5. A BÜNTETHETETLEN
Ma
is vannak büntethetetlenek :
mint
gyurcsány , pintér , az olajos haverok , a páholyok nagymesterei ,
a pintér gyilkosság BT hóhérai , több embert gyilkoltak le mint
a kádár vészkorszak idején . Tették ezt büntetlenül , és
annak tudatában , hogy kevés a magyar !!!
Rákosí
annyi háborús bűnöst kreált , hogy Németország , Olaszország
, Francia ország együtt nem tudtak annyit előállítani , mint az
ÁVH – s cionista kazárok kicsiholtak a magyar népből Persze ott
is a vakoló páholyok megmondó emberei diktálták a véres
húsdaráló etetését !!! Ma már csak szívrohamot okoznak , vagy
még maradt a párt agipprop anyagából rákos burjánzást kiváltó
anyag , ne feledjétek , ők is szabadkőműves tevékenységet
folytattak , már a beavatottak !!!! A kis mezei egereknek nem
kellett erről tudni , és nem is propagálták , de itt is keményen
likvidáltak !!! Az Ildikó sokat tudna még erről mesélni , ha
merne !!! Az anyja is a mocsarat választotta , és nem a kedves
lányát !!!!!
Pünkösti Árpád - Rákosi a csúcson> 5. A BÜNTETHETETLEN
Sections
Figyeljétek
a sok zsidó ÁVH – st , mintha hűbér birtoknak kapták volna az
országot. Belakják betörik a népet, rabolnak ölnek pusztítják
a magyart, és mi mégis e zsidó csürhéhez akarunk viszonyulni, ez
a zsidó csürhe szabadkőműves is egyben az ukászt ők adják, és
ezek a primitív zsidó janicsárok kiírtják az uralkodó osztályt,
az értelmiséget, a kulákságot, mindazokat akik a nemzetté válás
elemei lettek volna. Ez így felelt meg a vakolóknak, kik a
háttérből csendben raboltak és gyilkoltattak. A kiírtott
uralkodó osztály, az értelmiségiek helyére a zsidók furakodtak
és azt hitték el is fogadjuk őket, ezért lettek a megmondó
emberek, ezért hisszük , hogy gyarmatok vagyunk, pedig a zsidó ÁVH
furakodott be a nemzet testébe. Vegyétek észre és határolódjatok
el e rabló gyilkos söpredéktől , ne engedd hogy ő diktáljon,
van neki hazája húzzon a cionista picsába, meg a jó kurva vakoló
anyjába. Ott Izraelben irtsa ki a nemzetalkotó rétegeket a vakolók
utasításának megfelelően, terrorista módszerekkel mint nálunk
csinálták, és a szocialista táborban. A 100 millió halott a
számlájukon elévülhetetlen, míg minden vakolót és zsidót ki
nem irtanak a földön. Ez a fajtalan nemzeti mázas kormányunk,
likudista félzsidó beütéssel még átjátsza a megmaradt vagyont
az ÁVH – s utódoknak, és ha nem gyilkolsz érte téged ölnek
meg ármánnyal sutyiban goj módon állatnak nézve és állat
gyanánt. Pusztitsd ki az ÁVH- s Vakoló rablógyilkosokat a
hazánkból, egynek sem kegyelmezz, ők bizony a darálóba küldték
a legjobb magyarjainkat, és azzal hencegtek jobb a kapás a pesti
Duna parton. A Solymosin Esztertől kezdve ők mindenkit megöltek ,
indítsatok ellen mozgalmat a zsidók és a szabadkőművesek ellen ,
és likvidálni mindet.
1953
tehát Péter Gábor letartóztatásával kezdődött. Rákosi és
Péter napi kapcsolatáról sok
mindent tudunk, a tanú Farkas Vladimír ekképp általánosította tapasztalatait:
– Technikai utasítások idején nem derült ki, hogy milyen képességű Péter Gábor, de ha egy
felderítő akcióban a nem várt variáció jött be, azt már képtelen volt felfogni. Pétert a diplomás
Décsi is primitív embernek tartotta. A konspiráció volt az élete. Bár 1952-ig ő közelebb állt
hozzám, mint az apám, más ügyeket velem sem tárgyalt meg. Ha Rákosi telefonált, olyan
felelősségtudat szállta meg, mint aki az istennel beszél. Fantasztikus tisztelet áradt belőle, és csak
azért nem állt fel, mert jegyzetelnie kellett. Az évek során Péter minden PB-tagra elejtett valami
megjegyzést, kivéve Rákosit, ő felül állt minden kritikán. Péternek nem volt önálló véleménye:
mindent tudunk, a tanú Farkas Vladimír ekképp általánosította tapasztalatait:
– Technikai utasítások idején nem derült ki, hogy milyen képességű Péter Gábor, de ha egy
felderítő akcióban a nem várt variáció jött be, azt már képtelen volt felfogni. Pétert a diplomás
Décsi is primitív embernek tartotta. A konspiráció volt az élete. Bár 1952-ig ő közelebb állt
hozzám, mint az apám, más ügyeket velem sem tárgyalt meg. Ha Rákosi telefonált, olyan
felelősségtudat szállta meg, mint aki az istennel beszél. Fantasztikus tisztelet áradt belőle, és csak
azért nem állt fel, mert jegyzetelnie kellett. Az évek során Péter minden PB-tagra elejtett valami
megjegyzést, kivéve Rákosit, ő felül állt minden kritikán. Péternek nem volt önálló véleménye:
294
leste
Rákosi minden óhaját, sóhaját, végrehajtotta, amit kiötlött.
Boldog lett volna, ha ki tudja
találni, mit fog kívánni, de erre nem volt képes. Semmiért nem vállalta a felelősséget; elkép-
zeléseinket továbbította Rákosinak, aki azt mondta rájuk: rendben, de ha valami botrány történik,
maga felel érte, amit Péter ugyanígy továbbadott nekem és a többieknek.
RM azt mondta: „Formálisan szabadkezem volt, de formálisan Péter Gábor megtagadhatta az én
utasításaimat.” Ha ez igaz, RM akkor lehet nyugodt, ha az ÁVH élén kis képességű, hozzá tűzön-
vízen át hűséges, önálló elképzeléssel nem rendelkező személy áll. Péter erre született.
– Péter Gábor egy dologban kirítt a környezetéből és a korból – mondta Dénes István. – A háború
utáni kicsit proletkultos években is mindig hihetetlenül ápolt volt, mindig nyakkendőt, kiválóan
szabott öltönyt, kifogástalanul vasalt inget viselt. Mindig tökéletesen fésült frizurával, gondosan
stuccolt bajusszal jelent meg. Ez az akkor kirívó külső bárki más esetében kristályosodási pont
lehetett volna a bizalmatlansághoz. Péter Gábor ezt megengedhette magának. A vérében volt,
hogy közel tartsa magához a kártyát. Nem fecseg, nem barátkozik – senkivel nem osztja meg a
bizalmas információkat: sosem nyílik meg. Távol tartja magát a világtól, de nem kirekesztő,
mindenütt jelen van, de nem nyilvánul meg. Nem valami művelt, de elég okos ahhoz, hogy sose
árulja el a műveletlenségét; ő a titkosrendőrség megszállottja. Rendkívül nett volt a felesége,
Rákosi titkárnője is. Amikor letartóztatták őket, bennfentes körökben nagy szörnyülködés támadt,
hogy egy különszoba tele volt ruhákkal, cipőkkel.
– Ha Péter egy-két alkalommal nem kérdezett volna tőlem valamit, akkor azt sem tudom, milyen
a hangja, mert üléseken soha nem szólalt meg. A felesége sokkal intelligensebb volt – emlékezett
Komócsin Mihály.
1952. december közepén betört a víz a szuhakállói bányába. A szerencsétlenséget a korszak
szokásainak megfelelően a lapok csak egy hét múlva adták hírül – diadalmasan, hiszen 17
bányászt kimentettek. RM rögtön tudta, hogy szabotázs történt, s ragaszkodott hozzá, hogy Péter
Gábor nézzen szét a helyszínen. Az altábornagy bányajárásának kiadós megfázás az eredménye.
Babics professzor, a Kútvölgyi Kórház igazgatója, december 29-én jelenti is Rákosinak, hogy
Péter Gábor szombat óta betegen fekszik a lakásán. Nátha, hörghurut: „4-5 napig ágyban kell
maradnia”. Meg sem gyógyult még, amikor a következő szombaton, negyvenhét éves korában
letartóztatták a főletartóztatót.
Péter szeretett otthon szilveszterezni. Nyilvános összejövetelekre nem jár: inkább otthon várja
RM telefonját, s eldicsekszik vele, hogy éjfél után először neki kívánt boldog új évet. Állítólag
1953. január elsején is ezt újságolta a szomszédban lakó Babics professzornak. Ez a Rákosi-
BÚÉK, s hogy két nap múlva őrizetbe veteti Péter Gábort, ez esetben nem a cinizmus bizo-
nyítéka: szilveszterkor RM még nem tudta, hogy Pétert le kell tartóztatnia.
RM nem bosszúvágyból fogatta le Pétert. 1962-ben azt mondta: „1953. január 2-án megjelent
nálam a személyi tanácsadóm vezetője, akit akkor Ivanovnak hívtak és egy... nevű ember, aki
igazolta magát, hogy ő az CK [a szovjet pártközpont – P. Á.] képviselője... és hozott Sztálintól
egy jegyzőkönyvet és utasítást, hogy azonnal le kell tartóztatni Péter Gábort.” RM a legkevésbé
sem lepődik meg: „Meg voltam győződve, hogy Péter Gábor hallatlan nagy dolgokat csinált.”
Mégsem talált rajta fogást; 1962-ben is „csak” azzal vádolja: „a kezembe kerültek Péter Gábor
vallatási módszerei... hogy harapófogóval letépte a kisujját valakinek a lábáról. Valami ilyesféle
volt”. (Pereiben ugyan megállapítják, hogy „szadista jellegű kínzó módszereket honosított meg”,
hogy „szadista módon megveri és megvereti az őrizeteseket”, a fennmaradt iratok szerint a
találni, mit fog kívánni, de erre nem volt képes. Semmiért nem vállalta a felelősséget; elkép-
zeléseinket továbbította Rákosinak, aki azt mondta rájuk: rendben, de ha valami botrány történik,
maga felel érte, amit Péter ugyanígy továbbadott nekem és a többieknek.
RM azt mondta: „Formálisan szabadkezem volt, de formálisan Péter Gábor megtagadhatta az én
utasításaimat.” Ha ez igaz, RM akkor lehet nyugodt, ha az ÁVH élén kis képességű, hozzá tűzön-
vízen át hűséges, önálló elképzeléssel nem rendelkező személy áll. Péter erre született.
– Péter Gábor egy dologban kirítt a környezetéből és a korból – mondta Dénes István. – A háború
utáni kicsit proletkultos években is mindig hihetetlenül ápolt volt, mindig nyakkendőt, kiválóan
szabott öltönyt, kifogástalanul vasalt inget viselt. Mindig tökéletesen fésült frizurával, gondosan
stuccolt bajusszal jelent meg. Ez az akkor kirívó külső bárki más esetében kristályosodási pont
lehetett volna a bizalmatlansághoz. Péter Gábor ezt megengedhette magának. A vérében volt,
hogy közel tartsa magához a kártyát. Nem fecseg, nem barátkozik – senkivel nem osztja meg a
bizalmas információkat: sosem nyílik meg. Távol tartja magát a világtól, de nem kirekesztő,
mindenütt jelen van, de nem nyilvánul meg. Nem valami művelt, de elég okos ahhoz, hogy sose
árulja el a műveletlenségét; ő a titkosrendőrség megszállottja. Rendkívül nett volt a felesége,
Rákosi titkárnője is. Amikor letartóztatták őket, bennfentes körökben nagy szörnyülködés támadt,
hogy egy különszoba tele volt ruhákkal, cipőkkel.
– Ha Péter egy-két alkalommal nem kérdezett volna tőlem valamit, akkor azt sem tudom, milyen
a hangja, mert üléseken soha nem szólalt meg. A felesége sokkal intelligensebb volt – emlékezett
Komócsin Mihály.
1952. december közepén betört a víz a szuhakállói bányába. A szerencsétlenséget a korszak
szokásainak megfelelően a lapok csak egy hét múlva adták hírül – diadalmasan, hiszen 17
bányászt kimentettek. RM rögtön tudta, hogy szabotázs történt, s ragaszkodott hozzá, hogy Péter
Gábor nézzen szét a helyszínen. Az altábornagy bányajárásának kiadós megfázás az eredménye.
Babics professzor, a Kútvölgyi Kórház igazgatója, december 29-én jelenti is Rákosinak, hogy
Péter Gábor szombat óta betegen fekszik a lakásán. Nátha, hörghurut: „4-5 napig ágyban kell
maradnia”. Meg sem gyógyult még, amikor a következő szombaton, negyvenhét éves korában
letartóztatták a főletartóztatót.
Péter szeretett otthon szilveszterezni. Nyilvános összejövetelekre nem jár: inkább otthon várja
RM telefonját, s eldicsekszik vele, hogy éjfél után először neki kívánt boldog új évet. Állítólag
1953. január elsején is ezt újságolta a szomszédban lakó Babics professzornak. Ez a Rákosi-
BÚÉK, s hogy két nap múlva őrizetbe veteti Péter Gábort, ez esetben nem a cinizmus bizo-
nyítéka: szilveszterkor RM még nem tudta, hogy Pétert le kell tartóztatnia.
RM nem bosszúvágyból fogatta le Pétert. 1962-ben azt mondta: „1953. január 2-án megjelent
nálam a személyi tanácsadóm vezetője, akit akkor Ivanovnak hívtak és egy... nevű ember, aki
igazolta magát, hogy ő az CK [a szovjet pártközpont – P. Á.] képviselője... és hozott Sztálintól
egy jegyzőkönyvet és utasítást, hogy azonnal le kell tartóztatni Péter Gábort.” RM a legkevésbé
sem lepődik meg: „Meg voltam győződve, hogy Péter Gábor hallatlan nagy dolgokat csinált.”
Mégsem talált rajta fogást; 1962-ben is „csak” azzal vádolja: „a kezembe kerültek Péter Gábor
vallatási módszerei... hogy harapófogóval letépte a kisujját valakinek a lábáról. Valami ilyesféle
volt”. (Pereiben ugyan megállapítják, hogy „szadista jellegű kínzó módszereket honosított meg”,
hogy „szadista módon megveri és megvereti az őrizeteseket”, a fennmaradt iratok szerint a
295
kínzásokban
Péter Gábor alig vesz részt. Az egyik épp a titkára, aki azt
állította, hogy egy
vallatásnál Péter harapófogót hozatott neki, hogy azzal szorítsa valaki lábujját. Egyszer ő
„gyöngéden” szurkált, s akkor Péter elvette tőle a tűt és az illető talpába és heréjébe szúrt.)
Visszatérve RM szavaihoz: „Megmondtam, hogy ez így tovább nem mehet. Ez volt 1952
decemberében és ’53 januárjában letartóztatták.” Így, harmadik személyben, mintha Sztálin
utasítását nem ő hajtatta volna végre. Mégpedig a szokásos rátartással és felhajtással, pedig
Sztálin levelére Péter Gábor is önként bilincsbe nyújtotta volna a kezét. (A nem főnöki világban
ez így is ment: „Ne haragudj, meg kell bilincselni!”) Péter évek múlva is Rákosit és Beriját
okolja a letartóztatásért; nem tudja – talán nem is akarja tudni –, ki van a háttérben.
– 1953. január 3-án este a feleségemmel elmentünk a Szikra moziba, és a házmesternél meg-
hagytuk, hol találnak – mesélte G. István (1926), a pártőrség főhadnagya. – Egyszer csak leállt a
vetítés, és bemondták, hogy várnak az előcsarnokban. Ezen az estén senki sem tudta, miért
szedtek össze bennünket a Zoltán utcai épületben. Egy idő után mondtam, hogy kimegyek elle-
nőrizni. Gondoltam, ha kiengednek, akkor nem velem van a baj. Kiengedtek! Elmentem Péter
Gábor lakására. Szokásom szerint túlmentem, aztán gyalog elindultam vissza. A lakásban égett a
villany, előtte Kutika ezredes állított meg, és azt mondta: Jöjjön, legalább maga is itt lesz!
Rengeteg civil volt a lakásban. Lőjek?, fordult meg a fejemben. Végül én ragasztottam le a
lakást.
– Este nyolckor felhívtak a Lóránt útra, és Boda átküldött az Apostol utcai vendégházba, ahol az
egyik pillanatban fel kellett állítani az épület körül az őrséget, a másikban beszedni. Amikor
harmadszor csináltuk, észrevettem, hogy robognak a kocsik az utcán, közöttük Rákosi kocsija is,
azt persze nem láttam, hogy éppen ki volt megbilincselve benne – mesélte Sztopka Ferenc
(1923), aki ekkor RM egyik kísérője. – Másnap a kis Mészáros, az öreg testőre évődött velem az
Apostol úton, hogy megmondja, ki a letartóztatottja, ha én is megmondom, ki az enyém. De
közben kinyílt az ajtó, és ott feküdt Péter Gábor nagykabátban... át is kellett mennem a Tolnai
utcába nyolc zárkát lefoglalni nekik.
– A főnökünk, Boda közölte velünk, hogy Péter Gábort idehívták a Rákosi-villába, és nekünk
kell elémenni – említette Ny. Béla, RM egyik gépkocsivezetője. – Az indulástól kezdve követni
kellett a kocsiját, s ha teszem azt az Istenhegyi útról nem térnek be a Lóránt útra, a Rákosi-
villához, akkor meg kell őket előzni és minden körülmények között idehozni. Erre nem került
sor, de az utasítás megvolt. Péter Gábor tehát feljött, és ott tartóztatták le. Farkas Mihály is ott
volt, de azt nem láttam, hogy Péter Gábort mikor vitték el, talán még azon az éjszakán. Mi a
gépkocsivezetőjét vettük őrizetbe. Neki az őrség Istenhegyi úton lévő tartózkodási helyére kellett
beállnia. Bejött, megkérdeztük tőle: Van nálad fegyver? Van! Légy szíves, add ide! Ne haragudj,
meg kell bilincselni. Nagyot nézett. Mi nem tudjuk, mi van, de ha tiszta vagy, biztos elengednek
– s levittük a Tolnai utcába. Két hónap múlva visszajött a céghez.
– Péterék letartóztatásakor Farkas Mihály és Piros László megjelentek Rákosi titkárságán, de ő a
villájába hívta őket, ott volt a találkozó – mondta F. Mária (1928), RM másodtitkárnője. –
Később Rákosi leszólt Simon Jolánnak, hogy füzettel, ceruzával menjen fel hozzá, Boda lemegy
érte. Simon Jolán a saját használatú kocsijával akart felmenni, mondta is Rákosinak, hogy ne
fáradjon Boda. De az volt a felelet, hogy Bodának más dolga is van, jöjjön csak vele. Joli izgatott
volt, meg értetlenkedett is. Aztán kiderült miért jön érte Boda: Jolit is letartóztatták. Ez
szombaton történt, és hétfőn megjelent Farkas Mihály, Vég Béla és még legalább ketten, hogy
kiürítsék Simon Jolán páncélszekrényét.
vallatásnál Péter harapófogót hozatott neki, hogy azzal szorítsa valaki lábujját. Egyszer ő
„gyöngéden” szurkált, s akkor Péter elvette tőle a tűt és az illető talpába és heréjébe szúrt.)
Visszatérve RM szavaihoz: „Megmondtam, hogy ez így tovább nem mehet. Ez volt 1952
decemberében és ’53 januárjában letartóztatták.” Így, harmadik személyben, mintha Sztálin
utasítását nem ő hajtatta volna végre. Mégpedig a szokásos rátartással és felhajtással, pedig
Sztálin levelére Péter Gábor is önként bilincsbe nyújtotta volna a kezét. (A nem főnöki világban
ez így is ment: „Ne haragudj, meg kell bilincselni!”) Péter évek múlva is Rákosit és Beriját
okolja a letartóztatásért; nem tudja – talán nem is akarja tudni –, ki van a háttérben.
– 1953. január 3-án este a feleségemmel elmentünk a Szikra moziba, és a házmesternél meg-
hagytuk, hol találnak – mesélte G. István (1926), a pártőrség főhadnagya. – Egyszer csak leállt a
vetítés, és bemondták, hogy várnak az előcsarnokban. Ezen az estén senki sem tudta, miért
szedtek össze bennünket a Zoltán utcai épületben. Egy idő után mondtam, hogy kimegyek elle-
nőrizni. Gondoltam, ha kiengednek, akkor nem velem van a baj. Kiengedtek! Elmentem Péter
Gábor lakására. Szokásom szerint túlmentem, aztán gyalog elindultam vissza. A lakásban égett a
villany, előtte Kutika ezredes állított meg, és azt mondta: Jöjjön, legalább maga is itt lesz!
Rengeteg civil volt a lakásban. Lőjek?, fordult meg a fejemben. Végül én ragasztottam le a
lakást.
– Este nyolckor felhívtak a Lóránt útra, és Boda átküldött az Apostol utcai vendégházba, ahol az
egyik pillanatban fel kellett állítani az épület körül az őrséget, a másikban beszedni. Amikor
harmadszor csináltuk, észrevettem, hogy robognak a kocsik az utcán, közöttük Rákosi kocsija is,
azt persze nem láttam, hogy éppen ki volt megbilincselve benne – mesélte Sztopka Ferenc
(1923), aki ekkor RM egyik kísérője. – Másnap a kis Mészáros, az öreg testőre évődött velem az
Apostol úton, hogy megmondja, ki a letartóztatottja, ha én is megmondom, ki az enyém. De
közben kinyílt az ajtó, és ott feküdt Péter Gábor nagykabátban... át is kellett mennem a Tolnai
utcába nyolc zárkát lefoglalni nekik.
– A főnökünk, Boda közölte velünk, hogy Péter Gábort idehívták a Rákosi-villába, és nekünk
kell elémenni – említette Ny. Béla, RM egyik gépkocsivezetője. – Az indulástól kezdve követni
kellett a kocsiját, s ha teszem azt az Istenhegyi útról nem térnek be a Lóránt útra, a Rákosi-
villához, akkor meg kell őket előzni és minden körülmények között idehozni. Erre nem került
sor, de az utasítás megvolt. Péter Gábor tehát feljött, és ott tartóztatták le. Farkas Mihály is ott
volt, de azt nem láttam, hogy Péter Gábort mikor vitték el, talán még azon az éjszakán. Mi a
gépkocsivezetőjét vettük őrizetbe. Neki az őrség Istenhegyi úton lévő tartózkodási helyére kellett
beállnia. Bejött, megkérdeztük tőle: Van nálad fegyver? Van! Légy szíves, add ide! Ne haragudj,
meg kell bilincselni. Nagyot nézett. Mi nem tudjuk, mi van, de ha tiszta vagy, biztos elengednek
– s levittük a Tolnai utcába. Két hónap múlva visszajött a céghez.
– Péterék letartóztatásakor Farkas Mihály és Piros László megjelentek Rákosi titkárságán, de ő a
villájába hívta őket, ott volt a találkozó – mondta F. Mária (1928), RM másodtitkárnője. –
Később Rákosi leszólt Simon Jolánnak, hogy füzettel, ceruzával menjen fel hozzá, Boda lemegy
érte. Simon Jolán a saját használatú kocsijával akart felmenni, mondta is Rákosinak, hogy ne
fáradjon Boda. De az volt a felelet, hogy Bodának más dolga is van, jöjjön csak vele. Joli izgatott
volt, meg értetlenkedett is. Aztán kiderült miért jön érte Boda: Jolit is letartóztatták. Ez
szombaton történt, és hétfőn megjelent Farkas Mihály, Vég Béla és még legalább ketten, hogy
kiürítsék Simon Jolán páncélszekrényét.
296
Péter
Gábor, 1957: „Rákosi egy szombati napon felhívott telefonon,
hogy szeretne velem este
beszélgetni. Szombaton este hét órára a lakására mentem, ahol Farkas Mihály, valamint Piros
László jelenlétében Rákosival való kézfogás után Boda ezredes megbilincselt.” 1956-ban arról
írt, hogy mindez a hálószobában történt, s jelen volt RM másik kísérője is. „Boda... bilincselt
hátra úgy, hogy a nagy izgalomban még az ütőeremet is odacsípték. Hetekig kezelték a Konti
(sic!) utcai fogházban a sebemet (természetesen a bilincs rajtam maradt). Rákosi Mátyás
szobájából, hátrabilincselten... kabát nélkül, homloküreg-gyulladással bevittek Rákosi Mátyás
óvóhelyének jégverem pincéjébe... éjjel egy durva kendővel a szememet beköttette. Bedobatott
egy autóba. Elhurcoltatott ismeretlen helyre. 4-én reggel Boda közölte: »Rákosi et. megengedte,
hogy ne hátra, hanem előre legyen bilincselve.« Később a Konti utcai fogházba szállítottak
Rákosi Mátyás személyi biztosítói... A Konti utcai fogházban 3 hónapig Bukor őrzött (és
pofozott), Mészáros kísért kihallgatásra. 1953. január 3-án este 1/2 8 órától május 25-én déli 12
óráig voltam éjjel-nappal bilincsbe verve.”
(Január végén egy fodrász jelenti a központnak: egy légoltalmi előadó hallgatóság előtt
kijelentette, hogy Péter Gábor elvtársat és Benedek orvosprofesszort letartóztatták. „Az illető
egyébként egy jobboldali, reakciós egyén.”)
– 1953. január első hétfőjén délután megcsörrent az M-vonal Rákosi parlamenti titkárságán –
említette Szatmári István (1928), RM titkára. – Egri Ibolya kapcsolta Rákosit, aki közölte, hogy
hat órára menjek oda. Meglepetésemre sötét volt Simon Jolán szobája, ami képtelenségnek tűnt,
hisz ő nyitott és zárt. Bementem Rákosihoz, aki közölte, hogy Péter Gábor és társai, beleértve
Simon Jolánt is, összeesküvők. Elmondta, hogy a szerénynek mutatkozó Péter Gábor, aki mindig
ugyanabban a ruhában járt, otthon 12 egyforma öltönyt tartott. Maga holnap itt kezd, mert akik itt
vannak, nem maradhatnak itt. Hosszan faggatott Simon Jolánról – máskor ennyi időt nem szánt
rám. Péter rokoni kapcsolatai révén először amerikai kémként szerepelt. Simon Jolánra is
ráfogtak mindent, majd őt 1956-ban rehabilitálták. Letartóztatása után én készítettem a PB-ülések
jegyzőkönyveit, de volt mellettem gyorsíró is.
– Rákosi megkérdezte tőlem: egy olyan régi kommunista, mint én, hogy nem vette észre, hogy
Simon Jolán jugoszláv kém!? – idézte a titkárnő Egri Ibolya (1913). – Sírni kezdtem. Ez
képtelenség! Rákosiról csupán ezért sem lehetne egy jó szót sem mondani, mert ő tudta, hogy Joli
nem kém.
Rákosinak nem sok ideje volt az akció szervezgetésére, ezért is vetette be a testőrségét. 1953.
január másodikán, pénteken érkezett Sztálin üzenete, hogy Péter bűnös, s már csak egy
munkanap volt a hétből. A letartóztatás előtt RM talán csak trojkabeli társait értesítette a
moszkvai üzenetről. Hegedüs András (1922) azt mondta: – Rákosi mindnyájunkat külön hívatott,
hogy Sztálin ilyen és ilyen levelet küldött, s részletet is felolvasott belőle. – Vég Béla (1922): –
Azt mondta: Belkin kihallgatása során adatok merültek fel Péter Gábor ellen, ezért őt moszkvai
kérésre le kell tartóztatni. – Kovács István is a kész ténnyel találta magát szemben: Belkin angol
kém, bevallotta, hogy beszervezte Pétert, ezért őt is lefogták. Gerő részvételének semmi nyoma: a
letartóztatásnál csak a másik hű vazallus, Péter cimborája, Farkas Mihály van jelen és a Péter-
utód Piros László. Nincs sarokba szorítás, nincs vádbeszéd, csak egy kézfogás és vihetik! De mit
is tudtak volna a tettestársnak mondani?
A Péter letartóztatását javasoló moszkvai levélben nemigen lehetett utalás a cionizmusra. RM
vallatási kérdéseket felsoroló cetlijein ez a vád a nyolcadik helyre szorul. De a vázolt helyzetben
beszélgetni. Szombaton este hét órára a lakására mentem, ahol Farkas Mihály, valamint Piros
László jelenlétében Rákosival való kézfogás után Boda ezredes megbilincselt.” 1956-ban arról
írt, hogy mindez a hálószobában történt, s jelen volt RM másik kísérője is. „Boda... bilincselt
hátra úgy, hogy a nagy izgalomban még az ütőeremet is odacsípték. Hetekig kezelték a Konti
(sic!) utcai fogházban a sebemet (természetesen a bilincs rajtam maradt). Rákosi Mátyás
szobájából, hátrabilincselten... kabát nélkül, homloküreg-gyulladással bevittek Rákosi Mátyás
óvóhelyének jégverem pincéjébe... éjjel egy durva kendővel a szememet beköttette. Bedobatott
egy autóba. Elhurcoltatott ismeretlen helyre. 4-én reggel Boda közölte: »Rákosi et. megengedte,
hogy ne hátra, hanem előre legyen bilincselve.« Később a Konti utcai fogházba szállítottak
Rákosi Mátyás személyi biztosítói... A Konti utcai fogházban 3 hónapig Bukor őrzött (és
pofozott), Mészáros kísért kihallgatásra. 1953. január 3-án este 1/2 8 órától május 25-én déli 12
óráig voltam éjjel-nappal bilincsbe verve.”
(Január végén egy fodrász jelenti a központnak: egy légoltalmi előadó hallgatóság előtt
kijelentette, hogy Péter Gábor elvtársat és Benedek orvosprofesszort letartóztatták. „Az illető
egyébként egy jobboldali, reakciós egyén.”)
– 1953. január első hétfőjén délután megcsörrent az M-vonal Rákosi parlamenti titkárságán –
említette Szatmári István (1928), RM titkára. – Egri Ibolya kapcsolta Rákosit, aki közölte, hogy
hat órára menjek oda. Meglepetésemre sötét volt Simon Jolán szobája, ami képtelenségnek tűnt,
hisz ő nyitott és zárt. Bementem Rákosihoz, aki közölte, hogy Péter Gábor és társai, beleértve
Simon Jolánt is, összeesküvők. Elmondta, hogy a szerénynek mutatkozó Péter Gábor, aki mindig
ugyanabban a ruhában járt, otthon 12 egyforma öltönyt tartott. Maga holnap itt kezd, mert akik itt
vannak, nem maradhatnak itt. Hosszan faggatott Simon Jolánról – máskor ennyi időt nem szánt
rám. Péter rokoni kapcsolatai révén először amerikai kémként szerepelt. Simon Jolánra is
ráfogtak mindent, majd őt 1956-ban rehabilitálták. Letartóztatása után én készítettem a PB-ülések
jegyzőkönyveit, de volt mellettem gyorsíró is.
– Rákosi megkérdezte tőlem: egy olyan régi kommunista, mint én, hogy nem vette észre, hogy
Simon Jolán jugoszláv kém!? – idézte a titkárnő Egri Ibolya (1913). – Sírni kezdtem. Ez
képtelenség! Rákosiról csupán ezért sem lehetne egy jó szót sem mondani, mert ő tudta, hogy Joli
nem kém.
Rákosinak nem sok ideje volt az akció szervezgetésére, ezért is vetette be a testőrségét. 1953.
január másodikán, pénteken érkezett Sztálin üzenete, hogy Péter bűnös, s már csak egy
munkanap volt a hétből. A letartóztatás előtt RM talán csak trojkabeli társait értesítette a
moszkvai üzenetről. Hegedüs András (1922) azt mondta: – Rákosi mindnyájunkat külön hívatott,
hogy Sztálin ilyen és ilyen levelet küldött, s részletet is felolvasott belőle. – Vég Béla (1922): –
Azt mondta: Belkin kihallgatása során adatok merültek fel Péter Gábor ellen, ezért őt moszkvai
kérésre le kell tartóztatni. – Kovács István is a kész ténnyel találta magát szemben: Belkin angol
kém, bevallotta, hogy beszervezte Pétert, ezért őt is lefogták. Gerő részvételének semmi nyoma: a
letartóztatásnál csak a másik hű vazallus, Péter cimborája, Farkas Mihály van jelen és a Péter-
utód Piros László. Nincs sarokba szorítás, nincs vádbeszéd, csak egy kézfogás és vihetik! De mit
is tudtak volna a tettestársnak mondani?
A Péter letartóztatását javasoló moszkvai levélben nemigen lehetett utalás a cionizmusra. RM
vallatási kérdéseket felsoroló cetlijein ez a vád a nyolcadik helyre szorul. De a vázolt helyzetben
297
kéznél
van ez is: Péter és társai cionisták, cionistáknak dolgoztak,
cionista jugoszláv kémek.
(Emellett persze rendőrbesúgók, nyugati ügynökök stb., ahogy ez annak idején szokásos volt.)
A Titkárság előtt négy nappal később szerepel „Rákosi elvtárs közlése államvédelmi ügyekről”.
Sok mindent nem közölhetett. A kémkedéssel gyanúsított Péter Gáborral egy napon tartóztatták
le a feleségét, Péter szeretőjét, s két bizalmasát: a cég főorvosát (Bálint István dr.) és a gondnokát
(Csapó Andor). Ennyire jutott RM négy nap alatt. Kérdés, hogy lesz ebből összeesküvés vagy
kémbanda. Az „ügy kivizsgálására” bizottság születik – Sztálin óhaján mit lehet vizsgálni? –,
tagjai: RM, Farkas Mihály és Nagy Imre, ám Nagy Imrének nem jut szerep. RM tarthat Péter
Gábor fecsegésétől – s talán Farkasban sem bízik, ha egyáltalán bízik valakiben –, s a bizottság
megalakítása előtt megkéri a KV Titkárság vezetőjét, Vég Bélát, hogy tartsa rajta a szemét
Péteren. Nagy Imre helyére pedig, nem tudni, miként és miért, Kovács István kerül. Tárgyalnak
még a Lenin-szobor margitszigeti bejáróhoz állításáról is, s RM ráírja: „nem jó”.
Az ülés után nem rekonstruálható logikával letartóztatják Péter Gábor szadista titkárát, továbbá a
verőcsoport vezetőjét, a Gyűjtőfogház parancsnokát és másokat. A harmadik etapban, január 16-
án veszik csak őrizetbe az intellektueleket, például a volt ávós igazságügy-minisztert.
Sztálin úgy indítja el Péter szekerét (is), hogy tessék tovább hajtani! Nincs bűnlista. Ennek a
kitalálása olyan feladat lehet Rákosinak, mintha másnak kellene nyakkendőt kötnie. Ellenszenv,
politikai vagy hatalmi rivalizálás nem fűti talán még Farkast sem Péter ellen. A Mindszenty-
perben a letartóztatás után 2,5 hónappal születik meg az ítélet. Rajkéknál 4 hónap, a tábor-
nokoknál 3 hónap, Grőszéknél 6 hét, Kádáréknál már 8 hónap kell ehhez, Péter Gáborék esetében
pedig majdnem egy teljes esztendő. Sztálin halála miatt még az is megtörténik, amire korábban
nem volt példa: gyanúsítottakat szabadon engednek – végül háromszor annyi eljárást szüntetnek
meg, mint ahány embert bíróság elé állítanak! Soha ennyi bizonytalanság.
Nem tudni, hogy az ugyancsak moszkovita főtitkár, Slánský 1952. decemberi kivégzése után
milyen gondolatok fordulhattak meg RM fejében. Az SZKP döntésképtelen XIX. kongresszusa
sem adott eligazítást, hogy mi lesz Sztálin után Moszkvában, ahol már pedzegették neki, hogy
fiatalítani („zsidótlanítani”) kellene a vezetést. Hátráltatja a Péter elleni vádemelést a „jó
technikusok”, azaz Péter és Szücs hiánya, hogy a rutinos vallatók sem tudják, volt főnökeikkel,
kollégáikkal szemben mit lehet, mit nem – ezért többségüket be sem vetik.
A tűzvonalbeli tisztek közül azok, akik nem látják tisztán – vakon? – az „ügyek” politikai
hasznát, már 1951–52-re elbizonytalanodtak. Ha nem is érezték bűnösnek magukat, már
nincsenek meggyőződve arról, hogy minden cselekedetük helyes volt, módszereikről nem is
beszélve. Az ÁVH-nál sem életbiztosítás dolgozni, csúnyán elbánnak „egymással” is: Szücséket
kollektíven agyonverik, ráadásul letartóztatják Pétert is. Mindenki fél. Már nemcsak a pozícióját
félti, hanem az életét. Mégsem ébredt rá közülük szinte senki, mennyire érzéketlenek mások
szenvedésével szemben, hogy az embertelenség, a részvétlenség jegyében léteznek. Legfeljebb a
saját egérútjukat keresik, a kiugrási, a hátrább vonulási lehetőséget. Van, aki a kihallgatásokból
száll ki, akinek szerencséje van és beteg, le is szerelhet. Dr. Bálint István, az ÁVH főorvosa
megrémül, amikor Péter után őt is lefogják, s kanalat nyel. Száberszky Józseftől – aki ekkor már
nem is az ÁVH-n, hanem a PM-ben dolgozik – állítólag csak annyit kérdeztet RM, hogy miért
javasolta a pártba a rendőrspicli Péter Gábort, mire szájba lövi magát. A Szabad Néptől az ÁVH-
hoz irányított Juhász László osztályvezető is öngyilkos lesz. Őt RM megnősítette, hogy az
ellenség ne tudja könnyen bekeríteni. Esküvője rendezésének az ÁVH kétszer is nekifut, mert
első alkalommal a főnökök Szuhakállón vannak. Juhászt meggyanúsítják, hogy jobboldali szoc-
(Emellett persze rendőrbesúgók, nyugati ügynökök stb., ahogy ez annak idején szokásos volt.)
A Titkárság előtt négy nappal később szerepel „Rákosi elvtárs közlése államvédelmi ügyekről”.
Sok mindent nem közölhetett. A kémkedéssel gyanúsított Péter Gáborral egy napon tartóztatták
le a feleségét, Péter szeretőjét, s két bizalmasát: a cég főorvosát (Bálint István dr.) és a gondnokát
(Csapó Andor). Ennyire jutott RM négy nap alatt. Kérdés, hogy lesz ebből összeesküvés vagy
kémbanda. Az „ügy kivizsgálására” bizottság születik – Sztálin óhaján mit lehet vizsgálni? –,
tagjai: RM, Farkas Mihály és Nagy Imre, ám Nagy Imrének nem jut szerep. RM tarthat Péter
Gábor fecsegésétől – s talán Farkasban sem bízik, ha egyáltalán bízik valakiben –, s a bizottság
megalakítása előtt megkéri a KV Titkárság vezetőjét, Vég Bélát, hogy tartsa rajta a szemét
Péteren. Nagy Imre helyére pedig, nem tudni, miként és miért, Kovács István kerül. Tárgyalnak
még a Lenin-szobor margitszigeti bejáróhoz állításáról is, s RM ráírja: „nem jó”.
Az ülés után nem rekonstruálható logikával letartóztatják Péter Gábor szadista titkárát, továbbá a
verőcsoport vezetőjét, a Gyűjtőfogház parancsnokát és másokat. A harmadik etapban, január 16-
án veszik csak őrizetbe az intellektueleket, például a volt ávós igazságügy-minisztert.
Sztálin úgy indítja el Péter szekerét (is), hogy tessék tovább hajtani! Nincs bűnlista. Ennek a
kitalálása olyan feladat lehet Rákosinak, mintha másnak kellene nyakkendőt kötnie. Ellenszenv,
politikai vagy hatalmi rivalizálás nem fűti talán még Farkast sem Péter ellen. A Mindszenty-
perben a letartóztatás után 2,5 hónappal születik meg az ítélet. Rajkéknál 4 hónap, a tábor-
nokoknál 3 hónap, Grőszéknél 6 hét, Kádáréknál már 8 hónap kell ehhez, Péter Gáborék esetében
pedig majdnem egy teljes esztendő. Sztálin halála miatt még az is megtörténik, amire korábban
nem volt példa: gyanúsítottakat szabadon engednek – végül háromszor annyi eljárást szüntetnek
meg, mint ahány embert bíróság elé állítanak! Soha ennyi bizonytalanság.
Nem tudni, hogy az ugyancsak moszkovita főtitkár, Slánský 1952. decemberi kivégzése után
milyen gondolatok fordulhattak meg RM fejében. Az SZKP döntésképtelen XIX. kongresszusa
sem adott eligazítást, hogy mi lesz Sztálin után Moszkvában, ahol már pedzegették neki, hogy
fiatalítani („zsidótlanítani”) kellene a vezetést. Hátráltatja a Péter elleni vádemelést a „jó
technikusok”, azaz Péter és Szücs hiánya, hogy a rutinos vallatók sem tudják, volt főnökeikkel,
kollégáikkal szemben mit lehet, mit nem – ezért többségüket be sem vetik.
A tűzvonalbeli tisztek közül azok, akik nem látják tisztán – vakon? – az „ügyek” politikai
hasznát, már 1951–52-re elbizonytalanodtak. Ha nem is érezték bűnösnek magukat, már
nincsenek meggyőződve arról, hogy minden cselekedetük helyes volt, módszereikről nem is
beszélve. Az ÁVH-nál sem életbiztosítás dolgozni, csúnyán elbánnak „egymással” is: Szücséket
kollektíven agyonverik, ráadásul letartóztatják Pétert is. Mindenki fél. Már nemcsak a pozícióját
félti, hanem az életét. Mégsem ébredt rá közülük szinte senki, mennyire érzéketlenek mások
szenvedésével szemben, hogy az embertelenség, a részvétlenség jegyében léteznek. Legfeljebb a
saját egérútjukat keresik, a kiugrási, a hátrább vonulási lehetőséget. Van, aki a kihallgatásokból
száll ki, akinek szerencséje van és beteg, le is szerelhet. Dr. Bálint István, az ÁVH főorvosa
megrémül, amikor Péter után őt is lefogják, s kanalat nyel. Száberszky Józseftől – aki ekkor már
nem is az ÁVH-n, hanem a PM-ben dolgozik – állítólag csak annyit kérdeztet RM, hogy miért
javasolta a pártba a rendőrspicli Péter Gábort, mire szájba lövi magát. A Szabad Néptől az ÁVH-
hoz irányított Juhász László osztályvezető is öngyilkos lesz. Őt RM megnősítette, hogy az
ellenség ne tudja könnyen bekeríteni. Esküvője rendezésének az ÁVH kétszer is nekifut, mert
első alkalommal a főnökök Szuhakállón vannak. Juhászt meggyanúsítják, hogy jobboldali szoc-
298
dem,
de mielőtt őrizetbe vennék, főbe lövi magát. Ki tudja, hogy a
kollégáiktól, vagy inkább
Farkastól, Rákositól féltek, netán saját tetteikkel szembesültek? Számukra nem felmentés, hogy
bűneik eltörpülnek tíz vagy száz kollégájuk bűne mellett.
Péter Gábort más fából faragták.
Péter nem volt tudatában, hogy „csupán” kínozható, de valódi bűneiért nem büntethető. Lecsuk-
ható, de büntethetetlen. Amíg ez a pártvezetés létezik, addig az ő bűnössége, bűnrészessége
kiderítésére semmi esély, hisz a vádlottak padján Rákosinak vagy Farkas Mihálynak előtte kelle-
ne ülnie, s Kádárnak is mellette – s nem azokért a „bűnökért”, amiért épp ült. (Ilyen félbevágott
perben nem lehetett sem Pétert, sem Farkast bűnei szerint elítélni 1957-ben sem.)
RM tisztában volt Péter büntetésének kockázatával. Rendre fel is szólították a gyanúsítottakat: a
pártvezetőkről nem beszélhetnek, „mert azok félre voltak vezetve”. 1955 nyarán azért törik össze
Péter kezét, hogy ne valljon RM ellen. 1956 áprilisában is úgy kellett volna feltárnia a
koncepciós pereket, hogy figyelmeztették: „Az Öregről ne beszéljen!” Akkor miről faggassák?
Cetlijein RM az első pillanatban ilyesféle kérdések tisztázására utasította Farkas Mihályt: „1.
Mikor az első ujjlenyom/at vétel?/ (1931 v. 32). 2. Írja le 1940 alagi kihallg/atását!/ (hogy viselk.
hogy szabad.). 3. Milyen ország titkos szolg. volt beszervezni? 4. Hányszor járt titokban
Jugóban? Milyen városban, kihez, milyen cél, mit hozott. 5. Ausztriában? Milyen városban?
Kihez? Milyen cél? Mit hoz. 6. Csehoszl... 8. Az izraeli hírszerzés felderítésére mit tett, milyen
eredménnyel? 9. Miről informálta a R/ákosi/ titkárságból a felesége.” Aztán a szerető: „Patakiné
lakása: hány telefon, hová, ki rendeltette. Mi volt P/ataki/né szerepe? Összekötő? Kém? Pné
hányszor járt külföldön? Kik Pné gyanús barátai? Külföldiekkel érintkezett P-né? Mit tud
kompromittálót Patakinéról. Mit tud kompr. Bálintról? Hányszor járt külföldön Bál/int/?”
Utasította Farkast: hallgassa ki Brankovot és Kádárt Péterről. Keressék meg a Péter Gábort 1931-
ben kihallgató detektíveket. Kerítsék elő, hallgassák ki, akik Jugoszláviába kísérték. No és
„Pontos életrajz a fővádlottakról, hónapról hónapra, kivel buktak le, ki hallgatta ki /őket/.”
– Rákosi megkért, hogy tájékozódjak Péter Gábor felől – említette Vég Béla (1922) –, így már
január első napjaiban találkoztam Péterrel a Conti utcai börtönben, de ott volt Rákosi testőre, a
kis Mészáros is. Nekem nem kellett kihallgatni, csak megtudni, hogy viseli a letartóztatást, miket
mond. Az nem volt téma, hogy miként készítették elő a különböző pereket, sőt kényesen
vigyáztak arra, hogy eltereljék a szót a pozícióban lévő elvtársakról. Csak azt feszegették:
beszervezték-e a jugoszlávok vagy Horthyék? Péter Gábor ismerte a „műsort”, tisztában volt a
helyzetével és játszott a kihallgatókkal: a perek ismert szövegeit szajkózta. Mi csak pusmogtunk
ott Kovács Istvánnal, hogy ez nem megy, ebből nem lesz semmi. Amikor ezt megemlítettem
Rákosinak, ő a páncélszekrényére mutatott, hogy ott sorakoznak Péter bűnei és nem menekül.
Másnaptól kezdve nekem nem kellett részt vennem a kihallgatásokon – az ugyancsak kifogásokat
emelő Kovácsnak sem –, aminek azért is örültünk, mert nem kellett éjszakázni.
– Péter szobájában Pirost találtam – mondta Farkas Vladimír. – Ő közölte: naiv voltam én is,
mert Péter Gáborról kiderült, hogy amerikai kém, s átküldött Rákosihoz, aki rám támadt, hogy
neki mindig az volt a véleménye: nem szabad ilyen fiatal, tapasztalatlan embert a hírszerzési
főosztály élére állítani. Tudja, mi történt? Lelepleztünk egy kémbandát! De csak úgy tudtuk
leleplezni, hogy a szovjet elvtársak segítettek. S tudja, mi a legnagyobb baj? Hogy a maga
nyugati hírszerzői Péter Gábor összekötői voltak az amerikai hírszerzéshez! Felsorolt négy nevet
– hármat már letartóztattak –, hogy ők is imperialista ügynökök. Mondtam: embereink soha nem
Farkastól, Rákositól féltek, netán saját tetteikkel szembesültek? Számukra nem felmentés, hogy
bűneik eltörpülnek tíz vagy száz kollégájuk bűne mellett.
Péter Gábort más fából faragták.
Péter nem volt tudatában, hogy „csupán” kínozható, de valódi bűneiért nem büntethető. Lecsuk-
ható, de büntethetetlen. Amíg ez a pártvezetés létezik, addig az ő bűnössége, bűnrészessége
kiderítésére semmi esély, hisz a vádlottak padján Rákosinak vagy Farkas Mihálynak előtte kelle-
ne ülnie, s Kádárnak is mellette – s nem azokért a „bűnökért”, amiért épp ült. (Ilyen félbevágott
perben nem lehetett sem Pétert, sem Farkast bűnei szerint elítélni 1957-ben sem.)
RM tisztában volt Péter büntetésének kockázatával. Rendre fel is szólították a gyanúsítottakat: a
pártvezetőkről nem beszélhetnek, „mert azok félre voltak vezetve”. 1955 nyarán azért törik össze
Péter kezét, hogy ne valljon RM ellen. 1956 áprilisában is úgy kellett volna feltárnia a
koncepciós pereket, hogy figyelmeztették: „Az Öregről ne beszéljen!” Akkor miről faggassák?
Cetlijein RM az első pillanatban ilyesféle kérdések tisztázására utasította Farkas Mihályt: „1.
Mikor az első ujjlenyom/at vétel?/ (1931 v. 32). 2. Írja le 1940 alagi kihallg/atását!/ (hogy viselk.
hogy szabad.). 3. Milyen ország titkos szolg. volt beszervezni? 4. Hányszor járt titokban
Jugóban? Milyen városban, kihez, milyen cél, mit hozott. 5. Ausztriában? Milyen városban?
Kihez? Milyen cél? Mit hoz. 6. Csehoszl... 8. Az izraeli hírszerzés felderítésére mit tett, milyen
eredménnyel? 9. Miről informálta a R/ákosi/ titkárságból a felesége.” Aztán a szerető: „Patakiné
lakása: hány telefon, hová, ki rendeltette. Mi volt P/ataki/né szerepe? Összekötő? Kém? Pné
hányszor járt külföldön? Kik Pné gyanús barátai? Külföldiekkel érintkezett P-né? Mit tud
kompromittálót Patakinéról. Mit tud kompr. Bálintról? Hányszor járt külföldön Bál/int/?”
Utasította Farkast: hallgassa ki Brankovot és Kádárt Péterről. Keressék meg a Péter Gábort 1931-
ben kihallgató detektíveket. Kerítsék elő, hallgassák ki, akik Jugoszláviába kísérték. No és
„Pontos életrajz a fővádlottakról, hónapról hónapra, kivel buktak le, ki hallgatta ki /őket/.”
– Rákosi megkért, hogy tájékozódjak Péter Gábor felől – említette Vég Béla (1922) –, így már
január első napjaiban találkoztam Péterrel a Conti utcai börtönben, de ott volt Rákosi testőre, a
kis Mészáros is. Nekem nem kellett kihallgatni, csak megtudni, hogy viseli a letartóztatást, miket
mond. Az nem volt téma, hogy miként készítették elő a különböző pereket, sőt kényesen
vigyáztak arra, hogy eltereljék a szót a pozícióban lévő elvtársakról. Csak azt feszegették:
beszervezték-e a jugoszlávok vagy Horthyék? Péter Gábor ismerte a „műsort”, tisztában volt a
helyzetével és játszott a kihallgatókkal: a perek ismert szövegeit szajkózta. Mi csak pusmogtunk
ott Kovács Istvánnal, hogy ez nem megy, ebből nem lesz semmi. Amikor ezt megemlítettem
Rákosinak, ő a páncélszekrényére mutatott, hogy ott sorakoznak Péter bűnei és nem menekül.
Másnaptól kezdve nekem nem kellett részt vennem a kihallgatásokon – az ugyancsak kifogásokat
emelő Kovácsnak sem –, aminek azért is örültünk, mert nem kellett éjszakázni.
– Péter szobájában Pirost találtam – mondta Farkas Vladimír. – Ő közölte: naiv voltam én is,
mert Péter Gáborról kiderült, hogy amerikai kém, s átküldött Rákosihoz, aki rám támadt, hogy
neki mindig az volt a véleménye: nem szabad ilyen fiatal, tapasztalatlan embert a hírszerzési
főosztály élére állítani. Tudja, mi történt? Lelepleztünk egy kémbandát! De csak úgy tudtuk
leleplezni, hogy a szovjet elvtársak segítettek. S tudja, mi a legnagyobb baj? Hogy a maga
nyugati hírszerzői Péter Gábor összekötői voltak az amerikai hírszerzéshez! Felsorolt négy nevet
– hármat már letartóztattak –, hogy ők is imperialista ügynökök. Mondtam: embereink soha nem
299
álltak
az imperialisták szolgálatában, de ő azt felelte: semmiféle
felelősséget ne vállaljak, inkább
írjam le, mit tudok róluk.
A vizsgálatot rövid ideig apám irányította. Piros brutálisan verte az embereket. Koczina Gyula
párttitkár büszkélkedett is vele, hogy még Simon Jolánt is verte. Egyszer Vég elhívott magával, s
próbálta rávenni Péter Gábort: ismerje el, hogy rendőrspicli. Én azért mentem oda, hogy
megmondjam Péternek: hogy volt képes figyelmeztetni, hogy nem vagyok elég szerény!?, mert
Piros mondta: neki negyven sötétszürke öltönye s hozzávaló selyempuplin inge és szürke selyem
nyakkendője volt.
Péter Gábor kihallgatásain egy ideig tehát hárman is képviselték Rákosit. A gyakorlott Farkas
Mihály mellett biztos nem Vég Béla vagy Kovács István találja ki, hogy éjjel legyenek a
kihallgatások, s azt sem, hogy feleségét és szeretőjét – titkárnőjét – is pofozzák fel.
Ez a hölgy is szabó volt. A férjét Péter miatt hagyta el, aki hitegette, hogy elválik és feleségül
veszi. Az ÁVH „konspirált villáiból” egyet neki tartanak fenn, fényűző lakást kap, külön kocsit,
lakást a mamának is stb. (PG, 1957: „Másoknak is volt olyan lakásuk, mint Patakinénak”).
Arra, hogy Péter kém, az a bizonyíték, hogy hazahozatta Amerikából a bátyját, a „titkos ügynök”
Sámuelt, amint azt Vég Béla említette. A félnótás Eisenberger Sámuelt betegsége miatt
csempésztette haza a PB Rajkkal és Kádárral (!), mert kellemetlen lett volna, ha az USA-ban
kiderül, kinek a testvére. Sámuel egy szabónál dolgozott a Lövölde tér környékén, s az utcán
nemegyszer meztelenre vetkőzött. Letartóztatták. Mivel voltak tiszta pillanatai is, Farkas Mihály
úgy vallattatta, mint bárki mást. Sámuel elmondta: Amerikában valami intézetben volt, és ott
tanították valamire. Ez a kémiskola! Dühöngései pedig azt bizonyítják, hogy rafinált kém!
– A fogdában találkoztam Simon Jolánnal, akit még az illegalitásból ismertem, s tudtam róla,
hogy ártatlan, de még azt sem mondhattam neki, hogy mit keresek ott – mondta Kovács István. –
Szégyelltem magam. Irtóztam a módszertől. Végül bejelentettem Rákosinak, hogy nem vagyok
detektív, nem csinálom tovább a Péter-ügyet. Ekkor már megmondtam neki, hogy tőlük még a
Titkárság tagjai is félnek. Talán valami okuk van rá, felelte. Azt tartóztattok le, akit akartok,
Kádárt több mint egy éve lecsuktátok, és azt sem tudjuk, mire ítélték! Gondolod, hogy Sztálin
megmondja? Farkas azt mondta: Pista, a saját nyakadra tetted a kötelet! Tíz nap múlva – 1953
február elején – Rákosi bejelentette a PB előtt: leváltanak, mert eltitkoltam, hogy a bátyám angol
kém.
A pártvezetés három héttel Péter letartóztatása után, ezen a PB-ülésen hint hamut a fejére
(megegyeznek: az egész szigorú párttitok). RM az eredetileg belőle, Farkas Mihályból és Nagy
Imréből álló, a Péter-ügyet felügyelő bizottságot úgy fogadtatja el a PB-vel, mintha Gerő és Házi
Árpád is benne lett volna. A titkárok szótlan tűrik ezt a sakkozást. Mivel Péter körül Farkas
mellett Vég és Kovács tüsténkedik, egyértelmű: RM formálisnak tartja az egész bizottságosdit:
sőt a Titkárság és PB szavát is. A legfontosabb vezetőtestületben, a nagy ütőerejű Politikai
Bizottságban sosem volt kérdést eldöntő szavazás. Dénes Istvánnak ezt a közlését nem cáfolják a
jegyzőkönyvek: nem is említik a szót, hogy szavazás. (A Központi Vezetőséget RM már régóta
csak mezei hadként emlegeti, többször mondja: „Ideje összehívni a mezei hadakat!”)
– Mintha most lenne, úgy emlékszem a Péter-ügyet tárgyaló PB-ülésre – említette Hegedüs
András (1922). – Rákosi és Farkas óriási önkritikát csapott, hogy megint Sztálinnak kellett
bennünket éberségre tanítani, de utalást sem tettek arra, hogy itt valamiféle zsidó-perről lenne
szó.
írjam le, mit tudok róluk.
A vizsgálatot rövid ideig apám irányította. Piros brutálisan verte az embereket. Koczina Gyula
párttitkár büszkélkedett is vele, hogy még Simon Jolánt is verte. Egyszer Vég elhívott magával, s
próbálta rávenni Péter Gábort: ismerje el, hogy rendőrspicli. Én azért mentem oda, hogy
megmondjam Péternek: hogy volt képes figyelmeztetni, hogy nem vagyok elég szerény!?, mert
Piros mondta: neki negyven sötétszürke öltönye s hozzávaló selyempuplin inge és szürke selyem
nyakkendője volt.
Péter Gábor kihallgatásain egy ideig tehát hárman is képviselték Rákosit. A gyakorlott Farkas
Mihály mellett biztos nem Vég Béla vagy Kovács István találja ki, hogy éjjel legyenek a
kihallgatások, s azt sem, hogy feleségét és szeretőjét – titkárnőjét – is pofozzák fel.
Ez a hölgy is szabó volt. A férjét Péter miatt hagyta el, aki hitegette, hogy elválik és feleségül
veszi. Az ÁVH „konspirált villáiból” egyet neki tartanak fenn, fényűző lakást kap, külön kocsit,
lakást a mamának is stb. (PG, 1957: „Másoknak is volt olyan lakásuk, mint Patakinénak”).
Arra, hogy Péter kém, az a bizonyíték, hogy hazahozatta Amerikából a bátyját, a „titkos ügynök”
Sámuelt, amint azt Vég Béla említette. A félnótás Eisenberger Sámuelt betegsége miatt
csempésztette haza a PB Rajkkal és Kádárral (!), mert kellemetlen lett volna, ha az USA-ban
kiderül, kinek a testvére. Sámuel egy szabónál dolgozott a Lövölde tér környékén, s az utcán
nemegyszer meztelenre vetkőzött. Letartóztatták. Mivel voltak tiszta pillanatai is, Farkas Mihály
úgy vallattatta, mint bárki mást. Sámuel elmondta: Amerikában valami intézetben volt, és ott
tanították valamire. Ez a kémiskola! Dühöngései pedig azt bizonyítják, hogy rafinált kém!
– A fogdában találkoztam Simon Jolánnal, akit még az illegalitásból ismertem, s tudtam róla,
hogy ártatlan, de még azt sem mondhattam neki, hogy mit keresek ott – mondta Kovács István. –
Szégyelltem magam. Irtóztam a módszertől. Végül bejelentettem Rákosinak, hogy nem vagyok
detektív, nem csinálom tovább a Péter-ügyet. Ekkor már megmondtam neki, hogy tőlük még a
Titkárság tagjai is félnek. Talán valami okuk van rá, felelte. Azt tartóztattok le, akit akartok,
Kádárt több mint egy éve lecsuktátok, és azt sem tudjuk, mire ítélték! Gondolod, hogy Sztálin
megmondja? Farkas azt mondta: Pista, a saját nyakadra tetted a kötelet! Tíz nap múlva – 1953
február elején – Rákosi bejelentette a PB előtt: leváltanak, mert eltitkoltam, hogy a bátyám angol
kém.
A pártvezetés három héttel Péter letartóztatása után, ezen a PB-ülésen hint hamut a fejére
(megegyeznek: az egész szigorú párttitok). RM az eredetileg belőle, Farkas Mihályból és Nagy
Imréből álló, a Péter-ügyet felügyelő bizottságot úgy fogadtatja el a PB-vel, mintha Gerő és Házi
Árpád is benne lett volna. A titkárok szótlan tűrik ezt a sakkozást. Mivel Péter körül Farkas
mellett Vég és Kovács tüsténkedik, egyértelmű: RM formálisnak tartja az egész bizottságosdit:
sőt a Titkárság és PB szavát is. A legfontosabb vezetőtestületben, a nagy ütőerejű Politikai
Bizottságban sosem volt kérdést eldöntő szavazás. Dénes Istvánnak ezt a közlését nem cáfolják a
jegyzőkönyvek: nem is említik a szót, hogy szavazás. (A Központi Vezetőséget RM már régóta
csak mezei hadként emlegeti, többször mondja: „Ideje összehívni a mezei hadakat!”)
– Mintha most lenne, úgy emlékszem a Péter-ügyet tárgyaló PB-ülésre – említette Hegedüs
András (1922). – Rákosi és Farkas óriási önkritikát csapott, hogy megint Sztálinnak kellett
bennünket éberségre tanítani, de utalást sem tettek arra, hogy itt valamiféle zsidó-perről lenne
szó.
300
A
Vég Béla vezette jegyzőkönyv nem őrizte meg RM bevezetőjét,
csak a hozzászólásokat:
helyzetjelentést a hamis tudat szüntelen megújulásáról, arról, hogy ki mit hitt el. Az első
hozzászóló Farkas Mihály, aki most egy ideig egyszerre volt RM jobb- és balkeze. Szerinte Péter
veszedelmesebb, mint Rajk, mert kémszervezete nyolc évig tartotta kézben az ÁVH vezetését.
Elismeri, ő is felelős, hogy ezt a „provokátort és többszörös imperialista kémet” nem sikerült
korábban leleplezni. Amikor feljelentéseket kaptak Péterről, Rákosi kijelentette: már benne sem
lehet teljesen megbízni, mire ő védte, hogy Péternek lehetnek hibái, de ő párthű, becsületes
kommunistának tartja, aki él-hal a pártért. Pedig egy sor provokátor és kém leleplezését
szabotálta: Szücs és Kádár esetében is csak kényszerre intézkedett. S kimondja, hogy 1943-ban
Péter Gábor részt vett a párt feloszlatásában. Másik bűne, hogy a felszabadulás idején Kádárral és
Donáthtal együtt gyáván megbújtak: „Lényegében dezertáltak az osztályharc frontjáról.”
Kiss Károly elmondta: Vagy két éve kissé megrendült a bizalma az ÁVH-ban. „Megnéztünk
néhány ügyet közelebbről, és azt láttuk, hogy az ÁVH-tól kapott vélemény nem igaz. Nem felel
meg a valóságnak.” Piros László elismeri: „Ennek a banditának sikerült engem megtéveszteni,
éberségemet elaltatni azzal is, hogy állandóan a pártól és Rákosi elvtársról beszélt... Az
anyagokat, jelentéseket sokszor el sem olvasta, csak a pártól és a Rákosi elvtársról szóló részeket
nézte meg. Ezt odáig vitte, hogy amikor parancsot adtunk ki valakinek a lefokozására – két-
három sor az egész –, ebbe a parancsba is belevetette a párt és Rákosi elvtárs nevét.” Horváth
Márton arról beszélt, hogy őt Rajk leleplezése jobban meglepte, mint Péter Gáboré.
Kovács István felidézte: 1944-ben Péter Gábor jelentette, hogy Kádár idegileg összeomlott, mert
amikor a Contiban ült, bombáztak, s ez viselte meg. Kovács felvetette, hogy ez likvidátorság, de
Péter védte Kádárt. Péter pártmegbízatás nélkül kezdte a politikai rendőrség szervezését.
„Gyanús volt nekem az is, hogy Hetényit [horthysta főkapitány-helyettes – P. Á.] nem fogatta
le... Hetényi tudta az összes rendőrbesúgók neveit.” Fölsorolta, hány detektív volt még Péter keze
közt, s nem szedte ki belőlük, hogy az illegális pártból kik voltak a rendőrség besúgói. Elmondta,
hogy Péter visszavonultan élt, s ő elfogadta a magyarázatát: sok piszkos üggyel foglalkozik, kell
a kikapcsolódás stb.: „most sem tudom megmagyarázni, hogy miért voltam vele jóban, mikor
gyanakodtam rá.”
Koczina Gyula (az ÁVH párttitkára) felidézte, hogy az ő csavargó öccsét három hónapra ítélték,
amit azonnal jelentett Péternek. Ő később közölte vele: Rákosi elvtárs utasítására fel kell
függeszteni az ítéletet, lehetőséget kell adni az öccsének, hogy visszatérjen a tisztességes
emberek táborába. Ő hiába mondta, hogy nem kiengedni kell, hanem hosszú időre bezárni. Péter
tetőtől talpig fel is öltöztette és visszahelyezte oda, ahol azelőtt dolgozott. Azóta újra eltűnt.
„Péter Gábor ezzel is engem akart megfogni.” (Péter Gábor, 1957: „Rákosi utasítására kihoztuk
az öccsét a börtönből, mert nem szép dolog az, hogy egy párttitkár öccse a börtönben van.”)
„Azzal, hogy állandóan a pártról beszélt, megszédített engemet is. Nem vettem észre a trockistamódszereket sem, amelyekkel dolgozott.”
Apró Antal: „Vannak vele dolgok, amelyek elgondolkoztatók. Mindig elegánsan járt... Rajkkal
kapcsolatban megmondtam Péternek: Tudtommal ő javasolta Rajkot titkárnak és erről beszélnie
kell. Ő erre csak legyintett. Én ezt hagytam, mert nekem mindig az volt az érzésem, hogy Péter a
felszabadulás előtt kapcsolatban volt a Szovjetunióban lévő elvtársakkal.”
Rákosi Mátyás már úgy viselkedett, mintha nem is egy politikai párt, hanem egy magánnyomozó
iroda élén állna: „Mindenki alaposan nézzen körül a saját munkaterületén, és legyen gyanakvó.Gondolják át a kérdést, és amit ezzel kapcsolatban tudnak, írják le.”
helyzetjelentést a hamis tudat szüntelen megújulásáról, arról, hogy ki mit hitt el. Az első
hozzászóló Farkas Mihály, aki most egy ideig egyszerre volt RM jobb- és balkeze. Szerinte Péter
veszedelmesebb, mint Rajk, mert kémszervezete nyolc évig tartotta kézben az ÁVH vezetését.
Elismeri, ő is felelős, hogy ezt a „provokátort és többszörös imperialista kémet” nem sikerült
korábban leleplezni. Amikor feljelentéseket kaptak Péterről, Rákosi kijelentette: már benne sem
lehet teljesen megbízni, mire ő védte, hogy Péternek lehetnek hibái, de ő párthű, becsületes
kommunistának tartja, aki él-hal a pártért. Pedig egy sor provokátor és kém leleplezését
szabotálta: Szücs és Kádár esetében is csak kényszerre intézkedett. S kimondja, hogy 1943-ban
Péter Gábor részt vett a párt feloszlatásában. Másik bűne, hogy a felszabadulás idején Kádárral és
Donáthtal együtt gyáván megbújtak: „Lényegében dezertáltak az osztályharc frontjáról.”
Kiss Károly elmondta: Vagy két éve kissé megrendült a bizalma az ÁVH-ban. „Megnéztünk
néhány ügyet közelebbről, és azt láttuk, hogy az ÁVH-tól kapott vélemény nem igaz. Nem felel
meg a valóságnak.” Piros László elismeri: „Ennek a banditának sikerült engem megtéveszteni,
éberségemet elaltatni azzal is, hogy állandóan a pártól és Rákosi elvtársról beszélt... Az
anyagokat, jelentéseket sokszor el sem olvasta, csak a pártól és a Rákosi elvtársról szóló részeket
nézte meg. Ezt odáig vitte, hogy amikor parancsot adtunk ki valakinek a lefokozására – két-
három sor az egész –, ebbe a parancsba is belevetette a párt és Rákosi elvtárs nevét.” Horváth
Márton arról beszélt, hogy őt Rajk leleplezése jobban meglepte, mint Péter Gáboré.
Kovács István felidézte: 1944-ben Péter Gábor jelentette, hogy Kádár idegileg összeomlott, mert
amikor a Contiban ült, bombáztak, s ez viselte meg. Kovács felvetette, hogy ez likvidátorság, de
Péter védte Kádárt. Péter pártmegbízatás nélkül kezdte a politikai rendőrség szervezését.
„Gyanús volt nekem az is, hogy Hetényit [horthysta főkapitány-helyettes – P. Á.] nem fogatta
le... Hetényi tudta az összes rendőrbesúgók neveit.” Fölsorolta, hány detektív volt még Péter keze
közt, s nem szedte ki belőlük, hogy az illegális pártból kik voltak a rendőrség besúgói. Elmondta,
hogy Péter visszavonultan élt, s ő elfogadta a magyarázatát: sok piszkos üggyel foglalkozik, kell
a kikapcsolódás stb.: „most sem tudom megmagyarázni, hogy miért voltam vele jóban, mikor
gyanakodtam rá.”
Koczina Gyula (az ÁVH párttitkára) felidézte, hogy az ő csavargó öccsét három hónapra ítélték,
amit azonnal jelentett Péternek. Ő később közölte vele: Rákosi elvtárs utasítására fel kell
függeszteni az ítéletet, lehetőséget kell adni az öccsének, hogy visszatérjen a tisztességes
emberek táborába. Ő hiába mondta, hogy nem kiengedni kell, hanem hosszú időre bezárni. Péter
tetőtől talpig fel is öltöztette és visszahelyezte oda, ahol azelőtt dolgozott. Azóta újra eltűnt.
„Péter Gábor ezzel is engem akart megfogni.” (Péter Gábor, 1957: „Rákosi utasítására kihoztuk
az öccsét a börtönből, mert nem szép dolog az, hogy egy párttitkár öccse a börtönben van.”)
„Azzal, hogy állandóan a pártról beszélt, megszédített engemet is. Nem vettem észre a trockistamódszereket sem, amelyekkel dolgozott.”
Apró Antal: „Vannak vele dolgok, amelyek elgondolkoztatók. Mindig elegánsan járt... Rajkkal
kapcsolatban megmondtam Péternek: Tudtommal ő javasolta Rajkot titkárnak és erről beszélnie
kell. Ő erre csak legyintett. Én ezt hagytam, mert nekem mindig az volt az érzésem, hogy Péter a
felszabadulás előtt kapcsolatban volt a Szovjetunióban lévő elvtársakkal.”
Rákosi Mátyás már úgy viselkedett, mintha nem is egy politikai párt, hanem egy magánnyomozó
iroda élén állna: „Mindenki alaposan nézzen körül a saját munkaterületén, és legyen gyanakvó.Gondolják át a kérdést, és amit ezzel kapcsolatban tudnak, írják le.”
301
Brankov
Péter Gáborról is tanúsította, hogy beszervezte – említette
Vég Béla. Csapó Andor, az
ÁVH gondnoka, szeretők kistafírozója, sok stikli bonyolítója – aki nem hős vöröskatona volt
hajdan, hanem egyszerű kis sikkasztó –, bevallotta: ő az összekötő az angolokhoz.
Az ügy felnagyítására jött a tisztogatás, a letartóztatási hullám. RM nemcsak az ÁVH felső köreit
tizedelte meg, hanem a velük személyes „kapcsolatba” hozott igazságügyet is. Az ÁVH korábbi
hatodik embere, a jogi és börtönügyi főosztály vezetője, az ekkor igazságügy-miniszter dr. Décsi
Gyula letartóztatása után RM javasolta a Titkárságnak: tisztítsák meg a minisztériumot az
ellenséges elemektől, mivel a „felszámolás alatt álló ellenséges kémbanda ügyében folyó
vizsgálat során ismeretessé váltak az Igazságügyi Minisztériumba Péter Gáborék által beépített
ellenséges személyek”. Ezt lehet úgy is fogalmazni, hogy el akarta hallgattatni a tanúkat. De azt
neki is tudnia kellett: az összes tanút nem lehet kiirtani. Egyébként az igazságügyben nem
találtak egy beépített ellenséget sem, bár százakat küldtek el. Décsi után a kétéves gyorstalpalón
hadbíróvá ütött Kovács Béla került a bársonyszékbe, ám fél évig sem tűrték meg ott. A hajdani
bányász megtudakolta Rákositól: Igaz-e, amit neki Barna Péter ÁVH-százados mondott, hogy
bizonyos vádlottat 8 évre, a többieket ennél kevesebbre kell ítélni? Mert „az ÁVH által
nyomozott ügyekben igen sok esetben azzal adják át a vádlottakat, hogy a büntetés kiszabására
is, illetve annak mértékére javaslatot tesznek. Sokszor ez a javaslat eltérő a reálisan kiszabható
büntetéstől... Az ÁVH minden esetben, mint pártvéleményt, így adja tovább ezeket a
javaslatokat”. Kovács olyan utasításokat kér „amelyből kétséget kizáróan megállapítható, hogy
az Rákosi elvtárs tudtával, a pártból ered”.
Az igazságügyiek vesszőfutása gerendákkal dúcolta alá a szándékot, hogy még könyörtelenebbül,
még keményebben! Pedig 1950-től kezdve 1,2 millió esetben indítottak bírósági, s közel ennyi
esetben kihágási eljárást. Bár a kipécézettek sorra kerültek többször is, irgalmatlanul nagyok ezek
a számok a 4,5 millió felnőtt lakoshoz képest.
RM nem kímélte saját környezetét sem. Sorra vette a titkárnőket. B. Editnek (1930) elmondta: A
Szabad Nép naponta ír az éberségről, mégsem vette észre, hogy Simon Jolán imperialista kém.
Ha nem lenne ilyen fiatal, őt is felelősségre vonnák! Nem átallotta Simon Jolánt megvádolni
azzal is, hogy homoszexuális, ezért vett maga köré fiatal nőket. Pedig ők a kádertanács
javaslatára akkor kerültek a titkárságra, amikor Simon Jolán épp nem ott dolgozott. RM
megkérdezte: Edit milyen ajándékot kapott Simon Jolántól. Mivel ő volt a házassági tanújuk, egy
szőnyeget kaptak nászajándékba, s mindig hozott neki a szovjetunióbeli nyaralásból lepedőt,
tollat. RM utasította Editet: Írja össze, ki mit kapott Simon Jolántól. Néhány nap múlva közölték
vele, hogy nem dolgozhat tovább RM mellett, mert nem bízik benne. F. Mária elbocsátása
februárra maradt, talán mert a KV-ülés jegyzőkönyvét írta. Amint végzett, a káderosztályon
megkapta a szemrehányást ő is, s megkérdezték tőle: mivel foglalkoztak éjszakáig a titkárságon,
s miért hagyta, hogy Simon Jolán ajándékokkal korrumpálja.
A közkedveltségnek örvendő Simon Jolánt, a XVI. rendű vádlottat végül két és fél évre ítélték
(három hónappal többre, mint Horthy idején három nekirugaszkodásra). RM öt hónapon át
bilincsben tartatta őt is. A kihallgatásokon és a tárgyaláson hosszasan csemegéztek a
kereskedelmi iskolát végzett asszony és a négyelemis tábornok házaséletén, hogy Patakiné miatt
1949-ben rövid ideig külön is éltek. A 46 éves asszony bűnéül rótták fel, hogy RM Szovjetunióba
írt leveleinek tartalmát, a titkársági ülések ÁVH-t érintő témáit – párt- és államtitkokat közölt a
férjével. További bűne a pazarlás, hogy a Gábor áron utca 36. szám alá költözéskor szétszedette a
fűtőtesteket, hogy a függönyöknek szabad esése legyen, 3 szobát újra festetett, 3 ablakot
ÁVH gondnoka, szeretők kistafírozója, sok stikli bonyolítója – aki nem hős vöröskatona volt
hajdan, hanem egyszerű kis sikkasztó –, bevallotta: ő az összekötő az angolokhoz.
Az ügy felnagyítására jött a tisztogatás, a letartóztatási hullám. RM nemcsak az ÁVH felső köreit
tizedelte meg, hanem a velük személyes „kapcsolatba” hozott igazságügyet is. Az ÁVH korábbi
hatodik embere, a jogi és börtönügyi főosztály vezetője, az ekkor igazságügy-miniszter dr. Décsi
Gyula letartóztatása után RM javasolta a Titkárságnak: tisztítsák meg a minisztériumot az
ellenséges elemektől, mivel a „felszámolás alatt álló ellenséges kémbanda ügyében folyó
vizsgálat során ismeretessé váltak az Igazságügyi Minisztériumba Péter Gáborék által beépített
ellenséges személyek”. Ezt lehet úgy is fogalmazni, hogy el akarta hallgattatni a tanúkat. De azt
neki is tudnia kellett: az összes tanút nem lehet kiirtani. Egyébként az igazságügyben nem
találtak egy beépített ellenséget sem, bár százakat küldtek el. Décsi után a kétéves gyorstalpalón
hadbíróvá ütött Kovács Béla került a bársonyszékbe, ám fél évig sem tűrték meg ott. A hajdani
bányász megtudakolta Rákositól: Igaz-e, amit neki Barna Péter ÁVH-százados mondott, hogy
bizonyos vádlottat 8 évre, a többieket ennél kevesebbre kell ítélni? Mert „az ÁVH által
nyomozott ügyekben igen sok esetben azzal adják át a vádlottakat, hogy a büntetés kiszabására
is, illetve annak mértékére javaslatot tesznek. Sokszor ez a javaslat eltérő a reálisan kiszabható
büntetéstől... Az ÁVH minden esetben, mint pártvéleményt, így adja tovább ezeket a
javaslatokat”. Kovács olyan utasításokat kér „amelyből kétséget kizáróan megállapítható, hogy
az Rákosi elvtárs tudtával, a pártból ered”.
Az igazságügyiek vesszőfutása gerendákkal dúcolta alá a szándékot, hogy még könyörtelenebbül,
még keményebben! Pedig 1950-től kezdve 1,2 millió esetben indítottak bírósági, s közel ennyi
esetben kihágási eljárást. Bár a kipécézettek sorra kerültek többször is, irgalmatlanul nagyok ezek
a számok a 4,5 millió felnőtt lakoshoz képest.
RM nem kímélte saját környezetét sem. Sorra vette a titkárnőket. B. Editnek (1930) elmondta: A
Szabad Nép naponta ír az éberségről, mégsem vette észre, hogy Simon Jolán imperialista kém.
Ha nem lenne ilyen fiatal, őt is felelősségre vonnák! Nem átallotta Simon Jolánt megvádolni
azzal is, hogy homoszexuális, ezért vett maga köré fiatal nőket. Pedig ők a kádertanács
javaslatára akkor kerültek a titkárságra, amikor Simon Jolán épp nem ott dolgozott. RM
megkérdezte: Edit milyen ajándékot kapott Simon Jolántól. Mivel ő volt a házassági tanújuk, egy
szőnyeget kaptak nászajándékba, s mindig hozott neki a szovjetunióbeli nyaralásból lepedőt,
tollat. RM utasította Editet: Írja össze, ki mit kapott Simon Jolántól. Néhány nap múlva közölték
vele, hogy nem dolgozhat tovább RM mellett, mert nem bízik benne. F. Mária elbocsátása
februárra maradt, talán mert a KV-ülés jegyzőkönyvét írta. Amint végzett, a káderosztályon
megkapta a szemrehányást ő is, s megkérdezték tőle: mivel foglalkoztak éjszakáig a titkárságon,
s miért hagyta, hogy Simon Jolán ajándékokkal korrumpálja.
A közkedveltségnek örvendő Simon Jolánt, a XVI. rendű vádlottat végül két és fél évre ítélték
(három hónappal többre, mint Horthy idején három nekirugaszkodásra). RM öt hónapon át
bilincsben tartatta őt is. A kihallgatásokon és a tárgyaláson hosszasan csemegéztek a
kereskedelmi iskolát végzett asszony és a négyelemis tábornok házaséletén, hogy Patakiné miatt
1949-ben rövid ideig külön is éltek. A 46 éves asszony bűnéül rótták fel, hogy RM Szovjetunióba
írt leveleinek tartalmát, a titkársági ülések ÁVH-t érintő témáit – párt- és államtitkokat közölt a
férjével. További bűne a pazarlás, hogy a Gábor áron utca 36. szám alá költözéskor szétszedette a
fűtőtesteket, hogy a függönyöknek szabad esése legyen, 3 szobát újra festetett, 3 ablakot
302
megnagyobbíttatott,
a gömbölyű kilincseket szögletesre cseréltette, az úszómedencét
átépíttette,
hogy az utcára merőlegesen álljon, ne párhuzamos legyen vele. Bár „bűnös magatartását kemény
önkritikával illette”, ő az egyetlen a 18 vádlottat felvonultató tárgyaláson, aki hallgat „Péter
Gábor bűncselekményeivel kapcsolatban”. Pedig az asszonynak és a titkárnőnek joga, sőt
kötelessége ezt tennie. Végül 20 hónap után szabadult, s 1956 nyarán felmentették a hamis vádak
alól.
Ságvári Ágnes a munkatársa volt az ekkor letartóztatott KEB-titkárnak, Bárd Andrásnak. – Ha
valakit letartóztattak, az ellen pártfegyelmit folytattak, s mind a fegyelmi, mind a személyzeti
anyagából ki kellett szedni a vitatható részeket és át kellett küldeni az ÁVH-nak. Ezt végezte
Bárd. Amikor Péter Gábort letartóztatták, Bárd csinált egy kimutatást arról, hogy milyen
anyagokat küldött át neki. Hogy ez került-e Rákosi kezébe, vagy más, nem tudom. Hívatta
Andrást, aki rém büszke volt, hogy nem a KEB elnökére, Kiss Károlyra, hanem rá van szükség.
Többé nem került elő.
– Bárd Andrásra azért haragudott meg Rákosi, mert a Péter-ügyhöz kért tőle valamilyen anyagot,
s a sorszámozott dossziéból hiányzott egy-két lap – említette Vég Béla. – Rákosi eljátszotta, hogy
ez az ő tudatos félrevezetése, de lehetett érezni – ugyanis én végig jelen voltam –, hogy ez
mondvacsinált ügy. Rákosi felszólította, hogy adja át a párttagkönyvét, majd Bárd tiltakozása
után beszólította testőrét, Bukor Kálmánt, és elvitette vele onnan, a főtitkári szobából.
A PB február 5-én vette tudomásul a KEB titkárának letartóztatását. Az indok: a KEB irattárából
felhatalmazás nélkül 170 oldal anyagot kivett (s munkájának megfelelően feltehető, hogy kiszol-
gáltatta Péter Gábornak).
– Nyugdíjazása után Bárd a Népszabadság levelezési rovatában dolgozott – említette Vadász
Ferenc. – Tőle tudom, hogy a Gyorskocsi utcában pont abba a zárkába tették, ahol Horthy alatt is
ült. Szomorúan emlegette, ha el tudná zongorázni a kétféle bánásmód és a lelki állapota közötti
különbséget!
Amikor Száberszky József öngyilkos lett, RM rögtön megérdeklődte, vajon a titkárnője, Lakos
Éva nem rendőrspicli-e? S őrizetbe vetette. A Péter-ügy legmagasabb rangú vádlottja az
igazságügy-miniszter dr. Décsi Gyula (IV. rendű vádlott). Egy 1956-os értékelés szerint a terhére
rótt bűncselekményekért még jó néhány ÁVH-s vezető is elítélhető lett volna. Ilyenekért „hogy
ismerőse részére útlevelet szerzett, hogy Péter Gábortól különböző anyagi juttatásban részesült;
hogy nem ellenőriztette az útlevél osztály munkáját, valamint a disszidáltak lefoglalt holmijából
bizonyos dolgokat elfogadott”. A perújításkor Rajk társai azt vallották, hogy Décsi többeket
rábeszélt, tegyenek hamis vallomást, fenyegetéssel, veréssel erre kényszerítette őket, amiért nem
vonták felelősségre. Mégis „büntetése túl súlyosnak látszik”. Ítéletét 9 évről 8-ra csökkentették
1957-ben, s mivel büntetése feleződött, szabadult is. Az Akadémiai Kiadó szótárszerkesz-
tőségének éléről ment nyugdíjba.
De hol vannak a cionisták? Nehezen boldogultak velük, pedig RM hetekkel a KV ülése előtt
kezdte „beénekelni” magát – a járási titkárokon próbálta ki a cionizmusról szóló eszmefuttatást (a
beszédre ráírta: „ellen nem őrzött szöveg”). Eszerint ’45-ben a zsidóság többsége örült a
felszabadulásnak, mert ha nem jön a szovjet hadsereg, kiirtják őket. Akkor a népi demokrácia
hívei voltak. Amikor azonban kezdték szorongatni a tőkéseket, kereskedőket, nagyiparosokat,
akiknek a jelentékeny része zsidó, rájöttek, hogy nekik nem olyan élvezet ez a népi demokrácia.
Izraelbe azok mentek, „akik nem szeretik a szocializmust”, ezért kapott a választáson az Izraeli
hogy az utcára merőlegesen álljon, ne párhuzamos legyen vele. Bár „bűnös magatartását kemény
önkritikával illette”, ő az egyetlen a 18 vádlottat felvonultató tárgyaláson, aki hallgat „Péter
Gábor bűncselekményeivel kapcsolatban”. Pedig az asszonynak és a titkárnőnek joga, sőt
kötelessége ezt tennie. Végül 20 hónap után szabadult, s 1956 nyarán felmentették a hamis vádak
alól.
Ságvári Ágnes a munkatársa volt az ekkor letartóztatott KEB-titkárnak, Bárd Andrásnak. – Ha
valakit letartóztattak, az ellen pártfegyelmit folytattak, s mind a fegyelmi, mind a személyzeti
anyagából ki kellett szedni a vitatható részeket és át kellett küldeni az ÁVH-nak. Ezt végezte
Bárd. Amikor Péter Gábort letartóztatták, Bárd csinált egy kimutatást arról, hogy milyen
anyagokat küldött át neki. Hogy ez került-e Rákosi kezébe, vagy más, nem tudom. Hívatta
Andrást, aki rém büszke volt, hogy nem a KEB elnökére, Kiss Károlyra, hanem rá van szükség.
Többé nem került elő.
– Bárd Andrásra azért haragudott meg Rákosi, mert a Péter-ügyhöz kért tőle valamilyen anyagot,
s a sorszámozott dossziéból hiányzott egy-két lap – említette Vég Béla. – Rákosi eljátszotta, hogy
ez az ő tudatos félrevezetése, de lehetett érezni – ugyanis én végig jelen voltam –, hogy ez
mondvacsinált ügy. Rákosi felszólította, hogy adja át a párttagkönyvét, majd Bárd tiltakozása
után beszólította testőrét, Bukor Kálmánt, és elvitette vele onnan, a főtitkári szobából.
A PB február 5-én vette tudomásul a KEB titkárának letartóztatását. Az indok: a KEB irattárából
felhatalmazás nélkül 170 oldal anyagot kivett (s munkájának megfelelően feltehető, hogy kiszol-
gáltatta Péter Gábornak).
– Nyugdíjazása után Bárd a Népszabadság levelezési rovatában dolgozott – említette Vadász
Ferenc. – Tőle tudom, hogy a Gyorskocsi utcában pont abba a zárkába tették, ahol Horthy alatt is
ült. Szomorúan emlegette, ha el tudná zongorázni a kétféle bánásmód és a lelki állapota közötti
különbséget!
Amikor Száberszky József öngyilkos lett, RM rögtön megérdeklődte, vajon a titkárnője, Lakos
Éva nem rendőrspicli-e? S őrizetbe vetette. A Péter-ügy legmagasabb rangú vádlottja az
igazságügy-miniszter dr. Décsi Gyula (IV. rendű vádlott). Egy 1956-os értékelés szerint a terhére
rótt bűncselekményekért még jó néhány ÁVH-s vezető is elítélhető lett volna. Ilyenekért „hogy
ismerőse részére útlevelet szerzett, hogy Péter Gábortól különböző anyagi juttatásban részesült;
hogy nem ellenőriztette az útlevél osztály munkáját, valamint a disszidáltak lefoglalt holmijából
bizonyos dolgokat elfogadott”. A perújításkor Rajk társai azt vallották, hogy Décsi többeket
rábeszélt, tegyenek hamis vallomást, fenyegetéssel, veréssel erre kényszerítette őket, amiért nem
vonták felelősségre. Mégis „büntetése túl súlyosnak látszik”. Ítéletét 9 évről 8-ra csökkentették
1957-ben, s mivel büntetése feleződött, szabadult is. Az Akadémiai Kiadó szótárszerkesz-
tőségének éléről ment nyugdíjba.
De hol vannak a cionisták? Nehezen boldogultak velük, pedig RM hetekkel a KV ülése előtt
kezdte „beénekelni” magát – a járási titkárokon próbálta ki a cionizmusról szóló eszmefuttatást (a
beszédre ráírta: „ellen nem őrzött szöveg”). Eszerint ’45-ben a zsidóság többsége örült a
felszabadulásnak, mert ha nem jön a szovjet hadsereg, kiirtják őket. Akkor a népi demokrácia
hívei voltak. Amikor azonban kezdték szorongatni a tőkéseket, kereskedőket, nagyiparosokat,
akiknek a jelentékeny része zsidó, rájöttek, hogy nekik nem olyan élvezet ez a népi demokrácia.
Izraelbe azok mentek, „akik nem szeretik a szocializmust”, ezért kapott a választáson az Izraeli
303
Kommunista
Párt csak 5 százalékot. Szóval a cionista: ellenség. Különösen
nálunk kell figyelni
rájuk, mert „az antikommunista SZDP”-n át ezek a „kispolgári csirkefogók, beszervezett kémek...
belopóztak pártunkba”. Persze a „kipróbált zsidó származású káderekkel” semmi baj, viszont a
„kispolgári elemekkel szemben sokkal élesebb kell, hogy legyen a szemünk”.
Az ellenségkergetés teóriáját jól megmagyarázta: „a leghatalmasabb kémközpont kétségkívül a
katolikus egyház... tekintettel arra, hogy a katolikusok aránylag kevesen vannak a Szovjetunióban
vagy Bulgáriában, ellenben zsidók mindenütt vannak, a katolikus egyház mellett előtérbe került a
cionizmus, mint kémszervezet.”
rájuk, mert „az antikommunista SZDP”-n át ezek a „kispolgári csirkefogók, beszervezett kémek...
belopóztak pártunkba”. Persze a „kipróbált zsidó származású káderekkel” semmi baj, viszont a
„kispolgári elemekkel szemben sokkal élesebb kell, hogy legyen a szemünk”.
Az ellenségkergetés teóriáját jól megmagyarázta: „a leghatalmasabb kémközpont kétségkívül a
katolikus egyház... tekintettel arra, hogy a katolikusok aránylag kevesen vannak a Szovjetunióban
vagy Bulgáriában, ellenben zsidók mindenütt vannak, a katolikus egyház mellett előtérbe került a
cionizmus, mint kémszervezet.”
„Most,
amikor Csehszlovákiában felmerült a Slánský-ügy, utána pedig a
Szovjetunióban a kilenc
orvos ügye, természetes, hogy nálunk is felfigyeltünk erre... a Péter-ügy felgöngyölítésével
kapcsolatban is kiderült, hogy... ezeknek a rendőrspicliknek a túlnyomó többsége vagy cionista
volt, vagy aktív nyilas, Gestapo ember... Péterék egyik kártevő munkája abban merült ki, hogy
elrejtették azokat a bizonyítékokat, amik a magyar cionistáknak a kémtevékenységére vonat-
koztak, és amelyeket, ha eddig ismertünk volna, akkor előbb tudtuk volna őket leleplezni.”
„Annak idején, amikor mi az amerikai ügynök Mindszenty ellen felléptünk, akkor az ellenség azt
mondta, keresztényüldözés, katolikusüldözés folyik Magyarországon és megpróbálta az
antiszemitizmust velünk szemben mozgósítani... a katolikus tömegek antiszemitizmusát. Most
pedig, amikor az amerikai ügynök cionisták ellen megyünk, most pedig mi lettünk antiszemiták.”
A KV-ülésen RM csak a vitazáró beszédben említette Kovács István és Vas Zoltán vétkét.
Kovács Istvánnak 1947-ben Belgrádon keresztül visszatért az a testvére, aki a háború idején
angol katona volt, s ő ezt a tényt csak a Péter-ügy leleplezése után jelentette. „Testvérét
letartóztatták, és kiderült, hogy mint nyugdíjas angol hadviselt, kapcsolatot tartott a budapesti
angol követséggel, hogy hazajövetele előtt besúgó volt, és valószínűleg kémkedés címén küldték
Magyarországra.” Rákosinak kapóra jött Vas rokonainak Tel-Avivban maradása, s az is, hogy a
letartóztatott Péter nem talált semmit Kovács ártatlan testvérének a múltjában, s hogy ő maga
nem tudott erről a nyomozásról. (Utólag Vas a származásával, Kovács István inkább politikai
okokkal magyarázta kirúgását a PB-ből.)
1953. március 5-én 2 órakor és 4 órakor jelentést adtak ki Sztálin egészségi állapotáról. Ezek még
meg sem jelentek a lapokban, amikor este 21 óra 50 perckor Sztálin meghalt. A Szabad Nép
különkiadása egyetlen oldal: a másik felére nem mertek dicshimnuszokat sem nyomni.
A Titkárság rendkívüli ülése összehívja parlamentet. „Törvényben kell megörökíteni Sztálin
érdemeit hazánk felszabadításában; a magyar dolgozó nép soha el nem múló háláját Sztálin
elvtárs iránt” – mondja RM. A nemzeti gyászról majd a szovjet rendelkezések után döntenek.
– Megrendülten és tanácstalanul éltük meg a pártközpontban Sztálin halálát – említette Matusek
Tivadar (1920), a moszkvai pártiskoláról idő előtt hazahívott „ifjú törökök” egyike. – Rengetegen
sírtak, én is. Sejtettük, hogy nagy változás következhet. Voltak a pártközpontban nálam sokkal
felkészültebb emberek, akik ráadásul hosszú időn át éltek a Szovjetunióban, és tudták, hogy ez az
esemény milyen folyamatokat indíthat el. Tudtak a perekről, a szovjet társadalom félelméről. Az
orvosperek idején az mondtam, úristen, megint vannak összeesküvések, újból élesedik az
osztályharc! Aki kinn élt, az biztos azt mondta: úristen, megint kezdődnek a koncepciós perek!
Közéjük tartozott mindenekelőtt Révai, akinek szinte ebben a percben jött meg a tartása. Azt
hiszem, Farkasban nem volt semmi bizonytalanság; ő szellemileg lényegesen elmaradt társaitól.
orvos ügye, természetes, hogy nálunk is felfigyeltünk erre... a Péter-ügy felgöngyölítésével
kapcsolatban is kiderült, hogy... ezeknek a rendőrspicliknek a túlnyomó többsége vagy cionista
volt, vagy aktív nyilas, Gestapo ember... Péterék egyik kártevő munkája abban merült ki, hogy
elrejtették azokat a bizonyítékokat, amik a magyar cionistáknak a kémtevékenységére vonat-
koztak, és amelyeket, ha eddig ismertünk volna, akkor előbb tudtuk volna őket leleplezni.”
„Annak idején, amikor mi az amerikai ügynök Mindszenty ellen felléptünk, akkor az ellenség azt
mondta, keresztényüldözés, katolikusüldözés folyik Magyarországon és megpróbálta az
antiszemitizmust velünk szemben mozgósítani... a katolikus tömegek antiszemitizmusát. Most
pedig, amikor az amerikai ügynök cionisták ellen megyünk, most pedig mi lettünk antiszemiták.”
A KV-ülésen RM csak a vitazáró beszédben említette Kovács István és Vas Zoltán vétkét.
Kovács Istvánnak 1947-ben Belgrádon keresztül visszatért az a testvére, aki a háború idején
angol katona volt, s ő ezt a tényt csak a Péter-ügy leleplezése után jelentette. „Testvérét
letartóztatták, és kiderült, hogy mint nyugdíjas angol hadviselt, kapcsolatot tartott a budapesti
angol követséggel, hogy hazajövetele előtt besúgó volt, és valószínűleg kémkedés címén küldték
Magyarországra.” Rákosinak kapóra jött Vas rokonainak Tel-Avivban maradása, s az is, hogy a
letartóztatott Péter nem talált semmit Kovács ártatlan testvérének a múltjában, s hogy ő maga
nem tudott erről a nyomozásról. (Utólag Vas a származásával, Kovács István inkább politikai
okokkal magyarázta kirúgását a PB-ből.)
1953. március 5-én 2 órakor és 4 órakor jelentést adtak ki Sztálin egészségi állapotáról. Ezek még
meg sem jelentek a lapokban, amikor este 21 óra 50 perckor Sztálin meghalt. A Szabad Nép
különkiadása egyetlen oldal: a másik felére nem mertek dicshimnuszokat sem nyomni.
A Titkárság rendkívüli ülése összehívja parlamentet. „Törvényben kell megörökíteni Sztálin
érdemeit hazánk felszabadításában; a magyar dolgozó nép soha el nem múló háláját Sztálin
elvtárs iránt” – mondja RM. A nemzeti gyászról majd a szovjet rendelkezések után döntenek.
– Megrendülten és tanácstalanul éltük meg a pártközpontban Sztálin halálát – említette Matusek
Tivadar (1920), a moszkvai pártiskoláról idő előtt hazahívott „ifjú törökök” egyike. – Rengetegen
sírtak, én is. Sejtettük, hogy nagy változás következhet. Voltak a pártközpontban nálam sokkal
felkészültebb emberek, akik ráadásul hosszú időn át éltek a Szovjetunióban, és tudták, hogy ez az
esemény milyen folyamatokat indíthat el. Tudtak a perekről, a szovjet társadalom félelméről. Az
orvosperek idején az mondtam, úristen, megint vannak összeesküvések, újból élesedik az
osztályharc! Aki kinn élt, az biztos azt mondta: úristen, megint kezdődnek a koncepciós perek!
Közéjük tartozott mindenekelőtt Révai, akinek szinte ebben a percben jött meg a tartása. Azt
hiszem, Farkasban nem volt semmi bizonytalanság; ő szellemileg lényegesen elmaradt társaitól.
304
- Március hatodikán a miniszterelnöki dolgozószobában Rákosi közölte, hogy Házi Árpád és én
vele megyünk Sztálin temetésére Moszkvába – mondta Földvári Rudolf (1921), a néhány hónapja
a budapesti első titkári székbe emelt pártmunkás, akit azért vitt Moszkvába, hogy lássák: fiatalít.
– Egy-egy nap volt az utazás, egy a temetés. Amíg együtt voltunk, Rákosi el volt foglalva a saját
dolgával – a repülőgépen olvasgatott –, nem lehetett vele szót váltani, nem tudtuk, hol volt, mit
csinált; talán tíz percig álltam díszőrséget vele, amiről a Pravda képet közölt. Kinn semmi
említésre méltó dolog nem történt, azonkívül, hogy végignéztük a temetést. Házi Árpádot és
engemet a melléktribünön helyeztek el a külföldi diplomaták társaságában. Hruscsov úgy sírt a
ravatalnál, mint egy gyermek. Mi Házival nem sírtunk, és a köröttünk lévők sem. Nem tudni,
Rákosi mennyire rendült meg. Hazafelé sem mondott semmi érdemlegeset, az arcán a szokvány
kifejezés ült.
1953. március 8., gyászkeretes Szabad Nép: Sztálin temetésének időpontjában egyperces
országos munkaszünet. Harmadnap fénykép a budapesti Sztálin-szobor előtti Sztálin térről: az
utcán megállnak az emberek: a gazda temetésekor megbénul az élet.(A Szovjetunióban a párt- és államapparátus csúcsán a munkarend az álmatlanságban szenvedő
Sztálin napi beosztásához igazodott, aki éjszaka egy órára is képes volt megbeszéléseket
összehívni. Ezt a szisztémát is kopírozták a csatlós államokban: egy ember álmatlan volt, s egy
egész világrendszer kialvatlan. Halála után megtiltották, hogy a nyolcórás munkaidő után az
emberek benn maradjanak.)
A börtönben Péter Gábor nem értesült Sztálin haláláról, de RM – vagy mert elégedetlen az egy
helyben topogással, vagy megsejtette a változást –, áprilisban visszahívta az ÁVH-hoz
unokahúga férjét, Dékán Istvánt a vizsgálat vezetésére. Dékán szerint a vizsgálatot a Rajk-
utóperek mintájára kell folytatni, az újabb bűncselekményeknek a régiek „talaján kellkinőni”(ük). Ebből a televényből kinőhet az is, hogy Péter Gábor Rajk László embere...
Péter Gábor, 1957: „Egy második Rajk-ügy nyersanyaga már készen volt.” Piros László és
Dékán István is azt mondta Farkas Vladimírnak: a cionistaper sokkal súlyosabb lesz, mint a Rajk-
ügy. Ha igaz, amit Farkas Mihály állított, hogy Péter Gábor veszedelmesebb, mint Rajk, akkor
természetesen a pere is súlyosabb. Csakhogy ez a két ember nem említhető egy napon: Rajk
közéleti tényező, Péter nem. Az ő pere csak akkor lehet súlyosabb, ha valakivel „följavítják”.
Jamrich Mihály ÁVH-s tisztnek – miért épp neki? – állítólag maga RM mondta, hogy nagyobb
per következik, mint a Rajk-per, a vádlottja: Révai és Vas, esetleg Farkas is. RM fejében sok
minden megfordulhatott, s az ő gondolatai könnyen forogtak ebben az irányban. Sztálini
kartársaihoz hasonlóan neki sem a szó vagy az írás a legerőteljesebb kifejezési eszköze, hanem a
politikai per. A véleményüket ők emberi sorsokra aggatták, kivégzésekkel kurziválták; az általuk
celebrált perek emlékezetesebbek is, mint bármelyik beszédük, írásuk.
Révai letartóztatása már felvetődött a Rajk-per kapcsán. Vas Zoltánt – rokonai, barátai őrizetbe
vételével, szeretője gyanúba keverésével – úgy bekerítették, hogy bármelyik pillanatban le
lehetett volna fogni. Vas szerint mellette Révai és Horváth ült volna a vádlottak padján. A más
súlycsoportba tartozó Révaira tehát Vas is számított. Horváth Mártont viszont egyedül ő
említette, pedig tudhatta, hogy a köreikben ritka egyéniséggel RM intenzív kapcsolatot tart.
Farkas Vladimír azt írja: „1953 júniusa után apámnak is az volt a rögeszméje, hogy ha nem hal
meg Sztálin, akkor őt is, engemet is letartóztatnak... Sőt börtönbe csukták volna a pártvezetés
majdnem minden zsidó származású tagját Rákosi, Gerő és talán Révai kivételével.”
305
Kovács
István azt mondta: – Ha nem jön közbe a törvénytelenségeket
elítélő 1953. júniusi KV,
akkor engem ezen a nyáron elvisznek. Többek között Aczél Györgyöt is kihallgatták ellenem; az
új perben én lettem volna az első rendű vádlott, s Szirmait és Mezőt állították volna mellém. –
Kovács István azonban elismeri: – Semmi bizonyítékot sem találtam a per előkészítésére.
Lehet érvelni amellett, hogy RM – Sztálin szavára – újabb látványos perre készült, ám bizonyíték
nincs rá. A Kádár-ügy megégette Rákosit. Foszladozott a vakhit. A Péter-ügy első hónapjai is
megmutatták: a tagság, sőt a pártvezetés sem hisz már elég erősen a sátánban. Az egész PB-nek
sem volt egy használható ötlete a Sztálin-bélyeges Péter Gábor ellen, s a kipróbált Kovács meg
az ifjú Vég ki is húzta magát az ügyből. Pedig Vég Bélát netán azért is küldte oda, nehogy Farkas
összejátsszon Péterrel. RM a Farkas helyére állított Gerővel és Dékánnal, de Piros Lászlóval sem
sokra ment. A múlt gúzsba kötötte valamennyiőjüket.
A cionistaper esélyeinek taglalásakor figyelembe kell venni, hogy RM a felszálló ágban sem
nyúlt a Moszkvából jött vezetőtársakhoz. Miért tette volna ezt a bizonytalan egészségű Sztálin,
majd halála után, a vezető nélküli, kiszámíthatatlan moszkvai Politbüró alatt? A Péter-ügybe nem
is vetette bele magát annyira, mint a korábbi vizsgálatokba. Farkas perbe taszítása a Péter-ügynél
is reménytelenebb és veszélyesebb lett volna a ki tudja hová vezető botlózsinórok miatt. Vas
miatt pedig sokat kellett volna magyarázkodnia, hogy Horthy után ő is lecsukta, s amúgy sem
volt Rajkhoz fogható súlya. Folyt a puhatolózás, a keresgélés, a találgatás, de 1953-ban már nem
akarta(?), merte(?) rátenni a szálkeresztet egy igazán jelentős figurára. RM már a Kádár-perrel
kapcsolatban is elismerte: a Rajk-pert nemhogy fölülmúlni, megismételni sem lehet. Nem olyan
idők járnak. S milyen okosan tette, hogy kivárt! Májusban a Kremlben a gazdák új csapata
fölszólította: ossza meg a vezetést – mondjon le a főtitkári vagy a miniszterelnöki pozícióról –, s
fiatalítson. Sőt – talán csak célzásként – felvetődhetett, hogy az ő pozíciója sem örök. (Amint azt
egy hónap múlva Berija a szemére vetette, mire az önmagát túlbecsülő RM azt felelte: „A nép
nem fogja megérteni, ha őt felmentik a főtitkári funkció alól.”)
Vagyis Sztálin halála után a sorok rendezése volt napirenden, nem az ellenségkergetés. A Péterre
vallomást tevő – majd azt visszavonó – Belkint is szélnek eresztették. RM egérfogóba került.
Mihez kezdjen Péterrel, mihez kezdjen magával? Amíg Moszkvában nem dől el, ki az első
ember, a gazdák inkább egymással lesznek elfoglalva, nem vele! Mint már említettük, júniusban
mégis raportra rendelték a kiszemelt új vezérkart: Nagy Imrét, Rákosit és a többieket – de ez már
új történet.
Farkas Vladimír úgy tudja, RM megkérdezte Moszkvában, hogy mi lesz a felelősséggel, és
Vorosilov – aki egyébként jó viszonyban volt Péter Gáborral – javasolta, mivel Péterék úgyis le
vannak tartóztatva, kenjenek rájuk mindent. Vorosilov azonban nem volt tagja az 1953
júniusában a magyar vezetőkkel tárgyaló kremlbeli csoportnak, ajánlata nem ekkor hangozhatott
el (egyelőre később sem akadtunk nyomára). 1953-ban nem is mondhatott senki ilyesmit. 1953-
ban még az egymással rivalizáló szovjet vezetők sem merészkedtek addig, hogy Sztálin elvtárs
„és bandája” pereket csinált. A megbeszélésen csak Péter Gábor neve hangzott el, Rajké nem.
Azt a szót, hogy rehabilitáció, ki sem ejtették. RM tisztára mosására csak 1955-ben, vagyis jóval
később született meg a homeopatikus „Péter Gábor és bandája”-koncepció.
1949 nyarán mondták ki, hogy „Rajk és bandája ugyanúgy az ország függetlenségének és
békéjének és demokráciánk vívmányainak megsemmisítésére tört, mint az imperialisták nem
kommunista mezben fellépő ügynökei”. S a hasonszervi gyógymódnak megfelelően 1955-ben új
bandát fogadtak: „A jugoszlávokhoz való viszony további megromlásában és elmérgesedésében
akkor engem ezen a nyáron elvisznek. Többek között Aczél Györgyöt is kihallgatták ellenem; az
új perben én lettem volna az első rendű vádlott, s Szirmait és Mezőt állították volna mellém. –
Kovács István azonban elismeri: – Semmi bizonyítékot sem találtam a per előkészítésére.
Lehet érvelni amellett, hogy RM – Sztálin szavára – újabb látványos perre készült, ám bizonyíték
nincs rá. A Kádár-ügy megégette Rákosit. Foszladozott a vakhit. A Péter-ügy első hónapjai is
megmutatták: a tagság, sőt a pártvezetés sem hisz már elég erősen a sátánban. Az egész PB-nek
sem volt egy használható ötlete a Sztálin-bélyeges Péter Gábor ellen, s a kipróbált Kovács meg
az ifjú Vég ki is húzta magát az ügyből. Pedig Vég Bélát netán azért is küldte oda, nehogy Farkas
összejátsszon Péterrel. RM a Farkas helyére állított Gerővel és Dékánnal, de Piros Lászlóval sem
sokra ment. A múlt gúzsba kötötte valamennyiőjüket.
A cionistaper esélyeinek taglalásakor figyelembe kell venni, hogy RM a felszálló ágban sem
nyúlt a Moszkvából jött vezetőtársakhoz. Miért tette volna ezt a bizonytalan egészségű Sztálin,
majd halála után, a vezető nélküli, kiszámíthatatlan moszkvai Politbüró alatt? A Péter-ügybe nem
is vetette bele magát annyira, mint a korábbi vizsgálatokba. Farkas perbe taszítása a Péter-ügynél
is reménytelenebb és veszélyesebb lett volna a ki tudja hová vezető botlózsinórok miatt. Vas
miatt pedig sokat kellett volna magyarázkodnia, hogy Horthy után ő is lecsukta, s amúgy sem
volt Rajkhoz fogható súlya. Folyt a puhatolózás, a keresgélés, a találgatás, de 1953-ban már nem
akarta(?), merte(?) rátenni a szálkeresztet egy igazán jelentős figurára. RM már a Kádár-perrel
kapcsolatban is elismerte: a Rajk-pert nemhogy fölülmúlni, megismételni sem lehet. Nem olyan
idők járnak. S milyen okosan tette, hogy kivárt! Májusban a Kremlben a gazdák új csapata
fölszólította: ossza meg a vezetést – mondjon le a főtitkári vagy a miniszterelnöki pozícióról –, s
fiatalítson. Sőt – talán csak célzásként – felvetődhetett, hogy az ő pozíciója sem örök. (Amint azt
egy hónap múlva Berija a szemére vetette, mire az önmagát túlbecsülő RM azt felelte: „A nép
nem fogja megérteni, ha őt felmentik a főtitkári funkció alól.”)
Vagyis Sztálin halála után a sorok rendezése volt napirenden, nem az ellenségkergetés. A Péterre
vallomást tevő – majd azt visszavonó – Belkint is szélnek eresztették. RM egérfogóba került.
Mihez kezdjen Péterrel, mihez kezdjen magával? Amíg Moszkvában nem dől el, ki az első
ember, a gazdák inkább egymással lesznek elfoglalva, nem vele! Mint már említettük, júniusban
mégis raportra rendelték a kiszemelt új vezérkart: Nagy Imrét, Rákosit és a többieket – de ez már
új történet.
Farkas Vladimír úgy tudja, RM megkérdezte Moszkvában, hogy mi lesz a felelősséggel, és
Vorosilov – aki egyébként jó viszonyban volt Péter Gáborral – javasolta, mivel Péterék úgyis le
vannak tartóztatva, kenjenek rájuk mindent. Vorosilov azonban nem volt tagja az 1953
júniusában a magyar vezetőkkel tárgyaló kremlbeli csoportnak, ajánlata nem ekkor hangozhatott
el (egyelőre később sem akadtunk nyomára). 1953-ban nem is mondhatott senki ilyesmit. 1953-
ban még az egymással rivalizáló szovjet vezetők sem merészkedtek addig, hogy Sztálin elvtárs
„és bandája” pereket csinált. A megbeszélésen csak Péter Gábor neve hangzott el, Rajké nem.
Azt a szót, hogy rehabilitáció, ki sem ejtették. RM tisztára mosására csak 1955-ben, vagyis jóval
később született meg a homeopatikus „Péter Gábor és bandája”-koncepció.
1949 nyarán mondták ki, hogy „Rajk és bandája ugyanúgy az ország függetlenségének és
békéjének és demokráciánk vívmányainak megsemmisítésére tört, mint az imperialisták nem
kommunista mezben fellépő ügynökei”. S a hasonszervi gyógymódnak megfelelően 1955-ben új
bandát fogadtak: „A jugoszlávokhoz való viszony további megromlásában és elmérgesedésében
306
nagy
szerepet játszott a Berija, Abakumov és magyar cinkosaik, Péter
Gábor és bandája által
konstruált Rajk-per.” (Abszurd ötlet, hogy a törvénytelenségeket Péter Gábor és bandája követte
el, amikor a legnagyobb bűnöket nem olvasták a fejére. Nem tehették, még ha azt mondta is:
„mindent elismertem, mert kínoztak”.)
A Sztálin utáni szovjet vezetésnek nem is tetszett a Péter-ügy kevergetése. Valószínű, hogy erről
már májusban tárgyaltak Rákosival, hisz Moszkva „felmentő sereget” küldött Péterhez és
társaihoz:
– Megjelentek a szovjetek, magyarul beszélő követségiek is – mondta Farkas Vladimír –, s
kijelentették: vonjanak vissza minden kényszerrel kiszedett beismerést. Megszűntek a tortúrák,
emberséges bánásmódban részesültek, várták, hogy szabadulnak, akárcsak Belkin.
Dr. Tímár István, 1957: „Szovjet elvtársak jöttek, akik kihallgattak és a jugoszláv ügyet eltaná-
csolták.”
Markáns vélemény, hogy Sztálin halála akadályozta meg a magyar antiszemita kampány kibon-
takozását. Ez a kampány azonban Sztálin haláláig sem említhető egy napon mondjuk a
trockistákkal, a szocdemekkel, az egyházzal stb. szemben folytatott kampányokkal.
Utólag néhányan már-már megsértődtek, hogy RM nem csukatta le őket: ez kijárt volna nekik,
voltak olyan jelentősek – és tiszták, és hősök! A Nékosz vezetői is addig mondogatták, hogy per
készült ellenük, amíg maguk is elhitték, pedig semmi bizonyíték nincs rá. Ehhez hasonló
találgatás, hogy RM akart-e cionistapert csinálni, s hogy annak kik lettek volna a vádlottai. Ha
Rákosiékat váltólázszerűen elkapta is, hogy a pártvezetésben sok a zsidó, ezen a Kovács és a Vas
elleni trükkökkel sem tudtak alapvetően változtatni. 1953 májusában fölszólították Rákosit: „a
magyarok közül” nevezze meg az első helyettesét. Képtelen volt rá, s akit említettek neki,
mindegyik ellen volt kifogása. Hruscsov, Molotov, Berija nem hitték, hogy nem lehet
magyarokból kiállítani „egy vezető kollektívát”. Emiatt is citálták júniusban az egész vezérkart a
Kremlbe. (Májusban arra is figyelmeztették Rákosit, amint azt Szatmári István említette, hogy a
tekintélyét külsőségekben is őriznie kell; nem engedheti meg magának, hogy a Római-parton
rövidnadrágban jelenik meg.)
Péter Gábort Sztálin csukatta le, de RM állíttatta bíróság elé Moszkva ellenkezése dacára is, mert
ha már elmondta mindennek, muszáj elítélni.
RM: „Pétert azért nem lehet felmenteni, mert vannak más bűnei.” Gerő: Törvénytelenségek
vannak, szadista módszereket alkalmaztak, összekeverték az állami és magánpénzeket, nagylábon
éltek. Berija makacsnak mondta őket, s megemlítette: mielőtt RM elindult Moszkvába, magához
hívatta azt a négy elvtársat, akiket ők – azaz Berijáék – a Péter-ügy kivizsgálására küldtek, s a
kétórás „megbeszélésen” egy óra ötven percen át azt adta elő nekik: hogyan folytassák a
vizsgálatot.
Ő Berija ellenében is eltökélt volt. Kínálkozott a cionista per. Több ezer kivándorló útlevél
kiadásába könnyű lett volna belemagyarázni bármilyen szándékot. Az 1953. júniusi moszkvai
„zsidózás” (vagy „magyarozás”) után úgy is okoskodhatott volna, hogy egy cionistaper javít a
helyzetén. Nem gondolta így. S lett egy még „széttaposottabb felöntés”. Annyira taposta mégis,
hogy a koncepciós perek első számú vádlottai közül a legszerényebb képességű Péter Gáborral
szemben emelték a legtöbbféle vádat – kezdve a trockistától a fasisztán át egészen a közpénz
prédálójáig –, őt mégis életben hagyták.
konstruált Rajk-per.” (Abszurd ötlet, hogy a törvénytelenségeket Péter Gábor és bandája követte
el, amikor a legnagyobb bűnöket nem olvasták a fejére. Nem tehették, még ha azt mondta is:
„mindent elismertem, mert kínoztak”.)
A Sztálin utáni szovjet vezetésnek nem is tetszett a Péter-ügy kevergetése. Valószínű, hogy erről
már májusban tárgyaltak Rákosival, hisz Moszkva „felmentő sereget” küldött Péterhez és
társaihoz:
– Megjelentek a szovjetek, magyarul beszélő követségiek is – mondta Farkas Vladimír –, s
kijelentették: vonjanak vissza minden kényszerrel kiszedett beismerést. Megszűntek a tortúrák,
emberséges bánásmódban részesültek, várták, hogy szabadulnak, akárcsak Belkin.
Dr. Tímár István, 1957: „Szovjet elvtársak jöttek, akik kihallgattak és a jugoszláv ügyet eltaná-
csolták.”
Markáns vélemény, hogy Sztálin halála akadályozta meg a magyar antiszemita kampány kibon-
takozását. Ez a kampány azonban Sztálin haláláig sem említhető egy napon mondjuk a
trockistákkal, a szocdemekkel, az egyházzal stb. szemben folytatott kampányokkal.
Utólag néhányan már-már megsértődtek, hogy RM nem csukatta le őket: ez kijárt volna nekik,
voltak olyan jelentősek – és tiszták, és hősök! A Nékosz vezetői is addig mondogatták, hogy per
készült ellenük, amíg maguk is elhitték, pedig semmi bizonyíték nincs rá. Ehhez hasonló
találgatás, hogy RM akart-e cionistapert csinálni, s hogy annak kik lettek volna a vádlottai. Ha
Rákosiékat váltólázszerűen elkapta is, hogy a pártvezetésben sok a zsidó, ezen a Kovács és a Vas
elleni trükkökkel sem tudtak alapvetően változtatni. 1953 májusában fölszólították Rákosit: „a
magyarok közül” nevezze meg az első helyettesét. Képtelen volt rá, s akit említettek neki,
mindegyik ellen volt kifogása. Hruscsov, Molotov, Berija nem hitték, hogy nem lehet
magyarokból kiállítani „egy vezető kollektívát”. Emiatt is citálták júniusban az egész vezérkart a
Kremlbe. (Májusban arra is figyelmeztették Rákosit, amint azt Szatmári István említette, hogy a
tekintélyét külsőségekben is őriznie kell; nem engedheti meg magának, hogy a Római-parton
rövidnadrágban jelenik meg.)
Péter Gábort Sztálin csukatta le, de RM állíttatta bíróság elé Moszkva ellenkezése dacára is, mert
ha már elmondta mindennek, muszáj elítélni.
RM: „Pétert azért nem lehet felmenteni, mert vannak más bűnei.” Gerő: Törvénytelenségek
vannak, szadista módszereket alkalmaztak, összekeverték az állami és magánpénzeket, nagylábon
éltek. Berija makacsnak mondta őket, s megemlítette: mielőtt RM elindult Moszkvába, magához
hívatta azt a négy elvtársat, akiket ők – azaz Berijáék – a Péter-ügy kivizsgálására küldtek, s a
kétórás „megbeszélésen” egy óra ötven percen át azt adta elő nekik: hogyan folytassák a
vizsgálatot.
Ő Berija ellenében is eltökélt volt. Kínálkozott a cionista per. Több ezer kivándorló útlevél
kiadásába könnyű lett volna belemagyarázni bármilyen szándékot. Az 1953. júniusi moszkvai
„zsidózás” (vagy „magyarozás”) után úgy is okoskodhatott volna, hogy egy cionistaper javít a
helyzetén. Nem gondolta így. S lett egy még „széttaposottabb felöntés”. Annyira taposta mégis,
hogy a koncepciós perek első számú vádlottai közül a legszerényebb képességű Péter Gáborral
szemben emelték a legtöbbféle vádat – kezdve a trockistától a fasisztán át egészen a közpénz
prédálójáig –, őt mégis életben hagyták.
307
Péter
Gábor többféle vádiratra számíthatott. Károlyi Márton VI.
rendű vádlott 1957-ben azt
vallotta, hogy „1953. június végéig, amíg az ügy mint cionista szervezkedés folyt, különböző
fizikai és erkölcsi kényszert alkalmaztak”. (Éhségsztrájkot akart kezdeni, s bár egy óra múlva
meggondolta magát, gumicsövön át megetették babbal [?] Eszik ő magától, hajtogatta, egy óra
múlva mégis ugyanígy kapott borsót, [?] s adtak neki egy liter infúziót is.) Aztán amikor „a
szovjet elvtársak előtt az ún. cionista szervezkedés tisztázódott”, majdnem két hónapig feléjük
sem néztek. Csak a tárgyalás előtt szedték elő azokat a jegyzőkönyveket, amelyekben a szovjetek
szerint már nem szerepelt bűncselekmény, Károlyi mégis állítja: ezek képezték a vádpontokat.
A gondolkodónak nem nevezhető Péter Gábor, aki a politika egy különleges dimenziójában
mozgott igazán otthonosan, 1956-ban is úgy tudta – vagy azt akarta elhitetni –, hogy őt egy jó
tettéért tartóztatták le, s nem habókra. A „Mi az igazság?” cím„ 1956-os beadványában is állítja,
hogy RM egy (Belkin által?) Moszkvába küldött „óvó levél” miatt fogatta le, amit ő is aláírt.
Ebben a levélben jelezte: „A Rajk-ügyben erőltetés folyik. (Szücs belekevert elvtelen dolgokat
is.)” Szerinte a letartóztatása előtti napon kapta RM a levelet Berijától, s ezért fogatta őt le „a
becsületes kommunista Simon Jolánnal együtt”. Mint már említettük, Péter egyetlen jó
cselekedetének nincs bizonyítéka. RM nem a talán mégis létező levél miatt csukatta le. Aztán
viszont dacból – magamentésből? – tartotta börtönben. Magamentésből állíttatta bíróság elé is, de
közös bűneiknek egy kis hányadát tudta csak rátestálni. A „Péter Gábor és bandája” mesét már
annak idején is kevesen hitték el. Péter mindennek ellenére úgy érezte: elégtételt kapott azzal,
hogy a Szovjetunió nem hagyta el: „(volt) budapesti nagykövetének (Puskinnak) helyettese,
Tyiskov tanácsos Moszkvából bejött hozzám a Konti utcai fogházba (erre még nem volt példa)...
És jólesett az is, hogy Gerő Ernő bejött hozzám (mert erre sem volt még példa)”. Igaz, arra sem,
hogy „saját” börtönében ül.
Péter Gábor és 17 társának a pere végül is kudarc lett. A Rajk-perhez képest tyúkper, nem
politikai esemény. Nem is annak szánták: fölöttük a hadbíróság titokban mondta ki az ítéletet. A
zárt tárgyalás anyagát, a szokássá vált módon még a párttestületek sem ismerhették meg.
Bűneinek többségét Péter folytatólagosan követte el.
„Népellenes bűntett”: a horthysta detektív felszólítására, hogy írjon valamilyen szöveget, a
következőket írta: „Aki beteg, ne vegyen részt a munkásmozgalomban.” Azt állítják: „Ezzel
lényegében elárulta magát a nyomozók előtt.” A háború után a kezébe került gyávaságának ez a
bizonyítéka és megsemmisítette. 1940-es lebukása során, verés hatására a felesége szemébe
mondta, hogy „ő gépelte le a szóban forgó röpiratot”. De ezzel nem vallott ellene, nem feladta
Simon Jolánt, hanem csupán a tudomására hozta: a gépelés már kitudódott, emiatt ne veresse
magát.
„Hűtlenség bűntette”: szoros kapcsolatot épített ki a „jugoszláv hírszerző szervek
képviselőivel... Többek között jelentést adott... Nagy Ferenc és Mindszenty József ügyéről...
Brankov az UDB központba küldött jelentéseiben Péter Gábort »Bogdán« fedőnévvel jelölte és
jó hírforrásként jellemezte”. (Amiatt nem vádolták, hogy a jugoszlávoknak tömegesen adatott át
magyar állampolgárokat, akik ott állítólag „háborús bűncselekményt követtek el”.)
„Halált okozó súlyos testi sértés bűntette”: utasítására beosztottai agyonverték a Szücs
testvéreket. (Erre a sorsra jutott – többek között – az ÁVH-n épp ekkor Péter rokona, Lusztig
Gyula is.)
vallotta, hogy „1953. június végéig, amíg az ügy mint cionista szervezkedés folyt, különböző
fizikai és erkölcsi kényszert alkalmaztak”. (Éhségsztrájkot akart kezdeni, s bár egy óra múlva
meggondolta magát, gumicsövön át megetették babbal [?] Eszik ő magától, hajtogatta, egy óra
múlva mégis ugyanígy kapott borsót, [?] s adtak neki egy liter infúziót is.) Aztán amikor „a
szovjet elvtársak előtt az ún. cionista szervezkedés tisztázódott”, majdnem két hónapig feléjük
sem néztek. Csak a tárgyalás előtt szedték elő azokat a jegyzőkönyveket, amelyekben a szovjetek
szerint már nem szerepelt bűncselekmény, Károlyi mégis állítja: ezek képezték a vádpontokat.
A gondolkodónak nem nevezhető Péter Gábor, aki a politika egy különleges dimenziójában
mozgott igazán otthonosan, 1956-ban is úgy tudta – vagy azt akarta elhitetni –, hogy őt egy jó
tettéért tartóztatták le, s nem habókra. A „Mi az igazság?” cím„ 1956-os beadványában is állítja,
hogy RM egy (Belkin által?) Moszkvába küldött „óvó levél” miatt fogatta le, amit ő is aláírt.
Ebben a levélben jelezte: „A Rajk-ügyben erőltetés folyik. (Szücs belekevert elvtelen dolgokat
is.)” Szerinte a letartóztatása előtti napon kapta RM a levelet Berijától, s ezért fogatta őt le „a
becsületes kommunista Simon Jolánnal együtt”. Mint már említettük, Péter egyetlen jó
cselekedetének nincs bizonyítéka. RM nem a talán mégis létező levél miatt csukatta le. Aztán
viszont dacból – magamentésből? – tartotta börtönben. Magamentésből állíttatta bíróság elé is, de
közös bűneiknek egy kis hányadát tudta csak rátestálni. A „Péter Gábor és bandája” mesét már
annak idején is kevesen hitték el. Péter mindennek ellenére úgy érezte: elégtételt kapott azzal,
hogy a Szovjetunió nem hagyta el: „(volt) budapesti nagykövetének (Puskinnak) helyettese,
Tyiskov tanácsos Moszkvából bejött hozzám a Konti utcai fogházba (erre még nem volt példa)...
És jólesett az is, hogy Gerő Ernő bejött hozzám (mert erre sem volt még példa)”. Igaz, arra sem,
hogy „saját” börtönében ül.
Péter Gábor és 17 társának a pere végül is kudarc lett. A Rajk-perhez képest tyúkper, nem
politikai esemény. Nem is annak szánták: fölöttük a hadbíróság titokban mondta ki az ítéletet. A
zárt tárgyalás anyagát, a szokássá vált módon még a párttestületek sem ismerhették meg.
Bűneinek többségét Péter folytatólagosan követte el.
„Népellenes bűntett”: a horthysta detektív felszólítására, hogy írjon valamilyen szöveget, a
következőket írta: „Aki beteg, ne vegyen részt a munkásmozgalomban.” Azt állítják: „Ezzel
lényegében elárulta magát a nyomozók előtt.” A háború után a kezébe került gyávaságának ez a
bizonyítéka és megsemmisítette. 1940-es lebukása során, verés hatására a felesége szemébe
mondta, hogy „ő gépelte le a szóban forgó röpiratot”. De ezzel nem vallott ellene, nem feladta
Simon Jolánt, hanem csupán a tudomására hozta: a gépelés már kitudódott, emiatt ne veresse
magát.
„Hűtlenség bűntette”: szoros kapcsolatot épített ki a „jugoszláv hírszerző szervek
képviselőivel... Többek között jelentést adott... Nagy Ferenc és Mindszenty József ügyéről...
Brankov az UDB központba küldött jelentéseiben Péter Gábort »Bogdán« fedőnévvel jelölte és
jó hírforrásként jellemezte”. (Amiatt nem vádolták, hogy a jugoszlávoknak tömegesen adatott át
magyar állampolgárokat, akik ott állítólag „háborús bűncselekményt követtek el”.)
„Halált okozó súlyos testi sértés bűntette”: utasítására beosztottai agyonverték a Szücs
testvéreket. (Erre a sorsra jutott – többek között – az ÁVH-n épp ekkor Péter rokona, Lusztig
Gyula is.)
308
„Hivatali
hatalommal való visszaélés bűntette”: tiszteletlen
rendőrtisztek lecsukása; egy svájci
polgárnak szép kocsija volt: internálták; a hatvani telefonközpontos vagy a lókúti robbantás
ártatlan gyanúsítottjai is erre a sorsra jutottak stb.
„Személyes szabadság megsértésének bűntette”: utasítást adott Bálint István orvos ezredesnek:
dr. Janikovszky Béla ezredes volt feleségét szállíttassa elmegyógyintézetbe, hogy ne zaklassa a
volt férjét.
„Külföldre szökés elősegítésének bűntette”: Szücs Ernő és Csapó Andor „398 tőkés és egyéb
osztályidegen személy részére adtak ki útlevelet, akik ezért nagy összegű pénzt, ingatlanokat és
egyéb értéktárgyakat bocsátottak az ÁVH rendelkezésére... 15 milliót kórházépítésre és egyéb
hasznos célra fordítottak és kb. 3 milliót pedig személyes szükségletekre elpazaroltak”. (Nem
került szóba, hogy Gerő és Vas utasítására a pénzből jutott ajándék a párt külföldi vendégeinek
is.)
„Társadalmi tulajdon elleni bűntett”: állami pénzből fényűző villaépítés magának, két villa
Pataki Ferencnének. Ruhák és fogyasztási cikkek magának, ruhák és ékszerek a szeretőnek.
(Villaépítés RM öccsének, Zoltánnak, s Vas Zoltán nővérének, szeretőjének stb.).
1953 decemberében Péter Gábort életfogytiglani börtönre ítélték annak megállapításával, hogy
„elsősorban azért züllött el, mert nem támaszkodott a pártra... még a sajtót sem olvasta”. A
Markó utcai fegyházban Princz Gyulával együtt kapott egy „lakosztályt”. Ügyében 1955
júliusában tartottak valami tárgyalásfélét (iratait nem ismerjük), ahol ő állítólag átadta a jelen
lévő pártvezetőknek „Rákosi bűnei” című huszonnyolc oldalas írását. „Ezt Gerő Ernő
elsikkasztotta.” (A „Mi az igazság?” egy évvel később íródott.) 1956. október elején kiderült:
vitatható, hogy besúgó és kém (pedig ezért tartóztatták le). A forradalom napjaiban azt
nyilatkozza a Magyar Honvédben: „Nem érzem magam bűnösnek, és várom az új tárgyalást.”
Az utolsó szó jogán az 1957-es perújításkor: „Ugyanez a bíróság rehabilitálta a feleségemet is, az
a kérésem, hogy szeretnék a feleségemmel tovább együtt élni.” Bár valódi bűneihez közeledtek –
például hamis vád 190 személy ellen –, mivel szűkült is a bűnlista, 14 évet kapott. Ez a Sztálin
halála miatt négy évre elhúzódó „igazságszolgáltatás” a Péter Gábor fejére olvasott szörnyűségek
ellenére is emlékeztet arra, amikor a keresztapát ittas vezetés miatt ítélik el.
Péter Gábor végül 7 és negyed év múltán, 1960 áprilisában szabadult – amnesztiával, s
könyvtárosként dolgozott. Neki hosszú élet adatott: 87 esztendőt élt.
Az ötvenes évek 1962-ben felállított – nem teljes – leltára szerint a koncepciós ügyekben az
ÁVH-n 249 személy dolgozott (közülük elítéltek vagy elbocsátottak harminchét személyt –
cselekedetük miatt elbocsátottak kilencvenhetet; meghalt tíz – három öngyilkos lett, egyet
fölakasztottak, egyet agyonvertek –, disszidált négy). Az igazságügyi hatóságoknál harmincöten
foglalkoztak ezekkel az ügyekkel.
A nem egészen háromszáz ember „csinálta” a politikai pereket (is). Ezek 418 vádlottja közül
huszonnyolcat kivégeztek, életfogytiglanra ítéltek hatvankilenc, tíz-tizenöt év börtönre
száznyolc, öt-tíz év börtönre száznegyvennégy, ennél rövidebb időre hatvanöt vádlottat. Hatvanöt
gyanúsított ellen megszüntették az eljárást, s nyolcat mentettek fel. Ketten öngyilkosok lettek,
öten a vizsgálatok alatt vesztették az életüket, tizenöten a börtönben vagy az internálótáborban
haltak meg. A koncepciós ügyek bizonyítására felhasznált személyek közül a saját
tanúvallomásuk alapján kivégeztek négyet. A koncepciós ügyekben résztvevők közül öngyilkos
lett két bírósági tanácselnök, két ÁVH-s tiszt s egy tanú.
polgárnak szép kocsija volt: internálták; a hatvani telefonközpontos vagy a lókúti robbantás
ártatlan gyanúsítottjai is erre a sorsra jutottak stb.
„Személyes szabadság megsértésének bűntette”: utasítást adott Bálint István orvos ezredesnek:
dr. Janikovszky Béla ezredes volt feleségét szállíttassa elmegyógyintézetbe, hogy ne zaklassa a
volt férjét.
„Külföldre szökés elősegítésének bűntette”: Szücs Ernő és Csapó Andor „398 tőkés és egyéb
osztályidegen személy részére adtak ki útlevelet, akik ezért nagy összegű pénzt, ingatlanokat és
egyéb értéktárgyakat bocsátottak az ÁVH rendelkezésére... 15 milliót kórházépítésre és egyéb
hasznos célra fordítottak és kb. 3 milliót pedig személyes szükségletekre elpazaroltak”. (Nem
került szóba, hogy Gerő és Vas utasítására a pénzből jutott ajándék a párt külföldi vendégeinek
is.)
„Társadalmi tulajdon elleni bűntett”: állami pénzből fényűző villaépítés magának, két villa
Pataki Ferencnének. Ruhák és fogyasztási cikkek magának, ruhák és ékszerek a szeretőnek.
(Villaépítés RM öccsének, Zoltánnak, s Vas Zoltán nővérének, szeretőjének stb.).
1953 decemberében Péter Gábort életfogytiglani börtönre ítélték annak megállapításával, hogy
„elsősorban azért züllött el, mert nem támaszkodott a pártra... még a sajtót sem olvasta”. A
Markó utcai fegyházban Princz Gyulával együtt kapott egy „lakosztályt”. Ügyében 1955
júliusában tartottak valami tárgyalásfélét (iratait nem ismerjük), ahol ő állítólag átadta a jelen
lévő pártvezetőknek „Rákosi bűnei” című huszonnyolc oldalas írását. „Ezt Gerő Ernő
elsikkasztotta.” (A „Mi az igazság?” egy évvel később íródott.) 1956. október elején kiderült:
vitatható, hogy besúgó és kém (pedig ezért tartóztatták le). A forradalom napjaiban azt
nyilatkozza a Magyar Honvédben: „Nem érzem magam bűnösnek, és várom az új tárgyalást.”
Az utolsó szó jogán az 1957-es perújításkor: „Ugyanez a bíróság rehabilitálta a feleségemet is, az
a kérésem, hogy szeretnék a feleségemmel tovább együtt élni.” Bár valódi bűneihez közeledtek –
például hamis vád 190 személy ellen –, mivel szűkült is a bűnlista, 14 évet kapott. Ez a Sztálin
halála miatt négy évre elhúzódó „igazságszolgáltatás” a Péter Gábor fejére olvasott szörnyűségek
ellenére is emlékeztet arra, amikor a keresztapát ittas vezetés miatt ítélik el.
Péter Gábor végül 7 és negyed év múltán, 1960 áprilisában szabadult – amnesztiával, s
könyvtárosként dolgozott. Neki hosszú élet adatott: 87 esztendőt élt.
Az ötvenes évek 1962-ben felállított – nem teljes – leltára szerint a koncepciós ügyekben az
ÁVH-n 249 személy dolgozott (közülük elítéltek vagy elbocsátottak harminchét személyt –
cselekedetük miatt elbocsátottak kilencvenhetet; meghalt tíz – három öngyilkos lett, egyet
fölakasztottak, egyet agyonvertek –, disszidált négy). Az igazságügyi hatóságoknál harmincöten
foglalkoztak ezekkel az ügyekkel.
A nem egészen háromszáz ember „csinálta” a politikai pereket (is). Ezek 418 vádlottja közül
huszonnyolcat kivégeztek, életfogytiglanra ítéltek hatvankilenc, tíz-tizenöt év börtönre
száznyolc, öt-tíz év börtönre száznegyvennégy, ennél rövidebb időre hatvanöt vádlottat. Hatvanöt
gyanúsított ellen megszüntették az eljárást, s nyolcat mentettek fel. Ketten öngyilkosok lettek,
öten a vizsgálatok alatt vesztették az életüket, tizenöten a börtönben vagy az internálótáborban
haltak meg. A koncepciós ügyek bizonyítására felhasznált személyek közül a saját
tanúvallomásuk alapján kivégeztek négyet. A koncepciós ügyekben résztvevők közül öngyilkos
lett két bírósági tanácselnök, két ÁVH-s tiszt s egy tanú.
309
A
„leltárhoz” tartozik az is, hogy a koncepciós perekben hitvány,
bűnös emberek is mártírrá
magasztosultak, mert hamis vádak alapján ítélték el őket. Az áldozatok közé álnokok is
keveredtek; olyan emberek, akiket talán igaz vádak alapján is el lehetett volna ítélni.
– Amikor 1953 februárjában nem mehettünk vissza Moszkvába a hároméves pártiskola utolsó
félévére, sejthető volt, valami komolyabb feladatot kapunk – említette Matusek Tivadar (1920). –
Velem közölték, hogy a KV párt- és tömegszervezeti osztályán leszek osztályvezető-helyettes
(Kovács Istvánt akkor küldték le Miskolcra, Ács Lajos lett az osztályvezető, aki hamarosan PB-
tag lett: érezhető volt, hogy a helyettesség nem végállomás).
Már több PB-napirend tárgyalását végigültem előzőleg, amikor rám került a sor: először vittem a
testület elé önálló jelentést. Amint az szokás volt, Rákosi bejelentette, hogy ez és ez a napirend
következik, előadó Matusek Tivadar elvtárs. Ebben a pillanatban elkapott hasmenés, és kiro-
hantam a PB-ülésről. Mire visszaértem, már a következő témát tárgyalták. Másnap magához
hívott Rákosi, és amint beléptem, rögtön azt kérdezte: Ugye, hasmenése volt? Igen. Szokjon rá,
hogy ezzel kezdi a napot, és magával ilyen nem fog soha többet előfordulni. De, Rákosi elvtárs,
nekem nem kell reggel! Keljen fel idejében, és addig üljön rajta, amíg nincs valami; meglátja, két
hét vagy egy hónap múlva úgy fog a bélrendszere működni, mint egy óra! Én rászoktattam
magam, és nekem nincs ilyen gondom soha. Meg fogom próbálni, mondtam, de nem tettem,
pedig 1953-ban az ember egy kicsit még csodálta őt.
magasztosultak, mert hamis vádak alapján ítélték el őket. Az áldozatok közé álnokok is
keveredtek; olyan emberek, akiket talán igaz vádak alapján is el lehetett volna ítélni.
– Amikor 1953 februárjában nem mehettünk vissza Moszkvába a hároméves pártiskola utolsó
félévére, sejthető volt, valami komolyabb feladatot kapunk – említette Matusek Tivadar (1920). –
Velem közölték, hogy a KV párt- és tömegszervezeti osztályán leszek osztályvezető-helyettes
(Kovács Istvánt akkor küldték le Miskolcra, Ács Lajos lett az osztályvezető, aki hamarosan PB-
tag lett: érezhető volt, hogy a helyettesség nem végállomás).
Már több PB-napirend tárgyalását végigültem előzőleg, amikor rám került a sor: először vittem a
testület elé önálló jelentést. Amint az szokás volt, Rákosi bejelentette, hogy ez és ez a napirend
következik, előadó Matusek Tivadar elvtárs. Ebben a pillanatban elkapott hasmenés, és kiro-
hantam a PB-ülésről. Mire visszaértem, már a következő témát tárgyalták. Másnap magához
hívott Rákosi, és amint beléptem, rögtön azt kérdezte: Ugye, hasmenése volt? Igen. Szokjon rá,
hogy ezzel kezdi a napot, és magával ilyen nem fog soha többet előfordulni. De, Rákosi elvtárs,
nekem nem kell reggel! Keljen fel idejében, és addig üljön rajta, amíg nincs valami; meglátja, két
hét vagy egy hónap múlva úgy fog a bélrendszere működni, mint egy óra! Én rászoktattam
magam, és nekem nincs ilyen gondom soha. Meg fogom próbálni, mondtam, de nem tettem,
pedig 1953-ban az ember egy kicsit még csodálta őt.
310
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése