Hazánk
népesedési helyzete
|
Közhellyel
kezdünk: Magyarország népesedési (demográfiai) helyzete
katasztrofális. Ezzel mindenki tisztában van, akinek van egy csöpp
esze. És azt is tudni kell, hogy a kialakult helyzetet évtizedekkel
előre jól lehetett látni (lásd Fekete Gyula író írásait),
ugyanis a demográfiai folyamatok kivétel nélkül előre
számíthatóak, tervezhetőek (kivéve, amikor váratlanul háború
vagy járvány tizedeli a lakosságot: ilyen viszont nem volt az
utóbbi időszakban). Alábbi írásunkban a népesedési helyzet
részletesebb elemzésére vállalkozunk, szokás szerint ismét az
általánostól eltérően rendhagyó módon. A siránkozás, az
önsajnáltatás és mások megszokott hibáztatása helyett ugyanis
ez esetben is elsősorban a bennünk, magyarokban rejlő lelki és
egyéb problémák boncolgatását tartjuk elsőrendű fontosságúnak.
Bevezetésként
tisztázzunk néhány alapvető dolgot. A legelső az, hogy a
tragikus népesedési helyzet elemzésekor nem fogjuk a gazdasági
viszonyokat elsődleges okként megemlíteni. Miért? Mert manapság,
amikor egy átlag magyar embernek felteszik a kérdést, hogy
pillanatnyilag mi az ország legégetőbb problémája, a válasz az
esetek döntő többségében a következő: nagyon rossz a gazdasági
helyzet! Nincs pénz! Mi ezt nem vitatjuk, de egy kiegészítő
kérdést azért még beszúrnánk: mihez képest? A gazdasági
helyzettel ugyanis sohasem lehet az ember teljesen elégedett,
főként, ha a fennálló politikai-gazdasági rezsim elérhetetlen
célokat tűz ki elénk. Mellesleg pedig nem a gazdasági helyzet a
legnagyobb problémája a mai Magyarországnak, hanem ezt a
fontossági sorrendben előzi a morális, az erkölcsi és a szellemi
válság (tehát az, hogy gond van a fejekben) és természetesen a
demográfiai válság is. Mi itt most az egész társadalmi
problémahalmaz elemzése helyett elsősorban a demográfiai
helyzetre fókuszálunk.
Melyek
lennének tehát az ország legsúlyosabb demográfiai válságtünetei?
Ezek a következők:
1.A
gyermekszületések alacsony száma, illetve elmaradása
2.A népesség koronkénti szerkezetének eltorzulása (elöregedés)
3.A népesség csökkenése
4.A házasságkötések elmaradása (bizalmi válság)
5.A társadalom mikroközösségeinek (pl. család) széthullása
6.Munkanélküliség
7.A szociális ellátórendszer igazságtalanságai, generációs ellentétek
8.Súlyos etnikai feszültségek
2.A népesség koronkénti szerkezetének eltorzulása (elöregedés)
3.A népesség csökkenése
4.A házasságkötések elmaradása (bizalmi válság)
5.A társadalom mikroközösségeinek (pl. család) széthullása
6.Munkanélküliség
7.A szociális ellátórendszer igazságtalanságai, generációs ellentétek
8.Súlyos etnikai feszültségek
A
születések elmaradása
Általánosan
elfogadott nézet a mai Magyarországon, hogy azért nem születik
elegendő gyermek a népesség reprodukálásához, mert rossz a
gazdasági helyzet és nincs elég pénz. A hétköznapi igazság ez
esetben (is) hamis. De hogy ezt alá is támasszuk, vessünk egy
pillantást az általános európai helyzetre. Pillanatnyilag
Európában három olyan ország van, amely népessége a természetes
szaporodással reprodukálja önmagát: ezek Izland, Albánia és
Törökország. A felsorolásból kitűnik, hogy nem tipikus európai
országokról van szó, sokkal inkább periférikus területekről.
Sőt, a döntően Ázsiában fekvő Törökországot inkább csak az
utóbbi egy-két évtizedben divatos időnként Európához sorolni.
Ezen kívül pedig még néhány országról beszélhetünk, ahol
nincs komoly probléma: ezek Írország és Franciaország (esetleg a
Skandináv államok). Valamennyi más európai országban súlyos
problémát jelent a természetes szaporodás lehanyatlása
(Oroszországgal itt most nem foglalkozunk). Ráadásul a fenti,
kedvezőbb születési mutatókkal rendelkező nyugati országokban
sok esetben már az afrikai és ázsiai bevándorlók adják a
megszülető gyerekek jelentékeny hányadát – de ez legyen az ő
problémájuk. Azt tudni kell, hogy amelyik társadalom nem
gondoskodik önnön reprodukálásáról, az a társadalom
életképtelen és már súlyos beteg: az önfeladás állapotába
került. Helyét pedig hamarosan elfoglalják mások. Vagyis jönnek
a „barbárok”, mint a Nyugat-Római Birodalom bukása idején. Ez
törvényszerű. Ez az élet rendje.
A
demográfia számításai szerint a természetes reprodukcióhoz
(tehát ahhoz, hogy egy népesség adott létszámú szinten tartsa
magát) minden 100 szülőképes korú nőnek 210 gyermeket kellene
vállalnia, tehát az ún. teljes termékenységi arányszámnak
2,1-nek kellene lennie egy szülőképes korú nőre. Ez a szám ma
Magyarországon 1,35: vagyis 100 nőre csak 135 gyermek jut a 210
helyett. A korábban említett öt országot leszámítva Európában
majd’ mindenütt ugyanilyen tragikus a helyzet, még a leggazdagabb
országokban is. A dúsgazdag Svájcban és Ausztriában vagy
Németországban és Itáliában sem születik elegendő gyermek.
Tehát nyugodtan elvethetjük azt a hazai magyarázatot, hogy az
anyagiak hiánya miatt nem vállalnak a magyarok gyereket. Sőt, az
ultra gazdag államok példájából kiindulva nyugodtan
feltételezhetjük, hogy amennyiben egyik napról a másikra
hazánkban is kitörne az anyagi jólét, semmivel sem születne több
gyerek. Sokkal inkább elképzelhető az, hogy ebben a feltételezett
helyzetben csak az élvhajhászat nőne számottevően: világkörüli
utak, feleslegesen nagy és drága autók, luxus kialakítása az
otthonokban (szauna, szolárium, kondícionáló terem, vízágy,
plazma TV-k stb.). Amint láthatjuk ezt Nyugaton.
Akkor
mégis mi lehet az oka a gyermekvállalási kedv ilyen alacsony
fokának? Itt már elsősorban a civilizációs problémákra kell
odafigyelnünk. Ugyanis amikor ennyi országban egymással
párhuzamosan ugyanaz a probléma merül fel, akkor az a civilizáció
hanyatlik. Nihilizmus, kiüresedés, hedonizmus, önimádat: ezek a
fő jellemzői a nyugati társadalmaknak és benne Magyarországnak
is. A társadalom legfőbb lehetséges integráló tényezője, a hit
és vallás komolyan már régen nem létezik: a judeokereszténység
minden formája a szemétdombra került (lásd a rendszeresen
kirobbanó gyermekmolesztálási ügyeket szerte Nyugat-Európában).
Hazaszeretetről is inkább csak kisebb közösségek esetében lehet
beszélni. Az általános zülléshez pedig nagyban hozzájárult a
családok tudatos szétverése az én-központú világnézet
propagálásával, valamint a nők fellázítása a férfiak ellen
(szüfrazsettek, feministák: lásd korábbi „nőnapi”
cikkünket).
Visszatérve
szűkebben Magyarországhoz: arról még nem is beszéltünk, hogy a
100 nőre jutó 135 gyerekből mennyi lehet a magyar? Ezt jogunk van
tudni. Illetve csak lenne, ha nem titkolnák el. Ugyanis ez az egyik
legnagyobb titkolózás tárgya a mai Magyarországon. Csak
hétköznapi tapasztalatokból derül ki, hogy mi a helyzet a
szülészeteken: magyar gyerek alig születik, cigány gyerekből
pedig Dunát lehet rekeszteni. Itt álljunk meg egy pillanatra:
mielőtt bárki is belekezdene a cigányok szokásos szidalmazásába
(amit a divatos nemzeti oldalakon mintegy egyedüli megoldásként
kínálnak a demográfiai helyzet tisztázására), nézzünk csak
szét először a saját portánkon mi, magyarok.
Tehetnek-e
a cigányok arról, hogy Magyarországon jelenleg 100 élveszületésre
45 (!) terhességmegszakítás jut? Aligha. És a 45 elkapart gyerek
közel 100%-a magyar. Ráadásul a kommunista időszakkal együtt az
utóbbi évtizedekben több millió magyar gyereket pusztítottak el
így. A „csúcsot” az 1969-es esztendő hozta meg, amikor
egyetlen év alatt 207 ezer (!) magzatot öltek meg, mintegy
harmadával többet, mint amennyien abban az évben megszülettek…
Éves szinten ma is annyi gyerekgyilkosság (abortusz) történik,
hogy ezekkel a csecsemőkkel be lehetne népesíteni egy Salgótarján
méretű várost (45 ezer fő). Ennyi gyermeket ölnek meg saját
szüleik, esélyt sem adva nekik az életre. Ráadásul a fiatalkori
terhességmegszakítás nagyon sok esetben maradandó testi és
szellemi sérülést okoz. Tudjuk mi, hogy az elvett gyerekek közül
jó néhány jobb, ha meg sem születik a fogantatás körülményei
(pl. disco utáni „balesetek” ittasan, drogok hatása alatt) vagy
egyszerűen a „szülők” alkalmatlansága miatt. De a 100/45 az
egy óriási szám. És óriási baj a fejekben. Érdekes adalék
még, hogy hazánkban pillanatnyilag egyetlen orvosi művi
beavatkozásra nincs megszabva kórházanként a teljesítményvolumen
korlát (vagyis a maximálisan elvégezhető műtétek száma): ez
pedig éppen a terhességmegszakítás.
Egyébként
a cigányok szaporodási szokásait nem kell nekünk bemutatni: ők
élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a választott parlament
megalkotta törvények biztosítanak nekik. Ugyanis a cigányoknak
kedvező törvényeket, szabályokat nem a cigányok hozták. Nem sok
cigányt lehet látni ugyanis a parlamentben: etnikai alapon a
képviselőknek már jó 10-15%-ban cigánynak kellene lennie!
Helyette csupán egy-két díszcigány ül a parlamenti széksorokban.
Ennyit erről.
Mindezen
kívül a médiának és az általa generált közgondolkodásnak van
igen nagy szerepe a gyerekvállalási kedv lehanyatlásában. Ugyanis
a fiatalok elé irreális, teljesíthetetlen elvárásokat
támasztanak. A saját ház vagy lakás, a saját (lehetőleg minél
nagyobb, drágább) kocsi, a magas iskolai végzettség, Európa és
a világ bejárása ugyanis az átlag fiatalnak ma csak illúzió.
Ehhez társul még a „NAGY Ő” keresése, akit soha nem fog
megtalálni, viszont közben tönkreteszi, leamortizálja magát
(jiddis szóval: „bulizik”). És mire mindez meg is lenne, majd
hozzákezdene a családalapításhoz, el is telt az egész élete, de
a fiatalsága, a produktív kora mindenképp. Utána pedig jöhet az
idősödő szinglik szokásos idegösszeomlása, depressziója és
végül az öngyilkosság. Csodálatos jövőkép!
Egy
pillanatra visszatérve az anyagi helyzetre: belegondolt már valaki,
hogy a mainál összehasonlíthatatlanul nehezebb gazdasági,
politikai periódusokban is megszülettek a magyar gyerekek?
Emlékszik még valaki nagyszüleink generációjára, ahol 4-5
gyerek is felnőtt egy pár téli cipővel? Ismerjük annyira a
történelmet, hogy a mainál összehasonlíthatatlanul nagyobb
elnyomás mellett, háborús körülmények közepette is
megszülettek a gyerekek? És nem kellett nekik drága babakocsi,
csecsemőkori angolóra, különleges körülmények: felnőttek
becsületben és EMBER lett belőlük. Ezért nem érdemes bedőlni a
tudatosan, suttogó propaganda útján terjesztett „erre a világra
én ugyan nem vállalok gyereket!” című ökörségeknek. Mert
amelyik nemzet nem lakja be az országát, az eltűnik és jönnek
helyette mások. És nem ezeket a másokat kell szidalmazni, hanem
először is saját magunkban kell a hibát megtalálni (ahogyan ezt
javasoltuk már Trianon kapcsán is).
Mottó:
Magyarország addig a magyarok országa, amíg területét jellemzően
magyarok lakják be. Utána viszont óhatatlanul nevet kell
változtatni. Ébresztő,
fiatalok!
(Folytatjuk)
Hazánk népesedési helyzete 2. rész
|
A
népességfogyás és a társadalom elöregedése
A
„rendszerváltozás” óta eltelt évek főbb úgynevezett
jobboldali, nemzeti oldalon írott publicisztikáiban a magyar
demográfiai helyzet legszomorúbb fejezeteként a népességfogyás
van elkönyvelve. Valóban ez a legnagyobb probléma? Tény, ami
tény, hogy Magyarországon 1980 óta (!), vagyis idestova 30
esztendeje folyamatosan csökken a népesség, ami világviszonylatban
is párját ritkító eset. Az utóbbi években ez a csökkenés
körülbelül minden évben egy komplett 30-35 ezres város
lakosságának eltűnésével volt egyenértékű, 1980 óta pedig
több, mint 700 ezerrel vagyunk kevesebben. Érdekes felvetés az,
hogy ezt a folyamatot az utóbbi három évtizedben egyetlen
kormányzat sem kezelte kiemelt nemzetstratégiai kérdésként,
sokkal inkább a jelenség elmismásolása, a tények jelentéktelen
fényben való feltüntetése, esetleg a „sajnos, így van, de nem
tudunk ellene mit tenni” volt a jellemző hozzáállás.
Tudjuk,
hogy a demográfiai viszonyokról teljesen pontos képet csak a
tízévente megtartott népszámlálások adhatnak, a köztük lévő
időszakban pedig hozzávetőleges adatokra és becslésekre
támaszkodhatunk. Hosszú éveken keresztül Magyarország
népességszáma éppen a szimbolikus 10 milliós érték felett
ácsingózott, mígnem eljött az idei esztendő szeptembere, mikor a
Nagycsaládosok Országos Egyesülete által Budapesten felállított
népességszámláló már 10 millió fő alatti népességet
mutatott. A pontos adatokat csak jövőre tudhatjuk meg, mert a
következő magyarországi népszámlálás – az EU elvárásai
miatt – csak 2011-ben lesz esedékes (pedig a 2000 után 2010
következett volna a magyar rend szerint). Élünk a gyanúperrel,
hogy a hivatalos adatok is 10 millió alatti népességet
regisztrálnak majd. Alája mentünk tehát a lélektani határnak.
Igaz, hogy a kevéssel 10 millió feletti népességet az utóbbi
időszakban csak annak köszönhettük, hogy viszonylag nagyfokú
volt a bevándorlás – elsősorban a határon túli magyarok
részéről.
„Elfogy
a magyar!” – hangoskodnak sokan a népességfogyás kapcsán a
”nemzeti” oldalon. Mi kijelenthetjük, hogy pusztán a
népességfogyás önmagában még nem is lenne olyan rettenetesen
nagy probléma. Az igazi nagy gond az ezzel párhuzamosan végbemenő
elöregedés, vagyis hogy a társadalom korösszetétele eltorzul az
idősek irányába, tehát egyre kevesebb fiatalnak kell kitermelnie
egyre több idős ember nyugdíját. És különben is, nem mindegy,
hogy 10,7 millió vagy csak 9,98 millió RTL Klub néző és TESCO
vásárló van az országban? Tudjuk, hogy ezek nem minden magyar
emberre jellemző tulajdonságok, viszont általánosan létező
jelenségek (sőt, hétköznapi tapasztalat, hogy „nagymagyar” és
„ősmagyar” honfitársaink is önfeledten áramlanak a
multinacionális bevásárlóközpontokba és a hasonló
szemétlerakó-telepekre, mert az „sokkal olcsóbb”). A népesség
mennyiségének puszta előtérbe helyezésén túl lassan a
minőségre is hangsúlyt kellene fektetni.
Összehasonlítási
alapként néhány adat: ezen az országterületen Trianon után
éppen 8 millióan éltek az 1920-as népszámlálás adatai szerint.
A két világháború közötti időszakban egy igen dinamikus
népességnövekedési periódus következett, így 1941-re az ország
népessége 9,31 millióra növekedett. Egy olyan időszakban, amikor
az átlagemberek életkörülményei a maihoz képest elképesztő
mélységben voltak! A három millió koldus országában!
(Megjegyzés: a három milliós szám nem a szegényekre, hanem a
koldusszegényekre vonatkozott, ekkor ugyanis az ország lakosságának
kb. 80%-a szegénységben élt). A lényeg, amire már az első
részben is felhívtuk a figyelmet, hogy ekkor még megvolt az
emberekben a gyermekáldással kapcsolatos természetes vágy, ösztön
és ehhez nem kellettek a ma elvárt különleges körülmények, nem
kellett a fiataloknak autót, nyaralót, yachtot felmutatni (ma sem
kellene, csak az ellenség által diktált divat elvárja, ennek
pedig sokan bedőlnek és próbálnak megfelelni a lehetetlennek). A
közel 1 milliós háborús veszteséget is viszonylag hamar
kiheverte az ország, hiszen az 1949-es népszámlálás idején már
ismét 9,2 millióan voltunk az országban. A minden nagy háború
után spontán bekövetkező természetes népesség-regenerálódási
periódus (magas születésszám) után pedig következett a
Ratkó-korszak, ahol kimagaslóan sok gyermek született.
A
Ratkó-korszak az 1950-es évek első felében Ratkó Anna
népjóléti-, majd egészségügyi miniszterről kapta a nevét.
Ekkor drasztikus intézkedésekkel, mesterséges állami
beavatkozással jelentősen megnövelték a születésszámot.
Betiltották és bűncselekménynek nyilvánították ugyanis a
terhességmegszakítást és bevezették a gyermektelenségi adót.
Tehát: minden megfogant gyermeknek világra kellett jönnie (kivéve
a nemi erőszakos eseteket), a gyermeket nem nevelő 20 és 50 év
közötti férfiaknak, valamint a 20 és 45 év közötti nőknek
pedig adóznia kellett, ami az adóalapjuk 4%-át érintette. A
megszületett gyermekek száma ezen drasztikus intézkedések
hatására jelentősen megugrott és az 1954-es évben elérte a
csúcsot: ekkor egyetlen év alatt 223 ezer gyermek született
Magyarországon (ez a mai érték közel 2,5-szöröse). Az
intézkedések negatív oldala, hogy sok olyan gyerek is a világra
jött, akit nem vártak erre a világra, így tele is lettek gyorsan
a lelencházak. A Ratkó-korszak intézkedéseit 1956-ban vonták
vissza, amikor hirtelen a kiinduló érték alá zuhant a
születésszám: egy ún. demográfiai hullám alakult ki így a
magyar társadalomban, vagyis néhány évjárat létszáma igen
magasan alakul az azt megelőző és az azt követő korosztályok
létszámához képest. Ez a demográfiai hullám pedig néhány
esztendő múlva érné el a nyugdíj-korhatárt (az első
Ratkó-gyerekek idén 60 évesek, az 1954-es évjárat pedig 56
éves). Nem is hiába hoztak az elmúlt időszakban pánikszerű
nyugdíjkorhatár-emelő intézkedéseket, hogy ezek a korosztályok
minél később mehessenek nyugdíjba és időközben minél többen
elhalálozzanak közülük. Pedig a Ratkó-nemzedék is jogosan kérné
a megérdemelt nyugdíját 30-40 ledolgozott év után (itt most nem
térünk ki a nyugdíjrendszer anomáliáira, pl. az egykori
pártházak óriási kávéfőző-állománya és aktatologatói
nyugdíjának jogosságára, illetve jogtalanságára).
Egy
szó, mint száz: a Ratkó-korszakban születettek jövőbeli
nyugdíjának kitermelése óriási kihívás elé állítja majd a
Társadalombiztosítást. Szót kell még róla ejtenünk, hogy az
1960-as évek alacsony gyermekvállalási kedve miatt Kádárék is
újabb népességnövelő intézkedéséket hoztak. Amikor ugyanis a
Ratkó-gyerekek gyermekei termékeny időszakukba léptek,
kitalálták, hogy a GYES bevezetésével, valamint a két gyermek
után járó kedvezményes OTP-lakáshitellel jelentősen növelhető
a születésszám. Az 1973 és 1976 között megszületettek esetében
beszélhetünk az ún. második demográfiai hullámról. A
demográfusok – naivan – sokáig azt várták, hogy ez a
generáció napjainkra majd ismét „ontani” fogja a gyerekeket.
Óriásit tévedtek. Ez a nagy létszámú generáció (főként a
nők) lassan kimennek a termékeny (produktív) korukból, miközben
az egy szülőképes korú nőre jutó termékenységi arányszám
mindössze 1,35 (lásd a cikksorozat első részében), bár ez
néminemű emelkedést mutat az elmúlt évek abszolút mélypontjához
képest (1,27). Azonban az emelkedés elenyésző, szóra sem
érdemes.
Tehát:
ha az utolsó nagy létszámú (és zömében még magyar) generáció
tagjai körében ilyen alacsony a gyermekvállalási hajlandóság,
akkor mi lesz az ezt követő alacsony létszámú korcsoportokkal,
amelyekben viszont exponenciálisan nő a cigányság részaránya?
Egyébként pedig miért nem hoztak a rendszerváltást követő
„demokratikus” időszakban jelentős születésösztönző
törvényeket?
Házi
feladat.
Hazánk népesedési helyzete 3. rész
|
A
házasságkötések elmaradása és a meglévő családok széthullása
A
társadalom megtartó alapegysége (legfontosabb mikroközössége) a
család. Nagycsaládról, nemzetségről sajnos már csak elvétve
beszélhetünk a mai Magyarországon. De ha így megy tovább, lassan
már családokról sem igen eshet szó. Pedig a család az alapja a
gyermekszületéseknek és családi kötelékben nőttek fel
évszázadok, évezredek generációi. Egészen addig, amíg a
„modernitással” meg nem jelentek a bomlasztásban érdekelt erők
és el nem terjesztették, hogy a családot és a házasságot
messzemenően pótolja a Nyugaton sokkal divatosabb „együttélés”,
az élettársi kapcsolat. Hogy mi a különbség a házasság és az
élettársi kapcsolat között? Alapvetően egy szóval lehetne ezt
kifejezni: a bizalom. Míg a házasság alapja a kölcsönös
bizalom, addig az élettársi kapcsolat pusztán érdekközösség:
semmiféle kockázatot nem tartalmaz, bármikor felbontható
mindenféle következmény nélkül.
Ha
megnézzük a házasságokkal kapcsolatos statisztikai adatokat,
ismét döbbenetes képet kapunk. Ugyanis már alig-alig köttetnek
új házasságok és ezeknek is jóval több mint a fele válással
végződik. Míg 1949-ben 108 ezer házasságot kötöttek egy évben
Magyarországon, addig napjainkban ez a szám már csak alig több
mint 40 ezer (miközben a népességszám magasabb, mint akkor).
Ráadásul az 1949-es 12 ezer válás helyett ma a válások száma
már 25 ezer évente. Tehát: immár közel harmadannyi házasságra
jut kétszer több válás, mint néhány évtizeddel ezelőtt.
Sikertörténet!
Természetesen
a csökkenő házasodási kedvvel párhuzamosan egyre kevesebb gyerek
születik családban (és abszolút értelemben is, lásd a
cikksorozat 1. részét). Ma a házasságon kívül született magyar
gyerekek aránya az összes születettek körében immár 40% (!),
miközben még az 1980-as években sem érte el ez az érték a 10
%-ot. Vagyis a „rendszerváltozás” óta valami itt is nagyon
elromlott, illetve dehogyis elromlott: szándékosan elrontották.
Itt most nem részleteznénk azt a szánalmas procedúrát, amit a
házasságon kívül született gyerekek esetében le kell folytatni:
az anya nevét kapja-e a gyerek vagy az apa a nevére veszi? És
egyáltalán ki az apa? Sok esetben ezt csak kabaré-szintű apasági
perek során tudja eldönteni a bíróság a genetikai minták és
egyéb perdöntő bizonyítékok alapján…
A
fenti folyamatok tanulmányozása során szinte már természetesnek
tűnik, hogy a fiatalok egyre később akarnak házasságot kötni
(ha egyáltalán házasodnak). Ma egy átlagos magyar férfi 30 éves
korában köti meg első házasságát, míg a fiatal nők körében
ugyanez 27 és fél éves korra tehető. Néhány évtizeddel ezelőtt
ugyanez 26 és 22 éves korban zajlott le. Tehát – akárcsak a
gyerekszületések esetében láttuk – ebben az esetben is egyre
későbbre tolódik az az életkor, amikor a fiatalok a tettek
mezejére lépnek. Sok esetben pedig addig-addig halogatják ezeket a
fontos dolgokat (amelyek az élet legfontosabb eseményei), amíg el
nem telik az egész fiatalságuk és végül el nem marad mind a
házasságkötés, mind pedig a gyerekszületés. Aztán jöhet a
csendes elmúlás egyedül, egy hideg, fűtetlen szobában.
Az
utóbbi két-három évtized médiája és társadalompolitikája
egyértelműen ebben a tologatósdiban volt érdekelt: minél később,
annál jobb! Amennyiben pedig egyáltalán nem kerül sor sem a
házasságkötésre, sem a gyerekvállalásra, az pedig a lehető
legjobb! Összeesküvéselmélet már megint? Aligha. Aki figyelemmel
kísérte az utóbbi időszak, de a különösen a „rendszerváltozás”
óta eltelt évek médiáját, az jól emlékezhet azokra a
magasröptű televíziós-rádiós eszmecserékre, valamint „tudós
szociológusok, társadalomkutatók” előadásaira, akik mind
kivétel nélkül a hagyományos családmodell elavultságáról
szónokoltak és ara biztatták a magyar fiatalokat, hogy „próbálják
ki magukat” külföldön is, ne kapkodják el a házasságot, mert
a haladó Nyugaton is ez a trend. „Éld ki magad! Valósítsd meg
önmagad! Csak egyszer élünk!” – szóltak a lózungok. A
házasságokat a „családon belüli erőszak” elharapózásának
hitvány meséjével támadták és elsősorban a gyöngédebb
érzelmű női nemet sikerült fellázítaniuk a férfiak ellen (ez a
taktika idestova már egy évszázada működik, amikor
megalakították a nőmozgalmakat és a szüfrazsett klubokat –
lásd korább nőnapi írásunkban).
Napjainkban
a családellenes támadásokat már egyre kevésbé kell tudományos
csomagolásba rejteni, illetve a suttogó propaganda útján
terjeszteni. A kereskedelmi csatornák hullámhosszain – amelyeket
egyébként zabálnak a tömegek – nap mint nap, műsorról műsorra
rendszeresen kigúnyolják a családot, a házasságot, a várandós
nőket – és egyébként a magyarokat (lásd pl. „parasztos
viccek”). Dől a nézők felé a pornográfia, a perverzitás, a
sunyi hazudozás, a megtévesztés és az erőszak. Az átlag magyar
pedig örömmel veszi ezeket a műsorokat, sőt alig várja, hogy
végre kezdődjék a következő adás. Pedig kötelező-e nézni
ezeket a programokat? Nem. És ez a lényeg. Ott van minden
televízió- és rádiókészüléken, valamint minden
internet-csatlakozós számítógépen az a kis gomb. Na, azt nem
kell megnyomni. Ez lenne az önuralom. Az érett szellemiségű,
erkölcsiségű ember legegyszerűbb ellenállási formája.
Itt
érkeztünk el az ellenállás lehetséges formáiig. Hogyan állhat
ellen az ember a fent vázolt folyamatoknak? Ez nagyon nehéz és
egyben roppant egyszerű is. Nagyon nehéz, mert a „társadalmi
tények” minden társadalom minden egyszerű emberét egyféle
irányba nyomnak: abba az irányba, amelyet a nagy többség
elfogadottnak vél. Ez ellen igen nehéz védekezni, ezt nem
tagadjuk. De meg lehet próbálni és e próbák némelyike
„csodával” végződik: ki lehet kerülni az uralkodó fősodrat
irányából és lehet egy kicsit a széllel szemben is navigálni.
Például: nem nézem meg a TV-műsoraikat, nem megyek be a plázáikba
és a discoikba, teszek a haladó véleményükre. Nem
fogyasztok,vásárolok feleslegesen. Párt választok magamnak (az
ellenkező nemből), megházasodok, gyerekeket nevelek. És köpök
az egész világukra. Vagyis: immunissá váltam. Győztem. Ez
nyilván nehezebb, mint a tömeghez, a divathoz való hasonulás, de
eredmény esetén büszkeséggel tölti el az embert. Mert ekkor lesz
igazából EMBER a halandóból. Különccé válik ebben a hibbant
világban, mert úgy él, úgy cselekszik, ahogyan ezt a természet
törvényei és az örök erkölcsi normák megkövetelik. Ahogyan
azt őseink is elvárnák. Ugyanezt érdemes lenne átgondolni a
nemzeti oldal „nagymagyarjainak” és „ősmagyarjainak” is.
Minden
nagy változás ilyen kis, „jelentéktelen” lépésekkel,
ellenállással kezdődik a történelemben. Ezekből a kis dolgokból
állnak aztán össze a nagy, korszakalkotó folyamatok. Aki a
semmiből jövő „nagy durranásra” vár, az pedig keservesen
csalódik.
Hazánk népesedési helyzete 4. rész
|
A
bevándorlás kérdése
Az
előzőekben részletesen foglalkoztunk Magyarország súlyos
demográfiai helyzetével és ebben érintettük az alacsony
születésszámot, az ezzel párhuzamosan lezajlódó elöregedést,
valamint a 30 éve folyamatosan tartó népességcsökkenést is. Nem
került még viszont terítékre a migráció (itt a ki- és
bevándorlás) problémája, pedig egy ország növekvő vagy
csökkenő népességét éppen ez a tényező befolyásolja a
leginkább a termékenység (fertilitás) és a halálozások
(mortalitás) mutatói mellett, illetve ezekkel együtt. Tehát egy
ország népesedési helyzetét az élveszületések, a halálozások,
valamint a ki- és bevándorló népesség nagysága határozza meg
elsősorban.
Kezdjük
a bevándorlással. Ismeretes, hogy a „rendszerváltozás” után
megnyíltak az ország határai, így nagy tömegeknek nyílt
lehetősége a Magyarországra történő bevándorlásra a környező
országokból, de akár más kontinensekről is. A bevándorlók
nélkül már 10 éve 10 millió alatt lenne a népességünk (végül
csak 2010 végére múltuk alul a bűvös, lélektani számot). A
bevándorlók között ugyanúgy találhatunk értékes embereket,
mint hulladék, semmirevaló népséget. Az utóbbi két évtized
trendjeit figyelembe véve a kontinensek sorrendjében a legtöbb
bevándorló Európából, majd Ázsiából, Amerikából és
Afrikából érkezett. Az Európából történő bevándorlás
messze legnagyobb szeletét a határon túli magyarok bevándorlása
jelentette. A legtöbben Romániból érkeztek (Erdély, Partium,
Temesi Bánság és Moldva), elsősorban a jobb életszínvonal
miatt. Őket követik a Szerbiából, valamint kisebb számban
Horvátországból a III. Balkán-háború, illetve a sorozások elől
menekülő magyarok. A súlyos ukrajnai megélhetési válság
következtében Kárpátaljáról is nagy számban érkeztek, zömében
magyar bevándorlók az országba. A többi környező országból
csak nagyon kisszámú bevándorlás irányult Magyarország felé,
illetve egyáltalán nem is beszélhetünk ilyen jelenségről.
Érdemes itt megjegyezni, hogy Szlovákia területéről a hazánk
felé történt bevándorlás az utóbbi két évtizedben a nullával
volt egyenlő, pedig – egyes soviniszta „hazafiak” szerint –
éppen ott a leginkább üldözött a magyarság. Biztos ez? Az, hogy
nem jöttek onnan tömegével magyarok hozzánk, annak két oka
lehet:
1.
jól érzik ott magukat és nincs különösebb probléma
2.
tudják, hogy Magyar Köztársaság területén sem lenne különb a
helyzetük vagy még a szlovákiainál is rosszabb helyzetbe
kerülnének.
A
fenti két megállapítás persze lehet egymással párhuzamos is,
lehet választani. Ami biztos: a számok önmagukért beszélnek,
Szlovákiából gyakorlatilag nincs bevándorlás. A többi mind
mese, üres fecsegés.
Amint
fentebb már említettük, a határokon túli magyarok nagy része
elsősorban a jobb megélhetés, a magasabb fizetések, a jobb
életszínvonal miatt vándorolt be hozzánk. Ennek az időszaknak
azonban vége, hiszen a szegénység terén azóta sikerült utolérni
a nálunk szegényebb környező országokat, az egyetlen Ukrajna
kivételével, ahol az elmaradottabb kárpátaljai régiókban
már-már kőkorszaki állapotok uralkodnak. Azt is hozzá kell
tennünk a határon túli magyarság bevándorlásának kérdéséhez,
hogy alapvetően mindenkinek (így minden magyarnak is) ott a helye,
ahová született, ahol ősei is éltek. A különösebb indok
nélküli ide-oda vándorolgatás általában nem jó vért szül
(kivételt jelentenek ez alól a háborús övezetek, ahonnan
bizonyos mértékben megérthető az elvándorlás). A fenti
megállapítás hatványozottan igaz a magyarországi magyarokra is,
akik a jobb kereset reményében tömegesen hagyják el örökre
szülőföldjüket (lásd alább). Mulatságos azok szájából
hallani a Szózat ismert sorát („Itt élned, halnod kell”), akik
éppen a szülőföld elhagyásán agyalnak, zsebükben a frissen
vásárolt repülőjeggyel.
A
határon túli magyarok bevándorlása mellett az utóbbi időszakban
megfigyelhető legalább három speciális bevándorló csoport
Európából. Az egyik a nyugat-európai nyugdíjasok tömeges
megtelepedése – elsősorban a Dunántúlon, azon belül is a
Balaton és Hévíz környékén. A nyugati (elsősorban holland és
német) nyugdíjasok tudják és korábbi üdülései során
tapasztalták, hogy Magyarország szép ország, a nyugati régiók
pedig élhetők, nincs túlnépesedés (mint náluk) és egyelőre
még nem mutatkoznak az elcigányosodás – és ezzel együtt a
gettósodás – súlyos problémái, amelyek a Dunától keletre eső
területeken már sokfelé élhetetlenné teszik az országot. A
nyugati nyugdíjasok általában megvesznek egy házat valamelyik
elöregedő, elnéptelenedő dunántúli kistelepülésen és ott
tervezik leélni hátralévő éveiket, miközben szülőhazájuk
nyugdíjbiztosítójától kapják a megérdemelt – és a magyar
viszonyokhoz mérten csillagászati összegű – nyugdíjukat. A
fenti speciális bevándorlásnak köszönhetően Nyugat-Magyarország
egyes települései ebből a szempontból elvesztették – vagy
folyamatosan elvesztik – magyar jellegüket, bár – valljuk meg
őszintén – a nyugati nyugdíjasoktól nincs okunk tartani, ők
már nem rúgnak labdába a termékenységi mutatók megváltoztatása
terén. Sőt, sokan közülük igyekeznek megtanulni magyarul és
nagyra becsülik a magyar népi kultúrát. Egyfajta menedékként
tekintenek hazánkra, ahol a nyugdíjukból jól meg lehet élni,
nyugalom van és a környék nincs túlnépesedve, valamint nem is
hasonlít Afrikára a bevándorlók miatt (mint pl. a holland
nagyvárosok).
A
másik két speciális bevándorló (megtelepedő) csoport az ország
ÉNY-i és DK-i szegletében jelent meg az elmúlt években.
Elsősorban a 2008-as válság előtt Szlovákia fővárosa, Pozsony
(Bratislava) ipara és gazdasága szédületes tempójú gazdasági
növekedést produkált, az ott élő lakosság jó része – a
magyarországihoz viszonyítva – jó életszínvonalat tudott
elérni, „meggazdagodott”. A gazdaság szárnyalása
következtében a pozsonyi ingatlanárak az egekbe szöktek, miközben
a szomszédos Magyarország határhoz közel eső települései
elöregednek, kihalnak, ennek következtében egy pozsonyi
panel-lakás árából pl. Rajkán vagy a közeli településeken
szép kertes családi házat lehet vásárolni és még egy új
autóra is futja a maradék pénzből. Nos, ezt a helyzetet
használták ki a pozsonyi szlovákok és tömegesen vettek
ingatlanokat Rajka térségében: tehát immár Magyarországon
laknak, de továbbra is Pozsonyban dolgoznak. Mivel a lakóhely és a
munkahely két különböző településen van (ráadásul két
különböző országban), ebben az esetben napi ingázásról
beszélhetünk. Határellenőrzés már nincs, könnyű a mozgás a
két ország között. A fenti események miatt több ÉNY-i
településünkre jelentős szlovák nemzetiségű és szlovák
anyanyelvű népesség érkezett, akik – kihasználva az EU
nyújtotta lehetőségeket – nem itt adóznak, de itt laknak.
Viszont a hatályos magyar törvények értelmében joggal kérhetik
immár – ha akarják – a nemzetiségi tannyelvű óvodát és
iskolát.
Lényegében
ugyanez a folyamat játszódott le az ország DK-i, K-i határai
mentén, ahová viszont Románia területéről érkeztek nagy
számban – zömében nem magyar nemzetiségű – bevándorlók.
Románia gazdaságának két leginkább fejlődő nagyvárosa ugyanis
Arad és Nagyvárad, ahonnan – hasonlóan a pozsonyi példához –
tömegesen költöztek ki a jobb anyag helyzetbe kerülő
munkavállalók. És ha már a szomszédos Magyarország határhoz
közeli falvaiban szintén az elöregedés, az elnéptelenedés és a
munkanélküliség az úr… Akkor miért ne vehettek volna
ingatlanokat ezeken a településeken – bagóért? A szlovák és a
román betelepüléssel kapcsolatosan egyébként jogos
felháborodásnak helye nincs, egészen addig, a magyarok eladják
ingatlanaikat a beköltöző idegeneknek. Mellesleg ha az új
jövevények nem veszik meg az elértéktelenedett házakat, akkor
csak idő kérdése, mikor költöznek be oda a cigányok. Hajrá
Magyarország, hajrá magyarok!
Az
egyéb kontinensekről történő bevándorlás legjelentősebb
szelete az ázsiaiak tömeges megjelenése. A hivatalos statisztikák
szerint erről a kontinensről a legtöbben Kínából, majd
Vietnámból és Izraelből érkeznek hazánkba (szokás elfelejteni,
hogy Izrael is ázsiai ország, pedig már az EU ajtaján kopogtat).
A legtöbb mendemonda a kínai diaszpóra megjelenésével
kapcsolatos. A cion-média az utóbbi években rendszeresen
tudósított „sárga veszedelemről” és egyebekről a kínaiakkal
kapcsolatban. Nyilván ezt azért tette, hogy elterelje a figyelmet a
beözönlő, illetve kettős állampolgárságot megszerző
izraeliekről, akik nem mellékesen célként tűzték ki az ország
felvásárlását (Simon Peresz kijelentése is ezt igazolja). A
kínaiakra lehet irigykedni is, hiszen általában jól menő
kereskedelmi- illetve vendéglátóipari-tevékenységet folytatnak
és a pénznek sincsenek híján. Ugye, senki nem gondolja komolyan,
hogy a kínaiak az eladott zoknik és alsóneműk hasznából vették
meg a legdrágább áruházakat? Nyilvánvaló, hogy anyagilag is
keményen támogatja őket a Kínai Birodalom, de egyébként is
kitűnő kereskedők és üzletemberek, amely tulajdonságaik
segítségével éppen napjainkban verik tönkre az ezeken a
területeken eddig egyeduralkodó zsidókat szerte a világon
(valakit a saját fegyvereivel megverni, na ez az igazán
elviselhetetlen verség). Innen tehát a „hazai” sajtó
irigykedése, uszítása a kínaiak ellen.
Nyilván
lehet mondani a kínaiakkal kapcsolatban, hogy minek jöttek ide,
hogy jobb lenne nélkülük. Jelentjük, ha a kínaiak nem hozták
volna be olcsó ruházati cikkeiket, már a fél ország ruha és
cipő nélkül járna. Mellesleg a kínaiakra az elszeparálódás a
jellemző: élik saját belső világukat, általában nem keverednek
a befogadó ország lakosaival, nem provokálják, gúnyolják őket
(nekik a Szent Korona nem micisapka, a magyar kultúrát pedig nem
azonosítják a fütyülős barackkal és a bőgatyával).
Tanulhatnának tőlük más bevándorlók, befogadott népek, akik
viszont rendszeresen így viselkednek (ne feledjük, ők is
bevándorlók, csak ezeket 100-150 évvel ezelőtt fogadtuk be -
vesztünkre). Feltennénk a kérdést, hogy kit vertek már meg
kínaiak, kitől szedtek védelmi pénzt, kit aláztak meg, késeltek
meg, kihez törtek be? Kinek szóltak be az utcán, kit uzsoráztak
ki, kit vertek át az üzletben? Na, ezek a fontos megválaszolandó
kérdések. Tehát van itt veszedelem, de az nyilvánvalóan nem a
sárga.
Az
egyéb ázsiai bevándorlókkal kapcsolatban néhány gondolat: a
vietnámiak legtöbbször az illegális dohánycsempészettel,
illetve az ipari méretű marihuána-termesztéssel hívják fel
magukra a figyelmet. Az izraeliekről pedig már annyit írtunk
korábbi cikkeinkben, hogy most inkább nem koptatnánk tovább a
billentyűzetet. Mindössze egy kérdést tennénk fel: a sukorói
King City kaszinóváros miatt megismert Joáv Blum hogyan lehet
magyar állampolgár? Sem a neve nem magyar, sem nem beszél
magyarul, viszont százmilliárdos ingatlanokkal játszik, a
törvényeket semmibe véve. Nemzetbiztonsági kockázat?
Természetesen semmi. Ha ő évekkel ezelőtt állampolgár lehetett
Magyarországon, akkor mi várható a nemrég elfogadott törvény
szellemében?
Végezetül
két számadat: az utóbbi években évente általában 23 ezren
vándoroltak be hazánkba és 8 ezer állampolgársági kérvényt
fogadtak el. Ebben nincsenek benne az ideiglenesen vagy illegálisan
itt tartózkodó külföldiek.
(Hamarosan
folytatjuk a Magyarországról történő kivándorlás kérdéseivel)
A magyarság általános demográfiai folyamata
|
A
magyarság általános demográfiai folyamata. A materializmus
mesterséges meghonosítása. A nemzet születésszabályozásának
jelei. A lakosság életkori összetétele és egészségi állapota.
A rendelkezésre álló emberanyag mennyisége és minősége. Egy
rejtett lakosságtervezési program jelei a magyar társadalomban.
Mindenek
előtt szeretnénk rámutatni a politikai, gazdasági és világnézeti
rendszerek, valamint a demokratikus rendszeren belüli törvényhozás
felőli viták értelmetlenségére és annak abszolút másodlagos
jellegére. Nem azért, mert egyik nem lehet jobb, mint a másik -
hiszen a jelenlegi rendszer lényegét tekintve önpusztító jellegű
– hanem mert az úgynevezett modern világ forgatagában a magyar
ember megfeledkezik arról, a korábban még használatos, de mára
sikeresen kiiktatott józan paraszti ész által sugallt gondolatról,
hogy értelmetlen beszélni a tartalomról, ha nincs forma, ami
megjelenítené azt.
Jelen
esetben ez alatt a magyar lakosság elfogyását kell
érteni.
Még
a demokratikus rendszerre kritikus szemmel tekintők körében is
sokan a rendszer gyengeségének tartják, hogy egy demokratikus
berendezkedésű országban nincsen hosszú távú tervezés, ami a
lakosság számának növekedését elősegíthetné, mert egy-egy
érdekcsoport csak néhány évig tudja gyakorolni a hatalmat, ami
nem teszi lehetővé a demográfiai folyamat formálását. Ez
legalább akkora illúzió, minthogy a demokratikus rendszerben a
megválasztott képviselők a lakosság érdekeit képviselik majd.
Ahogy ez a rendszer jellegéből és a mai ember szellemi
színvonalából fakadóan lehetetlen, úgy a demográfiai folyamat
is irányított, de ezen irányítás ellenőrzése nem magyar
vezetők kezében van. Így a lakosság annak céljairól sem tudhat
semmit, mivel ezen vezetők érdeke a magyar lakosság további
számbéli csökkenése és nemzettest életösztönének módszeres,
generációkon átívelő lefojtása egy olyan globális társadalom
létrehozásának érdekében, ami fajilag kevert, jellemében
egységes, lelki alkatát az abszolút nemtelenség, szolgalelkűség
és simulékonyság, valamint az analitikus gondolkodásra való
alkalmatlanság és a saját létezésről alkotott tudatos kép
teljes hiánya jellemzi.
Mivel
a demográfiai folyamatokról nem áll rendelkezésre elégséges
mennyiségű és kellően megbízható adat a második világháború
előtti időkből, (többnyire birodalmi, vagy ideológiai érdekek
főződtek az adatok nyilvántartásához és így meghamisításához)
ezért csak a közvetlen azt követő demográfiai adatokat tudjuk
összehasonlítani az utóbbi húsz év demokratikus rendszerének
folyományával, azonban a kettő közötti különbség még így is
látványos. Mint a későbbiekben az kifejtésre kerül, ma a
lakosság fogyásának és elöregedésének statisztikái csak igen
alacsony mértékben manipuláltak, mivel a jelenlegi hatalmi
viszonyok között a globalizációs érdekeltségek kezében fegyver
a lakosság saját elfogyásával való szembesítése.
Bár
a lakosság számának alakulása egy normális társadalomban
egyáltalán nincs összeköttetésben gazdasági tényezőkkel, a
materializmus terjedésével a természetes szaporulat alakulása
nyitottá válik egy sor olyan befolyásra, aminek megjelenése
korábban még a megszokottól merőben eltérő, vad gondolatként
sem volt megengedett. Mivel sem a gazdasági önellátásra való
törekvés, sem a hosszú távú tervezés nem érhető tetten a
jelenkori magyar gondolkodásban, a kommunizmus egyetlen hosszú távú
hatásának a materialista gondolatrendszer meghonosodását
tekinthetjük. Mivel az anyagelvű ember előbbre tartja az anyagi
javak halmozását a családalapításnál és mindennemű szellemi
növekedésnél, a magyarországi demográfiai folyamat teljes
egészében védtelenné vált a gazdasági behatásokkal szemben,
ami a társadalom gazdasági önellátottságának ellehetetlenítése
folytán új lehetőséget adott a globalista erőknek a nemzet
életerejének lefojtására.
A
kommunista rendszer kiépülésének folyamata nem csak a kezdeti
megfélemlítés hatásai miatt okozta a születések számának
drasztikus csökkenését, hanem bevégezte a lakosság
gondolkodásának sajátos átlényegítését, ami a magyar lakosság
faji összetétele okán széleskörűen jelen lévő lelki
jellegzetességek miatt könnyen befogadásra lelt. A két
világháború közti időszakban készült rasszantropológiai
felmérések statisztikáiból következtethetünk a magyarországi
kommunista rendszer lakosságának faji összetételére is, mert
akkor még a néptömeg valamennyi rétege rendelkezett természetes
hajlammal a reprodukcióra. (a későbbiekben ez egészen másképp
alakul) A korai kommunizmus idejében a magyar lakosság tekintélyes
része már olyan faji adottságokkal bírt, melynek lelki alkata
lehetővé tette az épp kiépülő rendszernek a lakosság tűrésre,
beletörődésre, a kisebbik rossz elfogadására való hajlamának
kihasználását, ha cserébe korlátozott jelleggel ugyan, de anyagi
javak terén az állam biztosít egyfajta elfogadhatónak tekinthető
életszínvonalat. Bár ez a véletlenszerű kihasználtság
korántsem nevezhető előre megfontolt, célszerű tervezésnek, a
nemzet hosszú távú felépítése során számolni kell ennek
hatásaival. A lakosság lelki alkata alkalmassá volt az anyagi
javak állandó megléte mellett a megfelelő erő láttán feladni
minden korábbi meggyőződését és teljes egészében hozzásimulni
a rendszer által nyújtott érzelem- és gondolatvilághoz - és
jelen esetben csak a nemzet testét alkotó elemekről van szó, az
idegen elemek lelki alkata által gyakorolt hatás nem lett számba
véve. (Azok az idegen befolyást saját „kiközösítettségük”
okán mindenkoron előnyben részesítik a magyarral szemben, legyen
az akárhonnan származó, akármilyen távoli.)
Mivel
a modern, kevert fajú társadalomban az egyén faji adottságai
egyszerűen tabunak számítanak - és mindent összevetve, a jól
körülhatárolható fajták léte már önmagában tabunak számít
az egyenlőséghívő társadalomban – nem kezdünk a rétegződés
elemzésébe, és a lakosság lelki alkatának vizsgálata helyet
érdemes arra figyelni, ami a lakosság jövőképének legfőbb
indikátora, vagyis hogy mekkora a gyermekvállalási hajlandóság.
További
következtetések levonása előtt érdemes szemügyre venni a
következő idősoros adatokat, melyeken tetten érhető a kommunista
rendszer kiépítésétől kezdődő befolyások főbb demográfiai
jellemzőkre gyakorolt hatása.
Az
idősoros adatokban az első dolog, ami magyarázatra szorul az, hogy
az 1949-es évet követő alig több mint egy évtized alatt a
születések száma alig háromnegyedére esett vissza. Ennek több,
egyesével is igen összetett hatást kifejtő oka van.
Az
Osztrák-Magyar Monarchia népszaporulatáról tudni lehet, hogy a
születési arányszám a kiegyezést követően 43-ról 34 ezrelékre
esett vissza a magyarlakta területeken. Bár a monarchia lakossága
akkor mintegy 20,9 millió fő volt, ez megvetette a lakosság
elöregedési folyamatának alapjait. Ez is jól mutatja a magyar
állam hiányának tragikus voltát – akkoriban a probléma még
könnyedén kezelhető lett volna, ha van magyar érdekeltségű,
hosszú távú populációtervezési program. A kiegyezés, az első
világháború, a trianoni nemzetvesztés okozta trauma mind
hozzájárultak a magyar lakosság elöregedésének folyamatához,
ami mára a hosszú távú tervezés képessége híján már
megállíthatatlannak látszik. Ezen események eredményeképpen
mintegy 80 év alatt a magyar lakosság reprodukciós rátája alig a
harmadára csökkent. Az első világháború társadalmi
konfliktusai okozta sokk már akkor olyan drasztikus hatást
gyakorolt a gyermekvállalási kedv alakulására, hogy az akkor
születő generáció már eleve nem volt olyan széles társadalmi
réteg, ami célszerű állami beavatkozás nélkül képes lehetett
volna a korábbi reprodukciós ráta fenntartására. A kommunista
rendszer kiépítése idején a nemzet korfája már a kezdetekkor
annyira eltorzult állapotban volt, hogy az egy évszázadra
előrevetítette a társadalom elöregedését, ami intő jelként
kellett volna, hogy szolgáljon. Az egyszerű emberek tömegeinek
megfélemlítése és a gazdaságban eszközölt szerkezeti
átalakítások olyan drasztikus hatást gyakoroltak az
életszínvonalra, ami további sokkhatást jelentett a nemzet
regenerációs képessége szempontjából, elmérgesítvén ezzel a
több mint fél évszázada megoldatlanul hagyott problémát. A
Ratkó-korszak évei alatt végrehajtott beavatkozások tüneti
kezelést nyújtottak a gyermektelenségi adó bevezetése és az
abortusztilalomnak köszönhetően, és azért csak tüneti kezelést,
mert az 1956-os forradalom után ezen intézkedéseket szinte azonnal
eltörölték, mivel a fent említett két törvény hatására a
születések száma hihetetlen mértékben megugrott. A magyar nemzet
harcias jelleme miatt ez nem sok jóval kecsegtetett az azt elnyomó
hatalmi elit számára. Szépen fogalmazva féltek a tömeg erejétől,
féltek az egészséges nemzet életösztönétől, ezért magyar
gyermekek helyett további intézkedések fogantak annak elfojtására.
Azt
követően a születések száma újra visszaesett, és
stabilizálódott 130-150 ezres szinten, ami a nemzetellenes erők
számára még így is túl magas volt. Egészen addig, ameddig a
Ratkó-korszak gyermekei fel nem nőttek, és el nem érték a
gyermekvállalási kort. Mivel 1975-ben a születések száma már
majdnem meghaladta a 200 ezret és az erőszakos társadalmi mozgások
lanyhulása majd lassú megszűnése a magyarság feltámadásához
vezethetett volna, még keményebb intézkedéseket kellett hozni, és
a hatalmi elit hozzálátott a gazdaság szerkezeti átalakításához
- az általános kifárasztás elmélete alapján.
Ennek
értelmében a lakosság olyan mértékű fizikai vagy szellemi
lekötöttségét kellett megvalósítani, ami a hétköznapi élet
frusztráltságából és a stresszes életmódból kifolyólag
lehetetlenné teszi az egészséges érzelmi élet kialakítását,
ami majd a hosszú távú párkapcsolat fenntarthatatlanságát, így
a házasságkötések számának csökkenését, majd végül a
születések számának hosszú távon való folyamatos és
drasztikus csökkenését teremti meg.
Ennek
értelmében a zsidó szellemi vezetés hozzákezdett a kommunista
rendszer kereteinek fellazításához, teret engedvén a rendszer
gyengeségei felnagyításának és a nyílt kritikának - ami
korábban kivitelezhetetlen lett volna a lakosság részéről, így
a rendszer „meggyengülése” láttán a kritikák hatalmas
társadalmi támogatottságot kaptak. Mesterségesen előtérbe
lettek hozva a rendszer olyan fogyatékosságai, amik önmagukban
véve még nem indították volna meg a változást, és háttérbe
lettek szorítva az olyan pozitív tulajdonságok, mint például az
önellátás kiépítésének lehetőségei, vagy a teljes körű
foglalkoztatottság. Ezzel párhuzamosan hozzákezdtek a nyugati
befolyás mesterséges felerősítéséhez, így az azt célzó civil
kezdeményezések is támogatásra leltek. A formálódó
demokratikus ellenzék egy akkor még 150 fős szabadkőműves
csoportosulás látható szervezeti kereteit jelentette, ami saját
hatalma bebetonozásának érdekében megkezdte az állami vagyon
magánkézbe való átmentését. Ennek értelmében a vezetőség a
gazdasági rendszernek a lakosság ellátására való képtelenségére
hivatkozva, és az olajárrobbanás hullámát meglovagolva felvette
az első külföldi hiteleket, amivel megkezdődött az államadósság
bilincsének kiépítése.
A
gazdaság életképtelenségére való hivatkozás már egyfajta
közvélemény-fellazítás volt, ugyanis előkészítette a terepet
annak a propagandának, ami a természeti erőforrások
kitermelésének „nem éri meg, gazdaságtalan” alapon való
beszüntetését előzte meg, hogy azok idegen kézre való
átjátszása „értékvesztettségük” folytán ne válthassa a
ki széles néptömegek olyan mértékű felháborodását, ami már
nem tartható irányítás alatt.
Bár
az ország eladósodása nem a kommunizmus idejében felvett
hiteleken alapszik, hiszen az már kezdetét vette az 1924-es
Népszövetségi Kölcsön folyósításával (legnagyobb részét
természetesen a Bank of England nyújtotta) későbbiekben mégis
arra építve alapozták meg az adósságspirál kiépítését. Már
a kommunizmus korszakának kezdetétől hivatalosan megszakadtak a
kapcsolatok a nyugati államokkal és az ország a teljes
fizetésképtelenség állapotában volt, a későbbiekben a nyugati
befolyás erősítése során pedig ezt többszörösen kihasználták
Magyarország szempontjából az alárendelt viszony automatikus
felvételére. Az első hitelek felvétele már az 1970-es évek
folyamán megtörtént. Bizonyos előre manipulált makrogazdasági
adatokra és a gazdasági szerkezet eltorzulására hivatkozva
beadagolták a lakosságnak a hitelfelvétel szükségességét. Bár
az első hitelek nem hitelnek, hanem szinte „segítségnek”
lettek lekommunikálva, szükségessé vált a lakosság nyugtatása,
hiszen 1979-re Magyarország adósságállománya már meghaladta a
10 Milliárd dollárt.
Mivel
nem volt magyar állam – és itt megjegyeznénk, azóta sem létezik
magyar állam – az úgynevezett magyarországi kormány egyfajta
"elhibázott" gazdaságpolitika folytán az 1973-74-es
világpiaci olajárrobbanást követő nyersanyagár-emelkedést nem
kezelte, vagyis az ilyen fokú kiszolgáltatottság ellenére fel sem
merült az energetikai önállóságnak még a gondolata sem, mivel
az nem volt érdekük, viszont a gazdaság energetikailag továbbra
is a fosszilis erőforrásokra épült, amihez a lakosság állami
támogatással jutott hozzá. Ezen rendszer életben tartására
újabb és újabb hiteleket vettek fel, és a lakosság túlnyomó
részének fogalma sem volt az eladósodás valós súlyáról,
hiszen a rendszer a fokozatos eladósodás közepette igyekezett a
változatlanság látszatát fenntartani. Ennél fogva a felvett
hitelek a lakossági fogyasztás csökkenésének kiküszöbölésére
lettek felhasználva, illetve korábbi hitelek törlesztésére, amit
a továbbiakban is csak részlegesen törlesztettek, törekedvén a
további kamatok felhalmozásának lehetőségére. (soha nem a hitel
teljes összegét fizették vissza az újabb felvett hitelből, hanem
annak csak egy részét)
Az
1970-es években megkezdődött a privatizáció előtárgyalása.
Mivel a kiépítendő rendszer való arcát nem mutathatták meg a
lakosságnak – az azonnali elsöprő népharagot váltott volna ki
– a lakossági fogyasztás fedezésére felvett hitelek egy részét
a magyar állami tulajdon kiárusításával fizették vissza, amit a
későbbiekben részletezünk. Itt ki kell hangsúlyoznunk, hogy a
hitelek egy részét, mivel az államadósság teljes visszafizetése
soha nem is volt cél. A nemzetellenes erők számára az ideális
állapot az állam és később a lakosság minél több irányú
eladósodása, hiszen így ők határozhatják meg, mikor hova kell
fizetni, és a már visszatörlesztett adósságállomány
árfolyam-manipulációval könnyen újratermelhető. A lakosság
pedig könnyen elhiszi, hogy ez valamiféle szerencsétlen
véletlennek köszönhető, ami ellen nincs mit tenni. A többirányú
eladósodás rendszerének kiépítése során a nép tovább volt
altatható azáltal, hogy az adósság teljes összege a
„rendszerváltás” előtti évtizedben szinten lett tartva –
hiszen a cél nem a teljes ellehetetlenítés volt, hanem a
néptömegek és az állam hosszú távú fizetőképessége.
Az
1980-as évek végére a hiteltörlesztés okán túlfűtött kivitel
és a többirányú eladósodottság segítségével megvalósult a
„magyar” gazdaság teljes védtelensége a piaci viszonyokkal
szemben. Ennek értelmében a folyamat következő fázisába
léphetett, az általános kifárasztás rendszerének kiépítése
második lépcsőfokaként elkezdték a terheket áthárítani a
lakosságra. Ehhez szükséges volt a gazdaság szerkezeti
átalakítása, amihez egyfajta túlfűtött nyugati propaganda útján
nyerték el a lakosság támogatását. Néhány évnyi, a média
útján eszközölt változás segítségével könnyedén igen
széles társadalmi támogatottságra lelt a „szabadpiac”
rendszerideája, és ezzel párhuzamosan megjelent a kezdetben a
hosszú távú párkapcsolatra való igény megszűnésének
elfogadottságát előkészítő liberalizmus. Azonban a népesség
faji összetétele az egyes fajták lelki alkata miatt egyben
meghatározza a párkapcsolati formához való viszonyulást is, így
a liberalizmus mesterséges ideájának hatása csak hosszú távon
végezhet komolyabb rombolást, emiatt pedig szükséges volt egy
újabb elem, a fajkeveredés rejtett propagálásának beépítése a
médiagépezetbe. A párkapcsolati szerkezet hosszú távú
megváltoztatására tett kísérlet rövidtávon való
sikertelenségét még ma, a fiatalság körében végzett
attitűdvizsgálatok is igazolják, amik rávilágítanak, hogy a
párkapcsolattal kapcsolatos attitűdök nem változnak meg a
rendszer szerkezetváltásával.
Az
egyén a szocializáció során bár elsajátítja az alkalmazott
primitív viselkedésmintákat, a viselkedés természetes jellege
külső behatás nélkül előre meghatározott, a ráhatás
megszűnésével visszarendeződik, vagyis a mesterséges változtatás
hosszú távon nem állandósítható az ösztönöket szabadon
engedő liberalizmus által. A változtatásokat célzó gépezet
működési elvére és a felmérések eredményeire a későbbiekben
kitérünk.
Mivel
a kommunizmus hosszú távon is elterjesztette, mondhatni
meghonosította a materialista gondolati szerkezetet, a népesség
szaporasági (mennyiségi) jellemzői teljességgel nyitottak lettek
a gazdasági jellegű behatásokra is, ezért a liberalizmus
ideájával támogatott gazdasági szerkezetváltás könnyen
elfogadtatásra került, aminek köszönhetően felépült az
általános kifárasztás rendszerének mai formája. Ezzel
kiépítésre került a modern, rabszolgatartó társadalom, a
médiagépezet és a gazdasági szerkezet megváltoztatása útján
teljes irányítás alá lett véve és meg lett fékezve a magyar
népszaporulat.
A
születések számának csökkenése a kapitalista rendszer
kiépítésének előrehaladtával és az ahhoz kapcsolódó új
életforma felvételével párhuzamosan fokozatosan megszilárdult.
Míg a természetes szaporodás a monarchia korszakában a mai
magyarországi területeken évente meghaladta a 100 ezret, a
kommunista rendszer kiépítése során ez egy átlag 20-40 ezer
közötti értékre csökkent, majd a demokratizálódás és
kapitalizálódás során megindult a lakosság látványos fogyása.
A következő táblázat a demokratizálódás idejében történő
demográfiai változás előszelét mutatja. A halálozások számának
állandó jellege miatt a lakosság fogyását kezdetben csak a
születések számának fokozatos, még viszonylag alacsony
csökkenése okozza. Viszonylag, hiszen ez a folyamatnak csak kezdeti
szakasza.
Az
idősoros adatokban megfigyelhető, hogy a születések számának
csökkenése azokban az években kezdődött, amikor a Ratkó-korszak
gyermekei meghaladták az átlagos gyermekvállalási életkort. Az
azt követő generációk az abortusz útján történő
születés-korlátozásnak köszönhetően nem tudták fenntartani a
korábbi generáció szaporaságát, így a halálozások számának
viszonylagos állandósága mellett a születések számának
csökkenése ahhoz vezetett, hogy a természetes szaporodás a
természetellenes fogyás folyamatába csapott át. Bár az akkor
gyermekvállalási korban lévő generáció biológiailag még
alkalmas volt a gyermekszülésre, az egyre inkább népszerűsített
liberalizmus szelleme lehetővé tette a magzatgyilkosságot, bátran
megtagadván a puszta létezés jogát is. A későbbi generációk
már biológiailag is terméketlenebbé lettek téve, ami a
későbbiekben még kifejtésre kerül.
A
nyílt liberalizmus és a demokratikus rendszer kikiáltásával az
élet kilátástalansága teret nyert, ami a későbbiekben a
születések számának alakulásán és a párkapcsolati szerkezet
degenerálódásán is láthatóvá vált. A nyílt demokratikus
rendszer lehetővé tette, hogy a hazai és az idegen érdekek azonos
súllyal kerüljenek mérlegre, a mindent kétségbe vonó szellemi
relativizmus mocskában pedig a lakosság még azt is
megkérdőjelezte, hogy joga van-e megkérdőjelezni az idegen
tulajdon kizárólagosságát. A médiapropaganda azt sugallta, a
gazdasági helyzet javulni fog a külföldi tőke beáramlásával,
azonban az elmúlt húsz évben a lakosság az általános
kifárasztás rendszerének és a folytonos ígérgetéseknek sajátos
kettősségének köszönhetően alkalmatlanná vált a probléma
gyökereinek felismerésére. A születések számának további
csökkenése igazolja a megélhetési viszonyok egyre nehézkesebbé
válását, mert az új rendszerben a gyermekvállalás csak "anyagi
terhet" jelent a fiatal pároknak, és egyre inkább háttérbe
szorítják azt a gyermekáldás visszautasítása útján nyerhető
anyagi kényelem illúziója okán – egy olyan kényelemben
reménykedve, aminek a rendszer szerkezete és kiépítésének
alapvető céljai folytán a megakadályozására, megzavarására
törekszik. A magyar nemzet korábbi szaporaságával ellentétben a
demokratikus rendszerben egy mínusz 30-40 ezer közötti
„természetes szaporodás” szilárdult meg, ami a lakosság
különösen gyors fogyását jelenti, és mivel ennek utánpótlása
a gyermekvállalási kedv tömeges kiiktatása miatt nem megoldott, a
korfa eltorzulásával összeadódva a folyamat a közeljövőben
előrevetíti a magyar lakosság két évtized alatti megfeleződését
– ellentétben a zsidó szociológusok számításaival, akik egy
nyolcmilliós magyarság illúziójával altatnak. Ezen számítások
már csak azért is hamisak és altató jellegűek, mert egyáltalán
nem veszik figyelembe a korfa eltorzulását. Csak 1957-1966 között
1 642 417 regisztrált magzatgyilkosságot hajtottak végre
az országban, és a
törvény által támogatott magzatgyilkosságok száma 1957 és 1990
között több mint hétmillió volt.
Mivel a Ratkó-korszakban megindult népszaporulat a későbbiekben
ennek köszönhetően elapadt, az azt követően születő generáció
a születések számának csökkenése miatt már egy lényegesen
vékonyabb társadalmi réteget jelent. Egyrészt mennyiségi
elégtelensége okán, másrészt a szinte teljesen kiiktatott
gyermekvállalási kedv miatt nem képes ellensúlyozni a jelenleg
elöregedő társadalmi réteg halála okozta mennyiségi csökkenést,
arról nem is beszélve, hogy a ma gyermekvállalási korban lévő
generáció biológiailag is terméketlenebb az elődeinél, amivel
majd külön fejezetben foglalkozunk.
Jelenleg
a nyugdíjas korú népesség az ország lakosságának mintegy
egyharmadát teszi ki, és ez a szám drasztikusan és ugrásszerűen
fog növekedni az elkövetkező 5 évben, mert a magyar társadalom
egyik legszélesebb réteget alkotó korosztálya most éri el a
nyugdíjkorhatárt. A probléma súlyának érzékeltetésére itt
kiemelnénk, hogy a Ratkó-korszak gyermekeinek nyugdíjba vonulása
a következő három évben mintegy 760 ezer újabb nyugdíjast
jelentene a nyugdíjkorhatár megemelése nélkül, az azt követő
öt évben pedig újabb 730 ezer öregségi nyugdíjast. Ne feledjük,
az a társadalmi réteg éri el most a nyugdíjkorhatárt, aminek
létrejötte után a születések száma drasztikus csökkenésnek
indult, tehát esély nincs a probléma természetes úton való
ellensúlyozására. A nyugdíjas korú lakosság létszáma már
évek óta stabilan 3 millió felett van, így legkésőbb 5-10 éven
belül előáll az a helyzet, hogy a magyarországi lakosság fele
nyugdíjas, ami a korfát figyelembe véve előreveti a magyarországi
lakosság természetes úton való gyors megfogyatkozását. Mivel a
demokrácia keretein belül nem lehetséges befolyásolni a
demográfiai folyamatot, a kormány a nyugdíjkorhatár emelgetésével
próbálja átvészelni az elkövetkező éveket, mert abban
reménykednek, hogy ha elég embert dolgoztatnak tovább még néhány
évig, akkor ezzel majd a következő kormányzatra tolhatják át a
nyugdíjrendszer összeomlásának társadalmi következményeit.
Ez,
és nem a gazdasági vagy ideológiai tényezők azok, amik
szükségessé teszik a demokratikus rendszerrel való azonnali
szakítást: a demográfiai problémák jelen keretek közötti
megoldhatatlansága. Hosszú távon való gondolkodással a probléma
megoldható – erre éppen a Ratkó-korszak idejében mesterségesen
elfojtott népességrobbanás jelensége az élő bizonyíték,
ahogyan arra is, hogy a magyar nemzet felett hatalmat gyakorló
csoportok nem érdekeltek a magyar nemzet túlélésében. Ez a
hosszú távon összehangolt rejtett cselekvés olyan rendszerét
kívánja meg a nemzet legjobbjaitól, ami a hatalmat gyakorló
érdekközösségek háta mögött a lehető legkiszámíthatatlanabb
módon van kivitelezve, hiszen a folyamatban megfigyelhető jelekből
is egyértelműsíthető, hogy a magyar nemzet ilyen mértékű
megfogyatkozása a jéghideg logika alapján előre eltervezett,
aminek sajátsága a teljes kiszámíthatóság.
Természetesen
a legnagyobb problémát nem a lakosság mennyiségi megfogyatkozása
jelenti, hiszen az célszerűen kivitelezett populációtervezési
programmal helyreállítható, hanem a minőség fokozatos romlásának
irányvonala. A lakosság mentális állapotáról a későbbiekben
bővebben értekezünk, először érdemes figyelembe venni a kézzel
fogható jeleket, az egészségügyi állapotot.
A
rendellenes életvitel tömeges elterjedésével a lakosságnak
szembe kell néznie olyan a mindennapi élet során gyötrő
problémákkal, amik a jelenlegi rendszerben teljesen elfogadottnak
minősülnek, mivel a hibás életforma tömeges jelleget öltött,
és sokakban fel sem merül, miközben újabb és újabb statisztikák
készülnek a lakosság egészségügyi állapotáról, azok csak a
betegség látható vagy nem látható voltára képesek rámutatni.
Azonban az egészség nem definiálható a betegség hiányaként, ez
csak a pusztítás szellemére épült rendszer felfogásában van
így. Érdemes végignézni statisztikákat a lakosság egészségügyi
állapotával kapcsolatban, végső soron mindből az derül ki, hogy
a betegség időről időre való újra megjelenése társadalmilag
teljesen elfogadott, és a megkérdezésekben részt vevő személy
sokszor akkor is egészségesnek tartja magát, mikor testileg már
teljesen leépült, vagyis a
tömegeknek fogalma sincs arról, milyen is az egészséges ember.
Már
a lakosság egészségügyi állapota kérdésének felvetése során
szembesülnünk kell azzal a problémával, hogy az arról készülő
statisztikák többsége olyan alapvető mennyiségi tényezőket
vesz figyelembe, mint például hány orvos van az országban, hány
betegágy van és milyen a kórházak ellátottsága, milyen
rendszerességgel és mekkora tömegek részesültek ebben és ebben
a kezelésben, de nincs tömeges adatgyűjtés arról, hogy a
lakosság milyen egészségügyi állapotban van a hétköznapok
során, amikor az úgynevezett egészségüggyel (ami gyakorlatilag
betegségügy) éppen nincs kapcsolatban. Természetesen
rendelkezésre állnak olyan felmérések, amik néhány ezres, vagy
néhány tízezres mintavétellel készültek, de ezek nevetségesen
kevésnek bizonyulnak a teljes társadalomhoz képest. (legutóbb
2009-ben a KSH egy európai lakosságfelmérés keretében
mindösszesen 449 településen 7000 fő megkérdezésével végezte
a felmérést) Ez rámutat a rendszer egyik fontos jellemzőjére,
vagyis hogy a globális kapitalista rendszer egészének az egyén
csak munkabírása szempontjából számít, az adott személy
egészségi állapota kizárólag akkor kezd fontossá válni, mikor
az megzavarja a hétköznapi tevékenységében, mikor megbetegszik.
Először
is érdemes szemügyre venni a halálozás mint fő demográfiai
tényező okozóit, a legelterjedtebb halálokokat. A halál egyik
leggyakoribb formája évtizedek óta a daganatos megbetegedés. A
diszfunkcionális sejtek kialakulása és burjánzása közvetlenül
visszavezethető az irányítás zavart voltára, mivel az emberi
test egyes funkciói olyan elektromos jelek által irányítottak,
amire egy közönséges elektromos készülék által létrehozott
mező is hatással lehet. A minket körülvevő elektromosság ilyen
tömeges volta könnyűszerrel zavar bele a testet összetartó
erőkbe, melynek során a diszfunkcionális sejtek már nem az agy
utasításait teljesítik, hanem túlsúlyba kerülnek a külvilágból
érkező zavaró hatások, és mondhatni „kiütik” a központi
irányítást, vagyis a
rákos megbetegedések tömeges volta visszavezethető a városi
életforma átvételére is.
A főbb halálokok között évtizedek óta az első helyen áll a
rosszindulatú daganat, évente több mint 30 ezer fő hal meg
daganatos megbetegedésben. Az elektromosság-alapú technológia
térnyerésével párhuzamosan a rákban meghalt lakosság aránya is
növekszik. Bár a statisztikát általában annak bizonyítására
használják, hogy a rákos megbetegedések száma nem növekszik,
észre kell vennünk, hogy a stabilan 33-34 ezer rosszindulatú
daganat okozta haláleset nem ugyanazt jelenti 220 ezres és 70-80
ezres születési szám mellett. Jelenleg a lakosság kétharmada él
nagyvárosban vagy annak vonzáskörzetében, és a polgári
társadalom elérkezett arra a pontra, hogy lassan minden második
ember rákban hal meg.
A
polgári társadalom alkalmazkodásra való képességének hiányát
mutatja, hogy ezek a tények még mindig nem elég erős érvek a
felvett életforma a lakosság egészségügyi állapotára gyakorolt
hatásának felülvizsgálására és célszerű módosítására,
ami annak tudható be, hogy a társadalom atomizálódásával a
társadalom alkalmazkodóképessége végleg megszűnt létezni. A
jelenlegi szerveződési forma már rég elérte és meghaladta a
kritikus pontot. Ha a tízmillió „egyén” úgy dönt, hogy
önpusztító életformát folytat, erre a társadalomnak mint
felsőbb erőnek nincs semmiféle ráhatása, és ezzel a társadalom
végül elpusztítja önmagát. Az egyéni érdek túlfűtöttsége
és a rövid távú gondolkodás elterjedése meghozta gyümölcsét.
Többé nincs társadalmi önvédelem és alkalmazkodás, és mint a
későbbiekben azt kifejtésre kerül, a hibás életforma jelentős
túlsúlya miatt vált alapvető közösségi érdekké a még
egészséges részek elkülönítése egy új szervezetbe, hogy így
annak alapját teremtsük meg, s ne ússzunk szemben olyan árral,
ami tízezerszer ennyi szemben úszót is elsodorna.
A
halálozási adatok alapján évente 7-10 ezer fő halálának oka
szívizom-elhalás, az egyéb szívbetegségek száma a
„rendszerváltás” óta pedig a duplájára nőtt. (2010-ben
25533 fő) Az érszűkület és a szív vérellátási zavara (mely a
betegség kiváltó oka) tipikus tünete a hosszú távon folytatott
mozgáshiányos városi életformának, amihez hozzájárul az
egészségtelen táplálkozás is. Az érszűkületre hajlamosító
anyagcserezavarok (diabétesz, magas vérzsírszint) kiváltó oka az
esetek többségében visszavezethető a megfelelő fizikai aktivitás
hiányára, a stresszre, a dohányzásra. A városi életformának
általános jellemzője a fizikai aktivitás hiánya, a mindennapos
stressz, és a stressz csökkentése végett a dohányzás és más,
nyugtató hatású szerek elterjedtsége. Értelmetlen lenne újra és
újra hangsúlyozni, hogy a társadalom épp elfojtja utolsó
lehetőségeit is a megújulásra, hiszen a szocializáció egyik
alapeleme a jelenlegi életforma elfogadtatása, és a változással
szembeni ellenérzések kifejlesztése. A jelenlegi életforma pedig
önpusztító és társadalomleépítő jellegű.
A
lakosság ilyen mértékű fogyása és minőségi romlása
kiszolgáltatottá teszi a társadalmat bármiféle külső
behatással szemben. A városi életforma kizárólagossá válásával
egyetemben terjed a szellemi képességeket tovább degradáló
monoton munkavégzés, az analitikus gondolkodásra és hosszú távú
tervezésre való alkalmatlanság, ami egyre inkább lehetetlenné
teszi a társadalmi betegségek megszüntetését. A demográfiai
folyamat során kizárólag azért nem foglalkoztunk eddig az ezen a
téren már klasszikusnak számító „a cigányok szaporodnak, a
magyar meg csak fogy” témakörrel, mert a társadalom betegsége
sokkal mélyebb annál, hogy az a faji átrendezés és gazdasági
szerkezeti problémák körében megoldható lenne. Mint az a
későbbiekben bővebben is kifejtésre kerül, a
magyar társadalom minőségi romlása az elsődleges kiváltó oka a
faji arányok felborulásának,
az idegen gondolkodásmód és viselkedésminták átvételének. Az
utóbbi problémákra adott bármiféle reakció csak tüneti
kezelés, ez önmagában nem fogja visszaadni a magyar társadalom
életerejét, a magyar gondolkodásmódot, a magyar
viselkedéskultúrát és a magyarságra jellemző szellemi
sajátosságokat, de leköti az egyébként annak feltámasztására
fordítandó energiákat. Ez még nem lenne probléma egy fizikailag
gyarapodó nemzet esetében, ahol bőven van utánpótlás, azonban
hatalmas probléma egy a végleges elfogyás szélén álló, rossz
fizikai és szellemi állapotban lévő lakosság esetében, ami egy
utolsó támadásba fekteti minden erejét, a megújulás
megszervezése helyett. Épp itt az ideje, hogy a magyar társadalom
esetében a fizikailag egészséges nemzetekre jellemző
terjeszkedési ösztönt felváltsa a befelé fordulás, a saját
társadalom újjászervezésére tett magas szinten összehangolt
erőfeszítés, és a birtok visszaszerzését egy belső
öntisztítási folyamatnak kell megelőznie, mind szellemileg, mind
pedig fizikailag. Ennek kezdete pedig a mind fajilag, mind pedig
szokásaiban, lelkületében és szellemiségében magyar közösségek
által alkotott formáló rendszer felépítése, ami a magyar állam
csíráját képezi.
Jövőnk
Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése