A globális válságkezelés

A globális válságkezelés

Hogyan készül a pénzoligarchia a pénzrendszer összeomlására?

Tekintélyes nyugati lapokban is egyre többet olvashatunk a nyugati világ pénzügyi rendszerének az ingatagságáról és a dollár válságáról. A Nemzetközi Valutaalap attól tart, hogy a világgazdaság lassulása jóval nagyobb, mint várták, és mint kívánatos lenne. Japán súlyosan eladósodott bankjai megbénítják a világ második legnagyobb gazdaságát. Az Európai Központi Bank vonakodik csökkenteni az alapkamatlábat. Ma nem a fejlődő országok veszélyeztetik a világ gazdasági növekedését, hanem a legfejlettebb ipari államokban kibontakozó válság. A legfejlettebb és a legszegényebb országokat is érintő problémák sokfélesége és terjedelme teszi különösen veszélyessé a jelenlegi helyzetet, mivel ezek a fennálló pénzügyi rendszer keretei között már nem megoldhatóak. 2001. április végéig az elsőszámú világpénz és tartalékvaluta szerepét is betöltő dollár még tartotta magát, noha az Egyesült Államok gazdaságának a növekedése a tavalyi év első negyedévéhez képest 5%-ról 2%-ra mérséklődött. A globális gazdasági lassulás következtében felgyorsult a tőke menekülése a kisebb és gyengébb gazdaságokból az amerikai gazdaságba. Ennek az Egyesült Államok egyelőre még a haszonélvezője, mivel számos pénzember és beruházó még mindig úgy véli, hogy Amerika a legbiztonságosabb hely, ez pedig eddig megakadályozta a dollár nagyarányú értékvesztését.

Májusban világossá vált, hogy 2001-ben az Egyesült Államok már nem lehet ugyanúgy a biztos menedékhely a nemzetközi pénztőke számára, mint ahogyan 1997-ben és 1998-ban volt. Az említett években még emelkedtek a részvényárak az amerikai értéktőzsdéken, az értékpapír-piac még fogadni tudta a menekülő milliárdokat, és ez ideiglenesen fenntartotta a növekedést, legalábbis a pénzügyi-spekulációs szférában. A pénztőke menekülésének a következményeit elsősorban Sao Paulo, Manila és hasonló városok lakói szenvedték meg. Ma viszont már az Egyesült Államok polgárai is több ezermilliárd dollárral szegényebbek a tőzsdei árak zuhanása következtében, mint három évvel ez előtt voltak. Az amerikai vállatok most amerikaiak tízezreit bocsátják el. A központi bank szerepét betöltő Federal Reserve rövid időn belül ötször csökkentette az irányadó alapkamatlábat - legutóbb 2001. május 14-én -, amely most 2%-kal alacsonyabb, mint tavaly volt. Még sem sikerült elérnie a stagnáló amerikai gazdaság érezhető élénkülését. Ma már nincs olyan térsége a világnak, amely az ingatag pénzrendszer nyomán keletkező válságokat globálisan kivédhetné. Az Egyesült Államok külkereskedelmi mérlege krónikusan deficites, az állam eladósodása meghaladja a hat ezermilliárd dollárt. Ehhez járul a nem állami szektor - az amerikai magángazdaság és az állampolgárok adóssága -, amely becslések szerint 14 ezermilliárd dollárra rúg. Így a kormányzat és a társadalom 20 ezermilliárd dollár adósságszolgálati terheit viseli a nemzetközi pénzkartellel, mint legfőbb hitelezővel szemben. A jelenlegi amerikai társadalomban megtakarítás gyakorlatilag nem létezik, az értékpapírokban és derivativákban létező pénzvagyon pedig olyan buborékká fúvódott fel, amely bármikor kipukkadhat. Ami a világ második ipari hatalmát, Japánt illeti, gazdasági visszaesése tovább tart és ennek káros hatása máris érezteti hatását, különösen Ázsiában. A japán bankrendszert megbénítja az ezermilliárd dollárt - a nemzeti össztermék egynegyedét - meghaladó rossz tőkekihelyezés és behajthatatlan hitel. Mivel Japánban - a világon egyedülállóan - a kamatláb a nullára csökkent, így a monetáris politika eszközei sem vethetők be. Ami az Európai Uniót illeti a maastrichti megállapodás, a monetáris unió, és az euró bevezetése eddig nem hozott gazdasági fellendülést, és a munkanélküliség sem csökkent. A fejlett ipari államok számára most a legnagyobb kihívást a Bretton Woods-i megállapodások 1971-es felmondásával létrejött új pénzrendszer összeomlásának a közvetlen veszélye jelenti. A jelenlegi - magánmonopóliumként működő - hitelpénzrendszer a benne működő kamat-és kamatoskamat mechanizmus következtében annyira kiegyensúlyozatlanná vált, hogy bármikor összeomolhat. Ez pedig beláthatatlan gazdasági, társadalmi és politikai következményekkel járhat.

Lyndon LaRouche - amerikai politikus és közgazdász - értékelve az idén hivatalba lépett Bush kormányzat első hatvan napját, az interneten is közvetített beszédében rámutatott, hogy a pénzügyi helyzet tovább romlott, és ez sürgős világszintű párbeszédet tesz szükségessé. A programba bekapcsolódó egyik ENSZ diplomata megkérdezte LaRouche-tól, hogy a Federal Reserve elnökének, Alan Greenspan-nek, a kamatláb csökkentési akciója vajon olyan irányban tett-lépésnek tekinthető-e, amely ugyanazzal az eredménnyel járhat, mint Franklin Roosevelt radikális intézkedései, amikor az 1929-től 1933-ig tartó nagy gazdasági válságból igyekezett kivezetni az Egyesült Államokat. LaRouche Greenspan intézkedéseit elhibázottnak nevezte, hozzátéve:

"A protekcionista politikához való visszatérésre van szükség. A világ pénzügyi rendszere csődbe jutott. Ma az a fontos, hogy különválasszuk a reálgazdaságot a pénzügyi rendszertől. Ennek egyik módja a protekcionizmus, és az újraszabályozás, valamint olyan specifikus projektek finanszírozása, amelyek előre konkrétan meghatározott gazdasági eredményt céloznak meg. A hitelezést irányítani kell. Több hitelre van szükség, de a hiteleket a fizikai termelő szférába kell irányítani, amely jótékony hatással van a reálgazdaságra." (EIR, March 30. 2001, 4. old.)

Aki nyomon követi a nemzetközi pénzviszonyok alakulását, az LaRouche-al egybehangzóan maga is kénytelen megállapítani, hogy a jelenlegi uzsoracivilizáció globális méretű pénzügyi válsága új, minőségileg különböző szakaszához érkezett. A nemzetközi pénzrendszer válsága annyira elmélyült, hogy az most már magában a világ gazdasági és pénzügyi központjában, az Egyesült Államokban is egyre jobban kibontakozik. A nemzetközi pénzrendszerben a hitelekből, értékpapírokból és derivativákból felhalmozott pénzügyi buborék eddig azért nem pukkadt ki, mert az Egyesült Államok, - amely a FED révén tetszés szerinti mennyiségben tudja a fedezetlen papírpénzé vált dollárt kibocsátani - az exportáló országok utolsó menedékeként fel tudta venni árúikat és úgy ahogy működésben tudta tartani a világgazdaságot. A világ országainak gazdasági teljesítményt, árukat és szolgáltatásokat kell nyújtaniuk azért a közvetítő közegért, a fedezetlen papírpénzzé vált dollárért, amelyet az Egyesült Államok száz százalékosan magántulajdonban lévő központi bankja viszont korlátlan mennyiségben tud kibocsátani. A dollárkibocsátás magánmonopóliuma tette és teszi lehetővé Amerika - és az amerikai bankrendszer - számára a többi ország erőforrásainak a folyamatos elszívását a dollár segítségével. Ez a helyzet - vagyis a más népek munkájából való élés lehetősége - vezetett az amerikai ipar és mezőgazdaság nagyarányú leépüléséhez. Amerika, amely mindezideig "az exportőrök utolsó menedéke" volt, pontosan az amerikai ipar és mezőgazdaság nagyarányú leépülése miatt már nem képes ezt a funkciót ellátni. Ez dominóhatást válthat ki, amelyben a pénzrendszer szétesése már elkerülhetetlen, és számítani lehet arra, hogy a leolvadás nem várt sebességgel sújtja majd a nemzetközi pénzrendszer egészét.

Ez az új szakasz 1998. szeptemberében kezdődött, amikor szanálni kellett a Long Term Capital Management (Hosszútávú Tőke Menedzselés) fedezeti alapot, majd pedig 1999-ben a fizetésképtelenné vált Brazíliát. A hiperinflációs folyamatot az a pénzügyi politika indította el, amelyet a pénzvilág első számú központjában, a City of London-ban dolgoztak ki, és az Egyesült Államok pedig elfogadott. A hiperinflációs zónába azért került bele a nemzetközi pénzrendszer, mert az esedékessé váló adósságszolgálati terhek továbbgörgetése már olyan hatalmas mennyiségű pénz, és pénzfunkciót betöltő más eszköz kibocsátását teszi szükségessé, hogy maga a szanálás nagyobb pénzügyi problémát okozna, mint ha hagyják csődbejutni az eladósodottakat. Ez az a bizonyos "tipikus összeomlási funkció", amelyet több kiváló közgazdász, köztük a már idézett LaRouche, előre jelzett. Ez a hiperinflációs folyamat már megnyilvánul az olajárak emelésében, és olyan energiaellátási zavarok jelentkezésében, mint amilyen Kaliforniában is előfordult a közelmúltban.

Egyre többen teszik fel a kérdést, hogy lehetett-e látni előre ennek a pénzügyi válságnak a kibontakozását? E kérdés megválaszolása már olyan alapvető problémákat érint, mint annak meghatározása, hogy mi a fizikai univerzum és mi a közgazdaság, amely annak a részét képezi, és amelynek a segítségével az emberiség gondoskodik létfenntartásáról. A világegyetemben olyan természeti törvények uralkodnak, amelyek nem igazodnak a szabad akarathoz, vagyis az ember nem tudja megváltoztatni a világegyetemet, és annak törvényeit. Ez a körülmény azonban nem kell, hogy fatalizmushoz vezessen, illetve, hogy teljesen önkényesen ítéljük meg világunkat. Azaz nem mondhatjuk, hogy az emberiség bioszférájában, amelyben az ember aktív gazdasági tevékenységet folytat, ok-okozati összefüggések nem érvényesülnek. Az oksági összefüggés létezik, és megfelelő módon alkalmazva lehetővé teszi az előrelátást a gazdasági folyamatokban. Megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi pénzügyi válság okai megismerhetőek, és az egyetlen megalapozottan optimista válasz csak az lehet, hogy erre a válságra is van megoldás, hiszen kiváltó oka téves emberi magatartás.

Ha mindezek szem előtt tartásával elemezzük azt a pénzügyi buborékot, amelynek a kipukkadása most a pénzügyi rendszer összeomlásával fenyeget, akkor megállapíthatjuk, hogy a LaRouche és munkatársai által kidolgozott korábbi előrejelzések optimálisan megközelítik azt a helyzetet, ami mára ténylegesen kialakult. Az Egyesült Államokban egyedül 1980. és 2000. között a pénz, és a pénzt helyettesítő egyéb eszközök együttes értéke hétezer-milliárd dollárról napjainkig százharmincnégyezer-milliárd dollárra növekedett. Ebből az összegből nyolcvanötezer-milliárd dollárt tesznek ki az úgynevezett pénzügyi derivativák, amelyek szinte teljesen elszakadtak már az alapjukat képező részvényektől, kötvényektől, és teljesen önálló életet élnek. Az amerikai pénzügyi aggregátum másik nagy összetevője az összesített adósság - a vállalatok adóssága, az állampolgárok adóssága, az állam adóssága és így tovább - a harmadik összetevője pedig az Egyesült Államok tőzsdéin jegyzett reálvagyon részvényárakban kifejezett értéke. 1996-tól 2000-ig a derivativák igen gyorsan - évi 30%-kal - növekedtek Amerikában. Ha tehát a reálgazdaság folyamatainak közvetítésére szolgáló közvetítő jelrendszer, a pénz, hatszoros ütemben növekszik, mint a reálgazdaság, akkor a pénznek és a pénzügyi eszközöknek ezt a felhalmozódását joggal tekinthetjük rákbetegséghez hasonló kóros növekedésnek.

Ma az előzőekben felsorolt pénzügyi aggregátumoknak az együttes összege világszinten háromszázhetvenötezer-milliárd dollárt tesz ki. Ebből kétszáznyolcvanezer-milliárdra rúg a derivátumok részesedése. Ebben az összegben benne foglaltatnak a G-7-ek, vagyis a világ legfejlettebb ipari országainak a részvényei, adósságaik teljes - külső és belső - összege. Tartalmazza ez a szám a fejlődő szektor, azaz a harmadik világ országainak a pénzügyi aggregátumait is. A harmadik világ országainak az adóssága ma megközelítőleg négyezerötszáz-milliárd dollár. Ha ezt a számot összevetjük a globális pénzügyi aggregátum összegével, akkor látjuk, hogy ez mindössze annak csak néhány százalékát teszi ki.

1980-ban a világ fejlődő országainak a reális külföldi adóssága a pénzügyi buboréknak mintegy a 6 %-át tette ki. Ezért érthető, hogy a világgazdaság centrum országaiban a nyolcvanas évek elején nem volt még szükséges, hogy politikai viták tárgya legyen a harmadik világ országainak az eladósodottsága. Ezzel szemben ma ezeknek az országoknak az eladósodottsága a világ pénzügyi aggregátumai teljes összegének mindössze az 1 %-át teszi ki, mégis fontos nemzetközi kérdéssé vált. A 21-ik század elején sokkal ingatagabb a helyzet, mint a nyolcvanas évek elején volt. Mindez nem csupán Mexikó, Argentína, vagy Oroszország ismétlődő pénzügyi válsága miatt van. Ma összeomlás fenyegeti a világ vezető tőzsdéit és pénzpiacait. A derivátumok kipukkadás előtt állnak. Az Egyesült Államok eladósodottsága, amiről már szóltunk, soha nem látott mértéket ért el. A pénzrendszer egésze került általános válságba. Éppen ezért ma toldozgató-foldozgató megoldások nem járhatnak eredménnyel, hanem a rendszer egészét a maga totalitásában kell megreformálni.

Ezeket a szempontokat is szem előtt kell tartanunk, amikor II. János Pál pápa javaslatait tanulmányozzuk, amelyek a tavalyi 2000. évre vonatkoztak, és javasolták az ószövetségben jól ismert adósság elengedést, minden hétszer-hét év, a jubileumi év alkalmából. A harmadik világ eladósodottsága nagyon is fontos, és nyomasztó kérdés. A világ lakosságának az öthatoda nyög ezen nyomasztó teher súlya alatt. A probléma azonban olyan súlyos, hogy ezt ma már valamiféle adósságmegfizetési moratóriummal nem lehet megoldani. Az ez irányban tett lépések fontosak, de inkább csak arra jók, hogy felhívják a világot fenyegető pénzügyi összeomlás veszélyére a közvélemény figyelmét. A harmadik világ eladósodása 1980-ban még hatszáznegyvenöt-milliárd dollár volt. Erre a hatszáznegyvenöt-milliárd adósságra, a világnak ezek a legszegényebb országai tizenkilenc év alatt ezerhatszáz-milliárd dollár kamatot fizettek. Vagyis az eredeti adósságnak már a két és félszeresét visszafizették kamat formájában. Mégis a teljes adósságuk mára már hétszer nagyobb, mint az eredeti volt, és eléri a négyezerszázharminchét-milliárd dollárt. Ez tipikus példája a pénzoligarchia "számtanának", ahogyan azt Dennis Small az EIR 2001. április 6-i számában megállapította. Vonjunk ki tehát hatszáznegyvenötből ezerhatszáztizenhármat, és megkapjuk eredményként a négyezerszázharminchetet, számjegyekkel leírva: 645 - 1613 = 4137.

A magyar eladósodás számai is hasonló bankár-aritmetikát tükröznek. Az MNB hivatalos kiadványa szerint 1973. és 1989. között mintegy 1 milliárd dollár erőforrásbevonás érkezett az országba, ami viszont összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt 1992. december 31-ig. (MNB Műhelytanulmányok, 2, "Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon, 56. old., Kiadó: az MNB Információs Főosztálya, 1993). Ha eltekintünk az 1992 óta 2001-ig kifizetett kamatoktól és csupán a magyar gazdaság egészének (azaz az állami és nem állami szektornak) a jelenleg fennálló összkülföldi tartozását nézzük, akkor az 1 milliárd dollár forrásbevonás következtében keletkezett külföldi tartozásból - 11 milliárd dollár kamat kifizetése után - 2001-re még maradt 54 milliárd euró, azaz 52 milliárd dollár összkülföldi tartozás. Számjegyekkel leírva: 1 - 11 = 52. A tényleges helyzet azonban ennél kedvezőtlenebb, mert nemcsak az 1992 óta kifizetett kamatokat és az adósságszolgálatra fordított privatizációs bevételeket, hanem a 8000 milliárd forintra növekedett belső adósságot sem vettük figyelembe. Ezúttal is hangsúlyozzuk, hogy a magyar munkavállalóknak a gazdaság össztartozása után kell megtermelni a hozamot, fizetni a kamatot és a profitot a pénzoligarchiának.

Hivatalosan csak az állam nettó adósságát közlik, elhallgatva, hogy ez az állam 2001-ben már csak a nemzeti vagyon 20%-nak a tulajdonosa az 1990 évi 100%-hoz képest. A korábbi nemzeti vagyon egészére vonatkoztatva az összkülföldi adósság az 1990 évi 21 milliárd dollárról mára 52 milliárd dollárra növekedett, amely a 8000 milliárd forint belső adóssággal együtt mintegy 80 milliárd dollárt tesz ki. Ezt a számot sem az MNB, sem a kormány nem közli a polgárokkal. A gazdaságnak csupán a 20%-át érintő külső állami adósság adataiból egyedül a nettó adósság számát tudatják a közvéleménnyel. A bruttó állami adósság jelenleg 16 milliárd euró, 15,2 milliárd dollár. Ez után az összeg után kell kamatot és törlesztést fizetni, nem pedig a ma mintegy 6 milliárd dollárra rugó nettó adósság után. A társadalom egészének azonban nemcsak az állam belső és külső bruttó adóssága, hanem a nem-állami szektor teljes tartozása után is fizetnie kell a kamatokat és a törlesztést. A magánszektor a magyar munkavállalóktól vonja el az adósságszolgálati kötelezettségek teljesítéséhez szükséges összegeket. Ez az egyik oka a magyar társadalom nagyarányú elszegényedésének.

A pénzügyi válság leküzdését akadályozza, hogy a pénzoligarchia, és a szolgálatában álló szakértők arról akarják meggyőzni - a szovjet birodalom utódállamihoz és a kelet-európai országokhoz hasonlóan - a harmadik világ országait is, hogy ebből az adósságcsapdából csak országaik vagyonának a privatizálásával, és a gazdasági élet deregulációjával tudnak kikerülni. Ez utóbbi azt jelenti, hogy nemcsak a vagyon kerül a kezükbe, hanem fontos közhatalmi funkciók is, azaz csak az államot megillető szabályozási jogosultságok. Így például nem az adott állam dönt monetáris politikájáról, a védővámok alkalmazásáról, a kereskedelem szabályozásáról, a közérdek gazdasági érvényesítéséről, hanem a nemzetközi pénzvilág vezérkara, és a tulajdonukban lévő világcégek. Elrettentő példaként szolgáljon, hogy 1987. és 2000. között a harmadik világ országaiban magánkézbe adtak mintegy négyszázmilliárd dollár értékű közvagyont, olajvállalatokat, erőműveket, áramszolgáltató közműveket, bányákat, igen csekély ellenszolgáltatásért. Ez a pénz azonban néhány másodperc alatt távozott az országból adósságszolgálat formájában.

A négyszázezer-milliárd dollárra rúgó pénzügyi-buborék az igazi oka annak a felgyorsult inflációnak, amely egyre inkább kibontakozik ma már Amerikában is. Az Egyesült Államok egyes tagállamainak azonban továbbra is azt mondják a pénzügyi oligarchia fizetett szakértői, hogy ezt a felgyorsult inflációt privatizációval, és deregulációval lehet megfékezni.

Ez történt Kaliforniában is, ahol 7 hónap leforgása alatt a hétszeresére emelkedett az elektromosenergia ára. Ennek az árváltozásnak semmi köze sem volt a kereslethez és kínálathoz. A nagyarányú áremelkedést gigantikus spekuláció kényszerítette ki, amely minden egyes kilowattórán hatalmas nyereséget zsebelt be. A spekulációs haszon és kamatjáradék kumulatív hatása valóságos pénzügyi ráknak tekinthető. Így áll elő az a helyzet, hogy kétszeresére lehet növelni a Kaliforniában termelt kilowattórák számát, mégsem csökken egy centtel sem az elektromos áram piaci ára. Ez azért van, mert az árnak ma már jóformán semmi köze sincs a megtermelt kilowattok mennyiségéhez. Egészen addig, amíg a spekulációs haszon túlburjánzását meg nem fékezik, méghozzá kemény, és hatékony állami szabályozással, addig ezen a helyzeten nem lehet változtatni. Tehát pontosan az ellenkezőjét kellene tenni annak, mint amit a pénzügyi oligarchia szakértői javasolnak. Dereguláció helyett eljött a re-regulációnak az ideje. Ezek az említett szakértők Paul Samuelson professzor egyetemi tankönyvét idézgetik az amerikaiaknak. Samuelson grafikonon ábrázolta a kereslet és kínálat alakulását. E szerint, ha a kínálat korlátozott, akkor a kínálati görbe egy kicsit elhajlik balra, és ezért egy kicsit balra találkozik ismét a keresletet ábrázoló görbével. A két görbe új metszéspontja jelenti a magasabb árat. Ha az amerikaiak megértik Samuelsont, akkor azt is be fogják látni, hogy miért kellett a hétszeresére emelkednie az elektromos áram árának Kaliforniában, vélik ezek a szakértők.

Nos, Samuelson ábráinak megértéséhez vissza kell nyúlni ahhoz a kiinduló ponthoz, hogy honnan származik, honnan ered az a bizonyos görbe, amely a keresletet fejezi ki. Samuelson professzor erre azt a választ adja: "Mindenki tudja, hogy a keresleti görbék az individuális közömbösségi görbékből vezethetők le." Ha studírozzuk Samuelson professzor bibliaként idézett "Economics" című tankönyvét, akkor megállapíthatjuk, hogy az abban kifejtett elmélet nem ad magyarázatot arra, ami napjainkban a kereslet és kínálat, valamint az árak körül zajlik. Ennek alátámasztására a már hivatkozott Dennis Small három példát hoz fel.

