Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt…

Válságenyhítés, avagy

pár perccel éjfél előtt…

Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… I. rész

• Tanulmányok

|

1. Felvezetés

Az alábbi elemzéssel egyfelől általános és közérthető, de legalábbis megvitatható keretek közé szeretnénk illeszteni a válságról alkotott képünket. Ahogy Hetesi Zsolt szokott fogalmazni előadásain: ha arra kényszerülünk, hogy kiugorjunk a zuhanó repülőgépből, nem árt tudnunk, milyen körülmények közé is érkezünk. Ugyanakkor a korábbi elemzések során a megoldás lehetetlenségére összpontosítottunk, ami Pásztor Attila barátom szavaival élve: nem erősíti a morált. Itt tehát az elemzést egy olyan megfontolásra érdemes megoldási javaslattal egészítettük ki, mely szerkezeten kívüli megoldást jelent ugyan, de a szerkezeten belülről is értékelhető, mindenképpen közösségi jellegű, s leginkább a különféle mezsgyékhez, gyepükhöz, szegélyekhez hasonlítható. Azt persze nem állítjuk, hogy megtaláltuk a válság biztos ellenszerét. Vékony szalmaszálról van szó, mely keveseket bír csak meg, de a semminél ez is több. Csak tenni kellene érte…

2. Általános válság, vagy pillanatnyi megtorpanás

Helyzetünk bizonytalan. Ám ez nem tudás- vagy ismerethiány következménye, sokkal inkább a természetben zajló folyamatok jellemzője. Csapdába estünk. A dolgok túl gyorsan változnak körülöttünk, s biztosnak tűnő megoldásaink sorra kudarcot vallanak. Olyan helyzetbe kerültünk, mint a szolgálatba szegődött mesebeli ifjú, kinek a lánya kezét ígérte a gazda, ám menet közben meggondolta magát. S mivel a dolgos kézre szüksége volt, nem vallott színt, csak halogatta a kézfogót. Először aratás utánra tűzték ki a lakodalmat, hisz búza, s kenyér nélkül ugyan hogy tartanák jól a vendégsereget. Mire meglett az új kenyér, elfogyott a bor, várni kellett a szüretre. Mire az újbor kiforrt, eljött a torok ideje, ésszerűnek látszott tehát megvárni a disznóölést, hogy hús is kerülhessen az asztalra. Ekkor azonban friss gyümölcs hiányzott a lakomához. S mire eljött a május s beérett a cseresznye, az eper, a meggy, erősen megfogyatkozott a búza, s kezdődhetett minden elölről. — S pont így esik velünk is. Ha megoldunk egy problémát, rögtön beleütközünk a következőbe: megvédjük a földeket az árvíztől, ám rögtön ott a belvíz, melyek lefolyását épp a gátak akadályozzák. S a belvíz után jellemzően jön az aszály, de addigra a víz éppúgy elfogyott, mint példázatunkban gyümölcsérésre a búza. Egyik gond hozza maga után a másikat, s ha mi lépésről lépésre keressük a megoldást, egyre komolyabb és komolyabb veszélyekkel, katasztrófákkal kell szembe néznünk. Megoldási kísérleteink rendre fokozzák a nehézségeinket. Fokozzák, hisz a hirtelen váltások készületlenül érnek bennünket, részben mert kísérleteink hátterében az a téves előfeltevés áll, hogy egy összetett válság elemei külön-külön is kezelhetőek. Esküvő azonban csak akkor lehet, ha előre felkészülünk, s mindenből tartalékoljuk a szükséges mennyiséget, azaz, ha a problémákat nem elkülönülten, hanem összefüggéseikben vizsgáljuk. A vízkár, azaz az ár- és belvíz, illetve az aszály külön-külön nem kezelhető. Minden erre irányuló tevékenység félrevisz és csak a veszélyek és a káros következmények fokozására alkalmas. Meg kell értenünk, hogy a jelenségek hátterében nem a víz bősége (ár- és belvíz), illetve hiánya (aszály) áll, hanem a vízháztartás felborulása, a rendszer egyre növekvő lengése, s a megoldási javaslatokat e kérdés köré csoportosítva kell megkeresnünk. Erre azonban jelen helyzetben még csak kíséreltek sem történtek. Éppúgy, mint a mesében. Előbb az aratás — védekezzünk az ár ellen; aztán a szüret — nyakunkon a belvíz; majd a disznótor — itt az aszály, s utána vissza az ördögi kör elejére. Mindez természetesen nem csak erre az egy kérdéskörre igaz, de újabb példák számbavétele helyett vizsgáljuk meg más nézőpontból a kérdést.

A válság megoldása nem elsősorban az ítélő képességünkön múlik. A felmerülő problémák sajátos szerkezete gyakran kizár bizonyos lehetőségeket. Ha elvezetjük a folyókon érkező árhullámot, illetve a vízbő időszakok vizét, szárazság idején már nem tudunk vizet visszatartani, mert amiből nincs, abból nem lehet. Egy-egy árvíz idején akár 2-4000 m3-nyi víz is elfolyhat a Tiszán másodpercenként, ám senkinek eszébe sem jut, hogy ezt nem volna szabad elpazarolni, mert a nyári 80 m3/s-nyi vízhozamból már nem lehet vizet visszatartani. Az árvíz elleni védelem kizárja, hogy védekezni tudjuk az aszály ellen. Tél végén, amikor a homokhátságon összefut az olvadó hólé, csatornák gyűjtik össze, s vezetik el a Dunába illetve a Tiszába, hogy a nehézgépek súlyát elbírja a föld. Nyárra nyoma sem marad a víznek, s lassan odajutunk, hogy az akác is kiszárad a homokon. Itt a belvíz elleni védekezés akadályoz meg abban, hogy elhárítsuk az aszálykárokat. Ugyanilyen szerkezetben megnyilvánuló irányítások szabhatják meg lépteinket az élet más területein. Egy-egy mozzanat önmagában még kezelhetőnek tűnik, de összességében már nem az. S e káoszból nincs kivezető út. Ha a válságot nem elemeire bontva, hanem összességében szemléljük, egyértelműen látszik, nincs kiút. Az összeomlást csak akkor kerülhetnénk el, ha a növekedés folytatható lenne. A gazdasági növekedés, és ehhez kapcsoltan, a fejlődés, — mely alatt itt elsősorban a lehetőségek bővülését értjük, függetlenül attól, hogy hatékonyabb, avagy számosabb eszköz segítségével érjük el azt —, nem választás kérdése. Olyan kényszerről van szó, mely a rendszer szerkezetéből, felépülésének és fennmaradásának törvényszerűségéből következik. E törvény éppoly megkerülhetetlen, mint általában a természeti törvények. Hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat. Ugyanakkor azt is látni kell: véges rendszerben nem lehetséges végtelen növekedés. A társadalmi-gazdasági szerkezet végtelen növekedésre berendezkedett szerkezete szükségszerűen össze fog omlani. A kérdés csak az, mikor és hogyan. Az emberiségnek — s benne önmagunknak is — létkérdése, hogy e mikorra s hogyanra pontos választ adjon vagy kapjon. Igazán lényeges megoldási javaslatok csak ez esetben várhatók. Azt persze nem állítjuk, hogy e két kérdés tekintetében többet tudnánk, vagy inkább sejtenénk, mit a témával foglalkozók többsége, ennek ellenére, vagy épp ezért, egy gondolatkísérletre hívjuk az olvasót. Járja velünk végig a válság megismeréséhez és néhány lehetséges megoldáshoz vezető utat. Kezdjük rögtön az elején, és vizsgáljuk meg a szerkezetben megnyilvánuló irányítás és a növekedési kényszer összefüggéseit.

2.1 Növekedési kényszer — avagy a rák és az ismerethiány

Konrád Lorenz szerint napjaink elővárosai úgy viszonyulnak a történelmi városmagokhoz, ahogyan a rákos sejt viszonyul az egészséges szervekhez. A rákos sejt — mint írja — abban különbözik az egészségestől, hogy nem állnak a rendelkezésére a szervezet együttműködő rendszerébe való beilleszkedéshez szükséges ismeretek. A rák ebből a nézőpontból egyszerű ismerethiány. Ha e párhuzamot a jelenlegi társadalmi szerkezetre, az emberi közösségre, a civilizáció egészére alkalmazzuk, három apróságra figyelhetünk fel.

1. nem két egymástól elkülönült rendszer szerepel az élet sajátos kérdés-felelet játékában, hanem egy adott rendszer ugyan független, mégis egymással szerteágazó kapcsolatban álló eleme. E kapcsolat maga is hálózatot, gráfot alkot, melynek minden pontján állandó és folyamatos ismeretcsere zajlik.

2. az egyes alkotóelemek felől vizsgálódva nem érthető meg és nem fogható sem a kapcsolatrendszer, sem a fent vázolt ismeret- (és persze anyag- és energia)csere.

3. az ismerethiány, a kapcsolat zavarai a két rendszer elidegenedését okozzák. Az ismerethiány következményeként az egyik alrendszer képtelen felismerni, hogy ő maga nem önálló, nem valahonnan kiemelkedett rendszer, csupán az adott zárt tér együttműködő alrendszereinek egyike. Az elidegenedés az együttműködés felbomlását okozza

E három mozzanat vezet el bennünket az ismerethiányon át növekedési kényszerhez. Nézzük meg, hogyan?

2.1.1 A betegség — külső támadás, avagy belső szabályozó?

A földi élet zárt alrendszerei közötti kommunikáció egyik lehetséges példái a különféle betegségek. Az egyén felől vizsgálódva ezek az adott egyed, vagy személy elleni támadások. A támadó a kórokozó, mely az esetek egy részében el is pusztíthatja a védekezésre képtelen, gyenge betegeket. A rendszer egésze felől vizsgálódva azonban egészen másról van szó. Az adott betegség egy kérdésnek tekinthető, melyre különböző válaszok születnek. Az érintettek túlnyomórésze általában észre sem veszi a fertőzést. A válasz, a „kórokozó”, illetve hatásainak kivédése, kiiktatása magától értetődő, ösztönszerű folyamat, melynek nincs a külső szemlélő számára érzékelhető jele.

A betegek másik csoportjánál a válasz bizonytalan. A kórokozó a beteg szervezetében elszaporodik, és számos jól érzékelhető tünetet okoz. Ez esetben szokás megbetegedésről beszélnünk. A betegség lefolyása különböző lehet. Az esetek nagyobb részében mindenféle szövődmény nélküli gyógyulás tanúi lehetünk. Van azonban a betegnek egy jól meghatározható köre, akik a fertőzés követően újabb betegségekbe esnek, esetleg maradandó fogyatékosságot szereznek.

A harmadik kör, akik a fertőzés következtében életüket vesztik.

A fertőzéseknél, illetve a hasonló jellegű megbetegedéseknél e hármas válaszrendszer jelenik meg, csupán az arányok változhatnak az egyes „kórokozók” esetében. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy amíg az alrendszerek és a rendszer egésze közötti kapcsolatban nem jelenik meg az ismerethiány, mindhárom válasz bár más-más következményekkel jár, önmagában helyes. A rendszer egésze e válaszok egyikét sem sínyli meg, egyik sem okoz sérülést.

Az elkülönülés ott s akkor jelenhet meg, ahol, és amikor a betegséget észlelő rendszerelemek — adott esetben az emberek — a betegséget hibás válaszként azonosítják. Amikor az ember eljut e felismerésig, megjelenik a társadalomban a gyógyítás iránti igény. Ez az igény azonban még nem szükségszerűen vezet szembenálláshoz, illetve az együttműködés felrúgásához. A gyógyuláshoz vezető út első lépése a helyes kérdésfelvetés. Amíg a társadalom nem azt vizsgálja, hogy a beteg egyedek miért, hanem azt, hogy az egészségesek miért nem betegedtek meg, még maradunk a természet adta keretek között. A betegség ugyanis egy olyan tényező, mely az alrendszer elemeinek és a rendszer összességének egészségi állapotát javítja nem kis részben a sérülékeny, az adott „kórokozóra” érzékeny egyedek selejtezése útján. A gond akkor kezdődik, amikor az alrendszer az egyedek felől vizsgálódva azt kérdezi, a betegek mitől betegedtek meg. A „kórokozó” ebben az összefüggésben már nem, mint szabályzó elem, hanem mint külső támadó jelenik meg, s a cél nem a megfelelő válasz keresése, azaz a további együttműködés, hanem a támadás elleni védekezés, ami a rendszer egésze szempontjából már ellenműködés. Az ellenműködés azonban sajátos szervezeti kereteket követel meg. Addig, amíg az adott emberi közösség különféle rítusokkal igyekszik megkönnyíteni az adott személyre szóló veszteséget, s a gyógyítás a természetes rendszerrel való együttműködés keretei között maradva az általános erőnlét és egészség javítására törekszik, a gyógyítás megmarad az adott társadalom életmódjának szintjén. Magyarán szólva azok az emberek maradnak egészségesek, akik a természetes rendszer szempontjából megfelelő módon élnek. A városokban összezsúfolt tömegek e szempontból szükségszerűen betegebbek, mint a falvak népe. Fel kell azonban itt hívni a figyelmet arra, hogy a falu és a város között ebben az értelemben alapvető életmódbeli különbséget kell tételeznünk, nem pedig különböző méretet. Ebben az értelemben ma már nincsenek falvak, a vidéki településeken is általános a városi életmód.

Amikor az emberi társadalom védekezni kezd a betegségekkel szemben, zavar támad az alrendszerek közötti kapcsolatban. E zavar az együttműködés megbomlásában érhető tetten. A betegség, mint az adott életmód büntetése elsősorban a túl használat fékezésére, a túlszaporodás lehetőségének korlátozására szolgál. Az adott térben összezsúfolt egyedek — legyen szó akár állatról, akár emberről — elvesztik ellenálló képességüket, könnyebben betegednek meg, és nehezebben gyógyulnak, jellemzőbbek lesznek a szövődmények és a halálos kimenetelű betegségek. Az adott populáció, illetve társadalom szempontjából a helyes válasz az életmódváltás lenne. Csakhogy az adott életmódot éppen a társadalmi szerkezet kényszeríti ki. A szerkezetben megnyilvánuló irányítás még helyes felismerés esetén is megakadályozza az embereket abban, hogy sikerrel változtassák meg életmódjukat. Szemléletes példái e jelenségnek a ma népbetegségnek számító kórcsoportok a magas vérnyomástól a cukorbetegségen át a különféle gerincbántalmakig. Ezek a betegségek az orvostudomány szempontjából gyógyíthatatlannak számítanak, holott a legtöbb esetben valamennyire gyógyírt jelenthetne az életmód- és étrendváltás. Látni kell azonban azt is, hogy e problémára is létezik a rendszer szerkezetéből következő válasz, a konditerem, a „makrobiotikus diéta”, s a különböző étrend kiegészítők formájában.

Ha általánosságban modellezni akarnánk az adott kérdésben a két alrendszer, illetve a rendszer egésze s alrendszerei között folyó kapcsolatokban beálló változásokat a következőkre kell felhívni a figyelmet. A rendszer egészéből érkező szabályozó folyamatokat, korlátozást, illetve önkorlátozásra irányuló jelzést az adott alrendszer, jelen esetben a társadalom, támadásként érzékeli, és a kivédésére törekszik. Ennek érdekében létrehoz egy alrendszert, a gyógyászatot (medicinát), mely felkészül az adott hatások kivédésére. Ahhoz azonban, hogy az adott alrendszer fennmaradhasson, folyamatos, mégpedig folyamatosan növekvő energiára van szüksége. Egyrészt, mert a párbeszéd e szinten nem áll meg, és a kivédett vélt támadások helyett újabb egészségügyi gondok jelentkeznek, másrészt mert attól a perctől kezdve, hogy az adott alrendszer életre kelt, neki is megvannak a sajátos törvényszerűségei, végső soron fenn akar maradni. E pillanattól kezdve a rendszer nem a probléma megoldására, hanem a folyamatos védekezésre rendezkedik be. Az adott alrendszer egyre összetettebb lesz, újabb alrendszert, alrendszereket hív életre (először kettéválik orvoslásra és gyógyszeriparra, aztán további specializációk sora következik). S természetesen ezer szállal kapcsolódik a társadalom más szintjein, más kérdések, természeti hatások kivédésre létrehozott alrendszerekkel.

E példa szépen rávilágít miért is beszélünk növekedési kényszerről. A jelen pillanatban a medicina összeomlása (szándékosan nem beszélünk egészségügyről, mert itt nem az egészség elérése a cél, hanem a betegségek folyamatos kezelése) azt jelentené, hogy e téren semmi sem állna a természetes szabályzó folyamatok útjába. A medicina közbeiktatása alapvetően változtatja meg a rendszer alrendszer kapcsolatát. Természetes körülmények között a betegség csak azokat érinti, akik valamilyen szempontból hibás kód alapján léteznek. Az oltások, szűrések azonban mindenkit egyformán érintenek. Az alrendszer közbeiktatása gyakorlatilag odavezet, hogy valamennyi ember eleve hibás válaszokat ad a rendszerek jelzéseire. Az ismerethiány általánossá válik. E jelenséget igen jól példázza az allergia, melynek kiváltó oka – álláspontunk szerint – a rendszerszintű ismeretcsere zavaraiban keresendő, s lényegtelen, hogy az egyének esetében milyen anyagok váltanak ki immunválaszt. A társadalmi szerkezet azonban itt is félreértelmezi a jelenséget. Kétségtelen, hogy a tényleges kórlefolyás sok esetben meghatározott anyaghoz, állati szőrhöz, poratkához, növényi pollenhez köthető. Az immunrendszer viszonya ezekhez az anyagokhoz épp olyan, mint a medicina viszonya a betegségekhez. Jelenlétüket támadásként érzékeli és védekezni kezd ellenük. E védekezés járvány méreteket ölthet, és tömegeket von ki a társadalmi életből, miért is a jelenséget társadalmi szinten is kezelni kell. A medicinán belül megjelenik egy új alrendszer. Ennek első dolga, osztályozni a kiváltó anyagokat, meghatározni, melyikük felelős a legtöbb kóresetért, és megkezdődhet az ellene folytatott harc. E folyamat révén vált első számú közellenséggé a parlagfű.

2.1.2 Hatás, ellenhatás — kommunikációs zavarok és az árvíz

A parlagfű elleni harc jól szemlélteti a jelzett ismerethiány valamennyi jellegzetességét. Ha vissza is lehetne szorítani, az sem jelentené az allergia végét, csupán belső arányainak megváltozását. Semmivel sem lenne kevesebb a megbetegedések száma. Ám az adott esetben nem is ez a cél. A parlagfű elleni küzdelem egy új alrendszert hívott életre, illetve új értelmet adott már meglévő, de jelentéktelen alrendszernek. (Nevezzük ezt a példa kedvéért növényvédelmi állomásnak.) Tehát a rendszerszintű válaszban szó sincs a parlagfű visszaszorításáról. Ehhez ugyanis egyfelől nem kellene tennünk semmit, másfelől a mezőgazdaság szerkezetét kellene átalakítani. A parlagfű ugyanis csak a bolygatott, sérült, szerkezetétől megfosztott területeket borítja el. Egészséges talajszerkezetben a bolygatás felhagyás után néhány éven belül visszaszorul. Az irtása, a nehéz gépekkel történő kaszálás, tárcsázás tehát épphogy nem visszaszorítja, ellenkezőleg, folyamatosan újjáteremti élőhelyét. A hibás válasz mentén kialakuló új alrendszer így folyamatosan életben tartja saját magát, a nélkül, hogy az alaphelyzeten, mely életre hívta, javítani tudna.

Röviden összefoglalva a lényeget a növekedési kényszer kettős gyökerű, de mindkét mozzanat a rendszer-alrendszer kapcsolathálózat működési zavaraira vezethető vissza.

A társadalmi-gazdasági berendezkedésünk — egy ponton túl, a természetes rendszerek visszacsatolásait és szabályzásait támadásként érzékelte és védekezni kezdett ellene. E védekezés olyan öngerjesztő folyamatot indított el, melynek egyik oldalán egyre erőteljesebb ellenhatások keletkeztek, másik oldalán pedig olyan alrendszerek alakultak ki, melyek képesek voltak kezelni az egyre növekvő erejű visszacsatolásokat is. Ehhez azonban a rendszernek folyamatosan növekednie kell. Még egyszer szeretnénk hangsúlyozni, mindez nem választás kérdése. Attól a perctől kezdve, hogy az ember egy folyó mentén töltésezte a laposokat, összekötötte ezeket a magas partokkal, amelyeket korábban soha sem ért el az árvíz, kényszerpályára állította önmagát. Az összeszorított árhullámok magasabban tetőznek majd, így a gátakat folyamatosan emelni kell. Egészen a pontosan kiszámítható végig, az árvíz elleni védekezésre épített tájhasználat összeomlásáig. Az ellenhatások ugyanis csak addig kezelhetők, amíg a kívánt beavatkozások meg nem haladják a gazdaság teljesítőképességét. Ha végig nézzük a XIX-XX. század történetét, láthatjuk gazdasági növekedés, fokozatosan gazdagodó eszközállomány nélkül ez már réges-régen bekövetkezett volna. Mondhatnánk: egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem tudtunk volna kivédeni XIX. századi eszközökkel. Gazdasági növekedés nélkül a Tisza árvízvédelmi rendszere már összeomlott volna.

Molnár Géza

(Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport)

Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… II. rész

• Tanulmányok

|

2.2 Helyzetértékelés

Ha a fentiek tükrében keresnénk valami általános, a jelenségek mélyén rejtőzködő okot, mely napjaink válságjelenségeinek oka, vagy magyarázata lehetne, két okot is megjelölhetnénk. Egyfelől a rendszerek közötti kapcsolatrendszer zavarai mind a társadalmi, mind a természeti vagy természetes rendszerekben szerkezetváltozásokkal jártak. Csakhogy amíg a társadalmi-gazdasági szerkezet növekedett, addig a természeti rendszerek leépültek. A rendszer leépülés súlyos következményekkel járt együtt. Ettől kezdve ugyanis már nem egyszerűen a félreértelmezett visszajelzések kezelése jelent megoldandó feladatot a társadalmi-gazdasági szerkezet számára. A természeti rendszerek szerkezete sajátos működést is jelent, mely lényegében a természeti adottságok kialakításában és fenntartásában öltött testet. A természetben — a rendszer egésze felől vizsgálódva — nem az alkalmazkodás jellemző. Még akkor sem, ha egy adott tájba, természeti rendszerbe idegen elem érkezik.

Ahhoz, hogy e tételt megközelíthessük, ki kell lépnünk jelenlegi időléptékünkből. A természet szempontjából e téren értelmetlen felvetni mikor is kezdődött el egy-egy táj kialakulásának folyamata. Ha volt valaha kezdet, akkor minden onnan indult ki. A rendszer valamennyi eleme, illetve annak tényleges előképe ott volt az első pillanatban, és ott lesz az utolsóban. Ez persze nem azt jelenti, hogy semmi sem változna, csupán azt, hogy a változások folyamatosak, állandóak és kölcsönösek. Ha egy konkrét tájat veszünk alapul, azt mondhatjuk: a talaj és az éghajlat határozza meg a növénytakarót, az éghajlat és a növénytakaró a talajt, s végezetül a talaj és a növénytakaró az éghajlatot, és a kör bezárul. E kölcsönös meghatározottságok első két pontja közismert, a növénytakaró és az éghajlat, az időjárás kapcsolata azonban néhány soros magyarázatot igényel. Köztudott, hogy a nyílt vízfelületek sajátos éghajlatot alakítanak ki. Ha ezt tudva végig gondoljuk, hogy egyetlen 20-25 méternyire megnövő lakótelepi fa „éghajlat módosító” hatása egy futballpálya nagyságú vízfelületével egyenértékű, s csak az a Tisza kétmillió hektárnyira tehető természetes növénytakaróját vesszük alapul, melynek 80-90%-a erdő volt, azt tapasztaljuk, hogy e természetes növényzet éghajlatra gyakorolt hatása összességében az óceánokéval vetekedett. Innen nézvést teljesen érthető e hármas meghatározottság. A táj egyes elemei egy az egyén felől nézvést felfoghatatlan együttműködésben alakították ki mindazt, amit a táj természeti adottságainak nevezhetünk. Ezek az adottságok folyamatosan változtak. Ahogy a rendszer építkezett, úgy mérsékelte a szélsőségeket, illesztette be működésébe a más alrendszerek, illetve magasabb szerveződési szintek hatásait. Mindezek összességeként a rendszer működése pontosabb lett, adottságai kedvezőbbé váltak. Persze a folyamatoknak megvannak a maga keretei, melyeket nem lehet átlépni. Az északi szél féltekénken nem hozhat tartósan meleget, míg a déli szél hideget. Az északi kitettségű területek hűvösebbek lesznek, ezen változtatni nem lehet, bár a hatás mérsékelhető. Egy fátlan pusztaságban, ahol szabadon rohanhat a vihar, nyilván hidegebb lesz, mint egy erdős vidéken, ahol a zárt növénytársulás a lombkoronaszint feletti térbe kényszeríti a szelet.

Hasonló a helyzet a vízzel is. Az Alföldünk nagyobb hányadát, a folyók ártereit, a nyírséget, a hajdúsági löszhátat, a homokhát északi, Kiskunfélegyháza, Jakabszállás, Solt feletti részét erdők borították, holott e területeken hiányzott az ehhez szükséges vízmennyiségnek majd a fele. Csakhogy a folyók árvizei évről évre ideszállították a szükséges vízmennyiséget. E hatás az ártereken közvetlenül is érzékelhető volt, míg a környező magaslatokra közvetve hathatott ki. A vízzel való gazdálkodás alakította ki az Alföld képét és természeti adottságait. E „gazdálkodást” az itt felépülő természeti rendszer alakította ki. Nem alkalmazkodásról van szó, hanem folyamatos fejlődésről, mely nemcsak mérsékelte a medence vízveszteségeit, de lehetőséget biztosított tartalékok képzésére is.

Akkor sem beszélhetünk alkalmazkodásról, ha valamely elem kívülről érkezik e rendszerbe. Az új elemek beilleszkedése szükségszerűen együtt jár a szerkezet megváltozásával, E szerkezeti változások azonban az esetek egy részében szinte érzékelhetetlenek. A rendszer a megváltozott keretek között is működőképes marad. Egészen más a helyzet, ha kulcselem sérül, esik ki. Ebben az esetben a megváltozott szerkezet kihathat a rendszerműködésre. Mint ahogy a Tisza esetében a XV-XVIII. század folyamán bekövetkezett változások, a folyóval együttműködő emberi társadalom s gazdaság kiesése a XIX század elejére a korábbi parkszerű ligetes táj helyén hihetetlenül gyorsan egy vadvízország kialakulásához vezetett.

A természeti rendszerek kapcsolathálójától elszakadó társadalom, illetve gazdaság tehát egyfelől a szabályzó jellegű visszacsatolások másfelől a rendszerműködési zavaraiból eredeztethető károk kivédésére hoz létre újabb és újabb alrendszereket. Ez a módszer azonban csak addig vezet eredményre, ameddig elég energia áll a rendelkezésre ahhoz, hogy ezek az alrendszerek kiépüljenek és növekedjenek. Abban a pillanatban, amint az energia ellátás akadozni kezd, a rendszer egésze sérül. Nagyon fontos látni, hogy e bonyolult hálózat egyetlen elemétől sem vonhatok el erőforrást, a nélkül, hogy ezzel az egész rendszer létét ne kockáztatnám.

Csak egy vázlatos példa a jelenség jobb megvilágítására. Ahhoz, hogy a rendszer összeomló természeti környezetben, azaz folyamatosan romló természeti adottságok mellett is fenn tudjon maradni, olyan arányban kell növekednie, amilyen arányban a természet összeomlik. Minél súlyosabb az „ökológiai válság”, annál jelentősebb gazdasági növekedésre van szükség. Mindkét folyamat exponenciálisan növekszik. Ez azt is jelenti, hogy a társadalmi-gazdasági szerkezet fenntartásához a népességnek is hasonló arányban kell növekednie. Csakhogy a gazdasági növekedést a végletekig fokozó fogyasztói társadalom népessége nem nő, hanem csökken. A természetes szaporulat csak olyan területeken növekszik, ahol az adott embercsoport a természeti rendszerek szabályozása alól már kiszakadt, de még nem jutott el a fogyasztói társadalomnak még az előszobájába sem. Azaz a túlnépesedett országok e rendszer sajátos humánerőforrás bányái. E humánerőforrás a jövő növekedésének társadalmi bázisa, vagy az elvándorlás folytán, mint a nyugati országok volt gyarmatai, vagy a fogyasztói társadalom importálása révén, mint pl. Kína esetében. Azt, hogy az adott esetben a fogyasztói társadalom humánerőforrás igénye ténylegesen kisebb, mint amit e túlnépesedett országok biztosítani tudnának, részletkérdés, és nem is biztos, hogy igaz. Egy erőforrás esetében ugyanis nem a készletek nagyságrendje a döntő, hanem a kitermelésük mértéke. Azaz a humánerőforrás esetében is az a döntő, hogy a társadalmi folyamatok milyen ütemben képesek pótolni a kieső fogyasztókat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a népesség csökkenése nem tudatos választás, vagy szabályozás függvénye, hanem a fogyasztói lét szükségszerű következménye, azaz el fogja érni az importált humánerőforrást is, láthatjuk, hogy e sajátos kettősségre a rendszernek égető szüksége van. A népességbe való beavatkozás, a lakosságszámnak a „Föld eltartó képességéhez” való igazítása tehát épp olyan következményekkel járna, mintha bármely más erőforrástól zárnánk el hasonló arányban a rendszert. Nem mellesleg ez az elképzelés áll a népességszabályozás hátterében. magyarán, ha nem 7, hanem csak 1 milliárd ember élne a földön, kevesebb erőforrásra volna szükség. Csakhogy a népesség ilyen arányú csökkentése a rendszerműködésre épp oly hatással lenne, mintha mondjuk a rendelkezésre álló olajmennyiségét csökkentenénk a hetedére: abban a pillanatban összeomlana a rendszer.

A jelenlegi helyzet legbiztosabb pontja, hogy nincs többé elég energia és erőforrás a rendszer fennmaradásához szükséges növekedés fenntartásához. Úgy tűnik e téren Magyarországon, s a térség más államaiban is sajátos kísérlet folyik, mely során a gyakorlatban vizsgálhatjuk, milyen következményekkel jár egy-egy alrendszer leépítése. E kísérlet hatása azonban egyfelől hosszú távú, másfelől nem korlátozott. Hogy milyen következményekkel jár mindez, egyelőre nem világos. Látni kell azonban, hogy a természeti rendszerek működési zavarai már globális szinten is jelentkeznek. A rendszerlengés egyre jelentősebb, amivel egyre kevésbé tudunk mit kezdeni. Jól példázza mindezt az elmúlt napok időjárása. Azt hisszük, nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, példa nélkül álló eset volt a december 21-23 közötti időszak 30-40 fokos hőingadozása. Ma még úgy tűnik, e rendszerlengés nem veszélyezteti közvetlenül az élelmiszeripart. Ám egy két apróságra azért e téren sem ártana odafigyelni.

Az iparszerű mezőgazdaság minden tekintetben túlhasználatot jelent, melyet két ok miatt engedhetünk meg magunknak. Egyfelől, mert a nagy élelmiszerláncok révén a világ bármely tájáról behozhatunk élelmiszert, tehát nem függünk közvetlenül attól, amit megtermelünk. Másfelől, mert az iparszerű technológia pótolni tudja azokat az elemeket, melyek a természeti rendszerek összeomlása miatt hiányoznak a környezetünkből. E jelenségnek Magyarországon kettős következményei is lett. Egyrészt mindenütt megszűnt az élelemtermelés, másrészt az iparszerű mezőgazdálkodás egyre inkább a nyersanyag előállításra korlátozódik, a feldolgozás fokozatosan más országokba helyeződik át. Jelen körülmények között az élelmiszeriparunkra három komoly, tömeges éhhalálhoz vezető veszély leselkedik.

1. A tájhasználat összeomlása

2. A szállítás akadozása

3. A termelés ellehetetlenülése

2.2.1 A tájhasználat ellehetetlenülése

Tájhasználaton elsősorban a mezőgazdaság haszonvételeit értjük, de azon felül idetartozik minden olyan tevékenység illetve mozzanat, ami közvetve vagy közvetlenül a tájhoz kötődik, mint pl. az árvízi biztonság, vagy az utak, a közlekedés biztonsága. A természeti és társadalmi rendszerek fokozódó lengése közvetlenül is fenyegeti a tájhasználatot. E fenyegetések viszonylag kiszámítható formában jelentkeznek, legyen szó bár fagy- aszály-, ár-, vagy belvízkárról, s addig nem is jelentenek komoly fenyegetést, amíg van elég erőforrás az iparszerű mezőgazdasági fenntartására. Hosszútávon azonban a tájhasználat fenntarthatatlansága komolyan veszélyezteti megmaradásunkat. Ha ugyanis nem marad elég erőforrás a jelenlegi gazdálkodás folytatásához, ellehetetlenülő tájhasználat mellett a korábbi, hagyományos gazdálkodási formákhoz sem tudunk visszatérni. Ilyesformán a jövő záloga, hogy legalább részben sikerül-e megőrizni olyan tájhasználati elemeket, melyek elősegíthetik a gazdálkodás beilleszkedését az együttműködő természeti rendszerek keretei közé.

2.2.2 Akadozó szállítás

A nagy távolságokból történő szállítás jelentősége a helyi termékektől és termeléstől való függetlenségben ölt testet. Ebből fakadóan a szállítási nehézségek a helyben lévő lehetőségekre szorítják a fogyasztást. Önmagában ez sem tekinthető végzetes csapásnak, ám nagyon úgy tűnik, hogy a szállítás közvetlenül is kihat az iparszerű mezőgazdasági módszerekre, hisz a vegyszerek, műtrágyák tekintélyes részt nem lehet helyben előállítani, illetve a kisebb helyi feldolgozók megszűnése miatt a megtermelt alapanyagokat nem lehet szállítás nélkül értékesíteni. Az is látszik, hogy a szállítás akadozása és a tájhasználat ellehetetlenülése szorosan összefügghet, ilyen esetekben a szállítási nehézségek a vártnál sokkal súlyosabb következményekkel járhatnak.

Külön kell megemlékeznünk arról az esetről, ha a szállítás gyengélkedése az olajellátás zavaraiból következne be. Ebben a nem várt esetben mindez gyakorlatilag a teljes káoszt jelenthetné.

2.2.3 Az iparszerű mezőgazdaság vége

A jelenlegi gazdálkodási mód ellehetetlenülése nem egyszerűen ellátási zavarokat, hanem a társadalmi rendszer teljes összeomlását jelentené. A közvetlen kapcsolat a társadalom tagjai és az életterükként szolgáló táj között teljesen megszűnt. Napjainkban az emberek a társadalom valamely alrendszerén keresztül szerzik be az életben maradásukhoz nélkülözhetetlen jószágokat, az élelmet, az ivóvizet, a téli menedéket, a meleget, hogy csak a legalapvetőbbeket említsük. Az iparszerű mezőgazdaság talán az egyik legfontosabb alrendszer, és sajnos semmi mással nem helyettesíthető. Jelen körülmények között sem a tudás, sem az eszköz nem áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy az iparszerű technológiák hiányában tömegeket élelmezzünk. Mindez azt jelenti, hogy az iparszerű mezőgazdaság csődje nem ellátási zavarokhoz vezet. Ebben a nem várt esetben egyszerűen nem lesz élelem, nem lesz élelemtermelés. Néhány évtizednek el kell majd telnie, hogy a népsűrűség visszaessen, és az egymástól távol eső kis közösségek kísérletet tehessenek valamiféle földművelés visszahonosítására.

2.3 Összegzés

Társadalmi-, gazdasági berendezkedésünk sajátos felépítéséből következően nem nélkülözheti a gazdasági növekedést. A természetes szabályzófolyamatok, majd a természeti rendszerek működési zavaraiból, illetve összeomlásából következő jelenségek kivédésére kialakított alrendszerek már csak az egyre nagyobb számban és egyre erőteljesebben jelentkező hatás-visszahatás miatt is növekedni kényszerülnek, s ezzel párhuzamosan újabb és újabb egyre energiaigényesebb alrendszerekre van szükség. Helyzetünk csak addig maradhat szilárd, amíg e kényszerű növekedéshez elegendő üzemanyag áll rendelkezésünkre. Az olajcsúcs, az olaj kitermelésének várható vége azzal fenyeget, hogy képtelenek leszünk fenntartani ezeket az alrendszereket. Az erőforrásválság tulajdonképpen a növekedésre épülő rendszer általános válsága, melynek egyetlen létező megoldása, új korlátlan energiaforrás felfedezése és becsatornázása a rendszerbe. Olyasmire kell gondolni, amely egyik pillanatról a másikra ki tudja váltani az olajt, mégpedig a meglévő eszközpark lecserélése nélkül. Ugyanakkor ez a lehetőség is csak abban az esetben vezethet eredményre, ha ezzel párhuzamosan a Föld zárt rendszerét nyitottá tudjuk tenni, azaz kijutunk a világűrbe és elérhető közelségben lakható bolygókat találunk. Természetesen e két lehetőség nem zárható ki, ezzel együtt azt mondhatjuk, hogy jelenlegi ismereteink szerint a válságra nincs rendszerszintű megoldás. Teljesen mindegy, hogy milyen alrendszer sérülése folytán, de rövididőn belül várható a jelenlegi társadalmi, gazdasági szerkezet teljes összeomlása. (Vagy a Mars meghódítása, de azt hiszem, a mi szempontunkból ez tulajdonképpen mindegy.)

Molnár Géza 

(Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport)

Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… III. rész

• Tanulmányok

|

3. Megoldási javaslatok

A természeti rendszereknek van egy sajátos jellegzetessége, a szegélyjelenség. Az egyes alrendszerek jól körülírható, pontosan érzékelhető határok között húzódnak meg, de a határokon túl, vagy épp a határterületeken jól megférnek olyan elemek, melyek példának okáért a szukcesszió korábbi fázisaihoz tartoztak. E rendszeren kívüli elemek tulajdonképpen nem tartoznak szorosan egyik alrendszerhez sem, ugyanakkor valamilyen formában mindkettőhöz, de akár többhöz is kötődnek. Ha egyik vagy másik alrendszert valamilyen sérülés éri, ezek az elemek elszaporodhatnak, és újra indíthatják a szukcesszió, a felépülés, az elnövényesedés folyamatát. A társadalmi rendszerben is folyamatosan jelen vannak ezek a szegélyjelenségek. Ilyennek kell látnunk a Vásárhelyi terv továbbfejlesztése során kidolgozott tájgazdálkodási javaslatokat is. A jelenlegi, még viszonylag állandó és hatékony rendszerműködés azonban nem engedte, hogy e javaslatok gyakorlati megvalósítását. Ugyanakkor ezek a javaslatok még a rendszer keretei között mozogtak. Be kell azonban látnunk, hogy iparszerű tájgazdálkodás nem létezik és nem is létezhet. Más keretek között kell keresni tehát a megoldást.

3.1 A fenntarthatóság előőrsei

Egy-egy természeti rendszer komoly működési zavaraként jelentkező természeti csapás, emberi beavatkozás vagy valamely más kiszámíthatatlan mozzanat lehetőséget ad a szegélybe szoruló növényeknek elburjánzására. Ilyennek tekinthetjük a felhagyott szántók parlagfüvesedését, vagy az ártéri legelők gyalogakácosodását. A parlagfüvet e megközelítésből az ember testfelületén ejtet sebek varasodásához hasonlíthatjuk. A két mozzanat ugyanarra az eredményre vezet. Lehetővé teszi a sérült bőr, illetve talaj gyógyulását. Korábban már jeleztük, a folyamatos háborgatás újjáteremti a parlagfű létfeltételeit, ahogy a var lekaparása sem a gyógyulást segíti, ellenkezőleg. Felszaggatja a sebeket.

Ha a parlagfüvet mint szegélyjelenséget értelmezzük, kézenfekvő, hogy milyen válságkezelési lehetőségeink adódhatnak. Ehhez azonban látnunk kell, jelen társadalmi szerkezet keretei között a szegélyjelenségek általában tiltottak, a rendszer erőteljesen védekezik ellenük. E védekezés válság idején csökken. Nem csak azért, mert kevesebb erőforrás marad ezek elfojtására, hanem azért is, mert ilyenkor a rendszer egésze nyitottabb a változásokra, keresi saját megújulásának lehetőségét. Tulajdonképpen erre épített a Szövetség Az Élő Tiszáért vezérkara, amikor a Jövő nemzedékek képviseletének országgyűlési biztosának irodájával összefogva kísérletet tettek a Tisza mentén, a gazdálkodásban jelentkező „szegélyjelenségek” összefogására és támogatására. Az alábbiakban részben az itt kidolgozott elemekre épülve teszünk konkrét javaslatot egy válságenyhítő program kidolgozására.

A tényleges cselekvési terv felvázolása előtt előre kell bocsátanunk, nem rendszerszintű megoldásról van szó, hanem olyan szegélyjelenségről, amely lehetővé teszi, hogy az adott társadalmi, gazdasági szerkezet egyfajta átalakulását. A terv a fenti helyzetelemzésen alapul és arra épít, hogy az összeomlás elkerülhetetlen és rövidesen bekövetkezik. Ugyanakkor tartalmaz olyan elemekeit is, amelyek akkor is használhatóvá teszik a megoldást, ha ez az előfeltevés utóbb tévesnek bizonyul. A lényeg ez esetben, hogy a szegély vagy az egyik, vagy a másik alrendszerbe illeszkedve hosszútávon is fennmaradjon. Javaslatokkal épp ezért nem elégedhetünk meg, gyakorlati lépésekre van szükség.

3.2 Természetes táji elemek megtartása

A javaslat lényege, hogy valamilyen arányban tartsunk meg táji elemeket, ideértve a tájban élő embert is. E javaslat persze akkor érthető igazán, ha világosan látjuk, hogy jelenlegi életmódja mellett az ember nem a tájban, a tájból él, ami sajna messze nem ugyanaz. Ebből fakadóan egyetlen táji elemet sem képes megőrizni, valamennyit kénye, kedve szerint alakítja. Ugyanakkor az iparszerűvé tett táj már nem nyújt életlehetőséget a rajta élők számára. Amíg a társadalom növekvő szakaszban van, s a rendelkezésére álló energiaforrás korlátlannak, vagy legalábbis csak a távoli jövőben korlátozottnak tűnik, e jelenség megváltoztatására nincs lehetőség. Az erre irányuló javaslatok sorra süket fülekre találnak. Válság idején azonban fordulhat a széljárás. az alábbiakban felvázolandó javaslatunkat e halvány reményre alapozzuk.

3.2.1 Területi kompromisszum kialakítása

Azokon a területeken ahol az iparszerű mezőgazdaság tartósan nem jövedelmező, mély ártereken, hegy és dombvidéken stb. érdemes teret engedni egy a jelenlegitől eltérő gazdasági szerkezetnek. Azaz meg kell határozni olyan célterületeket, ahol maga az adott táj több szempontból is szegélynek tekinthető. E folyamat indításakor nagyon körültekintően kell eljárni. Egyfelől érdemes a helyi kezdeményezésekre építeni. Általában minden ilyen helyszínen ráakadhatunk ilyesmire, mert ezek a térségek leszakadóban vannak, ami vagy elvándorlásra, vagy kiútkeresésre (esetenként mindkettőre) készteti az embereket. Másfelől figyelni kell e kezdeményezések jellegére. Nem vehető számításban egyetlen olyan elképzelés sem, mely az iparszerű módszerekhez történő felzárkózást tűzi zászlajára. Azokra a programokra kell építeni, ahol célként jelenik meg egyfajta önellátás, társadalmi együttműködés, az adott tájba való illeszkedés, esetleg a természeti folyamatokkal való együttműködés igénye. Ezeket a területeket egyfajta mintaterületté kell tenni. Itt azonban nem engedhetünk meg semmiféle versenyt. A területi kompromisszumnak valamennyi számításba vehető kíséreltre ki kell terjednie. Ennek oka részben, hogy minden táj sajátos gazdálkodási formát követelne meg. Ettől viszont sokkal lényegesebb, hogy a megoldás csak akkor vezethet eredményre, ha az ország számos pontján kialakulhatnak ilyen társadalmi, gazdasági szegélyek. Az eltérő stratégiák, a megoldási javaslatok, illetve gyakorlatba ültetésük sokszínűsége növeli az esélyeinket. Emellett a jelenlegi tapasztalataink alapján első körben alig egy pár tucat kezdeményezéssel számolhatunk. (Holott nagyságrendekkel többre volna szükség!)

3.2.2 A szegély mintázata

A program leglényegesebb elemei:

1. A tájba illeszkedés

2. Önellátásra törekvés

3. Együttműködés

4. Teljes szerkezet kiépítésének igénye

3.2.2.1 A tájba illeszkedés

Minden tájnak megvan, vagy legalábbis megvolt a maga sajátos szerkezete. Itt olyan megoldásokra kell gondolnunk, melyek ehhez az egykori tájszerkezethez idomulnak és lehetővé teszik annak legalább részleges megújulását vagy megújítását. Dombvidéken ez lehet a kistáblás, 1ha alatti vagy a körüli szántók visszaállítása, a szegélyek, fasorok mezsgyék egykor volt rendszerének felelevenítése, a kaszálók, legelők, fás legelők, gyümölcsösök, gyümölcsények visszaalakítása. Mindezt egyfajta természetvédelmi kezelésnek is tekinthetjük, hozzátéve, hogy a rendszer csak akkor marad működőképes, ha minden egyes eleméhez valamilyen tételes gazdasági haszonvételt tudunk hozzárendelni.

3.2.2.2 Önellátásra törekvés

A mezőgazdaság szerkezete átalakul, sőt e folyamat több helyen már be is fejeződött. Az új szerkezet lényege, hogy a termelő mindent piacra termel, és a saját fogyasztását a piacon vásárolt javakból elégíti ki. Ez a szerkezet jól működik, ha elegendő energiaforrás áll rendelkezésre. Itt sincs másról szó, minthogy egy újabb, energiaéhes, ám korlátlan növekedésre képes alrendszer alakul ki a társadalmi, gazdasági szerkezeten belül. Energiaválság esetén azonban ez a szerkezeti átalakulás kollektív öngyilkosság. Különösen, ha nem engedjük meg ezzel párhuzamosan, hogy az arra alkalmas helyeken fennmaradjanak a hagyományosnak tekinthető, akár nagyüzemi-háztáji gazdálkodásokra épül vegyes, akár a kisbirtokra épülő hagyományos gazdálkodási forrás. Szeretnénk jelezni, hogy bár a szerkezetben megnyilvánuló irányítás nagy úr, e kérdés főként a társadalmat, illetve a gazdálkodást irányító elit döntésén múlik. A szerkezet maga ennyi „szegélyjelenséget” még megengedne. Mindez azt is jelenti, hogy az önellátás lehetőségeinek léte vagy nem léte, elsődlegesen a szakma politika meghatározó személyiségeinek felelőssége.

Az önellátásra törekvést itt nem családi, hanem kisközösségi szinten kell érteni. Magába foglalja a közösségi munkák megszervezését, helyi piac létrehozását és fenntartását, nem is annyira helyszínnel, mint árukkal. Arra kell törekedni, hogy élelmiszer tekintetében a falvak teljesen önellátóak legyenek, s a feleslegből jusson a közeli kisvárosok piacára is. Mindez nem lehetetlen. Mondhatni csupán politikai akarat kérdése. A Szövet munkacsoportja áttekintette, milyen jogszabályi változásokra volna szükség ahhoz, hogy e rendszer működőképessé váljon. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy mindez létkérdés. Amennyiben egy leendő energiaválság miatt oly módon esnek szét az egyes gazdasági alrendszerek, hogy semmi sem marad, mi a helyükbe léphetne, az ebben az országban teljes káoszhoz és tömeges éhhalálhoz vezethet. S ez az adott esetben nem tréfa. Mindezt nagyon komolyan kellene vennie azoknak az embereknek, akik az ország vezetésére hivatottnak érzik magukat.

3.2.2.3 Együttműködés

A természet változásainak — mondhatni az evolúciónak a motorja a közfelfogással ellentétben nem a létért való küzdelem, vagy a harc az erőforrásokért. Ha valaki végiggondolja egy természeti rendszer felépítését, melyet jól modellez az ún. niche -elmélet, láthatja, hogy minden egyes betöltött ökológiai fülke (niche) számos új fülkét hoz létre. A lényeg ebben az esetben, hogy a rendszerbe illeszkedés új elemek létlehetőségét teremti meg. Ebből a szempontból helytelen az erőforrás kifejezés használata, mert itt nem a források felhasználásáról, hanem új lehetőségek megteremtéséről van szó. A működés alapja nem valamiféle vetélkedés, harc, hanem a rendszerszintű együttműködés. A szelekció, azaz a kiválasztódás pedig nem a hétköznapi értelemben vett erő vagy gyengeség függvénye. A folyamatokból az együttműködésre képtelen egyedek, illetve rendszerek esnek ki. Az együttműködés tehát rendszerszinten is lényeges elem. Jellemezhetnénk úgy, hogy élni és élni hagyni, de a folyamatok előrehaladott volta miatt itt már többről van szó. A központi rendszernek éppúgy együtt kell működnie a „szegélyjelenségekkel”, mint ahogy az ilyen kezdeményezéseknek is a társadalom egészével, a többi hasonló közösséggel, és természetesen az egyes közösségeken belül minden résztvevővel, végső soron magával a tájjal is. Ezért írtuk volt korábban, hogy itt nem szabad egy szűkös erőforrást a rendelkezésre bocsátani, és a kezdeményezéseket úgy mond versenyeztetni. Ez a helyzet téves értékeléséből fakadó elhibázott stratégia volna. A helyes megoldás az adottságok felmérése, és egy önszervező folyamat elindítása, melynek lényege, hogy minden egyes kezdeményezés egyfajta ökológiai fülke gyanánt, számos gazdasági lehetőséget teremtve épüljön fel.

3.2.2.4 Teljes szerkezet iránti igény

Az elmondottakból következően a cél nem egyes ágazatok vagy termelői formák támogatása. Itt egy összetett rendszer egy valódi „szegély” kialakulásánál kellene bábáskodnunk. E munkában egyfelől az összetettség, másfelől a teljesség hangsúlyos. A jelenlegi szerkezet, tekintettel arra, hogy benne az egyre nagyobb energiaigényű alrendszerek küzdenek az egyre szűkösebb erőforrásokért, képtelen „komplex programok” támogatására. E szerkezeten kívüli megoldásnak viszont éppen az a lényege, hogy egy összetett, a teljesség igényével felépülő rendszert indítunk útjára, mert elképzeléseink csak ebben az esetben működhetnek az ökológiai fülkék mintájára. A sokrétű, szerteágazó, összetett munkafolyamatok támogatásának tilalma még a jelenlegi társadalmi szerkezeten belül is ésszerűtlen. Mindezt egy egyszerű példával meg lehet világítani. Az ötletet adott esetben egy népmesénk adta, melyben a király kitagadja gyermekét, amiért a leánya azt találta volt mondani neki: úgy szereti, mint az emberek a sót. Később aztán a szomszéd király, ezt tudva minden ételt sótalanul tálaltatott föl neki. Képzeljük el, mi történne, ha a jelenlegi támogatási rendszer alkotóinak kellene részt venni egy ilyesfajta munkaebéden. A leveshez külön megkapnák a vizet, a zöldségeket, a húst, a rántott bordához a szépen formázott szeleteket, a lisztet, a zsemlemorzsát és a tojást…

3.3 A tényleges gazdálkodás felépítése

Az alábbiakban egy létező kezdeményezés alapján vesszük számba a tényleges teendőket. Igyekszünk olyan vázlatot felmutatni, mely tényleges cselekvési terv alapja lehet. E körben érintjük:

1. A táj és a gazdálkodás viszonyát

2. A gazdálkodás szerkezetét

3. A társadalmi kapcsolódásokat

4. A szegély jelenség jövőbeli kifutása

3.3.1 Táj és tájgazdálkodás

A tájgazdálkodás fogalma egyfelől vitatott, másfelől nagyon sokrétű. Mi itt elsődlegesen azokra a formákra gondolunk, melyek lehetővé teszik a táj meghatározott, lehetőleg minél nagyobb hányadán az eredeti szerkezetek és mintázatok megmaradását. Jelen esetben a természetszerűség hangsúlyos. Nem gazdasági módszerekről van tehát szó, hanem egyfajta kölcsönhatásrendről.

Kiindulási pontunk a táj szerkezete, természetes mintázata. Ártér esetében e mintázat 85-90% ligetes erdő, 5-10% gyep, 5-10% vizesélőhely, 1-2% szántó, kert. E mintázat tájtörténeti kutatások tanúsága szerint évezredeken keresztül fennmaradt a Tisza árterének egyes szakaszain. Dombvidéken az arányok nagyon hasonlóan alakultak. 85-90% erdő, 5-10% gyep, 5-10% szántó, kert, 1-2% vizesélőhely. Ez a mintázat az általánostól eltérő jelleget mutat a patakok árterén. Itt 70-80% erdő, 10-15% gyep, 10-15% vizes élőhely, mely jellegénél fogva lehet mocsár- és láprét, illetve –erdő. A továbbiakban egy hegy- és dombvidék peremén található tájhoz illeszkedő gazdasági szerkezetet járunk körül.

A gazdasági haszonvételek szervezésekor elsődleges szempont, hogy az eredeti mintázathoz közeli képet kapjunk. E téren nagyon lényeges az erdők aránya. Síkvidéki területeinken a szóeredeti értelmében erdő nem maradt fenn. Jogszabállyal ugyan erdőnek minősítettük a faültetvényeket is, ám ettől az Alföld 17-20%-át elborító fás kultúrák még nem lesznek képesek betölteni az erdő ökológiai szerepét. Hasonló a helyzet a domb- és hegyvidékeken is, bár itt a fás kultúrák valamivel közelebb állnak a természetes formákhoz, mint az Alföldön.

Az arányok visszaállítása során nem lehet cél a gazdálkodás teljes felszámolása. Olyan köztes megoldásról van szó, melyben maga a gazdálkodás hozza vissza az eredeti arányokhoz közelítő állapotokat. Ennek érdekében vissza kell állítani:

1. A hagyományos gazdálkodás birtokszerkezetét

2. A legelő kaszáló korábbi rendjét

3. A mezsgyék sajátos szerepét

4. A természetszerű erdők teljes haszonvételeit

3.3.1.1 A hagyományos birtokszerkezet

A korábbi évszázadokban e vidékeken nem volt jellemző a kiterjedt szántóművelés. A gazdálkodás múltjáról beszélgetve az egyik gazdálkodó elmondta, hogy a 10ha feletti területen gazdálkodó már nagybirtokosnak számított, az ő nagyapja a maga 17 magyar holdnyi (3,5ha körüli) földjével középbirtokosnak, mellesleg módos gazdának számított. Ehhez persze hozzátartozik, a közbirtokosságok, a legelők és erdők, továbbá a gyümölcsös haszonvétele. A 17 holdnyi szántóterület sem egy tagban volt, hanem a határban két-három táblában megosztva. A táblákat fasorok, ligetek, gyepsávok, szélesebb-keskenyebb mezsgyék választották el egymástól. Ezeknek is megvolt a maga haszna. A gyepeket kaszálták, a ligetek és fasorok jórészt gyümölcsfákból álltak, de legalábbis számos különféle gyümölcs termett bennük.

E szerkezet a mai körülmények között már elképzelhetetlen, de közelíteni lehet hozzá. A szántókat a termőhelyi adottságoknak megfelelően lehetne tagolni, kisebb, 1-5ha körüli táblákra, a táblákon belül is lehetővé téve, hogy az alkalmatlan területeken gyepet, vagy erdőt, esetleg gyümölcsligetet lehessen kialakítani. Az egyes szántókat valamely természetszerű élőhelynek számító mezsgyével (szélesebb cserjesáv, fasor, vagy gyep) kell egymástól elválasztani. A művelés során előtérbe kell állítani a hagyományos, igaerejű művelést. Természetesen mindezt önkéntes alapon, ha van még, ki ilyesmire adja a fejét. Természetesen nem várhatjuk el, hogy a mintaterület egészén ilyen jellegű gazdálkodás folyjon, de arra oda kell figyelni, hogy a gazdák túlnyomórészének rendelkezésére álljanak a hagyományos, ló, illetve ökör vontatta eszközök, s tudjanak is bánni vele. Ugyanakkor a szükséges állatlétszám is kiteljen.

3.3.1.2 Legelők-kaszálók

A patakok árterén és a magasabb hegyeken található nedves réteket általában kaszálták, míg a partosabb helyek, domboldalak szárazabb gyepeit legeltették. A gyepek kezelésének e rendszerét kell szem előtt tartani. Ehhez ugyancsak szükséges a megfelelő állatlétszám, és a helyhez alkalmazkodó állatfajta. A dombokon, hegyi legelőkön kistestű, hegyi marhákat kell tartani, lehetőleg valamely korábbi fajta mai rokonát. Így pl. a hegyközben a XIX. századra kiveszett csopakmarhához közel álló kárpáti borzderest.

Az állatok legeltetése nemcsak a gyephez kötött. Ki kell alakítani a legelőerdők rendszerét is. E kérdésre az erdők haszonvételeiről szóló részben még visszatérünk.

3.3.1.3 Szegélyek, mezsgyék

A szegélyek mezsgyék szerepéről már ejtettünk szót. Itt hadd hangsúlyozzuk ismét, ez esetben komoly haszonvételekről beszélhetnénk. Egy-egy meghagyott liget, szélesebb cserjesáv különféle erdei termékekkel láthatja el a közösséget, mint pl. csipke, szeder, málna. Amennyiben a területen nincsenek jelen, ezeket telepíteni is lehet. A sáv környékének művelése, megakadályozza elterjedésüket. Ugyanakkor a tájhasználat összeomlását követően az ilyen jellegű szegélyből a hasznosítható gyümölcsökben gazdag növényzet települ vissza a felhagyott területekre. Ez egyébként is jellemző a tájra. A hegyköz cserjésedő legelőin megfigyelhető volt, hogy a csipke galagonya és kökény mellett elsősorban a vadalma, vadkörte jelent meg a területen, de találkoztunk vadcseresznyével és más gyümölcsökkel is. Jelen körülmények között célszerűnek látszik a mezsgyéket, fasorokat ezekkel a pionírfajokkal telepíteni, illetve, ahol jelen vannak, csak hagyni elterjedésüket. S ha a közösségben marad erő, és kezdeményezőkészség, akkor e vadalanyokra lehet a környéken fellelhető nemes gyümölcsöket oltani.

Ezek a kezdeményezések maguk is egyfajta szegély szerepet töltenek be a jelenlegi helyzetben. Ami azt jelenti, hogy a társadalmi szerkezet alapvető jellegzetességei felől nézvést egy megtűrt szerkezeten kívüli megoldást jelent. Nem véletlenül hangsúlyozzuk tehát a gazdálkodáson belül a természetes szegélyek szerepét. Adott esetben e átvitt és szószerinti értelmű szegélyek a túlélés zálogai lehetnek.

3.3.1.4 Erdők haszonvételei

Az erdők hasznát ma csak és kizárólag a fák jelentik. Itt arra kell törekedni, hogy minél nagyobb arányban jelenjenek meg a természetszerű erdők a területen, azok valamennyi jellegzetességével. Ezek visszaállítása nem megy egyik napról a másikra, de ahol csak közelítünk ehhez a szerkezethez, a gyógynövényektől kezdve a gombákon át a mezsgyék tárgyalása során már említett gyümölcsökig számos haszonvételre nyílik lehetőség. Ezt tetézheti a gallyak és kidöntött, egyébre alkalmatlan fákból a téli tüzelő begyűjtése, továbbá a fák haszonvétele. Itt azonban elsődlegesen a szálalás és az egyéb erdőéltetéshez köthető módszerek jöhetnek számításba.

Az erdők haszonvételei közül külön ki kell emelni a legeltetést. A jelenlegi túltartott vadállomány hasonló szerepet tölt be az erdőben, mint egykor a legelő állat. Ezen változtatni nem ma még nem lehet. Ugyanakkor meghatározott erdőterületeket, felhagyott, cserjésedő gyümölcsösöket, gyepeket, cserére, átalakításra ítélt tájidegen elemekből álló erdőrészleteket fel lehet használni legelőerdőnek. Az itt szerzett tapasztalatok alapján a felhagyott szántókat, gyepeket ilyen legelőerdőkké lehetne alakítani. Mindez nagyon fontos lehet egy olyan időszakban, amikor a jelenlegi technológiák kiesnek. Az adott tájba való haszonállatfajták ugyanis szerencsésebb esetben hihetetlenül kevés abrak és széna mellett átvészelhetik a telet, ha elegendő ilyen szerkezetű legelőerdő van a tájban. Ez az átmeneti időszakban létkérdés lehet.

3.3.2 A szükséges gazdasági szerkezet

Ahhoz, hogy a „szegély-jellegű” gazdaságok tartósan fennmaradhassanak, jövedelmezővé kell tenni őket. Természetesen e fogalom egészen más jelentésű lesz a válság súlyosbodása esetén. Annyit előre bocsáthatunk, hogy e gazdasági szerkezet jelentősége épp abban áll, hogy átmentet képezhet a jelenlegi és egy az iparszerű mezőgazdaság összeomlását követő tájhasználat között. Ahhoz azonban, hogy a kezdeményezések fennmaradhassanak, és betölthessék ezt a célt, sikeresnek kell lenniük, azaz nemcsak a jövőbeli, de a mai igényeknek is meg kell felelniük.

A gazdasági szerkezet kialakítása során ennek megfelelően a korábban megfogalmazott jellegzetességeket, az önellátásra, törekvést, az együttműködést, a helyi piacok szervezését, a genetikailag értékes, igénytelen, a szélsőséges időjárási viszonyokat jól tűrő állatok tartását a helyi (hagyományos, illetve „kézműipari” jellegű) feldolgozások visszaállítását igényként kell megfogalmazni. Ugyanakkor meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy az ilyen gazdaságok termékei a piacra jussanak, illetve, hogy maga a gazdaság biztos megélhetést nyújthasson a gazdáknak.

A gazdasági szerkezet a gyümölcstermesztés, az állattartás és a szántóművelés sajátos ötvözete. Olyan biztos alap, amelyre felépülhetnek a tényleges jövedelmet biztosító ágazatok, az idegenforgalom keretébe ágyazott értékesítés, és az ökológiai szolgáltatások piaca. Magát a gazdálkodás rendszerét helyszíntől, az adott tájtól függően kell meghatározni.

3.3.3 Társadalmi gazdasági kapcsolatok

Ha a „szegélyjellegű” gazdálkodások társadalmi, gazdasági kapcsolatait egy szóval akarnánk jellemezni, az ellenséges jelzőt használhatnánk. E gazdálkodásokat – a becsatornázhatatlan jövedelem kétségtelen jelenléte miatt – a társadalmi szerkezet tiltja, illetve fokozatos ellehetetlenítésükre törekszik, míg a másik oldalról a gazdálkodók folyamatos kiskapu-keresésre kényszerülnek. Mindezen az alábbi módon lehetne változtatni.

1. El kell fogadni, hogy a becsatornázhatatlan jövedelmek, olyan társadalmi tőkét alkotnak, melyek lehetővé teszik egy energiaszegény időkben is fenntartható gazdasági szerkezet kialakulását. Így adott keretek között e tevékenységek elfogadhatókká, sőt támogathatókká válnak.

2. El kell fogadni, hogy az adott táj szerkezetének, természetes mintázatának legalább részbeni fenntartása nyomos közérdek. Aki ebben részt vállal, ökológiai szolgáltatást nyújt a társadalom egészének.

3. Olyan körülményeket kell teremteni, melyek mentén e gazdálkodások jól nyomon követhető biztos adóztatható jövedelemre is szert tehetnek.

Itt persze nem elsősorban pénzügyi támogatásokra kell gondolni. Igaz ugyan, hogy e forma beilleszthető lenne az agrártámogatások rendszerében, de világossá kell tenni, hogy az adott esetben nem erről van szó. A gazda ökológiai szolgáltatást nyújt, melye az állam meghatározott formában ellentételez. E formát nevezhetjük a Szent István Egyetem Környezet és Tájgazdálkodási Intézetében erre irányuló kutatási programja nyomán zöld pont rendszernek. Lényege, hogy az egyes gazdaságok ökológiai szolgáltatásait mérhetővé tesszük, minden mérőszámhoz megfelelő pontokat, a pontszámokhoz kifizetési összegeket rendelünk. A rendszerbe lépés nyitott, bárki csatlakozhat, aki egy minimális pontszámot el tud érni. Magát a pontrendszert azonban úgy kell megállapítani, hogy az iparszerű gazdálkodás keretein belül maradó gazdaságok ne érhessék el ezt a minimális pontszámot. Természetesen lehet pluszpontokat adni a vegyszerhasználat, a műtrágya hatóanyag kibocsátás korlátozásáért, a gépi kaszálás módjáért, ám ügyelni kell arra, hogy ilyen jellegű váltással a rendszerbe lépéshez szükséges küszöböt ne lehessen elérni.

3.3.4 A visszailleszkedés lehetőségei

Válságkezelő tervek esetén a legdöntőbb kérdés, hogy mi történik az így kialakított intézményrendszerrel, jelen esetben a „szegélygazdaságokkal” a válság után. Amennyiben az erőforrásválság a társadalmi alrendszerek összeomlásához vezet, mindez teljesen kiszámíthatatlan, de nem is nagyon kell vele foglalkoznunk. Ha életképesek lesznek, fennmaradnak, és terjeszkedhetnek, ha nem osztoznak a társadalmi szerkezet sorsában. Más kérdés, ha maga a növekedésen alapuló rendszer keretein belül sikerül megoldani a válságot. Ez esetben e gazdaságoknak is be kell tagozódniuk a társadalmi keretek közé. Ezt biztosíthatja a már említett kifizetés rend, illetve az idegenforgalom.

Molnár Géza

(Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport)