Drezda elpusztítása volt az igazi holokauszt
A
jelen holokausztja Palesztina !!!
62
évvel ezelőtt az angol és az amerikai légierő gyújtóbombákkal
égette fel és tette a földdel egyenlővé Drezda városát. A II
világháború során egyetlen alkalommal sem pusztítottak el ennyi
embert két nap alatt - még a Hirosima vagy Nagaszaki elleni
atomtámadásokban sem.
1945 február 13.-án este fél 10-kor az angol királyi légierő összesen 1049 Avro Lancester és De Havilland Mosquitos típusú bombázója két, egymás utáni hullámban berepült Drezda fölé, és kevesebb mint öt perc alatt több mint 3460 tonna hagyományos és gyújtóbombát dobott a légvédelem nélkül maradt városra. A három óra múlva bekövetkezett második hullámban újabb 529 Lancester támadt a már fáklyaként égő városra és az angol gépek ezúttal kizárólag 1950 tonna gyújtóbombákat szórtak le.
Az első légitámadást követő két napban az amerikai légierő B-17-es bombázókkal további négy támadást intézett az égő, füstölgő, már régóta csak egy óriási menekülttáborként működő Drezda ellen, aminek során az amerikaiak 3900 tonna hagyományos és gyújtóanyaggal töltött bombákat dobtak le a belvárosra. Drezdát ez idő alatt a nagy, sok száz géppel végrehajtott támadásokon kívül több, kisebb arányú bombázás is érte. A városra két nap alatt a hagyományos összetételű bombákon kívül 7560 tonna nagy hatásfokú, napalm, magnézium, termit, klorin-triflurid és fehér foszfor tartalmú gyújtóbombát dobtak le.
A 3-4 emelet magasságú romhalmaz miatt az utcákon közlekedni nem lehetett, és a pokolként lángoló városból az egyetlen kifelé gyalog járható utat az Elba partja jelentette. Ezt az életbe vezető kis ösvényt az alacsonyan szálló angol és amerikai gépek a nagy két napos bombázás után is napokon át többször bombázták, és a menekülő öregeket, nőket és gyerekeket a fedélzeti gépfegyvereikkel ezrével lőtték bele a folyóba.
Volt angol és amerikai kormánytisztviselők, nyugalmazott tábornokok és történészek a háború után évtizedekig arra hivatkoztak, hogy a támadások nem a német polgári lakosság ellen irányultak, hanem a még épségben maradt drezdai vasúti csomópontot és a környékére telepített ideiglenes kommunikációs központokat akarták megsemmisíteni. Ennek az állításnak sok más mellett az is ellentmond, hogy a szövetségesek az 1945 február 13-14.-i drezdai bombázás előtt és után kétszer, összesen négy alkalommal (1944 október 7.-én, 1945 január 16.-án, 1945 március 2.-án és 1945 április 17.-én) bombázták a drezdai teher- és személyszállító pályaudvarokat és a mellettük katonai sátrakban felállított telefonközpontokat.
A britek korábban azzal is magyarázták a kegyetlen drezdai bombázást, hogy az angol városok, pl. Coventry 1940 november 14.-i német bombázását akarták ilyen módon "egyensúlyozni." Coventryt azon a napon 449 német bombázó támadta meg, 4330 ház részben vagy teljesen összedőlt és 554 ember vesztette életét. Az arányokat a drezdai pusztítással még összahasonlítani sem lehet, a németek angol földre gyújtóbombát nem dobtak, és a londoni levéltárakban ma megtalálhatók és már tanulmányozhatók azok a titkosítás alól feloldott iratok, amelyek bizonyítják, hogy a Churchill vezette angol kabinet már jóval a Luftwaffe nagy-brittaniai légitámadásai előtt eltervezte a bombázásokat a német városok ellen.
Az angolok nem csak tervezték, de a Coventry elleni német bombázás előtt 14 hónappal már bombáztak is német városokat. Négy nappal a II. világháború kitörése, és két nappal azután, hogy az angol kormány háborút üzent a náci Németországnak, 1939 szeptember 5.-én az angol bombázók berepültek Wilhelmshaven és Cuxhaven fölé, ahol a katonai létesítményektől mentes, sűrűn lakott belső városrészeket bombázták. Ezt az első angol légitámadást követték az 1940 január 12.-i és az 1940 március 20.-i légitámadások más német városok ellen, és csak ezután fél évvel bombázták a németek először Coventryt és a többi angol várost.
A háború során Drezda előtt az alábbi német városokat bombázták többé-kevésbé porig a brit és az amerikai légierő gépei:
Kiel, Neumünster, Stralsund, Bremerhaven, Emden, Wilhelmshaven, Hamburg, Neubrandenburg, Neustrelitz, Prenzlau, Bremen, Hannover, Rheine, Osnabrück, Hildesheim, Braunschweig, Berlin, Potsdam, Odera melletti Frankfurt, Bocholt, Münster, Kleve, Wesel, Dortmund, Hamm, Soest, Krefeld, Mönchengladbach, Düsseldorf, Aachen, Düren, Bonn, Köln, Siegen, Koblenz, Trier, Bingen, Bad Kreuznach, Mainz, Worms, Kaiserslautern, Pirmasens, Karlsruhe, Pforzheim, Stuttgart, Freiburg, Friedrichshafen, Ulm, München, Augsburg, Straubing, Heilbronn, Nürnberg, Ingolstadt, Bayreuth, Mannheim, Ludwigshafen, Darmstadt, Offenbach, Hanau, Majna melletti Frankfurt, Schweinfurt, Würzburg, Gießen, Kassel, Nordhausen, Merseburg, Lipcse, Chemnitz, Eilenburg, Halberstadt, Magdeburg, Gelsenkirchen, Oberhausen, Witten, Duisburg, Hagen, Wuppertal, Solingen, Neuß, Remscheid, Brilon és Aschaffenburg.
Amerikai adatok szerint Berlinre 68,285 tonna, Kölnre 48,014, Hamburgra 38,319, Essenre 36,825, Duisburgra 30,535, Kielre 29,946, a Majna folyó melletti Frankfurtra 29,209, Brémára 25,513, Mannheimre 25,181, Stuttgartra 24,919, Dortmundra 24,783, Hannoverre 23,051, Gelsenkirchenre 22,885, Nürnbergre 20,401, Münchenre 18,851, Düsseldorfra 18,652, Lipcsére 11,427, Bochumra 11,177, Karlsruhéra 10,598, és Magdeburgra 9,914 tonna, zömmel hagyományos robbanóanyaggal töltött bombát dobtak a szövetségesek.
A német városok elleni szovjet légitámadások ebben nincsenek benne, a szovjetek nagyrészt a Vörös Hadsereg harckocsis alakulatai előtti hadszínteret, kisebb falvakat, német katonai egységeket, laktanyákat, raktárakat, stb. támadták az angol vagy az amerikai repülőgépeknél rosszabbul felszerelt, kisebb hatótávolságú és teherbírású, gyengébben felfegyverzett gépeikkel.
A német nagyvárosok közül a támadás napjáig egyedül Drezda úszta meg a civil lakosság elleni tervszerű szövetséges légitámadásokat. A háború előtt (1939-ben) 642 ezer lakosú nagyváros 1945 februárjában már 1,2-1,5 millió embernek adott menedéket, és a nagy, több emeletes bérházak szobáiban 30-50 fős csoportokba zsúfolódva éltek az emberek. Sok volt köztük a Breslauból, (mai neve Wroclaw, Lengyelországhoz tartozik) és a kelet felől közeledő szovjet Vörös Hadsereg kegyetlenkedései elől tömegesen menekülő idős ember, nő és gyerek, és a kórházakban ezrével feküdtek a hátrahagyott, ápolásra szoruló sebesült és többnyire mozgásképtelen német katonák. A támadás napján Drezdában sok száz Magyarországról, Lengyelországból, Fehéroroszországból, Ausztriából, Ukrajnából, Csehországból, Szlovákiából és Baltikumból menekült család is volt.
Drezdában 1945 februárjában a szervezett német államot már csak egyedül a polgári védelem képviselte, nem volt légvédelem sem, mert a legyőzött Wehrmacht a náci párt tagjaival és a köztisztviselői karral együtt, eleget téve a nemzetközi Vöröskereszt követelésének, 1944 karácsonyára kivonult a városból. Drezda a felgyújtásának napján már hetek óta a Vöröskereszt oltalma alá helyezett város volt, a háztetőkre hatalmas vörös kereszteket festettek, és az épületek ablakaiban kinn voltak a nagy, lepedőkből készített vöröskeresztes fehér zászlók.
A legnagyobb, és a mai napig tartó heves vitát a halottak száma jelenti. A bombázások következtében Drezdában elhunytak becsült száma meglehetősen széles skálán mozog, a még mindig erős politikai nyomás alatt tartott történészek 40-50 ezer és 600 ezer közé teszik az elégett, porrá, hamuvá vagy füstté vált emberek számát.
Az első, valószínűtlenül alacsonynak tűnő szám a bűntudattól sem mentes angol történészektől, egy másik, 300 ezer halottról beszámoló jelentés a Joseph Göbbels vezette Reichsministerium für Volksaufklärung und Propaganda nevű minisztérium egyik, 1945 áprilisának végén Berlinbe küldött jelentéséből származik. Göbbels a halottak magas számát arra használta fel, hogy további harcra, bosszúra és kitartásra hívja fel a már elvérzett és minden reményt feladott német népet. A hidegháborútól vezérelt, ideológiailag megzavart szovjet politikusok, történészek azért hangoztatták a 4-500 ezer halottat, hogy a Vörös Hadsereg megszállása alá került Kelet-Németországban és a területén alakult Német Demokratikus Köztársaságban fenntartsák a bombázás okozta angol és amerikaellenes hangulatot. 600 ezer, vagy több halottról elsősorban a németek beszélnek, fennmaradt iratok, személyes beszámolók és visszaemlékezések alapján.
A legtöbb becslés 2-300 ezer halottat említ, Konrad Adenauer, a háború utáni demokratikus német állam, a CDU (német kereszténydemokrata párt) megalapítója, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja egy 1955-ös interjújában kereken 250 ezer halottról beszélt, a Vöröskereszt 275 ezer elhunytat tüntetett fel egy belső használatra kiadott jelentésében, és a német polgári védelem egyik volt vezetője az 50-es években 202,400 megtalált és a gyűjtőhelyekre összehordott halottról írt az emlékirataiban.
Egy másik, a polgári védelem kötelékében szolgált és később a Bundeswehrtől 1950-es évek végén nyugdijba ment német katonatiszt a feljegyzéseire hivatkozva 253 ezer megtalált halottról ír: ő az embereivel akkor 35 ezer halottat tudott azonosítani, ennyinek állított ki halotti bizonyítványt, 50 ezerről a hozzátartozók valószínűsitették, hogy a rokonaikat találták meg és 168 ezer emberrel nem tudtak mit csinálni, mert a hullák felismerhetetlenségig összeroncsolódtak. Ennyi az általa megtalált halottak száma, de a Drezdában látottak alapján a véleménye szerint két nap alatt eltűntek és elhunytak száma több mint fél millió ember volt, elsősorban az idegen, ismeretlen és senki által nem keresett menekültek nagy száma miatt, akik a városlakókkal együtt nyomtalanul égtek porrá, tűntek el vagy váltak hamuvá a mindent elemésztő tűzben.
A várost később megszálló Vörös Hadsereg adatai szerint az 1946-os drezdai romeltakarítások idején a Németország minden részéből dolgozni érkező emberekkel együtt a helyi lakosság száma nem érte el a 180 ezret. Még 1947-ben is találtak 2-300 egymásra borult halottat rejtő beomlott légoltalmi pincéket. Az áldozatok pontos száma valószínűleg soha nem fog kiderülni.
Az 1945 augusztusi amerikai atombomba támadások és az azt követő években a rádióaktív betegségek Japánban összesen 214 ezer (Hirosimában 140 ezer, Nagaszakiban 74 ezer) főként polgári áldozatot követeltek. Ezek amerikai forrásból származó becslések, a japán jelentések több, a két városban összesen kb. 300 ezer halottról számolnak be. A japán áldozatok pontos száma a drezdaihoz hasonló okokból szintén megállapíthatatlan, itt is elsősorban a nyomtalanul elégett emberek nagy száma miatt.
A bombázások következtében Drezdában a földfelszín fölött órákon át tartó 1700-1900 C fokos pokoli hőmérséklet alakult ki, a városban sok négyzetkilométeres, előbb egymástól független, majd az összeérő körzetekben az együtt égő tűz miatt az oxigén 3-4 méter magasságig eltűnt a levegőből, akik nem haltak meg az összeomló házak alatt, azok elpusztultak a tűzben, megfulladtak a füsttől vagy az oxigénhiánytól, és futó, menekülő emberek tízezreit kapta fel az utcán nagy erővel lobogó tűz következtében kialakult légörvények sorozata: ők széttárt karokkal, lábakkal, csomagostól, kisgyerekestől a földről felrepülve pillanatok alatt nyomtalanul elégtek és egyszerűen hamuvá váltak a levegőben. 1945 februárjában az angol és az amerikai légierő Drezda városát a szó legszorosabb értelmében egy hatalmas krematóriummá változtatta.
Az Európa sok országából Drezdába menekült polgári lakosság ellen 1945 február 13.-án és február 14.-én végrehajtott angol és amerikai kétnapos szőnyegbombázás volt az emberiség történelmének egyik legnagyobb háborús bűncselekménye és egyben ez volt a legrövidebb idő alatt elkövetett legkegyetlenebb és legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosság is, amiben emberek százezrei szenvedtek borzalmas tűzhalált.Jack Corn2007 február 12.
1945 február 13.-án este fél 10-kor az angol királyi légierő összesen 1049 Avro Lancester és De Havilland Mosquitos típusú bombázója két, egymás utáni hullámban berepült Drezda fölé, és kevesebb mint öt perc alatt több mint 3460 tonna hagyományos és gyújtóbombát dobott a légvédelem nélkül maradt városra. A három óra múlva bekövetkezett második hullámban újabb 529 Lancester támadt a már fáklyaként égő városra és az angol gépek ezúttal kizárólag 1950 tonna gyújtóbombákat szórtak le.
Az első légitámadást követő két napban az amerikai légierő B-17-es bombázókkal további négy támadást intézett az égő, füstölgő, már régóta csak egy óriási menekülttáborként működő Drezda ellen, aminek során az amerikaiak 3900 tonna hagyományos és gyújtóanyaggal töltött bombákat dobtak le a belvárosra. Drezdát ez idő alatt a nagy, sok száz géppel végrehajtott támadásokon kívül több, kisebb arányú bombázás is érte. A városra két nap alatt a hagyományos összetételű bombákon kívül 7560 tonna nagy hatásfokú, napalm, magnézium, termit, klorin-triflurid és fehér foszfor tartalmú gyújtóbombát dobtak le.
A 3-4 emelet magasságú romhalmaz miatt az utcákon közlekedni nem lehetett, és a pokolként lángoló városból az egyetlen kifelé gyalog járható utat az Elba partja jelentette. Ezt az életbe vezető kis ösvényt az alacsonyan szálló angol és amerikai gépek a nagy két napos bombázás után is napokon át többször bombázták, és a menekülő öregeket, nőket és gyerekeket a fedélzeti gépfegyvereikkel ezrével lőtték bele a folyóba.
Volt angol és amerikai kormánytisztviselők, nyugalmazott tábornokok és történészek a háború után évtizedekig arra hivatkoztak, hogy a támadások nem a német polgári lakosság ellen irányultak, hanem a még épségben maradt drezdai vasúti csomópontot és a környékére telepített ideiglenes kommunikációs központokat akarták megsemmisíteni. Ennek az állításnak sok más mellett az is ellentmond, hogy a szövetségesek az 1945 február 13-14.-i drezdai bombázás előtt és után kétszer, összesen négy alkalommal (1944 október 7.-én, 1945 január 16.-án, 1945 március 2.-án és 1945 április 17.-én) bombázták a drezdai teher- és személyszállító pályaudvarokat és a mellettük katonai sátrakban felállított telefonközpontokat.
A britek korábban azzal is magyarázták a kegyetlen drezdai bombázást, hogy az angol városok, pl. Coventry 1940 november 14.-i német bombázását akarták ilyen módon "egyensúlyozni." Coventryt azon a napon 449 német bombázó támadta meg, 4330 ház részben vagy teljesen összedőlt és 554 ember vesztette életét. Az arányokat a drezdai pusztítással még összahasonlítani sem lehet, a németek angol földre gyújtóbombát nem dobtak, és a londoni levéltárakban ma megtalálhatók és már tanulmányozhatók azok a titkosítás alól feloldott iratok, amelyek bizonyítják, hogy a Churchill vezette angol kabinet már jóval a Luftwaffe nagy-brittaniai légitámadásai előtt eltervezte a bombázásokat a német városok ellen.
Az angolok nem csak tervezték, de a Coventry elleni német bombázás előtt 14 hónappal már bombáztak is német városokat. Négy nappal a II. világháború kitörése, és két nappal azután, hogy az angol kormány háborút üzent a náci Németországnak, 1939 szeptember 5.-én az angol bombázók berepültek Wilhelmshaven és Cuxhaven fölé, ahol a katonai létesítményektől mentes, sűrűn lakott belső városrészeket bombázták. Ezt az első angol légitámadást követték az 1940 január 12.-i és az 1940 március 20.-i légitámadások más német városok ellen, és csak ezután fél évvel bombázták a németek először Coventryt és a többi angol várost.
A háború során Drezda előtt az alábbi német városokat bombázták többé-kevésbé porig a brit és az amerikai légierő gépei:
Kiel, Neumünster, Stralsund, Bremerhaven, Emden, Wilhelmshaven, Hamburg, Neubrandenburg, Neustrelitz, Prenzlau, Bremen, Hannover, Rheine, Osnabrück, Hildesheim, Braunschweig, Berlin, Potsdam, Odera melletti Frankfurt, Bocholt, Münster, Kleve, Wesel, Dortmund, Hamm, Soest, Krefeld, Mönchengladbach, Düsseldorf, Aachen, Düren, Bonn, Köln, Siegen, Koblenz, Trier, Bingen, Bad Kreuznach, Mainz, Worms, Kaiserslautern, Pirmasens, Karlsruhe, Pforzheim, Stuttgart, Freiburg, Friedrichshafen, Ulm, München, Augsburg, Straubing, Heilbronn, Nürnberg, Ingolstadt, Bayreuth, Mannheim, Ludwigshafen, Darmstadt, Offenbach, Hanau, Majna melletti Frankfurt, Schweinfurt, Würzburg, Gießen, Kassel, Nordhausen, Merseburg, Lipcse, Chemnitz, Eilenburg, Halberstadt, Magdeburg, Gelsenkirchen, Oberhausen, Witten, Duisburg, Hagen, Wuppertal, Solingen, Neuß, Remscheid, Brilon és Aschaffenburg.
Amerikai adatok szerint Berlinre 68,285 tonna, Kölnre 48,014, Hamburgra 38,319, Essenre 36,825, Duisburgra 30,535, Kielre 29,946, a Majna folyó melletti Frankfurtra 29,209, Brémára 25,513, Mannheimre 25,181, Stuttgartra 24,919, Dortmundra 24,783, Hannoverre 23,051, Gelsenkirchenre 22,885, Nürnbergre 20,401, Münchenre 18,851, Düsseldorfra 18,652, Lipcsére 11,427, Bochumra 11,177, Karlsruhéra 10,598, és Magdeburgra 9,914 tonna, zömmel hagyományos robbanóanyaggal töltött bombát dobtak a szövetségesek.
A német városok elleni szovjet légitámadások ebben nincsenek benne, a szovjetek nagyrészt a Vörös Hadsereg harckocsis alakulatai előtti hadszínteret, kisebb falvakat, német katonai egységeket, laktanyákat, raktárakat, stb. támadták az angol vagy az amerikai repülőgépeknél rosszabbul felszerelt, kisebb hatótávolságú és teherbírású, gyengébben felfegyverzett gépeikkel.
A német nagyvárosok közül a támadás napjáig egyedül Drezda úszta meg a civil lakosság elleni tervszerű szövetséges légitámadásokat. A háború előtt (1939-ben) 642 ezer lakosú nagyváros 1945 februárjában már 1,2-1,5 millió embernek adott menedéket, és a nagy, több emeletes bérházak szobáiban 30-50 fős csoportokba zsúfolódva éltek az emberek. Sok volt köztük a Breslauból, (mai neve Wroclaw, Lengyelországhoz tartozik) és a kelet felől közeledő szovjet Vörös Hadsereg kegyetlenkedései elől tömegesen menekülő idős ember, nő és gyerek, és a kórházakban ezrével feküdtek a hátrahagyott, ápolásra szoruló sebesült és többnyire mozgásképtelen német katonák. A támadás napján Drezdában sok száz Magyarországról, Lengyelországból, Fehéroroszországból, Ausztriából, Ukrajnából, Csehországból, Szlovákiából és Baltikumból menekült család is volt.
Drezdában 1945 februárjában a szervezett német államot már csak egyedül a polgári védelem képviselte, nem volt légvédelem sem, mert a legyőzött Wehrmacht a náci párt tagjaival és a köztisztviselői karral együtt, eleget téve a nemzetközi Vöröskereszt követelésének, 1944 karácsonyára kivonult a városból. Drezda a felgyújtásának napján már hetek óta a Vöröskereszt oltalma alá helyezett város volt, a háztetőkre hatalmas vörös kereszteket festettek, és az épületek ablakaiban kinn voltak a nagy, lepedőkből készített vöröskeresztes fehér zászlók.
A legnagyobb, és a mai napig tartó heves vitát a halottak száma jelenti. A bombázások következtében Drezdában elhunytak becsült száma meglehetősen széles skálán mozog, a még mindig erős politikai nyomás alatt tartott történészek 40-50 ezer és 600 ezer közé teszik az elégett, porrá, hamuvá vagy füstté vált emberek számát.
Az első, valószínűtlenül alacsonynak tűnő szám a bűntudattól sem mentes angol történészektől, egy másik, 300 ezer halottról beszámoló jelentés a Joseph Göbbels vezette Reichsministerium für Volksaufklärung und Propaganda nevű minisztérium egyik, 1945 áprilisának végén Berlinbe küldött jelentéséből származik. Göbbels a halottak magas számát arra használta fel, hogy további harcra, bosszúra és kitartásra hívja fel a már elvérzett és minden reményt feladott német népet. A hidegháborútól vezérelt, ideológiailag megzavart szovjet politikusok, történészek azért hangoztatták a 4-500 ezer halottat, hogy a Vörös Hadsereg megszállása alá került Kelet-Németországban és a területén alakult Német Demokratikus Köztársaságban fenntartsák a bombázás okozta angol és amerikaellenes hangulatot. 600 ezer, vagy több halottról elsősorban a németek beszélnek, fennmaradt iratok, személyes beszámolók és visszaemlékezések alapján.
A legtöbb becslés 2-300 ezer halottat említ, Konrad Adenauer, a háború utáni demokratikus német állam, a CDU (német kereszténydemokrata párt) megalapítója, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja egy 1955-ös interjújában kereken 250 ezer halottról beszélt, a Vöröskereszt 275 ezer elhunytat tüntetett fel egy belső használatra kiadott jelentésében, és a német polgári védelem egyik volt vezetője az 50-es években 202,400 megtalált és a gyűjtőhelyekre összehordott halottról írt az emlékirataiban.
Egy másik, a polgári védelem kötelékében szolgált és később a Bundeswehrtől 1950-es évek végén nyugdijba ment német katonatiszt a feljegyzéseire hivatkozva 253 ezer megtalált halottról ír: ő az embereivel akkor 35 ezer halottat tudott azonosítani, ennyinek állított ki halotti bizonyítványt, 50 ezerről a hozzátartozók valószínűsitették, hogy a rokonaikat találták meg és 168 ezer emberrel nem tudtak mit csinálni, mert a hullák felismerhetetlenségig összeroncsolódtak. Ennyi az általa megtalált halottak száma, de a Drezdában látottak alapján a véleménye szerint két nap alatt eltűntek és elhunytak száma több mint fél millió ember volt, elsősorban az idegen, ismeretlen és senki által nem keresett menekültek nagy száma miatt, akik a városlakókkal együtt nyomtalanul égtek porrá, tűntek el vagy váltak hamuvá a mindent elemésztő tűzben.
A várost később megszálló Vörös Hadsereg adatai szerint az 1946-os drezdai romeltakarítások idején a Németország minden részéből dolgozni érkező emberekkel együtt a helyi lakosság száma nem érte el a 180 ezret. Még 1947-ben is találtak 2-300 egymásra borult halottat rejtő beomlott légoltalmi pincéket. Az áldozatok pontos száma valószínűleg soha nem fog kiderülni.
Az 1945 augusztusi amerikai atombomba támadások és az azt követő években a rádióaktív betegségek Japánban összesen 214 ezer (Hirosimában 140 ezer, Nagaszakiban 74 ezer) főként polgári áldozatot követeltek. Ezek amerikai forrásból származó becslések, a japán jelentések több, a két városban összesen kb. 300 ezer halottról számolnak be. A japán áldozatok pontos száma a drezdaihoz hasonló okokból szintén megállapíthatatlan, itt is elsősorban a nyomtalanul elégett emberek nagy száma miatt.
A bombázások következtében Drezdában a földfelszín fölött órákon át tartó 1700-1900 C fokos pokoli hőmérséklet alakult ki, a városban sok négyzetkilométeres, előbb egymástól független, majd az összeérő körzetekben az együtt égő tűz miatt az oxigén 3-4 méter magasságig eltűnt a levegőből, akik nem haltak meg az összeomló házak alatt, azok elpusztultak a tűzben, megfulladtak a füsttől vagy az oxigénhiánytól, és futó, menekülő emberek tízezreit kapta fel az utcán nagy erővel lobogó tűz következtében kialakult légörvények sorozata: ők széttárt karokkal, lábakkal, csomagostól, kisgyerekestől a földről felrepülve pillanatok alatt nyomtalanul elégtek és egyszerűen hamuvá váltak a levegőben. 1945 februárjában az angol és az amerikai légierő Drezda városát a szó legszorosabb értelmében egy hatalmas krematóriummá változtatta.
Az Európa sok országából Drezdába menekült polgári lakosság ellen 1945 február 13.-án és február 14.-én végrehajtott angol és amerikai kétnapos szőnyegbombázás volt az emberiség történelmének egyik legnagyobb háborús bűncselekménye és egyben ez volt a legrövidebb idő alatt elkövetett legkegyetlenebb és legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosság is, amiben emberek százezrei szenvedtek borzalmas tűzhalált.Jack Corn2007 február 12.
Zsidó
bosszúállók a II. világháború után
Korunk szégyene a
kettős mérce
Közvetlenül
a II. világháború után Lengyelországban 277 börtönben és 1255
kommunista koncentrációs táborban több mint 200 ezer német
származású polgári személyt gyűjtöttek össze. Sztálin írásos
parancsára a haláltáborok vezetőit szándékosan az addig
üldözött zsidók közül válogatták, akik éheztetéssel,
kínzásokkal és szadista kegyetlenkedésekkel 80 ezer német
származású civilnek, többségében nőknek és gyerekeknek az
életét oltották ki. A legkegyetlenebb táborparancsnok a ma
Izraelben élő Shlomo Morel volt.
Sztálin marsall, a Szovjetúnió kommunista pártjának főtitkára és a dicsőséges Vörös Hadsereg főparancsnoka 1945 novemberében a közép- és kelet Európát megszálló szovjet csapatok egyik első és legfontosabb feladatának azt jelölte meg, hogy népnevelési és nácítlanítási célból gyűjtsék össze és deportálják Németországba a megszállt területeken élő német származású polgári lakosságot.
A háborút Moszkvában átvészelt és a szovjet fővárosból hazaküldött lengyel kommunisták Varsóban is nekiláttak a parancs végrehajtásának. Haladéktalanul felállították az Állambiztonsági Hivatalt (Office of State Security) aminek az élére - Sztálin külön utasítására - a zsidó származású Jacob Bermant nevezték ki. Berman a Hivatalhoz tartozó alosztályok, börtönök és koncentrációs táborok élére olyan zsidókat állított, akiknek rokonait a nácik elpusztították és a szovjetek biztosak lehettek abban, hogy meg van bennük a feladat végrehajtásához szükséges bosszúállási vágy.
Jacob Berman A szovjetek által megkövetelt és teljes mértékben támogatott bosszúhadjárat azonnal beindult: a Jacob Berman vezette ÁBH emberei a Lambinowice (német neve Lambsdorf) melletti átnevelő táborból fiatal német nőket és lányokat mezítláb hajtottak ki a városka határában levő szántóföldre ahol korábban több mint 500 háború alatt kivégzett lengyelt temettek el. A nőket arra kényszerítették, hogy a mész nélkül sebtében elhantolt holttesteket kiássák, melléjük feküdjenek, csókolgassák és közösüljenek a már régen oszlásnak indult hullákkal. A táborba visszahurcolt lányok és asszonyok közül hatvannégyen meghaltak a pár nap múlva kitört tífuszjárványban.
Lambinowice-i koncentrációs tábor
Jacob Berman a Swietochlowice nevű felső-sziléziai kisváros (német neve Schwientochlowitz) mellett létrehozott kommunista koncentrációs tábor parancsnokának egy 26 éves zsidó származású volt partizánt, Shlomo Morelt nevezte ki. Morel szüleit és minden rokonát a németek Auschwitzba deportálták, csak ő és az egyik unokaöccse élte túl a háborút. A swietochlowice-i táborba az első, német származású polgári személyekkel teli vasúti vagonok érkezése után, este 10 óra körül Morel besétált az egyik barakkba és pálcájával a csizmás lábát verve közölte a rabokkal, hogy: "Engem Morelnek hívnak és zsidó vagyok. Az egész családomat kiírtottátok Auschwitzban. Én ott megesküdtem, hogy ha élve kikerülök onnan, akkor mindent visszaadok nektek (....) most, a mai naptól kezdődően megfizettek azért, amit csináltatok."
A lambsdorfi történet és a fenti idézet egy zsidó származású amerikai történész professzor több európai országban végzett hétévi kutatómunkájával és kétszáz túlélő szóban és írásban tett vallomásának felhasználásával készült könyvéból való. A már elhunyt John Sack sok nehézség után 1993-ban tudta megjelentetni a "Szemet szemért: elhallgatott történetek a zsidók által a németek ellen 1945-ben elkövetett bosszúhadjáratról" című könyvét.
A könyv "Wrath of Solomon" (Solomon bosszúja) nevű fejezete hosszan részletezi a túlélők visszaemlékezéseit Shlomo Morel kegyetlenkedéseire: "az őrök kisméretű kutyaházakba kényszerítettek nőket és gyerekeket és megparancsolták nekik, hogy ugassanak, és aki nem ugatott elég hangosan, vagy engedély nélkül abba hagyta, azt ott helyben eszméletlenre vagy agyonverték (....) megparancsolták az embereknek, hogy a földön hason fekvő társaiknak a gerincére ugorjanak (....) az egymás elleni bokszmeccseken addig kellett két németnek egymás véres orrát verni, amig az őrök megunták, és az is előfordult, hogy a sok ütéstől az egyik fogolynak kiesett az üvegszeme (....) rendszeresen a többi női fogoly szeme láttára tucatjával erőszakolták meg a német nőket, a zsidó őrök előtte hosszú sorba állva vártak a sorukra (....) egy 14 éves fiúnak a szőke haját benzinnel leöntötték és meggyújtották, ez a fiú életben maradt, de megőrült a fájdalomtól és utána az egész életét egy zárt intézetben élte le (....) az őrök arra idomították a kutyákat, hogy a kikötözött öregembereknek és kisfiúknak rohanva széttépjék a nemi szervüket." Shlomo Morel személyesen vett részt és vezette a tábor foglyainak kínzását. Az irányítása alatt állt koncentrációs tábor lakóinak több mint 80 százaléka nem élte túl a zsidók szadista embertelenségeit.
Shlomo Morel
A II. világháború után a zsidó nép kárpótlásáról folyó és soha véget nem érő tárgyalások során a nyugatnémet kormány készítetett egy felmérést az 1945 májusi kapitulácíó után a német polgári lakosság ellen elkövetett atrocitásokról. A kormány elé terjesztett és sokáig titokban tartott dokumentum szerint a német nép kollektív megbüntetése nevében a szovjet megszállás alá került országokban 200-250 ezer német származású polgári személyt hurcoltak koncentrációs táborokba, ahol kb. 70-80 ezer ártatlan polgári lakos pusztult el.
Európában az 1940-es évek közepétől zajlott le az emberiség történelmének legnagyobb etnikai tisztogatása: Lengyelországból, Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszlávia területéről tizenhat millió német származású polgári lakost telepítettek ki. (a forrás nem említi Magyarországot) Lengyelországból, főleg a sziléziai területekről öt millió embernek kellett távozni úgy, hogy a fejenként egy bőrönd bepakolására sok helyen még öt percet sem hagytak.
Shlomo Morel a háború után a kommunisták vezette Lengyel Népköztársaságban maradt, ahonnan 1994-ben a biztos menedéket nyújtó Izraelbe távozott. A jelenleg 86 éves tömeggyilkos álnéven Tel Avivban jó anyagi körülmények között él, a nyugdíját a zsidó államtól kapja és a Moszad (izraeli tikosszolgálat) 24 órás védelme alatt áll.
1998 decemberében a katowicei állami ügyészség nemzetközi elfogatóparancsot adott ki ellene és kérte Izraelt, hogy 1600 rendbeli gyilkosságban való részvétel miatt adják ki Lengyelországnak. Az izraeli hatóságok elévülésre hivatkozva megtagadták a kérést. Az Interpol értesítette a zsidó állam kormányát, hogy ha Morel kilép Izrael Állam területéről, akkor a lengyel kérésre elrendelt nemzetközi elfogatóparancs értelmében letartóztatják és átadjának a varsói kormánynak. Tavaly évvégén Eva Kok, a katowicei ügyészség vezetője újabb tanúvallomásokat és bizonyítékokat csatolt a meglévő Shlomo Morel kiadatását követelő iratokhoz. Most már a gyilkosságok mellett a nemzetközileg elfogadott törvények értelmében elévülhetetlen (Izrael is aláírta és életbe léptette) "emberiség elleni bűntettekkel" is kiegészítette a kiadatási kérelmét, amit a lengyel külügyminisztérium diplomáciai úton ismét eljutatott Izraelbe. Az izraeli hatóságok és az izraeli igazságügyi minisztérium még nem hozta nyilvánosságra a döntését a második lengyel kérelem ügyében.
"Morel már a háború utáni békeidőben elkövetett bűncselekményeit nem engedhetjük a szőnyeg alá söpörni (...) az izraeliek nagyon erélyesek és célratörőek a hasonló bűnök elkövetőivel szemben, és ha tetszik ha nem, el kell fogadniuk azt, hogy más nemzetek is ilyen módon akarnak érvényt szerezni országuk és nemzetközi törvényeknek" - nyilatkozta Kok az angol lapoknak.
Dr. Lubomyr Luciuk, a legnagyobb kanadai ukrán polgárjogi szövetség elnöke szónoki kérdést tett fel a Morel-ügyről véleményét kérdező ukrán nyelvű kanadai újság riporterének: "Az egész világ tudja, hogy a nácik hat millió ártatlan zsidót szörnyű módon semmisítettek meg, tehát itt nem arról van szó, hogy egyenlőségjelet tegyünk hatmillió zsidó és nyolcvanezer német emberi élet közé (....) inkább arról az elfogadhatatlan kettős mércéről kell beszélnünk, hogy a nácivadász Simon Wiesenthal Központ, a B'Nai Brith, a Zsidó Világkongresszus és a többi zsidó érdekvédő szervezet remekül együtt tud működni a náci bűnöket elkövetők kézrekeritésében, de most Shlomo Morel ügyében nem szólnak és nem tesznek semmit (....) és ha ők nem is, de a zsidó állam egyszerű és becsületes polgárai hogyan tudnak elszámolni a saját lelkiismeretük előtt ezzel az elképesztő kétszínűséggel?"Jack Corn
2005 február 07.Zsidó tervek a hadifogolytáborokban összegyűjtött német katonák megölésére és a német nagyvárosok ivóvízkészletének megmérgezésére
Sztálin marsall, a Szovjetúnió kommunista pártjának főtitkára és a dicsőséges Vörös Hadsereg főparancsnoka 1945 novemberében a közép- és kelet Európát megszálló szovjet csapatok egyik első és legfontosabb feladatának azt jelölte meg, hogy népnevelési és nácítlanítási célból gyűjtsék össze és deportálják Németországba a megszállt területeken élő német származású polgári lakosságot.
A háborút Moszkvában átvészelt és a szovjet fővárosból hazaküldött lengyel kommunisták Varsóban is nekiláttak a parancs végrehajtásának. Haladéktalanul felállították az Állambiztonsági Hivatalt (Office of State Security) aminek az élére - Sztálin külön utasítására - a zsidó származású Jacob Bermant nevezték ki. Berman a Hivatalhoz tartozó alosztályok, börtönök és koncentrációs táborok élére olyan zsidókat állított, akiknek rokonait a nácik elpusztították és a szovjetek biztosak lehettek abban, hogy meg van bennük a feladat végrehajtásához szükséges bosszúállási vágy.
Jacob Berman A szovjetek által megkövetelt és teljes mértékben támogatott bosszúhadjárat azonnal beindult: a Jacob Berman vezette ÁBH emberei a Lambinowice (német neve Lambsdorf) melletti átnevelő táborból fiatal német nőket és lányokat mezítláb hajtottak ki a városka határában levő szántóföldre ahol korábban több mint 500 háború alatt kivégzett lengyelt temettek el. A nőket arra kényszerítették, hogy a mész nélkül sebtében elhantolt holttesteket kiássák, melléjük feküdjenek, csókolgassák és közösüljenek a már régen oszlásnak indult hullákkal. A táborba visszahurcolt lányok és asszonyok közül hatvannégyen meghaltak a pár nap múlva kitört tífuszjárványban.
Lambinowice-i koncentrációs tábor
Jacob Berman a Swietochlowice nevű felső-sziléziai kisváros (német neve Schwientochlowitz) mellett létrehozott kommunista koncentrációs tábor parancsnokának egy 26 éves zsidó származású volt partizánt, Shlomo Morelt nevezte ki. Morel szüleit és minden rokonát a németek Auschwitzba deportálták, csak ő és az egyik unokaöccse élte túl a háborút. A swietochlowice-i táborba az első, német származású polgári személyekkel teli vasúti vagonok érkezése után, este 10 óra körül Morel besétált az egyik barakkba és pálcájával a csizmás lábát verve közölte a rabokkal, hogy: "Engem Morelnek hívnak és zsidó vagyok. Az egész családomat kiírtottátok Auschwitzban. Én ott megesküdtem, hogy ha élve kikerülök onnan, akkor mindent visszaadok nektek (....) most, a mai naptól kezdődően megfizettek azért, amit csináltatok."
A lambsdorfi történet és a fenti idézet egy zsidó származású amerikai történész professzor több európai országban végzett hétévi kutatómunkájával és kétszáz túlélő szóban és írásban tett vallomásának felhasználásával készült könyvéból való. A már elhunyt John Sack sok nehézség után 1993-ban tudta megjelentetni a "Szemet szemért: elhallgatott történetek a zsidók által a németek ellen 1945-ben elkövetett bosszúhadjáratról" című könyvét.
A könyv "Wrath of Solomon" (Solomon bosszúja) nevű fejezete hosszan részletezi a túlélők visszaemlékezéseit Shlomo Morel kegyetlenkedéseire: "az őrök kisméretű kutyaházakba kényszerítettek nőket és gyerekeket és megparancsolták nekik, hogy ugassanak, és aki nem ugatott elég hangosan, vagy engedély nélkül abba hagyta, azt ott helyben eszméletlenre vagy agyonverték (....) megparancsolták az embereknek, hogy a földön hason fekvő társaiknak a gerincére ugorjanak (....) az egymás elleni bokszmeccseken addig kellett két németnek egymás véres orrát verni, amig az őrök megunták, és az is előfordult, hogy a sok ütéstől az egyik fogolynak kiesett az üvegszeme (....) rendszeresen a többi női fogoly szeme láttára tucatjával erőszakolták meg a német nőket, a zsidó őrök előtte hosszú sorba állva vártak a sorukra (....) egy 14 éves fiúnak a szőke haját benzinnel leöntötték és meggyújtották, ez a fiú életben maradt, de megőrült a fájdalomtól és utána az egész életét egy zárt intézetben élte le (....) az őrök arra idomították a kutyákat, hogy a kikötözött öregembereknek és kisfiúknak rohanva széttépjék a nemi szervüket." Shlomo Morel személyesen vett részt és vezette a tábor foglyainak kínzását. Az irányítása alatt állt koncentrációs tábor lakóinak több mint 80 százaléka nem élte túl a zsidók szadista embertelenségeit.
Shlomo Morel
A II. világháború után a zsidó nép kárpótlásáról folyó és soha véget nem érő tárgyalások során a nyugatnémet kormány készítetett egy felmérést az 1945 májusi kapitulácíó után a német polgári lakosság ellen elkövetett atrocitásokról. A kormány elé terjesztett és sokáig titokban tartott dokumentum szerint a német nép kollektív megbüntetése nevében a szovjet megszállás alá került országokban 200-250 ezer német származású polgári személyt hurcoltak koncentrációs táborokba, ahol kb. 70-80 ezer ártatlan polgári lakos pusztult el.
Európában az 1940-es évek közepétől zajlott le az emberiség történelmének legnagyobb etnikai tisztogatása: Lengyelországból, Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszlávia területéről tizenhat millió német származású polgári lakost telepítettek ki. (a forrás nem említi Magyarországot) Lengyelországból, főleg a sziléziai területekről öt millió embernek kellett távozni úgy, hogy a fejenként egy bőrönd bepakolására sok helyen még öt percet sem hagytak.
Shlomo Morel a háború után a kommunisták vezette Lengyel Népköztársaságban maradt, ahonnan 1994-ben a biztos menedéket nyújtó Izraelbe távozott. A jelenleg 86 éves tömeggyilkos álnéven Tel Avivban jó anyagi körülmények között él, a nyugdíját a zsidó államtól kapja és a Moszad (izraeli tikosszolgálat) 24 órás védelme alatt áll.
1998 decemberében a katowicei állami ügyészség nemzetközi elfogatóparancsot adott ki ellene és kérte Izraelt, hogy 1600 rendbeli gyilkosságban való részvétel miatt adják ki Lengyelországnak. Az izraeli hatóságok elévülésre hivatkozva megtagadták a kérést. Az Interpol értesítette a zsidó állam kormányát, hogy ha Morel kilép Izrael Állam területéről, akkor a lengyel kérésre elrendelt nemzetközi elfogatóparancs értelmében letartóztatják és átadjának a varsói kormánynak. Tavaly évvégén Eva Kok, a katowicei ügyészség vezetője újabb tanúvallomásokat és bizonyítékokat csatolt a meglévő Shlomo Morel kiadatását követelő iratokhoz. Most már a gyilkosságok mellett a nemzetközileg elfogadott törvények értelmében elévülhetetlen (Izrael is aláírta és életbe léptette) "emberiség elleni bűntettekkel" is kiegészítette a kiadatási kérelmét, amit a lengyel külügyminisztérium diplomáciai úton ismét eljutatott Izraelbe. Az izraeli hatóságok és az izraeli igazságügyi minisztérium még nem hozta nyilvánosságra a döntését a második lengyel kérelem ügyében.
"Morel már a háború utáni békeidőben elkövetett bűncselekményeit nem engedhetjük a szőnyeg alá söpörni (...) az izraeliek nagyon erélyesek és célratörőek a hasonló bűnök elkövetőivel szemben, és ha tetszik ha nem, el kell fogadniuk azt, hogy más nemzetek is ilyen módon akarnak érvényt szerezni országuk és nemzetközi törvényeknek" - nyilatkozta Kok az angol lapoknak.
Dr. Lubomyr Luciuk, a legnagyobb kanadai ukrán polgárjogi szövetség elnöke szónoki kérdést tett fel a Morel-ügyről véleményét kérdező ukrán nyelvű kanadai újság riporterének: "Az egész világ tudja, hogy a nácik hat millió ártatlan zsidót szörnyű módon semmisítettek meg, tehát itt nem arról van szó, hogy egyenlőségjelet tegyünk hatmillió zsidó és nyolcvanezer német emberi élet közé (....) inkább arról az elfogadhatatlan kettős mércéről kell beszélnünk, hogy a nácivadász Simon Wiesenthal Központ, a B'Nai Brith, a Zsidó Világkongresszus és a többi zsidó érdekvédő szervezet remekül együtt tud működni a náci bűnöket elkövetők kézrekeritésében, de most Shlomo Morel ügyében nem szólnak és nem tesznek semmit (....) és ha ők nem is, de a zsidó állam egyszerű és becsületes polgárai hogyan tudnak elszámolni a saját lelkiismeretük előtt ezzel az elképesztő kétszínűséggel?"Jack Corn
2005 február 07.Zsidó tervek a hadifogolytáborokban összegyűjtött német katonák megölésére és a német nagyvárosok ivóvízkészletének megmérgezésére
A II. világháború után Európán végigsöprő németgyűlölet egyik keveset emlegetett epizódja volt az életben maradt zsidóknak a hadifogolytáborokban összegyűjtött német katonák és a német nagyvárosok ivóvízkészletének megmérgezésére kidolgozott terve.
Minden bizonnyal a sors véletlen játékának köszönhető, hogy december 23.-án, egy nappal Szenteste előtt közvetítette az egyik izraeli televíziós csatorna azt a beszélgetést, amiben a már megöregedett, még életben levő zsidó partizánok mondták el a II. világháború utáni Németországban a német katonák és a polgári lakosság elleni bűntetteiket és mesélték el egy kötetlen hangú beszélgetés keretében a nem mindig sikerült gyilkos terveket.
Magukat a történelmi igazságnak megfelelően Avengers-nek (Bosszúállóknak) nevező csoport tagjai angol és amerikai katonai egyenruhákba öltözve, azok viszonylagos biztonságát kölcsönvéve csöngettek be a volt német tisztek lakásaiba, rángatták ki őket az ágyból és mindenféle időpocsékoló bírósági herce-hurca nélkül ölték halomra a vélt vagy valós bűnöket elkövetett embereket.
"Én akkor sem tekintettem, és ma sem tekintem magam gyilkosnak" - nézett bele a kamerákba Simcha Rotem, a zsidó halálkommandó egyik volt vezetője. Rotem elmesélte azt is, hogy Nava Abba Kovner nevű, a háború alatt Kelet-Lengyelországban harcoló zsidó partizán barátjával hogyan akartak megmérgezni 28 ezer, az amerikaiak által felállított hadifogoly táborokban összegyűjtött volt német SS tisztet. "Mindet meg akartam ölni, de sajnos ez az akciónk nem sikerült" - nyilatkozta Rotem.
"A következő tervünk már nagyobb sikerrel járt" - vette át a szót Joseph Harmatz, a stúdióban Rotem mellett ülő, másik volt Bosszúálló. Harmatz pékként dolgozott az amerikai hadsereg által őrzött német hadifogoly táborban. A volt sütőmester állítása szerint a Franciaországban működő zsidó ellenállási mozgalom gumi tartályokban arzént küldött neki. A Párizsból érkezett halálos mérget Harmatz három ezer darab kenyérhez elegendő tésztába keverte bele, amiből 2,280 német hadifogoly evett. Az esetről a korabeli tudósítások is beszámoltak, miszerint több mint kétszáz embert kórházba kellett szállítani, de halálesetekről akkoriban nem szóltak a hírek. "Nekünk (a háború alatt) el kellett menekülnünk és (a szenvedéseinkért) egyszerűen csak bosszút akartunk állni" - magyarázta széles mozdulatokkal a nézőknek Joseph Harmatz.
A német hadifoglyoknak adott, arzénnal kevert kenyérről szóló történet hitelességét Aaron Breitbart, az egész világra kiterjedő nácivadász akcióiról elhíresült Simon Wiesenthal Központ vezető munkatársa nem csak megerősítette, de helyénvalónak is tartotta: "Igen, a mérgezett kenyér terve elfogadható volt (....) ez nem egy olyan történet, amit valaki a kisujjából szopott ki, hanem ez egy igaz és megvalósított terv volt, csak a végeredményt (hogy hányan haltak meg) nem tudjuk" - mondta Breitbart.
Michael Bar-Zohar, a Bulgáriában született, és Izraelbe kivándorolt zsidó író egyik könyvében is foglalkozik a Bosszúállókkal. A "The Avengers" című, Izraelben nagy sikert aratott könyvében Bar-Zohar részletesen feldolgozza a Bosszúállók Izrael állam megalakulása előtti európai történetét. A könyv egyik fejezete beszámol arról a tervről, hogy a zsidó partizánok a háború után hogyan akarták megmérgezni öt porig bombázott, romjaiban még füstölgő német nagyváros csodával határos módon megmaradt ivóvíz készletét. Ennek a tervnek a létezését Simcha Rotem is megerősítette a beszélgetés során, hozzátéve, hogy "ebből azért nem lett semmi, mert attól féltünk, hogy ártatlan emberek sokasága (az angol-amerikai katonák) is könnyen áldozattá váltak volna.
" Végül nem csak az emberek tömeges halálát okozó ivóvíz mérgezési terveket, de több más, például Dachauban és Nürnbergben tervezett, de végre nem hajtott gyilkos akciót a háború után megalakult, és később a független zsidó állam 1948 májusi kikiáltását követő első vezetését alkotó zsidó tanács tagjai nem tartották megvalósíthatónak - olvasható Bar-Zohar 1967-ben megjelent, Németország 1945-1946-os történelmének egy keveset emlegetett, szomorú pillanatát megvilágító könyvében.Jack Corn2006 január 07.
A hálás zsidók meggyilkolták a zsidómentőt
Ismét
fellángoltak az indulatok a zsidó államban, miután Gaylen Ross
Kasztnerről szóló filmjét bemutatták a Haifa-i nemzetközi
filmfesztiválon. Az amerikai zsidó filmrendező "Killing
Kastner" (Kasztner megölése) c. alkotása nem titkolt
szimpátiával eleveníti fel Kasztner II. világháború alatti
működését. A film izraeli bemutatója óta megszaporodtak a még
élő megmentettek dicsérő visszaemlékezései a nehéz időkben a
saját útját járó Kasztner Rudolf budapesti
tevékenységéről.
"Minden Kasztnert ért izraeli vád hazugság, én igazán tudom, mert engem is ő mentett meg" - fogalmazott az Izraelben élő 83 éves Baruch Tzahor. Tzahor úr Weissből lett Tzahor, és mikor 20 éves korában az osztrákok remegő lábú kis Weissként bújtatták társaival egy bécsi kórház pincéjében, akkor 1945 kora tavaszán titokban találkozott az éppen az osztrák zsidók kimentésén ügyködő Kasztnerral. Kasztner azt ígérte nekik, hogy még az őrjöngő vörös horda Ausztriába érkezése előtt Svájca menekíti őt és társait. Kasztnernek csak részben sikerült tartani a szavát, mert az oroszok már két hete Bécsben gyilkolták és erőszakolták a polgári lakosságot, mikor Kasztner Weiss úrat több tucat osztrák zsidó családdal egyetemben végre megmenekítette a vérszomjas szovjetek bosszújától.
A magyarországi származású Moshe Vartash, az érdekes módon az évek múlásával egyre csak szaporodó holokauszt-túlélők egyike is védelmébe vette egykori honfitársát: "[Kasztner] hős volt, aki megszökhetett volna Budapestről, de nem tette... az én anyám is az ő segítségével kapott svájci menlevelet, és sok más zsidó azáltal menekült meg a budapesti deportálástól, hogy Kasztner húzta-halasztotta a tárgyalásokat a németekkel."
A film kapcsán Yechiam Weitz izraeli történész is megszólalt: "Kasztner a két kezével több zsidót mentett meg, mint előtte vagy utána bárki más" - szólt a nagytekintélyű professzor. Nagy kár, hogy a prof elődei szégyenteljesen lapítottak a lopott föld homokjában, mikor Kasztnernek szüksége lett volna rájuk. Később Weitz írt egy, többé-kevésbé dícsérő könyvet Kasztnerről "Egy ember, akit kétszer is meggyilkoltak - Dr. Israel Kastner élete, perbe vonása és halála" címmel.
De hát ki is volt Dr. Israel Kastner?
Yisrael Kasztner 1906-ban egy gazdag zsidó család gyemekeként Kasztner Rezső néven látta meg a napvilágot Kolozsváron. A jó szervező készségű fiúból újságíró lett, később ügyvédi diplomát szerzett és Budapestre költözött. A fővárosban a főcion Herzl Tivadar tanításait követve a magyarországi zsidó cionista mozgalom harcos tagja, majd fiatal kora ellenére az egyik országos hírű vezetője lett.
A nyilas időszak alatt Komoly Ottó (szül. Nathan Kohn) és a Rezső keresztnevet Rudolfra változtatott Kasztner vezette azt a Vaadat Haezrah Vehahatzalah Bebudapesht (röviden: Vaada) nevű, a magyarországi zsidók megmentéséért küzdő zsidó segélyszervezetet, amely pénzért, fogysztási cikkekért és hadianyagokért cserébe a németekkel egyezkedett a gazdagabb zsidók szabadon bocsátása érdekében. 1943 tavaszán Horthy Miklós kormányzó tudtával Komoly és Kasztner több mint ezer lengyelországi zsidót importált Magyarországra, akiket ily módon a Kállay-kormány a biztos deportálástól mentett meg.
1944 áprilisában a Vaada részéről az öt nyelven beszélő Kasztner vett részt azokon a Kurt Becher-el (Adolf Eichmann személyes megbízottja a magyarországi zsidó ügyekben) folytatott budapesti tárgyalásokon, aminek a végén több hetes alkudozás után az a megállapodás született, hogy a németek egy vonatszerelvény zsidót nem Auschwitzba, hanem 6 és fél millió pengő (4 millió német birodalmi márka, vagy 1,6 millió dollár) váltságdíj fejében Svájcba irányítanak. A németeknek átadott listán szerepelt a teljes erdélyi és magyarországi cionista mozgalom zsidó vezetősége mellett 388 olyan kolozsvári zsidó név is, akik Kasztner rokonai, vagy egyéb gazdag kolozsvári és környékbeli zsidó család tagjai voltak.
Az utókor által Kasztner-vonatnak nevezett szerelvény 1944 június 30.-án 1685 szerencsés zsidó menekülttel, a pénzt, az aranyakat, a részvényeket és a gyémánt ékszereket tartalmazó három nagy bőrönddel együtt elhagyta a németek által megszállt Budapestet. A vonat azonban Eichmann ígérete ellenére nem Svájcban, hanem a Bergen-Belsen-i gyűjtőtábor mellett állt meg, ahol a németek a tábor egy szigorúan körülzárt és elkülönített részébe vitték az embereket. Újabb, több hónapos alkudozás kezdődött, aminek a végén a németek a Kasztner-vonat utasait két részletben, az első csoportot 1944 augusztusában, majd a másodikat négy hónap múlva Svájcba engedték.
Kasztner Rudolf nem szállt fel a menedéket nyújtó vonatokra és később sem távozott Budapestről, hanem a háború végéig a fővárosban maradt és onnan irányította tovább a Vaada embermentő akcióit. Ezeknek a bátor egyezkedéseknek köszönhetően - a róla elnevezett vonat utasain kívül - még több mint 20 ezer magyar zsidót sikerült Auschwitz helyett különböző ausztriai munkatáborokba küldenie, akik így mind életben maradtak. Sokan közülük az 1950-es évek elején Izraelbe költöztek.
A "magyar Oskar Schindler," és a "magyar Raoul Wallenberg" beceneveket kapott Kasztner a háború után egy fillér nélkül Izraelbe távozott a Kelet-Európát gyarmati sorba döntő kommunista szocialisták áldásai elől, ahol felvette az Yisrael Kastner nevet.
1952 nyarán, az izraeli kormány tagjaként, a kereskedelmi és ipari miniszter szóvivőjeként érte a hír, hogy egy Malchiel Grünwald nevű magyarországi származású zsidó, amatőr szórólapgyáros és bélyeggyűjtő a nácikkal való kollaborálás vádjával Tel Avivban szórólapokon és egyéb saját gyártmányú nyomtatványokon tüzeli a közvéleményt ellene. (a plakát volt Grünwald úr hobbija, sok más általa utált izraelit is "kiplakátolt" a Tel Aviv-i utcákon)
Grünwald fő vádpontjai azok voltak, hogy Kasztner Kurt Becher-rel és Adolf Eichmann-nal összejátszva csak a gazdag zsidókkal törődött, a többit hagyta, hogy a halálba vonatozzák Magyarországról, a váltságdíjból kapott hatalmas összegekből jócskán "leharapott" magának, a Vaada többi vezetője, Komoly Ottó, Springmann Sámuel, Krausz Mózes, Frankl Jenő és Szilágyi Ernő elől elhallgatta, hogy a vonatok a gyűjtőtáborokba viszik a nyilasok és a németek által összeszedett magyar zsidókat, a háború után megakadályozta, hogy a magyar zsidók tömegesen kivándoroljanak Palesztinába, mert kedveskedni akart a Moszkvából hazatérő többi zsidó kommunista barátjának azért, hogy a háború alatti tevékenységéért Magyarországon ne citálják a népbíróság elé, és hogy Kasztnernek a nürnbergi perben volt bátorsága Becher mellett tanúskodni, akit a nürnbergi nemzetközi törvényszék Kaszner bátor vallomásának köszönhetően fel is mentett.
Az évek során a nevetséges és hiteltelen vádak sorban megdőltek, és maga Grünwald is sok kérdésben elbizonytalanodott. A történtekről mai napig is sok, egymásnak ellentmondó "hiteles" források bukkannak fel, tovább nehezítve a magyar, román és izraeli történészek munkáját. Egyébként a "csak a gazdagokkal törődött" vád már csak ezért sem állja meg a helyét, mert bizonyított tény, hogy Kasztner 150 helyet árverésre bocsátott a gazdag zsidók között, és az így befolyt összegből azokat a szegény zsidó családokat segítette fel a vonatra, akiknek nem volt pénzük "jegyet venni".
Az izraeli kormány rágalmazás ürügyén 1953 májusában per alá vonta Grünwaldot, de a Kasztner számára simának induló ügy nem várt fordulatot vett: a bíróság a másfél évig húzódó per végén (csak a bíró 9 hónapig gondolkodott a megfelelő ítéleten) némi meglepetésre Grünwald minden érvét elfogadva 1955 júniusában bűnösnek mondta ki Kasztner Rudolfot, sőt Halevi bíró az ítéletet indokló hosszú magyarázatában azt írta a sok ezer magyar, cseh, lengyel, ruszin, felvidéki és erdélyi zsidó megmentőjéről, hogy "eladta a lelkét a német sátánnak." Halevi később nyilvánosan megbánta ezt a szállóigévé vált kifejezését.
Kasztner a választott hazájában egyik napról a másikra kegyvesztett lett, a per alatt elhangzottak következtében egész Izraelben közutálatnak örvendett, felesége ágynak dőlt, lányát a hálás zsidók az utcán kővel dobálták, szabályos gyűlölet- és hecckampány indult ellene, majd 1957 márciusában egy Zev Eckstein nevű Shin Bet ügynök vezette háromtagú halálkommandó Isser Harel-nak, a titkosszolgálat vezetőjének parancsára agyonlőtte.
Harel célja az volt, hogy megakadályozza a csalódott és elkeseredett Kasztnert abban, hogy nyilvánosságra hozza a magyarországi és nemzetközi zsidó szervezeteknek a németekkel és a nyilasokkal 1944 végén és 1945 elején folytatott alkudozásairól, a II. világháború alatti zsidó vezetők kollaboráns és kétszínű politikájáról és kétes ügyeiről szerzett tapasztalatait.
Így lett 1957 március 3.-án a Magyarországról elszármazott zsidó származású Kasztner Rezső-Rudolf-Yisrael a modern zsidó állam első politikai gyilkosságának áldozata.
Halála után alig egy év múlva az izraeli legfelsőbb bíróság újra tárgyalta az ügyet, az elmarasztaló ítéletet hatályon kívül helyezte és 1958 januárjában Yisrael Kasztnert minden vád alól felmentette. A legfelső bírák rágalmazásért Grünwaldot egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték és enyhe pénzbüntetéssel sújtották.
Egyetlen gyermeke, Kasztner Zsuzsa egész életét apja nevének és emlékének tisztára mosásának szentelte. Számára 2007 júliusában jött el a nagy nap, mikor a jeruzsálemi Yad Vashem múzeum igazgatója ünnepélyes keretek között fogadta, és a 61 éves asszony három doboznyi, apja ártatlanságát bizonyító személyes és családi dokumentumot adott át az igazgatónak.
A Kasztner-vonat néhány még életben levő utasán kívül a múzeumban jelen volt az izraeli liberálisok erős embere, Yosef Lapid (újvidéki születésű Lampel Tamás, Kasztner nagy tisztelője, a tömeggyilkos Sharon volt miniszterelnök-helyettese és igazságügyi minisztere, jelenleg a Yad Vashem holokauszt múzeum igazgatótanácsának elnöke) is, aki többek között kijelentette, hogy: "Yisrael Kasztner a holokauszt egyik legnagyobb és legbátrabb hőse volt, akinek emléke méltó arra, hogy megőrizzük.... a mai nap alkalmat adott nekünk arra, hogy igazságot szolgáltassunk annak az embernek, akinek tetteit sokan nem értették meg, és aki végül halálba torkolló jellemtelen támadások áldozatává vált."Jack Corn
2007 július 24.A Kasztner-vonaton megmentett, jelenleg kb. 1350 ember nevét és foglalkozását tartalmazó lista itt olvasható. Ez a lista nem tartalmazza azok nevét, akik 1944 augusztusában az első Svájcba induló transzporttal hagyták el a Bergen-Belsen-i tábort.http://www.kasztnermemorial.com/f.html
"Minden Kasztnert ért izraeli vád hazugság, én igazán tudom, mert engem is ő mentett meg" - fogalmazott az Izraelben élő 83 éves Baruch Tzahor. Tzahor úr Weissből lett Tzahor, és mikor 20 éves korában az osztrákok remegő lábú kis Weissként bújtatták társaival egy bécsi kórház pincéjében, akkor 1945 kora tavaszán titokban találkozott az éppen az osztrák zsidók kimentésén ügyködő Kasztnerral. Kasztner azt ígérte nekik, hogy még az őrjöngő vörös horda Ausztriába érkezése előtt Svájca menekíti őt és társait. Kasztnernek csak részben sikerült tartani a szavát, mert az oroszok már két hete Bécsben gyilkolták és erőszakolták a polgári lakosságot, mikor Kasztner Weiss úrat több tucat osztrák zsidó családdal egyetemben végre megmenekítette a vérszomjas szovjetek bosszújától.
A magyarországi származású Moshe Vartash, az érdekes módon az évek múlásával egyre csak szaporodó holokauszt-túlélők egyike is védelmébe vette egykori honfitársát: "[Kasztner] hős volt, aki megszökhetett volna Budapestről, de nem tette... az én anyám is az ő segítségével kapott svájci menlevelet, és sok más zsidó azáltal menekült meg a budapesti deportálástól, hogy Kasztner húzta-halasztotta a tárgyalásokat a németekkel."
A film kapcsán Yechiam Weitz izraeli történész is megszólalt: "Kasztner a két kezével több zsidót mentett meg, mint előtte vagy utána bárki más" - szólt a nagytekintélyű professzor. Nagy kár, hogy a prof elődei szégyenteljesen lapítottak a lopott föld homokjában, mikor Kasztnernek szüksége lett volna rájuk. Később Weitz írt egy, többé-kevésbé dícsérő könyvet Kasztnerről "Egy ember, akit kétszer is meggyilkoltak - Dr. Israel Kastner élete, perbe vonása és halála" címmel.
De hát ki is volt Dr. Israel Kastner?
Yisrael Kasztner 1906-ban egy gazdag zsidó család gyemekeként Kasztner Rezső néven látta meg a napvilágot Kolozsváron. A jó szervező készségű fiúból újságíró lett, később ügyvédi diplomát szerzett és Budapestre költözött. A fővárosban a főcion Herzl Tivadar tanításait követve a magyarországi zsidó cionista mozgalom harcos tagja, majd fiatal kora ellenére az egyik országos hírű vezetője lett.
A nyilas időszak alatt Komoly Ottó (szül. Nathan Kohn) és a Rezső keresztnevet Rudolfra változtatott Kasztner vezette azt a Vaadat Haezrah Vehahatzalah Bebudapesht (röviden: Vaada) nevű, a magyarországi zsidók megmentéséért küzdő zsidó segélyszervezetet, amely pénzért, fogysztási cikkekért és hadianyagokért cserébe a németekkel egyezkedett a gazdagabb zsidók szabadon bocsátása érdekében. 1943 tavaszán Horthy Miklós kormányzó tudtával Komoly és Kasztner több mint ezer lengyelországi zsidót importált Magyarországra, akiket ily módon a Kállay-kormány a biztos deportálástól mentett meg.
1944 áprilisában a Vaada részéről az öt nyelven beszélő Kasztner vett részt azokon a Kurt Becher-el (Adolf Eichmann személyes megbízottja a magyarországi zsidó ügyekben) folytatott budapesti tárgyalásokon, aminek a végén több hetes alkudozás után az a megállapodás született, hogy a németek egy vonatszerelvény zsidót nem Auschwitzba, hanem 6 és fél millió pengő (4 millió német birodalmi márka, vagy 1,6 millió dollár) váltságdíj fejében Svájcba irányítanak. A németeknek átadott listán szerepelt a teljes erdélyi és magyarországi cionista mozgalom zsidó vezetősége mellett 388 olyan kolozsvári zsidó név is, akik Kasztner rokonai, vagy egyéb gazdag kolozsvári és környékbeli zsidó család tagjai voltak.
Az utókor által Kasztner-vonatnak nevezett szerelvény 1944 június 30.-án 1685 szerencsés zsidó menekülttel, a pénzt, az aranyakat, a részvényeket és a gyémánt ékszereket tartalmazó három nagy bőrönddel együtt elhagyta a németek által megszállt Budapestet. A vonat azonban Eichmann ígérete ellenére nem Svájcban, hanem a Bergen-Belsen-i gyűjtőtábor mellett állt meg, ahol a németek a tábor egy szigorúan körülzárt és elkülönített részébe vitték az embereket. Újabb, több hónapos alkudozás kezdődött, aminek a végén a németek a Kasztner-vonat utasait két részletben, az első csoportot 1944 augusztusában, majd a másodikat négy hónap múlva Svájcba engedték.
Kasztner Rudolf nem szállt fel a menedéket nyújtó vonatokra és később sem távozott Budapestről, hanem a háború végéig a fővárosban maradt és onnan irányította tovább a Vaada embermentő akcióit. Ezeknek a bátor egyezkedéseknek köszönhetően - a róla elnevezett vonat utasain kívül - még több mint 20 ezer magyar zsidót sikerült Auschwitz helyett különböző ausztriai munkatáborokba küldenie, akik így mind életben maradtak. Sokan közülük az 1950-es évek elején Izraelbe költöztek.
A "magyar Oskar Schindler," és a "magyar Raoul Wallenberg" beceneveket kapott Kasztner a háború után egy fillér nélkül Izraelbe távozott a Kelet-Európát gyarmati sorba döntő kommunista szocialisták áldásai elől, ahol felvette az Yisrael Kastner nevet.
1952 nyarán, az izraeli kormány tagjaként, a kereskedelmi és ipari miniszter szóvivőjeként érte a hír, hogy egy Malchiel Grünwald nevű magyarországi származású zsidó, amatőr szórólapgyáros és bélyeggyűjtő a nácikkal való kollaborálás vádjával Tel Avivban szórólapokon és egyéb saját gyártmányú nyomtatványokon tüzeli a közvéleményt ellene. (a plakát volt Grünwald úr hobbija, sok más általa utált izraelit is "kiplakátolt" a Tel Aviv-i utcákon)
Grünwald fő vádpontjai azok voltak, hogy Kasztner Kurt Becher-rel és Adolf Eichmann-nal összejátszva csak a gazdag zsidókkal törődött, a többit hagyta, hogy a halálba vonatozzák Magyarországról, a váltságdíjból kapott hatalmas összegekből jócskán "leharapott" magának, a Vaada többi vezetője, Komoly Ottó, Springmann Sámuel, Krausz Mózes, Frankl Jenő és Szilágyi Ernő elől elhallgatta, hogy a vonatok a gyűjtőtáborokba viszik a nyilasok és a németek által összeszedett magyar zsidókat, a háború után megakadályozta, hogy a magyar zsidók tömegesen kivándoroljanak Palesztinába, mert kedveskedni akart a Moszkvából hazatérő többi zsidó kommunista barátjának azért, hogy a háború alatti tevékenységéért Magyarországon ne citálják a népbíróság elé, és hogy Kasztnernek a nürnbergi perben volt bátorsága Becher mellett tanúskodni, akit a nürnbergi nemzetközi törvényszék Kaszner bátor vallomásának köszönhetően fel is mentett.
Az évek során a nevetséges és hiteltelen vádak sorban megdőltek, és maga Grünwald is sok kérdésben elbizonytalanodott. A történtekről mai napig is sok, egymásnak ellentmondó "hiteles" források bukkannak fel, tovább nehezítve a magyar, román és izraeli történészek munkáját. Egyébként a "csak a gazdagokkal törődött" vád már csak ezért sem állja meg a helyét, mert bizonyított tény, hogy Kasztner 150 helyet árverésre bocsátott a gazdag zsidók között, és az így befolyt összegből azokat a szegény zsidó családokat segítette fel a vonatra, akiknek nem volt pénzük "jegyet venni".
Az izraeli kormány rágalmazás ürügyén 1953 májusában per alá vonta Grünwaldot, de a Kasztner számára simának induló ügy nem várt fordulatot vett: a bíróság a másfél évig húzódó per végén (csak a bíró 9 hónapig gondolkodott a megfelelő ítéleten) némi meglepetésre Grünwald minden érvét elfogadva 1955 júniusában bűnösnek mondta ki Kasztner Rudolfot, sőt Halevi bíró az ítéletet indokló hosszú magyarázatában azt írta a sok ezer magyar, cseh, lengyel, ruszin, felvidéki és erdélyi zsidó megmentőjéről, hogy "eladta a lelkét a német sátánnak." Halevi később nyilvánosan megbánta ezt a szállóigévé vált kifejezését.
Kasztner a választott hazájában egyik napról a másikra kegyvesztett lett, a per alatt elhangzottak következtében egész Izraelben közutálatnak örvendett, felesége ágynak dőlt, lányát a hálás zsidók az utcán kővel dobálták, szabályos gyűlölet- és hecckampány indult ellene, majd 1957 márciusában egy Zev Eckstein nevű Shin Bet ügynök vezette háromtagú halálkommandó Isser Harel-nak, a titkosszolgálat vezetőjének parancsára agyonlőtte.
Harel célja az volt, hogy megakadályozza a csalódott és elkeseredett Kasztnert abban, hogy nyilvánosságra hozza a magyarországi és nemzetközi zsidó szervezeteknek a németekkel és a nyilasokkal 1944 végén és 1945 elején folytatott alkudozásairól, a II. világháború alatti zsidó vezetők kollaboráns és kétszínű politikájáról és kétes ügyeiről szerzett tapasztalatait.
Így lett 1957 március 3.-án a Magyarországról elszármazott zsidó származású Kasztner Rezső-Rudolf-Yisrael a modern zsidó állam első politikai gyilkosságának áldozata.
Halála után alig egy év múlva az izraeli legfelsőbb bíróság újra tárgyalta az ügyet, az elmarasztaló ítéletet hatályon kívül helyezte és 1958 januárjában Yisrael Kasztnert minden vád alól felmentette. A legfelső bírák rágalmazásért Grünwaldot egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték és enyhe pénzbüntetéssel sújtották.
Egyetlen gyermeke, Kasztner Zsuzsa egész életét apja nevének és emlékének tisztára mosásának szentelte. Számára 2007 júliusában jött el a nagy nap, mikor a jeruzsálemi Yad Vashem múzeum igazgatója ünnepélyes keretek között fogadta, és a 61 éves asszony három doboznyi, apja ártatlanságát bizonyító személyes és családi dokumentumot adott át az igazgatónak.
A Kasztner-vonat néhány még életben levő utasán kívül a múzeumban jelen volt az izraeli liberálisok erős embere, Yosef Lapid (újvidéki születésű Lampel Tamás, Kasztner nagy tisztelője, a tömeggyilkos Sharon volt miniszterelnök-helyettese és igazságügyi minisztere, jelenleg a Yad Vashem holokauszt múzeum igazgatótanácsának elnöke) is, aki többek között kijelentette, hogy: "Yisrael Kasztner a holokauszt egyik legnagyobb és legbátrabb hőse volt, akinek emléke méltó arra, hogy megőrizzük.... a mai nap alkalmat adott nekünk arra, hogy igazságot szolgáltassunk annak az embernek, akinek tetteit sokan nem értették meg, és aki végül halálba torkolló jellemtelen támadások áldozatává vált."Jack Corn
2007 július 24.A Kasztner-vonaton megmentett, jelenleg kb. 1350 ember nevét és foglalkozását tartalmazó lista itt olvasható. Ez a lista nem tartalmazza azok nevét, akik 1944 augusztusában az első Svájcba induló transzporttal hagyták el a Bergen-Belsen-i tábort.http://www.kasztnermemorial.com/f.html
Húsletépő bombákat vetett be Gázában Izrael
Foszforbombák
után újabb tömegpusztító
fegyvert használ a zsidó terrorállam.
Hazérkezett Oslóba az a norvég orvoscsoport, amely 10 napon át látta el a palesztin sebesülteket egy gázai kórházban.
"Véleményünk szerint Izrael a megtámadott Gázai övezetet egy fajta kísérleti terepnek használja, hogy élő embereken próbálja ki az új fegyvereit (...) az egyik ilyen új tömegpusztító fegyver a húsletépő bomba, ami a föld felett hatalmas erővel robban fel, és 5-10 méteres körzetben mindent elpusztít és összetör a rendkívül magas légnyomás (...) az IDF (az izraeli hadsereg) polgári személyekkel sűrűn lakott területekre dobta le ezeket is, aminek nyomán tucatjával láttunk olyan darabokra tépett emberi holttesteket, amin egyetlen fémszilánk vagy srapnel okozta vágási felület vagy vágott sérülés sem volt (....) a bombák a nagy robbanóerejükkel leszakítják a testekről a fejeket, a végtagokat, letépik a csontokról a húst (....) mikor ilyen szörnyen széttépett emberi hullákat láttunk, vagy súlyosan roncsolt betegeket láttunk el, akkor mondták nekünk a palesztin kollégák, hogy ilyet csak a húsletépő bomba tud okozni" - nyilatkozta az Oslo-i repülőtéren dr. Mads Gilbert.
Gilbert doktor honfitársával, dr. Erik Fosse-val és segítőikkel 2008 december 31.-től 10 napon át rendkívül nehéz körülmények között dolgozott a gázai Al Shifa kórházban. Elmondásuk szerint az izraeli katonák válogatás nélkül lőttek mindenre és mindenkire aki a kórház felé közeledett, még a mentőautókat és az orvosságokat, ivóvizet, kötszereket szállító fehér zászlós, vörös keresztes és vörös félholdas teherautókat is tűz alá vették, nem engedték be azokat sem a kórházba. A betegeket a hozzátartozók különféle trükkök és figyelemelterelő akciókkal tudták csak bejuttatni a kórházba, sokan az időveszteség miatt meghaltak vagy elvéreztek mire orvosi kezelést kaptak. "Gázában Dante Infernója valósult meg" - összegezte az újságíróknak a tapasztalatait Erik Fosse.
A húsletépő bombák hivatalos megnevezése Dense Inert Metal Explosives (DIME), amit az izraeli hadsereg 2006 nyarán pilóta nélküli robotrepülőgépekről indítva már többször bevetett a gázai övezetben. Az új zsidó tömegpusztító fegyverről a világ először 2006 októberében szerzett tudomást egy olasz televíziós forgatócsoport riportfilmjéből. Azóta a zsidók sikeresen tovább fejlesztették, és ezt az új, még nagyobb robbanó erejű, még több wolframmal töltött változatot most próbálták ki a foszforbombákkal egyidőben a gázai polgári lakosságon.
A DIME amerikai változata még tesztelés alatt áll, (állítólag) az amerikai hadsereg még nem vetette be sehol. Mivel új, kísérletezés alatt álló fegyverről van szó, használata - ellentétben a régebbi fehér foszforos gyújtóbombákkal - nem ütközik semmilyen nemzetközi egyezménybe.Jack Corn
2009 január 14.
Hazérkezett Oslóba az a norvég orvoscsoport, amely 10 napon át látta el a palesztin sebesülteket egy gázai kórházban.
"Véleményünk szerint Izrael a megtámadott Gázai övezetet egy fajta kísérleti terepnek használja, hogy élő embereken próbálja ki az új fegyvereit (...) az egyik ilyen új tömegpusztító fegyver a húsletépő bomba, ami a föld felett hatalmas erővel robban fel, és 5-10 méteres körzetben mindent elpusztít és összetör a rendkívül magas légnyomás (...) az IDF (az izraeli hadsereg) polgári személyekkel sűrűn lakott területekre dobta le ezeket is, aminek nyomán tucatjával láttunk olyan darabokra tépett emberi holttesteket, amin egyetlen fémszilánk vagy srapnel okozta vágási felület vagy vágott sérülés sem volt (....) a bombák a nagy robbanóerejükkel leszakítják a testekről a fejeket, a végtagokat, letépik a csontokról a húst (....) mikor ilyen szörnyen széttépett emberi hullákat láttunk, vagy súlyosan roncsolt betegeket láttunk el, akkor mondták nekünk a palesztin kollégák, hogy ilyet csak a húsletépő bomba tud okozni" - nyilatkozta az Oslo-i repülőtéren dr. Mads Gilbert.
Gilbert doktor honfitársával, dr. Erik Fosse-val és segítőikkel 2008 december 31.-től 10 napon át rendkívül nehéz körülmények között dolgozott a gázai Al Shifa kórházban. Elmondásuk szerint az izraeli katonák válogatás nélkül lőttek mindenre és mindenkire aki a kórház felé közeledett, még a mentőautókat és az orvosságokat, ivóvizet, kötszereket szállító fehér zászlós, vörös keresztes és vörös félholdas teherautókat is tűz alá vették, nem engedték be azokat sem a kórházba. A betegeket a hozzátartozók különféle trükkök és figyelemelterelő akciókkal tudták csak bejuttatni a kórházba, sokan az időveszteség miatt meghaltak vagy elvéreztek mire orvosi kezelést kaptak. "Gázában Dante Infernója valósult meg" - összegezte az újságíróknak a tapasztalatait Erik Fosse.
A húsletépő bombák hivatalos megnevezése Dense Inert Metal Explosives (DIME), amit az izraeli hadsereg 2006 nyarán pilóta nélküli robotrepülőgépekről indítva már többször bevetett a gázai övezetben. Az új zsidó tömegpusztító fegyverről a világ először 2006 októberében szerzett tudomást egy olasz televíziós forgatócsoport riportfilmjéből. Azóta a zsidók sikeresen tovább fejlesztették, és ezt az új, még nagyobb robbanó erejű, még több wolframmal töltött változatot most próbálták ki a foszforbombákkal egyidőben a gázai polgári lakosságon.
A DIME amerikai változata még tesztelés alatt áll, (állítólag) az amerikai hadsereg még nem vetette be sehol. Mivel új, kísérletezés alatt álló fegyverről van szó, használata - ellentétben a régebbi fehér foszforos gyújtóbombákkal - nem ütközik semmilyen nemzetközi egyezménybe.Jack Corn
2009 január 14.
Zsidó tolarencia: Izraelből kitoloncolják a négereket
A
világ egyetlen nyíltan fajüldöző apertheid állama megkezdte a
náluk élő feketebőrű afrikaiak visszatoloncolását hazájukba.
A demokráciát egyedi módon értelmező, fasisztoid jeleket mutató
kis országba főleg Szudánból, Szenegálból, Libériából,
Etiópiából, Elefáncsontpartból, Kongóból, Sierre Leonéből és
az utóbbi hónapokban Kenyából érkeztek a villogó szemű
menekültek.
Ez a szudáni exódust követő kenyai menekült hullám tette be az izraeli kaput: Olmert miniszterelnök kormányrendeletben utasította a belügyminisztert, a rendőrséget és az IDF (Israel Defense Force, az izraeli hadsereg) tartalékos alakulatait, hogy szedjék össze és deportálják vissza a hazájukba az Izraelben letelepedési engedély nélkül élő négereket. A korrupciós ügyei és a modern Izrael történelmében először elvesztett (a libanoni Hezbollah-elleni) háború miatt rendkívül népszerűtlen Olmert-kormánynak az egész országban nagy örömmel fogadott rendeletének két kulcsszavát a "letelepedési engedély" jelenti: ezt ugyanis eddig minden izraeli kormány előrelátó módon nagyon szűkmarkúan osztogatta, így gyakorlatilag az Izraelbe menekült feketék 85-90 százaléka illegálisnak tekinthető. A négerekkel tömött autóbusz konvojok azóta a nemzetközi média teljes csöndjében megindultak az egyiptomi határ felé.
Afrika feketebőrű bennszülöttei már eddig is több alkalommal utcai tüntetéseken tiltakoztak az Európai Unióba igyekvő ázsiai államocska hatóságainak és a felsőbbrendűségi érzésben szenvedő zsidók velük szemben tanúsított kirekesztő, lenéző és antihumánus viselkedése miatt. A négerek kifogásolták, hogy csak olyan segédmunkákat engednek nekik Izraelben végezni, amit nem hogy egy zsidó, de még egy palesztin sem vállal el, az izraeli városokban olyan elhagyott, romos, piszkos és emberi tartózkodásra már nem alkalmas, az 1950-es években épített túlzsúfolt volt légópincékben is elhelyezték őket, ahol a sarokba elhelyezett vödrökben peremig áll az emberi ürülék. A bevándorolt négerek a korábban bevándorolt zsidóktól megfelelő egészségügyi ellátást, a gyerekeiknek ingyenes oktatást és jobb minőségű, a vallásuknak megfelelő étkezést és ruházatot követeltek maguknak.
A frissen érkezett feketebőrű bennszülött harcosok nyilván nem olvasták az elfogulatlan és politikailag korrekt nemzetközi sajtóban, hogy kézfogásról, egy szobában való munkavégzésről, egy iskolai osztályban való tanulásról vagy a zsidókkal egy házban való lakásról szó sem lehet. Mózes kiválasztott népe még 5768 év után is olyan ősközösségihez hasonlító viszonyok között él, ahol az arabok, a négerek és a zsidók bőrszín és vallás szerint szigorúan elkülönülve, a szó szoros értelmében külön utakon járnak. Mert amíg világ minden országában sok száz éve indokolatlan előítélettel és érthetetlen ellenszenvvel fogadott zsidóknak külön útjaik és remek minőségű, hat méter magas fallal védett kivilágított autópályáik vannak, addig a többi, Izraelben egyre nehezebben megtűrt színesbőrű népség kanyargós és kátyús utakon döcöghet a szögesdrótok fölé magasodó őrtornyokból rájuk meredő gépfegyverek és az izraeli útellenőrző posztok állig felfegyverzett katonái között.
Izrael az a fajta demokrácia, ahol egészen a közelmúltig a feleségek, az anyák, a nővérek és a nagynénik - tehát a nők - buszon nem utazhattak, tömegközlekedési járműre fel nem szállhattak. Az elkábított világnak "a Közel-Kelet egyetlen demokratikus állama" néven bemutatott Izraelbe egy homokvihar sebességével betörő modernizálási hullámnak köszönhetően ma már a bátrabb zsidó hölgyek és a külföldi turistanők buszon is utazhatnak, igaz, csak hátul egy nekik elzárt ketreces részen, ha vállalják, hogy a férfi ülések között elhaladva a pajeszos őslakók meglökdösik, megkiabálják és oda-vissza leköpik a "szentségtörő" nőket.
Hivatalos adatok szerint Egyiptomban a havi átlagjövedelem 10 dollár, ezzel szemben az izraeli egy havi átlagjövedelem ennek tízszerese körül van. Az egyiptomiak sem szeretik eltartani a sok néger menekültet, ráadásul valami ismeretlen okból kifolyólag a többi szomszédhoz hasonlóan ők sem rajonganak a zsidókért, ezért gyakran a nagy jövedelemkülönbséget csalétekként bedobva tovább küldik a feketéket Izraelbe, vagy véletlenül nem indítanak őrjáratokat arra a határszakaszra, ahol a zsidók által épített szögesdrót akadályok alatt a négerek csoportosan csúsznak-másznak át izraeli területre.
Izraelben a négerek deportálását kommentáló újságok és internetes honlapok nem felejtették el ismét megemlíteni, hogy az egyik, Kairó belvárosában levő afrikai menekült- és bűntanya tábort 2005 nyarán az egyiptomi hadsereg megtámadta, az ellenálló négerek közül közel harminc embert megöltek, majd a tábort Mubarak egyiptomi elnök rendeletére kiűrítették és felszámolták. A szétszéledt feketék utána éjjelente megrohanták a gyengébben őrzött határszakaszokat és Izraelbe menekültek.
A zsidók nyakába zúduló négerektől megijedt, egyébként mindig széthúzó izraeli politikai vezetők villámgyorsan egységbe kovácsolódtak, és a kialakult helyzet orvoslására Olmert miniszterelnök Benjamin Netanyahu, a Likud elnöke, Amir Peretz, az izraeli Munkapárt elnöke, Dov Khenin, a kis Hadash Párt elnöke és Effi Eitam, a szintén kicsi, de annál nagyobb politikai befolyással rendelkező Nemzeti Vallásos Párt vezetője társaságában az egyiptomi Sharm el-Sheikh-be utazott, ahol egy rögtönzött kétoldalú találkozón rávették Mubarak elnököt arra, hogy némi anyagi ellenszolgáltatás fejében vegyen vissza pár ezer főt a sehol sem népszerű feketebőrű menekültekből.
Olmert miniszterelnök és Avi Dichter belügyminiszter képmutató módon most azzal indokolta ezt a négereket kisöprő rendeletét, hogy a közelmúltban az ENSZ több afrikai országgal kapcsolatban bejelentette, hogy ott már megszűntnek tekinthető a polgárháborús helyzet és az élet visszatért a normális kerékvágásba.
Érdekes módon az izraeli kormány még egyszer sem hivatkozott a világszervezetre akkor, mikor a zsidó állam számtalan nemzetközi jogsértését bírálták a tagállamok, vagy mikor az Egyesült Államok sorozatban vétózta meg az Izraelt elítélő határozatokat.Jack Corn
2008 március 13.
Ez a szudáni exódust követő kenyai menekült hullám tette be az izraeli kaput: Olmert miniszterelnök kormányrendeletben utasította a belügyminisztert, a rendőrséget és az IDF (Israel Defense Force, az izraeli hadsereg) tartalékos alakulatait, hogy szedjék össze és deportálják vissza a hazájukba az Izraelben letelepedési engedély nélkül élő négereket. A korrupciós ügyei és a modern Izrael történelmében először elvesztett (a libanoni Hezbollah-elleni) háború miatt rendkívül népszerűtlen Olmert-kormánynak az egész országban nagy örömmel fogadott rendeletének két kulcsszavát a "letelepedési engedély" jelenti: ezt ugyanis eddig minden izraeli kormány előrelátó módon nagyon szűkmarkúan osztogatta, így gyakorlatilag az Izraelbe menekült feketék 85-90 százaléka illegálisnak tekinthető. A négerekkel tömött autóbusz konvojok azóta a nemzetközi média teljes csöndjében megindultak az egyiptomi határ felé.
Afrika feketebőrű bennszülöttei már eddig is több alkalommal utcai tüntetéseken tiltakoztak az Európai Unióba igyekvő ázsiai államocska hatóságainak és a felsőbbrendűségi érzésben szenvedő zsidók velük szemben tanúsított kirekesztő, lenéző és antihumánus viselkedése miatt. A négerek kifogásolták, hogy csak olyan segédmunkákat engednek nekik Izraelben végezni, amit nem hogy egy zsidó, de még egy palesztin sem vállal el, az izraeli városokban olyan elhagyott, romos, piszkos és emberi tartózkodásra már nem alkalmas, az 1950-es években épített túlzsúfolt volt légópincékben is elhelyezték őket, ahol a sarokba elhelyezett vödrökben peremig áll az emberi ürülék. A bevándorolt négerek a korábban bevándorolt zsidóktól megfelelő egészségügyi ellátást, a gyerekeiknek ingyenes oktatást és jobb minőségű, a vallásuknak megfelelő étkezést és ruházatot követeltek maguknak.
A frissen érkezett feketebőrű bennszülött harcosok nyilván nem olvasták az elfogulatlan és politikailag korrekt nemzetközi sajtóban, hogy kézfogásról, egy szobában való munkavégzésről, egy iskolai osztályban való tanulásról vagy a zsidókkal egy házban való lakásról szó sem lehet. Mózes kiválasztott népe még 5768 év után is olyan ősközösségihez hasonlító viszonyok között él, ahol az arabok, a négerek és a zsidók bőrszín és vallás szerint szigorúan elkülönülve, a szó szoros értelmében külön utakon járnak. Mert amíg világ minden országában sok száz éve indokolatlan előítélettel és érthetetlen ellenszenvvel fogadott zsidóknak külön útjaik és remek minőségű, hat méter magas fallal védett kivilágított autópályáik vannak, addig a többi, Izraelben egyre nehezebben megtűrt színesbőrű népség kanyargós és kátyús utakon döcöghet a szögesdrótok fölé magasodó őrtornyokból rájuk meredő gépfegyverek és az izraeli útellenőrző posztok állig felfegyverzett katonái között.
Izrael az a fajta demokrácia, ahol egészen a közelmúltig a feleségek, az anyák, a nővérek és a nagynénik - tehát a nők - buszon nem utazhattak, tömegközlekedési járműre fel nem szállhattak. Az elkábított világnak "a Közel-Kelet egyetlen demokratikus állama" néven bemutatott Izraelbe egy homokvihar sebességével betörő modernizálási hullámnak köszönhetően ma már a bátrabb zsidó hölgyek és a külföldi turistanők buszon is utazhatnak, igaz, csak hátul egy nekik elzárt ketreces részen, ha vállalják, hogy a férfi ülések között elhaladva a pajeszos őslakók meglökdösik, megkiabálják és oda-vissza leköpik a "szentségtörő" nőket.
Hivatalos adatok szerint Egyiptomban a havi átlagjövedelem 10 dollár, ezzel szemben az izraeli egy havi átlagjövedelem ennek tízszerese körül van. Az egyiptomiak sem szeretik eltartani a sok néger menekültet, ráadásul valami ismeretlen okból kifolyólag a többi szomszédhoz hasonlóan ők sem rajonganak a zsidókért, ezért gyakran a nagy jövedelemkülönbséget csalétekként bedobva tovább küldik a feketéket Izraelbe, vagy véletlenül nem indítanak őrjáratokat arra a határszakaszra, ahol a zsidók által épített szögesdrót akadályok alatt a négerek csoportosan csúsznak-másznak át izraeli területre.
Izraelben a négerek deportálását kommentáló újságok és internetes honlapok nem felejtették el ismét megemlíteni, hogy az egyik, Kairó belvárosában levő afrikai menekült- és bűntanya tábort 2005 nyarán az egyiptomi hadsereg megtámadta, az ellenálló négerek közül közel harminc embert megöltek, majd a tábort Mubarak egyiptomi elnök rendeletére kiűrítették és felszámolták. A szétszéledt feketék utána éjjelente megrohanták a gyengébben őrzött határszakaszokat és Izraelbe menekültek.
A zsidók nyakába zúduló négerektől megijedt, egyébként mindig széthúzó izraeli politikai vezetők villámgyorsan egységbe kovácsolódtak, és a kialakult helyzet orvoslására Olmert miniszterelnök Benjamin Netanyahu, a Likud elnöke, Amir Peretz, az izraeli Munkapárt elnöke, Dov Khenin, a kis Hadash Párt elnöke és Effi Eitam, a szintén kicsi, de annál nagyobb politikai befolyással rendelkező Nemzeti Vallásos Párt vezetője társaságában az egyiptomi Sharm el-Sheikh-be utazott, ahol egy rögtönzött kétoldalú találkozón rávették Mubarak elnököt arra, hogy némi anyagi ellenszolgáltatás fejében vegyen vissza pár ezer főt a sehol sem népszerű feketebőrű menekültekből.
Olmert miniszterelnök és Avi Dichter belügyminiszter képmutató módon most azzal indokolta ezt a négereket kisöprő rendeletét, hogy a közelmúltban az ENSZ több afrikai országgal kapcsolatban bejelentette, hogy ott már megszűntnek tekinthető a polgárháborús helyzet és az élet visszatért a normális kerékvágásba.
Érdekes módon az izraeli kormány még egyszer sem hivatkozott a világszervezetre akkor, mikor a zsidó állam számtalan nemzetközi jogsértését bírálták a tagállamok, vagy mikor az Egyesült Államok sorozatban vétózta meg az Izraelt elítélő határozatokat.Jack Corn
2008 március 13.
Ki az a Tom Lantos?
Nehéz
rá röviden válaszolni. Egyesek szerint zsidó származását és
az emiatti állítólagos
üldöztetését képmutató módon és haszonszerző céllal szünet
nélkül hangoztató amerikai megélhetési politikus, egy apartheid
államot fenntartó és azt fasisztoid módszerekkel üzemeltető
Izrael és a nemzetközi zsidóság érdekeit védő emberjogi
harcos, mások szerint egyszerűen csak egy piti csaló és
szélhámos.
Lantos Péter Tamás 1928 február elsején született Budapesten Lantos Pál, egy gazdag zsidó bankár és egy angol nyelvtanárnő gyermekeként. Önéletrajza rögtön ezután az akkori Magyarországon csak nagyon keveseknek jutott jólétben és biztonságban eltöltött gyermekévek átugrásával a németek által megszállt Magyarországon az illegalitásba szorult náciellenes földalatti mozgalomban eltöltött hősi időszakáról, a holokauszt alatti szenvedéseivel, a munkaszolgálatból való megszökésével, a náci németek és a náci magyarok (ezalatt a nyilasokat érti) előli bújkálásával, az életben maradáshoz a Wallenbergéktől kapott segítséggel és a Magyarországon a II. világháború után a hatalom megragadására készülő kommunisták elleni ellenszenvének hosszú részletezésével folytatódik. Minden róla szóló cikk azzal kezdődik vagy fejeződik be, hogy ő az egyetlen holokauszt túlélő az amerikai kongresszusban, ez soha sehonnan sem maradhat ki.(Tekintettel arra, hogy az állítólagos földalatti náciellenes tevékenységét és üldöztetését a mai napig is csak és kizárólag a Lantostól hallott történetekből ismeri a világ, a történelmi hűség kedvéért érdemes lenne Budapesten egy felhívást közzétenni arról, hogy ki emlékszik még a kis Lantos Tomcsira Magyarországon, ki tudja megerősíteni vagy megcáfolni az állandóan hangoztatott földalatti német- és nyilasellenes tevékenységét és a holokauszt alatti szenvedéseit?)
Az ötletdús Tamáska 1947-ben írt egy tanulmányt, amit elküldött Roosevelt elnöknek is, és a segítségét kérte, hogy földbe döngölt Magyarországról Amerikába mehessen tanulni. A kért ösztöndíjat a PR eseményekre mindig figyelő Fehér Ház közbenjárására meg is kapta, és a cingár Lantos gyerek egy kis magyar állami és annál nagyobb mértékű összcsaládi segítséggel villámgyorsan otthagyta a kommunista mocsokba süllyedő Magyarországot és zsebében egy rúd téli szalámival átköltözött előbb az Atlanti- majd a Csendes-óceán partjára. (A téli szalámit a kegyetlen amerikai vámosok elvették tőle, mint ahogy hősünk ezt már számtalanszor nyilatkozta.) Lantos Tomiból Kaliforniában Tommy, majd később Tom Lantos lett és a rosszulhangzó, túlságosan keresztényes Péter név ismeretlen körülmények között eltűnt a névkártyájáról.
Tommy a kaliforniai Berkeley egyetemen PhD oklevelet szerzett, majd megnősült, nemzett két leánygyereket és tanítani kezdett egy helyi iskolában. Az 1980-as választások után, a Reagan évek kezdetén a kaliforniai San Mateo környékén lakó jómódú zsidók jelöltjeként bekerült a kongresszusba, ahol olyan jól és megbízhatóan végzi a dolgát, hogy azóta a körzetében már 13-szor újraválasztották, jelenleg az amerikai kongresszus külügyi kapcsolatokkal foglalkozó bizottságának elnöke.
Az a fajta New Yorkban és Kaliforniában elég gyakran megtalálható amerikai demokrata párti politikus, akitől ha megkérdezik, hogy hány óra van, akkor azt válaszolja, hogy: "erről a kérdésről az jut eszembe, hogy mikor a holokauszt alatt a nácik elől bújkáltam......" majd a negyedórás holokauszt tananyag átismétlése után azzal fejezi be, hogy: "sajnos, nem tudom, az órámat otthon felejtettem."
Lantos képviselőnek mindig, kizárólag csak egy cél lebeg a szeme előtt: minden körülmények között megfelelni az amerikai és az izraeli zsidó érdekeknek, és a Kapitóliumban szolgalelkűen teljesíteni a nemzetközi zsidó érdekvédő szervezetektől, a new yorki zsinagógákból és a Tel Avivból kapott utasításokat. Szembe menve a demokrata párt hivatalos álláspontjával, a republikánusokat lepipálva évtizedek óta ő követeli a leghangosabban az éppen aktuális amerikai háborúkat Izrael érdekében, jelenleg is egy Irán elleni megelőző csapáson munkálkodik. Lantos messze a demokrata párt leghangosabb háború párti követelője, mellette ezen a téren Bush elnököt vagy Cheney alelnököt nem hogy háború párti héjának, de egy pici napos csibének sem lehet nevezni.
A 79 éves Lantos nagy híve a ferde hajlamú homoszexuálisok házasságának, a marihuana törvény általi engedélyezéének, és az ehhez vezető út első lépéseként élen halad az orvosi felügyelettel gyógyszerként adható kábítószerek engedélyezésének rögös útján. Nagy ember- és polgárjogi harcos, de ő ezalatt gyakorlatilag csak az antiszemitizmus elleni világméretű küzdelmet érti, hangosan abortusz- és őssejtkutatás párti, támogatja a klóninggal kísérletező cégeket, az erős, jól felfegyverzett és az egész világot karban, sakkban és rendben tartó amerikai és izraeli hadsereget, és az azokat kiszolgáló hatalmas erejű fegyverlobbit.
A II. világháború után Budapesten primitív választási csalással és szovjet katonai segítséggel hatalomra került zsidó kommunisták elől elmenekült zsidó származású Lantos Tamás több mint negyed évszázada az izraeli atomfegyver program nélkülözhetetlen segítője és feltétel nélküli támogatója, jól tudván, hogy a modern Izraelről a gondosan titkolt számú amerikai gyártmányú atomfegyverei és az óriási összegű katonai és gazdasági segélyek nélkül valószínűleg már régen múlt időben írnának a történelemkönyvek.
Az enyhe idiotizmusba forduló, politikai töltetű Al Gore-féle hollywoodi környezetvédelmet messze megelőzve Lantos már évtizedek óta figyelemre méltó eredményeket ért el - elsősorban saját államában, Kaliforniában - a valós környezetvédelem terén, és aktív és vitathatatlanul hasznos szószólója az állatvédelem ügyének is. A nevében még mindig "demokrata" Lantos a Mackó nevű húszdekás pincsijével a hóna alatt minden nap ott totyog Washingtonban a hosszú kongresszusi folyosók kacskaringós labirintusában.
Lantos legutóbb szokatlanul erős hangú nyilatkozatban ítélte el az illegális kutyaviadalokat szervező és a vesztes kutyákat saját kezével felakasztó vagy konyhakéssel agyonszúró szadista feketebőrű Michael Vick amerikai football játékost, (ez a sportág inkább amerikai rögbinek nevezhető) és levélben követelte Vick főnökeitől a játékos azonnali kizárását a csapatából és a bajnokságból. (Azóta mind a kettő megtörtént, a bűntársai is ellene vallottak, és még ha Vick a közeljövőben meg is egyezik a nyomozókkal, akkor is valószínűleg - sajnos, csak - egy év körüli időre kell börtönbe vonulnia, de már örökre vége a milliókat hozó sportpályafutásának - a szerző)
Nemcsak Lantosra, de a mindenkori magyar kormányokra is szomorúan jellemző, hogy a Magyar Gárda ellen a minap oly' szép demokratikus szavakkal kikelt Lantos egész életében és a teljes politikai pályafutása alatt mindig minden kommunista, vagy ahogy manapság nevezik, szocialista magyar kormánnyal kiváló személyes kapcsolatban volt. Legutóbbi magyarországi látogatása alkalmával is nehéz volt megállapítani, hogy ki csókolta hevesebben a másik fenekét: Gyurcsány Lantosét, vagy fordítva?
Mindenestre tény, hogy ez a Gyurcsány-féle gittegylet közvetlenül a kongresszus külügyi bizottságát elnöklő Lantos látogatása előtt nem csatlakozott az amerikai vízumpolitikát finoman bíráló országokhoz, és hogy a politikai erejét vesztett agg Lantost államfőnek kijáró pompával fogadta a jelenlegi, felettébb gyászos teljesítményt nyújtó magyarországi kabinet. A meghatódott bájgúnár meg is kérdezte a vendéglátókat, hogy mivel tudná meghálálni ezt a sok kedvességet, és a nagyorrú, feltűnően előnytelen külsejű Fleti gyerek egy, a még meg sem született Magyar Gárdát bíráló nyilatkozatot kért tőle. Világhírűen ideggyenge (szép jelző, drága emlékű Nagyapám biztos, hogy találna egy megfelelőbb magyar szót rá) miniszterelnökünk arról időben gondoskodott, hogy az Irgunra (a II. világháború alatt és után Palesztinában az angol katonákat gyilkoló zsidó terrorszervezet) emlékeztető In-Kalról és a tavaly októberi sajnálatos eseményekben való In-Kal részvételről a mostani Lantos-látogatás alatt ne essék szó.
Kár volt, mert ezzel a fölösleges és nehezen megvalósítható "nem kapnak vízumot, kitiltatom a Magyar Gárda tagokat Amerikából" nyilatkozattal háromra emelkedett a Lantos nevével összefüggésbe hozható blamák száma. A Magyar Gárda teljes joggal perelheti be Lantos Tamást, mert ilyen felháborító, a nemzetközi diplomáciai életben meghökkentően szokatlan kijelentést egy hivatalban és vendégségben lévő politikus a világ egyetlen országában sem tehet - az már sajnos teljesen más kérdés, hogy a jelenlegi magyar igazságtalanság-szolgáltatási körülmények között pernyerésre a Magyar Gárdának semmi esélye nincs, de a célnak nem is ennek kell lennie.
Lantos sem tett volna ilyen felelőtlen kijelentést egyetlen más országban sem, de tudja, hogy Budapesten ezt is meg lehet tenni, mert tisztában van vele, hogy ezzel a magyar kormánnyal mindent meg lehet csinálni, már régen zsebre vágta őket a nemzetközi maffia és a vele összefonódott zsidó finánctőke, és tudja azt is, hogy mindnyájunk szégyenére mekkora "súlya" és "tekintélye" van ennek a szerencsétlen külsejű Fletó gyerek által vezetett szocialista brigádnak a kisantant által uralt Kárpát-medencében.
Ilyen bunkó kijelentés egy törvényesen alapított és a hatályos jogszabályoknak megfelelően bejegyzett, a nyilvánosság előtt még nem is szerepelt vadonat új társadalmi szervezet ellen minden országban hatalmas politikai és diplomáciai vihart kavarna. El tudják Önök képzelni, hogy mekkora balhé lenne abból, hogy ha mondjuk Németh Zsolt azzal kezdené Bushnál a Fehér Házbeli látogatását, hogy: " szia Dzsordzsi, mondd csak, jó volt annak idején April-lal? Mert ha nem mondod meg, hogy milyen volt vele, akkor garantálom, hogy legközelebb leszállítatlak a vonatról Hegyeshalomnál és gyalogolhatsz vissza Kismartonba." (A jelenlegi budapesti amerikai nagykövet a Harvardon töltött egyetemi évei alatt Bush elnök barátnője volt - a szerző)
Az Izrael érdekeiért mindig tűzbe menő Lantos élete első nagy blamáját akkor tűzhette fel a kabátjának hajtókájára, mikor 1990 október 10.-én Nayirah-át, egy 15 éves iraki kislányt vezetett kézenfogva az akkoriban általa elnökölt emberi jogokkal foglalkozó kongresszusi bizottság elé. A gyerek szipogva adta elő, hogy szemtanúja volt, mikor a gyilkos Szaddam Husszein katonái a megszállt Kuvaitban megrohanták az al-Addan kórházat, kitépték a konnektorból az újszülöttekre vigyázó inkubátorok villanyvezetékeit, ellopták az egész inkubátoros termet minden műszaki felszerelésével együtt és pontosan 312 síró csecsemőt az iraki katonák ott hagytak meghalni a vizes és hideg kövön.
Lantos közölte a bizottság tagjaival, hogy a kislány teljes sajnos nevét nem árulhatja el, mert a gyerek családja Kuvaitban rekedt, és ha kitudódik, hogy a kislány tanúskodott az iraki katonák ellen, akkor a gonosz Szaddam emberei lemészárolják az egész családot. A teremben szem nem maradt szárazon, lucskosra áztak a papírzsebkendők, könnytengeren hullámoztak a szőnyegek, mattosra homályosodtak a szemüvegek, és a meghatott honatyák azonnal megszavazták az idősebb Bush kérését, és Izrael érdekeinek megfelelően az amerikai csapatok hamarosan megindultak az irakiak ellen és felszabadították Kuvaitot. A földre dobált 312 halott csecsemő sztoriján hónapokig csámcsogtak az amerikai lapok, a tévéhíradók bemondói és a rádióriporterek, és az addig erősen háborúellenes amerikai közvélemény egy emberként állt a katonáit vezénylő első Bush elnök mellé.
Az ügynek akkor lett folytatása, mikor kitudódott, hogy a sztoriból valószínűleg csak annyi igaz, hogy a kislány nőnemű, más nem. Lantosunk ott és akkor nagyokat hazudott és a háború bizottság általi támogatása érdekében, és tudatosan félrevezette a saját bizottságának tagjait. Nayirah nem iraki, nem is menekült, hanem a kuvaiti uralkodó-család tagja, Saud Nasir al-Sabah washingtoni kuvaiti nagykövet lánya volt. A szívszorongató inkubátoros sztoriból egyetlen egy szó sem igaz, és a gyerek bizottság előtti vallomását a szomszédos szobában hallgatta végig a büszke papa. Kiderült az is, hogy a kislányt Lantoson és a családján kívül felkészítette a "vallomásra" az a Lauri Fitz-Pegado is, aki véletlenül a Lantossal szoros üzleti kapcsolatban álló Hill and Knowlton nevű PR cég alelnöke: ő tanította be arra, hogy mit és hogyan kell mondania a bizottság előtt.
Lantos Tamás számtalan izraeli politikussal áll személyes, nyilvános és kevésbé nyilvános kapcsolatban. Ezek egyike a hazájában méltán népszerű, kulturált megjelenésű és beszédű, végtelenül szimpatikus Colette Avital, aki jelenleg a Knesszetben (izraeli nemzetgyűlés) az izraeli Munkáspártot erősíti. Colette jó orrú szülei 10 éves korában érezték meg, hogy Romániára sem fog semmi jót hozni a kommunizmus, és 1950-ben felkerekedtek és áttelepedtek a csend, béke és nyugalom szigetét jelentő Izraelbe.
A csinos hölgy tanulmányai befejezése után külügyi pályára lépett, lassan araszolgatott előre a bonyolult zsidó személyes és pénzügyi csapdákkal ellátott diplomáciai ösvényeken, talán a mi kis Admonunk is tanulhatott volna tőle valamit. Avital volt portugáliai nagykövet, new yorki főkonzul, az izraeli külügyminisztériumban nyugat-európai ügyekkel foglalkozó igazgató-helyettes, jelenleg a bevándorlási bizottság elnöke. A saját házának megvásárlásán kívül nem bonyolódott más ingatlanügyekbe, szerencsejátékokkal nem foglalkozik, adótartozása nincs, eddig még senki sem perelte be semmiért, idétlenés hazug nyilatkozatokat tevő demszkystákkal, altusistákkal vagy más alvilági alakokkal nem tart kapcsolatot, profi politikusként csak a munkájának él.
Admonunk a megmondhatója, hogy néha az izraeli újságok nehéz pillanatokat tudnak szerezni a jóravaló zsidóknak is.Így történt, hogy 2002 szeptember 30.-án a kotnyeles Haaretz minden előzetes figyelmeztetés nélkül nyilvánosságra hozta Lantos Tamás egyik ismeretlen körülmények között elfogott levelét, amiben az újabb iraki háborújára izgatottan készülő hazánkfia azt írta Avitalnak, hogy: "Drága kis Colettem, neked a jővőben már semmi bajod nem lesz ezzel a Szaddammal, mert megszabadítunk titeket ettől az elfajzott fattyútól. Helyére ültetünk majd egy nyugatbarát diktátort, aki nekünk is megfelel és nektek is jó lesz." Szegény Maliki, talán most a Barikádból fogja megtudni, hogy az amerikai kongresszus külügyi bizottságának elnöke diktátornak nevezte őt már jóval a mostani posztjára való kinevezése előtt.
Szóval a Haaretz megírta, Amerikában a háborúellenes demokraták felkapták a vizet és tücsköt-bogarat kiáltottak a "kétszínű, kívül demokrata, belül republikánus" háborút szerető demokrata héjára. San Matteo hősszívű képviselője azonban nem rettent meg a vádaktól, hanem admoni cselhez folyamodott: egyszerűen letagadta a saját levelét. Nem volt mit tenni, a meghazudtolt izraeli és amerikai újságírók email-ben fordultak Avital asszonyhoz, hogy tisztázza a kellemetlen szituációt.
Hamarosan meg is érkezett a válasz: "Megerősítem Önöknek, hogy az idézett sztorijuk megfelel az igazságnak, és én magam is meglepetéssel vegyes csalódással vettem tudomásul Lantos képviselő úr tagadását e levéllel kapcsolatban. Tekintettel arra, hogy Ő Izrael Állam igaz barátja, ezért a levelét elutasító magyarázatát nem kívánom kommentálni, nehogy további megszégyenítő pillanatokat szerezzek Neki. Tisztelettel, Colette Avital, a Knesszet tagja."
Tom Lantos amerikai és izraeli politikai ellenfelei azóta is ezen röhögnek. És most itt van ez a harmadik blama, ez a Magyar Gárda-ügy, akik még ki sem vonultak a pufajkások, a munkásőrök, az Ifjú Gárda, a Rebisz és az In-Kal által már régen letaposott budapesti aszfaltra, de már is kellemetlenséget okoztak neki.
A zsidónak született és évtizedes izraeli zsoldban álló Lantosnak minden bizonnyal okozott egy pár nehéz éjszakát a holokausztot szintén túlélt felesége is. A gondosan ápolt arcú Annette asszony ugyanis egy szép szombat reggelen bejelentette urának, hogy elege volt a Mózes hitűekből, és a két lányával egyetemben nem csak hogy kiugranak a zsidó vallásból, de meg is keresztelkednek és azonnal be fognak lépni a keresztények közé. Így is történt, az asszony a férjét a család anyagi biztonsága érdekében meghagyta zsidónak, de ők már régen keresztények, és a republikánusok egyik kőkemény bástyájának és bőkezű anyagi és erkölcsi támogatójának számító The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints nevű mormon egyház tagjai lettek.
A két Lantos lány azóta is szorgalmasan szüli a gyerekeket, és e sorok írásának pillanatában Tom Lantos demokrata és Izrael párti amerikai kongresszusi képviselő tizenhét keresztény mormon gyermek boldog nagypapája.Jack Corn2007 augusztus 19.
Lantos Péter Tamás 1928 február elsején született Budapesten Lantos Pál, egy gazdag zsidó bankár és egy angol nyelvtanárnő gyermekeként. Önéletrajza rögtön ezután az akkori Magyarországon csak nagyon keveseknek jutott jólétben és biztonságban eltöltött gyermekévek átugrásával a németek által megszállt Magyarországon az illegalitásba szorult náciellenes földalatti mozgalomban eltöltött hősi időszakáról, a holokauszt alatti szenvedéseivel, a munkaszolgálatból való megszökésével, a náci németek és a náci magyarok (ezalatt a nyilasokat érti) előli bújkálásával, az életben maradáshoz a Wallenbergéktől kapott segítséggel és a Magyarországon a II. világháború után a hatalom megragadására készülő kommunisták elleni ellenszenvének hosszú részletezésével folytatódik. Minden róla szóló cikk azzal kezdődik vagy fejeződik be, hogy ő az egyetlen holokauszt túlélő az amerikai kongresszusban, ez soha sehonnan sem maradhat ki.(Tekintettel arra, hogy az állítólagos földalatti náciellenes tevékenységét és üldöztetését a mai napig is csak és kizárólag a Lantostól hallott történetekből ismeri a világ, a történelmi hűség kedvéért érdemes lenne Budapesten egy felhívást közzétenni arról, hogy ki emlékszik még a kis Lantos Tomcsira Magyarországon, ki tudja megerősíteni vagy megcáfolni az állandóan hangoztatott földalatti német- és nyilasellenes tevékenységét és a holokauszt alatti szenvedéseit?)
Az ötletdús Tamáska 1947-ben írt egy tanulmányt, amit elküldött Roosevelt elnöknek is, és a segítségét kérte, hogy földbe döngölt Magyarországról Amerikába mehessen tanulni. A kért ösztöndíjat a PR eseményekre mindig figyelő Fehér Ház közbenjárására meg is kapta, és a cingár Lantos gyerek egy kis magyar állami és annál nagyobb mértékű összcsaládi segítséggel villámgyorsan otthagyta a kommunista mocsokba süllyedő Magyarországot és zsebében egy rúd téli szalámival átköltözött előbb az Atlanti- majd a Csendes-óceán partjára. (A téli szalámit a kegyetlen amerikai vámosok elvették tőle, mint ahogy hősünk ezt már számtalanszor nyilatkozta.) Lantos Tomiból Kaliforniában Tommy, majd később Tom Lantos lett és a rosszulhangzó, túlságosan keresztényes Péter név ismeretlen körülmények között eltűnt a névkártyájáról.
Tommy a kaliforniai Berkeley egyetemen PhD oklevelet szerzett, majd megnősült, nemzett két leánygyereket és tanítani kezdett egy helyi iskolában. Az 1980-as választások után, a Reagan évek kezdetén a kaliforniai San Mateo környékén lakó jómódú zsidók jelöltjeként bekerült a kongresszusba, ahol olyan jól és megbízhatóan végzi a dolgát, hogy azóta a körzetében már 13-szor újraválasztották, jelenleg az amerikai kongresszus külügyi kapcsolatokkal foglalkozó bizottságának elnöke.
Az a fajta New Yorkban és Kaliforniában elég gyakran megtalálható amerikai demokrata párti politikus, akitől ha megkérdezik, hogy hány óra van, akkor azt válaszolja, hogy: "erről a kérdésről az jut eszembe, hogy mikor a holokauszt alatt a nácik elől bújkáltam......" majd a negyedórás holokauszt tananyag átismétlése után azzal fejezi be, hogy: "sajnos, nem tudom, az órámat otthon felejtettem."
Lantos képviselőnek mindig, kizárólag csak egy cél lebeg a szeme előtt: minden körülmények között megfelelni az amerikai és az izraeli zsidó érdekeknek, és a Kapitóliumban szolgalelkűen teljesíteni a nemzetközi zsidó érdekvédő szervezetektől, a new yorki zsinagógákból és a Tel Avivból kapott utasításokat. Szembe menve a demokrata párt hivatalos álláspontjával, a republikánusokat lepipálva évtizedek óta ő követeli a leghangosabban az éppen aktuális amerikai háborúkat Izrael érdekében, jelenleg is egy Irán elleni megelőző csapáson munkálkodik. Lantos messze a demokrata párt leghangosabb háború párti követelője, mellette ezen a téren Bush elnököt vagy Cheney alelnököt nem hogy háború párti héjának, de egy pici napos csibének sem lehet nevezni.
A 79 éves Lantos nagy híve a ferde hajlamú homoszexuálisok házasságának, a marihuana törvény általi engedélyezéének, és az ehhez vezető út első lépéseként élen halad az orvosi felügyelettel gyógyszerként adható kábítószerek engedélyezésének rögös útján. Nagy ember- és polgárjogi harcos, de ő ezalatt gyakorlatilag csak az antiszemitizmus elleni világméretű küzdelmet érti, hangosan abortusz- és őssejtkutatás párti, támogatja a klóninggal kísérletező cégeket, az erős, jól felfegyverzett és az egész világot karban, sakkban és rendben tartó amerikai és izraeli hadsereget, és az azokat kiszolgáló hatalmas erejű fegyverlobbit.
A II. világháború után Budapesten primitív választási csalással és szovjet katonai segítséggel hatalomra került zsidó kommunisták elől elmenekült zsidó származású Lantos Tamás több mint negyed évszázada az izraeli atomfegyver program nélkülözhetetlen segítője és feltétel nélküli támogatója, jól tudván, hogy a modern Izraelről a gondosan titkolt számú amerikai gyártmányú atomfegyverei és az óriási összegű katonai és gazdasági segélyek nélkül valószínűleg már régen múlt időben írnának a történelemkönyvek.
Az enyhe idiotizmusba forduló, politikai töltetű Al Gore-féle hollywoodi környezetvédelmet messze megelőzve Lantos már évtizedek óta figyelemre méltó eredményeket ért el - elsősorban saját államában, Kaliforniában - a valós környezetvédelem terén, és aktív és vitathatatlanul hasznos szószólója az állatvédelem ügyének is. A nevében még mindig "demokrata" Lantos a Mackó nevű húszdekás pincsijével a hóna alatt minden nap ott totyog Washingtonban a hosszú kongresszusi folyosók kacskaringós labirintusában.
Lantos legutóbb szokatlanul erős hangú nyilatkozatban ítélte el az illegális kutyaviadalokat szervező és a vesztes kutyákat saját kezével felakasztó vagy konyhakéssel agyonszúró szadista feketebőrű Michael Vick amerikai football játékost, (ez a sportág inkább amerikai rögbinek nevezhető) és levélben követelte Vick főnökeitől a játékos azonnali kizárását a csapatából és a bajnokságból. (Azóta mind a kettő megtörtént, a bűntársai is ellene vallottak, és még ha Vick a közeljövőben meg is egyezik a nyomozókkal, akkor is valószínűleg - sajnos, csak - egy év körüli időre kell börtönbe vonulnia, de már örökre vége a milliókat hozó sportpályafutásának - a szerző)
Nemcsak Lantosra, de a mindenkori magyar kormányokra is szomorúan jellemző, hogy a Magyar Gárda ellen a minap oly' szép demokratikus szavakkal kikelt Lantos egész életében és a teljes politikai pályafutása alatt mindig minden kommunista, vagy ahogy manapság nevezik, szocialista magyar kormánnyal kiváló személyes kapcsolatban volt. Legutóbbi magyarországi látogatása alkalmával is nehéz volt megállapítani, hogy ki csókolta hevesebben a másik fenekét: Gyurcsány Lantosét, vagy fordítva?
Mindenestre tény, hogy ez a Gyurcsány-féle gittegylet közvetlenül a kongresszus külügyi bizottságát elnöklő Lantos látogatása előtt nem csatlakozott az amerikai vízumpolitikát finoman bíráló országokhoz, és hogy a politikai erejét vesztett agg Lantost államfőnek kijáró pompával fogadta a jelenlegi, felettébb gyászos teljesítményt nyújtó magyarországi kabinet. A meghatódott bájgúnár meg is kérdezte a vendéglátókat, hogy mivel tudná meghálálni ezt a sok kedvességet, és a nagyorrú, feltűnően előnytelen külsejű Fleti gyerek egy, a még meg sem született Magyar Gárdát bíráló nyilatkozatot kért tőle. Világhírűen ideggyenge (szép jelző, drága emlékű Nagyapám biztos, hogy találna egy megfelelőbb magyar szót rá) miniszterelnökünk arról időben gondoskodott, hogy az Irgunra (a II. világháború alatt és után Palesztinában az angol katonákat gyilkoló zsidó terrorszervezet) emlékeztető In-Kalról és a tavaly októberi sajnálatos eseményekben való In-Kal részvételről a mostani Lantos-látogatás alatt ne essék szó.
Kár volt, mert ezzel a fölösleges és nehezen megvalósítható "nem kapnak vízumot, kitiltatom a Magyar Gárda tagokat Amerikából" nyilatkozattal háromra emelkedett a Lantos nevével összefüggésbe hozható blamák száma. A Magyar Gárda teljes joggal perelheti be Lantos Tamást, mert ilyen felháborító, a nemzetközi diplomáciai életben meghökkentően szokatlan kijelentést egy hivatalban és vendégségben lévő politikus a világ egyetlen országában sem tehet - az már sajnos teljesen más kérdés, hogy a jelenlegi magyar igazságtalanság-szolgáltatási körülmények között pernyerésre a Magyar Gárdának semmi esélye nincs, de a célnak nem is ennek kell lennie.
Lantos sem tett volna ilyen felelőtlen kijelentést egyetlen más országban sem, de tudja, hogy Budapesten ezt is meg lehet tenni, mert tisztában van vele, hogy ezzel a magyar kormánnyal mindent meg lehet csinálni, már régen zsebre vágta őket a nemzetközi maffia és a vele összefonódott zsidó finánctőke, és tudja azt is, hogy mindnyájunk szégyenére mekkora "súlya" és "tekintélye" van ennek a szerencsétlen külsejű Fletó gyerek által vezetett szocialista brigádnak a kisantant által uralt Kárpát-medencében.
Ilyen bunkó kijelentés egy törvényesen alapított és a hatályos jogszabályoknak megfelelően bejegyzett, a nyilvánosság előtt még nem is szerepelt vadonat új társadalmi szervezet ellen minden országban hatalmas politikai és diplomáciai vihart kavarna. El tudják Önök képzelni, hogy mekkora balhé lenne abból, hogy ha mondjuk Németh Zsolt azzal kezdené Bushnál a Fehér Házbeli látogatását, hogy: " szia Dzsordzsi, mondd csak, jó volt annak idején April-lal? Mert ha nem mondod meg, hogy milyen volt vele, akkor garantálom, hogy legközelebb leszállítatlak a vonatról Hegyeshalomnál és gyalogolhatsz vissza Kismartonba." (A jelenlegi budapesti amerikai nagykövet a Harvardon töltött egyetemi évei alatt Bush elnök barátnője volt - a szerző)
Az Izrael érdekeiért mindig tűzbe menő Lantos élete első nagy blamáját akkor tűzhette fel a kabátjának hajtókájára, mikor 1990 október 10.-én Nayirah-át, egy 15 éves iraki kislányt vezetett kézenfogva az akkoriban általa elnökölt emberi jogokkal foglalkozó kongresszusi bizottság elé. A gyerek szipogva adta elő, hogy szemtanúja volt, mikor a gyilkos Szaddam Husszein katonái a megszállt Kuvaitban megrohanták az al-Addan kórházat, kitépték a konnektorból az újszülöttekre vigyázó inkubátorok villanyvezetékeit, ellopták az egész inkubátoros termet minden műszaki felszerelésével együtt és pontosan 312 síró csecsemőt az iraki katonák ott hagytak meghalni a vizes és hideg kövön.
Lantos közölte a bizottság tagjaival, hogy a kislány teljes sajnos nevét nem árulhatja el, mert a gyerek családja Kuvaitban rekedt, és ha kitudódik, hogy a kislány tanúskodott az iraki katonák ellen, akkor a gonosz Szaddam emberei lemészárolják az egész családot. A teremben szem nem maradt szárazon, lucskosra áztak a papírzsebkendők, könnytengeren hullámoztak a szőnyegek, mattosra homályosodtak a szemüvegek, és a meghatott honatyák azonnal megszavazták az idősebb Bush kérését, és Izrael érdekeinek megfelelően az amerikai csapatok hamarosan megindultak az irakiak ellen és felszabadították Kuvaitot. A földre dobált 312 halott csecsemő sztoriján hónapokig csámcsogtak az amerikai lapok, a tévéhíradók bemondói és a rádióriporterek, és az addig erősen háborúellenes amerikai közvélemény egy emberként állt a katonáit vezénylő első Bush elnök mellé.
Az ügynek akkor lett folytatása, mikor kitudódott, hogy a sztoriból valószínűleg csak annyi igaz, hogy a kislány nőnemű, más nem. Lantosunk ott és akkor nagyokat hazudott és a háború bizottság általi támogatása érdekében, és tudatosan félrevezette a saját bizottságának tagjait. Nayirah nem iraki, nem is menekült, hanem a kuvaiti uralkodó-család tagja, Saud Nasir al-Sabah washingtoni kuvaiti nagykövet lánya volt. A szívszorongató inkubátoros sztoriból egyetlen egy szó sem igaz, és a gyerek bizottság előtti vallomását a szomszédos szobában hallgatta végig a büszke papa. Kiderült az is, hogy a kislányt Lantoson és a családján kívül felkészítette a "vallomásra" az a Lauri Fitz-Pegado is, aki véletlenül a Lantossal szoros üzleti kapcsolatban álló Hill and Knowlton nevű PR cég alelnöke: ő tanította be arra, hogy mit és hogyan kell mondania a bizottság előtt.
Lantos Tamás számtalan izraeli politikussal áll személyes, nyilvános és kevésbé nyilvános kapcsolatban. Ezek egyike a hazájában méltán népszerű, kulturált megjelenésű és beszédű, végtelenül szimpatikus Colette Avital, aki jelenleg a Knesszetben (izraeli nemzetgyűlés) az izraeli Munkáspártot erősíti. Colette jó orrú szülei 10 éves korában érezték meg, hogy Romániára sem fog semmi jót hozni a kommunizmus, és 1950-ben felkerekedtek és áttelepedtek a csend, béke és nyugalom szigetét jelentő Izraelbe.
A csinos hölgy tanulmányai befejezése után külügyi pályára lépett, lassan araszolgatott előre a bonyolult zsidó személyes és pénzügyi csapdákkal ellátott diplomáciai ösvényeken, talán a mi kis Admonunk is tanulhatott volna tőle valamit. Avital volt portugáliai nagykövet, new yorki főkonzul, az izraeli külügyminisztériumban nyugat-európai ügyekkel foglalkozó igazgató-helyettes, jelenleg a bevándorlási bizottság elnöke. A saját házának megvásárlásán kívül nem bonyolódott más ingatlanügyekbe, szerencsejátékokkal nem foglalkozik, adótartozása nincs, eddig még senki sem perelte be semmiért, idétlenés hazug nyilatkozatokat tevő demszkystákkal, altusistákkal vagy más alvilági alakokkal nem tart kapcsolatot, profi politikusként csak a munkájának él.
Admonunk a megmondhatója, hogy néha az izraeli újságok nehéz pillanatokat tudnak szerezni a jóravaló zsidóknak is.Így történt, hogy 2002 szeptember 30.-án a kotnyeles Haaretz minden előzetes figyelmeztetés nélkül nyilvánosságra hozta Lantos Tamás egyik ismeretlen körülmények között elfogott levelét, amiben az újabb iraki háborújára izgatottan készülő hazánkfia azt írta Avitalnak, hogy: "Drága kis Colettem, neked a jővőben már semmi bajod nem lesz ezzel a Szaddammal, mert megszabadítunk titeket ettől az elfajzott fattyútól. Helyére ültetünk majd egy nyugatbarát diktátort, aki nekünk is megfelel és nektek is jó lesz." Szegény Maliki, talán most a Barikádból fogja megtudni, hogy az amerikai kongresszus külügyi bizottságának elnöke diktátornak nevezte őt már jóval a mostani posztjára való kinevezése előtt.
Szóval a Haaretz megírta, Amerikában a háborúellenes demokraták felkapták a vizet és tücsköt-bogarat kiáltottak a "kétszínű, kívül demokrata, belül republikánus" háborút szerető demokrata héjára. San Matteo hősszívű képviselője azonban nem rettent meg a vádaktól, hanem admoni cselhez folyamodott: egyszerűen letagadta a saját levelét. Nem volt mit tenni, a meghazudtolt izraeli és amerikai újságírók email-ben fordultak Avital asszonyhoz, hogy tisztázza a kellemetlen szituációt.
Hamarosan meg is érkezett a válasz: "Megerősítem Önöknek, hogy az idézett sztorijuk megfelel az igazságnak, és én magam is meglepetéssel vegyes csalódással vettem tudomásul Lantos képviselő úr tagadását e levéllel kapcsolatban. Tekintettel arra, hogy Ő Izrael Állam igaz barátja, ezért a levelét elutasító magyarázatát nem kívánom kommentálni, nehogy további megszégyenítő pillanatokat szerezzek Neki. Tisztelettel, Colette Avital, a Knesszet tagja."
Tom Lantos amerikai és izraeli politikai ellenfelei azóta is ezen röhögnek. És most itt van ez a harmadik blama, ez a Magyar Gárda-ügy, akik még ki sem vonultak a pufajkások, a munkásőrök, az Ifjú Gárda, a Rebisz és az In-Kal által már régen letaposott budapesti aszfaltra, de már is kellemetlenséget okoztak neki.
A zsidónak született és évtizedes izraeli zsoldban álló Lantosnak minden bizonnyal okozott egy pár nehéz éjszakát a holokausztot szintén túlélt felesége is. A gondosan ápolt arcú Annette asszony ugyanis egy szép szombat reggelen bejelentette urának, hogy elege volt a Mózes hitűekből, és a két lányával egyetemben nem csak hogy kiugranak a zsidó vallásból, de meg is keresztelkednek és azonnal be fognak lépni a keresztények közé. Így is történt, az asszony a férjét a család anyagi biztonsága érdekében meghagyta zsidónak, de ők már régen keresztények, és a republikánusok egyik kőkemény bástyájának és bőkezű anyagi és erkölcsi támogatójának számító The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints nevű mormon egyház tagjai lettek.
A két Lantos lány azóta is szorgalmasan szüli a gyerekeket, és e sorok írásának pillanatában Tom Lantos demokrata és Izrael párti amerikai kongresszusi képviselő tizenhét keresztény mormon gyermek boldog nagypapája.Jack Corn2007 augusztus 19.
Tom Lantoshoz hasonlóan, Ted Kennedy is egy gerinctelen szar alak volt
Halottról
jót, vagy semmit - sokan teljes joggal nem szeretik ezt a hamis és
képmutató közmondást. Akkor most Kun Béláról, Rákosi
Mátyásról vagy Horn Gyuláról is csak jót lehet mondani? Igaz, a
hírhedt
Hornok közül még egyik sem halt meg, de a Pufajkásnak hamarosan
kiürül a kórházi szobája, és akkor róla is hazug memoárok
tucatjai lepik majd el a magyarországi lakájmédiát.
Mint ahogy Gyurcsány Ferencet "Magyarország történetének leggyűlöltebb miniszterelnökeként," Kóka Jánost a sok baromarcú madár közül is kitűnve mint "a leghülyébb arcú SZDSZ-esként" emlegetik, vagy Orbán Viktort - főleg a legutóbbi négy évben mutatott lehangolóan megalkuvó teljesítménye miatt - "szájkaratés" jelzővel illetik a magyar emberek, úgy ragadt Amerikában szinte idézőjel nélküli középső névként Ed Kennedyre egy indián szó: Chappaquiddick.
Pedig a szélsőbalra sodródott amerikai média mindent megtett, hogy a sikeresen kiirtott wampanoag törzsbéli indiánok földjén elterülő Chappaquiddick sziget neve ne szerepeljen a kétszínűségtől csöpögő nekrológokban és temetési beszámolókban. A liberális média zsoldosai pici egerekként futkosták körül a felravatalozott Ed Kennedy mellett ácsorgó "Chappaquiddick" feliratot viselő elefántot, majd gondosan ügyeltek arra, hogy a siralmasan átlátszó beszámolóikban ne szóljanak arról, hogy a koporsó mellett láttak egy elefántot is.
Robert Kennedy előző évi elnökválasztási kampányában résztvevő fiatalok egy csoportja 1969 július 18.-án nagy bulit csapott a Massachusetts állambeli Chappaquiddick szigetének egyik éttermében. Mikor Mary Jo Kopechne, Robert egyik titkárnője este negyed 12 körül bejelentette, hogy visszaindul a szállodájába, akkor a félrészeg Ted Kennedy azonnal felajánlotta, hogy haza kiséri.
A legfiatalabb Kennedy gyerek akkor már régen nős volt, sőt Joan, a felesége két vetélés után kiemelten veszélyeztetett terhesként a harmadik gyerekkel a hasában otthon feküdt. Ez az apróság azonban nem akadályozta meg semmiben Teddyt, elvette a sofőrjétől a kocsija kulcsát és Kopechne-vel az anyós ülésen elindult a lány szállodája felé.
A felajzott Teddy kanyargott egy kicsit a sötétben, majd megállt a temető mellett, hogy egymás testét alaposabban szemügyre vegyék. Egy hazafelé ballagó szolgálaton kívüli rendőr azonban észrevette a pajzán fiatalokat, és a kocsi felé indult, hogy egy pár kérdést tegyen fel nekik. Kennedy észrevette a közeledő alakot, sebességbe kapcsolt és elhajtott a közeli fahíd irányába.
A hídon túl gyorsan ment, elvesztette az uralmát a jármű felett és a vízbe borultak. Az Oldsmobile a tetejére fordult és lassan merülni kezdett. Edward Kennedy kiúszott a partra és az ajtóüvegen kétségbeesetten dörömbölő lányt a sorsára hagyta.
Később a rendőrségi vizsgálat és a halottkém jelentése egyaránt megerősítette, hogy a baleset után lány még több mint két órán át (!!!) életben volt, a kocsi aljára szorult légbuborékből órákon át lélegzett, és a halálát nem a baleset vagy sérülés okozta, (azt nem is találtak rajta) és az élete végén hosszú percekig fuldoklott. Jelentésükben leírták, hogy ha Kennedy nem menekül el a helyszínről vagy segítséget hív, akkor különösebb nehézség nélkül ki lehetett volna húzni a kocsiból és a szerencsétlen lánynak nem kellett volna percekig tartó haláltusa utánszörnyű kínok között meghalnia.
De a vizes ruhában a szállodájába tartó derék Kennedy gyerek elhaladt négy világító ablakú ház mellett anélkül, hogy segítséget hívott volna. Mikor hazaért, nyugodtan lefeküdt aludni. Közben még arra is volt ideje, hogy éjjel háromkor felhívja a szállodai portát, és arra panaszkodjon, hogy a közelben hangoskodnak, és ő ilyen hangzavarban nem tud aludni.
Másnap reggel nyugodtan társalgott egy vitorlás verseny győztesével, mikor két haverja felkereste és kaján vigyorral érdeklődtek, hogy mi van a lánnyal, akivel előző este a buliról távozott. Edward Kennedy, a "Szenátus oroszlánja" (később így nevezték a szenátusban a demokrata barátai Ed Kennedyt) beszámolt a sajnálatos eseményről, mire a két haver rávette Tedet, hogy menjenek vissza a hídhoz.
Vissza is mentek, és ott arra akarták rábeszélni Kennedyt, hogy jelentse be a történteket a rendőröknek. Ő erre nem volt hajlandó, ehelyett Kopechne kisasszony holtteste közelében egy fülkéből hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott a családjával és a hirtelenjében oda rángatott ügyvédekkel. Két falubeli pecázó gyerek azonban észrevette az elmerült kocsiban levő női hullát, és a szülők értesítették a sheriffet. Utána a rendőrök többször is kihallgatták az össze-vissza hazudozó Edward Kennedyt, mert minden alkalommal mást mondott és számtalanszor ellentmondásba keveredett magával.
A közvélemény nyomására Massachusetts állam Legfelsőbb Bírósága soron kívül kikérte a nyomozati anyagokat, de helyet adva a Kennedy család ügyvédeinek kérésének, zárt tárgyalásokat rendelt el. Az eljáró bíró igazoltnak találta a bűncselekmény elkövetését, de mindenkit meglepve még sem adott ki Ed Kennedy ellen letartóztatási parancsot.
Aztán az állami Legfelsőbb Bíróság az ezt követő bírósági eljárásokban különböző indokokkal sorra megtiltotta a megyei sheriffnek, hogy kiadja a Kennedy ellen összegyűjtött bizonyítékokat, így az esküdtek nem tekinthettek bele a nyomozati anyagokba, és nem is javasolhatták a vád alá helyezését. A hős Ed csak abban vallotta magát bűnösnek, hogy elhagyta a baleset színhelyét, ezért az eljárások végén a bíró az ebben az esetben kiszabható legkisebb büntetést, két hónap szabadságvesztést szabott ki rá - amit Ted Kennedy büntetlen előéletére való tekintettel nyomban fel is függesztett.
A Kopechne család nyilvánosságra soha nem hozott összegű kártérítést kapott. Pár év múlva a megölt lány családja a Kennedyekkel kötött szerződés értelmében még azt is megtiltotta, hogy egy ettől független bírósági eljárás keretében Mary Jo Kopechne testét exhumálják.
Ez volt az a több amerikai lap által is gyilkosságnak nevezett esemény, ami Edward Chappaquiddick Kennedyt megakadályozta abban, hogy 1972-ben a demokrata párt jelöltjeként induljon az elnökválasztási küzdelemben. Ennek a gyáva és szégyenteljes gyilkosságnak az árnyéka akadályozta meg őt abban is, hogy a szenátusban egy egyszerű szenátornál valaha is magasabbra rangra emelkedjen.
Érdekes módon, Edward Kennedy halála után a zsidó Ed Klein, a konzervatív értékek felé elfogultsággal nem vádolható, cionista érdekeket feltétlenül kiszolgáló New York Times egyik szerkesztője (és több, a Kennedy családdal kapcsolatos könyv szerzője) egy múlt heti cikkében megírta, hogy: "Ed [Kennedy] Mary Jo Kopechne halálával kapcsolatban az elmúlt évek során soha, egyetlen alkalommal sem mutatta a megbánásnak vagy lelkiismeretfurdalásnak a legkisebb jelét sem, sőt [Ed Kennedynek] a kedvenc viccei és humorának a központjában mindig Chappaquiddick volt, és nem csak baráti társaságban, de a Capitoliumban is sokszor kérdezte a körülötte levőket, hogy hallottatok valami új Chappaquiddick-viccet?"Jack Corn
2009 augusztus 30.
Mint ahogy Gyurcsány Ferencet "Magyarország történetének leggyűlöltebb miniszterelnökeként," Kóka Jánost a sok baromarcú madár közül is kitűnve mint "a leghülyébb arcú SZDSZ-esként" emlegetik, vagy Orbán Viktort - főleg a legutóbbi négy évben mutatott lehangolóan megalkuvó teljesítménye miatt - "szájkaratés" jelzővel illetik a magyar emberek, úgy ragadt Amerikában szinte idézőjel nélküli középső névként Ed Kennedyre egy indián szó: Chappaquiddick.
Pedig a szélsőbalra sodródott amerikai média mindent megtett, hogy a sikeresen kiirtott wampanoag törzsbéli indiánok földjén elterülő Chappaquiddick sziget neve ne szerepeljen a kétszínűségtől csöpögő nekrológokban és temetési beszámolókban. A liberális média zsoldosai pici egerekként futkosták körül a felravatalozott Ed Kennedy mellett ácsorgó "Chappaquiddick" feliratot viselő elefántot, majd gondosan ügyeltek arra, hogy a siralmasan átlátszó beszámolóikban ne szóljanak arról, hogy a koporsó mellett láttak egy elefántot is.
Robert Kennedy előző évi elnökválasztási kampányában résztvevő fiatalok egy csoportja 1969 július 18.-án nagy bulit csapott a Massachusetts állambeli Chappaquiddick szigetének egyik éttermében. Mikor Mary Jo Kopechne, Robert egyik titkárnője este negyed 12 körül bejelentette, hogy visszaindul a szállodájába, akkor a félrészeg Ted Kennedy azonnal felajánlotta, hogy haza kiséri.
A legfiatalabb Kennedy gyerek akkor már régen nős volt, sőt Joan, a felesége két vetélés után kiemelten veszélyeztetett terhesként a harmadik gyerekkel a hasában otthon feküdt. Ez az apróság azonban nem akadályozta meg semmiben Teddyt, elvette a sofőrjétől a kocsija kulcsát és Kopechne-vel az anyós ülésen elindult a lány szállodája felé.
A felajzott Teddy kanyargott egy kicsit a sötétben, majd megállt a temető mellett, hogy egymás testét alaposabban szemügyre vegyék. Egy hazafelé ballagó szolgálaton kívüli rendőr azonban észrevette a pajzán fiatalokat, és a kocsi felé indult, hogy egy pár kérdést tegyen fel nekik. Kennedy észrevette a közeledő alakot, sebességbe kapcsolt és elhajtott a közeli fahíd irányába.
A hídon túl gyorsan ment, elvesztette az uralmát a jármű felett és a vízbe borultak. Az Oldsmobile a tetejére fordult és lassan merülni kezdett. Edward Kennedy kiúszott a partra és az ajtóüvegen kétségbeesetten dörömbölő lányt a sorsára hagyta.
Később a rendőrségi vizsgálat és a halottkém jelentése egyaránt megerősítette, hogy a baleset után lány még több mint két órán át (!!!) életben volt, a kocsi aljára szorult légbuborékből órákon át lélegzett, és a halálát nem a baleset vagy sérülés okozta, (azt nem is találtak rajta) és az élete végén hosszú percekig fuldoklott. Jelentésükben leírták, hogy ha Kennedy nem menekül el a helyszínről vagy segítséget hív, akkor különösebb nehézség nélkül ki lehetett volna húzni a kocsiból és a szerencsétlen lánynak nem kellett volna percekig tartó haláltusa utánszörnyű kínok között meghalnia.
De a vizes ruhában a szállodájába tartó derék Kennedy gyerek elhaladt négy világító ablakú ház mellett anélkül, hogy segítséget hívott volna. Mikor hazaért, nyugodtan lefeküdt aludni. Közben még arra is volt ideje, hogy éjjel háromkor felhívja a szállodai portát, és arra panaszkodjon, hogy a közelben hangoskodnak, és ő ilyen hangzavarban nem tud aludni.
Másnap reggel nyugodtan társalgott egy vitorlás verseny győztesével, mikor két haverja felkereste és kaján vigyorral érdeklődtek, hogy mi van a lánnyal, akivel előző este a buliról távozott. Edward Kennedy, a "Szenátus oroszlánja" (később így nevezték a szenátusban a demokrata barátai Ed Kennedyt) beszámolt a sajnálatos eseményről, mire a két haver rávette Tedet, hogy menjenek vissza a hídhoz.
Vissza is mentek, és ott arra akarták rábeszélni Kennedyt, hogy jelentse be a történteket a rendőröknek. Ő erre nem volt hajlandó, ehelyett Kopechne kisasszony holtteste közelében egy fülkéből hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott a családjával és a hirtelenjében oda rángatott ügyvédekkel. Két falubeli pecázó gyerek azonban észrevette az elmerült kocsiban levő női hullát, és a szülők értesítették a sheriffet. Utána a rendőrök többször is kihallgatták az össze-vissza hazudozó Edward Kennedyt, mert minden alkalommal mást mondott és számtalanszor ellentmondásba keveredett magával.
A közvélemény nyomására Massachusetts állam Legfelsőbb Bírósága soron kívül kikérte a nyomozati anyagokat, de helyet adva a Kennedy család ügyvédeinek kérésének, zárt tárgyalásokat rendelt el. Az eljáró bíró igazoltnak találta a bűncselekmény elkövetését, de mindenkit meglepve még sem adott ki Ed Kennedy ellen letartóztatási parancsot.
Aztán az állami Legfelsőbb Bíróság az ezt követő bírósági eljárásokban különböző indokokkal sorra megtiltotta a megyei sheriffnek, hogy kiadja a Kennedy ellen összegyűjtött bizonyítékokat, így az esküdtek nem tekinthettek bele a nyomozati anyagokba, és nem is javasolhatták a vád alá helyezését. A hős Ed csak abban vallotta magát bűnösnek, hogy elhagyta a baleset színhelyét, ezért az eljárások végén a bíró az ebben az esetben kiszabható legkisebb büntetést, két hónap szabadságvesztést szabott ki rá - amit Ted Kennedy büntetlen előéletére való tekintettel nyomban fel is függesztett.
A Kopechne család nyilvánosságra soha nem hozott összegű kártérítést kapott. Pár év múlva a megölt lány családja a Kennedyekkel kötött szerződés értelmében még azt is megtiltotta, hogy egy ettől független bírósági eljárás keretében Mary Jo Kopechne testét exhumálják.
Ez volt az a több amerikai lap által is gyilkosságnak nevezett esemény, ami Edward Chappaquiddick Kennedyt megakadályozta abban, hogy 1972-ben a demokrata párt jelöltjeként induljon az elnökválasztási küzdelemben. Ennek a gyáva és szégyenteljes gyilkosságnak az árnyéka akadályozta meg őt abban is, hogy a szenátusban egy egyszerű szenátornál valaha is magasabbra rangra emelkedjen.
Érdekes módon, Edward Kennedy halála után a zsidó Ed Klein, a konzervatív értékek felé elfogultsággal nem vádolható, cionista érdekeket feltétlenül kiszolgáló New York Times egyik szerkesztője (és több, a Kennedy családdal kapcsolatos könyv szerzője) egy múlt heti cikkében megírta, hogy: "Ed [Kennedy] Mary Jo Kopechne halálával kapcsolatban az elmúlt évek során soha, egyetlen alkalommal sem mutatta a megbánásnak vagy lelkiismeretfurdalásnak a legkisebb jelét sem, sőt [Ed Kennedynek] a kedvenc viccei és humorának a központjában mindig Chappaquiddick volt, és nem csak baráti társaságban, de a Capitoliumban is sokszor kérdezte a körülötte levőket, hogy hallottatok valami új Chappaquiddick-viccet?"Jack Corn
2009 augusztus 30.
Horn irányt mutatott
Texasban
lezárult a vizsgálat a betörőket többszöri felszólítás után
lelövő háztulajdonos ellen: törvényesen cselekedett.
Joe Horn texasi nyugdíjas egy szokásosan unalmasnak induló nap reggelén arra lett figyelmes, hogy két ismeretlen néger kulcs helyett feszítővasakkal nyitja ki a szomszéd ház bejárati ajtaját és a mellette levő ablakot. Horn úr vissza lépett a házába, kivett a fegyverszekrényéből egy régimódi hosszúcsövű puskát, és mire a tornácára ért, addigra a két betörő már meg is pakolta a zsákját a szomszéd cuccaival és távozni készült a szomszéd udvarán keresztül.
Horn Jóska egyik kezében a telefonnal, a másik kezében a tekintélyt parancsoló fegyverrel arra kérte a néger betörőket, hogy ne menjenek sehova, mert ő már hívta a rendőröket, mindjárt ide érnek és beszéljék meg együtt a látogatásuk célját. A segélyhívó ügyeletese valóban a vonalban volt, így az ügyeletes tisztán hallotta - és vette automatikusan magnóra - Horn úr minden szavát. Azt is, mikor kétszer mondta nekik, hogy lőni fog, ha nem engedelmeskednek, mert neki erre joga van, bizony, mert ez Pasadena és nem Kesznyéte.
Erre az egyik nagyon okos betörő ledobta a zsákot, átrohant Horn udvarába, és meg akarta ütni a valószínűleg osztrák stüszivadász családból származó Horn Jóskát. Mikor a munkájában megzavart néger a tornác alsó lépcsőjére ért, Horn így szólt: "Még egy lépés, és meghalsz." A néger nem hitt neki, és meghalt.
Horn a füstölgő fegyverrel a másik hullajelölt felé fordult, és arra kérte, hogy most már ne ugráljon, hanem fogadjon szót és várja be a rendőröket. Ez a néger sem hitt neki, így aztán ő meg a szomszéd füvén hunyt el. A felszólításokat és a beszélgetést a telefonban fülelő ügyeletes is hallotta a két nagy pukkanást, a szirénázva kiérkező rendőrök pedig pár perc múlva letakarták az agyonlőtt betörőket.
A kettőból kettőt, azaz kiváló céllövészeti eredményt felmutató Horn úr visszament a nappaliba, töltött magának egy korai whiskyt, és tollba mondta a nyomozóknak, hogy mi történt. A rendőrök bólogattak, sajnálkoztak, hogy a magyar kollégáikkal ellentétben ők munkaidőben nem ihatnak, kezet ráztak majd elmentek azzal, hogy a nyomozás végeztével értesítik az eredményről. Horn Jóskát nem tartóztatták le, még ideiglenes őrizetbe vétel sem történt és költöznie sem kell Monokra. Nem bizony, mert Pasadena nem Kesznyéte.
Horn úr tudta, hogy a texasi CD törvény (Castle Doctrine, Castle Law vagy más néven Defense of Habitation) értelmében törvényszerűen járt el, ellene a történtek miatt semmilyen jogcímen vádat emelni nem lehet. A CD törvény ugyanis nem csak a ház tulajdonosát jogosítja fel a saját tulajdona fegyveres védelmére, hanem a szomszédét is ugyan azzal a törvényi erővel védi: ennek értelmében Hornnak joga volt a szomszédjánál betörési céllal látogatást tett idegeneket akár a saját, akár a szomszéd területén lelőni.
A néger szervezetek rasszizmust kiáltottak, majd nagyon hamar elhallgattak, mikor kiderült, hogy a megvédett szomszéd család a Vietnámban rendületlen erővel épülő szocialista paradicsom áldásai elől futott Pasadenáig. Utána összetrombitálták a környék négereit egy antifasiszta, antirasszista, antináci, antisatöbbi tüntetésre, de ebből sem lett semmi, mert néhány száz morc külsejű, bakancsos, bőrmellényes Harley-Davidson motoros lekempingezett Joe Horn és a vietnámi házának környékén, akik degeszre ették és itták magukat a helyi lakók által számukra összehordott ingyen kajával és piával. A baseball ütőiket és a motorkerékpár láncaikat szórakozottan lóbáló, dudurodó zsebeiket néha megvakaró fehér fiatalemberek láttán az antifasiszta, antirasszista, antináci és az antisatöbbi néger fiatalemberek tisztes távolságból anyázva-kiabálva lassan felszívódtak.
A nyomozás egyébként teljes sikerrel járt: kiderítette, hogy Miguel Antonio Dejesus és Diego Ortiz, a két lelőtt kolumbiai néger betörő illegális módon szökött be és tartózkodott évek óta az USA-ban, mind a kettőjüknek az Egyenlítő hosszúságával megegyező priusza volt, akiket nem csak a hazájukban, de az USA több államában is régóta köröztek és munkából származó jövedelem helyett már hosszú ideje betörésekből és rendszeres kábítószer-kereskedelemből töltötték fel a bukszájukat. A két hirtelen elhunyt néger tagja volt annak a Houston-i betörő és kábítós bandának, akik centekért adták tovább az orgazdáknak a rabolt ékszereket, műtárgyakat és egyéb értékeket.
Az illetékes megyei főgyész a nyomozást azzal zárta le, hogy Mr. Horn ügyében törvénysértés nem történt.
Az ügy végül is azzal a kellemetlen hatással járt a 62 éves nagypapa részére, hogy az eset óta fokozott ütemben hízik: ugyanis ismeretlen okból kifolyólag a környék vendéglősei nem tartják jónak Horn pénzét, így bármelyik vendéglátóipari egységbe tér be, fizetéskor nem talál olyan pincért aki tudná, hogy mit fogysztott, vagy elfogadná tőle a számla ellenértékét.
Pasadena nagyon messze van Kesznyététől.Jack Corn2008 október 14.
Joe Horn texasi nyugdíjas egy szokásosan unalmasnak induló nap reggelén arra lett figyelmes, hogy két ismeretlen néger kulcs helyett feszítővasakkal nyitja ki a szomszéd ház bejárati ajtaját és a mellette levő ablakot. Horn úr vissza lépett a házába, kivett a fegyverszekrényéből egy régimódi hosszúcsövű puskát, és mire a tornácára ért, addigra a két betörő már meg is pakolta a zsákját a szomszéd cuccaival és távozni készült a szomszéd udvarán keresztül.
Horn Jóska egyik kezében a telefonnal, a másik kezében a tekintélyt parancsoló fegyverrel arra kérte a néger betörőket, hogy ne menjenek sehova, mert ő már hívta a rendőröket, mindjárt ide érnek és beszéljék meg együtt a látogatásuk célját. A segélyhívó ügyeletese valóban a vonalban volt, így az ügyeletes tisztán hallotta - és vette automatikusan magnóra - Horn úr minden szavát. Azt is, mikor kétszer mondta nekik, hogy lőni fog, ha nem engedelmeskednek, mert neki erre joga van, bizony, mert ez Pasadena és nem Kesznyéte.
Erre az egyik nagyon okos betörő ledobta a zsákot, átrohant Horn udvarába, és meg akarta ütni a valószínűleg osztrák stüszivadász családból származó Horn Jóskát. Mikor a munkájában megzavart néger a tornác alsó lépcsőjére ért, Horn így szólt: "Még egy lépés, és meghalsz." A néger nem hitt neki, és meghalt.
Horn a füstölgő fegyverrel a másik hullajelölt felé fordult, és arra kérte, hogy most már ne ugráljon, hanem fogadjon szót és várja be a rendőröket. Ez a néger sem hitt neki, így aztán ő meg a szomszéd füvén hunyt el. A felszólításokat és a beszélgetést a telefonban fülelő ügyeletes is hallotta a két nagy pukkanást, a szirénázva kiérkező rendőrök pedig pár perc múlva letakarták az agyonlőtt betörőket.
A kettőból kettőt, azaz kiváló céllövészeti eredményt felmutató Horn úr visszament a nappaliba, töltött magának egy korai whiskyt, és tollba mondta a nyomozóknak, hogy mi történt. A rendőrök bólogattak, sajnálkoztak, hogy a magyar kollégáikkal ellentétben ők munkaidőben nem ihatnak, kezet ráztak majd elmentek azzal, hogy a nyomozás végeztével értesítik az eredményről. Horn Jóskát nem tartóztatták le, még ideiglenes őrizetbe vétel sem történt és költöznie sem kell Monokra. Nem bizony, mert Pasadena nem Kesznyéte.
Horn úr tudta, hogy a texasi CD törvény (Castle Doctrine, Castle Law vagy más néven Defense of Habitation) értelmében törvényszerűen járt el, ellene a történtek miatt semmilyen jogcímen vádat emelni nem lehet. A CD törvény ugyanis nem csak a ház tulajdonosát jogosítja fel a saját tulajdona fegyveres védelmére, hanem a szomszédét is ugyan azzal a törvényi erővel védi: ennek értelmében Hornnak joga volt a szomszédjánál betörési céllal látogatást tett idegeneket akár a saját, akár a szomszéd területén lelőni.
A néger szervezetek rasszizmust kiáltottak, majd nagyon hamar elhallgattak, mikor kiderült, hogy a megvédett szomszéd család a Vietnámban rendületlen erővel épülő szocialista paradicsom áldásai elől futott Pasadenáig. Utána összetrombitálták a környék négereit egy antifasiszta, antirasszista, antináci, antisatöbbi tüntetésre, de ebből sem lett semmi, mert néhány száz morc külsejű, bakancsos, bőrmellényes Harley-Davidson motoros lekempingezett Joe Horn és a vietnámi házának környékén, akik degeszre ették és itták magukat a helyi lakók által számukra összehordott ingyen kajával és piával. A baseball ütőiket és a motorkerékpár láncaikat szórakozottan lóbáló, dudurodó zsebeiket néha megvakaró fehér fiatalemberek láttán az antifasiszta, antirasszista, antináci és az antisatöbbi néger fiatalemberek tisztes távolságból anyázva-kiabálva lassan felszívódtak.
A nyomozás egyébként teljes sikerrel járt: kiderítette, hogy Miguel Antonio Dejesus és Diego Ortiz, a két lelőtt kolumbiai néger betörő illegális módon szökött be és tartózkodott évek óta az USA-ban, mind a kettőjüknek az Egyenlítő hosszúságával megegyező priusza volt, akiket nem csak a hazájukban, de az USA több államában is régóta köröztek és munkából származó jövedelem helyett már hosszú ideje betörésekből és rendszeres kábítószer-kereskedelemből töltötték fel a bukszájukat. A két hirtelen elhunyt néger tagja volt annak a Houston-i betörő és kábítós bandának, akik centekért adták tovább az orgazdáknak a rabolt ékszereket, műtárgyakat és egyéb értékeket.
Az illetékes megyei főgyész a nyomozást azzal zárta le, hogy Mr. Horn ügyében törvénysértés nem történt.
Az ügy végül is azzal a kellemetlen hatással járt a 62 éves nagypapa részére, hogy az eset óta fokozott ütemben hízik: ugyanis ismeretlen okból kifolyólag a környék vendéglősei nem tartják jónak Horn pénzét, így bármelyik vendéglátóipari egységbe tér be, fizetéskor nem talál olyan pincért aki tudná, hogy mit fogysztott, vagy elfogadná tőle a számla ellenértékét.
Pasadena nagyon messze van Kesznyététől.Jack Corn2008 október 14.
Történet
egy zsidó mikrobiológusról, akire nem hat a gáz
Az
56 éves, kaliforniai Westchester-ben élt Bar-Joseph Moshe 2009
augusztus 11.-én felvette a telefonkagylótés felhívta az egyik
helyi rádióműsort. Mikor szót kapott, akkor True Ott
műsorvezetőnek elmondta a véleményét, hogy miért nem szabad az
embereknek beoltatni magukat sertésinfluenza ellen.
Mr. Ott-nak feltűnt a szakszerű magyarázat, és megkérte a beszélgető partnerét, hogy fejtse ki a hallgatóknak részletesebben is az indokait. Moshe úr válaszában elmondta, hogy ő mikrobiológus és egy nagy doboz bizonyítéka van arra vonatkozóan, hogy az Egyesült Államokban is forgalomba hozott, (más információk szerint még nem hozták az USA-ban forgalomba, csak tervezik - Jack Corn) és a Baxter International Pharmaceuticalegyik leányvállalta, a Baxter BioPharma Solutions által gyártott sertésinfluenza elleni oltóanyag valójában egy könnyen halálossá váló biofegyver és most ezt a sertésinfluenza elleni vakcinának álcázott anyagot kísérletképpen adják be a gyanútlan embereknek. A Baxter ukrajnai gyára az első ami már teljes gőzzel iparszerűen gyártja és forgalomba hozza Ukrajnában azt a vakcinát, ami az emberi immunrendszer gyengítésére alkalmas anyagok mellett ugyanazt a súlyos betegséget okozó vírust is tartalmazza, ami az 1918-as világméretű spanyolnátha járványban közel 100 millió ember halálát okozta. Újabb kérdésre közölte, hogy szándékában áll a bizonyítékait nyilvánosságra hozni, és azokat már az adást követő napon személyesen fogja elvinni az állami főügyészhez azonnali szakmai és bűnügyi vizsgálatot követelve. Egyéb másról nem esett szó a beszélgetés során.
Később kiderült, hogy a meghökkentő nyilatkozatot adó Moshe úr valóban mikrobiológus, neves virológus és járványügyi szakember akinek sok szakmai publikációja jelent már meg angol és héber nyelven, izraeli-amerikai kettős állampolgár, az izraeli Moszad ügynöke, aki évtizedekkel ezelőtt az izraeli hadsereg vegyi- és biológiai fegyvereket kutató/fejlesztő laboratóriumában kezdte pályafutását.
Mózes József ígéretéhez híven másnap, 2009 augusztus 12.-én reggel beült a kis piros Volkswagen bogarába, de hogy hova akart menni, azt már csak valószinűsíteni lehet, mert a Westwood-i igazságügyi épületegyüttes mellett feltartóztatták. (Itt az egyik épületben található a kerületi állami ügyész hivatala és nem messze van az izraeli konzulátus is.)
Egyszer csak civil és rendőrségi autók, páncélozott járművek tucatjai állták útját, és álarcos, gázmaszkos, kutyás droidok, géppisztolyos sünök és az FBI-al megerősített rohamrendőrök rohangáltak körülötte. Mikrohullámú fegyverekkel megbénították a telefonját és az internet kapcsolatát, a kocsi egyik ablakát betörték és egymás után 8 (nyolc) könnygáz gránátot dobtak be a kocsiba, majd egy hosszú csőből 5 gallon (19,3 liter) rendőrségnél rendszeresített nagy erősségű paprika szprét nyomtak az arcába.
Hihetetlen módon Moshe úr csak mosolygott, nem állt szóba senkivel, néha beleolvasott a papírjaiba, nem könnyezett, nem fulladozott, nem törölgette a szemét, csak forgatta a fejét és néha lehúzogatta az ablakot, ha más túl sok könnygáz gyűlt össze a kocsiban, és határozottan élvezte a körülötte zajló műsort. Órákon át rendületlenül állta a sarat és ült a kocsijában: egyszerűen nem fogott rajta a közel 20 liter paprika spray, sem a két centiről nagy nyomással ráfújt nagy mennyiségű könnygáz.
A sünök nem akartak hinni a szemüknek, kétségbeesetten telefonálgattak magyarázatokért, tanácsokért és további utasításokért. Végül közel 9 óra csata után egy robottal kivették a vezetőülés ajtaját, és a zsidó ellenállót elektromos sokkolóval rövid időre lebénították és nagy nehezen kiemelték a vezetőülésből.
A csata több mint nyolc órán át tartott, és az igazságügyi épületet és a környező házakat már az elején ki kellett üríteni, mert a dolgozók és a lakók fulladozni kezdtek az iszonyú méretű könnygázfelhőtől.
A Los Angeles-i rendőrök a Magyarországon megszokott módon azonnal hazudozni kezdtek, hogy Moshe elmebeteg, hogy letartóztatási parancs van ellene érvényben, hogy bombával fenyegetőző telefonhívásokat küldött egy segélykérő szolgálatnak és a Fehér Házba, hogy fel akarja robbantani Obamát. De hogy valójában mi volt az igazi ok, és miért is kellett egy ilyen óriási méretű, még kaliforniai mértékkel is túlméretezett, nagy költségű, a fél várost megbénító rendőrségi akcióval - amilyennel akár Oszama bin Laden-t is elfoghatták volna - elfogni egyetlen egy, ellenállást nem tanusító fegyvertelen embert, arról még két és fél hónap elteltével sem adtak ki semmilyen hivatalos tájékoztatást.
Némi kapaszkodót csak az nyújthat, hogy Moshe úr izraeli állampolgárságáról, moszados tevékenységéről, biológusi munkájáról vagy a rádióban elhangzott nagy feltűnést keltő nyilatkozatáról, Ukrajnáról, a Baxter International Pharmaceuticalról, a Baxter BioPharma Solutions-ról vagy a sertésinfluenzáról Moshe úrral kapcsolatban később már soha egyetlen sor vagy utalás sem jelent meg a fősodratú médiában, és a könnygázas sztori egy nap alatt megválaszolatlanul eltűnt nem csak a nyugati part tévé képernyőiről, de az egész országos médiából is. Csak annyi derült ki, hogy - a rendőrfőnök-helyettes tévényilatkozatával ellentétben - Moshe büntetlen előéletű, nem volt soha összeütközése a törvénnyel és nincs és nem is volt ellene kiadva semmilyen ügyben letartóztatási parancs. Két nap múlva a rendőrségi szóvivő hivatalosan is megerősítette, hogy az előzetes várakozásokkal ellentétben a történtek miatt nem indul ellene eljárás.
Bar-Joseph Moshe-t, a könnygázt rejtélyes módon kiválóan tűrő zsidó professzort a Los Angeles-i FBI irodájából még aznap, 2009 augusztus 12.-én szerdán késő este egy kaliforniai magánrepülőtérre vitték, ahonnan egy felségjelzés nélküli katonai repülőgép Izraelbe vitte. További sorsáról nem tudni semmit.Jack Corn
2009 november 04.
Mr. Ott-nak feltűnt a szakszerű magyarázat, és megkérte a beszélgető partnerét, hogy fejtse ki a hallgatóknak részletesebben is az indokait. Moshe úr válaszában elmondta, hogy ő mikrobiológus és egy nagy doboz bizonyítéka van arra vonatkozóan, hogy az Egyesült Államokban is forgalomba hozott, (más információk szerint még nem hozták az USA-ban forgalomba, csak tervezik - Jack Corn) és a Baxter International Pharmaceuticalegyik leányvállalta, a Baxter BioPharma Solutions által gyártott sertésinfluenza elleni oltóanyag valójában egy könnyen halálossá váló biofegyver és most ezt a sertésinfluenza elleni vakcinának álcázott anyagot kísérletképpen adják be a gyanútlan embereknek. A Baxter ukrajnai gyára az első ami már teljes gőzzel iparszerűen gyártja és forgalomba hozza Ukrajnában azt a vakcinát, ami az emberi immunrendszer gyengítésére alkalmas anyagok mellett ugyanazt a súlyos betegséget okozó vírust is tartalmazza, ami az 1918-as világméretű spanyolnátha járványban közel 100 millió ember halálát okozta. Újabb kérdésre közölte, hogy szándékában áll a bizonyítékait nyilvánosságra hozni, és azokat már az adást követő napon személyesen fogja elvinni az állami főügyészhez azonnali szakmai és bűnügyi vizsgálatot követelve. Egyéb másról nem esett szó a beszélgetés során.
Később kiderült, hogy a meghökkentő nyilatkozatot adó Moshe úr valóban mikrobiológus, neves virológus és járványügyi szakember akinek sok szakmai publikációja jelent már meg angol és héber nyelven, izraeli-amerikai kettős állampolgár, az izraeli Moszad ügynöke, aki évtizedekkel ezelőtt az izraeli hadsereg vegyi- és biológiai fegyvereket kutató/fejlesztő laboratóriumában kezdte pályafutását.
Mózes József ígéretéhez híven másnap, 2009 augusztus 12.-én reggel beült a kis piros Volkswagen bogarába, de hogy hova akart menni, azt már csak valószinűsíteni lehet, mert a Westwood-i igazságügyi épületegyüttes mellett feltartóztatták. (Itt az egyik épületben található a kerületi állami ügyész hivatala és nem messze van az izraeli konzulátus is.)
Egyszer csak civil és rendőrségi autók, páncélozott járművek tucatjai állták útját, és álarcos, gázmaszkos, kutyás droidok, géppisztolyos sünök és az FBI-al megerősített rohamrendőrök rohangáltak körülötte. Mikrohullámú fegyverekkel megbénították a telefonját és az internet kapcsolatát, a kocsi egyik ablakát betörték és egymás után 8 (nyolc) könnygáz gránátot dobtak be a kocsiba, majd egy hosszú csőből 5 gallon (19,3 liter) rendőrségnél rendszeresített nagy erősségű paprika szprét nyomtak az arcába.
Hihetetlen módon Moshe úr csak mosolygott, nem állt szóba senkivel, néha beleolvasott a papírjaiba, nem könnyezett, nem fulladozott, nem törölgette a szemét, csak forgatta a fejét és néha lehúzogatta az ablakot, ha más túl sok könnygáz gyűlt össze a kocsiban, és határozottan élvezte a körülötte zajló műsort. Órákon át rendületlenül állta a sarat és ült a kocsijában: egyszerűen nem fogott rajta a közel 20 liter paprika spray, sem a két centiről nagy nyomással ráfújt nagy mennyiségű könnygáz.
A sünök nem akartak hinni a szemüknek, kétségbeesetten telefonálgattak magyarázatokért, tanácsokért és további utasításokért. Végül közel 9 óra csata után egy robottal kivették a vezetőülés ajtaját, és a zsidó ellenállót elektromos sokkolóval rövid időre lebénították és nagy nehezen kiemelték a vezetőülésből.
A csata több mint nyolc órán át tartott, és az igazságügyi épületet és a környező házakat már az elején ki kellett üríteni, mert a dolgozók és a lakók fulladozni kezdtek az iszonyú méretű könnygázfelhőtől.
A Los Angeles-i rendőrök a Magyarországon megszokott módon azonnal hazudozni kezdtek, hogy Moshe elmebeteg, hogy letartóztatási parancs van ellene érvényben, hogy bombával fenyegetőző telefonhívásokat küldött egy segélykérő szolgálatnak és a Fehér Házba, hogy fel akarja robbantani Obamát. De hogy valójában mi volt az igazi ok, és miért is kellett egy ilyen óriási méretű, még kaliforniai mértékkel is túlméretezett, nagy költségű, a fél várost megbénító rendőrségi akcióval - amilyennel akár Oszama bin Laden-t is elfoghatták volna - elfogni egyetlen egy, ellenállást nem tanusító fegyvertelen embert, arról még két és fél hónap elteltével sem adtak ki semmilyen hivatalos tájékoztatást.
Némi kapaszkodót csak az nyújthat, hogy Moshe úr izraeli állampolgárságáról, moszados tevékenységéről, biológusi munkájáról vagy a rádióban elhangzott nagy feltűnést keltő nyilatkozatáról, Ukrajnáról, a Baxter International Pharmaceuticalról, a Baxter BioPharma Solutions-ról vagy a sertésinfluenzáról Moshe úrral kapcsolatban később már soha egyetlen sor vagy utalás sem jelent meg a fősodratú médiában, és a könnygázas sztori egy nap alatt megválaszolatlanul eltűnt nem csak a nyugati part tévé képernyőiről, de az egész országos médiából is. Csak annyi derült ki, hogy - a rendőrfőnök-helyettes tévényilatkozatával ellentétben - Moshe büntetlen előéletű, nem volt soha összeütközése a törvénnyel és nincs és nem is volt ellene kiadva semmilyen ügyben letartóztatási parancs. Két nap múlva a rendőrségi szóvivő hivatalosan is megerősítette, hogy az előzetes várakozásokkal ellentétben a történtek miatt nem indul ellene eljárás.
Bar-Joseph Moshe-t, a könnygázt rejtélyes módon kiválóan tűrő zsidó professzort a Los Angeles-i FBI irodájából még aznap, 2009 augusztus 12.-én szerdán késő este egy kaliforniai magánrepülőtérre vitték, ahonnan egy felségjelzés nélküli katonai repülőgép Izraelbe vitte. További sorsáról nem tudni semmit.Jack Corn
2009 november 04.
Így
viszik Izraelbe a kelet-európai lányokat
Izraelben
az egyik legnyereségesebb üzlet prostituáltakat importálni, adni,
venni, cserélni egymás között, és természetesen a
"rendeltetésüknek megfelelően" üzemeltetni őket. Egy
zsidó férfi számára nincs nagyobb öröm és élvezet, mint egy
lehetőleg szőke, sovány, és főleg nem zsidó fiatal nőt az
ágyba vinni, és előtte, alatta és utána szexuálisan, lelkileg
és fizikailag megalázni.
Egyre nagyobb gondot okoz a tel-avivi és a jeruzsálemi rendőröknek a volt Szovjetunió országaiból, elsősorban Oroszországból kicsalt és prostitúcíóra kényszerített lányok tömege. A módszer nagyon régi: az apróhirdetésekre jelentkezőket először szép szóval, majd veréssel kényszeríti az orosz maffia arra, hogy elhagyják hazájukat, majd a határ másik oldalán azonnal elveszik tőlük az útlevelüket.
A Közel-Kelet felé vezető sivatagi úton gyakran már különböző nomád arab törzsek viszik az embereket. Sokszor ugyanaz a tevekaraván viszi Izraelbe a fegyvereket és a csak az anyanyelvükön beszélő áldozatokat is. A zsidó államba az egyiptomi sivatagon keresztül becsempészett nőket először szexuális "teszteknek” vetik alá fogvatartóik, majd az eredménytől függően 4-10 ezer dollár körüli összegért értékesítik őket a nyilvánosházaknak. Izraelben több százezer Szovjetunióból elmenekült zsidó él.
Az orosz lánykereskedők az izraeli rendőrség adatai szerint évente 21 millió dollárt költenek a sok ezer különböző korú nő Izraelbe hurcolására. A maffiának megéri a befektetés, hiszen egy prostituált egy év alatt a tehetségétől függően 200 ezer dollárt is forgalmaz a bordélyháznak, és csak ezen az egy "üzletágon" évente kb. 62 millió dollár haszonhoz jut a maffia Izraelben. (2003-as adatok)
"Ezek az emberek nagyon brutálisak, ez az egész olyan mint egy húspiac vagy egy aukciós vásár" - nyilatkozta a Fox News Channel riporterének Gadi Eshed, az izraeli rendőrség tisztje. Elmondása szerint tavaly több mint 200 nyilvánosházban tartottak razziát, és 150 emberkereskedő ellen indítottak eljárást.
Az amerikai külügyminisztérium tájékoztatása szerint az tel-avivi kormány kérésére a közelmúltban levették Izraelt az emberkereskedelmmel vádolt országok feketelistájáról.Jack Corn
2004 augusztus 23.
Egyre nagyobb gondot okoz a tel-avivi és a jeruzsálemi rendőröknek a volt Szovjetunió országaiból, elsősorban Oroszországból kicsalt és prostitúcíóra kényszerített lányok tömege. A módszer nagyon régi: az apróhirdetésekre jelentkezőket először szép szóval, majd veréssel kényszeríti az orosz maffia arra, hogy elhagyják hazájukat, majd a határ másik oldalán azonnal elveszik tőlük az útlevelüket.
A Közel-Kelet felé vezető sivatagi úton gyakran már különböző nomád arab törzsek viszik az embereket. Sokszor ugyanaz a tevekaraván viszi Izraelbe a fegyvereket és a csak az anyanyelvükön beszélő áldozatokat is. A zsidó államba az egyiptomi sivatagon keresztül becsempészett nőket először szexuális "teszteknek” vetik alá fogvatartóik, majd az eredménytől függően 4-10 ezer dollár körüli összegért értékesítik őket a nyilvánosházaknak. Izraelben több százezer Szovjetunióból elmenekült zsidó él.
Az orosz lánykereskedők az izraeli rendőrség adatai szerint évente 21 millió dollárt költenek a sok ezer különböző korú nő Izraelbe hurcolására. A maffiának megéri a befektetés, hiszen egy prostituált egy év alatt a tehetségétől függően 200 ezer dollárt is forgalmaz a bordélyháznak, és csak ezen az egy "üzletágon" évente kb. 62 millió dollár haszonhoz jut a maffia Izraelben. (2003-as adatok)
"Ezek az emberek nagyon brutálisak, ez az egész olyan mint egy húspiac vagy egy aukciós vásár" - nyilatkozta a Fox News Channel riporterének Gadi Eshed, az izraeli rendőrség tisztje. Elmondása szerint tavaly több mint 200 nyilvánosházban tartottak razziát, és 150 emberkereskedő ellen indítottak eljárást.
Az amerikai külügyminisztérium tájékoztatása szerint az tel-avivi kormány kérésére a közelmúltban levették Izraelt az emberkereskedelmmel vádolt országok feketelistájáról.Jack Corn
2004 augusztus 23.
Az izraeli prostitúcíó igazi arca
Zehava Galon, a baloldali Yahad párt knesszet-beli képviselőjének vezetésével nemrégiben egy bizottság vizsgálta az izraeli prostitúciós viszonyokat. A bizottság létre jötte és a knesszet elnökének átadott jelentése már önmagában is szenzációnak tekinthető, mert a zsidó államban ez az egész témakör szigorú tabunak számít. Szakértők szerint a Galon-bizottság jelentése azonban még a jéghegy csúcsát sem érintette, ezért az általuk közölt számok csak a töredékét jelzik a valós adatoknak. Hihetetlen, de igaz: Izraelben, a Közel-Kelet egyetlen igazi demokráciájában nem büntetendő a rabszolgatartás, vagyis a személyi szabadság erőszakkal történő akadályozása.
Nos, Galonék szerint minden évben 3000 és 5000 között van az Izraelbe csempészett, vagy turista útlevéllel behozott, és ott fogva tartott és prostitúcióra kényszerített külföldi lányok száma. Az áru ellenkező irányú forgalma csak a töredéke ennek a megdöbbentő adatnak, így a zsidó férfiak sokszor brutális szexuális kívánságainak évről évre több és több, zömmel kelet-európai szexrabszolga tesz eleget. A makacsabb, ellenállóbb lányokat a veréseken, az éheztetésen és a csoportos megerőszakolásokon kívül az otthon maradottakkal is zsarolják. Előfordult, hogy egy nehezen kötélnek álló moldáv lány szüleinek a viskóját, amiben a kisebb testvéreivel lakott az egész család, zsidó bűnözők késő ősszel, a tél beállta előtt pár héttel felgyújtották.
A becslések szerint Izraelben közel 500 bordélyház működik. Az ezekben dolgozó nőket rendszeresen verik és kínozzák a "tulajdonosaik", a lányokat nem tekintik embereknek, csak "chattel", azaz ingó vagyoni értékük van, elképesztően primitív körülmények között napi 16-18 órát kell dolgozniuk, a pénzt nem, vagy alig tarthatnak meg, gyakran még az utcára sem mehetnek ki, vagy csak rövid időre és kísérettel. A lányok kezdő vásárlási ára 8-10 ezer dollár, szebbeké elérheti a 12-13 ezret is.
A prostituáltak zömmel Romániából, Bulgáriából, Moldovából, Oroszországból, Ukrajnából, Üzbegisztánból, Kazahsztánból érkeznek, de vannak szép számmal cseh, lengyel, francia, kanadai és sajnos, magyar lányok is. A prostitúciós ranglétra legalján a románok találhatóak - nem csak Izraelben, de az egész világon - a tetején pedig a szép szőke szláv lányok, a cseh, a szebb orosz és az Izraelben kevés lengyel lány tanyázik. A nagy nehezen kiszabadult lányokat megfélemlítik, nem véletlen, hogy nem hallani semmit, vagy nem lehet olvasni élménybeszámolókat a Magyarországra épségben hazakerült volt prostituáltak Izraelben szerzett munkaügyi tapasztalatairól.
A tel-avivi, haifai és általában az izraeli nyilvánosházak többsége kívül-belül a leglepusztultabb dél-amerikai favellák, törökországi vagy afrikai bordélyházak színvonalán áll, de az izraeli politikai és gazdasági élet kiválóságai, az orosz, az ukrán, a bolgár, az amerikai és magyar alvilág sokszor kettős állampolgárságú zsidó tagjai a gazdag izraeli maffiózó társaikkal egyetemben a gondosan őrzött külvárosi épületekben, a kívül szerény, belül luxus körülmények között találják meg élvezetük tárgyát.
A tel-avivi Hebrew Egyetem szép nevű emberjogi csoportja (Center to Help Foreign Workers and the Clinic for the Fight Against Women Trafficking) és egy amerikai-izraeli közös emberjogi szervezet pár évvel ezelőtt megszöktetett néhány kelet-európai szexrabszolgát a gazdájuktól. A lányok kaptak pénzt a hazautazáshoz, de cserébe arc nélküli fotókon és plakátokon az izraeli zsidók "felvilágosítása és továbbképzése érdekében" el kellett mondaniuk a velük történteket. A plakátokat a tel-avivi központi buszpályadvaron közszemlére tették, de pár hét múlva eltávolították őket, mert a a felvilágosításuk iránt közönyös zsidók összefirkálták, megrongálták és gúnyos megjegyzéseket firkáltak rájuk.
K. nevű orosz lány:
"Tel Avivban, az Erlinger utcai bordélyban dolgoztam, a tulajom mindenért megbüntetett vagy pénzt vont le tőlem, ha meg akartam mosakodni két vendég között, akkor azért, ha ki mertem menni az utcára pár percre, akkor azért, eleinte adott nekünk eleget enni, de aztán azt mondta, hogy drága az élelmiszer, és sokat éheztünk, később már a szappant is alig kaptunk, ez volt életem legpiszkosabb időszaka"
N. nevű orosz lány:
"Az én tulajom mindenért minket adott cserébe, a piacon is úgy vette a zöldséget, hogy az árusnak egy-két alkalomra kölcsön adott engem, de "vett" ilyen módon ékszereket, élelmiszert és még sok mindent"
Y. nevű moldáv lány:
"Engem akaratom ellenére előszeretettel adtak oda szado-mazochista kuncsaftoknak, különleges, nem mély nyomokat hagyó dolgokkal vertek naponta többször is, forró viaszt csöpögtettek a mellemre és a lábam közé, és fájdalmas, megalázó dolgokat kellett csinálnom, ők nagyon élvezték, mindenért extra díjat fizettek a tulajnak"
S. nevű moldáv lány:
"Én egész végig egy sékelt sem kaptam a munkámért, a tulaj azt mondta, hogy 50,000 sékelért vett engem, de lassan dolgozom, ezért több idő kell neki míg visszanyeri rajtam a pénzét, egy könyvben naponta jegyezte, hogy később mennyit fog tőlem levonni az élelmiszerek és az elhasznált óvszerek fejében"
L. nevű lány Ukrajnából:
"Általában a menstruáció első napján nem kellett dolgoznunk, de a többi napokon igen, engem arra kényszerített, (a tulaj) hogy diafragmát (lyukas vérzésakasztó lapocska) dugjak fel és úgy fogadjam a kuncsaftokat, mert sokan véresen szerették csinálni."
H. nevű lány Ukrajnából:
"Én is Tel Avivban, a Peretz utcai bordélyban dolgoztam, onnan megszökni nem lehetett, az ajtókon lakatok, az ablakokon rácsok és lehúzható rolók voltak, mindenhova kamerákat szereltek fel, de nem is tudtunk volna hova menni, nem is tudtunk volna mit csinálni, rögtön utánunk jöttek, ha valaki mégis elszökött, azt elkapták és nagyon megverték, a vendégek között sok rendőrtiszt és katona volt, összejátszottak velük, nem is voltunk izraeli állampolgárok, semmi jogunk nem volt, senki sem törődött velünk."
Felmerült a lehetősége, hogy a Budapesten december elején eltűnt francia diáklányt nemzetközi embercsempészek külföldre, esetleg Izraelbe vitték. Nem lehet teljesen kizármi ezt sem, de ennek a valószínűsége kicsi, és csak nehezen és rizikósan kivitelezhető, hogy egy fiatal és életerős embert akarata ellenére országokon, határokon, tengeren keresztül transzportáljanak az arabok földjére. A hazájukban nehéz anyagi körülmények között élő lányokat legtöbbször a beleegyezésükkel, a saját lábukon és a saját útlevelükkel, különféle munkaalkalmakkal csábítják Izraelbe, ahol aztán a határon elveszik az irataikat és megkezdődik a kálváriájuk.
Ezzel szemben Ophélie Bretnachert okos, kiegyensúlyozott, megfelelő anyagi körülmények és stabil párkapcsolatban élő lánynak írták le a családtagjai, a diáktársai és az ismerősei, akit már ideiglenes állás várt pár hét múlva külföldön, és aki semmi pénzért nem hagyta volna ott szó nélkül a szüleit és az iskoláját. Sajnos, a hasonló esetek tapasztalatai alapján az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a Demszky és a Gyurcsány-féle zombik által vadkeleti állapotok közé taszított Budapesten véletlenszerűen és találomra elrabolták, valószínűleg azért, hogy megerőszakolják.
Hogy mi történt valójában, hogy sikerült-e a tervük az elkövetőknek, és hogy Ophélie életben van-e még, azt e pillanatban nem tudni. Mindenesetre az optimizmust csökkenti az azóta eltelt idő, a judeobolsevista politika által gúzsba kötött, szakmailag a béka segge alá merült, a valódi bűnözőket messziről elkerülő, végtelenül korrupt, pártvédelmi munkásőrséggé lefokozott, a bűnözők helyett képzelt belpolitikai ellenségre vadászó, izraeli "tanácsadókkal" kiegészített hazafiatlan, többnyire buta taknyos kölykökből és szakmailag felkészületlen tisztekből és tiszthelyettesekből álló magyar rendőrség tanácstalanságból és eredménytelenségből fakadó hazudozásai, és a magyar titkosszolgálatok már évtizedek óta ismert ügyetlensége és szakmai tehetetlensége.
Nem csak a gyilkosságoknál és az emberöléseknél, de az ilyen emberrablásos esetekben is kiemelkedően fontos az idő szerepe, a hatóságok és a nyomozók gyorsasága és összehangolt tevékenysége. Az ORFK vagy a BRFK egyikről sem híres, dicső rendőreink ezeknél nagyságrendekkel kisebb ügyeket sem voltak képesek felderíteni.
Most Ophélie mellett szegény Horák Nóri ügyében is gyomorforgatóan sunyítanak, lapítanak és hazudnak, úgy hogy a kétségbeesett francia szülők - a meggyilkolt Horák Nóri és a 1998-ban Körmenden brutálisan megölt Zsófika családjához hasonlóan - az analfabéta és az igazi bűnözőket fedező rendőrök helyett csak az elkövetők hibáiban, a jó Istenben és a csodában reménykedhetnek.
A Gurcsány-féle szocialista és szabaddemokrata magyarországi bábkormány védelmével és életben tartásával elfoglalt fegyveres zsidó magánhadseregek és rendőrök sok időt, nagyon sok értékes napot veszítettek azzal, hogy a számukra kényelmes "öngyilkos lett, majd megkeressük a vízben" nevű, teljesen valószínűtlen és nevetséges verziót erőltették, majd beképzelt módon sokáig késleltették a francia kollégák segítségének elfogadását. Már csak ezért is jogosnak tekinthető az édesapának, Francis Bretnachernek a totál eredménytelen rendőreink részére címzett keserű nyilatkozata.Jack Corn2009 január 03.
A kuruc.info zsidó származású olvasójának levele: "Soha többé nem akarok visszamenni Izraelbe!"
Az alábbi éléménybeszámoló a kuruc.info hírportálon jelent meg. Szó szerint közlöm újra, az írás valóságtartalmáról nem tudok nyilatkozni.Jack Corn
*****************************
Tisztelt Szerkesztőség!
Nagyon sokáig gondolkoztam azon, hogy írjak-e önöknek, de úgy gondolom, ezen élményeimet semmiképpen sem hallgathatom el. Először is le kell szögeznem, hogy családom zsidó származású, de semmiképp sem vagyunk vallásos zsidók, mindenképpen magyarnak és hazafinak tekintjük magunkat, hiszen tudjuk, nem a származás számít, hanem a hazaszeretet.
Az antiszemitizmustól mindig is tartózkodtam, habár mindig rossz szemmel néztem Izrael állam agresszív politikáját, illetve az európai térségben meglévő felvásárlási tendenciát. Most azonban mégis arra ragadtatom magam, hogy kendőzetlenül leírjam azokat az élményeket, amelyek akaratom ellenére értek, mikor Izrael területére léptem. Egy kint élő rokonom hívott meg, eleinte húzódoztam, ám amikor olyan gáláns volt, hogy felajánlotta, fizeti a 200 ezer forintos útiköltséget oda-vissza, elfogadtam a meghívást. A meghívás csak nekem szólt, egy hét időtartamra.
Mivel tudatában voltam a Közel-Keleten uralkodó áldatlan állapotoknak, terrorveszélynek és fokozott biztonsági intézkedéseknek, utazásom előtt tájékozódtam az interneten. Több helyen olvastam, hogy sokszor ok nélkül zaklatnak, meghurcolnak és visszafordítanak külföldi állampolgárokat, de ezt nem vettem annyira komolyan, mivel mindig is szelíd, törvénytisztelő humánértelmiségi voltam, engem ugyan ellenőrizhetnek, nincs rejtegetnivalóm.
Augusztus elején indult a gépem Tel-Avivba, azaz pontosabban a Ben Gurion Reptérre, s mivel hívő református vagyok, optimistán vágtam neki a szent földnek. Rokonom, aki meghívott, egyébként apám anyai nagynénje, elvileg ott várt rám a reptéren, e-mailben azt írta, nincs mitől félnem. Annyira nem is féltem, csak akkor leszálltam a gépről és sor került a vám- és poggyászvizsgálatra, akkor kezdtem kicsit remegni. A hosszú sorból találomra emeltek ki 5-10 embert a biztonságiak, akiket zöld egyenruhás, huszonéves katonafiúk kísértek.
Én is beleestem a szúrópróbába, egy fiatal, huszonöt év körüli lengyel lánnyal együtt egy biztonsági őr és két katonafiú beterelt minket egy apró, ablaktalan szobába a poggyászunkkal együtt. Még ekkor sem féltem annyira, hiszen nem volt mit rejtegetnem. Az idősebb biztonsági őr feltúrta a táskámat, aztán megkérdezte, mit keresek Izraelben. Angolul kérdezett, angolul válaszoltam, hogy egy rokonomhoz jöttem látogatóba, egy hétig szándékozom az országban tartózkodni. Közben mellettem túrta fel a két fiatal kiskatona a lengyel lány táskáját, majd ráparancsoltak, hogy vetkőzzön, motozás lesz.
Én igyekeztem elfordítani a tekintetemet, a fiúk szemmel láthatólag élvezték a lány megalázását. Mikor a melltartóját nem akarta levenni, az egyik katonafiú a géppisztolya tusával vállba vágta és letépte róla. Engem közben a biztonsági tiszt minősíthetetlen hangnemben, kezdetleges angolságával arról faggatott, miért nem tudok héberül, ha él itt rokonom és a nevem alapján zsidó származású vagyok.
Nem tudtam mire vélni a dolgot, mondtam, hogy magyar vagyok - a lány közben felöltözhetett, miután a fehérneműjét is levetették vele, félig már sírt -, magyar az anyanyelvem és keresztény vagyok. Erre ordít velem, hogy mit képzelek, hogy idejövök az ő országukba, és még héberül sem tudok, különben is tudja, hol van Magyarország, az a szar kis közép-európai állam, amit a befektetőik már félig felvásároltak.
Értetlenkedem, kérem, hogy ne szidja az országomat, mire úgy orrba vágott, hogy eleredt az orrom vére. Megszédültem, a két kiskatona emelt fel és fogott közre. A biztonsági tiszt a szemembe vágta, hogy biztos magyar kém vagyok és a palesztinokkal működöm együtt. A lengyel lányt közben a vetkőztetés után egy-két angol szitokszó (pl. bitch - kurva) kíséretében kidobták a helyiségből, úgy tűnik, ő nem volt gyanús, csak szórakoztak vele.
Én feleltem, hogy nem vagyok kém, szakmámra nézve tanár vagyok, és semmi közöm semmiféle titkosszolgálathoz. A biztonsági őr rám parancsolt, hogy ne hazudjak, majd elővette jókora pisztolyát és közölte, hogy az ilyen embereket a hatályos törvények szerint helyben agyonlövik, fogjam be, én, büdös magyar. A pisztolyt a fejemhez tartotta, gondoltam, le azért nem lő, de megijedtem, végül megfordította és a markolatával fejbe vágott. Megint megtántorodtam, vérzett a halántékom, újra a két kiskatona állított talpra.
Még magamhoz sem tértem, mire a biztonsági őr cinikusan közölte, hogy ha már összevéreztem az ő szent irodáját, takarítsam fel. Ennek vonakodtam eleget tenni, mire intett a kiskatonáknak. Az egyik gyomorszájon vágott a fegyverével, földre kerültem, legalább két-három percig rugdostak. Mindenem fájt, bár éreztem, hogy csontomat nem törték, erre nyilván vigyáznak. Végül is felállítottak, aztán a biztonsági tiszt közölte, hogy a kihallgatás véget ért, a vizsgálaton nem mentem át, kémkedés gyanújával haladéktalanul kitoloncolnak, és örüljek, hogy ennyivel megúszom, mert a kémeket az izraeli bíróság jellemzően halálra ítéli, és itt nem szórakoznak, mint Európában, hanem bizony az ítélet után egy héttel főbe lövik az embert és jelöletlen sírba dobják, mint valami állatot.
Nem értettem semmit, de szólni már nem mertem, nem akartam újabb verést. Rájuk hagytam, legyek kém, legyek bármi, csak jussak innen el. A két kiskatona egy bűzös, kétszer két méteres zárkában vitt, majd szó nélkül rám zárták az ajtót. Megkérdeztem, mi lesz velem, mire az egyik röhögve azt felelte, úgyis lelövünk és meggyalázzuk a hulládat, a másik viszont lecsitította és azt mondta, nyugodjak meg, nem lesz semmi, kitoloncolnak, nemsokára felraknak az első budapesti gépre, vagy bármelyikre, ami a térségbe tart.
Nem tudtam, meddig leszek a zárkában, de a karórám szerint alig telt el négy-öt óra, mire értem jött két másik fiatal katona, és közölték, hogy készüljek, felraknak egy Bécsbe tartó gépre, onnét meg már csak hazatalálok, természetesen saját költségemre.
Mivel követelmény a napi száz amerikai dollár költőpénz, volt nálam nyolcszáz dollár, amit persze nem akartam elkölteni. Egy irodába vittek, ahol egy unott arcú, középkorú férfi közölte, hogy 450 dollár, átszámítva olyan 95000 forint a visszaút költsége, ezt fizessem ki a nálam lévő pénzből. Az egyik kiskatona kivett a tárcámból öt darab százdollárost, meg sem szólaltam, aztán a kezembe nyomtak egy héber nyelvű cetlit mint elismervényt, amiből persze egy szót sem értettem. Még észbe sem kaptam, mikor az egyik katona kezembe nyomta az útlevelemet, karon fogtak és felvezettek egy Bécsbe induló repülőgépre, leültettek, és közölték, hogy a poggyászom már a csomagtérben, jó utat.
A gép felszállt, én mocskosan, véresen, mosdatlanul érkeztem meg Bécsbe, zúzódásokkal, hámsérülésekkel. Itt jegyet váltottam a maradék pénz euróra váltása után egy budapesti intercityre, így jutottam haza. Ennyit láttam tehát Izraelből, ami meggyőzött arról, hogy soha-soha ne akarjak oda visszamenni. Mert "ezek" ilyenek. Nyilván nem szabad hatmillió zsidó emberről kollektív ítéletet mondani, de az izraeli állam politikája paranoiás és idegengyűlölő, a nem-zsidó ember élete pedig egy fabatkát sem ér, de még azé sem, aki szegről-végről zsidó, mint én, csak mondjuk nem véresszájú cionista.
Rokonom e-mailben persze szabadkozott. Én elmentem orvoshoz, látleletet vetettem a sérüléseimről, amelyek bár nyolc napon belül gyógyulók voltak, mégis elégségesek ahhoz, hogy panaszt tegyek. Aztán hagytam az egészet a fenébe, végül is minek rohangáljak a sóhivatalba, kinél tegyek panaszt? Az izraeli nagykövetségen? Jó vicc, esetleg ott is lekevernek egy-két pofont. Meg aztán sok helyre elér a cionizmus keze, nem akarok bonyodalmakat, elveszteni az állásomat, a jó híremet.
De mégis megírtam önöknek mindezt, mert úgy vélem, a magyar embereknek, és általában az embereknek tudniuk kell, mire számíthat, ha Izraelbe utazik. Megverhetik, megalázhatják, saját költségén indokolatlanul visszaküldhetik.
Kérem, amennyiben levelemet közlik, azt névtelenül tegyék. Tanúságul szolgálhat ez a felháborító eset, amin én nagyjából már túltettem magam, minden jóhiszemű és tisztességes embernek, aki eddig azt hitte, az izraeli állam toleráns és ér ott valamit az ember, ha nem zsidó. Igyekszem nem elhinni azoknak az állításoknak a jelentős részét, amelyeket időről időre a Zsidóbűnözés rovatban olvasok, de ezek után úgy érzem, bármi megtörténhet.R. D.
Olvasói levelek, Zsidóbűnözés
2010 augusztus 29. 14:11http://kuruc.info/r/20/65054/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése