Kálmán. A II. sorban balról
a 2. Wirth Károly, mellette a félszemű Gruber Lajos, és Hubay
mögött a II. sor jobb szélén Rátz Kálmán ül / MTI Fotó:
Bojár Sándor
RÁTTKAY R. KÁLMÁN – A MAGYARSÁG FELELŐS SZERKESZTŐJE
A
következő név is kimondottan ismertnek számított: „Rattkai
Kálmán. Újságíró és író. >Ki mentette meg Európát?<
című könyv írója és Adósok cimű cikk szerzője.
Főszerkesztője a Magyarság című lapnak, Szálasi ellenfele,
egyik vezetője a nyilaskeresztes pártnak.” A
Népszava 1941-es cikke „Rátkai
Kálmán, a >Magyarság< felelős szerkesztőjeként” említette.
Máshol: Rátkay R. Kálmánként, illetve Ráttkay-Radich Kálmánként
szerepel, ma az utóbbi
változat az elfogadott.
A második világháború után az emigráció lapjainál dolgozott.
IMRÉDY BÉLA KAPCSOLATKÉNT, TITKÁRA ÜGYNÖKKÉNT SZEREPEL
A
cikkem elején már említettem az SD egyik rezidensét, Kornhubert.
Az ő kapcsolatai között a német iratok felsorolták Rajniss Ferencet és Imrédy Bélát.
Rajniss
szélsőjobboldali magyar újságíró, lapszerkesztő, politikus,
az Új
Magyarság és
a Magyar
Futár című
hetilap főszerkesztője, a Szálasi-kormány vallás- és
közoktatásügyi minisztere volt. Imrédyt még kevesebbeknek kell
bemutatni: 1938 és 1939 között Magyarország (németbarát)
miniszterelnöke volt, 1946-ban kivégezték. Az iratban őt is
Kornhuber kapcsolatai között említik – ez nem jelenti azt, hogy
ügynök lett volna. Arra ott volt a veje.
Imrédy ellenőrzése nem lehetett túl bonyolult, hiszen a politikus unokahúgának a férjét (aki egy ideig a személyi titkára volt) az SD emberei között sorolták fel:
„Újpetrey
Elemér […] Tagja a >Máltai vitézek< nevezetü rendnek.
Németbarát. Összekötettései vannak a Vatikánban.”
Újpétery
Elemér a külügynél dolgozott, de sokáig Imrédy mellett
dolgozott. Visszaemlékezése (Végállomás
Lisszabon – Hét év a magyar királyi külügy szolgálatában)
sűrűn hivatkozott forrás azóta is. Külügyi titkárként (és
Gestapo-ügynökként) még exklúzív fényképeket is készített a
II. bécsi döntésről.
Folytatom
Majtényiék a diktatúrában: a mama ÁVH-s és titkos ügykezelő volt, fia friss jogászként a hadiüzemnek tekintett Maharthoz került
A Demszky Gábor-féle ELTE-s maoista társasággal kapcsolatos iratokban többször megjegyzik, hogy a csoport tagjainak jelentős részének védettsége, állampárti, állambiztonsági védőhálója van. Közéjük tartozott az a Majtényi László, akinek anyja az ÁVH, majd a BM hadnagya volt, titkos ügykezelő, idősebb korában pedig marxizmus-leninizmust oktatott a BM-ben. Majtényi nevelőapja a Honvédelmi Minisztérium kinevezett polgári alkalmazottja volt, apja pedig rendőrtiszt. Ezek után nem is meglepő, hogy Majtényit jogászhallgató korában a szélsőbaloldali csoporthoz sorolta az állambiztonság, ahogyan az sem, hogy az ELTE elvégzése után rögtön a hadiüzemként védett és kezelt MAHART jogtanácsosa lett. Aztán szépen lépdelt felfelé.
Az
apák és fiúk témaköre a rendszerváltás után vált különösen
fontossá, de úgy, hogy annak értelmezését a sajtó és a
politika tudatosan félrevitte. Nem arról van szó, hogy az apák
bűnei miatt a gyerekeket vonnánk felelősségre, nem is
skatulyázásról. Hanem arról, hogy nagyon sok rendszerváltó
értelmiségi (akik jelentős részben korrupt politikusokká váltak)
hátterében megtalálhatóak ezek az ÁVH-s, állambiztonsági
szülők.
Az újdonság, hogy a sokáig kvázi függetlenként ismert, de legalábbis az azt megkövetelő munkakörökben dolgozó Majtényi László is közéjük tartozik. Ezzel a háttérrel az ő egész fiatalsága, rendszerváltás előtti tevékenysége, pályakezdőként elért bizalmi állása is megvilágításba kerül.
Legalábbis
szerintem.
DERZSI MAGDOLNA JUTALMAZÁSA ÉS FELEMELKEDÉSE
„Kenyeres
András r. százados elvtársnak BM rendőrtiszti Főiskola […]
Értesítelek, hogy Uj Gézáné ny. r. fhdgy. Szül.: 1926 […]
elvtársat 1985. június 4-én 2000 Ft segélyben részesítettük.
Tájékoztatásom másodpéldányát megküldtem a IV/I-3. Osztálynak
nevezett személyi anyagába történő elhelyezés céljából.” –
ezzel a jutalmazással kezdődik Új Gézáné (korábban Majtényi
Jánosné) állambiztonsági személyi dossziéja. A különböző
iratokból, minősítésekből, önéletrajzokból (ebből kettőt is
csatoltak) kiderül, hogy a Derzsi Magda néven született asszony
hogyan emelkedett fel. Minden az illegális kommunista párttal
kezdődött:
„[…]
1944-ben anyámmal együtt kapcsolatba kerültem az illegális
kommunista párttal és folyamatosan fegyvereket szereztünk a
pártnak” –
írja 1979-ben készült Önéletrajzában a kezdetről. Másik,
1963-ban jegyzett Önéletrajzában hosszabban emlékezett a
kezdetre: „[…]
1944 nyarán kerültem kapcsolatba a munkásmozgalommal, Varga Endre,
akkor Istvántelki Főmühelyi munkáson keresztül / jelenleg
nyugdijas karhatalmista örgy./ akkor katonahozzátartozónkon
keresztül fegyvereket /pisztolyok, kézigránátok/ szereztünk a
pártnak és azokat neki adtuk át. […]”.
Nem
meglepetés, hogy Derzsi a második világháború végeztével
belépett a már legális Magyar Kommunista Pártba, majd (sok
egykori illegális kommunistához hasonlóan) az ÁVH-nál
folytatta. „1947.
szeptembertől a BM-ben teljesitettem szolgálatot, 1951.
szeptemberéig, amikor elbocsátottak” (Önéletrajz,
1979), máshogy: „az
ÁVH állományába kerültem, ahonnan alkalmazotti származásom
miatt 1951 szeptemberében elbocsátottak.” (Önéletrajz,
1963). Személyzeti lapjára ezt írta erről az időszakról (ő
töltötte ki): „1948-51
gépíró, Államvédelmi Hatóság helyszinelők, majd
vizsgálat. [Vizsgálati
Osztály – MG] 1951-ben
leszereltek, majd 1957-ben vettek vissza a BM kötelékébe.”
Ahhoz,
hogy lássuk, pontosan milyen ügyekben vett részt az ÁVH-n,
további kutatásokat kell(ene) végeznünk. Ami biztos, hogy
a legsötétebb
időszakban dolgozott az állambiztonságnak. Egy
koncepciós eljárásban dokumentáltan szerepe volt (tudni kell,
hogy a dossziékban szereplők személyét nem mindig írták össze,
bele a névsorba): „Major
Frigyest az ÁVO 1949. májusában tartóztatta le a Rajk-ügy
kapcsán. A Bp-i Büntetőtörvényszék 1950. máj. 11-én 15 évi
fegyházra ítélte folytatólagosan elkövetett hűtlenség bűntette
miatt. 1954-ben indult a felülvizsgálati eljárás, ennek iratait –
elsősorban tanúvallomási jegyzőkönyveket – tartalmazza a
dosszié. 1956-ban szabadult egyéni kegyelemmel” –
ebben az irategyüttesben szerepel „Derzsi
Magdolna (Uj Gézáné, Majtényi Jánosné)” főhadnagy.
Major Rajkékkal együtt részt vett a spanyol polgárháborús
bevetésben, a második világháború után pedig Ausztriában
„tevékenykedett”. Ekkor saját diktatúrája őt is ledarálta.
A
kép illusztáció. Háborús bûnös foglyok sorakoznak az
ebédosztáshoz az Andrássy út 60-ban, a Politikai Rendészeti
Osztály (PRO, az ÁVO elõdje) épületében / Fotó: MTI
Ne
feledjétek cionista kazárjaink , kik Moszkvából kirajzottak több
háborús bűnöst produkáltak mint a német, olasz , francia ,
együttes keresés produkált , és még jött hozzájuk a zsidó
nácivadász különitmény ténykedése !!
Derzsi
Magdolna ávéhás időszaka alatt házasodott össze első férjével,
majd 1950-ben megszületett közös gyerekük: „1950-ben [a
másik önéletrajzban 1948-at írt – MG] házasságot
kötöttem dr. Majtényi Jánossal, melyet 1952-ben felbontottunk.
1950-ben László nevü fiam született.” (Önéletrajz,
1979). Miután Derzsit az ÁVH-tól elbocsájtották, az ötvenes
évek közepén a Széchenyi Könyvtárban dolgozott, ott élte át a
forradalmat. Számára persze nem az volt. „1956.-ban
az ellenforradalom idején a Nemzeti Muzeum épületében, akkori
munkahelyemen, a Széchényi Könyvtárban tartózkodtam, ahol az
ottlévő szovjet alakulatnál / a parancsnok Litvinov alezredes volt
/ csekély orosz nyelvtudásommal voltam segitségükre, és
sebesülteket ápoltam, lepecsételtem a muzeum helységeit [így]
[…] A szovjet csapatok kivonulása utáni napokban bujkálnom kellett, mivel mint >orosz kémet< el akartak fogni. 1956. novemberében a VIII. kerületi Pártbizottságon jelentkeztem munkáért, ahol megszerveztük az éjszakai plakátragasztást, melyet még egész decemberben és január elején is folytattunk.
Ezekért
a dolgokért 1957-ben >Kommunista helytállásáért<
emlékplakettet kaptam.”
Nyilván
kiérdemelte. A Budai Várat novemberben szállták meg a szovjet
csapatok, akik ezúttal is szétlőttek mindent, köztük a
levéltárat. „A
novemberi harcok során félszáz tüzérségi találat érte az
épület keleti és északi homlokzatait –
olvashatjuk az Archivneten
megjelent írásban.
– A
november 6-án, egy gyújtógránát által okozott tűzben pedig a
nyugati szárny három emeletén égtek ki a raktárak.
Ezt a magyar levéltártörténet legnagyobb katasztrófájaként tartják számon – az iratanyag pusztulása még a második világháborús ostrom kárait is felülmúlta.”
Ennyit
a jól csengő „lepecsételés” mellé.
ISMÉT BM, MÁR A MEGTORLÁS GÉPEZETÉBEN
Az
elvált, kisfiát egyedül nevelő Derzsi Magdolna a megtorlás
időszakában tért vissza a BM-hez, gépírónőként, titkos
ügykezelőként, majd adjunktusként dolgozott. Erről az időszakról
hosszabban írtak egyik minősítésében: „1960.
juliusába került a Rendőrtiszti Akadémiára, ahol a politikai
nyomozó, később a közismereti tanszéken mint gépirónő
dolgozott. 1965. juliusában a Tanulmányi Alosztályra lett
helyezve, ahol a levelező csoporthoz, majd néhány hónap mulva az
akadémia TÜK-be [titkos
ügykezelés – MG] került, mint
titkos ügykezelő és sokszorositó. […]
Pártunk politikáját részleteiben is ismeri, azt magáénak
vallja. […]
Minden vágya, hogy a marxizmus-leninizmuson belül a filozófiát iskolai szinten tanithassa.
[…]
A BM KISZ. Bizottság is felkérte szeminárium vezetésre. Mindkét
munkájával kapcsolatosan a fenti szervek elismerésüket fejezték
ki, dicséretben és oklevél jutalomban részesitették. […] A
Tanulmányi Alosztályra való kerülése és az uj munkakörbe való
beállitása szükségessé tette, hogy részletesen megismerkedjék
az ügykezelési szabályzatokkal, a titkos ügykezeléssel és
nyilvántartással. […] Rendezett családi életet él. Egy fia
van, aki jelenleg tényleges katonai szolgálatot teljesit és ősztől
az ELTE Jogtudományi Karára nyert felvételt. […] 1970. junius
29.”
A
hatvanas években aztán másodszor is összeházasodott: „1963-ban
ismét házasságot kötöttem Uj Gézával /HM kinevezett polgári
alkalmazott/, aki jelenleg nyugdijas, egyébként ma is dolgozik a
HM-ben –
írta 1979-ben. – Férjem
ugyancsak 1945 óta párttag. Fiam elvégezte a jogi egyetemet, és
jelenleg a MAHART Jogügyi Osztályán dolgozik. 1974-ben házasságot
kötött dr. Kárpáti Magdával, aki jelenleg ügyész, alapszervi
KISZ-titkár.”
A
kép illusztráció. Politikai tiszteket avatnak a Farkashegyi
repülőtéren. A felvétel készítésének pontos dátuma
ismeretlen.
MTI Fotó/MAFIRT: Kotnyek Antal
MTI Fotó/MAFIRT: Kotnyek Antal
Erre
még visszatérünk. Közben Új Gézáné álma beteljesült,
marxista-leninista filozófiát oktathatott a BM-ben. 1981-ben
helyezték hivatásos állományba, az iratból („Javaslat
Uj Gézáné adjunktus hivatásos állományba helyezésére”)
látjuk természetét, kommunista elhivatottságát: „Uj
Gézáné […] elvtársnő 1947 óta teljesit szolgálatot a
Belügyminisztérium állományába […] Szolgálati ideje alatt
többek között a Közbiztonsági Érdemérem arany fokozatával és
a Haza Szolgálatáért ezüst fokozatával tüntették ki. […] Uj
elvtársnő vérbeli pedagógus, aki hallgatóival jó
elvtársi-emberi kapcsolatot épit ki, mély marxista-leninista
ismerete és kommunista meggyőződése kisugárzik oktatói és
nevelői munkájában, szavainak meggyőző erejével megerősiti
hallgatóinak a párt tudományos elmélete és azon alapuló
politikai gyakorlata iránti elkötelezettségét. […] A
Belügyminisztériumban eltöltött több, mint három évtizedes
eredményes és magas szinvonalú munkájának megérdemelt
elismeréseként javasoljuk, hogy Uj Gézáné adjunktust, kinevezett
polgári alkalmazottat nyugállományba helyezése alkalmából
hivatásos állományba helyezzék. […] Bp., 1981. április 29.”
A
javaslattal természetesen egyetértettek, s ezzel együtt a BM-nél
nyugállományba helyezték: „Rendfok:
adjunktus. […] A nyugállományba helyezés indoka: Felső korhatár
elérése. Egyenruha viselésére javaslat: nem javasoljuk, mivel
kinevezésére nyugállományba helyezésével egyidőben kerül sor.
Budapest, 1981. július 7.”
MAJTÉNYI LÁSZLÓ ÉS KÖRÜLÖTTE A HÁLÓZATI EMBEREK
Most
térjünk vissza egyetlen gyerekéhez, Majtényi Lászlóhoz, és a
hetvenes évekhez.
A mama marxizmust-leninizmust oktat, vérbeli, régi kommunista, volt már titkos ügykezelő, gépírónő, pontosan ismeri az állambiztonság és a BM múltját, (akkori) jelenét. Volt férje alezredes, majd őrnagy, az állambiztonsági iratokban mint „Majtényi János (Moskovits János) szabósegéd”, rendőrtiszt szerepel. A fiú nevelőapja Új Géza, akiről azt tudjuk, hogy a Honvédelmi Minisztérium kinevezett polgári alkalmazottja volt. 1979-ben már nyugdíjas, de még akkor is a HM-nek dolgozik. Mindenhol a hálózat emberei, a kommunista diktatúra kisebb-nagyobb fogaskerekei.
Az
ifjú Majtényit, az ELTE ÁJK jogászhallgatóját az
állambiztonsági dossziék az egyetem Demszky Gábor, „Mao
Laci”-féle maoista, szélsőbaloldali csoportjához sorolták.
Ahogyan korábbi
cikkeimben megírtam,
a jelentések szerint ő is egyetértett azzal a vöröskokárdás
megmozdulással, amelyet 1972. március 21-ére, azaz a
Tanácsköztársaság kikiáltásának „ünnepére” időzítettek.
Majtényi az iratok szerint főleg a magyar filmesztétikát,
filmkritikát ma is meghatározó Báron Györggyel ápolt baráti
kapcsolatot. „Szélsőséges,
anarchista nézeteket hangoztat –
írta a jelentés Báronról. –
Barátai: Kőbányai János és Majtényi László, II. éves hallgatók, vele azonos politikai koncepciót képviselnek. Majtényi a márc. 21-i tüntetésről tudott, azzal egyetértett, Kőbányai Jánost viszont a helyszinen igazoltatta a rendőrség.”
Majtényi
tehát nem ment el – meg volt a magához való esze –, így nem
keveredett bele jobban az ügybe. 1975-ben elvégezte az ELTE-t, majd
rögtön a Magyar Hajózási Zrt. (Mahart) jogtanácsosa lett.
Egy olyan kiemelt vállalathoz került, ahol nagyon gondosan kiválogatták az alkalmazottakat. Korábbi cikkemben elismert történészek munkáira hivatkozva már megírtam, hogy a Mahart-ot hadiüzemnek tekintette a diktatúra, így csak bizalmi elvtársakat alkalmaztak. Nem véletlenül: a katonai szolgálat, az MNVK-2. alá tartozó állami vállalat részt vett a legsötétebb ügyekben. Úgy mint fegyvercsempészet, kábítószer-csempészet, stb.
Ha
elképzeljük, hogy a titkos ügykezelő gyermeke egy olyan állami
vállalathoz került, ahol igazán kényes iratokba is
beletekinthetett, akkor azért egyre inkább összeáll a kép. És
azt is megérti az olvasó, hogy miért írtam meg ezt a cikket. Az
sem véletlen, hogy a Mahart-ról roppant kevés irat található az
ÁBTL-ben, nagy részben azért, mert a Honvédelmi Minisztérium
(HM) alá tartozott, ott pedig továbbra sem sietnek a dossziék
feloldásával, átadásával.
Még
egy apróság: Majtényi anyja ugye elkötelezett BM-es, akkor már
adjunktus, a régi gárda veteránja volt. Apja alezredes, nevelőapja
pedig éppen a HM embere, és ahogyan Új Gézáné fogalmazott:
nyugdíja után is a szervnél maradt.
Ha innen nézzük, hogy Majtényi éppen a Maharthoz került, akkor ez sem tűnik éppen véletlennek.
Innen
indult ez a folyamatosan felfelé ívelő karrier. Ez a
kivételezettség még akkor is tény, ha vélelmezzük, hogy az
egyetemista Majtényi semmit sem tudott erről az egészről,
felmenői bekötöttségéről. De ennél ő azért jóval
értelmesebb embernek tűnik.
FELEJTSÜK EL AZ ÜGYNÖKKÉRDÉST, MERT NEM EZ A LÉNYEG
Bár unalmas, de le kell írnom: természetesen semmi sem bizonyítja, hogy Majtényi a hálózat embere lett volna, de ez nem is lényeges. Szélsőbaloldali jellemzését, neveltetését, munkaköreit látva nyilvánvaló, hogy a bővebben értett hálózathoz, a kommunista diktatúra bizalmi köréhez tartozott már fiatalon is, akarva vagy akaratlanul.
Onnan
jött, onnan emelkedett ki, úgy, hogy erről – az apolitikusságot
papíron megkövetelő alkotmányjogászi munkakörben – korábban
egy szót sem ejtett. Nem is kellett.
Áder
János és felesége, valamint Majtényi László és –
gyaníthatóan -a felesége a köztársasági elnöki voksolás után
/ Fotó: MTI
Majtényi
egyébként 1980-ig dolgozott a Mahart-nál, onnan a Műszaki
Egyetemre került, ahol – és itt a két karrier találkozik
– egyetemi
adjunktusként folytatta.
Aztán emelkedett egyre felfelé.
Még
egy szót feleségéről, Kárpáti Magdolna „alapszervi
KISZ-titkárról”.
Ugye tudják, hol szokott tanítani a kúriai bíró?
Igen, az ELTE ÁJK-n. Annál az egyetemi karnál, amely válaszra sem méltatta portálunkat azután, hogy rákérdeztünk: továbbra is rektorhelyettes maradhat-e ott Majtényiék jogászhallgató társa, az 1972-ben az állambiztonságnak besegítő Fazekas Marianna. Az ELTE-ről indultak és az ELTE-hez kerültek.
És
a kör bezárult.
„Legyünk könyörtelenek!” – rákosista uszítóból lett Moszkva Közel-Kelet szakértője Réti Ervin
Réti Ervin külpolitikai újságíró a Rákosi-diktatúra féktelen tobzódása idején a jobboldali szociáldemokraták ellen uszította az olvasókat, könyörtelen leszámolást követelve. 1956-ban Nagy Imréékkel kapcsolatban egy hétre (!) letartóztatta a szovjet hadsereg, de kiengedték, és már decemberben rovatvezető lett az Esti Hírlapnál. A katonai szolgálatnak (MNVK-2) és a BM-nek is dolgozott, utóbbinak társadalmi kapcsolatként készített írásos jelentéseket, de beszervezni nem tudta a hírszerzés, mert nem akart ügynökösködni, és megtehette, hogy nemet mond. A kommunista kádert a rendszerváltás után is Közel-Kelet szakértőként foglalkoztatták, írt a Népszavának, a Népszabadságnak, a Heteknek halálig dolgozott. Meg Bécs budapesti irodájának a vezetőjeként…
Réti
Ervint a korábbi
cikkemben nyilvánosságra hozott, 1971-es
állambiztonsági irat a III/I-3. Osztály (hírszerzés
az NSZK ellen) „foglalkoztatott
emberei” között
sorolta fel. Az 1924-ben született újságíró most feldolgozott
kutatódossziéja szerint a BM „társadalmi
kapcsolata” volt
– mint a rezsim
megbízható fogaskereke –,
bár távol-keleti utazása alkalmával megpróbálták hivatalosan
is beszervezni. A hírszerzés sajtót felügyelő szerve, a Press
rezidentúra 1969. március huszonharmadikán írt Réti ügyében a
többi osztálynak. Az iratot „Bakos”, azaz Szolnok Péter
szigorúan titkos tiszt, a rezidentura akkori vezetője jegyezte:
„Tárgy:
Réti Ervin ujságiró távolkeleti utazása.
Réti
Ervin elvtárs az Esti
Hirlap külpolitikai rovatának vezetője, társadalmi
kapcsolatom /nevezettel
a Press rezidentura fokozatos bevonás alatt álló jelöltként
foglalkozik/ 1969. március utolsó hetében távolkeleti riportutra
indul. Az Akadémia
rezidentura [amely
alá Művelődési Minisztérium és a Magyar Tudományos Akadémia
tartozott – MG] által
biztositott ösztöndijjal 6
hetet tölt Indiába, majd lapja megbizásából 3 hetes
tartózkodásra Japánba utazik. […]
Nevezettel megbeszéltem, hogy utja alkalmával információszerző és kapcsolatszélesitő >sajtó diplomáciai< teendőket kell ellátnia.
[Mint
mondjuk az előző
cikkemben bemutatott Pethő Tibornak.] Ezt
tudomásul vette, teljesitését megigérte. […] Javaslom mindkét
irányu teendőkkel megbizni, egyelőre MUOSz fedés alatt. Végzett
munkájáról irásbeli jelentést késztittettek vele. Javaslom
megbizásunkból adódó operativ költségei fedezésére 50 dollár
kiutalását. […]
Javaslom Uj-delhii és tokiói hirszerző pontjaink értesitését, illetve tájékoztatását. Nevezettek legyenek segitségére, illetve hasznositsák kiutazása és mozgatása által adódó kapcsolatbővitési lehetőségeket.
[…]
Javaslom Réti Ervin személyére gyüjtő dosszié felállitását,
>titkosmunkatárs jelölt< kvalifikációval.”
Az
asztalnál balra Réti Ervin, mellette Heltai András, Hajdú János
és Avar János újságírók./ Fotó: Fortepan.hu
Réti,
azaz „Rajim” kutatódossziéját ekkor nyitották meg.
Megbízhatóságából, munkaköréből adódott, hogy egyből
„titkosmunkatárs” lett volna. Látjuk, hogy még indiai
ösztöndíját is a hírszerzés, az Akadémia intézte el.
Dossziéjába bekerültek a különböző dokumentumok, Réti üdvözlő
képeslapja Szolnoknak (azaz „Bakosnak”) Indiából, valamint a
hosszú „Jelentés
az Indiában tett tanulmányutamról”.
A szöveg mára jórészt érdektelen, de az a kommunista erkölcs kevéssé fennkölt megélésére utal, amikor levelében arról panaszkodik, hogy az egyik repülőtéren nem várta autó, ezért neki kellett taxit hívnia, egy hotelben pedig nem működött a légkondicionálás.
Kőrösi
Csoma Sándor síremlékével kapcsolatban előremutató javaslata
volt: „Körösi
Csoma siremlék nincs ugyan rossz állapotban, de tele van disszidens
cserkészek, Amerikában élő erdélyiek stb. plakettjeivel. Ha
csakugyan évforduló-ünneplés lesz, okvetlenül küldeni
kellene néhány
hazai plakettet vagy fémkoszorút,
ami ellensulyozná ezeket a mostaniakat” –
írta. Ezután feljegyzései következnek a kínai politikával
kapcsolatban, ill. a Japánban és Indiában tapasztalt
körülményekről, politikai helyzetről.
RÉTI ERVIN MÁR AZ MNVK-2-É VOLT?
A
következő átirat szerint „Rajimot” priorálták
(átvilágították), és ekkor kiderül, hogy az MVNK-2.,
azaz a katonai hírszerzés nyilvántartásban szerepel.
Ennek később még szerepe lesz. A kapcsolat jellege nem derül ki.
Ezután elkészítik a szokásos környezettanulmányt (1969. 07.
25.): „1955
körül áthelyezést nyert a Szabad Ifjuság Szerkesztőségéhez,
ahol növelte addig szerzett jóhirnevét […] 1956 októberében –
az ellenforradalom kirobbanásakor – is országhatáron kívül
tartózkodott, a rend helyreállitása után tért vissza. Ezzel
egyidejüleg a Szabad Ifjúságnál betöltött állása
megszűnt. 1956
decemberében az Esti Hirlap Szerkesztőségéhez került.
[…] Tekintélyét ugy szakmai, mint dilletáns körökben növeli
gyakori televiziós szereplése, ahol mint a távol-kelet szakértőjét
kérik fel a hallgatók illetve nézők kérdéseinek
megválaszolására.”
Ne
ugorjunk ennyire előre. Szerencsére az Arcanum.hu folyóirattárában
megtalálhatóak a jeles Szabad
Ifjúság számai.
Réti valóban a lap foglalkoztatott propagandistája volt.
Az újság 1950. augusztus 25-ei számában az olvasókat a leszalámizott Magyarországi Szociáldemokrata Párt konzervatív, jobboldali, vagy annak bélyegzett tagjai ellen uszítja.
A
cikk címe: „A
munkásifjúság árulói”,
alcíme pedig: „Adatok
a jobboldali szociáldemokrácia bűnlajstromához”.
Hosszan nem idéznék belőle, a következő “orwelli” közcím
nagyjából összefoglalja a lényeget:
„Gyűlöld a jobboldali szocdemeket”.
Vészterhes
idők voltak ezek: az egyeduralomra és diktatúrára törő
kommunisták a szocdempárt jobbszárnyát 1948-ban záratták ki, a
maradék Szakasits Árpád vezetésével egyesült a Párttal, így
jött létre a Magyar Dolgozók Pártja.
A rezsim 1950 tavaszán indított átfogó hadjáratot a szocdemek ellen, Kéthly Annát például június elején tartóztatta le az ÁVH, így Réti cikke is tökéletesen időzített volt.
„Mindenre elszánt ellenségeink ezek, akik vesztünkre törnek. Legyünk könyörtelenek az ellenük folytatott harcban!”
– harsogta
cikke végén Réti – a Rákosi-diktatúra, az ÁVH féktelen
uralmának napjai ezek. Az újságíró huszonkét éves volt ekkor.
Szerencsére
a környezettanulmányban visszatérnek még 1956-hoz, mert Réti
forradalmi története is sokatmondó. Hivatalos életrajzából
tudjuk, hogy a forradalom és szabadságharc idején Varsóban van
kiküldetésen, és csak a szovjet hadsereg bevonulása után tér
vissza Magyarországra. S akkor a szovjetek nagyon rövid időre
letartóztatják. A környezettanulmányban ezt írják: „Buniné,
Buzás, valamint az emlitet kt. [környezettanulmány] beszámolt
arról, hogy az ellenforradalmi események idején külföldön
tartózkodott és 1956
november 6-án érkezett Budapestre. […]
dr. Révész László […] egyetemi adjunktustól kapott
tájékoztatást az ellenforradalom alatt történtekről. Révész
azt is közölte, hogy az áruló Nagy Imre és csoportja a Jugoszláv
Követségen kapott menedéket.
Az adatszolgáltatók előtt ismeretlen inditékból és okból Réti Nagy Imrét felkereste és a követségről való távoztában a karhatalmi szervek őrizetbe vették és kb. egy hétig fogva tartották.
[…]
Anyagi körülményei átlagon felüliek. […] Korábban felesége
kétszobás összkomfortos öröklakásában laktak, amelyet 1966-ban
egy nagyobb méretü, tanácsi rendelkezésü villa lakásra
cseréltek el.”
EGY HÉT A SZOVJETEKNÉL, MAJD ROVATVEZETŐI ÁLLÁS
Tehát:
hazatért Varsóból, megtudta, hogy Nagy Imréék a jugoszláv
követségen vannak, bement hozzájuk, kifele letartóztatták, majd
nagyjából egy hét múlva kiengedték.
Ha ehhez hozzátesszük, hogy 1969-ben az MNVK-2. nyilvántartásában szerepel – a katonai szolgálat még a BM-nél is jobban össze volt fonódva Moszkvával –, akkor azért lehetnek sejtéseink arról, mi történhetett.
Ami
a legkülönösebb: ennek a rövidke letartóztatásnak
szinte semmi nyoma nem maradt,
pedig olyan ügyről beszélünk, ami azóta is történészek
százait foglalkoztatja. Tény, hogy karrierje
azonnal lökést kap,
már decemberben (!) az Esti Hírlap külpolitikai rovatának
vezetője lesz. Ahogyan Horváth Gábor írta Réti nekrológjában a
Népszabadságban (2015): „Szabadulása
után nevezték ki a frissen induló Esti Hírlap külpolitikai
rovatának élére, ahol >örök< helyettesével, Harmat
Endrével kicsiny, de magas szakmai színvonalon működő műhelyt
alakított ki.”
Szabadon utazhatott, egyre jobb körülmények között élt – Nagy Imrééket közben kivégezték –, és egyre tekintélyesebb újságíróvá vált. Ezért tehette meg, hogy nemet mond a Press 1969-es ajánlatára.
ESÉLYÜK SEM VOLT BESZERVEZNI A BEFUTOTT TÁRSADALMI KAPCSOLATOT
A
következő jelentés azért érdekes, mert világosan kiderül, hogy
„Bakosnak” és a beszélgetés harmadik résztvevőjének, Hidasi
Jánosnak ekkoriban – 1969 – már esélye sincs beszervezni
Rétit, zsarolni, fenyegetni meg státuszánál, a diktatúrához
való lojalitásánál fogva nyilván nem akarják. A befutott
újságíróegyszerűen
levakarja magáról az indiai út után körülötte sündörgő
állambiztonsági tiszteket (amúgy
a Pressnél, azaz a MÚOSZ székházában beszélgettek el).
„A
Bakos elvtárssal már huzamosabb ideje fenntartott kapcsolatból
Rajim számára minden bizonnyal nyilvánvaló volt, hogy milyen
>egyéb kötelezettségéről< lehet szó. Ugy tapasztaltam,
hogy Rajim a beszélgetés kezdetétől eléggé ideges volt. Bakos
elvtárs vezette a beszélgetést, rendkivül leleményesen,
utalásokkal jutott el végül is a témához. Nem pontositotta, hogy
milyen külföldi poszt betöltéséről lehet majd szó, hanem
általánosságban fejtette ki, hogy a külföldi kihelyezés az ő
esetében azt is jelentené, hogy az egyébként meglevő
kapcsolatot sokkal
szervezettebb, rendezetebb, folyamatos formák közé terelni,
meghatározott cél érdekében. Beszélt Bakos elvtárs arról, hogy
bizonyos információszerző feladatokra kivánjuk felkérni, de az
általunk kért tevékenység semmilyen
körülmények között nem lépi tul a tudósítói tevékenység
kereteit.
Rajim
Bakos elvtárs fejtegetésére pozitivan reagált, kifejtette, hogy
>bizonyos határokig természetes
kötelezettségének tartja a részünkre nyujtandó
segitséget.< Ettől
függetlenül hajthatatlan volt: >információszerzés területén
készségesen rendelkezésre áll, azonban arra semmilyen körülmények
között nem hajlandó, hogy személyekkel
meghatározott cél érdekében kapcsolatépitésbe belemenjen<.”
Réti
nem akart ügynökösködni, és ezt meg is tehette. Jellemző, hogy
a beszervezési kísérletet ezután lezárták. Nem volt több
próbálkozás. Bár az iratokban nem maradt nyoma, valószínűnek
tűnik, hogy Réti
ekkor már régen a katonai szolgálat embere volt,
a két rivális szerv pedig féltette egymástól az embereit:
„A
lefolytatott beszélgetés alapján az az meggyőzödésem, hogy
Rajim a hirszerző munkával kapcsolatos felemás álláspontja
következében kihelyezése esetén még az információszerző
tevékenység elől is elzárkózna, azt a beszélgetés során
taktikai okok miatt vállalta, arra számitva, hogy esetleges
kihelyezését elősegitjük. Kihelyezése
esetén tehát minden valószinüség szerint a gyakorlatban
foglalkoztatása számos nehézséget, problémát okozna és hosszú
időre elzárná előlünk ennek a fontos posztnak hatékony
felhasználása lehetőségét. Megitélésem
szerint Rajim már tulságosan befutott ujságiró, szinte
személyiségnek képzeli magát, akinek az ilyen jellegü
>feladatok< méltatlanok. [Utóbbi
az állambiztonság kiemelése]” – folytatta Hidasi. Majd:
„A
lefolytatott beszélgetés tapasztalatai alapján Rajim
jelölését a bonni tudósitói posztra javaslom elejteni.
Ezen a területen a hirszerzés számára eredményes munkát Rajim
nem végezne. Általában megállapitható az, hogy bizonyos
korlátozott együttmüködésre hajlandó és önmagában ez a
körülmény pozitivan értékelhető. […] A fentiek ellenére
javaslom, hogy a Press Rezidentura a társadalmi jellegü kapcsolatot
változatlanul tartsa Rajim-mal és ne éreztessük vele semmilyen
formában felemás álláspontja miatt neheztelésünket.” (Feljegyzés,
1970. szeptember 19.).
OKOS HÚZÁS: JELENTÉSEIT AZ AGITPROP OSZTÁLYNAK IS ELKÜLDTE
Ügyét
lezárták, ebből az iratból is kiderül, hogy Réti okosan élt
kapcsolataival, jelentései egy példányát
mindig elküldte az MSZMP agitprop osztályának,
ezzel legalizálva, kifehérítve azokat: „Külföldre
történt kiutazásai során hirigény alapján felhasználtuk
politikai, gazdasági információ szerzésre, amit készségesen
teljesitett. Jelentéseiből azonban egy példányt minden esetben
átadott közvetlen az MSZMP. ag. prop. osztályának. Információs
jelentéseit így csak belső használatra hasznositottuk. Formális
beszervezését csak hosszabb időre történő külföldi
kihelyezése kapcsán terveztük. […] >Rajim< a
beszélgetés során közölte, hogy bizonyos határokig külföldre
helyezése esetén is hajlandó információszerzés területén
segitségünkre lenni. Kategorikusan kijelentette azonban, hogy
semmilyen körülmények között nem hajlandó az általunk
meghatározandó személyekkel kapcsolatot kiépiteni bármely cél
érdekében is történjen az. Megjegyezzük, hogy >Rajim<
bécsi kihelyezésére nem került sor. Fentiek alapján javaslom
anyagát irattárba helyezni. Lukács József r. alezr.”
Réti
végül 1956 és 1992 (!) között az Esti Hírlap külpolitikai
rovatvezetőjeként dolgozott. Sorra jelentek meg a könyvei
a különböző
háborúkról, külpolitikai konfliktusokról,
amelyből most csak egyet említek: „Halál
a dísztribünön”,
amely az egyiptomi Anvar Szadat elleni merényletről szól.
Orbán-Schwarzkopf Balázs történész-levéltáros tanulmányát most fogjuk megjelentetni a Hamvas Intézet Arc és Álarc folyóiratának következő számában, unikális írása azt bizonyítja be, hogy az Izraellel és Amerikával „barátkozó” Szadat halála mögött természetesen Moszkva állt – a végrehajtók törökök voltak.
Ebben
a világban minden összetartozik, nem véletlen, hogy éppen Réti
írhatta meg a könyvet, amelyről 1982-ben Krajczár Imre ezt jegyzi
meg fellengzősen a Népszavában: „Még
ki sem mondták Szadat merénylőinek perében az ítéletet,
amikor Budapesten – a szerző és a Kossuth Kiadó gyors munkájának
köszönhetően — megjelent az első könyv a volt egyiptomi
elnökről.”
Micsoda
gyorsaság! De Bástya elvtárs, ez az ítélet! „Réti
Ervin bőségesen merít a rendelkezésre álló forrásanyagokból –
s indokolt előszeretettel fordul a memoárok felé. Felhasználja a
Szadat-emlékiratokat is, s kommentár nélkül, finom iróniával
teszi nyilvánvalóvá: a volt egyiptomi elnök – minden politikai
szenzitivitása mellett is – eléggé különösen vélekedett
saját politikai lehetőségeiről.” Kommentár
nélkül, de finom iróniával. Krajczár azért közli a hivatalos
álláspontot a cikkben:
„Szadat nyíltan kihívta maga ellen a sorsot”
– írja
„recenziójában, majd jöhet a konklúzió: „Kairó,
Egyiptom, az arab világ — és ebben is kiemelten a palesztin nép
— dolga, hogy minősítse Szadat volt elnök joggal
elmarasztalható politikáját,
amellyel a mostani
vezetés nem siet félreérthetetlenül közösséget
vállalni”. Lefordítva:
Szadatnak mennie kellett.
Az
újságíró nem véletlenül emelte ki, hogy Szadat utódja ( a
végül 2011-ig uralkodó Hoszni Mubarak) nem sietett “közösséget
vállalni”. Ez kétségtelenül így volt: az új egyiptomi
vezető értett
az üzenetből, és rögtön elfordult mind Izraeltől, mint az
Egyesült Államoktól…
MÉG A SZOVJETUNIÓBAN IS RÉTI KÖNYVÉT TERJESZTETTÉK
Hogy
mennyire volt megfelelő propaganda-anyag Réti könyve? Erre
válaszol a Népszabadság 1983-as száma: „Az
APN Sajtóügynökség gondozásában a Szovjetunióban is megjelent
Réti Ervin Halál a dísztribünön című könyve, amely Szadat
volt egyiptomi elnök életútjáról, politikájáról szól.”
Mindent
elárul a magyar sajtó „rendszerváltásáról”, hogy a
kommunista propagandistát – bocsánat, külpolitikai szakértőt –
a modellváltás után is az egyik legtöbbet foglalkoztatott
újságíró maradt, leginkább mint közel-keleti szakértő
szerepelt, de természetesen politizált is. Sőt, 1992-től tíz
éven át Bécs
budapesti képviseletének vezetője, majd 2002 után
tanácsadója volt.
Ha nem tévedünk, erről
az intézményről beszélünk.
Az osztrákok mindenesetre külön
cikkben büszkélkedtek azzal,
hogy Réti 2002-ben megkapta az Aranytollat, amely az összes
komolyabb kommunista/hálózati újságírónak kijár a MÚOSZ-tól.
Réti ekkora már maszkot cserélt: korábban a diktatúra elvárásai szerint arab-barát, Izrael-ellenes (ekkor még agresszornak nevezték az országot) cikkeket írt, 1990 után erről már ilyenformán szó sem lehetett.
Csak
egy példa: a
Hetekben az izraeli Mose Dajanról,
már mint a hatnapos háború „legendás
tábornokáról” értekezett.
Ekkor már a kommunista Réti újra szociáldemokrata lett. Ugyanúgy,
mint a saját magát és Réti barátját a róla
írt nekrológban a legendás
szociáldemokraták közé soroló Várkonyi Tibor,
aki korábban „Técsi” titkosmunkatársként szolgálta a
rezsimet.
Réti
2014-ben még a hangzatos „Egyszer
a királyok is elmennek…” címmelsiratta
meg Ariel Saront a Hetekben,
majd egy évvel később ő is meghalt. Cikkemet Horváth Gábor már
említett nekrológjának néhány sorával zárom: „Tudta,
hogy korlátok között kell maradnia, de nemzedékének többi
országosan ismert tagjával, például Pálffy
Józseffel, Gömöri Endrével, Heltai Andrással, Ipper Pállal,
Hajdú Jánossal, Kulcsár Istvánnal, Avar Jánossal egyenes
gerincből, tisztességből is példát mutatott.”
Beszédes névsor: Pállfy, Gömöri, Heltai, Ipper, Hajdú, Avar és a kakukktojás Kulcsár. Az ő kivételével mindenkiről írtam már a Hálózat rovatban… Egyszer persze talán ő is sorra kerül, hiszen mégis csak a rádió moszkvai, majd New York-i tudósítója volt.
Kutató vagyok
és újságíró. Olyan munkát végzek, amit imádok, és ahol
folyamatosan aknákat kell kerülgetnem. Inkább csak Tűrt, semmint
Támogatott, de ez épp így van jól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése