Dobóháló halászat
Cast net instructions /Old School Method/Team Old School
HOW TO THROW A 6ft CAST NET
Fish Haul 2- Netting Fish on the Delaware River 5-5-09
Fishing Nets under the Ice 2
Ice Fishing in Teslin Yukon
Winter Fishing with Nets on Delaronde Lake, Saskatchewan
Netfishing Under Ice in Extreme Conditions.
Cast Nets Throwing Tutorial
The Dry, No-Mouth Cast Net Method from Shadstocking.com
 |
a.)
Dobóhálók perlon anyagból |
A
kész dobóhálók anyaga fehér,vagy színre festett
polyamid cérna 0.4mm-0.7mm-es vastagságban. A termékek
vezetőkötelekkel,felólmozva ,használatra készen kerülnek
forgalomba.
Működési
elvük röviden a következő: A dobóháló kerülete alul
ólmokkal van felszerelve. Amikor a hálót célba dobjuk a vízbe,
az szétnyílik és az alján lévő nehezék lehúzza a
fenékre. Amint eléri a víz alját,a halak amelyek alatta
maradtak, többé nem tudnak elmenekülni. Ha meghúzzuk a
vezetőkötelet a háló összecsukódik és kiemelhetjük a
zsákmányt.
Figyelem! Minden
dobóhálóhoz részletes használati utasítást adunk fotókkal
illusztrálva! Utánvéttel is rendelhető.
Dobóhálók
Megjegyzés: A 6mm-es szemméretű dobóháló gyári készítésű,ezt az egyet csak forgalmazzuk,nem mi készítjük! Az utolsó 3 fotón ez a doboháló látható! |
....csomók, kötések, kötélmunkák.... |
 |
"Amint a vitorlázó
szert tesz élete első hajójára, rájön, hogy használata
bensőséges és személyes kapcsolatot igényel a kötelekkel."
Hervey
Garret Smith, The Arts of the Sailor (1953)
|
A tartalomból:-- Kötelek tárolása -- -- Bandázs kötés -- -- Kikötő nyolcsas -- -- Kikötő csomó -- -- Bulin avagy csathurok, palstek -- -- Dupla bulin -- -- Nyolcas alakú hurok -- -- Takács csomó -- -- Kétszálas hurkolás -- -- Matróz csomó -- -- Dupla nyolcas -- -- Becket hitch and sheet bend avagy lobogó csomó-- -- Heaving line bend -- -- Horgász csomó -- -- Horgony kötés -- -- Dupla hurok -- -- Négyszögletű csomó -- -- Kétszálas bulin -- -- Duplahurkos csomó -- -- Hunter csomó -- -- Kétszálas hurkolás (2) -- -- Vizisí kötél egyszerű fuxolása -- |
Néhány szó a csomókról:
Az
elmúlt hosszú, hajósboltos évek alatt felfigyeltem rá, hogy
van néhány olyan tétel a hajózással kapcsolatban, melyek
puszta említése is sokakban, valami misztikus, megfoghatatlan
tudatállapotot hoznak létre. Olyan földöntúli fogalmak ezek,
melyekhez csak valakik érthetnek, akiket mi, biztosan nem is
ismerhetünk. Hirtelen két ilyen téma jut eszembe, az egyik az
iránytű, a másik a csomókötés. Nos, lássuk be, hogy pölö.
az iránytű, függetlenül attól, hogy milyen ’ruházatot
visel’, vagy, hogy néhány száz vagy sok ezer forintba kerül,
annyit „tud”, hogy megmutatja, merre van észak. Kész. Ne
feledjük, hogy a kínaiak több ezer éve találták ki, tehát
nyilván nem rendelkeztek Steven Hawking mai tudásával. Kb.
hasonló a helyzet a csomók esetében is, hiszen évezredek óta
használunk kötelet vagy kötélnek látszó eszközöket, akkor
pedig csomókat is! Ráérős matrózok, a hónapokig vagy évekig
tartó hajóutakon, pont ráértek kötelekkel szórakozni, holott
nyilván ők sem voltak agysebészek! Szóval az van, hogy egyik
sem cirkuszi mutatvány, egyik esetben sem leszel a levegő
ördöge, ha kicsit belemélyedsz, viszont könnyedén
szembesülhetsz azzal, hogy milyen egyszerű elsajátítani a
„működésüket” alapszinten!
Szeretnénk
továbbá kihangsúlyozni, hogy a csomók egyetlen esetben
sincsenek embercsoportokhoz, foglalkozáshoz, nemi-, faji-,
politikai hovatartozáshoz (meg mittom én, még mikhez) kötve
(...érted, kötve...cöcöcö). Egy adott csomót megköthet egy
sírásó, vagy atomfizikus is. Persze csak akkor, ha az említett
szakemberek ismerik és meg is tudják kötni azt a bizonyosat!
Nem „kell” hajósnak, cserkésznek vagy hegymászónak lenned,
hogy köthess egy bulint (bowline).
Feltétlenül
szót érdemel az is (amint azt a világhírű, házi szakírónk
is megemlíti az 'Egy csomó csomó' című remekművében), hogy
a csomók kiemelkedő hányadát (nyugi, ennek semmi köze a
rókázáshoz), számos (sőt, gyakran számtalan) módon lehet
megkötni. Többnyire öt csomómágus öt különböző módon
köti ugyanazt a csomót. Nincs szentírás, nincs kötöttség
(…érteeeed…).
A
lényeg: a csomókötés arról szól, hogy egy vagy több kötelet
összeköthetsz valamivel vagy önmagával. Ennyi! Nos, ebben a
szellemben kívánunk kellemes időtöltést a továbbiakhoz!
Akit a téma magával ragad, kissé kibővítheti tudását a korábban említett könyv segítségével:- Egy csomó csomó -
Az
alábbiakban bemutatunk néhány ismert vagy kevésbé ismert
csomózási, kötési technikát, megpróbáljuk elmagyarázni, de
főleg megmutatni, a csomókötések lépéseit. Az itt látható
csomók különböző forrásokból származnak (pl: könyvek,
újságok, tapasztalat, ismerősök, stb.) ezért az
elnevezéseknél előfordulhatnak furcsa fordítások, esetleg
fordíthatatlanságok, kitalált nevek (az alkotói szabadság
jegyében) és hasonlók. Ezek nem az ellenség megtévesztésére,
csupán mindannyiunk szórakoztatására jöttek létre. Véresen
komoly mondanivalóra ne számíts!
"Nos, a hajón lévő
kötelekkel kapcsolatos első tanácsom; legyen belőlük minél
több, mindenféle méretből és fajtából."
Roger
C.Taylor: Knowing the Ropes (1989)
...érdekes, nekem is ez
az első tanácsom...! |
|
  |
Egyszerű csomó |
 |
| Ugrás a lap tetejére >>> |
Kötelek tárolásaAlapszabályA köteleket mindig jobb kézzel tekerjük ("szedjük") fel, az óramutató járásával megegyező irányba. Ugyanakkor a jobb kezünkkel tegyünk rázó és csavaró mozdulatokat, annak elkerülése érdekében, hogy (pl. a kemény kötél) 8-as alakba csavarodjon. Ha bal kezesek vagyunk, akkor az óramutató járásának ellentétesen tekerjük fel a kötelet. A kötelek rendezésének több módja is van, melyek közül néhányat az alábbiakban bemutatunk. |
Első módszer |
Talán
ez a legismertebb felszedési mód. A gyártók általában a
köteleket gépi segítséggel tekerik össze, ezt különböző
hosszúságú fogatokkal, más néven stopokkal tartják össze. A
gyakorlat azt mutatja, hogy ezeket érdemes megvásárlás után
levágni és lazábban, újra feltekerni és az általunk kötélből
gyártott stop-okat a megfelelő helyekre tenni.
  |
  |
Második módszer
Ez
egy másik, szintén a kötél tárolásához használható
összetekerési módszer. A kötél két végét egyaránt
felhasználhatjuk a csomó kötéséhez.
  |
| Ugrás a lap tetejére >>> |
Harmadik módszerEz a módszer arra alkalmas, hogy a kötelet akár szekrényben, akár fővitorlán lógatva tároljuk. Így a kötél nem gubancolódik. A kötelet félbehajtva kezdjük el feltekerni. Azt a végét, ahol hurok formálódott, tekerjük körbe egyszer az egész kötélen, így egy nyolcas alakot kapunk. Ezután a nyolcas felső hurkán húzzuk át a kötelet. |
   |
Az elvágott kötél kezelése
Elfordulhat
olyan helyzet, amikor a kötelet el kell vágnunk. Ilyenkor
azonban a fonott köteleknél, fennáll annak a veszélye, hogy a
kötél "szétfoszlik", így már nem nyújtja ugyanazt
a megbízhatóságot, és lényegesen nehézkesebbé válik a
munka vele. Ennek elkerülése érdekében alakultak ki a
különböző, speciális csomózási módszerek.
Bandázs kötésHozzávalók: (-1-) kép. Fektessünk hosszirányba egy zsinórt duplán a bandázsolni kívánt kötélre (-2-), majd a zsinór egyik végét kezdjük el rátekerni körbe-körbe a kötélre, úgy hogy a dupla zsinór a tekerés közben keletkezett hurkok alatt maradjon (-3-). Nagyon fontos, hogy minden 'fordulatot' nagyon erősen, folyamatosan húzva tekerjük a kötélre! Ha a végére értünk, fűzzük át a zsinórból képzett hurkon a hosszú végét (-4-/I.). Most a zsinór bal oldalon szabadon maradt végét kezdjük el húzni (-4-/II.), úgy hogy az előbbiekben át fűzött kötélvég ne csússzon ki a hurokból (ha elég vékony a zsinór, a behúzott végére köthetünk egy egyszerű csomót, így biztos nem tud kicsúszni). Ezt addig húzzuk, amíg körülbelül a feltekert sorok közepére nem érünk. Ezt követően vágjuk le a zsinór rövid, kiálló végét (-5-) (ha műanyag zsinórt használtunk, olvasszuk meg a végeit). Nagy terhelésű kötelek esetében (pl. kikötő vagy fallkötelek) a zsinór végét varrni is szükséges!!! Na ez történik az (-5-) képtől lefelé. A varrástól nem ér betojni, nem nagy ügy, összesen néhány öltés. Nyugi urak! Na fussunk neki: tű (a zsinórnak megfelelő méretű), fogó, mert nem akar majd átmenni, a már tömör kötélen (-6-,-7-). Az öltések tetszőlegesen variálhatók (-8-), némi gyakorlattal egész csinos tud lenni. A varrás meggátolja a rétegek elcsúszását! A bandázs önmagában nem elegendő!!!! Jó bulizást! |
 |
| Ugrás a lap tetejére >>> |
Néhány egyszerű csomóBulin avagy csathurok, palstek
Ezt
a kötést, általában a hajón bármire használhatjuk, amit
megtudunk oldani egy egyszerű, rögzített csomóval. Az
orrvitorlára is köthetjük illetve felhúzó kötélként is jól
funkcionál (kisebb hajóknál!). A bulin talán a legismertebb
csomó mindközül, annak ellenére, hogy eredetileg nem is hajós
kötés, hanem hegymászók, barlangászok, búvárok használták
és használják ma is.
Megkötése a következő,
képezzünk a kötél végére egy hurkot, a kötélvéget alulról
fűzzük át a hurkon, majd a szárat megkerülve toljuk a maradék
rövid részt a hurokba (-1-). A szárat meghúzva láthatjuk,
ahogy megszorul a csomó. |
 |
| Ugrás a lap tetejére >>> |
Dupla Bulin
Hosszú
idők óta ez a legerősebb és legbiztosabb csomózási módszer.
65%-os hatékonyságú, főleg merev és csúszós köteleknél
alkalmazzák.
Először is készítsünk
egy dupla hurkot, utána a kötél végét hátulról (alulról)
előrefelé fűzzük át a hurkon (felfelé) majd ismét vezessük
hátra a kötelet és a másik véghez tartozó kötél részt is
hátulról megkerülve vezessük ismét át a véget a két hurkon
(hátulról előre). |
 |
| Ugrás a lap tetejére >>> |
Dupla nyolcas
Ez
egy viszonylag erős és biztonságos csomó, ugyanolyan
felépítésű, és hasonló méretű köteleknél. (Ez fontos,
mert ha nem egyformák a kötelek, egyrészt szét tud csúszni a
csomó, másrészt ronda is.)
Készítsünk egy nyolcast
(-1-) az egyik kötél végből és a másik kötél véget
bújtassuk át a fektetett nyolcas jobb oldali hurkán. Ezután az
eredeti nyolcas vonalát követve vezessük végig a második
kötelet (-2-3-). Így két egymásba fonódó nyolcas alakot
kapunk. Ezt most húzzuk meg és kész a csomó. |
 |
| Ugrás a lap tetejére >>> |
Kétszálas bulin
Első
ránézésre ez nagyon bonyolultnak tűnhet, de nem az. Viszonylag
egyszerű és rendkívül látványos csomó. A két- vagy
többszálas csomók lényege, hogy nagyobb felületet képeznek,
mint ha csak egy szálat használunk, ezért kevésbé
sérülékenyek, jobban bírják a terhelést.
Ezúttal két szálúra
hajtott kötélből képezünk egy sima hurkot (akár az egyszerű
bulinnál) (-1-), majd a rövid véget áthúzzuk rajta (ha a
bátrabbak itt megnézik mit is csináltak, kiderül, hogy ez egy
közönséges csomó avagy perec, persze duplán) (-2-). Az így
keletkezett újabb hurkon áthúzzuk a már meglévő kezdeti
csomót (-3-). Kisimítva meghúzzuk (-5-) és például horgonyon
vagy focksotton tálaljuk. |
 |
| Ugrás a lap tetejére >>> |
Duplahurkos csomó Kezdetnek
a kötélvégre kötünk egy egyszerű csomót (-1-). Ezután
hajlítunk két egyforma hurkot (-2-), majd egy újabbat a csomó
mögé (-3-). A következő hurok megkerüli a két karikát és
hátulról előre vezetjük, hogy egy nyolcas képződjön (-4-).
Most lehet meghúzni az elkészült csomót úgy, hogy a csomó és
a nyolcas egymáshoz feszüljön (-5-). Atombiztos kötés, de
csak olyan helyen használjuk, aholnem kell kibontani(azt ugyanis
nem nagyon lehet)! |
|
| Ugrás a lap tetejére >>> |
47.} A HALÁSZAT TECHNIKAI FELTÉTELEI
A SZERSZÁMKÉSZÍTÉS
A
halászszerszámokat és segédeszközöket a halászok többnyire
maguk készítették el, s készítik még ma is. A megmunkálás
technikája a felhasznált anyagtól függ, s ez nem különbözik a
házimunkában és a háziiparban szokásos eljárásoktól. A
halászatban felhasznált anyagokat három csoportba oszthatjuk:
24.
ábra. Hálókötés: a) netzkötés; b) parsztkötés,
Baja környéke (Bács-Bodrog vm.)
A
nádat elsősorban vejszékhez s a kunyhókhoz használták. Az
előbbinél a válogatott nádszálakat egyenként helyezik egymás
mellé, s gyékénnyel, napjainkban dróttal kötik össze,
erősítésül két oldalt több sorban vesszőkből vagy
háncssodralékból, esetleg nádból korcot kötöznek rá. Az így
elkészített daraboknak lésza a neve (a
vejszekészítésre lásd Szilágyi M. 1971: 284–285; Bárdosi J.
1994: 68–70). A kunyhó építéséhez a nádat vastagabb rétegben
helyezik a korcok közé.
A sövényt
– rekesztésekhez, kunyhófalakhoz – úgy készítik, hogy
függőlegesen karókat vernek le, s ezek közét hajlékony
vesszőkkel ide-oda hajtogatva befonják. A vesszővarsák készítése
a kosárkötő technikához tartozik (lásd Szilágyi M. 1995:
150–152). A különböző vastagságú vesszőket, karókat a
szerszámok merevítéséhez, kifeszítéséhez nagy mennyiségben
használják. Ezek megmunkálásához elegendő a balta és a kés;
esetenként előkerül a vonókés vagy a gyalu is.
A
deszka haltartók vagy ladikok készítése már az ács- és
asztalosmesterséghez tartozik, bár a halászok is értenek hozzá.
A
rostos anyagok közül elsősorban a kendert kell említenünk mint a
hálók egykor legáltalánosabb anyagát. A kender termelése,
kikészítése, megfonása a nők feladata volt. A viszálást
– a fonal összesodrását kétszálúra – többnyire már a
férfiak végezték (Solymos E. 1965: 77–79). A házi fonalkészítés
a gyári fonalak elterjedésével már a {148.} 20.
század első évtizedeiben visszaszorult, csak a két világháború
utáni anyaghiányos időkben éledt újra, amikor a régi
technikákat felelevenítették.
A
halászszerszámok döntő többsége hálóból készül. A háló
kötését – míg a gyári hálók el nem terjedtek – maguk a
halászok végezték, de segített a család is. Egyesek bérmunkában
is vállaltak hálókötést.
A
hálókötés eszközei a hálókötőtű és a hálókötődeszka
(béce, börc), melyeknek a szélessége a szem bőségét is
meghatározza. E két segédeszközt nem szálkásodó fából
szokták faragni. (A hálókötésről, hálóállításról és
-karbantartásról lásd Solymos E. 1965: 79–89; vö. Sziklai Gy.
1982.) A kemény fonalat fonalpuhítón átvezetve megtörik, így
vetik fel a tűre. A hálókötésnek két változatát ismerték a
magyar halászok. Az egyszerűbb és a régiesebb
anyakkötés vagy parasztkötés. A
német céhes halászok révén terjedt el a biztosabb csomót
eredményező netzkötés, melyet főleg a hivatásos
halászok ismernek. A kötés menete azonos mindkét változatnál.
Kezdéskor a deszkára kétszer rácsavarják a fonalat, megkötik, s
az így képződött szemet egy szögre akasztják. Ebbe kötnek
egymás alá annyi szemet, ahány szem hosszúra a hálót tervezik.
Ezt a szemszámot elérve zsinórra szedik, s most már ezekbe a
szemekbe kötik a következő sort, s a végére érve megfordulnak.
Így haladnak, míg a háló mélységét el nem érik. Egy sor fél
szemnek felel meg. A szemek bőségét eredetileg az ujjukkal mérték:
ahány ujj belefért, akkora volt a hálószem. Az 1870-es években
kiadott megyei szabályrendeletekben írták elő legelőször, majd
az 1888. évi halászati törvénybe is belefoglalták (23. §) a
legkisebb használható szemméretet, a 4 centimétert vagy 40
millimétert, amit a szem szárán, két csomó közt
mértek (vö. Szilágyi M. 1988: 21–22, 34). Ma is ez a méret és
a mérési gyakorlat, tehát például egynegyvenmilis hálószem
teljes hossza 8 cm.
A
kötés közben lehet szaporítani vagy fogyasztani is. Az előbbi
esetben két szemet kötnek ugyanabba a szembe, az utóbbi esetben
két szemet összefognak. A több száz szem hosszú
nagyháló-darabokat úgy készítették, hogy az első sort egy
hosszú rúdhoz kötötték, s több halászlegény ült eléje. A
bal szélső addig kötötte a második sort, míg kézre esett neki,
akkor a tűt átadta a mellette ülőnek, aki folytatta, majd
továbbadta. Az első pedig egy új tűt kötött a második sor
szélébe, és kezdte kötni a harmadikat. Ha egyedül dolgozók
készítettek ilyen nagy hálót, valamilyen állványt vagy ládát
szerkesztettek, amire felcsavarták a megkötött hálót. A zsák
alakú hálókat körben is köthették, ha viszont lapban kötötték,
utólag összevarrták.
A
kész háló neve léhés, amit még állítani kell,
vagyis a célnak megfelelően kialakítani: kötél-, vessző- vagy
farámára szerelni. A léhés felső szemeibe 3–4 mm vastag
zsinórt, insléget húznak, s ezzel hurkolják a kötél-
vagy fakerethez. A lekötéseket ütésnek, puntnak
nevezik. Egy ütésbe 3–4 szem kerül, s a két lekötés
távolsága, vagyis az ütés hossza megegyezik a bele kerülő
szemek teljes hosszával. Ezt egy vesszővel mérik ki, s a
továbbiakban ehhez szabják a távolságokat. Az állítás közben
fűzik fel a felső ínra az úszókat, a parákat,
melyeket eredetileg fakéregből vágtak ki. Az 1930-as évektől
parafát, az 1980-as években műanyag úszókat is használnak
paraként. Az alsó ínra egyes hálóknál golyó alakú
ólomsúlyokat fűznek, más hálóknál később verik rá az
ólmozást.
A
fémek közül a halászatban mint súlyozásnak az ólomnak van
legnagyobb szerepe. A nagyhálókhoz való ólmot téglába vésett
mélyedésbe öntik, a vetőhálóhoz való {149.} golyókat
pedig ólomöntő fogóba (lásd Solymos E. 1974: 24–25). A
régebben súlyozásra használt kövek, megformált cserépsúlyok,
tégladarabok helyett gyakran alkalmaznak hulladék vasdarabokat (a
hálósúlyokról lásd Herman O. 1887–88: I. 161–170; Csallány
G. 1907). A vesszőgúzsok helyettesítésére a drótnak, a bádog-
vagy vaspántnak is szerepe volt az elmúlt évtizedekben.
A
különféle hálók gondozásához hozzátartozott a rendszeres
szárítás. A kisebbeket faágakra aggatták, a nagyhálókat
gyepre, parti kövekre terítették, élő fákra akasztották, de
építettek állandó jellegű szárító állványokat is
(tericsfa). Ahol elegendő hely volt, egymástól több
méterre hosszú póznákat ástak le, s ezekre akasztották száradni
a hálót. Ahol kisebb volt a hely, ott állványzatot ácsoltak
ilyen célra (Solymos E. 1955b: 459).
A
kenderfonal gyorsan rothadt a vízben, ezért a napi szárítás
mellett konzerválni is ajánlatos volt (vö. SMJ 1918b). A 19.
század közepe óta elterjedt volt a kátrányozás, bár ez nagyon
nehézzé tette a hálókat, a ruhát, a kezet pedig bepiszkolta. A
varsákat, állítóhálókat rézgálicos oldatban áztatták. Az
1940-es években kezdődött a csersavas impregnálás. Napjainkra a
kender- és a pamutfonalat teljesen kiszorította a műszál; az
ebből kötött hálókat már nem kell impregnálni.
A
horgok, a szigonyok és egyéb vaseszközök készítése a kovácsok
munkája volt, így a fémmegmunkálásnak ez a része nem tartozott
a halászok szerszámkészítéssel kapcsolatos ismeretanyagához.
A
szerszámok folyamatos javítása ugyanolyan fontos feladata volt a
halásznak, mint az elkészítés. A kiszakadt hálók foltozása
napi munka. Sürgős esetben – munkavégzés közben – a
szakadást egyszerűen összehúzzák, később azonban
kifoltozzák, szemre reperálják. Ez
utóbbi sok gyakorlatot, kombinatív készséget kíván: a mindig
más alakban támadt szakadást úgy kell bekötni egyik szemtől a
másikig, hogy sehol se kelljen visszamenni vagy a fonalat elvágni.
A céhes időkben a foltozás hozzátartozott a mestervizsgához.
VÍZI KÖZLEKEDŐ ESZKÖZÖK
A
halászatnak szinte nélkülözhetetlen eszköze a vízijármű. A
vízen való közlekedés eszközeinek időben és térben különböző
formái terjedtek el, méretben és formában igazodtak a munka
jellegéhez.
A
kisebb, csendes állóvizeken a pákászok, alkalmi halászok
használták a nádkötegekből készült tutajt (Herman
O. 1887–88: I. 201–202), de az igazi halászjármű
a csónak vagy hajó volt. Ezeket
egyetlen fatörzsből vájták ki. A Tiszán, a Körösökön a
folyón és mellékvizein leúsztatott erdélyi tölgyfa csónakok
terjedtek el. Körte keresztmetszetű bödönhajót
használt a balatoni halász is. A Dunán nyárfából vájták a
lapos fenekű csónakot, és nem kátrányozták, hanem forró
marhafaggyúval itatták át. Az egy fából vájt csónakok
maradványait az ásatások már a neolitikumból felszínre hozták.
Válfajai az egész világon megtalálhatóak voltak, vagy még ma is
megtalálhatóak (Herman O. 1887–88: I. 202–205; Gráfik I.
1993c).
A
deszkából készült halászladikok a múlt század
derekán terjedtek el. (A ladikokról lásd Ecsedi I. 1934: 258–262;
Solymos E. 1965: 67–73) Alakjuk és méretük a
célnak {150.} megfelelő.
Ahol sok a nádas, ott hegyes orrúra készítik, a nyílt vízen a
csapott orrú is megteszi. A Dunán Dunaújvárostól felfelé a
Linzben gyártott hegyes orrú, csapott farú fenyődeszka ladikokat
használták a nagyhálókhoz, délebbre pedig az elöl-hátul
hegyes, 9 méter hosszú apatini tölgyfa ladikokat. A 2–3 személy
befogadására alkalmas méretű ladikok elöl-hátul csapottak, de a
tiszaiak szélesebb orrúak, mint a dunaiak. A Balatonra az erős
hullámzás miatt szélesebb ladik kell. A sekély vizű tavakon,
például a Velencei-tavon, a ladikot hosszú rúddal, csáklyával
taszítják előre, mert a nád között így alkalmasabb a
közlekedésre, mintha eveznének. Csak a hálós ladikoknál
használnak evezőket a tisztásokon.
Maga
az evező kétféle: a mankós kormányevező és
a hosszú nyelű vágóevező, melyet a ladik
oldalán lévő kolomphoz gúzzsal, újabban vas villával
erősítenek. A kormányevezővel vagy két vágóevezővel egyedül
lehet evezni. A tiszai kormányevező annyiban tér el a többi vízen
használttól, hogy a tolla dohánylevél alakú.
Az
evezésnek van még egy harmadik, csak a halászok által alkalmazott
módszere, a védlizés, zaklanyozás vagy ciklendezés, amit
az egyedül dolgozók munka közben használnak. A ladik közepén
felerősített gúzsba teszik az evezőt, s nyolcas alakban mozgatva
oldalirányba tudnak haladni. Ezt az evezési módot alkalmazzák
kecézés-nél, butykálásnál, pirityezésnél és varsázásnál.
Ilyenkor csak az egyik kezüket köti le a ladik irányítása.
Ár
ellen, különösen a nagyhálóval terhelt ladikot a partról
vontatják. Az első ülésbe beszúrják az őrfát
(vagy egy vágóevezőt), egy vékony, hosszú kötelet,
az alat-ságot pedig a belső oldalon levő kolomphoz
kötik, majd az őrfa csúcsán átvezetik, és a partról hámmal
húzzák. A kormánynál egy ember tartja az irányt, nehogy a
partnak ütődjenek.
Télre
partra vontatják a ladikot, és fenékkel felfelé fordítva
tárolják. Előfordulhat azonban, hogy mégis szükség van rá. Ha
vékony a jég, ide-oda billegetve utat törnek maguknak. A vastagabb
jégbe pedig csatornát fűrészelnek, amihez széles, hosszú,
rókafarkú fűrészt használnak. Háládatlan munka, ritkán élnek
vele.
Jeges
halászathoz a szerszámokat szánkón húzzák a helyszínre. Ezek
hasonlóak az egyébként is használt kézi szánkókhoz. A jégen
való járást, különösen pedig a hálóhúzáshoz való
nekifeszülést segíti a jégpatkó. A kovács
által készített különböző formájú karmos patkót a csizma
sarka alá kötik (Morvay P. 1939). Az utóbbi évtizedekben
általánossá vált a halászok körében a gumicsizma, melyre,
formája miatt nem lehet felkötni a jégpatkót, így használata
meg is szűnt.
HALÁSZATI MÓDOK ÉS ESZKÖZÖK
A
magyar halászati módokat és eszközöket elsőként Herman Ottó
rendszerezte a halélettani sajátosságok alapján (Herman O.
1887–88: I. 228–230). Felismerte ugyanis, hogy a fogási elvek a
hal természetéhez igazodnak. Ez a felismerés annyira helytálló,
hogy még a legmodernebb eljárás, az elektromos halászat is
értelmezhető ennek alapján, hiszen a hal elbódításán alapszik.
A számtalan variáció már csak az alkalmazott anyagból, illetve a
meder- és vízviszonyokhoz alkalmazkodó formából adódik, minden
egyéb hatás csak másodlagos.
{151.} Mind
a Herman-féle, mind a külföldi rendszerezéseknek gyenge pontja
viszont, hogy nem érzékelteti azt a sokféle variációs
lehetőséget, amivel a gyakorlatban élnek a halászok. Egy-egy
szerszámot több módon is használhatnak, vagy apró változtatással
átalakíthatnak, így az adott körülményeknek megfelelően
többféle eszközkombinációt tudnak létrehozni.
I.
Rekesztő halászat –
a hal iránytartó tulajdonságára számít, a V alakú terelő
falak a halat egy szűk nyíláshoz vezetik, amin át a fogórészbe
kerül.
V.
Állító
halászat –
arra számít, hogy a hal igyekszik eltolni az engedékeny akadályt,
s így a laza hálóba belegabalyodik.
VI.
Kereső
halászat –
a hal ár ellen, illetve a partról a meder felé igyekszik, ezért a
halász felülről lefelé és belülről kifelé keresi a halat.
VIII.
Tapogató
halászat –
jórészt a véletlenre számít, de a halat az oldalt való
menekülés révén érzi meg.
Jankó
János ezen a felosztáson annyit változtatott, hogy a jeges
halászat módszereit a megfelelő hígvízi csoportokhoz osztotta,
míg a XII. osztályba a járulékos eszközöket sorolta. Tálasi
István egyetemi előadásain, majd Solymos Ede e felosztáson
további módosításokat hajtott végre: külön csoportként
tárgyalják az eszköz nélküli és az alkalmi fogási módokat, az
egymáshoz közelálló módszereket (mint a vető és a tapogató
halászat, illetve a rekesztő és az állító halászat) pedig
összevonták (vö. Solymos E. 1965).
Nemzetközileg
elfogadott felosztás nincs, bár az utóbbi időben terjed a
Brandt-féle osztályozás (Brandt, A. 1976; 1984).
ESZKÖZ NÉLKÜLI ÉS ALKALMI HALÁSZAT
A
legegyszerűbb és nyilván legősibb halfogási módok tartoznak
ebbe a csoportba. A vízparton élő, ott dolgozó emberek, sokszor
gyermekek is alkalomszerűen fogják a halat. Éppen az esetlegesség
miatt nem érdemes nekik külön szerszámot készíteni. Viszont
kétségtelen, hogy esetenként komoly hal-, víz- és
természetismeret szükséges az eredményes halászathoz. Így azon
sincs mit csodálkozni, ha egyes alkalmi módszereknek szinte
speciálistái vannak, a hivatásos halászok viszont nem
alkalmazzák.
{152.} A
sekély vízbe került halat legegyszerűbben kézzel kapják el (a
kézzel való halfogás különféle módszereiről összefoglalóan:
Szilágyi M. 1981; lásd még Banner J. 1929a; Unger E. 1939). A
meredek partokba a hal lyukat váj magának, s abban húzódik meg. A
halász a vízbe ereszkedik, kitapogatja a lyukat, benyúl, és
kopoltyúja mögött megszorítva emeli ki a halat. Nagyobb ügyesség
kell a fenéken fekvő halak felszedéséhez. A vízben alábukva
mindig a banda közepéből emeli ki a halfogó a halakat. Ha mélyebb
a víz, a segítő egy hosszú karót szorít a fenékre, s a halász
ezt fogva merül le.
Köves
medrű patakoknál a kövek közé bújó halakat szedik ki.
Ugyancsak a patakoknál alkalmazható módszer, hogy a vízfolyást
egy másik mederbe terelik, s a szárazon maradt halakat szedik
össze. Ezt nevezik dugának, dugásnak. Egy
idő után visszavezetik a vizet az anyamederbe, s akkor a mellékágat
halásszák le (Bátky Zs. 1905).
A
csuka szokása, hogy a víz színén, a csatornákban, kisebb
vízfolyásokban mozdulatlanul áll. Hajlékony vesszőből vagy
drótból hurkot készítenek, hosszú botra kötik, elölről a
csuka fejére úsztatják, s egy hirtelen mozdulattal a partra
rántják (lásd Dobó F. 1928: 121–122; Gunda B. 1938c; Kovács A.
1987: 48, 64).
Magyarországról
nincs igazán hiteles leírásunk a madarakkal való halászatról,
ha csak azt nem számítjuk ide, amit Birtalan Szilágyi említ
1827-ből a Nagy-Sárrétről. Eszerint a pákászok a réti sas
fiókáit a lábuknál fogva a fészekhez kötötték, hogy el ne
repülhessenek. Az anyjuk nappal vadmadarakat, éjjel halakat hordott
táplálásukra, olyan mennyiségben, hogy nem győzték
elfogyasztani, és reggel a pákászok összeszedték a szép
potykákat és csukákat (Györffy I. 1922: 44).
A
további módszereket a bódítás címszóval
foglalhatjuk össze. Az iszapos fenekű vizet taposással úgy
felkeverik, hogy a halak oxigén hiányában fulladozva vergődnek,
így könnyű megfogni és összeszedni őket. A pásztorok – az
ilyen módszerű halfogás érdekében – marhákkal, lovakkal vagy
disznókkal is tapostatták a tavakat (például Banner J. 1929a –
összefoglalóan lásd Szilágyi M. 1981: 339–341).
A
halaknak méreggel való elbódítása világszerte ismert halfogási
módszer. Két változata van. Az egyik, hogy a mérgező növény
megfelelő részeit a vízbe szórják, a méreg kioldódik, és az
összes halat elbódítja vagy megöli. A másik módszer, hogy
mérgezett csalétket szórnak a vízbe, és amelyik hal eszik
belőle, elbódul vagy elpusztul tőle. Lényeges, hogy a méreg ne
tegye élvezhetetlenné a zsákmányt. A halmérgek alkalmazását a
növényföldrajzi körülmények jelentősen befolyásolják. A
Kárpát-medencében az Euphorbia- és a Verbascum-félék voltak a
leggyakoribbak, melyeknek a nedvét juttatták a vízbe, a Hyoscyamus
niger (beléndek) magját pedig összezúzott állapotban a
csalétekbe gyúrták bele (Gunda B. 1966c: 65–106; 1967a; 1984).
A
robbantás ugyancsak a bódítás körébe tartozik. Egyszerűbb
módja, hogy egy üvegbe oltatlan meszet tesznek, bedugaszolják, úgy
azonban, hogy a víz beszivároghasson. A vízbe dobva a mész forrni
kezd, az üveget szétvágja, s a közelben tartózkodó halakat
megöli vagy elbódítja (Gunda B. 1966c: 106–108). Modernebb
változat a dinamit vagy – főleg háborús időben – a
kézigránát.
Mind
a mérgezést, mind a robbantást káros volta miatt az első
halászati szabályrendeletek óta szigorúan tiltják (Szilágyi M.
1989a: 42–43).
A
kövek alatt meghúzódó pisztrángokat úgy bódítják el, hogy a
felettük levő kőre {153.} egy
másikkal ráütnek. Télen az átlátszó ún. tükörjég alatt
álló hal fölé bunkóval vagy fejszével nagyot csapnak a jégre,
majd gyorsan léket vágnak, és kiemelik az elkábult halat
(Szilágyi M. 1963).
SZIGONYOZÁS
A
szigony a vadászó dárdából eredeztethető, s idővel alakultak
ki különböző formái. A kezdetleges szigonyoknak több változata
van: lehet sokágú hegyes bot; olyan nyél, melybe szegeket, drót-
vagy vasdarabokat ütnek. Az igazi szigonyokat viszont már kovács
készítette, még ha vándor cigánykovács volt is.
A
szigonyok két nagy csoportját különböztetjük meg, a nyakló- és
a hegyes szigonyokat. (A szigonyokról
összefoglalóan: Gönyey S. 1937a; Znamierowska-Prüffero-wa M.
1957)
A nyaklószigony két
vagy több ágú, ágai laposak, tompák, az ágak éle gyakran
fogazott. Köves fenekű hegyi patakokban használják, ahol a hegyes
szigony eltompulna. A hal testét, mivel a fogazott oldalú ágak
közé szorul, a durva vas szétroncsolja (Orosz E. 1912, 1929; Roska
M. 1943; Vásárhelyi I. 1959; Gunda B. 1966c: 115–122).
A hegyes
szigonyoknak több típusa ismert, s ezeket Herman Ottó tűző-,
szúró-, oldalt vágó- és kerítőszigonyoknak
nevezte (Herman O. 1887–88: I. 343–353). A hegyes szigonyok közös
jellemzője, hogy ágaik hengeresek, végük hegyes, és oldalt
visszafelé hajló ún. szakájuk van. Ami
megkülönbözteti egymástól az egyes típusokat, az ágak
elhelyezkedése és formája.
A tűzőszigonyoknak
az ágai egymással szemben állanak. Ez a típus Magyarországon
igen ritkán került elő a néprajzi gyűjtések során: a Fertő-tó
mellékéről, Pinnyédről, a Székelyföldről, Uzonból, a
Szamoshátról és a Duna menti Bogyiszlóról (vö. Solymos E. 1965:
94–95).
Hatalmas
mennyiségű adatunk van viszont a szúrószigonyról.
Ennek ágai egyforma hosszúak és egy síkban állnak. Az ágak
száma különböző. Az egyágútdárdaszigonynak nevezzük,
és viszonylag ritka. Az ismert példányok többsége vagy több ágú
szigony letört darabjából, vagy szénahúzó horogból készült.
A kétágú szigonyok ágai általában egymással párhuzamosak,
szakái köröm alakúak, s vagy az ágak síkjában, vagy két
oldalra állanak. A Néprajzi Múzeum őriz egy Dunából előkerült
szigonyt, melynek ágai ívesen hajlanak és szakái befelé állnak.
A kétágú szigonyokat főleg a Dunán és a Közép-Tiszán
használták, de másfelé is előfordultak (vö. Szilágyi M. 1995:
35–39). Ismerünk háromágúakat is, de gyakoribb a négy- vagy
még több ágú, főleg a Balatonról és a Velencei-tóról, de más
vizekről is (Jankó J. 1902a: 371–373). A velencei szigony ágai
sugarasan szétállanak (Solymos E. 1996: 96–98). A szúró-szigonyok
nagy mérete és súlyos volta arra mutat, hogy ezeket nagy halakra,
főleg nagy harcsákra használták.
Az oldalt
vágó szigony csak a Fertő-tóról ismert.
Jellegzetessége, hogy fogai oldalra hajlanak és szakátlanok, nem
felülről szúrnak vele, hanem oldalról csapnak a halak közé
(Bárdosi J. 1994: 153–156). A kerítő szigony ugyancsak
ritka; ennek ágai szélről befelé rövidülnek, így a hal testét
szinte bekerítik.
{154.} 25.
ábra. Szigonyok: a) nyaklószigony,
Szendrő (Borsod vm.); b) szúrószigony,
Badacsony-tomaj (Veszprém vm.); c) egyágú
dárdaszigony, Balatonkenese (Veszprém vm.); d) tűzőszigony,
Pinnyéd (Győr vm.); e) körmös
szakájú szigony, Mindszent (Csongrád vm.); f) háromágú
szigony, Jászapáti (Jász-Nagykun-Szolnok vm.); g) kétágú,
kovácsoltvas szúrószigony, Szeged (Csongrád vm.); h) háromágú,
kovácsoltvas szúrószigony, Négyes (Borsod vm.); i) drótszálakból
kialakított orvhalász szigony, Vásárosnamény (Bereg
vm.); j) vágóhorog,
Algyő (Csongrád vm.); k) szúrószigony,
Velencei-tó környéke (Fejér vm.)
{155.} A
vasból kovácsolt szigonyt fanyélre kell erősíteni. A régiesebb
felerősítési mód a makkos, amikor a szárvég
oldalra hajlik, s ezt a nyélbe beütik, majd jól odakötözik.
Általánosabban elterjedt ennél a köpűs megoldás:
a hengeres kiképzésű szárrész nyélre húzása és szeggel való
megerősítése.
A
szigonyt – típusától függetlenül – kétféleképpen
használták: látott halra, vagy vaktában. A látott halat –
főleg ívás idején, amikor figyelmetlen – a partról vagy
csónakról szúrták meg; egyesek a finom mívű és jól
kiegyensúlyozott szigonyukat dobták is. Máskor vaktában
szúrkáltak olyan helyeken, ahol halat sejtettek (Jankó J. 1902a:
371–373; Szabó K. 1937: 378; Szilágyi M. 1995: 30–43).
Elterjedt volt – az orvhalászok körében a közeli múltban is –
az éjszakai szigonyozás. A gyalogos halász fáklyát (utóbb
valamilyen lámpát) vitt egyik kezében, a csónakosok a hajó
orrára szerelt vastartóban rőzsét égettek. A hal a fényre a víz
felszínéhez emelkedett, s így könnyű volt eltalálni (Herman O.
1887–88: I. 521–526; Schenk J. 1899: 6–9; Ecsedi I. 1925:
14–15; Végh A. 1972: 236–241; D. Varga L. 1984: 57–58).
Az
1870-es években készített megyei szabályrendeletek többsége
tiltotta a szigonyozást. Az 1888. évi halászati törvény viszont
nem sorolta fel a tiltott eszközök között, csak az 1925-ös
törvényszövegbe került bele a tilalom (Szilágyi M. 1988: 32–33).
A köztudatban mégis úgy él, hogy a 19. század vége óta tiltott
szerszám. Ezért a halászok egy hasonló funkciójú, de nem olyan
káros, a halat kevéssé roncsoló eszköz megalkotásán
fáradoztak. A céljuk az volt, hogy a más szerszámokkal, hálókkal
hozzáférhetetlen helyeken is megfoghassák a halat. Az egyik ilyen
szerszám a halolló vagy szorítóvilla(Solymos
E. 1965: 96–97). Ez egy rugalmas acélból készült villa,
melynek hegyeit egy kis pecekkel szétfeszítik, s ha a halra
nyomják, a pecek elfordul, az összeszoruló ágak pedig a halat
megfogják. Antipa a szorítóvilla több változatát ismertette
Romániából (Antipa, G. 1916: 290–293). Nálunk a Duna és a
Tisza alsó folyásán fordult elő, bár nem gyakran, ezért
feltehető a déli átvétel, talán hajósok közvetítésével. A
tilalom ugyan nem vonatkozott erre az eszközre, de nem vált be,
ezért nem lett általános a használata. A szigonyt viszont még
sokáig – szinte napjainkig – használták az orvhalászok; az
utóbbi időben vasvillából, vastag drótból házilag barkácsoltak
szigonyokat.
REKESZTÉS
A
rekesztés lényege az úszó hal útjának elzárása. Az egyszerű,
alkalmi rekesztéstől a nagy munkát és nagy befektetést igénylő
építményekig igen széles a rekesztő módszerek skálája, és
más halfogási módok kiegészítője is lehet valamilyen rekesztés,
mely többnyire az áradással-apadással együtt járó
halvonulásokat használja ki.
Ide
sorolható a kézzel való halfogásnál említett dugászás, amikor
a patakokat alkalmi gáttal új mederbe terelik. És alkalmiak az
iszapból, faágakból, gazból emelt gátak is.
A
szabályozások előtt áradáskor a víz természetes vagy ásott
csatornákon, az ún. fokokon az ártérre ömlött, s
vele rengeteg hal is kiúszott. Apadáskor ezek igyekeztek vissza a
mederbe, de útjukat sövény, lésza vagy hálórekesszel
elzárták. Az ilyen rekesz hossza néhány métertől akár több
száz méterig terjedhet. Célja kettős: egyrészt {157.} a
rekesz előtt elhelyezett vagy abba beépített fogóeszközzel nagy
mennyiségű hal fogható; másrészt a halak tömegét visszatartja,
s azok az ártéri tavakban ívnak, növekednek az őszi
lehalászásig. Ezért a halászok karbantartották, gondozták a
fokokat, újakat ástak, az ártéri mélyedéseket összekötötték,
egymással összefüggő tavakká képezték ki. A
folyamszabályozásokig a halászat legnagyobb eredményeit éppen
ezekben az ártéri tavakban érték el, a folyóra inkább a
vizahalászat miatt mentek a főfoglalkozású halászok is
(Andrásfalvy B. 1965, 1973, 1975; Szilágyi M. 1977a, 1982a, 1995:
98–108).
26.
ábra. A Mohács és Kölked közti Duna-parti hátat átvágó
vízfolyások és mesterséges fokok, 1820
Mivel
az ilyen rekesztések más halászatra jogosultak érdekeit
sérthették azzal, hogy a hal nem jutott be az ő vizeikre, sok
pereskedés, illetve jogszabály tárgyai is voltak. A rekesz nem
akadályozhatta a csónakok és hajók útját sem. Az ilyen helyeken
a szilárd építésű rekesz közepén kaput hagytak, amit hálóval
zártak el, ezen a csónak átsiklott, a hajónak pedig leeresztették
a felső ínt (Inczefi G. 1961: 30).
Különösen
a ponty igyekszik a rekesz felett átugrani (vö. Feriz 1877:
278–279; Pataky A. 1963). A halász kihasználja ezt a
tulajdonságát, az alacsony rekesztés mellé odaáll ladikjával, s
az átugró halak abba esnek. Még jobb megoldás, hogy vízszintesen
szerelnek fel egy hálót, a hintát, s ez fogja fel a
halakat. Ezzel a módszerrel naponta több mázsa halat is lehet
fogni (Solymos E. 1965: 121).
Gyakori,
hogy a rekeszbe valamilyen fogóeszközt építenek be: a lészákba
vejszét, a hálókba varsát, és apadás idején ezeket
rendszeresen ürítik (vö. Csalog J. 1940 példáit a Tolna megyei
Duna-szakaszról).
Recens
használatban már Herman Ottó sem találkozott a szégyével
vagy cégével, azaz a vizafogó rekesszel a magyar
vizeken, ő is csak történeti forrásokból ismerte.
A
Dunán és a Tiszán a rendszeresen felfelé vonuló vizák és tokok
fogását segítette elő a gerendákból épített hatalmas
építmény. Mivel ez a hajózást akadályozta, szigetsarkokhoz a
mellékág elzárására használták, helyét és építésének
jogát királyaink adományozták, maga az építés pedig egyes
jobbágyfalvak kötelessége volt.
A
vizafogó cégének – vagy szláv eredetű névvel szégyének
– pontos leírása vagy ábrázolása nem maradt fenn, s a
szakirodalomban több vita zajlott a forma és a szerkezet
kérdéséről. Ezek eredményeként elmondhatjuk, bevonva az
al-dunai román analógiákat is, hogy két változat létezett. Az
egyik valódi rekeszték, halmegállító szereppel, mely előtt
kerítőhálóval vagy horoggal fogták meg a vizákat. A másik
fogószerkezettel is el volt látva, mely lehetett a levert
cölöpökből kialakított fogórész vagy a rekeszték kapujában
elhelyezett zsákháló. Mivel a zsák a felfelé vonuló halakat
fogta, csúcsát nyilván ár ellen rögzítették. A belekerült
vizákat erre a célra használt bunkóval verték agyon (Gaál K.
1947; Morvay P. 1948; Khín A. 1962; Sugár I. 1979; Szilágyi M.
1995: 108–116).
A
cégeszerű rekesztésnek egyszerűbb módjai is vannak. Az
Ecsedi-lápon, a Sárréten gallyból, rőzséből, szalmából
építettek gátat a vízen, helyenként kapukat hagyva,
ahova csíkkasokat vagy egyéb varsaféléket helyeztek.
Ez volt a csíkgát, illetve (a begyűrt szájú
varsa hurca neve után) hurcagát(Herman
O. 1887–88: I. 482; Ecsedi I. {158.} 1934:
139–140, lásd még Nyárády M. 1938: 163, 166–167). Herman
még további három változatát írta le a cégének. A magyar
cége kisebb vizeken, átfolyásokon készült, és egy
cölöpsor volt, melynek kapujába kámzsaháló került.
A székely cége a hegyi patakokon kövekből
épített V alakú gát, melynek a csúcsánál lévő
nyílásába bocskorvarsát tettek, és felülről
zavarták bele a halakat. A cigánycégetavakon épült,
két összetartó, többször megtört irányú nádfal, nyílásában
zsákhálóval. E két utóbbi cégeféle átmenetet képez a
vejszékhez, illetve a szárnyas varsákhoz (Herman O. 1887–88: I.
150–153).
A vejsze,
vész, vejsz, veisz nádból vagy (ritkábban) vesszőből
készült. Három fő része van, bár nem mindegyik vejszetípusnak
tartozéka mind a három. Legfontosabb a fogófej. Általában szív
vagy vese alakban meghajlított nád- vagy vesszőfal,
középen {159.} keskeny
nyílással, melyen a hal be tud jutni, de visszafelé nem találja
az utat. A fejet egymagában is használhatták úgy, hogy keskeny
átfolyások, hídnyílások elé állították, így nem kellett
hozzá szárny. Hasonló ehhez, amikor a rekesz nyílásai elé
állítják, felváltva jobbról, balról, így áradáskor és
apadáskor egyaránt fog. A többi vejszeváltozatot állóvizekben
állították le, arra számítva, hogy a hal beletéved. Ezt a
szárny vagy szárnyak segítették.
27.
ábra. Vejszék: a) udvaros,
kétszárnyas vagy magyar vejsze, Tápé (Csongrád
vm.); b) kö-zéplészás
vejsze, Tápé (Csongrád vm.); c) kétszárnylészás
vagy rácvejsze, Mezőségi tavak (Erdély); d) spirálvejsze,
Szentes (Csongrád vm.); e) középlészás
és kétszárnylészás vejszék kombinációja, Közép-Tisza-vidék
28.
ábra. Pontyfogó kürtők, Fertő-tó környéke
Az egyszárnyú
vejszét szárnyával a partra merőlegesen szúrták le; a
szárny, mely több méter hosszú, a fej közepéhez, a nyíláshoz
vezet. Akármelyik oldalról érkezik a hal, a fogófejbe téved. Más
változatainál a szárny mindkét végén helyeznek el fejet,
esetleg a szárny közepe táján is jobbról-balról egyet-egyet.
Más esetben az egyszárnyú {160.} vejszéket
egymás után, sorban állítják fel (lásd Jankó J. 1902a: 357;
Sztripszky H. 1904: 235–236; Ecsedi I. 1926a: 67–72; Roska M.
1933: 90–91; Csalog J. 1940: 238–241; Gönyey S. 1942c: 43–45;
Szilágyi M. 1971: 284–286).
A kétszárnyú
vejszénél a szárnyak két oldalról a fogófej bejáratához
csatlakoznak, és a szemből érkező halakat terelik be. A fejeket
fordíthatják ennél a változatnál is egymással ellentétes
irányba vagy a szárnyhoz képest 90 fokban elfordítva (Herman O.
1887–88: I. 157–158; Herman O. 1901: 60–61; Sztripszky H.
1903a: 170; Szabó K. 1918: 120–123; Nyárády M. 1938: 162–163;
Szűcs S. 1938b: 181).
Bonyolultabb
felépítésű változatok az ún. udvaros vejszék. Itt
a fogófej előtt egy hasonló zárt tér, udvar van,
aminek azonban szélesebb a bejárata, s a szárnyak előbb ide
terelik a halat, innét kerülnek át a fejbe vagy kürtőbe.
A szárny és az udvar formájával, elhelyezésével, kisebb
terelőfalak beiktatásával számtalan variációt lehet
kialakítani, s amig voltak megfelelő csendes vizek, a halászok
éltek is ezzel a lehetőséggel. A variációs lehetőségek közül
kettőt érdemes külön is kiemelni. A Herman Ottó által magyar
vejszének nevezett két szárnylészás és udvaros vejszét
azóta is többen és a magyar nyelvterület egymástól távoli
pontjairól ismertették. Az ugyancsak ő általa bemutatott fertői
vejszének más vizeken nincsenek párhuzamai, ezen a tavon
viszont az 1950-es években is pontosan meg lehetett figyelni az
ilyen vejsze építésének és használatának minden apró
részletét (Herman O. 1887–88: I. 154–157; Jankó J. 1902a: 357;
Ecsedi I. 1934: 143–147; Szilágyi M. 1971: 284; Pataky A. 1974;
Számadó E. 1976; Lábadi K. 1987: 44–50; Bárdosi J. 1970, 1994:
60–82).
A
magyar vizeken ritka az ún. csigavejsz vagy spirál
vejsze. Ennél a szárny és a fej egy darabból áll, s a
szárny egyik végét csigavonalba hajlítják (Ecsedi I. 1934:
143–145; Nyíri A. 1948: 47, 79; Solymos 1965: 120–121; Takáts
Gy. 1986: 83; Solymos E. 1996: 38–39).
Az
egyszerűbb szerkezetű, kisebb vejszét egy-egy halász maga is
elkészíthette, de a nagyobbakat csak társulva, hiszen az előre
megfont nádfaldarabokat a meder fenekére kellett leverni, s közben
a csónakot is tartani. A jól megépített vejsze egész évben,
esetleg több éven át fogta a bolygó halakat, a halásznak csak ki
kellett mernie naponta egy hosszú nyelű szákkal
vagy mereggyűvel a zsákmányt (Szilágyi M. 1995:
82–83).
Bízvást
mondhatjuk, hogy a vejsze a legősibb halfogó eszközök közé
tartozik, és az egész világon ismerik. A magyar vizekről már
szinte teljesen eltűnt, mert nincsenek olyan csendes állóvizek,
ahol háborítatlanul használhatnák.
A varsák
a rekesztő halászat mozgatható, s szükséglet szerint
áthelyezhető fogóeszközei. Vesszőből és hálóból készülnek.
Alak és forma szempontjából igen változatos eszközcsoport, és
az egész világon megtalálható valamilyen varsa, ahol
használatához megfelelő víz van. Ezért szinte minden
alakváltozathoz lehet a legkülönbözőbb helyeken analógiát
találni.
Ha
egy hipotetikus fejlődési sort állítunk fel a vesszővarsák
között, a kialakulás első lépcsőfokának azokat a még nem
varsa formájú rőzsecsomókat tekinthetjük, {161.} melyeket
a sebes folyású hegyipatakoknál alkalmaznak: egy V alakú kőgátat
építenek, s a csúcsánál lévő nyílásba rőzsecsomót tesznek.
A víz sodra a vesszők közé szorítja a halakat. A második fok,
hogy lapos tálcafélét fontak vesszőből, melynek egyik végét,
mint a bocskor orrát felkunkorították. Ez a bocskorvarsa,
sejp vagy szelep. A rőzseköteghez
hasonlóan helyezik el a kőcége nyílásában, s ez esetben is a
víz sodra szorítja az egyszerű eszköz falához a halakat.
A trombitavarsa szintén vesszőből fonott, és
hosszú, a vége felé keskenyedő cső formájú. Kőgátak
nyílásához vagy szűk átjárókba helyezik le, s mivel a hal nem
tud benne megfordulni, beleszorul (Herman O. 1887–88: I. 151–152;
Gunda B. 1964a, 1966c: 122–132).
29. ábra.
Egyszerű vesszővarsák: a) bocskorvarsa
vagy magyar csuklyavarsa, Domokos (Szolnok-Doboka vm.); b) csíkvarsa,
Közép-Tisza vidéke; c) csíkvarsa
szerkezeti rajza
Az
eddig említett altípusok és alakváltozataik elenyészően kis
számban fordultak elő a tulajdonképpeni vesszővarsákhoz képest.
Ezek két nagy csoportra oszthatóak: a sűrű- és a
ritkafonatúakra. A bocskor- és a trombitavarsáktól két
szempontból különböztethetőek meg: az egyik, hogy nem a víz
sodorja bele a halakat, hanem maguk úsznak bele, a másik pedig,
hogy bejáratán a hal be tud furakodni, kifelé azonban nem találja
meg az utat, fogva marad a varsa hátsó részében. A halnak a varsa
zárt terébe vezetését az ún. vörsökkel vagy síppal
érik el, ami nem más, mint egy tölcsérszerű fonadék, beépítve
a varsa bejáratába.
A
sűrűfonatú varsák is két csoportra oszthatók: csíkvarsákra és
egyéb halak fogására való varsákra. A csíkvarsa teste
tojásdad alakú, a szája tölcséres, aminek széles pereme van.
Hossza 60–80 cm, átmérője sem éri el a fél métert (lásd
Herman O. 1901: 71–72; Szabó K. 1918: 119–121; Ecsedi I. 1934:
226–231; Nyárády M. 1938: 171, 383; Szabó L. 1981: 61). Az egyéb
halakra való vesszővarsák formában is, méretben is igen
változatosak. Van olyan, amely formailag hasonlít a csíkvarsára,
és van kúp alakú, torpedó alakú, tojás alakú zárt forma,
peremmel vagy perem nélkül. Külön csoportot jelent a „begyűrt
szájú” forma, melyeknél vörsököt nem építenek be a varsa
testébe, hanem a szájhoz érve a hosszanti vesszőket hajtják
vissza, és folytatva {162.} a
fonást, így képezik ki a tölcsérszerű bejáratot (Sztripszky H.
1904: 237–239; Ecsedi I. 1934: 139–141; Szabó K. 1937: 388–392;
Nyárády M. 1938: 162). A vesszővarsák egy részének a végében
nyílás van, amit lerakáskor fű- vagy nádcsomóval szoktak
bedugni. A nagyobb példányoknál pedig a hátsó rész oldalán kis
ajtót képeznek ki, ahol a halakat kiszedhetik. Esetenként fület
is kötnek a varsára, aminek segítségével könnyebb felemelni,
illetve a fenékhez leszúrni.
Főleg
a Tiszán és a Tiszántúlon találkoztak a néprajzi gyűjtők
nagyméretű, ritka fonású vesszővarsákkal. Ezek hossza
másfél–két méter is lehet, esetenként szárnyat is kötnek
hozzá az egyik oldalon, s ez nemcsak a terelést, hanem a fenékhez
való leszorítást is szolgálta. A ritkafonatúak között vannak
spirális kötésűek, ezeknél a hosszanti vesszőket
gyékénykötéllel fonták, amit csigavonalban vezettek (Ecsedi I.
1934: 147–150; Szilágyi M. 1995: 149–153).
A
vesszővarsákat kővel súlyozva vagy karóhoz kötve rögzítik a
fenékhez. Terelőszárnyat elvétve alkalmaznak hozzá, inkább
haljárta helyekre, bokrokhoz, nádcsatornákhoz helyezik el. A
nagyméretű és ritka fonatú tiszai fenékvarsák szájához lombos
ágakat szoktak erősíteni, s a hal elrejtőzni akarván benne,
betévedt a varsába.
A
hálóvarsák ugyanazt a cél szolgálják, mint a vesszőből font
változatok. Nagy előnye a hálóvarsának, hogy lényegesen
könnyebb, összecsukva sokszorosa elfér a ladikban annak, mint
amennyi a vesszővarsából elférne, és a víz mélysége szerint
szinte korlátlan méretvariációkban készíthető. Hátránya,
hogy drágább és sérülékenyebb. Elterjedésének előfeltétele
a megfelelő fonal hozzáférhetősége.
A
hálóvarsára vonatkozó első biztos adatunk 1725-ből való,
amikor is a kolozsvári halászcéh előírta, hogy a mesterremek egy
vetőháló és egy öt karikára készített varsaháló legyen
(Schram F. 1959: 297; Solymos E. 1987a: 356; további 18. századi
adatok: Szilágyi M. 1995: 153–154). A vesszővarsa azonban még
évszázadokig tartja az uralmát, s a hálóvarsa csak a 19. század
második felében lesz általánossá. Ebben az időben, amint azt
Herman Ottó gyűjtései bizonyítják (1887–88: I. 235–239, 242,
244–246), számtalan változata születik a hálóvarsának, majd
fokozatosan egységesedik a legjobban bevált néhány alakra.
A
varsakészítésnek két módja ismert (vö. Sárfy E. 1858–59;
Pápay T. 1993). Vagy lapba kötik, és
utólag varrják össze zsák alakúra, vagy körbe
kötik. (Napjainkban leginkább gyári hálóból szabják,
alakítják ki a megfelelő formát.) A legelterjedtebb formaváltozat
az ötkarikás, egyszárnyú. Méretét a szájánál lévő szemek
száma határozza meg. Az első három karikaköz rendszerint nagyobb
szemű háló, a hátsó rész, ahol a hal megfogódik, apróbb
szemű. Ennek a változatnak két vörsöke van, az első és a
harmadik karikától indítva. A csúcsán lévő szemeket zsinórral
lehet összehúzni, itt szedik ki a zsákmányt, a zsinórt pedig
lerakáskor a farkaróhoz kötik. Ha egyszárnyú a varsa, a szárny
a szájának közepéhez van kötve, így az érkező halakat mindkét
oldalról a vörsökbe tereli. Kétszárnyúaknál az első karika
két oldalán rögzítettek
a szárnyak (összefoglalóan lásd Solymos E. 1965: 122–125; Szilágyi M. 1995: 155–162).
a szárnyak (összefoglalóan lásd Solymos E. 1965: 122–125; Szilágyi M. 1995: 155–162).
{163.} A
Velencei-tavon – főleg takarékossági szempontok miatt – a
négykarikás varsa terjedt el (Solymos 1996: 49–50). Hosszabbat,
ötnél több karikásat csak rekeszhálóba bevarrva használnak,
mivel ilyen esetben nagy mennyiségű hal fogására kell számítani,
másrészt úgy kell kiemelni, hogy közben a rekeszt ne mozdítsa el
a fenékről.
30.
ábra. Hálóvarsák: a) ötkarikás,
kétvörsökös, kétszárnyú hálóvarsa, kecskeméti
Tisza-szakasz; b) ötkarikás,
kétvörsökös, egyszárnyú hálóvarsa, Algyő (Csongrád vm.)
Az
egyszárnyú varsák leggyakoribb elhelyezése folyókon a part
közelében, a folyásra merőlegesen, szájjal kifelé. Állóvizekben
változatos alakzatokban, egymáshoz csatlakoztatva szúrják le. A
kétszárnyú varsákat fokokban, csatornákban használják, úgy,
hogy elzárják vele a teljes vízszélességet, esetleg egymás
mellett többet elhelyezve.
Míg
a szárnyasvarsákat a leszúrt karók segítségével feszítik ki,
addig a sapka-, a menyhal- és
a dobvarsát vessző merevítők tartják.
A menyhalvarsaszárny nélküli, általában
háromkarikás, egy vörsökös, és két oldalán egy-egy villás
végű vesszőt akasztanak az első karikára, a vesszők másik
végét pedig összekötik, s ehhez feszítik a varsa csücskét
(Solymos E. 1974: 34–38). A belsejébe szoktak egy horgot is
felkötni, amire csaléteknek egy haldarabkát akasztanak. Több
ilyen varsát egymás után kötnek és kövekkel súlyozva
süllyesztik a mederbe. Csak a leghidegebb hónapokban használják,
amikor a menyhal ívik, mert csak ilyenkor lehet vele fogni.
A dobvarsának mindkét végén azonos nagyságú karikái
vannak, mindkét oldalról vörsökkel, szintén hosszanti vesszőkkel
merevítve. Ez a ritkán használt varsaféle a mindkét irányból
érkező halakat megfogja (vö. Herman O. 1900a; Jankó J. 1900b).
Amíg
kender- vagy pamutfonalból kötötték a varsákat, gyakori volt a
kátrányozás vagy más anyaggal végzett impregnálás, és minden
második nap ki kellett azokat {164.} emelni
a vízből száradni. A varsát
este leszúrták, hajnalban felnézték, ha
kiakasztották száradni, helyére másikat raktak le. A halász
varsakészletének fele tehát a vízben volt, fele száradt. Az
1960-as évek óta terjedő, s manapság általános műszálas
hálóknál sem impregnálásra, sem szárításra nincs szükség.
31.
ábra. Kétszárnyú hálóvarsák állóvízi lerakásának
alaprajzi vázlata, Közép-Tisza vidéke
Abban
az ütemben, ahogyan kevesebb lett a hal, szaporodott a halászok
varsakészlete. Míg a 20. század elején 10–15 varsával
dolgozott egy halász, ma már nem ritkaság a 100 darabos készlet.
Egyesek a varsakarókat egyszerű bemetszésekkel jelölik meg, de
többségük a kötési módról fel tudja ismerni a maga varsáit.
A
hálóvarsa egész éves szerszám, minden halra alkalmas. Esetenként
még télen is használják: léket vágnak és a jég alá szúrják
le.
Kisebb
varsákat dróthálóból is szoktak készíteni, s ezekkel
pézsmapockot vagy vidrát fognak (Szilágyi M. 1987: 364).
A
rekesztőhalászati módszerek közé sorolható az állítóhalászat
is. Lényege az, hogy egy laza hálót helyeznek el a hal útjába,
melynek ha nekiúszik, belegabalyodik a hálószemekbe, tehát
megfogódik. Két változatát ismerjük a Kárpát-medencéből. Az
egyiknél – ezt nevezik marázsának, leshálónak,meslecnek, meticának
– két karó közé kifeszített zsinórra függesztik fel a laza
hálót, s ezt a hal beleütközve össze tudja húzni, mint a
függönyt (Herman O. 1887–88: I. 318–319; Solymos E. 1965:
134–136; Szilágyi M. 1971: 286–287; Lábadi K. 1987: 55–57). A
másik az eresztőháló, melyet úszók tartanak a víz
színén, két végét pedig vagy kikötik, vagy súlyozással
rögzítik (Herman O. 1887–88: I. 320–324; Domanovszky Gy. 1942).
A marázsa vagy lesháló vékony
fonalból készül, 60–80 milliméteres szembőséggel, 20–60
méter hosszban – a területtől függően. A felső szemeket ínra
szedik, egy ütésben 3–5 szem van. Néhány ütésenként
egy-egy karikát kötnek fel 20–30 cm hosszú zsinórral. A karika
eredetileg kutyatejkóróból készült, melyet háromszög alakúra
hajtottak. A Velencei-tavon fém függönykarikákat használnak
(Solymos E. 1958a: 17–20; Khín A. 1960: 28–30), és újabban más
vizeken is a műanyag karika váltja fel a kóróból
való cötkénypótát. A lesháló 2–3
méternyi mélysége a víztől függ. Aljára ínt
és súlyozást nem tesznek, a háló szabadon lebeg, s a hal észre
sem veszi: ha nekiütközik, feje átfér a nagyszemű hálón, ahogy
vergődik, uszonyai is beleakadnak, a karikák pedig összecsúsznak.
Az eresztőháló eredetileg
szimpla léhéssel készült, az utóbbi évtizedekben tükrös (azaz
háromrétegű) hálóból is készítik. 20–40 méteres darabokból
áll, a Balatonon akár több száz métert is összekötnek. Felső
inára gyékényúszókat kötnek – esetenként parát, de ez
könnyen beleakad a szemekbe –, a végére pedig nagyobb
gyékényúszó, őr kerül. A háló két végét,
s közben is néhány helyen, súlyozzák; ez tartja egy helyben, nem
engedi elsodródni. Bár az eresztőháló nem tud a leshálóhoz
hasonlóan összehúzódni, a léhés annyira lazára van állítva,
hogy a hal ebbe is belegabalyodik.
Az
utóbbi évtizedekben, ha tükrös hálókat állítanak fel, a két
végét gyakran karókhoz kötik. Úgy is használják a tükrös
állítóhálót, hogy bokrokat, nádcsomókat, a Velencei-tavon úszó
lápokat bekerítenek vele, és a halakat botokkal, zörgéssel a
hálónak zavarják (Herman O. 1887–88: I. 317; Solymos E. 1996:
78–81).
Herman
Ottó a Tiszáról ismertette a méthálót, mely
tulajdonképpen a marázsa és az eresztő keveréke. Felső inán
háromszögletű póták vannak, de nem fűzik fel zsinórra, csak
beeresztik a vízbe, és szabadon lebeg. A méthálós halászat
segédeszköze volt a métfa: egy villás faág,
melyre a pótákat felfűzik, és erről eresztik a vízbe (Herman O.
1887–88: I. 318–319). Noha a külföldi irodalomból az ilyen
úszóháló jól ismert (Jankó J. 1900a: 394–399), a magyar
halászok gyakorlatában alig fordult elő.
Az
állítóhálókat csak csendes állóvízben lehet használni. A
motorcsónakok megszaporodása miatt az 1950-es évek óta egyre
kevésbé használják. Korábban sem volt általánosan ismert egyik
eszközváltozat sem. A Ferenc-csatornára a 19. század végén a
Drávaszögből jutott el, a Velencei-tavon akarikás cérnahálót
egy nagybaracskai halász az 1930-as években honosította meg,
kiszorítva vele az 1890-es években a Balatonról átkerült pótás
eresztőhálót. A Balatonon – Domanovszky György szerint –
a 19. század elején jelent meg az eresztő- vagy pamukosháló,
valószínűleg német {166.}hatásra.
Ez az eredeztetés annál inkább elfogadható, mert a háló anyaga
a finom, vékony pamut volt, amit házilag nem állítottak elő
(lásd még Gönyey S. 1942c; Solymos E. 1962; Szilágyi M. 1989a:
74–78).
BORÍTÓHALÁSZAT
Három
szerszámcsoportot sorolunk ide: a kisvízi és a mélyvízi
borítókat, valamint a vetőhalászat hálóit. Az első két
csoportban az a közös, hogy egy buraszerű eszközzel a látott
vagy gyanított halat leborítja a halász. Míg a kisvízinél
kézzel kitapogatva ragadja meg, a mélyvízinél a megfogásra is
alkalmas a borítóeszköz. (Az eszközcsoportról összefoglalóan:
Solymos E. 1957; Szilágyi M. 1961; 1974b).
A
kisvízi tapogatók, borítók vesszőből
vagy hálóból készülnek. A vesszőtapogatók vagy sűrű-, vagy
ritkafonatúak. A sűrűfonatúak csonkakúp formájúak, alul 80–100
cm átmérővel. Magasságuk legfeljebb annyi lehet, mint a halász
karjának hossza: ha belenyúl, a feneket el kell érnie. A
Tiszántúlon, a Dél-Dunántúlon és a Kisalföldön ritkafonású
tapogatókat is használnak (vagy használtak), ezeknek felső pereme
vagy körbe hajlított vessző, vagy kör, illetve négyzet alakú
léckeret, melybe oldalának hosszú, erős vesszőit, melyeket
néhány korc is összetart, beleillesztik. A
ritkafonású tapogatók nagyjából a ritkafonású varsákkal
azonos területeken voltak jellemzőek (Sztripszky H. 1904: 240;
Ecsedi I. 1934: 181–183; Babus J. 1959: 78–79; Bárdosi J. 1959:
159–166; Zentai J. 1966: 196; Solymos E. 1974: 38–39).
Könnyebb
a munka a hálótapogatókkal. A Tisza mentén két,
illetve a Duna mentén és Dunántúlon négy meghajlított
vesszőkávára feszítik ki a hálóborítást, sokszor avítt
léhésből, sőt dróthálóból (Jankó J. 1902a: 371; Nyíri A.
1948: 53, 81, 102; Szilágyi M. 1987: 369–370).
Kiöntésekben,
szélvizekben használják mind a vessző-, mind a hálótapogatót:
a halász belábol a vízbe, figyeli, hol járhat a hal. Gyakran
meglátja, máskor csak apró jelekből észleli. Ha a ponty túrja
az iszapot, buborékok szállnak fel; máskor a nád, hínár mozog,
ha nekiütközik a hal. Amikor semmi jelet nem lát, találomra
nyomja le a szerszámot egy hirtelen mozdulattal. A leborított hal
megijed, a borító oldalának ütődik, amit a halász megérez. A
tapogató felső nyílásán benyúl, kézzel megkeresi és kiemeli a
zsákmányt, s a nyakában lógó tarisznyába teszi vagy kidobja a
parton várakozó társának. Ívás idején vagy apadáskor az
ártéri pocsolyákban nagyon eredményes. Főleg alkalmi halászok
eszköze, ezért a mívesen elkészített darabok mellett egészen
primitív megoldásúakat is találunk: feneketlen kosarat, rossz
rostát, csibeborítót stb. (Ecsedi I. 1934: 182–183).
Hogy
ne riasszák el a halat, a borítót gyakran 3–4 méter hosszú
nyélre erősítik, így nagyobb távolságról tudnak borítani. A
halat azonban ebből a tapogatóból is kézzel veszik ki. Mind a
vessző-, mind a hálótapogatónak ismerjük nyeles változatát, s
az adatok bár széles körű, de nem túl gyakori használatot
mutatnak. Csak a nyeles vesszőtapogató Fertő-tavi használata
látszik nagyobb jelentőségűnek, részben a nagy kiterjedésű
sekély vizek miatt, részben azért, mert ezen a tavon, határvíz
lévén, nem volt érvényes az ívás alatti halfogási tilalom
(Herman O. 1887–88: I. 337; Bátky Zs. 1903b: 30–31; Szabó K.
1937: 387, 393; Bárdosi J. 1959: 170).
{167.} 32.
ábra. Tapogatók: a) kerékpárabroncsból
és dróthálóból kialakított orvhalász tapogató, Cegléd
(Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); b) hálótapogató,
Algyő (Csongrád vm.); c) vaspálcákra
szerelt reginás tapogató, Tiszaalpár (Pest-Pilis-Solt-Kiskun
vm.); d) fogantyús
reginás tapogató, Algyő (Csongrád vm.); e)zsákos
(segges) tapogató, Közép-Tisza-vidék
{168.} A
kisvízi borítók használatát két körülmény korlátozza.
Megfelelő hőmérséklet kell, hogy a vízben való járkálást és
nyúlkálást el lehessen viselni, illetve: csak a kar hosszának
megfelelő mélységű vízben használható. Ezektől a
körülményektől függetlenítették magukat a halászok újabb
konstrukcióikkal, melyek meg is fogják a halat. Két változatuk
van, a tükrös és a zsákos.
A reginás
tapogatót Herman Ottó közölte Szeged tájékáról, mely
magasabb a hálótapogatónál, és tükrös hálóval vonták be,
melyben a hal fennakadhat. Az 1920-as évektől terjedt el egy újabb
változata, a fogantyús tapogató, mely szintén tükrös,
a borító rész viszont kisebb, mint a többi borítónál, és
hosszú függőleges fogantyúja van, aminek segítségével
csónakról mélyebb vízbe is lenyomható (Herman O. 1887–88: I.
336; Szabó K. 1937: 387, 392–393; Nyíri A. 1948: 53–54; Khín
A. 1964: 108–109; Szilágyi M. 1971: 282).
A zsákos
tapogatónak egyszerűbb változatai vesszőből készülnek, a
magasabbra font tapogató oldalán egy nyílást vágnak, ahová
hegyes hálózsákot szerelnek. A ladikos halász által leborított
hal ebbe a zsákba menekül, a felemeléskor a nyílást a háló
elzárja, s a hal a zacskóban fogva marad. Ilyen szerszámról csak
Tiszafüred környékéről vannak adataink (Ecsedi I. 1934: 181–182;
Szilágyi M. 1995: 56–57). Jobban ismerjük ennél a velencei-tavi
zsákos tapogató kialakulását és használatát (Kovács Elemér
1938; Diószegi V. 1950; Solymos E. 1996: 69–73). Az 1900-as évek
elején fejlesztették ki ezt a hálótapogatóból kiinduló
változatot. Három oldalát drótháló fedi, a negyediken egy
körülbelül egy méter hosszú hegyes zsák van. Lenyomáskor a
zsák végét hozzáfogják a nyélhez, aztán elengedik, ebbe
menekül bele a hal. E zsákos borítófélének egyedülálló
változata a győri bugyrosháló, mind a négy
oldalán zsákkal, melyeknek csücskét egy vaskarikához kötik, s
ez a nyélen mozog le és fel.
A nyomóháló,
pók, kukucska a borítóhalászat újabb és legfejlettebb
eszköze (Morvay P. 1940; Solymos E. 1948, 1965: 143–150). Váza
eredetileg fából, ma már kizárólag vasból készül. Kerek vagy
ovális, 40–100 cm átmérőjű vasabroncshoz csatlakozik a három
láb, ezek köpűben egyesülnek, ebbe jön a 2–3 m hosszú nyél.
A kísérleti szakaszban a lábak közt belülről szereltek fel az
abroncsra egy hosszú, hegyes zsákot, amit a lenyomás után oldalt
elvezettek. Ezt helikonnak nevezték. A továbbfejlesztett
változatoknál a zsák már kívülre került, csúcsát a rúdon
fel-le mozgó vaskarikához kötötték.
Főleg
hínáros, nádas vizekben, ahol más szerszámmal nem lehet
dolgozni, a halász lesi, merre bugyborékol a víz, hol mozog a
növényzet. Esetenként a vízmerő szapollyal árnyékot vet a
vízre, hogy meglássa az úszkáló halakat. Felhúzott, kifeszített
hálóval hirtelen lenyomja a fenékre a nyomóhálót, a vaskarikát
leengedi, mely a lábakig csúszik, s a háló körben elterül. A
riadt hal, melyet az evezővel is megzavar a halász, oldalt menekül
és a hálóba jut. Felemeléskor ez a hálórész az abroncson kívül
lecsüng, elzárja a hal útját. A nádasban a kisebb, a tisztásokon
a nagyobb méretű nyomóhálókat szokták használni.
Ugyanilyen
elven működik az abroncsháló és
a sín- vagy singháló. Az
előbbiről Pancsováról, majd az ország több pontjáról is
rendelkezünk szórványos adatokkal, az utóbbit Győr környékén
használták. Egy kerékpárabroncsra hálót kötöttek, és a
sekély vízben meglátott halra dobták. A singháló esetében
három kötelet is szereltek {169.} az
abroncsra, s azzal emelték ki (SMJ 1917c: 71–72; Bosić M. 1982:
54–55; Kovács A. 1987: 58–59).
A
borítóhálók fejlődése a 19. század második felében indult
meg. Az ármentesítések következtében megcsappantak azok a
kiöntések és szélvizek, ahol korábban a kisvízi tapogatókkal
halásztak, ezért a mélyebb vizekre kényszerültek a halászok.
Ugyanebben az időben kezdték tiltani a szigony használatát, így
nem maradt megfelelő eszköz, mellyel a hínáros, nádas részekben
halászhattak volna.
Adataink
szerint a nyomóhálót Nagybaracskán, a Ferenc-csatornán
alakították ki az 1890-es években. Innét jutott el a Drávaszögbe,
majd Ráckevére és a Tiszára. Figyelmet érdemel az a tény is,
hogy a 20. század elején Romániában, a Duna menti tavakban
közkedvelt szerszám volt, Antipa szerint orosz halászok
honosították meg (Antipa, G. 1916: 398–400).
VETŐHÁLÓK
A
vetőhálóknak három típusát ismerjük: a karikásat, a zsákosat,
valamint a sleppzsákot. A karikásat
(pendelyháló) nyugatinak, a zsákosat (rokolyaháló)
keletinek, a sleppzsákot ráchálónak nevezte Herman
Ottó, ezek az elnevezések azonban megtévesztőek, mert az átvétel
irányára látszanak utalni. Márpedig – ahogyan arra már Jankó
János rámutatott – a „keleti” típus is megvan nyugaton, a
„nyugati” is keleten (Herman O. 1887–88: I. 213–215, 330–333;
Jankó J. 1900a: 440–461).
A karikás
vetőháló (pendelyháló, dobóháló) szabályos kör
alakú háló, peremén minden második szemnél egy-egy ólomgolyó.
Arányosan elosztva 12 vékony kötél (ín) van
hozzákötve a peremhez, melyeket a háló közepén lévő
vaskarikán átvezetve egy hosszú dobókötélhez fukszolnak. A
kiterített háló átmérője 2,5–3 méter.
Nagyobb
ennél a zsákos
vető- vagy dobóháló (Hermannál rokolyaháló, leggyakoribb
nevén rácháló, rácdobó), 4–5 méter
átmérőjű. Középpontjából hiányzik a karika, a háló közepe
közvetlenül a dobókötélhez csatlakozik. A peremkötél ugyancsak
sűrűn ólmozott, a peremet azonban befelé visszahajták, s 20–30
cm hosszú zsinórokkal felkötik a hálóhoz, így körben zsák
képződik. (A kétféle dobóhálóra: Solymos E. 1965: 150–155;
lásd még Pékh Gy. 1954, 1955).
A
vetőhálók eredményes használatához ügyesség, testi erő és
nagy helyismeret szükséges. A hálót egyetlen penderítéssel úgy
kell kidobni, hogy az szétterülve essen a víz felületére. Az
ólmozás miatt a háló súlya 6–8 kg. Olyan helyeken használják,
ahol a fenéken halakat gyanítanak. A lesüllyedő háló ugyanis
nem az úszkáló, hanem a fenéken lévő halakat takarja le. A
dobókötél apró rángatásával a karikás hálónál a perem
fokozatosan a középponthoz húzódik, s a letakart halakat a hálóba
kaparja. A zsákos változat hasonló módon a körben lévő zsákba
kaparja a halakat.
A
zsákos vetőhálóhoz hasonló szerkezetű a sleppzsák, de
ennek vontatott állapotban 8–12 m a hossza, átmérője tehát
16–24 m, ezért kézből eldobni nem lehet. A ladik oldaláról
eresztik le úgy, hogy az ín egyik felét egy darabig a fenéken
vontatják, hogy összekaparja a halakat, azután engedik csak le a
másik részt is (Solymos E. 1965: 155–159).
A
karikás dobóháló kisebb terjedelme és könnyebb kezelhetősége
miatt alkalmi {170.} halászok,
vízimolnárok és hajósok körében is kedvelt. Terjesztésében az
utóbbiak is szerepet játszhattak. A zsákos típus a kemény,
kavicsos mederben, sebes vízen használatos inkább, de
Európa-szerte egymás mellett vagy egymás közelében használatos
mind a kettő.
A
sleppzsák – a névből következtetve – nyilván német
telepesek hatására terjedt el a magyar Dunán. Német
nyelvterületen, bár a szerszám ismert, a név más hálót jelöl.
Fel kell figyelnünk arra is, hogy a sleppzsák átmenetet képez a
vető- és a húzóhalászat között: alakja olyan, mint a
vetőhálóé, de használata inkább húzóhalászati, hisz 40–50
métert vontatják a fenéken, mielőtt a másik felét is bevetik.
Húzóhalászati jellegét mutatja az is, hogy a Duna középső
szakaszán – Paks felett – a kecét helyettesíti (Solymos E.
1965: 250).
MERÍTŐHALÁSZAT
Az
ebbe a csoportba tartozó sokféle és különböző alakú hálóféle
javarészt az alkalmi és a paraszthalászok eszközkészletéhez
tartozik.
A
látott hal kimerítése annyira evidens, hogy a vízparti emberek
minden alkalmasnak látszó eszközt felhasználnak erre. Így
köténnyel, rostával vagy fáskosárral is merítik a halat.
Alkalmi merítőhalászatnak tekinthetjük a csíkászat olyan módját
is, amikor este egy szalmacsomót engednek a vízbe – télen lékbe
–, és másnap a belefészkelődött csíkokkal együtt kiemelik
(Vutskits Gy. 1902: 86–88; Gönyey [Ébner] S. 1926: 20).
A szák vagy mereggyű –
egy villás ágból kialakított ovális keretre szerelt zsákszerű
háló – elsősorban járulékos eszköz: vejszéből, nagyhálóból,
bárkából merítik ki vele a halakat, vagy a horogra akadt hal
megfogását teszi biztosabbá a használata. Esetenként azonban
önálló fogóeszköz is lehet.
Télen
a léknél gyülekeznek a halak, hogy oxigénhez jussanak. Ilyenkor
szákkal merítik ki a (főleg alkalmi) halászok (Szabó K. 1918:
123; Nyárády M. 1938: 382).
Egyes
években ívás után, nagy melegben a tavakon forr vagy forog a
hal: egy csomóban a víz színén pampognak, szinte forr
tőlük a víz. A Velencei-tavon és a Balatonon ilyenkor 3–4 m
hosszú nyélre 1–2 m átmérőjű vaskarikát, arra zsákot
szerelnek, ladikkal csendben megközelítik a halakat, alámerítenek,
s hirtelen kiemelik. Jó esztendőben egy-egy emeléssel egy mázsát
is fogtak, aztán évekig nem is láttak forgó halat (Solymos E.
1996: 90–91).
A
szák önálló halászeszközzé fejlesztett változata
a bokorszák. Félkör alakúra hajlított
vesszőkávára – melynek átmérője 60–80 cm is, 2–3 m is
lehet – 2–3 m hosszú hegyes hálózsákot szerelnek. Farkára
egy követ, a szájnál a kávát összefogó
ínra {171.} ólomsúlyozást
tesznek, villás nyelet erősítenek rá, a villa két ágát az alsó
ínhoz, a nyelet a káva legmagasabb pontjához rögzítve. A
folyóvízi bokrászáshoz több halász társul:
csónakkal a bokrok elé állnak, egyikük a fenékre nyomja a
szákot, a másik kettő evezővel, láncos bottal a hálóba
riasztja a halakat. Az emeléssel záródik a bokorszák szája.
Kisebb vizeket egymás mellett elhelyezett bokorszákokkal zárnak
el, és távolabbról elkezdve a hálósor felé űzik, hajtják a
halakat (Herman O. 1887–88: I. 311–315; Ecsedi I. 1934: 191–192;
Szabó K. 1937: 395–396; Nyíri A, 1948: 55; Szilágyi M. 1995:
88–90).
33.
ábra. Bokorszák és kece: a) bokorszák,
Baja környéke (Bács-Bodrog vm.); b) hegyes
kece, Közép-Tisza vidék
A
Fehér-Körösön az 1920-as évek végéig, a csongrádi halászok
áttelepüléséig használták a bokorháló-féle csömpölyt.
Ennél a hálónál a káva felső részére egy zsinórt kötöttek,
amit kifeszítve a csömpölyös a rúd mellett az ujján tartott a
halász, és megérezte, ha a hal a száknak ütődött. A bokrászás
mellett „nagyhalászatot” is rendeztek csömpölyökkel:
a hajókat összekötötték, hogy átérje a vizet,
mindegyikben állt egy csömpölyös, és a két partról vontatták
lefelé a hajókat, vele a csömpölyöket (Banner J. 1926: 213;
Solymos E. 1960: 6–8).
A
bokorszák egyik speciális változata az Olt
melléki lesháló, melynek szákja egy A alakú
rámára van erősítve, szája őrfonalakkal ellátva,
melyek a beúszó halakat jelzik a halász számára (Herman O.
1887–88: I. 316).
Az ollóháló,
ághegyháló rámája két egyenes, olló alakban
összeerősített rudacska, amire fel van szerelve a háló. Az ágak
között van egy kiemelhető merevítő, és használaton kívül az
ágakat össze lehet csukni, a hálót fel lehet tekerni. Ezzel a
hálófélével is bokrásznak. Bár Európa-szerte (és Európán
kívül is) ismert az ilyen eszköz, a magyar vizekről feltűnően
kevés adat van róla, s úgy tűnik, hogy a 20. század első
felében fel is hagytak a használatával (Herman O. 1887–88: I.
305–306; Jankó J. 1900a: 349–350; Morvay P. 1936; Solymos 1965:
160; Bosić, M. 1982: 46–47).
A
merítőhálóknak ennél a csoportjánál a háló nem zsák, hanem
vízszintesen a kávák közé feszített léhés. Ezek
az emelőhálók, melyeknek elnevezésben, méretben és
formában nagyon sok változata van.
34.
ábra. Emelőháló, Közép-Tisza vidék
Az emelőháló,
emecső, csuhé, pók, csempely, tesziveszi egy négyzet
alakú léhésből áll, melynek sarkait két keresztbe tett és
meghajlított vesszőkáva négy ágához erősítik. A háló mérete
az 1 × 1 m-től a 4 × 4 m-ig is terjedhet
(Ecsedi I. 1934: 185–192; Solymos E. 1965: 160–166; Szilágyi M.
1995: 60–74). Az egyszerűbb változatoknál a kávák
kereszteződéséhez egy rudat kötnek, s ennél fogva karral
emelgetik. A nehezebbeknél a rúd végére egy keresztfát
szegelnek, amit az emelős a parthoz feszít, és kötéllel húzza
fel, majd ereszti vissza a vízbe a hálóját. Ismét más megoldás,
ha a nyelet egy villás oszlopba fekteti, és kétkarú emelőként
mozgatja. A legnagyobb emelőhálókat csigán át csörlővel
emelgetik.
Hogy
az emelőzés eredményesebb legyen, vagy beetetik a helyet, hogy a
halakat odacsalogassák; vagy olyan helyet keresnek, ahol haljárás
van. Ilyenek az átfolyások, a fokok, ahová karókból emelvényt
is építenek, és az emelős erre ül (Herman O. 1887–88: I.
499–504).
Az
emelőhálót általában öblösre készítik, hogy a hal ki ne
ugorjon belőle. A Tolna alatti Duna-szakaszon viszont feszesre
húzzák a hálót, de négy sarkán az inakra piskóta alakú
fácskát vagy drót pöcköt fűznek, emeléskor,
ahogy a háló kiöblösödik, a pöckök az ínon elcsúsznak,
azokat összetartják (Solymos E. 1974: 43).
Az
emelőhalászat általában a legnagyobb csendben folyik, hogy a
halakat el ne zavarják. A csobbantás, mely szintén
Baja környékén ismert, ennek épp az ellenkezője. A halász a
nyelénél fogott csobbantót, mely 1,5 × 1,5
m-es emelőháló, háromszor a víz felületéhez üti, s úgy teszi
le, hogy dobbanjon a fenéken. Néhány perc múlva felhúzza, 15
lépésnyire továbbmegy, újra csobbant. Mint mondják: ez a hang
csalja oda a halakat, de csak ősszel és éjszaka eredményes.
Az
emelőhálónak van érzős, őrös változata is. A
háló fölött átlós irányban 3 szál {173.} zsinórt
feszítenek ki, ehhez függőlegesen egy nádszálat erősítenek
vagy egy zsinórt vezetnek fel az ujjukhoz. Ha a hal nekiütődik
az őrmadzagnak, jelet ad a halásznak. Éjszakai
halászatnál a nádszál végére parázsló taplót tűznek, ennek
mozgása figyelmezteti a halászt (Herman O. 1887–88: I. 309,
499–504; Andrásfalvy B. 1975: 209) .
35.
ábra. Őrös emelőháló (csempely), Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)
Ha a
vízfolyást – a kisebb folyót vagy a fokot – vesszőfonadékkal,
illetve gazból és földből megépített gáttal elrekesztették,
és a kapu fölött kialakított ülőhelyről
emelgette a halász a rendszerint őrös emelőhálóját, az
áradással-apadással vonuló halak fogása igen eredményes volt
(Deák G. 1911: 144–150; Györffy I. 1933: 24–28; Gönyey S.
1942c: 46–47; Andrásfalvy B. 1975: 209; Bosić, M. 1982: 41–44;
D. Varga L. 1984: 58–59). Rekesztéssel kombinált emelőháló
volt a barok is, melynek leírását a
Csallóközből ismerjük (Khín A. 1948: 168–170; Solymos E. 1956:
108). Zátonyos helyeken egy sövényt állítottak keresztben a
vízfolyásra, közepére gémeskútszerűen {174.} egy
nagyméretű emelőhálót szereltek, a háló a sövény alsó felén
volt. A helyet árpadarával beetették, a hálót leeresztették, s
naponta egyszer felemelték az odagyűlt halakkal.
A pirity vagy kiscsuhé nevű
emelőhálót Tolnától a Száva folyóig ismerik a Dunán (Solymos
E. 1965: 164–166). Az alig egy négyzetméteres emelőháló
sarkain pöckök, a kávák végein erős ólmozás van. Nyél
helyett hosszú kötéllel látják el: csónakról eresztik le a
tuskók, halfészkek mellé. A háló közepébe kötött piros
rongydarab csalja rá a halat. A halász néhányszor óvatosan
megemeli a hálót, s ha halat érez rajta, hirtelen mozdulattal
felrántja. Főleg öreg halászok kedvelik, mert olcsó, kevés
fizikai erő, de nagy helyismeret kell hozzá. Ha eltalálja a
halfészket, egy mázsa pontyot is kiszedhet vele. A pirityhez
hasonló a léken át emelgetett bustyáló, melyet
Herman Ottó (1887–88: I. 394) Drávafokról közölt. Ugyancsak
kötéllel emelgették és a kávák végein súlyozott volt a
Bodrogköz téli, lékes hajtóhalászatának vasas szákja
(Herman O. 1887–88: I. 394–395; Gönyey [Ébner] S. 1926: 12–16;
lásd még M. Kiss L. 1931: 119; Szilágyi M. 1980: 39, 41; D. Varga
L. 1984: 62).
Főleg
Vácott és Újpesten használták az 1920-as évekig
a szúrótápli nevű alkalmi szerszámot a folyó
partján. A háló kb. 2,5 × 2,5 m-es volt, és a
fogantyút függőlegesen erősítették rá. A kikötött dereglyék
és a bőrmosó talpak alá szúrták le víz ellenében, s mikor a
víz sodra kihozta, függőlegesen emelték ki (Solymos E. 1965:
167). A valószínűleg egyéni kezdeményezésű viharháló szintén
az 1920-as évekig volt használatban Esztergom, Vác és Pest
partjainál. Egy 4 × 4 m-es vas rámára szerelték a
hálót, a ráma szélét csuklósan a parthoz erősítették, és
csigát közbeiktatva csörlővel billentették a víz alá, illetve
emelték ki (Solymos E. 1965: 172).
E két
utóbbinál sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett a Dunán
a tekerős- vagy grániktaupli, -tápli. Maga
a háló kb. 4 × 4 m-es bő léhés; eredetileg hatalmas
körmökre szerelték, majd a század elején (főleg Pest környékén)
vaskeretre. Csónakra vagy a parthoz rögzített stégre
szerelik: a csónak farában, illetve a stégen egy ferdén kinyúló
rúd áll, ennek végén csiga, amin a háló emelőkötele fut, s
ezt csörlővel mozgatják. A parti tauplik hálóját a vízfolyással
szemben ki is kötik, hogy el ne sodródjon. A tauplik első
változatai kútágasszerűen működtek, az 1920-as években
alakultak át rámássá. További változás, hogy a hálót
téglalap alakúra kötötték, és úgy erősítették fel a rámára,
hogy a hosszabb végét a ráma felett átvíve alulról rögzítették.
Így a háló leeresztéskor felpúposodik, a letakart hal pedig a
zsákba fut. A csónakosok kaparással is növelni igyekeznek a
fogást: a tauplis egy nagy kővel lemacskáz, a
hálót leereszti, aztán a macskakötéllel egy darabon
felhúzatja magát, ezzel a rámát is meghúzatja, és a fenéken
lévő halakat a zsákba kaparja, majd néhány perc múlva feltekeri
a hálót. Ezután lejjebb ereszkedik, s így folytatja, míg a
többszáz méteres kötele el nem fogy. Egy ilyen leereszkedés
a rina.
A
tekerőstaupli főleg a városok – legjellemzőbben a
főváros – partjain volt használatos. Gazdáik leginkább
mellékfoglalkozású halászok: gyári munkások, iparosok,
nyugdíjasok. Partvédelmi, partrendezési okokból napjainkban egyre
ritkábban engedélyezik a használatát (Solymos E. 1965: 167–172).
E két
kanál alakú merítőhalászati eszközben közös, hogy egy nyélbe
három hajlékony körmöt erősítenek, egyet előre, kettőt
kétoldalra, s ezekhez feszítik ki a hálót, a negyedik sarkát
pedig a nyélhez kötik. A különbség az, hogy a villingnek
– melyet a Tiszáról ismerünk – könyökszerűen megtörik a
nyele, mankó van rajta, s a ladik orránál billegetve dolgoznak
vele (lásd Herman O. 1887–88: I. 303–304; Ecsedi I. 1934:
190–191; Nyíri A. 1948: 55–56, 81). A millingnek
viszont 2 méternyi egyenes nyele van, középen egy fogantyúval.
Ezt is használják meregetésre, különösen a kisebb
méretűpiszemillinget, a magyar Dunán mégis inkább
csónakon ereszkedve halásznak vele (Janitsáry M. 1937; Solymos E.
1955b: 458–459, 1965: 172–177).
36.
ábra. Villeg és ollóháló: a) villegháló,
Közép-Tisza-vidék; b) ollóháló,
Alsó-Tisza vidéke
Millingezéskor
két halász ül a ladikban, a kormányos a part közelében, arra
merőlegesen tartja a ladikot, s hagyja ereszkedni, miközben az
evezővel a parti bokrok között megbújó halakat felriasztja;
társa a ladik orrában ül, szájával a part felé fordítva tartja
a vízben a millinget. Ha a befelé menekülő hal a léhésnek
ütközik, a halász megérzi, a hálót szájával felfelé
fordítja, kiemeli, és a zsákmányt a ladikba fordítja. Csendes
éjszakákon szoktak millingezni, több kilométert is ereszkedve.
Gyakran fenékhorgászattal is összekapcsolják: két horogfelnézés
között millingez-nek. Az orvhalászoknak is kedvelt eszköze.
{176.} A
millinget – ilyen formában – Herman nem mutatta be. Adataink
szerint a magyar Dunára a múlt század második felében került az
Al-Duna felől, ahol mind a szerb, mind a román vizeken több
változata ismert (Antipa, G. 1916: 377–382; Čurčić, V. 1912:
524; Cvar, N. 1941: 21–23).
HÚZOTT SZERSZÁMOS HALÁSZAT
Együtt
tárgyaljuk ebben a csoportban a Herman-féle beosztás kereső- és
kerítőhalászati eszközeit, hiszen együvé tartoznak: a fogás
lényege egyiknél is, másiknál is a szerszám húzásában rejlik.
A kerítőhalászat fogalma egyébként sem terjeszthető ki a Herman
által ide sorolt összes hálóra, mert csak egy részüknél
beszélhetünk bekerítésről. Egyébként pedig „keresőnek” is
nevezhetnénk az összes hálót, hiszen egyiknél sincs szükség a
hal észlelésére.
Az
ide sorolt szerszámokat kis- és nagy szerszámokra oszthatjuk. Ez
az osztályozás a halászok gyakorlatában is él: kisszerszám az,
amit általában három embernél kevesebb, nagyszerszám, amit
háromnál több kezel.
A kaparóháló,
gereblyeháló egy ívesen hajló vesszőkávára erősített
hálózsák, amit 4–5 m hosszú, a kávára merőleges nyéllel a
partról használnak: a hálót benyújtják a vízbe, és a part
felé gereblyéznek, kaparnak vele. A kisebb, apró szemű
kaparóhálóval a horgászok csalihalat fognak. Szükségből a
kisebb bokorhálót is átalakítják kaparóvá. A halászok „utolsó
szerszámnak” tartják, mert értékesebb halat ritkán lehet fogni
vele. Ennek ellenére szinte minden halasvíz mellékéről közölték
a néprajzi gyűjtők (Herman O. 1887–88: I. 329–330; Sztripszky
H. 1902: 165; Banner J. 1926: 216; M. Kiss L. 1931: 116–117; Gunda
B. 1934b; Solymos E. 1965: 185).
A vezetőhálót
viszont csak Erdélyből ismerjük, és a nyugati halászati
irodalomból. Egy tükrös hálót karikára szerelnek, és hosszú
rúdra fűzve kifeszítik. A hálót a vízbe eresztve, hogy feneket
érjen, lefelé halad vele a halász, s egy zsinór segítségével
lassan összehúzza (Herman O. 1887–88: I. 328; Jankó J. 1900a:
404–409).
A
legelterjedtebb vontatott szerszámoknak, a kecéknek két
altípusa van: a szimpla hálójú hosszú kece és
a tükörhálós csontos kece. Közös jellemzőjük,
hogy mindkettőnek A alakú fa rámája van (ez a Dunán gyakran
hajlított szárú, gondosan megmunkált), a két végén tégla
súlyozással. Mindkét változatot hosszú kötéllel eresztik le a
fenékre, és ereszkedve a ladikkal vontatják (Herman O. 1887–88:
I. 172–174, 324–327; Banner J. 1923: 27–28; Morvay P. 1937:
288–289; Solymos E. 1965: 74–81; Bálint S. 1976: 434–435;
Szilágyi M. 1995: 74–81).
A hosszú
kece, hegyes kece, koca hálója több méter hosszú hegyes
zsák, szájon alul ólom súlyozással. A zsák végére egy nagyobb
követ szoktak kötni, hogy a hálót kifeszítve tartsa. A Közép-
és Felső-Tiszán bónéhálónak nevezik ezt az
altípust. A csontos kece, kuszakece, guszakece, kurta kece,
tükrös kece, reginás kece hálója rövidebb és tükrös.
Az aprószemű, bő léhésből egy-egy tükörszemen keresztül két
zacskót húznak ki, és végüket összekötik (Solymos E. 1974:
45). Az ínon, mely viszonylag hosszú, 9 lólábszárcsont van
felerősítve. Ez a súlyozás nagyon ősinek látszik, a magyar, a
szerb, s újabban a román vizeken egyaránt használják. Van a
kecének még egy újabb változata, a paráskoca, amit
Győr környékén használnak, és átmenetet jelent a zsákos
húzóhálóhoz. Rámája nincs, hanem két 3–4 méteres parázott
és ólmozott szárnyhoz kötik a zsákot, s vagy egy, vagy két
ladikról vontatják.
Kecézéskor
a ladik közepén ül a halász, a vízfolyásra keresztben tartva a
ladikját. A kecét a felső oldalon leereszti a fenékre, az alsó
oldalon a gúzsba akasztott evezővel védlizve evez,
és a szerszámot a fenéken húzza. Az ín a fenéken járó vagy
gödrökben elfekvő halakat felkaparja. A kecézésre alkalmas
szakasz végén a hálót felhúzza – ez egy rina.
A
gödrös, tuskós, s ezért halfészkes terület a legjobb a
kecézésre, de a legveszélyesebb is, mert a háló könnyen elakad.
Ha a halász kézzel nem tudja felemelni elakadt {178.} kecéjét,
a kötelet a ladik orrára erősíti, és a végébe állva
hintáztatja, így tépi fel. Ha mégsem sikerül, segítséget hív,
s két ladikon egy dorongot átfektetnek és feltekerik (mint
az elakadt laptolót is szokás).
A
hosszú kecét a keményebb, kavicsos mederben és sebesebb vízen
használják. Itt a csontok zörögnének, a víz pedig kifordítaná
a tükröshálót. Az iszapos mederbe viszont az ólmosín nagyon
bevág, nehéz vele dolgozni. Ilyen területen inkább a bokorszákhoz
hasonlóan használják a hosszú kecét: a bokrok elé húzzák, és
kötélre kötött kövekkel zavarják bele a halakat. Ha a nyitott
kecére nyelet erősítenek, bokorszákként is használhatják.
Bár
a kece kimondottan kishalász szerszám, tehát egy ember kezeli,
esetenként közös halászatot rendeznek vele. Ilyen
a tiszaverés vagy a dunaiköcsögézés (St-R.
1914; SMJ 1917b; Ecsedi I. 1923–24: 178; Szilágyi M. 1973c;
Solymos E. 1990).
A
Tiszán a kecések a folyó hosszú szakaszát halászták végig,
állandóan úton voltak, míg másutt csak a halásztanya, illetve
lakóhelyük környékén kecéztek (Herman O. 1887–88: I.
325–327).
A
kecéző halász egyébként nem pusztán a vak véletlenben bízik.
Nagyon jól kell ismernie a medret, tudni azt, hogy hol vannak
halfészkek, hol vannak akadók, tuskók, melyek veszélyesek
lehetnek a hálójára. Tudatosan választja meg tehát a helyet,
ahol leereszti és felhúzza kecéjét.
Herman
Ottó azt írja, hogy „a gyérháló tulajdonképpen
szintén kece, de bónéfa nélkül való ... Száján kötélből
való kerettel, farkán kővel, inán – ennek két végén –
rendesen egy 3–6 fontos ágyúgolyóval vagy kővel. Ezt a hálót
két csónak között eresztik a folyóba ... Csak Szegeden akadtam
rá”. Mesterszótárába – a gyérhálóra utalva – felvette
a görehálót is (Herman O. 1887–88: I. 327, 789).
Ilyen nevű hálókat azóta nem találtak a néprajzi gyűjtők, a
leírásnak pontosan megfelelő hálót mutatott be viszont Antipa
(1916: 440–447) mint a román Dunán legelterjedtebb kishalász
szerszámot, orianéven. Ugyanilyen hálót ismernek a
szerbek balacska, vlak, flak néven (Peesch, R.
1965; Drobnjaković, B. 1934b: 29; Momirović, P. 1972: 23), ami
elvezet a tiszai lák, a dunai flák, illetve
a tiszai pirity néven ismert húzóhálókhoz.
A flák esetében
jól nyomon követhető, hogy miként lesz egy zsákszerű kishálóból
terjedelmes húzóháló, mely – a szerkezeten túl – szinte nem
is hasonlít a kiindulási formára (részletesen: Solymos E. 1984c).
A flák, lák úgy készül, hogy egy nagy darab
léhést kettébe hajtanak, két oldalát kétharmad részig
összevarrják. A szájnyílást kötélre szedik, a két alsó
sarkára nagyobb súlyt (régebben vasgolyót, utóbb követ) kötnek;
a két hátsó sarkára esetleg szintén súly kerül. A zentai
múzeumban őrzött lák méretei: szélessége 820
cm, mélysége 360 cm, ebből össze van varrva 225 cm. Az
összevarrás miatt nagy, kétsarkú zsák képződik. A felső ínon
csak középen van egy ovális, 21 × 15 cm-es deszkadarab.
A dunai flák szerkezete ugyanilyen, de sokkal
nagyobb, ezért egy-egy halásznak csak fél flákja van: halászat
előtt kötik össze. A fél flák 7–9 m hosszú, 8–9 m mély. A
felső ín parázott, a súlyozás külön kötélen van, és
halászat előtt kötik hozzá a sarkokat úgy, hogy a háló szája
2–2,5 m-re nyíljon ki. A használat megegyezik: két ladikról
egy-egy halász dolgozik vele, a kötéllel a súlyozást, vele a
hálót a vízbe eresztik, a haljárástól függően a fenékre,
vízközépre vagy a felszín alá. Védlizve eveznek a folyás
irányában, és húzzák a kifeszített hálót. Egyik ujjukat a
hálóba akasztják, így megérzik, ha fognak. Egyszerre mindketten
felrántják {179.} a
súlyzást, ezzel a háló szája bezárul és kiemelhető. A
csónakokba szedik fel a hálót. Úgy is használják, hogy bokros,
nádas részeket kerítenek be vele, és belezavarják a halakat.
A
flákot csak a Duna és a Tisza alsó szakaszán, valamint a
Ferenc-csatornán használták (az utóbbi évtizedekben hagyták
el). Szerkezetben és használati módban megegyezik viszont a
flákkal a Közép-Tiszán viszonylag gyakori palónya. A
különbség csupán annyi, hogy para helyett ovális deszkaúszókkal
van felszerelve (Szilágyi M. 1995: 192–194).
A
flák átvezet a nagyhálókhoz: a laptoló, laftoló,
lapsoló, lebzsi, laptúr, pirity tulajdonképpen ennek
nagyobb változata (Herman O. 1887–88: I. 284–285; Banner J.
1923: 6, 12–13, 15–16; Ecsedi I. 1934: 201–204, 209–212;
Solymos E. 1958b, 1965: 198–202). A Dunán és a Tiszán a 20.
században eléggé elterjedt nagyhalász-szerszám volt, és a
nagyobb mellékfolyókon (például a Körösökön) is eredményesen
kísérleteztek vele. Erősebb fonálból kötik, hossza 60–80 m,
mélysége – a víztől függően – 6–10 m. Beállítása
annyiban különbözik a flákétól, hogy alsó inát erősen
ólmozzák, felső inát parázzák. A két szélét nem varrják
össze, hanem erősebb zsinegre felszedik, másfél méternyire
összehúzva, így kapják meg azt a bő zsákot, amit a flák
esetében az összevarrással. A két végére nehéz apacsot
kötnek, ehhez kapcsolódik a húzókötél. A lapsolót hat ember
kezeli. A két hálós ladik orrát összeakasztják, felszedik rájuk
a hálót. Amikor kieveztek a megfelelő helyre, a két ladik –
három-három emberrel – egymástól elválasztva kétfelé evez,
miközben a hálót a vízbe vetik. A nehéz háló a fenéken jár.
Jó darabon vontatják, majd a ladikok újra összemennek,
orrukat összeakasztják, és a két ladikba szedik fel, előbb az
apacsokat, ezek beemelésével az alsó ín is felemelkedik, s zárja
a háló száját.
Fenéken
járó háló lévén, a laptoló is könnyen tuskót
fog: elakad. Ha a rángatás nem segít, feltekerik, akár
a kecét. A két ladikra egy vastag dorongot fektetnek, az inat
átvetik rajta, egy erős botot dugnak bele, és tekerni kezdik. Így
olyan erőt tudnak kifejteni, hogy ha a háló nem szakadna fel, a
ladikok is elsüllyednének. Végszükség esetén egy hosszú léc
végére bicskát kötnek, s azzal lenyúlva elvágják a kötelet.
A
laptolás legjobb ideje a jégzajlás, ez felveri a fenéken fekvő
halakat. Ilyenkor szokták rendezni a tiszaverést és a
dunai kecsegézést is. Összegyűjtik a kecéseket, azok
egymás mellett haladva átfogják az egész medret, s az általuk
felvert, de ki nem fogott halakat a mögöttük haladó laptolósok
fogják meg. A zsákmányt ilyenkor egyenlően osztják el, és a
beszakadt kecéket is megtérítik.
A
dunai halászok szerint a laptoló a múlt század folyamán délről
került a magyar vizekre. Analógiáit megtaláljuk a szerb, a román
és a bolgár halászoknállaptas néven (Antipa, G.
1916: 426–430; Čurčić, V. 1912: 547–548; Cvar, N. 1941: 29). A
laptolás nehéz munka, a szerszám is drága, könnyen sérül,
ezért az utóbbi évtizedekben nem is használják.
Ebbe
a csoportba tartozik az inkább dunai, a Tiszán kevésbé
elterjedt balint- és a {180.} kecsegeháló (Herman
O. 1887–88: I. 282–284; Solymos E. 1965: 190–193). Nehéz
különbséget tenni a két háló között, mert többen, némi
átalakítással, ugyanazt a hálót használják ennek a kétféle
halnak a fogására. Maga a háló 50–70 m hosszú, de csak 2 m
mély. A balintháló egyik változata szimpla hálójú, nagyszemű
léhésből készül, de gyakoribb a tükrös változat. A Duna felső
szakaszán a balintháló part felőli {181.} részét
szimpla, a folyáson menőt tükrös hálóból szokták készíteni.
Erősen parázzák, gyengén ólmozzák, hogy a felszínen járjon. A
mindig tükrös kecsegehálót viszont leólmozzák, s az a fenékre
merül. Ha többen társulnak a halászatra, 120 m hosszú is lehet
az ilyen háló, és hat ember dolgozik vele két ladikról. Ugyanúgy
eresztik vízbe, mint a laptolót, de felszedéskor nem akasztják
össze a ladikokat. A hal nem a háló öblében fogódik meg, hanem
a tükrös háló szemeiben akad fenn, ezért csak a teljes háló
kiemelése után szedik ki belőle a halakat.
38.
ábra. Jég alatti halászat: a) hálóhúzás
jég alatt, Közép-Tisza vidéke; b) jeges
tanya, Balaton-mente
39.
ábra. A jeges halászat szerszámai: a) rohony vagy
vezetőrúd; b) rohony vagy
rúdhajtó villa; c) régebbi
formájú rúdhajtó villa; d) rözsöny vagy
kereső; e)jegellő,
Fertő-tó; f) üsztöke,
a lékelés eszköze, Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)
{182.} A
rövidebb balinthálóval két, szükség esetén egy ember is elbír.
A hálónak csak a ladik felőli végére kötnek apacsot, a másik
végét egy úsztatóhoz kötik. Ez lehet dorong, dézsa, bárka vagy
az ún. kutya, mint a búvárhálónál (Solymos E.
1965: 194). A rina elején vízbe vetik az úsztatót,
ami egyik irányba húzza a hálót, a másik irányba pedig a ladik.
A felszedés a ladikba történik.
Újabban
alakult ki a magyar Dunán a búvárháló, zsákháló,
pokolháló vagy fodros-háló. Kialakulását
és elterjedését jól nyomon követhettük (Solymos E. 1965:
193–198). 1934-ben Gútán két komáromi halász kecsegehálóval
dolgozott, és egy búvár is segítette a munkájukat, aki
megfigyelte a víz alatt, hogy a háló ólmos ina alatt sok hal
átbújik. Ezért egy zsákot szereltek az alsó ínra: hozzákötöttek
egy kb. másfél méter széles léhést, annak alját is leólmozták,
és kb. 80 centiméterenként odakötötték az eredeti ólmosínhoz.
A háló vontatásakor ez a zsák hátrább húzódik, az ín alatt
átbújó halak pedig a zsákba szaladnak. Hosszú évek alatt
elterjedt a Dunán ez a módosítás, különösen azután, amikor a
kezdeményezők áttelepültek Dunaszekcső-re. Átvették a tiszai
halászok is, ott azonban nem vált általánossá.
A
búvárhálót 2–3 ember kezeli egy ladikból. Hossza mintegy 40 m,
mélysége 3 m; apacs csak a ladik felőli végén van. A másik
végére kutyát kötnek, ami 150 cm hosszú, 70 cm alapú
és 20 cm magas deszka háromszög. Hegye és egyik sarka át van
fúrva, ahova kötelet kötnek, s ezt a háló alsó és felső
inából kiképzett kengyelhez kötik hozzá. Úgy
állítják be a kötéseket, hogy a vízbe vetett kutyának a hegye
a vízfolyással szemben, de a part felé álljon. Így a víz sodra
oldalt nyomja, s ezzel kifelé húzza a hálót.
Mivel
a fenéken jár a búvárháló, sima meder kell hozzá. Az
ismeretlen területet, ahogyan azt más fenékjáró hálók esetében
is teszik, a halászat előtttaccskötéllel megtaccsolják:
hosszú, leólmozott kötelet húznak végig, s ahol elakad, ott
jelzést tesznek a parton, nehogy a hálóval is rámenjenek. Egy-egy
tanyát egymás után többször is lehalásznak; úgy is, hogy
két parti dolgozik: amikor az egyik visszaér, a
másik indul.
Az
eddig tárgyalt nagyhálókat folyóvízen használják, és a vízen
szedik fel. A kerítőhálók viszont állóvízben is használhatók,
és (néhány kivételtől eltekintve) a partra húzzák ki.
A
kerítőhalászatnak vannak alkalmi és kezdetleges formái. Ilyenek
a hínárból, vesszőből készített néhány méteres fonadékok,
melyekkel kis vizekből az apró halakat húzzák a partra (Ecsedi I.
1923–24: 42; Csalog J. 1949. – A vál nevű
vesszőfonadék „hálóra” lásd még Nemes M. 1901; Vladikov, V.
1926: 99–101; Mjartan, J. 1952: 118–124). Komolyabb szerszámnak
számít ezeknél a kétközháló, mellyel alkalmi
halászok számottevő zsákmányt is kifoghatnak. A kétközháló
néhány méteres léhés, alsó inán ólmozás, a felsőn esetleg
parázás. Két végét egy-egy bothoz kötik úgy, hogy a háló
öblös legyen, aztán két ember a két botot megfogja, a vízben
gázolva húzza. Mikor halat fog a háló, vagy csak megemelik az
alját, vagy – a nagyobb hálót – partra vontatják (Herman O.
1887–88: I. 285–286; Gönyey [Ébner] S. 1925: 93; Ecsedi
I. {183.} 1934:
196; Szilágyi M. 1973a: 177–179; Balassa I. 1975a: 39, lásd még
Szilágyi M. 1995: 164–168).
A folyami
kerítőháló a víztől függően 100–400 m hosszú, a
mélysége pedig 3–6 méter. Aszimmetrikus forma, vagyis az egyik
vége, mely a part mellett halad, keskenyebb (Herman O. 1887–88: I.
251–274; Szabó K. 1937: 399–401; Nyíri A. 1948: 59–60;
Solymos E. 1965: 202–218; Bálint S. 1976: 431–432). Amíg
kenderfonalból kötötték, több darabból állították össze.
Egy darab 800 szem hosszú, ami beállítva 12 m. Egyenlő arányban
adták össze a hálótulajdonosok, és a szárításhoz szétszedték,
hogy könnyebb legyen vinni. A part felőli vége nagyobb szemű,
befelé sűrűsödik és egyre mélyebb. A két végén az apacshoz
kötik az inakat, melyek közül a felső parás, az alsó ólmozott.
Ha iszapos mederben halásznak, az aljára szalma-, sáscsutakokat
dugnak az ínba, hogy ne vágjon az iszapba.
Használatához hálósladik kell,
ebben rendezik el a hálót. A tanya felső végén
kiszáll a laptáros a tartókötéllel, a ladikkal
befelé eveznek, s a hálót félkör alakban a vízbe vetik, majd
a kijárókötéllel a partra eveznek. A laptáros
farhámmal tartja a kötelet, erősen sodró vízen laptárosbotot is
használ. Lassan halad lefelé. A többi halász, vállukon
átvetett húzóhámmal, a háló kijáró végét a
partra vontatja. Közben odaér a laptáros is. Ha a hálónak
mindkét vége egymás mellett a parton van, megkezdik a kiszedést.
Egy-egy halász (a mester) húzza a parás inat, kettő (a legények)
az ólmos inat, kettő pedig a léhést. Az alsó inat a talajon
húzzák, hogy a halak el ne szökhessenek alatta. A zsákmány a
háló bő öblébe szorul. Ha kész a tanyavetés, a
hálót újra ladikba szedik, és más helyen újrakezdik. A napi
munka befejezése után a hálót kiterítik száradni. Amióta
műszálból kötött hálókat használnak, nincs szükség
szárításra; a hálót a ladikban hagyják.
Az
állóvízi kerítőháló, a gyalom szimmetrikus: a
két végétől a közepe felé fokozatosan mélyül, és középen
egy nagy zsák van belevarrva, ez a káta (a
Közép-Tiszán szebesz). Hossza eléri a 400 métert
is (Herman O. 1887–88: I. 286–302; Jankó J. 1902a: 338–340;
Gönyey [Ébner] S. 1926: 17–18; Nyárády M. 1938: 169–170,
380–382). Használata nagy vonásokban megegyezik a folyami
kerítőhálóéval, mindössze arra ügyelnek, hogy a háló két
szárnyát egyformán húzzák, s hogy a halak a középen lévő
zsákba tömörüljenek.
Olyan
helyeken, ahol a nagy távolság (a Balatonon), vagy a parti nádas
miatt (a Fertőn, a Velencei-tavon) nem húzhatják ki a partra a
hálót, a ladikba szedik fel. Ilyen esetben a hálósladikot
horgonnyal vagy karókkal rögzítik, a hálót a ladikig húzzák,
és beszedéskor, nehogy a felemelt ín alatt a halak
kiszökjenek, csigát vagy villát használva
az inat a fenékhez nyomják (Bárdosi J. 1994: 109–117; Solymos E.
1996: 56–64).
Áradás
után rekesztéssel egészítik ki a kerítőhalászatot. Ennek két
módja van: vagy ráhalásznak a rekeszre,
vagy lehúznak, sleppelnek. Az első esetben az
apadásnak indult mellékágat rekeszhálóval elzárják,
felette többszáz méterre keresztbe vetik a kerítőhálót, a két
partról a rekeszig húzzák, ott aztán az egyik oldalra kiszedik. A
lehúzás annyiban különbözik, hogy a kerítő kijáró végét és
a rekeszháló egyik végét összekötik, és együtt húzzák ki
(Gönyey S. 1942c: 49–50; Solymos E. 1965: 216–217; lásd még
az őrhálós kerítőhalászat adatait Szilágyi M.
1995: 117–120).
A
kerítőhálónak a vizák eltűnésével együtt már egy évszázada
használaton kívül {184.} került
változata volt a vizaháló, mely csak annyiban
különbözött tőle, hogy erős zsinegből kötötték. A
vizahalászat – amennyire a történeti forrásokból következtetni
lehet rá – mindig nagy látványosságnak számított (vö. Bél
M. 1984a: 352–353, 1984c: 20–21).
Az
ártéri tavakban, gödrökben rekedt ivadék kihalászására
a piszehálót használták. Ez 10–20 m hosszú, nagyon
szűk szemű gyalom (Solymos E. 1965: 218).
A
Balaton jellegzetes kerítőhalászata volt a látott
halra való halászat. Őszi időben a garda óriási
seregekbe verődik. Ez volt a tihanyi halászok számára az igazi
aratás. Egy halász, a hegyenjáró a tihanyi hegy
tetejéről jól látta, hogy a halsereg merre vonul, és
subalengetéssel, testmozdulatokkal irányította a hálósok
munkáját (Herman O. 1887–88: I. 433–439; Viski K. 1932a – a
fogási mód változataira az Adrián lásd Herman O. 1903).
A
kerítőhálókkal megfelelő teleken jég alatt is halásznak (Z.
Horváth M. 1859; Jankó J. 1902a: 344–350; Ecsedi I. 1925:
143–149; Gönyey [Ébner] S. 1926: 17–18; Lukács K. 1929, 1934;
Igali Mészáros J. 1940; Szilágyi M. 1973b). A munka menete azonos,
csak a lékek elhelyezkedése más a folyó-, illetve az állóvízen.
Tavakon a víz közepén vágják ki a beadó léket,
aztán kétfelé 10–12 kis léket egymástól 8–10 méterre.
Ezekkel a lékekkel partra merőlegesen haladnak, annak közelében
újra összefordulnak, és középen, a beadó lék vonalában van
a kiszedő. Folyóvízen a part közelében vágják
a beadót és a kiszedőt is.
A jég
alatti halászatra előkészített kerítőháló két végén
húzókötél van, ezek végén egy-egy hosszú léc, melyeket a jég
alá tolnak, s egy kétágú fával,
atolófával, gámzsával, hajtóvillával
lékről lékre továbbítanak. A kötél elnyújtása után a
szánkóról bedöntik a hálót a lékbe, aztán minden második
léknél kiemelnek egy kötélhurkot, amivel húzzák a hálót,
közben a kötél másik végét a jég alatt viszik tovább. Így
érnek el a kiszedőhöz, ahol kiemelik a hálót. A tavakon a
középső beadóhoz ellenkező irányban is szoktak léksort vágni,
így a tanya másik oldalát is lehalászhatják.
A
kerítőhálók – vagy ahogy általában nevezik: a nagyhálók
– mind előállításuk, mind kezelésük miatt jól szervezett
akcióközösséget, gyakran gazdasági közösséget igényelnek.
Vagy a jogtulajdonos (illetve a jog bérlője), vagy a halászok
tulajdona a nagyháló. (Ma a szövetkezeté.) Egyenlő arányban
adják össze a hálót vagy annak árát; közös a munka is.
Hagyományos keretek között egy nagyhálóval 6–10 halász
dolgozott, s mindenkinek pontosan körülhatárolt feladatai voltak.
Ezek a „ranghoz” és a testi erőhöz, az életkorhoz igazodtak.
A mester – aki sokszor gazda, bérlő is volt, és
esetleg idős ember is – a viszonylag könnyebb, de nagyobb
szaktudást igénylő munkát végezte. A legény, aki a
gazda alkalmazottja, s inkább fiatalember, a nehéz fizikai munkát
kapta (ínszedés), az inasok, a legifjabb, leggyengébb tagjai a
bandának, kompániának, a könnyebb, egyszerűbb – de
sokszor a piszkosabb – feladatokat kapták (Solymos E. 1965:
43–44).
A
folyószabályozások előtt a gyalom volt a legjelentősebb
hálóféle. A halászat javarészt az ártéri tavakban folyt, főleg
az őszi hónapokban és télen. Az akkori szállítási lehetőségek
nem voltak alkalmasak rá, hogy a nyári hőségben nagy mennyiségű
halat messzire szállítsanak (vö. Solymos E.–Solymosné Göldner
M. 1979; Szilágyi M. 1984).
{185.} Az
egykorú források arra engednek következtetni, hogy a 18. században
folyóvízi nagyhálóval csak vizára halásztak, a piaci hal zömét
az ártéri tavakban gyalommal fogták (vö. Solymos E.–Solymosné
Göldner M. 1978).
A
horog – régészeti leletekkel igazolhatóan – az egyik
legrégebbi halászeszköz. Már a kőkorból ismerünk csontból
formált horgokat (Zalai-Gaál I. 1983), és analógiák alapján
feltételezhetjük, hogy fából is készítette az őskor embere. A
fémek megjelenése után szép számmal került elő bronz- és
vashorog-lelet is.
Herman
Ottó leírja a halpecket, mely apró, két végén
hegyes keményfa, középre kötött zsinórral. A felcsalizott
fácskát a hal hosszában beszopja, de rántásra az keresztben áll
a szájában. Hasonló megoldású a „cigányhorog”: a csalihal
hasa alá kötött tövis. A legutóbbi időkig megtalálható a
gyermekek kezében a gombostűből hajlított horog is (Herman O.
1887–88: I. 176–186, 376–377, lásd még Jankó J. 1900a:
506–507, 516; Sirelius U. T. 1934: 98–99).
A
sporthorgászat fejlettsége miatt napjainkra számtalan változata
alakult ki a horgoknak, s nagy a szakirodalma is, ezért ennek a
terminológiája alapján ismertetjük a hagyományos horgokat is
(vö. Honthegyi M. 1976; Vígh J. 1987; Antos Z. 1991). A horog
részei: hegy, szakáll, öböl, szár, fej, az öblök szélessége.
A horogfej kétféle lehet: kerek és lapított. A hegy a hagyományos
horgoknál ugyancsak kétféle: egyenes és ívelt, vagyis egyenletes
íveléssel befelé hajlik. Míg a gyári horgoknál sok típust
alakítottak ki, a kovácsolt horgoknak – a hivatalos elnevezést
alkalmazva – csak két típusa van: az ún. Limerick horog és a
Kirby. Az utóbbi annyiban tér el az előzőtől, hogy a horog hegye
enyhén oldalirányba hajlított, tehát a szára és a hegye nem
esik egy síkba. Használnak ezenkívül a halászok hármas horgokat
is (vö. Szilágyi M. 1995: 203–214).
Külön
kell megemlékeznünk a vizahorgokról (Rohan-Csermák,
G. 1963). Két típusa van, az egyik kb. egy arasz hosszú vashorog,
a másik rövidebb, vékony, fehér fémből készült. Mindkettőnek
viszonylag hosszú, egyenes és tűhegyes hegye van, mindkettő
laposfejű. Míg a kovácsoltvas horgok sokszor falusi vagy cigány
kovácsok termékei, ezért sokféle formában készültek, a
vizahorgok a két típuson belül annyira egyformák, hogy egy-egy
készítő üzem gyártmányainak kell tekintenünk. Ezt igazolja
Antipa (1916: 332) közlése, mely szerint a 19. század közepén a
román halászok Nizsninovgorodból és Asztrachánból szerezték be
a vizahorgokat – ezek lehetnek a nagyméretű vashorgok. A 20.
század elején pedig a tökéletesebb japán horgokat használták –
ezek lehetnek a fehér horgok.
A 19.
század vége és 20. század eleje óta a halászok körében is
egyre jobban terjedt a gyári horog, csak a nagy ragadozó halakra
használták továbbra is a kovácsolt horgokat (Tömörkény I.
1963: 482–483; Ecsedi I. 1934: 168; Szabó K. 1937: 380). A gyáriak
közül méretben a 2/0-s, hosszú szárú horgok voltak a
legelterjedtebbek, és egyformán megtalálhatók a Limerick és a
Kirby típusúak.
A
horgász a halat kedvenc ételével csalja a horogra. A csalik állati
vagy növényi eredetűek. Állati eredetűeket, mint a kishal, a
giliszta, a béka, a lótetű, a kérészlárva, főleg ragadozókra
számítva tesznek a horogra. A sporthorgászok hatására az utóbbi
évtizedekben a szappan, a szalámi és a sajt is bekerült a
csalétkek közé (Dobó F. 1928: 133; Babus J. 1959: 82; Solymos E.
1965: 108). Hajdan a kérész igen elterjedt és hatásos csali volt.
Gyűjtéséhez akérészszedőt vagy bágert
használták, melyet helyenként a sporthorgászok is átvettek
(Solymos E. 1960: 15–16; Zabos G. 1983: 85, 160–161). Egy köpűs,
lefelé szűkülő vaslemez csövet szereltek 4–5 m-es nyélre, és
az agyagos partoknál a víz alá a partoldalba szúrták le.
Felemeléskor a csőbe szorult föld feljött, ezt egy deszkára
kiütötték és a kérészlárvákat kiszedegették belőle. A
folyószabályozások óta a kérész mindinkább fogyatkozott, így
a csaliként való alkalmazása is kezdett háttérbe szorulni. A
kérészcsali hatásosságát jól szemlélteti, hogy néhány
évtizeddel ezelőtt a dunai halászok a Tiszára is elutaztak
kérészt gyűjteni, mert a Dunán már nem találtak.
Növényi
eredetű csalik: a tejes kukorica, az összegyúrt kenyérbél, a
kukorica- vagy árpalisztből gyúrt és kifőzött gombóc
(Singhoffer J.–Peijcsik I. 1892: 58–59; Nyíri A. 1948: 51). A
csalétkeket halfajtánként és időszakonként váltogatják.
Szempont az is, hogy a több órán át vízben hagyott horogról ne
ázzon le a csali.
Ennek
a horogtípusnak az a jellemzője, hogy csak a halász
közreműködésével lehet vele halat fogni. Egyik fajtája a nyeles
horog, melyből a mai sporthorgászat kifejlődött. Alkalmi
halászok szerszáma, a 19. században azonban még nagyobb
jelentőséget tulajdonítottak neki a paraszthalászok is (Herman O.
1887–88: I. 355–357; Ecsedi I. 1934: 167; Szabó K. 1937: 388;
Szilágyi M. 1995: 210–214). Egy több méteres hajlékony vesszőre
vagy botra több méteres zsinórt kötnek, végén horoggal. A
horogtól bizonyos távolságra erősítik fel az úszót
vagy pedzőt, mely lehet libatoll, nádszál, dugó. A
horgász a felcsalizott horgot a vízbe veti, s vár, hogy a
hal ráharapjon a horogra. A pedző mozgása ezt
jelzi. Ekkor bevág, s kiemeli a halat.
Igazi
halászszerszám viszont a kuttyogató, puttyogató,
butykáló. Csak harcsára használható, ami elterjedését
behatárolja. Két részből áll: a butykálóból és a horogból.
Ez utóbbi erős kovácsolt vashorog, vastag zsinórra kötve. A
kötéshez kakastollat vagy vörös rongydarabot is szoktak
erősíteni. A zsinór, melyet erősen ólmoznak, 8–10 m hosszú is
lehet. A fából faragott butykáló 30–40 cm hosszú, végén, a
fogás helyén hengeresre, derekánál laposra faragott
deszkalapocska, melynek alján kerek (a Dunán) vagy ovális (a
Tiszán) talp van. Maga a talp sima, lapos vagy homorúra faragott.
Vagy a nyéllel azonos darabból faragják ki a talpat, vagy külön,
és ráerősítik. Ez utóbbi megoldást jobbnak tartják, mert a
talp könnyen csorbul, s így könnyebb a javítása (Herman O.
1887–88: I. 215–217; Jankó J. 1900a: 522–555; Dobó F. 1928:
134–135; Solymos E. 1965: 98–103; Vásárhelyi I. 1968: 65. skk;
Székely Á 1980: 75, skk; Szilágyi M. 1995: 222–228).
{187.} Csaléteknek
leggyakrabban lótetűt használnak. Egyesek bogártartót, istállót
is készítenek. Egy szélesebb lécet 8–10 helyen vastag fúróval
átfúrnak, egyik oldalán sűrű dróthálót szegeznek rá, másik
oldalán csúszó fedelet készítenek, és a lótetűket egyenként
a lyukakba helyezik, majd a fedelet rátolják.
40.
ábra. Puttyogató: a) a
puttyogató zsinór szerkezete, Tiszaörvény (Heves
vm.); b) kuttyogató,
Algyő (Csongrád vm.)
A
butykálás ideje a nyár, amikor a szilva kékülni kezd, egészen
őszig. Csendes estéken a horgász kievez a vízre, a horgot
felcsalizza, és több méter mélyre leereszti. A dunaiak bal kezük
két ujjával fogják a zsinórt, a tiszaiak a butykáló végére
hurkolják. A fával háromszor a vízre ütnek, kis szünetet
tartanak, újra ütnek. Könyökből csapnak a vízre, aztán
csuklóból hátravágnak, ettől egy jellegzetes buttyanó hang
keletkezik, mely a harcsa figyelmét felkelti, s az a fel-le
emelgetett horogra csap. A hang élességét a deszka vékonyításával
lehet „behangolni”. A horogra akadt 10–50 kg-os harcsa nagy
erővel viszi a csónakot, míg ki nem fárad. Akkor a halász
magához húzza, s a kiemeléshez vágóhorgot –
vaskampót vagy fanyélbe erősített vizahorgot – használ, amit a
harcsa hasába, állába akaszt (Szabó K. 1937: 160–162).
Ahogy
a nagy harcsák megfogyatkoztak, a halászok kezdtek felhagyni a
kuttyo-gatással, mely mára inkább sporthorgászati módszer lett.
Néhány halász azonban máig a kuttyogatás specialistája: a
butykáló behangolásáról, a meder kiváló ismeretéről és
kapitális harcsafogásairól messze földön híres.
A
horogkészségek több típusánál és változatánál nem szükséges
a halász jelenléte a fogáshoz. Ezeket kizárólag a halászok
használják, mivel a sporthorgászok nem hagyhatják őrizetlenül a
készségüket.
41.
ábra. Csukahorog, kecskeméti Tisza-szakasz
A csapóhorog,
csáphorog, lazahorog több méteres hajlékony husáng,
amit meredek partba szúrnak ki (Herman O. 1887–88: I. 361–366;
Ecsedi I. 1925: 33–36; Solymos E. 1965: 103; Szilágyi M. 1995:
216–222). Az erős zsinór a harcsahoroggal épp a víz színére
ér. A csalétek egy kis élő hal, mely a víz színén köröz.
Erre kap rá a harcsa, és a hajlékony husáng fárasztja ki. Egymás
közelébe több horgot is letűztek, s a bot mozgásáról vagy a
ráakasztott kolomp hangjáról tudták, hogy melyik fogott.
A lábóhorog zsinórja ugyancsak ki van kötve, de
közbeiktatnak egy kabaktököt, mely a víz színén úszik, s a hal
kifárasztása a feladata.
A
csapóhorog változata a csukahorog, melyet röviden
cövekhez vagy nádcsomóhoz kötnek ki. A több méteres zsinórt
feltekerik egy Y alakú fácskára, melyről az, ha csuka akad a
horogra, letekeredik, futást enged a halnak (Sztripszky H. 1903a:
186–188; Kovách A. 1904a: 308; Szabó K. 1918: 123–125; Ecsedi
I. 1934: 179).
A
haljárástól függően a parton kikötött horgokat vagy vízköztre,
vagy fenékre eresztik. Különösen a tiszai halászok alkalmazták
az elvetés sokféle variációját.
A véghorgok annyiban
térnek el az eddig tárgyaltaktól, hogy egy akár 100 méternél is
hosszabb zsinóron a horgok sora van felkötve (Herman O. 1887–88:
I. 370–375; SMJ 1919; Solymos E. 1965: 104–114; Szilágyi M.
1995: 229–243). A horogfejre 30–40 cm-es insléget
kötnek, melynek hivatalos neve előke, a
halászok patony, bato-nya, potomszár, pék, pékli,
spékli néven emlegetik. Ezt kötik aztán a száz–több
száz méter hosszúderékzsinórhoz, horogderékhez, horogpallóhoz,
egymástól 60–100 cm-re.
A
rövidebb, néhány méteres véghorgot, a végén egy kővel, a
partról dobják be. A derékzsinór másik végét a parton kikötik.
Az ilyennél a horgok rendszerint csak a {189.} fenéken
elfekvő részen vannak, de lehetnek végig is, ebben az esetben a
víz különböző mélységében helyezkednek el.
A
következő változat az átkötős horog, amit két
karó közt feszítenek ki, és a horgok a víz felső részében
helyezkednek el. Főleg ragadozó halakra használják. Hasonló célú
a tetőhorog, paláshorog, melynél a derékzsinórra
több helyen kabaktök vagy fa úszót kötnek, ezek tartják a víz
színén, a két szélső kabakot pedig lekövezve rögzítik.
42.
ábra. A véghorog elvetésének módja: a) fenékhorog; b) paláshorog,
Tiszafüred (Heves vm.)
A
véghorog legáltalánosabb változata a fenékhorog. A
derékzsinór végére egy nagy, a horgok közé pedig, a víz
sodrásának erősségétől függően, több-kevesebb kisebb követ
hurkolnak. A felcsalizás után a derékzsinórt a mederben
elfektetve az egyik végét vagy a parton egy karóhoz, vagy jelző
úszóhoz kötik, vagy pedig kővel süllyesztik el. A
horogeresztésnek két módja van. A régebbi, és elsősorban a
Tiszán jellemző a ladik oldaláról eresztés. Indulás előtt úgy
rendezi el a halász, hogy a derékzsinór szépen felkarikázva
feküdjön a ladik oldalában, és a peremen átvetve kívül
csüngjenek a felcsalizott horgok. Ahogy eresztenek, a derékzsinór
folyamatosan csúszik a vízbe, és viszi a horgokat is. Főleg a
dunai fenekesek használják a horogtálcát,
ami egy ritkás léc fenekű tálca, sűrűn rovátkolt peremmel. A
derékzsinór a tálcán van, az előkék pedig egy-egy rovátkában
fekszenek. Eresztéskor a ladik farába fektetik a tálcát, ha az
egyik oldaláról lefogytak a horgok, fordítanak rajta egyet.
Fenekezni,
eresztőzni – s általában horgászni – csak tavasztól
télig lehet, amikor jár a hal és táplálkozik. A
pontyozók kétóránként, mások félnaponként–egy
naponként nézik fel a horgokat. Vagy
felszedik, s újra csalizva új helyen vetik
el, vagy sibárolnak: ahogy szedik, úgy
eresztik is vissza. Ha ki van kötve a fenékhorog vagy úszó van
a {190.} végén,
onnét indulnak. Ha kőre vetették el, akkor fentővel
keresik meg. Ez eredetileg egy ágas-bogas fadarab, amire követ
kötnek, és hosszú kötéllel húzzák a mederben, míg bele nem
akad a derékzsinórba. Manapság ilyen fentőt már csak szükségből
használnak: általában vastag drótból hajlítják, s kővel vagy
vasdarabokkal súlyozzák (Herman O. 1887–88: I. 186–187; Szabó
K. 1937: 162–163).
A
felszedés deszkaládikába, horogládába, rossz lavórba
történik. Ha halat éreznek a zsinóron, merítőszákkal nyúlnak
alá. Akik tálcáról eresztenek, azon is szárítják, de a készség
tárolásához ők is, ahogy minden
fenekes, csiptetőt, csiripcseket, cserepcsikot
szoktak használni (Babus J. 1959: 90–91). Egy vastagabb vesszőt
behasítanak, és a vágásba akasztgatják be szépen sorba a
horgokat, s a végét zsinórral összekötik. Így akasztják fel
szellős helyre. (A köveket tároláskor leoldják.) A horgokat
reszelővel rendszeresen hegyezik, hogy biztosabban akadjon.
Fenekezni
egyedül is lehet, de folyóvízen gyakran társulni szoktak: míg az
egyik a zsinórt ereszti vagy szedi, a másik evezővel tartja a
ladikot. Vannak halászok, akik csak fenékhoroggal dolgoznak. Amikor
nincs szezonja, más kereset után néznek. A
specializálódást az is segítette, hogy csak fenékhorogra is
lehetett halászati engedélyt kérni.
Ha
idejében nem szedik fel a horgokat, a ráakadt hal elpusztul;
lehetnek olyan halak, melyek sérülten elszabadulnak, ezért
időnként eltiltották használatát, máskor újra megengedték
(vö. Szunyi B. 1938).
43.
ábra. Vizahorog, dunai típus
Szerkezeti
szempontból a véghorgok közé tartozik, de a fogásmódban
lényegesen más a vizahorog és kicsinyített
változata, a kecsegehorog vagydugóshorog (Herman
O. 1887–88: I. 368–369; Solymos E. 1965: 114–117). A
véghorgok módjára, de vékony és kb. 60 cm hosszú kötél
előkére és vastag kötélderékre szerelik fel a fentebb már
leírt vizahorgokat. Csalétket nem tesznek rá, ellenben a horog
öblére – minden horogra külön – rövid zsinórral ökölnyi
faúszót akasztanak, melyet kátrányoznak is. A mederben keresztben
a fenékre süllyesztik, s az úszók a horgokat lebegve tartják. A
tavasszal és ősszel a Fekete tengerből felfelé vonuló több
mázsás halóriások a horgok között átúszva farkukkal
belecsapnak a tűhegyes horogba, és fennakadnak. Kiemeléskor a
halászok fejbevágták a vizát, hogy könnyebben megfoghassák. A
vizahorog használata a vizák megfogyatkozásával kikopott a
használatból. Az 1900-as évek elején halásztak utoljára
vizahoroggal a tolnai halászok Baja alatt.
A kecsegehorog 2/0-ás,
hosszú szárú, hegyes horgokból készül, s ugyanilyen szerkezetű,
de faúszók helyett literes üvegbe való parafadugókat kötnek a
horgokra. A zsinórt átlósan fűzik át a dugón, hogy a víz
jobban mozgassa. Ezt is a mederben keresztben vezetik. A hegyes
horgok csak a pikkelytelen tokféléket fogják meg, a pikkelyes
halaknak legfeljebb egy-egy pénzét akasztják meg.
A jószemű halász az ilyen jelekből tudja, hogy a meder mely
részén milyen hal jár, és fenékhorgát ennek megfelelően
csalizza s fekteti. A dugóshorog csak a kecsegés
szakaszokon használatos.
Magyar Bushcraft Balta
Bushwalker - a késem
Viking kés kovácsolása ( Forging the Viking knife)
Lovász S16
Tövis I.
Tövis II
Spyderco Dayhiker (eng.).wmv
Anorák lószőrpokrócból
Élezés
Vadászkés készítése
Lovász Késes műhely bevonat teszt
Szabó balta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése