Energia aura csakra VIII.

Energia aura csakra VIII.

TISZTÁNLÁTÁS - MI A TISZTÁNLÁTÁS?

Szerző: C.W. Leadbeater

Tisztánlátás szó szerint nem más, mint "tiszta látás", amely kifejezéssel súlyosan visszaéltek, sõt, amelyet annyira lealacsonyítottak, hogy mindez ideig szemfényvesztõnek egy szórakoztató mûsorban bemutatott cselfogása leírására használták. Még szûkebb értelemben is jelenségek széles skáláját fedi, amelyek jellegükben oly nagymértékben különböznek, hogy nem könnyû a szó tömör és egyben pontos meghatározását megadni. Nevezik "szellemi látásnak" is, de semmi sem bizonyult ennél félrevezetõbbnek, mivel az esetek nagy többségében nincs vele összekapcsolható képesség, ami a legcsekélyebb igényt támaszthatja arra, hogy ilyen fennkölt kifejezéssel illessék.

A jelen értekezés céljából talán olyan képességként határozhatjuk meg, amelyik képes meglátni azt, ami a szokásos fizikai látás elõl rejtve van. Velejárója igen gyakran (ha nem is mindig) a tisztánhallás, vagyis olyan tehetség, amelyik képes meghallani azt, ami a normál fizikai fül számára nem hallható; és most az egyszer a címben szereplõ kifejezést ennek a képességnek a lefedésére is alkalmazzuk, hogy elkerüljük két hosszú szó állandó használatának esetlenségét ott, ahol egy is elég.

Engedjék meg, hogy rávilágítsak két pontra, mielõtt elkezdeném. Elõször is, nem azoknak írok, akik nem hisznek abban, hogy van olyan dolog, mint a tisztánlátás. Olyan személyek meggyõzésére sem törekszem, akiknek kétségeik vannak e témában. Egy ilyen rövid írásban erre nincs helyem, az ilyen embereknek tanulmányozniuk kellene mindazt a sok könyvet, amelyek esetek sokaságát tartalmazzák, vagy kísérleteket kellene folytatniuk a mezmerikus (delejes áram) vonalak mentén. A felkészültebb rétegnek ajánlom írásomat, akik tudják, hogy tisztánlátás létezik, és akiket eléggé érdekel a téma ahhoz, hogy örömmel vegyék a módszerekre és lehetõségekre vonatkozó információkat. Biztosíthatom õket, hogy amit leírok, az nagyon gondos tanulmányozás és kísérletezés eredménye, és habár az erõk némelyike, amelyeket ábrázolnom kell majd, újnak és csodálatosnak tûnhet számukra, egyetlen olyant sem említek, amelyiket ne magam tapasztaltam volna meg.

Másodszor, habár igyekszem elkerülni szakkifejezések használatát, amennyire csak lehetséges, mégis, mivel fõleg a teozófia tanulmányozóinak írok, bátorkodom idõnként szokásos teozófiai kifejezéseket alkalmazni a rövidség kedvéért, és anélkül, hogy részletes magyarázatot adnék, mivel a nyugodtan feltételezhetem, hogy azok ismerõsen hangzanak számukra.

Amennyiben olyan személyek kezébe kerülne ez az értekezés, akiknek ilyen szakkifejezések használata nehézséget okoz, nem tehetek mást, csak elnézésüket kérem, és ajánlom számukra ezek bevezetõ magyarázata céljából bármelyik teozófiai alapmûvet, mint Besant "Õsi bölcsesség" vagy "Az ember és testei" címû munkáit.

Az igazság az, hogy az egész teozófiai rendszer olyan szorosan összefüggõ, és különbözõ részei olyan kölcsönösen egymástól függõk, hogy ahhoz, hogy minden alkalmazott kifejezés teljes magyarázatát megadjuk, kimerítõ értekezés lenne szükséges a teozófiáról, mint egy elõszó, még a tisztánlátásról szóló rövid beszámoló esetében is.

Mielõtt megkísérelnénk a tisztánlátás részletes magyarázatát adni, hogy az hasznos is legyen, szükséges egy kevés idõt szentelni bizonyos elõzetes megfontolásoknak abból a célból, hogy néhány tágabb értelmû tényezõrõl világos fogalmunk legyen, mint a különbözõ síkok, amelyeken a tisztánlátó látása gyakorolható, valamint a feltételek, amelyek végzését lehetõvé teszik.

A teozófiai irodalom folyamatosan annak adja bizonyságát számunkra, hogy valamennyi ilyen magasabb képesség általában az emberiség öröksége, például a tisztánlátás képessége minden egyes emberben látensen megvan, és azok, akikben már megnyilatkozik, egyszerûen kissé elõttünk járnak ebben az egy sajátosságban a többiekhez képest. Mármost ez az állítás igaz, habár még az emberek többségének meglehetõsen ködösnek és valótlannak tûnik, egyszerûen azért, mivel egy ilyen képességet teljesen eltérõnek tekintenek ahhoz képest, amit eddig már tapasztaltak, és elég biztosak abban, hogy õk maguk minden esetre mérhetetlen messze állnak kifejlesztésétõl. Segíthet eloszlatni a bizonytalanság érzését, ha megpróbáljuk megérteni, hogy a tisztánlátás, mint oly sok dolog a természetben, fõleg rezonancia kérdése, és csak kiterjesztése azoknak a képességeknek, amelyeket valamennyien használunk mindennapi életünkben. Mindannyian mindig levegõ és éter vegyülékének hatalmas tengerétõl körülvéve élünk, az utóbbi áthatja az elõbbit, mint minden fizikai anyagot, és abban a hatalmas anyagtengerben fõleg rezgés által érnek bennünket kívülrõl benyomások. Mindezt tudjuk, de talán sokunkban sohasem merült fel, hogy azoknak a rezgéseknek a mennyisége, amelyekre képesek vagyunk válaszolni, valójában igen csekély.

A rendkívül gyors rezgések között, amelyek az éterre hatnak, van egy bizonyos kicsiny terület, egy nagyon kis terület, amelyre az emberi szem retinája képes reagálni, és ezek a speciális rezgések keltik bennünk azt az érzést, amit fénynek nevezünk. Azaz, csak azokat a tárgyakat vagyunk képesek látni, amelyekbõl az a sajátságos fajtájú fény árad ki, vagy verõdik vissza.

Pontosan ilyen módon az emberi fül dobhártyája viszonylag lassú rezgések bizonyos nagyon kis tartományára képes reagálni, amelyek elég lassúak ahhoz, hogy hatást gyakoroljanak a bennünket körülvevõ levegõre, így csak azokat a hangokat halljuk meg, amelyeket olyan tárgyak keltenek, amelyek bizonyos mértékben abban a speciális tartományban képesek rezegni.

Mindkét esetben a tudomány számára jól ismert, hogy nagy számban vannak rezgések a két tartomány felett és alatt is, következésképp léteznek nagy mennyiségben olyan fények, amelyeket nem látunk, és sokféle olyan hang, amelyekre füleink süketek. A fények esetében ezeknek a magasabb és alacsonyabb rezgéseknek a mûködése könnyen észlelhetõ azokban a hatásokban, amelyeket a színkép egyik végén a fotokémiai sugarak, a másik végén a hõsugarak keltenek.

Tulajdonképpen léteznek rezgések a gyorsaság minden elképzelhetõ fokozatában, kitöltve az egész hatalmas teret, közbehatolva lassú hanghullámok és sebes fényhullámok között, de még ez sem minden, mivel kétségtelenül vannak a hanghullámoknál lassúbbak is, és vannak végtelen mennyiségben gyorsabbak, mint amelyeket mi fényként ismerünk. Így kezdjük megérteni, hogy azok a rezgések, amelyek által látunk és hallunk, olyanok, mint néhány húrból álló két parányi csoport egy gyakorlatilag végtelen kiterjedésû hatalmas hárfából, és ha arra gondolunk, hogy mennyit vagyunk képesek tanulni és következtetni azokból az apró töredékekbõl, homályosan látjuk azokat a lehetõségeket, amelyek számunkra rejlenének, ha képesek lennénk hasznosítani a hatalmas és csodálatos egészet.

A másik tény, ami megfontolást igényel e tekintetben, hogy a különféle emberi lények jelentõsen különböznek még a fizikai érzékekkel elérhetõ nagyon kevés rezgésre való reagálási képességükben is, habár viszonylag szûk határok között. Nem utalok a látás vagy hallás élességére, ami lehetõvé teszi, hogy egy ember egy halványabb tárgyat lásson, vagy egy halkabb hangot halljon, mint egy másik ember, ez a legkevésbé sem látóképesség erõsségének kérdése, hanem érzékenység kiterjesztéséé.

Például, ha valaki vesz egy jó karbon-biszulfid prizmát, és annak segítségével egy tiszta színképet vetít egy fehér papírlapra, majd néhány embert arra kér fel, hogy jelöljék meg a papírlapon a színkép szélsõ határait, ahogy számukra látszik, nagy valószínûséggel úgy találja, hogy látóképességük ereje észrevehetõen különbözik. Néhányan úgy látják majd, hogy az ibolyaszín messzebbre terjed, mint ahogy a többiek látják, mások talán jóval kevesebb ibolyaszínt vélnek látni, mint a legtöbben, mialatt ennek megfelelõ kiterjedést nyernek a vörös szélvégen. Lesznek talán néhányan, akik a spektrum mindkét végén tovább látnak, mint az átlag, és bizonyára õk lesznek azok, akiket érzékeny embereknek nevezünk, akik ténylegesen fogékonyak a rezgések széles skálájára, szemben jelen napjaink legtöbb emberével.

A hallás esetében hasonló eltérés tesztelhetõ olyan hangok segítségével, amelyek nem elég magasak ahhoz, hogy hallhatók legyenek, azt lehet mondani, hogy a hallhatóság határán vannak, és megtudhatjuk, hogy hányan képesek bizonyos számú résztvevõ közül azokat meghallani. Egy denevér sivítása egy ilyen hang ismerõs példája, és kísérlet mutatja, hogy egy nyári este, amikor a levegõ tele van ezeknek a kicsiny állatoknak a tûszerûen éles kiáltásaival, igen számosan egyáltalán nem észlelik, és képtelenek egyáltalán bármit is meghallani.

Ezek a példák világosan mutatják, hogy nincs merev határa az éteri és a levegõben levõ rezgésekre reagálni képes emberi képességnek, azonban néhányan közülünk már nagyobb mértékben rendelkeznek ezzel az erõvel, mint a többiek, sõt úgy fogjuk találni, hogy ugyanannak az embernek a képessége alkalmanként változó. Ezért nem nehéz elképzelnünk, hogy egy ember kifejleszthet ilyen képességet, és megfelelõ idõben megtanulhat látni sok mindent, ami embertársai elõtt láthatatlan, és hallani, ami azok számára nem hallható, mivel tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy ilyen további rezgések rendkívül nagy számban léteznek, és mondhatni, egyszerûen csak megismerésre várnak.

A Röntgen sugarakkal végzett kísérletek meglepõ eredményekre nyújtanak példát, amelyek akkor jönnek létre, amikor ezekbõl a további, elõttünk még feltáratlan rezgésekbõl néhány az emberi megismerés látókörébe kerül, és sok, ez ideig átlátszatlannak tekintett anyag ezen sugarak elõtt megnyílt átlátszósága rögtön megmutat nekünk legalább egy módot, amellyel olyan elemi tisztánlátás megmagyarázható, mint amit egy zárt dobozban levõ levél elolvasása, vagy szomszédos helységben található levelek leírása foglal magában. Ha az ember megtanul Röntgen sugarak segítségével látni, a szokásosan alkalmazottakon felül, az tökéletesen elegendõ ahhoz, hogy bárki ilyen természetû mágikus hõstettet hajtson végre.

Mindezideig csak az ember tisztán fizikai érzékeinek kiterjesztésére gondoltunk, és ha emlékezetünkbe idézzük, hogy az ember éterikus teste valójában fizikai vázának pusztán finomabb része, és hogy ezért valamennyi érzékszerve számos, különbözõ sûrûségfokozatú éterikus anyagot tartalmaz, amelyek befogadóképessége legtöbbünkben gyakorlatilag még látens (lappangó) állapotú, akkor látni fogjuk, hogy még ha a fejlõdésnek egyedül erre a vonalára szorítkozunk is, hatalmas lehetõségek mindenféle fajtája áll már nyitva elõttünk.

Mindezeken felül és túlmenõen tudjuk, hogy az embernek van asztrális és mentális teste, amelyek mindegyike az idõk folyamán aktivitásra ébreszthetõ, és reagál sorban saját síkja anyagának rezgéseire, így megnyitva az Ego elõtt a tudás és a képesség két teljesen új és messze tágabb világát, amint megtanul mûködni ezeken a hordozókon keresztül. Mármost ezekre az új világokra, amelyek, habár körülöttünk vannak, és szabadon áthatják egymást, ne úgy gondoljunk, mint elkülönült és anyagukban teljesen összefüggéstelen világokra, hanem inkább olyanokra, amelyek egymásba olvadnak, a legalacsonyabb asztrális közvetlen sorozatot képez a legmagasabb fizikaival, éppen úgy, ahogy a legalacsonyabb mentális közvetlen sorozatot képez, ahogy következik, a legmagasabb asztrálissal. Nem úgy kell ezeket elképzelnünk, mint valami új és szokatlan anyagfajtát, hanem egyszerûen úgy kell elgondolnunk, mint szokásos fizikai féleséget, ami sokkal finomabban van alosztályokra osztva, és sokkal gyorsabban rezeg, és így elõttünk gyakorlatilag úgy mutatkoznak meg, mint teljesen új állapotok és minõségek.

Nem nehéz tehát megragadni érzékeink állandó és fokozatos kiterjesztésének lehetõségét úgy, hogy mind a látás, mind a hallás által képesek legyünk észlelni sokkal magasabb és messze alacsonyabb rezgéseket annál, mint amilyeneket szokásosan felismerünk. Ezeknek a további rezgéseknek nagy része még a fizikai síkhoz tartozik, és pusztán csak azt teszi lehetõvé, hogy benyomásokat szerezzünk ennek a síknak az éterikus részébõl, ami számunkra jelenleg egy bezárt könyv. Ezeket a benyomásokat még a szem retináján keresztül kapjuk, természetesen inkább az éteri, mint a szilárd anyagára hatnak, mindazonáltal még úgy tekinthetjük õket, mint amelyek a befogadásukra szakosodott szervhez kapcsolódnak, és nem az éterikus test egész felületéhez.

Vannak abnormális esetek azonban, amelyeknél az éterikus test más részei válaszolnak ezekre a további rezgésekre készségesen, sõt készségesebben, mint a szem. Az ilyen kiszámíthatatlanságok különféle módon magyarázhatók, de elvileg bizonyos részleges asztrális fejlõdés kihatásaiként, mivel a test érzékeny részei csaknem változatlanul egyik vagy másik csakrának felelnek meg, vagy az asztrális testben levõ életközpontoknak. Habár, mégha az asztrális tudat még nem is fejlõdött volna ki, és ezek a központok nem is lennének elérhetõk saját síkjukon, elég erõsek ahhoz, hogy az éterikus anyagot, amelyet átjárnak, élesebb aktivitásra gerjesszék.

Ha maguknak az asztrális érzékeknek a vizsgálatára térünk, a munkamódszerek igen különbözõek. Az asztrális testnek nincsenek elkülönült érzékszervei - egy olyan tény, ami magyarázatot igényel - és mivel sok tanulmányozó, aki megkísérli megérteni fiziológiáját, nehezen békül meg olyan állításokkal, mint a fizikai test asztrális anyaggal való tökéletes áthatása, a két hordozó pontos megfelelése, és az a tény, hogy minden fizikai tárgynak szükségképpen van asztrális ellenpárja.

Mindezen állítások igazak, és akik egyébként nem látnak asztrálisan, azok számára eléggé fennáll a félreértés lehetõsége. Minden fizikai anyagból való szervnek van egy megfelelõ asztrális anyagú szerve, állandó társulásban vele, nem választható el attól, kivéve nagyon jelentõs okkult erõ kifejtése által, és még akkor is csak annyi ideig tarthatók szétválasztva, ameddig az erõ evégbõl megfeszül. De azért az asztrális részecskék egymással való kapcsolata sokkal lazább, mint fizikai megfelelõiké.

Például egy vasrúdban fizikai molekulák tömege van szilárd állapotban, azaz aránylag csekély változásra képesen viszonylagos helyzetükben, habár mindegyik molekula saját terében mérhetetlen gyorsasággal rezeg. Ennek asztrális ellentétpárja olyan anyagból áll, amit mi gyakran szilárd asztrális anyagnak nevezünk, azaz a legalacsonyabb és legsûrûbb asztrális alsík anyagának, mindazonáltal ennek részecskéi állandóan és gyorsan változtatják viszonylagos helyzetüket, egymás között olyan könnyen mozogva, ahogy a fizikai sík cseppfolyós részei képesek arra. Úgyhogy nincs állandó társulás egy fizikai részecske és olyan mennyiségû asztrális anyagú részecske között, ami történetesen bármely adott pillanatban ellenpárjaként mûködik.

Ez ugyanígy igaz az ember asztrális teste vonatkozásában is, amit jelenleg célunk szempontjából úgy tekinthetünk, mint ami két részbõl áll; a sûrûbb összetétel, ami elfoglalja a fizikai test pontos helyzetét, és a ritkább asztrális felhõ, ami körülveszi ezt a halmazatot. Mindkét részben, mindkettõ között a leírt részecskék gyors átáramlása folyik minden idõpillanatban, úgyhogy azt, aki a molekulák mozgását szemléli az asztrális testben, a hevesen forrásban levõ víz jelenségére emlékezteti.

Minthogy ez így van, érthetõ, hogy habár a fizikai test bármelyik részének minden bizonnyal megvan az ellentétpárja, egy bizonyos mennyiségû asztrális anyag, nem tartja meg ugyanazon részecskéket néhány másodpercnél tovább egyszerre, következésképp nincs semmi, ami megfelelne fizikai ideg-anyag látó- vagy hallóidegekké való specializálódásának, stb. Habár a fizikai szemnek vagy fülnek kétségtelenül mindig megvan az asztrális anyagú ellentétpárja, az a sajátos asztrális anyagtöredék nem képes sem jobban, sem kevésbé válaszolni azokra a rezgésekre, amelyek asztrális látást vagy hallást hoznak létre, mint a hordozó bármely másik része.

Sohasem szabad elfelejteni, hogy habár folyamatosan "asztrális látásról" és "asztrális hallásról" kell beszélnünk az érthetõség kedvéért, ezen kifejezések alatt mindössze az ilyen rezgésekre való reagálás képességét értjük, mint közvetítést az emberi tudatba, amikor asztrális testében mûködik, hasonló jellegû információ, mint amit szeme és füle közvetít, mialatt fizikai testében van. De a teljesen eltérõ asztrális körülmények között nincs szükség ilyen eredmény eléréséhez elkülönült szervekre, az asztrális test minden részében található olyan anyag, amelyik ilyen reagálásra képes, tehát az ebben a hordozóban mûködõ ember egyaránt jól lát tárgyakat maga mögött, maga alatt, maga fölött, anélkül, hogy el kellene fordítania fejét.

Van azonban egy másik dolog, amit nehezen lehetne számításon kívül hagyni, éspedig a fentebb hivatkozott csakrák kérdése. A teozófiai tanulmányozók elõtt ismeretes bizonyos erõközpontok létezése mind az ember asztrális, mind éteri testében, amelyeket sorban fel kell éleszteni a szent kígyótûz által, ahogy az ember halad elõre a fejlõdésben. Habár ezeket nem lehet szerveknek leírni a szó szokásos értelmében, mivel nem rajtuk keresztül lát és hall az ember, ahogyan a fizikai életben lát és hall az ember szemével illetve fülével, mégis nyilvánvalóan felélesztésükön nagymértékben múlik ezen asztrális érzékek gyakorlásának képessége, ami mindegyiküktõl függ, amint kifejlõdött, az egész asztrális testnek az új rezgésfajtákra való reagálás erejét adja.

Egyik ilyen központnak sincs azonban állandó asztrális anyag tartalma. Egyszerû kerekek a test anyagában, kerekek (örvények), amelyeken keresztül mindezen részecskék fordulópontba érkeznek, talán, amelynél a felsõbb síkokról magasabb erõ hatást gyakorol az asztrális testre. Még ez a leírás is csak nagyon részleges elképzelést nyújt megjelenésükrõl, mivel valójában négydimenziós kerekek, így az erõ, amely rajtuk keresztül érkezik, és ami létezésük oka, úgy tûnik, mintha a semmibõl törne fel. Minden esetre, mivel minden részecske sorjában áthalad mindegyikükön, világos, hogy így lehetséges a test minden részecskéjében kiváltani bizonyos mennyiségû rezgésre való fogékonyságot, úgy hogy valamennyi asztrális érzék egyaránt aktív a test minden részében.

A mentális sík látása szintén egészen más, mivel ebben az esetben már nem beszélhetünk külön érzékekrõl, mint látás és hallás, hanem inkább feltételeznünk kell egy általános érzéket, ami olyan teljességgel válaszol az õt elért rezgésekre, ha bármilyen tárgy észlelési körébe kerül, azt azonnal és teljesen megérti, mondhatni, látja, hallja és érzi azt, és mindent tud, ami tudható arról egyetlen pillanatnyi mûvelet által. Ez a csodálatos képesség csak fokozatokban különbözik, nem pedig féleségében azoktól, amelyek jelenleg rendelkezésünkre állnak. A mentális síkon ugyanúgy, mint a fizikai síkon, a benyomásokat rezgések közvetítik, amelyek a látott tárgytól a látnokig haladnak.

A buddhikus síkon találkozunk elõször egy teljesen új képességgel, amelyben nincs semmi közös az eddig tárgyaltakkal, mivel az ember valamilyen tárgyat teljesen más módszerrel ismer fel, amelyben egyáltalán nem játszanak szerepet külsõ rezgések.

A tárgy részévé válik, és õ belülrõl tanulmányozza, ahelyett, hogy kívülrõl tenné. A normál tisztánlátásnak azonban ehhez a képességhez egyáltalán nincs köze.

Bármelyik ilyen fogékonyság kifejlesztése, akár teljes, akár részleges, a tisztánlátás fogalma alá tartozik, tehát egy olyan képesség, amely által látható mindaz, ami a rendes fizikai látás elõl elrejtett. Ezek a képességek különbözõ módokon fejleszthetõk, tehát helyénvaló szót ejteni a különféle irányvonalakról.

Feltehetjük, hogy ha lehetséges volna, hogy egy ember elszigetelõdjék fejlõdése folyamán mindentõl, kivéve a legnemesebb külsõ hatásokat, és kezdettõl fogva tökéletesen rendes és normális módon bontakozzék ki, valószínûleg érzékeit is egyenletesen fejlesztené ki. Fizikai érzékei fokozatosan kiterjednének a fizikai rezgésekre való reagálás eléréséig, majd a sûrûbb éterikus, és egymást követõ sorrendben az asztrális sík durvább anyagának érzékeléséig, nemsokára a finomabb részt is belefoglalva, amíg megfelelõ idõben a mentális síkon való képesség is derengeni kezdene.

A valóságos életben, azonban, ehhez hasonló, szabályszerû fejlõdés aligha ismeretes, és sok embernél az asztrális tudatosság eseti felvillanásai tapasztalhatók, anélkül, hogy az éterikus látás egyáltalán felébredne. Ez a fejlõdési szabálytalanság a fõ okok egyike, amelyek az ember rendkívüli felelõsségét vetik fel, ami a tisztánlátás témakörében való tévedési lehetõséget illeti, amelybõl nincs menekvés, hacsak nem végez hosszú, rendszeres gyakorlást az ember képzett oktató segítségével.

A teozófiai irodalom tanulmányozói jól tudják, hogy vannak ilyen tanítók, és még ebben a materialista XIX. században is érvényes a mondás: "ha a tanítvány kész, a Mester is készenlétben van" és hogy "a tanulás csarnokában, ha képessé válik a belépésre, a tanítvány mindig rátalál Mesterére". Jól tudják, hogy csak ilyen iránymutatás alatt fejlesztheti egy ember látens képességeit biztonsággal, mivel õk tudják, hogy milyen végzetesen könnyû a járatlan tisztánlátónak sajátmagát megcsalnia, ami a látottak értelmezését és értékét illeti, sõt teljesen eltorzítani a látványt, mialatt lehozza fizikai tudatába.

Ebbõl nem következik, még ha rendszeres útmutatást is kap a tanítvány okkult erõk használatára vonatkozóan, hogy azok pontosan a szabály szerint bontakoznak ki, amint fent érzékeltettük, mint valószínû elképzelést. Korábbi haladása alapján nem biztos, hogy ez a legkönnyebb és legkívánatosabb út számára, de minden esetre olyan valakinek a kezében van, aki tökéletesen illetékes abban, hogy a szellemi fejlõdésben irányítója legyen, és õ teljesen elégedett lehet, hogy az út, amelynek mentén halad, a lehetõ legjobb út számára.

Egy másik nagy elõny, amit a tanítvány nyer, hogy bármilyen képesség birtokába is jut, azok feltétlenül irányítása alatt fognak állni, és teljes mértékben és állandóan használhatja azokat, ha teozófiai munkájához szüksége van rájuk, míg képzetlen ember esetében az ilyen erõk csak nagyon részlegesen és rapszodikusan mutatkoznak meg, elõkerülnek és eltûnnek, mondhatni, saját kényük-kedvük szerint.

Ésszerû ellenvetés lehetne, hogy ha a tisztánlátás képesség, ahogy állítottuk, az ember okkult fejlõdésének része, és így bizonyos fokú haladás jele annak a vonalnak a mentén, akkor különösnek tûnik, hogy gyakran egyszerû, vagy tudatlan és mûveletlen emberek birtokolják saját fajunk tagjai közül, olyan személyek, akik nyilvánvalóan teljesen fejletlenek, bármilyen szempontból tekintjük õket. Ez elsõ látásra kétségtelenül figyelemreméltónak tûnik, de tény az, hogy a vadember, vagy a közönséges és alantas európai tudatlan ember érzékenysége valójában egyáltalán nem pont ugyanaz, mint megfelelõen képzett felebarátja képessége, sem nem ugyanazon a módon jött létre.

A különbség pontos és részletes megmagyarázása eléggé rejtélyes technikákhoz vezetne bennünket, de a kétféle dolog megkülönböztetésének általános elgondolását talán egy példán keresztül ragadhatjuk meg, amelyet a tisztánlátás legalacsonyabb síkjáról vettünk, szoros kapcsolatban a sûrû fizikaival. Az ember éterikus mása rendkívül szoros kapcsolatban van idegrendszerével, és egyiküket érõ bármilyen fajta hatás gyorsan visszahat a másikra. Mármost az éterikus látás szórványos megjelenésénél, akár egy közép-afrikai vademberrõl, akár egy nyugat-európai kultúrálatlan emberrõl van szó, megfigyelték, hogy a megfelelõ idegi zavarodottság csaknem teljesen a szimpatikus idegrendszerben fordul elõ, és az egész eset gyakorlatilag az ember irányításán kívül marad. Valójában egyfajta tömör érzet, bizonytalanul tartozva az egész éteri testhez, inkább, mint egy határozott érzékelés, egy elkülönült szerven keresztül továbbított észlelés.

Miután késõbbi fajokban és magasabb fejlõdés közepette az ember ereje egyre inkább a mentális képességek fejlesztése irányába vetõdik, ez a ködös érzékenység általában eltûnik, de még késõbb, amikor a szellemi ember kezd kibontakozni, visszanyeri tisztánlátó erejét. Ezúttal, azonban, pontos és szabatos, az ember akaratának irányítása alatt, egy határozott érzékelõ szerv útján gyakorolva, és említésre méltó, hogy bármilyen idegi együttérzés most már csaknem kizárólag a gerincvelõben lép fel.

E tárgyban írja Besant:

"A pszichizmus alacsonyabb formái gyakoribbak az állatoknál és a nagyon unintelligens emberi lényeknél, mint olyan férfiak és nõk esetében, akikben a szellemi erõk jól fejlettek. Azok a formák a szimpatikus idegrendszerhez kapcsolódnak, és nem a gerincvelõhöz.

A nagy sejtmagokat tartalmazó idegdúcok sejtjeiben az éterikus anyag arány igen nagy, ezért könnyen hatnak rá durvább asztrális rezgések, mint az olyan sejtekre, amelyekben ez az arány kisebb. Ahogy a gerincvelõ rendszer fejlõdik, és az agy jóval fejlettebbé válik, a szimpatikus idegrendszer alárendelt helyzetbe kerül, és a pszichikai rezgésekre való érzékenységet a magasabb idegrendszer aktívabb rezgései uralják. Igaz, hogy a fejlõdés egy késõbbi szakaszában a pszichikai érzékenység újra megjelenik, de akkor már az agyi-gerinc központokkal kapcsolódva fejlõdik, és az akarat irányítása alá kerül. Azonban a hisztérikus és rosszul szabályozott pszichizmus, amelynek oly sok szánalmas példáját látjuk, az agy alacsony fejlettségének és a szimpatikus idegrendszer uralkodó szerepének tudható be."

A tisztánlátás eseti felvillanásai elõfordulnak néha kultúrált, szellemi beállítottságú embernél is, még ha nem is hallott ilyen képesség képzésének lehetõségérõl. Az õ esetében az ilyen pillanatok általában azt jelzik, hogy közeledik ahhoz az állapothoz fejlõdésében, amikor ezek az erõk természetes módon kezdenek megnyilvánulni, és megjelenésüknek ösztönzésül kellene szolgálnia számára, hogy erkölcsi tisztaságra és értelmi egyensúlyra törekedjék, ami nélkül a tisztánlátás átok és nem áldás birtoklójának.

A benyomások vételére képtelenek és a teljes tisztánlátás birtokában levõk között sok köztes állapot létezik. Amire érdemes egy múló pillantást vetni, az embernek egy olyan állapota, amikor hétköznapi életében nincs tisztánlátó képessége, mégis többé-kevésbé megmutatkozik hipnotikus befolyásoltság alatt. Ez az az eset, amikor a pszichikus természet már érzékeny, de a tudat még nem képes mûködni abban, a fizikai élet sokféle figyelemelterelése közepette. A külsõ érzékek ideiglenes felfüggesztésére van szükség a hipnotikus transzban, mielõtt istenibb képességek alkalmazására kerül sor, amelyek éppen csak kezdenek ébredezni benne. Természetesen a hipnotikus transzban is számtalan fokozata van a delejes tisztánlátásnak, az átlag alanytól, aki teljesen unintelligens, az olyan emberen át, akinél a látás ereje teljesen a hipnotizõr irányítása alatt áll, és bármerre vezethetõ, amit az csak akar, egészen a legfejlettebb állapotig, amikor, ha egyszer a tudat felszabadul, akkor már elszökik a hipnotizõr szorításából, és magasztos látás mezejére szárnyal, ahol már teljesen túl van az általa való elérhetõségen. Egy másik állomás ugyanazon az ösvényen az, amikor nem szükséges a fizikai érzékek ilyen tökéletes elfojtása, mint ami a hipnotikus transzban történik, de a normálist meghaladó látás ereje, habár még ébrenlét alatt nem érhetõ el, rendelkezésre áll a test rendes alvásideje alatt. A fejlõdésnek ebben a szakaszában leledzett sok próféta és látnok, akikrõl olvashatunk, akiket "Isten álomban figyelmeztetett", vagy akik saját maguknál messze magasabb rendû lényekkel társalogtak az éjszaka csendes õrködése alatt.

A világ magasabb rendû fajaihoz tartozó kultúrált emberek legtöbbje rendelkezik ezzel a fejlettséggel bizonyos mértékig, azaz, asztrális testeik érzékei teljesen jól mûködnek, és tökéletesen képesek saját síkjuk tárgyaitól és lényeitõl érkezõ benyomásokat fogadni. Ahhoz azonban, hogy ez a tény hasznosítható legyen számukra lent, a fizikai testben, általában két változás szükséges: elõször is, az Ego-t fel kell ébreszteni az asztrális sík valósága iránt, rá kell bírni, hogy bontakozzon ki báb formájából saját ébredõ gondolatai által, nézzen maga köré, figyeljen, és tanuljon, másodszor, a tudat olyan sokáig legyen visszatartva az Ego fizikai testbe való visszatérése alatt, hogy lehetõvé tegye számára, hogy hatást gyakoroljon fizikai agyára a látottakra és hallottakra való visszaemlékezést illetõen.

Ha az elsõ változás bekövetkezik, a második kisebb jelentõségû, mivel az Ego, az igazi ember, képes lesz kamatoztatni az azon a síkon megszerzett információkat, habár még nem töltheti el annak elégedettsége, hogy bármilyen emlékezést át tudna hozni ébrenlét alatti, ide lenti életébe.

A tanulók gyakran megkérdezik, hogyan mutatkozik meg elõször bennük ez a tisztánlátási képesség, honnan tudhatják, mikor érik el azt az állapotot, amelynél az elsõ halvány árnyék elõrevetülései kezdenek láthatóvá válni. Az esetek oly széleskörûen különböznek, hogy lehetetlenség erre a kérdésre bármilyen választ adni, ami általánosan alkalmazható.

Néhány ember mintegy fejesugrással kezdi, és szokatlan érzékszervi inger alatt képessé válik arra, hogy éppen most az egyszer lásson valami megkapó látványt, és ilyen esetben, mivel az alkalom nem ismétlõdik meg, nagyon gyakran arra a következtetésre jut a látnok, hogy bizonyára hallucináció áldozatává vált. Mások idõnként kezdik észrevenni az emberi aura ragyogó színeit és rezgéseit, megint mások növekvõ frekvenciával látnak és hallanak valamit, amire a körülöttük levõk vakok és süketek, ismét mások arcokat, tájakat vagy színes felhõket látnak szemeik elõtt elúszva a sötétben, mielõtt nyugalomba merülnek, míg talán a legáltalánosabb tapasztalat valamennyi közül azoké, akik mind világosabban kezdenek visszaemlékezni arra, amit láttak és hallottak a másik síkon alvás alatt.

Miután bizonyos mértékig tisztáztuk alapunkat, hozzáfoghatunk a tisztánlátás különféle jelenségeinek áttekintéséhez.

Oly széleskörûen különböznek mind jellegükben, mind fokozatukban, hogy nem könnyû eldönteni, hogyan osztályozhatók a legmegfelelõbben. Rendezhetjük azokat az alkalmazott látás fajtája szerint, hogy vajon mentális, asztrális vagy pusztán éterikus-e. Feloszthatjuk a jelenségeket a tisztánlátó befogadóképessége szerint, figyelembe véve, hogy képzett vagy képzetlen, aszerint, hogy látása rendszeres-e, és van-e hatalma felette, vagy rapszodikus és akaratától független, vajon csak hipnotikus befolyásoltság alatt képes gyakorolni, avagy az nem szükséges, képes-e használni képességét az ébrenlét során a fizikai testben, vagy csak akkor áll rendelkezésére, ha ideiglenesen távol van testétõl alvásban vagy transzban.

Mindezen megkülönböztetések fontosak, és valamennyit figyelembe kell vennünk, ha tovább megyünk, de talán az egészre vonatkozóan a leghasznosabb osztályozás olyasmi, ami azon vonal mentén történhet, amit Sinnett fogadott el "A hipnózis ésszerûségé"-ben (Rational of Mesmerism), mellesleg egy olyan könyvben, amelyet a tisztánlátás minden tanulmányozójának el kellene olvasnia. A jelenségekkel foglalkozva, inkább az alkalmazott látás befogadóképessége szerint rendezzük azokat, mint a sík szerint, amelyen gyakorolják, úgyhogy a tisztánlátás példáit az alábbi címek szerint csoportosíthatjuk:

a) Egyszerû tisztánlátás - azaz, a látás puszta megnyílása, ami lehetõvé teszi birtoklójának, hogy bármilyen asztrális vagy éterikus lényeket lásson, akik történetesen körülötte jelen vannak, de nem foglal magában erõt sem távoli helyek sem helyszínek megfigyelésére, amelyek más idõhöz tartoznak, mint a jelen.

b) Tisztánlátás térben - helyszínek vagy események látásának képessége, amelyek távol vannak térben a látnoktól, és vagy túlságosan messze vannak, hogy szokásosan megfigyelhetõk legyenek, vagy közbülsõ tárgyak takarják.

c) Tisztánlátás idõben - azaz tárgyak vagy események látásának képessége, amelyek idõben vannak távol a látnoktól, más szavakkal, a múltba vagy jövõbe látás képessége.
 
TISZTÁNLÁTÁS - EGYSZERÛ TISZTÁNLÁTÁS: TELJES


Úgy határoztuk meg ezt, mint az asztrális vagy éterikus látás puszta megnyílása, ami képessé teszi birtoklóját, hogy lásson bármit, ami körülötte jelen lehet a megfelelõ szinteken, de ehhez nem társul bárminek a látása, ami nagy távolságban van, sem a múltban vagy jövõben való olvasás képessége. Aligha lehet együttesen kizárni ez utóbbi képességeket, mivel az asztrális látásnak szükségképpen nagyobb a kiterjedése, mint a fizikainak, és töredékes képek mind a múltból, mind a jövõbõl gyakran mellékesen még olyan tisztánlátók elõtt is láthatók, akik nem tudják, hogyan keressék céltudatosan, mindazonáltal nagyon éles különbség van az ilyen esetleges felvillanások és a látás határozott kivetítési ereje között, akár térben, akár idõben.

Érzékeny emberek között ennek a fajta tisztánlátásnak minden fokozatát megtaláljuk, kezdve attól az embertõl, aki egy ködös benyomást szerez, ami aligha érdemli meg a tisztánlátás elnevezést, egészen az éteri és az asztrális látás teljes birtoklásáig. Talán számunkra a legegyszerûbb módszer, hogy elkezdjük leírni azt, mi lenne látható ennek az erõnek a teljes kifejlõdése esetén, minthogy akkor részleges birtoklásának esetei természetes módon helyükre látszanak kerülni.

Vegyük elõször az éterikus látást. Ez, ahogy már említettük, egyszerûen fizikai rezgéseknek a szokásosnál jóval nagyobb sorozatára való érzékenységbõl áll, birtoklása mindazonáltal látótérbe hoz sok olyan dolgot, ami iránt az emberi faj többsége még vak marad. Tekintsük át, milyen változásokat okoz megszerzése az ismerõs tárgyak szempontjából, legyen az élõ vagy élettelen, azután nézzük meg, hogy milyen teljesen új tényezõkhöz vezet el bennünket. Nem szabad elfelejteni, hogy amit vázolni készülök, az csak a teljes és tökéletesen uralt képesség eredménye, és a legtöbb példa, amivel a való életben találkozunk, valószínûleg annak alatta marad egyik vagy másik irányban.

A legfeltûnõbb változás, ami ennek a képességnek az elsajátítása által az élettelen tárgyak megjelenésében keletkezett, hogy legtöbbjük csaknem átlátszóvá vált bizonyos rezgések hullámhossza eltérésének betudhatóan, amelyek iránt most az ember fogékonnyá vált. Képesnek találja magát, hogy a lehetõ legkönnyebben véghezvigye "téglafalon való keresztüllátás" közmondásos hõstettét, mivel újonnan szerzett látása számára a téglafal állaga nem látszik sûrûbbnek, mint egy lágy ködé. Így látja, hogy mi történik egy szomszédos szobában, mintha közbensõ fal egyáltalán nem létezne, pontosan le tudja írni egy zárt doboz tartalmát, vagy elolvasni egy lezárt levelet, egy kis gyakorlással képes megtalálni egy adott fejezetet egy csukott könyvben. Ez utóbbi tett, habár egészen könnyû az asztrális látás számára, meglehetõsen nehéz annak, aki éterikus látást használ, azon tény miatt, mivel minden egyes oldalt át kell néznie az összesen keresztül, amelyek történetesen egymásra vannak helyezve.

Ezután feltehetõ a kérdés, hogy vajon ilyen körülmények között egy ember mindig ilyen, a rendestõl eltérõ látással lát-e, vagy csak akkor, ha így akar tenni. A válasz az, hogy ha a képesség tökéletesen kifejlesztett, akkor teljesen irányítása alatt áll, és akkor azt vagy szokásosabb látását akarata szerint használhatja. Egyikrõl a másikra válthat éppoly készségesen és természetesen, mint ahogy mi váltjuk szemünk fókuszpontját, ha felnézünk egy könyvbõl, hogy kövessük valamely tárgy mozgásait úgy egy mérföldnyire. Azt lehetne mondani, hogy ez a tudatosság élesítése a látottak egyik vagy másik aspektusára, és habár az ember látványában teljesen világos az az oldal (aspect), amelyiken figyelme az adott pillanatban rögzült, mindig bizonytalanul tudatos a másik oldalt (aspect) illetõen is, éppúgy, mint amikor nézésünket bármilyen kezünkben tartott tárgyra élesítjük, mégis határozatlanul látjuk a szoba szemközti falát, mint egy hátteret.

Egy másik érdekes változás, ami ennek a látásmódnak a birtoklásából fakad, hogy a szilárd talaj, amelyen az ember jár, bizonyos fokig áttetszõvé válik számára, úgyhogy képes lefelé egy jelentõs mélységig lelátni, amennyire képesek vagyunk lelátni eléggé tiszta vízben. Ez lehetõvé teszi számára, hogy megfigyeljen egy föld alatt ásó teremtményt, vagy megkülönböztessen egy szén- vagy fémeret, ha nem túl mélyen van a felszín alatt, stb.

A szilárd anyagon keresztül történõ éterikus látás határa analógnak tûnik azzal, ami vízen vagy ködön át való nézés esetén behatárol bennünket. Nem láthatunk egy bizonyos távolságon túl, mivel a közeg, amelyen át nézünk, nem teljesen átlátszó.

Élõ objektumok feltûnése ugyancsak meglehetõs változást jelent az ember számára, aki ilyen mértékig növelte látási erõit. Az emberek és állatok testei átlátszók számára, úgyhogy megfigyelheti a különbözõ belsõ szervek mûködését, és bizonyos mértékig megállapíthatja betegségeiket.

A kiterjedt látás lehetõvé teszi számára azt is, hogy többé-kevésbé világosan észlelje elementális vagy egyéb teremtmények különféle osztályait, akiknek a testei nem képesek semmilyen sugár visszatükrözésére sem a szokásosan észlelt színkép határain belül. Az így látott lények közül néhányan a természetszellemek alacsonyabb rendjébõl valók, azok, akiknek testei a sûrûbb éterikus anyagból állnak. Ebbe az osztályba tartozik szinte valamennyi tündér, gnóm és manó, akikrõl még mindig oly sok történet maradt fenn a skót és ír hegyekben és távoli országokban szerte a világon.

A természetszellemek óriási birodalma fõleg asztrális birodalom, de van egy jelentõs ágazata, amelyik a fizikai sík éterikus részéhez tartozik, és ezek sokkal valószínûbben térnek be az átlagember látókörébe, mint a többiek. Valójában, szokásos tündér-történeteket olvasva gyakran akad az ember világos ráutaló jelzésre, hogy róluk van szó. A tündérszerelem bármelyik tanulmányozója emlékszik arra, hogy milyen gyakran történik említés valamilyen titokzatos kencérõl vagy kábítószerrõl, amit egy ember szemébe juttatva, azt képessé tesz arra, hogy a tündérek közösségének tagjait lássa, amikor csak találkozik velük.

Az ilyenek alkalmazásának története és eredményei olyan állhatatosan merülnek fel, és a világ oly sok különbözõ részébõl származnak, hogy bizonyosan van valami igazság mögöttük, mint ahogy mindig is van a valójában egyetemes népi hagyományok mögött. Ez idõ szerint ilyen felkenése a szemnek egyedül semmi esetre sem nyitja meg egy ember asztrális látását, habár az egész test bizonyos kencével való bedörzsölése nagyban segíti, hogy az asztrális test teljes tudatossággal elhagyhassa a fizikait, olyan tény, aminek a tudása, úgy látszik, túlélte még a középkort is, amint boszorkánysági kísérleteknél nyújtott bizonyíték alapján látható. Azonban a fizikai szembe alkalmazva, nagyon könnyen sarkallhatja érzékenységét arra, hogy fogékonnyá tegye bizonyos éteri rezgésekre.

A történet gyakran annak elmesélésével folytatódik, hogy az emberi lény, aki ezt a titokzatos kenõcsöt használta, elárulja kiterjesztett látását valamilyen módon egy tündérnek, az utóbbi belevág vagy szúr szemébe, így megfosztva az embert nemcsak az éteri, hanem a fizikai síkon való látástól is. (Lásd: "A tündérmesék tudomány", írta E. S. Hartlane, a "Kortárs tudomány" címû sorozatban - vagy valójában csaknem bármelyik elterjedtebb tündérmese történetbõl.) Ha a megszerzett látás asztrális, az ilyen eljárás teljesen hiábavaló, mivel a fizikai szerv semmilyen megsebesítése nem befolyásol asztrális képességet, de amennyiben a kencével létrehozott látás éterikus, a fizikai szem lerombolása az esetek többségében azonnal megkülönbözteti, mivel ilyen a mechanizmus, amellyel mûködik.

Bárki, aki ilyen látással rendelkezik, amirõl beszélünk, képes észlelni az ember éterikus mását, de mivel az közel azonos méretû a fizikaival, alig valószínû, hogy figyelmét felkelti, hacsak nincs részleges védelem alatt transzban, vagy altatásos befolyás alatt. Halál után, ha az teljesen visszahúzódik a sûrû testbõl, tisztán látható számára, és gyakran látja lebegve újonnan készített sírok felett, amint áthalad egy sírkerten vagy temetõn. Ha spiritiszta szeánszot látogatna, látná az éteri anyagot, amint a médium oldaláról szivárog, és megfigyelhetné, milyen különféle módokon használják azt az összeköttetésbe lépett lények.

Egy másik tény, ami hamarosan szintén tudomására jut, a színérzékelés kiterjedése. Képessé válik néhány teljesen új szín látására, a legkevésbé sem a színképben foglaltakra emlékeztetve, ahogy azt ma ismerjük, természetesen egészen leírhatatlanul bármilyen kifejezéssel, ami rendelkezésünkre áll. És nemcsak láthatna új tárgyakat, amelyek teljesen ilyen új színûek, hanem felfedezhetné azon módosulásokat is, amelyek sok olyan tárgy színében bekövetkeztek, amelyeket egészen jól ismert, aszerint, hogy vajon van-e vagy nincs ilyen új színárnyalatuk a régivel keveredve. Így két színfelület, amelyek a hétköznapi szemnek teljesen összeillõnek tûnnek, gyakran határozottan eltérõ árnyalatokat mutatnak az õ élesebb látásának.

Mostanra érintettünk néhány alapvetõ változást, amelyek beléptek egy ember világába, aki éterikus látás nyert, de nem szabad elfelejteni, hogy az esetek többségében megfelelõ változás egyidejûleg bekövetkezik többi érzékében is, úgyhogy hallásra, sõt talán még érzékelésre is jobban képessé válik, mint a körülötte levõk. Feltéve, hogy ráadásul ehhez elsajátította az asztrális síkon való látást is, milyen további változások figyelhetõk meg? Nos, a változások sokfélék és jelentõsek, ténylegesen egy új világ nyílik meg szeme elõtt. Tekintsük át csodáit röviden az elõbbi sorrendben, és nézzük meg elõször, hogy milyen eltérések vannak az élettelen tárgyak megjelenésében. Ennél a résznél úgy kezdeném, hogy idézek egy újkeletû, furcsa választ a "The Vahan"-ból:

(Vahana=edény, eszköz, hordozó, szanszkrit kifejezés az ember fizikai és szellemi testeire, a fordító megjegyzése.)

"Könnyen érthetõ különbség van az éterikus látás és az asztrális látás között, és az utóbbi az, amelyik megfelel a negyedik dimenziónak."

"A legegyszerûbb mód a különbség megértésére, ha veszünk egy példát. Ha felváltva, mindkét látással néznél egy emberre, mindkét esetben látnád a kabátja hátán levõ gombokat, csak ha éterikus látással néznéd, akkor azokat rajta keresztül látnád, a lábszár felõli részt látnád hozzád legközelebbinek, de ha asztrális látással néznéd, nemcsak így látnád, hanem úgy is, mintha az ember mögött állnál. "

"Ha éterikusan néznél egy fakockát, mindegyik oldalán felirattal, olyan lenne, mintha a kocka üveg lenne, úgyhogy átlátnál rajta, és visszafelé látnád a feliratot a túloldalon, míg a jobb- és baloldalon egyáltalán nem lenne számodra világos, hacsak nem mozdulsz el, mivel oldalvást látod. Ha azonban asztrálisan nézed, minden oldalát egyszerre látod, és mindent a helyes módon, mintha az egész kocka ki lenne terítve elõtted, és belsejének minden részecskéjét is látnád, nem a többin keresztül, hanem mindent kiterítve. Nézhetnéd másik irányból is, derékszögekbõl minden irányban, amit csak ismerünk."

"Ha egy karóra hátulját nézed éterikusan, látod az összes fogaskerekét rajta keresztül, és a számlapját is azokon át, de megfordítva. Ha asztrálisan nézed, látod a számlapjával helyes irányban felfelé, és a fogaskerekeket külön fekvõ helyzetben, de semmi mást felül."

Itt van mindjárt a lényeg, a változás fõ tényezõje, az ember mindent teljesen új szempontból lát, teljesen kívülrõl nézve bármit, amit valaha elképzelt volna. A legcsekélyebb nehézség sem merül fel többé egy csukott könyvben bármelyik oldal elolvasása során, mivel most nem az összes többi, elõtte vagy utána levõ oldalon keresztül nézi, hanem egyenesen azt nézi, mintha csak az lenne az egyetlen látnivaló oldal. A mélység, ahol egy fém- vagy szénér fekhet, már nem akadály többé látása elõtt, mivel most egyáltalán nem néz keresztül a föld közbülsõ mélységén. Egy fal vastagsága, vagy a közbülsõ falak száma a megfigyelõ és a tárgy között jelentõs különbséget okoz az éterikus látás tisztaságában, míg semmilyen különbséget nem okoz az asztrális látás számára, mivel az asztrális síkon nem lépnek a megfigyelõ és a tárgy közé. Természetesen ez paradoxnak és lehetetlennek hangzik, és eléggé megmagyarázhatatlannak olyan elme számára, amelyiket nem képeztek speciálisan az eszme felfogására, mégis, mindazonáltal tökéletesen igaz.

Ez egyenesen elvezet bennünket a negyedik dimenzió nagyon zavaró kérdésének kellõs közepébe - egy olyan kérdés, amelyik a legmélyebb érdeklõdést váltja ki -, és amit a rendelkezésünkre álló helyen nem tárgyalhatunk ki. Azoknak, akik tanulmányozni óhajtják ezt az arra érdemes témát, ajánljuk, hogy kezdjék C. H. Hinton "Tudományos romantika" ("Scientific Romances) vagy Dr. A. T. Schofield "Egy másik világ" ("Another World") címû munkáját, majd következzék az elõbbi szerzõ legnagyobb mûve, a "Egy új gondolati korszak" ("A New Era of Thought"). Hinton nemcsak azt az igényt támasztja, hogy õ maga képes legyen felfogni mentálisan néhány legegyszerûbb negyedik dimenziós alakzatot, hanem azt állítja, hogy bárki, aki veszi a fáradságot, hogy megvalósítsa iránymutatásait, kitartással hasonlóképpen megszerezheti ezt a mentális megértést. Nem vagyok biztos abban, hogy mindenki által elérhetõ az a képesség, amellyel ez megtehetõ, ahogy õ gondolja, mivel nekem úgy tûnik, hogy jelentõs matematikai tehetséget igényel. Én, mindenesetre, tanúsíthatom, hogy a tesszarakt, azaz a négydimenziós kocka, amit leír, az valóság, mivel az egy teljesen ismerõs alakzat az asztrális síkon. Õ tökéletesített egy új módszert, a különbözõ dimenziókat színekkel reprezentálva, az önkényes írott szimbólumok helyett. Azt állítja, hogy elgondolása nagymértékben leegyszerûsíti a tanulmányozást, mivel az olvasó azonnal képes lesz megkülönböztetni ránézésre a tesszarakt bármelyik részét vagy vonását. Ennek az új módszernek a fényképmellékletekkel való teljes leírása nyomtatásra kész, azt mondják, és várhatóan egy éven belül megjelenik, úgyhogy ezt a lebilincselõ témát tanulmányozni szándékozók helyesen teszik, ha megvárják kiadását. Tudom, hogy Madame Blavatsky a negyedik dimenzió elméletére utalva véleményt fejtett ki, hogy ez csak egy ügyetlen módja az anyag teljes áteresztõképessége elméletének állítására, és hogy W. T. Stead ugyanezt a vonalat követte, olvasóinak bemutatva elgondolás elnevezés alatt. Gondos, gyakran megismételt és részletes vizsgálatok mégis eléggé következetesen arra mutatnak, hogy ez a magyarázat nem fedi az összes tényt. Ez az éterikus látás tökéletes ábrázolása, de a további, egészen eltérõ ötlet a negyedik dimenzióról, ahogy Hinton kifejti, az egyedüli, ami valamiféle magyarázatot ad itt lent az asztrális látás állandóan megfigyelt tényeirõl. Tiszteletteljesen megkockáztatom ezért azt a felvetést, hogy amikor Madame Blavatsky leírta, õ az éterikus látásra gondolt, és nem az asztrálisra, és hogy a kifejezés ilyen túlzó alkalmazhatósága erre a más és magasabb képességre, amelyikre az adott pillanatban nem gondolt, fel sem merült benne.

Ennek a rendkívüli és aligha kifejezhetõ erõnek a birtoklása, tehát, bizonyára a következõkben leírtak szerint születik az elmében. Minden szilárd test belsejében minden pont teljesen nyitott a látnok tekintete elõtt ugyanúgy, mint egy kör belsejében valamennyi pont látható az ember számára, aki ránéz arra.

De még ez sem minden, amit a képesség birtokosának nyújt. Õ minden tárgynak nemcsak a belsejét, valamint külsejét látja, hanem asztrális ellentétpárját is. A fizikai anyag minden atomjának és molekulájának megvannak a megfelelõ asztrális atomjai és molekulái, és az a tömeg, amelyik ezekbõl épül fel, világosan látható tisztánlátónknak. Általában bármelyik tárgy asztrális része kivetít valamennyit a fizikai részen túl, így fémek, kövek és egyéb tárgyak asztrális aurával körülvéve láthatók.

Rögtön látható, hogy még a szervetlen anyag tanulmányozása révén is sokat nyer az, aki megszerezte ezt a látásmódot. Nemcsak az asztrális részét látja annak a tárgynak, amelyet szemlél, ami elõzõleg teljesen rejtve volt elõtte, nemcsak sokkal többet lát annak fizikai alkatáról, mint eddig, hanem azt, ami korábban látható volt számára, most sokkal tisztábban és valóságosabban látja. Egy pillanatnyi mérlegelés rámutat, hogy ez az új látás mennyivel jobban megközelíti az igazi észlelést, mint a fizikai látás. Például, ha az ember asztrálisan néz egy üvegkockát, minden oldala egyenlõnek látszik, amint tudjuk is, hogy egyenlõk, míg a fizikai síkon a hátrább levõ oldalt távlatilag látja, azaz, kisebbnek látszik, mint a közelebbi oldal, természetesen ez merõ illúzió, ami fizikai korlátjainak tudható be.

Ha eljutunk további lehetõségeinek megfontolásáig, amit az élõ tárgyak megfigyelése kínál, akkor még világosabban fogjuk látni az asztrális látás elõnyeit. Bemutatja növények és állatok auráját, az utóbbi esetben vágyaikat és érzéseiket, bármilyen gondolatuk legyen is, azok nyíltan megmutatkoznak szeme elõtt.

Emberi lényekkel foglalkozva felértékelõdik ez a képesség, mivel gyakran lesz képes sokkal hatékonyabban segíteni nekik, ha az így kapott információ vezérli.

Képes lesz látni az aurát, egészen az asztrális testig, és habár az ember magasabb részei még rejtettek tekintete elõl, mindazonáltal lehetségesnek érzi majd, hogy alapos megfigyeléssel sokat tanuljon a magasabb részekrõl is elérhetõsége keretein belül. Az éterikus hasonmás vizsgálatának lehetõsége jelentõs elõnyt nyújt számára, hogy behatárolja és meghatározza az idegrendszer hiányosságait vagy betegségeit, míg az asztrális test megjelenésébõl ismerni fogja az elõtte álló ember érzelmeit, szenvedélyeit, vágyait és hajlamait, sõt még sokat annak az embernek a gondolataiból is.

Ha ránéz egy személyre, az asztrális aura foszforeszkáló ködével körülvéve fogja látni õt, ragyogó színek minden fajtájának felvillanásával, a színárnyalat és ragyogás állandó váltakozásával, ahogy a személy gondolatai és érzései változnak. Látni fogja ezt az aurát elárasztva a tiszta ragaszkodás szép rózsaszín színével, az odaadás érzésének gazdag kékjével, az önzés kemény, sötét barna színével, a düh mélyvörösével, az érzékiség rettenetes ragyogó pirosával, a félelem haragos szürkéjével, a gyûlölet és rosszindulat fekete felhõivel, vagy százféle más jelentés bármelyikével, amelyekben olyan könnyen olvashat a gyakorlott tekintet, és így a valódi érzelmeket bármilyen dologban lehetetlenség leplezni elõle.

Az aurának ezek a váltakozó jelei magukban véve nagyon komoly érdeklõdést kiváltó tanulmány részei, itt azonban nincs elegendõ helyem részletesen foglalkozni ezzel. Sokkal teljesebb beszámoló található az e témában írt munkámban, a "Látható és láthatatlan ember" (Man Visible and Invisible) címû könyvben, számos színes ábrával.

Az asztrális aura a látó számára nemcsak az adott pillanatban áthaladó érzelem átmeneti eredményét mutatja meg, hanem színeinek elrendezése és aránya egy viszonylagos nyugalmi állapotban jelzi tulajdonosának általános állapotát és jellemét. Mivel az asztrális test kifejezése annak, amennyi az emberbõl azon a síkon megnyilvánulhat, úgyhogy abból, ami abban látható, sokkal többre lehet következtetni meglehetõs bizonyossággal a magasabb síkokhoz tartozókra nézve is.

Ebben a jellem-megítélésben tisztánlátónkat nagymértékben segíti az illetõ személy gondolkozása, ahogy az asztrális síkon kifejezõdik, következésképp látókörébe kerül. A gondolat igazi otthona a mentális síkon van, és minden gondolat elõször ott nyilvánul meg, mint az elme-test rezgése. Ha azonban az egy önzõ gondolat, vagy érzelemmel vagy vággyal kapcsolódott össze valamilyen módon, akkor azonnal leszáll az asztrális síkra, és asztrális anyagú, látható formává válik.

Az emberek nagy többségének esetében csaknem minden gondolat ezen kategóriák egyike vagy másik alá esik, így gyakorlatilag személyiségük egésze világos egy baráti asztrális látás elõtt, mivel asztrális testeik és gondolatformáik szüntelenül sugároznak belõlük, mint egy nyitott könyv, amelybe jellemvonásaik vannak írva oly nagy részben, hogy aki átfutna rajta, elolvashatná. Bárki, aki ötletet szeretne meríteni, hogyan mutatkoznak meg a gondolatformák a tisztánlátó látása elõtt, bizonyos mértékig kielégíthetik igényüket, ha tanulmányozzák azokat az illusztrációkat, amelyek Besant e témában írt értékes cikkének mellékletei a Lucifer 1896. szeptemberi számában.

Láttunk valamit tehát azokból a változásokból, amelyek mind az élõ, mind az élettelen tárgyak megjelenésében tapasztalhatók, ha teljes tisztánlátás birtokában levõ személy szemlélte azokat, már ami az asztrális síkot illeti, tekintsük most át, milyen teljesen új tárgyakkal fog találkozni. Minden irányban sokkal nagyobb teljességgel válik tudatossá a természetben, de figyelmét fõleg ennek az új világnak az élõ lakói vonzzák majd. A rendelkezésünkre álló helyen nem kísérelhetünk meg részletes beszámolót adni róluk, erre nézve utalunk az olvasónak a Teozófiai Kézikönyv V. számára

(No. V. of theTheosophical Manuals). Ehelyütt nem tehetünk többet, mint éppen csak felsorolunk néhány osztályt az asztrális lakók hatalmas seregébõl.

Hatással lesz a látóra az elementális lényegû szüntelen áradat változatos formavilága, amely örökké körülötte kavarog, gyakran fenyegetõen, mégis, az akarat határozott erõfeszítésére mindig visszavonulva. Csodálkozik majd lények óriási hadseregén, akiket ideiglenesen hívtak elõ ebbõl az óceánból különálló létezésre emberi gondolatok és óhajok, legyenek akár jók, akár gonoszak. Megfigyeli majd a természetszellemek sokféle törzsét munka vagy játék közben, néha képes lesz tanulmányozni egyre növekvõ gyönyörûséggel a Dévák ragyogó birodalmának néhány alacsonyabb rendje nagyszerû fejlõdését, ami hozzávetõlegesen megfelel a keresztény terminológia angyali seregének.

Talán még ennél is jobban izgatják majd az asztrális világ emberi lakói, akiket két nagy osztályra osztva talál majd; azokat, akiket élõknek nevezünk, és azokat a többieket, akik határozottan még élõbbek, de akiket mi olyan ostobán halottaknak nevezünk tévesen. Az elõbbiek között talál itt-ott éber és teljesen tudatos lényt, talán, hogy neki üzenetet hozzon, alaposan vizsgáztatva õt, hogy milyen haladást ért el, míg ezeknek a szomszédoknak nagy része, fizikai testétõl távol lévén alvás alatt, tétlenül sodródik saját töprengésébe burkolózva, gyakorlatilag öntudatlanul afelõl, ami körülötte zajlik.

A nemrég meghaltak nagy seregében a tudatosság és az intelligencia, valamint a jellem minden árnyalatának valamennyi fokozatával találkozni fog, mivel a halál - ami korlátozott látásunknak olyan abszolút változásnak tûnik - valójában semmit sem változtat magán, az emberen. Halálát követõ napon pontosan ugyanaz az ember, aki elõzõ nap volt, ugyanaz habitusa, ugyanazokkal a minõségekkel, ugyanazon erényekkel és bûnökkel, kivéve, hogy ledobta fizikai testét, de annak elvesztése semmi esetre sem teszi más emberré, mint egy felöltõ levetése. Így a halottak között a tanulmányozó talál majd intelligens és korlátolt embert, szívélyest és mogorvát, komolyat és komolytalant, szellemi- és érzelmi beállítottságút, éppúgy, mint az élõk között.

Mivel nemcsak látja a halottakat, hanem beszélhet is velük, aminek õk gyakran vehetik hasznát, adhat nekik tájékoztatást, iránymutatást, ami a felbecsülhetetlen értékû számukra. Sokuk igen meglepõdött és zavarodott, gyakran heveny elesettségben, mivel a következõ világ egyáltalán nem hasonlít a gyermeteg legendákra, amiket a nyugati népszerû vallás kínál számukra ebben a tapasztalaton túli fontos témában, ezért az az ember, aki érti ezt az új világot, és meg tud magyarázni dolgokat, az határozottan barát a szükségben.

Az az ember, aki teljes mértékben bírja ezt a képességet, sokféle módon lehet élõk és holtak segítségére, azonban a témának errõl az oldaláról már írtam a "Láthatatlan segítõk" ("Invisible Helpers") címû kis könyvemben. Asztrális lényeken túlmenõen a tanulmányozó látni fog asztrális alakzatokat, árnyakat és vázakat a hanyatlás minden stádiumában, de ezeket csak megemlíteni szükséges, mivel az olvasó talál további beszámolót harmadik ("Halál - és utána?") és ötödik ("Az asztrális sík") címû kézikönyvünkben.

Egy másik csodálatos eredmény, amit az asztrális tisztánlátás teljes élvezete az ember elé tár, hogy többé már nincs megszakítás a tudatosságban. Ha éjjel lefekszik, elhagyja fizikai testét, hogy az pihenjen, amire szüksége van, mialatt õ a sokkal kényelmesebb asztrális hordozóban megy a dolgára. Reggel visszatér, újra belép fizikai testébe, anélkül, hogy elveszítené tudatosságát vagy emlékezetét a két állapot között, így képes élni, mondhatni, kettõs életet, ami mégis egy, és hasznossá teheti magát az egész idõ alatt, ahelyett, hogy létezésének egyharmadát elveszítené, üres tudatlanságban.

Egy másik különös erõ, amelynek birtokában találhatja magát (ami feletti teljes irányítás inkább a még magasabb dévacsáni képességhez tartozik), a legparányibb fizikai és asztrális részecske bármilyen kívánt méretre való nagyításának képessége, mint egy mikroszkóp, habár valaha gyártott vagy valószínûleg gyártandó mikroszkóp soha nem rendelkezik ennek a pszichikai erõnek ezredrészével sem. Ennek segítségével a tudomány által feltételezett elméleti molekula és atom látható és élõ valósággá válnak az okkult tanulmányozó számára, és ennek a pontosabb vizsgálatnak az alapján szerkezetükben sokkal összetettebbnek fogja látni, mint amilyennek a tudós ismerte meg azokat. Ez lehetõvé teszi számára, hogy a legszorosabb figyelemmel és legélénkebb érdeklõdéssel kövesse az elektromos, magnetikus és más éterikus mûködés minden fajtáját, és amikor néhány szakértõ ezekben a tudományágakban képes lesz kifejleszteni azt az erõt, amely által ezek a dolgok láthatók, amelyekrõl oly felszínesen írnak, néhány nagyon csodálatraméltó és gyönyörûséges felfedezés várható.

Ez a keleti könyvekben leírt sziddhik vagy erõk egyike, amelyik növekszik abban az emberben, aki a szellemi fejlõdésnek szenteli magát, habár az elnevezés, amely alatt ott említik, nem ismerhetõ fel azonnal. Ez így szól: "az önmagát akaratlagosan naggyá vagy kicsivé tevõ erõ", és ennek a különösnek tûnõ, a tényt kifordító leírásnak az oka, hogy valójában pontosan a módszerre utalnak ezek az õsi könyvek, amellyel ezt a tettet végrehajtják. Egy felfoghatatlan kicsinységû ideiglenes látási mechanizmus használata révén látható olyan tisztán a végtelen kis dolgok világa, és ugyanilyen módon (vagy inkább az ellenkezõ módon) a mechanizmus ideiglenesen hatalmas méretûvé növekedését alkalmazva válik lehetõvé az ember látáskiterjedésének növelése fizikai értelemben is, reméljük, morálban messze bármin túl, amit a tudomány valaha is ember számára lehetségesnek álmodott. Úgyhogy a méretváltozás valójában a tanulmányozó tudatosságának hordozójában van és nem bármiben önmagán kívül, és a régi keleti könyv végül is még precízebben utal erre, mint mi.

Pszichometria és második látás (u.a. mint tisztánlátás - a ford.) a mennyekben szintén azon képességek közé tartozik, amelyek barátunk hatalmába kerülhetnek, ezekkel azonban odaillõbben foglalkozunk majd egy késõbbi cím alatt, mivel csaknem valamennyi megnyilvánulásuk, amelyeket magukban foglalnak, tisztánlátás térben vagy idõben.

Eddig jeleztem, habár nyers vázlatokban, amit egy gyakorlott tanulmányozó, aki teljes asztrális látás birtokában van, lát majd egy rendkívülien tágabb világban, ahová látása bevezette, de nem árultam el semmit mentális szemléletében bekövetkezõ elképesztõ változásról, ami a lélek kísérleti bizonyossággal megtapasztalt létezésébõl, halált követõ túlélésbõl, a karma törvényének mûködésébõl és más, egyaránt nagyjelentõségû dologból következik. A különbséget, ami még a legmélyebb értelmi meggyõzõdés és a közvetlen személyes tapasztalat pontos ismerete között van, érezni kell ahhoz, hogy megbecsüljük.
TISZTÁNLÁTÁS - EGYSZERÛ TISZTÁNLÁTÁS: RÉSZLEGES


A gyakorlatlan tisztánlátó tapasztalatai - és ne felejtsük el, hogy ebbe az osztályba sorolható az összes európai tisztánlátó, nagyon kevés kivételtõl eltekintve - általában alatta maradnak annak, különféle módon annak, amit megkíséreltem bemutatni, fokozatban, változatban, állandóságban, de mindenekelõtt pontosságban.

Néha, például, állandó egy ember tisztánlátása, de nagyon részleges, és a megfigyelhetõ jelenségeknek talán csak egy vagy két osztályára terjed ki, és a magasabb látás valamelyik elszigetelt töredékére nyer csak betekintést, nyilvánvalóan más látási erõk birtoklása nélkül, amelyeknek egyébként kísérniük kellene, sõt megelõzniük annak a töredéknek a látását. Például legkedvesebb barátaim egyike egész életében rendelkezett az atomi éter és az atomi asztrális anyag látásának valamint szerkezetük felismerésének képességével, sötétben és világosban egyaránt, mint minden máson áthatolóval, mégis, csak ritkán látott lényeket, akiknek testei sokkal nyilvánvalóbb módon alacsonyabb éterikus és sûrûbb asztrális anyagból állnak, mindenesetre kétségtelenül nem volt képes állandóan látni azokat. Egyszerûen, ennek a különleges képességnek van birtokában, anélkül, hogy nyilvánvaló okát lehetne találni, vagy bármi mással való összefüggést lehetne felismerni, és azon túl, hogy ezeknek az atomi síkoknak és elrendezõdéseiknek bemutatása bebizonyosodik elõtte, nehéz megítélni, hogy ebbõl milyen különleges haszna származik jelenleg. Mégis, a helyzet az, hogy eljövendõ nagyobb dolgok, további, még fejlõdésre váró erõk komoly elõjele.

Sok hasonló eset van, hasonló, úgy gondolom, nem ennek a különleges látásformának a birtoklásában (ami tapasztalataim szerint egyedi), hanem abban, ami bemutatja az asztrális és az éterikus síkok teljes és tiszta látása valamely kis részének fejlõdését. Ugyanakkor tízbõl kilenc esetben az ilyen részleges tisztánlátás nélkülözi a pontosságot, azaz sok bizonytalan benyomás és következtetés adódik, a gyakorlott ember félreérthetetlen értelmezése és bizonyossága helyett. Sok ilyen példát lehet találni, elsõsorban azok között, akik úgy hirdetik magukról, mint "felmérési és foglalkozási tisztánlátás".

Ismét mások átmenetileg tisztánlátók bizonyos különleges körülmények hatása alatt. Különbözõ alosztályok vannak ezek között, néhányan képesek újra elõállítani akaratlagosan a tisztánlátást, ismét kialakítva ugyanazon feltételeket, míg másoknál ez szórványosan jelentkezik, anélkül, hogy körülményeikkel való összefüggés lenne megfigyelhetõ, megint másoknál egyszer vagy kétszer mutatkozik meg az erõ életük folyamán.

Ezek elsõ alosztályába tartoznak azok, akik csak hipnotikus transzban tisztánlátók, akik transzállapoton kívül képtelenek bármilyen szokatlan dolog látására vagy hallására. Õk néha a tudás nagy magasságait érhetik el, és rendkívül pontosak jelzéseikben, de rendszerint, ha szokásos képzési tanfolyamon esnek át, bizonyos okokból képtelenek a földi élet ólomsúlyától segítség nélkül megszabadulni.

Ugyanebbe az osztályba sorolhatjuk azokat - a fõleg keleti - embereket, akik csak bizonyos kábítószerek befolyása vagy bizonyos szertartások bemutatása alatt nyernek valamilyen ideiglenes látást. A szertartást végzõ ismétlés által hipnotizálja sajátmagát, és ilyen állapotban bizonyos mértékig tisztánlátó lesz, gyakrabban azonban egyszerûen passzív állapotba fokozza le magát, amelyben más lények megszállhatják, és rajta keresztül beszélhetnek. Néha szertartásaival egyáltalán nem saját magát szándékozik befolyásolni, hanem valamely asztrális lényt segítségül hívni, aki megadja neki a kért információt, de ez mágia esete, és nem tisztánlátásé. Mind a kábítószerek, mind a szertartások nyomatékosan kerülendõk, ha valaki a magasabb oldal felõl szeretné megközelíteni a tisztánlátást, és ha azt saját haladására vagy a többiek segítésére kívánja használni. A közép-afrikai kuruzslók vagy ördögûzõk és néhány tatár sámán ennek a típusnak jó példái.

Azok, akiknél bizonyos mértékû tisztánlátási erõ csak esetenként mutatkozik, és nincs összefüggésben saját óhajukkal, gyakran hisztérikus és rendkívül ideges személyek, akiknél a képesség jelentõs mértékben betegség tünete. Megjelenése azt mutatta, hogy a fizikai hordozó oly mértékig legyengült, hogy már nem gördített akadályt bizonyos kis mennyiségû éterikus vagy asztrális látás útjába. Ennek az osztálynak végletes példája az az ember, aki delírium tremens állapotáig issza le magát, és annak a kegyetlen betegségnek a pusztítása által elõidézett teljes fizikai rom és tisztátalan pszichikai ingerlés állapotában képes látni egy ideig néhány undorító elementált és lényt, akiket maga köré vonzott lealacsonyodott és állati élvezete hosszú folyamán.

Vannak természetesen más esetek is, amikor a látás képessége megmutatkozik, majd eltûnik anélkül, hogy nyilvánvaló jele lenne a fizikai egészség mibenlétének, de valószínûleg úgy tûnik, hogy még ilyen esetekben is, ha elég tüzetesen megfigyelnénk õket, észrevehetõ lenne valamilyen változás az éterikus hasonmás állapotában.

Azok, akik egész életük során egyetlen pillanatnyi tisztánlátásról számolhatnak be, kimerítõen egyáltalán nem taglalható csoportot képeznek a hozzájáruló körülmények széles változata miatt. Sokan vannak közöttük, akikhez a tapasztalás életük valamely magasztos pillanatában érkezett, amikor belátható, hogy bizonyára a képességnek egy átmeneti kitörésérõl van szó, ami kellõképpen megindokolja.

Másik alosztályuknál egy magában álló eset egy jelenés látása, leggyakrabban baráté vagy rokoné a halál pillanatában. Két lehetõség közül választhatunk ekkor, mindegyikben a haldokló erõs kívánsága a kényszerítõ erõ. Ez az erõ lehetõvé teszi számára, hogy materializáljon (anyagiasítson) magának egy pillanatra, ez esetben természetesen nem szükséges tisztánlátás, de valószínûbb, hogy hipnotikusan mûködhetett ez az erõ az észlelõ felett, és momentán lefokozta fizikai, és gerjesztette magasabb érzékenységét. Mindkét esetben a látás végszükség teremtménye, és nem ismétlõdik meg, egyszerûen, mivel a szükséges feltételek sem ismétlõdnek.

Maradnak még a megoldhatatlan maradvány esetek, amelyek során kétségtelen tisztánlátás gyakorlatának magában álló példája merül fel, jóllehet az alkalom teljesen jelentéktelennek és lényegtelennek tûnik számunkra. Ezekrõl csak vázlatos feltevéseink lehetnek, a vezérlõ körülmények biztosan nem a fizikai síkon vannak, és mindenegyes eset külön vizsgálata lenne szükséges, mielõtt bizonyossággal beszélhetnénk a kiváltó okokról. Néhány ilyen esetben, ahogy látszott, egy asztrális lény igyekezett azon, hogy valamilyen közlést tegyen, és csak valamilyen kevéssé fontos részletet volt képes tudatni a témában, aminek hasznos és jelentõs része, azt kell mondanunk, hogy nem jutott át az alany tudatába. A tisztánlátás jelenségének vizsgálata során mindezen változatos típusokkal és sok mással is találkozhatunk, és a puszta hallucinációk bizonyos mennyisége is csaknem biztosan megjelenik, és nekünk ki kell gondosan gyomlálnunk a példák listájáról. Egy ilyen téma tanulmányozójának kifogyhatatlan türelemre és kitartásra van szüksége, de ha elég hosszan folytatja, kezdi elmosódottan látni a rendet a káosz mögött, és fokozatosan fogalmat alkot a nagyszerû törvényekrõl, amelynek hatása alatt az egész fejlõdés végbemegy. Nagymértékben segít törekvéseiben, ha elfogadja a sorrendet, amit az imént követtünk, azaz ha elõször veszi a fáradságot, és megismerkedik a valódi tényekkel olyan alaposan, amennyire csak lehetséges, ami a síkokat illeti, amivel a normál tisztánlátás foglalkozik. Ha megtanulja, valójában mi is látható asztrális és éterikus látással, és melyek azok vonatkozó korlátjai, akkor azt lehet mondani, hogy lesz mintája, amivel mérni tudja az általa megfigyelt eseteket. Mivel a részleges látás minden példájának szükségszerûen bele kell illenie az egésznek valamelyik rekeszébe, ha az egész vázlatnak a körvonala a fejében van, akkor egy kis gyakorlattal viszonylag könnyûnek fogja találni a példák osztályozását, amellyel való foglalkozáshoz folyamodott.

Ez ideig még nem szóltunk a tisztánlátás még csodálatosabb lehetõségeirõl a mentális síkon, valójában nem is szükséges, hogy sokat beszéljünk róla, mivel rendkívül valószínûtlen, hogy a vizsgálódó valaha is találkozik ennek bármely példájával, kivéve az okkultizmus legmagasabb iskoláinak egyikében szakszerûen képzett tanulók némelyikét. Számukra feltárul egy másik új világ, messze hatalmasabb, mint az összes mögötte levõ, egy világ, amelyben minden, amit legdicsõségesebbnek és legragyogóbbnak el tudunk képzelni, csak merõ közhely. Némi beszámoló csodálatos lehetõségeirõl, leírhatatlan gyönyörérõl, nagyszerû tanulási és munkálkodási alkalmairól a hatodik Teozófiai kézikönyvben megvan, a tanulmányozó tájékozódhat.

Mindaz, amit ez a lehetõség nyújt - legalábbis abból, amit a tanítvány képes magába fogadni - a gyakorlott tanulmányozó által érhetõ el, a gyakorlatlan számára ennek megérintése alig több puszta lehetõségnél. Hipnotikus transzban megtehetõ, de elõfordulása rendkívül ritka, mivel csaknem emberfeletti képességeket igényel, emelkedett szellemi törekvés és a gondolat és szándék tökéletes tisztasága útján mind az alany mind a hipnotizõr részérõl.

Egy ilyen tisztánlátási típushoz, és még tökéletesebben ahhoz, amelyik az ezt következõ síkhoz tartozik, ésszerûbben alkalmazható a szellemi látás kifejezés, és mivel az égi világ, amelyre szemeink kinyílnak, körülöttünk terül el itt és most, ide illõen kellett utalást tennünk az egyszerû tisztánlátás fejezete alatt. Azonban ismét szükséges utalni arra, amikor a térbeli tisztánlátással foglalkozunk, amire most térünk rá.

TISZTÁNLÁTÁS - TISZTÁNLÁTÁS TÉRBEN: TUDATOS


Úgy határoztuk meg a fenti fogalmat, mint események vagy helyszínek látását térben, amelyek a látnoktól távol vannak, és túl messze a szokásos megfigyelés számára. Ennek példái olyan számosak és olyan különfélék, hogy kívánatos megkísérelnünk valamivel részletesebb osztályozásukat. Nem nagyon számít, hogy milyen speciális rendszert fogadunk el, ameddig az elég átfogó ahhoz, hogy valamennyi esetünket magába foglalja. Talán megfelelõ lenne a térbeli tudatos és akaratlan tisztánlátás tág felosztásaira bontani, egy közbensõ osztállyal, amit félig tudatosnak lehetne leírni, és ami egy érdekes cím, de ezt késõbb fejtem ki.

Mint az elõbbiekben, annak elmondásával kezdem, hogy mi lehetséges a teljesen gyakorlott látnok számára ennek a vonalnak a mentén, és igyekszem megmagyarázni, hogyan mûködik képessége, és milyen határok között tevékenykedik. Ezt követõen jobb helyzetbe kerülünk ahhoz, hogy megpróbáljuk megérteni a részleges és gyakorlatlan látás sokféle esetét. Vitassuk meg elõször is, tehát, a tudatos tisztánlátás fogalmát!

Az elõzõkben elmondottakból nyilvánvaló, hogy az asztrális látás ereje által, ha valaki teljességében birtokolja, gyakorlatilag bármit képes látni ezen a világon, amit látni kíván. A legtitkosabb helyek felnyílnak tekintete elõtt, közbejött akadályok nem léteznek elõtte a nézõpontjában bekövetkezett változás következtében, tehát, ha az asztrális testben való mozgás képességét megkapja, gond nélkül elmehet bárhová, és láthat bármit, a bolygó korlátai között. Valójában ez nagymértékben lehetséges számára, sõt, asztrális testének megmozdítása egyáltalán nem szükséges, ahogy most látni fogjuk.

Tekintsük át kissé közelebbrõl, azokat a módszereket, amelyek által ez a fizikai feletti látás használható arra, hogy távol történõ eseményeket megfigyeljen. Ha, például, egy ember itt, Angliában, a legkisebb részleteiben lát valamit, ami ugyanabban a pillanatban Indiában vagy Amerikában történik.

Egy nagyon elmés feltevés kínálkozik a jelenség megindoklására. Felvetõdik, hogy minden tárgy állandóan bocsát ki sugarakat minden irányban, bizonyos fokig a fénysugárhoz hasonlókat, habár végtelenül finomabbakat, és a tisztánlátás nem más, mint olyan erõ, amelyik ezen finomabb sugárzás révén képes látni. A távolság ilyen esetben nem akadály a látás elõtt, minden közbeesõ tárgy áthatolható ezen sugarak által, amelyek egymás után képesek áthatolni rajtuk, minden irányban, végtelen távolságban, bonyodalom nélkül, pontosan úgy, ahogy a normál fény halad.

Habár nem pontosan így mûködik a tisztánlátás, mindazonáltal eléggé valószerû az esetek többségében. Minden tárgy kétségkívül bocsát ki sugarakat minden irányban, és pontosan ezen a módon látszanak kialakulni, habár magasabb síkon, az akasha feljegyzések. Róluk a következõ fejezetcím alatt kell valamennyit mondanunk, pillanatnyilag csak megemlítjük. A pszichometria jelenségei szintén függnek ezektõl a sugaraktól, ahogy majd most megmagyarázzuk.

Vannak azonban bizonyos gyakorlati nehézségek ezen éterikus sugarak (mert természetesen azok) mint olyan közeg használata során, amelynek segítségével az ember láthat valamit abból, ami távol történik. A közbensõ tárgyak nem teljesen átlátszók, és minthogy a cselekvõk a helyszínen, amit a kísérletezõ megfigyelni igyekszik, legalább ugyanolyan átlátszók, nyilvánvalóan egészen komoly zavar keletkezhet.

Az újabb dimenzió, ami elõbukkanhat, ha a kísérletezõ asztrális sugarakat érzékel éterikus helyett, elháríthat bizonyos nehézségeket, másrészt viszont beemeli annak saját, új komplikációit, úgyhogy gyakorlati okokból, a tisztánlátás megértésére teendõ törekvés során elvethetjük elménkbõl ezt a sugarakkal kapcsolatos hipotézist, és a távolbalátás módszereihez fordulhatunk, amelyek ténylegesen a tanulmányozó rendelkezésére állnak. Tehát öt módszer van, amelybõl négy valóban a tisztánlátás különbözõ változata, míg az ötödik egyáltalán nem illik helyesen azon cím alá, hanem a mágia felségterületéhez tartozik. Vegyük elõször ez utolsót, és távolítsuk el utunkból.

• Természetszellem segítségével - ez a módszer nem feltétlenül foglal magában bármilyen pszichikai képességet a kísérletezõ részérõl, csak azt kell tudnia, hogyan bírja rá az asztrális világ valamelyik lakóját arra, hogy vállalja a nyomozást helyette. Ezt hívással vagy idézéssel teheti, azaz a kísérletezõ meggyõzheti asztrális segítõtársát imák vagy felajánlások formájában arról, hogy megadja neki, amit kíván, vagy kikényszerítheti segítségét erõsen fejlett akarata elszánt edzésével.

Ezt a módszert nagy részben Keleten gyakorolják (ahol az alkalmazott lény szokásosan egy természetszellem) és a régi Atlantiszon, ahol "a sötét arc urai" a mesterséges elementálok rendkívül specializált és furcsa, különösen dühödt változatát használták fel e célra. Lehet néha információt szerezni ilyenfajta módon napjaink spiritiszta szeánszain, de ez esetben az alkalmazott hírnök valószínûbben egy nemrég elhunyt emberi lény, aki többé-kevésbé szabadon mûködik az asztrális síkon, habár még itt is elõfordul néha, hogy az egy lekötelezõ természetszellem, aki abban tetszeleg, hogy valakinek az elhunyt rokona. Mindenesetre, ahogy állítottam, ez egyáltalán nem tisztánlátási módszer, hanem mágikus, és ez csak azért került itt említésre, nehogy az olvasó összezavarodjon abban a törekvésében, hogy a következõ címek valamelyike alatt osztályozzon ilyen alkalmazási eseteket.

• Asztrális áram segítségével - ezt a kifejezést gyakran és tágan alkalmazza a teozófiai irodalom némelyike a jelenségek egyik jelentékeny válfajának lefedésére, többek között arra, amit meg szeretnék magyarázni. Amit a tanulmányozó tesz, aki elfogadja ezt a módszert, nem annyira egy áramlat mozgásba hozása az asztrális anyagban, mint egyfajta ideiglenes telefon felszerelése rajta keresztül.

Itt lehetetlen kimerítõ elõadást tartani az asztrális fizikáról, mégha meg is van leírásához a szükséges tudás, nem kell mást tennem, mint elmondani, hogy lehetséges létrehozni az asztrális anyagban egy meghatározott összekötõ vonalat, ami úgy mûködik, mint egy távíróvezeték rezgések továbbítására, aminek segítségével minden látható, ami a másik végén történik. Értsük meg, egy ilyen vonalat nem egy közvetlen kivetítéssel hozunk létre az asztrális anyag terén át, hanem az anyag részecskéinek vonalán (sõt, meglehetõsen sok vonalán), képessé téve azokat, hogy az igényelt jellegû rezgések számára vezetõvé alakuljanak.

Ez az elõzetes cselekedet kétféle módon hajtható végre: vagy energiaátvitellel részecskérõl részecskére, amíg a vonal kialakul, vagy egy magasabb síkról való kényszerítõ erõ alkalmazásával, ami képes ezt megtenni egyidejûleg az egész vonalon. Természetesen, ez utóbbi módszer sokkal nagyobb mérvû fejlõdést tételez fel, mivel magában foglalja annak a lényegesen magasabb szintû kényszerítõ erõnek (és a használatára való képességének) ismeretét, úgyhogy aki ilyen módon képes létrehozni vonalát, az nem igényel a maga számára egyáltalán ilyen vonalat, mivel sokkal többet képes látni könnyen és teljes mértékben egy másfajta, magasabb képesség útján.

Még az egyszerû és tisztán asztrális mûveletet is nehéz leírni, habár könnyû véghezvinni. Azt lehet mondani, hogy az ember valami olyasmiben vesz részt, mint az acélrúd mágnesessé tétele, mivel abból áll, amire a polarizáció (sarkítás) kifejezést alkalmazhatnánk, az emberi akaraterõ törekvése által, asztrális atomok bizonyos számú párhuzamos vonalának segítségével elérni a mûveletet végzõtõl a megfigyelni kívánt helyszínt. Az így hatás alá vont valamennyi atom egy idõre tengelyével mereven párhuzamos viszonyban marad egymással, úgyhogy egyfajta ideiglenes csövet képeznek, amelynek mentén a tisztánlátó láthat. Ennek a módszernek a hátránya, hogy a távíró vonal szétzilálódhat, sõt egy eléggé erõs asztrális áram, ami történetesen keresztezi, lerombolhatja ösvényét, de ha az eredeti akaraterõ kellõen határozott, ennek eshetõsége csak ritkán merülhet fel.

Egy távoli helyszín ezen "asztrális áram" által szerzett látása sok tekintetben hasonló ahhoz, amit teleszkópon keresztül lehet látni. Emberi alakok gyakran nagyon kicsinek tûnnek, mint egy távoli színpadon, de kicsinyített méretük ellenére olyan tisztán láthatók, mintha közel lennének. Ezáltal néha hallhatók az elmondott, láthatók a megtett dolgok, mivel azonban az esetek nagy többségében ez nem történik meg, inkább úgy kell tekintenünk, mint egy pótlólagos erõ megnyilvánulását, és nem, mint a látás képességének szükségszerû következményét.

Megfigyelhetõ, hogy rendszerint ez esetben a látnok egyáltalán nem hagyja el fizikai testét, nincs szó sem asztrális testének, sem az õ bármelyik részének kivetítésérõl afelé, amire látása irányul, egyszerûen készít magának egy ideiglenes asztrális teleszkópot. Következésképp, bizonyos mértékig fizikai erõit használja, miközben a távoli helyszínt vizsgálja, például hangja rendszerint irányítása alatt áll, így el tudja mondani, mit lát megfigyelésének mûvelete alatt. Az embernek ez a tudatossága valójában a vonalnak még ezen a végén tisztán megvan. Ennek a ténynek azonban korlátjai és elõnyei is vannak, és ezek nagy részben emlékeztetnek a teleszkópot a fizikai síkon alkalmazó ember korlátjaira. A kísérletezõnek, például, nincs lehetõsége, hogy ezt a nézési pontot kitolja, azaz egy bizonyos látása van, ami nem tágítható vagy változtatható, színterén bizonyos irányból néz, és nem fordulhat hirtelen körbe, hogy megnézze, hogyan látszik a másik oldalról. Ha van elegendõ pszichikai tartalékenergiája, mindent összevetve, eldobhatja teleszkópját, amit használ, és gyárthat magának egy teljesen újat, amelyik másképp közelíti meg tárgyát, de valószínûleg nem ez az elfogadott gyakorlat.

Azonban azt lehetne mondani, hogy a puszta ténynek, hogy asztrális látást használ, lehetõvé kellene tennie számára, hogy minden oldalról egyszerre lássa tárgyát. Így lenne, ha ezt a látást a megszokott módon használná egy tárgy esetében, ami meglehetõsen közel van hozzá, asztrális elérhetõségen belül, de száz vagy ezer mérföldek esetében egészen más a helyzet. Az asztrális látás megadja nekünk egy további dimenzió elõnyét, de még egy olyan dolog is felmerül, mint a pozíció (elhelyezkedés) abban a dimenzióban, és ez természetesen egy lehetséges tényezõ, ami behatárolja síkja erõinek használatát. A mi szokásos háromdimenziós látásunk arra képesít bennünket, hogy egy kétdimenziós idom belsejének minden pontját egyszerre lássuk, mint például egy négyzetet, hogy ezt megtehessük, annak ésszerû távolságban kell lennie szemünktõl, pusztán egy további dimenzió hasznára van egy embernek Londonban, de minden igyekezete ellenére kevéssé használ, ha a négyzet, amit vizsgál, Calcuttában van.

Ha az asztrális látás azáltal szenved akadályt, hogy gyakorlatilag egy csõ mentén terelõdik, akkor nagymértékben korlátozott, ahogy a fizikai látás is lenne hasonló körülmények között, habár tökéletes birtoklása esetén még abban a távolságban is meg fogja mutatni az aurákat, ezért az emberek minden érzelme és a legtöbb gondolata megfigyelés alá eshet.

Sok ember van, aki számára a tisztánlátásnak ezt a típusát megkönnyíti, ha kéznél van valamilyen fizikai tárgy, amit asztrális csöve kiinduló pontjaként használhat, egy alkalmas fókusz akaratereje számára. Egy kristálygömb a legáltalánosabb és leghatékonyabb fókusz, azzal a további elõnnyel, hogy olyan belsõ tulajdonságokkal bír, amelyek pszichikai képességet serkentenek, de más tárgyakat is használnak, amelyekre még szükséges majd utalnunk részletesebben, ha a félig tudatos tisztánlátást tekintjük át.

A tisztánlátás asztrális áram formájával kapcsolatban csakúgy, mint a többinél, azt tapasztalhatjuk, hogy vannak médiumok, akik csak hipnotikus befolyásoltság alatt képesek használni azt. Ez esetben az a különös, hogy két változat figyelhetõ meg; az egyikben az így felszabadult ember számára lehetõvé válik, hogy teleszkópot készítsen saját maga számára, a másik esetben a hipnotizõr saját maga készít teleszkópot, és az alany számára egyszerûen csak a rajta keresztül történõ látás válik lehetõvé. Ez utóbbi esetben nyilvánvaló, hogy az alany nem rendelkezik elegendõ akaraterõvel, hogy csövet alakítson ki magának, és a mûködtetõ, aki ugyan rendelkezik a szükséges akaraterõvel, az nem tisztánlátó, vagy nem képes látni saját csövén keresztül anélkül, hogy segítséget igényelne.

Esetenként, habár ritkán, a kialakított csõ rendelkezik a teleszkóp egy másik tulajdonságával is, hogy megnagyítja a tárgyakat, amelyekre irányul, mindaddig, amíg életnagyságúaknak nem látszanak. Természetesen, a tárgyak mindig bizonyos mértékig nagyítandók, különben teljesen láthatatlanok, de a mértéket rendszerint behatárolja az asztrális csõ mérete, és az egész dolog egyszerûen csak egy piciny mozgó kép. Abban a néhány esetben, amikor az alakok életnagyságban láthatók ezzel a módszerrel, valószínûleg egy teljesen új erõ kezd ébredezni, de ha ez történik, gondosan meg kell vizsgálni abból a célból, hogy megkülönböztessük következõ osztályunkba tartozó példáktól.

• Egy gondolati forma kivetítése által - ennek a tisztánlátási módszernek a képessége valamivel elõrehaladottabb fejlõdést foglal magában, mint az utóbbi, mivel bizonyos fokú irányítást követel meg a mentális síkon. A teozófia valamennyi tanulmányozója tudatában van annak, hogy a gondolat formát ölt, legalábbis saját síkján, és az esetek döntõ többségében az asztrális síkon is, de az már nem olyan általánosan ismert, hogy ha egy ember úgy gondol erõsen saját magára, mint egy adott helyen jelenlévõre, a forma, amit az a sajátos gondolat öltött, képmása lesz magának a gondolkodónak, ami megjelenik a szóban forgó helyen.

Ez a forma lényegileg a mentális sík anyagából áll, de nagyon sok esetben körülveszi magát az asztrális sík anyagával is, és így jobban megközelíti a láthatóságot. Valójában sok olyan példa akad, hogy látja a személy, valószínûleg öntudatlan hipnotikus befolyásoltság révén az eredeti gondolkodásból kisugárzó gondolatot. A gondolkodó tudatossága azonban nincs ebbe a gondolatformába belefoglalva. Ha egyszer kibocsátotta magából, akkor az rendszerint egy egészen önálló entitás, nem teljesen kapcsolat nélkül létrehozójával, de gyakorlatilag igen, már ami bármilyen benyomás rajta keresztül való befogadási lehetõségét illeti.

Ez a harmadik tisztánlátási típus tehát abból az erõbõl áll, ami annyira tart vissza és tart fenn kapcsolatot az újonnan felépített gondolatformával, amennyire lehetõvé teszi, hogy benyomásokat nyerjen általa. Ilyen, a formára épülõ benyomások ez esetben nem egy asztrális távíró vonal mentén adódnak át gondolkodónak, mint az elõbbiekben, hanem együttérzõ rezgéssel. Az ilyen típusú tisztánlátás tökéletes esetében ez majdnem olyan, mint amikor a látó tudata egy részét kivetítette a gondolatformába, és elõõrsként használta, ami által megfigyelés vált lehetõvé. Csaknem olyan jól lát, mintha látna, ha õ maga állna gondolatformája helyén.

Az alakok, amelyeket néz, életnagyságúaknak és közelieknek tûnnek számára, ahelyett, hogy kicsinyek és távollevõk lennének, mint a megelõzõ esetben, és képes lesz nézõpontját elmozdítani, ha úgy kívánná. Tisztánhallás talán kevésbé gyakori a tisztánlátásnak ezzel a típusával összekapcsolva, mint az utóbbival, de helyét elfoglalja bizonyos mértékben egyfajta mentális észlelés a látott személyek gondolatait és szándékait illetõen.

Minthogy az ember tudatossága még a fizikai testben van, képes hallani és beszélni (miközben képességét gyakorolja), amennyire ezt figyelemelterelés nélkül meg tudja tenni. Abban a pillanatban, hogy gondolati szándékossága meghiúsul, az egész látás abbamarad, és fel kell építenie egy új gondolatformát, mielõtt folytathatná. Azok a példák, amelyeknél ilyenfajta látást bármilyen tökéletességi fokon képzetlen emberek birtokolnak, természetesen ritkábbak, mint az elõzõ típus esetében, mivel mentális ellenõrzés képessége szükséges és az általában finomabb természeti erõk alkalmazása.

• Az asztrális testben történõ utazás által - Itt a tisztánlátásnak egy teljesen új változatával találkozunk, ahol a látó tudatossága már nem marad többé fizikai testében, vagy nincs szorosan összekapcsolva azzal, de határozottan áthelyezõdik arra a helyszínre, amelyet vizsgál. Habár kétségtelenül nagyobb veszélyeket rejt a gyakorlatlan látó számára, mint a korábban vázolt módszerek bármelyike, mégis, a tisztánlátásnak a legkielégítõbb formája nyílik meg számára, mivel a rendkívül magasrendû változat, amit az ötödik fejezet alatt tárgyalunk, csak speciálisan képzett tanulmányozóknak áll rendelkezésre.

Ebben az esetben az ember teste vagy alvó, vagy transzállapotban van, és az ember szervei nem állnak rendelkezésre a látás alatt, úgyhogy a látottakról való minden beszámolót és a részletekre való minden további rákérdezést el kell halasztani, amíg az utazó visszatér erre a síkra. Másrészt a látás sokkal teljesebb és tökéletesebb; az ember mindent hall és lát, ami elõtte történik, és tetszés szerint, szabadon közlekedhet az asztrális sík nagyon tág határai között. Láthatja és tanulmányozhatja ráérõen annak a síknak az összes többi lakóját, azaz a természetszellemek hatalmas világa (amelynek a hagyományos tündérország csak egy kis része) nyitva áll elõtte, sõt alacsonyabb dévák némelyikének világa is.

Azzal az óriási elõnnyel is rendelkezik, hogy a szeme elé táruló helyszíneken, mintegy képes részt venni társalgásban akarata szerint ezekkel az asztrális lényekkel, akiktõl oly sok különös és érdekes információt szerezhet.

Ha ráadásul megtanulja, hogyan materializálja magát (nem különösebben nehéz dolog, ha egyszer rájön a nyitjára), akkor képessé válik távoli fizikai eseményeken vagy társalgásokban részt venni, és egy távollevõ barátnak megmutatni magát tetszése szerint.

További erõt nyer képessé válva arra, hogy nyomozzon az után, amit szeretne. A korábbiakban vázolt tisztánlátási válfajok segítségével mindenféle gyakorlati célból egy személyt vagy helyet csak akkor tud megtalálni, ha már ismerte azt, vagy került már vele kapcsolatba azáltal, hogy fizikailag érintett olyasmit, ami kapcsolatban volt azzal, mint a psychometriában. Igaz, hogy a harmadik módszer által lehetséges bizonyos mennyiségû mozgás, de a folyamat egyhangú, egészen rövid távolságokat kivéve.

Az asztrális test használata által az ember egészen szabadon és gyorsan tud bármilyen irányba mozogni, és (például) gond nélkül képes megtalálni egy térképen megjelölt bármilyen helyet, anélkül, hogy akár elõzõleg ismerte volna a helyet, vagy bármely tárgyat anélkül, hogy elõzõleg kapcsolatot létesített volna vele. Ugyancsak képes készséggel magasra emelkedni a levegõben, hogy egy madártávlatnyi pillantást vessen az országra, amelyet szemlél, képes megfigyelni kiterjedését, tengerpartjának körvonalát, vagy általános jellemzõit. Valójában minden tekintetben sokkal nagyobb ereje és szabadsága, ha ezt a módszert alkalmazza, mint lenne az elõzõkben említett esetek bármelyikében.

Jó példát szolgáltat ennek a képességnek a teljes birtoklására a német író szaktekintély, Jung Stilling, Crow által "A természet éjszakai oldala" (The Night Side of Nature) (127. old.) címû írásban. A történet egy látóról szól, aki állítólag Philadelphia szomszédságában lakik Amerikában. Magának élt, keveset beszélt, jóakaratú és jámbor volt, semmi sem szólt jelleme ellen, kivéve, hogy bizonyos titkok birtoklásáról volt nevezetes, ami, mindent összevetve, nem volt törvényellenesnek tekinthetõ. Sok különleges történet terjedt el róla, többek között a következõ:

"Egy hajóskapitány felesége (akinek férje úton volt Európába és Afrikába, és akirõl régóta nem kapott híreket) tele volt aggodalommal férje biztonságát illetõen, ezért rávették, hogy forduljon ehhez a személyhez. Meghallgatva a hölgy történetét, elnézését kérte, amíg megszerzi a kért információt. Ekkor bement egy belsõ szobába, a hölgy pedig elhelyezkedett, hogy várja õt. Minthogy távolléte hosszabb ideig tartott, mint várta, türelmetlenné vált, azt gondolván, hogy talán elfelejtette õt, és csendesen megközelítve az ajtót, a nyíláson bekukucskált, és meglepetésére egy heverõn fekve találta az embert olyan mozdulatlanul, mintha halott lett volna. Természetesen úgy gondolta, hogy nem ajánlatos zavarnia, várt visszatérésére, amikor is a látó elmondta, hogy férje nem tudott írni ilyen és ilyen okok miatt, de egy londoni kávéházban volt akkortájt, és rövidesen ismét otthon lesz."

"Meg is érkezett, és a hölgy megtudta tõle, hogy a szokatlan hallgatás okai pontosan azok voltak, amiket az az ember állított, és égett a vágytól, hogy megbizonyosodjék az információ többi részének igazsága felõl. Ez kielégülést is nyert, mivel alighogy férje meglátta a mágust, elmondta, hogy elõzõleg látta õt egy londoni kávéházban, és elmondta neki, hogy felesége rendkívül nyugtalan miatta, és erre õ, a kapitány, említette, hogyan volt akadályoztatva a levélírásban, hozzátéve, hogy ez az Amerika felé történõ beszállás elõestéjén volt. Ezután szem elõl tévesztette a tolongásban az idegent, és nem hallott róla többé."

Természetesen jelenleg nincs módunk, hogy Jung Stillingnek milyen bizonyítéka volt ennek a történetnek az igazságára vonatkozóan, habár õ kijelenti, hogy teljesen elégedett a forrást illetõen, amire hivatkozik, és olyan sok hasonló eset történt, hogy nincs ok helyénvalóságában kételkedni. A látó vagy saját maga fejlesztette ki képességét, vagy tanulta olyan iskolában, ami más, mint amelyektõl a mi teozófiai információink származnak, mivel a mi esetünkben van egy jól ismert szabály, ami kifejezetten megtiltja a tanulmányozóknak, hogy ilyen erõt megnyilvánítsanak, ami mindkét végén ilyen módon határozottan megnyilvánul, és létrehozza azt, amit "jelenésnek" hívunk. Hogy ez a szabály kifejezetten bölcs, az mindenki elõtt bizonyított, aki valamit is tud a Társulat történetérõl, olyan végzetes eredmények által, amelyek ennek nagyon csekély átmeneti figyelmen kívül hagyása nyomán következtek be.

Néhány, a fentivel csaknem pontosan párhuzamos mai esetet mutatok be a "Láthatatlan segítõk" (Invisible Helpers) címû kis könyvemben. Egy hölgy példája jól ismert számomra, aki gyakran tûnik fel így távol lévõ barátainak, ahogy Stead a "Valóságos kísértethistóriák" (Real Ghost Stories) (27.old.) leírja, és Andrew Lang ad beszámolót "Álmok és kísértetek" (Dreams and Ghosts) (89.old.) címû leírásában, hogy Cleave, akkoriban Portsmouth-ban szándékosan két alkalommal egy fiatal hölgynek, és rémítette meg jelentõsen. Bárki számára van tanúbizonyság a témában, ha komolyan törõdik tanulmányozásával.

Ilyen szándékos asztrális látogatás nagyon gyakran látszik lehetségesnek, amikor az emberek számára lazulnak az elemek a halál közeledtével, akik máskor nem voltak képesek ilyen tettekre. Még több példa is akad ebben az osztályban, mint a többiben, említek egy ideális példát, amelyet Mr. Andrew Lang hoz idézett könyve 100. oldalán, amelyikrõl õ maga mondja: "Nem sok történet szolgál ilyen jó bizonyítékkal elõnyükre"

"Mary, a rochesteri John Goffe felesége, hosszú betegségtõl sújtva, édesapja házába költözött West Malling-ba, kb. 9 mérföldnyire a sajátjától.

Halála elõtti napon nagyon türelmetlen sóvárgása támadt, hogy lássa két gyermekét, akiket otthon hagyott egy dajka gondoskodására bízva. Túlságosan beteg volt ahhoz, hogy mozdulhasson, és hajnalban egy és két óra között transzba esett. Egy özvegyasszony, Mrs. Turner, aki felügyelt rá éjjel, azt mondta, hogy szemei nyitva voltak, és rögzültek, állkapcsa lehanyatlott. Mrs. Turner kezét szájához tette, de nem észlelt lélegzetet. Úgy gondolta, rohama van, és kétséges volt számára, hogy vajon meghalt-e vagy életben van.

A következõ reggel a haldokló asszony azt mondta édesanyjának, hogy otthon volt a gyermekeinél, mondván: "velük voltam múlt éjjel, mialatt aludtam."

"A dajka, név szerint az özvegy Mrs. Alexander állítja, hogy aznap reggel 2 óra elõtt látta Mary Goffe hasonmását, kijött a következõ szobából (ahol az idõsebb gyermek feküdt egymagában), az ajtó nyitva maradt, és kb. egy negyed óráig állt ágya mellett, a fiatalabb gyermek nála feküdt. A dajka továbbá beszámol arról, hogy õ tökéletesen ébren volt, nappali fény volt, lévén az év egyik leghosszabb napja. Felült az ágyban, és megkövülten nézte a kísértetet. Akkor hallotta a híd óráját, amint kettõt üt, és egy kis idõ múlva így szólt: "Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, kicsoda Ön?" Ekkor a kísértet megmozdult, és eltûnt, õ bebújt ruhájába, követte õt, de hogy mivé vált, nem tudta megmondani."

A dajka jobban félt felbukkanásakor, mint jelenlétében, mivel ezután félt a házban maradni, és a 6 óráig hátralevõ idõt fel és alá sétálva töltötte odakinn. Amikor a szomszédok felébredtek, elbeszélte nekik a történetet, õk azt mondták természetesen, hogy mindezt álmodta, õ elég szívélyesen elutasította az ötletet, de nem tudott annak hitelt szerezni mindaddig, amíg meg nem érkezett a hír a történet másik oldaláról, West Mallingból, amikor az emberek elismerték, hogy mégis lehet benne valami.

Ebben a történetben figyelemreméltó körülmény, hogy az anya szükségesnek tartotta, hogy a rendes alvásból átkerüljön egy mély transz állapotba, mielõtt tudatosan meglátogathatja gyermekeit, itt vonható párhuzam számos hasonló beszámolóval, amelyek a téma irodalmában megtalálhatók.

Két másik, pontosan ugyanilyen típusú esetet említ Dr. F. G. Lee, amelyekben a haldokló anya, komolyan vágyakozva arra, hogy gyermekeit lássa, mély álomba merül, meglátogatja õket, és visszatérve elmondja, hogy így tett. Egyikben az anya, aki Egyiptomban haldoklik, megjelenik gyermekeinek Torquay-ben, és világosan látható nappali fényben mind az öt gyermek, mind a szolgálóleány elõtt ("A természetfölötti felvillanásai" II. kötet, 64. oldal, Glimpses of the Supernatural). A másikban egy kvéker hölgy, aki Cockermouth-ban haldoklott, látható és felismerhetõ volt nappali fényben Settle-ben levõ három gyermekének, a történet többi része gyakorlatilag ugyanaz, mint a fenti esetben. ("Felvillanások szürkületben", 94. oldal, Glimpses in the Twilight) Habár ezek az esetek kevésbé ismertek, mint Mary Goffe esete, hitelességük bizonyossága ugyanolyan jónak minõsül, amint látható a mûvek tisztelendõ szerzõjétõl kapott igazolások alapján, amelyekbõl idéztük õket.

Annak az embernek, aki teljes mértékben birtokolja a tisztánlátásnak ezt a negyedik típusát, sok nagyszerû elõnye származik a már említettekhez ráadásul. Nemcsak gond és költség nélkül látogathatja a Föld összes szép és nevezetes helyeit, hanem, ha történetesen tudós, gondoljuk csak el, mit jelent számára, hogy hozzáférhet a világ valamennyi könyvtárához. Mit jelent egy tudományos beállítottságú egyénnek azt látni, ahogy szeme elõtt zajlik a természet sok titkos vegyi folyamata, vagy a filozófus számára, amint feltárul, sokkal jobban, mint eddig bármikor, élet és halál nagy misztériumainak mûködése. Számára azok, akik errõl a síkról eltávoztak, többé már nem halottak, hanem élõk, hosszú ideig elérhetõen, számára sok vallási eszme többé már nem hit, hanem tudás kérdése. Mindenekfelett, csatlakozhat a láthatatlan segítõk seregéhez, valóban nagyszabású hasznos segítséget nyújtva. A tisztánlátás kétségtelenül nagy jótétemény a tanulmányozó számára, mégha az asztrális síkra szorítkozik is.

Bizonyára megvannak a veszélyei is, különösen a gyakorlatlanok számára, a különbözõ fajta gonosz lények miatti veszély, akik megfélemlíthetik vagy bánthatják azokat, akik megengedik maguknak, hogy elveszítsék bátorságukat, hogy bátran szembenézzenek velük. Megvan továbbá az eltévelygés, tévútra térés és félreértés veszélye, ami a látottakat illeti; valamennyi közül legnagyobb az önteltség veszélye a dologban, azt gondolva, hogy az lehetetlenség, hogy õ hibázzon. Azonban egy kevés józanész és némi tapasztalat könnyen eligazíthatja az embert ezekkel szemben.

• A mentális testben történõ utazás által - ez egyszerûen az utóbbi típusnak egy magasabb rendû, mondhatni, dicsõbb formája. Az alkalmazott eszköz többé már nem az asztrális test, hanem az elme-test, egy hordozó, ami a mentális síkhoz tartozik, azon belül annak a síknak valamennyi csodálatos érzékelési lehetõségével, amennyire transzcendens mûködésében, annyira lehetetlen ábrázolni. Aki ebben mûködik, hátrahagyja asztrális testét a fizikaival együtt, és ha bármi okból meg kívánja mutatni magát az asztrális síkon, nem saját asztrális hordozójáért küld, hanem akaratának egyszerû cselekményével materializál (anyagiasít) egyet átmeneti igénye szerint. Az ilyen asztrális materializációt mayavirikus rupának (mayavirikus formának) hívják, és elsõ alkalommal való létrehozása általában szakképzett Mester segítségét igényli.
Az óriási elõny, amit ennek a képességnek a birtoklása nyújt, belépés a boldogságnak ebbe a gyönyörûséges és magas rendû összes dicsõségébe, és egy sokkal átfogóbb mentális érzékelés birtoklása, még az asztrális síkon mûködve is, ami a tudás ragyogó távlatait nyitja meg a tanulmányozó elõtt, gyakorlatilag csaknem kizárva hiba elkövetését. Ez a magasabb rendû utazás csak gyakorlott ember számára lehetséges, mivel csak határozott gyakorlás alatt tanulhatja meg a fejlõdésnek ebben a stádiumában egy ember, hogy hogyan használja mentális testét eszközként.
Mielõtt elhagynánk a teljes és tudatos tisztánlátásnak a témakörét, érdemes néhány szót egy-két, korlátjaira vonatkozó kérdés megválaszolásának szentelni, ami a tanulmányozók számára folyamatosan felmerül. Gyakran kérdezik meg tõlünk, hogy vajon lehetséges-e a látónak megtalálnia valakit, bárhol a világon, akivel érintkezni szeretne, legyen az élõ vagy halott?
A válasz erre feltételes igenlõ. Bárkit meg tud találni a kísérletezõ, ha ilyen vagy olyan módon kapcsolatba kerül azzal a személlyel. Reménytelen lenne fejest ugrania az ûrbe, hogy egy teljesen idegen személyt a milliók között megtaláljon bármilyen nyom nélkül, azonban egy csekély nyom általában már elegendõ.
Ha a tisztánlátó bármit tud arról az emberrõl, akit keres, akkor nehézség nélkül meg fogja találni, mivel minden embernek van egyfajta saját zenei akkordja (hangzata), ahogy nevezhetjük, ami az õ kifejezõdése, mint egészé, amit talán az õ összes különféle hordozói rezgési fokozatainak egyfajta átlaga hoz létre a vonatkozó síkokon. Ha a látó tudja, hogyan fogja fel és szólaltassa meg ezt az akkordot, az rokonszenv-rezgés által nyomban felkelti annak az embernek a figyelmét, bárhol is legyen, és azonnali választ fog kiváltani részérõl.
Az, hogy az illetõ élõ vagy éppen halott, nem okoz egyáltalán különbséget, az ötödik osztályba sorolható tisztánlátással azonnal meg lehet találni a számolatlan milliók közül az égi világban, habár ebben az esetben a megfigyelés alatt álló ember öntudatlan. Természetesen az a látó, akinek tudatossága nem jut magasabbra az asztrális síknál, - aki tehát a korábbi módszerek egyikét alkalmazta - egyáltalán nem képes megtalálni egy személyt a mentális síkon, mégis, legalább azt képes megmondani, hogy a keresett személy azon a síkon van, abból a puszta ténybõl, hogy az akkord megszólaltatása az asztrális szinten nem eredményezett választ.
Ha a keresett személy idegen a keresõnek, akkor szüksége van valamire, ami összekapcsolja vele és nyomként szolgál, egy fényképre, egy általa írt levélre, egy személyes dologra, ami hozzá tartozott, és amelyet áthat annak személyes magnetizmusa, bármelyik megteszi egy gyakorlott látó kezében.
Ismétlem, nem szabad feltételezni, hogy a tanulmányozók, akik megtanulták, hogyan használják ezt a tudományt, tetszésük szerint felállíthatnak egy információs irodát, amelyen keresztül kapcsolatba kerülhetnek eltûnt vagy halott rokonokkal. Egy üzenet errõl az oldalról a másik felé vagy átadható, vagy nem, a körülményektõl függõen, még ha így is lenne, nem hozható válasz, hacsak nem jelenés természetû a tranzakció, valami olyasmi, ami a fizikai szinten mágiának bizonyul.
Egy másik gyakran feltett kérdés, hogy vajon a pszichikai látás mûködése folyamán van-e határ, ami a távolságot illeti. A válasz úgy tûnhet, hogy nincs határ, kivéve a vonatkozó síkokét. Ne felejtsük el, hogy Földünknek asztrális és mentális síkjai ugyanolyan határozottan a sajátjai, mint légköre, habár a fizikai légkört jelentõsen meghaladva továbbterjednek még a háromdimenziós ûrben. Következésképp más bolygókra való átjárás vagy annak részletesebb látása olyan tisztánlátási rendszerek egyikével sem lehetséges, amelyek ezekhez a síkokhoz kötõdnek. Természetesen lehetséges és egészen könnyû eljutnia világláncunkhoz tartozó másik égitestre annak az embernek, aki tudatosságát a buddhikus síkra emelte, de ez most kívül esik jelen témakörünkön.
Még nagy mennyiségû további információ szerezhetõ más bolygókról ilyen tisztánlátási képességek alkalmazása által is, amelyeket ábrázoltunk. Lehetséges jelentõsen tisztább látás a földi légkör állandó zavaró tényezõinek elhagyásával, és azt sem nehéz megtanulni, hogyan öltsünk fel egy szerfelett nagyfokú nagyító erõt, úgyhogy még rendes tisztánlátással is sok igen érdekes csillagászati tudáshoz juthatunk. Ami ezt a Földet illeti, és közvetlen környezetét, gyakorlatilag nincs korlátozás.

TISZTÁNLÁTÁS - Tisztánlátás térben: félig tudatos

Ezen eléggé érdekes cím alatt csoportosítom valamennyi olyan ember esetét, akik határozottan kezdenek látni valamit, de fogalmuk sincs, mi lesz az a valami, és ha a látomások elkezdõdnek, nincs ellenõrzésük felettük, pszichikai Micawber-ek (optimista semmittevõ típusa, aki várják a jó szerencsét; Dickens Copperfield David címû regényének egyik szereplõje, a ford. megjegyzése) akik vételi állapotba hozzák magukat, és egyszerûen várják, hogy kiderüljön valami. Sok transz-médium tartozik ide, akik vagy hipnotizálják magukat valamilyen módon, vagy "szellem-vezetõk" hipnotizálják õket, és leírják a helyszíneket vagy személyeket, akik történetesen látomásukban lebegnek. Néha, amikor ilyen állapotban látják, hogy mi történik a távolban, akkor a "tisztánlátók térben" csoportban foglalhatják el helyüket.
Azonban a félig tudatos tisztánlátók legnagyobb és leginkább elterjedt csoportja a különféle kristálynézõké, azok, akik Mr. Andrew Lang megfogalmazása szerint "kristálygömbbe, csészébe, tükörbe, tintafoltba (Egyiptom és India), egy csepp vérbe (Új-Zealand-ban a maorik között), egy vizes tálba (Vörös Indiánok) egy tóba (rómaiak és afrikaiak), egy üvegtál vízbe (Fez) vagy csaknem bármilyen sima felületre merednek. ("Álmok és kísértetek", 57. oldal, Dreams and Ghosts)
Két lappal késõbb Mr. Lang egy nagyon jó példát ad nekünk az ilyen módon leggyakrabban látott látomásfajtára. "Egy üveggömböt adtam" - mondta "egy fiatal hölgynek, Miss Baillie-nek, akinek úgyszólván alig volt sikere vele. Õ Miss Leslie-nek adta kölcsön, aki egy nagy négyszögletes, régimódi piros heverõt látott, muszlinborítással, amit ott talált a szomszéd kastélyban, amelyet meglátogatott. Miss Baillie bátyja, egy fiatal atléta, nevetett ezeken a kísérleteken, berakta a gömböt a dolgozószobába, és visszajött 'vidám ravaszkodással'. Elismerte, hogy volt egy látomása, látott valakit egy lámpa alatt, akit ismert. Majd kideríti a hét folyamán, hogy helyesen látta-e vagy sem. Ez vasárnap délután volt 5. 30 órakor.
Kedden Mr. Baillie táncolni volt egy városban, úgy 40 mérföldnyire otthonától, és találkozott egy bizonyos Miss Prestonnal. 'Vasárnap' - mondta - 'kb. fél hat órakor Ön itt ült egy szokványos lámpa alatt egy olyan ruhában, amelyet még nem láttam, hogy Ön viselt volna, egy kék blúzt, csipkével váll fölött, amint teát öntött ki egy kék gyapjúszövetbe öltözött úrnak, akinek a háta volt felém, úgyhogy csak bajusza végét láttam.' "
"Igen? A roló biztos fel volt húzva" - mondta Miss Preston.
"Én Dulby-ban voltam" - mondta Mr. Baillie, és tagadhatatlanul ott volt.
Ez a kristálynézés tipikus esete, a kép minden részletében pontos, látja, teljesen lényegtelen és nem bír semmilyen kézzelfogható jelentõséggel egyik fél számára sem, kivéve, hogy bizonyítékul szolgált Mr. Baillie számára, hogy van valami a kristálynézésben. Talán gyakrabban romantikus jellegûek a látomások - emberek idegen ruházatban, csodálatos, bár általában nem ismerõs tájak.
Mi racionális a tisztánlátásnak ebbõl a válfajából? Amint fent jeleztem, ez szokásosan az asztrális áram típusához tartozik, és a kristály vagy egyéb tárgy egyszerûen csak a látó akaraterejének összpontosítására, valamint az asztrális csõ számára alkalmas kiindulási pontként szolgál. Vannak, akik képesek befolyásolni, hogy mit lássanak saját akaratukból, azaz van erejük teleszkópjukat becélozni, ahogy kívánják, de a nagy többség egy elõre nem ismert csövet alakít ki, és azt látja, ami végül adódik.
Olykor a helyszín viszonylag közeli és kéznél van, mint az idézett esetben, máskor egy távoli, keleti tájképrõl van szó, megint máskor egy akasha feljegyzés töredéke tükrözõdik vissza, és a kép õsrégi ruházatú alakokat fog tartalmazni, és a jelenség a "tisztánlátás idõben" elnevezésû harmadik nagy csoportjához fog tartozni. Azt mondják, hogy néha a jövõ képei is láthatók kristályokban, egy további fejlõdés, amelyre késõbb még utalunk.
Láttam tisztánlátót, aki a szokásos fénylõ felület helyett egy jó adag fekete anyagot használt, amit egy maréknyi porított faszénbõl állítottak elõ egy csészealjban. Valójában nincs jelentõsége annak, hogy mit használnak összpontosításra, kivéve a tiszta kristály kétségtelen elõnyét a többi anyagféleséggel szemben, hogy az elemi lényeg sajátos elrendezése különlegesen serkenti a pszichikai képességeket.
Valószínûnek tûnik, hogy azokban az esetekben, amikor egy piciny csillogó tárgyat alkalmaznak, mint egy fénypontocska, vagy egy csepp vér a maoriknál, valójában csak merõ önhipnózisról van szó. Az Európán kívüli nemzeteknél a kísérletet gyakran elõzik meg vagy kísérik mágikus ceremóniák és invokációk (könyörgés, segítségül hívás), ezért egészen valószínû, hogy az így nyert látvány olykor valójában valamilyen idegen lényé, és a jelenség csak pusztán ideiglenes birtoklás, és egyáltalán nem tisztánlátás.

TISZTÁNLÁTÁS - Tisztánlátás térben: akaratlan

E cím alatt csoportosíthatjuk együtt mindazon eseteket, amelyekben valamilyen esemény látása távolban egészen váratlanul történik, elõkészület nélkül. Vannak emberek, akik ilyen látványoknak vannak alávetve, míg sok más embernél ilyen dolog csak egyszer történik egy élettartam alatt. A látványok különfélék és különbözõ teljességi fokozatúak lehetnek, és látszólag eltérõ okok idézhetik elõ. Néha nyilvánvaló a látás oka, és témája súlyos jelentõséggel bír, máskor nincs fellelhetõ ok, és a mutatkozó események a legmindennapibb természetûek.
Néha a fizikai feletti képességnek ezek a felvillanásai mint éber látások érkeznek, máskor alvás alatt nyilvánulnak meg, mint erõteljes vagy gyakran ismétlõdõ álmok. Ez utóbbi esetben az alkalmazott látás talán olyasmi természetû, mint amelyek a térbeli tisztánlátás negyedik alosztályába sorolhatók, mivel az alvó ember gyakran utazik asztrális testében olyan helyszínre, amellyel vonzalmai vagy érdeklõdése szorosan összekötik, és egyszerûen csak megfigyeli, mi történik ott, míg az elõbbinél valószínûleg a tisztánlátás második típusa, az asztrális áram révén történõ típus vehetõ számításba. Ez esetben azonban az áram vagy csõ egészen öntudatlanul alakul ki, és gyakran az egyik vagy másik végérõl - vagy a látó vagy a látott személy oldaláról - kivetített erõs gondolat vagy érzelem automatikus eredménye.
Legegyszerûbb, ha néhány különbözõ fajtájú példát adunk, megtûzdelve szükség szerinti további magyarázatokkal. Mr. Stead összegyûjtött nagyszámú közelmúltbeli és megfelelõen hitelesített esetet az "Igaz kísértet históriák" (Real Ghost Stories) címû mûvében, abból válogatom példáimat, esetenként kissé tömörítve helytakarékosság okán.
Vannak olyan esetek, amelyeknél azonnal nyilvánvaló bármelyik teozófiai tanulmányozó számára, hogy a tisztánlátás kivételes példáját speciálisan az úgynevezett "Láthatatlan segítõk" seregének egyik tagja idézte elõ abból a célból, hogy segítséget lehessen nyújtani valakinek, akinek arra fájóan szüksége volt. Ebbe az osztályba tartozik kétségtelenül az a történet, amelyet Yonnt kapitány mondott el a kaliforniai Napa völgybõl Dr. Bushnellnek, aki megismétli a "Természet és a természetfeletti" (Nature and the Supernatural") (14. oldal) címû leírásában.
"Úgy hat vagy hét évvel ezelõtt, a tél derekán egy éjjel volt egy álma, amelyben látta azt, ami a hegyek hófogságába esett kivándorlók társaságával történt, gyorsan pusztulva hideg és éhség által. Megjegyezte a táj ábrázatát, amit egy fehér sziklaszirt hatalmas, merõleges homlokzata jelölt, látta az embereket, elvágva attól, ami mély hószakadékból kiemelkedõ fák tetejének látszott, megkülönböztette a személyek arcvonásait, és látta különleges gyötrelmüket.
Az álom kétségtelen valósága és félreérthetetlenségének mély benyomásával ébredt. Hosszan álomba merült, és pontosan ugyanazt álmodta ismét. Reggel sem tudta elûzni elméjébõl. Röviddel ezután összetalálkozott egy régi vadász bajtársával, elmondta történetét, még mélyebb hatást gyakorolt rá az álombeli helyszín tétovázás nélküli felismerése. Ez a bajtárs a Sierra Carson völgyi átjáróján jött keresztül, és kijelentette, hogy az átjáró pontosan megfelel leírásának.
Ez elhatározásra késztette a jámbor pátriárkát. Embereket gyûjtött azonnal össze, öszvérekkel, takarókkal és valamennyi szükséges élelemmel. A szomszédok közben nevettek hiszékenységén. 'Nem baj', mondta, 'képes vagyok megtenni, és meg is teszem, mivel erõsen hiszem, hogy álmom szerint állnak fenn a tények.' Az embereket elküldték a hegyekbe, százötven mérföld távolságba, közvetlenül a Carson völgyi átjáróba. Ott megtalálták a társaságot pontosan az álomnak megfelelõ állapotban, és elhozták az életben maradottakat."
Mivel azt nem állítjuk, hogy Yonnt kapitánynak szokásosan látomásai lettek volna, az tûnik nyilvánvalónak, hogy valamilyen segítõ, észrevéve az emigráns társaság kétségbeejtõ helyzetét, a legközelebbi befolyásolható és egyébként alkalmas személyt (aki történetesen a kapitány volt) vitte a helyszínre asztrális testében, és arra késztette, hogy elég határozottan rögzítse emlékezetében a színhelyet. A segítõ elõidézhetett "asztrális áramot" a kapitány helyett, de az elõbbi sugallat valószínûbb. Mindenesetre az indíték, és nagyjából a megoldási eljárás nyilvánvalóan elegendõ ebben az esetben.
Némelykor az "asztrális áram" a vonal másik végén egy erõs érzelmi töltésû gondolat által is létrehozható, és ez akkor is révbe érhet, ha a gondolkodónak nincs ilyen szándék elméjében. Abban a megkapó történetben, amit éppen idézni fogok, nyilvánvaló, hogy a vonalat az orvosnak Mrs. Broughtonnal foglalkozó gyakori gondolata alakította ki, ha nem is volt olyan nyilvánvalóan sajátságos kívánsága, hogy a hölgy is lássa, amit õ lát ugyanakkor. Hogy ilyenfajta tisztánlátás történt, azt a hölgy nézõpontjának állandósága mutatja, ami, figyeljük meg, nem az orvos nézõpontjának együttérzõ átvitele volt (ahogy lehetett volna), mivel a hölgy csak hátát látja anélkül, hogy felismerné õt. A történet megtalálható a Pszichikai Kutató Társulat jegyzõkönyvében (II. kötet, 160. oldal).
"Mrs. Broughton 1844-ben egy éjjel felébredt, és felriasztotta férjét azzal, hogy valami rettenetes dolog történt Franciaországban. Férje kérte, hogy aludjon tovább, és ne zavarja õt. Biztosította férjét, hogy nem aludt, amikor látta azt, aminek az elmeséléséhez ragaszkodott, amit valóban látott.
Elõször egy kocsibalesetet, amit ténylegesen nem látott, de eredményét igen, egy törött kocsit, összegyûlt sokaságot, egy alakot, akit gyengéden felemeltek, és bevittek a legközelebbi házba, majd egy ágyon fekvõ alakot, akiben az Orelans-i herceget ismerte fel. Fokozatosan barátokat látott összegyûlni az ágy körül, köztük a királyi család néhány tagját; a királynõt, a királyt, valamennyiüket csendben, könnyezve, figyelve a szemmel láthatóan haldokló herceget. Egyvalaki (csak a hátát látta, nem tudja, ki õ) az orvos volt. A herceg fölé hajolt, mérve pulzusát a másik kezén levõ karórával. Majd minden eltûnt, és többé már nem látta.
Ahogy nappal lett, leírta naplójában, amit látott. Ez az elektromos távíró ideje elõtt volt még, és kettõ vagy több nap telt el, mielõtt a Times közzétette:'az Orleans-i herceg halálát.' Röviddel ezután Párist meglátogatva felismerte a baleset helyszínét, és megkapta a magyarázatot benyomására. Az orvos, aki ellátta a haldokló herceget, régi barátja volt, és ahogy õrködött az ágynál, elméje állandóan Mrs. Broughton-nal és családjával volt elfoglalva."
Egy mindennapibb példa, amelyben erõs vonzalom építi ki a szükséges áramot, a kölcsönös gondolat egy meglehetõsen állandó áramlása, ami ez esetben a két fél között folyik, és egyikük részérõl egy hirtelen szükséglet vagy irtózatos szélsõséges helyzet tartósíthatja átmenetileg ezt az áramlást, élesítve az erõt, ami az asztrális teleszkóp létrehozásához szükséges. Egy szemléletes példát idézünk ugyanabból a jegyzõkönyvbõl (I. kötet, 30. oldal).
"1848. szeptember 9.-én Mooltan ostrománál R.C. B. vezérõrnagy, az ezred akkori szárnysegédje komolyan és veszélyesen megsérült, és feltételezve magáról, hogy meghal, megkérte az egyik nála levõ tisztet, hogy vegye le ujjáról a gyûrût, és küldje el feleségének, aki akkoriban nem kevesebb, mint százötven mérföldnyire, Ferozepore-ban volt.
'1848. szeptember 9.-e éjszakáján' ahogy felesége írja, 'feküdtem ágyamban, alvás és ébrenlét között, és világosan láttam férjemet, elszállítva a csatamezõrõl, komolyan megsebesülve, és hallottam a hangját, amint azt mondta: "Vedd le ezt a gyûrût ujjamról, és küldd el feleségemnek!" A következõ nap nem tudtam kiûzni a látványt és a hangot elmémbõl.
Amikor elérkezett az ideje, hallottam R.vezérõrnagyról, hogy komolyan megsebesült az ütközetben Mooltannál. Mindazonáltal túlélte, és még életben van. Ez késõbb, az ostrom után volt, hogy hallottam L. tábornoktól, aki segített elszállítani férjemet a csatamezõrõl, hogy a gyûrûre vonatkozó kérést õ tette valójában, ahogy Ferozepore-ban akkoriban hallottam."
Azután létezik az eseti tisztánlátók látomásainak nagy csoportja, amelyeknél nincs nyomon követhetõ ok, és amelyek látszólag értelmetlenek, és nincs felismerhetõ kapcsolat a látó által ismert semmilyen eseménnyel. Ebbe az osztályba sorolható sok tájkép, amelyeket éppen az elalvás elõtt látnak emberek. Idézek egy lényeges és nagyon valóságos beszámolót egy ilyenfajta tapasztalatról, W. T. Stead "Igaz kísértethistóriák" (65. oldal) címû mûvébõl.
"Ágyba bújtam, de nem voltam képes elaludni, behunytam szememet, és vártam, hogy elaludjak, alvás helyett érdekesen élénk tisztánlátási képek követték egymás elõttem. Nem volt világítás a szobában, teljesen sötét volt, szemem is csukva volt. De a sötétség ellenére hirtelen tudatosan láttam egy egyedi szépségû színhelyet. Olyan volt, mintha egy élõ miniatúrát láttam volna egy diapozitív méretében. Jelenleg vissza tudom idézni a helyszínt, mintha ismét látnám. Egy tengerparti részlet volt. A hold világított a vízen, ami lassan fodrozódott a partra. Pontosan elõttem egy hosszú móló futott ki a vízre.
A móló mindkét oldalán szabálytalan sziklák meredeztek a tengerszint fölé. A parton néhány ház állt, négyszögletesek és kezdetlegesek, amelyek semmire nem emlékeztettek, amit valaha láttam ház-építészet területén. Nem moccant semmi, csak a hold és a tenger volt ott, és a holdsugár a hullámzó vízen, éppen úgy, mintha valóságos helyszínt néztem volna.
Olyan szép volt, hogy, emlékszem, arra gondoltam, hogy ha ez folytatódna, annyira szívesen nézném, hogy sohasem mennék aludni. Egészen ébren voltam, és ugyanakkor, amikor láttam a helyszínt, világosan hallottam az esõ csöpögését az ablakon kívül. Ezután hirtelen, bármilyen nyilvánvaló ok nélkül, a színtér változott.
A holdfényes tenger eltûnt, és helyén beláttam egyenesen egy olvasószoba belsejébe. Úgy látszott, mintha tanulószobának használták volna nappal, és olvasószobának éjszaka. Úgy emlékszem, láttam egy olvasót, aki érdekesen emlékeztetett Tim Harringtonra, habár nem õ volt, egy folyóiratot vagy könyvet tartott kezében, és nevetett. Ez nem egy kép volt, ez ott volt.
A színhely olyan volt, mintha az ember egy színházi látcsövön keresztül nézné, látni lehet az izmok játékát, a szem villanását, az ismeretlen személyek minden mozdulatát, a megnevezetlen helyen, amire szemét meresztette az ember. Mindezt láttam anélkül, hogy kinyitottam volna szememet, sem a szememnek nem volt ehhez köze. Ilyen dolgokat az ember, azt lehet mondani, egy másik érzékével lát, ami szeménél beljebb van fejében.
Ez szegényes és jelentéktelen tapasztalat volt, de lehetõvé tette, hogy jobban értsem, hogyan lehetséges, hogy tisztánlátók többet látnak, mint bármilyen mennyiségû vizsgálódás.
A kép nem valaminek a kapcsán merült fel, semmi sem sugallta, amit olvastam, vagy amirõl beszéltem, egyszerûen csak jött, mintha képes lettem volna látni egy üvegen keresztül azt, ami valahol másutt történik a világban. Bekukkantottam, aztán elmúlt, nem ismétlõdött hasonló tapasztalat.
Mr. Stead erre, mint "szegényes és jelentéktelen tapasztalatra" hivatkozik, és úgy is tekinthetõ, ha összehasonlítjuk nagyobb lehetõségekkel, mégis sok tanítványt ismerek, akik hálásak lennének ha csak ennyi személyes tapasztalatról is beszámolhatnának. Bár önmagában ez lehet kevés, de azonnal ad a látónak az egész dologról egy vezérfonalat, és a tisztánlátás élõ valósággá válhat egy ember számára, aki mégis látott annyit egyfajta módon, hogy már nem lehet meg a láthatatlan világ egy kis érintése nélkül.
Ezek a képek sokkal világosabbak voltak annál, semhogy mások gondolatának puszta visszatükrözõdései lehessenek, azonkívül a leírás hibátlanul mutatja, hogy azok látomások voltak egy asztrális teleszkópon keresztül, úgyhogy vagy bizonyára Mr. Stead hozott létre egészen öntudatlanul egy áramot magának, vagy (ami sokkal valószínûbb) valamelyik szívélyes asztrális lény indított el számára, és adott át -unalmas idõtöltésül - képeket, amelyek történetesen a csõ végén kapóra jöttek.


TISZTÁNLÁTÁS - Tisztánlátás idõben: a múlt

Tisztánlátást idõben - azaz a múlt és a jövõ olvasásának képességét - az összes többi változathoz hasonlóan különféle emberek nagyon eltérõ fokozatokban birtokolhatják, attól az embertõl kezdve, aki mindkét képességet teljesen irányítása alatt tartja, rangsorolva le, egészen addig az emberig, aki esetenként akaratlanul kap nagyobb tökéletlen felvillanásokat vagy visszatükrözõdéseket más idõk jeleneteirõl.
Egy utóbbi típusú személynek, mondjuk, lehet látomása valamilyen múltbeli eseményrõl, de az komoly torzítás alá eshet, és mégha történetesen meglehetõsen pontos is lenne, csaknem biztosan egy pusztán elszigetelt kép, és egészen valószínûen nem lenne képes összefüggésbe hozni azzal, ami elõtte vagy utána történt, vagy beszámolni bármi szokatlanról, ami elõtûnik benne. A gyakorlott ember viszont képes követni a drámát, ami az õ képi jelenetével összekapcsolódik visszafelé és elõre olyan kiterjedésben, ami kívánatosnak látszik, és egyaránt könnyen vázolhatja fel az okokat, amelyek ahhoz vezettek, vagy másfelõl a következményeket, amelyeket kiválthatnak.
Témánknak ezt a valamivel nehezebb szegmensét valószínûleg könnyebben érthetjük meg, ha alosztályaiban tekintjük át, amelyek kínálják magukat, és elõször olyan látással foglalkozunk, ami visszafelé tekint a múltba, késõbbre hagyva azt, ami a jövõ fátylát rakja össze. Mindegyik esetben célszerû megpróbálnunk megérteni, amit csak tudunk a mûködés módjából, habár sikerünk a legjobb esetben is nagyon enyhített lehet, elõször is a téma egyes részeire vonatkozó pontatlan információknak betudhatóan, amelyekkel vizsgálódóink jelenleg rendelkeznek, másodszor a fizikai kifejezések ismétlõdõ hibái miatt, hogy kifejezze akárcsak századrészét annak a kevésnek, amit tudunk a magasabb síkokról és képességekrõl.
A távoli múlt részletes látása esetén kérdés, hogy azt hogyan szerezték, és a Természet melyik síkjához tartozik valójában? Mindkét kérdésre a válasz abban rejlik, hogy az akasha feljegyzésekben olvasták; de megfordítva, ez az állítás bizonyos mértékû magyarázatot igényel sok olvasó számára. A szó a valóságban téves elnevezés, mert bár a feljegyzések kétségtelenül az akahsából, vagy a mentális sík anyagából olvashatók, de valójában nem ahhoz tartoznak. Még rosszabb a másik címváltozat, "az asztrális fény feljegyzései", amit néha alkalmaznak, mivel ezek a feljegyzések messze túl vannak az asztrális síkon, és mindaz, ami onnan szerezhetõ, csak megtört sugarai egyfajta kettõs visszaverõdésüknek, ahogy most elmagyarázzuk.
Mint sok más teozófiai fogalom, az akasha szó is nagyon tág értelemben használatos. Korábbi könyveink némelyikében az asztrális fény szinonimájaként tekintették, másutt láthatatlan anyagfajták jelölésére használták, a mulaprakrititõl le, egészen a fizikai éterig. A késõbbi könyvekben alkalmazását a mentális sík anyagára korlátozták, és ebben az értelemben nevezhetjük a szóban forgó feljegyzéseket akashainak, mivel, habár nem készültek eredetileg semmivel sem inkább azon a síkon, mint az asztrálison, de ott (a mentális síkon) kerülünk elõször határozottan kapcsolatba ezen feljegyzésekkel, és válik számunkra lehetõvé, hogy hitelt érdemlõ munkát végezzünk velük kapcsolatban.
A feljegyzéseknek ezzel a tárgykörével semmi esetre sem könnyû foglalkozni, mivel ez annak a számos osztálynak egyike, amelyiknek a tökéletes megértéséhez messze magasabb rendû képességekre van szükség, mint bármi, amit az emberiség eddig kibontakoztatott. Problémáinak valóságos megoldása olyan síkokon nyugszik, amelyek messze túl vannak a jelenleg általunk valószínûleg ismertek bármelyikén, és akármilyen meglátás, amit onnan merítünk, szükségképpen a legtökéletlenebb fajtájú, mivel csak alulról látjuk, ahelyett, hogy felülrõl néznénk. Az elképzelés, amit kialakítunk, ezért bizonyára csak részleges, mégsem kell, hogy félrevezessen bennünket, hacsak nem vesszük a bátorságot, és úgy gondolkodunk a piciny szegmensrõl, ami az összes, amit láthatunk, mintha a teljes egész lenne. Ha óvatosak vagyunk, hogy az ilyen általunk kialakítandó elgondolások olyan pontosak legyenek, ami megilleti õket, akkor semmit sem kell majd elfelejtenünk, hanem inkább hozzátennünk, amikor további haladásunk során fokozatosan magasabb bölcsességet sikerül elérnünk. Értsük meg még kezdetben, hogy témánk alapos felfogása fejlõdésünk jelenlegi szakaszában lehetetlen, és nagyon sok olyan pont fog felmerülni, amelyekre pontos magyarázat még nem érhetõ el, habár gyakran lehet analógiákat sejteni, és jelezni azokat a vonalakat, amelyek mentén bizonyára rejtõzik magyarázat.
Akkor hát próbáljunk meg visszatéríteni gondolatainkat a szoláris rendszer kezdetéhez, amelyhez tartozunk. Mindannyiunk számára ismerõs az eredet szokásos csillagászati elmélete, amit általában ködhipotézisnek neveznek, amely szerint elõször egy gigantikus, izzó, még a legkülsõ bolygók pályáját is meghaladó átmérõjû ködfolt jött létre, ezután megszámlálhatatlan korszakokon át ez a hatalmas gömb fokozatosan lehûlt, és összezsugorodott, és az általunk ismert rendszer alakult ki. Az okkult tudomány elfogadja ezt az elméletet nagy vonalaiban, mint ami evolúciós rendszerünk pusztán fizikai oldalát képviseli, de hozzá kell tenni, hogy ha mi figyelmünket csupán erre a fizikai oldalra korlátozzuk, akkor csak egy hiányos és összefüggés nélküli elgondolásunk lesz arról, ami valóban történt. Alapkövetelményként azzal kezdjük, hogy az a fennkölt Lény, aki magára vállalja a rendszer kialakítását (akit általában a rendszer Logoszának nevezünk), mindenek elõtt elméjében formálja meg az egésznek a teljes tervelképzelését, valamennyi, egymást követõ világlánccal. Ennek a tervelképzelésnek a kialakítási mûvelete során egyidejû objektív létezésre hívja annak egészét az Õ gondolati síkján - egy olyan síkon, amelyik természetesen messze azok felett áll, amelyekrõl bármit is tudunk -, amelybõl a különbözõ égitestek alászállnak, amikor szükséges, a további tárgyiasulás olyan állapotába, ami számukra külön-külön elrendeltetett. Hacsak nem tartjuk emlékezetünkben az egész rendszer kezdetektõl fogva egy magasabb síkon levõ valódi létezésének tényét, folyamatosan félre fogjuk érteni a fizikai fejlõdést, amit itt lent látunk végbemenni.
Az okkultizmus azonban ennél még többet is tanít nekünk e tárgyban. Nemcsak azt mondja el nekünk, hogy ez az egész csodálatos rendszer, amelyhez tartozunk, a Logosz által jött létre, mind az alacsonyabb, mind a magasabb síkokon, hanem azt is, hogy a Vele való kapcsolata még szorosabb, mivel teljesen része Neki , - az Õ részleges kifejezõdése a fizikai síkon - és az egésznek a mozgása és energiája az Õ energiája, és minden az Õ aurájának határai között van fenntartva. Döbbenetes eszme, ami még azok számára is teljesen elgondolhatatlan közülünk, akik folytattak tanulmányozást az aura témakörében.
Ismeretes elõttünk, hogy amint egy személy halad felfelé az ösvényen, kauzális teste, ami meghatározza aurája határait, érzékelhetõen nõ méretben, fényességben és a színek tisztaságában. Sokan tapasztalatból tudjuk, hogy annak a tanítványnak az aurája, aki jelentõs elõrehaladást tett az ösvényen, sokkal nagyobb, mint azé, aki éppen csak rátette lábát az elsõ lépéssel, míg egy Adeptus esetében az arányos növekedés még sokkal nagyobb. Az egészen exoterikus keleti írásokban olvashatunk Buddha aurájának hatalmas kiterjedésérõl, úgy gondolom, hogy három mérföldet említenek egy alkalommal határaként, de bármennyi is pontos mérete, nyilvánvaló, hogy itt egy újabb feljegyzéssel találkozunk a kauzális test különösen gyors növekedésérõl az ember felfelé történõ fejlõdése során. Kétség sem fér ahhoz, hogy maga a növekedési ütem is nõhet geometriai haladvány szerint, ezért nem lepõdhetünk meg, ha azt halljuk egy még magasabb szinten levõ Adeptusról, hogy képes egyszerre az egész világot belefoglalni, és ettõl fokozatosa eljuthat elménk ahhoz a felfogáshoz, hogy lehet egy Lény olyan magasrendû, hogy magában foglalja egész naprendszerünket. Ne felejtsük el, bármilyen hatalmasnak is tûnik ez számunkra, csak annyi, mint a legparányibb csepp az óriási ûróceánban.
Így a Logoszról (akiben magában minden képesség és tulajdonság megvan, amivel csak fel lehet ruházni a legmagasabb Istent, akit csak el tudunk képzelni) szó szerint igaz, ahogy hajdan mondták: "minden Tõle, Általa és Neki van", és "mi benne élünk, mozgunk és bírjuk létezésünket".
Ha ez így van, világos, hogy bármi történik rendszerünkön belül, az teljes mértékben a Logosz tudatán belül történik, és azonnal látjuk, hogy igazi feljegyzésnek az Õ memóriájának kell lennie, továbbá, nyilvánvaló, hogy bármelyik síkon is létezik az a csodálatos emlékezet, messze afelett van, amit ismerünk, következésképp bármilyen feljegyzés elolvasására érezzük képesnek magunkat, az ennek a nagyszerû létezõ dolognak csak visszaverõdése lehet, az alacsonyabb síkok sûrûbb közegében tükrözõdve.
Az asztrális síkon rögtön nyilvánvaló, hogy ez így van, hogy amivel foglalkozunk, az a visszaverõdés visszaverõdése, és rendkívül tökéletlen, mivel az elérhetõ feljegyzések nagymértékben töredékesek, és gyakran komolyan torzultak. Tudjuk, hogy az asztrális fénynek mennyire általánosan használt szimbóluma a víz, ebben az esetben figyelemre méltóan találó. Az állóvíz felületérõl észlelhetjük a környezõ tárgyak jól kivehetõ visszaverõdését, mint egy tükörbõl, de ez a legjobb esetben is csak visszaverõdés, a háromdimenziós tárgyak kétdimenzióban való ábrázolása, ezért minden tulajdonságában eltérõen attól, amit megjelenít, a színt kivéve, és mindehhez ráadásul mindig fordítottan.
De fodrozza csak szél a víz felületét, mit tapasztalunk akkor? Még mindig biztosan visszatükrözõdést, de olyan széttörtet és torzultat, hogy teljesen használhatatlan, vagy félrevezetõ, ami a visszatükrözött tárgyak alkatára és valóságos megjelenésére vonatkozó eligazodást illeti. Itt-ott egy pillanatra kaphatunk történetesen tiszta visszatükrözést a jelenet néhány apró részletérõl, mindössze egy levelet a fáról, például, de hosszadalmas munkálkodást és a természeti törvények alapos ismeretét igényelné, hogy bármit felépíthessünk, mint a visszavert tárgy valódi lényegét, a tárgy képmásának sok ilyen elszigetelt töredékébõl összerakosgatva.
Mármost az asztrális síkon sohasem közelíti meg semmi azt, amit nyugodt felszínnek festettünk le, éppen ellenkezõleg, mindig gyors és zavart mozgásban levõ dologgal foglalkozunk, ítéljük meg, milyen kevéssé számíthatunk arra, hogy tiszta és határozott visszatükrözést kapunk. Így egy csupán asztrális látással rendelkezõ tisztánlátó sohasem számíthat pontos és tökéletes képre, ami elékerül a múltból, itt-ott egy-egy része lehet ilyen, de semmiképp sem tudhatja, melyik az. Ha hozzáértõ tanító gondoskodása alatt áll, hosszú és alapos gyakorlással megtanulhatja, hogy különbséget tudjon tenni megbízható és megbízhatatlan benyomások között, és összerakhassa a töredezett visszaverõdésekbõl a visszatükrözött tárgy képmását, de általában jóval ezen nehézségek legyõzése elõtt kifejlõdik mentális látása, ami az ilyen fáradozást szükségtelenné teszi.
A következõ síkon, amelyet mentálisnak nevezünk, egészen mások a körülmények. Ott teljes és pontos a feljegyzés, és lehetetlen bármilyen hibát véteni elolvasásánál. Mondjuk, ha három, a mentális síkon ilyen képességgel rendelkezõ tisztánlátó megegyezik abban, hogy ott egy bizonyos feljegyzést megvizsgálnak, ami látásuk elé tárul, az teljesen ugyanaz a visszaverõdés mindegyik esetben, és mindegyikük helyénvaló benyomást nyer arról, elolvasva azt. Ebbõl mégsem következik, hogy amikor késõbb mindannyian összehasonlítják feljegyzéseiket a fizikai síkon, akkor beszámolóik pontosan meg fognak egyezni. Jól ismert, hogy ha három ember, akik egy eseményrõl tanúskodnak itt lent, a fizikai világban, hozzálátnak leírni azt késõbb, beszámolóik jelentõsen eltérnek majd, mivel mindegyikük különösképp azokat a részleteket jegyzik le, amelyek számukra leginkább vonzerõvel bírnak, és érzéketlenül az esemény szembetûnõ vonásaiként tüntetik fel, gyakran tagadva más részeket, amelyek valójában sokkal fontosabbak voltak.
A mentális síkon történõ megfigyelés esetében ez a személyes elfogultság nem befolyásolja lényegesen a kapott benyomásokat, mivel mindegyikük alapjaiban a teljes dolgot ragadja meg, és a megfelelõ arányokon túl lehetetlenség részleteit meglátni, de alaposan képzett és tapasztalt személyek esetét kivéve, ez a tényezõ a benyomások alacsonyabb síkokra történõ átvitelénél kezd hatni. A dolgok természetébõl fakadóan lehetetlen, hogy bármilyen beszámoló tökéletes legyen, amit itt lent adnak a mentális síkon nyert látomásról vagy tapasztalatról, mivel az ott látottak és tapasztaltak kilenc-tizede nem fejezhetõ ki fizikai szavakkal egyáltalán, ezért minden kifejezés csak részleges lehet, és nyilvánvalóan válogatási lehetõség van a kifejezett részre vonatkozóan. Emiatt van, hogy az utóbbi évek valamennyi teozófiai kutatása esetében olyan nagy hangsúlyt fektettünk a tisztánlátási tanúságtétel állandó ellenõrzésére és igazolására, és semmi olyasminek a megjelentetése nem került engedélyezésre a legutóbbi könyvekben, ami csak egy személy látására alapozódott.
Akkor, amikor a személyes elfogultság ezen tényének hibalehetõségét gondos viszontellenõrzési rendszerrel minimálisra leszorítottuk, még mindig komoly, velejáró gond marad a benyomások magasabb síkról alacsonyabbra történõ lehozásának folyamata. Ez analóg azzal a nehézséggel, amit festésnél tapasztalunk, amikor egy háromdimenziós tájat igyekszünk visszaadni egy sima felületen, ami gyakorlatilag kétdimenziós. Éppúgy, ahogy a mûvésznek hosszú és alapos szem és kézgyakorlatra van szüksége, mielõtt létrehozza a Természet kielégítõ ábrázolását, ugyanígy a tisztánlátónak is hosszú és alapos gyakorlásra van szüksége, mielõtt pontosan le tudja írni alacsonyabb síkon, amit a magasabb síkon lát, és annak valószínûsége, hogy egy gyakorlatlan személy pontos leírást adhasson, ugyanolyan, mint tökéletes tájképet kapni valakitõl, aki sohasem tanulta, hogyan kell rajzolni.
Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a legtökéletesebb kép is végtelen távol van a valóságban attól, hogy másolata legyen annak a jelenségnek, amit ábrázol, mivel aligha lehet egy egyszerû vonal vagy szög benne ugyanolyan, mint a másolt tárgyban. Egyszerûen egy leleményes, csak öt érzékünkre alapozott kísérlet sima felületen vonalak és színek segítségével, ahhoz hasonló benyomás, amit elértünk volna, ha ténylegesen elõttünk lett volna a lefestett jelenet. Hacsak nincs teljesen saját korábbi tapasztalatunkra támaszkodó sejtésünk, semmit sem közvetíthet nekünk a tenger morajából, a virágok illatából, a gyümölcs ízébõl, a lerajzolt felszín puhaságából vagy keménységébõl.
Pontosan hasonló természetûek, habár fokozatában messze nagyobbak a tisztánlátó által tapasztalt nehézségek, abban a kísérletben, hogy a fizikai síkon ábrázolja azt, amit az asztrálison látott. Továbbá nagymértékben növeli a gondokat az a tény is, hogy ahelyett, hogy pusztán csak visszahívna hallgatóinak elméjébe már ismerõs fogalmakat, ahogy a mûvész teszi, amikor embereket, vagy állatokat, mezõket vagy fákat fest le, a tisztánlátónak arra kell törekednie, hogy a rendelkezésre álló tökéletlen eszközeivel igyekezzen megsejtetni olyan fogalmakat, amelyek a legtöbb esetben teljesen újak hallgatói számára.
Kissé meglepõ, hogy habár leírásai elevennek és megkapónak tûnhetnek hallgatóságának, õ állandóan annak hatása alatt áll, hogy hallgatósága nem érti meg kielégítõen, és azt érzi, hogy legjobb törekvéseinek sem sikerül azt a képzetet továbbítaniuk, amit õ valóban lát. Ne felejtsük el, hogy a mentális síkon olvasott feljegyzésrõl itt lent leadott beszámoló esetében ez a nehézkes átviteli mûvelet a magasabbról az alacsonyabb síkra nem egyszer, hanem kétszer történik, mivel az emlékezet a közbeesõ asztrális síkon is átviszi. Még abban az esetben is, ha a vizsgálódó rendelkezik azzal az elõnnyel, hogy kifejlesztette mentális képességeit, úgyhogy használja azokat, mialatt ébren van fizikai testében, még mindig gátolja a fizikai nyelvnek a teljes hiányossága az általa látottak kifejezésére.
Kíséreljük csak meg felfogni teljesen azt, amit negyedik dimenziónak nevezünk, amirõl már beszéltünk egy korábbi fejezetben. Eléggé könnyû a mi három dimenziónkra gondolni, elménkben elképzelni egy tárgy hosszúságát, szélességét és magasságát, és látjuk, hogy a három dimenzió mindegyikét kifejezi egy vonal derékszögekkel a másik kettõhöz. A negyedik dimenzió gondolatát egy negyedik vonallal lehetne ábrázolni, derékszögekkel a már létezõ többi háromhoz.
Egy átlagos elme a legkevésbé sem tudja ezt a gondolatot megérteni, bár néhányan, akik speciális tanulmányozást folytattak, fokozatosan képessé válnak egy vagy két egészen egyszerû négydimenziós alakzat elképzelésére.
Nincsenek szavak, amelyek ezen a síkon képzetet kelthetnének ezekrõl az alakzatokról a többiek elméjében, és ha egy olvasó, aki nem képezte magát speciálisan ennek a vonalnak a mentén, azzal próbálkozna, hogy vizualizáljon egy ilyen alakzatot, teljesen lehetetlennek találná. Egy ilyen formát világosan kifejezni fizikai szavakkal, valójában annyi, mint pontosan leírni az asztrális sík egy egyszerû tárgyát, de ha a mentális síkon vizsgáljuk a feljegyzéseket, az ötödik dimenzió további nehézségeivel kellene szembenéznünk. Úgyhogy az, hogy lehetetlenség ezeknek a feljegyzéseknek a tökéletes megmagyarázása, még a legfelületesebb megfigyelés számára is nyilvánvaló.
Úgy említettük a feljegyzéseket, mint a Logosz memóriáját, mégis, ez sokkal több, mint emlékezet a szó szokásos értelmében. Reménytelen elképzelni, hogyan tûnnek elõ ezek a képek az Õ nézõpontjából, mégis, tudjuk, hogy amint magasabbra és magasabbra emelkedünk, bizonyára közelebb vonzódunk ehhez az igazi emlékezethez, bizonyára közelítünk ahhoz a látáshoz, ahogyan Õ lát. Nagy érdeklõdés övezi a tisztánlátó tapasztalatát ezen feljegyzéseket illetõen, amelyeket a buddhikus síkon él át, legmagasabb, amit tudata elérhet, amikor távolodik a fizikai testtõl, amíg eléri az Arhatok szintjét.
Itt idõ és tér többé nem korlátozza õt, már nem igényli, hogy áthaladjon események sorozatát szemlélve, mint a mentális síkon, mivel múlt, jelen és jövõ egyaránt jelennek meg egyidejûleg elõtte, lényegtelen, hogyan hangzik ez itt lent. Valóban, végtelenül a Logosz tudatossága alatt, ahol még az az emelkedett sík van, világosan kitûnik, amit ott látunk, hogy az Õ számára a feljegyzés többet jelent, mint amit memóriának hívunk, mivel mindaz, ami a múltban történt, és mindaz, ami a jövõben fog történni, az most az Õ szemei elõtt történik éppúgy, ahogy annak eseményei, amit mi jelen idõnek hívunk. Végképp hihetetlen, rendkívül felfoghatatlan korlátozott értelmünknek, de tökéletesen igaz minderre.
Természetesen nem várható el jelenlegi tudásszintünkön annak megértése, hogy ilyen csodálatos eredmény hogyan jön létre, és magyarázatát megkísérelni csak annyit jelentene, hogy szavak ködébe burkolóznánk, amelyekbõl semmilyen valódi információt nem nyernénk. Mégis felmerül egy gondolati vonal elmémben, ami talán sejteti az irányt, amelynek mentén lehetséges magyarázat, és bármi is segít bennünket, végül is nem teljesen lehetetlen, hogy egy meghökkentõ állítás elménk tágításának elõsegítésére szolgál majd.
Úgy harminc évvel ezelõtt, ahogy emlékszem, olvastam egy érdekes kis könyvet, azt hiszem "A csillagok és a Föld" volt a címe (The Stars and the Earth). Célja az volt, hogy igyekezzék bemutatni, hogyan lehetséges tudományosan, hogy Isten elméje számára a múlt és a jelen teljesen egyidejû lehet. Érvei akkor megleptek, mint határozottan eredetiek, és most azon leszek, hogy összefoglaljam, minthogy azt hiszem, áttekintett témánkkal összefüggésben valamiképp ösztönzõnek fogják találni.
Amikor nézünk valamit, legyen az egy kezünkben tartott könyv, vagy több millió mérföldnyi távolságban levõ csillag, azt az éterben levõ rezgés által tesszük, általában fénysugárnak nevezve, ami a nézett tárgytól halad szemünkbe. A rezgés haladásának sebessége olyan nagy - 186.000 mérföld körüli másodpercenként -, hogy ha saját világunkban szemlélünk egy tárgyat, gyakorlatilag egy pillanatnyinak tekinthetjük. Azonban, ha bolygóközi távolsággal van dolgunk, figyelembe kell vennünk a fény sebességét, mivel tekintélyes idõtartamot foglal le a hatalmas ûr átszelése. Például nyolc és egynegyed percet vesz igénybe a fény beutazása hozzánk a Naptól, úgyhogy, amikor mi a szoláris égitestre nézünk, azt egy fénysugár segítségével látjuk, ami az égitestet több mint nyolc perccel ezelõtt hagyta el.
Ebbõl nagyon érdekes eredmény következik. A fénysugár, ami által látjuk a Napot, nyilvánvalóan a dolgok állapotát úgy adja hírül számunkra, ahogy létezett azon az égitesten, amikor megkezdte utazását, és legkevésbé sem befolyásolta semmi, ami azt követõen történt. Tehát nem úgy látjuk valójában a Napot, ahogy van, hanem ahogy nyolc perccel azelõtt volt. Azaz, ha bármi fontos dolog történt a Napon - például napfolt kialakulása - egy csillagász, aki teleszkópján át akkor figyelte az égitestet, teljesen tudatlan a közbejött eseményt illetõen, miközben az történt, mivel a híreket hordozó fénysugár nem ér el hozzá, csak nyolc perccel késõbb.
A különbség még feltûnõbb, ha állócsillagokat figyelünk meg, mivel esetükben a távolságok még sokkal hatalmasabbak. Például a sarkcsillag oly távoli, hogy a fény, ami a fent említett felfoghatatlan sebességgel halad, kicsivel több, mint ötven év alatt éri el szemünket, és ebbõl az a furcsa, de elkerülhetetlen következmény származik, hogy mi a sarkcsillagot nem úgy és ott látjuk, ahogy abban a pillanatban van, hanem úgy és ott, ahol ötven évvel azelõtt volt. Sõt, mi több, ha holnap kozmikus katasztrófa zúzná darabokra a sarkcsillagot, mi még békésen látnánk ragyogni az égen egész hátralévõ életünkben, gyermekeink középkorúvá cseperednének, és gyermekeket gyûjthetnének sorjában maguk köré, mielõtt az iszonyú baleset földi szemhez elérne. Hasonlóképpen, vannak más csillagok olyan távolságban, hogy a fénynek ezer évekre van szüksége, hogy átutazzon tõlük hozzánk, ezért állapotukról való tájékozottságunk ezer évekkel van idõhátrányban.
Lépjünk érvelésünkkel tovább. Tételezzük fel, hogy képesek vagyunk egy embert 186.000 mérföldnyi távolságba juttatni a Földtõl, és ruházzuk fel olyan csodálatos képességgel, hogy képes legyen abból a távolságból látni, ami itt a Földön történik, olyan világosan, mintha még közvetlen közelünkben lenne. Nyilvánvaló, hogy az így kihelyezett ember mindent egy másodperccel késõbb látna, mint ahogy történik, így jelenleg azt látná, ami egy másodperccel ezelõtt történt. Megkettõzve a távolságot, két másodperc idõhátrányba kerülne, stb., mozdítsuk el õt a Nap távolságába (még mindig megengedve, hogy megõrizte ugyanazt a misztikus látóerõt), õ lenézve, nem azt figyelné, amit Ön most csinál, hanem amit nyolc és egynegyed perccel ezelõtt csinált. Vigyük õt a sarkcsillagra, az ötven évvel ezelõtti események peregnének le szemei elõtt, és azoknak a gyerekes ugrabugrálását látná, akik az adott pillanatban valójában középkorú emberek. Ez bámulatosnak hangzik, de szó szerint és tudományosan igaz, és tagadhatatlan.
A kis könyv tovább érvel eléggé logikusan, hogy Isten, mindenható lévén, bizonyára csodálatos látóerõvel rendelkezik, amit természetesnek fogadunk el megfigyelésünket illetõen, továbbá mindenütt jelenlévõ. Bizonyára jelen van mindenegyes említett állomáson, sõt minden közbensõ ponton, nem egymás után, hanem egyidejûleg. Ezt a premisszát (elõtétel) felállítva, következik a szükségszerû következmény: minden, ami valaha történt a világ kezdete óta, ebben a pillanatban Isten szeme elõtt van, nem pusztán csak emlékezete, hanem maga a való történés az Õ megfigyelése alatt.
Mindez eléggé anyagelvû, és merõben a fizikai tudomány síkján van, ezért biztosra vehetjük, hogy nem ilyen módon mûködik a Logosz emlékezete, mégis, találóan kidolgozott és vitathatatlan, és amint elõzõleg mondtam, nem minden haszon nélkül való, mivel olyan lehetõségeket villant fel, amelyek máskülönben nem merülnének fel bennünk.
Azt kérdezhetné az ember, hogyan lehetséges a múlt ezen feljegyzéseinek elképesztõ zûrzavara közepette egy konkrét képet megtalálni, amikor azt szeretnénk. Tulajdonképpen egy gyakorlatlan tisztánlátó általában nem tudja megtalálni anélkül, hogy egy speciális vonalon ne kerülne összeköttetésbe a kérdéses tárggyal. A pszichometria alapjában véve egy példa, és egészen valószínû, hogy szokásos emlékezetünk ugyanannak az elgondolásnak csak egy másik megjelenítése. Úgy tûnik, mintha egyfajta magnetizmus vagy vonzódás lenne valamely anyagrészecske és a történést tartalmazó feljegyzés között, egy olyan vonzódás, amely lehetõvé teszi, hogy vezetõként mûködjön a feljegyzés és valakinek a képességei között, aki el tudja olvasni.
Például, egyszer hoztam Stonehenge-bõl egy kis kõtöredéket, egy gombostû fejénél nem nagyobbat, beletéve egy borítékba, eljuttattam egy pszichológushoz, akinek fogalma sem volt, mi az. Azonnal elkezdte leírni, hogy csodálatos romok és lakatlan vidék veszi körül, és élénk képekkel ecsetelte korai történelmének nyilvánvaló helyszíneit, jelezve, hogy az a parányi töredék elegendõ volt ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljön azokkal a feljegyzésekkel, amelyek a helyhez kötõdnek, ahonnan érkezett.
Azok a színhelyek, amelyeken áthaladunk életünk folyamán, ugyanolyan módon mûködnek agysejtjeinken keresztül, ahogy Stonehenge története a kõtöredéken, összeköttetést létesítenek azokkal a sejtekkel, amelyek segítségével elménk kapcsolatba kerül a feljegyzéseknek azzal a bizonyos részével, így "emlékszünk" arra, mit láttunk.
Még egy gyakorlott tisztánlátónak is szüksége van bizonyos kapocsra, ami képessé tesz arra, hogy megtalálja a feljegyzést arról az eseményrõl, amirõl nem volt elõzetes ismerete. Például, ha meg akarja tekinteni Julius Caesar partraszállását Anglia partjainál, több módon közelítheti meg a kérdést. Ha például már járt a történés helyszínén, a legegyszerûbb mód valószínûleg elõhívni annak a helyszínnek a képét, majd visszafelé haladni a feljegyzésein, amíg eléri a kívánt idõszakot. Ha nem látta a helyet, akkor idõben mehetne vissza az esemény idõpontjáig, és azután nyomoz a Csatorna, a római gályaraj után, vagy megvizsgálhatja az akkori római élet feljegyzéseit, ahol nem okozhat nehézséget olyan jellegzetes alak, mint Caesar azonosítása, vagy nyomára bukkanni a gall háborúkon keresztül, amíg lábát brit földre tette.
Az emberek gyakran érdeklõdnek ezeknek a feljegyzéseknek a milyensége felõl; vajon a szemhez közel vagy távol tûnnek-e fel, vajon a bennük feltûnõ alakok nagyok-e vagy kicsik, a képek követik-e egymást, mint egy képsorozat, vagy beleolvadnak egymásba, mint az áttûnõ képek, stb. Csak azt lehet válaszolni, hogy megjelenésük bizonyos mértékig azon feltételeknek megfelelõen váltakozik, amilyen feltételek között nézik azokat. Az asztrális síkon a visszaverõdés leggyakrabban egy egyszerû kép, habár esetenként a látott alakok mozgással lehetnek felruházva, ez utóbbi esetben egy egyszerû pillanatfelvétel helyett kissé hosszabb és tökéletesebb visszatükrözõdés történik.
A mentális síkon a feljegyzéseknek két nagyon eltérõ oldala van. Ha az arra a síkra látogató nem gondol valamilyen módon speciálisan rájuk, akkor a feljegyzések háttérül szolgálnak a történéshez, éppúgy, ahogy a visszatükrözõdések egy állótükörben a szoba végén hátteret képeznek az abban élõ emberek életéhez. Mindig arra kell gondolnunk, hogy ilyen feltételek mellett ezek valójában merõ visszatükrözõdések egy hatalmas tudat szakadatlan mûködésérõl egy sokkal magasabb síkon, és olyan a megjelenésük, mint a közelmúltban feltalált mozgókép vagy élõ fényképek végtelen sorozata. Nem olvad egyik a másikba, mint az átúsztatott képek, nem is alkotják normál képek egymást követõ sorozatát, hanem a visszatükrözött alakok tevékenysége állandóan folyik, mintha valaki szereplõket figyelne egy messzi színpadon. De ha a gyakorlott vizsgálódó figyelmét különösen egyik jelenet felé fordítja, vagy fel szeretné idézni maga elé, rendkívüli változás következik be azonnal, mivel ez a gondolati sík, és valamire gondolni azt jelenti, hogy azonnal az illetõ elõtt terem. Például, ha valaki látni akarja az elõbb hivatkozott esemény feljegyzéseit - Julius Caesar partraszállását -, akkor egy pillanat alatt úgy találja magát, mint aki nem egy képet néz, hanem a tengerparton áll a légionáriusok között, körülötte lejátszódik az egész jelenet, minden tekintetben pontosan úgy, mint ahogy látta volna, ha ott állt volna életnagyságban azon az õszi reggelen, i.e. 55. évben. Mivel amit lát, az csak egy visszatükrözõdés, a szereplõk természetesen teljesen öntudatlanok felõle, sem nem változtatja meg semmiféle törekvése a cselekmény folyását a legkisebb mértékben sem, kivéve azt, hogy irányítani tudja az elõtte zajló dráma haladási sebességét, egy egész év eseményei megismétlõdhetnek elõtte mindössze egy óra alatt, vagy bármelyik pillanatban le tudja állítani az együttes mozgást, és bármelyik sajátos jelenetet ki tudja merevíteni, mint egy képet, amilyen hosszan csak akarja.
Valójában nemcsak azt veszi észre, amit látott volna, ha akkor személyesen ott lett volna, hanem sokkal többet. Hall és ért mindent, amit azok az emberek mondanak, tudatában van gondolataiknak és indítékaiknak, és a sok lehetõség közül egyik legérdekesebb nyílik meg az elõtt, aki megtanulta elolvasni a feljegyzéseket, hogy tanulmányozhatja a régmúlt korok gondolkodását, a barlanglakókét, a cölöplakókét, valamint azokét, akik Atlantisz, Egyiptom és Káldea hatalmas civilizációit kormányozták. Könnyen elképzelhetõ, hogy micsoda ragyogó lehetõségek nyílnak meg az ilyen erõ teljes birtokában levõ ember elõtt. Lenyûgözõen érdekes történelmi kutatási terület áll elõtte. Nemcsak felülvizsgálhatja tetszése szerint az általunk megismert egész történelmet, helyesbítve vizsgálata során a sok hibát és félreértést, amelyek beférkõztek a nekünk hagyományozott beszámolókba, bebarangolhatja tetszés szerint a világ egész történetét a kezdetektõl fogva, megfigyelve az értelem lassú fejlõdését az emberben, a Láng Urainak alászállását, és a hatalmas kultúrák növekedését, amelyeket Õk alapítottak.
Tanulmányozása nemcsak egyedül az emberi fejlõdésre korlátozódik, elétárulnak, mint egy múzeumban, a különféle állati és növényi formák, amelyek elfoglalták a színteret azokban az idõkben, amikor a világ még fiatal volt; követheti az összes geológiai változást, amelyek történtek, és megfigyelheti a nagy kataklizmák menetét, amelyek újból és újból megváltoztatták a Föld egész arculatát.
Egy különleges esetben még szorosabb együttérzés válik lehetõvé a múlttal a feljegyzések olvasója számára. Ha érdeklõdése nyomán olyan jeleneteket tekint meg, amelyekben õ maga vett részt egy korábbi születésében, két módon foglalkozhat ezzel: vagy szemlélõként tekinthet bele a szokásos módon (ne felejtsük el, hogy mindig szemlélõ, akinek éleslátása és együttérzése tökéletes), vagy ismét azonosíthatja magát az õ régen halott személyiségével, visszavetheti magát az idõben abba a régmúlt életébe, és teljesen megtapasztalhatja újból annak a történelem elõtti múltnak a gondolatait, érzelmeit, örömeit és bánatait. Vadabb és elevenebb kalandokat nem lehetne kieszelni, mint azok némelyike, amelyeken így keresztülhaladhat, mindamellett nem szabad elveszítenie saját személyisége tudatának megtartását, meg kell õriznie képességét, hogy akarata szerint visszatérjen jelen személyiségébe.
Gyakran kérdezik, hogyan lehetséges a vizsgálódó személynek a feljegyzésekbõl kiásott messzi múltból való kép keltezését megállapítania. Tény, hogy néha meglehetõsen unalmas munka a pontos dátum megtalálása, de általában megtehetõ, ha érdemes idõt és fáradságot ráfordítani. Ha a görög és római idõkkel foglalkozunk, a legegyszerûbb módszer betekinteni a képen legintelligensebb személy elméjébe, és megvizsgálni, hogy õ milyen idõpontot tételez fel, vagy a vizsgálódó megnézheti õt levélírás vagy más dokumentum írása közben, és megfigyelheti, milyen dátum van, ha van egyáltalán, az írásba foglalva. Ha egyszer a római vagy görög dátum megvan, akkor azt saját idõszámítási rendszerünkkel összeilleszteni csupán számolás kérdése.
Egy másik gyakran alkalmazott módszer a vizsgált jelenettõl egy korabeli képhez fordulni valamelyik nagy vagy jól ismert városban, mint Róma, és megfigyelni, ki uralkodik, kik a konzulok abban az évben, és ha ezt felfedtük, csak egy pillantást kell vetnünk egy hiteles történelem-leírásra, az adja a többit. Sokszor megtudható a dátum egy közérdekû felhívásból vagy jogi dokumentumból, tény, hogy az idõk megállapításának említett nehézségein könnyen felülemelkedhetünk.
A dolog mégsem olyan egyszerû, ha ennél jóval korábbi korszakokkal foglalkozunk, mint Egyiptom, Káldea vagy Kína, vagy még inkább visszafelé menve, magával Atlantisszal, vagy számos települései egyikével. Az idõpont még elég könnyen megállapítható egy tanult ember elméje által, de már nem tudjuk viszonyítani saját idõszámítási rendszerünkhöz, mivel az az ember korszakokban számol, amelyekrõl mi semmit sem tudunk, vagy királyok uralkodásában, akiknek története elveszett az idõ éjjelében.
Módszereink mindazonáltal még nincsenek kimerítve. Ne felejtsük el, hogy lehetséges a vizsgálódó számára, hogy az általa óhajtott sebességgel futtassa a feljegyzéseket, egy év per másodperc vagy még sokkal nagyobb sebességi rátával akarata szerint. Van azonban egy-két esemény a régmúlt történelmében, amelyek idõpontja pontosan rögzített, például Poseidonis elsüllyedése i.e. 9564. évben. Nyilvánvaló, hogy ha a környezet általános megjelenése valószínûsíti, hogy a látott kép ezen események egyikétõl mérhetõ távolságban van, akkor ahhoz az eseményhez viszonyítható, éspedig a feljegyzéseken való gyors átfutás egyszerû eljárásával, az éveket a két esemény között számolva, ahogy haladnak.
Ha azok az évek ezreket tesznek ki, ahogy néha kitesznek, ez a terv elviselhetetlenül unalmas. Ez esetben visszatérünk a csillagászati módszerhez. A mozgás következtében, amelyet általában napéjegyenlõségi elõrehaladásnak neveznek, és amit pontosabban a Föld egy másodlagos (szekunder) forgásának lehetne leírni, az egyenlítõ és az ekliptika közötti szög állandóan, habár nagyon lassan változik. Így hosszú idõközök után a Föld pólusa a látszólagos égi szférának már nem ugyanazon helye felé irányul, más szavakkal, sarkcsillagunk nem az Ursae Minoris, mint jelenleg, hanem más égitest, és a Föld pólusának ebbõl a helyzetébõl, amelyrõl a szemlélt kép gondos éjszakai égboltra vonatkozó megfigyelésébõl könnyen meg lehet bizonyosodni, nehézség nélkül kiszámítható egy hozzávetõleges idõpont.
Az olyan történések idõpontjának becslésében, amelyek korábbi fajoknál évmilliókkal ezelõtt történtek, egy szekunder forgás idõtartamát (vagy napéjegyenlõségi elõrehaladásét) gyakran használják egységként, de természetesen tökéletes pontosság általában nem szükséges ilyen esetekben, kerek számok megfelelnek ilyen távoli korszakokkal foglalkozó gyakorlati céloknak.
Nem szabad azt gondolni, hogy a feljegyzések pontos olvasása, akár az ember saját elmúlt életeirõl, akár másokéról, bárki által keresztülvihetõ, alapos elõzetes gyakorlás nélkül. Ahogy már megjegyeztük, bár eseti visszaverõdések lehetségesek az asztrális síkon, de a mentális érzék használatának képessége szükséges, mielõtt megbízható olvasás végezhetõ. Valóban, a hibalehetõségek minimálisra csökkentése érdekében a vizsgálódónak érzékét teljesen uralnia kellene, mialatt éber fizikai testében, ennek a képességnek a megszerzése szakadatlan munka és szigorú önfegyelem éveit igényli.
Úgy tûnik, sok ember várja, hogy amint aláírta jelentkezési ûrlapját és csatlakozott a Teozófiai Társulathoz, azonnal emlékezni fog legalább három elmúlt életére, és néhányan rögvest kezdenek visszaemlékezéseket képzelni, és kijelentik, hogy legutóbbi inkarnációjukban Mária, a skótok királynõje, Cleopatra vagy Julius Caesar voltak. Természetesen az ilyen hóbortos állítások egyszerûen csak bizalmatlanságot eredményeznek azokra nézve, akik olyan ostobák, hogy megteszik, de sajnos ez a bizalmatlanság rávetül, habár igazságtalanul, a Társulatra, amelyhez tartoznak. Így, akiben az a meggyõzõdés buzog, hogy õ Homérosz vagy Shakespeare, jobban tenné, ha elgondolkodna, és józanész teszteket végezne a fizikai síkon, mielõtt közreadja a hírt a világnak.
Igaz, hogy néhány embernek vannak felvillanásai elmúlt életeik jeleneteibõl álmukban, de természetesen ezek általában töredékesek és megbízhatatlanok. Nekem is volt ilyen jellegû tapasztalatom korábbi életem során. Álmaim közül egy állandóan visszatért, álom egy házról, oszlopos elõcsarnokkal, szép öbölre nézõ, nem messze egy dombtól, amelynek tetején egy méltóságteljes épület emelkedett. Tökéletesen ismertem azt a házat, és olyan ismerõs volt szobáinak fekvése, ajtajából a kilátás, mint otthonomé jelenlegi életemben. Azokban az idõkben semmit sem tudtam a reinkarnációról, így számomra csak egyszerû, érdekes egybeesésnek tûnt, hogy ez az álom olyan gyakran ismétlõdik, és nem sokkal a Társulathoz való csatlakozásomat követõen valaki, aki engem ismert, mutatott néhány fényképet legutóbbi inkarnációmból. Felfedeztem, hogy ez a folytonos álom valójában egy részleges visszaemlékezés volt, és a ház, amelyet olyan jól ismertem, az volt, amelyben születtem több mint kétezer évvel ezelõtt.
Habár van néhány olyan eset a feljegyzésekben, amelyekben néhány emlékezetes jelenet így átjön egyik életbõl a másikba, de az okkult képesség jelentõs fejlõdése szükséges, mielõtt a vizsgálódó az inkarnációs vonalon határozottan nyomoz, legyen az saját vagy más ember inkarnációja. Ez nyilvánvaló, ha visszaemlékszünk a probléma elõfeltételeire, amiket ki kell dolgozni. Ahhoz, hogy egy személyt ebbõl az életbõl a megelõzõig kövessünk, elõször is nyomozni kell jelenlegi életét visszafelé a születésig, majd fordított sorrendben nyomon követni az útszakaszokat, amelyek miatt az Ego inkarnációba szállt.
Ez nyilvánvalóan visszavezet bennünket végsõ fokon az Ego állapotára a mentális sík legmagasabb szintjein. Látható lesz, ahhoz, hogy a vizsgálódó ezt a feladatot ténylegesen teljesíthesse, képesnek kell lennie annak az emelkedett szintnek megfelelõ érzék használatára, mialatt éber fizikai testében, más szavakkal, tudatosságának magában a reinkarnálódó Ego-ban kell összpontosulnia, és többé már nem az alacsonyabb személyiségben. Abban az esetben, felkeltvén az Ego emlékezetét, saját múltbéli inkarnációi nyitott könyvként terülnek szét elõtte, és képes lesz, ha úgy kívánja, egy másik Ego körülményeit megvizsgálni azon a szinten, és visszanyomozni az alacsonyabb mentális és asztrális életeket, amelyek ide vezettek, amíg az Ego legutolsó fizikai halálához nem ér, és azon keresztül elõzõ életéhez.
Nincs más mód, csak ez, amelyben az életek láncolatát teljes bizonyossággal végig lehet vezetni; következésképp azonnal mellõzhetjük azokat az embereket, mint tudatos vagy tudattalan szélhámosokat, akik úgy hirdetik magukat, mint akik képesek valakinek az elmúlt inkarnációit kinyomozni fejenként oly sok pénzért. Szükségtelen említeni, hogy az igazi okkultisták nem hirdetnek, és soha, semmilyen körülmények között nem fogadnak el pénzt képességeik bemutatásáért.
Vitán felüli, hogy az a tanulmányozó, aki az inkarnációs vonal követésének képességét kívánja megszerezni, csak képzett tanítótól való tanulás által ismerheti meg, hogyan kell végezni. Vannak, akik szívósan állítják, hogy csak az szükséges, hogy az ember jóakaratúan, áhítatosan és felebarátian érezzen, és a korszakok minden bölcsessége reá árad, de egy kis józan ész azonnal leleplezi egy ilyen kijelentés abszurditását. Bármilyen jó egy gyermek, ha tudni akarja a szorzótáblát, munkába kell állnia és meg kell tanulnia azt, teljesen hasonló eset a szellemi képességek használatának befogadása. Maguk a képességek kétségtelenül megmutatkoznak, ahogy fejlõdik az ember, de csak úgy tudja megbízható és legeredményesebb használatát megtanulni, ha keményen dolgozik és kitartóan törekszik.
Vegyük azok esetét, akik másokon kívánnak segíteni az asztrális síkon alvás alatt, minél több tudással rendelkeznek itt, annál értékesebbek lesznek szolgálataik a magasabb síkon. Például a nyelvtudás hasznos lehet számukra, mert bár a mentális síkon az emberek közvetlen gondolatátvitellel érintkeznek egymással, bármilyen nyelvûek legyenek is, az asztrális síkon ez nincs így, és egy gondolatot világosan szavakban kell megformálni, mielõtt felfogható. Ezért, ha Ön segíteni kíván egy embernek azon a síkon, Önnek néhány nyelvet megfelelõen kell tudnia, amelyek segítségével érintkezhet velük, tehát minél több nyelvet ismer, annál inkább hasznos lesz. Ténylegesen talán nincs olyan fajtája a tudásnak, amelynek ne vehetné hasznát az okkultista.
Minden tanulmányozó jól vésse elméjébe, hogy az okkultizmus a józanész megdicsõülése, és hogy minden látomás, ami eljut hozzájuk, nem szükségképpen egy kép az akasha krónikából, és nem minden tapasztalás felülrõl származó látomás. Sokkal jobb tévedni az egészséges hitetlenség oldalán, mint a túlságos hiszékenységén, és csodálatra méltó szabály, hogy soha ne vadásszunk valaminek az okkult magyarázatára, ha egyszerû, nyilvánvaló fizikai áll rendelkezésre. Feladatunk, hogy mindig törekedjünk egyensúlyunk megtartására, és önuralmunkat sohase veszítsük el, és vegyük elõ ésszerû, józanésszel bíró látásunkat, bármi történjék is velünk, így jobb teozófusok, bölcsebb okkultisták és hasznosabb segítõk leszünk, mint voltunk korábban bármikor.
Szokás szerint minden fokozatát megtaláljuk a természet emlékezetébe való nézés képességének, a képzett embertõl, aki tetszése szerint képes tájékozódni a feljegyzésben, le, egészen addig a személyig, aki csak eseti, bizonytalan felvillanásokban részesül, vagy talán csak egy ilyen felvillanása van. Azonban még az az ember is, aki ezt a képességet részlegesen és esetlegesen birtokolja, nagy jelentõségûnek fogja találni. A pszichológus, akinek a múlttal fizikailag kapcsolatban levõ dologra van szüksége ahhoz, hogy ismét teljesen életre keltse maga körül, és a kristálynézõ, aki néha kevéssé biztos teleszkópját valamely hosszú idõvel ezelõtti történelmi jelenetre irányítja, mindketten a legnagyobb élvezethez jutnak, ki-ki a megfelelõ, neki adományozott tehetség gyakorlása folytán. Még akkor is, ha nem mindig értik pontosan, hogyan hozták létre eredményeiket, és nem képesek minden körülmények között teljes ellenõrzésük alatt tartani.

Ezeknek a képességeknek alacsonyabb megnyilvánulásai sok esetében úgy találjuk, hogy öntudatlanul gyakorolták; sok kristálynézõ szemlél jeleneteket a múltból, anélkül, hogy meg tudná különböztetni a jelen látomásaitól, és sok bizonytalan pszichikus személy látja úgy, hogy állandóan képek tolulnak szeme elé, anélkül, hogy valaha észrevenné, hogy valójában különféle tárgyakat idéz maga elé, amelyeket történetesen érintett, vagy amelyeknek közelében állt.

Ezen pszichikai csoport érdekes változata az az ember, aki csak személyeket képes idézni, élettelen tárgyakat nem, mint ami szokásosabb. Az esetek többségében ez a képesség rendszertelenül mutatkozik meg, egy ilyen pszichikus alkat, ha idegennek mutatják be, gyakran lát valamely kiugró eseményt egy szempillantás alatt annak az idegennek a korábbi életében, de más hasonló alkalmakkor nem kap különleges benyomást. Ritkábban találkozunk olyan valakivel, akinek részletes látomása van mindenkinek az elmúlt életérõl, akivel összeakad. Ennek a csoportnak egyik legjobb példája a német Zschokke, aki önéletrajzában leírja ezt a rendkívüli képességet, amit birtokolt. Azt mondja:

"Alkalomadtán az történt velem, hogy amikor elõször találkoztam teljesen idegen emberrel, és amikor csendben figyeltem társalgását, elmúlt élete a jelen pillanatig, benne sok aprólékos mozzanattal, ami egyik vagy másik jelenethez tartozott, felötlött bennem, mint egy álom, de félreérthetetlenül, teljesen önkéntelenül, kéretlenül, néhány percet igénybe véve.

Hosszú ideig hajlamos voltam ezeket a tovasuhanó látomásokat a fantázia csínytevésének felfogni, annál inkább bemutatták álom-látomásaim nekem a szereplõk öltözékét, mozdulatait, a szoba megjelenését, és a jelenet többi járulékát. Míg egyszer, egy megilletõdött hangulatban elmeséltem családomnak egy szabó történetét, aki épp elhagyta el a szobát. Sohasem láttam elõzõleg azt a személyt. A hallgatók mindazonáltal csodálkoztak, nevettek, és nem voltak meggyõzõdve arról, hogy a személy korábbi életét elõzõleg nem ismertem, minthogy amit állítottam, tökéletesen igaz volt.

Nem kevésbé csodálkozva tapasztaltam, hogy álom-látomásaim megfeleltek a valóságnak. Ekkor nagyobb figyelmet szenteltem a dolognak, és amilyen gyakran az illendõség csak megengedte, elbeszéltem azoknak, akiknek az élete így elvonult elõttem, mint álom-látomásom tartalma, hogy ellenvetésüket vagy igazolásukat elnyerjem. Minden esetben igazolás következett, nem minden elképedés nélkül azok részérõl, akik megadták.

Egy bizonyos vásár napján Waldshut-ba mentem két erdész társaságában, akik még élnek. Este volt, és a sétától fáradtan betértünk egy "Szõlõ" nevû vendéglõbe. Vacsoránkat fogyasztottuk egy közös asztalnál többen egy társaságban, amikor az történt, hogy mulattak a svájci ember furcsaságán és hiszékenységén a hipnózisban való hitével, Lavater fiziognómiai rendszerével, stb. kapcsolatban. Társaim egyike, akinek nemzeti büszkeségét gúnyolódásuk bántotta, arra kért, hogy adjak valamiféle feleletet, különösen válaszképpen a fölényes fellépésû fiatalembernek, aki szemben ült, és féktelen nevetésnek engedett szabad folyást.

Ezen személy életének eseményei történetesen épp elõzõleg folytak le elmém elõtt. Hozzáfordultam azzal a kérdéssel, hogy válaszolna-e nekem igazmondással és õszinteséggel, ha elmesélném neki élettörténete legtitkosabb részleteit, éppoly kevéssé ismerve õt, mint ahogy õ ismer engem. Ez nem Lavater fiziognómiai jártassága lesz, indítványoztam. Megígérte, hogy ha igazat mondok, nyíltan elismeri. Ezután elmondtam az eseményeket, amelyekkel álom-látomásom ellátott engem, és a gárda megismerte a fiatal kereskedõ életének történetét, iskolaéveit, gyarlóságait, végül munkaadója páncélszekrénye ellen elkövetett gazságát. Leírtam elhagyott szobáját, fehér falaival, ahol a barna ajtótól jobbra álló asztalon kis, fekete pénzes doboz volt, stb. Az ember lesújtottan elismerte valamennyi körülmény helyességét, sõt, amit nem vártam volna el, az utóbbiét is."

Ennek az epizódnak az elmesélése után a derék Zschokke nyugodtan tovább ámul, hogy vajon talán mindennek ellenére, ez a figyelemreméltó képesség, amit olyan gyakran bemutatott, nem lehetett mindig merõ véletlen egybeesés eredménye.

Ilyen, múltba visszanézõ képesség birtokában levõ személyek beszámolóiból viszonylag kevés található a tárgyhoz kapcsolódó irodalomban, ezért tételezhetik fel sokkal kevésbé megszokott dolognak, mint inkább megsejtésnek. Azt gyanítom, hogy az igazság inkább az, hogy sokkal kevésbé általánosan felismert. Elõzõleg már említettem, hogy nagyon könnyen megtörténhet, hogy egy személy egy képet lát a múltból anélkül, hogy felismerné, mint olyant, hacsak nem történik valami, ami különleges figyelmet kelt, például egy alak páncélzatban vagy antik öltözékben. Egy elõrelátást sem mindig ismernek fel akkor, mint olyat, de az elõrelátott esemény megtörténése élénken felidézi ugyanakkor, amikor kinyilvánítja természetét, így valószínûtlen, hogy csak úgy keresztül lehet nézni rajta. Ezért valószínû, hogy az akasha feljegyzések visszatükrözõdéseinek eseti felvillanásai gyakoribbak, mint ahogy a közzétett beszámolók elhitethetnék azt velünk.

TISZTÁNLÁTÁS - Tisztánlátás idõben: a jövõ


Ha homályos körvonalakban is, de képesnek érezzük magunkat, hogy felfogjuk azt a gondolatot, hogy a múlt egésze egyidejûleg és aktívan jelen lehet egy kielégítõen emelkedett tudatosságban, ennél is sokkal nagyobb nehézséggel találjuk magunkat szemben, ha annak megértésére törekszünk, hogy az egész jövõt is tartalmazhatja az a tudat. Ha hinnénk a mohamedán kiszmet tantételben, vagy az eleve elrendelés kálvinista elméletében, akkor az elképzelés könnyû lenne, de tudva, hogy mindkét eset az igazság furcsa eltorzítása, egy elfogadhatóbb feltevés után kell néznünk.

Vannak még emberek, akik az elõrelátás lehetõségét tagadják, de az ilyen tagadás egyszerûen csak a téma bizonyosságának nem ismerését mutatja. Az elismert esetek nagy száma nem hagy kételynek helyet, ami a tényeket illeti, de sok ezek közül olyan jellegû, hogy egyáltalán nem könnyû ésszerû magyarázattal szolgálni. Nyilvánvaló, hogy az Ego rendelkezik bizonyos elõrelátási képességgel, és ha a megjósolt események mindig nagy jelentõségûek lennének, feltételezni lehetne, hogy egy kivételes ösztönzés lehetõvé teszi számára, hogy egy ilyen alkalommal világos benyomást gyakoroljon az alacsonyabb személyiségre arról, amit lát. Kétségtelenül ez a magyarázata sok olyan esetnek, amelyekben halál vagy súlyos szerencsétlenség elõre meglátásáról van szó, de számos feljegyzett példa van, amelyekre ez nem vonatkozik, mivel a megjósolt események gyakran rendkívül hétköznapiak és jelentéktelenek.

Egy jól ismert, Skóciában történt tisztánlátási eset szemléltetni fogja, mire gondolok. Egy embert, aki nem hitt az okkultizmusban, egy magasabb Látnok elõre figyelmeztetett egy szomszéd közelgõ haláláról. A jóslat bõvelkedett részletekben, beleértve a temetés teljes leírását, a négy koporsóvivõ és mások nevével, akik jelen lesznek. A hallgatóság nevetett az egész történeten, és rögtön el is felejtette, de szomszédjának halála a megjósolt idõben emlékeztette a figyelmeztetésre, és elhatározta, hogy rácáfol mindenesetre a jóslat egy részére, azáltal, hogy õ maga lesz a koporsóvivõk egyike. Sikerült a dolgot úgy rendeznie, ahogy kívánta, de épphogy elkezdõdött volna a temetés, elhívták helyérõl valami kis dologban, ami csak egy-két percig feltartóztatta. Amint sietve visszatért, meglepetéssel látta, hogy a menet elindult nélküle, és a jóslat pontosan beteljesült, mivel a négy koporsóvivõ az volt, akit a látomásban megjelölt.

Itt van egy jelentéktelen dolog, aminek nem lehetett senki számára fontossága, hónapokkal jó elõre pontosan megjósolva, és jóllehet egy ember határozottan arra törekszik, hogy megváltoztassa a jelzett elrendezést, a legkevésbé sem tudta befolyásolni. Ez bizonyára úgy fest, mintha eleve elrendelés lenne, egészen a legkisebb részletig, és csak akkor vagyunk képesek meglátni ebbõl az elméletbõl a kivezetõ utat, ha magasabb síkról vizsgáljuk a kérdést. Természetesen, ahogy már korábban egy másik témakörrõl elmondtam, a teljes magyarázat kitér elõlünk, és ennek így kell lennie mindaddig, ameddig tudásunk nem lesz lényegesen nagyobb a mostaninál, a legtöbb, amit jelenleg tehetünk, hogy jelezzük azt a vonalat, amelynek mentén magyarázat található.

Kétség sem fér ahhoz, hogy akármi történik most, az a múltban elindított okok eredménye, így ami a jövõben fog történni, az olyan okok következménye, amelyek már mûködésben vannak. Sõt, itt lenn kiszámíthatjuk, hogy bizonyos megtett cselekményeket bizonyos eredmények követnek, de számításunk állandóan ki van téve annak, hogy olyan tényezõk közbeavatkozása zavarja meg, amelyeket nem vagyunk képesek számításba venni. Ha azonban tudatosságunkat a mentális síkra emeljük, sokkal messzebb látjuk cselekedeteink következményeit.

Kinyomozhatjuk például egy gondatlan szó hatását, nemcsak arra a személyre, akihez címezték, de általa sok más személyre nézve is, minthogy táguló körben halad tovább, amíg az egész országot érinti, és egy ilyen látomás felvillanása sokkal hatékonyabb, mint számos ránk nehezedõ erkölcsi szabály gondolat, szó és tett legmesszebbmenõ megfontolásának szükségességérõl. Nemcsak láthatjuk arról a síkról így teljes mértékben minden cselekedet következményét, hanem azt is láthatjuk, hogy hol és milyen módon lépnek közbe és módosítják más, látszólag vele semmilyen kapcsolatban nem lévõ cselekmények eredményei. Ténylegesen azt lehet mondani, hogy minden jelenleg akcióban levõ ok következményei világosan láthatók, és hogy a jövõ, ahogy akkor lenne, ha teljesen új okok nem merülnének fel, nyitva áll tekintetünk elõtt.

Új okok természetesen felmerülnek, mivel az ember akarata szabad, de az átlagemberek esetében szabadakaratuk használata figyelemre méltó pontossággal elõre kiszámítható. Az átlagembernek olyan kevés igazi akarata van, hogy nagymértékben a körülmények teremtménye, cselekedete, áthatolhatatlan életei meghatározott környezetbe helyezik, és annak rá ható befolyása olyan fontos tényezõ élettörténetében, hogy a jövõ menetét csaknem matematikai pontossággal elõre meg lehet mondani.

Elõrehaladottabb ember esetében más a helyzet, mivel, élete fõ eseményeit szintén múltbéli cselekedetei igazítják, de a mód, ahogy engedi azokat hatni magára, és a módszerek, amelyekkel kezeli azokat, és talán diadalmaskodik felettük, a sajátjai, és még a mentális síkon sem láthatók, csak mint valószínûségek.

Fentrõl ilyen módon letekintve az ember életére, úgy tûnik, mintha szabad akarata csak életpályája bizonyos válságainál lenne gyakorolható. Elérkezik életében egy ponthoz, ahol nyilvánvalóan két-három választási útvonal nyílik meg elõtte; teljesen szabadon választhat tetszése szerint, és habár valaki, aki természetét alaposan ismerné, csaknem biztosan érezné, milyen lenne választása, ilyen tudás barátja részérõl semmilyen értelemben nem kényszerítõ erõ.

Ha azonban választott, akkor végig kell csinálnia, vállalva a következményeket, rálépve egy egyéni ösvényre, amelyen sok esetben kénytelen végigjárni egy hosszú utat, mielõtt alkalma lesz elfordulni. Helyzete hasonlatos egy vonat vezetõjének helyzetéhez, amikor csomóponthoz ér, lehetõsége van erre vagy arra az útra térni, azon haladhat, amelyiken csak akar, de ha egyikre rátért, kénytelen haladni az általa választott vonalon, amíg másik elágazási ponthoz nem ér, ahol ismét kínálkozik választási alkalom.

A mentális síkról nézve le, ezek az új indulási pontok világosan láthatók, és mindegyik választás valamennyi következménye feltárul elõttünk, még a legkisebb részletében is biztosan kidolgozva. Az egyetlen pont, ami bizonytalan marad, mindennél fontosabb, éspedig az, hogy melyik választással él az ember. Valójában nem egy, hanem néhány jövõ rajzolódik ki szemünk elõtt annak szükségessége nélkül, hogy képesek legyünk meghatározni, hogy melyik valósul meg közülük, önmagát beteljesítve. A legtöbb esetben olyan erõsen látunk egy valószínûséget, hogy nem tétováznánk döntésre jutni, de az általam leírt eset bizonyosan elméletileg lehetséges. Mégis, ennyi tudás képessé tenne bennünket arra, hogy biztonsággal sok mindent jelezzünk elõre, és könnyû elképzelni, hogy a sajátunknál sokkal magasabb képességgel mindig elõre lehetne látni, hogy melyik választás hová vezet, tehát jövendölni teljes bizonyossággal.

A buddhikus síkon a tudatos számítás ilyen kidolgozási eljárása nem szükséges, mivel, ahogy elõbb mondtam, valamilyen módon, ami itt lent teljesen kifejthetetlen, a múlt, a jelen és a jövõ ott valamennyien egyidejûleg léteznek. Az ember nem tehet mást, mint elfogadja ezt a tényt, mivel ennek oka a sík lehetõségében van, és az a mód, ahogy ez a magasabb sík mûködik, a fizikai agy számára teljesen felfoghatatlan. Idõnként az ember találkozhat egy utalással, ami közelebb visz csekély mértékben bennünket a megértés homályos lehetõségéhez. Egy ilyen utalást tett Sir Oliver Lodge az Angol Társulatnál (British Association), Cardiff -ban tartott ünnepélyes beszédében. Ezt mondta:

"Egy ragyogó és segítõ gondolat, hogy az idõ a dolgok figyelembe vételének csak viszonylagos módja, mi jelenségeken keresztül haladunk egy bizonyos meghatározott iramban, és objektív módon értelmezzük, mintha események szükségszerûen ilyen sorrendben haladnának, és pontosan ilyen gyorsasággal. Ez tekintetbe vételüknek azonban csak egyik oldala. Az eseményeket lehet bizonyos értelemben mindig létezõnek tekinteni, mind a múltat, mind a jövõt, és lehet, hogy mi vagyunk, akik hozzájuk elérkezünk, és nem azok történnek. Hasznos lehet egy vonaton utazóval való párhuzam. Ha az utazó soha nem hagyná el a vonatot, és nem változtatna helyet, akkor a tájat valószínûleg szükségszerûen egymásra következõnek látná, és képtelen lenne együttlétezõnek felfogni. Mi, ezért, egy lehetséges negyedik dimenziós jelleget észlelünk, ami az idõt illeti, amelynek feltartóztathatatlan folyása jelen korlátaink természetes része lehet. És ha egyszer megértjük azt a gondolatot, hogy múlt és jövõ ténylegesen létezõk lehetnek, felismerjük, hogy irányító befolyása lehet minden jelenlegi cselekményre, és a kettõ együtt képezheti a "magasabb síkot", vagy a dolgok teljességét, amelybõl kifolyólag, ahogy én látom, arra leszünk ösztönözve, hogy kutassunk a forma vezérlésével vagy determinizmussal kapcsolatban, és az élõlények cselekvése tudatosan egy határozott és elõre megalkotott vég felé irányuljon."

Az idõ azonban egyáltalán nem a negyedik dimenzió, de jelenleg abból a szempontból tekintve rá, egy kis segítség annak felfogása felé, ami felfoghatatlan. Tegyük fel, hogy egy fa kúpot tartunk derékszögben egy papírívhez, és lassan toljuk, elõször csúcsán keresztül. Egy mikróba, ami annak a papírívnek a felületén él, és nem képes semmit sem észlelni azon a felületen kívül, soha nem láthatja a kúpot, mint egészet, és semmilyen elgondolást nem tud kialakítani egyáltalán egy ilyen testrõl. Mindaz, amit lát, egy kicsiny kör hirtelen feltûnése, ami fokozatosan és titokzatosan nagyobb és nagyobb lesz, amíg el nem tûnik világából olyan hirtelen és felfoghatatlanul, mint ahogy oda érkezett.

Így, amik a valóságban a kúp metszetei voltak, számára úgy tûnnek, mint egymásra következõ szakaszok egy kör életében, és lehetetlenség számára úgy értelmezni a gondolatot, hogy ezek az egymásra következõ szakaszok egyidejûleg láthatók. Nekünk, természetesen, elég könnyû, egy másik dimenzióból nézve le a történésre megérteni, hogy a mikroba egyszerûen saját korlátaiból eredõ érzékcsalódásban él, és a kúp egészként létezik mindezek közben. A mi érzékcsalódásunk, ami múltat, jelent és jövõt illet, ettõl nem nagyon tér el, és az a látvány, ami az események egymásutániságából következik, a buddhikus síkról letekintve megfelel a kúp, mint egész látványának. Természetesen, bármilyen arra irányuló kísérlet, hogy kimunkáljuk ezt a sugallatot, meglepõ látszólagos ellentmondások sorozatához juttat bennünket, de a tény mindazonáltal tény marad, és eljön az idõ, amikor értelmünk számára világossá válik mint a nappal.

Ha a tanulmányozó tudatossága teljesen kifejlõdik a buddhikus síkon, tökéletes elõrelátás válik lehetõvé számára, bár nem valószínû, sõt, biztos, hogy nem lesz képes ennek a látásnak az egész eredményét teljesen és helyesen átsegíteni erre a napvilágra. Képességén belül nyilvánvalóan jelentõs elõrelátás válik lehetõvé, szereti gyakorolni, de még ha nem is gyakorolja, elõresejtés gyakori felvillanásai hatolnak át mindennapi életén, gyakran van azonnali intuíciója a dolgok fordulását illetõen, mielõtt még elkezdõdnének.

Ettõl a tökéletes elõrelátástól eltekintve, csakúgy, mint a megelõzõ esetekben, az ilyen típusú tisztánlátásnak is mindenféle fokozata létezik, az eseti homályos elõérzettõl, amit tényleges értelemben egyáltalán nem lehet látásnak nevezni, a gyakori, meglehetõsen teljes víziós látásig (second-light). Az a képesség, amelyiknek ezt az utóbbi, kissé félrevezetõ elnevezést adták, rendkívül érdekes, és megér gondosabb és rendszeresebb tanulmányozást, mint amiben eddig részesítették.

Jó, ha tudjuk, hogy ez gyakori a Skót Felvidéken, habár nem elismert. Eseti példái csaknem minden nemzetnél felbukkannak, de mindig legáltalánosabb hegyvidéki embereknél, és magányosaknál. Nálunk, Angliában, gyakran úgy emlegetik, mint ami a kelta faj különleges kiváltsága lenne, de valójában megjelenik hasonló helyzetben élõ emberek között szerte a világon. Azt állítják, például, hogy általános a westfáliai parasztság körében is.

Néha a víziós látás egy képbõl áll, világosan elõre jelezve valamely bekövetkezõ eseményt, gyakrabban talán a jövõ felvillanása történik valamilyen szimbolikus megjelenítéssel. Figyelemreméltó, hogy az elõrelátott események mindig kellemetlenek; valamennyi közül leggyakoribb a halál, egyetlen esetre sem emlékszem, amelyikben a víziós látás nem a legkomorabb természetû lett volna. Szörnyû saját szimbolizmusa van, szemfedelek, ravatalgyertyák, és más halottas rémségek. Néhány esetben úgy tûnik fel, mintha bizonyos mértékig függne a helytõl, mivel állítják, hogy Skye sziget lakói, akik rendelkeznek ilyen képességgel, gyakran elveszítik azt, amikor elhagyják a szigetet, még akkor is, ha csak átmennek a kontinensre. Egy ilyen látásnak az adománya olykor generációkon át öröklõdik egy családban, de ez nem egy megváltozhatatlan szabály, mivel gyakran szórványosan mutatkozik egy, egyébként a gyászos befolyástól mentes család valamelyik tagjánál.

Egy olyan példa, amelyben egy bekövetkezõ esemény látása történt hónapokkal elõtte víziós látással, már említésre került. Íme egy másik, és talán még meglepõbb, amit pontosan úgy adok közre, ahogy a jelenet egyik szereplõje elõadta nekem. "Bevetettük magunkat az õserdõbe, és kb. egy órányit sétáltunk kevés eredménnyel, amikor Cameron, aki történetesen mellettem állt, hirtelen megállt, holtsápadttá vált, egyenesen elé mutatott és rettenetes hangsúllyal kiáltott:

Nézze! Nézze! Irgalmas egek, nézzen oda!

Hol? Mi? Mi történt? Mindannyian zavarodottan kiabáltunk, hozzá siettünk, körülnéztünk, azt várva, hogy egy tigrissel, egy kobrával találkozunk össze, nemigen tudtuk, mivel, de az biztos, hogy valami rettenetessel, ami elegendõ ilyen kétségtelen felindulás kiváltásához általában önmérsékelt bajtársunknál. De sem tigris, sem kobra nem volt látható, semmi, csak Cameron, ahogy ijesztõ, elgyötört arccal és kimeredt szemgolyóval mutat valamire, amit mi nem látunk.

'Cameron! Cameron!' -kiáltottam, megragadva karját, - 'Az ég szerelmére, beszélj! Mi a baj?'

Alig hagyták el a szavak ajkamat, amikor egy mély, de nagyon különös hang ütötte meg fülemet, és Cameron, oda mutató kezét leejtve, rekedt, idegen hangon szólt: 'Ott! Hallotta? Istennek hála, vége', és érzéketlenül esett a földre.

Egy pillanatnyi zavar volt, amíg gallérját kigomboltuk, és én egy kis vizet loccsantottam arcába, mialatt másvalaki konyakot próbált önteni összeszorított fogai közé, és annak védelmében odasúgta a hozzá közel állónak (mellesleg a leghitetlenebbek egyikének): 'Beauchamp, hallott valamit?'

'Igen, - felelte - egy szokatlan hangot, - csattanást vagy recsegést messze, távol, mégis nagyon kivehetõen, ha a dolog nem lenne teljes képtelenség, megesküdtem volna, hogy lövés zaja volt.

'Az én benyomásom is az volt', - mormogtam -'pszt! Ébredezik!'

Egy-két perc múlva képes volt beszélni erõtlenül, és kezdte megköszönni, és kezdett szabadkozni, amiért gondot okozott, hamarosan felült, egy fának támaszkodva határozott, de még csendes, mély hangon szólt:

'Drága barátaim! Úgy érzem, magyarázattal tartozom különös viselkedésem miatt. Az egy magyarázat, hogy elájultam, hogy kitérjek elõle, de el kellett telnie egy kis idõnek, és most már tisztázhatom. Talán észrevették, hogy utazásunk során, mialatt Önök valamennyien csatlakoztak a gúnyolódókhoz, ami az álmokat, elõjeleket és látomásokat illeti, én változatlanul kerültem a véleménynyilvánítást a témában. Azért tettem így, miközben nem óhajtottam megrövidíteni jókedvüket vagy vitát kiváltani, képtelen voltam egyetérteni Önökkel, mivel nagyon is jól tudva saját rettegett tapasztalatomból, hogy az a világ, amelyet az emberek természetfelettinek neveznek, éppoly valóságos, sõt, talán még valóságosabb, mint ez a világ, amelyiket magunk körül látjuk. Más szavakkal, én, mint vidéki ember, víziós látással vagyok megátkozva, azzal a szörnyû képességgel, amelyik elõre megmondja látomásban a rövidesen bekövetkezõ szerencsétlenségeket.

Egy ilyen látomásom volt éppen, és kivételes borzalma terített le, amint látták. Láttam magam elõtt egy holttestet, nem egy békés, természetes halállal meghalt valakiét, hanem egy rémes baleset áldozatáét, egy rémes, alaktalan tömeget, feldagadt arccal, összezúzódva, felismerhetetlenül. Ezt a borzalmas testet koporsóba tették, és a temetkezési szolgálat gondoskodott róla. Láttam a temetõt, láttam a lelkészt, és habár elõzetesen soha egyiküket sem láttam, tökéletesen le tudom írni õket lelki szemeim elõtt. Láttam magamat, Beauchamp, mindannyiunkat, és másokat is, mint gyászolókat körülötte állni, láttam a katonákat, amint felemelik puskáikat a végén, hallottam a sortüzet, többet már nem.'

Ahogy beszélt a puskasortûzrõl, egy borzongással telt pillantást vetettem Beauchampra, és a jéghideg rémület látványát meglehetõs szkeptikus arcán sohasem fogom elfelejteni."

Ez csak egy eset (és semmi esetre sem a legfõbb), egy nagyon figyelemreméltó pszichikai tapasztalaté, de minthogy jelenleg bennünket merõben csak a víziós látás példája érdekel, amit nyújt számunkra, elég annyit mondanom, hogy a nap folyamán késõbb fiatal katonák felfedezték rettentõ állapotban parancsnokuk testét, ahogy Mr. Cameron szemléletesen ábrázolta. Az elbeszélés folytatódik:

"Amikor következõ este rendeltetési helyünkre érkeztünk, és borús tanúvallomásunkat megtettük az illetékes hatóságoknál, Camron és én egy csendes sétára indultunk, hogy igyekezzünk a természet nyugtató hatásának segítségével lerázni valamennyit a borúból, ami megbénította szellemünket. Hirtelen megragadta karomat, és a kezdetleges kerítésrácsozaton keresztül mutatva, azt mondta: "Igen ott van! Ez az a temetõ, amit tegnap láttam." És amikor késõbb a tábori lelkésznek bemutattak bennünket, én észrevettem, habár barátaim nem, hogy Cameron elfojthatatlan borzongással rázott kezet, és tudtam, hogy felismerte a látomásban szereplõ lelkészt.

Mindezek okkult racionalizmusát tekintve felteszem, hogy Mr. Cameron látomása merõben egy tisztánlátási eset volt, és ha így van, az a tény, hogy a két ember, akik szemmel láthatóan legközelebb álltak hozzá (egyikük - de valószínûleg mindkettõ - ténylegesen érintkeztek vele), részt vettek abban; korlátozott mértékben hallották a sortûz leadását, míg akik nem álltak ilyen közel hozzá, azok nem. Ez azt mutatja, hogy a látomás kifejezõdésének erõssége a látó elmetestében rezgést váltott ki, ami egyszerû gondolatátvitelként megosztásra került a vele kapcsolatban álló személyekkel. Bárki, aki el kívánja olvasni a történet többi részét, megtalálhatja a Lucifer folyóirat XXII. Kötetének 457. oldalán.

Könnyen összegyûjthetõ temérdek ehhez hasonló jellegû példa. Ami ennek a látásnak a szimbólum választékát illeti, általában azt mondják, akik ilyen képességgel rendelkeznek, hogy ha egy élõ személlyel való találkozás után fantom halotti lepelbe burkoltan látják õt, az biztosan halálának elõjele. A közelgõ elhalálozás idõpontját vagy a testet borító halotti lepel kiterjedése, vagy a látomás látásának napszaka jelzi; mivel ha kora reggel történik, akkor az illetõ még ugyanaznap meghal, de ha este, akkor csak valamikor abban az évben.

A víziós látás szimbolikus formájának egy másik (figyelemre méltó) változata, amelyikben a személy, akinek halálát a látnok elõre látja, fej nélkül jelenik meg. Ebbe az osztályba sorolható példa, amelyik a "Jelek halál elõtt" (Signs before Death) címû írásban szerepel, ahogy Dr.Ferrier családjában történt, habár abban az esetben, ha helyesen emlékszem vissza, a látomás nem merült fel a halál idõpontjáig, vagy csak nagyon közel ahhoz. Elfordulva azoktól a látnokoktól, akik rendszeresen birtokolnak bizonyos képességet, habár megnyilvánulásai csak esetenként állnak teljesen irányításuk alatt, szembetalálkozunk az elõrelátás számos elszigetelt példájával, olyan emberek esetében, akiknél ez semmiképp sem tekinthetõ megszokott dolognak. Ezek többsége talán álomban bukkan fel, bár nem hiányoznak az éberség állapotában jelentkezõ példák sem. Néha az elõrelátás határozott fontosságú eseményre vonatkozik a látó számára, így igazolva az Ego cselekedetét, aki veszi a fáradságot, hogy nyomást gyakoroljon rá. Más esetekben az esetnek nincs különösebb fontossága, vagy nincs összefüggésben azzal az emberrel, akinél a látomás bekövetkezik. Némelykor világos, hogy az Ego (vagy a hírt közlõ lény, bárki legyen is az) szándéka, hogy figyelmeztesse az alacsonyabb ént egy szerencsétlenség közeledtérõl, hogy megakadályozható legyen, vagy ha ez nem lehetséges, akkor elõkészítés révén a lehetõ legkisebbre csökkenjen a megrázkódtatás.

A leggyakrabban elõrelátott esemény halál árnyékát vetíti elõre, talán nem természetellenesen, néha magáét a látnokét, néha egy számára kedves valakiét. Az ilyen típusú elõrelátás olyan általános a tárgybani irodalomban, és célja olyan nyilvánvaló, hogy alig igényli példák idézését, de egy két példa, amelyekben igen hasznos, mégis kevésbé komor jellegû a profetikus látás, bizonyítja, hogy nem érdektelen az olvasó számára. Az alábbit a titokzatosságokat tanulmányozó tárházból szemeltük ki, a Mrs. Crowe "A természet éjszakai oldala" címû írásból, 72.oldal (Night Side of Nature).

"Néhány évvel ezelõtt a jelenleg Glasgow-ban lakó Dr Watson, azt álmodta, hogy kapott egy hívást, hogy lásson el egy beteget lakóhelyétõl néhány mérföldnyire. Lóhátra ült, és egy mocsaras vidéken áthaladva látott egy dühödten feléje iramodó bikát, akinek szarvai elõl csak úgy térhetett ki, hogy az állat számára elérhetetlen helyre menekült, ahol hosszú ideig várt, amíg néhány ember, a helyzetet felmérve, segítségére érkezett, és kiszabadította õt.

A következõ napon, mialatt reggelizett, jött a hívás, és a páratlan egybeesésen (ahogy õ gondolta) mosolyogva lóhátra ült. Egyáltalán nem ismerte az utat, amelyen haladnia kellett, mind közelebb ért a mocsárhoz, amelyet felismert, és azonnal megjelent a bika feléje vágtázva. Az álom azonban megmutatta neki a menekülés helyét, amit rögtön el is foglalt, és ott három-négy órát eltöltött, az állat által ostromolva, amíg a vidéki emberek kiszabadították. Dr. Watson kijelentette, hogy az álom nélkül nem tudta volna, melyik irányba fusson biztonságért."

Egy másik eset, amelyikben egy sokkal hosszabb idõköz választotta el a figyelmeztetést és beteljesülését, Dr.F. G. Lee "A természetfeletti felvillanásai" (Glimpses of the Supernatural) I. kötetének 240. oldalán található.

"Mrs. Hannah Green, egy Oxfordshire-i vidéki család házvezetõnõje egy éjjel azt álmodta, hogy egy vasárnap este egyedül hagyták a kastélyban, és a fõbejárati ajtón kopogást hallva odament, és ott talált egy betegnek látszó csavargót furkósbottal, aki ragaszkodott ahhoz, hogy bejusson a házba. Úgy gondolta, hogy harcol egy ideig, hogy ezt megakadályozza, de teljesen hatástalanul, és az leütötte, így öntudatlanná vált, a csavargó ennek következtében belépést nyert a kastélyba. Erre felébredt. Minthogy semmi sem történt jelentõs ideig, az álom körülményei hamarosan feledésbe merültek, és ahogy õ maga állítja, végképp kitörlõdött elméjébõl. Hét évvel késõbb, ugyanez a házvezetõnõ két másik szolgálóval együtt Kensington-ban egy magányos kastély felügyeletével lett megbízva (a család városi lakhelyét követõen), amikor egy bizonyos vasárnap este, szolgáló társai elmentek, egyedül hagyva õt, és õ hirtelen hangos kopogásra riadt a bejárati ajtón.

Azon nyomban visszatért korábbi álmának emlékezete egyedülálló elevenséggel és feltûnõ erõvel, és érezte magányos elszigeteltségét. Ezért rögtön felgyújtotta a lámpát a hall asztalon, eközben a hangos kopogás erõteljesen megismétlõdött. Elõvigyázatosságból felment a lépcsõpihenõre, feltépte az ablakot, és meglátta legnagyobb rémületére életnagyságban azt az embert, akit álmában látott évekkel ezelõtt, furkósbottal, beengedést követelve.

Nagy lélekjelenléttel lement a fõbejárathoz, biztosította azt és a többi ajtót, és a ház csengõit erõteljesen megszólaltatta, és kivilágította a felsõ szobákat. Az eredmény az lett, hogy a betolakodó elriadt."

Nyilvánvalóan ebben az esetben az álom gyakorlati jelentõségû volt, minthogy enélkül a derék házvezetõnõ kétségtelenül kinyitotta volna az ajtót a szokás hatalmából, ahogy általában, válaszul a kopogásra.

Nemcsak álomban fordul elõ, hogy az Ego hatást gyakorol az alacsonyabb énre, amirõl úgy gondolja, hogy jó, ha az tudja. Sok ezt bizonyító példa vehetõ a könyvekbõl, de azokból való idézés helyett feltárok egy esetet, ami néhány héttel ezelõtt fordult elõ egy hölgyismerõsömmel, egy olyan eset, ami köré nem fonódik romantika, csak az újdonság érdeme.

Barátnõmnek akkor két kisgyermeke volt, és az idõsebb nem sokkal azelõtt megfázott (ahogy feltételeztük), és napokig szenvedett attól, hogy orrának felsõ része eldugult. Az anya nem sokat törõdött ezzel, azt várva, hogy elmúlik, míg egy nap hirtelen maga elõtt látta a levegõben, ahogy leírta, egy szoba képét, amelynek közepén egy asztal állt, azon gyermeke feküdt érzéketlenül vagy holtan, többen föléje hajoltak. A színtér apró részletei világosak voltak számára, különösen észrevette, hogy a gyermek fehér hálóinget viselt, jóllehet tudta, hogy kis leánykájának minden ruházata történetesen rózsaszínû volt.

A látvány nagy hatással volt rá, és azt sugallta elõször, hogy a gyermek valami komolyabb dologtól szenvedhet, mint egy megfázás, ezért bevitte a kórházba kivizsgálásra. A sebész, aki ellátta, egy veszélyes daganat jelenlétét fedezte fel az orrban, aminek az eltávolítása mellett döntött. Néhány nappal késõbb bevitték a gyermeket mûtétre a kórházba, és ágyba fektették. Amikor az anya megérkezett a kórházba, felfedezte, hogy elfelejtett hálóinget bevinni, így a nõvéreknek kellett egyet ráadniuk, ami fehér volt. Ebben a fehér hálóingben mûtötték meg másnap a kislányt abban a szobában, amit anyja látott látomásában, valamennyi körülmény pontosan megismétlõdött.

Mindezekben az esetekben az elõrelátás elérte eredményét, de a könyvek tele vannak olyan történetekkel, amelyekben a figyelmeztetéseket nem vették figyelembe, vagy elutasították, és szerencsétlenség következett be. Némelykor az információ olyan valakihez érkezik el, akinek gyakorlatilag nincs módja beavatkozni, mint abban a történelmi példában, amikor John Williams, egy Cornish bánya-igazgató elõre látta a legapróbb részletekig nyolc-kilenc nappal megtörténte elõtt Mr. Spencer Perceval, az akkori Pénzügyminiszter meggyilkolását az Alsóház halljában. Még ebben az esetben is lehetett volna valamit tenni, mivel olvashatjuk, hogy Mr. Williams annyira a hatása alatt volt, hogy megvitatta barátaival, hogy vajon nem kellene-e Londonba utazni, és Mr. Perceval-t figyelmeztetni. Sajnos, lebeszélték róla, és az orgyilkosság megtörtént. Nem valószínû, hogy ha felment volna a városba, és elmesélte volna történetét, akkor sok figyelmet szenteltek volna neki; mégis, megvan a lehetõsége annak, hogy óvintézkedés történt volna, ami megakadályozhatta volna a gyilkosságot.

Kevéssé mutatkozik meg számunkra, hogy a magasabb síkokon milyen különleges cselekmény vezetett ehhez az érdekes, jövõbelátó látomáshoz. A felek teljesen ismeretlenek voltak egymás számára, így ezt nem valamilyen köztük levõ szoros szimpátia okozta. Ha ez valamilyen segítõ kísérlete volt, hogy elhárítsa a fenyegetõ végzetet, akkor furcsa, hogy senkit, aki megfelelõen fogékony volt, sem tudott közelebb találni, mint Cornwall. Talán Mr. Williams, az asztrális síkon alvás közben ráakadt a jövõnek erre a visszaverõdésére, és természetesen elborzadva ezáltal, továbbította alacsonyabb elméje felé abban a reményben, hogy valahogyan valami megakadályozhatja, de lehetetlenség megállapítani bizonyossággal a történést anélkül, hogy megvizsgálná az ember az akasha krónikát, és megnézné, mi történt valójában.

A teljesen céltalan elõrelátás tipikus példájáról számol be Mr. Stead a "Valódi kísértethistóriák" (Real Ghost Stories) címû írásában (83.oldal), Miss Freer-rel kapcsolatban, akit általában csak úgy ismertek, hogy Miss X. Amikor ez a hölgy egy vidéki házban tartózkodott, nagyonis éberen és teljesen tudatosan, egyszercsak meglátott egy kutyafogatot, amit fehér ló húzott, amint a hall ajtóban állt, rajta két idegennel, egyikük kiszállt, és megállt játszani egy terrierrel. Miss X. észrevette, hogy az úr hosszú felöltõt viselt, és különösen megfigyelte, hogy friss keréknyomokat hagyott a kocsi a kavicsos úton. Mindazonáltal nem volt ott kocsi azidõtájt, de félórával késõbb, két idegen hajtott fel egy olyan kocsiban, és minden részlet a hölgy látomásának pontosan megfelelve teljesült. Mr. Stead további, hasonlóképp céltalan elõrelátási példa idézésével folytatja, amelyikben hét év választotta el az álmot (mert ez esetben álom volt) és beteljesülését.

Mindezen példák (amelyek csak véletlenszerû kiválasztások sok százból) mutatják, hogy bizonyos mértékû elõrelátás kétségkívül lehetséges az Ego számára, és nyilván sokkal gyakoribbak lennének, ha nem lennének a nagy sûrûség és válasz hiánya miatt a többség alacsonyabb hordozóiban olyan kultúráltnak nevezett tulajdonságok, amelyek fõleg a jelen kor gyakorlati materializmusának tulajdoníthatók. Nem valami általános materialista hitre gondolok, hanem arra, hogy a napi élet szinte valamennyi gyakorlati kérdésében majdnem mindenkit egyedül evilági érdekeltségû meggondolások vezérelnek ilyen vagy olyan formában.

Sok esetben maga az Ego is kevéssé fejlett, következésképp elõrelátása nagyon bizonytalan, míg másoknál õ maga képes tisztán látni, de alacsonyabb hordozóit befolyásolhatatlannak találhatja, tehát mindaz, amit elérhet, hogy fizikai agyába juttat a bekövetkezõ szerencsétlenségrõl egy határozatlan elõjelet. Ismételten, tehát, vannak esetek, amikor az elõérzet egyáltalán nem az Ego munkája, hanem külsõ lényeké, akik valamilyen oknál fogva baráti érdeklõdéssel vannak az iránt a személy iránt, akihez az érzet elér. A fent idézett munkában Mr. Stead elmondja nekünk annak elkerülhetetlen voltát, amit hónapokkal elõbb érzett, a Pall Mall Gazette-nél megváltozott helyzetét illetõen, aminél semmi sem látszott valószínûtlenebbnek. Vajon az elõre megérzés saját Ego-jától érkezõ benyomás eredménye vagy valaki mástól jövõ baráti jelzés, azt pontos vizsgálat nélkül lehetetlenség megállapítani, de ebben való bizalma teljesen beigazolódott.

Van az idõben való tisztánlátásnak még egy változata, amit nem szabad említés nélkül hagynunk. Ez viszonylag ritka, de van elég példa feljegyezve, hogy figyelmünket felkeltse, de sajnos a megadott részletek általában nem tartalmazzák azokat, amelyekre szükségünk lenne, hogy biztonsággal meghatározzuk. Olyan esetekre utalok, amelyekben kísérteties seregeket vagy állatok fantomcsapatait látták. "A Természet éjszakai oldala" (The Night Side of Nature) címû írásban (462. oldaltól) néhány ilyen beszámoló szerepel. Abban elmondják, hogy a Havarah parkban, Ripley-hez közel fehér uniformisban néhány százat kitevõ katona testét látták tekintélyes emberek, változatos átalakuláson mentek keresztül, majd eltûntek. Néhány évvel korábban hasonló sereg látomásában volt része Inverness szomszédságában egy tiszteletreméltó farmernek és fiának.

Ez esetben is a seregek létszáma igen nagy volt, és a nézõknek legcsekélyebb kétségük sem volt elõször, hogy hús-vér anyagformák voltak. Legalább hatvan pár hadoszlopot tettek ki, és bõven volt idejük megfigyelni minden részletet. Hetes sorokban meneteltek, és sok asszony és gyermek kísérte õket, akik bádog edényeket és más konyhai eszközöket vittek. Az emberek vörösbe voltak öltözve, és karjuk fénylett a napon. Középen volt egy állat, egy szarvas vagy egy ló, nem tudták megkülönböztetni, melyik, amelyet dühödten ûztek szuronyaikkal elõre.

A két ember közül a fiatalabb észrevételezte a másiknak, hogy a hátsó sorok kénytelenek voltak futni, hogy beérjék a menetet, és az idõsebb, aki volt már katona, megjegyezte, hogy mindig ez a helyzet, és ajánlotta, hogy ha valaha szolgálni fog, próbáljon meg elõl menni. Csak egy lovastiszt volt, egy szürke dragonyos lovon lovagolt, aranysujtásos kalapot és huszárköpenyt viselt, piroscsíkos bõ kabátujjal. A két szemlélõ olyan részletesen megfigyelte, hogy azt mondták, bárhol felismernék õt. Azonban féltek, nehogy bántás érje õket, vagy arra legyenek kényszerítve, hogy a csapatokkal menjenek, amelyekrõl azt következtették, hogy Írországból jöttek, és Hyntyre-nál szálltak partra, és mialatt egy töltésen kapaszkodtak fel, hogy útjukból kitérjenek, az egész dolog eltûnt.

Ugyanilyen jelenséget figyeltek meg ennek az évszázad elején Paderbornban, Westfáliában, és legalább harminc ember látta, de néhány évvel késõbb húszezer emberbõl álló szemle volt látható ugyanazon a helyen, arra a következtetésre jutva, hogy bizonyára tisztánlátás volt, egy abban a körzetben nem szokatlan képesség.

Ilyen fantomseregek néha láthatók ott, ahol rendes emberi seregek biztosan nem menetelhettek, sem elõtte, sem utána. Ilyen megjelenések legfigyelemreméltóbb beszámolóit Miss Harriet Martineau adta "Az Angol Tavak" leírásában. A következõket írja:

"Ez a Souter vagy Soutra Fell az a hegy, amelyen kísértetek miriád számban jelentek meg a múlt század egy tízéves idõszakaszában, ugyanolyan megjelenést bemutatva huszonhat választott tanúnak, az összes falu valamennyi lakójának, a hegy látóhatárán belül, egy alkalommal két és fél óra idõszakban. A kísértet-bemutató sötétben zárva volt. A hegy, ne felejtsük el, tele van szakadékokkal, amelyek dacolnak emberi testek mindenféle menetelésével, és az északi és a nyugati oldalak egy 900 láb meredek hegyoldalt mutatnak fel."

"Nyár derekán egy este, 1735-ben Mr. Lancaster tanyasi szolgálója a hegytõl fél mérföldnyire látta a csúcs keleti oldalát csapatokkal tele, amelyek elõre meneteltek egy órán át. Jöttek bizonytalan körvonalú testek északon egy dombról, és eltûntek egy mélyedésben a csúcson. Amikor a szegény fickó elmondta meséjét, mindenfelé bántották, ahogy az eredeti megfigyelõket szokták, ha valami furcsát látnak. Két évvel késõbb, ugyancsak egy este, nyár derekán, Mr. Lancaster látott ott néhány embert, akik szemmel láthatólag lovaikat követték, mintha vadászatból tértek volna vissza. Nem gondolt errõl semmit, de történetesen tíz perc múlva ismét felnézett, és látta az alakokat, most már lovon, és csapatok véget nem érõ sora követte õket, ötös sorokban, a dombról a hasadékon át, ahogy az elõbb. Az egész család látta ezt, és a hadmozdulatot, ahogy mindenegyes csapatot egy lovastiszt rendbetett, aki erre és arra galoppozott. Ahogy eljöttek a szürkület árnyai, a fegyelem lazult, a csapatok összevegyültek, és egyenetlen lépésekkel ellovagoltak, mígnem mindannyian eltûntek a sötétségben. Most természetesen a Lancaster-eket bántották, ahogy szolgálójukat, de igazolásuk nem késett sokáig.

A félelmetes 1745. esztendõ nyárderekán este, kifejezetten a család által összehívott huszonhat személy látta mindazt, amit korábban láttak, sõt még többet is. Ezúttal kocsik tarkították a csapatokat, és mindenki tudta, hogy nem voltak, vagy nem lehettek kocsik a Souter Fell csúcson. A sokaság minden képzeletet felülmúlt, mert a csapatok mérföldnyi helyet töltöttek be, és gyorsan meneteltek, amíg az éjszaka el nem rejtette õket, még mindig menetelve. Nem volt semmi párás vagy bizonytalan körvonalú a fantom megjelenése körül. Olyan valóságosnak látták, hogy a következõ reggel felmentek néhányan, hogy megtekintsék a lovak patáinak nyomait, és rettenetesnek találták, hogy egyetlen nyom sem volt sem a bozótosban, sem a füvön. A tanúk esküvel igazolták egy békebíró elõtt az egész történetet, és félelmetes várakozásban tartotta az egész országrészt a skót lázadás eljövendõ eseményei körül.

Kiderült, hogy két másik személy is látott valamit idõközben, azaz 1743-ban, de eltitkolták, hogy megmeneküljenek szomszédaik bántalmazásaitól, aminek ki voltak téve. Wilton Hall-ban Mr. Wren és tanyasi szolgálója egy nyári este láttak egy embert kutyával a hegyen, amint egy lovat hajszoltak egy hely mentén, ami olyan meredek volt, hogy egy ló aligha lett volna képes átkelni rajta. Haladási sebességük olyan elképesztõ volt, és feltûnésük a domb déli végén olyan gyors, hogy Mr. Wren és szolgálója felmentek a következõ reggel, hogy rátaláljanak az ember testére, aki bizonyára meghalt. Nyomát sem lelték embernek, lónak vagy kutyának, lejöttek, és tartották szájukat. Ha beszéltek volna, nem jártak volna jobban a kegyvesztettségben, mint huszonhat esküt tett bajtársuk.

Ami a magyarázatot illeti, a Lonsdale folyóirat szerkesztõje (II. kötet, 313. oldal) kijelentette, hogy felfedezte, hogy 1745 nyarának derekán egy este lázadók gyakorlatoztak Skócia nyugati partvidékén, akiknek mozgását valamilyen párásság visszatükrözte, ami délibábhoz hasonlatos. Ez nem sok, de amennyire tudjuk, ez minden, ami jelenleg lehetséges. Ezek a tények mégis felszínre hoztak sok mást is, hasonló fantom menetelést láttak Leicestershire-ben is 1707-ben, és seregek gyaloglásának mondáját Helvellyn-ben, a Marston Moor-i csata elõestéjén.

Más eseteket is idéznek, amelyekben fantom juhnyájak voltak láthatók bizonyos utakon, és természetesen a németországi történetekben vadászok és útonállók fantom lovas felvonulása.

Ezekben az esetekben, ahogy gyakran megtörténik okkult jelenségek vizsgálatai során, van néhány lehetséges ok, amelyek bármelyike kielégítheti a megfigyelt jelenség létrejöttét, de teljes információ hiánya esetén aligha alkalmas többre, mint találgatásra, hogy egy speciális példában ezen lehetséges okok melyik változata mûködött.

Az általában javasolt magyarázat (már amikor az egész történet nem válik nevetség tárgyává, mint hazugság) az, hogy amit láttak, az valóságos test és csapatok jelentõs távolságban történõ mozgásának légi tükörképe (káprázata, délibábja). Én magam láttam normál légi tükörképet néhány esetrõl, ezért tudok valamit azok csodálatos megtévesztési lehetõségeirõl, de úgy hiszem, szükségünk lenne a káprázat (délibáb) teljesen új változatára, a tudomány által jelenleg ismerttõl teljesen eltérõ formájára, amelyek számlájára ezek a fantom seregekrõl szóló mesék írhatók, amelyek némelyike néhány éven belül túlhaladja a szemlélõt.

Elõször is, ezek lehetnek, ahogy a fent említett westfáliai esetben látszik, a tisztánlátás egyszerû példája egy óriási skálán, hogy ki rendezte, és milyen célból, azt nehéz megjövendölni. Tartozhatnak a múlthoz a jövõ helyett, és lehetnek az akasha feljegyzések jeleneteinek visszatükrözõdései, bár itt ismét csak nem nyilvánvaló az ilyen visszatükrözõdések oka és módszere. Természetszellemek számos törzse tökéletesen képes, hogyha bármilyen okból kívánatos, ilyen jelenéseket hozzon létre csodálatos varázserejük által (lásd: 5. sz." Teozófiai kézikönyv", 86. oldal Theosphical Manual), és egy ilyen cselekedet az emberi lényeket ámítás és hatás alatt tartsa elragadtatásaival. Olykor hajlamosak lehetnek készségesen figyelmeztetni barátaikat olyan eseményekre, amelyekrõl tudják, hogy bekövetkeznek. Úgy tûnik, mintha valamilyen magyarázat ezen vonalak mentén lenne található, mint legésszerûbb módszer a Miss Martineau által leírt rendkívüli jelenségsorozat indoklására, azaz mintha a neki elmondott történetek erre alapozódnának.

Másik lehetõség az, hogy néhány esetben, akiket katonáknak tartottak, egyszerûen maguk a természetszellemek voltak, keresztülhaladva az elrendelt evolúciók némelyikén, amit oly sok élvezettel tesznek, habár el kell ismerni, hogy ezek ritkán olyan jellegûek, hogy katonai hadmûveletekkel lehetne összetéveszteni õket, hacsak a szemlélõk nem a legtudatlanabbak.

Az állatseregek valószínûleg a legtitkosabb esetek, pusztán feljegyzések, de vannak olyanok, mint a német történetek vadûzõi, amelyek egészen más jelenségcsoportba tartoznak, ami jelenlegi témánkon egészében véve kívül esik. Az okkultizmus tanulmányozói elõtt ismeretes az a tény, hogy erõszakos vagy szenvedélyes jelenetet körülvevõ körülmények, mint egy rendkívül félelmetes gyilkosság, alkalmilag újra lejátszódnak olyan formában, ami a pszichikai képesség csekély fejlettségét igényli csak, hogy az ember képes legyen látni, néha az történik, hogy különféle állatok képezik ilyen környezet részét, következésképp idõszakonként újratermelõdnek a gyilkos bûntudatának mûködése folytán (Lásd: 5. Kézikönyv, 115. oldal).

Valószínûleg bármi is szolgál fantom lovasok és vadászcsapatok különféle történeteinek alapjául, általában ebbe a kategóriába sorolhatók. Nyilvánvalóan ez a magyarázata kísérteties hadseregek némely víziós látásának, mint az Edgehill-i ütközet figyelemre méltó újbóli lejátszódása, ami a valódi küzdelem idõpontját követõ néhány hónapos idõközben történt, ahogy egy békebíróság, egy lelkész és más szemtanúk tanúsították egy részletekbe menõ, korabeli brosúrában, "Háború és ütközet rendkívüli hangjai" (Prodigious Noises of War and Battle), Edgehill, Keinton szomszédságában, Northamptonshire-ben. A brosúra szerint ezt az esetet akkoriban a hadsereg néhány tisztje is megvizsgálta, akik pontosan felismertek sok fantomalakot, akiket láttak. Ez kétségtelenül a féktelen emberi kínszenvedések rettentõ erejének példája, hogy önmagukat újra létrehozzák, és hogy valamilyen furcsa módon emlékezéseiket materializálják.

Néhány esetben világos, hogy a látott állatfalkák tisztátalan mesterséges elementál hordák, ezt a formát öltve, hogy sajátságos, szörnyû helyek visszataszító kisugárzásaiból táplálkozzanak, mint amilyen az akasztófa helye. Ilyen jellegû példát szolgáltat a dicsõített "Gyb kísértetek" (Gyb Ghosts), vagy a legnagyobb kísértetek, a "Láthatatlan világ több felvillanása" (More Glimpses of the Unseen World), 109. oldalán szereplõ leírás, ahogy újra meg újra láthatók balszerencsés disznószerû teremtmények kondáinak formájában, tülekedve, földet túrva, és marakodva éjjelrõl éjjelre, annak a gyalázatos bûntény-emlékezetnek a helyszínén. Ez inkább a kísértetek témaköréhez tartozik, mint a tisztánlátáshoz.

TISZTÁNLÁTÁS - FEJLESZTÉSI MÓDSZEREK


Amikor egy ember meggyõzõdik a tisztánlátás értékes képességének valószerûségérõl, elsõ kérdése általában az, hogy "Hogyan fejleszthetném saját magam esetében ezt a képességet, amirõl azt mondják, hogy látensen mindenkiben megvan?"

Tény, hogy sokféle módszer van, amellyel fejleszthetõ, de mindössze csak egy ajánlható biztonságosan általános használatra, az, amelyikrõl utoljára szólunk majd. A világ kevésbé fejlett népei között a tisztánlátói rangot különféle kifogásolható módokon teremtik meg India néhány nem árja törzse között, de a mámorító kábítószerek használata, a bódító füstök belélegzése a derviseknél, örvénylõ keringésben vallási buzgalom õrült táncában egészen a szédülésig, és érzéketlenség bekövetkeztéig, a Vudu kultusz visszataszító gyakorlatát követõk között rémes áldozatok és a fekete mágia gyûlöletes rítusai által. Az ilyen módszerek a mi fajunk esetében szerencsére nem népszerûek, mégis sokan közülünk, akik kontárok ebben az õsi mesterségben, önhipnózist alkalmaznak, úgy mint fényes pontra meredést, elõírt szöveg ismételgetését, egy fél-tompultsági állapot eléréséig. Köztük egy másik iskola hasonló eredmény elérésére törekszik a lélegzetszabályzás indiai rendszerei közül egyik-másik alkalmazásával.

Mindezek a módszerek egyértelmûen elítélendõk, mint amelyek nem biztonságosak az átlagember által való gyakorlásra, akinek fogalma sincs arról, hogy mit tesz, aki egyszerûen csak bizonytalan kísérleteket folytat egy ismeretlen világban. Még a tisztánlátás megszerzésének attól a módszerétõl is a leghatározottabb irtózással visszahúzódom, amelyik megengedi egy másik személy által történõ hipnotizálással, és vitán felül sohasem szabadna megkísérelni, csakis a hipnotizõr és a hipnotizált közti teljes bizalom és teljes jóindulat, a szívben és lélekben, elmében és szándékban tökéletes tisztaság meglétének feltételei mellett, ami olyan ritka, hogy csak a legnagyobb szentek között található.

A hipnotikus transszal kapcsolatos kísérletek a legmélyebb érdeklõdést váltják ki, minthogy (többek között) a tisztánlátás tényének bizonyítási lehetõségét ajánlják a szkeptikusoknak, mégis az imént említett feltételek kivételével, amely feltételeket, készséggel elismerem, csaknem lehetetlenség megvalósítani, sohasem tanácsolnám senkinek, hogy alávesse magát ezek alanyaként.

A gyógyító hipnózis (amelyben anélkül, hogy transzállapotba helyeznék egyáltalán, kísérlet történik a beteg fájdalmának enyhítésére, betegségének eltávolítására, vagy arra, hogy életerõvel töltsék fel delejes kézmozdulatokkal) teljesen más alapon áll, és a hipnotizõr, még ha teljesen képzetlen is, ha jó egészségnek örvend, és tiszta szándék lelkesíti, valószínûleg nem árthat az alanynak. Olyan szélsõséges esetben, mint egy sebészi operáció, egy ember ésszerûen alávetheti magát még egy hipnotikus transznak is, de ez bizonyosan nem az az állapot, amelyikben az ember könnyelmûen kísérletezhet. A leghatározottabban azt tanácsolnám bárkinek, aki megtisztelne azzal, hogy véleményemet kérné, hogy ne kíséreljen meg semmilyenfajta tapasztalati vizsgálatot, amelyekben számára még szokatlan természeti erõk vannak, mielõtt elõször is elolvasna mindent, amit a tárgykörben leírtak, vagy, ami a legjobb valamennyi közül, mielõtt gyakorlott tanító irányítása alá nem kerül.

Azonban hol található gyakorlott tanító, fogják kérdezni. Bizonyosan nem azok között, akik tanítókként hirdetik magukat, akik azt ajánlják, hogy jó sok guinea-ért vagy dollárért régi korok szent misztériumaiba avatnak be, vagy tartanak "fejlesztõ ciklusokat" ahová alkalmi jelentkezõket vesznek fel oly sok fejenkénti pénzért.

Sokat beszéltünk ebben az értekezésben az alapos gyakorlat szükségességérõl, a felkészült tisztánlátó benne rejlõ elõnyeirõl a képzetlennel szemben, de ez ismét csak ugyanahhoz a kérdéshez vezet vissza bennünket, hogy hol van az a megszerzendõ pontosan körülírt képzés?

A válasz az, hogy a képzés pontosan ott van, ahol mindig is található volt, mióta a világ története elkezdõdött, az Adeptusok Nagy Fehér Testvériségének kezében, amelyik most is ott áll, ahol mindig állt, az emberi fejlõdés mögött, irányítva és segítve azt a nagy Kozmikus Törvény hatalma alatt, ami számunkra az Örökkévaló Akaratát képviseli.

De hogyan juthatunk el Hozzájuk, lehetne kérdezni. Mi módon jelezheti a tudásra szomjas jelölt Náluk útbaigazításra vonatkozó kívánságát?

Ismét csak hagyományos módszerekkel. Nincs új kiváltság, amely által egy ember magát abba az Iskolába gond nélkül tanítvánnyá válásra minõsítheti, nincs a tanuláshoz megvásárolható fejedelmi út. Jelenleg éppúgy, mint a ködbe burkolózott régi idõkben, annak az embernek, aki fel szeretné kelteni figyelmüket, az önfejlesztés lassú és veszõdséges ösvényére kell lépnie, elõször is hozzá kell fognia és tanulnia kell, mindent meg kell tennie. Az ösvény lépései nem titkosak, azokat teljes részletességgel közreadtam a "Láthatatlan Segítõk" (Invisible Helpers) címû könyvben, így itt nem szükséges ismételni. Azonban nem könnyû követni az utat, mégis elõbb vagy utóbb mindenki bizonyára követi majd, mivel az evolúció Nagy Törvénye lassan, de ellenállhatatlanul célja felé tereli az emberiséget.

Azok közül, akik ezen ösvény felé törekednek, a nagy Mesterek kiválasztják tanítványaikat, de csak önmagát tanítandónak átminõsítve állíthatja magát az ember arra az útra, hogy megkapja a tanítást. Enélkül az átminõsülés nélkül semmilyen páholyban vagy társulatban való tagság nem mozdítja elõ célját a legcsekélyebb mértékben sem. Igaz, amint tudjuk, hogy néhány Mester kívánságára alakult meg a Teozófiai Társulat, és soraiból kerültek néhányan kiválasztásra, hogy szorosabb kapcsolatba lépjenek Velük. A kiválasztás azonban a jelölt komolyságától függ, nem pusztán a Társulatban való tagságától, vagy azon belül bárkitõl.

Ez hát a tisztánlátás kifejlesztésének tökéletesen biztos módja, teljes energiával rálépni a morális és mentális fejlõdés ösvényére, amelynek egyik szakaszán ez és más magasabb képességek önként kezdenek megmutatkozni. Van még egy gyakorlat, amelyet valamennyi vallás egyaránt ajánl, amelyet, ha óvatosan és tiszteletteljesen alkalmaznak, semmilyen emberi lénynek nem ártanak, és amelybõl a tisztánlátásnak egyik nagyon tiszta típusa fejlõdik ki némelykor; ez a meditáció gyakorlata.

Válasszon ki egy ember minden nap egy bizonyos idõpontot, olyan idõpontot, amikor számíthat arra, hogy nyugodtan és zavartalanul lehet, lehetõleg inkább nappali, mint éjszakai idõszakot, rendezze úgy, hogy akkor elméjét néhány percre szabadítsa meg minden földi gondolattól, bármi legyen is az, és ha ezt elérte, lényének teljes erejét irányítsa a legmagasabb szellemi eszmény felé, amit történetesen ismer. Meglátja majd, hogy ilyen tökéletes gondolatirányítást sokkal nehezebb elérni, mint feltételezné, de ha eléri, akkor az minden tekintetben üdvös számára, és ahogy erõsödik, egyre képesebb lesz gondolatát felemelni és koncentrálni, és fokozatosan tapasztalja, hogy új világok nyílnak meg látása elõtt.

Elõzetes gyakorlásként ilyen meditáció megfelelõ elérése felé kívánatosnak fogja tartani, hogy gyakorolja az összpontosítást a mindennapi élet dolgaiban, még a legkisebbekben is. Ha ír egy levelet, ne gondoljon semmi másra, csak arra a levélre, míg be nem fejezte. Ha egy könyvet olvas, gondoskodjon róla, hogy gondolatát sohase engedje elkalandozni szerzõje szándékától. Meg kell tanulnia elméjét ellenõrzése alatt tartani, uralnia kell, alacsonyabb szenvedélyeihez hasonlóan, nyugodtan kell azon munkálkodnia, hogy gondolatait teljesen ellenõrzése alá vonja, úgyhogy mindig pontosan tudnia kell, mire gondol, és miért, úgy kell használnia elméjét, forgatnia vagy csendben tartania, mint ahogy egy gyakorlott vívó forgatja fegyverét, ahol akarja.

Végül is akik ilyen komolyan vágyakoznak a tisztánlátásra, birtokolhatják ideiglenesen egy napig vagy óráig, még messze nem biztos, hogy azt fogják választani, hogy megtartják ezt az adományt. Igaz, hogy a tanulás új világai nyílnak meg elõtte, új hasznos erõk, ez utóbbi okból legtöbbünk úgy vélekedik, hogy megéri, de nem szabad elfelejteni, hogy az, akit kötelezettségei még arra hívnak fel, hogy a világban éljen, annak semmi esetre sem zavartalan áldás. Arra, akiben ez a látás megnyílik, a világ szomorúsága és szenvedése, gonoszsága és önzése örökké jelenlévõ teherként nehezednek rá, míg tudása hajnalán gyakran érzi hajlamosnak magát szenvedélyesen harsogni a kérést, amit Schiller hullámzó sorai tartalmaznak, amelyeket talán érdemes lefordítani:

"Miért vetettél így az örök vakságnak ebbe a városába, hogy hirdessem jövendölésedet a kinyílt érzék által? Mi haszna a fátyol fellebbentésének, ahol a közeli sötétség fenyeget? Csak a tudatlanság élet, ez a tudás halál. Vedd vissza ezt a szomorú tisztánlátást, távolítsd el szememrõl ezt a kegyetlen látást! Iszonyatos a te igazságod végzetes szócsövének lenni!"

Késõbb ismét kiált: "Add vissza vakságomat, érzékeim boldog sötétségét, vedd vissza félelmetes ajándékodat!"

Ez, természetesen, egy olyan érzés, ami elmúlik, mivel a magasabb látás a szomorúságon túl megmutat hamarosan valamit a tanítványnak, hamarosan ráébred a lelkén túláradó bizonyosságra, hogy bármilyen is a látszat itt lenn, minden dolog a kétség árnyéka nélkül mûködik együtt mindennek a végsõ javára. Rávilágít, hogy a bûn és a szenvedés megvan, akár képes megérteni, akár nem, és ha látja, végül is hatékonyabban képes segíteni, mintha sötétben munkálkodna, és így megtanulja fokozatosan, hogy részt vállaljon a világ nehéz karmájából.

Vannak félrevezetõ halandók, akiknek szerencséjük van birtokolni ennek a magasabb képességnek egy csöppnyi szikráját, mindamellett minden jó érzés teljes híjával vannak ezzel kapcsolatban, úgyhogy a leghitványabb célkitûzésekre használják fel, valójában még önmaguk hirdetésére is, mint "bemutató és üzleti tisztánlátók".

Szükségtelen elmondani, hogy a képesség ilyen használata merõ erkölcstelen ûzelem és lejáratás, mutatva, hogy szerencsétlen birtoklója valahogyan megtartotta, mielõtt természetének erkölcsi oldala megfelelõen kifejlõdött volna, hogy kiállja a megterhelést, ami ránehezedik. A rossz karma számlájának észlelése, amit az ilyen cselekedet gerjeszthet, az ember méltatlankodását rövidesen sajnálattá változtatja a szentségtörõ vállalkozás boldogtalan elkövetõje felé.

Gyakran cél, hogy a tisztánlátás birtoklása leromboljon minden magánéletet, és korlátlan képességgel ruház fel mások titkainak felkutatására. Nem kétséges, hogy adományoz ilyen képességet, mindamellett a kísértés élvezetes annak, aki gyakorlatilag bármit tud a dologról. Az ilyen célkitûzés indokolt lehet talán, ami a "bemutató és üzleti tisztánlátók" korlátozott képességeit illeti, de az az ember, aki ezt felmutatja azok ellenében, akik megnyitották számára ezt a képességet útmutatásaikkal, és teljesen birtokolják azt, megfeledkeznek három alapvetõ tényrõl. Elõször is, teljesen elképzelhetetlen olyan valakirõl, aki elõtt ragyogó területek állnak nyitva vizsgálódásra, amelyeket az igazi tisztánlátás nyit meg, hogy valaha is a legcsekélyebb kívánsága is legyen arra, hogy bármely egyén kicsinyes kis titkait kikutassa. Másodszor, még ha valamilyen lehetetlen eshetõség folytán a mi tisztánlátónkban ilyen illetlen kíváncsiság merülne fel kicsinyes pletykálkodási ügyek iránt, még ott van az úriemberi becsület, azon a síkon, akárcsak ezen, természetesen megóvná attól, hogy kielégíteni szándékozzon kívánságát. Harmadszor, bármilyen soha nem hallott lehetõség esetében az ember összeütközésbe kerülne az alacsonyabb osztályba tartozó pitrik valamelyik válfajával, akiknél a fenti megfontolások súlytalanok lennének, mindig teljeskörû útmutatásokat adnak minden tanítványnak, amint képesség jele mutatkozik, ami a használatuk elé állított korlátozásokat illeti.

Röviden, ezek a korlátozások azért vannak, hogy ne legyen kíváncsiskodás, a képesség ne kerüljön önzõ felhasználásra, ne kerüljön sor jelenségek mutogatására. Azaz, ugyanazon megfontolásoknak az alkalmazása, amelyek a helyesen érzõ embert irányítják a fizikai síkon, elvártak az asztrális és a mentális síkokon is, hogy a tanítvány soha, semmilyen körülmények között ne használja azt a képességet, amelyik tudástöbbletet ad számára, saját maga számára világi kedvezmények elõsegítésére, sõt bármilyen módon nyerészkedésre ezzel kapcsolatban, és hogy soha ne végezzen "bemutatót", ahogy a spiritiszta körökben nevezik, azaz ne tegyen olyat, ami kétségbevonhatatlanul bizonyítja a kételkedõknek, hogy õ olyasmivel rendelkezik ami nekik szokatlan képességnek tûnik.

Az utóbbi kikötésre gyakran mondják az emberek: "De miért ne tegye? Olyan könnyû lenne rácáfolni és meggyõzni a hitetlent, és jót tenne neki!" Ezek a bírálatok szem elõl tévesztik azt a tényt, hogy elõször is, senki, aki tud valamit, nem akar megcáfolni vagy meggyõzni kételkedõket, vagy azon fáradozni, hogy kételkedõk állásfoglalását a legcsekélyebb mértékben is ilyen vagy olyan módon megváltoztassa. Másodszor, a bírálók nem értik meg, mennyivel jobb a kételkedõnek, ha fokozatosan nõ fel a természet tényezõinek szellemi értékeléséig, ahelyett, hogy egycsapással mintegy eléje vezetik. Ezt a témát teljes terjedelemben áttekintette néhány évvel ezelõtt Mr. Sinnett "Okkult világ" (Occult World) címû mûve, nem szükséges ott kifejtett érveit megismételni.

Néhány barátunk nehezen veszi tudomásul, hogy az ostoba szóbeszédnek és meddõ kíváncsiságnak, ami oly teljesen kitölti az agyatlan többség életét a Földön, nincs helye a tanítvány valóságosabb életében, ezért olykor kérdezõsködnek, hogy vajon, mégha nem is kívánná különösebben látni, nem figyelhetne-e meg a tisztánlátó olyan titkot, amit más személy megpróbál elfedni, ugyanúgy, ahogy valakinek a szeme megakadhat egy mondaton másvalaki levelében, ami véletlenül az asztalon fekszik. Természetesen megfigyelhetne, és mi lenne, ha megtenné? Becsületes ember azonnal elfordítaná tekintetét mind az egyik, mind a másik esetben, és olyan lenne, mintha nem látta volna. Az ellentmondók jobban tennék, ha megértenék azt a gondolatot, hogy a tanuló nem avatkozik más emberek dolgaiba, kivéve, ha hatókörébe kerül, hogy segíteni próbáljon, és hogy megvan mindig a saját munkaterülete, hogy azzal foglalkozzék. Ha ezt felfognák, nem lennének olyan reménytelenül messze attól, hogy megértsék a gyakorlott tisztánlátó kiterjedt életének tényeit.

Még abból a kevésbõl is, amit elmondtam a tanulóra szabott korlátozásokat illetõen, nyilvánvaló, hogy nagyon sok esetben sokkal többet tud annál, mint amit szabadságában áll elmondania. Ez sokkal tágabb értelemben igaz, természetesen, Magukra a Bölcsesség Mestereire nézve is, ezért azok, akik alkalmanként beléphetnek az Õ jelenlétükben, olyan nagy figyelmet szentelnek legegyszerûbb szavuknak is egy-egy témában, a közvetlen tanítástól teljesen függetlenül. Mivel egy mester véleménye, sõt még egyik legmagasabb tanítványáé is olyan valamely témában, mint azé az emberé, akinek lehetõsége a pontos megítélésre összehasonlíthatatlan a mienkhez viszonyítva.

Az Õ helyzete és kiterjedt képességei valójában az egész emberiség öröksége, és lehetünk jelenleg még távol azoktól a hatalmas képességektõl, minden bizonnyal egy napon a sajátunk lesz. Milyen más hely lesz ez a régi világ, amikor az emberiség, mint egész birtokolja majd a magasabb tisztánlátást! Milyen nagy lesz a különbség a történelem esetében, ha mindenki tudja olvasni a feljegyzéseket; a tudomány esetében, amikor minden folyamat, amelyekrõl az emberek most csak elméleteket gyártanak, megfigyelhetõ lesz egész lefolyásában, az orvostudomány esetében, amikor orvos és betegek egyaránt láthatnak pontosan és világosan mindent, amit csináltak, a filozófia esetében, amikor nincs többé vitalehetõség az alapokat illetõen, mivel mindenki egyaránt látja az igazság nagyobb kiterjedésû oldalát, a munka esetében, amikor minden munka öröm lesz, mivel mindenkit oda helyeznek ahol legjobban tud tevékenykedni, az oktatás esetében, amikor a gyermekek elméje és szíve megnyílik a tanár elõtt, aki megpróbálja alakítani jellemüket, a vallás esetében, amikor nem lesz többé vitalehetõség terjedelmes dogmáit illetõen, mivel az igazság a halál utáni állapotról és a világot kormányozó Nagy Törvényrõl minden szemnek nyilvánvaló lesz.

Mindenek felett, mennyivel könnyebb lesz akkor, mivel a fejlettebb emberek sokkal szabadabb körülmények között segítik egymást. Az elme elõtt megnyíló lehetõségek ragyogó, minden irányban kiterjednek, úgyhogy Hetedik Körünk valóban igazi aranykor lesz. Jótékony számunkra, hogy ezeket a nagyszerû képességeket nem birtokolhatja az egész emberiség addig, amíg magasabb szintre nem fejlõdik erkölcsiségben, valamint bölcsességben, máskülönben még rosszabb körülmények között meg kellene ismételnie a nagy atlantiszi civilizáció rettenetes bukását. Tagjaik elmulasztották megérteni, hogy megnövekedett képesség nagyobb felelõsséget jelent. Mégis, ha mi magunk legtöbben azok közül lennénk, reméljük, tanultunk bölcsességet abból a tévedésbõl, és ha megint megnyílik annak a tágabb életnek a lehetõsége elõttünk, ezúttal jobban kiálljuk a próbát.

http://affection.add-to.net/