Az első az olajpiacot elemzi. A világ közvéleményét az illetékesek úgy tájékoztatták, hogy néhány évvel ezelőtt azért volt viszonylag alacsony a nyersolaj ára, mert a világpiac el volt árasztva hatalmas mennyiségű kőolajjal. Ha megnézzük, hogy mi történt 1996. és 1998. között, akkor látjuk, hogy ötven százalékkal csökkent a nyersolaj világpiaci ára. Ugyanakkor a kőolaj kínálata csupán hat százalékkal növekedett. Kérdés, hogy valóban ez a hat százalékos kínálati növekedés okozta-e az ötvenkét százalékos árzuhanást. Erre a kincstári közgazdászok válasza az, hogy a keresleti görbe szélsőségesen merev, és a kínálatnak már egy egész kis növekedése nagyarányú árcsökkenést válthat ki.

Másodikként nézzük meg, hogy mi történt 1998. és 1999. között, majd pedig 2000-ben. A nyersolaj ára százhúsz százalékot emelkedett. A kereslet és kínálat elmélete szerint ezt a kínálat jelentős csökkenésének kellett kiváltania. Az egyetlen probléma ezzel az, hogy ténylegesen nem csökkent a kínálat ebben az időszakban, hanem még két százalékkal növekedett is. Vessünk egy pillantást most az Egyesült Államok földgázpiacára. 1999. és 2000. között a földgáz ára több, mint ötven százalékkal növekedett. Ezt is a kínálat drámai csökkenése válthatta ki? Aligha. Nem volt csökkenés. Ha visszamegyünk 1996-ra és 1997-re, akkor egy "óriási arányú" 0,15 százalék csökkenést észlelhetünk.

Harmadikként vizsgáljuk meg közelebbről Kalifornia elektromosenergia helyzetét. 2000. májusától 2000. végéig, tehát mindössze hét hónap alatt, az elektromos áram egy kilowatt órájának a piaci ára hétszáz százalékkal emelkedett. A kínálat ugyanaz volt. Vajon mi váltotta ki ezt a hatalmas árváltozást? A dereguláció következtében szabadjára engedett spekuláció, nem pedig a kereslet és kínálat alakulása. Paul Samuelson kiváló közgazdász, de az élet mégsem az ő elméleteihez igazodik. Ami azonban még ennél is fontosabb, a dereguláció és a privatizáció a társadalom túlnyomó többsége, és a gazdaság egésze számára súlyos hátrányokkal jár, egyedül a spekulánsoknak, és a pénzből pénzt előállító úgynevezett üzletembereknek biztosít óriási hasznot, amelyért semmilyen ellenértéket nem nyújtanak a társadalomnak.

Ha megvizsgáljuk, hogy az értékelőállító fizikai gazdaságban hogyan alakultak a viszonyok, akkor megállapíthatjuk, hogy száz százaléknak véve az 1990. évi termelést, 2000-re tíz százalékkal csökkent az egy főre jutó gabonatermelés a harmadik világ és az egykori szovjet birodalom államaiban, amelyekben a föld hatmilliárd lakójából ötmilliárd él. Miközben tehát az egy főre eső gabonatermelés tíz százalékkal csökkent, a spekulációs haszon, és a belőlük kialakult pénzbuborék évente harminc százalékkal növekedett. Ha ugyanezen országoknak az elektromosenergia fogyasztását vizsgáljuk meg, akkor megállapíthatjuk, hogy az huszonhat százalékkal csökkent. Azért nem helyes világátlagot számításba venni, mert világszinten a centrum országok leggazdagabb rétegei, - amelyek a föld lakosságának tizenöt százalékát teszik ki -, rendelkeznek az egész világon előállított jövedelem nyolcvan százalékával, és a föld lakosságának a nyolcvanöt százaléka pedig a világ GNP-jének (Gross National Product-jának, Nemzeti Össztermékének) mindössze a húsz százalékával. Két évtizeddel ezelőtt a gazdagok tizenöt százaléka még a világ GNP-nek hetvenöt százalékát tudhatta magáénak, a szegény ötmilliárd pedig a harminc százalékát.

A harmadik világ legszegényebb országaiban élő hárommilliárd ember napi két dollárból, vagy kevesebből él. Ezeken a területeken, elsősorban a Szaharától délre elterülő afrikai országokban, az átlagos életkor a kilencvenes évek közepén ötvenkét év volt. Mindez azt jelzi, hogy a világgazdaság képtelen eltartani a föld lakosságát, éppen ezért a világ lakossága csökkenésnek indult. Olyan demográfiai visszaesés előtt állunk, amely a lakosság radikális csökkenését eredményezheti földünkön. Egyrészt nőtt a halálozási szám, és jelentősen csökkent az átlagéletkor. A megmaradó lakosság pedig képzetlenebb, és életminősége folyamatosan romlik.

Eljött az idő a világ pénzügyi rendszerének újraszabályozására

A korábbi fejtegetések célja annak alátámasztása volt, hogy szükségessé vált a világ pénzrendszerének az alapoktól történő újraszabályozása. 1971. óta, amikor a Bretton Woods-i rendszer felbomlott, vagyis amikor a dollár aranyfedezete megszünt, és amikor a Federal Reserve, az Egyesült Államok Központi Bankja már nem volt hajlandó rögzített árfolyamon átváltani a dollárt más valutákra, számos regionális pénzügyi válság rendítette meg a világ gazdasági életét. 1982-ben Mexikó vált fizetésképtelenné. Ezután a volt szovjet birodalom utódállamai következtek. Sok bizonytalanság, és zűrzavar volt az európai monetáris rendszer bevezetésekor, 1992-ben és 1993-ban. Ez a német egység létrejöttének időszaka. A német Bundesbank ekkor rákényszerítette a magas kamatlábak kurzusát szinte az egész Európai Unióra. Ezután következett Oroszország és Japán tartós pénzügyi megingása, majd pedig a második mexikói pénzügyi válság. Különösen váratlanul érte a világot az addig sikeresnek bizonyult ázsiai "tigrisek" pénzügyi összeomlása és gazdasági teljesítményük visszaesése Dél-Koreától Indonéziáig, amely 1997-ben kezdődött, de még ma sem teljesen fejeződött be. Legújabban Argentínának és Törökországnak kellett súlyos pénzügyi nehézségekkel szembenéznie. Eddig többé-kevésbé sikerült úrrá lenni ezeken a részleges válságokon, és elkerülni a világgazdaság olyan összeomlását, amilyenre 1931. után került sor. A nehézségek új elemét jelenti, hogy most magában az Egyesült Államokban gyengélkedik a gazdaság, és a pénzügyi rendszer. Ha ezt nem sikerül leküzdeni, akkor az drámai következményekkel járhat az egész világ pénzügyi és monetáris rendszerére.

A közelmúltban eddig példa nélkül álló, hatalmas mennyiségű spekulációs tőke tűnt el világszerte a válságba került országok megingott, értéküket vesztett valutáiban. Ezért már évek óta tart a tőke menekülése az olyan szilárdnak tartott valutákba, mint az amerikai dollár, az angol font, és a svájci frank (a jen, és az euro eddig ebből nagyjából kimaradt), valamint a világ centrum országainak a tőzsdéire és pénzpiacaira.

1929-ben a részvények értékét kifejező Dow Jones Index elérte az Egyesült Államok nemzeti össztermékének a nyolcvan százalékát. Ma ugyanez a Dow Jones az Egyesült Államok nemzeti össztermékének már a száznegyven százalékát reprezentálja. Csupán a kamatláb és az államkötvény hozamok kis emelkedésére van szükség ahhoz, hogy az irreálisan felfúvódott részvénypiac kártyavárként omoljon össze, amely pusztító hatással lenne a bankrendszerre, a valutákra, a beruházásokra, és természetesen a munkaerőpiacra. Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy ma könnyebb lenne átvészelni egy ilyen pénzügyi összeomlást, mint hetven évvel ezelőtt, amikor a tőzsdék összeomlása globális politikai válságot idézett elő, amely végül a második világháborúba torkollt.

Miért esett szét a Bretton Woods-i rendszer?

Elsősorban azért rendült meg, mert szétfeszítette a szervesen beleépített inflációs mechanizmus. Ez rákényszerítette a résztvevő tagállamokat, hogy átvegyék a nemkívánatos inflációt, a rögzített árfolyamú dolláron keresztül. A Bretton Woods-i rendszer az ellenkező hatású hibában szenvedett, mint elődje, az aranyalapú pénzrendszer. Az aranyalapú pénzrendszer arra kényszerítette a deficites országokat, hogy elveszítsék aranytartalékaikat, és deflációs politikát folytassanak. Ha egy ország elveszítette aranytartalékának egy részét, ugyanilyen arányban csökkentenie kellett a forgalomban lévő készpénz és számlapénz mennyiségét is. A szűkös pénzellátás, a csökkenő hitelek és az emelkedő kamatok így lényegében megbénították az adott ország belső gazdaságát. Az aranyalapú pénzrendszer túlzott merevsége, a Bretton Woods-i rendszer pedig gyenge adaptációs képessége miatt bizonyult életképtelennek. Az egyik deflációt kényszerített ki, a másik inflációt, állapította meg Dr. Wilhelm Hankel professzor, a németországi Creditanstalt für Wiederaufbau (Újjáépítési Hitelintézet) fő gazdasági szakértője, az Executive Intelligence Review című amerikai hetilap által 2001. március 5-én Berlinben rendezett szemináriumon elhangzott előadásában.

Az ingadozó piaci, vagy spekulációs valutaátváltási arányok, amelyek 1971. óta léteztek, semmilyen meghirdetett céljukat nem érték el. Az árfolyam-kiigazításba való menekülés elősegítette mind a külföldi folyószámlák fenntartását, mind a belső költségvetési hiányt, miközben ez a monetáris bizonytalanság növelte a pénzügyi kockázatokat, és leszűkítette a beruházási lehetőségeket. Példátlanul sok árú állt a világkereskedelem rendelkezésére, és igen sok vállalat, köztük számos kis-, és közepes vállalat is a világpiac felé orientálódott. De az áruk piacát messze meghaladóan a pénz, és a pénzpiacok váltak nemzetközivé. A nemzetközi pénzrendszer sokkal nagyobb fokban globalizálódott, mint az árutermelő reálgazdaság. A pénzügyi világ is kettészakadt szabályozott hazai szektorra, és szabályozatlan külföldi szektorra. Kialakult és virágzik az úgynevezett "duty free" (vám-, illeték- és adómentes) pénzügyi kapitalizmus, amely a számos krízis, katasztrófa és árfolyamkockázat következtében vált vonzóvá. A globális pénzgazdaság az elmúlt időszakban számos banktechnikai és pénzügyi innovációval gazdagította fegyvertárát, amely lehetővé teszi az egyes vállalatoknak, és beruházóknak a pénzügyi kockázat megfelelő szétosztását. De ezen eszközök, vagyis a szindikált hitelek, a határidős ügyletek (futures) és a derivativák által a pénzpiacok még gyorsabbá, még kiszámíthatatlanabbá váltak. Mivel szinte minden pénzügyi művelet lehetséges, ezért nemzetközi szinten ma már olyan - megfelelő szabályozás és szankció nélküli - pénzrendszerrel állunk szemben, amely egy központi bank nélküli állam pénzviszonyaihoz hasonlít. A pénzügyi kockázatok elleni védekezés költségei igen magasak. Aki nem biztosítja magát, az kockázattal és gyakran igen nagy veszteség vállalásával fizet. Wilhelm Hankel szerint a világ állami szabályozás és ellenőrzés nélküli pénzügyi piacainak az uniója úgy működik, mint egy "privatizált Bretton Woods", amelyben a dollár a vezető kereskedelmi-deviza. A hitelezők közötti kíméletlen rivalizálás a gyenge, és deficit által sújtott államokat is versengésre kényszeríti. Ezek rendszerint igen magas kamatokat, és a LIBOR feletti kockázati prémiumokat fizetnek. (LIBOR, London Interbanking Offered Rate, a londoni bankközi kamatláb, D. J.) A hitelpénzrendszer szinte belerángatja őket a nagyarányú és rövid határidejű külföldi eladósodottságba, ahelyett, hogy a fizetésimérleg egyensúlyának a helyreállítására, és a költségvetési fegyelem betartására ösztönözné őket. Az áthidalásihiteleket azonban azonnal visszavonják, ha az adós országban a válság legkisebb jelei mutatkoznak. Az adósságválság aztán újabb válságokat gerjeszt, s ez végül súlyos következményekkel jár az adott ország életszínvonalára, társadalmi helyzetére, és lakosságának jövőjére. A nemzeti válságok azonban ma már nemzetközivé válnak. Ha megszűnnek a piacok és elmaradnak a vevők, akkor az export, és a külföldi beruházás stagnál. Így a világkereskedelem a gazdag és még fizetőképes országok közti kereskedelemre redukálódik. A verseny kiéleződik, és romboló formát ölt. A világgazdaság a jólét fenntartójából az ipar megsemmisítőjévé, és a munkahelyek megszüntetőjévé válik. Ez a privatizált, és szabályozásoktól megszabadított globalizmus magán viseli a legrosszabb aranyalapú pénzrendszer deflációs, és a legrosszabb Bretton Woods-i pénzrendszeri inflációs hatásait. Ez fejeződik ki a pénztőkének a világ minden táján észlelhető meneküléséből. Így a pénz a biztonságosnak vélt valutákban, valamint a fizikai vagyontárgyakban koncentrálódik. Ez pedig szinte elkerülhetetlenül magával vonja egy újabb 1929-es "Fekete Péntek" bekövetkezését.

John Maynar Keynes, aki a Bretton Woods-i rendszer egyik létrehozója volt, úgy vélte, hogy egy megbízható, és válságmentes monetáris- és hitelrendszer létrehozásának három elengedhetetlen feltétele van. Az első, hogy legyen egy olyan elszámoló bank valamennyi nemzet számára, amely a rendszerben résztvevő valamennyi nemzeti banknak a legmagasabb szintű újrafinanszírozója. Ezeknek a nemzeti központi bankoknak ennél a globális "clearinghouse"-nál számlával kell rendelkezniük. A második feltétel egy olyan pénzügyi és elszámolási egység létrehozása, amelyet fenntartanak a központi bankok közti elszámolásokra. Ezt Keynes "bancor"-nak nevezte, és megfelel a ma használatos SDR-nak (Special Drawing Rights, különleges lehívási jog). A bankközi elszámolási pénzegység azonban abban különbözött az eurotól, hogy nem kívánták vele helyettesíteni az egyes országok nemzeti pénznemeit. Kizárólag az volt a funkciója, hogy hivatkozási alapul, valamint átváltási eszközként szolgáljon a deviza-átutalásoknál és elszámolásoknál. Valamennyi, a rendszerben részvevő ország megtartotta a saját valutáját, kamat- és valutaátváltási rendszerét, és központi bankját. Keynes harmadik feltétele egy olyan alkalmazkodási eljárás bevezetése volt, amely mind a hitelező, mind az adós országokra egyformán kötelező. Olyan szankcionált nemzetközi normákat kívánt bevezetni, amelyek egyenlő jogokat biztosítanak a világgazdaság valamennyi résztvevő országának, köztük a gazdaságilag leggyengébbeknek is.

Hankel szerint meg kell érteniük a világ illetékes pénzügyi és politikai vezetőinek, hogy a globalizáció széttörte a szuverén nemzetállam és a monetáris szféra között korábban meglévő egységet. Európában a monetáris területek túllépik a nemzeti határokat, és hamarosan talán az Európai Unió határait is. A átfogó piac kivonja magát a nemzeti, és szövetség hatósági szabályozás alól. Nem sokat számít az árfolyamok nemzeti szabályozása, ha a valuta értékét a szubjektív döntések által irányított tőkemozgások, és nyereség elvárások határozzák meg. A nemzeti gazdaságpolitika és kamatszabályozás sem jelenthet sokat, ha a nemzetközi kamatlábak határozzák meg a nemzetieket, és ha a külső gazdasági környezet diktálja a belső gazdaság számára a feltételeket. Ma már az egyes nemzetállamok költségvetései is alá vannak vetve a nemzetközi tőke mozgásainak. Ezek a tőkemozgások - a kamatlábak felemelésével, és a nemzeti pénzeszköz leértékelésével - meghatározhatják az adott ország költségvetési hiányának mértékét, munkaügyi és szociális politikájának alakulását.

Előtérbe kerül az a nemzetközi közjogi és belső alkotmányjogi kérdés is, hogy egyáltalán lehetséges-e az államok feletti transznacionális gazdaság, és a nemzeti hatáskörben maradt gazdaság együttélése. A globalizmus következtében a szuverén nemzetállamnak - demokratikus struktúrájával és legitimációjával - el kellene tűnnie, hogy átadja a helyét egy világállamnak, vagy világkormányzatnak, amelyet azonban igen sokan nem tartanak kívánatosnak. Ha a pénzügyi szféra, és az állami igazgatás területe megfelelően különválasztásra kerül, akkor a regionalizmus nyújthat valamiféle gyakorlati megoldást. Azok az államok, amelyek túlságosan kicsivé váltak, gazdasági és pénzügyi tekintetben integrálódhatnak, és egy nagyobb gazdasági és pénzügyi egységgé alakulhatnak. Erre jó példa az Európai Unió, és közös pénze: az euro. Ezekkel az elképzelésekkel csak az a probléma, hogy mindezek sokkal szebben hangzanak a tervezőszobákban, mint amilyeneknek a valóságban bizonyulnak. Ezt szemlélteti az Európai Monetáris Unió. Európai gazdaság nem létezik, csak tizenegy különböző állam, különböző költségvetéssel, és nagymértékben változó termelékenységgel. A társadalom állapota mélyen be van ágyazva a nemzeti területtel rendelkező államba, amit csak most kezdenek az illetékesek kellően felismerni. A szociális rendszer, beleértve a bérpolitikát is, nem része az uniós szabályozásnak, hanem nemzeti hatáskörbe tartozik.

A nemzetközi költségvetési autonómia - az államközi pénzügyi transzferek hiánya révén - erősíti a közös monetáris politika stabilizációs céljait. Az Európai Unióban azonban áthidalhatatlan ellentmondás feszül egyrészt a nemzetállamhoz kötődő költségvetési politika, másrészt a nemzetek, sőt Unió felettivé vált monetáris politika között. Ez a konfliktus a rendszer belső természetéből fakad, mivel a monetáris szuverenitás a nemzetállamoktól nem az Unió kormányzatához került, hanem egy teljesen független, demokratikusan nem ellenőrizhető, a népek feje felett trónoló Európai Központi Bankhoz, amelynek a székhelye Frankfurtban van. A pénzügyi politika irányítóinak pénztechnikai hozzáértését és semlegességét aláássák azok az erőfeszítések, amelyek megpróbálják egységesíteni monetáris eszközökkel azt, ami politikailag és gazdaságilag nagyon is eltérő.

Hankel professzor szerint az euró bevezetése nem járul hozzá a ma már kiszámíthatatlanná vált pénzügyi globalizmus megreformálásához. A Nemzetközi Valutaalap százkilencven nemzeti valutát tart a nyilvántartásában, ebből az euró tizet helyettesít. Így lesz a százkilencvenből száznyolcvan. Az elméletileg meglévő tizenhétezer-kilencszázötvenöt kétoldalú valutaárfolyam arányból lesz tizenkétezer-hétszázhúsz. Ez mind a két vonatkozásban túlságosan sok. Olyan monetáris rendszerben, amely a különböző átváltási arányokat kombináló elszámolási egységen nyugszik, ilyen például az SDR, eljuthatunk száznyolcvankilenc, vagy százhetvenkilenc kétoldalú valutaátváltási arányhoz. Hankel fel is teszi a kérdést, hogy az SDR-hez hasonló szintetikus elszámolási egység, vagy pedig az élővaluta dollár, illetve euró legyen-e a jövőbeni nemzetközi pénzrendszer alapja? Nyomban válaszol is rá, hogy ez nem is annyira elméleti kérdés, mint inkább politikai. A két élővaluta - a dollár és az euró - lehetővé teszi a kibocsátó országok, illetve azok központi bankjai számára, hogy mesés "seigniorage" jövedelmet zsebeljenek be. (Ez a szakkifejezés azt a jövedelmet jelöli, amelyet valamely pénzkibocsátó hatóság, például a központi bank csapol le. Különösen olyan országra alkalmazzák, amelynek valutáját külföldiek tartják kereskedelmi célra, vagy tartalékként. A francia eredetű szó a "kamara hasznát" is jelenti, amely olyan pénzügyi, vagy reáleszközök hozamából áll, amelyhez az adott ország annak révén jutott, hogy külföldön nemzetközi fizetőeszközként tartják az általa kibocsátott valutát. D. J.)

Ha valamelyik élővaluta lesz a jövőbeni nemzetközi pénzrendszer alap-pénzneme, akkor a kibocsátó állam, illetve központi bankja óriási előnyökhöz jut azáltal, hogy ő nyomtatja az egész világ számára a pénzügyi megtakarításra is használható bankjegyet. A világpénzt kibocsátó ország ingyen, illetve a legalacsonyabb kamattal jut tőkéhez, és bankóprése működtetésével finanszírozhatja saját deficitjét. A kibocsátó ország, illetve a központi bankja tölti be az egész világ központi bankjának a szerepét. Ez lehetővé teszi, hogy ez az ország igen jól éljen a többi ország népeinek a költségére. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy az Egyesült Államok, és annak százszázalékosan magántulajdonban lévő központi bankja, a Federal Reserve, óriási haszonhoz jutott annak következtében, hogy az általa a levegőből előállított pénz, a dollár, a világgazdaság első számú pénzügyi közvetítő közegévé és tartalékvalutájává vált.

Már említettük, de fontossága miatt visszatérünk rá, hogy a 21.-ik század elején már nem lehet olyan módszerekkel stabilizálni a megingott nemzetközi pénzrendszert, ahogyan az mostanáig sikerült. Nem ajánlatos, hogy a dollár, illetve az euró váljék világpénzzé, a világgazdaság elszámolási egységévé. Kérdés, hogy az államok meg tudnak-e majd egyezni egy semleges pénzegységben, amelynek a kibocsátásában a világ valamennyi - ezt az új rendszert elfogadó - országa résztvenne. Ez a semleges pénz egyik országnak sem lenne a nemzeti valutája, mert minden állam megtartaná a saját nemzeti pénzegységét. Ez a semleges közvetítő közeg valójában már régóta létezik az SDR formájában. Az SDR-alapra való átállás több nyugalmat, szilárdságot, és megbízhatóságot nyújtana a világ pénzügyi rendszerének, mivel az SDR nem ingadozna úgy a pénzpiacon, ahogyan az dollárral, az euróval, vagy más valutákkal történik. Másrészt nagyobb igazságosság érvényesülne a nemzetek közti tőkeáramlásban, mivel az SDR-hez képest - amely egyszerre lenne valutaátváltási mérőeszköz, és az aranyalap helyettesítője - valamennyi ország valutája egyenlő jogú lenne. Amíg a fejünk felett lebegő nagy pénzügyi-válság nem tör ki, addig egyrészt a szociális piacgazdaságnak a globalizmus oltárán való feláldozása, másrészt a világgazdaságtól való elszakadás között lehet választani. Az Európai Unió sem képes magát megvédeni ettől a két - nem túl vonzó - alternatívától. Ezért egyre sürgetőbbé válik a globalizáció megszelídítése, és kordában tartása olyan új pénzügyi világrendszer segítségével, amely már alkalmazkodik a kialakult helyzethez, és a jelen szorongató problémáihoz. Az első Bretton Woods-i rendszert az hozta létre, hogy példa nélkül álló gazdasági katasztrófa sújtotta a világot, és két világháborúra is sor került. A jelek arra utalnak, hogy ismét pénzügyi katasztrófára van szükség ahhoz, hogy létre lehessen hozni egy második, alapjaiban megreformált Bretton Woods-i pénzrendszert.

Pénzügyi szükséghelyzet és politikai válságmenedzselés

Politikai megfigyelők szerint az új amerikai kormányzat tudatosan készül a fenyegető pénzügyi válság megfelelő kezelésére, mégpedig "Crisis Management" felállításával, és hatékony stratégia kidolgozásával. Ahhoz, hogy megértsük milyen veszélyeket rejteget magában egy ilyen teljhatalommal rendelkező válságstáb létrehozása, közelebbről is meg kell ismerkedni azzal, hogy milyen diktatórikus eszközökkel, pl. rendeletekkel, elnöki utasításokkal való kormányzással irányíthatja az Egyesült Államokat. E várható módszerek szemügyre vételére alkalmasak azok a példák, amelyekkel az Egyesült Államok közelmúltja szolgált. A Leleplező előző számában ismertettük, hogy az elmúlt 40 évben milyen tervek készültek a rendkívüli állapot bevezetésére, a rendeletekkel való kormányzásra, és még az alkotmány felfüggesztésére is. Mindezek olyan válságok kezelésére készültek, amelyek sokkal enyhébbek, mint az a veszély - a pénzügyi rendszer és a gazdasági élet összeomlása - amellyel a jelenlegi George W. Bush kormányzatnak kell szembenéznie.

Komolyan mérlegelték a rendkívüli állapot bevezetését az Egyesült Államokban az 1960-as években, amikor polgárjogi és háborúellenes tömegtüntetések söpörtek végig az amerikai nagyvárosokon. Az Egyesült Államok déli államaiban 1962-ben és 1963-ban több ízben is szövetségi csapatokat vetettek be válaszul a polgárjogi tiltakozókkal szemben, valamint azért, hogy erőszakkal felszámolják az iskolákban a faji elkülönítést. Mára azonban gyökeresen új helyzettel állunk szemben Amerikában. Már régóta teljesen más célokat szolgál a katonai erő használata. 1963-ban az egyesített vezérkar főnöke a szárazföldi hadsereg vezérkari főnökének illetékességébe utalta a polgári engedetlenségi mozgalmak fékentartását, és a szárazföldi hadsereg parancsnoksága volt felelős ilyen helyzetekben a csapatok kiválasztásáért és bevetéséért.

A belföldi polgári zavargásokért felelős katonai parancsnokság központja a floridai MacDill légi bázis. Most ez az amerikai speciális műveleti parancsnokság székhelye. A rendfenntartó műveletek tervezését az amerikai hírszerzési testület (U.S. Intelligente Board) végzi, amely valamennyi amerikai hírszerző ügynökség képviselőiből tevődik össze, de a katonai hírszerző szolgálatok játszanak benne vezető szerepet.

1965. és 1967. között az Egyesült Államokban száznyolc nagyobb zendülésre és zavargásra került sor, a legtöbbre 1967-ben. Ebben az időszakban harminchat alkalommal vetették be a nemzeti gárda egységeit. A szárazföldi csapatok alkalmazására csak egyszer került sor Detroitban, de bevetésük előkészületeire számos más esetben is sor került. 1967-ben a hadsereg mind tervezési, mind hírszerző tevékenységét nagymértékben növelte. Megbízottainak jelenlétét és megfigyelő tevékenységét fokozta a radikális és protestáló szervezetekben. Tervek készültek a szövetségi csapatok egyidejű bevetésére 25 városban szükséghelyzet kialakulása esetén. Az említett tervek közül a legismertebb a "Garden Plot", amely meghatározott területek katonai felügyelet alá helyezését dolgozta ki. Ennek a tervnek része volt a polgári zavargások 24 órán át történő megfigyelése egy e célra készült speciális irányító teremből.

1967-től William P. Yarborough vezérőrnagy volt felelős a hírszerzésért. Yarborough az amerikai vezérkar helyettes hírszerzési főnökeként gyakran kinyilvánította, hogy az Egyesült Államok a forradalom határán van. A közelmúltban elhangzott véleménye szerint az 1960-as években Amerika igen közel sodródott a polgárháborúhoz, és ezért nagyarányú katonai felkészültségre volt szükség. A hadsereg polgári zavargásokkal foglalkozó tervezési részlege 1968. februárjában, pl. felhívta a figyelmet a vietnami háborút ellenző tiltakozó mozgalmakra, amelyeket már a helyi és az állami hatóságok nem tudnak ellenőrzésük alatt tartani. A hadsereg szerint ez a társadalmi rend erőszakos felforgatásához vezethet, és eredményeként olyan helyzet is kialakulhat, amely valóságos felkelésbe torkollik. A szövetségi haderő ebben az esetben parancsot kaphat arra, hogy az élet és a tulajdon megvédése, a szenvedés mérséklése, a törvény és a rend helyreállítása érdekében beavatkozzon, figyelmeztetett a tervezési részleg. 1968 májusában Yarborough hivatala ismét felhívta a figyelmet az erőszak továbbterjedésére. A hivatal szerint a zavargások szervezői kihasználják a háborúellenes és a faji megmozdulásokat azzal a céllal, hogy bomlasszák a társadalmat, káoszt, erőszakot, rombolást, lázadást és forradalmat idézzenek elő. Az 1970-es években az amerikai törvényhozás vizsgálatot rendelt el ebben az ügyben, és akkor a hadsereg ez irányú hírszerző programját megszüntették.

Ebben az időszakban már a Nixon adminisztráció kormányzott. Az amerikai Igazságügyi Minisztérium egyik vezető tisztségviselője ekkor az a William Rehnquist volt, aki ma az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának az elnöke. (Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága egyben az ottani Alkotmánybíróság is, tehát Rehnquist egy személyben tölti be azt a tisztséget, amit Magyarországon a Legfelsőbb Bíróság elnöke és az Alkotmánybíróság elnöke tölt be.) Rehnquist volt, aki elkészítette a polgári zavargásokra vonatkozó első formális tervezetet. Ugyanebben az évben Rehnquist "új barbároknak" nevezte a háború ellen tiltakozókat, és kijelentette: "késznek kell lennünk, ha szükséges, bármennyi energiát és áldozatot igényel, és bármenyi lemondást saját nyereségünkről, vagy örömünkről, hogy fenntartsuk rendszerünk alapvető értékeit."

Az 1971. májusi tömeg-letartóztatások után Rehnquist síkra szállt a polgári szabadságjogok rendkívüli helyzetekben történő felfüggesztéséért. Ebben a helyzetben a szövetségi állam, a tagállam, vagy a város kötelessége, hogy megvédje magát és polgárait az erőszak, és az erőszakkal való fenyegetés veszélyétől. Ez az előjoga nagyobb súllyal esik a latba, mint az egyént a letartóztatástól védő alkotmányos garanciák. Az Igazságügyi Minisztérium jogtanácsosi irodájának vezetőjeként Rehnquist gyakran megjelent az amerikai törvényhozásban, hogy védelmébe vegye a Nixon kormányzat telefonlehallgatási és elektronikus megfigyelési gyakorlatát. A hadsereg és a Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI, által alkalmazott megfigyelési program előzetesen egyeztetésre került az üzleti élet vezérkarával, valamint a fundamentalista, vallási szervezetek irányítóival.

Az 1970-es években új szervezetet hoztak létre, és korszerű terveket dolgoztak ki a rendkívüli helyzetek kezelésére. Ezek az elképzelések vezettek a válságkezelés és a rendkívüli készenlét 1980-as programjaihoz. A szakértők két évtizedig tartó válságot vettek számításba. A felkészülési tervek egyrészt a New York-i Council on Foreign Relations (CFR, Külkapcsolatok Tanácsa), másrészt a Trilateral Comission (Háromoldalú Bizottság) keretében készültek el. Zbigniew Brzezinski irányította ez utóbbiban a tervezési munkálatokat. Ennek lett az eredménye a "The Crisis of Democracy" (A demokrácia válsága) című könyv, amely szerint a demokrácia jövőjét illető pesszimizmus egybeesett a gazdasági feltételek jövőjére vonatkozó pesszimizmussal. Samuel Huntington, aki a közelmúltban publikálta a "Civilizációk összecsapása és a világrend átalakítása" című művét, az egyik társszerzője volt a Trilateralis Bizottság jelentésének, és ő volt a CFR azon kutatási tervének az igazgatója, amely a "1980s Project" címet viselte, és amely kidolgozta az "ellenőrzött szétesés" gazdasági politikáját, amelyet a Carter elnök által a Federal Reserve élére kinevezett Paul Volcker kezdett el végrehajtani. Ennek a tervnek a nyomán szervezték meg a "Federal Emergency Management Agency"-t, röviden a FEMA-t, (Szövetségi Válságkezelési Ügynökséget) a Carter kormányzat idején. A FEMA-t a 32. számú Elnöki Vizsgálati Jelentés (PRM 32.) hozta létre azzal a feladattal, hogy tartsa fenn válságkörülmények között is a kormányzás folyamatosságát. A Carter-Brzezinski nevével jelzett Nemzetbiztonsági Tanács tervezési koordinátora Samuel Huntington volt. Ténylegesen ő fogalmazta meg az Elnöki Vizsgálati Jelentést.

A Reagan-Bush kormányzat idején tovább bővült a szorosan ellenőrzött "válságstáb" struktúrája. A Washington Post megírta, hogy kezdetben nézeteltérés volt George Bush alelnök és Al Haig akkori külügyminiszter között, mert mindkettő maga akarta ellenőrizni a válságstábot. 1981. márciusában Bush lett a "Situation Room"-ban (a Helyzetelemző Szobában) folyó válságtanácskozások elnöke. Ekkor még nem fogadták el azt az elnöki utasítást, amely ezt az állapotot formálisan is rögzíti és szabályozza.

1981. decemberében Reagan elnök aláírta a 12333. számú elnöki rendeletet, amely a Nemzetbiztonsági Tanácsot jelölte ki a legmagasabb elnöki testületté, a külföldi hírszerzés, az elhárítás, a speciális tevékenységek felügyeletére és irányítására. Ez ténylegesen a Nemzetbiztonsági Tanács irányítása alá helyezte a CIA-t, valamint a katonai hírszerzés, a speciális műveletek, és a többi hasonló tevékenység irányítását. Ez nem azt jelenti, hogy az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója egy személyben látja el ezt a feladatkört, hanem a Nemzetbiztonsági Tanács külön stábja, amely nem a miniszteri szintű Nemzetbiztonsági Tanács része, hanem a Fehér Házhoz tartozik. E felett Bush, az akkori alelnök, a jelenlegi elnök apja, egyre fokozta ellenőrzését. E célból kiadott rendelkezés tette lehetővé a CIA számára, hogy különleges tevékenységet folytasson, hacsak az elnök nem határoz úgy, hogy egy másik ügynökség hajtsa végre azt a speciális feladatot. Ez volt az első alkalom, hogy hivatalosan is lehetőséget kapott a Nemzetbiztonsági Tanács stábja titkos műveletek végrehajtására. Ezen túlmenően egy rendelkezés, amelyet csaknem Bush titkos kormánya alapszabályának minősíthetünk, lehetővé tette az amerikai hírszerző ügynökségek számára, hogy titkos szerződéseket kössenek magánvállalatokkal és intézményekkel is.

1981. decemberében aláírásra került a 3. számú nemzetbiztonsági utasítás. A "válságmenedzselés" címet viselte, és megerősítette a Special Situation Group, SSG, (Különleges Helyzetelemzési Csoport) létezését, amelynek élén az alelnök áll. Ez a különleges Helyzetelemzési Csoport felelős válsághelyzetben az irányításért. A válságmenedzseléshez az az ügy tartozik, amelynek a végrehajtása megköveteli az elnöki döntések és instrukciók gyorsabb érvényesítését, mint ahogyan azt a Nemzetbiztonsági Tanács rutin tevékenységével meg tudná valósítani. Ez formailag is megerősítette George Bush ellenőrző szerepét.

1982. január 12-én jelent meg a Nemzetbiztonsági 2. számú Direktíva, amely formálisan is meghatározta a Nemzetbiztonsági Tanács struktúráját. Megerősítette egy sor magasabb szervezetközi csoport létezését, amely összehangolta a külpolitikát, a védelmi politikát és a hírszerzést, és ez által csökkentette a külügyminiszter és a külügyminisztérium hatáskörét. Még 1982 májusában sor került egy rendkívüli memorandum kibocsátására, amely a "krízis előretervezés" címet viselte, és amelyet a nemzetbiztonsági tanácsadó adott ki. Ez a 3. számú Nemzetbiztonsági Direktívára utalva létrehozta a Válság Előretervező Csoportot, amely alá volt rendelve a Speciális Helyzetelemző Csoportnak. A Válság Előretervező Csoport állandó testület, amely rendszeres időközönként tanácskozik, és kidogozza a terveket, valamint a politikai irányvonalat a Különleges Helyzetelemző Csoport részére. A Különleges Helyzetelemző Csoport és a Válság Előretervező Csoport az alelnök irányításával olyan általános hatáskörhöz jutott, amely lehetővé teszi, hogy ellenőrzést gyakoroljon minden olyan területen, ahol kritikus helyzet alakulhat ki. Hatáskörébe tartozik megelőző politikai lépések kidolgozása ezeknek a válságoknak a leküzdésére. Ez a Különleges Helyzetelemző Csoport, és a Válság Előretervező Csoport a rendelkezésünkre álló dokumentumok szerint ugyanolyan szinten működik, mint a Nemzetbiztonsági Tanács, és az állami hierarchiában a külügyminiszter felett áll. Ténylegesen azonban a Nemzetbiztonsági Tanács felett helyezkedik el. Az akkori külügyminiszter, George Shultz, keményen tiltakozott ez ellen, de nem tudott rajta változtatni. Érdemes megjegyezni, hogy Oliver North a tengerészgyalogság alezredese, aki ekkor a Fehér Házban dolgozott, hatékonyan részt vett a FEMA-típusú válságtervezés munkálataiban.

A válságkezelést végző állami struktúra kiépülésével párhuzamosan folyt a "Continuity of Government" (a kormányzás folyamatossága) elnevezésű rendkívüli készenléti program, amelynek szintén George Bush állt az élén. A Miami Herald című floridai lap 1987-ben ezt a programot párhuzamos kormányzatnak nevezte, és beszámolt arról, hogy ez magába foglal egy tervet az alkotmány felfüggesztésére nemzeti méretű válsághelyzet esetén. Oliver North önéletírásában megemlíti, hogy 1981. augusztusában került a Nemzetbiztonsági Tanács stábjához, és feladata volt olyan szükségtervek előkészítése, amelyek lehetővé teszik az elnök, és az Egyesült Államok kormányzatának a vezetői számára teendőik ellátását, és a lakossággal való összeköttetés fenntartását nukleáris háború esetén, vagy más rendkívüli katasztrófa idején.

Ugyanennek a műveletnek a nyilvános változata a "Rendkívüli Készenlét" elnevezést viselte és róla egy korábban kiadott elnöki direktíva rendelkezett, amelyet 1982. júliusában adtak ki. Ennek előkészítésében is kulcsszerepe volt North alezredesnek. A Miami Herald hivatkozott cikke megemlíti, hogy Oliver North résztvett annak az ellentmondásos tervnek a kidolgozásában, amely egy nemzeti méretű válsághelyzet esetén felfüggesztené az alkotmányt. Ilyen válság lehet a nukleáris háborún túl széleskörű belső társadalmi feszültség, vagy valamilyen külföldi amerikai katonai beavatkozás elleni tiltakozás. North - felhasználva azokat a forgatókönyveket, amelyeket belső feszültségek, külföldi katonai beavatkozások, illetve egy globális pénzügyi összeomlás nyomán előálló gazdasági depresszió és társadalmi nyugtalanság leküzdésére dolgoztak ki - készenléti gyakorlatokat tervezett.

Amikor North-ot 1987-ben az Irán-Contra néven ismertté vált fegyvercsempészési ügy kongresszusi vizsgálata során meghallgatták, a "Kormányzás Folyamatossága" címet viselő terv is szóba került. Az egyik képviselő, Jack Brooks, felszólította az akkor már ezredessé előléptetett Northot, hogy számoljon be részletesebben erről a tervről, különösen arról a vonatkozásáról, hogy adott esetben felfüggesztenék az amerikai alkotmányt. A meghallgatást vezető Inouye szenátor azonban nem engedte a téma megvitatását arra hivatkozva, hogy az igen érzékeny államtitkokat érint.

Ki határoz a veszélyhelyzetről?

Az alapító atyák úgy fogalmazták meg az Egyesült Államok alkotmányát, hogy az védelmet nyújtson a polgároknak, akár saját kormányukkal szemben is, ha az vissza akarna élni a hatalmával. Azonban az alkotmányba beépített biztosítékokat a háttérhatalomnak az államszervezet döntési szintjein működő hálózata az évek során fokozatosan megkerülte és semlegesítette. Az egyik ilyen alkotmányt kikerülő módszer a "rendkívüli helyzetre" való hivatkozás. 1973-ban a "Nemzeti Szükségállapotot Befejező Különleges Bizottság" két tanulmányt készített az amerikai törvényhozás, vagyis a washingtoni Kongresszus részére. Ezek részletesen elemzik a folyamatosan fennálló "rendkívüli helyzetet". Megállapítják, hogy az Egyesült Államok lakói egész életüket szükségállapotra vonatkozó szabályok között élik. Már negyven éve korlátozzák az alkotmány által szavatolt állampolgári szabadságjogokat és kormányzati eljárásokat olyan jogszabályok által, amelyeket az országosan fennálló szükségállapotra hivatkozva hoztak. Church szenátor szerint 1933. óta a Kongresszus széleskörű jogköröket, rendkívüli felhatalmazásokat adott át a kormányzatnak anélkül, hogy azok lejárati idejét meghatározta volna. Ennek következtében az Egyesült Államoknak legalább négyszázhetven olyan rendkívüli felhatalmazást tartalmazó statútuma van lejárati határidő megjelölése nélkül, amelyek a végrehajtó hatalom fejének, vagyis az elnöknek, igen nagy hatalmat biztosítanak. Ezek a rendkívüli jogok felölelik az állampolgárok szinte valamennyi életviszonyát, és együttesen lehetővé teszik az ország irányítását az alkotmányos eljárásokra való hivatkozás nélkül, azok teljes kikerülésével. Az Egyesült Államok az 1933. március 9. kihirdetett elnöki deklaráció óta jogilag szükséghelyzetben van. A Franklin Delano Roosevelt által bevezetett rendkívüli állapoton túlmenően Harry Truman elnök is meghirdette 1950. december 16-án az országos különleges helyzetet, és ehhez csatlakozik Richard Nixon 1970. március 23-án és 1974. augusztus 15-én közzétett deklarációja az állam egészét érintő rendkívüli helyzetről. A már említett Különleges Bizottság jelentése a következőket állapítja meg: "A koreai háború befejeződésekor hivatalosan nem függesztették fel a szükségállapotot. Még ma sincs felfüggesztve… Ez azt jelenti, hogy valamennyi gyakorlati célt tekintve állandósult a rendkívüli helyzet. Az elmúlt negyven év folyamán az elnökök hatalmas, és láthatóan egyre bővülő, és soha véget nem érő különleges felhatalmazáshoz jutottak. Ezek a hatalmi jogosultságok ténylegesen korlátlanok. A Kongresszus és a polgárok közössége nincs tisztában a rendkívüli jogosultságok terjedelmével, és soha nem történt figyelemreméltó ellenvetés sem a Kongresszus, sem a közvélemény részéről a helyzet ilyen alakulása ellen. A bíróságok sem korlátozták lényegesen ezeket a rendkívüli hatalmi jogosítványokat. 1933. óta a Kongresszus elfogadott, és kodifikált több mint négyszázhetven nagyjelentőségű jogszabályt, olyan jogosítványokat juttatva az elnöknek, amelyek korábban - az Egyesült Államok megalakulása óta - kizárólag a Kongresszus felelősségébe tartoztak és az ő előjogai voltak. Senki, vagy csak kevesek látták előre, hogy az átmenetinek tekintett szükségállapotot, amelyet 1933-ban, majd 1950-ben, 1970-ben és 1971-ben ismételten kihirdettek, állandósítják. Negyven évet semmiképpen nem lehet átmeneti jellegű rendkívüli helyzetnek minősíteni. A Különleges Bizottság álláspontja szerint jelenleg nincs szükséghelyzet. A Kongresszusnak éppen ezért a közeljövőben rendelkeznie kell a szükségállapot befejeződéséről". (Mindez elolvasható a Congressional Record - Senate, vol. 119 part 29, 93^rd Congress, 1^st session, November 19. 1973, amely az idézett tanulmányok teljes szövegét tartalmazza.)

Ha a háttérhatalom hálózata nem lenne kellően erős és hatékony, akkor az illetékesek minden bizonnyal megfontolják a Különleges Bizottság ajánlásait, és ráveszik a washingtoni törvényhozást - a képviselőket és szenátorokat egyaránt - hogy vessenek már egyszer véget ennek az amerikai alkotmányt sértő helyzetnek. Ténylegesen azonban ennek az ellenkezője történt. Az eltelt idő óta az amerikai elnökök tovább bővítették rendkívüli felhatalmazásaik körét, amely végül is oda vezetett, hogy ma már szinte korlátlan hatalommal rendelkeznek. Ahhoz, hogy diktátori hatalmuk legyen mindössze arra van szükségük, hogy az a szükségállapot, amely 1933-ban került bevezetésre, soha ne érjen véget. Világosan kell látnunk, hogy az elnökök saját tetszésük szerint fogalmazzák meg a végrehajtói rendeleteket (Executive Orders) és elnöki utasításokat (Presidential Directives) anélkül, hogy azt a Kongresszus, vagy az állampolgárok ellenőriznék és jóváhagynák. Ez lehetővé teszi, hogy az elnökök jogtalanul olyan hatáskörökkel és hatalmi jogosítványokkal ruházzák fel magukat, amelyeket az alkotmány megtagad tőlük, és mindehhez azt az ürügyet használják, hogy "rendkívüli helyzet" van, és ez kényszeríti őket a rendkívüli jogosultságok igénybevételére. Mivel a továbbiakban részletesebben szólunk ezekről a rendeletekről és utasításokról, most csak a legutóbbiakból sorolunk fel néhányat annak szemléltetésére, hogy az Egyesült Államok elnökei gyakorlatilag bármilyen fejleményt szükségállapotnak minősíthetnek, mivel a rendkívüli helyzet meghatározása szándékosan homályos, pontatlan, és tetszés szerint értelmezhető, túlságosan is nyújtható "gumi definíció". (Az EO, Executive Order, elnöki rendelkezés.)

• EO 10995 feljogosítja az elnököt a szólásszabadság gyakorlásának felfüggesztésére, és a tömegtájékoztatási eszközök elnöki irányítására
• EO 10997 feljogosítja a végrehajtó hatalmat az elektromos szolgáltató rendszer, valamint az üzemanyag források adminisztratív átvételére
• EO 10998 lehetővé teszi a kormány számára, hogy ellenőrzése alá vonja az élelmiszerforrásokat, beleértve a farmgazdaságokat is
• EO 10999 felhatalmazza a kormányt az országos szállítási eszközök, a tömegközlekedési és magánjárművek elkobzására és ellenőrzés alá vételére
• EO 11000 felhatalmazza a kormányzatot, hogy adminisztratív kényszerrel munkabrigádokat állítson fel a polgárokból
• Az EO 11001 felhatalmazza a kormányzatot az egészségügyi, oktatási, és jóléti rendszerek, valamint intézményeik kormányellenőrzés alá vételére
• Az EO 11002 engedélyezi a kormányzat számára az Egyesült Államok lakosságának országos nyilvántartásba vételét
• EO 11003 felhatalmazza a kormányzatot valamennyi repülőgép és repülőtér lefoglalására
• EO 11004 feljogosítja a kormányt, hogy az ország egyes régióinak lakosait az ország más térségeibe kényszer útján áttelepítse
• EO 11005 felhatalmazza a kormányt, hogy ellenőrzés alá vegye a vasutakat, vízi utakat, valamint

a közellátást szolgáló raktárberendezéseket

• EO 12148 feljogosítja a Federal Emergency Management Agency-t (Szövetségi Válságkezelési Ügynökséget), hogy átvegye a hivatalos kormány teljes hatáskörét, és ténylegesen annak helyébe lépjen.

Minthogy az előbb felsorolt államfői (elnöki) rendeletek a végrehajtó hatalom birtokosa által bármikor hatályba léptethetők, így napjaink Amerikájában már nincs korlátja a diktatórikus kormányzat bevezetésének. Az előzőekben említettük, hogy a FEMA (Szövetségi Válságkezelési Ügynökség) formálisan Carter elnök 12148. számú elnöki rendeletével kezdte meg működését. Ennek a rendeletnek a neve Szövetségi Válságkezelési Törvény. Ez kodifikálja a korábbi elnöki rendeleteket, amelyek a különböző rendkívüli helyzetekre és jogosítványokra vonatkoznak, és amelyek a mindenkori elnöknek, mint a végrehajtó hatalom vezetőjének, ténylegesen korlátlan hatalmat biztosítanak olyan helyzetekben, amelyek rendkívüliek, vagy legalább is a kormány azt állítja róluk, és ilyen irányban manipulálja a közvéleményt. A FEMA ennek nyomán átvette számos olyan kormányzati intézmény irányítását, amelyek feladatkörébe tartozott a rendkívüli helyzetek kezelése. Így ellenőrzése alá vonta a szövetségi rendkívüli tömegtájékoztatási rendszert, a szövetségi katasztrófa elhárítási igazgatást, és számos más intézményt. A FEMA úgy lett megszervezve, hogy képes legyen átvenni a kormány egészének feladatkörét is szükséghelyzetben, beleértve az elnöki hatalom átvételét is, amennyiben a helyzet ezt kívánja. A FEMA központja a Maryland tagállamban lévő Fort Meade-ben található a Nemzetbiztonsági Ügynökség egy különlegesen titkos támaszpontján. A FEMA-t kellő jóindulattal egy olyan ernyőszervezetnek is tekinthetjük, amely háborúk, más vészhelyzetek, természeti katasztrófák idején gyorsan és hatékonyan cselekszik a lakosság életének a megmentése érdekében. A FEMA-val kapcsolatban azonban aggodalomra ad okot az a körülmény, hogy csak alkalmazottainak kevesebb, mint tíz százaléka foglalkozik katasztrófa elhárítással. Mindezt egy kongresszusi vizsgálat állapította meg. Ezért joggal merül fel a kérdés, hogy végül is mivel foglalkozik a FEMA a Fort Meade-i szupertitkos támaszpont kapui mögött? Már ismertté vált, hogy a FEMA - többek között - amerikaiak millióiról gyűjt óriási befogadóképességű számítógéprendszerébe adatokat. Ezek az adatbázisok látják el információkkal az úgynevezett "Crisis Action Program"-okat (Válságkezelő Akcióprogramokat), amelyeket akkor indítanak be a FEMA senki által meg nem választott, és politikai felelősséggel nem tartozó bürokratái, ha úgy gondolják, valami olyasmi történt, amely kompromittálhatja a "Continuity of Goverment" (a kormányzás folyamatossága) biztosítására létrehozott struktúra működését, azaz a FEMA szupertitkos irányítását.

Egy példán szeretnénk szemléltetni milyen az a helyzet, amelyben a FEMA beavatkozhat, vagy beavatkozik. 1989-ben idősebb George Bush elnök, a jelenlegi elnök apja, Kolumbiába látogatott azért, hogy három Latin-Amerikai ország elnökével megvitassa az illegális kábítószertermelés- és kereskedelem elleni küzdelem problémáit. Közben arról terjedtek el híresztelések, hogy Bush ellen merénylet készül. A FEMA illetékesei nyomban programot dolgoztak ki arra az esetre, ha az elnököt szállító repülőgépet rakétatalálat érné. Ez a szükségprogram tartalmazta azt is, hogy mintegy tízezer amerikait letartóztassanak, és gyűjtőtáborokba helyezzenek el. Őket a Fort Meade-ban tárolt adatok alapján választották ki, mint olyan egyéneket, aktivistákat, támogatókat, vagy a terrorizmussal szimpatizálókat, akik veszélyesek lehetnek. A FEMA hasonló feladatot teljesített az Irak elleni háború idején. Lehetővé tette, hogy szükség esetén összegyűjtsék azokat a személyeket, akik a számítógépes adatbázis szerint veszélyes aktivisták lehetnek. A Washingtonban megjelenő, és a pénzoligarchia hálózatát következetesen bíráló "The Spotlight" című hetilap beszámolt arról is, hogy a FEMA az Utah állambeli Salt Lake City-ben is rendelkezik egy "National Communications Center"-rel (Nemzeti Tájékoztatási Központtal), amelyet láncokból és szögesdrótból álló kerítés vesz körül. A nemzeti gárda tankjai védik ezt a Salt Lake City-i repülőtértől elkerített területet. A kerítéseken lézerérzékelők vannak elhelyezve, és mindenütt tiltó táblák, amelyek szankciókkal fenyegetik azokat, akik fényképet, térképet, vagy rajzvázlatot készítenének a területről. A kerítésen túl helikopter rámpa van, legalább kettő, de rendszerint négy harci helikopterrel. A területen számos olyan elektronikus berendezés működik, amely a műholdas kommunikáció céljait szolgálja.

Salt Lake City egy másik részében van egy hamburgerkészítő üzem, amely - több kutató szerint - ugyancsak titkos FEMA létesítmény. A FEMA repülőtéri támaszpontja mellett az UniSys nevű vállalat telephelye található. Ez a vállalat több milliárd dolláros szerződéseket kötött a FEMA-val, és ennek keretében elektronikai és kommunikációs ellenőrzést szolgáló felszereléseket szállít neki. Adatok vannak rá, hogy a FEMA nyolcszáz olyan telefont hallgat le, amelyek fegyverekkel és lőszerekkel kereskedő vállalatokhoz tartoznak. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy az Egyesült Államok alkotmánya szerint minden állampolgárt megillet a fegyverviselés joga, pontosan azért, hogy alkotmányos jogait és politikai szabadságjogait, ha kell, a kormány fegyveres erejével szemben is megvédhesse.

1994-ben az amerikai közvélemény tájékoztatásának a megkerülésével Clinton elnök aláírta annak az elnöki rendeletnek a kiegészítését, amelyet Bush elnök 1992. május 30-án léptetett érvénybe. A Bush által kiadott elnöki rendelet azzal a rendkívüli fenyegetéssel foglalkozott, amelyet a szerb és a montenegrói kormány által folytatott politika jelent az Egyesült Államok nemzetbiztonságára, külpolitikájára és gazdasági életére.

Miközben a Szerbiával és Montenegróval kapcsolatos politikának látszólag kevés köze van az amerikai területek felett is egyre gyakrabban látható fekete helikopterekhez, gyűjtőtáborokhoz, és az amerikai polgárok korlátozásához, Clinton rendelkezése valójában egy rendkívül fontos lépést takar. Azáltal, hogy Bush elnöki rendeletét hatályban tartotta, Clinton egy sor olyan elnöki rendeletet aktivizált, amelyeket korábbi elnökök adtak ki, és ez által lehetővé tette saját maga számára is ezeknek az igénybevételét, ha azt szükségesnek találja. Minthogy ezek az elnöki rendelkezések nagyon homályosan fogalmazzák meg, hogy mi is az a szükségállapot, amikor a ráhivatkozó rendeleteket alkalmazni lehet, ezért ezeknek a rendeleteknek az életbentartása és aktivizálása valóságos veszélyt jelent az Egyesült Államok alkotmányára, és az amerikai állampolgárok emberi jogaira és politikai szabadságjogaira.

Egyelőre még érvényben van az Egyesült Államokat létrehozó alapító atyák által megfogalmazott, és minden nehézség dacára oly sikeresnek bizonyult amerikai alkotmány. Amint azt már kifejtettük, az Egyesült Államokban berendezkedett kamatkapitalizmus rendszere válságos időszakba lépett. A szövetségi kormány a tagállamok és városok, az állampolgárok, valamint a vállalatok eladósodása a magánkézbe vett pénzrendszerben ketyegő kamatmechanizmus révén olyan méretűre növekedett, hogy bármikor bekövetkezhet a dollár nagyarányú értékvesztése, és a pénzrendszer megbénulása. Ez kiválthat olyan méretű és intenzitású társadalmi feszültséget, amely viszont okot adhat a jól előkészített FEMA-kormányzás bevezetésére. Hogy ténylegesen mit is jelent az Egyesült Államok számára egy ilyen rendkívüli kormányzás, majd csak akkor fogjuk megtudni, ha bevezetésre került. De addig is hasznos lehet, ha tájékozódunk, és már most megismerjük azt, ami ma is megismerhető a mindent átható titkolódzás ellenére.

Most idézünk néhány mondatot egy olyan magnetofon felvételből, amelyben Dr. William Pabst számol be mindarról, amit a FEMA-val kapcsolatosan megtudott már 1979-ben. A szöveget Milton William Cooper "Die Apokalyptischen Reiter" című 1997-ben az Edition Pandora Michaels Verlag kiadásában megjelent könyvének a 6. fejezete alapján ismertetjük. A 157. oldaltól a 159. oldalig idézünk a könyvből.

Nemzeti szükségállapot: teljes hatalomátvétel.

"Dr. William Pabst beszélt: lakáscímem 1434 West Alabama Street Huston, Texas 77006. 713 521-9896. Ez az én 1979. évi aktualizált jelentésem az Egyesült Államok Nemzetvédelmi Minisztériumának a koncentrációs tábor programjáról.

1976. április 20-án gyors, és alapos vizsgálat után az Egyesült Államok népének a nevében keresetet nyújtottam be különböző személyiségek ellen, akik kulcsszerepet játszanak egy összeesküvési programban, amely az Egyesült Államoknak, ahogyan mi azt ma ismerjük, véget vetne. Ez helyzetjelentés Önhöz, a panaszoshoz, Önhöz, az Egyesült Államok népéhez. A polgári peres ügyirat száma 76-H-667. Címe: "Panasz a Nemzetvédelmi Minisztérium koncentrációs tábor programja ellen". Benyújtásra került az Egyesült Államok Texas Tagállama Déli Kerületi Bíróságához, Houstonban. Az ügyben eljáró bíró Carl Bue volt. Erről a történetről egyszer már biztosan hallottak. A náci rendszer idején történt Németországban, hogy egy ember a gyermekkocsi gyár futószalagja mellett dolgozott. Felesége gyermeket várt, és mivel a kormány nem engedélyezte a gyermekkocsi megvásárlását, elhatározta, hogy titokban valamennyi részlegből megszerzi az alkatrészeket, és összeszereli a gyermekkocsit. Így is tett a feleségével együtt. Beszerezték és összeszerelték az alkatrészeket. Amikor készek voltak, nem gyermekkocsi volt a kezükben, hanem gépfegyver.

Ehhez hasonló az a helyzet is, amelyről most számolok be. A Demokratikus Intézmények Tanulmányi Központja nemrég javaslatot készített "Amerika Új Államai" alkotmányára. Ezt a központot Rockefeller finanszírozza. Ízelítőül csak annyit a javasolt alkotmányról, hogy a "nemzeti szükségállapot" fogalma százharmincnégyszer kerül említésre benne. A dokumentum nem tartalmazza a "Bill of Rights"-ot (az egyént megillető emberi és polgári jogok felsorolását D. J.), és a fegyver birtoklásához való jog ki van hagyva belőle. Egyidejűleg a House Concurrent Resolution Nr. 28. (a Képviselőház egyetértő határozata), amely arról rendelkezett, hogy 1976. július 4-re, vagy korábbra egy alkotmányozó gyűlést kell egybehívni, szintén kimaradt. Ennek a gyűlésnek az elnöke Nelson Rockefeller alelnök, a szenátus ideiglenes elnöke lett volna. Ez a határozat elakadt a bizottságban. Nyilvánvalóan nem adható ki pénz egy nagyszabású programért, amíg nincs esélye a tényleges életbeléptetésre.

Hogy mi történjék akkor, ha az amerikai nép önként nem fogad el egy olyan alkotmányt, amelyben kevésbé tudja azok útját keresztezni, akik diktatúrára törekednek, azt a 11490-es számú elnöki direktíva mondja meg, amely tartalmazza az általa felsorolt korábbi államfői utasításokat is. Az elnöki rendelet felszólítja a különböző hatóságok vezetőit, hogy készüljenek fel egy nemzeti szükségállapotra, beleértve azokat a rendkívüli helyzeteket is, amelyek nincsenek az elnöki rendeletben felsorolva. Ha elolvassák az utasítást, nem marad kétség afelől, hogy minden elgondolható ürüggyel ki lehet hirdetni a nemzeti szükségállapotot az 1969. októberében kibocsátott ijesztő dekrétum alapján. A rendelet kiterjedt valamennyi minisztériumra, beleértve a "Law Enforcement Assistance Administration"-t is (Jogrend Fenntartását Segítő Hivatal), és az Egészségügyi, Nevelési és Szociálisügyi Minisztériumot is. Larry McDonald kongresszusi képviselő feltárta a Kongresszusnak, hogy különböző gerilla és terrorcsoportok anyagi támogatást kaptak a szövetségi kormányzattól. Ha ezek a terrorcsoportok ténylegesen megkezdik felforgató tevékenységüket, akkor a 11490. számú elnöki rendeletet hatályba lehet léptetni.

De ahogyan előzőleg már említettük, az 11490-es elnöki rendelet elolvasása elegendő annak a megállapításához, hogy a legváltozatosabb ürügyekre hivatkozva kihirdethető a rendkívüli állapot. Mi történik, ha erre sor kerül? A következő napon Ön és családja a helyi postahivatalnál több háztömb hosszúságú sorban fognak állni, arra várva, hogy regisztrálva legyenek. Miután Ön és családja órákon át a sorban várakozott, végül becsukják az ajtót. Belülről kihallatszik a felfegyverzett postai tisztviselő hangja, amint közli az egyik megijedt őrizetbe vett személlyel: "Nézze, nem tehetek mást, a ház mögötti teherautó elszállítja a munkatáborba, amelybe beutalták. Felesége egy gyárba kerül, erről sem tehetek." Fia, vagy leánya Önre tekint, és remegő hangon kérdezi: "Miért vagyunk itt apu?" Most már láthatják, hogy egy szabad országban való élethez több is tartozik, mint a jelzálog fizetése. Tudatában kell lenniük annak, hogy mi zajlik Önök előtt. Megfelelően kell cselekedniük, és részt kell venniük a kormányzásban. Azaz be kell avatkozniuk."

A Dr. William Pabst dokumentumából vett idézettel arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy ha ma valaki meg akarja érteni a körülötte lévő világot, és eredményesen akar védekezni fenyegető veszélyeivel szemben, az nem kerülheti meg a mélyreható tájékozódást és aktív cselekvést. Erőfeszítés nélkül a pénzrendszer és a társadalom kapcsolata sem érthető meg. Büntetlenül nem térhetünk ki ezen erőfeszítés elől. A világ pénzügyi rendszere ma az összeomlás előtt áll, mivel a benne működő kamatmechanizmus révén az egyik oldalon robbanásszerűen növekvő adósság, a másik oldalon pedig példa nélkül álló hatalmas pénzvagyon halmozódott fel. Ma már csak az emberek állami és munkahelyi kizsákmányolásának a végletekig fokozásával lehet biztosítani az állami és nem állami adósságok után járó egyre növekvő kamatjáradék fizetését a nemzetközi pénzvilágnak. A globalizáció elmélyítette ezt a válságot, mivel földgolyónk nemzeteit könyörtelen versenybe hajszolta. Az uzsoracivilizációnak ebben a rendszerében egyre kevesebbet számít az alapvető életfeltételek biztosítása, és a környezetvédelem is üres jelszóvá vált. A környezetpusztító erőszakolt gazdasági növekedés abszolút elsőbbséget élvez, mivel ideig-óráig így lehet még fizetni a kamatokat a pénzoligarchiának. Ennek az embertelen hajszának a közösségi értékeket hordozó kultúra is áldozatul esik.

A politika a közügyek demokratikus intézéséből egyre inkább a pénzoligarchiának nyújtott olcsó állami szolgáltatássá alakul át, amennyiben biztosítja neki közpénzen a pénzbehajtást, valamint a hátrányos helyzetűek manipulálásával, és ha szükséges az elnyomásával, a társadalmi nyugalom fenntartását. A kamat formájában történő eltulajdonítás, ami nem szépítgetőn kifejezve a lopás egy változata, elkerülhetetlenül demoralizálja ennek a perverz rendszernek valamennyi részvevőjét. Az értékteremtő alkotótevékenység egyre inkább leértékelődik a parazita spekulációs tevékenységgel szemben. A kamatkényszer miatt a pénzvagyon mértani haladvány szerint növekszik, ezzel pedig a reálgazdaság növekedése a természeti és emberi erőforrások legpusztítóbb kizsákmányolásával sem tud lépést tartani. Ezért ebben a rendszerben kódolva van már kialakulásától kezdve az a belső ellentmondás, amely szükségszerűen szétfeszíti, majd felrobbantja. Fennáll a reális a veszélye annak, hogy ezt a beteg rendszert az összeomlástól csak a diktatórikus kormányzásra való áttéréssel lehet átmenetileg megmenteni. Ennek a haldokló rendszernek azonban még diktatúrával - esetleg háborúkkal - is csak ideiglenesen lehet meghosszabbítani az életét. Nem vonhatja ki magát az alól a természeti törvény alól, hogy ami halálosan beteg, annak el kell pusztulnia.

A magyar polgároknak tudniuk kell, hogy országuk pénzrendszere is a nemzetközi pénzoligarchia irányítása alá került. Ha a pénzoligarchia nemzetközi szinten készül a szükségállapot fogadására, akkor a válság hazai terepen való menedzselésére nekünk is fel kell készülnünk, mert hatása egész biztosan hazánkban is pusztító lesz. A magyar pénzrendszer is megrendül, ha a világ vezető országaiban összeomlanak a tőzsdék és a pénzpiacok, és ha bekövetkezik a dollár nagyarányú értékvesztése, aminek a jelei már mutatkoznak. A hazánkba importált kamatszedő magánpénzrendszer teszi lehetővé, hogy a magyar társadalom által megtermelt nemzeti össztermék mintegy 1/6-da minden évben - kamatjáradék és hozam formájában - elhagyja az országot és a nemzetközi pénzoligarchát, valamint hazai kiszolgálóit gazdagítsa. Ezért az évről-évre ismétlődő jövedelem-elvonásért az értékelőállító magyar társadalom nem kap ellenszolgáltatást. Az az érv, hogy ez ellen nem tehetünk semmit, mert a világ többi részén is ez a pénzrendszer került bevezetésre, megtévesztő. Ha más országokban is pestisjárvány van, attól még nem lesz a pestisben való megbetegedés kívánatos állapot, amelyre feltétlenül törekednünk kell. Ellenkezőleg! Máris védekeznünk kell vele szemben minden rendelkezésünkre álló eszközzel. Az első lépés, hogy közéleti párbeszéd folyjék a közpénzrendszerre való visszatérés lehetőségéről, és a pénzrendszer válsága a közelgő parlamenti választás megkerülhetetlen témája legyen. Ennek érdekében minden választópolgár tehet valamit.

2001. június

Leleplező 2001/3