a szabad rabló most a NATO az USA - val

A szabad rabló most a NATO

az USA – val.

[Vitaposzt] Tévhitek a konvencionális háborúról

2013.02.11. 07:00 KatPol Blog

5.g & CN & NagyH & Rammjaeger83 & SchA

Tapasztalataink szerint nemcsak kis hazánkban, de a nyugati világban is népszerű tévhitek alakultak ki a hagyományos hadviselésről, elég csak az ezzel kapcsolatos közbeszédben etalonnak számító II. világháborúból eredő általánosításokra gondolni. A mai bejegyzésben ezekből szedtünk csokorba és vizsgáltunk meg közelebbről néhányat.

"Vannak helyi és/vagy korlátozott háborúk, és vannak a 'rendes' háborúk."

Mindjárt az elején érdemes lenne tisztázni, milyen jelenséget is veszünk szemügyre tulajdonképpen. A konvencionális háborúra lehet találni tudományos igényű definíciót, a téma szempontjából azonban lényegesebb kérdés az, mire gondol az utca egyszerű embere a "háború" szó hallatán, amely számára a konvencionális hadviselés szinonimája, s mint ilyet megkülönbözteti a "háborúsditól" meg a "csetepatéktól". Szerinte ilyenkor reguláris seregek csapnak össze, melyek a bevetett eszközök mennyisége és minősége terén nagyjából egyensúlyban vannak (ellenkező esetben "komolytalan" pulykavadászat az egész), mielőbbi döntő összecsapásra törekednek, feletteseik nem korlátozzák tevékenységüket "mocskos" politikai megfontolásokból pl. túl szigorú harcérintkezési szabályokkal, ugyanakkor tartózkodnak a céltalan tobzódástól és atrocitásoktól, a civileket megkímélik, amennyire a lehetőségek engedik. Röviden összefoglalva tehát: "nyílt sisakkal" és tisztességesen. Ha ezek a feltételek nem érvényesülnek maradéktalanul, az átlagember a szóban forgó konfliktust nem fogja "rendes" háborúnak tekinteni.       

Természetesen nem csoda, hogy a háború efféle értelmezését nagymértékben befolyásolta az európai hadtörténelem. A legnagyobb hatást a napóleoni háborúk és azok utóélete gyakorolták a modern hadtudományra, aminek megkoronázásaként megszületett Carl von Clausewitz A háborúról c. klasszikus munkája. Clausewitz elhíresült megállapításai szerint „a háború célja, hogy rákényszerítsük akaratunkat az ellenségre”, továbbá „a háború a politika folytatása más eszközökkel”. Az 1850-es években ezen tapasztalatokhoz kapcsolódott a technológiai fellendülés hatása: a vasút, a távíró, az egyre modernebb fegyverek megjelenése. Azt azonban mindig észben kell tartani, hogy ez az európai hagyományokra épülő gondolkodás. A világ más régióiban, bár a fegyverzet hasonló, a körülmények, elsősorban a gazdaságiak és a társadalmiak, eltérnek. Az európai háborúk a gazdag, technológiailag fejlett társadalmak háborúi, melyek jelképeivé elsősorban a fegyverek váltak. Ha az I. világháborút említjük, akkor jó eséllyel az emberek első gondolata a géppuska, a „tank” megjelenése vagy a repülőgépek harci bevetése, esetleg a léghajók harci alkalmazása. Az ipari és társadalmi mozgósítás foka, a logisztikai problémák, a háború politikai céljainak változása és a konfliktus mélyreható társadalmi hatásai nem szerepelnek megfontolásként.

Emellett számos szubjektív szempont is előkerül a háború értelmezésekor. Például a háború fogalmát sokszor szeretik mindenféle jelzőkkel társítani, melyek annak „minőségére” utalnak. Csak felsorolás szintjén:

• támadó <-> védekező
• közvetlen <-> közvetett/helyettesítő 
• felszabadító <-> hódító 
• pacifikáló <-> felforgató/forradalmi
• korlátozott <-> korlátlan
• helyi <-> általános

Az ilyen ellentétpárokat gyakran a politikai meggyőződés vagy más előítélet teremti, így a jelzők jelentéstartalma bizony nem feltétlenül pontos vagy akár tartós. A hidegháború kezdeti szakaszában pl. a valamelyik "szuperhatalom" közvetlen részvételével zajló háborúkat nevezték "helyinek", így különböztetve meg azokat fogalmilag az esetleges újabb világháborútól. Az utóbbi időben viszont egyszerűen az "érdektelennek" tartott, főleg a "fejlődő" világban, elmaradott fegyverzettel vívott fegyveres konfliktusokat kategorizálják így (lásd a felsorolást a poszt végén). Persze a "helyi háború" kifejezés ígyis-úgyis pontatlan, hisz végső soron minden háború helyi abban az értelemben, hogy főbb hadmozdulataira földrajzilag jól behatárolható térség(ek)ben kerül sor, és az onnan messzire élők figyelmét nemigen ragadják meg.

Hasonlóan téves "korlátozott" és "korlátlan" háborúkról beszélni - minden háború korlátozott célokért folyik: az ellenség megadásra kényszerítéséért, stratégiai célok megvalósításáért. Ennek megfelelően a haderők ritkán vetik be teljes arzenáljukat. Ebben nincs semmi új - pl. még a 2. világháborúban sem nyúltak a felek a vegyifegyver-készleteikhez.

"A háború anomália."

A legfontosabb téveszme, hogy a háború egyfajta rendellenesség a világ “normális” működéséhez képest. A felvilágosodás és a természetjog XVIII. századi alapelveiből ered, és mindmáig él a liberális eszmei irányzatokban. A háború, és egyáltalán a szervezett fegyveres erőszak előfordulásának puszta gyakorisága azt mutatja, hogy a különböző politikai csoportok, népek, nemzetek versengését semmi sem korlátozza a békés mederbe, sőt gyakran az erőszakos út a legcélravezetőbb és leghatékonyabb az érdekek érvényesítéséhez. A háború megvívásának módját persze sokféleképpen lehet korlátozni, ám ilyenkor a fegyveres erőszak könnyedén új utakat tör magának, és más megjelenési formá(ka)t ölt.

"Egy igazi háborúban csaták vannak, és ezek döntik el a kimenetelt."

A "döntő csata" elgondolása azon az elképzelésen alapul, hogy egy hadsereg képes olyan mértékű veszteségeket okozni az ellenségnek egy térben, időben szűk intervallumban, ami annak lehetetlenné teszi a háború érdemi folytatását. Ám ennek olyan előfeltételei vannak, melyek nemhogy a fejlődő világban manapság végrehajtott külső intervenciók, de az "igazinak" nevezett múltbéli háborúk esetében sem - vagy csak nagyon ritkán - voltak adottak. "Epikus" összecsapásra ugyanis csak meglehetősen elvont helyzetekben kerülhet sor: mindkét fél olyan rendkívüli előnyszerzésre vél kilátást, hogy érdemesnek tartja haderői színe-javát összevonni és kockáztatni; vagy a gyengébb fél a rossz esélyek dacára is kénytelen felvállalni a nyílt harcot pl. egy stratégiailag kulcsfontosságúnak tekintett város védelmére, vagy valamilyen más kényszerhelyzetből fakadóan. Minden más szituációban a gyengébb félnek érdemesebb kitérnie a komolyabb csaták elől, és elhúzódó küzdelemre berendezkednie.

A “döntő csata”, a “jó és rossz összecsapása”, a “nyílt sisakos küzdelem”, stb. koncepcióit a kerek, könnyen érthető és magyarázható narratívákban, sorsfordító eseményekben és meghatározó személyiségekben gondolkodó történelemszemléletnek is köszönhetjük. Ez jellegéből adódóan kiválóan alkalmas pl. egy adott politikai közösség egységbe kovácsolására (ezáltal a háborús erőfeszítések ideológiai alátámasztására), a legtöbb esetben azonban a konfliktusok megértéséhez szükséges mértékhez képest túlzottan leegyszerűsítő látásmódot eredményez.

"A háborút a jobb haditechnikával bíró fél nyeri."

Ez a tévhit lényegében a fent vázolt leegyszerűsítő szemlélet egyfajta továbbgondolása: ha a háborúk mindig csatákban dőlnek el, azok kimenetelét is meg lehet jósolni: össze kell hasonlítani a felek fegyverzetét, kb. mint az autóskártyákat, és máris el lehet dönteni, kié a nagyobb jobb, ergo a győzedelmes. Az éppen legfejlettebbnek, legmodernebbnek számító fegyverek körüli felhajtás könnyen eltereli a figyelmet a prózai valóságról: az arzenálok zömét soha, sehol nem ezek teszik ki. Pl. 1942-re a II. világháború összes "sorsfordító" csatáját megvívták - feledésbe merült fegyvertípusokkal, melyeket ma egy laikus hardverrajongó jó eséllyel be sem tudna azonosítani. Azok a típusok, melyek ebben a háborúban szereztek máig élő hírnevet, szinte kivétel nélkül 1943 végétől - 1944 elejétől jelentek meg nagyobb számban a harcokban, vagyis aligha befolyásolhatták a háború kimenetelét. (A katonai hardverrel kapcsolatos félreértéseknek már korábban különposztot szenteltünk.)

Maga a modern <-> elmaradott ellentétpár is félrevezető, elvégre a múzeumi tárgyak kivételével egyetlen típusra sem lehet csak úgy rásütni valamelyik jelzőt, mert ez mind a kontextustól függ: kik, hol, mire és hogyan akarják használni. Sőt: a technológia kérdése elválaszthatatlanul összefonódik az alkalmazás kérdésével. Ha nem megfelelően képzett személyzetre bízzák a legfejlettebb technológiát, vagy azt olyan harcászati/hadműveleti elképzelés szerint alkalmazzák, amire az nem alkalmas, akkor nem fog sokat érni. Példaként lehet említeni az arab-izraeli háborúkat, a francia páncéloserőket az 1940-es nyugati hadjárat során vagy az Egyesült Államok katonai beavatkozását Észak-Vietnam ellen, amikor is pl. a kor legmodernebb vadászbombázóit a váltakozó mértékű külpolitikai nyomásgyakorlás céljából vetették be, sikertelenül.

Az általánosítás a másik irányban is működik: szokás fegyveres erőknek érdemtelen nimbuszt tulajdonítani pusztán győzelmeik alapján még akkor is, ha azokat olyan ellenfelekkel szemben aratták, akiket egy nyugdíjasotthon lakói is fél kézzel vernének. A csata- és hadseregközpontú szemlélet figyelmen kívül hagyja clausewitzi alapgondolatot, miszerint a hadsereg a háborús célok elérésének csak egyik eszköze. A klasszikus konvencionális háborúban állam harcol állam ellen, és a kimenetelt nagyban meghatározzák az olyan körülmények, mint az adott állam ipari háttere, a mozgósítás mértéke, a propaganda és legfőképp a politikai vezetés kvalitásai. Mivel a háború a politika folytatása más eszközökkel, ha a politikai vezetés értelmetlen, katonai erővel megvalósíthatatlan, a saját nemzetére nézve is veszélyes célokat tűz ki, ott a legkiválóbb hadsereg és legfelkészültebb vezérkar is tehetetlen. 

Így a valóságban a háborúkat sokszor nem a legjobb hadsereg nyeri, sőt olyan helyzet is előállhat, ahol egy harcoló fél katonai vereség ellenére politikai győzelmet arat. 1956-ban hiába söpörte el a brit-francia-izraeli szövetség az egyiptomi haderőt, Nasszer megerősödve került ki a konfliktusból és megtartotta az ellenőrzést a Szuezi-csatorna fölött. Az osztrákok a szárazföldön és tengeren is szétverték a bimbódzó olasz királyság erőit az 1866-os porosz osztrák háborúban, de az olaszok végül így is megszerezték Velencét - a kitűzött területi célt, amiért egyáltalán beavatkoztak a német újraegyesítés küzdelmeibe.

"Napjainkra rendkívül megdrágult a fegyverzet."

A fegyverkezésben, a szárazföldi hadviselésben a platformok (legénység működtette, jelentős tűzerővel rendelkező járművek) kerültek előtérbe az I. világháború után, amelyek komplexitása napjainkra valóban ugyanúgy jelentősen megnövekedett, mint minden más technológiai eszközé. Az árban azonban nem ez hozta a legnagyobb változást. Ennek több, nem kimondottan műszaki jellegű oka is van. Érdemes talán egy pillantást vetni aCongressional Research Service által szerkesztett anyagra, ami 2011-es árfolyamú amerikai dollárra számolta át az amerikai háborúk költségeit:  

	A háború összköltsége 2011. évi USD-ra átszámítva
amerikai függetlenségi háború (1775-1783)	2 407 000 000
1812-es háború (1812-1815)	1 553 000 000
amerikai-mexikói háború (1846-1849)	2 376 000 000
amerikai polgárháború, Unió (1861-1865)	59 631 000 000
amerikai polgárháború, Konföderáció (1861-1865)	20 111 000 000
spanyol-amerikai háború (1898-1899)	9 034 000 000
I. világháború (1917-1921)	334 000 000 000
II. világháború (1941-1945)	4 104 000 000 000
koreai háború (1950-1953)	341 000 000 000
vietnami háború (1965-1975)	738 000 000 000
Öböl-háború (1990-1991)	102 000 000 000
iraki háború (2003-2010)	784 000 000 000
afganisztáni háború + egyéb (2001-2010)	321 000 000 000
9/11 után: Irak, Afganisztán és egyéb összesen (2001-2010)	1 147 000 000 000

	A háború költsége a GDP %-ában a háború csúcsévében	Teljes védelmi költségvetés a GDP %-ában a háború csúcsévében	Csúcsév
amerikai függetlenségi háború (1775-1783)	NA	NA	NA
1812-es háború (1812-1815)	2,2	2,7	1813
amerikai-mexikói háború (1846-1849)	1,4	1,9	1847
amerikai polgárháború, Unió (1861-1865)	11,3	11,7	1865
amerikai polgárháború, Konföderáció (1861-1865)	NA	NA	1865
spanyol-amerikai háború (1898-1899)	1,1	1,5	1899
I. világháború (1917-1921)	13,6	14,1	1919
II. világháború (1941-1945)	35,8	37,5	1945
koreai háború (1950-1953)	4,2	13,2	1952
vietnami háború (1965-1975)	2,3	9,5	1968
Öböl-háború (1990-1991)	0,3	4,6	1991
iraki háború (2003-2010)	1,0	4,3	2008
afganisztáni háború + egyéb (2001-2010)	0,7	4,9	2010
9/11 után: Irak, Afganisztán és egyéb összesen (2001-2010)	1,2	4,3	2008

Mint arra a tanulmány is finoman utal, az egyes háborúk abszolút költségeit összehasonlítgatni még akkor sem érdemes, ha azokat az inflációval korrigáljuk. A háborúk tényleges költségeit jobban kifejezi a GDP-hez viszonyított arányuk, illetve összevetésük a békeidőben felmerülő védelmi költségekkel, ebből ugyanis sokkal tisztábban látható, hogy mekkora anyagi áldozatot volt hajlandó egy állam vállalni a győzelemért. Az újkorig egy állam kiadásainak struktúrája igen jelentősen eltért a mai fejlett államok költségvetésétől. Szociális és jóléti kiadások és egyéb, évről évre felmerülő, a lakosságnak szánt tételek nemigen szerepeltek benne, így a GDP nagyobb arányát fordíthatták a fegyveres erők fenntartására, illetve a háborús költségek nem okoztak olyan drasztikus törést a békeidő költségvetéséhez képest.

Manapság a NATO-ban előirányzott 2%-ot sem fordítja a tagok többsége védelemre - Magyarország ebben a tekintetben különösen "pacifistának" számít a maga GDP 1%-át alulról nyaldosó értékével -, és világszinten kiemelkedő, ha egy ország átlépi az 5%-os határt. Ahogy az állam egyre több és több forrást fordított az állampolgárok közvetlen jólétére, különösen a nyugati típusú demokráciákban, úgy szoktak hozzá az emberek a különféle juttatásokhoz, melyek megnyirbálása mára - ellentétben a katonai kiadásokkal - komoly szavazóbázis-vesztéshez vezet. Vagyis a háborúk abszolút költségeinek emelkedése mellett legalább ilyen súllyal esik a latba a háborúk lehetőségköltségeinek (milyen egyéb költségek kárára lehet beszerezni a fegyvert) emelkedése is. A demokrácia átka, hogy a népesség honvédelem (amely közgazdasági szempontból tisztán közjószág, azaz fogyasztásából senki nem zárható ki, és fogyasztása során nincs rivalizálás) iránti keresletének árrugalmassága békeidőben közel végtelenül nagy - azaz a védelmi kiadások minimális növekedése sem elfogadható számára, különösen ha ez gazdasági recesszió idején vagy a jóléti kiadások egyidejű visszavágása mellett történik. A védelmi kiadások ugyanis a jólétet csak viszonylag korlátozott módon (pl. védelmi szektorban dolgozók nagyobb bére, esetleg hadiipari megrendelések) növelik – ez persze függ a fegyveres erők kulturális beágyazottságától, lobbierejétől, társadalmi megítéléstől stb.

Ezt alátámasztandó hallhatjuk lépten-nyomon a roppant elmés "Hány lélegeztetőgépet lehetne venni egy [random haditechnikai eszköz] árából?" típusú érveléseket is. Jobban meggondolva ez egy teljesen logikus trade-off is lehet: majd lélegeztetjük velük azokat az embereket, akiket az ily módon leszavazott beruházás megmentett volna. Háborúban ill. vélt/valós háborús fenyegetettség esetén viszont a honvédelem iránti kereslet csaknem végtelenül rugalmatlan, mivel fogyasztója bármilyen magas árat megadna (és rendszerint meg is ad) azért, hogy megmeneküljön az ellenség kezétől. Azonban a biztonság szavatolására hivatott hatékony eszközrendszer folyamatos készültséget, karbantartást igényel, azt nem lehet egyik napról a másikra előzmények nélkül előteremteni. Márpedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a háború nem a nemzetközi rendszer anomáliája, hanem annak szerves része, mint az, hogy a saját biztonságukról hosszabb-rövidebb időre megfeledkező szereplők sem szabadulhatnak meg ennek terhétől, sőt, a szükség óráján előrelátóbb külső erők szolgáltatásait kénytelenek - jellemzően jóval borsosabb áron - igénybe venni. E szerep klasszikus betöltői az “erős szövetségesek”, illetve a zsoldosok (harmatosabb lelkű értelmiségi orchideák kedvéért: katonai magánszolgáltatók).

Másrészről a fejlett államok hadviselési kultúrája a saját élőerő védelme irányába tolódott el, vagyis a veszteségek nagyobb mértékű bevállalásával és a pazarló hadtáp felváltásával elméletileg olcsóbban is ki lehetne hozni egy konfliktust. A haditechnika fejlődésében az ellenség hatékony elpusztítása mellett a saját erők maximális védelme is fontos szempont. Míg előbbi kategóriában közismert az overkill fogalma, ritkán merül fel, hogy az utóbbiban is létezhet ilyen. Némileg sarkítva: a sárkunyhóban rejtőző gerillákat meg lehet semmisíteni velük harcérintkezésbe lépő egyszerű bakákkal is, de mivel saját veszteségek is keletkezhetnek, jobb a légicsapás, de akkor meg a pilóta kerülhet veszélybe, ezért jobb nagy magasságból bombázni drága precíziós eszközökkel, de a pilóta még így is veszélyben lehet, ezért megjelent az UCAV stb.

A közbeszédben a háború költségeit automatikusan a legújabb UCAV-verzió csillagászati összegével azonosítják, pedig ugyanazt a feladatot el tudná végezni egy szakasz gyalogos is, avagy a pénzben felmerült költségek bizonyos mértékben konvertálhatóak vérben felmerült költségekbe (Mannerheim után szabadon). Ezt azonban nem olyan egyszerű megvalósítani, elsősorban azért, mert az említett államok lakossága igen rosszul viseli a veszteségeket. Akármeddig le lehet szorítani a veszteségeket, az sem lesz elég, mert a nép fejében a "maximum nulla áldozattal" gondolata él, amíg a háború nem egy olyan fenyegetés elhárítására irányul, amit az emberek közvetlenül a bőrükön éreznek. Vagyis nem pusztán a hadviselés költségei növekedtek, hanem új prioritások megjelenésével a hadviseléshez kapcsolt tevékenységek (tehát költségelemek) száma is nőtt.

"Ma már a legtöbb ország képtelen arra, hogy önellátó legyen a fegyverzet terén, és csak külső segítséggel képes elhúzódó háborút vívni."

A fentebb tárgyalt tévhithez szorosan kapcsolódó megállapítás, amely tényszerű ugyan, de félrevezető is, mivel eltereli a figyelmet arról, hogy ebben sincs semmi új. Ha megvizsgáljuk az írott történelmet, kiderül, hogy annak bármelyik szakaszát nézve csak igen kevés hatalom nevezhette magát önellátónak a fegyverzet minden fajtájából, az elhúzódó harcokba bocsátkozó országok pedig igen gyakran kölcsönökből és külső támogatásból, nem pedig saját erőforrásaikból fedezték hadikiadásaikat. Példaként említhetjük a franciák által hadtápolt svédeket a harmincéves háborúban, vagy a napóleoni háborúk angol kölcsönökből felszerelt osztrák és orosz seregeit.

"Az atomfegyverek megjelenése gyökeresen megváltoztatta a hadviselést."

Valójában a történelem során mindig is létezett a “csodafegyverek” kategóriája, vagyis az arzenál legnagyobb tűzerejű darabjai, amelyek elsősorban megfélemlítésre szolgáltak, pl. a csatahajók vagy a hatalmas ostromágyúk. Alkalmazásuk a fizikai-technológiai túlerő, illetve az aránytalan, az ellenfél számára vállalhatatlanul magas veszteségek kockázatának demonstrálása révén elsősorban az ellenfél politikai akaratának megtörését szolgálta. Eredendően ilyen eszköz lett volna az atomfegyver is, mely azonban speciális tulajdonságai révén (kiemelkedő hatótáv és rombolóerő) minőségileg új helyzetet teremtett. Míg az azonos kategóriába tartozó korábbi fegyverek pszichológiai hatása elsősorban demonstratív alkalmazásuk révén érvényesült, addig az atomfegyver elrettentő ereje lényegében saját alkalmazását ellehetetlenítve, (szinte kizárólag) elvont formában érvényesül. Ezért szokás az elrettentés eszközének nevezni, ami azért pontatlan, mert ahogy nincs terror-fegyver, csak terrorcselekmény, úgy nincs önmagában "elrettentő fegyver" sem. Minden fegyver alapvető funkciója a pusztítás, a fegyveres pusztítással való - akár nyílt, akár burkolt - fenyegetés alapvető funkciója pedig az elrettentés.  

A tévhitek sorát folytatva a nukleáris elrettentő képesség azonban még atomhatalmak között sem vezet a fegyveres összecsapás okafogyottá válásához, csupán egyfajta “felső korlátot” vezet be a harcok intenzitására, elmérgesedésére vonatkozóan. Ugyanakkor  - a kölcsönös elrettentés logikájából fakadóan - kifejezetten kedvez az atomháborúhoz vezető ingerküszöb alatti korlátozott összecsapásoknak. Mindkét fél nagy biztonsággal építhet ugyanis arra, hogy túlzott kockázatokat a másik sem kíván vállalni, s így bármely lehetséges konfliktust a már említett ingerküszöb alatt fog tartani.

A hidegháború során ilyen korlátnak volt tekinthető a szuperhatalmak közvetlen szembekerülése, mely azonban nem zárta ki (sőt, elősegítette) a fentebb már említett ún. helyettesítő ("proxy") háborúk burjánzását. A szövetséges államokon keresztüli konfliktusba kerülés tehát ekkor sem volt kizárva (lásd a kubai válságot, vagy a '73-as arab-izraeli háborút), az atomfegyverek azonban nem kínáltak lehetőséget a totális és korlátlan háborúnál szűkebb konfliktusok megoldására. Ezt az amerikai stratégiai gondolkodásban az "átfogó válaszcsapás" feladása és a "rugalmas válaszcsapás" bevezetése fémjelezte. Az Egyesült Államok és a SzU így jellemzően egyaránt csak olyan esetekben volt képes konvencionális erőket bevetni a hidegháború során, ahol nemzeti érdekeik csak kevéssé forogtak kockán (vagy még annyira sem).

Az azóta eltelt időszak is igazolta ezt a tendenciát. A legtöbb nukleáris fegyverrel rendelkező ellenfél között az atomarzenál kiépítése után a konvencionális konfrontációról vagy a tárgyalásos megoldásra, vagy a nem konvencionális konfrontációra tevődött át a hangsúly. Utóbbira jó példa India és Pakisztán esete a kargili háborúban. Miután pakisztáni fegyveres csoportok a hadsereg segítségével megszálltak elhagyott indiai határvédelmi állásokat, és a pakisztáni állam részvételét nem lehetett tagadni, egy erősen korlátozott összecsapás zajlott le a két fél között, szem előtt tartva az eszkaláció veszélyeit. Ezután sem az indiai parlament elleni támadás, sem a mumbai támadás után nem került sor konvencionális konfrontációra, holott az indiai vezetés ezeket is a pakisztáni állam közreműködésével végrehajtott akcióknak minősítette.

"A konvencionális háborúban jól elkülöníthetők a katonák és a civilek, és az utóbbiakat lehetőleg megkímélik." 

A hadviselő és civil népesség merev szétválása a történelem során sohasem valósulhatott meg. A civilnek tekintett lakosság mindig is a hadviselés legfontosabb erőforrása volt. Belőle ered a harcokban résztvevő emberanyag, illetve a felhasznált anyagi erőforrások előállításhoz szükséges pénz és munkaerő. Maguk a háború mögött álló politikai célok is jellemzően az adott csoport (vélt vagy valós) érdekeiből fakadnak. Éppen ezért a körültekintő hadviselésnek mindig is részét kellett, hogy képezze az ellenfél fegyveres erejének gazdasági-társadalmi alapjai ellen történő fellépés (szabotázstól a népirtásig meglehetősen széles skálán mozogva). Ami mára látszólag a fenti érvelés ellen hat, az a fejlett világban - egyébiránt az élet szinte minden területén - végbement specializáció. Míg ugyanis évszázadokkal ezelőtt elég volt a paraszt kezébe nyomni a kiegyenesített kaszát, és már el is lehetett küldeni az ellenség általános irányába, addig mára a hadviselés (is) speciális szakértelmet igénylő szakmává vált, melyet kifejezetten erre felkészített szakemberek végeznek. Ennek eredménye a harcoló és nem harcoló népesség közt látszólag húzható éles határvonal koncepciója.

A II. világháború jelentős polgári áldozatokat követelt annak köszönhetően, hogy agazdasági célpontok támadása lett a háború egyik fő vonulata. Az I. világháborúban még a megfelelő eszközök is hiányoztak ehhez, de a kísérletek már elkezdődtek (pl. London bombázása német léghajókkal). A II. világháborúban pedig már rendelkezésre álltak azok az eszközök és elgondolások, amik lehetővé tették az ellenséges hátország közvetlen támadását. A lengyel, francia, brit, német, japán stb. városok elleni támadások a háborús erőfeszítések szerves részét képezték - a polgári áldozatokkal együtt. Érdekességként meg lehet jegyezni, hogy az amerikai légierő ebbe az elméletbe ágyazta a saját stratégiai bombázásról kialakított tanait, és ez nagymértékben hozzájárult a háború utáni amerikai stratégiai gondolkodáshoz, annak ellenére, hogy továbbra is kétséges az eredményessége.

Ez történelmileg nem jelent anomáliát abból a szempontból, hogy a nem hadviselők korábban is sokszor voltak a háborúk áldozatai, csak az okok változtak. A támadók szándékaitól (hódítás, bosszú stb.) és a háború jellegétől (vallási, határ- stb.) függően nem kevés ókori és középkori háború végződött a civil lakosság jelentős hányadának pusztulásával, de akkor a zsákmány és az ellenség megalázása, kiütése volt a legfőbb szempont. Kivételt a gyors lezajlású konvencionális háborúk jelentenek, amikben általában kicsi a polgári áldozatok száma. Ez azonban nagyrészt arra vezethető vissza, hogy az egyik hadviselő fél gyorsan vereséget szenved, és így nincs szüksége a másik félnek a háború megvívását lehetővé tévő képességek elpusztítására a döntés kicsikarásához.

"A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy a katonákra/politikusokra bízzuk."

Önmagában egyik kijelentés sem pontos vagy elégséges. A két szint megfelelő együttműködésére van szükség ahhoz, hogy valaki sikeresen meg tudjon vívni egy háborút. Ezt nehezíti, hogy a két szinten elvileg azonos célokat kellene ugyan követni, egymás gondolkodásának meg nem értése miatt mégis tévesen értelmezik a célokat, motivációkat és megoldásokat. Nem szabad elfelejteni, hogy a konvencionális háborúk mindig is politikai célok megvalósításáért folytak (melyek persze sokszor vallási vagy egyéb köntöst öltöttek), az erő alkalmazása azonban alapvetően csak korlátozott célok megvalósítására alkalmas: tárgyak és emberek elpusztítására.

Történelmileg további változást jelent, hogy a katonai erő alkalmazása kevésbé kézzelfogható politikai célok elérésére is történhet - érdemes felidézni a Dél-Vietnamban vagy Irakban végrehajtott amerikai beavatkozásokat, amikor is a bevetett haderőknek olyan politikai eredményeket kellett volna produkálnia, amelyre azok teljesen felkészületlenek voltak. Clausewitz-et idézve „az első, legfontosabb és legmesszemenőbb következményekkel járó döntés, amit az államférfinak és a katonai parancsnoknak meg kell hoznia, az, hogy megítéljék, milyen jellegű lesz a háború, amelybe belefognak.” Azonban a két szint hatékony együttműködése ezután is fontos, vagy legalábbis az kellene, hogy legyen.

Utószó helyett a fentebb tett ígéretnek megfelelően listázzuk az 1945 utáni ismertebb és kevésbé ismertebb konvencionális háborúkat.

Közismert/ismertebb konvencionális háborúk 1945 után (forrás):

• 1948-49: I. arab-izraeli háború
• 1950-53: koreai háború
• 1946-54: I. indokínai háború
• 1956: II. arab-izraeli háború
• 1964-73: II. indokínai háború 
• 1967: III. arab-izraeli háború
• 1973: IV. arab-izraeli háború
• 1980-88: I. Öböl-háború (Irak-Irán)
• 1982: falklandi háború
• 1982: V. arab-izraeli háború (izraeli invázió Libanonban)
• 1990-91: II. Öböl-háború
• 1991-95: a délszláv háború konvencionális szakaszai
• 1999: koszovói háború
• 2001-02: afganisztáni invázió
• 2003: III. Öböl-háború
• 2008: grúz-orosz háború

1945 utáni kevéssé/kevésbé ismert konvencionális háborúk:

• 1949: I. indiai-pakisztáni háború
• 1954-55: első tajvani-szorosi válság  
• 1957-59: ifni háború (Spanyolo.-Marokkó)
• 1958: második tajvani-szorosi válság 
• 1962: asszami háború (India-Kína) 
• 1963: algériai-marokkói háború
• 1965: II. indiai-pakisztáni háború
• 1969: kínai-szovjet határincidens 
• 1969: futballháború  (Salvador-Honduras)
• 1969-70: felőrlő háború (Egyiptom-Izrael)
• 1971: III. indiai-pakisztáni háború 
• 1974: török-ciprusi háború 
• 1974-75: a két Vietnam közötti háború
• 1975-89: dél-afrikai és kubai intervenció Angolában
• 1977-78: ogadeni háború 
• 1979: kambodzsai-vietnami háború
• 1978-79: tanzániai-ugandai háború
• 1979: kínai-vietnami háború
• 1979-87: líbiai intervenciók Csádban
• 1984-87: kínai-vietnami határvillongások
• 1992-94: hegyi-karabahi háború 
• 1995: ecuadori-perui háború
• 1998-2000: etiópiai-eritreai háború
• 1999: kargili háború

A leírtakkal, vagy az esetleges további említésre méltó tévhitekkel kapcsolatos észrevételeket szokás szerint kommentekben várjuk. Ha viszont valakinek arról a témáról van markáns véleménye, hogy van-e jövője a konvencionális háborúknak, és ha igen, milyen formát fog az ölteni, inkább tartalékolja mondanivalóját későbbre, mivel pontosan ez lesz a következő vitaposztunk témája.

[Vitaposzt] A konvencionális háborúk jövője

2013.05.09. 12:05 KatPol Blog

5.g & CN & Grodin & NagyH & Rammjaeger83 & SchA

Ígéretünkhöz híven folytatjuk a konvencionális háborúkkal kapcsolatosgondolatmenetünket, és mivel épp eleget foglalkoztunk már itt a blogon a múlttal és a jelennel, épp ideje annak, hogy a jövőt is fürkésszük.

Elemzési problémák

Az efféle előretekintés persze épp annyira problémás, amennyire ambiciózus - elvégre képtelenség előrejelezni egy eseményt, ha az kellő mértékben összetett. Jack S. Levy találóan jegyezte meg, hogy 1912-ben az akkori "bloggereknek" minden logikus oka megvolt a tartós béke fennmaradását feltételezni, mivel több kvantitatív trend mutatott ebbe az irányba, mint 100 évvel később. Ám csak két év kellett ahhoz, hogy ez a feltételezés a kukába kerüljön. Hogy közelebbi példával éljünk: 2001 előtt minden józan szemlélő elvetette volna annak lehetőségét, hogy néhány éven belül az USA egyszerre két szárazföldi háborút fog vívni Ázsiában. Ám a szeptember 11-i terrortámadások, melyeket nyugodtan besorolhatunk az "alacsony valószínűségű és nagy hatású esemény" kategóriába, egykettőre felülírták ezt a vélekedést. Szóval a továbbiakban megfogalmazott gondolatokat is csak az efféle korlátokat észben tartva tanácsos fontolóra venni.

Általánosságban a jövőbeli események vizsgálatakor választhatunk trend- vagy elméletalapú megközelítést, melyek persze annál pontatlanabbak, minél távolabbra tekintünk az időben. Mivel nem szeretnénk, ha az olvasók már az elején bealudnának, az elméletek helyett először a trendeket vizsgáljuk meg, melyekkel véleményünk szerint a közeljövőben számolni kell.

Külpolitikai dimenzió

A médiában gyakran visszaköszönő bölcsesség szerint a hagyományos nyugati szemlélet a háború alapvető alanyának az államot tekinti, ám ez egyre elavultabbá válik az ún. "államkudarcok" elszaporodása és a szervezett fegyveres erőszakot alkalmazó nem állami szereplők növekvő jelentősége miatt. Ez első hallásra logikusan hangzik, csakhogy az "állami szereplő" kifejezést a magukat szakértővé avanzsálók hajlamosak az "állam" flancos szinonímájaként használni. Indokolt lenne ebbe a kategóriába sorolni az állam módjára viselkedő szervezeteket, melyek állandó területet és népességet ellenőriznek, egyfajta bürokráciát építenek ki, haderőt állítanak fel stb. Nem jelentenek ugyanakkora - pontosabban: ugyanolyan jellegű - potenciális katonai fenyegetést, mint egy állam, de ettől még aláássák - vagy akár kifejezetten megkérdőjelezik - az állami erőszakmonopóliumot, amely a jelenlegi nemzetközi rendszer jogi alapja, és az általuk támasztott kihívásokra ez a rendszer képtelen a hagyományos eszközeivel hatékonyan reagálni.

"Magasabb" világpolitikai szinten ennek a folyamatnak a megfelelőjét a regionális hatalmak erősödése és az USA katonai hegemón szerepének visszaszorulása jelenti, mellyel a média szintén előszeretettel foglalkozik, és esetleges új háborúk forrásának tekint (lásd pl. a kínai haditengerészet fejlesztése miatti állandó aggodalmaskodást).

Belpolitikai dimenzió

Mivel a nyugati államok puszta fennmaradását nem fenyegeti hagyományos katonai veszély, a nacionalizmus/patriotizmus már nem képes a háborúra mozgósító társadalmi erőként működni. Ezzel összhangban a hagyományos ellenségábrázolás is átformálódott. Az ellenség emberi mivoltának elvitatása, amely etnikai, vallási vagy kulturális előítéleteken egyaránt alapulhat, máig jelen van ugyan az egyes hadseregek testületi hagyományaiban, ám a hivatalos propagandából lényegében eltűnt. Abban a bűnös népek/vallások helyét a bűnös vezetők vették át (pl. Szaddam Husszein, Kadhafi, Milosevics), így csak korlátozottabb mértékben lehet az egyszerű népet háborús hisztériába kergetni.

Ami azt illeti, a 2. vh. pusztítása általában egy békepárti politikai irányultságot hagyott örökségül, ami aláásta a társadalom és a hadsereg közötti kapcsolatot, és részben magyarázza a sorkötelezettség eltörlését is több országban. A kormányok kénytelenek voltak teljes mértékben "piacképes" hivatássá tenni a katonai szolgálatot, ennek megfelelően a toborzókampányokban a hazafias érzelmekre, a kötelességtudatra, katonai erényekre meg effélékre való hivatkozás helyett megjelent az önmegvalósítás, a polgári életben is hasznosítható képesítés, a különféle juttatások és a kaland ígérete. Jó példa erre az amerikai hadsereg közelmúltbeli jelmondata: "Be all you can be!" Igazság szerint ez tökéletesen megfelelne bármelyik másik modern társadalomban, ahol az egyén szabadsága, autonómiája és kibontakozása minden felett álló erkölcsi értéknek számít.

Ha egy ilyen ország részéről sor is kerül katonai beavatkozásra, az sosem a nemzet puszta fennmaradása érdekében történik, így a társadalmat a háborús áldozatvállalás semmilyen formájára nem szólítják fel. Jelentős veszteségek pótlására nem is lenne kapacitás vagy tartalék, így a katonai potenciál kímélése elsődleges szempontnak számít. Ettől függetlenül a nyugati hadseregek továbbra is egy esetleges konvencionális támadás elrettentésére/elhárítására készülnek fel, mert ez felel meg a hagyományaiknak, és ez az egyetlen politikai szerep, amely számukra a társadalom többsége szemében vállalható. Ez annak ellenére van így, hogy egy ilyen támadás erősen elméleti lehetőség csupán, továbbá ez a politika olyan fegyverrendszereket és szervezeti felépítést eredményez, melyek a haderőket lényegében alkalmatlanná teszik bármilyen más természetű bevetésre (pl. felkelők elleni harc, stabilizációs művelet, békefenntartás). Ám még ez sem jelenti azt, hogy a hagyományos hadviselésre való képességek továbbra is csorbítatlanul jelen vannak.

Technológiai dimenzió

Az elmúlt egy-két évszázad technológiai fejlődése az életkörülmények és az egészségügyi ellátás jelentős javulását tette lehetővé, ami a demográfiai trendek gyökeres változásához vezetett. A tovatűnt korokat a népszaporulat és (különösen a gyerekek esetében) a halálozási ráta egyformán magas szintje jellemezte; ezzel összehasonlítva ma a kevés születő gyerek igen kedvező eséllyel éri meg az öregkort. Egyre több országban "alulnépesedésről" lehetne beszélni, mint a túlnépesedés ellentétéről. A halál a mindennapi élet természetes velejárójából szinte kivételes jelenséggé vált. A katonáskodás, ami egy átlagos fiatalember számára valamikor a kevés megélhetési lehetőség egyike, később pedig az uralkodó/állam iránti kötelesség volt, ma többnyire nem más, mint a kényelem és a jólét elvesztésével egyenlő absztakt fogalom. A háborúban tömegével feláldozható emberfelesleg - persze írhattunk volna "férfifelesleget" is - ugyanúgy hiánycikké vált, mint az ilyen jellegű áldozatvállalásra való hajlandóság, melynek egyéb okaira fentebb már kitértünk.

Ám a háborúhoz való viszony változásait nem követte a háborúfogalom ennek megfelelő átalakulása. A kb. a francia forradalomban gyökerező és máig uralkodó felfogás szerint az "igazi" háború az egész társadalom összefogását és közös erőfeszítését jelenti valamilyen erkölcsileg magasztos célért, vagy az azt fenyegető veszély elhárítására. A 18-20. századi európai hadtörténeten ill. Clausewitz és kortársai művein nevelkedett átlagos szemlélő számára a háború merész katonai döntések sorozata, melyek eredményeként a döntő összecsapásban megvert ellenséget térdre kényszerítjük saját politikai céljaink előtt.

Amikor ez a régi beidegződés találkozott a nyugati jóléti társadalmak kockázat- és áldozatkerülő mentalitásával és a közvélemény megnövekedett belpolitikai jelentőségével, olyan életképtelen koncepciók egyeduralkodóvá válásához vezetett, mint pl. a Weinberger és Powell nevéhez kötődő amerikai doktrínák. Közös jellemzőjük a nyilvánvaló ellentmondás: a fegyveres erők korlátozott - értsd: nulla vagy minimális saját veszteséget követelő - alkalmazásától gyors, döntő győzelmet vár el világosan megfogalmazott célokért, de csak amennyiben létfontosságú nemzeti érdek forog kockán.

Ennek dacára az ilyen koncepciók nagyon tetszetősek azok számára, akik a toronymagas technológiai-tűzerőbeli fölényen alapuló, "sebészi" pontosságú csapásokat alkalmazó hadviselési formákat favorizálják. És mivel befolyásos emberekről van szó, az utóbbi évtizedek meghatározó haderőfejlesztési irányzatait is ilyen szempontok szabták meg. De a jóléti társadalmak olyan politikai korlátokat állítottak maguk elé, melyeket semmilyen haditechnikai fejlesztés nem tud ledönteni. A katonai veszteségek elfogadása nélkül sem gyors, sem döntő győzelem nem lehetséges. A katonai nyomásgyakorlás közvetettebb eszközei, mint pl. a tengeri blokád vagy a bombázóhadjárat, kellő türelemmel alkalmazva megtörhetik az ellenség politikai akaratát, de erre nem gyors és látványos győzelmek formájában fog sor kerülni.

A rendelkezésre álló katonai opciókat a technológiai színvonal más formában is befolyásolja. A nyugati társadalmak mindennapi működése egyre nagyobb mértékben függ egy összetett informatikai infrastruktúrától és elektromos hálózattól, melyek azért egy hangyányit sérülékenyebbek egy vasbeton bunkernél. Egy ellenük indított hatékony támadás beláthatatlan következményekkel járna. A Bush-kormány is tisztában volt ezzel, amikor az Irak elleni invázió részleteiről döntött. Összességében úgy is fogalmazhatunk, hogy egy hagyományos háború esetén ezeknek a társadalmaknak a regenerációs képessége demográfiai értelemben és az infrastruktúra terén is igen alacsony.

A helyzet természetesen nem egyoldalú. Az egyre kifinomultabb technológia nemcsak korlátozhatja a hadviselést, de új távlatokat is nyithat abban. Ám ezek sem végtelenek. Az olvasóknak bizonyára felesleges emlegetni, hogy a két világháború között az iparilag fejlett országok katonai teoretikusai a motorizáció és elektronika vívmányait felhasználóelméletekkel kívánták forradalmasítani a hadviselést, hogy az 1914-18 közötti álló/felőrlő háború rémségei ne ismétlődhessenek meg. Ilyen volt a "villámháború", a "mélységi hadművelet", a stratégiai bombázás és még sorolhatnánk. Ám a gyakorlat már a 2. világháborúban felszínre hozta az alkalmazott haditechnika ill. az ezekre alapuló stratégiák korlátait, a hidegháború lehangoló tapasztalatai után - amikor pl. a koreai és iraki-iráni háborúk során lényegében az 1. világháborúban megismert lövészárokharc ismétlődött meg sok esetben - pedig már csak kevesen hittek az efféle koncepciók hatékonyságában.

Új elméletek azonban egyelőre nem nagyon születnek - inkább a régiek újracsomagolása és aktualizálása a jellemző (lásd pl. AirLand Battle, AirSea Battle). Nem sok jelét tapasztalni a hadviselésről alkotott elméletek esetleges reneszánszának, ám a technológiai fejlődés folytatódik, így az elmúlt években fontos változások mentek végbe két terület: az informatika és a robotika katonai alkalmazása terén. Az utóbbi leginkább az UAV-k elterjedésében nyilvánult meg, ám a szárazföldi és vízi haditechnika fejlődése is ebbe az irányba ment el, megjelentek a katonai célú szárazföldi robotok, mint pl. a Packbot. Ami pedig az információs technológiát illeti, a kiberhadviselés koncepciója is már régóta a köztudatban van, sőt politikai kérdéssé vált a - gyanú szerint állami segítséggel/jóváhagyással végrehajtott - hackertámadások miatt. Példaként említhetők az orosz hackerek Észtország elleni akciói, Kína és az USA egymásra mutogatása vagy az iráni atomprogram elleni amerikai és izraeli kibertámadások. A kémkedés, a szabotázs immár új terepen is folyik.

A történelmi tapasztalatok szerint persze az új technológiák katonai alkalmazása sosem megy zökkenőmentesen. Nem egyszerűen arról van szó, hogy létező hadviselési koncepciókba kell új technológiákat beilleszteni, hanem teljesen új területek militarizálása, "katonai birtokbavétele" zajlik. Az ilyesmi következményeit pedig nehéz megjósolni. Mivel új területről van szó, kiegyensúlyozottabb mezőny alakulhat ki a világpolitika rivalizáló erői között.

A történelem során a hadviselés ilyen forradalmaihoz rendszerint az aktuális katonai nagyhatalmak alkalmazkodtak lassabban, mivel továbbra is inkább azokba a fegyver- és haderőnemekbe ruháztak be, melyeknek hatalmi státuszukat köszönhették. A britek pl. inkább elfelejteni, mint felfogni akarták az 1. világháború tengeralattjáró-hadviselésének tanulságait. Noha jóindulatúan feltételezhetjük, hogy a szellemi nyitottság ma már azért nagyobb, mint 100 évvel ezelőtt (bár ki tudja...), kérdéses, hogy a kialakuló trendeket kik fogják majd sikeresen meglovagolni. A lehetőségek nem csak a technológiailag legfejlettebb szereplők, sőt nem csak az egyes államok előtt állnak nyitva.

Gazdasági dimenzió

A nagy elmélkedés közben sem szabad megfeledkezni arról, hogy végső soron minden háború hatalmi harc, így a háború jövője szempontjából nem mindegy, hogy a hatalom tulajdonképpen miből fakad. Egyesek úgy vélik, hogy ezen a téren is olyan jelentős változásokra került sor, melyek hozzájárultak a hadviselés átalakulásához.

A politikai hatalomnak hagyományosan két alappillére volt: a) a termőföld és b) az ásványkincsek feletti ellenőrzés. Témánk szempontjából fontos közös jellemzőjük, hogy a fegyveres harc egyikben sem tud relatíve maradandó és komoly pusztítást végezni, elvégre egy hadműveletben nem pusztul el maga a termőföld vagy a föld mélyén rejtőző arany, kőszén stb. A szembenálló feleknek így az esetek többségében végső soron mindegy volt, milyen hevességű harcok dúlnak és mekkora területen, mivel a győztes kezére jutó hadizsákmány "összegén" mindez nem sokat változtatott. Ma már azonban egyre nagyobb mértékben az ipari kapacitás birtoklása jelenti a gazdasági-politikai hatalom kulcsát. Márpedig az ilyen ipari infrastruktúra rendkívül költséges, ráadásul a modern fegyverek tűzerejével szemben igen sérülékeny. Ez azt jelenti, hogy pl. a Szilícium-völgy vagy a Ruhr-vidék feletti uralomért egyszerűen nem lenne kifizetődő háborút indítani (még akkor sem, ha atomfegyverek bevetésével nem számolunk).

A természeti erőforrások ellenőrzését szavatoló eszközök pedig a világgazdaság jelenlegi rendszerében egyre kifinomultabbá, a közvetlen agressziónál hatékonyabbá váltak - pl. felesleges expedíciós erőkkel gyarmatosítani egy országot, ha lényegében meg is lehet kilóra venni az egészet. Ez is mind hozzájárult a konvencionális hadviselés visszaszorulásához.

Ennyit a trendekről - lássuk a témával kapcsolatos elméleteket.

Az örök béke prófétái

Amikor a konvencionális háborúk jövőjéről beszélünk, elkerülhetetlenül szót kell ejteni a demokratikus béke tanáról, mely szerint egy demokrácia sosem indít háborút egy másik demokrácia ellen. Mivel ez egy blogbejegyzés, nem pedig doktori értekezés, terjedelmi korlátok miatt ebbe az altémába most nem mennénk részletesen bele. Azt nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ennél kényelmesebb elméletet ember valószínűleg még nem agyalt ki. Ürügyet ad arra bárkinek, hogy a demokráciák erkölcsi felsőbbrendűségéről prédikáljon, és teljesen mindegy, milyen ellenérvet teszünk le az asztalra, rögtön érkezik a fölényes válasz, hogy "az nem volt valódi demokrácia" vagy "az nem volt igazi háború, csak valami vacak kis csetepaté". Egyes olvasók ezért most bizonyára úgy vélik, ennek az előző vitaposztban lett volna a helye - a tévhitek között. A dolog azonban nem ennyire egyszerű. Megítélésünk szerint az elmélet hívei nem a levegőbe beszélnek, "csupán" arról van szó, hogy megkérdőjelezhető ok-okozati összefüggésekbe helyezik bizalmukat.

A fentebb kifejtett demográfiai, gazdasági stb. okokból könnyen belátható, hogy a jóléti társadalmak - melyek többségében demokráciák - kulturálisan és szervezetileg lényegében képtelenné váltak egy konvencionális háború megvívására. Arról a tényről is említésttettünk már, hogy az utóbbi évtizedekben világszerte jelentősen csökkent a háborús cselekmények miatt bekövetkezett halálozások száma, csakhogy éppenséggel ennek nem feltétlenül belpolitikai okai vannak.

Az elmélettel a fő probléma inkább az, hogy hívei és bírálói egyaránt hajlamosak az egészet a "demokrácia = jó, háború = rossz, ergo a demokráciák nem háborúznak" gondolatmenetre redukálni. Pedig az eredeti felvetés mögött - többek között - egy rendkívül könnyen belátható megállapítás rejlik: ha az egyszerű embernek beleszólása van a dolgok menetébe, aligha kerül sor háborúra. Ennek gyökerét azonban nem a demokratikus államberendezkedés eredendő békepártiságában, vagy a jámbor néplélek jóindulatú bölcsességében kell keresnünk, hanem abban az egyszerű megfontolásban, hogy józan paraszti ésszel gondolkodva a francnak van kedve a háború pusztítását fejére vonva életét és kemény munkával összekuporgatott világi javait kockára tenni. Persze ez csak akkor eredményez békés államot, ha a) lakosságának döntő többsége összekuporgatott javakkal rendelkező józan parasztokból áll, akik b) erélyesen meg tudják akadályozni, hogy egy tőlük különböző kisebbség ragadja meg a politikai döntések feletti irányítást.

A fenti gondolatmenet leegyszerűsítő, de néhány egyszerű szemponttal kiegészítve alkalmas lehet annak újabb bemutatására, hogy a jóléti társadalmak háborúhoz való viszonyulása hogyan válhatott hadviselő képességük egyik legfontosabb korlátjává. Valószínűleg több értelme van tehát annak a tézisnek, hogy jóléti társadalom sosem indít háborút egy másik jóléti társadalom ellen. De ha történetesen készpénznek is vesszük a demokratikus béke elméletét, az akkor sem jelenti a háborúk lehetőségének csökkenését, épp ellenkezőleg: önellentmondáshoz vezet.

Tételezzük fel, hogy ha a világ "igazi" demokráciákból állna, azok valóban nem háborúznának egymás ellen soha, semmilyen körülmények között. Fogadjuk el azt is, hogy a világ népeinek minden vágya ilyen modern nyugati típusú demokratikus rendszerekben élni. Igen ám, de a világ népességének többsége nem ilyen demokráciákban él. Ha pedig a nyugati politikusok tényleg elhiszik, hogy minden nem demokratikus rendszer potenciális fenyegetést jelent (lásd pl. Bush-doktrína), továbbá ezek megdöntése reális lehetőség, akkor joggal következtethetnek arra, hogy az örök világbéke magasztos célja érdekében bizony áldozatokat kell hozni. Az ebből sajnálatosan fakadó "esetleges" konfliktusok pedig, mint pl. a 2011-es líbiai polgárháború, a szó jogi értelmében nem háborúk, "csak" - Condoleeza Rice szavaival élve - egy új világrend "születési fájdalmai". Végeredményben tehát az elmélet elfogadása jó esetben is fegyveres harcok sorozatát eredményezné.

Természetesen ezekről a demokratikus ideál élharcosai borítékolhatóan kijelentenék, hogy nem "igazi" konvencionális háborúk, meg ugyebár nem demokráciák ellen folynak, úgyhogy az elméletet nem cáfolják. Egy további visszatérő érv szerint pedig a demokratizációt nem feltétlenül külső katonai intervenció segíti győzelemre. Bizonyíték gyanánt az elmélet hívei "demokratizációs hullámokról" értekeznek, melyek közé pl. az arab világ 2011-es és Kelet-Európa 1989-es rendszerváltásait sorolják, mint az emberiség békés, boldog jövője felé vezető út fontos lépéseit. (Mondjuk ezt a folyamatot nem mindenki tekinti evidensnek.)

Világképük - tulajdonképpen úgy is mondhatnánk: hitviláguk - szorosan kötődik az interdependencia-elmélethez, mely szerint az egyes államok és a nem állami szereplők (főleg a transznacionális vállalatok) a gazdasági integráció révén a kölcsönös függés és együttműködés egyre szorosabb, ráadásul mindannyiuk számára előnyös rendszerét teremthetik meg, egyre több kérdésben közös álláspontot kialakítva, így összességében idejétmúlttá teszik az államok közötti hagyományos alá- és fölérendeltségi hierarchiát és csökkentik az államközi háborúk esélyét. Ez a tézis pedig a globalizmushoz köthető. (A félreértések elkerülése végett: ez nem egyenlő a globalizációval. Az utóbbi egy gazdasági alapú folyamat, a globalizmus pedig egy idealista világnézet, amely a globalizáció általános előnyeit hangsúlyozza.)

Ebben az elméletben végképp nincs semmi új - egy bizonyos Norman Angell már 1909-ben azt fejtegette, hogy a világkereskedelem kibővülése és a bekövetkező gazdasági fellendülés meddő, ráfizetéses vállalkozássá fogja tenni a hadviselést. Mivel két világháború is bizonyítja, hogy ez a bölcsesség nem igazán gyűrűzött be a prominens államférfiak gondolatvilágába, két lehetőség áll fenn: a 20. század első felének politikai vezetői teljesen érthetetlen okból sokkal, de sokkal ostobábbak voltak, mint utódaik, vagy Angell és szellemi utódai egy nem teljesen pontos elméletet alkottak. Az olvasókra bízzuk annak eldöntését, melyik áll közelebb a valósághoz - mindenesetre felhívjuk a figyelmüket az amerikai-kínai viszony buktatói kapcsán az elméletre érkezett egyik tárgyilágos kritikára.

A hagyományos hadviselés reneszánszának feltételei

A konvencionális háború intézménye "a hibernáció állapotában van" - így foglalta össze a világpolitikai helyzet egyik szembetűnő jellemzőjét James N. Mattis néhány évvel ezelőtt. Nem véletlen az óvatos megfogalmazás. Az amerikai tengerészgyalogság jeles tábornoka bizonyára odafigyelt annak idején a biológiaórán s így tudja, hogy a halállal ellentétben a hibernáció nem egy végleges állapot. De milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a hibernáció véget érjen? Gondolatmenetünk lezárásaként ezeket gyűjtöttük csokorba.

A) Két/több, a saját szintjükön jelentős erőforrásokkal rendelkező, katonai potenciál terén hozzávetőlegesen egy súlycsoportba tartozó állam - vagy állam módjára viselkedő szervezet -, melyek között súlyos nézeteltérések vannak. Ettől ma sem áll túl messze a világ, pl. a Hezbollah politikájában is fellelhetőek egyes konvencionális hadviselésre jellemző elemek. Azonban Szent Galula írta vala az Ő evangéliumában, hogy az ilyen esetekben a felkelők a harc olyan szakaszába lépnek - értsd: átállás a könnyűfegyverzetű, gyalogos egységekről a nagyobb létszámú, gépesített egységekre, átállás a területvédelemre stb. -, ahol sebezhetőségük ugrásszerűen megnő. Kedvező helyzetben, egy szétzilált kormánnyal szemben ennek még van értelme, de minél inkább hajlamos(ak) a szomszédos ország(ok), illetve egy tetszőleges összetételű koalíció beavatkozni a konfliktusba a felkelők ellen, utóbbiak számára egyre vállalhatlanabb lesz a kockázat. Valószínűleg tehát nem véletlen, hogy az ilyen próbálkozások (pl. a kolumbiai FARC vagy azLTTE részéről) ma is igen ritkák. Még a líbiai felkelők sem sok érdemi eredményt tettek le az asztalra ezen a téren, pedig nehézfegyverzetet is zsákmányoltak és mögöttük állt a NATO.

B) A szereplők kedvező nemzetközi - pontosabban államközi - környezete. Ez több dolgot is jelenthet: minimum a konfliktusba beavatkozni képes külső szereplők passzivitását; egy regionális szinten bonyolult, kellően egyensúlyban lévő államközi rendszert; elmozdulást egy olyan világrendszer felé, melynek meghatározó hatalmi tömbjei hajlandóak fegyveres konfliktusokat szponzorálni vagy legalább megtűrni, ill. saját befolyási övezetet fenntartani.

Még ha két állam hajlandó is lenne fegyverrel rendezni nézeteltéréseit, nem fognak - egyik sem fog - belekezdeni, ha tudják, hogy külső tényezők igen gyorsan pontot tehetnek a vállalkozás végére. Hiába arat az egyik katonai győzelmet, ha utána saját erőit a beavatkozó nagyhatalom/koalíció semmisíti meg. De még ha nincs is közvetlen beavatkozás, a háború célkitűzéseit a "nemzetközi közösség" el tudja szabotálni. Ha vitatott területről van szó, a békefenntartók küldése és a határkiigazítás el nem ismerése értelmetlenné tudja tenni a háborút. Általános vélemény, hogy az ENSZ határozatait többnyire már most is mindenki a hajára kenheti, de a konvencionális hadviselés reneszánszához arra a szintre kellene eljutni, hogy egy önkényes és erőszakos határmódosítást még gazdasági szankciók se kövessenek. Legalábbis nem olyanok, melyek olyan mértékben árthatnak az agresszornak, hogy magát a háborút is ráfizetésessé teszik - vagyis kb. a Népszövetség dicstelen szokásaihoz kellene visszatérni.

Amíg ezen a téren nem következik be jelentős változás, egy ország egyszerűen más, praktikusabb utat fog választani a hagyományos hadviselés helyett, ha komolyan elhatározta magát a terjeszkedésre. Szellemi atyánk, War Nerd nem véletlenül nevezte a 20. század második felének legfontosabb csatájának az 1975-ös Zöld Menetet. (Korábbi cikkét a témáról lásd itt.)

a győzedelmes sereg

Marokkó ezzel a lépéssel kiiktatta a spanyolok jelentette fenyegetést - pedig ők érzékeny veszteségeket tudtak volna okozni, ha felvállalnak egy konvencionális háborút -, és sikeres területi expanziót hajtott végre. (Az más lapra tartozik, hogy ezt követően elhúzódó harcra kényszerültek a POLISARIO erői ellen Nyugat-Szaharában.)

C) A közvetett hatalmi eszközök helyett ismét a fegyveres erő válik a természeti erőforrások feletti uralom fenntartásának hatékonyabb eszközévé - azaz nem csak önmagában a területfoglalásnak, hanem a katonai erőszak alkalmazásának is kifizetődővé kell válnia. Ilyesmi bekövetkezhet pl. akkor, ha egyes politikai erők számára békés eszközökkel (vagyis a világpiacon) hozzáférhetetlenné válnak a nélkülözhetetlennek tartott típusú és mennyiségű erőforrások, vagy egyes erőforrások tulajdonjoga tisztázatlanná/védtelenné válik. Ezt az effektust manapság az "á, biztos csak az olaj miatt mentek oda háborúzni az amcsik" típusú frázisokkal szokták elintézni, de pl. Délkelet-Ázsia kőolaj- és földgázlelőhelyekben gazdag vizein sem sok hiányzik egy haditengerészeti összecsapáshoz két vagy akár több állam között. De más olyan helyzet is előállhat, amikor az efféle vetélkedés aktuálisabbá és többszereplőssé válik, lásd pl. a víz, a ritka nemesfémek vagy akár az élelmiszer esetleges hiányát egyes régiókban. Semmi nem garantálja, hogy pont a szénalapú energiahordozók jönnek elő majd kiváltó okként.

D) A jóléti társadalmak végre-valahára összhangba hozzák katonai szemléletmódjukat, eszközeiket és módszereiket. Az ő hozzáállásukkal is lehet ugyanis egyfajta szakpolitikaként hagyományos hadviselést folytatni. Erre kiváló példát szolgáltattak a 17-18. század "fékezett habzású" - és többek között Clausewitz által is lenézett - kabinetháborúi. Az ugyanis biztosra vehető, hogy az elmúlt évszázadok nyugati stratégiai gondolkodása nem maradhat meghatározó a végtelenségig.

Végezetül pedig nyilvános vitára bocsátjuk a posztban körüljárt két kérdést:

1. Van-e jövője a hagyományos hadviselésnek?

2. Ha igen, akkor milyen formát fog az ölteni?

A leírtakkal kapcsolatos észrevételeket is szokás szerint kommentekben várjuk.

Bakugrás a fekete lyukba I.

2012.12.24. 09:08 Rammjaeger83

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerencsétlen sorsú afrikai állam, melynek a nagy Szovjetunió fegyverezte fel, szervezte meg és képezte ki az addig majdnem nulla szinten álló haderejét. Aztán néhány évvel később ezt csúnyán elverte egy ugyanolyan szerencsétlen szomszédos állam hadereje. Hadtörténeti szempontból önmagában ez nem lett volna annyira kirívó vagy ritka esemény azt leszámítva, hogy azt a haderőt is a Szovjetunió fegyverezte fel és szervezte meg, kiváló példát szolgáltatva arra, hogy a gyakran emlegetett világpolitikai Nagy Játszma a várakozásokkal köszönő viszonyban sem lévő eredményeket is produkálhat.

On the other other hand, we have the example of the late, unlamented Soviet Union, which enthusiastically played the Game of Nations in Afghanistan, Ethiopia, Cuba, Angola, Mozambique, Guinea-Bissau and other strategically vibrant hellholes. How's that working out for them? /Steve Sailer/

A hidegháború évtizedeiben ez a tartalmas időtöltés a szovjet pártvezérek részéről abban a törekvésben nyilvánult meg, amit a szemléletes leírásokat kedvelő megfigyelők "bakugrásnak" neveztek. Röviden összefoglalva ez azt jelentette, hogy a Kreml maradandó tényezőnek fogadta el az USA-barát rendszerekből álló gyűrűt, amely (a náluk jóval ellenségesebb Kínával kiegészülve) a szovjet hatalmi tömböt körbezárta, és inkább távolabbi vidékekre vetette tekintetét, hogy új szövetségi rendszer kiépítésével ellensúlyozza a szovjet tömb előnytelen földrajzi helyzetét. Az "aki nincs ellenünk, az velünk van" jelmondatot nálunk Kádár nevéhez kötik, de Moszkvában ezt már korábban, az egész földtekére vonatkozóan meghirdették. Ezt a későbbiekben persze az "enyhülésre" meg a "békés egymás mellett élésre" hivatkozva tették, de a fő bátorító mozzanat inkább az európaiak gyarmatbirodalmainak gyorsuló széthullása volt.  

Az alacsonyan függő gyümölcs

A szovjet gazdasági-katonai támogatásra Afrikában az elsők között igényt formáló Szomália jó kilátásokkal rendelkezett - már ha hinni lehet azoknak a szakértőknek, akik szerint egy állam stabilitásának legfontosabb feltételei közé tartozik az etnikai, vallási és kulturális egyszínűség. A "baráti" viszonyra Moszkva is nyitott volt, bár ebben inkább az a lehetőség játszhatott szerepet, hogy Berbera és Kismayo támaszpontjainak használatával a Vörös Flotta megjelenhetett az Indiai-óceánon is. Ez nagyon messze esett az orosz uralkodók régi álmától, a Boszporusz és Dardanellák megkaparintásától, de több volt, mint a semmi, és eleinte nem úgy tűnt, hogy a kapcsolat súlyos problémákba ütközhet. Aztán másképp alakultak a dolgok.

A szomálik nomádok, akik tevéket, struccokat, szamarakat, marhákat tenyésztenek. Fekete bőrük, magas termetük, bozontos hajuk van...lándzsát, pajzst és tőrt hordanak. Vallásuk az iszlám, de rabszolgákat nem tartanak. A többnejűség csekély mértékben van meg, különben szigorú erkölcsök uralkodnak náluk. Politikai szervezetük patriarkális, a vérbosszú és az idegenek legyilkolása szokásos. /Pallas Nagylexikon, 1897/

Mohamed Sziad Barre vezérőrnagy, aki az olasz gyarmatosítók által szervezett belbiztonsági erők veteránjaként került puccsal a kietlen ország élére 1969-ben, már változatosabb formákban vette hasznát a "szocialista szolidaritásnak", mint a SzU. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy egy ingatag politikai rendszer általában az éppen népszerű világnézeti trendek meglovaglásával igyekszik elfogadtatni magát. "Sziad Elvtárs" jól tudta, hogy a sok közös nevező ellenére országa lényegében a szűkös erőforrásokon marakodó sivatagi törzsek vonalzóval körberajzolt halmaza, melyre a brit és olasz urak nem hagyományoztak egységes közigazgatást vagy gazdasági berendezkedést. Más lehetőségek híján önkényuralmát világnézeti alapon igyekezett igazolni és szükség esetén egy jól kiépített állambiztonsági apparátussal megvédeni, ehhez pedig elsősorban a szovjetektől meríthetett ihletet.

Ám az irányvonalat vérmes külpolitikai elgondolások is indokolták. A tudományos szocializmus és az iszlám mellett Barre diktatúrájának harmadik eszmei tartópillére ugyanis a belső ellentétek leplezésére mesterségesen szított szomáli nacionalizmus volt, amely már korábban a pánszomalizmus koncepciójában öltött testet, akármennyire röhejesnek is tűnik ez manapság. A szomáli nép kb. kétötöde ugyanis a szomszédos országokban élt, és a közös hazába való tömörítésükre irányuló törekvés még a nemzeti lobogóban is kifejezésre talált, ahol a fehér csillag öt ága is az áhított Nagy-Szomália részeit szimbolizálja: Olasz-Szomália, Brit-Szomália (mai nevénSzomáliföld) Francia-Szomália (Dzsibuti), Északkelet-Kenya és végül Ogaden, amit a határon túli szomáli kisebbség fele, kb. félmillió ember népesített be. Ez a fent idézett lexikon leírása szerint:

Kelet-afrikai vidék a szomálik földjének nyugati részében...800-900 m magas, csaknem egészen sík felföld, amelyen csak kisebb vizek vannak...Az egész vidéket nagyobbára magas fű takarja...Október és március hónapokban vannak az esőzések. Nagy számmal élnek rajta szarvasmarha- és juhnyájak; a vadállatok közül pedig antilopok, zsiráfok, a folyókban pedig vízilovak és krokodilok. A szomálik különböző törzsei, főképpen hávijék barangolnak rajta...

Ez a kb. 200 ezer négyzetkilométernyi pusztaság a nevét is egy szomáli klánról kapta, ám az öt éves olasz gyarmati fennhatóságot leszámítva hagyományosan Etiópiához tartozott, melynek ma is ismert keleti határát (és annak elvben demilitarizált mivoltát) egy Olaszországgal 1908-ban aláírt szerződés is rögzítette. A hidegháború idején Etiópia az Egyesült Államok felé orientálódott, ami egy császárság részéről aligha számított szokatlannak, és mivel nem volt egyetlen nyugati ország sem, amely Etiópiával akart szembehelyezkedni azzal, hogy Szomáliát katonailag segíti, a Szomáli Demokratikus Köztársaság az ellentétes irányba vezető ösvényen indult el. (fent: I. Hailé Szelasszié császár és Sziad Barre)

Miután ily módon elkötelezte magát a '60-as évek elejétől, Szomália tipikus alanya lett az államépítés világméretű hullámának, mely a hidegháború ugyanolyan általános jellegzetessége volt, mint a fegyverkezési hajsza, csak éppen az utóhatásait máig jobban érzékeljük. Ez grandiózus beruházásokban, gazdasági reformokban és társadalmi programokban is megnyilvánult, de történetünk szempontjából az volt a fontosabb aspektus, hogy a nagyhatalmak segítségével a "periféria" kis országai jelentős katonai terheket vállaltak magukra, miközben ehhez teljesen hiányzott a saját gazdasági, logisztikai, műszaki, de még társadalmi-kulturális hátterük is, így jelentős függésbe kerültek, ami persze nem a véletlen műve volt.

A SzU kb. 23 ezres létszámú, Fekete-Afrikában egyedülálló módon teljes mértékben gépesített haderő kiállításához járult hozzá Szomáliában minden elképzelhető módon: fegyverzettel, utánpótlással, kiképzéssel, tanácsadással, infrastruktúra kiépítésével. A támogatás mértéke Barre hatalomra jutása után jelentősen megemelkedett, ugyanakkor lényegében minél több eszköz érkezett, annál kisebb hányaduk volt bevethető, mivel a műszaki szaktudás meg a furmányos gépezetek karbantartása nem sok szomálinak volt az erőssége.

A szovjetek természetesen jól tudták, hogy szomáli testvéreik nem a haza és még csak nem is elsősorban a demokratikus szocialista kormányzat védelmére, hanem Ogaden bekebelezésére fegyverkeznek, de mivel a kb. tízszer akkora népességű Etiópia - Kenyához hasonlóan - hathatós amerikai támogatást kapott, nyugodtan lehetett a status quo fennmaradásával számolni. 1964-ben rövid és szomáli szempontból dicstelen határháborúra került sor, aminek a SzU közbenjárására fegyverszünet vetett véget, majd 1972-73 során sorozatos határincidensek zajlottak, de ezek sem nagyon ragadták meg a külvilág figyelmét. Aztán, ahogy mondani szokás, megváltozott a külpolitikai környezet.

Ethiopia was one of those places where the army was the only part of the government that actually worked. Then in 1974 a few up-and-coming Commies in the officer corps declared that Ethiopia was nothing but a crumbling, unjust, feudal mess. Which was absolutely true. Unfortunately—and you've probably guessed this already—what they had in mind was even worse. /War Nerd/

Az etióp monarchia hosszú ideig sikeresen dacolt a történelem viharaival, az említett 5 éves olasz megszállást leszámítva az európai gyarmatosítókkal is, de 1974-ben az éhínség, az olajárrobbanás, az etnikai-vallási megosztottság, a szeparatista törekvések, a császári hatalomösszpontosítás miatti elégedetlenség együttes erővel sírba taszították. A kormányrudat úgymond ideiglenesen - 1987-ig - átvevő katonatiszti tanács, a Derg az acsargó hatalmi harcok, az ellenzék módszeres üldözése és a kaotikus állapotok következtében hamar népszerűtlenné vált, így a marxi-lenini eszméket kezdte hirdetni a nyomorgó tömegek megnyerésére.

Moszkva ennek ellenére óvatosan kivárt, és nem kezdte látványosan melegíteni az addig hűvös etióp-szovjet kapcsolatokat, mivel nem akarta elidegeníteni Szomáliát, másrészt az etiópiai belpolitikai erőviszonyokról és szereplőkről való pontos tájékozódás még a KGB képességeit is meghaladta. Az efféle válságos időkben rendszerint olyan alakokat vetnek a hatalom csúcsaira a változások hullámai, akikre egy kisboltot sem bízna az ember, nemhogy egy egész országot. A tiszti frakciók közötti véres leszámolásokat követően 1977 elején egy energikus őrnagy, Mengisztu Halie Mariam küzdötte fel magát a Derg elnöki székébe. A szovjetek őt megbízható, ígéretes érdekszövetségesnek tekintették, noha nem egy kötelességtudó katona volt, hanem egy vérbeli, gátlástalan politikus, aki a hatalomért folytatott harcban kaméleon módjára lavírozott, világnézeti kérdésekben pedig a tudatlanság és közöny keveréke volt rá jellemző.

A valós etiópiai helyzetet át nem látó, a szovjet modell harmadik világbeli népszerűségéről illúziókat táplálni hajlamos idős moszkvai pártvezetők figyelmét elkerülte, hogy Mengisztu az összes tiszttel és lehetséges riválisával leszámolt, akin keresztül a SzU vagy bármely más nagyhatalom belpolitikai befolyást szerezhetett volna, és a katonai diktatúrát ellenző baloldali csoportok között is vérfürdőt rendezett. Viszont meggyőzően játszotta a külföldnek a hithű bolsevik szerepét, így 1977 közepétől szovjet fegyverszállítmányok és kubai tanácsadók érkeztek Etiópiába.

Az amhara földbirtokos réteg, amely az országot egyben tartó legfőbb erő volt, addigra már az üldöztetéseknek kitéve szétzilálódott, így a folytatódó szárazság, a kormányellenes felkelések gyorsan növelték a káoszt. Erre már csak rátett egy lapáttal a Mengisztu által elindított terrorhullám, amely nagy pusztítást végzett a hadsereg felsővezetésében is, amit már eleve megritkított a korábbi belviszály. Mindez természetesen a szomálik figyelmét sem kerülte el. Ogaden megkaparintására most nagyobb esély kínálkozott, mint addig bármikor. Barre azonban nem egyből katonai offenzívában gondolkodott. A korszellemhez alkalmazkodva inkább a népek önrendelkezési jogára való hivatkozást és a nemzeti felszabadítás felkelő mozgalmát tartotta célravezetőnek.

az ígéret földje

Helycserés támadás

1975-ben két új fegyveres csoport is felbukkant az etióp politikai életben, saját elmondásuk szerint a legalsó szintről induló lakossági kezdeményezés ékes példáiként: Ogadenben a Nyugat-Szomáli Felszabadítási Front (WSLF), az attól nyugatra fekvő területeken pedig a Szomáli-Abo Felszabadítási Front (SALF). Valójában mindkét szervezet szinte rájátszott a nyugati előítéletekre a hidegháborús korszak kézi vezérlés alatti gerillamozgalmairól, mivel a szomáli hadsereg parancsnoksága alatt álltak, és fegyverzetüket, utánpótlásukat, a harcot segítő kiképzőket és tanácsadókat is mind attól kapták. Koherens politikai célokat ekkor és később sem hirdettek meg, de céljaikkal kapcsolatban senki nem táplált illúziókat.

Mivel fegyvereseiket teljes egészében ogadeni és "otthoni" szomálikból toborozták, az oromók és amharák között működő SALF nem sok népi támogatásra lelt, arra is kizárólag a megfélemlítés révén és az etióp fegyveres erők eléggé megroggyant képességeit kihasználva tett szert. Nem is ez volt a valódi feladatuk, hanem az amhara telepesek elűzése sorozatos atrocitások révén, vagyis a terület etnikai térképének átrajzolása. Ezzel szemben a WSLF a népi támogatásra építő klasszikus gerillahadviselést folytatott, sorra likvidálta vagy megfélemlítette a könnyű célpontot kínáló etióp rendőröket és tisztviselőket, így 1977 elejére Ogadenben és Bale déli részén a városok kivételével megszerezte a tényleges politikai fennhatóságot. Ha ugyanilyen hatékonyan folytatják a küzdelmet, néhány évvel később Ogaden lényegében háború nélkül is Barre ölébe pottyant volna, beteljesítve ezzel népe egyik régi álmát. Csakhogy ez két okból sem volt járható út az Etiópiára vonatkozó elképzelései maradéktalan megvalósítására.

Barre ugyanis nemcsak Ogadent követelte magának, hanem a Moyale-Awash-Dzsibuti vonaltól keletre eső összes területet, azaz Etiópia egyharmadát. Ezen belül a szomálik már kisebbséget alkottak, ugyanakkor ide tartozott Etiópia két igen fontos közlekedési csomópontja (mondjuk nem volt túl kiélezett a mezőny), Dire Dawa és Harer, melyek híján az ország gazdasági élete megbénult volna. Vagyis Barre számára a szomáli nép jogaira és sérelmeire való hivatkozás csak álca volt; valójában Szomália államiságát akart végleg megszilárdítani azzal, hogy Etiópiáét szétveri, és nyugati szomszédját a dicsőséges Nagy-Szomália széttagolt peremterületévé degradálja. Az etnikai szolidaritásra épülő gerillaharc ennek jó eszköze volt ugyan, de a végcél eléréséhez önmagában nem lehetett elegendő.

Másrészt pedig terveit idegesítő módon felborította Mengisztu és a szovjetek összeborulása, noha papíron mindannyiukat a szocialista szolidaritás fűtötte. Moszkva korábban támogatta az etióp államhatalmat gyengítő fegyveres csoportokat, de most fordult a kocka, és a WSLF tevékenysége már szovjet ellenkezést váltott ki, amiről tudni lehetett, hogy a gerillatámadások folytatódásával csak növekedni fog. Barre kénytelen volt felismerni, hogy a Szovjetunióval való barátkozás nemcsak segítheti, de akadályozhatja is törekvéseit. Ha ezekről nem akart lemondani, gyors húzásra volt szüksége, amivel kész helyzet elé állítja a szovjeteket és Mengisztut egyaránt.

1977 tavaszán a jelentősen megerősített, modern fegyverekkel ellátott, immár reguláris hadviselésre is képes WSLF támadásai megsokasodtak, közben a szomáli hadsereget is összevonták a határon, logisztika központját pedig áthelyezték Mogadishuból az Etiópiához jóval közelebb fekvő Hargeysa városába. A szovjetek rádöbbentek, hogy a velük szövetséges két afrikai kolosszus hamarosan összecsap, hacsak ők nem tesznek valamit ennek megakadályozására.     

Bakugrás a fekete lyukba II.

2012.12.28. 15:40 Rammjaeger83

Az etióp katonai hírszerzést nem lepte meg különösebben, hogy 1977 elejére Etiópia és Szomália a háború szélére sodródott, hiszen Barre tábornok és elődei sosem csináltak titkot szándékukból az összes szomáli népcsoport egy nagy hazában való egyesítésére. Azzal már két évvel korábban reálisan számolt, hogy Szomália teljesen felkészült a támadásra, és első lépése a gerillaegységek tömeges kiképzése és bevetése lesz. Azt azonban nem látta, talán nem is láthatta előre, hogy Etiópia pozíciói mennyire és milyen gyorsan előnytelenné válnak. A hadsereg vezetőségében rendet vágó politikai tisztogatások, frakcióharcok mellett a keleti határok védelmét gyengítette az egységek részleges átcsoportosítása is az ország északi részére, ahol a vérben gázoló Derg uralma ellen fellázadt fegyveres csoportok Eritrea és Tigre növekvő hányadát tartottákellenőrzésük alatt. Természetesen ez sem kerülte el a szemfüles Barre figyelmét.

Mivel elég világossá vált, hogy a nemzetközi szocializmus ügye szempontjából Ogaden homokjában igen kellemetlen fejlemények érlelődnek, a gyorsan romló helyzet mielőbbi szanálása érdekében a szovjetek mellett egyetlen latin-amerikai kistestvérük, Kuba is aktivizálta magát, elvégre etnikai-kulturális értelemben mégiscsak több köze volt a fekete kontinenshez, másrészt a SzU-t leszámítva a béketáborban kb. egyedül ápolt szoros kapcsolatot mindkét érintett állammal.

A két proletárállam tisztségviselőiről el kell ismerni, hogy több kísérletet is tettek a háború megelőzésére, de sajnos ilyenkor sem tudtak felülemelkedni politikai beidegződéseiken, dogmatikus hozzáállásukon. 1977 tavaszán a szovjetek jóváhagyásával és a Közel-Kelet egyetlen szovjet típusú egypártrendszere, Dél-Jemen közreműködésével Castro találkozóra invitálta Barrét és Mengisztut, majd a békéltetés ambiciózus módját választva felvázolta nekik elképzelését a szövetségi állammá átszervezett Etiópiáról, melyben Ogaden és Eritrea autonómiát kapnak, és amely egy Szomáliát, a függetlenedő Dzsibutit és a két Jement tömörítő szocialista konföderációhoz csatlakozik.

Később a szovjetek is előadták a javaslatot, kiegészítve azt az etióp-szomáli föderáció ötletével. A 20. század sok idióta elképzelést produkált különböző államok egyesítéséről, de ezek valószínűleg elviszik a pálmát. Ami a dácsa teraszán vodkázva logikus és minden résztvevő számára elfogadható megoldásnak tűnt, arról a külvilágban csak a vak nem látta, hogy a konfliktus feloldása helyett a szovjet érdekeltségek védelmére szolgáló üres trükk, ráadásul teljesen figyelmen kívül hagyja az érintett országok minden létező tekintetben fennálló különbözőségét. Castro már elkényelmesedett a hatalomban, így őszintén meglepte, hogy a szocialista testvériség emlegetése sokak számára nem több, mint külcsíny.  

A Vörös-tenger két partján emelkedő mini-Szovjetunió terve, amely a haladó eszmék újabb diadalát volt hívatott bizonyítani, viszont Szomáliára a másodhegedűs szerepét osztotta volna a határkiigazítás minden esélye nélkül, érthető módon nem villanyozta fel Barre tábornokot. Azt a szellemes érvet hangoztatta, hogy Etiópia keleti határa a barbár gyarmati kor öröksége, így ha Mengisztu komolyan gondolja a népek szabadsága és függetlensége iránti szóbeli elkötelezettségét, akkor elvárható tőle a múlttal való szakítás és az Ogadenről való lemondás Szomália javára. Castronak ettől függetlenül megígérte, hogy nem indít agressziót Etiópia ellen. Azt már nem tette külön hozzá, hogy Ogadent nem tekinti Etiópia részének.

Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz...

A Kreml így fiókba tette az unalomig ismert ideológiai frázisait, és a szocialista erkölcsre fittyet hányva a megvesztegetés eszközével próbálkozott. Szomália segélyezésének növelését ígérte, ha Barre felhagy Ogaden megkaparintására irányuló húzásaival. Ám az ajánlat nagylelkűnek szánt mivoltát némileg azért aláásta, hogy a szovjetek közben Etiópia segélyezését már folyamatosan növelték. Másrészt pedig a szaúdiak jóval nagyobb összeget, 350 millió dollárt kínáltak annak fejében, ha Szomália elhagyja a béketábort. Barre ugyanis gondolt a jövőjére, és a háború előtt nyitott nemcsak Szaúd-Arábia, hanem Egyiptom és Szudán felé is, melyek vezetői alig burkoltan az izraeli és szovjet jelenlét kiszorítását akarták a Vörös-tengerről - az "arab tóról", ahogy a szovjetek aggodalmaskodva nevezték az elgondolás lényegét. Szomália ennek jegyében már korábban csatlakozott az Arab Ligához, noha senkinek nem voltak illúziói arról, hogy a szomálik mégis mennyire nevezhetőek arabnak. 

A rendezési terv Barrét azért sem érdekelte, mert addigra már elszánta magát a háború mielőbbi kirobbantására. Tudta: minél jobban megszilárdítja pozícióját Mengisztu a Derg élén és minél több szovjet támogatást kap, az idő múlásával annál távolabbra száll Nagy-Szomália álma. Másrészt ő sem hitte soha, hogy pusztán gerillacsapatokkal megvalósíthatja azt.

Megnyílik a keleti front

Igazság szerint a háború megindításáról 1977-ben már csak a szó köznapi értelmében lehetett beszélni. Az előző évtizedek határvillongásait lezáró politikai alkuk a konfliktus okait nem szüntették meg, a Barre utasításait követő Nyugat-Szomáli Felszabadítási Front (WSLF) pedig már évek óta aktív volt Ogaden térségében, sőt annak nyugati határvidékén is. A konvencionális szakasz kezdetét általában július 13-hoz köti a történetírás, a benyomuló szomáli csapatok ekkor ütköztek meg először az etióp csapatokkal, de ezzel párhuzamosan a gerillaharc is folytatódott. Így mai terminológia szerint "hibrid háborúnak" nevezhetnénk a történteket.

A háború más tekintetben is modernnek nevezhető, inkább a 21. századot vetítette előre, mintsem a nagy hagyományos háborúk 20. századi aranykorába illeszkedett. Barre valahonnan megtudta, hogy a támadóháború elvileg már 1945 óta a nemzetközi jogba ütközik, így faarccal állította, hogy semmiféle agresszió nem történt, valójában hazafias civilek és szabadságos katonák mentek át a határon a WSLF soraiban harcolni. Sok katonája ennek alátámasztására felségjel nélküli egyenruhában támadott. Barre azt már természetesen aligha tudta volna kimagyarázni, hogy a szabadságharcosok gond nélkül elkötötték a hadsereg nehézfegyvereit és a légierő vadászgépeit, így aztán állításait senki nem vette készpénznek, de én már várom, mikor áll elő egy háborúzó kormány ugyanezzel az érveléssel.

A szomáli bullshithez még az etiópok is asszisztáltak azzal, hogy július 24-ig nem jelentették be nyilvánosan az őket ért agressziót és szeptember 7-ig nem szakították meg a diplomáciai kapcsolatot Szomáliával. Még mindig bíztak a Kreml ígéreteiben, hogy tárgyalásokkal ráveszik Barre tábornokot kalandja azonnali leállítására. Ez hiú remény volt, pedig a szovjetek még mindig háttéralkukkal próbálták lezárni a rémálmaikba illő sivatagi csetepatét. Moszkvában párhuzamosan tárgyaltak hetekig az etióp és szomáli delegációkkal, de semmire nem mentek. Még az amerikaiaknak is javasolták, hogy közösen kéne rávenni Szomáliát a háború befejezésére. Az elutasító választ Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó azzal indokolta, hogy a Carter-kormány "nem legitimálhatja a szovjet befolyást Kelet-Afrikában". Közeli bizalmasai később a koktélospoharak felett bizonyára többször is megdicsérték frappáns megnyilvánulásáért, és jót röhögtek a szovjet diplomaták szorult helyzetén.

Kiderült, hogy az orosz medve szőrös mancsa nem ér el olyan messzire, mint sokan gondolták. Meg tudta akadályozni, hogy pl. a keletnémetek és a csehszlovákok hajba kapjanak a Szudéta-vidék birtoklásáért, mert mindkét országban a Szovjet Hadsereg volt a végső döntőbíró. Afrika szarván azonban megállt a tudomány.

Pusztán katonai értelemben a háború nem túl sok tanulságot, újdonságot hagyott az utókorra. A szomáli hadsereg harckocsik terén háromszoros, páncélozott csapatszállítók terén kétszeres fölényben volt, ráadásul modernebb típusokkal rendelkezett, melyekre ki is volt képezve. Az etiópoknak összesen kb. kétszer annyi katonájuk volt ugyan, de Ogadenben az ellenséggel harcérintkezésbe kerülő csapatok négyszeres vagy annál is nagyobb túlerővel néztek szembe. A hírszerzésük is cserbenhagyta őket, mert északkeleti irányból várta az első csapást, de az keletről és délkeletről indult. Így nem csoda, hogy a szomáli offenzíva gyorsan végigsöpört Ogaden sík vidékén, egyes páncélosékek 700 km-t tettek meg.

Ám Ogadentől északnyugatra, az Ahmar-hegységben, ahol már nem a barátságos szomáli lakosság üdvözölte, a támadás még a kitűzött célpontok előtt hamar kifulladt az esős évszak, az elnyúló utánpótlási vonalak, az eleve szűkös készletek és a nem várt keménységű ellenállás együttes következményeként. Az "ogadeni háború" elnevezés mellesleg sántít, mert a harcok főleg Ogadentől kb. 300 km-re északnyugatra, a Dire Dawa-Harer-Jijiga útvonal mentén koncentrálódtak. A három város közül Dire Dawa volt a legnagyobb és legfontosabb, egyben utánpótlás szempontjából a legelőnyösebb elhelyezkedésű. Innen az ostromlókat jelentős veszteségeket okozva verték vissza augusztus közepén, azok többször nem is próbálkoztak.

piros: a szomáli előnyomulás legmélyebb vonala - kék: a WSLF által bejelentett körülbelüli területi igény.

Jijiga körül már kiélezettebb összecsapásokra került sor, mivel innen ellenőrizhető az Ogadent Etiópia több részével összekötő egyetlen fontosabb útvonal. A pezsgő életű metropolisz, melynek nevét az etiópok kb. Dzsidzsigának, a szomálik Dzsigdzsigának ejtik, szeptember közepéig háromszor cserélt gazdát (Etiópia Harkovja...). Bevételét nagyban megkönnyítette, hogy a hadsereg egységei a városban fellázadtak a Derg ellen - Mengisztu hatalma ekkor még ingatag volt - és elvonultak, így végül csak gyengén felszerelt milíciák maradtak a védők soraiban.

A szomáli támadóékek ezt követően átkeltek az Ahmar-hegység stratégiailag legfontosabb hágóján, a Marda-hágón, de Harer előterében végleg feltartóztatták őket, alacsonyan képzett pilótáik pedig képtelenek voltak kivívni Ogaden felett a légifölényt. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szomálik nem tudták és valószínűleg nem is akarták elsajátítani a modern összhaderőnemi hadviselés csínját-bínját. A szovjet tisztek adhattak nekik új fegyverzetet és ki is képezhették őket azok használatára, de saját mentalitásukat nem ültethették át a bozontos fekete kobakokba. Ehelyett a szomáli katonák a 3. világháború megvívására kifejlesztett arzenált a hagyományos törzsi nomád harcmodorral ötvözték, amely a gyors, váratlan rajtaütésekre, a mozgékonyságra és a saját erők minél nagyobb kímélésére helyezte a hangsúlyt.

Ennek megfelelően rendszerint elégtelen erőkkel és különösebb koordináció nélkül, egyszerre csak az arcvonal egy pontján támadtak, ellencsapás esetén pedig azonnal visszavonultak. Bátorságukat, ravaszságukat azonban az ellenség is elismerte. Az etióp fegyveres erőkben inkább a pilóták számítottak átlagon felülinek, ami az USA-val folytatott együttműködés gyümölcse volt, másrészt a légierőt messze nem érintették annyira a Derg belső tisztogatásai, mint a többi haderőnemet. Egy veterán egyenesen úgy foglalta össze saját tapasztalatait, hogy a szomáli páncélos fegyvernem és az etióp légierő egyesítésével "Afrika álomhadseregét" kapnánk.

A fekete földrészt maga alá gyűrő etióp-szomáli gőzhenger persze legfeljebb egyes szovjet tábornokok legvadabb fantáziáiban létezett, de a valós helyzet is adott okot az optimizmusra. November elejére a támadók az elhúzódó harcokban elvesztették légi- és páncéloserejük zömét, és vereségük azért is elég valószínűnek tűnt, mert Etiópiába kezdett nagy tételben megérkezni a segítség. Az egyre több fegyver és utánpótlás mellett a szovjetek szeptemberre két dél-jemeni harckocsizászlóaljat szállítottak Etiópiába, a kubai tanácsadók és kiképzőtisztek pedig már korábban megkezdték a szomáli felkelők ellen szánt falusi milíciák megszervezését, 1978 elejére 10 ilyen hadosztály állt fel.

Castro és Mengisztu

Huszárvágás

Ekkor a front helyzetétől függetlenül, a "válaszra válasz a válasz" effektus jegyében hirtelen felgyorsultak az események. A szovjet vezetők csak októberre látták be, hogy a közvetítés, a tárgyalásos rendezés esélye végleg elúszott, így Szomália katonai támogatását csökkentették, majd leállították - a kicsit is jelentős horderejű külpolitikai döntéseket szerették a végtelenségig halogatni, persze ezzel nem voltak egyedül. Barre konstatálta, hogy a világ első szocialista államával folytatott együttműködésből többé semmi haszna nem származhat, és súlyosbodó helyzetében az amerikaiaknál és arab érdekszövetségeseiknél is jó pontokat akart szerezni, így nov. 13-án felmondta a 3 évvel korábban aláírt barátsági szerződést, kiutasította a szovjet katonai tanácsadókat, civil szakembereket és a szovjet hadihajók sem voltak többé szívesen látott vendégek Szomáliában.

Ha ezen a ponton mondjuk egy józan paraszti gondolkodású belorusz traktoroson múlt volna a döntés, bizonyára legyint egyet, Etiópiából is kivon minden támogatást és többet felé sem néz a két afrikai csődtömegnek. Csakhogy a politika sosem így működött, tudniillik az egyetemesen áhított presztízst nem adják ingyen. Ahogy a pávakakas minden praktikus funkció nélküli impozáns farktollakat húz maga után, úgy a szovjet párt is kénytelen volt világszerte folytatni a költséges Nagy Játszmát, ha továbbra is az egyetlen rendelkezésére álló módon: ideológiai alapon akarta igazolni saját hatalmát. Így aztán Barre szakítására reagálva akkorát rántott a szaroskanálon, hogy annak híre gyorsan bejárta a világot.

A szovjetek hivatalosan is agresszióval vádolták meg Szomáliát (jobb későn, mint soha), és hat hét alatt 3 gépesített hadosztály kiállításához elegendő felszerelést - harckocsikat, páncélozott csapatszállítókat, ágyútarackokat, harci és szállító helikoptereket - és utánpótlást szállítottak Etiópiába. Ám az etiópok szemszögéből mindez egyelőre annyira volt hasznosítható, mint egy halom ócskavas, hiszen hiányzott a megfelelő személyzet. A forradalomban és tisztogatásokban szétzilált, a felkelő mozgalmak elleni harcban kimerült, az amerikai támogatást immár nélkülöző haderejüket lényegében a semmiből kellett újjáépíteni. Kuba részleges áthidaló megoldás gyanánt Arnaldo Ochoa tábornok parancsnoksága alatt egy összesen 18 ezer fős kontingenst, köztük harckocsizókat, gépesített lövészeket és pilótákat küldött. A katona-internacionalisták az etióp légitársaság utasszállító gépein érkeztek, a felszerelésük - 48 vadászgép és bombázó, 120 harckocsi, 100 páncélozott csapatszállító - és utánpótlásuk pedig a többi eszközzel együtt a SzU-ból.

A korabeli árfolyamon is több mint 1 milliárd dolláros katonai segély összesen 50 ezer tonnát nyomott. Összehasonlítás gyanánt csak annyit, hogy az 1973-as arab-izraeli háború alatt Egyiptom, Szíria és Irak kb. 76 ezer t hasonló segélyt kaptak, de nagy részét tengeri úton. Etiópia esetében erre nem nagyon volt mód, mivel a fővárosból összesen 3 útvonal vezetett kikötőkhöz. Egyet - az ország egyetlen vasútját - a WSLF szabotázsakciói egy évre üzemen kívül helyezték, egyet a kormányellenes felkelők uraltak, a harmadik kikötő, Asszab pedig elég korlátozott kapacitással bírt. (A szovjeteknek alighanem már ezen a ponton el kellett volna tűnődniük, miféle országba tenyereltek bele.)

Más lehetőség híján a légi szállításra helyezték a hangsúlyt. A 225 mozgósított szállítógép hat útvonalat használt (lásd fent), a kínos titoktartás miatt kezdetben sorozatosan megsértve több állam légterét. Szerencsére tiltakozó jegyzékeknél durvább következménye ennek nem volt. Ha az iráni és szaúdi légvédelmi erők annyira lettek volna elnézőek az engedély nélkül berepülőkkel szemben, mint szovjet kollégáik, jópár gép csapódott volna lángolva a homokba, aztán hónapokig a kölcsönös anyázástól lett volna hangos a média. Egy időszakban az addisz-abebai repülőtérre 20 percenként érkeztek a gépek, éjjel-nappal. Szükségmegoldás gyanánt még nehézfegyverzettel megpakolt partraszálló hajók is ingáztak Áden és Asszab között.

Ami az élőerőt illeti, nyilván nem csak az a megfontolás esett latba, hogy a kubai katonák a szovjeteknél jobban bírták az afrikai hőséget; ha egy mód volt rá, a kellemetlen politikai következményeket elkerülendő a szovjetek nem szívesen küldtek csapatokat a saját érdekszférájukon kívülre, kelet-európai kliensállamaikra pedig ez fokozottan érvényes volt. Forradalmi múltjukból fakadóan a kubaiak ezzel szemben mindenkinél jobban szerettek a magukat "nemzeti felszabadítónak" nevező mozgalmak támogatójának szerepében tetszelegni, de Etiópiában abba a furcsa helyzetbe kerültek, hogy egy ilyen - később pedig, áttételesen, ilyenek - ellen kellett harcolniuk. Néhány évvel korábban még elismerően nyilatkoztak az egész szomáli nép közös nemzeti otthonának ötletéről, igaz annak békés úton történő megvalósítását hangsúlyozták. Persze a magát vörösbe csavaró Mengisztu színre lépése felülírta a régi hozzáállást. Egyébként ez volt az egyetlen történelmi példa arra, hogy Kuba és a Szovjetunió teljes egyetértésben avatkoztak be katonai erőkkel egy harmadik országban. Még a Varsói Szerződés nem szovjet tagállamaiból, főleg az NDK-ból is érkeztek kiképzőtisztek. Arról nem találtam adatot, hogy magyarok is voltak-e közöttük, de elég nagy lehetett a gáz, ha még az ő segítségükre is szükség volt.

A Derg szovjet, kubai és etióp tisztekből bizottságot állított fel a hadműveletek megtervezésére és felügyeletére. Az elnöki posztot Vaszilij Petrov tábornok töltötte be (fent), akiről az érdekesség kedvéért meg lehet jegyezni, hogy nemcsak az 1500 fős etiópiai szovjet katonai misszió vezetője és a szovjet szárazföldi erők parancsnokának első helyettese volt, hanem az 1944-es magyarországi harcok veteránja is. Az ő jelenléte önmagában jelezte, hogy felettesei milyen fontosságot tulajdonítanak a térségnek, ugyanakkor akaratlanul is valós képet adott a többi résztvevő állam alárendelt szerepéről. A tervezés ezentúl a szovjet-orosz hadászat hagyományait követte, ami az etióp bakák képzettségi szintjét ismerve teljes mértékben indokoltnak nevezhető. Már csak idő kérdése volt, hogy lesújtson a világproletariátus ökle.

Bakugrás a fekete lyukba III.

2013.01.01. 05:41 Rammjaeger83

1977 augusztusában a Kremlben döntés született arról, hogy Etiópia még korántsem szilárd "forradalmi" kormányának katonai támogatást kell adni a benyomuló szomáli hadsereg elleni harcra. De ennek érdekében aligha határozták volna el magukat a bármiféle kockázatvállalástól viszolygó agg pártvezérek egy grandiózus légihíd elrendelésére, ha három hónappal később Szomália diktátora, Barre tábornok a barátsági szerződés felmondásával lényegében döntési kényszer elé nem állítja őket. Az addigi halogatást főleg az a feltételezés motiválta, hogy az Etiópia melletti látványos kiállás esetén a térség Amerika-barát államai válaszul csapatokat küldenek majd Szomália kisegítésére.

A szovjetek - jellemző módon - feleslegesen aggódtak. A kissé elbizakodott Barre úgy szakított meg velük minden együttműködést, hogy nyugati katonai segítségre még ígéretet sem kapott. Sőt: pálfordulása és új arab puszipajtásai ellenére teljesen egyedül maradt a világpolitikai porondon vérmes hódító terveivel. Szaúd-Arábia, Egyiptom, Pakisztán, Irán (gyengébbek kedvéért: akkor még monarchia) arra adtak neki pénzt és hadianyagot, hogy elhagyja a szovjet tömböt és hatalmát is megőrizze - arra nem, hogy nemzetegyesítő nagy álmokat hajkurásszon fegyveres erővel. Egyáltalán nem zavarta őket az egyre reálisabbnak tűnő lehetőség, hogy a szomáli csapatok Ogadenben vereséget szenvednek. Ettől függetlenül szárnyra kaptak sajtóértesülések a szomáli légierőben szolgáló pakisztáni, iraki és szír vadászpilótákról, sőt bevetett egyiptomi és iraki szárazföldi egységekről, de mindez a szenzációkeltés, nem pedig a tömegtájékoztatás tipikus példája volt.

Ugyanez a helyzet az etióp vadászgépeket repülő izraeli pilótákról szóló történettel, mely alighanem az ogadeni háború csekély mértékű nyugati ismertségéért felelős fő motívum. Szomáli hivatalos szervek terjesztették el, könnyen kikövetkeztethető politikai céllal. Mindenesetre annyi valóságalapja van, hogy a megvont amerikai katonai támogatás részleges pótlására Izrael vállalta az etióp légierő pilótáinak kiképzését és amerikai gyártmányú F-5A és F-5E típusú gépeinek javítását/karbantartását. Az izraeliek természetesen találhattak okot egy olyan rendszer elleni fellépése, ami egy regionális arab egységfrontot forszírozott, de az legalábbis valószínűtlen, hogy egy náluk sosem rendszeresített típus harci alkalmazására utasították volna pilótáikat egy számukra is periferiális régióban. Az izraeli oktatópilóták minden jel szerint a háború idejére már elhagyták az országot.

az etióp vadászlégierő akkor legmodernebb eszköze, a Northrop F-5E

Életüket és vérüket

Közben a szomáli haderő az odaveszett nehézfegyvereinek pótlásához és meglévők karbantartásához sem kapott segítséget. A sokszor emlegetett hidegháborús logika tehát erre az esetre nem volt érvényes. Ezzel a háború kimenetele lényegében megpecsételődött, mivel a tömérdek felszerelés mellett december közepén az első kubai csapatok is landoltak Etiópiában, baráti társaságot kínálva a már régebben ott lévő kb. 400 kubai kiképzőtisztnek, 2 ezer dél-jemeni katonának és a szovjet katonai tanácsadóknak, akik közül sokan egyenesen Szomáliából érkeztek, fontos információkat szolgáltatva a legyűrendő ellenségről.

Tisztán propagandaszempontból tulajdonképpen népszerűsíteni is lehetett volna az internacionalista segítségnyújtás többoldalú és soknemzetiségű jellegét, ám a katonai szükségszerűség az ellenkezőjét követelte meg. A kubai reguláris erők hivatalosan ott sem voltak, fegyvereiken etióp felségjel virított; a dél-jemeniekkel hasonló lehetett a helyzet, de erről nem szól a fáma. A teljes kubai kontingenst 1978 februárjára csoportosították át, de a magját alkotó két gépesített dandár érthető okokból korábban érkezett. Az etiópokkal és dél-jemeniekkel ellentétben több mint 10 évük volt a szovjet doktrína szerinti gépesített hadviselés elsajátítására, és katonáik fele már harci tapasztalatokra is szert tett Angolában. Igaz, a szomálik komolyabb ellenfélnek ígérkeztek. 

An-12B típusú szovjet szállítógépek Debre Zeit légitámaszpontján. Ekkora forgalom valószínűleg sem előtte, sem azóta nem volt ott. 

A szovjet tisztek által kigondolt offenzívában főszerep jutott a külföldi egységeknek, hiszen időtakarékossági okból nekik kellett megspórolni az etiópoknak a nehézfegyverzetű erők kiállításának fáradságos feladatát. Persze az etiópok ha akarták, se vonhatták ki volna magukat az Ogaden felszabadításában való részvétel alól, hiszen nélkülük nem lehetett volna biztosítani a készülődő hadművelet sikeréhez szükséges mértékű túlerőt. A 34 milliós országban emberanyagból és eltökéltségből sem volt hiány. A Derg meghirdette a honvédő háborút, és a belső megosztottság dacára fellángolt a szomáli betolakodók elleni általános gyűlölet - Barre támadása a szándékolttal ellentétes hatást váltott ki. Kubai közreműködéssel 100 ezer katonát katonát készítettek fel és képeztek ki az Etiópiában addig ismeretlen szovjet fegyverek használatára, 30 ezret rögtön az ogadeni frontra küldtek erősítésnek. 

dél-jemeni harckocsizók

A lázas készülődést megkönnyítette, hogy ebben az időszakban a szomálik is soraik rendezésével voltak elfoglalva. Kiélezett harcok lényegében csak Harer környékén folytak, a várost a szomálik 4 hónapon át ostromolták váltakozó erővel és irányokból, de egyformán sikertelenül. Természetesen a védők is ide összpontosították erőiket. 1978. január 8-tól sorozatos légicsapások érték a szomáli egységeket, azok utánpótlási vonalait, hargeysai logisztikai központjukat és még Berbera kikötőjét is arra az esetre, ha külföldi segítség érkezne oda. A szomálik tudták, hogy az idő most sem nekik dolgozik, így próbálták kész tények elé állítani az ellenséget. A január 22-i támadásuk majdnem elvágta a Harer és Dire Dawa közötti útvonalat, de visszaverték őket - a BM-21 típusú rakéta-sorozatvetők igen hasznosnak bizonyultak erre a feladatra. Másnap erős harckocsi- és tüzérségi támogatás mellett kezdetét vette az internacionalista erők - hivatalos nevükön az 1. etióp forradalmi felszabadító hadsereg - általános ellentámadása.

A szomálik helyzete Harer térségében a szárazföldi erőviszonyok tekintetében első látásra nem tűnt teljesen reménytelennek. Zászlóaljak terén 35:27, harckocsik terén 300:135 volt a hátrányuk, és több löveggel rendelkeztek, mint a támadók. Csakhogy a szomáli légierő addigra teljesen leharcolt állapotba került, kevés bevethető gépét visszavonták az anyaország védelmére - így sosem derült ki, hogy a kubai MiG-21bis pilóták jobbak-e a szomáli MiG-21MF pilótáknál (valószínűleg igen) -, míg a kubaiak és etiópok 46 harcirepülőt vontak össze a térségben. Ráadásul a szomáli csapatok készletei elapadtak, utánpótlásuk erősen akadozott. A vörös csapást elszenvedő alakulatok 3 ezer főt vesztettek négy nap alatt, ami a háború végső szakaszában meghatározó trenddé vált. Harer és Dire Dawa immár biztonságban voltak, a bekerítéstől tartó szomáli csapatok néhány ellenlökéstől eltekintve gyors ütemben vonultak vissza keleti-északkeleti irányban.

"Világ proletárjai egyesüljetek, vagy lövünk!"

Barre elrendelte a teljes mozgósítást és először ismerte el, hogy igen, valóban állomásoznak csapatai etióp földön. Efféle kínos epizódra a másik oldalon is sor került, amikor 1978 márciusában az etióp kormány kénytelen volt megerősíteni a kubai reguláris erők ottlétével kapcsolatos értesüléseket, miután a szomálik kubai hadifoglyokat mutattak be a nyugati tudósítóknak.

Végjáték

A szocialista szolidaritás és társadalmi haladás nemzetközi felszabadító erői február közepére elérték a kemény diónak ígérkező Marda-hágót. Petrov tábornok javára írandó, hogy a számára bizonyára elég egzotikusnak számító hadakat nem a jól kiépített védelem elleni frontális rohamokra küldte, hanem a szomálik nagy meglepetésére a Shebele-hágó felé, onnan 60 km-re északra. A kubai harckocsizók és az etióp lövészek így is nagy nehézségek árán, a szomáli ellencsapásokat leküzdve, esőkben szétázott, keskeny utakon, utánpótlásukat öszvér- és szamárháton szállítva haladtak előre, mire február 28-ra átkeltek a hegyláncon és egyesültek az ellenséges védelmi vonalak mögé helikopterekkel szállított egységekkel. A szovjet tisztek itt demonstrálták először, hogy éles helyzetben is képesek nagy méretű helikopterdeszant megszervezésére. Mellesleg a legendás Mi-24 "szarvastehén" első bevetésére is itt került sor, noha harcértékét korlátozta az igen mostoha éghajlat. A kubaiak jóvoltából pedig ha külföldön nem is, de Fekete-Afrikában először jelent meg a MiG-23BN földi csapásmérő gép és a T-62 harckocsi.

Két dandár délre, a Marda-hágó felé nyomult, és március 4-re a nyugatról támadó erőkkel együtt legyűrte annak csapdába került védőit, a többi etióp alakulat pedig kubai harckocsi- és tüzérségi támogatással március 5-re visszafoglalta Jijiga városát. A várost védő hat dandár minden addiginál hevesebb légicsapásoknak volt kitéve, nélkülözte az utánpótlást és harckocsiereje is vészesen megfogyatkozott. A bekatlanozást el tudták ugyan kerülni, de 3 ezer főt vesztettek két nap alatt. A hír hallatán Barre elrendelte az általános visszavonulást, de Jijiga elvesztésével a még Ogadenben lévő szomáli erők lényegében kelepcébe kerültek az utánpótlás minden esélye nélkül. A kubai páncélosékek három irányban folytatták a támadást délkeleti irányban, és a nyomukban haladó etióp egységekkel együtt lényegében harc nélkül rohanták le Ogaden jelentős részét. Az elkövetkező hetekben a győzelemittas parancsnokok már rendszeresen túlhajtották a megvert, kétségbeesett ellenséget üldöző csapataikat, amelyeknek így az utánpótlása lemaradt, ivóvízkészletük nem egy alkalommal elfogyott, így több tucat katona szomjan halt a nap perzselte pusztaság közepén.

Március 23-án Mengisztu bejelentette a felszabadító hadművelet győzelmét, noha a szomálik még Ogaden kb. egyharmadát ellenőrizték. A jó katona minden eshetőségre gondol, így a szovjet katonai tanácsadók fontolóra vették a szocialista világrendszert eláruló Szomália lerohanását is. Kétségtelenül érdekes színfoltja lett volna a 20. századi hadtörténelemnek, ahogy az etióp-kubai-jemeni gépesített egységek végigdübörögnek Mogadishu poros utcáin, de a fél lábbal a sírban, fél lábbal az intenzív osztályon lévő szovjet pártelitbe annyi bölcsesség azért szorult, hogy ejtsék az ötletet. Etiópia frissen kiképzett és felfegyverzett csapataira nem külföldön, hanem otthon, az új rend belső ellenségeivel való leszámolásra volt szükség, másrészt Egyiptom és Szudán nyíltan, Irán és Szaúd-Arábia pedig burkoltan jelezték, hogy csapatokat küldenek Szomália megsegítésére, ha azt kommunista támadás éri.

A későbbi határincidensektől eltekintve a háború konvencionális szakasza ezzel végetért. A WSLF megmaradt erői visszatértek a gerillahadviseléshez, és még több évbe telt, mire a folytatódó kubai és szovjet támogatással az etióp hadsereg olyan mértékben felszámolta azokat, hogy komolyabb veszélyt ne jelentsenek többé. De az ogadeni konfliktus politikai rendezésére sosem került sor.

Egy háború jellegére főleg a veszteségek összetételéből lehet következtetni. A harcokban kb. 6500 etióp és ugyanennyi szomáli, kb. 400 kubai és kb. 100 dél-jemeni katona esett el, míg a gerillák, milicisták vesztesége kb. 20 ezer főt tett ki. A polgári áldozatok számáról senki nem vezetett nyilvántartást, de becslések szerint nem haladta meg a 25 ezer főt. A szembenálló felek tehát 20. századi viszonylatban - különösen a 2. világháborúval összehasonlítva - aránylag tiszta kézzel vívták harcukat, a lakosságot igyekeztek kímélni. Az ogadeni háború tehát nem követte a modern afrikai háborúk hagyományait, noha kétségtelenül más lett volna a helyzet, ha egy bőkezű külső hatalom nem látja el mindkét haderőt modern eszközök garmadájával és a szükséges kiképzéssel.

Mindenesetre a háború irodalma a mai napig meglehetősen szegényes, mivel a rá vonatkozó etióp és orosz hivatalos anyagok zöme titkosított, és ami szomáli dokumentáció létezett egyáltalán, azt szanaszét hordta vagy elpusztította a történelem vihara. Abban minden szemlélő pártállástól függetlenül egyetért, hogy a szovjet légihíd volt az ogadeni háború legfontosabb, döntő mozzanata. Ezért történetünk befejező részében azt a kérdést járjuk körül, milyen félelmek, politikai célkitűzések sarkallták a szovjet pártvezetést a beavatkozásra, és annak mik voltak a hosszú távú, cseppet sem szívderítő politikai következményei.

Bakugrás a fekete lyukba IV.

2013.01.06. 09:00 Rammjaeger83

A béketábor ogadeni győzelme után a SzU és Kuba természetesen igyekeztek elterelni a figyelmet a háború megelőzésére tett diplomáciai húzásaik csúfos kudarcáról azzal, hogy a történtekért minden felelősséget a Szomáliát magukhoz édesgető arab olajmonarchiákra és azok nyugati cinkosaira toltak, ám ez a borítékolható hozzáállás sem akadályozta meg, hogy külpolitikailag még jobban el ne szigetelődjenek az afrikai eseményekbe való otromba beavatkozásuk következtében.

Azt persze könnyen indokolni lehetett a nemzetközi jog alapján, hiszen a segítség egy katonai agressziót elszenvedett szuverén államnak érkezett, abban pedig deklaráltan egyetértettek az afrikai országok (is), hogy megengedhetetlen a gyarmati időkben meghúzott államhatárok erőszakos módosítása. Ám még a SzU iránt jóindulattal viseltető harmadik világbeli vezetők is tisztában voltak vele, hogy Barre vezérőrnagy és Mengisztu alezredes egyformán elvtelen, gátlástalan, törtető opportunisták, így ha egy külső hatalom előbb az egyik, aztán egy hirtelen váltással a másik hóna alá nyúl, az semmiképp nem a következetes politizálás vagy a bölcsesség jele.

Bakugrás helyett baklövés

A Carter-kormány pedig természetesen jó ürügyet kapott arra, hogy lényegesen kisebb lelkesedéssel folytassa a szovjetekkel a nyögvenyelős kétoldalú együttműködést, főleg a hadászati atomfegyverek korlátozását (SALT) célzó tárgyalásokat, melyek az Egyesült Államokban egyébként sem voltak valami népszerűek. Persze a SALT-nak annyi köze volt a szovjet teherszállító légiflotta képességeihez és céljához, Etiópiához vagy akár egész Afrikához, mint tehénnek a harangöntéshez, de ilyen apróságokon senki nem akadt fenn, mivel a SzU ellen tetszőleges "érvekkel" folytatott hangulatkeltéshez termékeny és alaposan trágyázott táptalaj állt rendelkezésre.

A szovjet légihíd puszta mérete is megdöbbentett sok nyugati embert, akik sosem gondolták volna, hogy a "rakétákkal rendelkező Felső-Volta" vodkamámorban fetrengő, toprongyos lakói meg tudnak szervezni egy ennyire összetett és grandiózus műveletet. A szovjet légiszállító kapacitás jelentős kibővítését, amely azt lehetővé tette, a NATO-országokban valamiféle fondorlatos támadó szándék bizonyítékának tekintették - különösen azok a megmondóemberek és egyéb médiamunkások, akik szüntelenül az erélyesebb külpolitikáért és magasabb hadikiadásokért verték az asztalt. A felkorbácsolt félelmek is valószínűleg szerepet játszottak abban, hogy Washington nyomására a NATO 1978-ban a katonai kiadások folyamatos emeléséről határozott. Az ogadeni háború is szította tehát a fegyverkezési versenyt, amely a SzU számára egyre kedvezőtlenebb feltételek mellett folytatódott a technológiai lemaradás miatt.

Amilyen aprólékosan megtervezett és csont nélkül végrehajtott művelet volt tehát katonai szempontból a SzU taskenti és georgijevszki támaszpontjait a népi Etiópiával összekötő légihíd, olyan felemásra sikeredtek a politikai eredményei még rövid távon is - és ez csak egy a párhuzamok közül, melyeket a nem sokkal később bekövetkezett afganisztáni invázió jóval ismertebb történetével vonni lehet. Mellesleg ha a beavatkozó államokat nézzük, jellemző módon még csak nem is a SzU fizette a legnagyobb politikai árat a háborúért, hanem az annak gyors lezárásáért arányosan a legtöbbet áldozó kis Kuba, elvégre papírforma szerint az el nem kötelezettek mozgalmát erősítette, így bizony kapott hideget is, meleget is, amiért a nemzeti szocialista Kondor-légió modern nemzetközi szocialista megfelelőjét küldte harcba a szovjet érdekek szolgai védelmezésére.

A korabeli politikai viszonyok között persze mindez egyáltalán nem volt meglepő. Az már nem ennyire egyértelmű, hogy a szovjet pártvezérek csak adták a hülyét, amikor a negatív politikai reakciók miatt háborogtak, vagy tényleg nem számoltak azzal, hogy esetleg ezekkel majd szembe kell nézniük. Kissé komikus ebbe belegondolni, de nem sok jel utal az előbbire, viszont annál több az utóbbira - bizony furcsa módokon torzulhat el az egyszerű ember elméje, ha már nagyon elkényelmesedett a hatalom csúcsán. De azért legyünk méltányosak: legalább ennyire komikusak az indítékok, melyeket az említett nyugati szakértők éles szemei felfedezni véltek a szovjet külpolitikai döntések mögött.

A legtöbb ilyen okos ember amerikai, kisebb részt brit származású volt - azaz hagyományosan tengeri nagyhatalmak lakója. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy Moszkva harmadik világbeli machinációit kivétel nélkül egy ördögi ravaszságú, jól átgondolt geopolitikai stratégia lépéseinek tekintették: a szovjetek fenyegetni akarják a Szuezi-csatornán áthaladó hajóforgalmat, haditengerészeti bázisokra vágynak az Atlanti-óceán déli partvidékén, katonai támaszpontok gyűrűjét akarják fonni a Perzsa-öböl köré, hogy aztán blokáddal zsarolhassák a dekadens Nyugatot, meg efféle sületlenségek. Ennek legkirívóbb példája az afganisztáni invázió volt, melyet követően a nyugati katonai szakértők izgatottan méricskélték, milyen gyorsan érhetik el a szovjet bombázók új luxuskivitelű afganisztáni támaszpontjaikról a szaúdi olajkutakat meg a Hormuzi-szorost.

A prózai valóság persze csak jóval később derült ki: stratégiai megfontolások vajmi kevés szerepet játszottak, sőt a katonai felsővezetés zöme ellenezte az egész akciót, de rájuk persze akkor sem hallgatott senki. A töketlenkedés, a helyi "szövetségesek" megbízhatatlansága, a belpolitikai viszonyokra vonatkozó ismeretek hiánya, a lehetséges presztízs- és pozícióvesztés miatti paranoia - ami az előbbiekhez hasonlóan a hibás (vagy kiszínezett) titkosszolgálati értesülésekből táplálkozott - együttes erővel taszították a kremli aggok házát abba a rettenetes kimenetelű kalandba.

Etiópia esetében hasonló volt a helyzet, sőt a két beavatkozás fő motívumai szinte teljes mértékben azonosak: mire a szovjet vezetők igazán felfogták, milyen ingatag is a helyi szekértolóik hatalmi pozíciója, az egyoldalúan katonai megoldást tekintették az egyetlen járható útnak; és amikor ráébredtek, hogy sok időt elpazaroltak a különböző opciók latolgatásával és az érdemi intézkedések halogatásával, egy gyors és döntő huszárvágással akartak úrrá lenni a helyzeten egy olyan országban, amiről igazság szerint keveset tudtak.

Vicc a Kádár-érából

Két szovjet katona beszélget valahol Etiópiában:
- Tudod, Szergej, azért mégiscsak jobb volt nekünk otthon Székesfehérváron.

Persze ettől függetlenül a nyugati szemlélők Etiópia esetében is azonnal felfedezték a szovjetek nyilvánvaló geopolitikai törekvéseit. A térképre tekintve megállapították, hogy mivel az ország három haditengerészeti támaszponttal is rendelkezik (Asszab, Dahlak, Masszava), a Kreml azokat felhasználva kívánja vörös tengerré változtatni a Vörös-tengert. Az már természetesen nem sok figyelmet kapott a muszkák terjeszkedésén szörnyülködő nyugati sajtóban, hogy az eritreai kormányellenes felkelők sikerei következtében ezeknek a szegényes kivitelezésű bázisoknak a puszta védelmét sem lehetett megfelelően biztosítani, nemhogy az összeköttetésüket az ország belső területeivel, másrészt az onnan nem messze fekvő Dél-Jemen jóval komolyabb támaszpontjait a szovjet haditengerészet váltakozó feltételekkel ugyan, de már évek óta nyugodtan használhatta.

Persze mindettől függetlenül tény, hogy az afganisztáni bevonulást legalább a tekintélyes hosszúságú szárazföldi határral meg lehetett indokolni, elvégre egy ország sem szereti, ha a szomszédságában polgárháború tombol. De ugyan milyen magyarázatot lehet felhozni az üveghegyeken is túl fekvő Etiópia esetében?

Afrika bűvöletében

Az etióp-szomáli háborúra vonatkozó, kevés számú nyilvánosságra hozott orosz levéltáridokumentum tanúsága szerint a rétestésztaként nyúló, fegyverszünetekkel "befagyasztott" arab-izraeli konfliktus elrettentő példája lebegett a szovjet pártvezérek szeme előtt, amikor elhatározták, hogy gyorsan és határozottan pontot tesznek az ogadeni mizéria végére. Attól tartottak, hogy ellenkező esetben az etióp hadsereg felkészületlenségét kihasználva Barre fegyverszünetet köt, miközben csapatai még Ogadenben állomásoznak, majd az ENSZ BT színe elé viszi az ügyet, békefenntartók küldését és nagyhatalmi szerepvállalást sürgetve (erre utaló lépéseket később valóban tett). Ezzel pedig jó alkalmat kínálna újdonsült nyugati mecénásainak, hogy a válságkezelés meg a békefolyamat ürügyén ismét megvessék a lábukat Afrika szarván.

Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szovjetek elvből elzárkóztak a válsággóc tárgyalásos kezelése elől, elvégre a jóságos béketeremtő atya szerepét ők is nagyon szívesen eljátszották. Azonban ki lehetett következtetni, hogy egy etióp-szomáli békefolyamatból őket jó eséllyel kihagynák - pl. azért, mert az arab-izraeli konfliktus esetében ugyanez történt. Ez Anvar Szadat egyiptomi elnök 1977. november 20-i izraeli látogatásával vált nyilvánvalóvá, és Barre pálfordulása mellett minden valószínűség szerint ez volt a döntő mozzanat, mondhatni a közmondásos utolsó csepp a pohárban, amely a szovjet vezetést a légihíd elrendelésére sarkallta.

De Etiópia nemcsak úgy kerülhetett volna vissza amerikai befolyás alá és fúrhatta volna ki ezzel a Szovjetuniót az esetleges béketárgyalásokról, hogy Szadat példáját követve Mengisztu merész külpolitikai irányváltást hajt végre, hanem abban az elméletinek egyáltalán nem nevezhető esetben is, ha külső segítség hiányában őt teszik felelőssé a rivális hatalmi csoportok és a feldühödött tömegek az elszenvedett vereségekért és kb. 300 ezer km2 anyaföld elvesztéséért. A Derg összetétele és vezetése addig már három alkalommal változott meg véres leszámolások révén - senki nem lepődött volna meg, ha egy negyedikre is sor kerül.

Ilyen külpolitikai megfontolások hiteles magyarázatot adnak a szovjet légiszállítás erőltetett ütemére, melyet Ogaden felszabadításának feladata pusztán katonai szempontból nem igazán indokolt. A szomáli offenzíva már hetekkel az első teherszállító gép érkezése előtt elakadt, újabb sikerekre pedig esélye sem volt külföldi segítség nélkül. Csak idő kérdése volt, hogy a különösebb felhajtás nélkül azelőtt is érkező szovjet és kubai támogatás révén az etióp csapatok számbeli és minőségi fölénybe kerüljenek, ezzel eldöntve a háború kimenetelét. A hadianyagszállító légi armadával viszont a szovjetek ennél sokkal gyorsabban akartak eredményt produkálni, és ez sikerült is. Az addig állandóan katonai segítségért kilincselő Mengisztu megvédhette hatalmi pozícióját, Szomália pedig nem tett több kísérletet Ogaden lerohanására. Aki tehát hozzám hasonlóan örül annak, hogy az internetet nem mérgezik mindenfelé trollkodó etiópbarát és szomálibarát papagájkommandók, az szíveskedjen köszönetet mondani a hajdanvolt nagy Szovjetuniónak.

Mindez még nem ad választ a kérdésre, hogy a szovjetek voltaképpen miféle megfontolásból érdeklődtek Afrika szarva iránt, milyen előnyöket, sikereket reméltek ott. Erre választ csak a szovjet állami korabeli helyzete adhat. Az országot "ostromlott erőd"-pszichózisba kergető állampárt hagyományosan a külső és belső ellenséggel szembeni állandó harc kényszerű feladatával indokolta saját uralmát. Ez persze ilyen-olyan mértékben minden politikai rendszerre igaz, de az ő esetükben a demokratikus legitimáció teljes hiánya miatt fokozottan érvényesült. Ám a '70-es évekre a SzU lényegében normalizálta viszonyát a nyugati nagyhatalmakkal - azok még a szovjetcsatlós európai államok határait és politikai rendszereit is elismerték.

Ez persze számtalan előnnyel járt, főleg a gazdasági kapcsolatok terén, csakhogy a hagyományos külső ellenségkép így egyre kevésbé volt fenntartható. Közben az "önerős felhalmozás" sztálini módszerével elindított extenzív fejlődés tartalékai teljesen kimerültek, a birodalom gazdaságán a pangás uralkodott el, az 1968-as csehszlovákiaiinvázió pedig a reformokhoz fűződő utolsó illúziókat is szertefoszlatta. További sikereket tehát a párt jóformán csak a harmadik világban folytatott külpolitika, a "szocialista orientációjú" rendszerek "dicső" védelmezése terén tudott felmutatni. Aligha véletlen, hogy a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatása a szovjet alkotmány célkitűzései közé is bekerült, az ogadeni háború idején pedig a szovjet propagandában kihangsúlyozódott a legfrissebb ellenségkép: a reakciós muszlim arab rezsimek, élükön Szaúd-Arábiával és mögöttük a nyugati imperializmus héjáival, mint a népek békéjét és szabadságát fenyegető új háborús gyújtogatók.         

Az elmebaj az, amikor eltérő eredményeket várva újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat. /Narcotics Anonymous/

Lényegében ez az elgondolás fejeződött ki a bakugrás koncepciójában is - csakhogy arról ekkoriban már egy hatosztályos pártapparatcsik is láthatta, hogy finoman fogalmazva súlyos nehézségekbe ütközik mindenütt. A korábban már említett egyiptomi katonai diktatúrát - és annak az orosz/szovjet hadművészet elsajátítására tett felemás és nem valami lelkes kísérleteit - pl. a SzU magyar fejjel elképzelhetetlen mennyiségű hadianyaggal, gazdasági segélyezéssel, sőt saját légvédelmi alakulataival támogatta, de mindez természetesen nem akadályozta meg Szadatot abban, hogy a zöldebb nyugati pázsit felé kacsingatvafelmondja a barátsági szerződést, kidobassa a katonai tanácsadókat és még az Asszuáni-gát okozta természetpusztulást is a szovjetek nyakába varrja. Déli szomszédja, Szudán már korábban megszakította az együttműködést hasonló megfontolásokból; Indonéziában is jobboldali katonai puccs vetett véget a szovjetekkel való diszkrét haverkodásnak. Mulatságos módon a szovjetek még a Marokkói Királysággal is katonai együttműködést akartak folytatni, ugyanekkora sikerrel.

A magyarázat ott volt mindenkinek az orra előtt. Dekolonizáció ide vagy oda, a harmadik világ politikai rendszerei ezer gazdasági szállal kötődtek a nyugati kormányokhoz és pénzintézetekhez, és mivel az USA gazdasági potenciálja önmagában négy-ötszöröse volt a szovjetnek, a SzU akkor sem nagyon versenyezhetett volna ezzel a kapcsolatrendszerrel, ha Oroszhon végtelen rónaságain és erdeiben történetesen a legmagasabb színvonalú ipari civilizáció virágzik. (Nem virágzott.) A szovjet vezetők ezt vagy fel sem ismerték, vagy - ami valószínűbb - alárendelték a túlideologizált céloknak.

A harmadik világbeli politikai rendszerek valós belső viszonyainak semmibe vétele más formákban is megnyilvánult náluk. Rövidlátó módon a legkülönbözőbb országoknak nyújtottak gazdasági-katonai támogatást anélkül, hogy kiépítettek volna bármiféle hatalmi mechanizmust az átadott támogatás felhasználásának ellenőrzésére és irányítására - azt leszámítva, hogy mindig lehetett fenyegetőzni a segély leállításával -, az elenyésző befolyású helyi kommunista pártok titkosszolgálati segítése pedig inkább rontotta, mint javította a SzU helyi megítélését és mozgásterét. A szovjet külpolitika efféle hiányosságai majd Afganisztánban mutatkoztak meg igazán a maguk teljes mezítelenségében, de figyelmeztető jeleket már korábban látni lehetett. 

Összességében a szovjet pártvezetés önnön logikájának a foglya lett. A magának követelt globális vezető szerep következtében a megszerzett pozícióihoz a perspektívák hiánya dacára is ragaszkodott, az újabb harmadik világbeli játszmáktól a nyilvánvaló kudarcok sorozata sem tántorította el. Erre éppenséggel Etiópia szolgáltatott kiváló példát.

Két vezér

Az átlagember manapság már elszokott attól a gondolattól, hogy a háborús vereség egy ország teljes és maradandó pusztulásához is vezethet. Ám az ogadeni háború azokat a korokat idézte, amikor az ilyesmi rendszeresen bekövetkezett, mivel reális számítás szerint nem érhetett véget anélkül, hogy valamelyik fél államisága végzetes csapást szenvedjen el. Ha a szomáli vezetés mérsékeltebb ambíciókat kitűzve katonai győzelmet arat, akkor Ogaden elvesztése és az ingatag addisz-abebai rezsim teljes megszégyenülése végső lökést ad az Etiópiát széttördelő folyamatoknak, és az ország ma alighanem akkor sem létezne már, ha a de facto valósággá vált Nagy-Szomáliát történetesen csapatvisszavonásra kényszerítik a nagyhatalmak.

Ehelyett Sziad Barre kalandor politikájával a felé megnyilvánuló kevés külföldi jóindulatot is eljátszotta, hadserege pedig a harcokban elvesztette állománya harmadát, nehézfegyverzete zömét és légiereje felét. A későbbiekben a Nyugat, Kína és az arab monarchiák felé nyújtotta markát, de szétvert hadait senki nem szervezte újjá teljes mértékben. Tekintélyét végérvényesen megtörte az ogadeni vereség, és mivel a szovjetek egyébként sem engedtek volna egy kígyót visszakúszni a mellükre, nem maradt más választása, mint kukába dobni a szocialista szólamokat és visszatérni a jó öreg módszerekhez, melyeket népe már a gyarmati korszakban megismerhetett. A potenciális fenyegetést jelentő hatalmi csoportok egymás elleni kijátszásával és egyre szélesebb körűterrorral igyekezett elodázni az elkerülhetetlent, de 1991-ben diktatúrája a szomáli állammal együtt szállt a sírba, ő maga pedig kénytelen volt szégyenszemre külföldre menekülni. Végül 75 éves korában szívinfarktus végzett vele Nigériában.  

A nem kevésbé peches Etiópia ezzel szemben a Kreml csápjai között találta magát, ám ez a fejlemény a katonai helyzettől függetlenül is borítékolható volt. Mengisztu egy nyomorba és felfordulásba süllyedt, szétesőben lévő országot ideológiai indoklással akart egyben tartani, ha kell, a legszélsőségesebb hatalmi eszközökkel. Kétség nem fért hozzá, hogy a két "szuperhatalom" közül melyiket tekinti majd mentornak, követendő példának. Egyszemélyes uralmát bebetonozta az internacionalista segítség, a szovjetek pedig tudták, hogy újdonsült "testvérük" mögül vagy szégyenszemre, az ún. világközvélemény hangos röhejétől kísérve hátrálnak ki, vagy...sehogy. Az alezredes ezt ugyanúgy messzemenően kihasználta a saját céljaira, mint a háborúban fellángolt hazafias érzelmeket. A nemzet megmentőjének szerepében tetszelgett, noha a betolakodók visszaverésében vajmi kevés szerepet játszott. És mivel a lehetséges riválisait szép lassan mind egy szálig kiirtotta, lényegében azt csinált, amit akart.

Ezzel gyaníthatóan ő is tisztában volt, mert a szovjet politikai követelések nála rendszerint süket fülekre találtak - sokáig még arra sem vette a fáradságot, hogy a forma kedvéért legalább egy állampártot szervezzen -, alattvalóival pedig afrikai viszonylatban is kemény kézzel bánt. (Sokan egyébként tudni vélték róla, hogy valójában a nagy II. Menelik császár dédunokája - lehet tehát, hogy a politika iránti érzékét részben örökölte.) Az ogadeni győzelem után még 13 évig vezette, vagy inkább hajszolta országát éhínségeken, belháborúkon és terrorhullámokon - összesen kb. másfél-kétmillió holttesten - át, saját elmondása szerint a szocialista fejlődés útján. Mindenesetre a szovjetek az "ellensúlyképzés" terén sikerrel jártak - Szadattal ellentétben Mengisztu sosem dezertált a béketáborból. Ehelyett annak ballasztját gazdagította ugyanúgy, mint Angola vagy Mozambik, ahol a szovjet támogatással megszilárdított politikai rendszerek elhúzódó, semmiféle pozitív végjátékkal nem kecsegtető gerillaháborúkba bonyolódtak belső ellenségeikkel. Az etióp hadsereg Ogadenben úgy-ahogy rendet tudott csinálni, a rebellis Eritrea és Tigre lecsendesítése azonban már meghaladta a képességeit. Aztán a rendszer egyetlen valódi támaszát jelentő szovjet segélyezés, amely 1984-ig is több mint 4 milliárd dollárt tett ki, egy szép napon megszűnt. Ryszard Kapuscinski lengyel újságíró és kiváló Afrika-szakértő így számolt be a dicstelen végről:

Moszkva segítségével Mengisztu felállította Fekete-Afrika legerősebb hadseregét. 400 ezer katonából állt, voltak rakétái, vegyifegyverei...A parancsnokuk elmenekülésének hírére ez az állig felfegyverzett, hatalmas erő néhány óra alatt összeomlott...Mengisztu katonái hátrahagyták tankjaikat, rakétavetőiket, repülőgépeiket, páncélozott járműveiket és tüzérségi lövegeiket, és egyenként hazaindultak falvaikba és lakhelyeikre gyalog, öszvérháton vagy busszal. Ha valami véletlen folytán Etiópián autózunk keresztül, sok faluban és kisvárosban erős, egészséges fiatalembereket láthatunk az otthonuk küszöbén vagy szerény útszéli kocsmák székein üldögélni. Ők Mengisztu tábornok nagy hadseregének katonái, amelynek meg kellett volna hódítania Afrikát, de 1991 nyarán egyetlen nap alatt széthullott.

Néhány hónappal később az Etióp Népi Demokratikus Köztársaságot a világ első szocialista állama is követte a túlvilágra, Mengisztu pedig azóta is szabad emberként élvezi zimbabwei elvtársai vendégszeretetét. A nagy modernizációs-társadalomátformáló kísérlet ugyanúgy teljes csődöt mondott, mint a "demokratikus" Afganisztánban, igaz a történelmi örökség jóvoltából a területi szétesést ugyan nem, de államiságának pusztulását Etiópia azért elkerülte, és ma már az USA oldalán vesz részt az iszlamista terrorizmus elleni internacionalista küzdelemben.

És hogy miként lehetne összefoglalni az események lényegét? Ahogy a Szovjetunió washingtoni nagykövete, Anatolij Dobrinyin velősen, de igazságosan megmondta: 20 év elteltével már arra sem emlékezett senki, hogy a közbeszédben akkor marha fontosnak beállított, nyomorult kis harmadik világbeli konfliktusokban melyik nagyhatalom mit és miért is csinált tulajdonképpen.

Felhasznált irodalom:

Babos László: Az 1977-1978-as etióp-szomáli háború (Haditechnika 2006/4.)

Tom Cooper - Gianfranco Lanini: Ogaden War, 1977-1978 (link)

Gary D. Payton: The Soviet-Ethiopian Liaison (link)

James F. Rochlin: Cuban Intervention in Angola and Ethiopia, 1975-1980: The Question of Soviet Influence on Cuba (link)

Gebru Tareke: The Ethiopia-Somalia War of 1977 Revisited

Kenneth G. Weiss: The Soviet Involvement in the Ogaden War (link)

a Töriblog összefoglalója

...meg ami a négy posztban linkelve van. Aki bővebben és magyar nyelven akar Szomáliáról tájékozódni, annak ezt az olvasmányt ajánlom.