Az IMF függővé tesz és nyomorba dönt?

Tartalom:

Az IMF függővé tesz és nyomorba dönt

Kockázatos játékot űz a kormány

Amerikai bankok csaltak a bankmentő programmal

Néhány szó a politikai háttérerők szerepéről

Szuverenitásunk kérdéseiről

• Jenei Miklós

2010. augusztus 13., péntek 08:47

Nem oldja meg a válságot, sőt ő maga hozza létre. A Nemzetközi Valutaalap programjainak korábbi kudarcai azután kerültek reflektorfénybe, miután a kormány kiderítette: a tárgyalások megszakadása valójában a magyar gazdasági szabadságharc első csatája volt. Ritkán hangzik el, de a magyarországi az IMF történetének egyik leglazább programja volt, annyit vártak, hogy csináljuk meg, amit a hazai szakértők is régóta sürgetnek.

Újabb cikkünk ebben a témában:

Kockázatos játékot űz a kormány - 2010.08.16.

Most simán pénzhez jutunk, de mi lesz, ha jön egy brutális piaci hangulatváltozás - aggódik értünk a Le Monde.

Nehéz sikerként elkönyvelni, hogy az IMF ránk borította az asztalt, de úgy tűnik, nem lehetetlen, kommentálták szakmai berkekben az utóbbi hetek lapreakcióit. A július 17-én kudarcba fulladt tárgyalásokat több külföldi és magyar lap is a gazdasági szabadságharc győztes csatájaként emlegette, és maga a kormány is szívesen emlékezett meg róla így.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) közben az ország patrónusából idegen érdekeket képviselő ellenséggé változott, amire nemcsak nekünk nincs szükségünk, de úgy általában senkinek sincs. Kedvelt hivatkozási alap lett a Nobel-díjas Joseph Stiglitz és Paul Krugman 90-es évek végi IMF-kritikája, és előkerültek a programok káros hatását elemző tanulmányok.

Figyelemre méltó, hogy a kormány tagjai nem tettek kritikus megjegyzéseket az IMF-re, inkább a kormányközeli sajtóból és más szellemi műhelyekből jöttek a keményebb mondatok. Maga Orbán Viktor miniszterelnök és Varga Mihály államtitkár nyilatkozataiban inkább azt hangsúlyozta, hogy köszönettel tartozunk az IMF-nek, amiért megsegítette az országot a bajban, de most már nem vagyunk rászorulva a pénzére, és „a saját utunkat szeretnénk járni”.

Politikai felhang

A Nemzetközi Valutaalapot lehet kritizálni, de nem szabad elfelejteni, hogy a válság idején szükségünk volt a pénzére, és cserébe vállalásokat tettünk, vélte az egyik közgazdász, akit a témáról kérdeztünk. Szerinte az IMF megítélése alapítása óta meglehetősen ellentmondásos, de annak azért van némi politikai színezete, hogy a programok értelmét kétségbevonó vélemények éppen most erősödtek fel.

„Megfigyelhető, hogy a kormányok, amikor nem szeretnék teljesíteni a  népszerűtlen intézkedéseket, akkor – jellemzően a szakszervezeteken keresztül – megpróbálják a közvélemény szemében idegen hatalomként és a gazdasági fellendülés gátjaként beállítani az IMF-et, ez történt a latin-amerikai válságok idején is” – mondta a szakértő.

Nehezen értékelhető

Az IMF-hitelek eredményességéről nehéz egyértelműen bármit is állítani, erről még a szakmán belül is több évtizedes vita zajlik. A programok hatásait vizsgáló irodalomnak két nagy ága van. Az egyik esettanulmányokból, a másik statisztikai modellszámításokból áll, a lesújtó eredmények jellemzően ez utóbbiakból jönnek ki. Itt azonban a módszertani nehézségek és különbözőségek miatt nem mindig vonható le tényszerű következtetés. Nehezen vizsgálható például, hogy egy ország IMF-hitel nélkül milyen pályán indult volna el, milyen hatása lett volna a csődnek, vagy hogy egy fellendülés csakugyan a program hatása-e.

Annyi azonban mindenképpen kitűnik: a növekedésre gyakorolt pozitív hatást csak nagyon kevés esetben sikerül kimutatni, az elemzések többsége semleges vagy negatív eredményt állapít meg.

Válságok futószalagon

Az egyik sokat hivatkozott kutatás az elmúlt harminc évben 130 országnak nyújtott IMF-hitelnek a növekedésre gyakorolt hatását elemzi, és megállapítja, hogy a hitelnyújtást követő öt évben nincs kimutatható eredmény, a következő ötéves periódust vizsgálva azonban egyértelműen negatív a hatás.

A washingtoni konszenzus pontjai

1. Államháztartási fegyelem
2. Közkiadási prioritások
3. Adóreform
4. Pénzpiaci liberalizáció
5. Versenyképes valutaárfolyam
6. Külkereskedelmi liberalizáció
7. Külföldi közvetlen beruházások
8. Privatizáció
9. Dereguláció
10.Tulajdonjog

Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász a kilencvenes évek végén kezdte bírálni a valutaalapot. Szerinte amikor a válságok bekövetkeztek, az IMF ódivatú, alkalmatlan megoldásokat javasolt anélkül, hogy figyelembe vette volna, milyen hatásokkal járnak majd ezek azok számára, akiknek követniük kell őket. 

Az IMF feltételei a 80-as, 90-es években uniforimzáltak voltak, a washingtoni konszenzus pontjait próbálták ráhúzni minden bajba jutott országra, függetlenül attól, hogy annak az intézményeivel vagy az adósságpályájával volt baj. A recept jellemzően adóreformból, hiánycsökkentésből és pénzpiaci liberalizációból állt, még akkor is, ha az adott ország gazdasága erre nem állt készen.

Különösen komoly kritika érte a valutaalapot ekkoriban azért is, amiért nem volt tekintettel a bajba jutott országok tűrőképességére. A hiánycélok betartásához szükséges megszorító csomagok jellemzően a szociális kiadásokból faragtak le elsőként, sokszor egészen drasztikus mértékben. Ez aztán olyan társadalmi elégedetlenségekhez vezetett, amelyek a reformok elindítását is ellehetetlenítették.

Emlékezetes Argentína példája, ahol a kiigazítás tizenötmillió ember elszegényedését és a középosztály szinte teljes eltűnését okozta. Évekkel később az IMF egyik jelentésében is megjelent, hogy az ország válsághelyzetének enyhítését célzó lépések ellentétes hatást értek el, és tovább mélyítették a krízist. Hasonlóan járt Venezuela, Brazília, Mexikó és Bolívia, de Thaiföld, Indonézia és Dél-Korea is, ez utóbbi ország a kilencvenes évek végén vissza is utasította az IMF segítségét a rossz tapasztalatok miatt.

Argentin válság

Argentínában1990-ben hiperinfláció kezdődött. Ennek megfékezésére bevezették az argentin peso és dollár fix átváltási rátáját. A piacot elözönlötte a dollár, így a külföldi adósság is jelentősen megnőtt. A lakosság egy része dollárban tartotta megtakarításait, megnőtt az amerikai termékek importja, nehéz helyzetbe került a hazai ipar, nagy lett a munkanélküliség. 1998-ban súlyos gazdasági visszaesés kezdődött, a tőke menekülni kezdett a gazdaságból. 2001-ben a bankbetétek egy részét befagyasztották. Akiknek dollárban voltak megtakarításaik csak kényszerárfolyamon kapták vissza a pénzüket, ráadásul korlátozták a hetente kivehető mennyiséget is. 2002-ben leértékelték a pesot, majd árfolyamát lebegtetni kezdték, melynek következtében az argentin valuta több mint 70 százalékot veszített értékéből a dollárral szemben. Az infláció újra az egekbe szökött, a munkanélküliség is 20 százalék fölött volt, a társadalom több mint fele a szegénységi küszöb alá került.

Tanult a hibákból

A Nemzetközi Valutaalap azonban maga is belátta az egyes válságok idején elkövetett hibáit. A szervezet reformja ennek hatására már a kilencvenes években megindult, hitelezési politikája az ezredfordulót követően jelentősen megváltozott. Fontos szemponttá vált, hogy az egyes programok valóban megvalósíthatók és az országra szabottak legyenek, ennek érdekében jelentősen csökkentett az elvárásain is.

A feltételek meghatározásakor az IMF ma már jobban odafigyel az ország terhelhetőségére, és előtérbe kerültek olyan szociális szempontok is, amelyeket korábban inkább a Világbank képviselt. A szemléletváltás szerkezeti átalakításokat is kívánt. Korábban nem jutott a 186 tagállamra elég szakember, volt, aki az egyik nap még Afrikával foglalkozott, másnap már az ázsiai gazdaságba kellett beleásnia magát. Ez megnehezítette, hogy egy-egy ország problémáiba részleteiben belelássanak.

Laza a magyar program

A helyzet alig tíz év alatt sokat változott, így az IMF 2008-ban Magyarországnak a készenléti hitelért cserébe már nem általános orvosságot írt fel. Követelményeiben zömmel olyan intézkedéseket javasolt, amelyeket korábban a hazai szakértők is szorgalmaztak, és összhangban van a konvergenciaprogrammal: az államháztartási hiány további csökkentését, a szerkezeti reformok elindítását, az állami vállalatok támogatásának kurtítását vagy a nagy elosztási rendszerek reformját.

Mit csinál az IMF?

Amerika nem szorul rá, Afrikának drága, az oroszoknak kicsi. A Nemzetközi Valutaalap a hozzánk hasonló, közepes országokból él. A háború után hozták létre, hogy biztosítsa a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitását.

Feladata a megbomló egyensúlyra való előzetes figyelmeztetés, baj esetén intézkedéseket ajánl, végső esetben pénzügyi segítséget nyújt.

Tőkéjét a tagországok befizetései képezik. A tagdíjak mértéke az országok gazdasági fejlettségének színvonalától és nemzetközi kereskedelmi forgalmától függ.

A hitelkérelmeket az IMF Végrehajtó Tanácsa bírálja el, folyósításukat különböző politikai és gazdasági követelmények teljesítéséhez kötik. 

A 2010 márciusáig rendelkezésünkre bocsátott készenléti hitel összegébe az EU 6,5 milliárd, az IMF 12,5 milliárd, a Világbank pedig 1 milliárd eurót adott, a keretből mintegy 14 milliárdot hívtunk le.

Ritkán hangzik el, de a magyar kritériumrendszer tulajdonképpen a valutaalap történetének egyik leglazább programja, és azt sem lehet mondani, hogy keményebben bánnának velünk, mint másokkal. 

Magyarország az előző években komoly erőfeszítéseket tett, és a költségvetési hiányunkat is az EU átlaga alá szorítottuk, ez azonban nem elég az engedékenységhez: adósságrátánk jóval meghaladja az euróövezeten kívüli EU-tagok átlagát. Európa és az IMF nem szívesen látna még egy Görögországot, az ő szemükben az adósságválság megelőzése most mindennél fontosabb.

Rászoktat vagy kijózanít?

Az IMF segítségnek azonban így is van még egy negatív oldala. A hitel ugyanis függővé is tesz, állítja a Bank of England felmérése. A Nemzetközi Valutaalap megalakulása óta megfigyelhető, hogy a fizetési válságok ugyan rövidebb lefolyásúak lettek, de gyakoribbá váltak. A hitelezők és a hitelfelvevők hajlamosak nagyobb kockázatot vállalni annak tudatában, hogy probléma esetén számíthatnak az IMF segítségére.

A kormányok, miután az azonnali csőd kockázatát elhárították, hajlamosak halogatni a szükséges reformokat, és felelőtlenebb gazdaságpolitikát is megengednek maguknak. Megfigyelhető, hogy a hitelek növekvő része koncentrálódik egyre kevesebb országra. A 2000-es évek elején az IMF kintlevőségeinek 60 százaléka származott három országtól (Argentína, Brazília, Törökország), az átlagos hitel nagysága növekedett, míg a hitelfelvevő országok száma csökkent.

A három legnagyobb hitelfelvevő országnál különösen szembetűnő a hosszú távú instabilitás. Ezek az országok rendszeres hitelfelvevők, és nem tudnak szabadulni az újra és újra visszatérő válságokból.

A Nemzetközi Valutaalap programjai azonban nem csak kudarcokból állnak, több ország is növekedésnek indult a beavatkozás hatására, és bár az új tipusú programok eredménye még nehezen mérhető, az elemzők szerint bizakodásra ad okot.

Jó példa: a svéd modell

A válság nincs mindig negatív hatással a gazdaságra, számos országban a költségvetés stabilizálását és a szerkezeti reformok beindítását eredményezte, mivel az összeomlás után választói elvárássá vált, hogy fegyelmezett legyen a gazdaságpolitika.

Ez történt például Svédországban vagy Finnországban az 1992-es krízis után. Megtanulták a leckét, és azóta tartják magukat a költségvetési fegyelemhez. A svédeknél a GDP-hez viszonyított adósságráta az 1994. évi 78 százalékról a felére csökkent, és most már gazdaságélénkítő programokat is tudnak indítani.

A magyar gazdaság már közvetlenül nem szorul a hitelre, de egyelőre nem látni azt a programot, amitől a fenntartható növekedés megindulhatna, a gazdaságélénkítést célzó intézkedések mögül hiányoznak a megfelelő hatástanulmányok. A hitelre az IMF-hívők szerint éppen azért van szükség, mert az a piac szemében is egyfajta biztosíték a kormány józanságára. Ha már helyreállt az egyensúly, a makropályák jó irányt vettek, megindulhat a növekedés az IMF nélkül is.

Ez egyébként nem áll szemben a kormány korábban hangoztatott érveivel, a Fidesz vezető politikusai a nyár elején még az újabb hitelfelvétel mellett kardoskodtak.

Kockázatos játékot űz a kormány

• Portfolio.hu

2010. augusztus 16., hétfő 08:17

A Le Monde elemzése szerint az IMF kirúgása óta csak kicsit gyengült a forint, de a piac brutális hangulatváltásokra képes, és akkor baj lehet.

"Ténylegesen most nincs ránk szükségük"- idézte a Nemzetközi Valutaalap (IMF) magyarországi tárgyalásvezetőjét, Christoph Rosenberget a francia Le Monde című lap szombaton.

Az újság azt elemezte cikkében, megvannak-e Magyarországnak az eszközei a "szabaduláshoz" az IMF költségvetési szigorától. "Ám (Magyarországnak) jövőre nagy refinanszírozási szükséglete lesz, jóval nagyobb, mint idén. És láttuk már, milyen brutális hangulatváltozásokra képes a piac" - hívta fel a figyelmet Rosenberg a Le Monde-nak.

Furcsamód, a magyar kormány szakítása az IMF-fel nem okozott pánikot a befektetők körében. Igaz, a forint leértékelődött, de csak egy kicsit. A kormány tagjai minden látogatónak elmondják, hogy az ország gondtalanul jut hitelhez a piacon - írta az újság.

Kockázatos, amit a Fidesz csinál

A hazai össztermék (GDP) 80 százalékát közelítő - a felzárkózó piacú országok közül a legnagyobb arányú - közadósságával azonban Magyarország továbbra is "nagyon sérülékeny" - idézte az IMF-illetékes véleményét a Le Monde.

Múlt héten az OTP Bank elemzőinek számításai alapján a bank egyik vezetője, illetve az adósságkezelő vezetője is azt hangsúlyozta, hogy a jelenlegi kilátások alapján nem lesz gond a következő években az ország adósságának finanszírozásával.

Amerikai bankok csaltak a bankmentő programmal

• MTI/Reuters

2010. szeptember 22., szerda 08:10

Egyre több bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy az amerikai állami bankmentő csomagból (TARP) részesedést kérő egyes pénzintézetek csalással jutottak a szövetségi forrásból származó pénzekhez - közölte a TARP-kiadásokat ellenőrző speciális felügyelő, aki egyes esetekben több mint 550 millió dolláros feltételezett visszaélés ügyében vizsgálódik.

Neil Barofsky, egy Washingtonban - helyi idő szerint kedden - rendezett konferencián elmondta: hivatala 120 vizsgálatot indított bankok ellen, amelyek a TARP-csomagból részesülő pénzintézetek teljes skáláját leképezik.

E vizsgálatok várhatóan több banktisztviselő elleni vádemeléshez vezetnek majd - mondta Barofsky, aki szerint ezen ügyek száma egyre szaporodik.

Barofsky hivatalának (SIGTARP) vizsgálatai nyomán eddig nyolc banktisztviselő ellen emeltek vádat. Egyikük Lee Farkas, a csődbe jutott Taylor, Bean and Whitaker jelzáloghitelező egykori vezetője, akinek közreműködésével csalárd módon szereztek 553 millió dollárt a bankmentő csomagból az alabamai székhelyű Colonial Bancshares számára. A SIGTARP vizsgálata azonban megakadályozta, hogy ez utóbbinál kifizessék a tisztességtelenül szerzett pénzt.

A washigtoni kormány tavalyelőtt 700 milliárd dollárosra tervezett bankmentő csomaggal sietett a globális pénzügyi válság miatt bajba jutott amerikai bankok támogatására.

Néhány szó a politikai háttérerők szerepéről

Ha a történelem és politika háttérerőiről kívánunk néhány szót ejteni, akkor tulajdonképpen mondandónkat azzal kell indítanunk, hogy hol is kezdődnek ezen háttérerők. Tulajdonképpen ott kezdődnek és az a legalsó szintjük, amit egyrészt a titkos diplomácia reprezentál, vagyis azok a diplomáciai szervek és diplomáciai folyamatok, műveletek, amelyek a felszíni diplomácia hátterében mennek végbe. Tehát egyik oldalról a titkos diplomácia, a másik oldalról pedig a különböző titkosszolgálatok: a hírszerzési és elhárítási szolgálatoknak az egymás közötti műveletei, részben összefonódva a titkos diplomáciával. Természetesen a titkos diplomáciának is rétegei vannak. A titkos és még titkosabb és annál is titkosabb diplomácia nem egy szinten zajlik, vagyis vannak olyan titkos diplomáciai rétegek, amelyek nem tudnak még titkosabb műveletekről. Vannak olyan elhárítási és hírszerzési szintek, amelyek nem tudnak hírszerzési és elhárítási szintekről. Ezek odáig mennek, hogy titkos szolgálatok titkos szolgálatokat informálnak olyan dolgokról, amik miatt ha az informátort elfogják, akkor kivégzik. Ezeknek azonban a legtitkosabb variánsai is a háttérerőknek még a legkevésbé háttérjellegű megnyilvánulásai.
Ezek mögött állnak különböző titkos társaságok, amelyeket nevezzünk inkább exkluzív társaságoknak, hiszen olyan titkos és exkluzív társaságok hálózata, mint például a szabadkőművesség, a leghatározottabban állítja magáról, hogy nem titkos társaság; exkluzív, de nem titkos társaság, politikával nem foglalkozik és tulajdonképpen ártatlan humanitárius szervezet. (De ez tudjuk, hogy viccnek is rossz.) A szabadkőművesség tehát exkluzív és titkos társaság, mert, ami kifelé exkluzív, az ebben az esetben befelé titkos. Ez annál is inkább így van, mert egy szabadkőműves nem vallhatja be egy más valakiről, hogy szabadkőműves. Tehát nem szabad feltárni, hogy ki szabadkőműves. A szabadkőművesség alá különböző szervek, részben fedőszervek, részben pedig megnyilvánulási szervek tartoznak, különböző klubok, mint a Nemzetközi Pen Club, a nemzetközi Rotary Club hálózat, a nemzetközi Good Templar hálózat. Ezek mind szabadkőműves manifesztációk, részben fedőszervek, részben manifesztációs szervek. A prominens tagjai ezeknek a kluboknak mindig szabadkőművesek. A szabadkőműves szervezeteket latomális szervezeteknek nevezzük, a “latomos” görög szóból, amely kőművest jelent, és a szabadkőművességre lefoglalt szaknév.
Vannak ún. paralatomális szervezetek, szabadkőművesség melletti szervezetek, amelyek lényegileg a szabadkőművességhez tartoznak. Az elsők között kell megemlíteni az Illuminátus Rendet, mely kivételesen sötét variánsa ezen irányzatoknak. Annyira sötét variánsa, hogy a szabadkőművesség legsötétebb irányzatait az Illuminátus Rend közvetlenül befolyásolta és befolyásolja.
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a szabadkőműves irányzatok között jelentős különbségek és ellentétek is vannak, a nagy és alapvető ügyek esetében azonban mindig konszenzus és kollaboráció jön létre közöttük.
Tudunk néhány olyan páholyról, amelyek tényleg apolitikusak. Például Franciaországban van egy “Grand Triade” nevű páholy, amely a “Tradition” nevet is viseli, “guenoniánus” beállítottságú, és kivonja magát a szabadkőművesség általános menetéből. De alapjában véve azt kell mondani, hogy a szabadkőművesség egésze, még a legkevésbé sötét irányzatok is, – például a skandináv irányzatok – nagy és alapvető ügyek esetében együttműködnek a legsötétebb irányzatokkal.
A szorosan vett szabadkőművesség legsötétebb irányzata egyébként az ún. “Grand Orient”, amely a Franciaországban meghonosodott szabadkőművességek közül a legveszedelmesebb. Ez volt az az irányzat, amely az 1789-et megelőző időkben már szinte teljes egészében ateista alapra helyezkedett. Ennek volt a nagymestere a teljesen démoni egyéniségű Chartres-i, később Orleans-i herceg, akit Philippe Egalité-nek, “Egyenlőség Fülöp”-nek neveztek, aki a Bourbon-Orleans-háznak volt a feje, és aki XVI. Lajos halálára szavazott. A fia volt Lajos Fülöp, a polgárkirály, aki X. Károlyt, az utolsó nagy francia királyt váltotta fel a trónon. Az 1848-as forradalom még az annyira erélytelen Lajos Fülöpöt is elűzte a trónról, a szabadkőművességnek még ő is sok volt. Egyébként tudjuk, hogy még két legitim francia király volt, XIX. Lajos és V. Henrik, akik azonban nem tudták a trónt elnyerni. XIX. Lajos X. Károly fia, V. Henrik X. Károly unokája volt.
A szabadkőművesség önmagát 1717-ben manifesztálta, akkor hirdette meg tulajdonképpen világuralmi céljait. Érdekes a kétszáz éves ismétlődés: 1517 – protestáns reformáció, 1717 – a szabadkőművesség önmegnyilvánítása és 1917 – a két orosz forradalom. Ugyanazok az erők produkálták egyébként mind az 1517-es, 1717-es és az 1917-es eseményeket is, de amit 1717-ben tervbe vettek és kinyilatkoztattak, azt egy világnappal 1717 után – egy világnap 72 év –, tehát 1789-ben kezdték megvalósítani. Ennek voltak előzményei, hiszen már az angol forradalomban is szerepet játszottak, de a francia forradalom teljes mértékben egy szabadkőművesség által kirobbantott forradalom volt. Nagyon lényeges mozzanat, hogy amikor a rémuralom a csúcspontjára jutott, akkor betiltották a szabadkőművességet.
1917-ben a szovjet forradalom kirobbantásában is eminens szerepet játszott a szabadkőművesség. A fiatal szovjet állam, amikor betevő falatja nem volt még a kormánynak sem, akkor komoly anyagi támogatást nyújtott a “Grand Orient”-nak. Az oroszországi szabadkőművességet azonban egy idő múlva betiltották.
Az 1918-as forradalmat Magyarországon, majd az 1919-es bolsevista hatalomátvételt teljes mértékben a szabadkőművesség irányította. Magyarországon a Galilei-kör a szabadkőművesség irányítása alatt álló szabadkőműves produktum volt, a szabadkőművesség általános vonalainál is sötétebb arculatú, ugyanis itt működött a Martinovics-páholy. Ennek a páholynak a főmestere Jászi (Jakubovics) Oszkár volt, és tagjai között volt található például Ady Endre, valamint a prominens szabadkőműves Varga (Weissfeld) Jenő, aki 1945 után a titkos pártvezetésben vett részt; ő volt Gerő (Singer) Ernő felettese. Varga (Weissfeld) Jenő a Szovjetunió gazdasági életének irányításában is eminens szerepet játszott, ezért majdnem mindig a Szovjetunióban tartózkodott. Az ő alárendeltje volt Gerő (Singer) Ernő, Singeré Rákosi (Rosenfeld) Mátyás, Rákosié (Farkas) Mihály, korábban Mihail Wolf, eredetileg Lőwy Hermann, Farkasé Révai (Léderer) József.  Alattuk helyezkedtek el olyanok, mint Péter Gábor, eredeti nevén Eisenberger Benő, vagy Vas (Weinberger) Zoltán.
Amikor 1948 után Magyarországon betiltották a szabadkőművességet, Hatvany Bertalan báró a Martinovics-páholyt  áttelepítette Párizsba, ahol napjainkig működik. Tehát amikor Magyarországon a szabadkőművesség nyíltan nem működhetett, akkor ez egy koordinátor-páholyként működött Párizsban. Egyébként ő az a Hatvany Bertalan báró, aki József Attila különböző helyekre beküldött önéletrajzában szerepel, mint akinél József Attila két hétig vendégeskedett. Ez nem volt túlságosan erős ajánlólevél, miután Hatvany Bertalan báró volt Európa leghírhedtebb homoszexuálisa. Hatvany Bertalan bárónak, mint orientalistának egyébként jelentős érdemei voltak. Nagyon képzett orientalista volt, és van egy elég hasznavehető Tao Te Ching fordítása is.
A szabadkőművesség filiáléi és a szabadkőművesség melletti szervezetek, elsősorban az Illuminátus Rend, a világ életére nem csupán befolyást gyakorol, hanem abban uralmi helyzetet foglal el. A szabadkőművességek és az illuminátusok felett három páholyszisztéma áll. A legalsó szint látszólag nyilvános, tulajdonképpen exkluzív, lényegileg titkos. Ezek olyan páholyok, amelyeknek csak zsidó tagjai lehetnek, rasszbelileg és vallásilag is. Ez a „B’nai B’rith”, ami annyit jelent, hogy a Szövetség Fiai. A „B'nai B'rith” minden jelentős tagja egyszersmind 33.fokú szabadkőműves. E fölött áll a „B'nai Mose”, Mózes Fiai, és a „B’nai Sion”, Sion Fiai. Ezt a közönséges cionista szervezetektől meg kell különböztetni, noha kapcsolat áll fenn közöttük. Erről a kettőről csak annyit lehet tudni, hogy vannak. Tehát „B’nai Sion”, alatta „B’nai Mose”, alatta „B'nai B'rith”, alatta szabadkőművesség és illuminátizmus, és egészen töredékes erőktől eltekintve a világ körülbelül minden politikai ereje. A szabadkőművesség egykori, legnagyobb ellenfele a Római Katolikus Egyház és a Római Apostoli Szentszék átkot mondott a szabadkőművességre, és a szabadkőművességgel minden kapcsolat kiközösítést vont maga után. Ezen rendelkezések már nincsenek életben tartva, de még teljesen megszüntetve sincsenek; ennek ellenére a Bíborosi Kollégiumban, a kuriális bíborosok között számos szabadkőműves van. Az egyház hatékony titkosszolgálatát ellátó Jezsuita Rend 1945 óta tele van zsidókkal és az élvonalában titkos szabadkőműves zsidókkal. A Jezsuita Rend teljesen ezeknek az erőknek a kezében van; most is hatékony, ám hatékonyságát ezen erők érdekében fejti ki. Ezen említett rétegek és a „B'nai Sion” fölött áll állítólag a háromszázak tanácsa, a hetvenkettők tanácsa, a harmincak, a tizenkettők, a hetek, az ötök, és a hármak tanácsa, és az egésznek a csúcsán egy valaki, akit úgy neveznek, hogy a Zsidók Hercege. Jelképesen, hasonlóképpen, mint az assassinoknak Alamud várában rejtőző feje, a Hegység Véne nevet is viseli. A Zsidók Hercege, vagy a Hegység Véne. A szabadkőművesség célja a három lépcsőben megvalósított Izrael: Izrael az ismert keretek között, nagy Izrael az Eufrátesztől a Nílusig, és teljes Izrael, ami a Földgömb. Ezt egy egész Földre kiterjedő zsidó-világköztársaság, majd egy zsidó világmonarchia révén kívánják elérni. Mi az, ami e törekvésekben abszolúte elfogadhatatlan? Nem pusztán az a lényeg, hogy egy minden más etnosztól különböző etnosz akarja átvenni a világuralmat, hanem az, hogy ezt merőben antitradicionális és antispirituális közbülső célok megvalósítása révén minden tradicionális struktúrát lerombolva és felforgatva kívánja elérni. A kommunizmusok, a liberalizmusok, az anarchizmusok és minden egyéb modern formáció ennek a szolgálatába van állítva, hogy különböző etapokban, különböző módszerek bevetésén keresztül ezt a célt mozdítsák elő. Gondoljuk meg, hogy talán ez a cél pozitív; de milyen törekvés az, ami világkommunizmuson és világliberalizmuson keresztül akar működni? Mi az, ami minden struktúrának a legalpáribb lerombolása révén kíván hatalomra jutni?
A háttérerőket azonban ennyivel még korántsem merítettük ki, ugyanis a világ manipulátorai, élükön a Zsidók Hercegével, maguk is manipuláltak. Ezt nagyon lényeges tudatosítani. Azt hiszik, hogy mindent a kezükben tartanak, és ez bizonyos értelemben igaz is, de nem teljesen. Itt két óriási tévedés lehet: az egyik, amelyik alábecsüli ezt az erőt, a másik, amelyik végletesen túlbecsüli, elősegítve ezzel ezeknek a szándékait. Kétségtelen, hogy hatalmas erő van a kezükben, de nem minden. Kétségtelen, hogy a világ manipulátorai, de őket is manipulálják; manipulált manipulátorok. Ahonnan a manipuláció kiindul, az már kezdi elhagyni az emberi létformát. Nyilvánvalóan vannak még közbülső emberi ágensek, hiszen a manipuláció emberi manifesztációi nem kizárólag zsidó szabadkőműves manifesztációk még a legsötétebb vonalon sem. Vannak olyan szervezetek, amelyek ugyan tartanak bizonyos  kapcsolatot a szabadkőműves illuminátus vonallal, de lényeges kimondani, hogy nincsenek ezzel alárendelt viszonyban. Ilyenek például egyes sötét, indiai irányzatok: Transzcendentális Meditáció, Krisna-tudat Mozgalom, amelyek mérhetetlenül sötét munkát fejtenek ki, ugyanis többet tudnak, mint a zsidók; be tudnak avatkozni a halál utáni szférákba. Ezen irányítók veszedelmességét korántsem szabad aláértékelni. A legsötétebb helyen lévő emberi ágensek legalább két irányba elágaznak; mivel a zsidó szabadkőműves vonalnak nincs minden sötét irányzat alárendelve, ezért kell, hogy legyenek még olyan emberi ágensek, amelyek mindezeket manipulálják, de mögöttük már nem emberi ágensek vannak, tehát ezek az emberek végül is démoni irányítás alatt állnak. Ezek a felbomlás, a felbomlasztás ellenistenségei vagy másképp megfogalmazva sátáni hatalmak. Ezek a démonok a sátáni hatalmak seregeit alkotják. A Sátán, az Ördög különböző lehetséges elnevezések; ahogy az általunk kevéssé tisztelt Luther is mondta: „Gottes Teufel”, Isten Ördöge. Tehát az Ördög Istené, és Istennek alá van rendelve. Voltaképpen Isten maga, mikor önmagát distanciálja önmagától, és önmaga ellenébe fordítja önmagát. A sátán Istennek, az Isten-foknak nem tud ártani, ám az embernek igen. A kreátorrá lett embernek nem tud ártani, de a kreatúra szintjén lévő és önmagát esetleg kreátorrá transzmutálni akaró embernek viszont annál nagyobb mértékben. Lényeges, hogy nincsen sötét erő, amely a legmagasabb isteni létrendet kikezdhetné, de az úton haladó embert, a Homo Viatort kikezdheti. A teljesen sötétségbe merült ember most ebből a szempontból kevéssé érdekes. A centrális cél közvetlen közelében lévő ember már nem érinthető meg. Az úton haladó, felülről vezérelten és alulról felfelé haladó embernek azonban lehet ártani, és ő az, aki igazán számít. A Homo Comprehensivus nem kezdhető ki, és a Homo Damnatus már elveszett, de éppen a Homo Viator az, aki ebből a szempontból leginkább ki van téve ezen erőknek, holott ő méltó lenne arra, hogy ne legyen kitéve teljesen. Az Isten-fokot a Sátán sem kezdheti ki, a sötét erők még kevésbé, de az úton haladó emberi személyiség, olyan személyiség, akiben a személyfelettiség jelenléte villanásszerűen megjelenik, de még nincs igazán jelen. Ha igazán jelen lenne, akkor már védekezni tudna bensőleg és autonóm módon, de ezt még nem tudja. Tulajdonképpen ezen emberek érdekében nyilatkozik meg minden tanítás, minden óvó és védő kijelentés. Maga a Buddha azt mondta, hogy azokhoz szólok, akiknek a szemét már csak kevés por fedi’. Nem azokhoz, akiknek a szeme be van temetve homokkal, porral, és nem azokhoz, akiknek a szemét nem fedi már semmi, hanem azokhoz, akiknek a szemét kevés por fedi. Ezekhez szól a világ minden tanítása.
Az igazán veszedelmes háttérerők tevékenysége racionális emberi fogalmakkal nem is jellemezhető. Ezeknek az erőknek a lényszerű képviselői már megragadhatatlanok, csak annyit tudunk róluk, hogy vannak. Vajon helyes-e az az álláspont, amelyik egy szélsőséges konspiracionizmust feltételez? Ilyen értelemben maga is egy konspiracionizmus követője, ám egyáltalán nem azért, mert a konspiracionizmust helyeselné, hanem mert konstatálja, hogy az involucionizmus álláspontja a helyes álláspont, tehát az involucionizmus hívének vallja magát; ebben az esetben is konstatálunk egy konspirációt, vagyis egy világ-összeesküvést. A világ-összeesküvésnek körülbelül mindenki ki van téve. Ugyan vannak, akik ebből nem fognak fel semmit, és vannak, akik 'kinőnek' ebből, de tulajdonképpen mindenki ki van ennek téve; azok is, akik az összeesküvést irányítják, mert az összeesküvés irányítói még mindig nem az igazi irányítók, és még az igazi irányítók is irányítva vannak. Voltaképpen önmagam vagyok az irányító, de amíg ezt nem tudom, addig messzemenőleg nem én vagyok az irányító. Guénon említi a sötét erők legmagasabb fokozatain álló embereket, akiket a Sátán Szentjeinek nevez a szúfi tradíció. Ez egy nagyon magas fokozat. Nem olyan magas fokozat, mint Isten igazi Szentjei, de egy nagyon magas és nagyon nagy hatalmat birtokló fokozat. Ki lehet-e teljesen küszöbölni a sötét erők relatív győzelmét? Tekintettel arra, hogy a Kali-Yugának le kell futnia, azt kell mondani, hogy nem lehet. Abban, hogy a Kali-Yugának le kell futnia a legtradicionálisabb állásfoglalás is teljesen egyetértő. Nem mindegy, hogy a Kali-Yuga legeslegvége milyen, ugyanis vannak Yugák fölötti értékek. Ezek a Yugák feletti értékek nagyobbrészt elmerült, latenciába merült értékek, amelyeket azonban fel kell emelni a manifesztáció szintjére, konzerválni kell, át kell értékelni, és a korszakfelettiség elvei alapján ezen értékek legbensőbb lényegi értékeit át kell menteni egy újabb korszakba. Ez nagyon szorosan összefügg egyrészt az egyéni megvalósítási utak bejárásával, másrészt pedig a méltó befejezés gondolatával.
Máshol utaltam már arra, hogy Ferenc Józsefnek semmi kétsége nem volt afelől, hogy a Monarchia egyszer megszűnik. Azt mondta, hogy arra azonban szeretne gondot fordítani, hogy ne akárhogyan szűnjék meg, és tett is ennek érdekében. Annyit nem tudott tenni, hogy ez egyáltalán ne menjen végbe, és annyit sem, hogy ez teljesen méltóképpen történjék. Egy ilyen befejezés teljesen méltóképpen nem mehet végbe.
A konzerválás és a yuga-lefuttatás igenlése egymással csak akkor hozható szintézisbe, hogyha egy harmadik, ezek felett álló princípiumot vezetünk be. Ez az aranykorépítés idealítása, mely nélkül ezek kibékíthetetlenek lennének. Ennek kell tulajdonképpen a vezérlőmotívumnak lennie. A felbomlásra irányuló ellenistenségek, vagy ördögök, sátánok, démoni csatlósaikkal együtt teljesen arra irányulnak, hogy szűnjék meg, fusson le a Yuga. Ebben a tekintetben tulajdonképpen mindenki ugyanazt akarja; aki nem, az nem látja helyesen a dolgokat. De úgy akarják, hogy konzerváció, főleg a magas értékek konzervációja ne valósulhasson meg, hogy aranykor ne legyen többé, hogy átmentések ne legyenek, vagyis a pusztulás és bomlasztás teljes mértékben jusson diadalra; és mindezt azért, mert a felbomlás ellenistenségeinek a végső célja a Semmi. Minden felbomlasztás a Semmit célozza meg. A szabadkőműves-zsidó világuralom harcosai olyan eszközökkel operálnak, amelyekben az igazi vezérlőerőt a felbomlás ellenistenségei jelentik, és ami a Semmit célozza meg. Végül is nem az fog megvalósulni, amit ők akarnak – bár az is elég rettenetes lenne –, hanem az valósul meg, ami az ágensek mögött álló ágensek és legfelsőbb ágenseknek a legbensőbb és legtitkosabb, de legerőteljesebben képviselt és legerőteljesebben működtetett célja és útja és haladása és menete. Helyesen mondta valaki, hogy az első baloldali maga a sátán volt. A sötét erők nem nyúlhatnak máshoz, csak baloldalisághoz vagy ellen-baloldalisághoz, ami azonban esszenciálisan egy oldalon van. Nem nyúlhatnak máshoz, mert az a céljuk, hogy a struktúrák omoljanak össze. Az a céljuk, hogy értékek ne őrződjenek meg. Egyébként csak mellesleg jegyzem meg, hogy a túl indirekt utakon megvalósított célok eleve óriási veszélyekkel kapcsolatosak, még hogyha ott a legtisztább szándékok működnének, akkor is. Bizonyos indirekt megoldások elkerülhetetlenek, ám ha ezt túl indirekt módon csinálják, abból csak romlás lehet. Néha teljesen groteszk formákat tudnak ezek ölteni; nézzük például az anarchisták terrorcselekményeinek a célját. Ideológiájuk szerint, hogy ha mindenütt terrorcselekmények jönnek létre, akkor az azt fogja provokálni, hogy világfasizmus jöjjön létre. A világfasizmus létrejön, és a világfasizmus ellen egy hatalmas anarchistico-kommunista baloldali világforradalom tör ki, amelyik azután győzelemre jut. Ha ez így lenne, akkor azt mondhatnánk, hogy a középső, átmeneti fokozattal meg is lehetne elégedni, hátha nem tudná elsöpörni egy kommunista világforradalom. De nincs így, és az egész dolog nevetséges, komolytalan.
Azokkal az erőkkel, amelyek a világot behálózó szervezeteken keresztül, ma már mondhatjuk, hogy a világ államain keresztül – élen az Egyesült Államokkal –, a korábban hatékonyan ellenálló szervezeteket is bevonva – lásd a Római Katolikus Egyház –, a világot irányítják, ép lelki, szellemi organizmus megléte esetén nem lehet egyetérteni. Egy ép lelki, szellemi organizmus nem vonzódhat egy olyan felbomláshoz, amelyben maga is felbomlik. Tehát nem vonzódhat egy ilyen értelemben vett, mondhatjuk úgy, hogy egy super-öngyilkossághoz, hiszen nemcsak a földi életet szünteti meg, hanem minden transzcendens lehetőséget aláás. Ezek a törekvések nemcsak nemzeteket bomlasztanak fel, hanem mindent.  Ebből az az igazán érdekes, ami a transzcendens lehetőségek megvalósításával és megvalósulásával függ össze. Ami ilyen lehetőség, az különösen megcélzott.
Másutt említettem már, hogy a liberalizmus egyebek között szembenáll magával a libertas-szal, a szabadsággal, de továbbmegyek, szembenáll a liberalitással, a szabadelvűséggel, sőt a liberalizmussal is. Tehát egy önfelbomlasztó képződmény, csak míg önmagát felbomlasztja, ami nem lenne nagy baj, felbomlaszt igazi értékeket is. A liberalizmus szemben áll mindennel, és mindent fel akar bomlasztani. És ez még mindig csak a jóhiszemű liberalizmus, mert a rosszhiszemű liberalizmus nem is őszinte; szelektál, és a szelektálás nem azt jelenti, hogy bizonyos dolgok nem fognak felbomlani, hanem, hogy bizonyos dolgokat, mégpedig a sötét dolgokat nem akarja felbomlasztani, csak a pozitívumokat. Ez azt eredményezi, hogy a pozitívumokat előbb bomlasztja fel. Végül ebben a folyamatban is felbomlik minden, de ez ráadásul még rosszhiszemű és alattomos is.
Magyarország abból a szempontból mindig tanulmány tárgya lehet, hogy a folyamatok itt mennek végbe körülbelül a legocsmányabban. Az egész országban nem ismer határokat a Nyugat-majmolás, de kizárólag a nyugati világnak a negatívumait hozzák át ide. Hol hozzák ide be ma Magyarországra a skandináv szociális ellátottságot és biztonságot?! Preparálva a legvisszataszítóbb és legnegatívabb formációkat hozzák be. Ami esetleg abban a világban jó lenne, azt semmiképpen nem. Erre komoly gondot fordítanak. 1988-ban az a mondás járta, hogy skandináv adórendszer és etióp bérrendszer, és ez azóta sokkal erőteljesebben megvalósult. Nem csak adórendszer, hanem árrendszer is. Ez lényeges, mert Magyarország bár rendkívül gyatra gazdasági helyzetben van, nincs olyan gyatra gazdasági helyzetben, mint amit az emberek átélnek ebből. És miért van ez így? Mert a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, főleg a Nemzetközi Valutaalap ezt írja elő. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank két szabadkőműves filiálé. A bankvilág általában, egy-két kivételtől eltekintve, szabadkőműves kezekben van. E tekintetben excellálnak. E fölött csak a Kuhn-Loeb & Company Bankház van még előkelőbb helyzetben. Ez látszólag a világ kb. 100. helyén álló bank, de valójában a világon az első helyen áll. Ez a Kuhn-Loeb & Company – a sötét üzelmek nagy koordinátor bankja. A működő operatív bankok közül a Valutaalap a legsötétebb, a második helyen áll a Világbank, és a harmadik helyen az Európai Fejlesztési Bank. Az első, a Nemzetközi Valutaalap írja elő, hogy Magyarországon árat kell emelni. A béreket meg lehetőleg ne emeljék. Ezért elviselhetetlen a helyzet. Hiába vannak szabad árak, be kell avatkozni egy ponton, mondjuk a benzinárba adóval, és utána a dominóelv alapján minden követi ezt. Nem kell túl sokat csinálni: az állam beavatkozik azzal, hogy áremeléseket gerjeszt. Nincs klasszikus infláció, hiszen a klasszikus infláció az pénzelértéktelenedés – az van –, áruhiány – az nincs –, és korlátlan pénzkibocsátás – ez sincs. Ez infláció, de nem klasszikus, tökéletes és tiszta infláció; az elértéktelenedés a lényeg, ami pedig tulajdonképpen vezérelt. Magyarország lakosságának az elnyomorítását – csekély kivételtől eltekintve – a Nemzetközi Valutaalap parancsára hajtják végre. A Nemzetközi Valutaalap a világ-szabadkőművesség érdekei szerint hajt végre dolgokat. A dolog egyébként kétoldalú: az ún. kormány megkapja az utasítást a Nemzetközi Valutaalaptól egyfelől, másfelől a kormánytagok – mint szabadkőművesek –, megkapják külön ezeket a direktívákat a szabadkőművesség oldalról is. Tehát a dolog rendkívül szélsőséges,  és az is ki van dolgozva, hogyha Magyarország kiszakadna a Nemzetközi Valutaalapból, akkor ezt hogy torolnák meg. Olyan helyzetbe hozzák, hogy ne legyen megoldás. Lehet, hogy ennek ellenére mégis lennének megoldások, amelyek persze csak átmenetiek lehetnek, mert tulajdonképpen csak egy parlamenti párt van, hat frakcióval. Ha bekerülne még nyolc másik párt, akkor tizennégy frakciója lenne az egyetlen pártnak.
Ezen erők nagyon különbözőképpen irányítják a Föld országait. Például a Szovjetuniót úgy irányították, hogy a Politikai Bizottság felett volt egy titkos politikai bizottság, és a titkos politikai bizottság felett volt egy még titkosabb politikai bizottság. Voltak átfedések; aki a titkos politikai bizottságnak a tagja volt, az lehet, hogy a látható politikai bizottságnak csak póttagja volt. Ott ilyen módon ment az irányítás. Ismerjük azt, aki Sztálin idejében a láthatók közül az első ember volt. Mindig van a láthatók közül első ember. Magyarországon ma a láthatók közül a sötét oldal első embere Konrád György. Nyilván nála vannak nagyobbak, de nem tudjuk, kik azok. A Szovjetunióban is volt egy ilyen ember, ez volt Lazar Mojszejevics Kaganovics. A felső vezetés tagja volt, de nem volt a legelső ember; titokban azonban Sztálin felett állt. Később háttérbe szorult, kizárták a pártból, de voltaképpen az utasításai egészen 98 éves korában bekövetkezett haláláig, 1991 közepéig, érvényesültek. Nem sokáig élt utána az ún. Szovjetunió. Még Lenin életében a titkos élvonalban volt, valószínűleg az élvonal élén.
 Ilyen volt a láthatók közül az Egyesült Államokban Bernhard Baruch. Az első világháború idején Wilson alatt került ebbe a meghatározatlan pozícióba, és egészen haláláig, ami Kennedy elnöksége alatt következett be, úgy nevezték őt, hogy az Egyesült Államok igazi elnöke. Az Egyesült Államokban az irányítás egyébként más jellegű. Ott az elnök általában nem kap utasításokat, hanem helyzetek elé állítják, úgy, hogy a helyzetek teljesen beszorítják őt egy cselekvési körbe, hogy ne tudjon mást csinálni. Olyan, aki abszolúte mást akar, mint amit akarnak, eleve nem lesz elnök. Ezen belül, ha vannak egyéni elgondolásai, akkor azokat megfelelően koordinálják. Az Egyesült Államok elnökei nagyon sötét üzelmeket folytattak; az Egyesült Államok viszonylag – ez nagyon viszonylagos – legtisztességesebb elnöke Reagan volt.  Szándékaiban Nixon is ilyen lett volna, de nagyon puha volt. Nixon titokban támogatta a Julio Valerio Borghese herceg tengernagy által tervezett puccsot Itáliában. Valério Borghese herceg lett volna az új Duce, és elgondolása szerint a kultúrával kapcsolatos ügyek legfőbb inspirátora Evola lett volna. Nixon utasítást adott az Itáliánál állomásozó amerikai flottának, hogy adott esetben avatkozzék be az eseményekbe Borghese oldalán. Ez nem történt meg, mert a hadsereg-főparancsnok, az elnök parancsát nem hajtották végre, szabotálták, majd Nixont megbuktatták. Akaratának nem tudott érvényt szerezni. Ha érvényt szerzett volna, akkor megölték volna. A puccs, sajnos, végül elbukott. Sajnos, mert Valerio Borghese adekvátabb fasizmust valósított volna meg, mint Mussolini, ami abból is látszik, hogy a szellemi élet inspirátoraként kit gondolt el.
Ahogy az Egyesült Államok elnökei helyzetek elé vannak állítva, úgy elképzelhető, hogy ez még olyasvalakivel kapcsolatban is felvethető, mint Hitler. Már beszéltem arról, hogy Hitler nukleáris fegyvere 1944-re kész lett volna, de nem három példányban, mint az amerikaiaknak, hanem tizenötben. Amellett a V-rakéták meg voltak tervezve; a V-1-et gyártották, a V-2-ből készült néhány darab, de meg voltak a tervek V-10-ig elmenően. Állítólag a V-9-es már interkontinentális volt, a V-10 pedig globális rakéta körülbelül 20 ezer km-es hatótávolsággal. (40 ezer km-es hatótávolságra nincs szükség, hiszen semmi szükség arra, hogy valaki önmagát a föld megkerülésével semmisítse meg rakétával.) Ezt a fejlesztést a sztálingrádi csata elvesztésének idején és El-Alamein elvesztésének idején, amikor legnagyobb szükség lett volna a gyors fegyverfejlesztésre, Hitler visszafogatta, sőt szinte leállíttatta. Nem küldték szét a tudósi team-et, amely különben jobb volt, mint az amerikaiaké. Nemrég különben Marx György egyetemi tanár elmondta – amit valószínűleg nem mondott volna el, ha nem így lett volna –, hogy az amerikaiak tudósi gárdája egy igen kiváló gárda volt, de a németeké még kiválóbb volt. Az amerikaiaknál Oppenheimer, Teller, Fermi álltak, a németeknél Heisenberg, Weizsacher és más jeles tudósok. A németek előnyben voltak minden tekintetben. Az amerikaiak 1945-re csináltak három bombát. Az egyiket felrobbantották a nevadai sivatagban, a másik kettőt, Hirosimára, Nagasakira dobták. A németek valószínűleg 15 rakétatöltetet csináltak; ők nem bombában gondolkoztak, hanem rakétában, méghozzá V-9 és V-10 által hordozott rakétákban. A háborút ily módon megnyerhették volna. De elveszítették. Így is nehezen tudták legyőzni őket, de végül is legyőzték, és ez Hitlertől indult ki. Hitler ugyanakkor azt mondta Szálasinak, hogy meg van az új fegyvere, már kész. A jelek szerint ezt Szálasi nem hitte el teljes mértékben, de úgy vélte, hogy körülbelül nyár közepére meglesz, és addig talán ki tudnak tartani a németek. 1945. április 17-én döntötte el magában, hogy a háborút nem nyerheti meg Németország, mert nincs kész a rakéta, nyárra sem lesz kész, de ha kész lenne, akkor sem tudnak nyárig kitartani. A hitleri utasítások értelmében soha nem is lett volna kész, noha Hitler azt mondta 1944. decemberében Szálasinak, hogy megvan az új fegyver, bármikor bevethető, de olyan borzalmas pusztítást végez, hogy megpróbálja konvencionális fegyverekkel megnyerni a háborút. Annyit tudunk majdnem százszázalékos bizonyossággal, hogy Hitler valamiféle neokathar szervezetnek volt a tagja. A katharizmus a manicheizmusnak egy későbbi formája volt. Ehhez a szervezethez eskü kötötte, és hipotézisem szerint, lehetséges, hogy ennek a neokathar szervezetnek a hátterében valamilyen latomális vagy paralatomális szervezet állt, amiről neki nem is kellett tudnia. Miután utasításokat hajthatott végre, minden jel erre mutat, hogy nyilvánvalóan egy innen jött utasítást alapján döntött úgy, ahogyan döntött. A legelemibb józan ész is azt követelte meg, hogy Sztálingrád és El-Alamein után a fegyverkezést felgyorsítsák, nem pedig, hogy visszafogják. Annyira, hogy a tudósok bár nem lettek szélnek eresztve, de csak piszmogtak mindenfélével, hiszen attól kezdve semmi komoly dolgot nem csináltak. Nagyon keveset lehet erről megtudni, mert megpróbálták úgy beállítani, mintha a tudósok szabotálták volna el a dolgot, de sok jel arra mutat, hogy ez egyáltalában nem volt így;  az amerikaiak ugyanis felvették e tudósok egymás közötti a fogságuk idején lefolytatott beszélgetéseit, és ebből egyet-mást kiszivárogtattak. Nagyon nagy blamázs lett volna bevallani, hogy fő titkos szövetségesük maga Hitler volt. Ebben a kérdésben még nem lehet tisztán látni, de bizonyos dolgok nagyon élesen körvonalazódnak.
A sötét erők a Német Birodalmat nem tudták úgy kezükben tartani, mint más országokat, de meg voltak azok a módszerek, amivel tulajdonképpen közvetve és részlegesen ezt mégiscsak megtették.

 Dr. László András

László András

Szuverenitásunk kérdéseiről

Magyarország helyzetét 1945-től napjainkig kevesen értékelik és értelmezik helyesen. A kommunistákról nem érdemes – e helyen – beszélni, hiszen számukra Hazánk és Nemzetünk meggyalázott volta jelentette a „szocializmus felépítésének” bázisát. Azonban sajnálattal állapítható meg, hogy a politikai összefüggéseket egyébként érteni látszó, jó érzésű felnőtt és érett emberek körében is milyen torz nézetek tenyésznek. Ezek tömkelegéből ki kell emelnünk egyet, egy olyat, amellyel kapcsolatban az értetlenség tűrhetetlennek tekintendő, s amely kritérium-értékkel bír, mivel ennek el nem fogadása vagy azt jelzi, hogy az illető lényegileg és igazán nem ért semmit, s politikáról nem lenne szabad egy szót sem szólnia, vagy pedig arra utal, hogy haza- és nemzetszeretete, amelyhez korábban kétség sem fért, mégiscsak megkérdőjelezhető. Miről van tehát szó tulajdonképpen? 

Az elvadult kommunisták kivételével ma mindenki arról beszél, hogy 1945-től 1991 közepéig Magyarország szovjet megszállás alatt állt; némelyek – óvatosabban – csak szovjet katonai jelenlétről mernek–szeretnek nyilatkozni. Ezzel azonban az, aki önmaga helyét nem a politikai baloldalon kívánja definiálni, nem érheti be. Az elgondolható legkeményebb határozottsággal ki kell mondanunk és ki is mondjuk, hogy: Magyarország egésze 1945. április 1-jétől 1991. június 30-án 24 óráig ellenséges katonai megszállás alatt állt. 'Ellenséges' – ezen van a hangsúly! Nem „idegen” katonai jelenlétről volt szó, hanem a legádázabb ellenség ellenséges és rémuralmat megvalósító megszállásáról, hazánknak az ellenség által történő leigázásáról. 

Az ellenséges vörös hordák ellenséges alapokon nyugvó megszálló jelenléte – mint olyan – nem minősíthető, de ennek a vitathatatlan ténynek olyan vonzatai voltak, s vannak még ma is, amelyekről – ha röviden is – szólnunk kell. Az ellenséges megszállás a hatalom törvénytelen bitorlását jelentette, amelyhez politikai–történeti szemetek asszisztáltak – szolgák és bábok szerepében, az államhatalom és az államigazgatás képviselőinek hazudva magukat. Egy ellenséges megszállás alatt álló ország, amelynek minden mozdulatát az ellenséges megszállók határozták meg és írták elő: semmiféle érvényes szerződést és megállapodást nem köthetett, mert ennek csak a szuverenitás lehetett volna az alapja, viszont az ellenséges megszállás alatt álló és az ellenséges megszállók által meghatározott ország nem lehet szuverén. Magyarországnak – az ellenséges megszállást követően – az ország határain belül – nem volt és nem is lehetett törvényes kormánya, sőt – ezt is ki kell mondanunk! – tulajdonképpen semmiféle kormánynak nevezhető kormánya nem volt. Nem volt – az ország határain belül – igazi Országgyűlése sem, igazi államfője sem. 

Ennek megfelelően a szerződések – mint megjegyeztük – semmiféle érvénnyel nem bírhattak, vagyis sem akkor nem voltak szerződéseknek tekinthetők, sem pedig ma – visszatekintve – nem mondhatók azoknak. E tekintetben elsősorban magát az úgynevezett „fegyverszüneti egyezményt” kell megemlítenünk, amely – a fentebb elmondottak értelmében – semmiképpen nem minősíthető érvényes szerződésnek, sőt még érvénytelennek sem, mert az érvénytelenség ilyen fokára a közönséges érvénytelenség vonatkoztatása a legképtelenebb eufémizmus lenne. 

Az ellenséges megszállás ott és akkor kezdődött, amikor a szovjet hordák betörve megvetették a lábukat. Bestiális jelenlétükről már sokan és sokfélét megírtak, így ezekre itt nem térünk ki. Az ország teljes megszállása 1945. április 4. és 10. között perfektuálódhatott, de fogadjuk el a „hivatalos” véleményt, – április 4-ét. Az ország történetének az első teljesen egyértelmű gyásznapja ez volt. Ehhez képest a mohácsi csatavesztés és a török hódoltság kezdete – bár azok is katasztrófák voltak – jelentőségükben elenyésznek. Ott is az ellenség diadalmaskodott, de olyan ellenség, amely – ha valami merőben idegent is képviselt – alapvetően nem Isten- és emberellenes idegenséget, mint ahogy azt a szovjet és kommunista ellenség tette, a legterrorisztikusabb módon és eszközökkel. 

A trianoni békekényszer is végletesen jogtalan volt – és teljesen igazságtalan –, de ott és akkor mégiscsak törvényes jogosítványokkal rendelkező, tisztes és kvalifikált politikusok voltak jelen, s megtört szívvel engedve a kényszernek írták alá e szégyenletes, a szabadkőművesség által komponált „békeszerződést”. Az úgynevezett „párizsi békekötés” – még a trianonihoz képest is – egészen más volt; Magyarországon ugyanis – mint már megjegyeztük – tulajdonképpen nem volt kormány, nem volt parlament és nem volt államfő, mert az, ami volt, annyi joggal sem rendelkezett, mint azok, akik egy kocsmában részegen „átveszik a hatalmat”. Az ellenség által bársonyszékbe ültetett (1919-es) bolsevista gonosztevők és az ellenséggel kollaboráló, hazaáruló lakájaik nem rendelkeztek semmiféle igazi jogosítvánnyal ahhoz, hogy békét köthessenek, s az ellenség olyan ellenség volt, amelyikkel egyáltalán nem is lehetett volna soha békét kötni: a bolsevisztiko-kommunista szovjet uralommal egy törvényesen működő magyar állam sem köthetett volna békét; az angolokkal és az amerikaiakkal talán – messzemenő fenntartások mellett – igen, de a szovjetekkel sohasem. 

Magyarország törvényesen megválasztott vagy kinevezett államférfiait a Szovjetunió szövetségesei – mint „háborús bűnösöket” – átadták a szovjetek által bitorolt hatalom magyarországi – magyarnak semmiképpen nem nevezhető – ágenseinek. A „népbíróságok” – természetesen – nem voltak bíróságok, hanem a terrorgépezet legeslegaljasabb és legvisszataszítóbb teratómái. A törvényes magyar államférfiak sokaságát gyilkolták meg, – mert a kivégzést törvényesen elítélteken szokták végrehajtani, s itt törvényes vagy bármiféle elítélésről szó sem lehetett, mert ahhoz igazi bíróságra lett volna szükség. 

Magyarországon nem egyszerű jogtalanságok vagy törvénysértések történtek, mert a törvénysértéshez valamilyen törvényes keret legalábbis elvi meglétére van szükség. Az igazi törvényességet Magyarországon a vadállati ellenség, s az ellenségnél is förtelmesebb kiszolgálóik elsüllyesztették, s amit a helyére tettek, annak semmiféle törvényhez és törvényességhez még a legcsekélyebb köze sem volt. 

Az 1956-os szabadságfelkelés és szabadságharc ellen az állítólagosan „megbékélt” ellenség ismét nyíltan hadba szállt. Voltak és vannak, akiknek még ezek után sem nyílt ki a szemük, vagy ha mégis, akkor nem eléggé. 

Mi – és ez nyilvánvaló – Nagy Imrét sem fogadtuk el és nem is fogjuk elfogadni soha. Az egykori belügyminiszter, Berija kegyeltje – belügyminisztersége idején – túltett Péter Gáboron, s ez akkor köztudott volt, ám a hitványságnak az a foka, amit Kádár János produkált még az itteni viszonyok között is szinte egyedülállónak tekinthető. Az, hogy ki mit tett önként és örömmel vagy mit tett parancsra – érdekes lehet az oknyomozás szempontjából, esetleg a pszichológiai megközelítés vonatkozásában, de lényegesnek semmiképpen sem mondható. Lehet, hogy Kádár önként tette, amit tett, lehet, hogy kötelezték vagy kényszerítették – végül is mindegy. Tisztességes ember el sem juthat odáig, hogy a nemzet hóhérjának a szerepére felkérhessék, vagy e szerep elvállalására kényszeríthessék, s ez, ennél összehasonlíthatatlanul kisebb szerepek esetében sincs másként. 

Magyarország – 1988 és 1989 forrongó belső mozgásain át- elérkezett 1990-hez, az úgynevezett rendszerváltozás évéhez. Nem tehető kérdésessé, hogy valóban történtek változások, de az, hogy a rendszer igazán nem változott meg – bizonyos. Ha – jelképesen – 180 fokosnak tekinthető a totális rendszerváltozás mint fordulat, akkor a változás 45 fokos nyolcadfordulatnak sem minősíthető, inkább csak 30 fokos tizenketted fordulatról lehetne beszélni. Ennyi változás talán valóban történt, mégpedig a „rendszerben”, több nem, de erre 1990-ben még nem is volt meg a lehetőség, hiszen még mindig ellenséges katonai megszállás alatt állt az ország. Több, mint egy évvel a „szabad választások” után hagyták csak el Magyarországot az ellenséges megszálló csapatok. Addigra már belülről is biztosították azt, hogy igazi és jelentős rendszerváltozás ne mehessen végbe. így a jelenlegi parlamentnek sincs semmiféle igazi legitimitása, hiszen az ellenséges megszállás által biztosított kommunista rendszer szukcesszióján alapul. 

Hozzávetőleg a következő választások után kerül hazánk és nemzetünk olyan helyzetbe, hogy itt egy tényleges és teljes rendszerváltozás legyen, nem automatikusan, mert a választások a megszálltságtól való időbeni eltávolodásból következően még nem válnak igazán legitimmé, csakis akkor, ha az akkori Országgyűlés és kormány abszolúte elhatárolódott elődeitől, ami egyébként előfeltétele lenne annak, hogy de facto, de iure és de veritate egyértelműen Országgyűlésnek és kormánynak legyenek tekinthetők e szervek. 

Az ellenséggel kötött szövetségtől és e szövetség létrehozóitól való elhatárolódás meg nem tétele miatt nem lehet igazi és végigvitt rendszerváltozásról beszélni. Az ellenséges megszállókkal együttműködők, a kollaboránsok az általánosan hivatalos megítélés szerint nem tekinthetők ellenségnek; ellenségnek – még ma is az ellenséggel szembeszállókat tekintik. Az ellenséghez – a lehető legalávalóbb és legádázabb ellenséghez – való átállás, az ellenséggel szembeszállók hátbatámadása még ma is politikai érdem, – az általánosnak tekinthető hivatalos megítélés szerint. Az ellenségnek emelt emlékművek előtti hódoló megjelenés és koszorúzás még ma is bevett és hivatalos aktus. Az „ellenállónak” (értsd: az ellenség oldalán az ellenséggel harcolók alattomos hátbatámadóinak) a „tisztelete” – még ma is úgyszólván kötelező. 

A világot irányító sötét erők – a szabadkőművesek és társaik, valamint az ezekkel szerves kapcsolatban állók – ma is kötelezik Magyarország hivatalos politikájának alakítóit, hogy az antikommunizmust erősen limitálják – a kommunisták és „volt-kommunisták” nem kis örömére –, viszont a vélt vagy valóságos jobboldal, különösen a szélsőjobboldal ellen lépjenek fel, méghozzá a lehető legkeményebben. A sötét erők magyarországi ágensei azzal, hogy mi az ultra-jobboldaliság, és hogy az miben különbözik a szélsőjobboldaliságtól, még nincsenek tisztában, ha egyszer megtudják, akkor azt is meg fogják tudni, hogy 'a sötétség uralmára való törekvéssel', a szkotazmokratizmussal, kik állnak igazán szemben. 

Egy ország és az országban élő nemzet szuverenitásáról csak akkor lehet beszélni, ha azt idegen és kényszerítő erők nem határozhatják meg. Különösen érvényes ez az idegen és ellenséges erők kényszerítően meghatározó szerepével kapcsolatban. Magyarország több mint negyvenhat éven át ellenséges megszállás alatt állt. Magyarország egészen a Szovjetunió megszűntéig a Szovjetunió érdekszférájához tartozott, ezt követően a Független államok Közösségének az érdekszférájából automatikusan nem került ki, s ha a Szovjetuniót – bármiféle néven – restaurálnák, Magyarország újból ehhez az érdekszférához tartoznék. 

Magyarország 1990 tavasza óta – a Szovjetuniótól való teljes eloldódás nélkül – a nyugati országok, különösképpen az Egyesült államok gazdasági befolyása éspedig keményen meghatározó erejű befolyása alá került. A nyugati országok és az Egyesült államok viszont – a lehető legerősebben – (titkos erők) befolyása alatt állnak (egészen más módon, de ugyanazon erők befolyása alatt, mint a Szovjetunió). 

A sötétség erői és ezek magyarországi ágensei magukénak tudják a jelenlegi politikai ellenzéket – s a Nemzetközi Valutaalapon és a Világbankon keresztül –, befolyásuk alatt tudják tartani a kormánykoalíciót és magát a kormányt is. A kormánykoalíció pártjainak a soraiban és a kvázijobboldali ellenzék körében, valamint a függetlenek között vannak, akik elutasítják ezeket az ördögi befolyásokat, sőt megkísérelnek szembehelyezkedni azokkal. Ezek mindenképpen – ezen összefüggések tekintetében – szövetségeseink. 

A szuverenitás eléréséig hosszú utat kell bejárni. Olyan utat, amely javarészt harcnak, küzdelemnek tekinthető. A szuverenitás helyreállítása és megvalósítása, majd ezt követően megszilárdítása – szimbolikusan – 180 fokos fordulatot kell, hogy jelentsen az 1990-es választást közvetlenül megelőző időszakhoz, és több mint 150 fokos fordulatot a jelenlegi helyzethez képest. Ez az ellenséges megszállás előtti helyzet – ha akárcsak pillanatokig tartó – de iure helyreállítását is implikálja. Erről a bázisról lehetne megindítani az ország restaurációját a maga teljességében. Ezt viszont meg kell előznie az államhatalom és államigazgatás öntörvényesítésének, ami az ellenséges megszállás és az ellenséges indítékú gazdasági megszállás összes konzekvenciájával való végleges és deklaratív szakítással venné kezdetét. Ehhez a hatályos „alkotmányosság” és „törvényesség” eszközeivel is el lehetne jutni; nem előbb az 1998-as – feltehetőleg majd megtartott – választásoknál, de nem is később a 2002-ben esedékesnél. Addig mindent el kell követni annak érdekében – bármilyen szerények is az eszközeink és a lehetőségeink –, hogy Magyarországon is, de Európában és az egész világon megerősödjenek az alapvető erkölcsi, emberi és nemzeti értékek.