A klán

A klán

A Dobrev, aki ott se volt – egy hölgy az állambiztonsági, posztkommunista rokonság fogságában

MEZŐ GÁBOR

lNagyapja a hírhedt kommunista főkáder, a Nagy Imre kivégzését követelő Apró Antal. Anyja, Apró Piroska már fiatalon az állambiztonságnak súgott egy német újságíróról, később olyan állásokban dolgozott, amelyek a hírszerzők terepei voltak, aztán a “modellváltás” háttérembere lett. Néhai apja, Petar Dobrev bolgár impexes, gyaníthatóan kém vagy hírszerző, korai halála miatt nem igazán futhatta ki magát. Nagybátyja, ifjabb Apró Antal ex-állambiztonsági tiszt, aki egy diplomata sikertelen beszervezéséből írta a szakdolgozatát. A modellváltás során biztonság-technikai cégeket alapított, lánya és fia is azok vezetésében kapott szerepet. A párhuzam félelmetes: amíg Dobrev Klára anyja, Apró Piroska a pufajkás-ügynök Horn Gyula kabinetfőnöke volt, lányának már csak a szerencsétlen kiállású szigorúan titkos tiszt, Medgyessy Péter jutott, neki dolgozott alig harmincévesen. Aztán jött el a férje, Gyurcsány Ferenc ideje, de miután csúfosan megbukott és lejáratta magát, a klán most őt húzta elő. Dobrev Klára, az ember, aki ott se volt.

„Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki a nagyapám alapján ítél meg”

• mondta Dobrev Klára a baráti Magyar Narancsnak, amely egy korábbi választás előtt már egyenesen vezércikkében (!) utasította olvasóit arra, hogy a DK-ra szavazzanak, semmiképp se az LMP-re. Már önmagában ez a mondat is teljesen szürreális, de jól jellemzi a jelent: az egykori lázadó Magyar Narancs mint Gyurcsány Ferencék Pravdája. Nem csak ez, Dobrev Klára politikai szerepvállalása is kórtünet. Hogy még mindig itt tartunk. Ha valaki nem tudná, az interjúban említett nagyapó, a szektás kommunista Apró Antal a kommunista diktatúra egyik legkeményebb, leghajthatatlanabb sakkfigurája volt, olyan alak, akiket még a legnagyobb ügyességgel sem lehetne kifehéríteni. Erkölcsi értelemben az egész család hasonló.

Rákosi Mátyás (k) és Apró Antal (j) tapsolnak / Fotó: Bauer Sándor – Bartal Fere

„Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki az anyám alapján ítél meg”

– ezt is mondhatta volna Dobrev Klára. Apró Antal lánya, Apró Piroska szintén hírhedt káder. Pár éve megírtam, hogy megtaláltam azt a feljegyzést, amelyet az ő beszámolója alapján készítettek egy állambiztonsági célkeresztbe került német újságíróról, miután fiatalon a házaspár közelébe került a KGB-hez tartozó Nemzetközi Újságíró Szervezet balatoni nyaralójában. Ezt az iratot ismerve későbbi pályafutása még érdekesebben cseng: az Apró-csemete a Külkereskedelmi Minisztériumhoz került, majd Bulgáriába ment, ahol a kereskedelmi kirendeltség titkára lett.

Hálózat rovatunk olvasóinak nem kell elmondani, hogy mindez mit jelentett – igen, ezeken a helyeken szinte kizárólag a hírszerzés emberei dolgoztak. 

Aláírással / Forrás: ÁBTL

Magát Horn Gyulát, a pufajkás „Harcost” nagy valószínűséggel éppen Szófiában szervezték be ügynöknek, ő gazdasági titkárként dolgozott ott. Piroska egy videotonos kitérő után – és most egy jelentőségteljes: „hm” következik – a Külkereskedelmi Minisztériumnál folytatta, a diktatúra, majd a „modellváltás” (a Párt és az állambiztonság nevezte így a rendszerváltást) szürke, de félelmetes hatalmú eminenciása volt, hogy az MSZ(M)P 1994-es hatalomra jutása idején visszakerüljön Horn mellé.

Piroska a néhai miniszterelnök Kabinetirodáját vezette. Címzetes államtitkár lett a kommunistakáderből.

Apró Piroska, a Miniszterelnöki Kabinetiroda vezetõje és Horváth János szerkesztõ-mûsorvezetõ a médiahajón / Fotó: MTI

„Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki az apám alapján ítél meg”

– egy újabb lehetséges nyilatkozat. Apró Piroska Bulgáriában ismerkedett meg Dobrev Klára apjával, az impexes Petar Dobrevvel.

Igen, a bolgár papa impexes volt.

Azt se kell külön magyarázni, hogy ez mit jelentett (akinek igen, az olvassa el Borvendég Zsuzsanna könyvét vagy az azt bemutató cikket). Magam is írtam arról, hogyan fosztották ki Bulgáriát a nyolcvanas és kilencvenes években azok a moszkovita-kommunista-maffia körök, amelyek szabadon garázdálkodhattak az országban.

Közben gyilkolgattak, néha egymást, ha úgy esett, akár az MGIMO-s ex-miniszterelnököt is megölték. Ez a fertő szerencsére hazánkra azért sohasem volt jellemző.  

Lukanov és Mladenov, a két bolgár moszkovita, aki levezényelte az ország kirablását / Forrás: Mejdu-redovete.com

„Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki a nagybátyám alapján ítél meg”

– Dobrev Klára ifjabb Apró Antallról is beszélhetne. Ha Apró Piroskáról és Petar Dobrevről nem is tudjuk papírral bebizonyítani (így nem is állíthatjuk százszázalékosan), hogy hírszerzők, kémek (is) voltak, Piroska testvéréről ez ma már kutatható.

Apró Antal 1942-ben született fia a III/II-2. osztálynál (elhárítás az NSZK és Ausztria hírszerzésével szemben) futott be jelentősebb karriert, 1989-ben már osztályvezetőként dolgozott.

Korábbi cikkemben bemutattam azt a szakdolgozatát, amelyet egy nyugati diplomata („Mefiszto”) sikertelen beszervezéséről írt. Persze ez az Apró is nyertese volt a modellváltásnak. „A felemás rendszerváltás során ifjabb Apró Antal is átmentette magát, társaihoz hasonlóan ő is biztonságtechnikai cégeket alapított [a korábbi államvédelmisek előszeretettel indítottak ilyen vállalkozásokat], az Apró és Társa Ügynökség Magánnyomozó Irodát visszavonulása után fia, a legifjabb Apró Antal vezette, akit több más céggel is összefüggésbe lehetett hozni – írtam korábban. – Lánya, Bernadett (idősb Apró unokája) is a családi cégnél dolgozott, ő az Apró Controll Vállalkozásbiztonsági Kft. vezetésében kapott szerepet. Mennyi Apró! Ez nem csak az olvasót zavarja, zavarta meg.

A két ifjabb Apró Antalt újságírók is összekeverték, az állambiztonsági tiszt helyett fia volt (van) benne abban a Montana nevű >tudásmenedzsment< vállalkozásban, amely 2011 decembere és 2012 májusa között több mint kétszázharminc millió vissza nem térítendő támogatást kapott.

Ez csak azért fontos, mert így joggal kértek helyreigazítást: az az Apró nem az az Apró. Könnyű megzavarodni, ha mindenki a nagyapa lejáratott nevét viseli.”

Az újra megválasztott, a pártot eddig is vezető Gyurcsány Ferenc és felesége, Dobrev Klára a Demokratikus Koalíció (DK) budapesti tisztújító kongresszusán /Fotó: MTI

„Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki a férjem alapján ítél meg”

– akár ezt is nyilatkozhatná Dobrev Klára. Gyurcsány Ferenc ámokfutását, felemelkedését és bukását nem én és nem most fogom részletezni, olyan politikai pojáca, akit senkinek sem kell bemutatni. Sokáig ő volt a Dobrev-Apró klán arca, de aztán annyira lejáratta magát, hogy ideje volt előhúzni a dobozból a feleségét, a „Keresztanya” Apró Piroska lányát.

„Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki saját magam alapján ítél meg”

– maga Dobrev Klára sem most került először a reflektorfénybe, legfeljebb a vezető szerep szokatlan. Sok évvel ezelőtt, 2002-ben anyja pályafutását egy az egyben leutánozva ő lett a szürke és szerencsétlennek tűnő szigorúan titkos tiszt, Medgyessy Péter kabinetfőnöke. Mielőtt még Medgyessyt megbuktatták – nem ok nélkül gondoljuk, hogy talán éppen ők. A klán.

Dobrev mindössze harmincévesen kapta meg ezt az állást, a háttérben munkálkodott – ahogyan a nagyapón és Gyurcsányon kívül mindenki a családban –, szürkécskén, a megfelelő pillanatra várva. Úgy érzik, most elérkezett.

ÉS AKKOR ELKAPJÁK VASZILEVET

A klán szempontjából a „legrosszabbkor” fogta el az Interpol a bankár Cvetan Vaszilevet. Hosszú ideje körözték már a bolgár „üzletembert”, aki a vád szerint 600 milliárd forintnak megfelelő eurót lopott ki a szófiai Corpbankból. Miért érdekes ez? Még 2011-ben írta meg a Népszabadság, hogy „Bulgáriában terjeszkedik a Cellum”,azaz az a Cellum Global, amelynek egy újabb ismerős, Kóka János volt akkor az elnök-vezérigazgatója.

A Cellum az említett Corpbankkal alapított közös leányvállalatot. A Ripost által kikért cégiratok szerint az említett Cellum Bulgáriában 38 százaléka van a Kóka-féle Cellum Globalnak, 12 százalék pedig az Altus-ConsAlté. És kié a maradék ötven? A most letartóztatott Vaszilevé és feleségé.

ÚJRA ÉS ÚJRA A BOLGÁR KAPCSOLATOK

Hogy mennyire ismétlődik a múlt? Portálunk főszerkesztője, Huth Gergely még 2000-ben írt cikksorozatot a Magyar Nemzetben egy bizonyos Ognan Bozarovról, akinek cégei több tízmillió schillinggel tették szegényebbé a CW Bankot. „Egy veszteséges ügyletben Hargitai György is részt vett, aki Apró Piroska egykori miniszterelnöki kabinetvezető férjén keresztül ismerkedett meg Bozarowal. […]

Ognan Bozarov ugyanis jóformán napi kapcsolatban állt Petar Dobrevvel, az Izotimpex nevű bolgár elektronikai külkereskedelmi mamutcég első emberével, miközben Hargitai György 1992-ig együtt ült a Videoton igazgatótanácsában Dobrev feleségével, Apró Piroskával.

Apró 1995-ig Horn Gyula akkori kormányfő kabinetfőnöke volt, azután pedig több bank- és cégvezetői posztot kapott”. [A bolgár kapcsolatot feltáró korábbi kutatások és oknyomozások alapján épp a minap írt Szentesi Zöldi László informatív cikket a Demokratában.]

Csak egy tánc volt, Apró és Dobrev / Fotó: Facebook

Mivel Dobrevék szívesen pereskednek, én pedig véletlenül sem szeretnék a klán miatt bíróságra járni, a következtetések levonását meghagynám az olvasónak. De ha valaki a vörös polipra gondol, nem véletlenül teszi. Nem az a baj Dobrev Klárával, hogy Apró Antal unokája. Arról ugyanis nem tehet. Az a baj, hogy ő Dobrev Klára és nagyon is beleillik a családjába.

Vezető kép: MTI

Állambiztonsági feljegyzés Apró Piroska aláírásával – Balatonszéplakon nyaraltatta a hírszerzés a kiszemelt nyugati újságírókat

Középen Apró Piroska látható, jobbján Kósáné Kovács Magdával, balján pedig Csiha Judittal a Parlament folyosóján, 2006-ban; Fotó: Index.hu

Tejben-vajban, de legalábbis sörben, pezsgőben és lángostésztában fürösztötte a kádári hírszerzés azokat a nyugati újságírókat, akiket a Press-rezidentúra és a Magyar Újságíró Szövetség segítségével Balatonszéplakon nyaraltatott. Természetesen megfigyelték és megkörnyékezték az államköltségen utaztatott, és szórakoztatott vendégeket. Egy német újságíró ügyében felbukkan az ifjú Apró Piroska, aki nyári gyakorlata során képtelen volt közel kerülni a célponthoz, valamint egy igazán ismert újságíró, a Magyar Nemzet-alapító Pethő Sándor fia, Pethő Tibor is. Utóbbi Budapesten ebédelt együtt a Press-rezidentúrát vezető Szolnok Péter szt-tiszttel és a német ‘célponttal’.

 

Széplak, háttérben az üdülő. A kép illusztráció. Fotó: Fortepan.hu

„No, de ne szaladjak előre. Valamikor a hatvanas évek eleje-közepe táján egy MÚOSZ-varázsló pálcájával rámutatott Balatonszéplak-felsőnek egy, a tótól elcsent kopárszürke telkére: itt újságíró üdülő épüljön. S lett” – bevallottan nosztalgikus emlékezés a balatonszéplaki újságíró-üdülőre a Magyar Újságírók Országos Szövetségének honlapján.

HERR ZACHARIAS MEGFIGYELÉSE

„Herr Zacharias, a Spiegel római tudósítója 1968. julius 15-én érkezett Balatonszéplakra. Mint mondotta, Kóczián et. római követségünk sajtóattaséja ajánlotta neki, hogy töltse szabadságát a nemzetközi üdülőnkben… Szivesen társalog, egyáltalán nem huzodozik a beszélgetéstől.”(Szabó Zoltán jelentése 1969-ből).

„Sacharias és felesége. Üdülésük utolsó napjaiban ismertem meg őket. Annak ellenére, hogy igen szimpatikus és kellemes emberek voltak, minden olyan beszélgetés elől, ami komolyabb témákat érintett volna, mereven elzárkóztak.” (Apró Piroska aláírásával ellátott állambiztonsági feljegyzés).

Aláírással / Forrás: ÁBTL

Még Peterdi Pál ügyében kutattam iratok után hetekkel ezelőtt, amikor rábukkantam egy igen érdekes, valószínűleg feltáratlan dossziéra. Az ÁBTL vonatkozó gyűjteménye a Press-rezidentúra működését árnyalja, amely a kádári hírszerzés sajtófelügyelettel megbízott részlege volt.

Sajtófelügyelet helyett persze simán használhatnánk a ’sajtóirányítás’ kifejezést. Minél több dokumentumot látok, olvasok, annál nyilvánvalóbb, hogy milyen tökéletes pókhálóval fonták be, irányították a magyar sajtót.

A Pressről (és a Magyar Újságírók Országos Szövetség fertőzöttségéről) Borvendég Zsuzsanna írt kitűnő tanulmányt. Peterdi állambiztonsági múltját kapargató cikkem erre vonatkozó részében Borvendég művéből idézve említettem, hogy a Press „a MÚOSZ székházában működött, de hatáskörébe tartozott a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a Magyar Távirati Iroda (MTI) és a Tájékoztatási Hivatal is.” És még mennyi minden más. A szerencsésen kezembe került dossziéban található például egy olyan többoldalas irat (ajánlás), amelyben a Press gyakorlatilag minden fontosabb külpolitikai újságírói pozícióra (például a Népszabadság különböző tudósítóinak) jelölteket javasol.

Kitalálták, hogy hova, ki mehet. A cél az volt, hogy megbízható elvtársak, beépített, vagy az állambiztonságnak ‘önszorgalomból’, szakmai előrelépésük érdekében jelentő emberek kerüljenek. (Így, aki ilyen helyen dolgozott, nehezen mossa most már le, hogy küldték…).

De erről majd később, elöljáróban annyit, Várkonyi „Técsy” Tibor bácsit is a Press ajánlotta Párizsba – ki is ment. Most következzen egy nyugat-német újságíró, bizonyos Günther Zacharias története. (Egyre biztosabb vagyok benne, hogy az egyéni sorsokból, történetekből érthető meg a rendszer, rendszerek működése, a történelmi korszakok valódi (valódibb) háttere).

A Press-rezidentúra a külföldi, megkörnyékezhető újságírók megközelítésére, behálózására – többek között – a MÚOSZ kezelésében álló balatonszéplaki Interpress üdülőt használta fel. Ez az ingatlan tulajdonképpen a KGB által irányított és felügyelt Nemzetközi Újságíró Szervezeté (NÚSZ-é) volt (a MÚOSZ csak ’leányvállalata’ volt a NÚSZ-nak).

Gyönyörű látvány /Fotó: Retronom.hu

MINDEN KÖLTSÉGET FEDEZTEK

A Hotel Interpress ugyanakkor nem csak újságírókat fogadott. A Press-rezidentúra vezetője, ’Bakos’ (fedőnév) elvtárs így tájékoztatta a 3. osztály vezetőjét: „A Press rezidentura az összes érdekelt osztályokat tájékoztatja, hogy

ez évben is korlátlan számba módjában áll ujságirókat, ujságiráshoz bármilyen tág értelemben kapcsolódó személyeket, idegenforgalmi szakembereket, idegenforgalomhoz bármilyen széles értelmezésben kapcsolodó személyeket IDEGENFORGALMI fedéssel hazánkba meghivni… A meghivottak utazási költségeit a meghivó fél fedezi… Az itt-tartózkodás teljes költségeit, beleértve a programokat az Idegenforgalmi Tanács fedezi”

– írta ‘Bakos’ 1969 januárjában. Gáláns ajánlat, ugye?

A most bemutatott egykori Spiegel-újságíró (a neve ott van a korabeli impresszumokban), Günther Zacharias is így érkezett Magyarországra. Olvassuk csak a következő feljegyzést: „1968. julius 15.-től 26.-ig üdült Balatonszéplakon Günter Sacharias és felesége. Üdülésük utolsó napjaiban ismertem meg őket. Annak ellenére, hogy igen szimpatikus és kellemes emberek voltak, minden olyan beszélgetés elől, ami komolyabb témákat érintett volna, mereven elzárkóztak. Üdülésük első részében Szabó Zoltán foglalkozott velük. Tudomásom szerint igen jó kapcsolatot épitettek ki. Sacharias úr közölte, hogy Budapesten felhivja telefonon Szabó Zoltánt, és találkozni is óhajt vele. Igen sokat utaztak a Balaton körül, azonban ezekről a kirándulásokról semmit sem tudunk, mert közülünk nem hivtak meg senkit. 1968. 7. 30. Balatonszéplak. /Apró Piroska/”. Alatta az aláírás.

Apró Piroska egy ismert tévéssel már a rendszerváltás után /Fotó: MTI

A dossziéban az Apró által említett Szabó Zoltán jelentése a következő dokumentum: „Jelentés Herr Zacharias, a Spiegel római tudósítója 1968. julius 15-én érkezett Balatonszéplakra. Mint mondotta, Kóczián et. római követségünk sajtóattaséja ajánlotta neki, hogy töltse szabadságát a nemzetközi üdülőnkben… Szivesen társalog, egyáltalán nem huzodozik a beszélgetéstől. Németül, angolul, franciául és olaszul beszél. Négy éve római tudósító. Politikai kérdésekben sokszor mieinkéhez közelálló állásponton van… Szivesen beszélget el bármilyen témáról. Budapestre is szándékozik jönni, egy-két napra. Meghivtam, keresse fel szövetségünket is, amiben tudjuk, – szivesen állunk rendelkezésére. Budapest. 1968. julius 18. Szabó Zoltán”.

A híres Orion bár. Vajon hány embert hallgattak itt le? / Fotó: Szellemvarosok.blog.hu

Látjuk, hogy az Apró-féle feljegyzés július végén készült, míg Szabó Zoltán a dátum szerint azonnal lejelentette a dolgot az állambiztonságnál. Igazán érdekes az a kézzel írt kiegészítés, amelyet a jelentés alá körmöltek, ebből kiderül, hogy a Szabó által felajánlott budapesti találkozó létrejött: „Nevezettel megismerkedett még Pethő T. alelnök és Szolnok P. (ebéd a MUOSZ-ban). Szívélyes barátságos nexus alakult ki: Zacharias mindkettőjüket meghívta római lakására, – legközelebbi római útjuk alkalmára. Benyomásaink kedvezőek, Izsák és Apró et-k által jelzett elzárkózás jeleivel nem találkoztunk. Szívesen beszéltek bármiről és nem zárkóznak el barátkozó gesztusainktól sem. VII. 30. Szolnok Péter”

PETHŐ TIBOR ÉS AZ SZT-TISZT DÍSZEBÉDJE

Látjuk, hogy Szolnok Péter kézzel írt hozzáfűzésében igazi nevét használta (és az állambiztonsági módszer szerint harmadik személyben írt önmagáról), amúgy – ahogy Borvendég Zsuzsanna tanulmányából is tudható – Bakos néven ekkoriban ő volt a Press-rezidentúra vezetője. (Szolnok – aki vezetéknevét is többször váltogatta! – szigorúan titkos tiszt korábban külföldön több rezidentúrát megszervezett, illetve vezetett már, bővebb életrajza elolvasható ebben a szintén Betekintőben megjelent tanulmányban). Láttuk, hogy a ’barátkozó ebéden’ rajta kívül még egy magyar, az ismert újságíró, szerkesztő, MÚOSZ-alelnök Pethő Tibor vett még részt. A Magyar Nemzet-alapító Pethő Sándor fiának szerepe a következő jelentésből válik világossá. Maga Bakos írta egy bizonyos ’Debreceni’ Zachariasról szóló jelentéséhez kiegészítésként:

„Nevezettel magam is megismerkedtem. Budapesti tartózkodásuk alkalmával József elvtárssal ebédre hivattam meg őket, melyen én is résztvettem… Mintegy két órás találkozásunk alatt szívélyes kapcsolat alakult ki közöttünk… Mind Józsefet, mint engem meghivtak római lakásukra, legközelebbi látogatásunk esetére. Elfogadtuk…

Javaslat: Feltétlen javaslom nevezettekkel történő foglalkozást… Amennyiben szükséges József és magam be tudunk segíteni mind a feldolgozásba, mint a rezidensnek történő átadásába.”

Bakos elvtárs javaslata / Forrás: ÁBTL

Nem kell túl éles logika ahhoz, hogy ezt a bizonyos ’Józsefet’ (a Press-rezidentúrát vezető ’Bakos’ ‘elvtársát’) azonosítsuk Pethő Tiborral, aki amúgy néhány évvel ezután a MÚOSZ elnöke lett. Igen, most látjuk, hogy milyen szervezet élére került.

Márpedig egy ilyen sakkjátszmában csak teljesen megbízható ember kerülhetett kulcspozícióba…

 

Pethő Tibor volt József? /Fotó: Wikipedia.hu

De mit keresett Apró Piroska Balatonszéplakon? Ezt is ’Debreceni’ jelentéséből tudjuk: „Günther Zachariás… nyugatnémet ujságíró és felesége … ez év julius 15-től 26-ig a balatonszéplaki Nemzetközi Ujságíró Szállodában töltötték szabadságukat… Magyarországi tartózkodásuk során többek között kapcsolatba kerültek Baló Péterrel – berlini sajtóattasénkkal – Apró Piroskával és Szabó Zoltánnal – a MUOSZ-ban nyári gyakorlatukat végző egyetemi hallgatókkal. Saját ismereteim, valamint a fent nevezettektől szerzett információk alapján a következő kép alakult ki Zachariásról…” Satöbbi, satöbbi.

MÁR A NYÁRI GYAKORLATON IS JELENTETT

Szóval Apró Piroska, és az egészen használható jelentéssel jelentkező Szabó Zoltán ’nyári gyakorlatuk’ során ismerkedtek meg a német újságíróval. Apró nem tudott hozzá közel férkőzni, de társa igen: „Üdülésük első részében Szabó Zoltán foglalkozott velük” – olvasható az Apró Piroska kézjegyével ellátott feljegyzésben. Az utolsó napokban pedig ő? Életrajzából tudjuk, hogy az ismert Apró Piroska – Apró Antal lánya, Gyurcsány Ferenc befolyásos anyósa – 1969-ben szerzett diplomát a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán. Több ismert újságíró (például a HVG alapítója) is ugyanitt végzett, szóval a MÚOSZ-nál végzett nyári gyakorlatban nincs is semmi meglepő. Abban már inkább, hogy Apró Piroska nem csupán feljegyzést írt – vagy diktált – egy külföldi újságíróról, akiről még azt is megjegyezte, hogy „mereven elzárkózott”, de az egészet még kézjegyével is ellátta. (Cseppet sem mellékesen, ismerjük Apró Piroska testvérének, ifj. Apró Antalnak a múltját, 1989 előtt a III/II.-2 – az NSZK és Ausztria elleni elhárítás – alosztályvezetője volt).

Összefoglalva: a római sajtóattasé (szintén a hírszerzés rezidense) megismerkedik a német újságíróval, akit a többiekhez hasonlóan meghív Magyarországra a MÚOSZ (illetve a Press). Előbb Balatonszéplakon nyaraltatják, ahol megfigyelik, letapogatják, amelyben a nyári gyakorlatos ifjú titánok is részt vesznek (ketten legalábbis biztosan), talán gyanútlanul.

Azt persze nem állíthatjuk, hogy tudatos hírszerzői munkát végeztek, de azért furcsán cseng az a részlet, amelyben Apró Piroska arról számolt be, hogy „a komolyabb témák”-tól „mereven elzárkóztak”.

Ezután a MÚOSZ-alelnök Pethő és maga a Press-vezető Szolnok Péter ül le ebédelni az újságíróval, hogy személyesen is megismerjék. Sikerül, még Rómába is meghívatták magukat. Ebből a dossziéból nem derül ki, hogy mire jutott a ’Zacharias-ügy’. A megkörnyékezés módszere, felépítése, szervezettsége viszont világos.

(Ugyanígy hálózta be a Magyarok Világszövetsége a magyar emigránsokat, ez számomra legutóbb Kutasi Kovács Lajos dossziéiből vált egyértelművé. Ez az önreklám helye: a szerző Kutasi Kovácsról szóló könyve (Nyilasból kommunista besúgó) most jelent meg a Hamvas Intézetnél, itt megrendelhető, a másik két frissen kiadott munkafüzettel együtt.)

VÁLOGATHATTAK A SZÉPLAKI ‘MENÜBŐL’

Borvendég Zsuzsanna írt arról, hogy a „Magyar Újságírók Országos Szövetsége 1990-ig – s kissé azon túl is – az SZKP nemzetközi osztálya alá rendelt és közvetlenül KGB irányítás alatt állt prágai központú Nemzetközi Újságíró Szervezet (NÚSZ) legaktívabb tagja volt”.

Balatonszéplak pedig egy kulcshelyszín – tehetjük hozzá. Bakos elvtárs (és a Press mindenkori vezetője) időről-időre elküldte a 3-as osztály vezetőjének az üdülőben nyaraló külföldi újságírók és a többi vendég névsorát.

1968 júniusán az alábbi kísérő sorokat írta: „Mellékelten megküldjük a „NUSz Balatonszéplak-i Üdülőjében tartózkodó külföldi vendégek névsorát. Kérjük a felsorolt személyeket ellenőrizni, nincs-e közöttük olyan személy, aki operativ szempontból érdekes, vagy már esetleg személye az elvtársak előtt ismert. Bakos.”

A lista hosszú, néhány nevet aláhúztak, ezek közül az emberek közül válogathatott, csemegézhetett a kádári állambiztonság. Folytatjuk.

Névsorolvasás /Forrás: ÁBTL

Címlapfotó: Egykor.hu

Horn „Harcos” Gyula „pufajkás volt… vágott, lőtt, mint a bolond”

Pufajkás volt, ott volt egy megtorló sortűznél, de több irat hiányzik. Ügynök volt, a kémelhárításnak dolgozott “Harcos” fedőnéven, de erről is hiányoznak fontos dokumentumok. Volt kommunista elvtársa kegyetlennek tartotta, aki “lőtt, vágott, mint a bolond”. Most számos vezető portálon olyan cikkekben említik, ahol – kommentár nélkül – erkölcsileg kikezdhetetlennek nevezik. Egy igazi hős – Horn “Harcos” Gyula.

Vannak egészen vérlázító dolgok. Ilyen az, amikor a pufajkás, volt hálózati ember, ízig-vérig kommunista Horn Gyula szobrot és termet kap az Európai Parlamentben. És ilyen az is, amikor fia egy politikai visszatámadásban „erkölcsileg kikezdhetetlennek” nevezi, és ezt szinte az összes kormányellenes portál mindenféle kommentár nélkül lehozza. Talán nem árt tisztába tenni, ki is volt a néhai miniszterelnök. Még akkor is, ha sajnálatosan kevés irat maradt fenn, kevés dokumentum kutatható tevékenységével kapcsolatban.

„Hogy lehet például egy Horn Gyula most jobboldali? Ő, aki pufajkás volt – nagyon kegyetlen pufajkás, hisz a pici emberek általában kegyetlenek, hisz megalázottak, és emiatt sok olyan jött ki belőlük, amire nincs más magyarázat –, szóval karhatalmista volt és mivel a bátyját nagyon kegyetlenül gyilkolták meg az ellenforradalmárok,

a Gyula nagyon kemény volt. Ő vágott, lőtt, mint a bolond.”

– fakadt ki Pünkösti Árpád könyve szerint Ribánszki Róbert, Kádár János egykori személyi titkára akkor, amikor 1989-ben látta az átrendeződést. Egy szélsőbalos káder berzenkedése ez, aki végignézte, hogy a Szovjetunióban tanult moszkovitából, a kádári ranglétrát végigjáró Hornból „reformkommunista lett”. Azért a szolidaritás megmaradt: „Ám ez a kegyetlen fickó vele szemben elnéző volt – folytatja Horn Ribánszkival szembeni reakciójával Pünkösti. – Nem tért ki vádjai elől sem: tényleg vér tapad-e a kezéhez? >Nincs rejtegetnivalóm. […] <”.

Nincs rejtegetnivalóm / Fotó: MTI

Valóban nincs, Horn maga, amikor pufajkás múltjáról kérdezték, azzal vágott vissza, hogy „Na és?” Ezzel nagyjából mindent elárult jelleméről. Horn a többi pufajkással együtt mindig arról írt, beszélt, hogy semmi különöset nem tett, semmiféle kegyetlenségben nem vett részt.

Ezen a narratíván sokat nem kellett gondolkodni, így született annyi kisnyilas és kispufajkás Magyarországon.

Horn kényelmes szerepben volt, tökéletesen tudta, hogy nincsenek (vagy el vannak zárva az) igazán kényes dokumentumok, ahogyan hálózati múltjára is csak most, 2017-ben derült fény, mivel az egyik dossziában véletlenül szerepelt egy Hornra nézve kellemetlen feljegyzés. Azt talán ártalmatlannak tartották, nem maradt rá idő, így nem tüntették el. Erről a bizonyíthatatlan bűnről egy meg nem nevezett barátja azt mondta Pünköstinek: „Annak idején Gyula társaival együtt követhetett el olyan dolgokat, amelyek nem tartoznak a történelem fényes lapjaira, de eltitkolhatták őket, mivel elérhető dokumentumok nincsenek róla”.

Mielőtt valaki Horn-ellenes elfogultsággal vádolná Pünköstit, elárulom, hogy a szerzőt kőkeményen támadták jobbról, mert szerintük kimosdatta “főhősét”. Ettől függetlenül persze Ribánszki szavai nem bizonyítékok semmire, legfeljebb elgondolkodhatunk rajta. Legalább mi, ha már Nyugaton csak legyintettek az egészre.

HORN ÉS A HUSÁNGOS, GONOSZ ELLENFORRADALMÁROK

Mit tudunk? Azt, hogy a Szovjetunióban végzett Horn 1956 decemberében (vagy novemberben) bevonult pufajkásnak, így a kádári megtorlás részese volt.

Teljesen mindegy, hogy mit mesélt, mit nem mesélt el. A magyar történelem egyik legszomorúbb időszakában a terror oldalán állt. Az, hogy később demokratikusan megválasztott miniszterelnök lett belőle, mindent elárul Magyarország – akkori? – mentális állapotáról. 

Hornt sajnálatosan későn, már jóval a rendszerváltás után hallgatták meg legalább tanúként az 1956. december 6-i Nyugati téri sortűz perén a Fővárosi Bíróságon. A perről a Pesti Srácok ügyvezetője, Szenvedi Zoltán tudósította a Magyar Nemzetet. Azért is idézem a cikket, mert Horn tanúvallomása nagyon sokat elárul arról, hogyan lehet a történelmet megmásítani, és arról is, milyen jellem volt.

„[…] Horn a többi tanúval ellentétben nem kívánt vallomást tenni a bíróság előtt, így a tanácselnök olvasta fel az 1999 márciusában az ORFK Bűnügyi Főigazgatóságán tett tanúvallomását. […] nyomozati vallomásában – tagadta, hogy a kérdéses időpontban a karhatalom tagjaként vett volna részt az eseményekben.

Elmondása szerint pénzügyminisztériumi alkalmazottként az akkori Kádár-kormány központilag irányított >vörös zászlós< tüntetésén vett részt, ahol emlékezete szerint nem történt semmiféle atrocitás a részükről. Az exkormányfő a >jobboldali tüntetők< felől érkező, husángokkal felfegyverzett vasutasokra emlékszik, akik >mocskos kommunisták< felkiáltással a >békés< kormánypártiakra támadtak. Horn arra sem emlékezett – ami egyébként a meghallgatott egykori karhatalmisták mindegyikének rémlett –, hogy harckocsival és golyószórókkal felfegyverkezett karhatalmisták vagy a megszálló szovjet csapatok biztosítása mellett folyt a >vörös zászlós<, Kádár János kormányával szimpatizáló tüntetés.

Horn Gyula elmondása szerint nem volt nála fegyver, de egyenruhában sem volt; kormányzati alkalmazotthoz illő öltönyben jelent meg a vörös tüntetésen.”

Íme az ember, aki ott se volt: „A sok száz túlélő emlékezete és a fennmaradt dokumentumok szerint öt embert kivégeztek a Nyugati téren. Ez Horn Gyula szerint elképzelhetetlen, hiszen nem lehetett volna eltitkolni, mert a sajtó úgyis megírta volna. [Tehát a sajtó megírta volna 1956 decemberében.] Ügyészi kérdésre a képviselő elmondta: december 15-én lépett be a karhatalmistákhoz, mivel behívták, hogy segítsen a >rendszert konszolidálni és a rendet fenntartani<. Szerepéről annyit mondott, hogy egyszerű közkatonaként szolgált. […]”.

Akinek erős a gyomra, újból elolvashatja ezt a néhány sort. Jellegzetes az egész, a békés kommunistákra támadó „ellenforradalmárok” (decemberben), a kivégzés lehetetlensége, hiszen „szabad sajtó” volt, megírták volna (decemberben), a rendszer konszolidálása (decemberben).

Megtorlás / Fotó: Veritas Intézet

Mi történt ekkor valójában? A szélsőjobboldalisággal talán nehezen billogozható Magyar Narancs cikkéből idézek:

„A Kádár-kormánynak nem ez volt az egyetlen, úgynevezett >vörös zászlós< demonstrációja, amelyet a szovjet invázió segítségével hatalomra jutott új vezetés melletti kommunista kiállás, a lakosság megfenyegetése jegyében szervezett. Céljuk >elsősorban a lakosság provokálása volt< – állapította meg az Igazságügy-minisztérium Kahler Frigyes-féle Tényfeltáró Bizottsága 1993-ban – írta Seres László. – Egy nappal előtte ülésezik a Katonai Tanács, ahol >Ugrai ezredes bajtárs< közli: >a fehérterror ellen háromszoros vörösterrort kell alkalmazni<, >Csémi alezredes bajtárs< szerint pedig

>egy kis csinnadrattát kellene nekünk is csinálni (…), kímélet nélkül likvidálni kell a lövöldözőket<.

Kezdetét veszi a kádári megtorlás legsúlyosabb időszaka, a >vörös zászlós< provokátorok >lényegében tömeggyilkosságra törekedtek< – írta a Deport ´56 az átvilágító bíráknak. >Különböző helyekről sorozatos lövéseket lehetett hallani, a tömeg különböző irányban megindult, a lövöldözés tovább tartott, hogy kit lőttek, azt azonban nem tudjuk< – jelentette december 6-án a Nyugati környékéről Számel Lajos és Mág Bertalan rendőr őrnagy. >Feldörögtek a karhatalmisták fegyverei< – emlékszik vissza a bevetésre a már említett Csémi Károly nyugállományú vezérezredes a Berecz János szerkesztette Visszaemlékezések 1956 című kötetben. A Kahler-bizottság (egy Berki Mihály nyugállományú vezérőrnagy által idézett katonai jelentésre hivatkozva) megállapította:

a pufajkásokon kívül a szovjet páncélosok is tüzet nyitottak, majd öt személyt minden vizsgálat nélkül a helyszínen tarkón lőttek<.”

Horn szerencséjére nem maradt fenn az az irat, amely bizonyítaná, hogy már akkor is pufajkásként volt ott. Ezért simán elfogadta a bíróság (amely amúgy végül lezárta az egész ügyet…) azt az érvelést, hogy ő csak tüntetett. A továbbiakban is a Magyar Narancs cikkét citálom: „>A BM és a HM is szervezett ilyen alakulatokat. Ha Horn Gyula már novemberben tagja volt egy karhatalmista szervezetnek, akkor az a HM alá tartozott< – mondta a Narancsnak az 1956-os Intézet kutatója, Germuska Pál, aki kizártnak tartja Horn ügyvédjének, dr. Czeglédi Lászlónak azt a korábbi, sajtóban megjelent állítását, hogy Horn annak idején csak >baloldali szimpatizánsként< vett részt egy baloldali tüntetésen.”

Mit jelenthet ez?

Azt, hogy Horn ügyvédje szerint még baloldali szimpatizásként volt ott, így talán ezt fejlesztették tovább az egy fokkal hihetőbb pénzügyminiszteri alkalmazotti verzióra.

A kádári megtorlással (a Horn-féle konszolidációval) kapcsolatban csak ajánlani tudom korábbi két cikkünket: A „jó Kádár” a forradalmárokról: Körmenetben kell őket kivégezni és Kádár kevesellte a halálos ítéleteket, pedig népbírái mindent megtettek.

BÁTYJA ÁLLÍTÓLAGOS MEGGYILKOLÁSA AZ “ELLENFORRADALMÁROK” ÁLTAL

Az sem véletlen, hogy Horn már a belépésére is érdekes legendával szolgált. Több műben arra utalt, hogy bátyja sorsa miatt hozta meg a végső döntést, öltötte fel a pufajkát. E szerint testvérét szintén decemberben (!) támadták meg az ellenforradalmárok, majd (magától Horntól idézek): „… a Népligetbe vitték. Ott akasztották fel, előtte darabolták, és mindent csináltak vele.” Mielőtt elborzadnánk, a valóság prózaibb: az iratok szerint egyszerűen elgázolták. Jellemző, hogy Horn történetétmég Eörsi László is teljes képtelenségnek tartotta, de a korszak nála függetlenebbnek nevezhető kutatója, Germuska Pál szerint sem szerepel sehol sem a neve a vonatkozó iratokban. A szakértők egyet értenek abban, hogy ha ez az eset valóban megtörtént volna, abból hatalmas per lett volna – főleg, hogy ehhez hasonló eseményeket találtak ki akkoriban tömegével –. De még különösebb, hogy egy irat szerint később egészen mások „lettek” a „gyilkosok”. És akkor most ne is menjünk vissza addig, hogy a cikkem elején idézett elvtárs szerint Horn testvére halála miatt lett olyan kemény.

“HARCOS” SZÍNRE LÉPETT – A BÁTYJÁT EKKOR MÁR A SZOVJETEK ÖLTÉK MEG?

Később, 1959-ben Hornt a Pénzügyminisztériumból a Külügyminisztérium szovjet osztályára helyezték, 1961-től a szófiai, 1963-tól a belgrádi magyar nagykövetség attaséja volt. Hálózat rovatunk olvasói pontosan tudják, mit jelentett ez. Azt is, hogy pontosan az ilyen megbízható elvtársak kerülhettek ilyen helyekre. Ungváry Krisztián könyvének köszönhetően Horn érintettségére irat is van. E szerint Horn „Harcos” fedőnéven dolgozott a kémelhárításnak, amely diplomáciai szolgálat alatt szervezte be a pufajkás tisztviselőt. Hornról egy másik ügynök, Petrán János jelentéseiből szerezhetünk tudomást. „Pétervári” 1963-ban a szófiai magyar követség tanácsosa volt, és 1963. április 10-én jelentett tartóinak arról, hogy Hornt, aki abban az időben a követség párttitkára és gazdaságpolitikai titkár volt, egy amerikai diplomata megkörnyékezte.

„Pétervári” arról számolt be tartóinak, hogy Hornról az a hír terjedt el diplomáciai körökben, hogy Géza bátyját „a szovjetek nyírták ki 1956-ban”. Állítólag ezért bíztak meg benne az amerikaiak. Ez volt a “csali”.

Szürreális történet, igaz? Horn szerint a bátyját az ellenforradalmárok ölték meg, de Bulgáriában az amerikaiknak tálalva hasznosabban csengett, ha a szovjetek támadásáról volt szó. Érthető cinizmussal hadd tegyem hozzá: a Rajk-per idején nyilvn Titóék tették volna el láb alól… Nagyjából így hihetünk el bármit ebből a történetből. De jellemző a hazugságokra, hogy Horn valamelyik védekezésében arról beszélt – erről is Pünkösti írt –, hogy

október 26-tól nemzetőr is volt. „Király Béla >katonája<, ám Király csak 31-én kapott megbízást a Nemzetőrség szervezésére – ezt többet Horn nem is említette.”

Taps / Fotó: MNO.hu

Amikor 2015-ben átadták Horn szobrát az Európai Parlamentben, akkor Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke azt mondta: „Kimagasló európai személyiség, büszkék lehetnek rá”. Lelke rajta. Lezárásul még valami, közhellyé vált, hogy Hornt Európában a vasfüggöny átvágójaként tartják számon.

Nem tudjuk, hányan tudják külföldön, hogy az ismert kép valójában egy ócska színjáték volt, a szögesdrótot addigra már régen eltüntették, de kellett egy pózolás a világsajtónak. Még életének legismertebb fényképe is egy hazug mozzanatot örökít meg.

A nagy, hazug pillanat / Fotó: MTI

Mikor írja meg valaki Horn Gyula hiteles, mentegetéstől mentes, az amerikai-szovjet sakkjátszmára is kiterjedő élettörténetét?

A WALTHAM ÉS A VIDEOTON KOOPERÁCIÓJA

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.)

Borvendég Zsuzsanna

A magyar titkosszolgálatok segítségével már a hetvenes évektől gombamód szaporodtak Nyugaton a magyar tulajdonban lévő vállalatok. Fő feladatuk a technológiai transzfer biztosítása volt, de közben – mintegy mellékesen – lefölözték a külkereskedelem hasznát, és eladósították az országot.

A szovjet blokk tagállamai 1969-ben azt a feladatot kapták, hogy fejlesszenek ki egy olyan számítógépcsaládot, amelynek tagjai kompatibilisek egymással. Magyarországról a Videoton vett részt a közös projektben, a sorozat legkisebb számítógépét kellett megalkotnia. Remek lehetőség volt, hiszen pénz, paripa, fegyver rendelkezésre állt, és a cégnél kiváló szakemberek dolgoztak.

Hosszú távon külön szerencsének bizonyult, hogy éppen a legkisebb berendezés fejlesztését osztották ránk, hiszen a magyar cégnek mindez jó elmozdulást jelentett a mikroszámítógépek világa felé. A Videoton mérnökei csupán egyetlen feltételt szabtak: csak a legmodernebb nyugati technológiát voltak hajlandóak felhasználni munkájuk közben. Kérésük teljesült, a beszerzések megkönnyítése végett a Videoton külkereskedelmi jogot kapott, és Vidimpex néven külkereskedelmi részleget hozhatott létre.

A Vidimpex kiemelt jelentőségű vállalat volt, hiszen a szovjet blokk számítástechnikai beszerzéseinek nagy részét rajta keresztül szállították a szatellitállamokba, legfőképpen a Szovjet-unióba. Olyan fontos emberek dolgoztak a cégnél, mint például Apró Piroska, aki 1974 és 1980 között volt a Vidimpex vezető beosztású alkalmazottja, először főosztályvezetőként, majd számítástechnikai igazgatóhelyettesként koordinálta az érzékeny technológiák beszállítását.

A hetvenes évek elején a számítógép-fejlesztéshez szükséges alkatrészek beszerzését nem lehetett egy hétköznapi vásárlás keretében elintézni. A Kelet–Nyugat közötti hidegháborús szembenállás ugyan enyhülőben volt, de ezzel párhuzamosan szigorodott a COCOM-listás termékek forgalmazásának az ellenőrzése. A lista az embargó alá helyezett árucikkeket tartalmazta, amelyeknek szállítását megtiltották a vasfüggöny keleti oldalára. A szabályok kijátszására egész üzletág fejlődött, amelyben komoly szerepet játszottak az előző részben emlegetett vegyesvállalatok és az általuk kiépített céghálózat. A Videoton is egy nyugati céget használt fel arra, hogy a fejlesztésekhez szükséges alkatrészeket beszerezze: kooperációban dolgozott egy müncheni vállalkozással, amely a Waltham nevet viselte.

Fazakas Szabolcs, a Horn-kormány egykori minisztere a Külkereskedelmi Minisztérium tisztségviselőjeként „Stefán” fedőnéven adott jelentéseket a Belügyminisztériumnak a hetvenes években, ezekből megismerhetjük a Waltham körüli első botrányokat is. A Videoton 1970. június 10-én kötött általános szállítási megállapodást a Waltham Electronic nevű NSZK céggel televíziók értékesítésére.

Eleinte kooperációként működött a vállalkozás, a Waltham csak képviseleti jogot kapott, hamarosan azonban a Videoton tulajdont szerzett a német cégben. Az eredeti szerződés alapján a gyártó öt százalék forgalmi jutalékot fizetett a Walthamnak, de ezt a kitételt nem jelentették be a devizahatóságként működő Magyar Nemzeti Bankhoz, éppen ezért évekig nem szúrt szemet egyetlen felügyeleti szervnek sem, hogy a Videoton forgalom után járó jutalékot fizet egy olyan cégnek, amelynek hitelben szállít.

Jól értették: a tévéket hitelben, vagyis pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül bocsátotta a Videoton a Waltham rendelkezésére, de a szórakoztatóelektronikai termékek leszállításával párhuzamosan egyből készpénzt is bocsátott a forgalmazó rendelkezésére, hiszen a jutalék nem a Waltham által eladott termékek után, hanem a Videoton által leszállított áruk után járt. A Waltham távol-keleti piacokon, elsősorban Kínában értékesítette a televíziókat, de a tartozásait egyáltalán nem törlesztette a Videoton felé.

A Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatósága 1974–1975 során pénzügyi revíziót tartott a magyar mamutvállalatnál, a hatóság ekkor figyelt fel a Videoton és a Waltham közötti pénzügyi visszaélésekre, de néhány általános érvényű észrevételen kívül komolyabb következménye a vizsgálatnak nem lett, mígnem 1978-ban már a Külkereskedelmi Minisztérium is foglalkozni kezdett az üggyel.

A Videoton könyvelése semmiféle jelentős kinnlévőséget nem mutatott, a Waltham tartozásait 1973-tól nem vezették, pedig 1978-ra ez az összeg csillagászati magasságokat ért el: a vizsgálat idején a leányvállalat ki nem egyenlített tartozása 98,6 millió forint volt – mai értéken körülbelül 5,7 milliárd forintra kell gondolnunk. Az ellenőrzés megállapította, hogy mindemellett jelentős kedvezményeket biztosítottak a müncheni közvetítőnek, aki viszont gyakorta jelentős felárral adta tovább a berendezéseket.

Mindezen tények ellenére a Waltham a csőd szélén állt, fizetésképtelenségét közölte a Videotonnal, és az anyavállalat elérte, hogy az MNB egy NSZK bankon keresztül 5,4 millió forintos hitelt nyújtson az állítólag pénzügyi nehézségekkel küzdő vállalkozásnak, amelyre az MNB vállalta a kezességet. Eközben a Videoton továbbra is folyósította az esedékes jutalékot – 10,2 millió forintot – ahelyett, hogy beszámolta volna az összeget a tartozások egy része fejében.

Mégis szakértők érkeztek végre 1978 őszén a Külkereskedelmi Minisztériumból a Videotonhoz a visszásságok felderítésére; meg is állapították a felelősöket, de semmiféle eljárás nem követte a jelentést. Fazakas szerint egyetlen konklúziója lett az ügynek: „A Videoton egy Hargitai nevű személyt kíván kiküldeni, mondván, hogy csak az ő személyében látják biztosítottnak a fenti összeg visszaszerzését. Hargitai 1 éve tért haza Moszkvából tartós kiküldetésből; a német nyelvet nem beszéli; a szórakoztató elektronikához nem ért, ezért [a minisztériumban] nem látják célszerűnek kiküldését, mely ennek ellenére a közeljövőben megtörténik” – olvashatjuk a jelentésben.

A hetvenes évek végén tehát új vezetője lett a Walthamnak Hargitai György személyében, és a hivatalos álláspont szerint tőle várták, hogy a Videotontól elsíbolt összegeket visszaszerezze. Megbízatása azonban ennél sokkal fontosabb, összetettebb és legfőképpen: titkosabb lehetett. Erre egy vizsgálati anyag alapján lehet következtetni, ugyanis a kémelhárítás 1982–83 folyamán nyomozást folytatott a Videoton egyik mérnöke ellen, aki az emigrációval kacérkodott, így nyugati útjáról nem tért időben vissza.

Később meggondolta magát, azonban addigra már felvette vele a kapcsolatot az amerikai titkosszolgálat, így hazaérkezése után mint kémet azonnal letartóztatták és el is ítélték. A nyomozás során feltérképezték, hogy kikkel állhatott kapcsolatban a mérnök, így akadtak egykori főnöke, Hargitai György nyomára. Hargitai 1972 és 1978 között ugyanis Moszkvában teljesített szolgálatot, és ott tartozott a lefülelt mérnök az irányítása alá.

Fotó: Szerényi Gábor rajza

A Videoton külkereskedelmi vállalatának moszkvai központja 1972-ben alakult meg öt alkalmazottal, de rövid időn belül 300 főre duzzadt az ott dolgozók létszáma. Saját kivitelezésű, háromszintes épületet emeltek e célra, ahol számos szovjet állampolgár is részt vett a beszállított termékek beüzemelésében. A Videoton Rt. Moszkvai Műszaki-Kereskedelmi Központja elosztóhelyként működött, ide érkeztek be a legszigorúbb embargó alatt álló berendezések, innen szállították azokat tovább az érzékeny technológiákat alkalmazó szovjet vállalatokhoz.

Hargitai beosztása tehát hírszerzési szempontból kiemelten fontos területet érintett, hiszen szigorúan titkos szovjet objektumokat ismert meg belülről, szerzett tudomást szervezeti felépítésükről, tevékenységükről, gyártási specifikációjukról, és ismernie kellett a szovjet csúcstechnológia igényeit, hiányosságait is, vagyis a szovjet titkosszolgálatok feltétlen bizalmát kellett hogy élvezze. Moszkvából való visszatérése után is bizalmi feladatokat látott el, hiszen a Waltham irányítása mellett a Vidimpexnek is dolgozott. Ez lehetett az oka annak, hogy a kémkedési ügyből felsőbb vezetői döntés alapján kihagyták, neve a peranyagokban már nem szerepelhetett.

A Waltham további pénzügyeiről nem található állambiztonsági feljegyzés, nyilván Hargitainak egyik legfontosabb feladata az volt, hogy a visszaéléseket, amelyek hátterében minden bizonnyal titkosszolgálati érdek húzódott meg, fedésben tudja tartani. A müncheni cég részben valutakitermelést végezhetett, de egészen bizonyos, hogy az eltűnt összegek meghatározó hányadát számítástechnikai berendezések megvásárlására fordították. 1983-ban például az amerikai és a nyugatnémet titkosszolgálatok közös akciójának köszönhetően a német parti őrség lecsapott egy csempészáruval megrakott hajóra, és elkobozta annak 3,8 millió USD értékű szállítmányát.

A hajó a Szovjetunióba készült, és 64 láda számítógép-alkatrészt szállított, amely az USA szakértői szerint egyértelműen hadicélokat szolgált volna. A rakományt a Waltham finanszírozta. Feltehetően a CIA-nak az egyik legnagyobb fogása volt ez, és a nyugati sajtó szerint egy magyar maffiaként számontartott hálózat állt az üzlet mögött, amelynek irányításával egy Richard Müller nevű nyugatnémet kereskedőt gyanúsítottak. A magyar kémelhárítás szerint Müller a KGB embere volt.

Ezt megerősíti az a tény, hogy a lebukás után Müller először Magyarországra menekült, majd Moszkvába ment, ahol hozzásegítették, hogy az NDK-ba áthelyezve székhelyét folytathassa tevékenységét. Érdekes adalék, hogy 1989 nyarán feladta magát a nyugatnémet hatóságoknak, eljárást kezdeményeztek ellene, és felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték a külkereskedelmi törvény sorozatos megsértése miatt. A Waltham szerencsésen került ki a Müller lebukását követő kutyaszorítóból, hiszen számítani lehetett arra, hogy az egész hálózat kártyavárként omlik majd össze, de nem ez történt. A Videoton müncheni cégének részvételére nem derült fény, így folytathatta titkos üzleteit, ráadásul a szovjetek kifizették az elkobzott rakomány értékét is.

A Videoton gazdaságtalanul működött egészen a privatizálásáig, egyes újsághírek szerint a nyolcvanas évek végén már havi 500 millió forintos veszteséget termelt, pedig világszínvonalú elektronikai berendezéseket gyártott, amelyekre piacokat is talált, sokszor kihasználva a regionális konfliktusokat. Iránnak például rádiólokációs rendszert fejlesztett, Iraknak pedig eladta ugyanezen rendszer zavaróállomásait a két ország között zajló pusztító háború során, de Kadhafit is a megrendelői között tudhatta a cég. Azt jelenleg még nem tudjuk megmondani, hogy a vállalat veszteségeiért mekkora felelősség terheli a Walthamot, de a leányvállalat által már a hetvenes években felhalmozott százmillió forintos adósság minden bizonnyal tovább nőtt.

A rendszerváltás után Hargitai felvásárolta az irányítása alatt működő vállalkozást, és az oknyomozó újságírók egyik kedvenc figurájává vált, hiszen a világ legkülönbözőbb részein kezdett kétes vállalkozásokba, például a szerencsejátékot tiltó Kaliforniában nyitott kaszinót indián részvétellel, ugyanis a jogszabályok súlyos adódollárokat hagytak azon vállalkozóknál, akik őslakosokat foglalkoztattak.

A beruházásainak finanszírozása azonban a régi reflexek szerint működhetett, és az MNB bécsi fiókbankjának, a CW Banknak a bedőlésekor kiderült: a bank egyik legnagyobb kinnlévősége éppen a Waltham 800 millió schillingre rúgó adóssága volt. Hargitai György pártállamban gyökerező beágyazottsága átívelt a rendszerváltáson, és még a kétezres években is élvezte a kapcsolatrendszere nyújtotta előnyöket.

(Folytatjuk)

..

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.) – „Alkotmányos költségek”

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye

jött a vadszocialista offshore-birodalom.

Komoly adósságuk van az 1945 utáni évtizedeket kutató történészeknek, hiszen alig tudunk valamit a titkosszolgálatok tevékenységéről. Közhely ugyan, de igaz: a titkosszolgálatok többnyire titkosan működnek, normális üzemmódnak számít tehát, ha keveset tudunk róluk. Miért van mégis adósságunk? Mert nélkülük többnyire értelmezhetetlen a közelmúlt története.

A kétpólusú világ és az atomkorszak beköszöntével olyan kényes egyensúlyi helyzet állt elő, amelynek megbillenése egyik nagyhatalomnak sem volt érdeke, a globális hadszíntéren tehát nem nyílt fegyveres összecsapások zajlottak – azt megtartották a lokalitás szintjén –, hanem a különböző titkosszolgálatok háborúi. Kémek és titkos ügynökök vadásztak egymásra és az információkra, ennek a vetélkedésnek pedig a legnagyobb tétje a legújabb tudományos eredmények, a legfejlettebb technológiák megszerzése volt.

A nagyhatalmi játszmák kereszttüzében a kádári Magyarország egyfajta közvetítőként jelent meg a két világrend között. Ez nyilván adódott geopolitikai helyzetéből, történelmi hagyományaiból, de abból a sajátos szituáció­ból is, amelybe az 1956-os forradalom következtében került. A magyar szabadságharcosok híre és dicsősége ugyanis bejárta a Nyugatot, és ez nemcsak az emigrációt választó honfitársaink előtt nyitotta meg a kapukat, hanem a diplomáciai, üzleti, tudományos kapcsolatok előtt is. Ami rövid távon diszkreditálta a nyugati demokráciákban a szovjet tankok támogatásával hatalmat szerző Kádárt, ugyanaz a lelkesedés tette a magyarországi pártvezért a keleti blokk legszalonképesebb politikusává a hetvenes évekre.

Ez azonban egy jól felépített, tudatos manipuláció eredménye volt, amelyben a magyar titkosszolgálatoknak kiemelkedő szerep jutott. Kádár tisztában volt azzal, hogy a sztálinista terror eszközeivel nem folytatható a kommunista hatalomgyakorlás, új utakat kellett találnia, amely biztosította számára a társadalom támogatását. Ez lett a mindenki által oly jól ismert életszínvonal-politika.

Az anyagi jobblét megteremtéséhez azonban nem voltak meg a források, szükség volt a nyugati gazdasági kapcsolatok felfuttatására, a kapitalista tőke és a legmodernebb technológia beáramlására. Ezen a ponton a szovjet és a magyar érdekek találkoztak. A keleti blokk titkosszolgálati munkamegosztásában pedig olyan szerepet osztottak ránk, amely kiválóan idomult sajátos helyzetünkhöz: felelősei lettünk a Nyugat semlegesítésének, vagyis a demokratikus társadalmak befolyásolásának. Divatos fogalommal élve: érzékenyítettük a szabad világot a kommunizmus iránt.

És miképpen kapcsolódik Kádár pragmatikus helyzetfelismeréséhez és a tudományos-technikai versengéshez a befolyásolási politika? Egyszerű: mindez gyakorlatilag „tereprendezés” volt, megágyazott a későbbi titkosszolgálati behatolási csatornáknak, és kialakított egy olyan hamis fogalomkészletet a Kádár-rendszer definiálásához, amely a mai napig meghatározza a közbeszédet, ezáltal korlátozza a korszak elfogulatlan leírását is. Ilyenek a „gulyáskommunizmus” vagy a „legvidámabb barakk” kifejezések, amelyek felmentést adtak a demokratikus országok intézményei, vállalatai számára azon vád alól, hogy együttműködésükkel egy diktatórikus kormányzatot legitimáltak, amely felelős a magyar szabadságharc vérbe fojtásáért, a forradalom utáni megtorlások kíméletlen levezényléséért.

A lelkiismereti kérdések ad acta kerülhettek, az üzleti érdekek pedig kiteljesedhettek. A semlegesítési politika élharcosai természetesen a magyar újságírók voltak, és munkájuk előfeltétele volt a külkereskedelmi fedéssel folytatott műszaki-tudományos hírszerzés sikerének, amelynek kézzelfogható eredményeként a nyolcvanas évekre a legjelentősebb embargós útvonalak Magyarországon át vezettek a Szovjetunió felé. Rendkívül izgalmas és kevéssé ismert fejezete ez a magyar közelmúltnak, azonban a sokszor valóban filmvászonra illő események megelevenítése előtt érdemes felvázolni, hogyan nézett ki az az intézményrendszer, amely ezt a szovjet birodalmi érdekek szempontjából is jelentős titkosszolgálati munkát végezte a Kádár-rendszer idején.

Az állambiztonsági múlt emlegetése a közbeszédben egyet jelent az „ügynökkérdéssel”. Magam nem vagyok elkötelezett összeesküvés-hívő, de nem tudok erre a félresiklott párbeszédre nem úgy tekinteni, mint a társadalom rendkívül tudatos megtévesztésére. A rendszerváltás utáni időszakban gumicsontként dobták ezt a problémát az emberek elé, és a mai napig ezen rágódunk ahelyett, hogy a valódi megtisztulás érdekében rendbe tennénk a kollaboráció szintjeinek és a felelősségnek a kérdését.

Nem az „ügynökakták” kutathatósága a kérdés, hiszen a levéltárban lévő fennmaradt dokumentumok szabadon hozzáférhetők. Nem is az „ügynöklisták” nyilvánosságát kellene követelni, hiszen ilyen listák nincsenek, nem is voltak soha. Aki ismeri a vonatkozó irattípusokat, tudja, hogy lehetetlen összeállítani egy teljes listát, és ennek csak egyik oka az, hogy az iratok jelentős hányada megsemmisült, sokkal fontosabb a különbség ügynök és ügynök, jelentés és jelentés között.

Szerényi Gábor rajza

A legteljesebb inkompetenciára és felelőtlenségre vall, ha mégis azt próbálják elhitetni a közvéleménnyel, hogy ettől a listától várható a megtisztulás, az erkölcsi elégtétel. Azt gondolom, hogy akik mégis megpróbálják ezen fogalmak köré korlátozni a közbeszédet, azokat ugyanazok a célok vezetik, mint azokat, akik a rendszerváltás után a III/III. Csoportfőnökséget dobták bűnbakként a nyilvánosság elé. A valóság ennél sokkal árnyaltabb, és a kollaboráció vádja sokkal szélesebb csoportokat érinthet.

A törvényalkotó rendkívül szigorú és szűk kereteket szabott meg arra vonatkozóan, hogy kit lehet ügynöknek tekinteni, és kit nem, holott köztudott, hogy a társadalmi és hivatalos kapcsolattól a titkos megbízottakon át a titkos munkatársig vagy a konspiratív lakások tulajdonosaiig számtalan formája lehetett a politikai rendőrséggel való együttműködésnek. És itt szándékosan használtam politikai rendőrséget, hiszen az állambiztonsági szervezetnek ez csak az egyik pillére volt. A klasszikus titkos-szolgálati csoportfőnökségek, vagyis a hírszerzés és kémelhárítás is használt operatív hálózatot, csakhogy a velük való együttműködés megítélése sokkal problematikusabb.

Először is szögezzük le: ha valaki rendszeres kapcsolatot ápolt nyugati szervezetekkel, személyekkel, nem kerülhette el, hogy a hírszerzés vagy a kémelhárítás (vagy mindkettő) meg ne keresse. Beszámolókat írni külföldi utakról, tudományos vagy gazdasági tárgyalásokról nyilván kevésbé tűnt megvetendőnek, mint barátokról, szomszédokról, munkatársakról jelenteni, ugyanakkor sokkal kifizetődőbb volt.

Általánosságban elmondható, hogy a hírszerzés és a kémelhárítás „ügynökei” sokkal jobban jártak, hiszen karrierjüket támogatták, ismeretségi rendszerüket kiépíthették, ezzel biztosították megélhetésüket akár a rendszerváltáson átívelően is. Nagy különbség ez a három per hármasokhoz képest, mégis sokkal kevesebbet beszélünk róluk.

A magyar hírszerzés feladatai között említett semlegesítést és az embargós szállításokat végző újságírók és külkereskedők mellett fontos szereplői voltak ennek a körnek a pénzügyi, gazdasági vagy tudományos területen működő szakemberek, azon személyek, akik saját szakmai előmenetelük, érvényesülésük érdekében elfogadhatónak tartották a titkosszolgálati szerepvállalást.

Közülük is egy nagyon kevéssé ismert kört szeretnék most kiemelni, hiszen ha operatív hálózatról beszélünk, nagyrészt a belügyi hálózatra szoktunk gondolni, pedig a BM-en kívül más hírszerző szerv is működött a kádári Magyarországon: a katonai felderítés, vagyis a Magyar Néphadsereg Vezérkarának 2. Csoportfőnöksége (MNVK-2.). Talán azért nem került a közfigyelem homlokterébe ez a szervezet, mert a katonai titkosszolgálaton belül csak hírszerzés működött, nem volt belső reakcióelhárítása vagy vizsgálati osztálya, így nem tartottuk őket számon a kommunista terror végrehajtóiként.

Tulajdonképpen az MNVK-2. nem is vett részt közvetlenül a megfélemlítésekben vagy a megfigyelésekben, a forradalom utáni megtorlásokban, azonban a kommunizmus bűnei véleményem szerint nem merülnek ki a társadalom egyes tagjai ellen elkövetett közvetlen repressziókban. Az ország eladósítása, idegen pénzügyi csoportoknak való kiszolgáltatása ugyan kisebb bűnnek tűnik, de mégis évtizedekre befolyásolta, kényszerpályára állította az országot, amely a társadalom minden tagját érintette, politikai, világnézeti hovatartozásra való tekintet nélkül.

Keveset tudunk még erről a gazdasági tevékenységről, de eddigi ismereteim alapján feltételezhető, hogy a katonai titkosszolgálat érintettebb a kérdésben, mint a belügy. És miképpen kötődik a témához az operatív hálózat kérdése? Természetesen úgy, hogy a katonai felderítés is foglalkoztatott a hivatalos állományán kívül is embereket.

A két hírszerzés versengett a legkvalifikáltabb szakemberek beszervezéséért, és gyakran a katonai felderítés nyert. Az okokat leginkább a hálózati lét kevésbé kompromittáló formájában és a beszervezés módjában kell keresni.

Az MNVK-2. jelentősen kevesebb költségvetési összeg felett rendelkezett, mint a belügyi állambiztonság, így nagyon meg kellett válogatnia, kiket nyer meg magának. A megnyerés kifejezés pedig kulcsfontosságú, hiszen a katonai felderítés beszervezett operatív hálózatának tagjait megnyertnek és nem ügynöknek nevezték. A megnyerési folyamat, vagyis a beszervezés kevésbé volt formalizált, mint a BM-nél, konkrét feladatra vagy időszakra szólt, és nem járt érte fizetés.

Miért volt mégis vonzó? A legkülönbözőbb lehetőségek miatt, amelyeket a szolgálat felajánlott az együttműködésért cserébe. Ez lehetett egy tartós külföldi kiküldetés, lakás, egyetemi felvétel, szinte bármi, amire az illetőnek szüksége volt, vagy vágyott rá. Talán az is a katonai felderítés mellett szólt, hogy a megnyert nem tartotta magát BM-es besúgónak, kevésbé volt kompromittáló, és hosszabb távon igazuk is lett. Senki nem ismeri őket ma sem.

Néhányuk tevékenységére fény derült már az állambiztonsági iratoknak köszönhetően, de az egykori hálózat még mindig védelmet élvez, hiszen az iratok döntő többsége még nem került át a levéltárba. Az eddig feltárt források alapján azonban azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a katonai felderítésen belül működött egy nagyon komoly érdekérvényesítési képességgel rendelkező csoport, akiknek a segítségével a hatvanas évek végére felemelkedett és megerősödött a külkereskedelmi lobbi, és a hetvenes évek folyamán kiépült egy olyan nyugati (offshore) céghálózat, amely hatalmas károkat okozott a magyar gazdaságnak.

A megnyertek többsége pedig remekül ki tudta aknázni a lehetőségeket: gazdaságilag megerősödve, kapcsolati rendszerüket megőrizve élték túl a rendszerváltást, ráadásul az erkölcsi megbélyegzéssel sem kellett szembenézniük. Az elkövetkező hetekben elsősorban az ő tevékenységükről fogok írni. Újságírókról és külkereskedőkről, titkos ügynökökről és üzletemberekről, akik láthatatlanul manipulálták az ország életét, és a szocializmus keretei között is a legkizsákmányolóbb kapitalista logika szerint cselekedtek.

(Folytatjuk)

…

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.) – „Alkotmányos költségek”

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.) – A Waltham és a Videoton kooperációja

„ALKOTMÁNYOS KÖLTSÉGEK”

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.)

Borvendég Zsuzsanna

A titkosszolgálatok titkos ügyleteihez titkos pénzekre is szükség van. A kommunizmus idején valutakitermelésnek nevezték azt a tevékenységet, amellyel konspiratív pénzeket és plusz költségvetési forrásokat biztosítottak a hírszerzés számára. De a „civil” életben is szükség volt rá: csillapította az ország valutaínségét.

Egy titkosszolgálatnak elengedhetetlen szüksége vanarra, hogy tevékenysége titokban maradjon, éppen ezért elkerülhetetlen, hogy bizonyos esetekben olyan pénzügyi forrásokhoz nyúljon, amelyek semmilyen formában nem köthetőek a szervezethez, de adott esetben még az anyaországhoz sem. Így volt ez a hidegháború idején, és nagy valószínűséggel így kell legyen ma is.

Még a polgári demokratikus országokban is, ahol csak szigorú jogszabályi keretek között dolgozhatnak a nemzet biztonságának őrei, előfordulhatnak olyan titkosszolgálati teendők, amelyeket akár a költségvetési elszámolások során is rejteni kell. Egy diktatúrában mindez fokozottan érvényesül, hiszen nincsen nyilvánosság, nincsen elszámoltatás.

A kommunizmus éveiben a rendszer kegyeltjei gyakorlatilag akadálytalanul használhatták ki a titkosszolgálat nyújtotta lehetőségeket, komoly károkat okozva a népgazdaságnak.
Magyarországon a szovjet megszállás után kiépült diktatúrában államosítottak mindent, még a szervezett bűnözést is. (Ami hivatalosan akkor még persze nem létezett, csak a rendszerváltás után definiálta ezt a jelenséget a törvényalkotó.)

Kezdetben a politikai rendőrség emberei voltak a legfőbb maffiózók: tonnaszámra csempészték be a lezárt határokon keresztül a nálunk beszerezhetetlen élvezeti cikkeket, és zsebelték be a hasznot, amelyet a feketepiac irracionális árainak köszönhetően szereztek. Később a módszerek finomodtak, a pénzszerzés útjai rafináltabbak lettek. Kiépült egy hálózat, amelynek sarokkövévé a külkereskedelmi vállalatok váltak.

A gazdaság szovjetizálása érintette a külkereskedelmet is, 1949–1950 folyamán a termelő vállalatoktól megvonták a külkereskedelmi jogot, és létrehozták azt a monopóliummal rendelkező, szakosított vállalati rendszert, amely egészen a rendszerváltásig kisajátította magának az árucsere-forgalom lebonyolítását. Az ideológia, amelynek alapján megszervezték ezt a céghálózatot, tökéletesen megfelelt a hidegháborús őrületnek: megvalósították a nyugati kereskedelmi kapcsolatok totális ellenőrzését.

A titkosszolgálatok folyamatosan jelen voltak a külkereskedelem mindennapjaiban, amely fedést is nyújtott saját hírszerző munkájukhoz. Értelemszerűen a külkereskedelem a hidegháború alatt az egyik legfontosabb műveleti területe volt a különböző hírszerző szerveknek, de a feladataik elvégzése közben a kínálkozó gazdasági lehetőségeket is ki tudták használni, vagyis valutakitermelést végeztek a cégek segítségével.

A kapitalista világtól való elzárkózás meghirdetése hivatalosan arra ösztönözte a szatellitállamokat, hogy rövid időn belül teljesen önellátóvá váljanak, azonban a hermetikus különállás megvalósíthatatlan volt. Nemcsak azért, mert pótolhatatlan nyersanyagokat, árucikkeket kellett beszállítanunk a rothadónak kikiáltott Nyugatról, hanem azért is, mert ez volt az egyik legfontosabb eszköze a nyugati kommunista pártok finanszírozásának.

A testvérpártok támogatása kötelező penzumként volt előírva minden szocialista ország számára, és kidolgozott menetrend szerint kellett azt végrehajtani. Mivel a Nyugat-Európában működő kommunista pártok számára adva volt a kapitalista gazdaság nyújtotta vállalkozói szabadság, könnyedén tudtak különböző pártvállalatokat alapítani, amelyeknek támogatása elsőrendű feladata volt a keleti blokk államainak. Ezek a cégek soha nem voltak termelőegységek, közvetítő kereskedelemmel foglalkoztak, ami annyit jelentett, hogy kötelezően kellett igénybe venni szolgáltatásaikat, ha egy nyugati vállalat be akart lépni a keleti piacokra, és fordítva.

Munkájukért jutalékot kaptak általában mindkét oldalról. Nemcsak cégek, de személyek is elláthatták az üzletkötői feladatot. Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy 1945-től a hetvenes évek elejéig mekkora összegekkel támogattuk a testvérpártokat a kereskedelmi jutalékok útján, de egy konkrét példa felelevenítésével a nagyságrendet szemléltetni tudjuk.

India a harmadik világ legfontosabb állama volt, hiszen vezetésével erősödött meg a hatvanas évek végére az el nem kötelezett országok közötti együttműködés. Mindkét nagyhatalom pályázott az ősi kultúrájú állam feletti befolyás megszerzésére. Ma már köztudott, hogy Indira Gandhi kormányzatában nyüzsögtek a CIA és a KGB emberei, azonban messzemenően a szovjet érdekek érvényesültek jobban.

A hidegháború éveiben majdnem folyamatosan hatalmon lévő és a szovjetekkel kacérkodó Indiai Nemzeti Kongresszus Párt újabb választási győzelmének támogatása a keleti blokk közös politikai érdekeként volt feltüntetve, így Magyarország is kénytelen volt ebben részt vállalni. Az India felé folytatott kereskedelem jelentős részét egy Swraj Paul nevű közvetítőn keresztül bonyolította le Magyarország, jelentős jutalékot engedve át az üzletkötő számára, azonban nem ez volt a legjövedelmezőbb kedvezmény, amelyet az indiai férfi a magyar külkereskedelem kontójára szerzett.

Az Indiába szállított nyugati termékek egy részét Magyarországon keresztül tranzitálták, de az üzletek lebonyolításába bekapcsolták Swrajt. Ez annyit jelentett, hogy az Indiába szállított nyugati termékek árát Swraj határozta meg, ráadásul, amíg a magyar külkereskedelmi vállalat konvertibilis valutában volt kénytelen kifizetni a további eladásra szánt termékek árát a nyugati cég felé, addig a devizahiánnyal küzdő India rúpiában teljesített a szintén devizahiánnyal küzdő Magyarország állami vállalatainak.

A manipulációk itt nem értek véget, ugyanis teljesen elmaradt a különböző ügyletek során a versenyeztetés is, csak azokkal a cégekkel szerződtek, amelyeket Swraj kijelölt a magyar cégek számára, ahelyett, hogy az Indiában működő Magyar Kereskedelmi Kirendeltség segítségével terjeszkedtünk volna az indiai piacokon. A BM kalkulációi szerint az évente megkötött több millió dolláros üzletek alapján Swraj több százezer dollárt tett zsebre, nagyjából a forgalom tíz százalékát, de amikor az indiai kormányzat államosításokat hajtott végre, és az így kialakult profitcsökkenés miatt kevesebb lett Swraj bevétele is, a magyar állam kompenzációban részesítette az üzletkötőt, és rejtett jutalékokkal egészítette ki jövedelmét.

Ennek köszönhetően 1962 és 1972 között egyetlen külkereskedelmi vállalat, a Metalimpex költségvetésének terhére másfél millió dollár került az indiai üzletkötő számláira, amelyet a Magyar Nemzeti Banknál és a Külkereskedelmi Banknál vezetett. A pénz az indiai kormánypárt választási kampányához való hozzájárulásra kellett, de azt jelenleg nem tudjuk, hány impex juttatott még hasonló konstrukcióban pénzt Indiába.

Szerényi Gábor rajza

Kis adalék a korabeli Magyarország pénzügyi helyzetéről: míg 1960-ban kétmilliárd devizaforintra rúgott az adósság, 1969-re már 9,3 milliárd devizaforint tartozása volt az országnak, és 1962-től voltak olyan időszakok, amikor az MNB napi likviditási problémákkal küzdött. Mindeközben India atomfegyverek előállításán dolgozott, és 1974-ben atomhatalommá vált. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a kiemelten támogatott pártok nem a harmadik világban voltak. Külkereskedelmi fedéssel Magyarországról az európai testvérpártokhoz (különösen az olasz, francia, osztrák kommunista és szocialista pártokhoz) feltehetően sokkal több pénz jutott el, mint Indiába.

A testvérpártok finanszírozására kiépített jutalékrendszer csak az első lépcsőfokot jelentette. A kenőpénz a két világrend közötti kereskedelmi ügyletek elengedhetetlen szereplője lett. Azt, hogy mennyire volt mindez bevett szokás, jól mutatja, hogy külön miniszteri utasítás szabályozta a csúszópénzek mozgásának rendjét. Az „alkotmányos költségnek” elnevezett tételeket a Magyar Nemzeti Bank folyósította a nyugati világban lévő kereskedelmi kirendeltségekre, illetve biztosította a külkereskedelmi vállalatok számára.

Az üzletek megkötésekor a kenőpénzre vonatkozó megállapodás elfogadására kizárólag a külkereskedelmi vállalat igazgatója, esetleg helyettese volt felhatalmazva, a megállapodás dokumentumait titkosan kellett kezelni, és az ehhez köthető iratokat lehetőleg semleges papírra írták, cégszerű aláírás és bélyegző nélkül. Az „alkotmányos költségek” tehát elsősorban az üzletkötésekhez biztosított titkos kenőpénzek voltak, de fedeztek ebből a keretből titkosszolgálati akciókat, valamint a központi politika által meghatározott egyéb titkos feladatokat is. Az alkotmányos költségkeretet legegyszerűbben úgy lehetett megdézsmálni, hogy az ebből kifizetett jutalékok néhány százalékát visszakérték a korrumpált üzletkötőtől. Ezek a visszatérítések már tényleg nem jelentek meg semmilyen kimutatásban, egy részük feltehetően a szolgálat büdzséjét növelte, de a nagyobb része magánszámlákra vándorolhatott.

A jutalékrendszer egyre inkább elszakadt eredeti rendeltetésétől, és a politikai célok háttérbe kerültek. Bár a nyugati baloldali pártok támogatása egészen a rendszerváltásig napirenden volt, a kereskedelmi partnerek kiválasztásában mind nagyobb teret hódított a korrupció, háttérbe szorítva az ideológiát. Eredetileg azok a jutalékok, amelyeket a nyugati cégek fizettek a magyar vállalat képviselőinek azért, hogy bejussanak a magyar piacra, szintén az ország valutaínségét voltak hivatva enyhíteni, ugyanis a hivatalos útja a kenőpénz elhelyezésének az volt, hogy a kereskedelmi vállalat befizette azt a Magyar Nemzeti Bankba, és megkapta annak értékét forintban.

Bár a vállalatnak így vesztesége nem keletkezett, hiszen a kenőpénz – ha forintban is – a vállalat kasszájában maradt, az üzlet megkötésében közreműködő kereskedő személyes haszna elmaradt. Talán nem lehet csodálkozni azon, hogy a kenőpénzeket sokkal inkább nyugati bankokban vezetett számlákra utaltatták az érintettek. A nyugati cégeknek pedig jól felfogott érdekük volt, hogy megőrizzék a keleti kereskedők „bizalmát”, hiszen jelentős piacok felé nyitottak számukra kapukat.

A valutakitermelés tehát eredetileg ideológiai, politikai, gazdasági, titkosszolgálati célokat szolgált, viszont hamar túlnőtt eredeti funkcióján. Megkezdődött a szocialista tőkések egy új csoportjának felemelkedése, miközben a monopolizált külkereskedelmi gyakorlatnak köszönhetően a vállalatoknál megjelenő profit óriási csábítást jelentett az összegek láthatatlanná tételére, amelyet megkönnyített a titkosszolgálati háttér.

A belügyi és a katonai hírszerzés rivalizálása mögött az operatív hálózat kiépítése kapcsán jelentkező érdekellentétek mellett a gazdasági pozíciókért folyó harc is feltételezhető. A katonai felderítés megnyertjei között a legképzettebb külkereskedők és pénzügyi szakemberek képviseltették magukat, akik a szolgálat számára a legjobb lehetőségeket biztosították a költségvetési források kiegészítéséhez. Cserébe védelmet és segítséget kaptak a külkereskedelmi vállalatoknál megjelenő extraprofit lefölözéséhez, az offshore birodalom kiépítésének előszobáját jelentő vegyesvállalati szisztéma bevezetéséhez. Minderről jövő héten olvashatnak.

(Folytatjuk)

…

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.) – A Waltham és a Videoton kooperációja

AZ OFFSHORE KEZDETEI

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.)

Borvendég Zsuzsanna

Szokatlannak, sőt ellentmondásosnak tűnhet, ha szocialista tőkésekről beszélünk, pedig ne legyenek illúzióink: a rendszerváltás pillanatában megjelenő üzletemberek nem a semmiből léptek elő.

A kádári Magyarország titkai közé tartozik mind a mai napig a külkereskedelmi lobbi sikere. Mivel az ország eladósodásának legfőbb összetevője éppen a külkereskedelmi mérleg évről évre megjelenő hiánya volt, egy kis magyarázatra szorul ennek a „sikernek” a mibenléte. Az államosítások befejezése után a kommunista vezetés megvonta a kereskedési jogot a termelést végző vállalatoktól, és monopóliummal rendelkező, szakosított külkereskedelmi cégeket hozott létre ipari termékeink forgalmazására, de legfőképpen az erőltetett nehézipari termelésből hiányzó nyersanyag pótlására.

A külkereskedelmi monopólium hosszú távon komoly aránytalanságokhoz vezetett. Mivel a termelést végző vállalatok nem forgalmazhatták saját termékeiket, sőt a gyártáshoz szükséges nyersanyagot, berendezéseket is a külkereskedelmi cégek hozták be az országba, helyzetük ezen a területen erősen kiszolgáltatott volt. A forgalmazásból származó haszon a külkereskedelmi vállalatoknál jelentkezett, amelyeket azonban nem terhelt a termelési költség, így nem voltak érdekeltek abban, hogy beszerzéseik során a legkedvezőbb ajánlatot fogadják el, sokkal inkább a partner korrupciós hajlandósága döntött az üzletek lebonyolításakor.

Az előző részben olvashattak az alkotmányos költségről és a kereskedelmi jutalékok bevett gyakorlatáról, vagyis arról, hogy a Kelet–Nyugat közötti kereskedelmi kapcsolatokat milyen mértékben szőtte át a korrupció. Nyugat-Németország elsőként ébredt rá, hogy a vasfüggöny túloldalán óriási megrendelői potenciál rejlik, amelyet a szocialista hiánygazdaság csak fokozott.

A szovjet tömb országai technológiailag jóval elmaradottabbak voltak Európa nyugati felénél, így a műszaki licencekre kiéhezett keleti piacot fel lehetett használni arra is, hogy ott kifutó termékeket, leselejtezésre váró gépsorokat értékesítsenek. A nyugati üzletkötők versengtek az impexek „kegyeiért”, hiszen csak rajtuk keresztül vezethetett az út a kiszemelt piacok felé. A kenőpénzeknek köszönhetően hatalmas profit halmozódott fel a külkereskedelmi vállalatoknál, amelyet a legkülönbözőbb módon igyekeztek a cégek vezetői kivonni a gazdaságból, eltüntetni „illetéktelen” szemek elől.

Nem pusztán a jutalékokból származó bevételek gazdagították a külkereskedelmi vállalatokat. Szintén az előző részben volt szó az indirekt pártfinanszírozásra kiépített pénzügyi csatornákról, amelyekkel a nyugati kommunista szervezeteket támogatta a keleti blokk. Tudjuk, hogy Magyarországról is érkeztek ezen az úton pénzek a testvérpártokhoz már a negyvenes évek második felétől, azonban az 1970-es évek elején mindez megváltozott, a magyar külkereskedelmi cégek fedésével biztosított támogatások megszűntek.

Gondolhatnánk, hogy az új gazdasági mechanizmus 1968-as beindítása jótékony hatást gyakorolt a vállalati önállóságra, és a cégek megpróbálták optimalizálni működésüket, vagyis kiiktatták a kereskedelmi ügyletbe közvetítő partnerként beékelődő pártvállalatokat. Logikusnak tűnő magyarázat, azonban valami egészen más történt. A kádári külkereskedelmi lobbi elérte története legnagyobb sikerét: lehetőséget szerzett arra, hogy ezeket a pénzeket saját zsebébe csúsztassa.

A külkereskedelmi lobbi a hatvanas évek folyamán erősödött meg, tagjai között pedig elsősorban a külkereskedelmi vállalatok felső vezetését, pénzügyi szakembereket és titkosszolgálati csoportokat kell keresnünk. Sok tekintetben szemben álltak a szintén a hatvanas években körvonalazódó iparvállalati lobbival, amely a termelőkapacitások összevonásával jött létre, és elsősorban a megszülető trösztök vezetői alkották.

A külkereskedők erejét jelzi, hogy a trösztök képviselői hiába igyekeztek az 1968-as gazdasági reform beindításával párhuzamosan elérni, hogy cégeik visszakapják a kereskedelmi jogot, a teljes export hetven százalékát továbbra is a külker vállalatok bonyolították, és azzal is hiába kísérleteztek, hogy különadókkal és megszorításokkal kivonják a nyereséget a kereskedelmi cégektől.

Ennek az igencsak sikeres lobbicsoportnak az egyik vezéralakja Salusinszky István, a Magyar Külkereskedelmi Bank elnöke volt, aki korábban a katonai felderítés megnyertjeként volt kereskedelmi tanácsos Rómában. Az olasz fővárosból való visszatérése után került az MKB elnöki székébe. Ebben a pozícióban feltehetően már nem megnyertként, hanem hivatalos kapcsolatként számíthatott rá a titkosszolgálat. Salusinszky a hatvanas évek közepétől fontos szerepet játszott abban, hogy a külkereskedelmi monopólium birtokosainak lehetőségük nyíljon mindenféle különengedély nélkül leányvállalatokat alapítani a nyugati világban.

Ilyen cég 1968 előtt összesen 14 működött a vasfüggöny túloldalán, ezek elsősorban titkosszolgálati fedőcégek voltak, azonban 1968-ban, az új gazdasági mechanizmus beindításával a bank különleges jogokat kapott: hozzá kerültek a külföldi magyar érdekeltségek létrehozásával és működésével kapcsolatos legfontosabb teendők, valamint átvette a Magyar Nemzeti Banktól a vegyesvállalatokra vonatkozó devizahatósági feladatokat is. Az alapításhoz szükséges engedélyezés ekkor még mindig egyedi elbírálástól függött, ami nehézkesnek és bürokratikusnak bizonyult, így elmaradt a várakozásoktól a megszülető új cégek száma: évente nyolc-tíz vegyesvállalatot jegyeztek be, így a korábbi években alapított 14 vállalattal együtt 1970. december 31-én összesen negyven cég működött a nyugati világban magyar részesedéssel.

A külkereskedelmi lobbi azonban nem elégedett meg félmegoldásokkal, céltudatosan képviselte saját érdekeit, aminek köszönhetően 1972. október 3-án megszületett a Pénzügyminisztérium 28/1972-es rendelete a külföldi részvétellel működő gazdasági társulásokról, amely zöld utat engedett a külföldi székhellyel működő vegyesvállalatok alapításának. Az MKB nemcsak felügyeleti szervként és devizahatóságként vállalt szerepet a nyugati világban alapított társaságok működésében, hanem maga is több cég tulajdonosa lett.

„Bankunk igyekszik saját lehetőségeinek keretein belül növelni a külföldi vegyesvállalatokkal kapcsolatos aktivitását. Mindig szem előtt tartjuk azonban, hogy a tőkeexport nem célunk, valamint hogy a külföldi vegyesvállalatok maguk sem öncélú vállalkozások” – olvashatjuk az MKB korabeli jelentésében. A vegyesvállalatok azonban éppen a tőkeexportban, vagyis a magyar népgazdaság vagyonának kimentésében játszottak igen nagy szerepet.

Szerényi Gábor rajza

Az 1972-es rendelet megszületése után felgyorsult a kapitalista világban működő magyar érdekeltségű cégek alapítása, a nyolcvanas évek közepére már közel kétszáz vállalkozás működött ilyen konstrukcióban. Ezeknek egy része tisztán magyar tulajdonban volt, de a legtöbb vállalat létesítésekor külföldi tulajdonost is bevontak az üzletbe, ezzel segítve a minél jobb piaci pozíciók elérését. Jellemzően közvetítő kereskedelemmel foglalkoztak, vagyis átvették a pártvállalatok helyét a Kelet–Nyugat közötti gazdasági kapcsolatokban. A vegyesvállalatok azonnal hozzákezdtek a vállalkozási szabadság nyújtotta lehetőségek kiaknázásához, és sorra alapították saját vállalataikat, amelyeket különböző adóparadicsomokban jegyeztek be – és természetesen elfelejtették ezeket bejelenteni a hazai hatóságoknál.

Az így kialakult offshore hálózat igen sikeres gazdasági tevékenységet végzett, ráadásul a hazai vállalatoktól is kiszervezték a nyereséges üzleteket ezekbe a cégekbe, a profitot pedig kint tartották. Nem tudjuk, pontosan hány ilyen offshore jelleggel működő céget alapítottak a magyar külkereskedők, néhány példát azonban már ismerünk. A Metalimpex, amelynek vezetői a katonai felderítés megnyertjei voltak, a hetvenes évek közepén elsősorban Ausztriában terjeszkedett.

Az általuk létrehozott és a katonai titkosszolgálat által is támogatott Intereurop nevű céget mindjárt megduplázták, hiszen létrehoztak egy azonos nevű vállalkozást Vaduzban is azért, hogy a hatóságokat minél hatékonyabban tudják kijátszani. Idehaza természetesen csak a bécsi vállalat volt bejelentve, és a cégiratok között fellelhető a trükk magyarázata is: „Az Inter-erurop Wien szolgáltatásaiért tehát adózási okokból az Intereurop Vaduz kapja az ellenszolgáltatást.”

Az Inter-europok születését számos cégalapítás követte, amelyek tulajdonosa már nem az anyavállalat volt, vagyis feltételezhetjük, hogy ehhez hasonlóan a legtöbb vegyesvállalat akár tucatnyi vállalkozást is indíthatott a nyugati világban. Ezen cégek többsége jól menő vállalkozásként prosperált, a Mineralimpex Mineralkontor nevű leányvállalata például Ausztria harminc legnagyobb forgalmat lebonyolító vállalata között volt nyilvántartva a nyolcvanas években. Mindeközben a magyar külkereskedelem folyamatosan deficites volt.

Jelenleg megbecsülni sem tudjuk, mekkora vagyon hagyta el az országot ennek a mechanizmusnak a felhasználásával, azt azonban tudjuk, hogy egyetlen „testvéri” szocialista ország sem hozott létre annyi külföldi vállalkozást, mint Magyarország. Jellemző adat, hogy a nyolcvanas években Ausztriában működő 53 KGST-tagállamhoz köthető cég közül 33 magyar volt. A maradék húsz vállalkozáson osztozott az összes többi tagország.

A vegyesvállalati rendszer működése kérdések sorát veti fel. Tudott minderről a pártvezetés? Tudtak róla a szovjetek? Véleményem szerint igen, hiszen egy diktatúrában, ahol a magánszférát is igyekeznek kontroll alatt tartani, nemhogy az üzletit, ahol minden kapitalista országban szolgálatot teljesítő személynek kapcsolatot kellett tartania a titkosszolgálatokkal, nehezen képzelhető el egy offshore birodalom észrevétlen kiépítése. De akkor miért engedték mindezt? Kézenfekvő válasz természetesen, hogy a pártvezetésben is voltak haszonélvezői a vegyesvállalati rendszernek. De mindez önmagában talán kevés lett volna, a pénzügyi érdekek mellett ideológiai okok is meghúzódtak a jelenség mögött.

A hidegháború viszonyai között a Szovjetunió egyik legfőbb prioritása volt, hogy lépést tudjon tartani a technológiai versenyben, amire önerőből nem lett volna képes. Bár a vegyesvállalati hálózat nem kifejezetten abból a célból jött létre, hogy utakat biztosítson az érzékeny technológiák Keletre áramlásához, de végeredményben kiváló hátteret biztosított hozzá. A nyolcvanas évekre a legfontosabb embargós csatornák Magyarországon keresztül vezettek a Szovjetunióba ezeknek a cégeknek a segítségével. A nyugati céghálózat védelmét tehát birodalmi érdek biztosította.

A hetvenes évek első felétől a Nyugat-Európában kiépülő vállalati hálózat pénzszivattyúként vonta ki az országból a magyar külkereskedelem hasznát. A cégeket működtető vállalkozók nemcsak tőkével megerősítve álltak a rajtvonalhoz a rendszerváltás pillanatában, de kapcsolati rendszerük és tudásuk is behozhatatlan előnyöket biztosított számukra.

Ismerték a kapitalista üzletpolitika minden csínját-bínját. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a szocializmus bukása után megjelenő külföldi befektetők egy része közülük került ki, vagyis a korábban hazánkból kilopott pénzt hozták vissza. Megkülönböztetni őket a tisztességes vállalatoktól információ hiányában talán lehetetlen volt, vagy legalábbis nehézkes, így ők is élvezhették a demokratikus magyar állam nyújtotta adókedvezményeket.

A tiltott technológiák behozatalában kiemelkedő sikereket ért el a Videoton Waltham nevű müncheni cége, amely már a hetvenes évek kezdetétől pénznyelőként is figyelemre méltó eredményeket tudott felmutatni, és működése nem is ért véget a kommunizmus bukásával, de ekkor már természetesen nem a technológiacsempészet volt a fő profilja. A jövő héten erről olvashatnak.

(Folytatjuk)

..

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.) – „Alkotmányos költségek”

A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.) – A Waltham és a Videoton kooperációja

Az “impexek” kora – Így lopatott nyugati technológiát szovjet elvtársainak Kádár

SUSÁNSZKY MÁTYÁS

Az 1956-os forradalom eltiprását követően Kádár János különutasként eladott politikáját, és a Nyugat ezirányú hiszékenységét vastagon kihasználta a hírszerzés, hogy a vasfüggönyön keresztül, magyar cégek segítségével nyugati technológiával lássák el a keleti blokkot. Ehhez persze olyan amerikai multicég is kellett, amely meglátta a piaci lehetőséget a szovjet országokkal való kereskedésben. Olyannyira, hogy éppen ezek a cégek segítették titkos dokumentumok átadásával kimosdatni az embargós technikai eszközök titkos beszerzésében élen járó Videotont, még saját hazájuk érdekeivel szemben is. Borvendég Zsuzsanna Az “impexek” kora című könyvéből sok mindenre fény derül a hidegháború technológiai versenyének titkaiból.

A szerző kiindulási pontja szerint 1944. március 19-étől, amikor Magyarország elvesztette függetlenségét, sem szuverén államról, sem szuverén titkosszolgálatról nem beszélhetünk, ráadásul a szovjet csapatok jelenléte még a rendszerváltás után is befolyásolta a titkosszolgálatok munkáját. Mint Borvendég Zsuzsanna fogalmaz,

a szovjet megszállás alatt lévő Magyarország titkosszolgálatainak működését nehéz lenne úgy tekinteni , mintha a nemzeti érdeket védő apparátus munkáját elemeznénk. Idegen fegyverek segítségével hatalomra került, totalitárius diktatúrát kiépítő párt parancsait teljesítették, vagyis a magyar társadalommal szemben jöttek létre.

Mint hozzátette, a titkosszolgálatok ezen időszakban egész jelenlétükkel a kommunista blokk fennmaradását szolgálták,

a rendszer internacionális, s nem nemzeti érdekek mentém működve, óriási gazdasági és erkölcsi károkat okozva az országnak.

Borvendég Zsuzsanna; fotó: magyarhirlap.uh

A CSEMPÉSZET KOMMUNISTA HAGYOMÁNY

A szerző szerint a Kádár-kori hírszerzés szerepe éppen ennek a hozzáállásának köszönhetően válhatott kiemelkedő jelentőségűvé a keleti blokk titkos, embargós beszerzéseinek lebonyolításában és a COCOM-lista kijátszásában. E tiltott kereskedelem, Kelet és Nyugat titkos összjátéka különben minkét fél kölcsönös megelégedésével zajlott, és jelentős gazdasági visszaéléseknek is teret engedett. Amint Borvendég Zsuzsanna kifejti, ugyan 1944-től már léteztek pártvállalatok amelyek a bevételszerzés mellett a baloldali propaganda terjesztésében is oroszlánszerepet vállaltak, igazán előremutatónak az olyan, szintén a magyar kommunistákhoz köthető cigarettacsempészettel foglalkozó vállalkozások bizonyultak, amelyek szintén a pártkasszát gyarapították. A csempészet ugyanis az államosítás után is a párt illegális tevékenységének része maradt.

A tanulmány szerint a hidegháború az atomfegyverekhez köthető erőviszonyok miatt ismert módon műszaki versengésbe csapott át, amelyben a Szovjetunió is jól rajtolt kezdetben. Az űrkutatás terén elért eredményeik azonban a ’70-es,  ’80-as évekre nyilvánvaló vált behozhatatlan hátránya a lényegesen rugalmasabb gazdaságú USA-hoz képest, amely később szerepet játszott a Szovjetunió felbomlásában. Annak azonban, hogy a keleti blokk gazdasági haláltusája olyan sokáig elhúzódhatott, nagy szerepet játszott az ellopott és lemásolt technológiai fejlesztések sokasága, amelyeket mind a titkosszolgálatok áldásos tevékenységének köszönhetett.

A SZOVJET HÍRSZERZÉS VASTAGON KIHASZNÁLTA 1956-OT

A sors különös fintora, illetve a kommunista hatalom gátlástalan erkölcstelensége folytán az 1956-os forradalom és szabadságharc után szovjet parancsra létrehozott „gulyáskommunizmus” adta lehetőségeket vastagon kihasználta a moszkvai vezetés, sőt az egész keleti blokk. A „lazábban kezelt” Magyarország Nyugaton kialakított képe a hírszerzés számára komoly segítségnek bizonyult, hiszen a nyugati országok irányunkban rugalmasabban kezelték a bojkottot, ráadásul a magyar értelmiséget és szakembereket is tárt karokkal fogadták. Bár a hazai és a nyugati köztudatban másfajta kép él, valójában

a szocialista blokkból korábban elkönyvelt csehszlovák, román és lengyel gazdasági-politikai elit erős pártkontrollja és a társadalmaikban meglévő összetartó erő akadályozta a nemzetközi vállalkozói csoportok érdekeinek érvényesülését, ezzel szemben Magyarország önérdek érvényesítése, illetve az iránytó csoportok nemzeti identitása sokkal gyengébb volt.

Két “különutas” nyugatkedvence; fotó: keptelenseg.hu

Azaz az 1956-os forradalom rövid távon az elnyomóknak kedvezett, mert Magyarország kifelé különutasságát hangsúlyozhatta, miközben az ország vezetése éppen a leghűbb kiszolgálója volt a szovjeteknek. Kádár János sajátos magyar útja valójában hűen idomult Moszkva elvárásaihoz, miközben a Nyugat számára a keleti blokkon belül hazánk egy reformállamot testesített meg. Mint a szerző ezzel kapcsolatban megjegyzi,

az a tény sem zavarta meg a kádári Magyarország felszínes képének a kialakítását, hogy annak az embernek tulajdonították a merev kommunista ideológiával való szembemenetelt, aki éppen a forradalom szovjet fegyverekkel történő leverésének köszönhette hatalmát.

Kádár János e mesterségesen megkonstruált és szigorúan ellenőrzött különutas magyarországi rendszernek köszönhetően Nyugaton a legnépszerűbb politikussá vált, és ezt a képet a titkosszolgálatok többek közt különböző civil szervezeteken, sajtóorgánumokon keresztül erősítették is.

A MULTIK HAMAR FELISMERTÉK A GAZDASÁGI LEHETŐSÉGEKET A VASFÜGGÖNY MÖGÖTT

Kádár népszerűsége új lehetőséget teremtett a kommunista blokk titkosszolgálati tevékenységére, így hamar felértékelődött a magyar hírszerzés szerepe is. A magyar szakemberek, kirendeltségek szerezték be, vásárolták össze a keleti blokk által leadott embargós alkatrészeket. A magyar hírszerzés azt is hamar fölismerte, hogy az NSZK nemcsak a legújabb technológiák alkalmazásában állt az élen, de előszeretettel adta azokat tovább hosszabb-rövidebb alkudozás után a magyar ügynököknek. A nyugati vállalatok ugyanis rájöttek, hogy a vasfüggöny túloldalán is vannak piaci lehetőségek, ahol egyes kifutó termékeket,  licenszeket,  használt gépsorokat értékesíteni lehetett. A titkos, tiltott kereskedelemhez is természetesen pénz kellett, így az illegális pénzmozgások koordinálása, az úgynevezett valutakitermelés és a pénzek útjának eltüntetése is mind a hírszerzés feladata lett. Előfordultak természetesen visszaélések is, amelyekről a Belügyminisztérium is tudott, ugyanakkor abból is látszik, hogy a felelősöket sosem ítélték el,  és a fedett tevékenységeket igyekeztek titokban tartani.

Videoton kártyanaptárak; fotó: kartyanaptarak.worldpress.com

VIDEOTON, A NYUGATI TECHNOLÓGIA LEGNAGYOBB BESZERZŐJE

A kötet számtalan történetéből egyet, a Videotonét kiragadva kiderül, az eredetileg vadásztöltényeket gyártó cég titkos tevékenységei miatt többször is súlyos veszélybe keverte az amerikai-magyar kapcsolatokat. A Videoton az ’50-es évektől fordult a híradástechnika felé, míg később a számítógép fejlesztés és gyártás fellegvárává vált. Amikor a keleti blokkban is felmerült a technikai eszközök kompatibilitásának kérdése, a Videoton kapta meg a közös komputercsalád legkisebb tagjának tervezési megbízását, így közeledett tevékenysége a mikrotechnológiához. Mivel a Videoton a kezdetektől ellenállt az orosz technológiai nyomásnak, és csak a legjobb, nyugatit kívánta használni, ’70-es évekre a keleti blokk legnagyobb embargós beszerzőjévé vált. A nyugati technológia beépítésének végfelhasználója maga a Szovjetunió volt, amely hadiiparába integrálta azokat. A Videoton, hogy titkos ügyleteit minél egyszerűbben bonyolíthassa, 1969-ben megszerezte a külkereskedelmi jogot is, ekkor épített ki szorosabb kapcsolatot a korban az IBM egyik riválisának számító Control Data Corporation-nel (CDC). A multicég akkor fordult a keleti blokk felé, amikor riválisai komolyabb előnyre tettek szert az USA-ban és a nyugati piacokon. A cég bécsi irodáján keresztül hozták be az embargós termékeket, és építették be azokat magyar gépekbe, majd szállították a Szovjetunióba.

INTEL 8080

Mivel Amerikai éberen őrizte a COCOM-listát, amely a keleti és a nyugati világot elválasztó gazdasági-technológiai vasfüggönyként funkcionált, természetesen szemet szúrt a CDC közeledése a keleti blokkhoz. A céget emiatt az amerikai hírszerzés is igyekezett kihasználni, hogy feltérképezhesse a szovjet technológiai fejlettségét. A CDC még egy amerikai elektronikai szakkiállításra is meghívta a Videotont, ahol több terméket is megvásároltak elemzés céljából. Ekkor fedezték fel az egyik Videoton készülékben az Intel 8080 mikroprocesszorát, amely diplomáciai bonyodalmak egész sorát indította el, utóbbi ugyanis az egyik legszigorúbb embargós terméknek számított. Az USA szenátusi vizsgálóbizottságot alakított az ügy kivizsgálására, a Videotont pedig feketelistára tették, amely közvetve az egész keleti blokk, de főleg a Szovjetunió számára volt kellemetlen. Az amerikai külügy azt a feltételt szabta, hogy a Videoton a teljes beszerzési láncot fedje fel, ennek átadása esetén  azonban végleg kompromittálta volna magát a magyar vegyesvállalat, így hónapokig tartó huzavona indult. A magyar hírszerzés ráadásul azt is megtudta, hogy az amerikaiak tudomást szerezek arról, hogy a Videoton termékeinek alkatrészeit a Szovjetunióban hadászati célokra használják fel, ami még jobban elmélyítette a botrányt.

Intel 8080; fotó: antiquetech.com

Az ügy megoldását végül a pénzügyi érdekeit előtérbe helyező multik szolgáltatták, a CDC és a Dataproducts cégek képviselői ugyanis átadtak egy dokumentumot a Videotonnak, amely az USA exportellenőrzésére vonatkozó gyakorlati tudnivalókat tartalmazott. A titokban átjuttatott információk alapján a magyar félnek lehetősége nyílt a kiskapuk megtalálására. A Videoton ennek alapján próbarendelést adott le, hogy bebizonyítsa, az USA kereskedelmi ellenőrzései hiányosságainak köszönhetően juthat technikai eszköz a keleti blokkba. Az amerikai kereskedelmi attasénak végül el kellett ismernie, hogy a rendszerben van a hiba.

További érdekes adalékokat

Borvendég Zsuzsanna „Az „impexek” kora” [NEB, Budapest, 2017] című könyvében találnak.

Kezdőkép: NEB

Az impexesek és hírszerzők, akik majdnem csődbe vitték az országot

„A külkeres jól keres” – a Kádár-diktatúra beszervezett külkereskedőiről, az impexesekről és az általuk okozott mérhetetlen anyagi kárról szólt az M5 december 6-ai adása, amelynek Borvendég Zsuzsanna történész és Dézsy Zoltán szerkesztő, rendező mellett portálunk munkatársa, Mező Gábor újságíró, a PestiSrácok.hu A hálózat című rovatának szerzője is a vendége volt.

Jellemző a szigorúan titkos, a rendszerváltáson is átívelő történet érzékenységére, hogy többen nem vállalták a fellépést, köztük több egykori impexes, akit hiába keresett meg a televízió.

A Horváth Szilárd által vezetett beszélgetésből kiderült, hogyan lopták meg a saját zsebükre dolgozó állambiztonsági tisztek és az impexesek a Magyar Népköztársaságot, vastagon hozzájárulvaállamadósságunk elviselhetetlen mértékűvé való növekedéséhez. A műsor (és a történet) egyik antihőse Gerő László volt, akiről Dézsy Zoltán még a rendszerváltás idején készített oknyomozó adást a tévé számára (kisebb csoda, hogy leadták 1990-ben), és akinek történetét Borvendég Zsuzsanna is megírta.

Az említett Gerő fiatalon a szovjet szolgálatnak dolgozott, majd Magyarországon megalapította a hírhedt Interagot. Ez a kereskedelmi vállalat összesen 120 millió dollárt kapott hitelbe a Magyar Külkereskedelmi Banktól. Természetesen a pénz eltűnt. Gerő nem mellékesen a BM szigorúan titkos tisztje volt.

„Még a nyolcvanas években úgy akadtam rá Gerő Lászlóra, hogy történetéről nyíltan beszéltek az emberek a Külkereskedelmi Minisztériumban – emlékezett vissza Dézsy Zoltán. – Volt egy tanácskozás, ahol valaki azt mondta – most már elmondhatom, Apró Piroskának hívták – hogy micsoda [milyen semmiség – a szerk.] Gerő László százhúszmillió dollárja a Mineralimpex dolgaihoz képest. A Gerőnek adott milliókra egyébként Németh Miklós adta a végső bólintást, és készpénzben vitte ki az országból. Zacskóban.”

Persze nem ő volt az egyetlen. „Nem lehet azt mondani, hogy a titkosszolgálat és a külkereskedők mindegyike saját zsebre dolgozott, de voltak külkereskedők, akik nagyon komoly vagyonokat halmoztak fel az állambiztonság segítségével” – mondta erről Borvendég Zsuzsanna, aki nagy sikert aratott könyvében (Az impexek kora) egészen elképesztő történeteket fejtett fel. Fekete Jánostól elkezdve a Videotonig.

Persze nemcsak a külkereskedelmi szektor működött így, ezekben a játszmákban részt vettek azok a Nyugatra küldött újságírók, akik szinte mind kapcsolatban álltak az állambiztonsággal. „A hírszerzésnél volt egy Press rezidentúra nevű szerv, amelyik előre megmondta, melyik városba melyik újságíró mehet – mondta erről Mező Gábor, a PestiSrácok.hu Hálózat rovatának szerzője. – Berlinbe, Bernbe és így tovább.

Mostani tudásunk szerint ezt megkerülni nagyjából lehetetlen volt. Ha valakit kiküldtek külföldre, és ott valamilyen megbízásból dolgozott, szinte biztosan kapcsolatban volt az állambiztonsággal.”

NEM ZSAROLTÁK, MEGNYERTÉK A KATONAI SZOLGÁLAT ÜGYNÖKEIT

A legjobb külkereskedőkért és megfuttatott újságírókért egymással vetélkedett a két társszerv, a belügyi és katonai hírszerzés (MNVK-2). „A katonai hírszerzés is kiépített magának operatív hálózatot, de ők nem ügynököknek, hanem megnyerteknek hívták a beszervezett embereket – mondta Borvendég Zsuzsanna. – Ez a beszervezés módjára utalt, nem használtak kényszerítést, különböző dolgokkal igyekeztek megnyerni a különböző szakembereket, újságírókat.” Tehát szó sem volt zsarolásról, fenyegetésről.

SOKAN NYERTEK, DE A MAGYAR TÁRSADALOM VESZÍTETT

Még ma sem tudjuk, hogy pontosan hány milliárd dollárral károsították meg az impexesek Magyarországot, de egészen elképesztő összegről lehet szó. A külkereskedők, az érintett állambiztonsági emberek és a nyugati partnerek is nyertek az ügyön, de minden játszmának van egy vesztese. Ennek is volt. „Előkerült korábban, hogy ki mindenki nyert, a külkereskedők és a nyugatiak is, de fontos megemlíteni egy dolgot – mondta Mező Gábor. – Igazából volt itt egy óriási vesztese ennek a történetnek: Magyarország, a magyar állam, a magyar társadalom. Akkor összegek estek ki, tűntek el, amelyeknek hatalmas szerepe van annak, hogy Magyarország végzetesen eladósodott. Ma sem tudjuk, hogy mekkora összegről beszélünk.”

Azt viszont igen, hogy az egykori impexesek élnek és virulnak. Egyikük, Balázs Péter még mindig annyira makulátlannak érezte magát, hogy az ellenzék kormányfőjelöltként akart indulni (akarták indítani) az idei választáson. A Hálózat rovatban írtuk meg azt a cikket, amely után jelöléséről már szó sem lehetett. Hiszen ez az ember is a katonai szolgálatnak, az MNVK-2-nek dolgozott. Legalábbis a BM jelentése szerint, akik ezért már nem tudták felhasználni Brüsszelben, a nyolcvanas évek idején. Mező Gábor nem is hagyta ki a ziccert, hogy a műsor végén ne említse meg Balázst, mint az impexesek továbbélésének, átmentésének emblematikus alakját.

A teljes adás az alábbi linkre kattintva megtekinthető:

https://www.mediaklikk.hu/video/ez-itt-a-kerdes-2018-12-06-i-adas

Agyonlőtt ex-miniszterelnök, diktatúrából maffiaállam – Bulgáriát dróton rángatták az MGIMO-n végzett moszkoviták

MEZŐ GÁBOR

Két a szovjet MGIMO-n végzett moszkovita vezényelte le a bolgár rendszerváltást. Az egyikből államelnök, a másikból miniszterelnök lett, mindketten hamar megbuktak, de a háttérben kivették a részüket az ország lerablásából. Egyiküket, Lukanovot az utcán lőtték agyon, miután arról beszélt, hogy mindenről kitálal. Máig nem derítették fel a gyilkosságot, ami mögött nem nehéz Moszkvát sejteni. Ekkoriban, 1996-ban egy harmadik MGIMO-s, Videnov volt Bulgária miniszterelnöke, később róla is kiderült, hogy a bolgár állambiztonságnak dolgozott. Bulgária és a rendszerváltás – avagy hogyan lett kommunista diktatúrából bulgár-orosz maffiállam. (Első rész).

„Igyunk ránk, igyunk rátok, igyunk az összes orosz gázra
Hogy sose legyen vége, még ha nem is könnyen adja magát
Igyunk ránk, igyunk rátok, igyunk az összes orosz gázra
Mindenkire, aki kinyerte a földből a mesterséges napot.”

Részlet az orosz Gazprom indulójából (a fordítást a blogból kölcsönöztem).

Lukanov holtteste /Fotó: Putnik1

AZ UTCÁN AGYONLŐTT MINISZTERELNÖK

A kilencvenes évek középen fényes nappal, az utcán lőtték agyon Andrej Lukanov volt bolgár miniszterelnököt. Az 1996 októberében végrehajtott maffiamerénylet még az e tekintetben igen edzett bolgár közvéleményt is megrázta.

Lukanov orosz háttere hazájában közismert volt. A Szovjetunióban született moszkovita politikai bukása után rövid ideig azt a Topenergy nevű céget vezette, amely az orosz Gazprom tulajdonában volt.

A gyilkosságot azóta sem göngyölítették fel, az egyik verzió szerint a filmbe illő leszámolást Ilija Pavlov bolgár keresztapa hajtatta végre, miután nem sokkal korában átvette a Topenergy vezetését Lukanovtól. Később erre a maffiózóra is tarantinói sors várt:

2003-ban őt is agyonlőtték, egy nappal azután, hogy tanúskodott a Lukanov-gyilkosság ügyében.

Ahogyan a mitológiában: saját farkába harapott a kígyó.

PAVLOV FELEMELKEDÉSÉNEK TÖRTÉNETE

A hírhedt Pavlov ekkoriban Kelet-Európa egyik leggazdagabb emberének számított, az egykori birkózó a bolgár rendszerváltás idején gazdagodott meg, miután összeállt a magát éppen átmentő titkosszolgálattal(Darzhavna Sigurnost – DS). Nem csak üzletileg: feleségül vette az egyik vezető (Chergilanov tábornok) lányát.

Lukanov és Pavlov / Forrás: Alchetron.com

„Pavlov karrierje, mint megannyi bolgár gengszteré, még az átkos Zsivkov-rendszerben [Todor Zsivkov, a Bolgár Népköztársaság diktátora – MG] kezdődött – írta a kilencvenes években megjelent tényfeltáró cikkében a Magyar Narancs. – Az országos birkózóbajnoki cím s a vele járó presztízs számos ajtót megnyitott előtte. Kapcsolatba került a bolgár állambiztonsági szolgálattal is, majd egyik vezetőjének a lányát nőül vette. A drzavna sigurnost (DS) igen aktív nemzetközi tevékenységet folytatott a 80-as években: a szocializmus érdekeinek védelmére létrehozott Kintex nevű vállalaton keresztül például fegyvereket juttatott el a Közel-Kelet és a fekete kontinens szovjet blokkal szimpatizáló szervezeteinek, főleg a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek…

Egyes >forradalmi szervezetek< droggal fizettek a fegyverekért, s a bolgár cég emberei, mi mást tehettek volna, rámozdultak a kábítószer-csempészetre is.

… A portfólió aztán antik tárgyak és lopott ipari technológiák csempészetével bővült ki. Ilija Pavlov például a Multiart nevű cég vezetését kapta meg 1988-ban, amely régiségek >export-importját< végezte – a fegyverrel és narkóval korábban már bejáratott csempészútvonalakon.”

Szimpatikus fiatalemberek / Fotó: Obolobo.com

A bolgár Kintex fegyver-, ember- és kábítószerkereskedelmi tevékenységéről (illetve leginkább a magyar és a török szálról) Orbán-Schwarzkopf Balázs történész írt izgalmas munkafüzetet a Hamvas Intézet számára, amelyet tavaly jelentettünk meg. Én ezzel az izgalmas történetet most nem fejteném ki bővebben, inkább visszatérek Pavlovra. A bolgár maffiózó a nyolcvanas években meggazdagodott, 1988-ban már azt is megtehette, hogy elvált a Chergilanov-lánytól, majd egyre magasabbra jutott.

És ezzel visszaérkezünk 1996 októberéhez, amikor a sakktábla egyik tisztjét – Lukanovot – lepöckölték az asztalról.

Lukanov – túl sokat tudott / Fotó: Novinite.com

A merénylet felidézéséhez ismét a korabeli Magyar Narancshoz fordulok, a hetilap szerzője, Krasztev Péter hihetetlenül érzékletesen írta le a gyilkosságot, és a politikus sötét – a magyar napilapokban akkoriban nemigen emlegetett – háttértörténetét: „Tavaly októberben, fényes nappal szétlőtték a munkába induló exminiszterelnök, Andrej Lukanov koponyáját. Szétroncsolt agyáról úgy tartják, benne forrta ki magát az elmúlt húsz-egynéhány év bolgár történelme. A nagystílű keresztapa a hetvenes évek végén, a néhai Ljudmila Zsivkova [a diktátor Zsivkov lánya – MG] bizalmasaként jött rá, hogy a

lopott állami pénzt nem érdemes rezidenciákra és repi Csajkákra költeni, jobb Nyugaton bejegyzett fantomcégek bankszámláján pihentetni, amíg össze nem dől az egész kóceráj. Akkor aztán vissza lehet hozni és felvásárolni vele a romokat. Az eszmének követői akadtak: úgy hívták őket, hogy reformerek, ők vezényelték le a rendszerváltást.

Ők voltak a lenyúlósok első nemzedéke: hol ellenzéki, hol hatalmi pozícióban, de mindig uralva a pénzügyi és gazdasági helyzetet. Hogy Lukanov azon a bánatos őszi napon milyen munkába indult, senki meg nem mondja, és az sem derül ki soha, miről tárgyalhatott egyik titkos, talán utolsó útján Törökországban a Gazprom és a helyi energiamaffia néhány prominensével”.

Zivková diktátor-leány tárgyal egy távol-keleti küldöttel / Fotó: Daisakuikeda.org

Ennyi információt nehéz feldolgozni, de nem véletlenül bukkan fel ismét a török szál. Lukanov, a „nagystílű keresztapa” a bolgár „rendszerváltás” meghatározó alakja volt. A Moszkvában, ismert kommunista családba született politikus a szovjet Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (MGIMO) végzett, majd hazatérve hamar bekerült a Párt élcsapatába. A neve 1989-ben vált ismertté világszerte, amikor a szintén az MGIMO-n végzett Petar Mladenovval megpuccsolták az évtizedek óta uralkodó Zsivkovot. A moszkvai ejtőernyősök voltak a bolgár reformkommunisták vezéralakjai, nyilvánvaló, hogy az ólomlábakon álló, de a jövőre készülő Szovjetunió őket jelölte ki a hatalomátvételre. A puccs időszakát egy blogbejegyzés segítségével elevenítem fel, bár valamelyest rövidítettem az eredeti szövegen, pontról-pontra látni fogjuk, milyen szépen megtervezték az egész folyamatot:

Lukanov és Mladenov / Forrás: Mejdu-redovete.com

„Gorbacsov bulgáriai híveinek fő vezető személyisége Andrej Lukanov külkereskedelmi miniszter, gyakorlatilag ő koordinált, egyeztetett az események alatt a szófiai szovjet követséggel – olvasható a bolgár rendszerváltásról a Bircahang blogon. – A Varsói Szerződés 1989. évi júliusi bukaresti tanácskozásán Gorbacsov demonstratívan nem folytat tárgyalásokat Zsivkovval, ehelyett titkos megbeszélést folytatMladenov külügyminiszterrel és Dzsurov hadügyminiszterrel, akik mindketten egyben a legfelsőbb pártvezetés tagjai is. Szeptemberben Mladenov kínai hivatalos útjáról hazatérve titokban leszáll Moszkvában, s ismét egyeztet Gorbacsovval. Októberben Mladenov nyílt levelet tesz közzé a pártvezetéshez, melyben nyíltan kritizálja Zsivkovot…

Mladenov 1989. november 5-én Kínába látogat, de a valódi cél Moszkva, ahol a repülőgépe leszáll műszaki okokból, ekkor kapja meg a Lukanov-Mladenov csoport az engedélyt, hogy fellépjenek Zsivkov ellen.

A szovjet támogatás hírére a vezetés legtöbb tagja átáll, köztük a hadsereget felügyelő PB-tag is. Zsivkov oldalán csak két vezetőségi tag marad, az ideológiai ügyekért felelős PB-tag és a belügyekért felelős PB-tag. Ez utóbbi miatt a hadsereget készültségbe helyezik, hogy ha a belügyi erők ellenállnának, fegyveres erővel le tudja őket verni a hadsereg. Erre azonban nem lesz szükség, Zsivkovot értesítik 9-én, hogy másnapra tervezett pártkonferencián le lesz váltva, ő azonban nem mutat ellenállást, elkerülendő a vérontást, hiszen nem látja értelmét a Szovjetuniónak való ellenállásnak.”

Átalakul a világ /Forrás: Gslave.com

Érdekes ugye? Ugyanúgy zajlott le a folyamat, ahogyan az ötvenes években a vezetőcserék. Moszkva intett, a szolgák meg engedelmeskedtek.

Egyszerű forgatókönyv volt: a két MGIMO-n végzett politikus moszkvai utasításra leváltotta az öreg, lejáratott, a változás levezénylésére kevéssé alkalmas Zsivkovot.

NEM SOKÁIG MARADT HATALMON A KÉT MGIMO-FIÓKA

Mladenovék átvették a hatalmat, 1990 februárjában az utolsó kommunista parlament megválasztotta Lukanovot miniszterelnöknek, Mladenov pedig a Bolgár Népköztársaság elnöke lett. (Azzal gondolom nem lepek meg senkit, ha elárulom, hogy természetesen külügyminiszterük, Bojko Dimitrov is az MGIMO-n végzett). Bár a belső (azaz külső) puccs sikerült, a két reformer végül nem sokáig maradt a politika csúcsán. Mladenov már 1990 júliusában lemondott, miután sikertelenül próbálta elkenni, hogy nem sokkal korábban még a hadsereget akarta ráuszítani a tüntetőkre.„Letagadta, >primitív montázsnak< nevezte azt a róla készült videofelvételt, amelyen egy tavaly decemberi viharos tüntetés idején azt mondta: >Ide már tankok kellenek!<.” – írta az akkori Népszabadság. A Beszélőbenszemléletesebben jelent meg az ügy – a szerző éppen a Narancs-cikk kapcsán említett Krasztev Péter: „Mladenov azzal védekezett, hogy a nagyközönség félrehallotta szavait, nem tankot mondott ő akkor, hanem SztankoTodorov, a derék bolgár kommunista nevét ejtették ki ajkai. Az egyetemen már hetek óta sztrájkoló, többek közt az eset azonnali kivizsgálását követelő diákok kétkedésük jeléül rögtön felállítottak egy papírmasé tankot, és elkeresztelték Sztankónak”. Humorra egész Kelet-Európában szükségünk van a túléléshez.

Lukanov középén / Forrás: Trio.bg

Lukanov sem maradt sokáig hatalmon, a szocialisták az 1991-es választás után ellenzékbe kerültek, a nagy reformert 1992-ben letartóztatták: „Szófiában csütörtökön őrizetbe vették Andrej Lukanov volt miniszterelnököt, ellenzéki szocialista parlamenti képviselőt – írta a korabeli Népszabadság. – Az ügyészség gyanúsítottként kihallgatásra rendelte be a politikust a Nemzeti Nyomozó Szolgálat irodájába, ahol azonnal őrizetbe vették. Lukanovot a gazdasági katasztrófa felelőseinek ügyében indított nyomozás adatai alapján vették őrizetbe.”

LUKANOV ÉS AZ ÁLLAMBIZTONSÁGI TŐKE MEGSZERZÉSE

Gazdasági katasztrófa. Az amerikai Tulane University professzora, Martin K. Dimitrov A kémektől az oligarchákig című, angolul elolvasható tanulmányábanösszefoglalta, hogyan vezényelte le a rendszerváltást és a gazdasági, üzleti, politikai hatalom átvételétmegtartását a posztkommunista elit. A rövid időre letartóztatásba került ex-miniszterelnökről ezt írta (fordítás tőlem): „Lukanov az elismert Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (MGIMO) végezte tanulmányait, és szoros kapcsolatba került a szovjet vezetéssel, a szófiai szovjet nagykövetséggel és a szovjet KGB a bolgár titkosszolgálatba beépített embereivel…

Ő volt az, aki felgyorsította az egykori állambiztonság különböző cégekké való átalakítását… Az egyik lépés az állambiztonsági források megszerzése, privatizációja volt, azoké, amelyekkel az állam a fegyver-, szintetikus drog- és cigaretta-kereskedelmet finanszírozta.”

Így került kapcsolatba a sakktábla egyik bástyájával, Pavlovval is. A kilencvenes években a keleti tömbön belül is különösen korrupt és veszélyes helynek számító Bulgária történelmét ismerve nem meglepő, hogy a letartóztatott Lukanovot már 1993. januárjában szabadlábra engedték. Túlságosan nagyot nem huppant, egyrészt képviselő maradt, másrészt moszkvai gazdája is kinyújtotta érte a kezét, 1995-ben a Gazprom már említett leányvállalatának, a Topenergynek az elnöke lett. Ugyanebben az évben tértek vissza a szocialisták a hatalomba – nagyjából akkor mint a mi Horn Gyulánk –, a hatalomból már kiszorult Lukanov igazán aktívvá vált, élesen kritizálta utódait, a reformkommunisták következő, szerinte túl mohón rabló nemzedékét. Hiba volt.

Előbb 1996 nyarán leváltották a Topenergy éléről (utóda ugye a maffiózó – vagy fogalmazzunk úgy, szintén maffiózó – Pavlov lett), ősszel pedig lelőtték. Kegyetlenül, hogy mindenki megértse az üzenetet. Sokan Pavlov mellett/helyett Zhan Videnov akkor miniszterelnököt, a szocialista párt új üdvöskéjét sejtették a háttérben. Nem lesz nagy csattanó, ha elárulom, utóbbi hol végzett. Igen, az MGIMO-n. A kétezres években pedig már azt is nyilvánosságra hozták, hogy ő (is?) a bolgár állambiztonságnak dolgozott… Megszámlálhatatlan politikussal, miniszterrel együtt.

Folytatom.

“Mefisztó” beszervezéséről lecsúsztak – ifjabb Apró Antal őrnagy állambiztonsági szakdolgozata

Hogyan tanulmányozzuk, kompromitáljuk, majd szervezzük be a kapitalista országok diplomatáit? Erről írt állambiztonsági szakdolgozatot ifjabb Apró Antal őrnagy 1985-ben. Amikor mások – köztük talán leendő családtagja, a fiatal Gyurcsány Ferenc – már a reformkommunizmus nagy ötletén munkálkodtak, ő még a belső ellenzéket akarta megállítani. Apró jól számolt, magánnyomozócéget alapított és végignézte, ahogyan előbb a hozzá hasonlóan III/II-es Medgyessy Péter, majd testvérének, Apró Piroskának a veje az ország miniszterelnöke lett.

„Magamat láttam tíz év múlva itt, / hallottam ezt, a mostani dal hangjait, / és attól féltem, nehogy majd ez legyen, / csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!”(Bereményi Géza-Cseh Tamás: Ten years after, 1979)

„És hogy hol van, leginkább a miniszterelnök úr egy viszonylag nem távoli hozzátartozójától kellene megkérdezni, jelesül ifjabb Apró Antaltól. A miniszterelnök úrnak egy családi vacsoránál meg kellene kérdezni: Tóni, hol vannak a papírok, amiket 90-ben elvittetek?” – Kövér László, 2005

Pártelit. Balról a második Hegedűs András, a hatodik Gerő Ernő, mellette/mögötte Apró Antal, középen Rákosi Mátyás, mögötte Hidas István, a hölgy Rákosi Mátyás felesége, előtte Vlko Cservenkov, a Bolgár Kommunista Párt főtitkára, miniszterelnök. / Fotó: Fortepan.hu

Igazi unikum az az állambiztonsági szakdolgozat, amely a napokban került a Hamvas Intézethez a Történeti Levéltárból. A dokumentum önmagában is érdekes, főleg, ha megemlítjük, hogy ifjabb – de nem a legifjabb – Apró Antal a szerzője. Természetesen Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnökünk anyósának testvéréről van szó. A dolgozat nem kidolgozottsága, szakmai értéke miatt fontos, segítségével ráláthatunk arra, hogyan gondolkodott a nyolcvanas évek közepén egy velejéig megbízható „kommunista” tiszt.

Aki a beszervezett, gyakran bezsarolt ügynökökhöz képest sokkal feljebb állt a “táplálkozási láncban”, így a felelőssége is sokkal komolyabb. És aki mindenféle fennakadás nélkül válthatott a rendszerváltás után, tartva, megtartva pozícióját az Apró-klánban.

Szakdolgozat / Fotó: ABTL.hu

EGY GYEREK A POLITIKÁBA, EGY GYEREK A HÁLÓZATBA

Tudjuk, hogy a Rákosi-, majd Kádár-diktatúra prominens vezetőinek gyerekei közül nagyon sokan dolgoztak a Hálózatnál, szokás volt a kádereknek így is bebiztosítani magukat. Apró Antal is így tett, 1942-ben született fia a III/II-2. osztálynál (elhárítás az NSZK és Ausztria hírszerzésével szemben) futott be jelentősebb karriert, 1989-ben már osztályvezetőként dolgozott. Részleteket erről nem nagyon ismerünk, mert valamiért róla még a szokásosnál is kevesebb dokumentum maradt fent. (Az azonban nem véletlen, hogy az ismertebb, nevük miatt túlságosan is feltűnő kádergyerekek társaiktól eltérően nem maradtak a Cégnél, állambiztonságiból nemzetbiztonsági tiszté átlényegülve). A felemás rendszerváltás során ifjabb Apró Antal is átmentette magát, társaihoz hasonlóan ő is biztonságtechnikai cégeket alapított, az Apró és Társa Ügynökség Magánnyomozó Irodát visszavonulása után fia, a legifjabb Apró Antal vezette, akit több más céggel is összefüggésbe lehetett hozni. Lánya, Bernadett (idősb Apró unokája) is a családi cégnél dolgozott, ő az Apró Controll Vállalkozásbiztonsági Kft. vezetésében kapott szerepet. Mennyi Apró! Ez nem csak az olvasót zavarja, zavarta meg. A két ifjabb Apró Antalt újságírók is összekeverték,

az állambiztonsági tiszt helyett fia volt (van) benne abban a Montana nevű “tudásmenedzsment” vállalkozásban, amely 2011 decembere és 2012 májusa között több mint kétszázharminc millió vissza nem térítendő támogatást kapott.

Ez csak azért fontos, mert így joggal kértek helyreigazítást: az az Apró nem az az Apró. Könnyű megzavarodni, ha mindenki a nagyapa lejáratott nevét viseli.

Apró Piroska Dobrev Klárával. Sorsuk elrendeltetett? / Fotó: Wikipedia.hu

APRÓ PIROSKA ÁLLAMBIZTONSÁGI FELJEGYZÉSE EGY NÉMET ÚJSÁGÍRÓRÓL

A szakdolgozat értékelése előtt azért említsük meg, hogy idősb Apró Antal a “helyes irányba” terelgette mindkét gyermekét. Lánya, Apró Piroska – aki a bolgár titkosszolgálattal (fogalmazzunk finoman) hírbe hozott Petar Dobrevhez ment feleségül – is bedolgozott az állambiztonságnak. Egyszer biztosan. Tavaly találtam rá arra a feljegyzésre, amely az állambiztonság egyik objektum-dossziéjának („>Tükör<; NSZK sajtó és tájékoztató szervek”) egyik kötetében várt a kutatókra. Apró Piroska egy az állambiztonságnál tippszemélyként kezelt (azaz megkörnyékezésre, beszervezésre alkalmasnak látszó) német újságíróról írt:

„1968. julius 15.-től 26.-ig üdült Balatonszéplakon Günter Sacharias és felesége. Üdülésük utolsó napjaiban ismertem meg őket. Annak ellenére, hogy igen szimpatikus és kellemes emberek voltak, minden olyan beszélgetés elől, ami komolyabb témákat érintett volna, mereven elzárkóztak. Üdülésük első részében Szabó Zoltán (beszervezett újságíró, jelentése ugyanabban a dossziéban – MG) foglalkozott velük. Tudomásom szerint igen jó kapcsolatot épitettek ki. Sacharias úr közölte, hogy Budapesten felhivja telefonon Szabó Zoltánt, és találkozni is óhajt vele. Igen sokat utaztak a Balaton körül, azonban ezekről a kirándulásokról semmit sem tudunk, mert közülünk nem hivtak meg senkit. 1968. 7. 30. Balatonszéplak. /Apró Piroska/”.

Hogy mit keresett az állambiztonság balatonszéplaki üdülőjében és miért készített ott feljegyzést, egyelőre (?) nem tudjuk. Később összeházasodott az említett Dobrevvel, majd miniszterhelyettes lett, a rendszerváltás után pedig a családdal felértek a csúcsra. Dobrevről és a kimenekített bolgár titkos pénzekről ajánlatos elolvasni a Kapuban megjelent következő cikket (amelyet az Arcanumról töltöttem le):

Letöltés (PDF, Ismeretlen)

A kép illusztráció. A Mások élete című film részlete / Forrás: Newyorker.com

Bátyja, Antal ekkor – 1968-ban – már a Belügyminisztériumnál dolgozott, elvileg még a NATO és semleges országok elleni elhárításnál. Később válthatott az NSZK és Ausztria hírszerzése elleni küzdelemre. Szakdolgozatát 1985 októberében adta le, sajnos nagyon is jellemző, hogy a rendszerváltás után 2015 végéig titkosították. Már a címe is árulkodó:

„A kapitalista országok diplomatái között tippkutatási, tanulmányozás, beszervezések előkészítése és végrehajtása. A vezető irányító és ellenőrző feladatai”.

(Mivel itt is a nyugat-németekről van szó, elmondható, hogy a két testvér – igaz, más-más időben és más-más szinten – de ugyanúgy német állampolgárokra dolgozott).

A következő Bevezető azért is érdekes, mert előző – és korábbi cikkeimben, például az Aczél Endre és társainak pályafutását elemző írásban – többször foglalkoztam akádári állambiztonságnak dolgozó diplomatákkal, rámutatva arra, hogy bizony rendszerszerű volt az összefonódás. Ez azért kulcsfontosságú még ma is, mert még mindig számos olyan diplomata dolgozik hazánknak, akiket már a Kádár-rendszerben is megfuttattak és akiknek jelentős része a moszkvai MGIMO-n végzett. Erről bővebben előző cikkemben.

Megbütykölt telefon / Fotó: Origo

Nézzük Apró elvtárs szakdolgozatát: „Bevezető

Külképviseleti fedéssel folyó hírszerző-felderítő tevékenység diplomáciai kapcsolatok jelenlegi rendszerének kialakulása óta folyik és a kapitalizmus térhódításának időszakában teljesedett ki. E fedés felhasználása a hírszerző tevékenység speciális szférájának számít, mivel alkalmazói védettséget élveznek a fogadó ország joghatóságaival szemben, ugyanakkor közvetlenül tanulmányozhatják a fogadó ország társadalmi-, gazdasági-, kulturális viszonyait, legalitásuk van a fogadó ország állampolgáraival hivatalos és magánjellegű kapcsolattartásra…

… A szakdolgozat a külképviseleti fedéssel dolgozó hírszerző tisztek és hírszerző rezidenturák felderítésében, tevékenységük megelőzésében és megszakításában eredményesen használható speciális hálózati kategória szervezéséhez – a külképviseleti beosztottak közötti hálózati beszervezésekhez – szükséges munkafolyamattal foglalkozik.”

AZ A VESZÉLYES BELSŐ ELLENZÉK

Apró szakdolgozata pontról-pontra felsorolja az ellenséges szervek „hírigényeit” és különösen veszélynek tartja őket azért, mert: „Munkájuk szerves részévé vált a belső ellenzékkel való folyamatos kapcsolattartás, mely egyre több konspirált elemet tartalmaz.

Tapasztaljuk, hogy ma már nem csak meghallgatják a belső ellenzék vezetőit, hanem tanácsokkal és utasításokkal látják el őket… Nyugati kiutazásaik során a különböző fedőszerveknél szabályos kiképzésben részesülnek.”

Monori találkozó, Rajk László történelmi felvétele / Forrás: Rajk.info

Ejnye! Mennyire örülhetett Apró Antal, amikor 1994-ben nem egy korábbi ellenséges „belső ellenzéki”, hanem a KISZ-es, DEMISZ-es vezér Gyurcsány Ferenc érkezett a családba. Apró szakdolgozatában részletesen leírta, hogyan kell kiválasztani, tanulmányozni, megkörnyékezni, beszervezni egy külföldi diplomatát. Arról is szót ejtett,hogyan kell irányítani a hálózatot (ügynököket, titkos munkatársakat, szigorúan titkos tiszteket) ezekben az akciókban. Leginkább általánosságokról írt, de intő példaként megemlített egy esetet, amikor nem sikerült behálózni a „Mefisztó” nevű célszemélyt. „A tervezésnél és a terv elkészítésénél különleges figyelmet kell fordítani arra, hogy a tanulmányozott munka során a konspirációs feltételek meglegyenek, mert egy esetleges dekonspirálódási gyanú is tönkre teheti az eddig végzett munkát. – int óvatosságra Apró őrnagy. – Jó példa erre az egyik NATO külképviselet vonalán tanulmányozott „Mefisztó” fedőnevű diplomata, aki a külső figyelés felfedésekor véglegesen beszüntette az addigi csempésztevékenységét, így megfosztott minket a beszervezési alaphoz szükséges dokumentálás lehetőségétől.”

Bár Apró részletesen leírta az állambiztonsági osztályvezetők feladatait, a szakdolgozatáról írt véleményezés éppen ennek mélységét hiányolta (hiszen a őrnagynak nem a sakkjátszma gyalogjainak, hanem futóinak, bástyáinak szempontjából kellett volna megírni a munkát, lévén maga is az volt). Az osztályvezetők – tehát gyakorlatilag saját – feladatáról Apró ezt írta: „Folyamatosan elemzi, rendszeres referádákat tart. Az ügyben való személyes jelenlétével, dicséretekkel és elmarasztalásokkal intenzívebb munkára sarkallja az operatív egységet.”

A felhasznált irodalomnál az igazi diplomások felszisszenhetnek, Apró őrnagy összesen négy pontot sorol fel (közte BM-parancsot), abból az egyik saját műve: „Apró Antal: NATO országok külképviseletei ellen folytatott szűrő-kutató munka”. A szakdolgozatot Apró akkori főnöke, Rogán Gyula alezredes véleményezte („Budapest. 1985. október 24. Tárgy: Apró Antal r. őrnagy szakdolgozatáról és az előírt egy hónapos vezetői gyakorlati munkájáról.”).

Apró elvtárs / Forrás: ÁBTL

AGILITÁS, TEREPMUNKA – APRÓ ŐRNAGY JELLEMZŐI

„Apró Antal r. őrnagy alosztályvezető elvtárs 1985. március 16-án érkezett vissza munkahelyére a vezetőképző iskoláról. Egy hónapon keresztül végzett munkáját >vezetői gyakorlati munkának< tekintettem, melyről az alábbi értékelést adom: Visszatérését követően a rá jellemző agilitással kezdte meg munkáját(Úgy látszik, ez az egész családra jellemző. Sajnos – MG)”.

A következő rész az igazán érdekes, ezek szerint Apró igazi örökmozgó volt, minden akcióban részt akart venni: „Változtatott munkastílusán; a korábbi helytelen gyakorlatát – tevőlegesen részt kívánt venni minden munka gyakorlati végrehajtásában – megváltoztatva elsősorban az irányító, szervező munkára, a végrehajtásban résztvevők megfelelő felkészítésére törekszik.” Talán ennek is köszönhető, hogy „Hibaként jelentkezik, hogy a szakdolgozat csak összefoglalva foglalkozik a vezető tevékenységgel, a vezető feladatával, nem épül a végrehajtás folyamatába, így lényegében a végrehajtó oldaláról dolgozza fel a témát.”

A jelek szerint Apró Antal kifejezetten szerette a terepmunkát, amivel nincs is baj, ha valaki nem egy diktatúra érdekében sürgölődik. A őrnagy szakdolgozatára négyest kapott, de talán kárpótolta, hogy a rendszerváltás őt sem érintette.

Ahelyett, hogy az egész Apró-klánnal együtt visszavonult volna, inkább kihasználták a kapcsolati tőkét. (És akkor most ismét nagyon finoman és nem perképesen fogalmaztam).

A nagy hármas, Horn, Gyurcsány, Medgyessy / Fotó: Csepel.info

Valószínűleg megnyugvással töltötte el, hogy az ország egy „kellemetlen intermezzo” után ismét a helyes irányba került. A Horn Gyula vezette MSZP-kormánynak az Index korábbi információja szerint egyes ügyekben már „nemzetbiztonsági szakértőként” dolgozott. Igazán akkor dörzsölhette a kezét, amikor 2002-ben Medgyessy Péter került hatalomra, a miniszterelnök a rendszerváltás után éppen a III/II-nél dolgozott, szigorúan titkos tisztként. (Ráadásul anno friss miniszter-helyettesként ő nevezte ki Apró Piroskát külkerminiszter-helyettesé.) Miután Medgyessyt – feltehetően a korábbi állambiztonsági tisztek részvételével – megbuktatták, jöttek el az igazán „nagy idők”, a családtag Gyurcsány Ferenc végre előléphetett az árnyékból. A többit ismerjük. Érdeklődőknek az egész szakdolgozat:

Letöltés (PDF, Ismeretlen)

A BOLGÁR KAPCSOLAT

Gyanús ügyletek, közös cégalapítások, titokzatos partnerek, akiket a törvény utolért – Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára üzleti pályafutásában előkelő helyen áll a bolgár kapcsolatrendszer. Bár az érintettek igyekeznek ártalmatlan színben feltüntetni a múltat és jelent, sok kérdés megválaszolatlan maradt.

 Szentesi Zöldi László

FOTÓ: FACEBOOK

„Apám bolgár volt. Sajnos meghalt 2002 elején. Petar Dobrevnek hívták. Imádta az életet. Nem ismertem nála vidámabb és viccesebb embert. Ezzel a névvel tízezrek élnek Bulgáriában. Olyan szokásos név, mint nálunk például a Szabó János. Ez lett hírének veszte. Mai napig valami kémfőnökkel azonosítja a Fidesz. Szinte látom és hallom, hogyan viccelődne ezzel a James Bond-szereppel. Nem volt az. Sőt. Apám, ellentétben velünk, soha nem politizált. Közlekedési mérnök volt. Később a bolgár Videoton magyar kirendeltségén (valójában Izotimpex) dolgozott. (…) Petar Dobrevnek nem voltak titkolandó ügyei. Családjának se. Ezeknek a mai kormánybűnözőknek viszont annál több. Ő már nem tudja megvédeni magát, lányaként az én kötelességem, és meg is teszem.”

Dobrev Klára tavaly november 17-i Face­book-bejegyzését tájékozatlanabb olvasóink afféle családi igazságbeszédnek is vélhetnék. Csakhogy Petar Dobrev nem egészen az volt, akinek a lánya utólag láttatni szeretné. És nem feltétlenül arra gondolunk, hogy ne lett volna vidám. A bolgár kapcsolat jelentőségét a Dobrev–Apró klánban, így Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára életében nem lehet eléggé hangsúlyozni. A dolgok természeténél fogva a valódi kapcsolatrendszert, az évtizedek óta szőtt baráti és üzleti hálót teljességgel feltérképezni lehetetlen, de néhány támpontunk azért akad. Dobrev Klára szófiai születése, a család vissza-visszatérő bulgáriai üzleti kapcsolatai, a balkáni országból időről időre felbukkanó gyanús figurák – sokszor erős pártállami, titkosszolgálati háttérrel – jól jelzik, hogy Dobrevék mindig is erős szálakkal kapcsolódtak Bulgáriához.

Kísért a múlt

A Kádár-rendszerben a különféle külkereskedelmi vállalatok – a kortársak és a vonatkozó szakirodalom egybehangzó tanúsága szerint – gyakran titkosszolgálati fedőcégek voltak. Práczki István egykori hírszerző visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy az „impexekben” csak úgy hemzsegtek a kommunista titkosszolgálatok emberei. Akadt olyan cég, amelyet maga a hírszerzés alapított, másokat egyszerűen átvettek, tekintet nélkül azok irányultságára, szakmai hátterére.

A magyar hírszerzés saját céghálójával jócskán kivette a maga részét a szocialista országok összehangolt titkosszolgálati feladataiból. Ezek sorában a Videoton meghatározóan fontos szerepet játszott. Borvendég Zsuzsa könyvében (Az „impexek” kora) máris ott a bolgár szál: előfordult például, hogy az amerikaiak olyan integrált áramköröket találtak a Nicaraguában és Afganisztánban zsákmányolt bolgár fegyverekben, amelyeket a Videoton vásárolt az Egyesült Államokban.

„Engedjék meg, hogy bemutassuk önöknek cégünket. Az Izotimpex az elektronikus számító- és szervezéstechnikai eszközök, valamint az automatizáció és az elektrotechnikai rendszerek elemeinek, eszközeinek exportjával és importjával foglalkozik” – így szól a Budapesti Bolgár Nemzeti Kiállításra feladott újsághirdetés 1975-ben, a Népszabadságban. Hogy az Izotimpex a nyugati csúcstechnológiától elzárt szocialista blokkban az úgynevezett Cocom-listán szereplő termékekre, technológiákra vadászó, hírszerzőkkel, ipari kémekkel feldúsított szakembergárdával kiegészülve valójában mivel foglalkozott, talán nem is megválaszolhatatlan kérdés. A rejtélyes vállalatról a bolgár Trud című lap derített ki fontos dolgokat. Szerintük az Izotimpex nyugati cégein keresztül fontos elektronikai termékeket szerzett be a szovjet űrhajózás, valamint Szaddám Huszein iraki diktátor nukleáris fegyverprogramja számára.

Dimitrov és Bozarov

Petar Dobrev és felesége, Apró Piroska évtizedeket töltött külkereskedelmi cégeknél. Dobrev Izotimpexnél végzett munkájáról és feladatairól kevés konkrétumot ismerünk, de bolgár kapcsolatai a rendszerváltozás utáni időkben tagadhatatlanul felértékelődtek. A 90-es években Biszer Dimitrov gyanús ügyletei miatt került reflektorfénybe a Dobrev–Apró család. A történtekről a korabeli magyar sajtóban több tényfeltáró cikk is született. A szóban forgó bolgár férfi – francia források szerint a bolgár titkosszolgálat tábornokának fia, aki szerepet játszott a Néva fedőnevű titkos akcióban, amelynek során a DZU bolgár cég közvetítésével nyugati csúcstechnológiát juttattak a Szovjetunióba – egy francia kisvárosban számítógépes merevlemezeket gyártó üzemet vásárolt 1994 áprilisában. A Giga­Storage névre keresztelt vállalkozás az induláshoz 50-50 millió frank hitelt vett fel a CW AG-tól és az OTP Bank amerikai érdekeltségétől, a Hungarian Finance and Trade (HFT) nevű cégtől. Dimitrov az üzemben az álláshelyek bővítését ígérte, ezért a francia államtól közel tizenötmillió frankos támogatást kapott. A bolgár férfi aztán a felvett pénzek nagyobb részét továbbutalta egy amerikai bankszámlára, az üzemben pedig főként illegálisan bevándorolt távol-keleti munkásokat alkalmazott. Végül a francia hatóságok Dimitrovot letartóztatták, de a felvett pénz eltűnt, mint a kámfor.

A magyar – illetve bolgár – szál azonnal feltűnt a történetben. Biszer Dimitrov korábbi munkahelye, a szófiai gépgyártási és elektronikai minisztérium alatt működő Izotimpex ugyanis 1991-ben Izottrade Kft. néven leányvállalatot alapított Budapesten. A cég ügyvezetője Petar Dobrev. Az Izottrade Kft. egyébként Dobrev 2002-es halála után is működött papíron. A szófiai cég üzlettársa a Raendo Tanácsadó Kft., az Apró család vállalkozása volt, ügyvezetője Apró Piroska, székhelye az Altus-birodalomnak is otthont adó Szalay utcai ingatlan. És bizonyára az sem véletlen, hogy Dimitrov olyan könnyen megtalálta magyar partnereit, az MNB által végelszámolt egykori bécsi leányvállalatot, a CW Bankot, valamint az olajgate-ügyben is kulcsszerepet kapott OTP-tulajdonú, amerikai bejegyzésű HFT Corpot. Hogy a bűnöző Dimitrov és Apró Piroska ismeretsége mikortól datálódik, eldönthetetlen, mindenesetre ez utóbbi 1974-ben a szófiai magyar kereskedelmi kirendeltségről került a Videoton számítástechnikai igazgatói székébe, onnan pedig 1980–1981-ben tanácsoshelyettesként tért vissza Szófiába.

A rendszerváltozás után még egy botrányos ügy fedte fel a család erős bulgáriai kapcsolatrendszerét. Ognyan Bozarov a kilencvenes évek elején Bulgária legnagyobb elektronikai gyárába, a Sztara Zagora-i DZU üzembe együtt fektetett be jelentős összegeket az akkor már a Videoton Rt.-től a Hargitai György érdekeltségébe került Walthammal. Évekkel később a Magyar Nemzet úgy értesült, hogy Hargitai a régi videotonos ismertségeken keresztül talált rá Bozarovra. Szerintük Ognyan Bozarov jóformán napi kapcsolatban állt Petar Dobrevvel, miközben Hargitai György 1992-ig együtt ült a Videoton igazgatótanácsában Dobrev feleségével, Apró Piroskával. Apró 1995-ig Horn Gyula akkori kormányfő kabinetfőnöke volt, azután pedig több bank- és cégvezetői posztot kapott. Ognyan Bozarov 2010-ben Macedóniában tűnt fel, méghozzá egy 13 millió eurós szkopjei üzletközpont társtulajdonosaként.

A titokzatos Vaszilev

Néhány héttel ezelőtt a sajtóban felröppent a hír, miszerint az Interpol által körözött bolgár bűnöző, Antoaneta Vaszileva nemcsak Gyurcsány Ferenccel, de a családi cégekkel is kapcsolatban áll. A nő annak a Cvetan Vaszilev bankárnak a felesége, aki a bolgár ügyészség vádirata szerint svájci ingatlanokba fektette egy szófiai pénzintézettől ellopott pénzét. Dobrev Klára határozottan tagadta az értesülést, mint mondta, nem ismeri Antoaneta Vaszilevát. Az ügy előzménye a Heti Válasz 2012-es cikke, amely felfedte, hogy Kóka János 2011 novemberében közös szófiai vállalkozást alapított Gyurcsány Ferenccel, Cellum Bulgaria AD néven. Eszerint a cégben részesedést vásárolt az Altus-Cons­Alt Nemzetközi Tanácsadó Kft., Gyurcsány Ferenc Altus Befektetési Zrt.-jének leányvállalata. Felbukkant a hajdani pénzügyminiszter, Oszkó Péter is, aki cégével tőkebefektetést hajtott végre a Cellumban. A lap birtokában lévő hiteles cégiratok szerint a Cellum Bulgariában 38 százalékot szerzett a Kóka-féle Cellum Global, a maradék 12 százalék pedig az Altus-ConsAlté. A bulgáriai részvénytársaság öttagú igazgatóságában két magyar tag volt: Kóka János és Dobrev Klára. Később kiderült az is, hogy a cég másik felét a nemzetközi körözés alatt álló Vaszilev birtokolta.

Válaszként a cikkre a cég közleményt adott ki, amelyben először is magyarázatát adták a bolgár–magyar cégalapításnak. Mint írják, Dobrev Klára cégénél kevesebben rendelkeznek jobb bolgár piaci ismeretekkel, de magát a cégalapítás hírét nem cáfolták. A körvonalazódó botrány Gyurcsányt is megszólalásra késztette. A volt miniszterelnök a közös cégalapítás hírét szintén nem cáfolta, ahogyan mondani szokás, csak terelt: „Mi kényesen ügyelünk arra, hogy Magyarországon semmi olyan üzleti aktivitást ne csináljunk, aminek kormányhoz, közszférához van köze. Azt a szívességet nem tudjuk megtenni politikai ellenfeleinknek, hogy a Balkánon: Macedóniában, Albániában, Bulgáriában ne legyen üzleti aktivitásunk. Ott meg együttműködünk az ottani nagy bankokkal, nagy cégekkel. Ez a legtermészetesebb.” Gyurcsány Ferenc arról persze nem szólt, hogy milyen üzleti kapcsolata van Cvetan Vaszilevvel, és nem fejtette ki a balkáni nagy bankokkal folytatott együttműködés részleteit sem. Ahogyan azt sem, mit szól a bolgár állami rádió által megerősített hírhez, miszerint Cvetan Vaszilev bérgyilkosokkal akarta eltenni láb alól politikai és üzleti riválisát, Deljan Peevszki médiavállalkozót. Vaszilevet egyébként nemzetközi körözés után nemrégiben fogták el Belgrádban.

Mindeközben a bolgár kapcsolat élt, él és élni fog Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára üzleti és privát életében. S hogy a DK nagyasszonya milyen fontos figura a múlt és a jelen összekötésében, álljon itt bizonyságul Kóka János Magyar Narancsnak adott 2015-ös nyilatkozata. „Dobrev Klára, lévén édesapja bolgár származású, és ő maga is kiválóan beszéli a nyelvet, Bulgáriában komoly helyismerettel és üzleti kapcsolatokkal rendelkezik, ezért őt kértem meg, hogy a bolgár piacon nézzük meg, milyen lehetőségeink lennének. (…) Klára remek üzleti érzékkel vitt el minket olyan potenciális partnerekhez, akik közül az egyik végül befektetett a Cellum helyi cégébe. Így lett az Altus tulajdonos a leányvállalatunkban. (…) Nagy kedvvel és lelkesedéssel dolgozom Klárával, ő az egyik legkiválóbb üzletasszony, akit ismerek. Azoknak pedig, akik a bolgár piacban perspektívát látnak, csak ajánlani tudom.”

MAGYARORSZÁG / 2019.04.23.

Maxwell, Mogiljevics, „tiszta hátterű” MGIMO-növendékek – ugyanaz a “vörös hálózat” rabolta le Bulgáriát, amely Magyarországot is behálózta

A moszados Robert Maxwellt egykor Bulgária királyának nevezték, aztán titokzatos körülmények között meghalt. A zsidó származású brit médiamágnás egyfajta összekötő volt, pénzt hozott és vitt ki Kelet-Európából – Bulgáriából az MGIMO-n végzett Lukanov miniszterelnök segítségével dollármilliárdokat juttattak nyugati bankokba. Az államcsőd fenyegette ország –  ahogyan Maxwell alkalmazottai – a padlóra került, de ez kevéssé érdekelte a politikusnak, üzletembernek maszkírozott maffiózókat. Ugyanez a Maxwell dollármilliókkal szállt be a rendszerváltás idején két magyar cégbe, és simán felvásárolta az Antall-kormánytól a Magyar Hírlapot. Ebben a bolgár (kelet-európai) történetben felbukkan az évekig Magyarországon trónoló orosz Keresztapa, a hírhedt Mogiljevic is. A mozaikdarabkákból kiviláglik, hogy egy hihetetlenül befolyásos vörös hálózat irányíthatta Bulgáriát. Nem véletlen, hogy az országot Lukanovot követően ismét egy MGIMO-s, az elődjénél már sokkal mohóbb Videnov vezette, aki csak jól járt a kitálalással fenyegetőző ex-miniszterelnök véres eltávolításával. Mondjunk valami biztatót? Ehhez képest Magyarországon ez a kör még egészen visszafogottan dolgozott.

Valószínűleg sohasem tudjuk meg, hogy közvetlenül ki adott parancsot a rendszerváltást levezénylő bolgár miniszterelnök, Andrej Lukanov meggyilkolására. Seneca örök érvényű bölcsességét (Cui prodest?) felvetve sokkal érdekesebb, hogy kinek állt érdekében? (Ez érvényes a többi hasonló esetre, például: Fenyő-gyilkosság). Több válasz lehetséges, de mindenképp érdemes felidéznem Krasztev Péter előző írásomban már említett narancsos cikkét, amellyel közelebb juthatunk ahhoz, miért is kellett 1996 őszén eltakarítani az útból a bolgár rendszerváltásthatalomátmentést és a privatizációt olyan hatékonyan levezénylő politikust. Talán nem kell elfogultnak lenni, hogy a következő rész politikusainak magyar megfelelelőit is meglássuk magunk előtt.

„Egy napon aztán befutottak az új lenyúlósok, a volt komszomolisták, élükön Zsan Videnov járt. Ezek tanultak ugyan Lukanov keresztapától, de elragadta őket az ifjonti hevület.

Tőkéjük volt, a sémát ismerték Litvániából, Romániából, Csehországból és egy kicsit Magyarországról, lásd Ybl Bank. Alapíts egy bankot, várd meg, amíg a betétesek feltöltik, adj hitelt a saját cégednek, számold fel a vállalkozást, aztán kérj bocsánatot.

Videnov néz / Fotó: 168chasa.bg

Videnov – miniszterelnök korában – utóbbitól el is tekintett: egy lebukás alkalmával rezzenéstelen képpel ismerte be, hogy baráti szálak fűzik az Orion nevű maffiacsapathoz, de ezt a magánügyének tekinti. A pénz egyszerre eltűnt az országból, hiába nyomták az új bankókat, a társadalombiztosító kasszája üres maradt, a lakossági megtakarításokat kivették a bankokból, a költségvetés összeomlott.

Lukanov irtózott ettől a szpáhitempótól, nem azért kapart évtizedeken keresztül, hogy ezek a suhancok mindent leraboljanak. Tett egy nyilatkozatot, hogy amennyiben a fiatalok nem fogják vissza magukat, mindent kitálal. Két napra rá golyót kapott.”

A kép csak illusztráció / Fotó: Rickharsch.wordpress.com

Két napra rá.

Aki olvasta előző cikkemet, nagyjából sejtheti, miről (mindenről) tudott, s milyen „kitálalással” fenyegetőzött Lukanov. Ha már a Narancs szerzője az Ybl Bankotemlítette, elevenítsük fel a történetét. Az Ybl volt Magyarország első magánbankja, amely 1992 nyarára fizetésképtelenné vált, miután a menedzsment tagjai ki-kivették kisebb-nagyobb összegeket, amikor szükségük volt rá. A három vezető ellen hűtlen kezelés alapos gyanújával indítottak eljárást, de természetesen olcsón megúszták. Egy bizonyos Jamniczkynét és O. Nagyot is négy évre ítélték el (utóbbi megszökött, elkapták, most újra börtönben van egy másik ügy miatt), emellett kettejükre összesen 15 millió forintnyi vagyonelkobzást róttak ki.

Ahhoz képest, hogy a két bankvezér nagyjából 1,4 milliárd forinttal nem tudott elszámolni, ez egészen nevetséges összeg.

Most térjünk vissza Lukanov halálához. Az azóta megjelent cikkek és könyvek két embert sejtenek a megrendelés mögött. Az előző cikkemben már bemutatott Keresztapáról, Ilije Pavlovról és a Lukanov által kritizált Zsan (vagy Jan) Videnov akkori miniszterelnökről van szó. Azt, hogy Pavlovot milyen erős szálak fűzték a bolgár, szovjet titkosszolgálathoz és Moszkvához, a cikk első részének olvasóinak talán nem kell ecsetelni. Felemelkedésének egyik kevéssé ismert részlete az a különös üzlet, amit a szovjet hadsereggel folytatott, és amelyre egy angol nyelvre fordított oknyomozó munkában leltem rá: „Valamikor 1988 vége felé, abban az időben, amikor a bolgár állampolgárok még nem utazhattak Nyugatra, Pavlov engedélyt kapott egy máltai üzleti útra – írta Venelin I. Ganev Preying in a State című könyvében. – Az utazási okmányait maga Grigor Shopov, az állambiztonság feje adta át neki. A ravasz birkózó [Pavlov ugye sportolóként lett ismert – MG]

Máltán hajtotta végre első dobását: megvásárolt néhány tengeralattjárót a szovjet Fekete-tengeri flottától, darabokra szedette és eladta… ”.

A tényfeltáró mű szerint az üzleti engedélyt természetesen a bolgár állambiztonságtól kapta meg, és ekkor került szorosabb kapcsolatba a moszkvai árnyékemberekkel, például a világ egyik legismertebb és leghatalmasabb maffiózójával, Szemjon Judkovics Mogiljeviccsel.

Rettegett vezér, Szeva bácsi / Fotó: Organizedcrimeencyclopedia.wikia.com

„SZEVA” BÁCSI SZÁRNYAI ALATT NŐTTEK FEL

A különböző Nyugaton (és Magyarországon) megjelent tényfeltáró munkák és cikkek megegyeznek abban, hogy az egyaránt meggyilkolt Pavlov és Lukanov is közvetve „Szeva bácsi” „vörös maffiájához” tartozott. Szeva bácsit, azaz Mogiljevicset a PS olvasóinak sem kell bemutatni, kollégáim számtalan cikket írtak az évekig Magyarországon éldegélő orosz Keresztapa áldásos tevékenységéről.

Még most sem látjuk át teljesen – a moszkvai iratok nélkül valószínűleg nem is fogjuk soha – milyen hatalmas hálózatot alakított ki Magyarországon, Kelet-Európában és az egész világon. Ezen a sakktáblán mind Lukanov, mind Pavlov gyalognak, esetleg lónak, futónak számítottak.

(Érdekes, hogy a Magyar Nemzet 1999-ben szerecsen-mosdató interjút jelentetett meg az “ártatlan” üzletemberrel (itt elolvasható). A beszélgetést maga D. Horváth Gábor, a napilap jelenlegi főszerkesztőjekészítette Moszkvában. A tanulságos cikkben a derék Szeva bácsi azt mondta: „Csak olyan újságokat pereltem be, amelyek úgyszólván teljesen “elkanászodtak”, vörös maffiavezérnek neveztek például.” Ugye értjük, miért érintette ez különösen kellemetlenül?). 

Úriembernek álcázva – Robert Maxwell / Fotó: Mirror.co.uk

A MOSZADOS MAXWELL, MINT BULGÁRIA KIRÁLYA

Még érdekesebb, hogy az izraeli kém és brit médiamágnás Robert Maxwell (akinek titokzatos halála mögött sokan a Moszadot sejtik) szerepe. (Magyarországi megfigyeléséről, és titokzatos eredettörténetéről korábbi cikkemben írtam). Az 1991-ben elhunyt (vagy inkább meggyilkolt) milliárdos-csalót, sajtómágnás-szélhámost az amúgy baloldali brit Guardian 1996-ban „Bulgária egykori királyának” nevezte, számtalan befektetése volt az országban (Magyarországon ehhez képest valamivel kevesebb, de erről máskor), és különösen sok üzletet kötött Lukanovékkal.

A Financial Times szerint Lukanov és a diktátor Zsivkov (akit Lukanovék Moszkva jóváhagyásával buktattak meg) legkevesebb kétmilliárd dollárt vittek ki Maxwell segítségével a nyugati bankokba a bolgár rendszerváltás előtt. A végső összeg természetesen felbecsülhetetlen.

És mi köze az egésznek Pavlovnak?

„Pavlov volt az elnöke a legnagyobb bulgár vállalatnak, az MG Corporation-nak – írta a BBC. – Ezt korábban Multigroup-nak (és Multi Group-nak) nevezték, amit korábban Robert Maxwellhez, Szemjon Mogiljevicshez, a KGB-hez és a szovjet maffiához kapcsoltak”.

Mire akarok kilyukadni? Arra, hogy minden út Moszkvába vezet.

LUKANOV KITÁLALNA, AZTÁN MEGHAL

Pavlov is az oroszok bizalmi embere volt, érthető, hogy 1996 nyarán éppen őt – ekkor már Kelet-Európa egyik leggazdagabb emberét és egyik legrettegettebb Keresztapáját – nevezték ki az orosz gázóriás Gazprom tulajdonában álló bolgár Topenergy élére, ahol a korábbi moszkvai kedvencet, az ex-miniszterelnök Lukanovot váltotta. Utóbbi tudta, hogy ejtették, egyre vadabbul támadta a bolgár szocialisták következő nemzedékét és miniszterelnöküket, Videnovot.

Lukanov azzal fenyegetőzött, amivel nem szabad, hogy megszegi az Omérta (a Hallgatás) törvényét, három hónappal a Topenergynél történő leváltása, és két nappal egy különösen fenyegető nyilatkozat után már halott volt. Ha azt is megemlítem, hogy hozzá hasonlóan Videnov is az MGIMO-ra járt, akkor válik még kerekebbé és még félelmetesebbé, még ismerősebbé is a történet.

Videnov, a háttérben Lukanov képe / Fotó: Nervousshark.wordpress.com

Előző cikkemben említettem Martin K. Dimitrov tanulmányát, most újra ebből idéznék. A bolgár származású professzor dolgozatában három csoportba helyezte a Bulgária legfontosabb éveit meghatározó posztkommunista üzletembereket, maffiózókat és politikusokat, közös vonásként azt emelte ki, hogy különböző szinten, a pókháló (vagy sakktábla) különféle pontjain állva, de összeköttetésben voltak és maradtak az egykori állambiztonsággal. Az első társaságot azok alkotják (alkották), akik már az átalakulás során, 1989 előtt üzletelni kezdtek, jellemzően az Állambiztonsági Szolgálat segítségével. Tipikus példaként Dimitrov éppen Pavlovot említi, mint ennek a társaságnak legismertebb, legbefolyásosabb alakját. A második csoportba tartoznak azok a börtönviselt alakok és ex-sportolók (főleg küzdősportolókról van szó), akik átvették a korábban a bolgár állambiztonság által irányított kábítószer- és fegyver-kereskedelmet és csempészetet, és hihetetlen befolyásra tettek szert.

(A magyar Hálózat egykori tisztjei leginkább biztonságtechnikai cégekbe fektettek, lásd: ifjabb Apró Antalt).

Egyértelmű, hogy Pavlov ide is beférne, de ő ennek a csoportnak inkább valamiféle példaképe, mentora, nagy hala volt (amíg ki nem végezték őt is).

AZ MGIMO-N VÉGZETT KÜLKERESKEDŐK ÉS TITOKZATOS CÉGEIK

Témám (az MGIMO) szempontjából a harmadik csoport a legfontosabb. Ezúttal szó szerint Dimitrov sorait: „A harmadik >modell< magasan képzett, fiatal, dinamikus, >tiszta< hátterű üzletemberekből állt. Jellemző, hogy 1989 előtt nem volt üzleti tapasztalatuk.

Akkoriban a kollégiumban éltek, külkereskedelmet tanultak Bulgáriában vagy a szovjet MGIMO-n. Ott, ahová felvételre nem volt esélye az átlagos bolgár diákoknak, mivel a kommunista párt Központi Bizottságnak jóváhagyásra volt szükség a moszkvai tanulmányhoz. Később ezek a kitűnően képzett emberek milliókat kerestek azzal, hogy különböző pénzügyi-, energetikai-, gáz-, olaj- és médiavállalkozásokat hoztak létre. Összeköti ezeket a cégeket, hogy nem tudni, hogyan kapták meg a kezdeti tőkét, miből tudták elindítani ezeket a rendkívül sikeres vállalkozásokat.”

Ennél a résznél nyugodtan gondolhatunk saját hazánkra is.

Érdemes újraolvasni azokat cikkeket, amelyekben a magyar MGIMO-fiókákkal foglalkoztam. Tévés csillagok, a demokráciáért harcoló újságírók, diplomaták, mindig és mindenhol támogatva.

ELTAKARÍTOTTÁK A MÁR ELDOBHATÓ MOSZKOVITÁT

Látjuk (bár bizonyítani nem tudjuk), hogy miért lőtték le Lukanovot. Egyszerűen megszabadultak tőle, igazából teljesen mindegy, hogy a később szintén agyonlőtt Pavlov vagy a miniszterelnök Videnov volt a felbújtó, a szálak ugyanoda vezetnek. Érdekes, hogy végül Videnov is hamar megbukott, csupán két évig maradt miniszterelnök, majd később el kellett tűnnie a politikából.

Tíz éve, 2007-ben bebizonyosodott, hogy az ex-kormányfő MGIMO-s diplomásként, 1988 és 1990 között ő (is) az állambiztonságnak dolgozott, és ezzel messze nem volt egyedül. Bármilyen elképesztő, az erre alakított bizottság arra jutott, hogy összesen 140 képviselő, három volt alkotmánybíró és a legfelsőbb igazságügyi tanács 15 tagja dolgozott bizonyíthatóan a szolgálatoknak.

Akcióban / Forrás: Bulgarianhistory.org

A rendszerváltás után miniszterek hatoda (!) volt érintett, és itt csak azokról lehetett szó, akikről a kutatók be tudták bizonyítani az érintettséget. És természetesen nem a KGB-ről van szó, az erre vonatkozó adatokat sohasem fogjuk megtudni.

ENSZ-ELNÖK AZ MGIMO-RÓL? EZ VOLT A TERV

Bár végül Mladenov (ő betegségben), Pavlov és Lukanov is meghalt, Videnov pedig tanárként anekdotázhat az európai integrációról (mi másról?), az utánpótlással nincs probléma. Minden sakkfigurát nem pöckölték el. Az MGIMO honlapja büszkén, országonként sorolja fel azokat a korábbi diákjait, akikből meghatározó politikusok lettek.

Azt örömmel vettem észre, hogy Magyarország – Csehországgal, Bulgáriával, Lengyelországgal stb., stb. ellentétben – nem szerepel a listán külön kompániával. Igaz, nekünk pufajkás és szigorúan titkos tiszt miniszterelnök (is) jutott.

Számomra most a bolgár társaság érdekes, a felsorolás természetesen Mladenovval és Lukanovval kezdődik, majd több egykori – rendszerváltás előtti és utáni – külügyminiszter következik, utánuk jön egy ma is aktív hölgy: Irina Bokova. Őt még feltétlenül be kell mutatnom.

Bokova elvtársnő már européer hölgyként / Fotó: Dailymail.co.uk

Bokova 1977-ben került a kommunista külügy titkárságára, majd folyamatosan felfelé lépdelve a kilencvenes évek közepén rövid ideig MGIMO-s diáktársa, Videnov kormányának külügyminisztere volt. Ebben nincs is meglepő, ez a poszt Bulgáriában szinte kijár a moszkvai végzetteknek. Az sem rendített meg, hogy ő is – ahogyan számos MGIMO-s diplomatársa Bulgáriában és másutt – kivette a részét országa uniós csatlakozási tárgyalásaiból.

Ez eddig papírforma, rendszerszerű összefonódás: a moszkvai fiókák (lásd a magyarokat korábbi cikkeimben) egyik legkedveltebb célpontja mindig is Brüsszel volt. Vagyis leegyszerűsítve: a kapcsolati tőke és az uniós források.

(Az oroszok bulgáriai befolyásáról bővebben: Dimitar Bechev: Russia’s influence in Bulgaria).

Putyin és Bokova / Fotó: Dailymail.co.uk

Sokkal fontosabb, hogy Bokovát 2009-ben hatalmas megtiszteltetés érte, hiszen ő lett az UNESCO főigazgatója. Történelmet írt: lehet, hogy MGIMO-s már vezette a szervezetet, de első nőként mindenképp ő ülhetett a székbe. Amit egyébként természetesen üdvözlünk. Sokkal vészjóslóbb, hogy Bokovát az elmúlt években az ENSZ főtitkári pozíciójára is esélyesnek tartották, bár egy tavalyi cikk szerint mégis mást indítanának a bolgárok, hiszen az Egyesült Államok ezt már nem nyelte le. „Moszkva egyébként a bolgár Irina Bokovát, az UNESCO főigazgatójának jelöltségét támogatja. A britek és az amerikaiak viszont éppen azt kifogásolják, hogy a volt párizsi nagykövet túl jó kapcsolatokat ápol az oroszokkal” – írta hosszabb cikkében a Népszabadság, bár a cikkben azt nem említették meg, hogy a “túl jó kapcsolat” bizony Moszkvában, a káderképzőn alakult ki.

Ahogyan azt sem, hogy nem ő volt az egyetlen MGIMO-s jelölt: a szlovákok emberéről bővebben itt.

Bár tudjuk, hogy az ENSZ reputációja ma nagyjából egy gittegyletével egyenlő, azért Moszkvának hatalmas siker lett volna, ha a kétségtelenül történelmi szervezet élére is odaültethette volna saját emberét. Ha már a múltban olyan sikerrel behálózta az ENSZ-t (gondoljunk csak az’56-os magyar kérdés méltatlan és megbocsáthatatlan kezelésére), csak folytatná a hagyományt.

Megpuccsolt bolgár rendszerváltás, moszkvai hátterű maffizozók, gyilkosságok, kétes üzletemberek, MGIMO-s miniszterelnökök egymás után. Maradt még valakiben kétség, hogy miért tartom, tartjuk veszélyesnek az MGIMO-s diplomások mindenhová, minden szintre kiterjedt szervezetét?