A Tavistock Intézet II.

A Tavistock Intézet II.

De kihez jut el a mi szavunk ,

 magányos kutya megugatja a 

holdat !!!

Mégis fel újítom ezt a bejegyzést is , hisz így egész a pénzügyi rendszerről alkotott kép, és hogy ne keljen keresgélni íme az akkori bejegyzés ismétlése. Jó elmélyedést kívánok a témába, és sikeres szabadságot , vagy lavírozást a kamatrabszolgaság, és a szabad emberi lét között.

A pénzoligarchia és a központi bankok

"...a pénztőke hatalmasainak messzetekintő célja nem kevesebb, mint a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerének a létrehozása, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon ellenőriznék összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."

Carrol Quigley történész, a washingtoni Georgetown Egyetem professzora, Clinton elnök tanára és mentora ("Tragédia és remény" 324. oldal, New York-London, 1965). /1/

Orbán Viktor miniszterelnök 2000. november 26-án bejelentette, hogy Járai Zsigmond pénzügyminisztert kérte fel a Magyar Nemzeti Bank elnöki tisztségére, aki Surányi György jelenlegi MNB elnök mandátumának lejártával 2001. márciusa után venné át a magyar monetáris politika irányítását. Járai a tisztség elfogadásához több feltételt is szabott, köztük a legfontosabb az, hogy az MNB törvény módosításával az Országgyűlés növelje tovább a központi bank már eddig is csaknem abszolútnak tekinthető függetlenségét. Az Európai Unió legutóbbi országjelentése ugyancsak szükségesnek tartja a nemzeti bank függetlenségének a további erősítését. Ezért - az EU kérésének eleget téve - a koalíció úgy változtatja meg a kétéves költségvetés egyik paragrafusával a jegybanki törvényt, hogy a központi bank szerepét betöltő MNB ne nyújthasson hitelt a költségvetésnek. Mivel a magánpézrendszerre való áttérést követően az MNB már nem tekinthető az állam bankjának, hanem magánellenőrzés alatt álló pénzintézetnek, ezért 1992 óta már nem adott hitelt az államnak. A bejelentett "új intézkedés" ezért csupán gesztus-értékűnek tekinthető. Orbán Viktor azt is megerősítette, hogy további megbeszélésekre kerül sor, és ezen megvitatják a központi bankról szóló törvény megváltoztatását is. Az Európai Unió szeretné, hogy az Állami Számvevőszék hatékonyabban ellenőrizhesse a jegybank tevékenységét, továbbá a jegybanktanács szerepét is felülvizsgálják.

Ez a hír arról szól, hogy a nemzetközi pénzoligarchia, és magyarországi gépezete tovább akarja erősíteni a legfontosabb gazdasági és politikai hatalom, vagyis a monetáris döntéshozatal felett gyakorolt monopóliumát. Akié a monetáris hatalom, ténylegesen az rendelkezik az országgal. A titokban hozott monetáris döntések legfontosabb következménye, hogy tíz év alatt a magyar társadalom összesített - belföldi és külföldi tartozása - megnégyszereződött. Ez minden évben mintegy 8 milliárd dollárt (2400 milliárd forintot) von el a magyar társadalomtól úgy, hogy az semmit sem kap érte cserébe. Ha a Magyarországra vonatkozó monetáris döntésekért a demokratikusan választott, legitim kormány felelne, és ha ezeket a döntéseket nem titkosítanák le alkotmányellenesen 20 évre, akkor világossá válna, hogy másfajta pénzkibocsátási, kamat- és árfolyam szabályozási, valamint közhitelezési politikával ennek az évi 2400 milliárd forintra rúgó összegnek a jelentős részét nem kellene átengedni a külföldi és belföldi pénzvagyontulajdonosoknak. Ez a fölösleges - és teljesen elhallgatott - jövedelemelvonás a magyar társadalom szegénységének az alapvető oka.

Ez a nagyarányú jövedelem átcsoportosítás a közellenőrzés alá visszahelyezett monetáris politikával elkerülhető lenne. Ugyanis semmilyen lényegi változást nem lehet elérni a magyar társadalom állapotában a monetáris politikának a választott demokratikus kormány hatáskörébe való visszaadása nélkül. A nemzeti önrendelkezési jog ma a pénzrendszerrel való rendelkezési joggal egyenlő, tehát az tekinthető a nemzeti szuverenitás hordozójának, aki a monetáris felségjogokat gyakorolja. A fiskális politika, - azaz az adózás és a költségvetés meghatározása az országgyűlés és a kormány által, - azért kevésbé fontos, mivel a fiskális döntések a monetáris politika függvényei, és teljesen alá vannak rendelve annak. A fiskális politika csupán a monetáris döntések által a társadalom számára meghagyott maradék pénz újraelosztását végzi el. A helyzet fonákságát jelzi, hogy az állam formailag leghatalmasabb embere, a miniszterelnök, most az ország jövőbeni ténylegesen leghatalmasabb emberével, a nemzetközi pénzhatalom magyarországi első számú megbízottjával egyezkedik, akit ugyan ő választott ki, de akinek aztán ki lesz szolgáltatva. A legfontosabb hatalom, amelytől a kormány mozgásszabadsága is függ, a monetáris monopóliummal rendelkező központi bank elnökének a kezében van, akinek érdemi döntéseit még ellenőrizni sem szabad a demokratikusan választott szerveknek. Az MNB állami ellenőrzése csak tevékenységének formális részére terjed ki. A miniszterelnök havi fizetése tudomásunk szerint nem éri el az egy millió forintot. De a formailag állami intézmény MNB, állami alkalmazott elnökének a fizetése - a kiszivárgott hírek szerint - havi több millió forintra rúg már évek óta. A fizetésbeli különbség hűen utal a hatalombeli különbségre is. Tudomásul kell vennünk, hogy a nemzetközi főhatalmat birtokló pénzoligarchia elsőszámú magyarországi helytartója - bizalmi embere - a központi bank mindenkori elnöke és nem a demokratikusan választott miniszterelnök.

Csak az Országgyűlés és a kormány tartozik politikai felelősséggel a döntéseiért, és csak e két testület tagjainak kell a választók elé állniuk négyévenként. Ezért nem az MNB függetlenségének a fokozására, hanem máris túlságosan nagy függetlenségnek a korlátozására lenne szükség azért, hogy a parlament és a kormány érdemben beleszólhasson a legfontosabb közügybe, a monetáris döntések meghozatalába. A központi bank abszolút függetlenségét a demokratikus állami testületektől azzal indokolják, hogy csak így biztosítható az infláció leküzdése és a pénz értékállóságának optimális megőrzése. Az Oxford és a Harvard Egyetem kutatói által 1999-ben lefolytatott tudományos felmérések adatai viszont azt erősítették meg, hogy egy országban annál nagyobb az infláció, minél függetlenebb a központi bankja. A pénzuralom jelenlegi rendszerében tehát nem a monetáris politikának a közellenőrzés alóli további kivonására van szükség. Ez a rendszer máris szélsőségesen kiegyensúlyozatlan, és ellensúly nélkül érvényesül benne a magánpénzvagyon túlhatalma. A de facto leprivatizált, kizárólag egy zártkörű kis csoport által irányított monetáris politika ellensúlyát a hatékony, az érdemi tevékenységet is ellenőrző állami felügyelet, és a kormány tartalmi beleszólása tudná csak biztosítani. A központi bank azonban csak a demokratikus közhatalomtól, és annak szerveitől független. De nagyon is függ a nemzetközi pénzoligarchiától és annak a magánintézményeitől, amelyek kizárólag a pénzvagyontulajdonosok további gazdagodását tartják szem előtt. A magánérdek szélsőséges érvényesülésének lehetne ellensúlya a kormány által érvényesített közérdek. Ehhez azonban a privát ellenőrzés alá került központi bank már amúgy is abszolútra növelt függetlenségének nem a fokozására, hanem ellenkezőleg - a közérdek érvényesítésével - annak erőteljes korlátozására lenne szükség. Ha jól értettük szavait, akkor pontosan a fordítottját kellene annak tenni, mint amit Orbán Viktor kormányfő bejelentett.

A nemzetközi pénzoligarchia által kisajátított magyarországi monetáris politikának meghatározó szerepe volt a magyar vállalatok, a gazdaság, a köztulajdont képező állami vagyon egészének a tudatos leértékelésében. Az MNB hitelezési és kamatszabályozási gyakorlata szándékosan csődhelyzetbe juttatott egyébként életképes vállalatokat, csupán azért, hogy a nemzetközi befektetők és hazai ügynökeik a tényleges értékük töredékéért vásárolhassák fel azokat. A magyar nemzet vagyonának a monetáris politika által levezényelt átjátszása a nemzetközi pénzoligarchia és hazai kiszolgálóik kezébe mára megtörtént. Ez a de facto privatizált MNB-nek évekig tartó, de egyszeri feladata volt. A magyar társadalom munkája eredményeként előálló nemzeti jövedelem mintegy 30%-nak a folyamatos átcsoportosítása az értéktermelőktől a spekuláns pénzvagyon tulajdonosaihoz - akik semmilyen értéket nem állítanak elő a társadalom számára - azonban ismétlődő feladat. A magánpénzmonopólium rendszere azért tudja évről-évre zavartalanul átcsoportosítani a társadalom által megtermelt érték jelentős részét a közvetítő közeggel, a pénzzel, spekuláló privilegizált csoporthoz, mivel a társadalom többsége - elsősorban a tömegtájékoztatás hiányos működése és manipulációja következtében - nem tudja, hogy a letitkosított monetáris politika milyen döntő szerepet játszik jövedelmének a folyamatos megcsapolásában, és ezen keresztül sorsának az alakulásában. A monetáris politikára vonatkozó kérdéseket fel sem teszik a nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatás szervilis közvéleményformálói. A pénzoligarchia akaratának megfelelően ez nem lehet társadalmi párbeszéd témája sem a politikai, sem a tájékoztatási elit számára. A politikai elit függő helyzetben van a főhatalmat birtokló pénzoligarchiától, és az a politikus, aki a monetáris kérdésekbe bele akar szólni, az a politikai karrierjét kockáztatja.

A monetáris hatalomért vívott küzdelem az Egyesült Államokban

A 19. század Amerikájában, amikor - kemény küzdelem árán és soha nem maradéktalanul - de azért még érvényesült a "nép kormánya, a nép által, a népért" elve, akkor még akadtak olyan tisztességes politikusok, akik nemcsak tisztában voltak az ellenőrzetlen pénzhatalom veszélyeivel, a monetáris döntések sorsdöntő fontosságával, hanem ezt meg is mondták a választópolgároknak. Abraham Lincoln, az Egyesült Államok tragikus sorsú 16. elnöke, aki tett is azért, hogy a pénz szervezett magánhatalma ne vegye át az uralmat a demokratikus állam felett, így foglalta össze véleményét a pénzhatalomról 1863-ban:

"A pénzhatalom béke idején élősködik a nemzeten, háborús időben pedig összeesküszik ellene. Despotikusabb, mint a monarchia, arcátlanabb, mint az autokrácia, és önzőbb, mint a bürokrácia. Olyan válság közeledtét látom a közeljövőben, amely megbénít, és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A korporációk kerülnek uralomra és a korrupció korszaka köszönt ránk. A pénzhatalom arra törekszik, hogy fenntartsa uralmát, kihasználva az emberek előítéleteit, egészen addig, amíg a gazdagság néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság elpusztul./2/

A rendszert változtató pénzügyi és politikai elit tagjai 1989-ben elsősorban azzal indokolták Magyarországon a társadalmi, politikai és gazdasági élet alapvető átalakítását, hogy a gazdaság stagnál, nem versenyképes, és roskadozik a 20 milliárd dollárnyira növekedett adósság terhei alatt. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által levezényelt reformok és az úgynevezett transzformációs visszaesés eredményeként az ország gazdasági teljesítménye az 1990-es években tartósan az 1989. évinek a 80%-ára csökkent. A 2000. év az, amikor Magyarországnak sikerült ismét elérnie az 1989. évi nemzeti össztermékének a szintjét. De ezt a gazdasági teljesítményt ma már nem 20 milliárd dollár adósság terheli, hanem ennek az összegnek a négyszerese. A Magyar Nemzeti Bank hivatalos adatai szerint az összkülföldi tartozás 2000. júniusában már elérte az 51 milliárd 576 millió eurót, /3/ amihez még hozzá kell számítani azt a belső államadósságot, amelynek az összege a kormány "Befektetés az új évezredbe" című kiadványa szerint meghaladja a 7370 milliárd forintot. /4/ Ha ezt a két összeget összeadjuk, az megközelíti a 80 milliárd dollárt, vagyis a 20. század végén a magyar gazdaságnak és társadalomnak mintegy 80 milliárd dollár összesített adósság terheit kell viselnie. Átlagos kamat- és profithozamot számolva ennek az adósságszolgálati terhei legalább évi 8 milliárd dollárra (2400 milliárd forintra) rúgnak. Tehát a washingtoni konszenzusnak elnevezett gazdasági program végrehajtása eredményeként Magyarországon olyan gazdasági, pénzügyi és társadalmi változások történtek, amelynek eredményeként - tízévi nagyarányú visszaesést követően -, az ország elérte ugyan az 1989. évi gazdasági teljesítményt, de eladósodása időközben a négyszeresére növekedett.

Felmerül a kérdés, hogy milyen gazdasági rendszer az, amely a reformnak nevezett sokkterápia eredményeként az országot nem kivezette az adósságfüggésből, hanem ezt a függőségét a négyszeresére fokozta? Mint már utaltunk rá, a magyar társadalom szegénységének és megoldhatatlan gazdasági gondjainak elsősorban ez a 80 milliárd dolláros - és évről-évre egyre növekvő - adósságtömeg az oka. Ezért kell megértenünk, hogy miként jött létre ez az adósság, hogyan növekedett négyszeresére a piaci reformoknak nevezett változtatások következményeként, az 1982-től fokozatosan, majd 1990-től felgyorsítva bevezetett magánpénzrendszer és magánpénzmonopólium következtében. Visszatekintve az elmúlt évtizedre úgy tűnik, hogy a rendszerváltoztatásra valójában a további eladósítás véget volt szüksége a pénzügyi internacionálénak. Egy elnéző tulajdonossal, az állammal, amely ráadásul nem is volt hatékony és ideológiája miatt túlságosan sok szociális kötelezettség vállalására kényszerült, már nem lehetett tovább fokozni az ország eladósítását, és kamatfizetés formájában még jobban megcsapolni a jövedelmét. De sok magántulajdonossal, a költséges szociális rendszer lebontásával, a termékszerkezet versenyképes átalakításával ez az adósságteher még a négyszeresére volt növelhető. Olyan exporttermékek termelésére kellett átállni, amelyeken elő lehetett állítani növekvő adósság kamatait a pénzoligarchiának, az adót az államnak, valamint a globálisan versenyképes profitot és önköltséget a multinacionális cégeknek. Ennek persze tömeges munkanélküliség, az ország teljesítményének a tartós visszaesése, valamint a magyar társadalom kétharmadának a példa nélkül álló elszegényedése lett a további következménye. Vagyis a piacgazdaság, a demokrácia és a szabadság szólamainak a hangoztatása közepette átvehette a főhatalmat a pénzoligarchia, végletesen kettéosztva szegényekre és gazdagokra a magyar társadalmat.

Mindezt a magánpénzmonopólium rendszerének a Magyarországra importálása tette lehetővé. Ennek a nemzetközi pénzoligarchia által ellenőrzött pénzrendszernek a legfontosabb intézményei az egyes államok központi bankjai. A központi bankok központi bankjainak a szerepét a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tölti be. Negyediknek még meg kell említenünk az amerikai Federal Reserve System-et, az Egyesült Államok magánkézben lévő központi bankját, amely a világvaluta, a dollár kibocsátásával, ma már részben globális központi banknak is tekinthető.

A washingtoni konszenzus programjának és sokkterápiájának a végrehajtásában kulcsszerepet játszó központi bankok (nálunk a Magyar Nemzeti Bank) sorsdöntő szerepének a megértéséhez azonban vissza kell nyúlni egész röviden az alapokhoz. Mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy az értéket előállító fizikai gazdaság működéséhez szükséges közvetítő közeg, a pénz, önmagában értéktelen jel. Semmilyen pénznek, beleértve a legfontosabb valutákat is, mint például a dollár, az euró, a jen, nincs semmilyen értéke. Ugyanakkor ez az önmagában értéktelen jel, a pénz, nélkülözhetetlen közvetítő közeg, ami nélkül egy modern gazdaság nem működhet. A központi bankokat azért hozta létre a nemzetközi pénzoligarchia, hogy a segítségükkel az államoktól elvegye, és a saját hatáskörébe vonja ennek a közvetítő közegnek a kibocsátását, és ezáltal az államok monetáris felségjogainak a gyakorlását saját privilégiumává tegye. Így a közpénzrendszert fokozatosan magánpénzrendszerré alakította át, és a monetáris közhatalmat pedig privatizálta, hogy a saját gazdagodása szolgálatába állíthassa.

Mi tehát a pénz?

Bármi szolgálhat pénz gyanánt, amely elfogadható a lakosság számára, mint a termékek és szolgáltatások cseréjét elősegítő közvetítő közeg. Az amerikai indiánok felfűzött kagylópénzt, az indiaiak fényes színezetű kagylókat, egyes szigetlakók a bálnák fogait, az inkák a kokain cserje leveleit, és Észak-Amerika első telepesei a dohányt használták erre a célra. De egyes Csendes óceáni népeknél a nagy kerek kövek, míg Európában a 2. világháború utáni Németországban a cigaretta és a tömény szesz töltötte be a közvetítő közeg, azaz a pénz szerepét.

A legnépszerűbb anyagok a pénzügyi közvetítésre a nemesfémek, elsősorban az arany és az ezüst. Ezeknek az anyagoknak pénzként való használata Kr. e. a 7. században kezdődött, és folytatódott a következő két és félezer éven át. Európában az aranyra és ezüstre beváltható papírpénz vált a leggyakoribb közvetítő közeggé a 18. században. A bank által adott és nemesfémet szimbolizáló papírjegy tulajdonosának garantálták, hogy bármikor beválthatja azt a helyi pénzváltónál, és átveheti természetben azt a mennyiségű aranyat és ezüstöt, amely a banknak erre a pénzjegyére rá volt írva. Ez a rendszer megkövetelte, hogy a forgalomban lévő papírpénz teljes értéke ne szárnyalja túl a letétbe helyezett nemesfémek teljes mennyiségét. Ez a kötöttség korlátozta a forgalomba levő pénz mennyiségének önkényes növekedését. Éppen ezért háború idején, amikor többletpénzre volt szükség, a hadseregek és a hadianyagok finanszírozására, a kormányok arra kényszerültek, hogy átmenetileg felfüggesszék a forgalomban lévő pénz mennyiségének az aranyhoz, illetve ezüsthöz való kötöttségét. Más szavakkal ez azt jelentette, hogy háború idején a papírpénzt nem lehetett beváltani nemesfémpénzre, és a kormányok a bankóprés működtetésével korlátlan mennyiségű - aranyfedezet nélküli - pénzt tudtak forgalomba hozni a háborús szükségletek finanszírozására. Ezt hívták "fiat money"- nak, vagyis olyan papír valutának, amely nem váltható be nemesfémre. Ez a papírpénz már csak azért tölthette be a közvetítőközeg, azaz a pénz szerepét, mert a kibocsátókormány kötelezővé tette elfogadását polgárai számára, illetve előírta számukra, hogy ezzel a pénzzel törlesszék köztartozásaikat. Vagyis háború idején a papírpénz, "legal tender", azaz kötelezően elfogadandó pénz volt, de nem lehetett nemesfémre becserélni.

Ez a fedezet nélküli pénz általában annyira volt szilárd, mint amennyire szilárd volt az az állam és kormány, amely ezt a papírpénzt kibocsátotta. Amíg megfelelő aranytartalék állt rendelkezésre és a reálgazdaság, azaz a fizikai árukat és a szükséges szolgáltatásokat előállító gazdaság jól működött, a fiat money szilárd maradt, még háborús időkben is. Ha egy ország megnyerte a háborút, akkor a kormány egyszerűen visszaállította a pénz aranyra történő beválthatóságát, azaz újra aranyalapra helyezte valutáját. Ez az átmenet rendszerint simán zajlott le. Ha egy ország viszont elveszítette a háborút, mint például Németország az első és a második világháborút, akkor papírpénze értéktelenné vált. Emiatt az egyes államok az európai forradalmak időszakában az 1789-től az első világháború végéig terjedő időszakban hol aranyalapú valutával rendelkeztek, hol megszüntették pénzük nemesfémre való átválthatóságát. Az első világháborút követően az európai országok visszaállították az aranyalapot, de ez az időszak nem sokáig tartott, mert az 1929-es nagy gazdasági válság megváltoztatta a helyzetet. A második világháború után jött létre az úgynevezett Bretton Woods-i rendszer, amely lényegében 1971-ig tartott, amikor is Nixon amerikai elnök megszüntette a dollár aranyra való beválthatóságát. Azóta a dollár is fedezet nélküli papírpénz, azaz fiat money. Ez lehetővé tette, hogy a dollárt kibocsátó magánbank, a Federal Reserve System, korlátlan mennyiségben bocsáthasson ki közvetítő közeget, ne csak az Egyesült Államok, hanem az egész világ gazdasága számára.

A Rothschild dinasztia és a jelenlegi pénzrendszer

Az állandósult fedezetlen papírpénz rendszere a francia forradalom után kezdett kifejlődni. A forradalmat követő terror rémségei és a nyomukban járó napóleoni háborúk, amelyek egészen 1815-ig, Napóleon végleges bukásáig tartottak, megfélemlítették az akkori Európa koronás főit is. Az állandó bizonytalanság veszélyeztette nemcsak trónjukat, de egész egzisztenciájukat. Ezért több király és herceg is készséggel vette igénybe egy felemelkedőben lévő frankfurti bankár dinasztia, a Rothschild család szolgálatait. A dinasztia alapítója Meyer Amschel Rothschild (élt 1744-től 1812-ig) elvállalta, hogy biztos helyre szállítja és megőrzi aranyukat és más nemesfém értékeiket. Meyer Rothschild pénzügyi sikereit részben a Thurn und Taxis hercegi család támogatásának köszönhette. Ez a milánói eredetű család, valamint Vilmos hesseni tartományi gróf, nagy szerepet játszottak a dinasztiaalapító pénzügyi tevékenységének az elősegítésében. Emellett azonban igen fontos szerepe volt a Rothschild dinasztia és a szabadkőműves páholyok kapcsolatának is. A Thurn und Taxis család egy olyan postai rendszert fejlesztett ki Közép-Európában, amely 1516-tól kezdődően fokozatosan vezető szerepre tett szert a földrészen. Ezért már I. Maximilián császár a német-római birodalom főpostamesterré nevezte ki a Thurn und Taxis család akkori fejét. Ez a rang a későbbiekben öröklődően megillette a család egyik tagját. Ezt a fontos pozíciót a 18. század végén Carl Anselm herceg töltötte be. Ő szakított a Thurn und Taxis család három évszázados hagyományával, miszerint nem nyúltak a bizalmas levelekhez, és megkezdődött a levelek elolvasása, mielőtt még kézbesítették azokat a címzetteknek. A herceg az így szerzett bizalmas információt megfelelő személyeknek jó pénzért átadta, és egyik legfontosabb vevője a dinasztiaalapító Mayer Amschel Rothschild volt. Ez utóbbi az elsők között ismerte fel, hogy milyen nagy fontossággal bír egy beruházó bankár részére, ha idejében pontos és bizalmas információkkal rendelkezik a legfontosabb eseményekről, különösen háború idején. Carl Anselm herceg tehát úgynevezett bennfentes információval látta el a Rothschild család fejét, aki viszont igen sikeresen fektette be a herceg pénzét. Ebben az időben még nem volt illegális a bennfentes információkkal való kereskedés, de már akkor is etikátlannak lehetett minősíteni. Miután ismertté vált, hogy Mayer Rothschild milyen sikeresen megnövelte Vilmos hesseni tartomány gróf, valamint a Thurn und Taxis hercegi család vagyonát, bemutatták II. Ferenc császárnak, a német-római birodalom utolsó uralkodójának. 1800 januárjában Mayer Rothschild a Habsburg császári udvar hivatalos képviselője lett, vagyis a történelemben először egy magánbankház vette át egy birodalom pénzügyeinek az intézését. Ezzel megszületett az a típusú központi bank, amely a mai napig kulcsszerepet játszik a világ pénzügyi életében. A 19. század a központi bankok létrejöttének a százada. Európa egyes államaiban a különböző intézményi és politikai feltételek ellenére a valutabanki, bankjegy-kibocsátási és tartalékbanki funkciókat ellátó központi bankok nagyjából azonos időben alakultak ki. A központi bankok gyökerei régebbi jegybankalapításokra nyúlnak vissza. Kevés kivételtől eltekintve az európai központi bankokat rendszerint nem olyan állami bankokként alapították, amelyek rendelkeztek a bankjegykibocsátás monopóliumával. Sokkal inkább közjogi részvénytársaságként, vagy a 19. század folyamán államilag privilegizált részvénybankként, amelynek elismerést kellett szereznie a konkuráló vidéki, azaz nem központi jegybankokkal szemben.

A legrégibb, ma is fennálló központi jegybankok a svéd Sveriges Riks bank, a Bank of England, valamint a Bank of Scotland. Ezek szintén rendelkeztek - noha csak korlátozott mértékben - bankjegy-kibocsátási joggal. Angliában azonban a Bank of England-é volt egyértelműen a vezető szerep. A 19. század végén már a legtöbb európai állam rendelkezett központi jegybankkal, csupán Svájc volt kivétel, amely csak 1907-ben alakította meg nemzeti bankját. Az Amerikai Egyesült Államok központi bankjának szerepét betöltő magánpénzintézet a Federal Reserve System, amely 100%-osan nyolc magánbank tulajdona, csak 1913-ban jött létre.

A magánellenőrzés alatt álló központi banki szerep jelentőségét felismerő Mayer Rothschild mondotta: "Engedjék meg, hogy ellenőrizhessem egy ország pénzrendszerét, hogy ki hozza törvényeit, már nem érdekel."/5/ Azért hogy királyi megbízóinak jobb szolgáltatást nyújthasson, Rothschild mind az öt fiát az akkori Európa öt pénzügyileg legfontosabb városába irányította. Amschel nevű fia vezette a frankfurti bankot, Solomon a bécsi központot, Nathan a londoni kirendeltséget, Carl-Colman a nápolyi bankot és Jacob-James, a legfiatalabb fiú, pedig a párizsi Rotschild bank élére került. Valamennyi Rothschild fiú létrehozta a központi banki rendszert abban az államban, amelyben tevékenykedett. Egyik legfontosabb pénzügyi tevékenységük volt kedvező kamatozású hitelek nyújtása a különböző kormányok számára.

A szabadkőművesség és az új pénzügyi rendszer kapcsolata

Noha Mayer Rothschild nem volt szabadkőműves, fiai azonban pénzügyi birodalmuk kiépítése érdekében már mind beléptek a különböző páholyokba. Ugyancsak szabadkőműves volt a dinasztiaalapító Mayer Rotschild főkönyvelője Sigmund Geisenheimer, akinek széles körű szabadkőműves kapcsolatai voltak egész Európában. Erről így ír Marvin Antelman a "To Eliminate the Opiate" (Megszüntetni a kábulatot) című, 1974-ben megjelent tanulmányában: "A Rothschildok igénybe vették főkönyvelőjük Sigmund Geisenheimer szolgálatait, akit viszont a berlini Itzig támogatott, valamint a Toleranz Illuminátus Páholy és a párizsi Grand Orient Páholy. Geisenheimer tagja volt a Mayenc szabadkőműves illuminátus páholynak és alapítója a frankfurti zsidó páholynak. A Rothschildok csak egy későbbi időpontban csatlakoztak ez utóbbi páholyhoz. Solomon Mayer Rothschild egy rövid ideig tagja volt, mielőtt Bécsbe költözött."/6/

Mayer Rothschild és Geisenheimer együttműködése óta a nemzetközi bankári tevékenység és a szabadkőműves oligarchia együttműködése összefonódik. Együttműködésük a mai napig tart a világ pénzügyi rendszerének kiépítésében és ellenőrzésében. Ma is még általános az a közhiedelem, hogy a központi bankok annak az államnak a tulajdonában vannak, amelynek a területén működnek. A valóság azonban az, hogy a pénzvagyon magánmonopóliumával rendelkező kislétszámú és zárt elit ellenőrzi a központi bankokat. Ez a zárt elit vagy úgy ellenőrzi a központi bankokat, hogy azok formailag állami tulajdonban vannak, de teljesen függetlenek, azaz a választott állami szervek nem szólhatnak bele érdemi tevékenységükbe, a monetáris politika irányításába, vagy úgy, hogy formailag is teljesen magántulajdonban vannak. Az elsőre példa a Magyar Nemzeti Bank, amely formailag állami tulajdonban van, de kizárólag saját maga intézi - a választott demokratikus kormánytól teljesen függetlenül - monetáris politikáját és érdemi döntéseibe egyetlen egy demokratikusan választott intézménynek, így az országgyűlésnek sincs beleszólása. A másikra jó példa az Egyesült Államok Federal Reserve System-je, amely - mint már utaltunk rá - nyolc magánbank tulajdonában van formailag is.

A pénzkibocsátás, az árfolyamok meghatározása, a kamatszabályozás, a hitelrendszer, az adott állam pénzügyi szuverenitásának a legfontosabb részei. A pénzügyi szuverenitás hordozói korábban az uralkodó dinasztiák, később a választott törvényhozó és kormányzó szervek monetáris hatalmukat az adott állam, az adott ország társadalma egészének az érdekében működtették. A központi bankokat azért kellett létrehozni, hogy az állami szuverenitás részét képező monetáris hatalmat el lehessen venni a közhatalomtól, azaz az államot képviselő uralkodóktól, parlamentektől és kormányoktól, és a befektető bankárok kizárólagos ellenőrzése alatt álló magánhatalommá lehessen átalakítani. A központi bank tehát az állam leprivatizált monetáris funkcióit egy privilegizált embercsoport magánérdeke szerint működteti. Központi bankok nélkül nem lehetne lecserélni a közpénzrendszert magánpénzrendszerre. Ezért a pénz szervezett magánhatalmának a kiépítéséhez döntő fontosságú volt a központi bankok magánellenőrzés alatt álló rendszerének a létrehozása és a nemzetközi pénzoligarchia érdekében való működtetése. Más szavakkal: a központi bankok révén lehet elérni azt, hogy egy szuverén állam többé ne bocsásson ki ingyenes közvetítő közeget saját gazdasági élete számára, hanem ezt a magánellenőrzés alatt álló központi bank tegye helyette. Így az állam kiadásainak (a költségvetésnek) a finanszírozása és a gazdasági élet közvetítő közeggel (hitelekkel) való ellátása, most már nagyhasznot hozó magántevékenységgé válik. A monetáris monopóliumhoz jutott elit ugyanis jelentős összegű kamatot szed magán-kibocsátású pénzéért az államtól, rákényszerítve, hogy ezt a kamatot fokozott adóztatással az állampolgáraitól szedje be. A pénzkibocsátás magán-monopóliummá változtatása arra kényszeríti az államot, hogy pénz helyett hitelleveleket bocsásson ki, és így finanszírozza tevékenységét. Ennek feleslegességét könnyű belátni, mert ha egy állam hiteleket vehet fel adóslevelekért cserébe, amelynek a fedezete az adott ország gazdasága és a beszedett adó, ugyanerre a fedezetre az állam saját maga is kibocsáthatna pénzt, amelyért viszont nem kellene neki kamatokat fizetnie. A központi bankok létezésének azonban pont az a célja, hogy az államokat eladósítsák, és soha véget nem érő kamatterhek viselésére kényszerítsék őket. A központi bankok lecserélik hitelpénzre, vagyis drága magánpénzre az olcsó közpénzt, és ez által a gazdasági élet bármely szereplője, aki rákényszerül a közvetítő közeg, a pénz használatára, most már csak úgy teheti meg, hogy egyben kamatot is kell fizetnie annak a zárt elitnek, amely pénzkibocsátási magánmonopóliuma révén ezt a hitelt nyújtotta neki. Amikor a központi bank veszi át a pénzkibocsátás monopóliumát, akkor ő hozza létre, teremti meg a semmiből a hitelpénzt, és bocsátja ki a reálgazdaság szereplőinek kamat fejében. Ezért minden központi bank kivétel nélkül a pénzoligarchia ellenőrzése alatt áll, annak érdekérvényesítő intézménye, és szükségszerűen nem a társadalom, hanem a pénzvagyonos szűk réteg érdekeit szolgálja.

Visszatérve a szabadkőművesség és a pénzoligarchia kapcsolatára, Angliában már a 18. században bevett gyakorlat volt, hogy a szabadkőműves irányítás alatt álló magánmonopóliumok nagy összegeket kölcsönöztek a brit kormánynak. A brit Kelet-Indiai Társaság már 1657-ben megkapta a kereskedelmi hajózás monopóliumát Cromwell Olivértől, nagyösszegű kölcsönök fejében. Ezek a kereskedők szinte kivétel nélkül az angol szabadkőművességhez tartoztak, és szó szerint körbehordozták földünkön az angol lobogót. Leszármazottaik együttműködtek Nathan Rothschilddal, a Rothschild dinasztia londoni központjának megalapítójával. A napóleoni háborúk idején együttesen látták el Európa uralkodóit hitelekkel, hadianyagokkal és kábítószerrel. A csempészetet az angol nagypáholyhoz tartozó szabadkőműves hálózat tette lehetővé.

A londoni Nathan, és a párizsi James bizonyult a két legsikeresebb Rothschild fiúnak, és eredményességük nagyrészt annak is tulajdonítható, hogy mindketten aktív szabadkőművesek voltak. Amikor James például megérkezett Párizsba, azonnal csatlakozott a francia nagypáholyhoz, és igen gyorsan elérte az ősi és elfogadott skót rítus szerinti harminchármas fokozatot. Később még visszatérünk arra, hogy milyen jelentőssé vált az a tény, hogy James 1841 és 1845 között hat párizsi szabadkőműves fesztiválon is részt vett. A Londonba küldött Rothschild fiú, Nathan, bizonyult a legnagyobb pénzügyi tehetségnek, és nemcsak megtartotta, de tovább is fejlesztette a csak néhány beavatott számára elérhető bennfentes információ alapján való kereskedést, amit még apjától tanult, E célból csatlakozott a londoni Emulation Páholyhoz már 1802 októberében. Ez a páholy hatékonyan segítette Nathan csempész tevékenységét, amelynek óriási szerepe volt az európai kontinensen tartózkodó angol haderő ellátásában a Napóleon által bevezetett kontinentális blokád idején. Ugyancsak szerepe volt ennek a páholynak abban is, hogy Nathan meg tudta szerezni az ellenőrzést a Bank of England fölött 1815 júniusában. A ma már közismert történet szerint a londoni tőzsde összeomlott, mert elterjedt az a hír, hogy Napóleon győzött a Waterloo-i csatában. Az értéküket vesztett consul részvényeket Nathan ügynökei révén rendkívül olcsón felvásárolta. Másnap, amikor a hír tévesnek bizonyult és kiderült, hogy Napóleon szenvedett vereséget, a részvények árai a tőzsdén példátlan magasságba szöktek. Nathan óriási profitra tett szert és ezzel az összeggel megszerezte egyik napról a másikra az ellenőrzést az angol központi bank felett. Nathan Rothschild pénzügyi zsenije eredményeként London lett a Rothschild ház pénzügyi központja. A dinasztia londoni házának azóta is minden leszármazottja csatlakozik az angol szabadkőművességhez. A mai napig senki nem léphetett az N. M. Rothschild and Sons szolgálatába a St. Swithin's Lane-nél, amíg nem bizonyította be, hogy képes a titoktartásra és előzőleg már csatlakozott az angol szabadkőművesség valamelyik páholyához. Martin Short"Inside The Brotherhood" (A testvériségen belül) című, 1989-ben megjelent könyvében megállapítja, hogy amíg valaki nem csatlakozik a szabadkőművességhez, addig nem dolgozhat egy londoni bankban. A Rothschild bank jelenlegi igazgatója, a szabadkőműves Michael Richardson, például öt éven át a királyi szabadkőműves kórház igazgató testületének az elnöke volt./7/

Ki a világ leggazdagabb embere?

Különböző amerikai lapok évenként összeállított listái szerint ma a világ leggazdagabb embere Bill Gates a Microsoft birodalom tulajdonosa, aki a legutóbbi közlés szerint 100 milliárd dollár vagyont mondhat magáénak. Mindez a vagyon azonban eltörpül a Rothschild dinasztia vagyonához képest. Ezt a vagyont a Mayer Amschel Rothschild által alapított "Family Trust" (családi alapítvány) birtokolja. Már említettük, hogy Mayer Rothschild azzal kezdte bankári tevékenységét, hogy meghatározott jutalék ellenében biztos helyre szállította a vele kapcsolatban álló uralkodók és gazdag arisztokraták aranyát és családi ékszereit a napóleoni háborúk idején. Rothschild előrelátóan nem fogadott el fedezetlen papírpénzt szolgálatai fejében. Ehelyett az elszállítandó arany és ezüst meghatározott százalékát kérte a szállítás és biztonságos őrzés díjaként. Ily módon hamarosan több arany és más nemesfém felett rendelkezett, mint maguk az uralkodók. A napóleoni háborúk elhúzódásával a koronás fők kincstárai kimerültek és egyre többet kellett kölcsönkérniük a Rothschild háztól azért, hogy folytathassák küzdelmüket Napóleon ellen. Ezek az uralkodók felhatalmazták Rothschildot, hogy saját bankjegyeket bocsáthasson ki, amely pénzből aztán nagyösszegű kölcsönöket vettek fel. Ez a pénzszerzési mód természetesen egyre nagyobb mértékben eladósította őket, mivel a rendszerbe beépített kamatmechanizmus révén az adósságszolgálati terhek egyre halmozódtak. Másképp már nem is tudták fizetni tartozásaikat a kölcsönző Rothschildoknak, csak fokozott adóztatással. Az öt Rothschild fivér közül Nathan húzott a legtöbb hasznot ebből a módszerből. Napóleon Waterloo-i vereségét megelőzően 1815-ben londoni bankjának a vagyona 3 millió dollár volt 1995-ös dollárárfolyamon számítva. Öt évvel később már hét és fél milliárd dollárra rúg az ellenőrzése alatt álló pénzvagyon. Ez a hatalmas növekedés nagyrészt abból a profitból származott, amelyet Nathan az 1815. júniusi tőzsdei összeomlásból nyert. A kutatók nem tudják megmondani, mennyi volt Nathan nettó pénzvagyona halála idején. Csupán megbecsülni tudják ezt az összeget, mivel a Rothschild családi alapítvány vagyonáról soha nem készült hivatalos leltár. A Rothschild ház tagjai nem öröklik a vagyont, és ezért örökösödési illetéket és adót sem fizetnek, ugyanezen okból nem kötelesek pontos vagyonleltárt sem készíteni. Mindenesetre az a valószínű, hogy Nathan nem tudta fenntartani a következő két évtized során vagyonának olyan ütemű növekedését, amelyre 1815-ben került sor. Ésszerű azt feltételezni, hogy meg tudta növelni a vagyonát évi 1%-kal. Ez azt jelenti, hogy 1836-ban bekövetkezett halálakor a londoni családi alapítvány értéke elérhette a 20 milliárd dollárt. (A vagyont mai értéken számított dollárban fejeztük ki.)

A párizsi Rothschild fiú James, szintén igen sikeres pénzembernek bizonyult. 1848-ban a párizsi Rothschild ház vagyonát 600 millió arany frankra becsülték. Ugyanekkor az összes többi párizsi bank együttes vagyona mindössze 362 millió frankot tett ki. Amikor James meghalt, 1868-ban nettó vagyonát amerikai dollárban 200 millióra becsülték. Nincs feljegyzett adat a frankfurti, bécsi és nápolyi Rothschild bankok vagyonáról. Az tény, hogy a rendelkezésükre álló pénzvagyon elég volt ahhoz, hogy hegemóniájuk legyen az adott ország pénz- és hitelpiacán. Az 1900-as évek elején oly nagyarányúvá növekedett a Rothschild ház együttes vagyona, hogy több szakértő becslése szerint is a Rothschildok ellenőrizték - közvetlenül vagy közvetve - az akkori világ teljes vagyonának mintegy a felét. Az első világháború folyamán a brit Rothschild család további százmilliárd dollárnyi összegre tett szert azáltal, hogy kölcsönöket nyújtott a háborúban szembenálló államoknak. 1925-re vagyonukat már 300 milliárd dollárra becsülték. 1940-re ez az összeg 500 milliárdra növekedett. Hogy fogalmat alkossunk ennek nagyságáról, ez az összeg akkor kétszerese volt az Egyesült Államok egész vagyonának. Ha évi 5%-os vagyonnövekedést veszünk figyelembe, akkor 1940-től 1995-ig a Rothschild vagyon 7000 milliárd dollárra növekedhetett. Ez csaknem kétszerese annak az adósságösszegnek, amit az Egyesült Államok 200 éves történetében felhalmozott. Ha 1995-től 2000-ig szintén csak évi 5%-os növekedést veszünk figyelembe, akkor a Rothschild család együttes vagyona ma 7400 milliárd dollár körül lehet. Az Egyesült Államok a világ leggazdagabb és egyben legeladósodottabb országa, vajon kinek tartozik az amerikai állam 7000 milliárd dollárral? (Ez azonban csak az állam adóssága, de az Egyesült Államok nem-állami szektora és maguk az állampolgárok is erőteljesen el vannak adósodva. Az ő együttes adósságuk összege további 14 000 milliárd dollárt tesz ki. Az állami és nem-állami adósság együttesen mintegy 21 ezer milliárd dollárra rúg 2000-ben Amerikában.) Ezzel a hatalmas összeggel az Egyesült Államok és a többi eladósodott állam a nemzetközi pénzoligarchiának tartozik, amelynek soraiban kiemelkedő szerepe van a szabadkőműves Rothschild háznak, és a közvetve általa ellenőrzött központi bankoknak, amelyek finanszírozták a világ globális eladósodását a második világháborút követően. A válasz megadását a címben feltett kérdésre, hogy ki ma a világ leggazdagabb embere, Bill Gates, vagy pedig a Rothschild-vagyon tulajdonosai, vagy valaki más, rábízzuk olvasóinkra.

A szabadkőműves vagyon centralizálása Svájcban

Napóleon első száműzetése idején Európa uralkodói Bécsben összeültek, hogy megvitassák azt a közös stratégiát, amely megakadályozhatja az európai államok köztársaságokká való átalakulását. Miközben a koronás fők átrajzolták a földrész térképét, Napóleon visszatért Elba szigetéről és további száz napig még Franciaország élén állott. Waterloo-i, és most már végérvényes vereségét követően Nagy-Britannia elérte, hogy a francia szabadkőművesség felszámolja tartósan azt a különleges kapcsolatot, amelyet az amerikai szabadkőművességgel kialakított. Az amerikai kontinens vonatkozásában egy új szövetség jött létre az angol és a francia nagypáholy bankárjai között. Ettől kezdve mindkettő együttműködött abban a mintegy száz évig tartó küzdelemben, amelynek a célja az volt, hogy az amerikai alkotmányban kizárólag a washingtoni törvényhozásnak fenntartott pénzügyi szuverenitást magáncélra kisajátítsa, és a nemzetközi pénzoligarchia ellenőrzése alá vonja az Egyesült Államok egész pénzügyi rendszerét és ezen belül bankrendszerét.

Ennek az új szabadkőműves szövetségnek a stratégiáját tartalmazta a bécsi kongresszus utolsó napirendi témája, amely azt tűzte ki célul, hogy a veszélyeztetett dinasztikus vagyonok védelmére alakítsák át Svájcot egy nagy bankká, amely bankhoz egy hadsereg is tartozik. A tengeri hatalom Anglia, amelytől távol álltak a csak szárazföldön megközelíthető Bécs félelmei, azért hogy megvédelmezze saját kereskedelmi és gyarmati érdekeit külföldön, kész volt hozzájárulni Svájc semlegességéhez. 1815. november 20-án Párizsban Franciaország, Ausztria, Nagy-Britannia, Portugália, Poroszország, Svédország és Oroszország garantálta ünnepélyesen Svájc semlegességét. A svájci határok azóta változatlanok maradtak.

A londoni hatalmi központ azonban mégiscsak megszabott egy nagyon fontos feltételt: a svájci szabadkőművességnek el kell szakadnia a francia központtól, és el kell fogadnia az angol szabadkőművesség alkotmányát. A svájci páholyok 1804-től, a francia császárság megalakulásától kezdődően, a francia Grand Orient fennhatósága alá tartoztak, és annak alkotmányát követték. Azért, hogy megvédelmezhessék a szabadkőműves pénzoligarchia financiális érdekeit mind Nagy-Britanniában, mind az európai földrészen, az angol szabadkőművesség az ellenőrzése alá kívánta vonni a svájci páholyokat, elsősorban hírszerzési célokból. Csupán egyetlen Grand Orient páholynak engedték meg, hogy tovább működhessen. A bécsi kongresszust követően London megkezdte a tizenöt svájci páholyból tizennégynek a fokozatos átvételét, és integrálta őket az angol nagypáholy rendszerébe. Ez a folyamat huszonnégy éven keresztül tartott. Csupán a genfi Grand Orient páholy működhetett tovább, amelyben számos nemzetközi konfliktus került megvitatásra és megoldásra. 1844 július 22-től 24-ig tartott együttes tanácskozásokon a tizennégy, angol fennhatóság alá került svájci nagypáholy létrehozta az Alpina Nagypáholyt Zürichben, abban a svájci városban, amely az európai és a brit szabadkőműves pénzoligarchiának a mai napig az egyik legfontosabb pénzügyi központja.

A szabadkőműves pénzoligarchia vagyonának a biztonságba helyezésével az öt Rothschild testvér megszilárdította szövetségét az Angliában és az európai kontinensen működő központi bankokkal. Szem előtt tartva apjuknak azt az elvét, hogy "engedjék meg, hogy én ellenőrizzem egy ország pénzét, az már nem számít, kik hozzák törvényeit", a monetáris politika eszközeivel hatékonyan befolyásolták az európai politikát a 19. század első felében. Ezen időszak alatt többször is kísérletet tettek egy ellenőrzésük alatt álló magán központi bank létrehozására az Egyesült Államokban. Ez a próbálkozásuk azonban mindenegyes alkalommal sikertelen maradt. Mire véget ért az amerikai polgárháború 1864-ben, a Rothschild dinasztia döntéshozói arra kényszerültek, hogy más bankár családok segítségével, tehát ügynökök és strómanok közreműködésével valósítsák meg céljukat: olyan ellenőrzésük alatt álló központi bank létesítését az Egyesült Államokban, amely lehetővé teszi az amerikai pénzügyi rendszer magánirányítás alá vételét. Ezért a Rothschild Ház megállapodott német versenytársával a Warburg Házzal, amely ennek alapján kidolgozta az amerikai központi bank létrehozásának a stratégiáját. Ennek egyik legfontosabb célja az volt, hogy a Rothschild név mellőzésével valósuljon meg a Rothschild dinasztia célja: egy ellenőrzésük alatt álló amerikai központi bank létesítése. A Warburg Ház azonban nemcsak a pénzügyek terén versengett a Rothschildokkal, de szabadkőművesként is riválisok voltak. A Warburg testvérek, úgy mint Max, Félix és Paul, Grand Orient szabadkőművesek voltak. Félix ezen túlmenően a Wall Street egyik vezető bankárjának Jacob Schiffnek a veje is volt. Schiff, aki maga is Grand Orient szabadkőműves volt, az amerikai polgárháború után vándorolt be az Egyesült Államokba. Jacob Schiff, aki ugyanabban a házban lakott Frankfurtban, ahol a Rothschildok, azért költözött át Amerikába, hogy részben megvásárolja és átvegye az irányítását az akkor már tekintélyes Kuhn, Loeb & Co nevű cégnek. A Rothschild Ház brit részlege ezzel egyidejűleg pénzelte az ügynökeként tevékenykedő J. P. Morgant, és a Rockefeller dinasztia megalapítóját John D. Rockefellert is. Félix Warburg már 1900-ban amerikai állampolgár lett, míg Paul Warburg, aki főállásban teljes munkaidejét egy amerikai központi bank létrehozásának szentelte, csak 1911-ben lett amerikai állampolgár. A Rothschild dinasztia hosszútávú stratégiája 1913 decemberében hozta meg gyümölcsét, amikor a washingtoni Kongresszus jóváhagyta a Federal Reserve Act-et. Ez a törvény az amerikai alkotmánnyal ellentétesen lehetővé teszi, hogy a Kongresszus átadja egy magánintézménynek a pénzkibocsátás, a kamat- és árfolyam szabályozás, azaz a monetáris jogkör egészét. A Kongresszus ezt alkotmányosan csak úgy tehette volna meg, ha előzőleg az alkotmányban szabályozott módon megváltoztatja az alkotmány szövegét. Ezt az úgynevezett amendment-eljárást azért nem folytatta le a pénzügyi oligarchia szolgálatába szegődött többség, mert igen hosszadalmas, és csaknem bizonyosan eredménytelen lett volna. Ezért a pénzoligarchia egyszerűbbnek találta az amerikai közvélemény félrevezetését és a törvényhozók egy részének a korrumpálását. A Rothschild és a Warburg dinasztiák által irányított nemzetközi pénzoligarchia végül is így tudta magánellenőrzése alá vonni az Egyesült Államok pénzrendszerét, és létrehozni a világ legnagyobb pénzügyi trösztjét, a Federal Reserve System-et. Ennek a százszázalékosan magántulajdonban lévő központi banknak nyolc magánbank a tulajdonosan, amely nyolc bank közül öt a Rothschild-ház érdekeltségéhez tartozik. A pénzrendszer útján az európai és a brit szabadkőművesek lehetőséget kaptak az amerikai politika befolyásolására és saját pénzügyi érdekeik fokozott érvényesítésére.

A központi bankok világrendszerének kiépülése

Egy központi bank elvileg azt a célt is szolgálhatja, hogy stabilizálja az adott ország gazdaságát a központosított hitelrendszer révén. Ha az adott ország törvényhozása ellenőrzi mind a monetáris, mind a fiskális politikát, akkor a központi bank a közpénzrendszer fenntartását és működtetését is szolgálhatja, és hatékonyan elősegítheti a fizikai vagy reálgazdaság optimális működését. Ha azonban egy ilyen központi bank magántulajdonban van, vagy formailag ugyan állami tulajdon, de abszolút függetlensége révén kizárólag a pénzoligarchia ellenőrzése alá kerül, akkor egy ilyen központi bank a magánpénzrendszert tartja fenn, és azt egy szűk elit magánérdekeinek megfelelően működteti.

Már 1815 őszén, amikor a Bécsi Kongresszus megkezdte tanácskozásait, a Rothschild dinasztia és kirendeltségei, szabadkőműves bankár szövetségeseikkel, már létrehozták a magántulajdonban lévő központi bankok egész rendszerét Európában. Az európai kontinensen azért volt viszonylag könnyű létrehozni a központi bankokat, mert a Rothschildoknak és szabadkőműveseknek csak az abszolút uralkodókkal kellett tárgyalniuk. Másrészt a napóleoni háborúk arra kényszerítették ezeket az uralkodókat, hogy felbéreljék az erre vállalkozó Rothschild-házat, hogy helyezze biztonságba mozgatható értékeiket. Az elhúzódó háborúk miatt Európa megingott helyzetű uralkodóit egyre több kölcsönt vettek fel a Rothschild-háztól, amely fokozatosan pénzügyileg erősebbé és gazdagabbá vált, mint akiknek a szolgálatában állott. A transznacionális pénzhatalommá vált Rothschild-ház szolgálataiért cserébe azt kérte ezektől a monarchiáktól, hogy tegyék lehetővé országaikban központi bankok létrehozását a pénzellátás stabilizálása érdekében. Meyer Amschel Rothschild javaslatára rendszerint egy császári vagy királyi rendeletet bocsátottak ki az adott országban egy magántulajdonban lévő központi bank engedélyezéséről.

Az Egyesült Államokban, amelynek az alapító atyák által alaposan átgondolt demokratikus alkotmánya volt, egy ilyen központi banknak a felállítása sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. A történelem tanúsága szerint több mint egy évszázadig tartó erőfeszítésre, továbbá az angol és a francia szabadkőművesség szoros együttműködésére volt szükség ahhoz, hogy a Rothschild Ház megszerezhesse az Egyesült Államok pénzkibocsátása és pénzrendszere felett az ellenőrzést. A franciák 1815-ös waterlooi veresége biztosította London számára Párizs együttműködését. Az együttműködés során kibontakozó elképzelés az volt, hogy a két szabadkőművesség hálózata részt vesz egy olyan amerikai polgárháború előkészítésében, amely lehetővé tenné az Egyesült Államok felosztását, mivel az így létrejött utódállamok már könnyebben lennének ellenőrizhetők a pénzoligarchia által. Ez az elképzelés nemcsak valósággá vált, de e nagyívű stratégia megvalósulása során három amerikai elnök meggyilkolására is sor került. A sikerhez számos kulcsfontosságú amerikai törvényhozó lefizetésére és egy olyan kézben tartott személy elnöki székbe juttatására is szükség volt, aki késznek bizonyult az amerikai pénzrendszer privatizálásáról szóló törvény aláírására. A Federal Reserve Bank létrejöttével a pénzoligarchia képessé vált a pénzvagyon tulajdonosok vagyonának szinte korlátlan növelésére az amerikai nemzet rovására.

A már idézett Carroll Quigley történész professzor, a Georgetown, a Princeton és a Harvard Egyetem tanára "Tragedy and Hope" (Tragédia és Remény) című munkájában megállapítja, hogy a központi bankok nem az adott ország szükségletei és érdekei szerint működnek, hanem mindenek előtt a nemzetközi bankárok profitját tartják szem előtt. Ezt írja az említett könyv 62. oldalán: "Az elmúlt évszázad történelme tanúsítja, hogy a bankárok által a kormányoknak adott tanácsok következetesen a bankároknak voltak jók, de gyakran katasztrofálisnak bizonyultak a kormányok, a vállalkozók, és általában a lakosság számára. Ezeket a tanácsokat, ha szükséges, ki lehet kényszeríteni az árfolyamok, az arany áramlása, a leszámítolási arányok és a gazdasági tevékenység egészének a manipulálásával."/8/

A központi bankok és a bankrendszernek a hatalma, amely lehetővé teszi egész nemzetek sorsának a befolyásolását, a világsajtó vezető témája lett azt követően, hogy a londoni Midland Bank részvényesei 1924-ben tanácskoztak. A többi londoni bankhoz hasonlóan a Midland Banknak is van saját szabadkőműves páholya. Ez a páholy a Holden Lodge No. 2946. A Midland Bank 1924 januárjában tartott közgyűlésén a szónok a szabadkőművesReginald McKenna, a Midland Bank igazgatótanácsának elnöke volt, aki korábban 1915-től 1916-ig Nagy-Britannia pénzügyminiszteri tisztségét is betöltötte. Idézzük a részvényeseknek tett kijelentését, amely megvilágítja, hogy milyen pénzügyi hatalommal rendelkeznek a szabadkőműves bankárok a kormányok felett az adott országok lakóinak hátrányára: "Attól tartok, hogy egy átlagember nem veszi szívesen, ha közöljük vele, hogy a bankoknak módjukban áll és élnek is ezzel a lehetőséggel, hogy pénzt bocsássanak ki... Akik ellenőrzik a hiteleket, azok irányítják az adott ország kormányát és tartják kézben népének sorsát."/9/

Az európai nemzetektől eltérően az Egyesült Államoknak egészen a 20. század kezdetéig sikerült megvédenie magát a pénzoligarchiától és megakadályozni, hogy kialakítsa az Egyesült Államokban is saját központi bankját és privatizálja az ország pénzrendszerét. A londoni központú szabadkőműves pénzoligarchia először 1791-ben tett kísérletet központi bank létrehozására az Egyesült Államokban. Ebben az évben az amerikai törvényhozás 24 évre szóló engedélyt adott a Bank of the United States-nek (Egyesült Államok Bankja), hogy központi bankként működjön, és részvényeit eladhassa. Az amerikai kormány megvásárolta a Bank részvényeinek a 20 százalékát, míg Mayer Rothschild lett a tulajdonosa a maradék 80 százalék túlnyomó többségének. 1811-ben, amikor a bank működési engedélyét meg kellett volna hosszabbítani, ezt a többi Amerikában működő állami bank megakadályozta és a Bank of the United States beszüntette működését. Charles Eliott Norton a Harvard Egyetem történész professzora kimutatta, hogy az 1812-es angol-amerikai háború nem volt más, mint az angol szabadkőműves oligarchiának a bosszúja, amiért az Egyesült Államok kivonta magát az oligarchia által létrehozott bankrendszerből. Norton szerint a háború csak akkor ért véget, amikor az amerikai kormány biztosította a londoni oligarchiát, hogy a központi bank ismét működhet. A nemzetközi bankrendszert irányító Bank of England élén ekkor Nathan Rothschild állott./10/

1816-ban az amerikai kongresszus újabb 20 évre szóló működési engedélyt bocsátott ki egy második Bank of the United States számára. 1829-ben Andrew Jackson az 1812-es háború egyik hőse lett az Egyesült Államok elnöke. Választási kampányában mindvégig támadta egy londoni típusú központi bank felállítását Amerikában. Jackson maga is szabadkőműves volt, de semmiképpen nem akarta, hogy az amerikai pénz brit ellenőrzés alá kerüljön. Figyelmét elkerülte, hogy a brit magánpénz-monopólium és bankrendszer, valamint az angol szabadkőművesség, egy és ugyanaz. 1833-ban Jackson utasította a pénzügyminisztert, hogy vonja ki a kormány pénzletéteit a központi bankból, és azokat helyezze el a tagállamok állami bankjaiban. Ennek az lett az igen figyelemreméltó következménye, hogy 1835 január 8-ára az amerikai kormány kifizette az államadósság utolsó részletét is. Így Andrew Jackson azóta is az egyetlen amerikai elnök, aki képes volt hazáját megszabadítani a fojtogató államadósságtól. Amikor 1836-ban az amerikai törvényhozás, amelyben akkor is ott voltak a londoni szabadkőműves pénzoligarchia lefizetett ügynökei, ismételten megújította a központi bank működési engedélyét, Jackson megvétózta azt. Az amerikai elnök nyíltan azzal vádolta a központi bankot, hogy beleavatkozik a politikába, mégpedig úgy, hogy igen kedvező feltételekkel nagyösszegű kölcsönöket nyújt a törvényhozás számos tagjának azért, hogy befolyásolja döntésüket. Jackson szerint ez egyenlő a kormány ellenőrzésére tett kísérlettel. Az elnöki vétó érvényben maradt és ezzel a népszerű tettével Jackson-nak sikerült újraválasztatnia magát. A következő amerikai elnök William Henry Harrisonszabadkőműves-ellenes programmal került megválasztásra. 1841. március 4-én lépett hivatalba és egy hónappal később homályos körülmények között meghalt. Utána alelnöke, John Tyler, került az elnöki székbe, egy szabadkőműves fia, aki azonban maga nem tartozott a testvériséghez. Az Egyesült Államok történetében ez volt az első eset, amikor egy alelnök ily módon lesz elnök. Harrison halálát először heveny bélfertőzésnek tulajdonították, majd később felváltva tüdőgyulladásnak, illetve "epés mellhártya-gyulladásnak" ("bilious pleurisy"). A történelemkönyvek ma már csak azt írják, hogy Harrison tüdőgyulladásban halt meg. A Harvard Egyetemen szabadkőműves professzoroktól tanuló Frederick May, aki maga is tagja volt a rendnek, egyike volt azon orvosoknak, akik elintézték, hogy boncolásra ne kerüljön sor, és beható vizsgálat nélkül temessék el az 1812-es háború robusztus erejű hősét. Harrison halálát követően az amerikai törvényhozás, pontosabban a Kongresszus számos pénzéhes tagja keresztül vitte, hogy helyreállítsák a Bank of United States működését. Ezeket a törvényhozókat kezessé tette az a körülmény, hogy három olyan választási kampányon is keresztül kellett menniük, amelyet a bankárok nem pénzeltek. Tyler elnök követve elődjének Harrison-nak a kívánságát, megvétózta a Kongresszus által hozott törvényt. Ezt a vétót is jóváhagyta a Kongresszus minősített többsége. A londoni pénzoligarchia természetesen dühös volt, de nem engedhetett meg magának egy második háborút Amerikával, mivel éppen ekkor már érlelődőben volt az első ópium háború Kínával.

Terv Amerika kettéosztására

Nathan Rothschild 1836-ban - viszonylag fiatalon - 59 éves korában váratlanul elhunyt. A pénzoligarchia uralkodói jogara azonban nem Nathan 28 éves fiának Lionel-nek a kezébe került, hanem Nathan franciaországi testvére James, a párizsi központi bank feje lett az utóda. Amikor az amerikai Kongresszus érvényben tartotta Tyler elnök vétóját, a szabadkőműves Henry Palmerston brit külügyminiszter Párizshoz fordult segítségért. Palmerston a kormány tagjaként keményen dolgozott az angol szabadkőműves kábítószer lobby érdekében, és James Rothschild tudomására hozta: kész együttműködni a francia szabadkőművességgel, hogy az amerikai pénzrendszer feletti ellenőrzést csellel szerezzék meg. James Rothschild haladéktalanul javaslatot terjesztett elő a francia szabadkőművesség Legfelsőbb Tanácsához emlékeztetve annak pénzember tagjait, hogy milyen könnyedén tudták megnövelni vagyonukat a napóleoni háborúk idején. Miközben Európa és Nagy-Britannia számos részéről érkező vezető szabadkőművesek számára hat szabadkőműves fesztivált rendeztek Párizsban 1841 és 1845 között, a francia szabadkőművesség ugyancsak hat Legfelsőbb Tanácsi megbeszélést tartott. Ezeken megvitatták Amerika felosztásának lehetséges módozatait. Az itt először formát öltő terv került kivitelezésére az amerikai polgárháború kirobbantásával.

Az angol szabadkőművességnek szüksége volt az amerikai szabadkőművesek támogatására azért, hogy végre tudják hajtani tervüket Amerika pénzügyi gazdasági ellenőrzésének a megszerzésére. Ehhez azok az amerikai szabadkőművesek nyújthattak segítséget, akik politikai és ezoterikus-fiktív hatalom megszerzése érdekében készek voltak az amerikai nemzet érdekeinek az elárulására. A pénzoligarchia választása Caleb Cushing-ra és Albert Pike-ra esett. Pike volt az, aki számos más szabadkőműves támogatását megszerezte, köztük az olaszországi carbonari mozgalom vezetőjének, Giuseppe Mazzininak az együttműködését. Mazzini az olasz Grand Orient nagymestereként biztosította a forradalmi szellemet ahhoz a színlelő programhoz, amelyet a pénzoligarchia - - kialakult módszerei szerint - mindig beindít az eredeti, vagyis a valódi célját szolgáló program álcázására. A pénzoligarchia íratlan alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy a nem beavatottak számára a szabadkőműves pénzoligarchia és hálózata nem is létezik, és aki ennek ellenkezőjét állítja, az csupán képzelődik és teljesen alaptalan "összeesküvési elméleteket" állít fel. A titkolódzás ugyanis a pénzoligarchia hatalmának egyik fundamentuma. Ezt a mindent átható titkolódzást azonban csak valódi céljainak az elhallgatásával, beindított stratégiai programjainak más álcázó programokkal való elfedésével tudja biztosítani. A pénzoligarchia a 19. század közepére már nem látott más lehetőséget az amerikai pénzrendszer kisajátítására, mint az Egyesült Államok felosztását. Ezt az igazi célját forradalmi mozgalom beindításával kellett álcázni. A színlelő program előkészítését Albert Pike, az amerikai skót rítusú szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a szuverén nagymestere, továbbá Caleb Cushing, az északi illetékességű szabadkőműves hálózat egyik vezetője vállalta. A déli lázadókat a londoni szabadkőműves bankárok finanszírozták. Az Uniót védelmező északiakat pedig a párizsi szabadkőműves bankárok. Az egyik csoport élén a londoni Rothschildok, a másik élén a párizsi Rothschildok álltak.

Giuseppe Mazzini a pénzoligarchia megbízásából 1851-ben kezdte meg a polgárháború előkészítését az észak-amerikai Egyesült Államokban. Első lépésként elhatározta olyan forradalmi csoportok létrehozását az országban, amelyek a rabszolgaság felszámolását helyezik a politikai közélet vitáinak a középpontjába. Mazzini legközelebbi munkatársát Adriano Lemmit (élt 1822-től 1896-ig) és az ekkor emigrációban élő nagy magyar politikust, Kossuth Lajost (élt 1802-től 1894-ig) bízta meg azzal, hogy szervezzék meg az Egyesült Államokban a "Young America" ("Fiatal Amerika") páholyokat. A pénzoligarchia valódi programját álcázó és céljait elfedő eme színlelő program koordináló központja a Cincinnati Lodge (páholy) No. 133 volt. Lemmi még 1851-ben visszatért Londonba, miközben Kossuth Lajos továbbra is az Egyesült Államokban maradt. Amint azt a történelemből tudjuk, Kossuth egy nagyszabású körutazás keretében számos szabadkőműves páholyt meglátogatott és segítséget nyújtott az amerikai szabadkőműves hierarchiának ahhoz, hogy hogyan toborozzon, szervezzen és képezzen ki fiatalokat a forradalmi mozgalomban való részvételre. A szabadkőműves dokumentumok tanúsága szerint Kossuth beszédet mondott az indianapolisi Center Lodge (páholy) No. 23-ban, majd látogatást tett a St. John's Lodge No. 1-ben, és 1852. május 10-én a Grand Lodge of Massachusetts-ben.

1852 választási év volt az Egyesült Államokban. A demokratapárti jelölő konvenció zsákutcába jutott, mert a vezető elnökségre pályázók nem tudtak egyezségre jutni a rabszolgaság kérdésében. Végül Franklin Pierce-t választották, mint kompromisszumos jelöltet, mert ellenezte az amerikai társadalmat megosztó erőteljes rabszolgaellenes agitációt. Kossuth, aki vendégként tartózkodott az Egyesült Államokban, felvette a kapcsolatot Franklin Pierce-szel és felajánlotta neki a "Young America" (Fiatal Amerika) mozgalom propaganda-szolgálatait. Az elnökjelölt Pierce legfőbb kampány-jelszava a megosztottság felszámolása, és az amerikai társadalom egységének a helyreállítása volt. Kossuth az elnökjelölt által szorgalmazott társadalmi egység melletti kiállásért azt kérte cserébe, hogy Pierce elnökként helyezze fontos politikai pozíciókba az általa megjelölt személyeket. Franklin Pierce, aki nem volt szabadkőműves, nem volt tisztában azzal, hogy a "Young America" mozgalom a szabadkőművesség irányítása alatt áll, és tagjait arra készítették fel, hogy az elnökválasztást követően fokozzák az amerikai társadalmat végletekig megoszló vitát a rabszolgaság kérdésében. Pierce ugyancsak nem volt tisztában azzal, hogy a Kossuth által átadott listán szereplők egyrészt szabadkőművesek, másrészt olyan szabadkőműves operatív személyek, akiknek megbízatása az Észak és a Dél közötti ellentét végsőkig való kiélezése, végül polgárháború kirobbantása. Azért, hogy ezt a feladatot hatékonyan végrehajtsák, szükséges volt, hogy Pierce kulcspozícióba helyezze őket. Pierce annyira elnök akart lenni, hogy elfogadta Kossuth ajánlatát. Giuseppe Mazzini maga is megerősíti, hogy Pierce hajlandó volt elfogadni Kossuth segítségét, valamint a szabadkőműves operatív személyek hálózatának a támogatását. Ezt írja Mazzini a naplójában: "Kossuth és én együttműködünk azokkal a német származású személyekkel (Young America) az Egyesült Államokban, az ő (Pierce) megválasztása érdekében olyan meghatározott feltételek között, amelyeket ő elfogadott. Ezekből a feltételekből már annyit teljesített, amennyi elegendő ahhoz, hogy a többit is teljesítse."/11/

Pierce megválasztása 1953-ban az Egyesült Államok 14. elnökévé, egy új forradalmi mozgalom beindítását is jelentette Amerikában. Pierce koalíciós elnökként mind déli ültetvényeseket, mind északi üzletembereket kinevezett kormány tagjává. Mazzini megjegyezte naplójában: "Csaknem valamennyi kinevezése olyan, amilyenre vágytunk."

Kossuth csak eszköz volt

Kossuth Lajos az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc vezetőjeként a pénzügyi szuverenitás nemzeti kézben tartásának a politikáját követte és a végsőkig ellenállt az Osztrák Nemzeti Banknak, - amely a Rothschild dinasztia bécsi ágának a magántulajdonában volt, - hogy pénzkibocsátási és hitelezési monopóliumát, és vele együtt kamatszedő magánpénzrendszerét Magyarországra is kiterjessze. Ez az országot már akkor adósságfüggésbe, és véget nem érően kamatjáradék fizetésére kényszerítette volna. Kossuth igaz magyar hazafiként keményen ellenállt ennek a törekvésnek, és az önálló magyar pénz kibocsátását választotta. A Kossuth-bankó rendkívül sikeresnek bizonyult, és döntően hozzájárult a szabadságharc sikereihez.

Kossuth a magyar forradalom és szabadságharc idején nem volt szabadkőműves. De mind az angolszász, mind a francia vezetésű szabadkőművesség rokonszenvezett személyével és politikájával, mivel a katolikus egyház egyik legfőbb támaszának számító Habsburg dinasztia ellen harcolt. A szabadkőművesség nem ismeri el Jézus isteni eredetét, tehát a keresztény vallás legalapvetőbb kérdésében eltérő az álláspontja. De ellensége a katolikus egyháznak a szabadkőművesség elődjének számító Templomos Lovagrend pápai felszámolása és vezetőinek kivégzése miatt is. A szabadkőművesek célja egy szekuláris világállam létrehozása, amelyben az uralkodó dinasztiáknak és a születési arisztokráciának át kell adniuk a főhatalmat a szabadkőműves pénzoligarchiának és az általa kiválasztott politikai vezetőrétegnek. A fiktív pénzdemokráciának ez a gondosan kiválasztott elitje aztán demokratikus technikákkal biztosítja a szabadkőműves pénzarisztokrácia autokratikus uralmát. A katolikus és a dinasztikus Habsburg birodalomnak tehát el kellett tűnnie, mivel két okból is útjában állott a szabadkőműves pénzoligarchia stratégiai célkitűzéseinek.

Miután csatlakozott az emigrációban a szabadkőművességhez, Kossuth tudta, hogy az osztrák birodalom halálra van ítélve, mert a nemzetközi szabadkőművesség meg akar szabadulni tőle. 1867. márciusában, a "Negyvenkilencz" c. lap hasábjain így ír erről a problémáról:

"...az osztrák sas átokterhes társasága gyengékké teszen, mert belerőnket megoszlatja, természetese barátainkat, sőt polgártársaink egy részét is, ellenségeinkké teszi; isolál (elszigetel) a világtól, elkülönít azoknak az érdekeitől, kikre különben számíthatnánk a veszély órájában, és nem hágy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégetik, - égve magunk is."

"...Mi nem, mint osztrák ellenségek, hanem mint osztrák bűnrészesek fogunk számba vétetni. Magyar légióról többé nem lesz szó, hanem lesz szó cseh, horvát, szerb, oláh légióról."

"Ha pedig (Ausztria) legyőzetik, sikertelen kísérlete a birodalmat szét fogja bomlasztani úgy, hogy a szerte omló romok súlya Magyarországot is eltemeti, mert a szétbomlásnál mi nem mint önálló tényezők jelenendünk meg, kikkel számolni kell: hanem mint préda, mellyel a győztesek rendelkezendnek."

"A világ az országgyűlés után ítél; 's azt hiszi, hogy a magyar nemzet testestől lelkestől szerelmes az osztrák uralomba, 's mert ezt hiszi, mint osztrák-barát fog nemzetünk számba vétetni, a legközelebbi európai válságnál 's így vétetvén számba belelöketik a sírba, melyet a történelem az osztrák dynastia számára ásott."/12/

Kossuth 1868. szeptember 12-én ezt írja Vukovics Sebőnek, aki 1849-ben igazságügyi miniszter volt:

"Az idők elmúltak édes Barátom midőn a dynastiák közössége a nép érdekek közösségének a hiányát pótolhatná. Austria elvész, a legelső crisisnél elvész; s Magyarország oly helyzetet teremtett magának, hogy vele együtt fog elveszni. Ha Magyarország önmagához hű marad, hivatva volt volna e felbomlás alkalmával, egy új alakulás támpontját képezni; - de így lovagjává szegődvén egy veszett ügynek, ezt lehetetlenné tette; a bomlasztó elemeket magától el, s oly irányba erőszakolta, mely mellett Ausztria kikerülhetetlen bukása Magyarországot is magával fogja rántani, ha a véletlen nem menti."/13/

A véletlen nem mentette meg Trianontól Magyarországot. Fejtő Ferenc a "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" c. munkájában meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetkőzi szabadkőművességnek sorsdöntő szerepe volt az első világháború ideológiai háborúvá történő átalakításában, valamint nemzetközi jogi elveket felrúgó versaillesi és trianoni diktátumok kikényszerítésében./14/

Kossuth csak Amerikában lett szabadkőműves és nem ért el magas fokozatot. Alappal feltételezhetjük, hogy a szabadkőműves pénzoligarchia akkor sem avatta be a legmagasabb rangú szabadkőművesek által ismert szupertitkos céljaiba, amikor az Egyesült Államokba küldte. A pénzoligarchiának csupán színlelő-programja magasztos céljainak a hirdetésében volt szüksége a köztiszteletben álló és kiváló szónok magyar politikusra. Maga a szabadkőművesség pedig csaknem hű tükre a nem szabadkőműves, profán világnak. Sokféle irányzata van, és számtalan belső ellentét feszíti. Soraiban ugyanúgy megtalálhatók a világ jobbításán fáradozó tisztességes emberek, mint látható világunkban. Kossuth igaz magyar hazafi és tisztességes ember volt, még akkor is, ha a láthatatlan hatalmak időnként eszközként használták titkos céljaik eléréséhez.

Az amerikai Észak és a Dél szabadkőművesei

Pierce elnök elsőként Caleb Cushing-ot (élt 1800-tól 1879-ig) nevezte ki az Egyesült Államok igazságügyi miniszterévé. Cushing nemcsak a szabadkőművesség északi illetékességű hálózata révén állt kapcsolatban az angol szabadkőművességgel, hanem a brit ópium kereskedelem révén is, mivel apja gazdag hajótulajdonos volt, unokatestvére, John Perkins Cushing, pedig résztvett a Kínával folytatott - jogellenesnek tekinthető - ópium kereskedelemben.

Caleb Cushing, aki a Newburyport-i St. John's Lodge (páholy) tagja volt, számos írásában támadta a rabszolgaságot. Az Egyesült Államok igazságügyi minisztereként ő volt a polgárháború legfőbb előkészítője. Első szabadkőműves megbízatása az volt, hogy George Peabody brit szabadkőműves bankártól (aki a londoni Rothschild-ház amerikai megbízottja volt) pénzt juttasson el a "Young America" tagjaihoz, akik az elnökválasztást követően egyre hangosabban követelték az Egyesült Államok felosztását. Az Angliában óriási bankvállalkozással rendelkező Peabody az, aki felfogadta szolgálatába az idősebb John Pierpont Morgan-t (élt 1837-től 1913-ig), hogy kezelje az Egyesült Államokba átutalt pénzalapokat. Peabody halálát követően Morgan átvette a pénzügyi vállalkozás irányítását, és székhelyét áttette Angliából az Egyesült Államokba. Itt Northern Securities néven működött tovább. 1869-ben Morgan Londonba utazott és formálisan is megállapodott a N. N. Rothschild Company-val, hogy képviselni fogja érdekeit az Egyesült Államokban. Amikor idősebb Morgan 1913-ban meghalt, akkor hasonló nevű fia vette át a Morgan pénzügyi érdekeltség irányítását. Peabody pénzügyi alapjait Londonban az ottani amerikai konzulátuson alkalmazásban lévő George Sanders kezelte, akit Pierce elnök nevezett ki erre a tisztségre. Sanders maga nem volt szabadkőműves, de lelkesedett a szabadkőműves forradalmakért és ezért londoni otthona az európai szabadkőműves forradalmárok egyik találkozóhelyévé vált.

Így pl. 1854. február 24-én Sanders a következő nagytekintélyű szabadkőműveseket látta vendégül otthonában: Giuseppe Mazzinit az olasz karbonárik főnökét, aki - több kutató állítása szerint - Adam Weishaupt halálát követően az Illuminátus Rend vezetője is lett. A vendégek között volt Giuseppe Garibaldiolasz tábornok, valamint a levert magyar szabadságharc vezére, Kossuth Lajos, továbbá Arnold Ruge, aki Marx Károllyal együtt a szerkesztője volt a Junges Deutschland nevű forradalmi magazinnak. Ott volt még Felice Orsine, Mazzini egyik terrorista ügynöke, valamint az orosz Alexander Herzen, aki az anarchista Mihail Bakunyint, az orosz anarchisták későbbi vezérét szervezte be Mazzininak a "Fiatal Oroszország" mozgalmába. Jelen volt még ugyanezen a találkozón az Egyesült Államok akkori londoni nagykövete, a szabadkőműves James Buchanan, akit a pénzoligarchia már ekkor kiválasztott az Egyesült Államok következő elnökévé. A történészek eddig nem tudták bizonyítékokkal alátámasztani, hogy mi volt ennek a találkozónak az igazi természete, célja, és milyen témák kerültek itt megvitatásra. A kérdés kutatói a mai napig csak az utóbb bekövetkezett eseményekről próbálnak a tanácskozás témájára visszakövetkeztetni. Az egyik központi kérdés - nagy valószínűséggel - a hamarosan kirobbanó amerikai polgárháború lehetett.

Ezt az is alátámasztja, hogy a nyolc jelenlévő közül öt személy közvetlenül is részt vett a déliek lázadásának az előkészítésében. Sanders maga hírszerző hálózatot működtetett a déli konföderációban a polgárháború ideje alatt. A háború után Sanders és kanadai kémjei gyanúba keveredtek, mert állítólag közreműködtek az Abraham Lincoln elleni merénylet előkészítésében. Később ezeket a vádakat elejtették, de Sanders menekültként egyik helyről a másikra vándorolt, és ez továbbra is gyanússá tette személyét. Tény viszont, hogy a "Young America" mozgalom rabszolgaság ellen fellépő abolicionistáit Sanders, Peabody, Morgan és Caleb Cushing finanszírozta abból a célból, hogy kirobbantsák a polgárháborút. Sanders volt az, aki átutalta Peabody pénzeszközeit Morgannak, Morgan pedig továbbadta Cushingnak. Egyidejűleg Cushing előkészítette a skót rítusú szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a brit ellenőrzés alá helyezését. Ez azért nagy teljesítmény, mert a szabadkőművességnek ez a hálózata eredetileg a francia szabadkőművességtől kapta meg az alkotmányát és annak irányítása alatt működött. E feladat végrehajtására Albert Pike-ot választották ki.

Pike az 1820-as években lett Cushing szabadkőműves protezsáltja, amikor még iskolaigazgató volt szülővárosában, a Massachusetts állambeli Newburyport-ban. 1853. március 20-án, két héttel rá, hogy Cushing megkapta igazságügyi miniszterré való kinevezését, üzenetet küldött Pike-nak, aki akkor az Arkansas állambeli Little Rock-ban élt, hogy menjen Charleston-ba. Pike itt, Dél-Carolina államban kapta meg a magasabb szabadkőműves fokozatokat egészen a 4-től a 32. fokozatig és nem mástól, mint a híres Albert Gallatin Mackey-től, aki a szabadkőművesség egyik legtekintélyesebb vezetője és történetírója volt. Ezt követően Mackey látta el instrukciókkal Pike-ot, aki 1857-ben New Orleans-ban kapta meg a 33-as fokozatot és már 1859-ben ő lett a skót rítusú szabadkőművességnek az Egyesült Államok Déli Területein illetékes Legfőbb Tanácsának a Szuverén Nagymestere. Így az északi szabadkőművesség, amely az angol szabadkőművesség fennhatósága alá tartozott, az ellenőrzése alá vonhatta riválisát. A szabadkőművesség északi illetékességű hálózatát a brit hírszerzés számára dolgozó J. J. Gourgas (élt 1777-től 1865-ig) 33-as fokozatú szabadkőműves irányította. Gourgas a maga hálózatát a 19. század kezdetén hozta létre a brit hírszerzés helyi központjaként. 1813 nyarán, amikor Gourgas szervezetét véletlenül felfedezték a déli hálózat tagjai, akkor közölte velük: "Az Egyesült Államok nagy páholyainak az angliai szimbolikus nagy páholy nyomdokait kell követniük, és óvakodniuk kell, hogy külföldi kapcsolatok és levelezések révén ne váljanak előbb-utóbb franciabaráttá."/15/ Noha a déli illetékességű szabadkőművesség tudatában volt, hogy az északi brit fennhatóság alá tartozik, Gourgas engedélyt kapott arra, hogy az Ohio és a Mississippi folyóktól északra és keletre is tevékenykedhessen. Ma ezt a szabadkőműves hálózatot szokás "Eastern Establishment"-nek, "Keleti Hálózatnak" nevezni.

1854-ben Gourgas segítette a szabadkőműves Killian Van Rensselaer-t Cincinnati-ban létrehozni a "Knights of the Golden Circle" (az "Aranykör Lovagjai") című szabadkőműves frontszervezetet. A "Knights of the Golden Circle" megalakulása után nyomban beolvasztotta magába a "Young America" tagjait, és ez vált a későbbiekben a szakadár déli konföderáció hadseregének az elődszervezetévé. A Golden Circle lovagjai az amerikai Ohio, Indiana és Illinois államokon keresztül haladtak, majd pedig a Mississippi folyó mentén elérték a Mexikói-öblöt déli irányban, keleti irányban pedig Maryland és Virginia államot. Délre és keletre nyomulásuk során "váraknak" nevezett rezidenciákat hoztak létre, és folyamatosan toborozták az önkénteseket. Így pl. a szabadkőműves John Quitman Jacksonban nyitott egy ilyen várnak nevezett kirendeltséget Mississippi államban. Albert Pike pedig New Orleansban. Ez az a város, amelyen keresztül aztán Guiseppe Mazzininak a maffiája behatol az Egyesült Államokba a polgárháborút követő időszakban. (A mafia mozaikszó a következő olasz kifejezésből származik: Mazzini autorizza furti, incendi e attentati, magyarul: Mazzini feljogosít a rablásra, gyújtogatásra és a merényletre.)

Az egyik ilyen frissen beszervezett személy, akit beavattak a "Knights of the Golden Circle" tagjai sorába, a szabadkőműves P.T. Beauregard tábornok volt, aki a West Point katonai akadémián végzett és Louisiana állam politikai vezetőjének, a szabadkőműves John Slidell-nek volt a sógora. A történelemkönyvek tanúsága szerint Beauregard-nak tulajdonítják a polgárháború kirobbantását, mivel 1861-ben a Fort Sumter erőd ellen indított meglepetésszerű támadást ő indította el. De még jóval a Fort Sumter-i támadást megelőzően Caleb Cushing már felismerte, hogy földrajzilag túlságosan messze van egymástól a rabszolgaellenes Észak és a rabszolgapárti Dél ahhoz, hogy polgárháborút kezdjen a rabszolgaság kérdésében fennálló ellentét miatt. Ellenségeskedést kellett szítani egymás közvetlen közelében lévő szomszédok között, mielőtt kitörhet egy országos szintű háború. Egy ilyen ellenséges szembenállás létrehozására alkalmas eszköznek bizonyult a "Kansas-Nebraska Act". Ez a törvény, amelyet Pierce elnök idejében elfogadott az amerikai törvényhozás, előírta, hogy a Nebraska Territory-nak nevezett közigazgatási egységet fel kell osztani két önálló Kansas-i és Nebraska-i területre. Ezeknek a lakói aztán önállóan eldönthették, vajon megengedik-e területükön a rabszolgaságot vagy sem. A törvény elfogadásával pontosan azt történt, amire kitervelői és elfogadtatói előre számoltak. Gyújtogatások és gyilkosságok által kísért zavargásokra került sor, amelyeket nagyrészt a rabszolgaság párti Missouri lakosok rendeztek. Ezt a fehér abolicionisták, vagyis azok, akik ellenezték a rabszolgaságot, hidegvérű gyilkosságokkal torolták meg parancsnokuk, James Brown, irányításával.

Mivel James Brown (élt 1800-tól 1859-ig) nem eléggé ismert, ezért a pontosabb kép megrajzolása érdekében szükséges elmondani, hogy felnőtt életének döntő részét különböző titkos társaságok soraiban töltötte. Így tagja volt az Oddfellows, a Sons of Temperance, valamint a szabadkőműves szervezeteknek. Brown 1821-ben az Ohio állambeli Hudson Lodge-ban nyerte el a mesterfokozatot, ahol később diakónusi funkciót is betöltött. 1830-ban, amikor szabadkőművesség-ellenes hullám söpört végig az Egyesült Államokon, kilépett a szabadkőművességből. Caleb Cushing ennek ellenére James Brown-t találta a legalkalmasabbnak arra, hogy kirobbantsa a lázadást a déli államokban. Abból indult ki, hogy a szabadkőművességből szervezetileg kilépett Brown-t senki nem fogja azzal gyanúsítani, hogy a szabadkőművesség ügynöke. James Brown hamarosan csatlakozott a Mazzini által létrehozott Young America organizációhoz a Pierce kormányzat idején. Pénzügyileg a bostoni és a new-yorki John Jacob Astor érdekeltség támogatta. James Brown, miután megkapta Caleb Cushingtól az utasításokat, tudatosan megkezdte a polgárháborúra való bujtogatást Amerikában.

1857 januárjában a szabadkőműves James Buchanan-t választották Franklin Pierce utódjául az elnöki pozícióba. John A. Quitman, a Mississippi állami szabadkőművesség atyja, - a déli szecesszionisták vezére - képviselte államát az amerikai képviselőházban. Quitman volt kijelölve a skót rítusú szabadkőművesség déli hálózatának a nagymesteri tisztségére. Mivel 1858 nyarán mérgezés következtében hirtelen meghalt, közeli barátja Albert Pike - akinek Cushing volt a mentora, - vette át a déli szabadkőművesség vezetését. Ezzel Albert Pike került a déli szecesszionisták vezéri tisztségébe.

A déli konföderáció és a szabadkőműves pénzoligarchia

Miután Buchanan lett az Egyesült Államok elnöke, azokat nevezte ki a kormányzati kulcspozíciókba, akikről bizonyos volt, hogy beindítják a Dél lázadását. Így került az igazságügyi miniszteri pozícióba a szabadkőműves Edwin Stanton Pennsylvania-ból, aki később belekeveredett az Abraham Lincoln elnök elleni merényletbe. Buchanan pénzügyminiszterré a Georgia állambeli szabadkőműves Howell Cobb-ot nevezte ki. Cobb 1860 márciusában nyeri el a 33-as fokozatot, mégpedig Albert Pike-tól, aki ekkor a Georgia-i szecesszionisták vezére, és aki elnökölt azon az Alabama állambeli Montgomerry-ben tartott konvención, amely megszervezte a konföderációt.

Buchanan elnök a hadügyminiszteri tisztséget a szabadkőműves John B. Floyd-nak adta, aki a Virginia-i Richmond páholyának volt a tagja. Két héttel az 1860-as elnökválasztást megelőzően, Floyd aláírt egy szerződést a Dél Carolina állam kormányzójával William Gist-tel, és eladott neki tízezer amerikai puskát Dél Carolina állam részére. 1861 januárjában Floyd ellen vádat emeltek a fővárosban, Washington D. C.-ben, mert hadügyminiszterként fegyvereket juttatott a szecesszionista vezetőknek. Floyd azonnali tárgyalást követelt, mert jól tudta, hogy a képviselőház illetékes bizottsága, amely szabadkőművesekből állt, fel fogja menteni. Ez így is történt. Még ugyanebben az évben Floyd a konföderációs hadsereg dandártábornoka lett. Buchanan alelnöke pedig a Kentucky állambeli szabadkőműves John C. Breckingridge lett. Breckingridge részt vett a demokrata párt Charsleston-ban tartott elnökjelölő gyűlésén a déli szabadkőművesség központjában. Ezt az elnökjelölő gyűlést az északi szabadkőművesség képviselője Caleb Cushing vezette. Az ő irányítása alatt a mexikói öböllel határos tagállamok küldöttei kivonultak a konvencióról és megalakították a saját külön jelölőgyűlésüket, amelynek elnökévé Cushingot választották meg. A szecesszionisták Breckingridge-t választották elnökjelöltükül. Az elnökségért folytatott kampánya során 1860 márciusában Breckingridge megkapta a legmagasabb szabadkőműves rangot, a 33. fokozatot Albert Pike-tól. Ezzel egyidejűleg zajló elnökjelölő konvencióján a republikánus párt Abraham Lincoln-t választotta elnökjelöltnek. Lincoln, aki nem volt szabadkőműves, megnyerte a választást. Breckingridge pedig Kentucky állam szenátora lett. A polgárháború kezdetén Breckingridge erőteljesen védelmezte a Délt a washingtoni szenátusban. Hamarosan azonban a konföderáció szolgálatába lépett, és ezért a szenátus kizárta a soraiból 1861 decemberében. A konföderációs államok elnöke, a szabadkőműves Jefferson Davis, Breckingridge-t hadügyminiszterré nevezte ki kormányában.

Ebből a talán túl részletesnek is tűnő áttekintésből kiviláglik, hogy Albert Pike Lincoln elnökké választását követően azonnal hozzálátott az elszakadási folyamat beindításához. 1860. december 20-án, pl. Dél Karolina állam a déli szabadkőművesség központja volt. Ez volt az első tagállam, amelyik deklarálta a kilépését az Unióból. Ugyanezen a napon Mississippi állam, amelynek szecesszionista szervezetét John A. Quitman skót rítusú szabadkőműves hozta létre, követte Dél Karolina példáját. Még ugyanezen a napon a szabadkőműves James Floyd - még Buchanan elnök hadügyminisztereként - intézkedett arról, hogy Pittsburg-ből 113 nehéz tüzérségi lőfegyvert és 11 ágyút szállítsanak át a Mississippi-ben lévő Schipland, valamint a texasi Galveston erődjébe, nyilván azért, hogy ezeket könnyűszerrel megszerezhessék a déli szecesszionista lázadók.

1860. december 22-én Florida állam is csatlakozott az elszakadó államokhoz, az akciót David Lavy Yulee szenátor irányította a Gainesville-i szabadkőműves páholy tagja. Alabama következő a sorban, majd őt követi Georgia. Ez utóbbi tagállam elszakadását Howell Cobb - Buchanan elnök pénzügyminisztere - és Robert Toombs irányította. Toombs hamarosan a konföderáció első külügyminisztere lesz. Mindketten szabadkőművesek voltak, és polgárháborút követően mindketten megkapták a tiszteletbeli 33-as fokozatot. Lousiana 1861. január 7-én lépett ki az Unióból, ugyancsak két szabadkőműves: John Slidellés Pierre Soule irányításával. Soule is megkapta a polgárháború után a 33. fokozatot. Sam Houston, Texas szabadkőműves kormányzója, a felfegyverzett Golden Circle lovagok ezrei által támogatva 1861. februárjában deklarálta elszakadását az Uniótól. 1861. április 12-én a szabadkőműves P.T. Beauregard tábornok - a Golden Circle Lovagok tagja, parancsot kapott, hogy támadja meg a Dél Karolina államban fekvő Fort Sumter erődöt. Ezzel megkezdődött a polgárháború. Anton Chaitkin "Treason in America" ("Árulás Amerikában") című, 1984-ben New Yorkban megjelent könyvében megállapítja: amikor Lincoln váratlanul elrendelte az országos mozgósítást, hogy leverje a lázadást, akkor a Golden Circle lovagjai fegyveres akciókat hajtottak végre északon, és hírszerzési tevékenységet folytattak a hasonló csoportosulásokkal, amelyek azonban különböző neveket viseltek. Igazi nevét, hogy "ősi és elfogadott skót rítusú szabadkőművesség", egyik sem viselte./16/

Összesen tizenegy déli tagállam vált ki az Egyesült Államokból, a konföderáció zászlaján mégis tizenhárom csillag volt, mivel a tizenhármas szám szent szabadkőműves szám. (New York városának a felhőkarcolóiban ma sem található 13. emelet!) Ez a szent szám jelezte a beavatottaknak, hogy a déli államok kiválása az Unióból a skót rítusú szabadkőművesség déli hálózatához tartozó templomos lovagok által kezdeményezett akció volt. Lincoln elnököt 1861. március 4-én iktatták be hivatalába, kormányának tagjai közé bevette a szabadkőműves Edwin Stantont, elődjének, Buchanan elnöknek az igazságügyi miniszterét. Edwin Stanton hadügyminiszterré való kinevezése sorsdöntő hibának bizonyult. Amikor Lincoln Washingtonba utazott, hogy átvegye az elnökséget, Winfield Scott tábornoknak sikerült elhárítania a szabadkőműves Golden Circle lovagjainak az első merényletét Lincoln élete ellen. A második merénylet sikerült és kioltotta az elnök életét. Edwin Stanton bűnrészességére is fény derült a merényletet követő bűnügyi nyomozás során.

A szabadkőműves bankok és az Egyesült Államok északi tagállamai

Miután a polgárháború kitört, azok a brit szabadkőműves érdekeltségek, amelyek finanszírozták a déli szakadárok lázadását, felajánlották Lincolnak is ugyanezt a segítséget, ha engedélyezi számukra egy központi bank felállítását. Lincoln, aki ügyvédként átlátott az összefüggéseken, ezt az ajánlatot visszautasította, mert felismerte, hogy ha elfogadja, akkor az Egyesült Államokban bevezetésre kerül a magánkibocsátású fedezetlen pénz, amelynek a használatáért az azt kibocsátó magánbankoknak kamatot kell fizetni. Lincoln úgy gondolta, hogy az Egyesült Államok maga is ki tudja bocsátani a saját maga papírpénzét kamatmentesen és adósságmentesen és ennek megfelelően 1862. februárjában az amerikaiak kézbe vehették a Lincoln által kibocsátott zöld színű dollárt, a "Greenback"-et.

Anglia és Franciaország - arra számítva, hogy Lincoln elutasítja egy magán központi bank engedélyezését - úgy vonultatta fel haderejét, hogy nyomást gyakorolhasson a Lincoln kormányra egy olyan amerikai központi bank létrehozása érdekében, amely az európai és a brit szabadkőműves bankárok közös ellenőrzése alatt állna. 1861. november 8-án a londoni kormány 8000 főnyi csapatkontingenst küldött Kanadába. Ezzel egyidejűleg pedig francia katonák szálltak partra Mexikóban. A francia intervenciós csapatok arra kényszerítették a mexikóiakat, hogy császárrá válasszák Ferenc József osztrák császár Maximilián nevű testvérét, azaz a Habsburg uralkodóház egyik tagját. Maximilián egyszerre volt szabadkőműves és katolikus, de a szabadkőművességhez sokkal szorosabb szálak fűzték, mint katolikus vallásához. Maximilián természetesen minden rendelkezésére álló eszközzel elősegítette, hogy a franciák Mexikó területéről kiindulva avatkozhassanak be az Egyesült Államok ellen folyó akcióba. Lincoln elnök tisztában volt azzal, hogy a londoni és a párizsi kormánynak ezt a manőverét az európai kontinens és a brit bankárok támogatják és céljuk rákényszeríteni az Egyesült Államokra egy irányításuk alatt álló központi bankot. A bekerítéstől félő amerikai elnök ekkor kényszerűségből II. Sándor orosz cárhoz fordult segítségért. Oroszország ebben az időben már nagy haditengerészeti erővel rendelkezett és a cár ígéretet tett a szorongatott helyzetbe került Lincolnak - még a háború kezdetén -, hogy segítséget fog nyújtani neki. II. Sándor parancsot adott az orosz birodalmi haditengerészetnek, hogy hajózzon át a keleti parti New York és a nyugati parti San Francisco kikötőjébe. Az orosz hadihajók 1863. szeptemberében érkeztek meg a két nagy amerikai kikötőbe.

A cár természetesen nem ingyen segített a washingtoni kormánynak. A polgárháborút követően II. Sándor egy 7,2 millió dollárról szóló számlát küldött az amerikai kormánynak, amelynek azonban nem volt felhatalmazása a számla kiegyenlítésére, mivel az Egyesült Államok törvényhozása a Kongresszus soha nem hagyta jóvá az orosz hadiflotta felbérelését. Lincoln külügyminisztere, William H. Seward, egy közismerten szabadkőműves-ellenes politikus, aki anti-maszon programmal pályázott szenátori tisztségre, úgy oldotta meg ezt a jogi problémát, hogy egy abban az időben teljesen értéktelennek számított földterület - Alaszka - adásvételi szerződésébe csomagolva egyenlítette ki az orosz kormány számláját. Ez a tranzakció úgy ismert, mint a "Seward's Folly" (a "Seward ostobaság"). A természeti kincsekben és ásványi anyagokban dúsgazdag Alaszka így vált 1867-ben az Egyesült Államok legújabb területévé.

Lincoln, aki élet-halál küzdelmet vívott a nemzetközi pénzoligarchiával, és a szolgálatában álló brit és francia kormánnyal, az orosz csapatokkal a háta mögött győztesen került ki a küzdelemből. Anglia és Franciaország nem óhajtott háborút viselni ekkor Oroszországgal, az amerikai polgárháború kimenetele érdekében. London visszavonta csapatait Kanadából, Párizs pedig Mexikóból. A szabadkőműves pénzoligarchia azonban nem adta fel a küzdelmet és újabb akciókat készített elő. 1862. júliusában a pénzoligarchia City of London-i központjából a vezető bankárok levelet küldtek az Egyesült Államok vezető pénzembereinek és bankárainak, amelyben kifejtik, hogy a Lincoln által kibocsátott pénz, a greenback, ki fogja szorítani az amerikai szabadkőműves bankárokat a pénzügyi szférából, hacsak nem cselekednek gyorsan és határozottan ennek megakadályozása érdekében. A City of London pénzoligarchiái azt tanácsolták amerikai társaiknak, hogy kényszerítsék az amerikai törvényhozást, a Kongresszust, amely az amerikai alkotmány rendelkezései szerint egyedül jogosult a pénzkibocsátásra, hogy hozzon forgalomba államkötvényeket, azaz kamatozó állami adósleveleket, amelyeket aztán a magántulajdonú bankok megszerezhetnének, és ellenőrzésük alatt tarthatnának. A londoni pénzoligarchiák említett levelében szó szerint ez olvasható: "Az államkötvények kibocsátása meg fogja akadályozni, hogy a greenback, (ahogyan ma az amerikai pénzt hívják), amelyet nem tudunk az ellenőrzésünk alatt tartani, hosszabb időn át pénzként legyen forgalomban. De az államkötvényeket ellenőrizhetjük és rajtuk keresztül a bankok hitelműveleteit is."/17/ A City of Londonból érkező instrukciók sürgős lépéseket tettek szükségessé. Az amerikai vezető pénzemberek nem várták meg, hogy Salmon P. Chase pénzügyminiszter benyújtsa erre vonatkozó ajánlásait a Kongresszusnak. Ehelyett soron kívül a washingtoni szabadkőműves páholyban találkoztak a befolyásos képviselőkkel és szenátorokkal, ahol magánbeszélgetéseken tudták megvitatni ezt a rendkívül fontos kérdést.

Még Lincoln elnök sem volt képes megfékezni az így mozgásba hozott Kongresszust, noha bebizonyította, hogy nemcsak átlátja a pénzügyi összefüggéseket, hanem képes megakadályozni az európai szabadkőműves bankárok központi bank felállítására vonatkozó akcióit is. 1863. február 25-én a Kongresszus elfogadta a National Banking Act-et (Nemzeti Banki Törvényt), amely létrehozta az Egyesült Államok szövetségi szinten engedélyezett nemzeti bankját. Ennek az új banknak joga volt U. S. Bank Note-okat, azaz olyan bankjegyeket kibocsátani, amelyek valójában magánbankárok által kibocsátott pénzt képeztek, amelyet ezek a magánbankárok kamat ellenében kikölcsönözhettek a kormánynak. Ennek a pénznek nem volt arany vagy más nemesfém fedezete, hanem olyan államadósságot jelentett, amelynek fedezete az állam által beszedett adó. Ezt a törvényjavaslatot Salmon P. Chase hajszolta keresztül az amerikai törvényhozáson. Évekkel később a brit szabadkőművesség posztumusz úgy hálálta meg szolgálatait, hogy róla nevezte el a Wall Street egyik legnagyobb bankját, a Chase Bankot, amely később Chase Manhattan Bank-ként vált közismertté, és amelynek tulajdonosa és elnöke évtizedeken át David Rockefeller volt.

Az említett törvény elfogadását követően Lincoln újból figyelmeztette Amerika népét arra a veszélyre, amit a pénzhatalom és a kezében lévő központi bank jelent. Néhány hónappal később a City of Londonban működő Rothschild bank levelet írt New York vezető bankáraihoz és pénzembereihez. Ebben kifejeződik, hogy a szabadkőműves bankárelit hogyan vélekedik valójában az emberek érdekeiről:

"Azok a kevesek, akik megértik ezt a rendszert (a kamatozó magánkibocsátású fedezetlen papírpénz rendszerét D. J.) vagy annyira érdekeltek lesznek a hasznában, és függenek majd a kegyeitől, hogy az ő részükről nem várható ellenállás; a lakosság nagy része viszont szellemileg nem képes felfogni, hogy a pénztőkések mekkora előnyöket húznak ebből a rendszerből, panasz nélkül viseli majd terheit, és talán még csak nem is sejti, hogy ez a pénzrendszer mennyire hátrányos az érdekeire." /18/

Lincoln tehát nemcsak értette, hogy mi húzódik meg a szabadkőműves bankárok annyira óhajtott központi bankja mögött, hanem megtett minden tőle telhetőt, hogy megvédje az amerikai társadalmat ettől az élősködő rétegtől és magánkézben lévő pénzmonopóliumától. Lincolnhoz hasonlóan több nagy amerikai személyiség is megértette és hangoztatta, hogy milyen nagy szükség van egy kamat- és adósságmentes gazdasági közvetítő eszközre, vagyis az állam kizárólagos ellenőrzése alatt álló közpénzrendszerre. Közéjük tartozott Benjamin Franklin, Thomas Jefferson, Andrew Jackson, Daniel Webster, Thomas Edison, Henry Ford és az idősebb Charles Lindbergh. A felsoroltak valamennyien tisztában voltak azzal, hogy milyen nagy fontossággal bír egy nemzet jóléte szempontjából, ha kizárólag a szuverén kormány és állam rendelkezik a monetáris felségjogokkal. Ami azonban Lincolnt még közülük is kiemeli, az az, hogy ő ténylegesen is igénybe vette a szuverén kormány alkotmányos jogát arra, hogy pénzt bocsásson ki és hozzon forgalomba gazdasági közvetítő közegként. Az amerikai törvényhozás által kibocsátott és a kormányzat által forgalomba hozott pénz nem növelte az állam eladósodását.

A 76. Kongresszus 23. számú szenátusi dokumentumaiban találhatóak Lincolnak a következő megállapításai:

"Az államnak kell létrehoznia, kibocsátania és forgalomba hoznia a kormányzat költségvetési igényének és a fogyasztók vásárló erejének a kielégítéséhez szükséges valamennyi pénzt és hitelt. A pénzteremtés és kibocsátás privilégiuma nemcsak a kormány legfontosabb előjoga, de ez egyben a kormány legnagyobb alkotási lehetősége. Az egységes közvetítő közeg iránti igényt ezeknek az alapelveknek az elfogadásával lehet kielégíteni. Ezáltal hatalmas kamatösszegeket lehet megtakarítani az adófizetők számára. Ily módon a gyakorlati kormányzás feladatává válik a közüzemi vállalatok és költségvetési intézmények finanszírozása. A pénz így uralmi eszközből az emberiség szolgájává válik."/19/

Thomas Jefferson, aki 1801-től 1809-ig volt az Egyesült Államok elnöke, így vélekedett a pénzoligarchia által minden eszközzel szorgalmazott magántulajdonú központi bankról és a magánpénzkibocsátásról:

"Polgáraink szeme nincs eléggé nyitva ahhoz, hogy lássák bajaink igazi okát. Ezt szinte mindenben keresik, kivéve a bajok igazi okozójánál, a bankrendszernél nem. Ez a rendszer bizonyos formában hasznos is lehetne, de ma már visszaélésekhez vezetett, mivel összeegyeztethetetlen a közösség biztonságával és jólétével. A legőszintébben hiszem, hogy a bankok hatalma veszélyesebb, mint a fegyverben álló hadseregeké; és az az elv, hogy finanszírozás címén olyan pénzt költsünk el, amit majd az utódainknak kell megfizetni, nem más, mint nagyarányú hazárdjáték a jövőnkkel."/20/

A polgárháború kitörése szorongatott helyzetbe hozta az Egyesült Államok kormányát. 1861-ben Lincoln elnök és pénzügyminisztere kölcsönért fordult a New York-i bankokhoz azért, hogy finanszírozhassák az államszövetség északi részének a háborús erőfeszítéseit. A nemzetközi pénzoligarchia new yorki képviselői közölték Lincolnnal, hogy a háborús kiadások fedezésére felvett kölcsönök kamatai évi 24 és 36% között fognak mozogni. Az amerikai elnök e számok hallatán megdöbbent, és rendkívül csalódottan tért vissza Washingtonba. Amikor az elnök egyik barátja tudomást szerzett Lincoln nehéz helyzetéről, azt tanácsolta neki, hogy kérje meg a Kongresszust egy olyan törvény elfogadására, amely feljogosítja a kormányt törvényes fizetőeszköz, kincstári pénzjegyek kibocsátására. Ilyen állami pénzjeggyel finanszírozhatóak a háborús erőfeszítések. Ezeket a kincstári jegyeket kamatmentesen bocsátanák ki és hoznák forgalomba. Lincoln azonnal felismerte, hogy az egész amerikai nemzet számára milyen nagy haszonnal jár egy ilyen adósságtól és kamatozástól mentes fizetési eszköz állami kibocsátása. Az amerikai törvényhozás teljesítette az elnök kérését. Ezt követően Lincoln megállapította: "...biztosítottuk a köztársaság népe számára a lehető legnagyobb áldást, amelyben valaha is részesült - az ő saját papírpénzüket, amellyel megfizethetik tartozásaikat..."/21/

1862. elején az államkincstár 60 millió dollár adósság- és kamatmentes állami pénzjegyet hozott forgalomba. Ez törvényes fizetési eszköz volt, amelyet mind a köztartozások, mind a magántartozások törlesztésére fel lehetett használni. Minthogy zöld festékkel nyomták e pénzjegyek hátsó oldalát, hamarosan azt a ragadványnevet kapták, hogy "Greenbacks" (zöldhátúak). Az új pénz nyomban enyhítette az Északra nehezedő pénzügyi és gazdasági nyomást. Ismét fizetni lehetett a katonákat, és meg lehetett vásárolni a hadviseléshez szükséges eszközöket anélkül, hogy olyan háborús adósság keletkezzék, amelyre évi 24-36%-ig terjedő kamatot kell fizetni. Összesen 450 millió dollár értékben került kibocsátásra greenback, és az aprópénznek használt "shin plaster".

A greenback kibocsátása természetesen feldühítette a new yorki bankárokat. Az adósságmentes pénzjegy számukra egyenlő volt az igen nyereséges magánpénzkibocsátás elveszítésével. A greenback kibocsátását jóváhagyó törvény elfogadása után napokon belül tanácskozást tartottak a vezető pénzemberek Washingtonban. Kidolgoztak egy javaslatot a Kongresszusban működő lefizetett embereik számára, akiknek keresztül kellett vinniük egy "Exception Clause" (Kivételezési Záradék) csatolását az új pénzkibocsátási törvényhez. Ennek az volt a célja, hogy korlátozzák a greenback-nek teljesjogú pénzként való használatát. A kivételezési záradék szövege szerint az állami pénzjegy (greenback) valamennyi köz- és magánadósság törlesztésére alkalmas, kivéve az importra kiszabott vámok és illetékek, valamint az államadósság kamatainak a megfizetésére. Ebből az következett, hogy az importáruk vámját, valamint az államadósság kamatait ettől kezdve már csak aranyban lehetett megfizetni. Ez az új szabály arra kényszerítette az importőröket, hogy a pénzoligarchia bankjaihoz menjenek, és ott megvásárolják azt az aranyat, amely a vámok és az illetékek fizetéséhez szükségessé vált. A pénzoligarchia bankjai nyomban 185%-kal felemelték a náluk beszerezhető arany árát, vagyis az amerikai polgároknak 285 dollárt kellett greenback formájában fizetniük minden 100 dollárt érő aranyért, amelyet a pénzoligarchia bankjaiban vásároltak. Ez a többletköltség nemcsak megdrágította az importált árukat, de beindította azt az alattomos folyamatot is, amelynek a célja a greenback lejáratása, végső soron pedig a forgalomból való kivonása volt.

A greenback-re a halálos csapást a pénzoligarchia 1863-ban mérte, amikor kikényszerítette, hogy a Kongresszus visszavonja a greenback kibocsátásáról szóló törvényt és elfogadja a nemzeti bank törvényt. Ez az utóbbi törvény kimondta, hogy csak államkötvények vásárlására lehet használni a greenback-et, mégpedig úgy, hogy a kötvények kamatát előre kell megfizetni aranyban. A nemzeti bank törvény egyrészt lehetővé tette, hogy a pénzoligarchia bankjai birtokolják az államkötvényeket, másrészt hogy egyidejűleg megkapják a névértékük 90%-át a nemzeti bank által kibocsátott bankjegyek formájában, amelyeket tovább kölcsönözhetnek kamatra az ügyfeleiknek. A kivételes záradék és a nemzeti banki törvény valóban lejáratta a greenback-et, amelynek a sorsát aztán végleg megpecsételte a Kongresszus által 1866-ban elfogadott újabb törvény. Ez felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy államkötvényeket adjon el, amelyek bevételéből az Egyesült Államok által kibocsátott pénzt, köztük a greenback-et is vissza lehet vásárolni, és ki lehet vonni a forgalomból. Az államkötvények árusítását arra használták, hogy a polgárháborút követő újjáépítés kritikus szakaszában csökkentsék a forgalomban lévő közvetítőeszközt, a pénzt. Évről évre csökkent a gazdasági élet rendelkezésére álló közvetítő közeg, ez pedig csődökhöz és a reálgazdaság nagyarányú veszteségeihez vezetett. Ezeket a gazdasági nehézségeket el lehetett volna kerülni, ha a Lincoln elnök által bevezetett greenback továbbra is törvényes fizetőeszköz marad. Ehelyett egy sor - a pénzoligarchia által tudatosan előidézett - ún. pénzügyi pánikra került sor, amit manapság már gazdasági recessziónak nevezünk, amely viszont nyomást gyakorolt az amerikai Kongresszusra, hogy olyan törvényeket fogadjon el, amelyek az Egyesült Államok bankrendszerét néhány magánbank ellenőrzése alatt centralizálják. Végső soron ez a centralizáció és koncentráció vezetett el a Federal Reserve Törvény elfogadásához 1913. december 23-án.

Guernsey adósságmentes közpénzrendszere

Guernsey az English Channel nevű tengerszorosban fekvő "Channel Island's"-hez tartozó egyik sziget. Mindössze 150 km választja el Nagy-Britanniától és 16 km Franciaországtól. Noha a szigetek államjogilag Nagy-Britannia részét képezik, mégis évszázadok óta teljesen függetlennek tekinthetők belső ügyeiket illetően. Ehhez tartozik az a jog is, hogy a helyi kormány saját maga bocsátja ki és hozza forgalomba a helyi pénzt. Guernsey története bizonyítja, hogy miként képes az adósság és kamatmentes közpénz elősegíteni a szegénység felszámolását, és miként vezet viszonylag rövid idő alatt gazdasági jóléthez. 1815-ben a napóleoni háborúkat követően Guernsey nyomorúságos állapotban volt. Nem voltak utak, ahol kocsikkal lehetett volna haladni és egy látogató számára szinte lehetetlenség volt lovat bérelni. A szigetet a tengertől elválasztó gátfalak is veszélyes helyzetben voltak. A helyi kormány annyira el volt adósodva, hogy a beszedett adó alig fedezte az adósság után fizetendő kamatok terheit. A szigetlakók ellenezték, hogy a kormányzat további hiteleket vegyen fel az utak és a gátak megjavítására. Ezért a vezetők úgy döntöttek, hogy újabb kölcsönök helyett saját adósságmentes pénzt hoznak forgalomba a legszükségesebb közmunkák finanszírozására. Az első kamatmentes közpénzt viszonylag kis mennyiségben bocsátották ki és ezt a szigetlakók az adóik megfizetésére használták. Ez a pénzkibocsátás igen sikeresnek bizonyult, mert úgy tette lehetővé a legfontosabb utak megépítését, hogy ehhez nem kellett Guernsey-nek további kölcsönök felvételével még mélyebben eladósodnia.

Hiányzott Guernsey-ről egy olyan üzleti központ, amely fellendíthette volna a kereskedelmi életet. Ezért a sziget vezetői 1819-ben úgy döntöttek, hogy ezt a kereskedelmi központot is az általuk kibocsátott kamatmentes közpénzből fogják finanszírozni. Hogyan nézett ki ez konkrétan? Ezt lehet elolvasni a piacon elhelyezett, ma is megtalálható emléktábláról:

"1820-ban a Szigetek kormánya megállapodott egy fedett piac felépítéséről 5500 fontért. Minthogy 1000 fonttal rendelkeztek, 4500 font értékben állami pénzjegyeket bocsátottak ki, amelynek a fedezetét az a kisösszegű adó biztosította, amit a szeszes italokra vetettek ki. A munkát elkezdték és be is fejezték, a piac 1822-ben megnyílt. A 36 üzlet mindegyike 5 font lakbért fizetett. Mihelyt a 180 fontot az állam megkapta, ugyanennyi állami kibocsátású pénzjegyet elégettek. Minthogy a 4500 állami pénzjegy ilyen tempóban túlságosan hosszú ideig tartott volna, ezért a Szigetek a piaci alapba évi 300 fontot fizettek, amely a Szigetre érkező bor adójából folyt be. Ebből 30 fontot félretettek a szükségessé vált javítások fedezésére, 270 fontot pedig a további papír pénzjegyek megsemmisítésére fordítottak. 10 év elteltével egyetlen olyan papír pénzjegy sem volt már forgalomban, amelyet az épület építésének a finanszírozására fordítottak, semmilyen kamatot nem fizettek rá és mégis biztosítva volt folyamatosan az évi 180 font jövedelem."/22/

A gránit márványtábla szövege tanúsítja, hogy milyen hasznos lehet egy közösség számára, ha saját kibocsátású kamatmentes közhitellel tudja tevékenységét finanszírozni anélkül, hogy munkájának egy jelentős részét minden ellenszolgáltatás nélkül - kamat formájában - át kellene adniuk azoknak, akik pénzt kölcsönöznek a számukra. A pénz önmagában értéktelen jel, használatáért teljesen felesleges nagy kamatokat fizetni. Ezt a jelrendszert maga a közösség is előállíthatja lényegében önköltségi áron a maga számára. Guernsey szigete a mai napig saját kibocsátású pénzjegyeit használja.

Ami Nagy Britanniát illeti, itt is létezett kamatmentes közpénzrendszer történelmének különböző szakaszaiban. Így pl. 1100-tól az 1800-as évek elejéig, mintegy 700 éven át az adósságmentes "tally stick"-et, vagyis egy kétrészre vágott fadarabot használtak pénz gyanánt, amelynek mindkét része meg volt jelölve, jelezve, hogy mennyivel tartozik az adós a hitelezőnek. Ez volt a számlavezetés ősi módja. Az egyik részt a hitelező tartotta magánál, a másikat az adós. A tally használatát a 18. század elején szüntette be Nagy Britannia pénzügyminisztériuma. Nagy Britannia még az első világháborús kiadásainak jelentős részét is kamatmentes közpénz kibocsátásával finanszírozta. Ezeket a pénzjegyeket Bradbury-nek hívták, John Bradbury, akkori pénzügyminiszter neve nyomán.

Visszatérve az Egyesült Államokhoz, ahol a pénzoligarchia kemény küzdelmet vívott azért, hogy megszerezze a Kongresszustól a pénzrendszer irányításának a monopóliumát, megállapíthatjuk, hogy két fő ok volt, amiért a brit szabadkőműves pénzoligarchiának ki kellett robbantania a polgárháborút az Egyesült Államokban. Az egyik az volt, hogy a brit pénzemberek egy olyan állandóan működő központi bankot akartak létrehozni, amely teljesen az ő ellenőrzésük alatt van, másodszor a brit szabadkőműves pénzoligarchia fel akarta osztani a túl erősnek bizonyult államszövetséget két gyöngébb államra, amelyet könnyebb a hegemóniája alá vonni és a kettőt egymás ellen kijátszva, ellenőrizni. Ez utóbbi terv részleteit Samuel Morse írta meg "The Present Attempt to Dissolve the American Union: A British Aristocratic Plot" ("A jelen kísérlet az Amerikai Unió feloszlatására: Egy brit arisztokrata összeesküvés") című könyvében, amelyet 1862-ben publikált. Morse amerikai feltaláló volt, de egyben hírszerzési szakértő is. "Ha nem Abraham Lincoln lett volna az elnök, akkor a brit szabadkőműves oligarchia stratégiája minden részletében megvalósul. Amikor Lincoln visszaállította az Egyesült Államok egységét, a brit szabadkőművesség lépéseket tett az eltávolítása érdekében."/23/

A "Knights of the Golden Circle" ("Az Aranykör Lovagjai") titkos szervezet, amelyet a brit szabadkőművességhez tartozó pénzügyi érdekeltségek finanszíroztak, John Wilkes Booth-t, a Mazzini irányítása alatt álló "Young America" ("Fiatal Amerika") mozgalom tagját, egy 33-as fokozatú szabadkőművest választott ki a Lincoln elleni merénylet végrehajtására. A szabadkőműves Edwin Stanton feladata volt olyan álcázó intézkedések megtétele, amelyek sikeresen el tudják rejteni a brit szabadkőművesség részvételét a Lincoln elleni merényletben. Itt is konkrét példáját látjuk, hogy egyszerre indul be az igazi akció és az annak álcázását szolgáló színlelő akció. Ez utóbbi célja az igazi akció, a valódi célok és résztvevők elrejtése. Egyébként ez a kettős cselekvési mód az egyik oka annak, hogy a mai napig a titoktartás és a titkolódzás az egyik legfőbb szabadkőműves kötelezettség, elsősorban a szabadkőműves hierarchia felsőbb fokozatain.

Lincoln meggyilkolását követően Stanton valamennyi Washingtonból kivezető utat katonai blokád alá helyezett, kivéve egyet, amelyet kijelöltek Booth számára menekülési útvonalként. Stanton ezután elrendezte, hogy találjanak egy olyan részeg embert, aki testi felépítésében és külső megjelenésében hasonló Booth-hoz. Ezt az embert aztán meggyilkolták, és testét elégették egy fészerben, amely a katonák által nem őrzött út mellett volt található. Egész "véletlenül" maga Stanton is megjelent a helyszínen és nyomban megállapította, hogy a meggyilkolt férfi az John Wilkes Booth holtteste. A valódi John Wilkes Booth azonban elmenekült. Ezeket az eseményeket követően az "Aranykör Lovagjai" a Katonai Bizottság figyelmének a középpontjába kerültek. A Bizottság tanulmányozva a Lincoln elleni merénylet részleteit, megállapította, hogy azt szervezett titkos erők hajtották végre és mind a polgárháború, mind a gyilkosság mögött ezek a titkos erők állottak. A Lincoln elnök meggyilkolására vonatkozó eredeti dokumentumok a mai napig a Védelmi Minisztérium zárt archívumában találhatók, és még mindig nem állnak a kutatók rendelkezésére. Ennek ellenére fontos tényekre derült fény az "Aranykör Lovagjai" tevékenységét illetően abban az összeesküvési perben, amelyre 1865-ben Indianapolis-ban került sor. A Lincoln elleni összeesküvésben a következő személyek voltak közvetlenül érintve: a 33-as fokozatú szabadkőműves és brit miniszterelnök Henry Palmerston, a 33-as fokozatú szabadkőműves John Wilkes Booth, a szabadkőműves Judah P. Benjamin, aki azon brit szabadkőműves bankároknak volt a szócsöve, akik kiadták a parancsot Lincoln meggyilkolására, továbbá Jacob Thompson, a Buchanan kormányzat belügyminisztere, aki a kanadai Bank of Montreal-ból kivont 180 ezer dollárral indította el a merényletet. Mind Benjamin, mind Thompson Angliába menekültek, hogy elkerüljék a letartóztatást. Végül a szabadkőműves Edwin Stanton volt az, aki elkészítette a merénylet álcázását. E cél érdekében végzett gátlástalan és vakmerő lépései vetekednek a Kennedy gyilkosságot elleplező Warren Bizottság tevékenységével.

Az "Aranykör Lovagjainak" a leleplezése folytatódott az 1865-ben megtartott összeesküvési perekben. Ez 1867-ben arra kényszerítette Albert Pike-ot, hogy találkozót tartson a korábbi Déli Konföderáció néhány tábornokával Nashville-ben, az ottani Maxwell House Szállodában. Ezen a tanácskozáson határozták el, hogy a "Knights of the Golden Circle" elnevezést megváltoztatják "Knights of the Ku Klux Klan" elnevezésre. A 20. század elején megjelent két könyv is dokumentálja, hogy Albert Pike közvetlenül is résztvett a Ku Klux Klan megalakításában. Az egyiknek a címe: "Ku Klux Klan: Its Origin, Growth and Disbandment" ("Ku Klux Klan: Eredete, növekedése és feloszlatása"), szerzői J. C. Lester és D. L. Wilson, akik könyvüket 1905-ben jelentették meg. A másik könyv szerzője Susan Lawrence Davis, aki könyvét 1924-ben jelentette meg "Authentic History: Ku Klux Klan 1865-1877" ("Hiteles Történet: Ku Klux Klan 1865-től 1877-ig") címmel./24/ Az említett könyvek szerzői szerint a Lovagok új nevét a görög "kuklos" szóból vették, amelynek a jelentése: kör. Albert Pike 1868. április 18-án vezércikket írt a Memphis Daily Appeal nevű újságban és ebben sürgeti egy "Déli Testvériség Rend" nevű fehér szövetség létrehozását. Ez valójában a Ku Klux Klan alig álcázott propagálásának tekinthető. A régi lovagok a Klan új keretei között kísérletet tettek a polgárháború folytatására, és lázadásokat szítottak az Egyesült Államok déli államaiban. A szabadkőműves Andrew Johnson, aki Lincoln meggyilkolását követően az Egyesült Államok elnöke lett, tisztában volt vele, hogy a lázadások célja egy második polgárháború kirobbantása. Andrew Johnson csak mesterfokozattal rendelkezett és nem volt beavatva a 33-as fokozatú szabadkőművesekből álló Legfőbb Tanács döntéseibe. Ezért a lázadásokban nem ismerte fel a szabadkőművesség közvetlen részvételét. Andrew Johnson azt sem tudta, hogy a hírhedt bandita, Jesse James, 33-as fokozatú szabadkőműves volt, és az "Aranykör Lovagjainak" a tagjaként azt a feladatot kapta Albert Pike-tól, hogy raboljon ki minél több északi bankot az újabb polgárháború finanszírozására.

Mint tudjuk, az új polgárháború kirobbantására tett kísérletek nem jártak eredménnyel. De mi lett a Jesse James és bandája által rabolt pénzzel és arannyal?Ralph Epperson "A láthatatlan kéz" című könyvében megállapítja, hogy a Jesse James és a többi "Aranykör Lovag" által elrabolt arany értéke meghaladja a 7 milliárd dollárt és ezek nagy részét az Egyesült Államok nyugati államainak a területén rejtették el. Nem sikerült arról információt szereznünk, hogy mi történt ezzel a nagy mennyiségű arannyal./25/

A brit szabadkőműves pénzoligarchia új stratégiája

Ez az új stratégia a fokozatosság volt. Noha az amerikai Kongresszus által 1863-ban elfogadott Nemzeti Banki Törvény komoly pozíciókat juttatott a City of London bankárainak az Egyesült Államok pénzrendszerében, a pénzoligarchia azonban még messze volt attól a céljától, hogy megszerezze a totális ellenőrzést az Egyesült Államok monetáris politikája felett és, hogy kizárólag az ő kezében legyen a pénzkibocsátás, a kamat és árfolyamszabályozás, valamint a hitelezés. A City of London pénzoligarchiáinak az első kifogása az volt, hogy amíg az Egyesült Államoknak van saját aranytartaléka, addig a washingtoni Kongresszus képes lesz ellenőrizni a pénzkibocsátást. A második kifogásuk az volt, hogy az egyes tagállamok bankjainak, elsősorban azoknak, akiket nem ellenőrzött az Amerikai Nemzeti Bank, még mindig meg volt engedve, hogy saját pénzt kreáljanak és hozzanak forgalomba. A harmadik londoni kifogás az volt, hogy az Amerikai Nemzeti Bank tartalékai nem kielégítően nagyok. Ezért a City of London pénzemberei minden áron egy olyan központi bankot akartak látni az Egyesült Államokban, amely kizárólag az ő kezükben van, és amelyet a washingtoni Törvényhozás, a Kongresszus többé már nem tud az ellenőrzése alatt tartani. Azt akarták, hogy egy ilyen központi bank hatáskörébe tartozzon a tagállamok bankjainak az irányítása. Legfőképpen azonban azt kívánták elérni, hogy ez a központi bank őrizze kizárólag az Egyesült Államok egész aranytartalékát, vagy pedig ez a központi bank aranyfedezet nélkül, korlátlanul hozhasson forgalomba fedezetnélküli papírpénzt, és azt kikölcsönözhesse a többi bank és a gazdasági élet számára kamatfizetés ellenében. Szemükben a polgárháború kirobbantása nem érte el célját, mivel nem sikerült az Egyesült Államokat két gyengébb államra felosztani. A City of London pénzemberei számára ez a kudarc párosult az amerikai Nemzeti Banki Törvénynek azon előírásaival, amelyek védelmezték az amerikai pénzrendszert és vagyont. E két hatás eredményeként átmenetileg el kellett halasztani azt a tervüket, hogy szilárdan a kezükbe kaparintsák az Egyesült Államok pénzkibocsátását és monetáris felségjogait. Tervüket azonban nem adták fel és további stratégiai lépéseket dolgoztak ki.

A polgárháborút követően az amerikai gazdaság nagyarányú növekedésnek indult. 1876-ot követően az ipari fellendülés olyan felfedezésekkel párosult, mint a telefon, az autó, a vasúthálózat országos kiépülése és a repülőgép. Ekkor jött létre az Egyesült Államok nehézipara is. Az amerikai szabadvállalkozási rendszer eme látványos időszakában született meg az "amerikai álom" kifejezés, amelynek alapja a gazdasági sikerekkel alátámasztott optimizmus volt.

A City of London szabadkőműves bankárai ebben az időben dolgozták ki azt a stratégiát, amely fokozatosan vezetett el kitűzött céljukhoz, az Egyesült Államok pénzrendszerének a magánellenőrzés alá vételéhez. A fokozatosságot az is kikényszerítette, hogy a pénzoligarchia vezető ereje, a Rothschild-ház, ebben az időszakban dél-afrikai pénzügyi vállalkozásaival volt elfoglalva. A holland eredetű búr farmerek állama Dél-Afrikában nagy gyémánt- és aranylelőhelyekkel rendelkezett. A Brit Kelet Indiai Társaság által kézben tartott ópiumkereskedelem viszont sok aranyat és gyémántot igényelt, mivel keleten csak ezt fogadták el fizetőeszközként az ópiumtermelők. Ezért az angol szabadkőművesség bizonyos fokig szüneteltette amerikai akcióit. A brit szabadkőművesség új nemzedéke, élén John Ruskin-nal, Cecil Rhodesszal és Alfred Milnerrel, ekkor kerül vezető pozícióba. A felsorolt személyiségek, és akik körülvették őket, keresték az okát annak, hogy az angol szabadkőműves pénzoligarchiának miért nem sikerült átvennie az Egyesült Államok pénzügyeit. Megállapították, hogy ehhez a pénzhatalom és a pénzügyi módszerek egyedül nem elégségesek. A siker érdekében ki kell építeni - titokban és fokozatosan - azt a politikai bázist az Egyesült Államok társadalmi és politikai életében, amely szilárdan a City of London ellenőrzése alatt állna. Ennek a tervnek a megvalósítása a "British Round Table" ("A Brit Kerekasztal") társaságok, valamint a hozzájuk tartozó think-tank-ek (gondolati műhelyek) megszervezésével kezdődött. Az angol szabadkőműves pénzoligarchia kezdte gondosan kiválogatni, támogatni, és politikai pozícióba helyezni azokat a személyeket, akikre tervei végrehajtásához szüksége volt. A brit szabadkőművesek sikeresen elvégezték a megalapozó munkát olyan frontszervezetek létrehozásával, amelyek valóban eredményesen tudták befolyásolni az amerikai politikusokat és az Egyesült Államok egész politikai életét. Az amerikai közéleti személyiségeknek így kiválasztott és felnevelt új nemzedéke aztán engedelmesen megszavazta a washingtoni Törvényhozás mindkét házában, a Képviselőházban és a Szenátusban is, a magántulajdonban álló központi bank felállítását az Egyesült Államokban, amely aztán az elkövetkező időszakban mindazt biztosítja a City of London pénzemberei számára, ami szükséges a magán pénzmonopólium rendszerének a bevezetéséhez Amerikában.

Federal Reserve Bank

Az új tervek kidolgozása és végrehajtása a polgárháborút követően hamarosan megkezdődött. 1869-ben, - amikor Cecil Rhodes 16 éves korában először hajózott Dél-Afrikába, hogy bekapcsolódjon az arany- és a gyémántbányászatba, - a City of London vezető bankára, Lionel Rothschild (élt 1808-tól 1879-ig) megállapodott J.P. Morgan-nal, hogy az Egyesült Államokban létrehozzák a Northern Securities Company-t. Az volt a cél, hogy ez a cég képviselje a londoni "N. M. Rothschild and Sons" nevű pénzügyi érdekeltséget Amerikában. A Rothschild-ház azonban szorosan együttműködött a frankfurti és hamburgi központú Warburg-házzal is. A Warburg pénzügyi birodalom élén ekkor három testvér Max, Félix és Paul Warburg állott. A Warburg-ház szoros kapcsolatban állt a francia Grand Orient szabadkőművességgel és nagyrészt ők finanszírozták a Grand Orient forradalmi tevékenységét az európai kontinensen. Félix Warburg, aki maga is Grand Orient szabadkőműves volt, még a század elején New York-ba költözött, mert a neves Wall Street-i bankár, Jacob Schiff, lányát vette feleségül. Miközben J. P. Morgan Londonban tárgyalt arról, hogy kiépíti a Rothschild-ház amerikai bázisát, Max Warburg - ugyancsak a Rothschild-házzal történt megegyezés alapján - támogatta Jacob Schiff-et, hogy társuljon be az Egyesült Államokban már sikeresen működő Kuhn, Loeb and Co nevű neves bankba. A Kuhn-Loeb Bank, a Rothschild-ház, valamint a Warburg-ház közösen finanszírozta a Rockefeller dinasztia megalapítójának, az idősebb John D. Rockefeller-nek a gazdasági vállalkozásait, és az ő segítségükkel jött létre a Standard Oil Birodalom. Ugyancsak ők finanszírozták a szabadkőműves Edward Harriman vasútépítési vállalkozását, és Andrew Carnegie vas- és acélgyártó üzemeinek a felépítését. Félix Warburg után 1902-ben hamarosan Paul Warburg is az Egyesült Államokba vándorolt. Mindketten a Kuhn-Loeb and Co nevű Bank partnerei lettek és Paul Warburg fizetése akkor elérte a csillagászati évi 500 ezer dollárt (ez mai áron 50 millió dollárnak felel meg). A Grand Orient szabadkőműves Paul Warburg tett a legtöbbet a Federal Reserve System létrehozása érdekében, ezért őt lehet az 1913-ban felállított Federal Reserve Bank, a FED, a magántulajdonú amerikai központi bank "apjának" tekinteni.

A londoni szabadkőműves pénzoligarchia new yorki képviselete a "Wall Street" kapta azt a megbízást, hogy fokozatosan győzze meg az Egyesült Államok tagállamainak bankárjait arról, hogy miért van szükség egy szövetségi központi bankrendszerre. E meggyőzést mesterségesen előidézett pénzügyi válságokkal igyekeztek alátámasztani. 1893 és 1907 között több ilyen "pénzügyi válság"-ra is sor került. A pánikot kiváltó pénzügyi tranzakciók kezdeményezője J. P. Morgan volt, aki megfelelő helyen és időpontban olyan híreket terjesztett, hogy ez vagy az a bank pénzügyileg nem tekinthető szilárdnak. Ezek a híresztelések rendszerint oda vezettek, hogy a bank hitelezői és betétesei megrohanták a bankokat és kezdték kivenni elhelyezett pénzüket. A Wall Street vezető pénzemberei ilyen módszerekkel próbálták engedelmességre kényszeríteni ezeket a bankokat és elérni azt, hogy támogassák egy magántulajdonban álló központi banki rendszer létrehozását. Ez a magántulajdonú központi bank ellenőrizné az egész Egyesült Államok monetáris politikáját. A 32-es fokozatú szabadkőműves Robert Owen szenátor, aki a Federal Reserve Act, vagyis a FED létrehozásáról szóló törvény társszerzője volt, az amerikai Kongresszus előtt tett tanúvallomásában ismertette annak részleteit, hogyan idézte elő Morgan szándékosan a bankok elleni pánikokat. A Nemzeti Bankár Szövetség, amelynek New York-ban volt a központja, egyszerűen előírta a bankoknak, hogy teljesen váratlanul vonják vissza kihelyezett pénzeiket, noha semmi szükség nem volt a hitelek megszorítására. Ez viszonylag egyszerű technika volt, amelynek a segítségével a brit szabadkőműves bankárok tetszés szerint tudtak bankválságot előidézni.

A Life magazin 1949. április 25-én megerősíti, hogy Morgan pl. ilyen híresztelések terjesztésével váltotta ki a jó nevű Knickerbocker Bank és a Trust Company of America elleni bankpánikot 1907-ben. A szabadkőműves Louis T. McFadden képviselő, aki a Pennsylvania-i National Bank of Canton elnöke volt, és 10 éven keresztül vezette az amerikai Képviselőház Bank és Pénzügyi Bizottságát, megerősítette, hogy Morgan a londoni Rothschild-háztól kapta utasításait. A Morgan által mesterségesen előidézett bankpánikok ugyancsak Morgan-nak köszönhetően értek véget. Az 1907-es bankpánik tanúsága az volt, hogy az Egyesült Államoknak rendkívül nagy szüksége van egy központi banki rendszerre. Miközben J. P. Morgan a bankpánikok előidézésével puhította az amerikai bankárokat és polgárokat, Paul Warburg Amerika szerte tanulmányokat publikált és előadásokat tartott arról, hogy miért elengedhetetlen a "bankreform". Azt bizonygatta, hogy a sorozatban előforduló pénzügyi válságok megelőzéséhez van erre a reformra szükség. Paul Warburg javaslatai olyan magánközponti bank felállítását célozták, amely teljes mértékben ellenőrzése alatt tartja a pénzkibocsátást és a hitelrendszert. Paul Warburg tevékenységét segítette a Rhode Island-i szenátor, a szabadkőműves Nelson Aldrich (csak fontossága miatt említjük meg, hogy ő annak a David Rockefeller-nek az anyai nagyapja, akit jelenleg a pénzoligarchia globális világbirodalma legfőbb emberének, kvázi államfőjének tekintenek. Ugyanis a dinasztia alapító John D. Rockefeller Aldrich szenátor lányát vette feleségül.) Az 1907-es bankpánikot követően a washingtoni Szenátus Aldrich szenátort nevezte ki a Nemzeti Monetáris Bizottság elnökévé. Egyidejűleg megbízta, hogy tényfeltáró körút keretében készítsen tanulmányt arról, miként működnek a központi bankok Európában. Ebben a bizottságban a Wall Street több vezető pénzügyi hatalmassága vett részt: Paul Warburg a Kuhn-Loeb partnere, Frank Vanderlip a Kuhn-Loeb National Bank of New York elnöke, Henry Davidson, a Morgan érdekeltség vezető partnere, Charles Norton a Morgan First National of New York elnöke, valamint Benjamin Strong a Morgan Banker's Trust elnöke.

Két évig tartó európai utazgatást követően a bizottság visszatért az Egyesült Államokba 1909-ben. Aldrich szenátor 1910-ben titkos találkozóra hívta meg az amerikai pénzvilág legnagyobb hatalmú képviselőit a Georgia államban lévő Jekyl Island-re. Ez a távol eső luxus üdülőhely és vadászterület J. P. Morgan tulajdona volt. A pénzhatalom titkos tanácskozásán részt vett még A. Piatt Andrew pénzügyminiszterhelyettes, a ténymegállapító bizottság valamennyi tagja, köztük Nelson Aldrich és Paul Warburg, valamint az Rockefeller érdekeltséghez tartozó National City Bank képviselője. A szabadkőműves bankároknak ez a zárt klikkje fogalmazta meg a tényfeltáró bizottság jelentésének végső ajánlásait, amelyek természetesen tartalmazták egy olyan szövetségi bankrendszer létrehozását, amely kezdettől fogva a pénzoligarchia célja volt. Ugyancsak az ajánlások között szerepelt az aranyra átváltható pénz végleges felfüggesztése és kivonása a forgalomból. Paul Warburg a Kongresszus részére készült jelentésben ragaszkodott ahhoz, hogy ne használják a "központi bank" (central bank) meghatározást. Thomas Jefferson, Andrew Jackson és Abraham Lincoln erőfeszítéseit követően a központi bank elnevezés rosszcsengésű szó volt, és gyanúsnak tűnt egy ilyen nevű intézmény számos amerikai polgár számára. Ezért akarta Paul Warburg, hogy ehelyett a "szövetségi bank" (federal bank) kifejezést használják a jelentésben. Paul Warburg arra is törekedett, hogy ezt a szövetségi bankot regionális tartalék banknak kell feltüntetni, amelynek az Egyesült Államok különböző részein önálló kirendeltségei működnek. Ezeket a regionális bankokat együttesen nevezte el Paul Warburg Federal Reserve System-nek azért, hogy a lakosság azt higgye - tévesen - hogy itt a szövetségi kormánynak egy állami tulajdonú központi pénzügyi intézményéről van szó.

Ebben az időpontban még köztársasági párti elnök volt hivatalban a Fehér Házban. Az amerikai közvéleményben már általános volt az a vélekedés, hogy a republikánusok azok, akik a legszorosabb kapcsolatban állnak a Wall Street pénzembereivel és ezért lényegében a pénzoligarchia érdekeit képviselik a lakosság érdekeivel szemben. Ezért a Jekyl Island-i tanácskozás résztvevői attól tartottak, hogy gyanús lesz az amerikai polgárok szemében, ha a Federal Reserve Act-et egy republikánus elnök fogadtatja el a törvényhozással. Ha viszont egy demokratapárti elnök lenne a Fehér Házban, és az támogatná a Federal Reserve Act kongresszusi elfogadását, az már lehetővé tenné annak a látszatnak a keltését, hogy a népet képviselő demokrata elnök íme megfosztja a Wall Street pénzügyi oligarcháit korlátlan pénzügyi hatalmuktól. Mivel a Jekyl Island-i tanácskozás 1910-ben volt, még két évet várni kellett ahhoz, hogy a következő elnökválasztás során demokrata színekben juttassa be a szabadkőműves pénzoligarchia megbízható ügynökét a Fehér Házba. Ezért úgy döntöttek, hogy egyelőre elhalasztják a tényfeltáró bizottság jelentésének a benyújtását a Kongresszushoz.

1909-ben figyelemre méltó döntést hozott az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága. Megállapította, hogy a John D. Rockefeller tulajdonában lévő Standard Oil vállalatbirodalom túlságosan nagyra növekedett, és ez felfogható a pénzhatalom olyan arányú összeesküvésének, amelyet Abraham Lincoln elnök már 1863-ban megjósolt, és amelytől óvta az Egyesült Államok társadalmát. A Legfelsőbb Bíróság kemény lépésre szánta el magát azért, hogy megtörje a nemzet szuverenitása elleni összeesküvést: elrendelte a Rockefeller tulajdonban lévő Standard Oil Company azonnali felosztását. "A köztársaság biztonsága érdekében elrendeljük, hogy 1911. november 15-éig a veszedelmes összeesküvést be kell fejezni."/26/ Noha Rockefeller rákényszerült, hogy hatalmas olajmonopóliumát kisebb vállalatokra bontsa szét, az amerikai Legfelsőbb Bíróság csak az egyik szívókarját vágta le az óriáspolipnak. A hatalmas monopólium kisebb méretű utódvállalatait Rockefeller által odahelyezett bábok igazgatták, és ez a monopolellenes lépés így nem érintette érdemben a pénzoligarchia nagyszabású stratégiáját, amit összeesküvésnek is lehet nevezni.

Sokkal veszélyesebb volt Rockefeller olajbirodalmánál a Wall Street-i pénzmágnások Jekyl Island-i titkos tanácskozása, mert az ő összeesküvésüket a brit és az európai szabadkőműves bankárok hálózata támogatta. Amikor a titkos tanácskozás résztvevői visszatértek a szigetről, már csak az volt hátra, hogy találjanak egy olyan embert, aki hajlandó elfogadni politikai céljaikat, és engedelmesen végrehajtani utasításaikat cserébe azért, hogy a Wall Street urai ezért az Egyesült Államok elnöki székébe segítik. Erre a célra Woodrow Wilson látszott a legalkalmasabbnak a Wall Street szabadkőműves bankárvezérei számára. Wilson maga nem volt szabadkőműves, de csodálattal viseltetett a szabadkőművesekkel szemben és ebben az időszakban már mintegy 20 éve a befolyásuk alatt állott. 1907-ben, miközben Morgan futószalagon "gyártotta" célzatos híreszteléseivel a kisebb-nagyobb bankválságokat, Wilson teljes hangerővel dicsőítette Morgan "áldásos szerepét" az amerikai társadalomban. Morgan azzal hálálta meg Wilson hízelgő szavait, hogy meggyőzte Paul Warburg-ot, Wilson lehet a legalkalmasabb pályázó a Fehér Ház elnyerésére. Paul Warburg ezt követően felajánlotta Wilsonnak, hogy pályázza meg demokrata színekben az Egyesült Államok elnöki tisztségét. Közölte vele, hogy a választási kampány pénzügyi költségeit teljes egészében fedezik a számára. Paul Warburg ezután bemutatta Wilson-nak Edward Mandell House "ezredest", közölve vele, hogy House ezredes lesz az ő szóvivője.

Wilson 1912-es elnöki kampánya során House ezredes állandóan mellette volt. Miközben Wilson a választóknak bank- és pénzügyi reformot ígért, folyamatosan bírálta és elvetette a központi bank koncepcióját. A választók ezt akarták hallani és House ezredes mindvégig azt ajánlotta neki, hogy azt mondja, amit a választók hallani akarnak. Wilson azt a látszatot keltette, hogy teljes erővel a Wall Street hatalmának a megtörését kívánja és biztosította hallgatóságát, hogy meg is fogja tenni, amit ígér. "A Wall Street farkasai elleni küzdelem élére állok" hangoztatta a választógyűléseken. A választók, akik nagyon is szem előtt tartották a Legfelsőbb Bíróság kemény döntését J. D. Rockefeller Wall Street-i olajbáró vállalatbirodalmával szemben, jó lelkiismerettel választották meg a demokratapárti Woodrow Wilsont az Egyesült Államok 28. elnökévé. Wilson 1913. március 4-ét követő beiktatása után azonban pontosan annak a központi banknak a felállításához fogott hozzá, amely ellen választási ígéretei szerint a legkíméletlenebben kívánt harcolni. Ebben az időben az új elnök már arról beszélt választóinak, hogy az a központi bank, amit ő fel akar állítani, el fogja törölni a Wall Street-i pénzbárók hatalmát. Három hónapra rá Wilson már be is terjesztette a Kongresszusnak a Federal Reserve Act-et, amely hat hónapig tartó kemény vitához vezetett az amerikai Törvényhozásban. Végül 1913. december 22-én a vitába belefásult és kimerült törvényhozók, csakhogy minél előbb hazamehessenek a karácsonyi ünnepekre, megszavazták a központi bank felállításáról szóló törvényjavaslatot. A Képviselőházban 298-an szavaztak rá és 60-an ellene, a Szenátusban pedig 43-an mellette és 25-en ellene. Két magasrangú szabadkőművesnek kulcsszerepe volt a törvény elfogadtatásában: a 32-es fokozatú William McAdoo szenátornak, aki később pénzügyminiszter lett, valamint a 33-as fokozatú Carter Glass szenátornak, aki a Képviselőház Bank és Pénzügyi Bizottságának az elnöke volt, majd McAdoo után maga is pénzügyminiszter lett.

A teljes 1912-es év során Paul Warburg és House ezredes szoros kapcsolatot tartott fenn egymással. Számos tekintélyes történész House ezredest - Wilson elnök szabadkőműves mentorát és szóvivőjét - tekinti az Egyesült Államok valódi elnökének a teljes Wilson korszak ideje alatt. House "ezredes" nem szolgált a hadseregnél, csak tiszteletbeli címként viselte ezt a rangot, és soha nem volt választott tisztsége sem Wilson elnöksége előtt, sem pedig után. Lényegében amerikai útlevéllel rendelkező angolnak tekinthető, aki az angol szabadkőművesség szellemében végezte el iskoláit és behatóan ismerte Marx és Engels munkáit. House egyik írásában kifejti, hogy olyan szocializmus létrehozását akarja, amelyről Karl Marx álmodott. House 33-as fokozatú angol szabadkőműves volt, és gyűlölte az alapító atyák Amerikáját. Bevallott célja volt az amerikai alkotmányban foglalt rendszer lecserélése egy marxista stílusú szocialista rendszerre. House "ezredes" volt az a személy, aki teljes mértékben bírta az olyan szabadkőműves pénzügyi hatalmasságok bizalmát, mint a Schiffek, a Warburgok, a Kahnok, a Rockefellerek, a Morganok és a Rothschildok. House nem okozott nekik csalódást. Woodrow Wilson pedig ezt írta mentoráról: "House és az én gondolataim egy és ugyanazok"./27/

Ki a Federal Reserve System tulajdonosa?

A Federal Reserve bankrendszer 12 regionális Federal Reserve Bankból áll és mindegyiket magántulajdonú korporációk hozták létre a létesítéséről szóló törvény előírásainak megfelelően. Élén a kormányzó testület áll, amelynek 9 igazgatósági tagja van. Ezek közül hatot a regionális Federal Reserve Bankhoz tartozó bankok választanak, hármat pedig a Federal Reserve System kormányzó testülete nevez ki. A Federal Reserve System-nek tehát nem az Egyesült Államok a tulajdonosa és valójában nem is ellenőrzi. A FED "kegyesen" megengedi az Egyesült Államok elnökének, hogy kinevezze a FED felügyelő testületének az elnökét, de csak akkor, ha a korábbi elnök lemond vagy elhalálozik. Elnökké csak olyan jelölt nevezhető ki, aki tagja az éppen hivatalban lévő felügyelő testületnek, azaz akit a tagbankok korábban már megválasztottak. Az Egyesült Államok kormánya sohasem gyakorolt, és jelenleg sem gyakorolhat befolyást a Federal Reserve Testület érdemi monetáris döntéseire. Éppen ezért megalapozottan állíthatjuk, hogy a Federal Reserve System nem a közérdeket szolgálja, hanem magántulajdonosainak privát érdekeit. A FED története azt tanúsítja, hogy ez a magán pénzmonopólium mind az amerikai államot, mind az amerikai polgárokat pénzügyileg maximálisan kihasználta tulajdonosai gazdagodása érdekében.

A központi bankok, mint már korábban utaltunk rá, csak hitelnyújtással foglalkoznak és nincs szerepük a megtakarítások összegyűjtésében, a kereskedelem és a beruházások finanszírozásában. Egyetlen feladatuk a kölcsönpénz előteremtése lényegében a levegőből, vagyis a semmiből történő pénzkreálással, továbbá ennek a pénznek a kikölcsönzése az állam számára, hogy az ebből fedezze költségvetési kiadásait. Ha az amerikai kormány nem hajlandó a FED monetáris programját követni, akkor a központi bank egyszerűen gazdasági visszaesést vagy válságot idéz elő azáltal, hogy tetszése szerint manipulálja a pénzkibocsátást, a valutaátváltást, az arany áramlását, a kamatlábakat és mindezek segítségével a termelő gazdaság egész tevékenységét. Ezekkel az eszközökkel bármikor arra lehet kényszeríteni a kormányt, hogy a FED által megkívánt mennyiségben vegyen fel kölcsönt.

Amikor egy állam és egy kormány átadja a központi banknak az ország pénzkibocsátását és hitelrendszerét, akkor a kereskedelmi bankok nyomban alárendelődnek a központi banknak. A központi bank elsősorban azzal tartja függőben őket, hogy ún. elsődleges kamatlábbal kölcsönöz ki pénzt a számukra. Ez a bázispénz vagy jegybanki pénz, döntően körülhatárolja a többi bank hitelezési mozgásterét. A központi bank határozza meg az elsődleges kamatlábat is. A tagbankok - a kereskedelmi bankok - viszont magasabb kamatlábbal nyújtanak kölcsönt a gazdasági élet szereplői és az állampolgárok számára. A központi bank annál nagyobb pénzmennyiséggel rendelkezik, minél nagyobb az adott ország, az állami és a nem állami szektor együttes eladósodása. Az amerikai dollár fedezete is adósság, nem pedig arany vagy más nemesfém. Az aranyfedezettel ellátott dollár, vagy más néven aranyra beváltható pénz veszélyes a központi bankok számára, ezért tettek meg, és tesznek meg mindent a központi bankok és az őket irányító pénzoligarchia azért, hogy a forgalomban lévő pénzt ne lehessen átváltani a fedezetéül szolgáló aranyra. Egy aranyfedezettel rendelkező pénzrendszerben a forgalomban lévő pénz bizonyos hányadát állandóan aranyban kell tartalékolni. Ezt a pénzt sem kamatra kikölcsönözni, sem beruházni nem lehet, és így nem hoz kamathozamot vagy profitot a hitelező banknak. Az aranyalap addig elfogadható a központi bankok számára, ameddig a nemesfém fedezettel nem az állam, nem a kormány, hanem a központi bank rendelkezik. Az aranyalappal rendelkező pénz - szemben az aranyra bármikor becserélhető valutával - stabilizálja a pénz értékét, miközben lehetővé teszi a fedezetlen pénz forgalomba bocsátását a bank aranytartalékait meghaladó tízszeres nagyságrendben.

Noha Wilson elnök teljesítette a szabadkőműves pénzoligarchiának tett ígéretét és létrehozta a Federal Reserve System-et, számos hazafias elkötelezettségű amerikai törvényhozó átlátta a rendszer hátrányait és bizalmatlanul viseltetett a Wall Street uraival szemben. Ezek a törvényhozók ragaszkodtak ahhoz, hogy az aranyra beváltható pénz legyen az Egyesült Államok hivatalos valutája, vagyis a Kongresszus nem 100%-osan hagyta jóvá a pénzoligarchia Jekyl Island-i programját, és továbbra is érvényben tartotta az aranyra átváltható valuta rendszerét. Ez lényegében megakadályozta egészen 1971-ig a Federal Reserve System magántulajdonosait abban, hogy korlátlan mennyiségű fedezetlen papírdollárt hozzanak forgalomba. 1913-ban, amikor a Federal Reserve Act elfogadásra került, ezzel kapcsolatban Paul Warburg a következő megjegyzést tette House ezredesnek: "Nos nem kaptunk meg mindent, amit akartunk, de ami hiányzik, azt majd később adminisztratív úton pótolni lehet."/28/

Miért omlott össze a New York-i Tőzsde 1929-ben?

Ma már elegendő adat áll rendelkezésünkre annak a kijelentéséhez, hogy a new yorki tőzsde összeomlását, amely kiváltotta a nagy világgazdasági válságot, a Federal Reserve System megtervezett intézkedései készítették elő. A City of London vezető bankárai már több mint egy évszázadon át úgy manipulálták a pénzügyi folyamatokat, hogy felváltva hoztak létre inflációs és deflációs időszakokat, mindezt azért, hogy a rendelkezésükre álló pénzvagyont még gyorsabban növelhessék. Az 1920-as évek végére megérett bennük az a szándék, hogy a mesterségesen felfúvódott tőzsdei árak és a részvénypiac összeomlásával rákényszerítik az amerikai államot, hogy mondjon le az aranyra beváltható pénz forgalombantartásáról. 1923 és 1929 között a Federal Reserve System (a továbbiakban: FED) mintegy 62%-kal kibővítette az amerikai gazdasági élet számára rendelkezésére álló közvetítő közeget, a saját maga által kiadott bankjegyet, a dollárt. Sok beruházó igénybe vette a könnyen elérhető és olcsó kamatozású hiteleket azért, hogy ezen a pénzen részvényeket és más értékpapírokat vásároljon. Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy a részvényárak szédítő magasságba emelkedtek.

A washingtoni Kongresszus néhány törvényhozója látva ezt a folyamatot, 1928-ban kongresszusi meghallgatásokat tartott arról, hogy miként lehetne stabilizálni a dollárt. Ezeken a kongresszusi meghallgatásokon derült fény arra, hogy 1927-ben a FED és az európai központi bankok vezetői egy titkos munkaebédjükön kidolgoztak és elfogadtak egy tervet arról, hogy előkészítenek egy nagyarányú tőzsdei összeomlást. Mivel az amerikai törvényhozók többsége szabadkőműves volt (a képviselők 69%-a, a szenátorok 63%-a tartozott a szabadkőművesség valamelyik irányzatához), így a kihallgatások során felszínre került tények nyomán nem hoztak megfelelő intézkedéseket. Az Egyesült Államok élén álló Calvin Coolidge elnök maga nem volt szabadkőműves, de az ő befolyásuk alatt állt és kormányának valamennyi tagja kivétel nélkül szabadkőműves volt. Köztük volt Andrew Mellon pénzügyminiszter, a Mellon National Bank of Pittsburgh elnöke, aki a "Royal Arch" elnevezésű fokozatot viselte, mint szabadkőműves. 1929. február 26-án az ugyancsak magas fokozatú szabadkőműves Montagu Norman, a Bank of England kormányzója, Washingtonba utazott, hogy tárgyaljon Andrew Mellon-nal. Nyomban a tárgyalást követően a FED megváltoztatta hitelezési politikáját és a kamatok nagyarányú megnövelésével megnehezítette a hitelekhez való jutást. Ebből a tényből kiindulva és az ezt követő eseményekre támaszkodva levonhatjuk azt a következtetést, hogy a brit szabadkőműves pénzoligarchia szándékosan olyan monetáris kurzusba kezdett, amely szükségszerűen vezetett a pénzügyi összeomláshoz, és addig példa nélkül álló gazdasági nehézségeket okozott az amerikai gazdaság egészének és az Egyesült Államok lakóinak. A fő cél, mint már említettük az volt, hogy kikényszerítsék a kormánytól az aranyra átváltható pénz feladását. De további fontos cél volt az értéket előállító reálgazdaság ipari és mezőgazdasági üzemeinek a pénzügyi oligarchia tulajdonába való átvétele. A City of London urai számára azonban fontosnak találták, hogy tájékoztassák szabadkőműves testvérüket, Andrew Mellón-t, mert egyrészt az amerikai pénzügyminiszternek tudnia kellett, hogy a saját vagyonát mikor vonja ki a tőzsdéről. Fontos érdek volt, hogy az amerikai pénzügyminiszter saját vagyonát illetően gazdaságilag ne menjen csődbe, mert ellenkező esetben olyan kormányintézkedésekhez folyamodhat, mint a tőzsde bezárása, egészen addig, amíg a spekulációs láz alábbhagy, és a tőzsde megnyugszik.

1929. március 9-én a Grand Orient szabadkőműves Paul Warburg jelt adott a FED valamennyi tagbankjának, hogy kezdjék meg részvényeik még magas áron történő eladását, és mielőbb vonják ki vagyonukat a tőzsdéről. Ha a jelzést követően azonnal cselekednek, hatalmas haszonra tehetnek szert, amikor a Dow Jones index a mélybe zuhan. Mellon-nak a bankja volt az első, amely követte Paul Warburg tanácsát. Hét hónappal később, 1929. október 24-én, a FED által hét éven át következetesen felpumpált pénzbuborék kipukkadt. Ekkoriban már új elnöke volt az Egyesült Államoknak, Herbert Hoover, aki maga nem volt szabadkőműves, de az ő pénzügyminisztere is Andrew Mellon volt, vagyis az az amerikai politikus, akit elsőnek tájékoztattak a new yorki tőzsde tudatosan előidézett krachjának az időpontjáról. Az említett tőzsdei összeomlás menete a következő volt: A Wall Street szabadkőműves pénzemberei egyszerre visszahívták a tőzsdei brókerek számára nyújtott 24 órás hiteleket. A tőzsdei brókerek és ügyfeleik így arra kényszerültek, hogy piacra dobják részvényeiket, mert csak így tudtak készpénzhez jutni és így tudták a gyors és rövidlejáratú hiteleket visszafizetni. A FED rendszerébe nem tartozó bankok jelentős mértékben vettek fel és nyújtottak is tőzsdei spekuláció céljára rövidlejáratú hiteleket. Amikor ezeket a hiteleket váratlanul visszahívták, és a hitelezők megrohamozták a bankokat, ezek a bankok kénytelenek voltak bezárni. A Federal Reserve System, amely többek között azzal indokolta létjogosultságát, hogy ellátja a "Lender of last resort" ("Utolsó menedék bankja") feladatát, visszautasította, hogy ezeknek a pénz nélkül maradt bankoknak a segítségére siessen, és hitelekkel lássa el őket.

A FED-nek és a hozzá hasonló többi modern központi banknak - legalábbis hivatalosan - az a legfontosabb funkciója és egyben létének végső igazolása, hogy a kereskedelmi bankok számára végső hitelforrást jelentenek, azaz a "hitelezők végső mentsvárai". A végső hitelforrás iránti igény pénzügyi válságok idején merült fel - és ma is ilyen esetekben jelentkezik -, vagyis amikor megrendül az emberek magánhitelekbe vetett bizalma, és magánköveteléseiket megingathatatlanul szilárd eszközökbe kívánják konvertálni. Ez a nyomás nagy erővel nehezedik a bankrendszerre, és ha egy bank nem képes gyorsan likviddé tenni pénzügyi eszközeit, akkor az egész rendszert az összeomlás veszélye fenyegeti. Ezt előzheti meg a központi bank, avagy kivételes esetekben az állam támogató közbeavatkozása. De mint már utaltunk rá, a FED nem teljesítette ezt a törvény által előírt kötelezettségét. Ezért az 1929-et követő négy és fél évben az Egyesült Államok gazdasági élete és a társadalom egésze mély válságba süllyedt. Miközben a FED tagbankjai felhasználva a City of London szabadkőműves oligarchiájától kapott előzetes jelzést, ki tudták vonni eszközeiket a tőzsdéről, még magas áron eladva részvényeiket, amikor aztán az összeomlás következtében ezek a részvények értéküknek a töredékére zuhantak, akkor tömegesen felvásárolták őket. Az amerikai polgárok vagyonának a jelentős része így ment át egyik napról a másikra a brit pénzügyi manipulátorok tulajdonába dolláronként néhány pennyért. Ezt követően a londoni pénzoligarchia úgy döntött, hogy a reálgazdaság vagyontárgyainak a megszerzését követően ráteszi kezét az Egyesült Államok aranykészletére is.

A politikai színlelés és álcázás szabályainak megfelelően várható volt, hogy a gazdasági és pénzügyi katasztrófáért az éppen hivatalban lévő republikánus elnököt, Herbert Hoover-t, fogja a pénzügyi oligarchia és sajtója felelőssé tenni. Valóban ez történt, így megjósolható volt, hogy a következő amerikai elnök a demokrata párt soraiból fog kikerülni. A színlelési technika alkalmazásával csupán arról kell meggyőzni az amerikai választó polgárokat, hogy a gazdasági és társadalmi katasztrófát a hozzá nem értő republikánus kormány okozta, amely csak a gazdagok érdekeire van tekintettel, ezzel szemben a demokraták, akik a szegényebb néprétegek érdekeit képviselik, majd orvosolni fogják a republikánusok által okozott súlyos bajokat. A politika látható világában lezajló ilyen színjáték lehetővé teszi, hogy az eseményeket ténylegesen irányító pénzoligarchia a demokratikus folyamatok kulisszái mögé rejtőzzön. Ezért a pénzoligarchia kedvenc politikai irányítási rendszere ez az alibinek használt demokrácia, mert ez elhiteti a társadalom félrevezetett többségével, hogy az ő akarata érvényesül, miközben a pénzoligarchia könnyűszerrel választja ki és teszi meg politikai vezetőjének a saját érdekeit kiszolgáló politikai ügynököket. Ez ma már csak marketing-kérdés, és csupán megfelelő public relations technikát igényel a politikai PR-manager-ektől.

A pénzügyi oligarchia elveszi az amerikaiak aranyát

Az 1929-ben kirobbant világgazdasági válság nagy nehézségeket okozott az Egyesült Államoknak, de az aranyérmék és az aranyra beváltható pénz még mindig biztosított bizonyos fokú pénzügyi és gazdasági függetlenséget az amerikai polgárok számára. Ezért a brit szabadkőműves pénzoligarchia pénzügyi uralma még nem volt tökéletes Amerika felett. Az Egyesült Államok következő, demokrata elnökére várt az a feladat, hogy a FED stratégiájának engedelmes végrehajtójaként változtasson ezen a helyzeten. Franklin Delano Roosevelt, aki demokrata színekben lett az Egyesült Államok 32. elnöke 1933. március 1-jén, maga is 32-es fokozatú szabadkőműves volt. Pénzügyminisztere Henry Morgenthau pedig 33-as fokozatú szabadkőműves rangot viselt. A pénzoligarchia színlelő programjának megfelelően Roosevelt azt ígérte az amerikaiaknak, hogy megoldja az előző republikánus kormányzat által hátrahagyott problémákat. A pénzoligarchia nem színlelő, hanem tényleges programjának megfelelően Franklin Roosevelt két banktörvényt is elfogadtatott a Kongresszussal azért, hogy a brit szabadkőműves bankárok az ellenőrzésük alá vonják az Egyesült Államok aranykészletét. Az első Banking Act 1933-ban lehetővé tette a dollár aranyfedezetének a megszüntetését, a második 1935-ös Banking Act pedig lehetővé tette, hogy a Federal Reserve tulajdonába menjen át az amerikai állampolgároktól elkobzott arany. A két banki törvény eredményeként a FED több mint 100 millió dollár tiszta haszonra tett szert. 1933. április 5-én egy hónappal Roosevelt hivatalba lépését követően, elnöki rendeletet bocsátott ki, amely arra kötelezte az amerikai polgárokat, hogy szolgáltassák be aranyérméiket, aranyrudaikat és aranyra szóló értékpapírjaikat, méghozzá nem a kormány valamelyik intézményének, hanem a legközelebb eső, kizárólag magántulajdonban lévő Federal Reserve Banknak. A FED unciánként 20 dollár 67 centet fizetett az elkobzott aranyért. Amikor az arany begyűjtése befejeződött, Roosevelt kormánya azonnal felemelte az arany unciánkénti árát 35 dollárra.

Természetesen nem az amerikai lakosságot és az őt képviselő kormányt gazdagította az unciánként így előállott 14 dollár 33 cent, hanem azt a pénzoligarchiát, amely 100%-osan a tulajdonosa volt és a tulajdonosa a mai napig a Federal Reserve System bankjainak. 1933. végén a FED átadta a polgároktól begyűjtött aranyat, amelyért mint már említettük unciánként 20 dollár 67 centet fizetett, az Egyesült Államok pénzverdéjének. Cserébe a FED egy sorozat aranyban fizetendő kötvényt kapott, amelynek a névszerinti értéke kötvényenként 100 ezer dollár volt, és amelyet az Egyesült Államok államkincstára már az arany unciánkénti 35 dolláros értékének a figyelembe vételével bocsátott ki. Az aranykötvény hátoldalán a következő szöveg volt olvasható: "Ezennel tanúsítjuk, hogy az Egyesült Államok államkincstára letétre átvett 100 000 dollárt aranyban, amely a jogszabályok értelmében kívánságra megfizetendő az aranykötvény tulajdonosának." A FED kb. 200 millió dollárt fizetett az amerikaiak aranyáért, de 1934. végén már több mint 300 millió dollárt kapott érte aranyban fizetendő államkötvények formájában. A brit szabadkőműves bankár testvériség több mint 100 millió dollár csinos haszonra tett szert hat hónap alatt mindössze azzal, hogy összegyűjtötte és átadta az államkincstárnak megőrzésre azt az aranyat, ami nem volt az övé.

Roosevelt természetesen a színlelő programnak megfelelően azt állította, hogy az arany elkobzását és a pénz aranyra való beválthatóságának a megszüntetését a gazdasági válságból való mielőbbi kikerülés tette szükségessé. Az aranyalapú dollárral nem lehet könnyedén inflációs folyamatokat beindítani, mivel az arany nem áll korlátlan mennyiségben rendelkezésre és értéke rögzíthető, továbbá a társadalom megkövetelheti, hogy megfelelő mennyiség legyen belőle tartalékolva. A kormány nagyarányú költekezése, amelyre Roosevelt szerint a depresszió megszüntetése végett volt szükség, olyan pénzt igényelt, amely nincs az aranyalaphoz rögzítve és ezért korlátlan mennyiségben állítható elő a bankóprés útján. A fedezetnélküli papírpénz korlátlan forgalomba hozatala természetesen az Egyesült Államokban is inflációhoz vezetett, másrészt beindította és felgyorsította az állam és a nem állami szektor nagyarányú eladósodását. Rövidtávon azonban kétségtelenül meg volt az a kedvező hatása, hogy az Egyesült Államok kikerült abból a gazdasági válságból, amelybe a pénzügyi oligarchia önös érdekei miatt tudatosan taszította.

A nagy gazdasági válságból való mielőbbi kikerülés természetesen népszerűsíthető jelszó volt. Ez nem változtat azon a tényen, hogy az aranyra átválthatóság kötelezettségének a megszüntetése a FED és tulajdonosai érdekeit szolgálta, mivel 1913 óta már csak a FED-nek volt joga a bankóprést működtetni, és fedezetlen papírpénzt kibocsátani. Egyedül a FED-nek állt módjába, hogy az így, mondhatni levegőből előállított milliárdokat a kereskedelmi bankoknak és a kormánynak kamatjáradék ellenében kikölcsönözze. Vagyis mindkét Roosevelt által elfogadott banki törvény azt az alapvető célt szolgálta, hogy a londoni és Wall Street-i bankártestvériséget még gazdagabbá tegye. A két törvény eredményeként a FED tovább centralizálta ellenőrzését az Egyesült Államok bankjai és egész pénzrendszere felett. Ettől kezdve az amerikai kormányok költségvetési és adóztatási politikája is megváltozott, mivel a kormányok szinte korlátlan mennyiségben és könnyedén tudtak hatalmas hitelekhez jutni a FED részéről. Szokássá vált a jövőbeni adóbevételek terhére való deficites költségvetés, amelynek eredményeként az amerikai kormány már több mint 1 milliárd dollár államadósságot halmozott fel a 2. világháború végéig. Ez az eladósodás 1969. végéig 100 milliárd dollárra növekedett. A Carter kormány alatt az eladósodás 500 milliárd dollárra növekedett és a Reagan-Bush időszakban pedig már meghaladta a 4000 milliárd dollárt. Ennek a hatalmas összegnek a túlnyomó részét a katonai technológia fejlesztésére költötték, részben azzal a céllal, hogy a Szovjetunió-t olyan fegyverkezési versenyre kényszerítsék, amelyre gazdaságilag és pénzügyileg nem képes. A szovjet birodalom pénzügyi eszközökkel történő lebontása lehetővé tette a szabadkőműves bankár oligarchia számára, hogy magánpénzrendszerét globális méretekben kiterjessze és az egyes hagyományos nemzetállamok, valamint a reálgazdaság további eladósításával a saját ellenőrzése alá vonja nemcsak az egyes államok pénzügyeit, hanem a tradicionális államok helyébe lépő korporációs vállalatbirodalmakat is. Az amerikai államadósság ma 7000 milliárd dollár felett van. A nem állami szektor és az állampolgárok adóssága pedig meghaladja a 14 ezer milliárd dollárt. E csillagászati adósság kamatjáradékát évről-évre a szabadkőműves pénzoligarchia zsebeli be.

A központi bankok érdeke, hogy mindenki hitelből éljen. Ha az államok és a reálgazdasági szereplők, valamint az állampolgárok megfizetnék adósságukat, akkor a központi bankok tönkremennének. A központi bankok létfeltétele, hogy mindenki a lehető legjobban eladósodjék, mert ők akkor tudják a levegőből a pénzt előállítani a bankóprés használatával, amikor az állam vagy gazdasági élet szereplője tőlük hitelt vesz fel. Ezért a központi bankok minden rendelkezésükre álló eszközzel bátorítják az eladósodást, és megtiltják az egyes államoknak a saját pénz kibocsátását, csupán azt engedik meg nekik, hogy államkötvények formájában hitelleveleket bocsássanak ki, amelyekért cserébe viszont ők készek működtetni a bankóprést, és megfelelő kamat ellenében kikölcsönözni azt a pénzt, amit az államok maguk is előállíthatnának ingyen a saját céljaikra.

1935-től kezdve a dollárnak elvileg meg volt az aranyalapja, de többé nem lehetett aranyra beváltani. Ennek ellenére az amerikai pénz volt a világ egyik legszilárdabb valutája. A szabadkőműves pénzoligarchia világosan látta, hogy az általa létrehozott versaillesi rendszer szükségszerűen újabb nagy háborúhoz vezet, ezért felkészültek a 2. világháború által okozott pénzügyi hatások megfelelő kezelésére. A pénzoligarchia stratégái tudták, hogy a 2. világháborúra való felkészülés, és maga a háború, további aranyat áramoltat az Egyesült Államokba, mert háborús időkben az egyes államok a rúdaranyat használják fizetési eszközként. Minthogy valóban Amerika lett a legnagyobb hadianyag-szállító, ennek eredményeként már 1941-ben az Egyesült Államokban volt a világ aranykészletének csaknem a 2/3-a, amelynek az értéke 24 milliárd dollárra rúgott. Ebben az időben a forgalomban lévő papírpénz mennyisége csak 42 milliárd dollár volt, vagyis az arany és a dollár közötti arány 1:2 volt. Ma, mint már említettük, az Egyesült Államok kormányának az eladósodása eléri a 7000 milliárd dollárt. A FED és az őt tulajdonosként irányító brit szabadkőműves bankárok már kezükben tartották az Egyesült Államok aranyát, de még várniuk kellett egy bizonyos ideig, amíg azt teljesen kikapcsolhatták a pénzrendszerből. A baseli "Bank for International Settlements"-et, a BIS-t, (Nemzetközi Fizetések Bankját) a nemzetközi pénzoligarchia 1930-ban állítólag azért hozta létre, hogy az első világháború utáni jóvátételi fizetések lebonyolítását az egyes központi bankok között elősegítse. Noha felállítását követően hamarosan moratóriumot rendeltek el a jóvátételi fizetésekre (elsősorban a Németországot sújtó versaillesi békediktátum által előírt hatalmas összegek behajtásáról volt szó), a BIS tovább folytatta nemzetközi pénzügyi tevékenységét és fokozatosan az egyes állami központi bankok globális központi bankjává vált. Az 1944-es Bretton Woods-i konferenciát követően a Nemzetközi Valutaalap, az IMF létrehozása korlátokat szabott a BIS monetáris tevékenysége bővülésének, mégis a BIS változatlanul megőrizte fontosságát a nemzetközi pénzügyek intézésében, mivel ez a bank tekintendő a nemzetközi pénzoligarchia első számú pénzügyi intézményének. A BIS menedzseli ma a központi bankok monetáris tartalékait és irányítja a nemzetközi monetáris folyamatokat. Ez a bank makroökonómiai és nemzetközi monetáris témákban bennfentes információk gyűjtésével és terjesztésével is foglalkozik. Ugyancsak a BIS volt az, amelyen keresztül a nemzetközi pénzoligarchia együttműködött a nemzetiszocialista Németországgal. Hitler azt a megbízatást kapta a BIS-től, hogy az általa megszállt európai országok aranytartalékait kobozza el, és szállítsa át a BIS baseli trezorjaiba. Hitler a nemzetközi pénzoligarchiának ezt a megbízását pontosan végrehajtotta.

A hivatalos történetírás és a BIS

A hivatalos történetírás természetesen kerüli a pénzoligarchia önálló stratégiájának és történelmi szerepének a kutatását, és nem foglalkozik a szabadkőművesség és a pénzoligarchia együttműködésével. Ő tudja, hogy miért teszi ezt. A tények azonban attól még tények maradnak, hogy a hivatalos történetírás nem akar, vagy fél velük foglalkozni. Így pl. nem kutatja azt, hogy a nemzetközi pénzoligarchiának miért volt szükséges összegyűjtenie a világ aranykészletét. Egyik fontos okként emlékeztetnünk kell arra, hogy a Brit Kelet-Indiai Társaság és a nemzetközi ópiumkereskedelem egész történetében az arany volt az egyetlen elfogadható fizetési eszköz az ópiumtermelők számára. A nemzetközi pénzoligarchia már a Kelet-Indiai Társaság működésének a kezdete óta szoros kapcsolatban állott és áll a kábítószer-iparral, de ennek a működtetése óriási mennyiségű rúdaranyat igényel. A brit szabadkőműves oligarchia másik fontos iparága a nemzetközi magánpénz-monopólium működtetése. A bankári tevékenység és a kábítószer tevékenység szorosan együttműködik, és egymásra van utalva.

Miközben a brit szabadkőműves oligarchia által ellenőrzött FED elkobozta az amerikai polgárok aranyát, ezzel egyidejűleg létesült a BIS is Európában a kontinens aranyának az összegyűjtésére. Mint már utaltunk rá, a baseli bank legfőbb feladata volt, hogy a 2. világháború alatt nála legyenek Európa országainak az aranytartalékai. Carroll Quigley, Clinton elnök mentora, neves történész, aki jó viszonyban volt a világ leggazdagabb pénzdinasztiáival és ezért a zárt társaságok privát archívumaiban is kutathatta a pénzoligarchia tevékenységét, a Tragedy and Hope (Tragédia és remény) című terjedelmes művében arról tájékoztat minket, hogy a BIS "a központi bankok által birtokolt és ellenőrzött magánbank, míg a központi bankok tulajdonosai is magánkorporációk". Noha hivatalosan azért létesült a BIS, mint már utaltunk rá, hogy összegyűjtse és kezelje a német jóvátételi fizetéseket, valójában nem ez volt az igazi oka, hanem csak a színlelt oka a létrehozásának. A versaillesi békediktátum és a BIS létrejötte között 11 év különbség van. Nem meggyőző, hogy csak 11 év elmúltával állítsanak fel egy behajtással foglalkozó ügynökséget és mindezt abban az időpontban, amikor Németország pénzügyi összeomlása miatt semmilyen fizetésre nem volt képes. Ezen túlmenően 1931-ben, egy évvel a BIS megszületése után valamennyi európai hatalom - Franciaország kivételével - lemondott Németországgal kapcsolatos jóvátételi igényéről. Két évre rá Hitler beszüntette valamennyi jóvátétel fizetését.

Már utaltunk rá, hogy a BIS valódi feladata az európai államok aranyának az összegyűjtése volt. Charles Higham 1983-ban publikált "Trading with the Enemy" ("Kereskedés az ellenséggel") című munkájában megállapítja, hogy a BIS-nek talán a legfontosabb feladata az volt, hogy amerikai és brit pénzzel finanszírozza a nemzeti szocialista kormányzatot Németország minél hatékonyabb felfegyverzése érdekében./29/ Ez olyan állítás, amit sem a pénzoligarchia, sem a hivatalos történészek nem szívesen vesznek tudomásul. A BIS legnagyobb részvénypakettjét a nemzetközi pénzoligarchia egyik központi intézménye, a Bank of England birtokolta. A Bank of England főrészvényese viszont nem más, mint a Rothschild-ház, amely a brit szabadkőműves Round Table csoportok pénzügyeit ellenőrizte és ellenőrzi a mai napig. A BIS további tulajdonosaihoz tartoztak még a Morgan érdekeltséghez tartozó First National Bank of New York, a német Reichsbank, valamint Olaszország, Franciaország és más államok központi bankjai. Azok a személyek, akik a BIS tevékenységét irányították, és amelyek közül többet felsorol Charles Higham, vagy ismert szabadkőművesek voltak, vagy pedig a Round Table csoporthoz tartoztak. Maga Hjalmar Schacht, Németország gazdasági minisztere és a Reichsbank elnöke, is az angol szabadkőművességhez tartozott, méghozzá azon ritka személyekhez, akik nyíltan elismerték, hogy szabadkőművesek. Maga Schacht volt az, aki rávette a brit szabadkőműves bankárokat a BIS felállítására, hogy megkönnyítse Hitler háborús programjának a nemzetközi finanszírozását. A baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának az alapszabálya, amelyet az érintett kormányok is jóváhagytak a BIS alapításakor, kimondja, hogy a baseli bank mentes minden lefoglalástól, záralávételtől, vagy cenzúrától, függetlenül attól, hogy az adott vagyontárgy tulajdonosa részt vesz-e a háborúban vagy sem.

Messzemenő jelentőséggel bíró történelmi kérdés, hogy a szabadkőműves pénzoligarchia miért döntött úgy, hogy finanszírozni fogja Hitler háborús erőfeszítéseit. Mi ezzel a kérdéssel a Leleplező következő számában fogunk behatóan foglalkozni. Ezúttal csak arra utalunk, hogy Charles Higham szerint Hitler finanszírozása azt a célt szolgálta, hogy a náci diktátor gyűjtse össze Európa aranyát a nemzetközi pénzoligarchia hálózata számára. A Higham által használt Fraternity (testvéri szövetség) kifejezés természetesen nem más, mint a szabadkőművességnek egy másik elnevezése. Azt már a történelemből tudjuk, hogy a szabadkőművesség, mint nemzetközi szervezet, szívesen helyezte magát az egyes államok és törvényeik fölé. Hitler valóban összegyűjtötte az általa elfoglalt államok aranykészleteit és ezt valóban a BIS svájci trezorjaiba szállította. Ez a folyamat 1938-ban még a 2. világháború kitörése előtt kezdődött, amikor a német csapatok bevonultak Ausztriába és sor került az Anschluss-ra. A bevonuló német hadsereg egyik első feladata volt az osztrák aranytartalék záralávétele, és az így lefoglalt osztrák arany átszállítása Bécsből Svájcba.

1939. március 15-én Hitler bevonult Prágába is. A megszállók azonnal letartóztatták a cseh nemzeti bank igazgatóit és követelték tőlük a 48 millió dollár értékű aranyrúdnak az átadását. A fegyverrel fenyegetett cseh bankárok végül elmondották, hogy néhány nappal a német hadsereg bevonulását megelőzően a BIS azt tanácsolta a prágai bankároknak, hogy juttassák el a cseh aranytartalékot a londoni Bank of England-hez. Montague Norman, a Bank of England kormányzója, és Hitler legerőteljesebb támogatója, ekkorra már el is küldte Berlinbe az aranyszállítmány vételéről szóló igazolást, amely lehetővé tette, hogy az átvett arany pénzbeli értékéig Németország stratégiai nyersanyagokat vásárolhasson a világpiacon.

Amikor a németek 1940. áprilisában megszállták Belgiumot, a belga aranytartalékot először a francia központi bankba szállították, majd onnan a berlini Reichsbankba. Berlinből ez a belga arany Baselba került, a BIS trezorjaiba. Tény, hogy a Hitler által megszállt országok aranytartalékai, Franciaország kivételével, mind a BIS trezorjaiban kötöttek ki. Amikor a németek elfoglalták Párizst, akkor nem nyúltak a francia központi bank aranytartalékához, mivel a francia központi bank a BIS egyik tulajdonosa volt. Csak azoknak a megszállt országoknak az aranytartalékait kobozták el, amelyeknek a központi bankjai nem voltak a BIS tagjai. 1942-re a Gestapo több száz láda aranyat és ékszert, köztük arany szemüvegkereteket, aranyórákat, arany cigarettadobozokat, arany és ezüst öngyújtókat, karikagyűrűket, fogsorokat stb. gyűjtött össze. Ezeket az ékszereket beolvasztották és 20 kg-os aranyrudakat készítettek belőlük, amelyeket a Reichsbank-ba helyeztek letétbe. 1944-ben, amikor Hitler már felismerte, hogy Németország katonai veresége elkerülhetetlen, ezeket az aranyrudakat átszállították a BIS baseli trezorjaiba. Ugyancsak 1944-ben tanácskozta meg az amerikai Thomas H. McKittrick, a BIS akkori elnöke és a new yorki Council on Foreign Relations-nek, a CFR-nek, (Külföldi Kapcsolatok Tanácsának), a pénzoligarchia egyik legfontosabb koordináló szervezetének a tagja, valamint a BIS brit felügyelő bizottsági tagjai a BIS német, japán és olasz vezetőivel, hogy mi történjen a háború után a birtokukban lévő 378 millió dollár értékű aranyrúddal, amelyet Németország nemzeti szocialista kormánya azért továbbított a baseli bankhoz, hogy azt a náci vezetők a háború után is felhasználhassák.

A náci "internacionálé"

Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszter, aki maga is magasrangú szabadkőműves volt, bizalmatlanul tekintett a brit szabadkőműves bankárok túl nagyra növekedett pénzügyi hatalmára. Morgenthau tisztában volt azzal, hogy a brit szabadkőműves pénzoligarchia ellenőrzi a baseli Nemzetközi Fizetések Bankját. Azt is tudta, hogy a náci Németország vezetői raktározási célra használják a BIS trezorjait az általuk elkobzott, - ellopott - arany számára. Morgenthau nyíltan nem beszélt erről. 1943. március 26-án azonban egy kaliforniai képviselő, Jerry Voorhis, kongresszusi vizsgálatot kezdeményezett a BIS tevékenységéről. Morgenthau érdekelt volt ebben az ügyben, de szabadkőművesként nem kívánt részt venni brit szabadkőműves testvéreinek az érdekeit sértő kongresszusi vizsgálatban. Az amerikai törvényhozás tagjainak a többsége ugyanezt érezte, mivel a Képviselőház 54%-a és a Szenátus 53%-a szabadkőművesekből állt. Ezért Voorhis kezdeményezése nem ment át a washingtoni törvényhozáson. 1944-ben egy másik képviselő is tett hasonló kezdeményezést, de az sem járt sikerrel. 1945-ben a BIS a szorongatott náci vezetők érdekében elkezdte az összegyűjtött vagyon kihelyezését. Az említett hatalmas mennyiségű arany túlnyomó részét Argentínába szállították. Itt arra használták, hogy kiépítsék vele a brit szabadkőműves oligarchia dél-amerikai hálózatát, amely hamarosan a dél-amerikai kábítószer termelést és elosztást is az ellenőrzése alá vonta. Így elmondható, hogy az a háttérben tevékenykedő pénzügyi hálózat, amely Náci Internacionáléként vált ismertté, lényegében a brit szabadkőműves pénzoligarchia segítségével jött létre.

A Bretton Woods-i pénzrendszer megszületése

A brit szabadkőművesek és utódaik fosztották ki Kínát az ópium kereskedelemmel. Ugyancsak a brit szabadkőművesek kobozták el a tulajdonukban lévő FED segítségével az amerikai polgárok aranyát a nagy gazdasági válság idején. Ők azok, akik összegyűjtötték és ellenőrzésük alá vonták a 2. világháború során az európai országok aranytartalékait. Az egyetlen állam, amelynek hatalmas aranytartaléka még nem volt a brit szabadkőműves pénzoligarchia ellenőrzése alatt, az Amerikai Egyesült Államok volt. Ezért programot dolgoztak ki a Ford Knox-ban lévő amerikai aranytartalékok ellenőrzés alá vételére. E célból két nemzetközi központi bankot hoztak létre a 2. világháború után. A szokásos módon most is beindított színlelő program azzal indokolta létesítésüket, hogy a háború utáni időszak kaotikus pénzügyi helyzetének csak a segítségükkel lehet végetvetni. Azt állították, hogy a világ monetáris rendszerének a helyreállításához elengedhetetlen a Nemzetközi Valutaalap és a Nemzetközi Beruházási és Fejlesztési Bank, azaz a Világbank létrehozása. E célból az Egyesült Nemzetek keretében monetáris és pénzügyi konferenciát tartottak az amerikai New Hampshire tagállamban lévő Bretton Woods-ban 1944. júniusában. Ennek a konferenciának a résztvevői túlnyomórészt brit szabadkőműves pénzemberekből, illetve megbízottaikból állott. Jelen volt John Maynard Keynes, Anthony Eden, Bertrand Russell, de az amerikai szabadkőműveseket is számosan képviselték, köztük volt Henry Morgenthau. A nemzetközi pénzoligarchia new yorki koordinációs központja, a CFR is számos tagjával képviseltette magát. A baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának a háttérben folytatott pénzügyi tranzakciói közismertek voltak, és ezért nem lehetett megkerülni a velük való foglalkozást. Morgenthau azt javasolta, hogy a BIS-t csendben oszlassák fel. A CFR egyik vezetője, Dean Acheson, a CFR tekintélyes bankárjával Winthrop Aldrich-al, valamint Edward Brown-nal meg akarta tartani ezt a privát ellenőrzés alatt álló nemzetközi pénzintézményt. Őket támogatta a holland J.W. Beyen is, aki korábban a BIS elnöke volt. A new yorki First National Bank képviselője is csatlakozott hozzájuk. A City of London delegációja szintén így tett. Keynes is úgy látta, hogy a BIS-nek egészen addig tovább kell működnie, amíg létrejön egy új világbank és egy nemzetközi pénzügyi alap a tervbe vett átfogó nemzetközi szervezet, az Egyesült Nemzetek Szervezete, vagyis az ENSZ keretében. Morgenthau továbbra is ragaszkodott a BIS feloszlatásához, de ezt nem tudta elérni. Így a 2. világháború során a nácik által elkobzott, - ellopott - arany a BIS közreműködésével a kereskedelmi bankokhoz került és különböző pénzmosási műveletek keretében legális pénzzé alakult a brit szabadkőműves oligarchia felügyelete alatt.

A Nemzetközi Valutaalap

Azok az angolszász pénzvagyontulajdonosok, akik ellenőrizték a BIS és a FED részvényeinek a többségét, az 1945-ben létrejött Nemzetközi Valutaalapnak is a főrészvényeseivé váltak. Az álcázó program szerint a Nemzetközi Valutaalap célja az, hogy pénzügyi segítséget nyújtson a 3. világ fejletlen országainak iparosítási programjaik finanszírozásához. Ezen a háború alatt lerombolt Európa és Japán újjáépítéséhez szükséges olcsó nyersanyagok termelését értették. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az szépítgető módon "fejlődőnek" nevezett fejletlen országok nem képesek viselni a felvett kölcsönök adósságszolgálati terheit, hacsak nem kezdik el az illegális kábítószerek termelését. Dr. John Coleman, a brit hírszerzés egykori magasrangú tisztje szerint Londonnak még a két háború közötti időszakban is nagy szüksége volt a Dél-Amerikából származó és kábítószerrel kapcsolatos jövedelemre. Coleman szerint a brit kormány 1933-ban 7 milliárd dollárt invesztált olyan dél-amerikai földekbe, amelyeken mást, mint kábítószert, nem lehet termelni.

A Bretton Woods-i megállapodás eredményeként nemcsak a Nemzetközi Valutaalap jött létre, hanem a Világbank néven emlegetett Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank is. Mindkettő központja az Egyesült Államok fővárosában, Washington-ban van. A nemzetközi oligarchia felismerte, hogy Európa gyorsütemű újjáépítése nem lehetséges olyan nemzetközi valuta nélkül, amelyet - mivel nincs aranyalaphoz kötve - korlátlan mennyiségben lehetne kibocsátani. Ha a világvaluta funkcióját betöltő pénz nem váltható át aranyra, akkor alkalmas arra a szerepre, amit a dollár játszott az Egyesült Államokban az 1929-es gazdasági válságot követően. Egy ilyen valutának a globális elterjesztéséhez össze kell gyűjteni a világ aranykészletét, ahogyan azt 1933 és 1935 között az amerikai polgároktól is összegyűjtötték "önkéntesen és törvényesen". Keynes olyan nemzetközi aranytartalékot kívánt létrehozni, amelynek a fedezetével egy semleges országban működő nemzetközi bank világvalutaként használható nemzetközi pénzt bocsáthatna ki. Az elfogadott terv végül is a tagállamok valutáiból hozott létre egy kevert - hibrid - fizetési eszközt. Ezt a pénzt nem lehetett aranyra átváltani, ugyanakkor fenntartotta az aranyhoz kapcsolt értékét és lehetővé tette, hogy a Nemzetközi Valutaalap aranytartalékot képezzen. Ezt az aranytartalékot valamennyi tagállam önkéntesen bocsátja a Nemzetközi Valutaalap rendelkezésére. Ezen túlmenően - ugyancsak önkéntesen - meghatározott mennyiségű hazai valutát is a Nemzetközi Valutaalap rendelkezésére kell bocsátani. Nagyon fontos látni, hogy itt nem a tagállamok által nyújtott kölcsönről volt szó, hanem ingyenesen, ellenszolgáltatás nélkül átadott hozzájárulásról. Egy ilyen nemzetközi pénzügyi rendszer létesítéséhez azonban korlátozni kell az egyes nemzetállamok pénzügyi szuverenitását. Éppen ezért a Konferencia résztvevői titokban akarták tartani az aranyalapra vonatkozó megállapodást. Úgy vélték, hogy ha a szuverén államok közvéleménye erről tudomást szerez, akkor az egyes államok nem lesznek hajlandóak aranytartalékaik egy részét átadni ennek a nemzetközi pénzügyi intézménynek. Arra is gondoltak, hogy a terv - titokban - simán átmenne egyes államok törvényhozásain, mivel ezen testületek tagjainak a többsége vagy szabadkőműves, vagy a nemzetközi pénzoligarchia által működtetett valamilyen struktúrához tartozik, vagy a CFR-hez vagy londoni megfelelőjéhez, a Royal Institute of International Affairs-hez, RIIA-hez, (a Királyi Külügyi Intézethez) vagy ehhez hasonló más szervezethez. Keynes ellenezte, hogy titokban létesüljön ez a két fontos nemzetközi pénzintézmény, de érveit nem vették figyelembe. Az európai nemzetek nem jelentettek problémát a nemzetközi pénzoligarchia számára, mert az európai arany a náci elkobzások következtében már a birtokukban volt. A problémát az amerikai aranytartalék jelentette, valamint a Szovjetunió és az érdekkörébe került országok aranytartaléka. Az ún. el nem kötelezett harmadik világ országai is gondot okoztak.

Ezért a Bretton Woods-i tervezők olyan álcázott módszert dolgoztak ki a tagországok vagyonának a "legális" elvételére, amelyről feltételezték, hogy mind a kommunista országok, mind a harmadik világ országai számára elfogadhatóak. Az ENSZ tagállamok központi bankjai fel lettek szólítva, hogy a rendelkezésükre álló vagyon 1%-át adják oda ellenszolgáltatás nélkül a Nemzetközi Valutaalapnak. Az így kötelezően odaajándékozandó banki vagyon 25%-át a legfinomabb aranyból álló készletekből kell nyújtani. Az átengedett pénzvagyon 75%-a az adott ország nemzeti valutájából is teljesíthető. Ezt az adományozási mintát követve a tagállamoknak évente azonos arányban kell hozzájárulást teljesíteniük. Természetesen az Egyesült Államokat terhelte a legnagyobb arányú hozzájárulás.

Az Egyesült Államok hozzájárulásának a mértékét felmérhetjük abból, hogy mennyit kellett átutalnia a Nemzetközi Valutaalapnak 1983-ban. Ebben az évben a Nemzetközi Valutaalap 8,6 milliárd dollárt követelt az amerikai Kongresszustól, lényegesen többet, mint bármely tagállam hozzájárulása. Megint érdemes rámutatni, hogy ez a pénz nem kölcsön, ami visszajár, nem beruházás, aminek a profitjára számítani lehet, hanem ellenszolgáltatás nélküli hozzájárulás, azaz ajándék a nemzetközi pénzoligarchia számára. Figyelemmel erre a számokra, ki lehet számítani, hogy hány évre van szükség ahhoz, hogy a Fort Knox-ban őrzött 24 milliárd dollár aranytartalék ki legyen merítve. Ez mindössze 14 évet igényelt. Ezzel a módszerrel 1959-re az amerikai aranytartalék a nemzetközi pénzoligarchia ellenőrzése alá került. Ma már .995 finomságú arany nincs a Fort Knox-i trezorokban. Hogyan történt az amerikai aranytartalék kivitele az Egyesült Államokból? Az amerikai hadsereg egyik műszaki alakulata az 1950-es években tejszállító kocsikkal vitte át az aranyat a Világbank washingtoni székházába. Innen viszont Európába és Japánba továbbították a háború utáni újjáépítés finanszírozására. 1941-ben még az Egyesült Államoké volt a világ aranykészletének csaknem 2/3-a, de 1959-re már az amerikainak a kétszeresére növekedett az európai aranytartalék. A ma is még Fort Knox-ban található arany minősége sokkal gyengébb, mint az elszállított arany minősége volt. Nagyrészt a Roosevelt elnök által az amerikaiaktól összeszedett aranyérmékből áll. Értéke kb. 2 milliárd dollár, de nem használható arany fizetési eszközként. Noha Amerikát a fejlett demokráciák példaképének tartják, az Egyesült Államok kormánya 1933 óta nem mérte fel hivatalosan mekkora a köztulajdont képező állami aranytartalék. Ezt a közvagyont az amerikai közintézményeknek kellene ellenőrizni, de az amerikai aranytartaléknak ez az ellenőrzés alatt történő felmérése vagy nem történt meg, vagy annak eredményét eltitkolták az amerikai nép elől.

Az amerikai demokrácia degenerálódása

A pénzoligarchia hatalmának az intézményesülése 1913-ban a Federal Reserve System létrehozásával fokozatosan az amerikai demokrácia kiüresedéséhez vezetett. Ebben az alibi demokráciában már nem a "nép kormányoz, a nép által, a népért" (Lincoln), hanem a pénzoligarchia szolgálatában álló - általa kiválasztott, kiképzett és fizetett - politikai elit kormányoz, a pénzhatalom érdekében a demokratikus formák és látszatok betartásával. Ez a kormányzási technika lehetővé teszi, hogy a hatalom tényleges birtokosa, - a pénzoligarchia, - a fiktív demokrácia kulisszái mögé rejtőzködve, titkos módszerekkel a nyilvánosság háta mögött gyakorolja autokratikus uralmát. A politikai elit legtöbb tagjának a "meggyőződése" ma már nem egyéb, mint a pénzoligarchia igényei szerint cserélhető - és cserélendő - álarc. A pénzügyi, a politikai és a tájékoztatási elit tagjai, akik ellenőrzik a pénzvagyon és az információ nemzetközi áramlását, akik elnökként, igazgatóként a jótékonysági egyesületek és gondolati műhelyek irányítói, akik a legjobb egyetemek és kulturális intézmények élén állnak, akik meghatározzák a közéleti vitatémákat, mind-mind elvesztették hitüket azokban az alapvető értékekben, - vagy ami még belőlük megmaradt -, amelyekben az Egyesült Államok alapító atyái még őszintén hittek, és amely értékek az alkotmányba bekerülve naggyá és sikeressé tették az amerikai társadalmat. Amióta a pénzoligarchia vette át az uralmat az Egyesült Államokban, az ő úgynevezett "euro-atlanti értékei" érvényesülnek. Így jött létre a szervezett elituralom modern formája, amely az embereket piackonform kényszerpályára terelve könnyen gyúrható masszává alakítja át. A pénzoligarchia minden értéket pénzre becserélhető árucikké kíván átalakítani. A szabad polgárokat ugyanis így lehet a pénzhatalomnak mindenben engedelmeskedő alattvalókká formálni.

A pénzoligarchia adósságfüggésen és kamatfizetésen nyugvó uralmi rendszerét sikeresen kiterjesztette Közép- és Kelet-Európára, valamint a szovjet utódállamokra is az 1990-es években. E cél érdekében kidolgozta a "washingtoni konszenzus" néven ismertté vált transzformációs programot. A magánpénzrendszernek ezt a nagyszabású exportálását - a színlelő programok szokásos technikájával - piaci reformoknak és demokratikus átalakulásnak állították be. A Nemzetközi Valutaalap által levezényelt "washingtoni konszenzus" végrehajtása a felbomlott szovjet birodalom országaiban nem vezetett sem piacgazdasághoz, sem érdemi demokráciához. A centralizált pártállam gazdasági és politikai túlsúlya eltűnt, de helyébe lépett a független központi bankok által szélsőségesen centralizált szervezett magánhatalom, a pénzoligarchia demokratikus formákba csomagolt és pénzügyi eszközökkel gyakorolt uralma. A mindent maga alá rendelő magánpénzmonopólium nem teszi lehetővé a piaci versenyt ezekben az országokban, és akadályozza a gazdasági demokrácia érvényesülését. A gazdasági demokrácia legalább bizonyosfokú érvényesülése nélkül pedig az érdemi politikai-demokrácia sem lehetséges. Ezért volt igaza a nemzetközi pénzoligarchia globális birodalmának a kvázi kormányát képviselő Bzigniew Brzezinskinek, amikor 2000. októberében, Budapesten tett látogatásakor kijelentette: Közép- és Kelet Európa országaiban nem demokrácia, hanem csupán "fiktív demokrácia" jött létre.

Ma Magyarországon is kettőshatalom van. Az egyik hatalom az egyre gyengülő, formálissá váló szervezett közhatalom, az állam, és a másik hatalom a pénzoligarchia egyre erősödő szervezett magánhatalma. Ennek a magánhatalomnak a központi intézménye az abszolút függetlenséget élvező központi bank, a jogilag még állami, de ténylegesen magánellenőrzés alá került Magyar Nemzeti Bank. A magyar társadalom sorsát meghatározó monetáris hatalmat vissza kell szerezni a lakosságot képviselő államnak. Ezért úgy kell módosítani az MNB törvényt, hogy az országgyűlés és a kormány érdemben vehessen részt a monetáris döntések meghozatalában, vagyis dönthessen a pénzkibocsátásról, a közhitelezésről, a kamat- és árfolyamszabályozásról. Az MNB abszolút függetlensége, mint már láttuk, nem csökkenti az inflációt.

További fontos követelmény a nyilvánosság kizárásának a megszüntetése a monetáris döntésekre vonatkozó információkból. A parlamentnek, a kormánynak és a társadalomnak joga van ahhoz, hogy láthassa, mikor, hogyan, miért hozott monetáris döntéseket az MNB. A közpénzekre vonatkozó átláthatóság alkotmányos követelmény. Egyetlen közintézmény tevékenysége sem lehet egy jogállamban annyira titkosítva, mint ahogyan az ma a gyakorlat Magyarországon. Csökkenteni kell az MNB vonatkozásában a banktitok körét, mivel itt közpénzekről van szó.

Tervet kell kidolgozni arra, hogy az állam ne kizárólag kamatozó adóslevelek - államkötvények - kibocsátásával finanszírozza kiadásait, hanem jegybanki, saját kibocsátású közpénzzel is, amely után nem kellene kamatot fizetnie. Ennek a közpénznek ugyanúgy az állam adóbevétele lenne a fedezete, mint ahogyan most az adóslevelek fedezetét is a jövőbeni adóbevételek biztosítják. Ez a pénzkibocsátás ugyanúgy nem okozna inflációt, ahogyan az adóslevelek kibocsátása sem jár ezzel az eredménnyel.

Ki kell dolgozni a nem konvencionális, kamatmentes, vagy csak önköltségi szintű csekély kamatozású állami közpénzzel való hitelezés programját és módszereit. A produktív célhoz kötött állami közhitel nem okoz inflációt, amint ezt Dr. Wilhelm Lautenbach, a weimari Németország kiváló pénzügyi szakértője memorandumában bebizonyította.

Fel kell hagyni az MNB évek óta folytatott denominációs gyakorlatával. Ennek keretében történik a Magyarországra kizárólag spekulációs célból érkező pénz forintra konvertálása. Ugyancsak fel kell hagyni a sterilizáció jelenlegi gyakorlatával, vagyis a konvertálással felduzzasztott pénzmennyiség forgalomból történő kivonásával magas kamatozású állami és jegybanki kötvényekkel. Egyedül a denomináció és a sterilizáció költségei több száz milliárd forintos veszteséget okoznak a magyar társadalomnak minden évben. Ezt a monetáris politika közirányításával el lehetne kerülni. Miért ragaszkodunk a legfontosabb hatalom, a monetáris politika magánirányításához?

Be kell szüntetni az Európai Unió normáitól eltérő, azokkal ellentétes adózási kedvezményeket. Ebben is legyen harmonizáció. Piaci árak érvényesüljenek a munkaerőpiacon is. Ebben is legyen felzárkózás Európához.

A választási ígéretek és pártprogramok betartása legyen kötelező a kormányra került pártok számára. A választási győzelmet eredményező ígéretek legyenek jogi eszközökkel is kikényszeríthetők, pl. az ígéreteiket megszegő képviselők visszahívhatóságával. Csak így lehet a magyarországi fiktív demokráciát a polgárok számára érdemi beleszólást biztosító közvetlen demokráciává átalakítani.