2012. április 22., vasárnap

Bankok siralma


Bankok siralma

Várhegyi Éva: A frankhitelek fogságában

2011 őszére kényes helyzet állt elő. Egymilliót meghaladó, a lakását svájcifrank-alapú hitel fejében elzálogosító – köztük százezernél több, fizetési elmaradása miatt a kilakoltatás rémével fenyegetett – család problémája állt az államcsőd széléről nemrégiben visszarántott magyar kormány és a válságadóval megkopasztott hazai bankszektor előtt. Arra az Orbán-kabinetre várt a megoldás, amely regnálásának első évében csupán egy „hoztam is meg nem is” turpisságú mentőcsomaggal rukkolt elő, miközben gazdasági „szabadságharcával” maga is súlyosbította a devizaadósok helyzetét. Tehetetlenségét harsány kommunikációval s a felelősség áthárításával próbálja leplezni a kormány, bűnössé kiáltva ki a korábbi szocialista vezetőket, amiért megágyaztak a devizahitelezés elburjánzásának.1 Széles körű társadalmi támogatottság mellett hárítja a terhek oroszlánrészét a hitelnyújtó bankokra, mondván, az ő felelőtlenségük és gátlástalan profitéhségük vezetett az áldatlan állapothoz.
A 2008-as hitelválság kirobbanásával felerősödött bankellenes hangulatban a hazai pénzintézetek vezetői sokáig némán tűrték a vádakat, és még a kirívó mértékű különadó ellen is csak szordínóval emeltek hangot 2010 nyarán. Hallgatásuk növelte a gyanút, hogy talán nem érzik ártatlannak magukat a – nemcsak az adósokat ellehetetlenítő, de nekik is veszteségeket hozó – helyzet kialakulásáért.2 Az elhamarkodott és túlméretezett banki különadóval a kormány is beszorította magát. A belőle származó bevételeket már évekre előre elköltötte az aktuális költségvetési lyukak betömésére, ahelyett, hogy a devizahitelesek problémájának enyhítésére használta volna, így nehezebbé vált további érdemi tehervállalásra késztetni a bankokat.
Az Orbán-kabinet számára persze nincs lehetetlen! A jogállami normák félresöprésével mégiscsak sikerült olyan, sokak szerint alkotmánysértő törvényt alkotnia, amely a devizaalapú hitelek kedvezményes végtörlesztésének elfogadására kötelezi a bankokat, s ezzel arra kényszeríti őket, hogy saját tulajdonosaik és betéteseik kárára vállalják át az árfolyamkockázat miatti veszteségek zömét.
Miként jött létre ez az áldatlan állapot, amely alkalmat adott az Orbán-kormánynak arra, hogy a multinacionális tőke és különösen a bankok ellen irányuló populista politikáját újabb és újabb „bankrabló” akciókkal demonstrálja? Hogyan rontja jogsértő intézkedéseivel a kormány az ország befektetői megítélését és ássa alá a gazdaság fejlődését? A választott megoldás tükrözi-e a felelősségeket a helyzet kialakulásáért, vagy legalább valamiféle társadalmi igazságosságot és méltányosságot? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sora merül fel a devizahitelesek problémájának kezelésére hozott kormányzati intézkedések nyomán.
Íme, egy lehetséges interpretáció!
 
Az eredendő bűn meg a többi
 
A devizaadósság súlyos problémájához vezető (tév)út macskaköveit egymást követő kormányok rakták le hibáikkal és mulasztásaikkal, éppen egy évtized alatt. Az első Orbán-kormány indította el 2001-ben azt a lakáshitel-támogatási rendszert, amely a támogatások növelése és a jogosultsági kritériumok kiszélesítése miatt rövid idő alatt finanszírozási bombává vált. A 2002-es választások előtt már a 30 millió forintos hitelek felvevőinek is tetemes kamattámogatást és adókedvezményt adtak – ennek a terheit a magyar adófizetők hosszú évtizedekig nyögik; az idei büdzsét is 120 milliárd forinttal terheli.
A nagyvonalú – a hitelfelvevők mellett a hitelnyújtókat is jutalmazó – támogatási politika a bankokat is arra ösztönözte, hogy kiépítsék lakáshitelezési kapacitásaikat. Így amikor a Medgyessy-kormány megnyirbálta a kedvezményeket, a bankok olyan konstrukciót kerestek, amellyel fenntarthatták a hitelkeresletet. A Járai Zsigmond vezette MNB magas kamatai mellett a bankok és az adósok számára is ésszerűnek látszott, ha a hiteleket a forintnál stabilabb, ezért kisebb kamatú valutában számolják el. A gyors euróövezeti csatlakozás eufóriájában nem tűnt túl kockázatosnak a hitelek és törlesztőrészleteik euróban való elszámolása.
A bankok, az adósok és a felügyelő hatóságok közös hazárdjátéka nem is az euró-, hanem a svájcifrank-alapú hitelekkel vette kezdetét. E valutát az anyabankjaik révén euróforrásokkal jól ellátott hazai bankok is csak a pénzpiacról tudják beszerezni, bár a világméretű pénzbőség idején ez nem okozott gondot. Így indulhatott meg az euróénál is alacsonyabb kamatú, történelmileg azzal mégis szorosan együtt mozgó svájci frankban elszámolt hitelek felvirágzása. Nemcsak nálunk, hanem más olyan kelet-európai országokban is, ahol a nemzeti valutát a magas kamatszinttel próbálták erősíteni (Románia, Bulgária, balti államok).
A hitelezők és a hitelfelvevők évekig élvezték a svájci frankra alapozott hitelboom előnyeit. A bankok így tudtak profitábilis növekedést produkálni, a háztartások és önkormányzatok pedig így tudták költekezésük határát hitellel a legmesszebbre kitolni. A válság kirobbanásáig kevés szó esett az árfolyamkockázatról; a banki vészforgatókönyvekben kalkulált 10-20 százalékos leértékelődés még többnyire belefért az adósok törlesztőképességébe.
De a válság összes hozadéka, a jövedelmek csökkenése, a munkahelyek elvesztése már nem! Ez indokolta a Bajnai-kormánynak a válság miatt munkanélkülivé váló lakáshitelesek számára kidolgozott támogatási programját. Csakhogy az állami kezességvállalás kevésnek bizonyult a probléma súlyához képest. A bankok fizetéskönnyítő módozatokkal, átütemezésekkel próbálták adósaik fizetőképességét fenntartani. Ennek viszont keresztbe tett a már az Orbán-kormány idején életbe lépett kilakoltatási moratórium, amely éppenséggel a nemfizetésre való hajlandóságot erősítette. A pénzügyi helyzet súlyosbodása mellett így a fizetési morál romlása is hozzájárult a törlesztési hátralékok gyors emelkedéséhez.
 
Kié a felelősség?
 
Ha már a politikai kommunikációban hangsúlyossá vált a felelősség kérdése, én sem kerülhetem meg. A mai kormányerők a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányt nevesítik, az előző kormánypártok képviselői az első Orbán-kormány elhibázott lakáspolitikájára mutogatnak, a média közvetítette közbeszéd a bankokra mutogat, egyes liberális közgazdászok pedig a hitelfelvevők felelősségét hangsúlyozzák. Meglátásom szerint mindegyik álláspontban van igazság: a devizahitelekkel kapcsolatba hozható minden szereplőnek megvan a maga felelőssége, nem volna ildomos egyetlenre rálőcsölni az egészet.
A 2001 és 2008 között működő magyar kormányok felelőssége abban áll, hogy fogyasztásösztönző politikájukkal erősítették a háztartások eladósodási hajlamát. A megtakarítási ráta zuhanásával felduzzadt a külföldi adósságállomány, ami már a 2008-as válság előtt is rontotta az ország befektetői megítélését, és növelte az elvárt hozamokat. A magas forintkamatokat szorgalmazó jegybank is a devizahitelezés irányába lökte az alacsony törlesztőrészletekre vágyó hitelfelvevőket és a mind több kölcsön kihelyezésében érdekelt bankokat. Az akkori, Járai-féle kommunikáció ráadásul azt vetítette előre, hogy a forint egyre csak erősödni fog, amivel azt is sugallta, hogy a devizahitelesek terhei nem nőhetnek meg tartósan.
Ebben a légkörben alakult ki a bankok és a hitelfelvevők közös felelőtlensége, ami abban állt, hogy olyan pénznemben állapították meg a törlesztést, amellyel az adós nem rendelkezik. A forintjövedelmű háztartások nagy kockázatot vállaltak akkor, amikor az alacsony kamat és az aktuális árfolyam mellett kalkulált alacsony kezdeti törlesztőrészlet csábításának engedve devizában adósodtak el hosszú évtizedekre. Növelte a bajt, hogy egy olyan pénznemben (svájci frank) elszámolt hitelkonstrukció terjedt el, amely menekülővaluta szerepe miatt különösen ki van téve a pénzpiaci spekulációnak, és emiatt az euróénál is kiszámíthatatlanabb az árfolyama.
A bankok is felelőtlenül jártak el. Ők képesek ugyan az árfolyamkockázat elleni védelemre, ám ha ennek költségét ráterhelték volna az adósokra, akkor végső soron ott lettek volna, mintha forinthitelt nyújtottak volna, amire pedig éppen a magas kamat és a vele járó nagy törlesztőrészletek miatt nem volt elegendő kereslet. Így megelégedtek avval, hogy előírásszerűen ismertették a hitelfelvevővel az árfolyamkockázat várható következményeit. Nem viselkedtek felelős hitelezőként, amikor a jövedelemvizsgálat nélküli hitelbírálat csábításával próbáltak mind több ügyfelet szerezni: a hitelösszeg megállapításánál pusztán a jelzálogfedezet értékét nézték.
Bár emiatt a hitelek sok esetben mind a jövedelemhez, mind az ingatlan értékéhez képest kifeszítettnek számítottak, a kétezres évek első felét (nemcsak itthon!) jellemző hurráoptimista légkörben a pénzügyi szektort felügyelő hatóságok sem aggódtak különösebben tartós árfolyamgyengülés vagy ingatlanáresés miatt. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete és a Magyar Nemzeti Bank 2008 februárjában adott ki először olyan ajánlást, amely a devizaalapú hiteleknél a helyes kockázatfelmérés gyakorlatára buzdította a bankokat, különös tekintettel a jenhitelekre (ez utóbbiakat később tőkekövetelményekkel ellehetetlenítették). 2008 ősze előtt a hatóságok csupán két dolog miatt aggódtak komolyabban: a háztartások növekvő eladósodása miatt, valamint hogy a bankok mind nagyobb arányban vonnak be rövid lejáratú külföldi forrásokat a 20-25 éves jelzáloghitelek finanszírozására. A svájci frankot (és pláne az eurót) ekkoriban még nem tekintették különösebben kockázatosnak.
Az ingatlanfedezetek miatt is csak jóval a válság kirobbanása után, 2010-ben kezdtek aggódni a hatóságok, akkor, amikor nálunk is kezdett kipukkadni a (szerencsére nem túl nagy) ingatlanpiaci árbuborék. 2007 tavaszán az MNB még a hitelezési kockázatot csökkentő tényezőként értékelte a jelzálog-fedezetű kölcsönök arányának emelkedését.3 Az árfolyamkockázat akkor sem vált még témává, amikor a bankok felett őrködő Nemzetközi Fizetések Bankja már jelezte, hogy a kelet-közép-európai térségben a svájcifrank-alapú hitelezést spekulatív ügyletnek tartja, amelyben bár a bankok lefedezik a devizahitelezésből származó kockázataikat, de az árfolyamkockázat végső soron ügyfélkockázattá konvertálódik.4 A hazai hatóságok jelentéseiben 2008 őszétől szaporodtak meg az utalások arra, hogy a devizahitelezésre épülő boom nálunk sem volt mentes felelőtlen ügyletektől.5
A nemzetközi pénzügyi-gazdasági válság 2008-as kirobbanásáig az illetékes hatóságok, a kormány alá tartozó PSZÁF és a független jegybank, de még a ma már igencsak kritikus elemzők sem fordítottak különösebb figyelmet a devizahitelezés gyors eszkalálódására. Ezt követően is főként azért került reflektorfénybe a frankhitelesek ügye, mert a válság miatt mind több család veszítette el jövedelmét. Pedig akkoriban a forintban eladósodottak éppúgy veszélybe kerültek, mivel a válság hatására a forintkamat az egekbe szökött, s emiatt nekik még nagyobb volt a fajlagos törlesztési terhük, mint frankhiteles társaiké.
Megvannak tehát a felelősök, mindjárt négy is akad. Felelősek a csábítóan olcsó, ámbár kockázatos terméket kidolgozó és forgalmazó bankok, és felelősek a csábításnak engedő, önálló akaratuk szerint döntő, felnőtt állampolgárok. Felelősek a bankszektor ügyeit felügyelő hatóságok, amelyek alulbecsülték a kockázatokat, és sokáig nem tettek sem tiltó, se az ilyen ügyleteket megdrágító intézkedéseket. Végül nem elhanyagolható mértékben felelősek a kétezres években regnáló kormányok, amelyek fogyasztásösztönző politikájukkal lovat adtak a háztartások eladósodása alá. Összeállt hát egy szép „körmagyar”.
 
Ki legyen a bálanya?
 
Nem kétséges, hogy a devizaalapú hitel mint termék „hibás” volt, miként azt utólag egyre többen hangoztatják.6 De nem azért, mert a kiszámíthatatlan árfolyamváltozás miatt egyáltalán nem volna szabad devizában elszámolt hitelt nyújtani, hiszen ilyen logika alapján változó kamatozású hitelt sem szabadna folyósítani, mert ki tudhatja, menynyivel nő meg évek múlva a kamat, amely szintén előre kalkulálhatatlan mértékben emeli meg a törlesztőrészletet. A svájcifrank-alapú hiteltermék azért volt „hibás”, mert olyan devizanemben nyújtották, amelynek menekülővalutaként különösen kiszámíthatatlan a mozgása, ráadásul a magyar monetáris politikának semmiféle befolyása nem lehet a forinttal szemben kialakuló árfolyamára (ami az euróra már nem igaz).
Az, hogy a termék „hibás”, nem jelenti egyúttal azt, hogy erre hivatkozva jogszerűen semmissé lehet tenni az egykori hitelszerződéseket, miként arra mind többen buzdítanak.7 Még akkor sem, ha sokan hajlanának arra, hogy egyfajta „cunamiként” értékelve a 2008-as pénzügyi krízist, majd annak mostani másodhullámát, a vis major esetét állapítsák meg. A nemzetközi gyakorlat alapján kevéssé valószínű, hogy a magyar bíróság ilyennek ítélné meg a válságot, bár még ekkor sem lenne automatikusan semmis a hitelszerződés. Valószínűbb, hogy a bíróság is a futamidő hosszabbításával látná orvosolhatónak a szerződés teljesítését, miként maguk a bankok meg az árfolyamgát konstrukciójára buzdító kormány.
A felelősség alapján nem vált egyértelművé a válasz a kérdésre: ki fizesse a számlát, ki legyen a bálanya? Ha jogszerűnek tekintjük is a megkötött hitelszerződéseket, miként minden bizonynyal többségükben azok, a probléma mérete, társadalmi jelentősége miatt ma már akkor is nehéz fenntartani azt a végletes liberális álláspontot, hogy viselje mindenki döntésének következményét, fizesse mindenki a maga számláját. Mert igaz, hogy mindenki valamiféle előny (kisebb törlesztés) reményében választotta a frankhitelt, és évekig élvezhette is ennek hasznát, csakhogy azt már rég elköltötte, amit már nem tud visszacsinálni, most viszont sokaknak tényleg a lakhatása forog kockán. Másfelől persze az is igaz, hogy soha nem leszünk felnőtt állampolgárok, ha mindig kihúznak minket a slamasztikából. Ekkora földcsuszamlásra azonban senki fia nem számított: se az átlagügyfélnél informáltabb bankok, se a felügyelő hatóságok.
A jelentős „erkölcsi kockázat” (moral hazard) viszont azt indokolná, hogy a cech nagy részét mégis a szerződő felek állják, hiszen máskülönben a jövőbeli döntéseknél is eluralkodik a felelőtlenség. Ezt a kívánalmat, bár korántsem liberális érveléssel, hanem ügyes mellébeszéléssel, ma láthatóan teljesíti is a kormány, hiszen az állam, vagyis az adófizetők tehervállalása arra a pár milliárd forintra korlátozódik, amit a Nemzeti Eszközkezelő a lakások megvásárlására költ, és amennyibe az ócsai házépítési program kerül.
Első körben legalábbis. A kormány ugyanis – mint majd rámutatunk – a bankok kirablására építő „megoldással” csak látszólag veszi le a devizahitelek terhét „az emberek” válláról. A 2010 nyarán meghirdetett gazdasági „szabadságharc” jegyében a nemzetközi elszigetelődés útján menetelve eleve elvágta annak lehetőségét, hogy az illetékes központi bankokkal együttműködve próbálja kiszabadítani a magyar társadalmat a frankhitelek fogságából.8 És hiába hárítja a közvetlen költségeket a bankokra, ha hosszabb távon jócskán visszaüt azzal, hogy jogsértő intézkedéseivel a magánbefektetőket is „kiutálja” az országból.
 
A halogatás ára
 
Nem kétséges, hogy a végső számla megfizetésében az egész társadalom részt vesz valamiképpen. S a számla jó nagyra nőtt az elvesztegetett évek során. A probléma érdemi megoldása ugyanis már 2008 ősze óta várat magára. Sem a kormányok, sem a bankok nem kezelték a társadalmi súlyának megfelelően a növekvő gondokkal küszködő adósok tömeges problémáját. Sőt, az elfogadható tehermegosztással járó, egyúttal hatásos mentőcsomag kimunkálásának halogatása és a sokáig fenntartott kilakoltatási moratórium maga is duzzasztotta a hátralékokat.
A nemzetközi pénzpiacok sem kímélték a devizaadósokat. 2010 nyarán a svájci frank minden valutához képest megerősödött, és ez még csak a „vég kezdete” volt. 2011 júliusától, az európai és az amerikai adósságválságok nyomán, soha nem látott szárnyalásnak indult a svájci frank, ami a törlesztési terheket az induláskori értékük jó másfélszeresére növelte. Ahogy izmosodott a svájci valuta, úgy vált egyre szélesebbé a hátralékos adósok köre, és csúsztak át mind többen késedelmükkel a bűvös 90 napos határidőn, s jutottak a kilakoltatás fenyegető árnyékába.
A kormány csak 2011 késő tavaszán jutott dűlőre a Bankszövetséggel, s alakította ki a „hoztam is meg nem is” típusú adósmentő csomagját. Június 20-án fogadták el a törvényt, amely lehetővé teszi a törlesztési árfolyam három évre szóló rögzítését (árfolyamgát) azoknak, akik nem lépték át a 90 napos fizetési késedelmet, és a fedezetül szolgáló ingatlanjuk értéke nem éri el a 30 millió forintot. Az erre bejelentkező adós számára a frankot 180, az eurót 250 forintos árfolyamon rögzítették, a tényleges törlesztési árfolyam ezt meghaladó része pedig gyűjtőszámlára kerül, amire a bankok a rögzítés ideje alatt kedvezményes kamatú forinthitelt nyújtanak. Az állam az árfolyamrögzítés idején e hitel egészére, azt követően pedig a negyedére készfizető kezességet vállal, de ezért a bankok garanciadíjat fizetnek; vagyis végső soron ők állják a számlát.9
A júniusban elfogadott törvény arról is rendelkezett, hogy októbertől megszűnik a kilakoltatási és értékesítési moratórium, és életbe lép a kényszerértékesítés kvótarendszere, amely 2014 végéig negyedévente szabja meg, hogy a lakáshitelek fedezetéül szolgáló ingatlanok mekkora hányada árvereztethető el. Az ütemezés egyfelől a hitelezőket és az adósokat egyaránt sújtó piaci áresést fékezi, másfelől a szociális ellátórendszerre nehezedő terhet mérsékli.
Októberben felállt végre a másfél évvel korábban beharangozott Nemzeti Eszközkezelő is, amely – a kvóta keretein belül – megvásárolhatja a bankoktól az előírt szociális követelményeknek megfelelő adósok lakásait, amelyekben a lakók bérlőként maradhatnak. A rendelkezésére bocsátott költségvetési források azonban igencsak szűkösek: 2014 végéig csupán ötezer lakás megvásárlására nyújt fedezetet. A vételár településtípustól függően az adásvételi szerződéskor érvényes forgalmi érték 35–55 százaléka lesz, a különbözetet a bankok viselik a kockázati céltartalékuk terhére. Az „otthonvédelmi akcióterv” egy – meglehetősen korlátozott hatókörű – szociális családiház-építési programmal is kiegészült: első ütemben 80, de összesen is csupán 500 lakás építését megcélozva, ami elenyésző a kilakoltatással fenyegetett, százezret is meghaladó családhoz képest.
A terheket pusztán a bizonytalan jövőre áttoló árfolyamgát nem hozott sikert: alig pár ezer adós élt ezzel a lehetőséggel. Az adósok többsége megértette: három év múlva újra szembesülhet a törlesztőrészlet megugrásával, hiszen 2015-től már piacivá válik a gyűjtőszámlákon felhalmozott forinttartozások kamata, miközben a svájci frankban fennálló eredeti tartozást is tovább kell törleszteni. Az érdeklődést a törvény kínálta „megoldás” iránt az is visszafogta, hogy ehhez hasonló, a törlesztés mértékét a futamidő meghosszabbításával csökkentő konstrukciót maguk a bankok is kínáltak már jó ideje.
Az egyéves kihordási idő után a nyár elején megszületett otthonvédelmi intézkedések kevés kézzelfogható segítséget hoztak az érintetteknek. A devizahitelek időzített bombája változatlanul ketyegett tovább.
 
A gordiuszi csomó átvágása
 
Az idő múlása a nyáron is csak növelte a probléma súlyát. Az európai és amerikai adósságválságok tovább erősítették a menedékvalutaként funkcionáló svájci frankot – a magyar devizahitelesek bánatára. Ehhez társultak a magyar gazdaság belső bajai, a gyenge növekedés és a nehezen finanszírozható államháztartás, valamint a kormány nem kellően hiteles gazdaságpolitikája, ami a régiós átlagnál is jobban erodálta a befektetői bizalmat. Augusztus egyes napjain a frank árfolyama a 260 forintot is meghaladta, és a svájci jegybank közbelépése (1,2-es euró/frank célárfolyam meghatározása) kellett ahhoz, hogy a frankerősödés folyamata lefékeződjön.
Ez, valamint a korábbi intézkedések kudarca vezethette a kormányt újabb döntésében: lesz, ami lesz, egy nagy svunggal átvágja a devizahitelek gordiuszi csomóját. Meglepő találékonysággal lelt rá a módszerre, hogyan tudja más pénzén megsegíteni a devizaadósokat, s hogyan tud ebből még politikai tőkét is kovácsolni. A megoldás kulcsa igazán kézenfekvő: a bankok mint fő felelősök – és persze a teherviselésre a fülig eladósodott magyar államnál alkalmasabb alanyok – viseljék az árfolyam elfutásából fakadó veszteségek zömét.
A megvalósítás is egyszerű, különösen azóta, hogy a kormánynak már nem kell az Alkotmánybíróság akadékoskodásával számolnia: egyetlen törvény beiktatásával arra lehet kötelezni a bankokat, hogy vállalják magukra az egyösszegű törlesztésre (ún. végtörlesztésre) képes devizaadósaik árfolyamveszteségét.10 A módszer a kreativitása mellett igencsak merész is, hiszen ehhez nemcsak alkotmány-, de uniós jogokat is sértő módon kellett korábbi polgári szerződéseket az új törvény erejével felülírni és vállalni mindennek ódiumát.
Az Orbán-kormánynak azonban az ilyesmi eddig sem okozott gondot. Most is az intézkedés kormányfői bejelentését követően egyetlen hét alatt átverték a parlamenten a törvényt – az egyéni képviselői indítvány szokásos trükkjét alkalmazva.11 A 2011. szeptember végén hatályba lépett törvény arra kötelezi a bankokat, hogy 180 forintos svájcifrank- és 250 forintos euróárfolyamon fogadják el az egy összegben visszafizetett devizahitel-tartozásokat, a piaci árfolyam ezt meghaladó részét pedig veszteségként számolják el.
A mai 240 forintos frankárfolyam mellett frankonként 60 forint veszteség hárul így a bankokra a végtörlesztések következtében, az adósokra átlagosan 20 forintos teher jut. Az 5200 milliárd forint értékű ingatlanfedezetű devizahitelnek csupán negyedével kalkulálva a végtörlesztések bankokra jutó költsége mintegy 250 milliárd forint, ami a szektor 2010. évi nyereségének 20-szorosa, a tőkéjének pedig 10 százaléka.
Az újabb banktőke-apasztó konfiskálásra azt követően került sor, hogy tavaly nyáron (legalább) három évre szólóan évi 130 milliárd forintra rúgó különadót vetett ki a magyar kormány. A kivetett adó köszönő viszonyban sincs a más országokban is bevezetett bankadóval. Egyrészt az adó kirívó mértéke miatt, amely sok banknál „vagyondézsmát” jelentett.12 Másrészt az adó a jogbiztonságot aláásó módon, kvázi visszamenőleges hatállyal (a már lezárt 2009. év tevékenysége alapján) került kivetésre. Harmadrészt a versenysemlegesség elvét is sérti az adó, mivel eltérő módon hat a banki jövedelempozíciókra. (A legkisebb fajlagos teher a méretéhez képest nagy nyereséggel működő OTP-re hárul, míg a kevésbé jövedelmező vagy veszteséges bankokra jut a különadó zöme.) A különadó indoka, nevezetesen hogy ha a válságban megsegítette a bankokat a kormány, most ők is fizessenek, nem állja meg a helyét, merthogy a hazai válság miatt elszenvedett banki tőkevesztéseket zömmel a nyugati anyák pótolták.
A különadón felüli, azt akár többszörösen is meghaladó újabb teher már a bankok többségének a tőkéjét fogja apasztani, veszélyeztetve az előírt tőkemegfelelést. Emiatt a tulajdonosok tőkeemelésre kényszerülnek, vagy arra, hogy visszafogják bankjuk itteni hitelezését. Néhány anyabank (Erste, UniCredit) vezetője már jelezte is, hogy felülvizsgálja bankja régiós befektetési és forrásallokációs politikáját.
A magyar kormány megnyilatkozásai arra utalnak, hogy nem is bánnák, ha néhány külföldi tulajdonú bank elhagyná az országot, s piacaikat átadnák a magyar tulajdonú pénzintézeteknek. Talán ez is része a „gazdasági szabadságharcnak”. A kormányfő mindenesetre elszánt: „Megvan a fiókban az a megoldás, hogy ha ezt a nemzetközi bírósági ítélet betiltja, akkor új megoldást veszünk elő, s addig folytatjuk a küzdelmet a bankok ellen, amíg mi győzünk.”13
 
A „szabadságharc” ára
 
A lakossági devizaadósság csökkenése kétségkívül mérsékli az ország sebezhetőségét, ami elvileg javíthatná a befektetői megítélést.14 A megvalósítás bankellenes és jogsértő módja miatt azonban ennél a haszonnál jóval nagyobb árat fizet az ország. A devizahitelek kedvezményes végtörlesztésének bejelentését követően azonnal láthatóvá váltak a bizalomvesztés jelei: megemelkedett az ország csődkockázata, gyengült a forint, esett a budapesti részvényindex, veszélybe került az ország hitelminősítői besorolása. Az érintett külföldi bankok részvényeit is megtépázta a bejelentés; az osztrák jegybankelnök, a pénzügyminiszter és külügyminiszter pedig súlyos szavakkal illette az uniós jogrendbe ütköző tervet, és perrel fenyegette a magyar kormányt.
A Magyarországon működő bankok meggyengítéséért tartósan nagy árat fizet az ország. A tavaly nyáron (legalább) három évre kivetett, kirívóan nagymértékű bankadó ezt plasztikusan megmutatta. A különadó bevezetése óta gyakorlatilag leállt a hitelélet: egy év alatt 12 százalékkal csökkentek a vállalatok és 6 százalékkal a háztartások hazai bankrendszertől származó hitelei. Nemhogy új beruházásokra nem adnak hiteleket a bankok (ez a bizonytalan világgazdasági környezetben még indokolt is lehet), de gyakran a már folyó tevékenységeket sem finanszírozzák tovább, a lejáró forgóeszközhiteleket sem újítják meg. A kormány ennek ismeretében szánta el magát újabb banknyúzó akciójára, amivel végképp lebéníthatja az itt-ott azért még csordogáló hitelezést. A devizahitelek bankokra hárított árfolyamvesztesége miatt előálló tőkevesztés vagy (ahol még beszélhetünk erről) a jövedelmezőség romlása tovább erodálja a hitelnyújtási és kockázatvállalási képességüket.
Mindez a hitelezés általános szűkítését vonja maga után. A kormányfő által preferált „echte magyar” pénzintézetek ugyanis a vágyak ellenére sem képesek ellentételezni a külföldi leánybankok csökkenő hitelezési aktivitását. A takarékszövetkezetektől – tőkeerejük és forráshelyzetük alapján – alig pár tízmilliárd forint ingatlanhitel kihelyezésére lehet számítani a rendelkezésre álló öt hónapban, ami a kiváltásra váró devizaalapú jelzáloghitel-állomány alig egy százaléka. Így aztán tartós hitelszűkülésre lehet számítani, aminek nyomán drágábbá válik (egyes cégek esetében egyenesen ellehetetlenül) a termelés és a beruházások finanszírozása, ami még jobban visszaveti a gazdaság növekedését.
A magyar kormány piac- és tőkeellenes, jogbiztonságot sértő beavatkozásai a befektetői bizalom általános meggyengülését vonják maguk után, ami tőkekiáramláshoz, a megtakarítási hajlandóság hanyatlásához vezet. A kormány így éppen saját gazdaságpolitikai céljai megvalósulását akadályozza: gazdasági fellendülés és munkahelyteremtés helyett recesszió és a munkanélküliség növekedése várható. A bezáruló ördögi körből pedig egyre nehezebb lesz kitörni.
A társadalompolitikai vonatkozások sem mellékesek. A végtörlesztést lehetővé tevő jogszabály világosan tükrözi a középosztály támogatását nyíltan felvállaló kormány politikai megfontolását. Az árfolyamkockázat kiküszöbölésére hozott intézkedés a bankok mellett főként a rossz jövedelmi és vagyoni helyzetű adósokra hárítja a terheket: azokra, akik nem élhetnek a kedvezményes végtörlesztés lehetőségével. Ők más módon sem kapnak érdemi segítséget a kormánytól, hiszen a Nemzeti Eszközkezelő és az ócsai házépítési akció csak fügefalevélnek tekinthető: elenyészően kevés rászorulónak nyújt segítséget.
Ám a számításba kis hiba csúszott. A devizahiteles középosztály sorsáért aggódó kormány figyelmen kívül hagyta, hogy ugyanezen középosztály érdekelt leginkább abban, hogy biztonságban tudja a megtakarításait, felhalmozott vagyonát. Márpedig a bankok sorozatos megsarcolása a tulajdonosok mellett éppen a betétesek érdekét sérti, az ő biztonságukat veszélyezteti. Aligha támaszkodhat a kormánypárt sokáig egy olyan középosztálybeli szavazóbázisra, amelynek folyamatosan a vagyona elvesztéséért kell aggódnia.
A kormánynak előbb-utóbb döntenie kell: vagy nem kell a tőkés gazdaság, de akkor nemzeti polgárság sem lesz, vagy mégis kellenek a polgárok, akkor viszont nem zavarható el a nemzetközi tőke. És addig kell döntenie, amíg még van miről.


 

Gyilkos politikusok.

Akik miatt öngyilkosságba menekült egy 51 éves nő aki nem tudta törleszteni deviza-hitelét.

Kilencedik emeletről vetette magát a mélybe a végrehajtok elől.

Ezért gyűlölőm az MSZP politikusokat akik nem gátolták meg törvény alkotással azt, hogy a kizsákmányoló külföldi bankok deviza hitel felvételére beszélje rá a honi állampolgárokat.

Azok a politikusok akik ebben 2002 és 2010 között részt vettek mind gyilkosok egy szálig, az IMF, Svájci bankok figyelmeztetését figyelmen kívül hagyták és semmit sem tettek azért, hogy megállítsák a frankban történő eladósodást.

Minden MSZP politikus aki 2002 és 2010 között politizált gyilkos!!!
Ezért mindegyiknek börtönbe volna a helye, teljes vagyon elkobzás után.

Kaftánosok úgy is leölünk benneteket, és a szátokra szájkosarat rakunk, mert miénk ez az ország belétek már csak hálni jár a lélek, de kiűzzük belőletek, ez ősi jussunk, és mi ragazkodunk hozzá gojok a sátán nevében.

Így gondolkodik egy képviselő a Jobbikról

Scheiring Gábor országgyűlési képviselő blogbejegyzésében írja le Jobbikos képviselő társai viselkedését a Parlamentben. A bejegyzés egészét közöljük:
Mocskos gyilkos baloldaliak, szemét baloldali hazaárulók” – ekképp kommentálta mikrofon, így jegyzőkönyv nélkül, egyik jobbikos képviselőtársam egy kellemes tavaszi estelőn a plenáris vitát. Épp a gyűlöletkeltésről szóló határozati javaslat előterjesztői indoklása hangzott el, amikor kifakadt belőle a látens pártigazság.
Miután az LMP lemondásra szólította föl azt a jobbikos képviselőt, aki a tiszaeszlári vérváddal gazdagította a napirend utáni felszólalások történetét, az MSZP benyújtott egy gyűlöletkeltés elleni határozati javaslatot, amit egyébként napirendre is vett a ház. Épp az előterjesztői indoklás hangzott el Harangozó Gábortól, amikor az egyik jobbikos képviselőből kifakadt a látens pártigazság. Nemsokkal ezután hazudta bele a mikrofonba Vona G. ennek a javaslatnak a vitájában, hogy a Jobbik az egyenlő méltóság elvének talaján áll. Emésztgessük eme állítást. Ha sikerült hányinger nélkül az emésztés, akkor folytassuk.
A fent idézett “állítást” megfogalmazó jobbikos képviselőtársam  a vita egy későbbi pontján azt fejtegette /egyébként már sokadjára (!)/, hogy “Hitlernek mindenben igaza volt, csak az eszközben tévedett kicsit”, merthogy “ezzel a holokauszttal” hatalmas fegyvert adott a zsidók kezébe. Itt közbeszúrta, hogy “sátán népe, mert én ezt gondolom a zsidókról”, elég lett volna őket kirakni Európából, folytatta, merthogy “nem európai nép”. Mindezt egy tiszaeszlári vérvádról szóló beszélgetésben, ahol azt is kifejtette, hogy “nálam vannak a dokumentumok, az egész egy rituális gyilkosság volt”.
Hiába gondolom továbbra is, hogy a Jobbik részben azért nőtt nagyra, mert a politikai elit és az újkapitalizmus kritikáját úgy mondta el, ahogy előtte más politikai mozgalom nem, és ezért a diszkurzív kirekesztés fegyvere ellenük kevés, de nekem ebből elegem van. Két éve hallgatom, ahogy a tőlem jobbra ülők egymást váltják a hol szánalmas (szentkoronázó, hazaárulózó), hol életveszélyes (fajgyűlölő: durván négerező, buzizó, zsidózó, cigányozó) megjegyzéseikkel. Két évig úgy gondoltam, hogy nem illik magánbeszélgetést kipakolni, ennek most vége. Mégiscsak a parlamentben vagyunk, és az országházi légtérbe jól hallhatóan belemondott szavakról beszélünk, amit akár egy újságíró is meghallhatna, ha nem lenne az “firkásztársadalom” a parlamenti patkó mellől kitiltva Kövér bajtárs jóvoltából. Ráadásul visszaeső elkövetőről beszélünk, akivel szemben teljesen hatástalannak bizonyult a rendszeres személyközi konfrontáció, közlemény, parlamentméltósága-szólam, házbizottsági ülés, amivel az LMP az elmúlt két évben harcolt az ilyen típusú parlamenti uszítások ellen.
Kedves náci képviselőtársak: csatoljatok harcimentét, fogjátok a Mein Kampfot és a sámándobot, és lovagoljatok el egy kiadós szellemi-erkölcsi továbbképzésre – kezdhetnétek mindjárt a Bibliával. Vagy ha már az olvasás meghaladja a képességeiteket, és ragaszkodtok a fajgyűlölethez, akkor – hogy is szoktátok mondani a melegek kapcsán – legalább ne a szemem előtt csináljátok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése