A másik oldal

A másik bomba

1 hozzászólásÍrta magász több éve

A szemipalatyinszki lőtéren a "poligonon" (kazahsztáni kísérleti telepen), 1949. augusztus 29-én, reggel 7 órakor robbant az első szovjet atombomba.

Neve több értelmezésben is fennmaradt. "Rosszija gyelaet számá" Szó szerinti fordításban azt jelenti: Oroszország maga készítette. Vannak, akik úgy értelmezték, hogy Sztálin sugárhajtású (reaktív) motorja, de valószínűbb, hogy Speciális Sugárhajtású Motor - "Reaktyivnüj Dvigátyel Szpeciálnüj" volt a kiindulási fedő-megnevezés.

RDS-1

Ennek a névnek azért van különös iróniája, mert a bomba csaknem teljes egészében az amerikai atombomba koppintása volt. Maga Igor Kurcsatov, a szovjet atombomba atyja, is elismerte, hogy a hírszerzők, az "atomkémek" információi nélkül nem tudták volna ilyen rövid időn belül megvalósítani a szovjet atombombát. Erről azonban csak Sztálin, a hírszerzés (NKVD - a későbbi KGB és a GRU (Glavnoye Razvedyvatelnoye Upravlenie), valamint maga Kurcsatov tudhatott. Kifele a szovjet nép munkájának az eredményének kellett látszani, és látszott is egészen a kommunista rendszerek felbomlásáig. Az akkori időknek megfelelően, a hangsúly tehát azon volt, hogy "maga", pontosabban értelmezve: "magunk" készítettük a bombát.

Az 1949-es első orosz atombomba robbantásról így írt az orosz "Gazdaság és élet" című folyóirat:

"10 másodperc maradt... 3, 2, 1, 0! Egy könnyű lökést érezni, néma csönd....És hirtelen óriási robbanás, rengés. Elképzelhetetlen a robbanás hangja, ami megrázta a földalatti betonbunkerban tartózkodókat. (A robbantástól egy kilométerre lévő, földalatti bunkerben jelen volt Berija és Kurcsatov is. Az első az NKVD főnöke, Sztálin "rossz lelke", a második a bombát létrehozó atomtudós.). A felszínen több

"Ezt mi csináltuk! Nekünk sikerült!" - ölelkeztek össze a bunkerben lévők. Nem volt náluk boldogabb ember a Földön! Megtették, amit a haza, a szülőföld várt tőlük. Nekik ez volt a kötelességük!"

Moszkva hallgatott a robbantásról. Tudták, hogy észreveszik. Az amerikaiak a légköri mintákból jöttek rá arra, hogy a Szovjetunió utolérte őket a nukleáris fegyverkezésben.

Nem kisebbítve az atomkémek szerepét, azért el kell ismerni, hogy a szovjet tudósok és műszaki szakemberek "hozták össze" a szovjet atombombát. Ez nem akármilyen teljesítmény volt.

Az első szovjet atommáglyát Kurcsatov építette a Moszkva szélén (Hodinszkij mezőn) létrehozott laboratóriumban. (Ma: Kurcsatov Intézet) Ez volt az un. 2-es Labor. (Az 1-es Laboratórium Kirill Szinelnyikov Műszaki-Fizikai Intézete - FTI volt, Harkovban.) Az atommáglyát - amelyet 1946. augusztus 25-én indítottak és segítségével 1948. februárjáig 2 gramm tiszta plutóniumot tudtak előállítani - "agregát N0 01"-nek, más jelöléssel: F-1-nek, nevezték el. A tervezőiroda neve: "KB-11" volt. A kutatók a 9-es számú Tudományos Kutató Intézetből -a "NII-9"-ből - kerültek ki. Moszkvában a NII-9-ben az 5-ös jelű kísérleti atommáglya működött.

(Magyarországon először 1959-ben, a KFKI szovjetszállítású, 2 MW-os kutatóreaktorában hoztak létre láncreakciót)

I.V. Kurcsatov 1946-ban elismerte, hogy 1945 májusában még reményük sem volt arra, hogy az urán-grafit atommáglyát létrehozzák. Összesen 7 t uránoxidjuk volt, és a szükséges 100 t-át, 1948-nál előbb nem tudták volna megtermelni. Berija irányítása alatt az elfoglalt Németországból kiszállítottak a Szovjetunióba 300 t uránoxidot. A németek korábban Belgiumból és Franciaországból 3500 t urán-sót szállítottak Németországba 1942-ben, és a háború végére már 15 t fém uránjuk is volt. Ebből hozták el - háborús trófeaként - az oroszok az első uránfém rudat. (Az USA-ban 1945 tavaszán, már 6 reaktor működött, 30-30 t fém urán töltettel)

A. P. Zavenyágin 1945. augusztus 13-án szervezi meg az NKVD 5-ös számú speciális csoportját, akinek a feladata lesz Németországban összegyűjteni a nukleáris ipar berendezéseit. A csoport augusztus 26-án repült el Berlinbe és december 10-ig 219 vagon berendezést küldtek a Szovjetunióba.

A Szovjetunióban "Elektrosztál", "Maják" és "Glazov" városok lettek az atomipar fellegvárai.

A "Majákban" (Ozersk, Kombinát N0 817) 1948. június 19-én indították az első ipari méretű, grafit moderátoros "A" (Annuska) jelű reaktort. A fizikai indítást már június 7-én megkezdték, és a névleges teljesítményt (100 MW) június 22-én érte el a reaktor. A fűtőelemeket - a "tvel"-t - "Elektrosztálban" (Moszkva mellett, 12-es üzem) készítették. Az első plutónium izotópot tartalmazó urán rudakat 1948. augusztus 22-én szállították át a Radiokémiai Üzembe, ahol a plutóniumot leválasztották. Innen 1949. február 26-án került a plutónium a Fémkohászati Üzembe, amelyet Tatüs helyiségben (Küstüm város mellett) építettek fel. Az atombombához szükséges tiszta fém plutóniumot ugyanezen év augusztusában állították elő.

(Az első orosz plutóniumbomba magja 80-90 mm átmérőjű és 763-1060 g tömegű volt.)

"Glazov" (Udmurt Köztársaság. 544-es számú - volt lőszergyári - üzem) a fémkohászat központja lett. Itt foglalkoztak a fémuránnal, a cirkóniummal, a hafniummal. A fémuránt a "Majákból" ideszállított szegényített uránból állították elő. (Csepecki Mechanikai Üzem)

Kirovo-Csepeckben, a 752-es üzemben 1949-től gyártották az urán-hexafluoridot (UF6) ami az urándúsítás alapanyaga.

A legtöbb uránt Lengyelországból, Felső-Sziléziából hozták be a Szovjetunióba. (160 t kibányászott ércet találtak 1%-os urán tartalommal és 1,5 tonnát 15%-os urán tartalommal.) Az ebből készített plutónium volt az első szovjet atombomba töltete.

Az első gázdiffúziós urándúsító üzem 1950-ben indult, Novouralszkban (Szverdlovszk-44). Az 1951. október 18-án felrobbantott első szovjet urántöltetű bomba az itt készített katonai minőségű uránból készült.

A nyomott vizes reaktorokban (mint például Pakson) használt 3,5% dúsítású uránból 60 kg a kritikus tömeg, míg a tiszta U 235-ös uránnál elég egy kiló is. Ennek az előállításához viszont több száz centrifuga kell a mai technikai ismeretek mellett is, és több hónap eltelik amíg a szükséges mennyiséget összegyűjtik.

Az angol atombombát szintén az amerikai Manhattan Project keretében készítették el. Az atomreaktorokat (2 db "Windscale Piles"-t) Windscale-ben (későbbi nevén: Sellafieldben) építették fel. Ezek 7,43 m magas, 15,32 m átmérőjű léghűtéses grafit moderátoros reaktorok voltak, 180 MW hőteljesítménnyel. Bennük 285 mm hosszú, 25 mm átmérőjű fém urán töltetek voltak, ami 3 444 üzemanyag csatornába volt elhelyezhető. A két reaktor évi 35 kg katonai plutóniumot állított elő. Az első plutónium szállítmányt 1952 áprilisában vitték el a B204-es üzembe, Aldermastonba. Itt készítették el a bombát, amit hat hónap múlva 1952. 10. 03-án felrobbantottak, Ausztráliától nyugatra, Montebello szigetén.

A B204-es üzem 1951-től 1957-ig 385 kg plutóniumot termelt.

A két reaktor 1950-től 1957-ig üzemelt, amikor az egyes reaktoron tűz ütött ki és jelentős környezetszennyezés történt. (Ezt követően a léghűtéses reaktorokat már gázhűtésesre (CO2) tervezték.). A megolvadt reaktorzónában ma is kb. 6700 sérült üzemanyag kazetta van. Eltávolításukról a BNFL, a Rolls Royce és a NUKEM cégeknek kell gondoskodnia.

Kína szinte a kezdetektől (1954 október, Hruscsov látogatása Kínában) kérte az oroszokat, hogy adják át nekik az atomfegyver készítés technológiáját. 1955-58-ig az oroszok csak a polgári hasznosítású atomtechnikát a "békés atomot" szolgáltatták. Az atombomba makettjét és a bomba dokumentációját az 1957. október 15-én aláírt egyezmény alapján kapták meg a kínaiak. 1958 júniusában szovjet segítséggel indították Kínában az első kísérleti atomreaktort.

1959 nyarára világossá vált, hogy a szovjetek nem adják át Kínának az atombomba készítés teljes technológiáját. 1960-ban 1292 szovjet szakértőt hívtak vissza Kínából, akik az atomfegyverkezésen és a rakétatechnikán dolgoztak. A kínaiak 1962-ben bejelentették, hogy 65-re kész lesz az atombombájuk. És valóban%u2026%u2026..

1964. október 16-án - pekingi idő szerint - 13 órakor felrobbantották az első kínai atombombát. Ezzel Kína lett az ötödik atomhatalom, az USA, a Szovjetunió, Anglia és Franciaország után. %u201EÖt atomhatalom: ez öttel több, mint amennyire szükség lenne%u201D %u2013 hangzott el a híres mondás, a svéd leszerelési diplomatától, Alva Myrdaltól. Ezt követően, 1996 közepéig még 45 atom- és hidrogénbombát robbantottak fel a kínaiak, és ezeknek közel felét a föld fölött. (Lob Nor)

Még nagyobb, még több bomba

1 hozzászólásÍrta magász több éve

A "tudást" nem lehetett kordában tartani. Egyre több ország kezdett atombombát és más tömegpusztító fegyvereket gyártani. A kísérleti robbantások, balesetek nem lokalizálódtak az országhatárokon belül. Világméretűvé vált a radioaktív szennyezés. A robbantások nyomán kilószám került a levegőbe a súlyosan mérgező plutónium 239, cézium 137 és stroncium 90 is.

Churchill kijelentette 1949-ben, hogy: "már csak az atombomba védi Amerikát és Európát a szovjet támadás ellen".

Sorozatban végezték a kísérleti atomrobbantásokat.

Az első - kísérleti robbantásnak tekinthető - robbantást az amerikaiak hajtották végre, 1951 márciusában, a katasztrófaprogram keretében.

Néhány hónappal az után, hogy a Szovjetunióban végrehajtották az első atomrobbantást, Truman elnök 1950 januárjában elhatározta: szükség van ahidrogénbombára.

"Oppenheimer, mint az Atomenergia Bizottság: General Advisory Committeejének elnöke erősen ellenezte 1949-ben a H-bomba kifejlesztését és másokat is késleltetésre akart rávenni még azután is, hogy Truman elnök elrendelte a kísérletek megkezdését." (Amerikai Magyar Hang, 1954. április 19. 7. oldal.)

Einstein 1950. februárban levelet írt az amerikai elnöknek, ellenezte a hidrogénbomba megvalósítását. Február 12-én egy TV műsorban, ahol Eleanor Roosevelt asszony volt a házigazda, Einstein kijelentette, hogy a hidrogénbomba "minden életet elpusztíthat." Az aktualitását a kijelentésének az adta meg, hogy Harry Truman elnök két héttel korábban jelentette be a hidrogén bomba programját. (a crash program to build a hydrogen bomb.). Másnap reggel a Washington Post fő címként hozta: "Einstein Fears Hydrogen Bomb Might Annihilate Any Life!"

Ugyanakkor Teller Ede jelentős tevékenységet végzett a H-bomba megvalósítása érdekében. (Lásd a Fizikai Szemle 1997/3. számában, Barton C. Hacker írását a "Marslakók új környezetben" címmel.)

Már az első urán-, illetve plutóniumbombák után rájöttek, hogy ezek segítségével még nagyobb rombolást lehet véghezvinni. Nevezetesen ha a hagyományos atombomba köré mélyhűtött deutérium-trícium keveréket építenek be, akkor a hagyományos bomba robbanásakor a plazma-állapot eléréséhez megfelelőek lesznek a körülmények, így pár másodpercre be tud indulni a magfúzió. Tehát az elért hő még nagyobb lesz, azaz még nagyobb romboló hatást lehet elérni. A fúzió során egyes alacsony rendszámú atomok magja összeolvad és ily módon új, alacsonyabb energiaszintre jutnak, miközben energia szabadul fel. Míg a maghasadáskor magreakciónként 1 MeV energia, magfúziónál 5 MeV energia szabadul fel. De a fúzió létrejöttéhez az anyagnak plazma állapotúnak kell lennie. A hidrogénbomba kidolgozójaként a magyar születésű Teller Edét nevezik meg. (Tamás Ferenc: Atomenergia)

D D --> He-3 neutron 3,25 MeV

D D --> T proton 4 MeV

D He-3 --> He-4 proton 18,3 MeV

D T --> He-4 neutron 17,6 MeV

D Li-6 --> 2He-4 22,4 MeV

proton Li-7 --> 2He-4 17,3 MeV

Ahhoz hogy fúziós reakciókat használjunk energiaforrásként, a fűtőanyagot 100 millió Celsius-fokos hőmérséklet fölé kell hevítenünk, ami többszöröse a Nap közepében uralkodó hőmérsékletnek. Ezen a hőmérsékleten a gáz plazmává alakul, és a deutériumból és tríciumból álló plazmarészecskék összeolvadva héliumot és nagy sebességű neutront eredményeznek. A felhasználandó üzemanyag gyakorlatilag kimeríthetetlen. A deutérium és a trícium hidrogén izotópok - a deutérium vízből nyerhető ki, míg a trícium egy könnyűfémből, a lítiumból állítható elő, ami világszerte megtalálható. Egy kilogramm ugyanannyi energiát állít elő, mint 10 millió kilogramm kőolajszármazék.

A termonukleáris fúzió szabályozhatóságának gondolata már 1938-ban Andrej Szaharov fejében megfogant. 1950-ben Oleg Lavrentyev tett javaslatot a szilárd lítium-deutériummal működő H-bombára és a villamos energia termelésre is alkalmas, szabályozható fúzióra. (Az eredeti levél, amelyet A Lavrentyev küldött Szahalin szigetről a Minisztériumba, eltűnt az ötvenes évek süllyesztőjében. A felfedezést csak A. Szaharov igazolása támasztja alá.) A plazma elektrosztatikus erőtérben történő tárolására először Ő tett javaslatot, ezt fejlesztette tovább A. Szaharov, I.E. Tammal közösen, de ők már mágneses erőtérben gondolkodtak. Ez lett a "körgyűrűs mágneskamra", a TOKAMAK. The "tokamak," a Russian acronym for "torroidal magnetic chamber."

1952. október 31-én az Eniwetok-szigetcsoporthoz tartozó Elugelab/Flora szigeten robbantották fel az amerikaiak az első - Teller elven működő - 10,4 Mt-ás hidrogénbombájukat az "Ivy Mike"-t. (A bomba tervezői Teller és Stanislav Ulam voltak). A robbantás helyén 1,5 km átmérőjű, 53 m mély kráter keletkezett. A kísérlet bebizonyította, hogy a fúziós reakció megvalósítható. A szovjetek első H-bomba kísérleti robbantására 1953. augusztus 12-én került sor, Szemipalatyinszkben. (400 kilótonna TNT hatás). Az angolok 1952. október 3-án, harmadik országként robbantottak atombombát.

Sovjetunióban un. "zárt városokban" készültek a haza védelmére. A szovjet zárt városok története közvetlenül a második világháború befejeződése után kezdődött. A hirosimai és a nagaszaki atomtámadás után Sztálin Trumannak választ akart adni, ezért beindította a saját nukleáris programját a szovjet "Manhattan-tervet" A terv megvalósításáért L. Berija volt a felelős. Elsősorban plutóniumra volt szükségük. Az "atompajzs" létrehozásának első lépése volt a plutónium termelő atomreaktor létrehozása. Ehhez egy - a világtól elzárt, szupertitkos - városra volt szükség, ahol összegyűjthetik a szükséges berendezéseket, tudósokat, szakembereket. (Az atomtitok rég nem volt titok. 1949. Augusztus 29.-én, Szemipalatyinszkben felrobbantották az orosz atombombát. Plutónium bomba volt, amihez ebben a városban termelték meg az "üzemanyagot"). A szovjet tudósok

Cseljábinszk 40-nek (1990-től Cseljabinszk-65) nevezték el azt a várost, amelyet 1990-ig a világ egyetlen térképén sem jelöltek. Pedig ekkor már több mint 110 ezer lakosú volt, ez a "láthatatlan" nagyváros. Szomszédos városok: Kaszli és Küstüm. Az őslakók: baskírok. Utcák, terek, színház, mozi, üzletek sora, sportolásra és szórakozásra alkalmas tópart az Irtyás tónál, szóval minden megvolt itt - csak a szabadság nem. Dupla drótkerítés közt elgereblyézett homokos föld, fegyveres őrség vette körül a várost. A külső kapu bezáródott mielőtt a belső kinyílt volna.

A szovjet Atomenergetikai Minisztériumnak még kilenc ilyen zárt városa volt. Az első három: Cseljábinszk-65 (40) (1947 ma: Ozjorszk); Tomszk-7 (1949 ma: Szeversk 56o27' É 84o47'K) és Krasznojárszk-26 (45) (1950 ma: Zseleznogorszk 56o 26' É; 93o36' K), továbbá: Kremljev (Arzamasz 16); Sznyezsinszk (Cseljabinszk 70); Novouralszk (Szverdlovszk 44); Zlatouszt 36; Penza 19; Obnyinszk; Angarszk.

A hidegháborús készletek maradványaként, a volt szovjetköztársaságok területén, még ma is, Kb. 7-800 t magasan dúsított uránium, illetve 150-200 t plutónium van, amit ezekben az üzemekben állítottak elő. NAÜ adatok szerint az atombombához elég 25 kg magasan dúsított urán, vagy 8 kg plutónium.

(A világon 43 ország rendelkezik magas dúsítású katonai uránnal, 12 ország - Izrael, Pakisztán, India csak feltételezetten - pedig plutóniummal is.)

1945-1996 közötti kísérleti robbantások száma: USA 1030; Szovjetunió és Oroszország 715; Franciaország 210; Nagy-Britannia 45; Kína 45; India 1
Összesen: 2046 robbantás.

Pakisztán azt állítja, hogy az indiai fenyegetésekre válaszul fejlesztette ki atomarzenálját. "Mi kényszerhelyzetben voltunk India atomambíciói miatt" - hangoztatta a pakisztáni szóvivő. India és Pakisztán háromszor háborúzott a brit gyarmati uralom 1947-es vége óta. Két háború a vitatott hovatartozású Kasmír miatt tört ki. (A nagyrészt hat-hétezer méter magas hegyek és nehezen megközelíthető, gyéren lakott területek alkotta Dzsammu-Kasmír, az addig brit fennhatóság alá tartozó indiai szubkontinens 1947. augusztusi megosztása óta gyakorlatilag folyamatosan a két utódállam, India és Pakisztán közötti területi viták forrása.)

A nemzetközi közösség béketárgyalásokra ösztönözte Indiát és Pakisztánt, mert attól tartott, hogy a feszültség nukleáris összecsapásba torkollhat.

Dél-Korea is titkos nukleáris programba kezdett, de Washington rávette Dél-Koreát a nukleáris program feladására cserébe az amerikai atomfegyverek védeleméért.

A szovjet atombomba robbantások helyszíne kezdetben Szemipalatyinszk volt. A kísérleti telep létrehozását 1947. augusztus 21-én határozta el a Szovjet Minisztertanács. A "Poligon"-t 1948-ban építették ki, az első atombombafelrobbantására. 40 év alatt 456 légköri és földalatti robbantást végeztek itt. Az első földalatti robbantásra 1961. október 11-én került sor. Az utolsó robbantás 1989. október 19-én történt. A függetlenné vált Kazahsztán 1991-ben bezárta a szemipalatyinszki "Nukleáris Poligon"-t.

A szovjet kísérleti robbantások közül 1955-1990-ben, 130 robbantás a Novaja Zemlja kísérleti telepen történt. Ebből 88 atmoszférikus, 39 földalatti, 3 pedig tengeralattirobbantás volt. Kísérleti nukleáris robbantások színhelyei voltak még a SzU-ban: Tock, Kapusztyin Jár, és a Ladogai telep.

Napjainkban a Novaja Zemljá a szubkritikus robbantások (más szóval: "hidrodinamikus kísérletek") színhelye. Ezekre azért is szükség van, mert így tudják leellenőrizni a plutónium és az erősen dúsított urán hatásának hosszabb ideje kitett műszaki technika és az indító robbanófejek üzemképességét. Ezen kívül a plutóniumegy része, hosszabb tárolás után, amerícium 241-es izotópjává alakul át. A folyamat elméletileg ismert, de hogy valójában mi történik a robbanófejekben lévő plutónium-amerícium keverékkel - az a gyakorlatban nem eléggé ismert. A tárolási feltételeket hasonló módszerekkel állapítják meg az USA-ban (Nevada) is. Az ilyen robbantásokat zárt konténerekben hajtják végre, mivel a robbanás ereje elhanyagolható. Az ilyen robbantásokat nem tiltja semmilyen nemzetközi egyezmény sem. (A CTBT, az átfogó atomcsend egyezmény sem.)

Az USA atombomba robbantások színhelye volt még: Carlsbad, New Mexico; Hattiesberg, Missisipi; Grand Valley, Colorado; Rifle, Colorado; Farmington, New Mexico; Hot Creek Valley, Central Nevada; Fallon, Nevada és Alaszka, Aleut-szigetek (Amchitka Island), ahol az eddigi legnagyobb erejű* (5,1 megatonna robbanóanyag) földalatti robbantást végezték. Itt 1971-ig 520. atombomba-robbantást hajtotta végre. (Az első robbantás 1965-ben volt a Project Long Shot szerint.). A szigetek körül a tengeri vidra állomány a huszadára esett. A hidegháború végeztével 1994-ben az amerikai hadsereg elvonult a szigetekről, több tízezres elhagyatott települést és rengeteg mérget hagyva maga után.

* A legnagyobb erejű nukleáris robbantást 1961-ben az Új-földi kísérleti telepen az oroszok végezték. Ez majdnem 60 megatonna TNT erejű, légköri robbantás volt, 4 km magasságban. A.D. Szaharov szerint (aki egyébként ennek a típusú H-bombának a "szülőatyja") a légköri atomrobbantások minden megatonnája 50 ezer ember halálát okozta a Földön.

A világ legnagyobb atombombájának modellje. (58 megatonna) Felrobbantották 1961. október 30-án, Új-földön. (Múzeumi fotó)

Aki még nem próbálta ki az atomfegyverét - hivatalosan nem számít atomhatalomnak. Az atomfegyver birtoklása szempontjából megkülönböztethetünk:

atomhatalmakat (melyek 1967. január 1. előtt nukleáris fegyvert, vagy más nukleáris robbanószerkezetet fejlesztettek ki és robbantottak fel): Amerikai Egyesül Államok, Szovjetunió (majd FÁK, később Oroszország), Nagy-Britannia, Franciaország, Kína;
küszöb országokat, melyen belül lehetnek:

- de facto atomhatalmak (India, Pakisztán, Izrael),

- "jó útra tért" küszöb országok (Argentína, Brazília, DAK),

- potenciális küszöb országok (Algéria, Líbia, Észak-Korea, Irak, Irán)

India és Pakisztán 1998-ban nyilvánította magát atomhatalomnak, miután nukleáris robbantásokat hajtottak végre. Egyik állam sem engedélyezte nukleáris arzenáljának ellenőrzését, így teljesen nem lehet tudni, pontosan milyen atomfegyvereket birtokolnak.

Franciaország a Muruora korallzátony közelében, Anglia Ausztrália melletti Montebello szigeten, Kína, India, Pakisztán a saját országuk határán belül robbantott atombombát.

2003-ban a tudósok már arra számítottak, hogy Észak-Korea kísérleti atomrobbantást hajt majd végre, ahogyan tette ezt India és Pakisztán is 1998-ban, tudtára adva a világnak, hogy beléptek az atomhatalmak sorába. A CIA akkori értékelése szerint: "Észak-Korea ezt azonban nem tartja feltétlenül szükségesnek. A kísérleti atomrobbantás végrehajtása ugyan megerősítené, hogy Phenjan rendelkezik atomfegyverrel, de nem változtat azon, hogy az észak-koreai vezetés már most is hisz e fegyvereinek hadrafoghatóságában." (Reuters hírügynökség, 2003. november 7)

2006. október 9-én Észak-Korea sikeres föld alatti kísérleti atomrobbantást végzett. A tesztet helyi idő szerint nem sokkal fél tizenegy után - közép-európai idő szerint hajnali fél négy után - hajtották végre a Kildzsu város közelében, az ország északkeleti részén. A geológiai kutatóintézet mérése szerint 550 tonna hagyományos TNT robbanóanyag erejének felelt meg a kísérletben felrobbantott atomeszköz detonációja. (dél-koreai Yonhap hírügynökség jelentése)

Az urán története

1 hozzászólásÍrta magász több éve

Az urán a naprendszerünk keletkezésekor került a Föld anyagába. 2 milliárd évvel
ezelőtt a 235U/238U izotóp aránya 3% lehetett. (Hasonló, 3,5-4 % dúsítású üzemanyag
kazetták vannak a paksi atomerőműben.)

Az urán a periódusos rendszer 92. eleme. A fém urán színe: ezüstös. Fajsúlya: 19,1 kg/dm31789-ben Martin Klaproth fedezte fel és nevezte el.

Ma, a természetes urán 99.3 %-a 238-as, 0.7 %-a pedig 235-ös izotóp. Pontosabban: 0,7202 %- és ez 0,00004%-os pontossággal!

Miért van ez így?

A Föld keletkezésekor az urán adott 235U/238U izotóparányban jött létre a Föld belsejében. Ez az arány az idők folyamán jelentősen megváltozott, mivel a két izotóp különböző felezési idővel elbomlik. A 235U izotóp felezési ideje 700 millió, míg 238-as tömegszámú "testvéréé" 4,5 milliárd év, vagyis az előbbi, a 235U izotóp gyorsabban fogy, mint a 238U. Az izotópok felezési ideje nyilvánvalóan a világ minden részén, minden kőzetben ugyanakkora, így ugyan az izotóparány az évmilliárdok során megváltozott, de a világon mindenhol ugyanolyan mértékben. Ezt 1972-ig több száz mérés igazolta, a világon található uránércben az urán 235-ös és 238-as tömegszámú izotópjainak arányát mindig 0,7202%-nak találták, 0,00004% pontossággal.

A vulkáni tevékenységek során felszínre került urán vízben oldódott, oxidálódott. Az uránoxid vízben már nem oldódik, így a nagy koncentrációjú rétegekben lerakódott.

Az uránérc akár 90%-ban is tartalmazhat uránt. (A mecseki uránbányában 0,1% volt az érc urántartalma.)

Az urán külszini bányászása. Key Lake, Kanada. (Szerző felvétele)

Igazi hasznosítása, "karrierje" a radioaktivitás felfedezése (1869 Henry Becquerel) után indult meg és a maghasadás, a láncreakció felfedezésével (Szilárd Leo, Enrico Fermi, 1934) szélesedett ki.

Az uránt alapvetően az energia iparban és a hadi iparban használják.

Kisebb mértékben, közvetve, az űrkutatásban, a gyógyászatban, a tengerhajózásban.

Az urán felhasználása során keletkező radioaktív hulladékok kezelése egy külön ipart teremtett.

Az urán kinyerését az uránércből, általában a bányatársaság végzi. A végtermék a por alakú természetes urán oxid különböző formája. Általában U3O8 szerepel a világpiacon.
A dúsítás alapanyaga az urán-hexafluorid. UF6., amit speciális konténerekben szállítanak. A konténerekben az UF6 halmazállapota eléggé meghatározhatatlan, mert a hőmérséklet és a nyomás viszonyok olyanok, hogy a hármas-pontja körüli (szilárd-folyékony-gáz) állapotban van az anyag. (Lásd az UF6 fázis diagramját.) Kiszereléskor felmelegítik és gáz állapotban szállítják kompresszorokkal.
Az U3O8 átalakítását UF6-á konverziónak nevezzük.
A konverziót általában külön üzemek, társaságok végzik. A legnagyobb konverziós üzemek: CAMECO; COGEMA (Kanadában: SMDC); COMURHEX; TENEX;
A dúsító üzemek végterméke a megfelelő %-os arányban megnövelt 235U tartalmú dúsított UF6. (Lásd az ASTM szabványokban.)
Legnagyobb dúsítással foglalkozó társaságok: TENEX(az Urali, a Zseleznogorszki, a Tomszki, az Angarai Elektro Kémiai Gépgyárak); URENCO; USEC; EURODIF; COGEMA
A kazetta gyártó társaság végzi általában a második konverziót, amikor hidrogénben UO2-vé égetik az UF6-ot. Ezt a por alakú urán dioxidot préselik tablettákká és helyezik be az üzemanyag pálcákba.
A hulladék hasznosításnál a kérdőjel a "wait and see" stratégiának megfelelő un. közbenső tárolást jelöli. Majd meglátjuk mit csinálunk vele?
A kiégett üzemanyag közvetlen eltemetését nem jelöltük a sémán, mivel ez nem jelent felhasználást. Erről a kiégett részben bőven esik szó, itt már csak ismétlés lenne!
Szegényített urán (depleted uranium) a reprocesszálás során is keletkezik. A sémában ez az urán visszacsatolással, van jelezve. Ha a szegényített uránban 236U található, akkor ez bizonyára a reprocesszálásból került az uránba, mert a természetben ez az izotóp nem fordul elő! (Lásd az ASTM C 996-96 szabvány 5.5 pontjában.) A hadiipar mintegy 20 éve fedezte fel a szegényített urán kedvező (sugár árnyékoló és mechanikai) tulajdonságait és olcsóságát.
Nukleáris fegyvereknél a dúsított urán (90%-ig) és a plutónium felhasználása a robbanó tölteteknél és az atombombánál közismert. A szegényített uránlövedékeket az Öböl háborúban és a Délszláv válságnál - nagy sikerrel - vetette be a NATO. (Bár a toxikus hatása miatt a kárfelmérőket és a karbantartókat is káros hatások érték.)

Mi a reprocesszálás?

Nukleáris üzemanyag atomreaktorban történő felhasználása után számtalan olyan anyag található még az üzemanyagban, amelyek újra felhasználhatóak. Egyrészről a természetesnél magasabb részarányban lehet az üzemanyagokban 235-ös urán izotóp, amelyet érdemes kinyerni és újra felhasználni. Másrészről az atomreaktor üzeme során az urán 238-as izotópjából - többek között - plutónium is keletkezik, amelynek bizonyos izotópjai nukleáris üzemanyagként használhatók, illetve nukleáris fegyver készítésére is alkalmasak (például a plutónium 239-es tömegszámú izotópja). Az 1950-es és 1960-as években a katonai nagyhatalmak üzemeltettek olyan atomreaktorokat, amelyek alapvető célja nem az energiatermelés volt, hanem működésüket arra optimalizálták, hogy minél több, atombomba gyártásra alkalmas plutóniumot termeljenek. Ilyen esetben a kiégett (elhasznált) fűtőelemeket a reaktorból történt kivételt követően 3-5 évig pihentetik, mialatt radioaktivitásuk körülbelül az ezredrészére csökken. Ezután a reprocesszáló (újrafeldolgozó) üzemben a fűtőelemeket erős savakban feloldják, majd kémiai úton szétválasztják a plutóniumot (ami felhasználható atombombához), az elhasznált uránt (ami egy dúsítási folyamat után újra felhasználható), a hasadási termékeket (ami nagy aktivitású radioaktív hulladék), végül a szerkezeti anyagokat (például a fűtőelemek burkolatát). A reprocesszálási maradékként elkülönített urán összetétele, a kinyerhető plutónium minősége és mennyisége nagymértékben függ attól, hogy milyen reaktort alkalmaznak. A mai korszerű energetikai reaktorokat energiatermelésre optimalizálják, moderátoruk víz, így bennük 3-5% dúsítású uránt alkalmaznak, és egy adott üzemanyag kazetta 3-4 évig is egyfolytában a reaktorban marad.

Reprocesszált urán újbóli bevezetése a dúsítóba

Az USA DOE 1999-es sajtóközleménye szerint a Paducah-ban működtetett dúsítóban 1953 és 1964, valamint 1969 és 1976 között összesen körülbelül 90 000 tonna reprocesszált uránt dolgoztak fel . Közlésük szerint ebben az uránban többek között 328 gramm plutónium és 18,4 kg neptúnium volt. A dúsítás technológiájából eredően ezt az uránt először gáz halmazállapotúvá alakítják, melynek során a szennyezők (plutónium, neptúnium) nagy része elválasztásra kerül, bizonyos részarányuk azonban szennyezőként bekerül a dúsítási folyamatba és egyrészről lerakódva a berendezés részegységeinek belsejében szennyezheti azt, másrészről pedig bekerülhet a dúsítási folyamat melléktermékébe, a dúsítási maradékba. A DOE becslése szerint a 90 000 t reprocesszált uránban eredetileg megtalálható 328 gramm plutóniumból mindössze 0,1 gramm került be a dúsítási folyamatba, a többi plutóniumot még a dúsítás előtt el tudták választani. A DOE szerint a reprocesszált uránban 4*10-9 lehetett a plutónium részaránya (tíz milliárd atomban négy darab plutónium atom van), ami egy nagyon alacsony érték. Az USA Védelmi Minisztériuma 2000 decemberi közleményében elismeri, hogy a DOE-tól átvett szegényített urán készletekben, amelyekből harckocsipáncélt és szegényített urán lövedékeket készítettek, ténylegesen lehettek szennyezők, pl. plutónium és neptúnium az előbb említett arányban. Ugyanez a jelentés közöl egy becslést, mely szerint körülbelül 0,8%-kal nagyobb az ilyen anyagoktól származó sugárdózis, mintha az anyag mentes lenne ezektől a transzurán szennyezőktől.

A gyorsneutronos szaporító reaktorok tenyészköpenye is 238-as urán.

Az uránbányákban található érc, különböző urántartalommal rendelkezik. A bányászott érc urántartalma pár tized százaléktól a 90 %-ig is terjedhet.

Természetesen 30 % felett már ritkaság. 90 %-os urántartalmú ércet csak a McArthur River-i bányamúzeumban láttunk. Itt a külszíni fejtésben átlag 8-12% volt az érc urántartalma. A gaboni Okló-ban 30%-os az urán érc. A mecseki 0,1 % -os volt.

A különböző adatok megértéséhez szükséges ismerni néhány átszámítási kulcsot:

Az urán érc súlyát tonnában (t) adják meg

Az érc urántartalmát fém U %-ban kell érteni

Az átszámítás a fém U és a bánya által készített triuránium-octooxid U3O8 között:

U3O8/1,18 = U

A dúsítatlan U3O8 mennyiségét igen gyakran fontban adják meg. Az átszámítás az alábbiak szerint végezhető el:

lb U3O8/2599,8 = tU

A Mecseki Ércbányászati Vállalat (MÉV) által készített termék kalcium-diuranát volt.

Az uránbányát 1955-ben nyitották meg, és szovjet tulajdonban volt. (1953-ban kezdődtek az uránkutatások, az iparszerű érctermelés 1957-ben indult.)

A bezárás előtt 1100 m mély aknában 10 bányaszint volt nyitva. (Összesen 1200 km hosszú alagútrendszert fúrtak a bányában. A legmélyebb fejtés 1400 m mélységben volt.) Öt bánya működött. Az első hármat 1993-ig bezárták.

A 2000 fős nagyvállalat 1994.dec.31.-i állományi létszáma már csak 1731 fő volt. Az utolsó években a munkavállalók jó része már évente átlagban száz napot töltött betegállományban. Így jobban jártak mintha dolgoztak volna.

A Szovjetunióba kiszállított urán összetétele:

50% CaU2O7

26% Ca(U3O8OH)2

0,5% NaCl

19% CaSo42H2O

2% Kötött víz

2,5% Különböző szennyezők: Al; Fe; Mn; Mg; Si

Fajlagos aktivitás: 2,6 x 104 Bq/g

A kalcium és az uránoxid sárga színe miatt nevezik az uránbánya termékét "sárga por"-nak. (A kanadai U3O8 például sötétszürke színű)

A szállító konténerek típusa MÉV-nél: KSMK-5 / RU (271) A-85T

A konténeren belül az urán por kétrétegű, 2,5 mm vastag, polietilén zsákba volt csomagolva.

A műanyag zsákok és a konténer fala közé 5 mm vastag hullámpapír kartonokat helyeztek.

A konténer méretei: 1276 x 1286 x 1189 mm

Anyaga: szénacél. (Korábban fából készült, de a többszöri felhasználás miatt áttértek az üresen összecsukható, acél konténerekre.)

A konténer önsúlya: nem több mint 500 kg

A megtöltött konténer súlya: nem több mint 1500 kg

A konténer vasúti, nyitott platformú, szállításra volt engedélyezve. Egy vagonban 2x18 konténer volt elhelyezhető. A konténerek mozgatása daruzással történt.

A kibányászott urán dúsítmányt (sárga port) teljes mennyiségben - katonai titoktartás mellett - a Szovjetunióba szállították. Természetesen fizettek érte a KGST-ben elfogadott módon. (Erről később még szó lesz.) A termelt mennyiség 600-650 t volt évente.

Összehasonlításul a többi KGST tagország éves termelése tU-ban[1]:

- Bulgária 500

- Csehszlovákia 2 300

- NDK 4 500

- Szovjetunió 10 000

A bánya működését három jellemző szakaszra bonthatjuk:

1. 1955-1979 a szovjet export

2. 1980-1990 szovjet export-magyar import (a paksi atomerőmű friss üzemanyag kazettáiban.)

3. 1990-1997 a bánya bezárásának folyamata

Az uránbánya termelése ezekben az időszakokban az alábbi volt:

dőszak	Termelés (tonnában)*
1955-1979	12866,5
1980-1989	5994,2
1990-1997	2239,3
Összesen	21100

* uránfém mennyiség tonnában

Negyven év alatt negyvenmillió tonna kőzetet és földet termeltek ki a bányából.

1980-90 között a paksi atomerőműbe 4145 db friss üzemanyag kazettát szállítottak be. Ehhez 3066,6 t uránra volt szükség. Látható, hogy az uránbánya által megtermelt mennyiség jóval több volt, mint amit Paks felhasznált. Az urán világpiaci ára ebben az időszakban magas volt.

[1] Adatok: Dr. Csom Gyula:A nukleáris fűtőelemek árának alakulását befolyásoló tényezők nemzetközi megítélése. Bp.1989

A friss üzemanyag vásárlásakor az alkunál az urán alapanyag árát nem vehettük figyelembe, az annyi volt amennyiért az uránbánya eladta az oroszoknak. Ez az adat katonai titok volt és nem képezhette alku tárgyát. (Mivel az NDK-ban nagy, orosz tulajdonú, uránbányák működtek és a KGST árak egységesek voltak, az oroszoknak nem volt érdeke alacsonyan tartani az urán árát. 1 kg fém urán ára 1980 - 1989 között 59,2-62,7 Rbl/kgU volt. Ez 38,68-52,6 $/kg világpiaci árnak felelt meg. Ez az ár volt a bolgár-cseh-orosz "piacon" is. Csehországban a második világháborútól az 1990-es évekig több mint 100 000 tonna uránércet bányásztak

Akkoriban Csehszlovákia, Európa második legnagyobb uránkitermelője volt. Uránt a cseh hátságban, valamint Csehszlovákia keleti részén, a Nyugat Kárpátokban bányászták. Még 1995-ben is 1850 t U volt a termelésük. Mára ezek a bányák mind bezártak. A KGST országok uránbányáinak feltárt készlete bizonyítottan 295.000 t U, egyes becslések szerint a készlet 1,55 millió tU volt.)

Az urán világpiaci ára az évtized közepén nagymértékben lecsökkent. 1989-ben már csak 11 $/lbU3O8 volt, míg 1980-ban (a csúcson) 40 $/lbU3O8 volt az ár.(The NUCLEAR Review adatok)

Összehasonlítás: 40 $/lbU3O8 = 144 $/kgU 11 $/lbU3O8 = 39,6 $/kgU

KGST árfolyam: 1 Rbl = 0,6535 $ (1980)

1 Rbl = 0,84 $ (1990)

Egy kazetta árát az alábbi képlettel lehet kiszámolni:

Ak = Gk*f1*b1*b2*b3(Cu Cko/b3) Gk*CSWU*f2*b1 Gk*Cgy E

Ahol:

Ak Kazetta ára ($)
Gk Kazetta fémurán súlya (kg)
f1 és f2 (táblázatból) Fajlagos természetes urán és dúsítási munka szükséglet
b1; b2; b3 (táblázatból) Bánya-, konverziós- és dúsító- üzemi veszteségek
Cu; Cko; CSWU; Cgy; Fajlagos árak ($)
E Egyéb költségek ($)

1990-ben alapvető változások álltak be a magyar-orosz urán kapcsolatokba.

A Szovjetunió "jogutódja" - Oroszország, már nem volt hajlandó drága magyar uránt venni, csak annyit, amennyit a magyarok visszavásároltak Paks számára.

A mélyművelésű, kis kiterjedésű uránérc-lencsékből, egy tized százalékos urántartalommal, nem lehetett ilyen nyomott urán ár mellett, gazdaságosan uránt előállítani Magyarországon!

PA Rt. mint urán exportőr

Mivel a MÉV (1992. április 1-től 17 önálló Kft-re bomlott. A 18. volt a Mecsekurán Kft.) nem tudta eladni a készleteit, ezért azokat a Paksi Atomerőmű Rt vette meg, és exportálta Oroszországba. (Lásd az Antall féle kormányhatározatot) A bánya bezárásáról már volt egy döntése a Németh-kormánynak, 1989-ben, (akkor 1992-es bezárást terveztek) de ezt, az új, szabadon választott, kormány elhalasztotta.

Több lehetőségünk volt arra, hogy milyen formában bonyolítsuk le az urán üzletet az oroszokkal:

Barter ügylet. (árut áruért) Uránt szállítunk ki és friss üzemanyagot kapunk cserébe.

Kapcsolt ügylet. (urán export-kazetta import) Eladjuk az uránt és megvesszük a friss üzemanyagot

Szolgáltatás import és urán export ügylet. (Szolgáltatás: konverzió, dúsítás, kazetta gyártás)

Feldolgozásos ügylet. A saját alapanyagunkból friss nukleáris üzemanyagot készíttetünk.

Az utóbbit választottuk. (bár a valósághoz az urán export és szolgáltatás import állt közelebb. Ennek csak később lett jelentősége, amikor az orosz vámhatóságok nem voltak hajlandók tovább behozatali előjegyzésben vámkezelni a Glazovba exportált magyar uránt. Innentől kezdve az orosz vámköltségeket is be kellett számítani a mesterségesen kialakított urán árba.)

A magyar uránt az orosz Udmurt köztársaságbéli, Glazov székhelyű, "Csepecki Gépgyár" fogadta. Az üzleti partnerünk a moszkvai "Techsznabexport" Rt. "TVELy" nevű cége (rövid elnevezés: TENEX ) volt.

Indul a magyar urán Oroszországba

Az uránszállitmány átadása

Az 1991. február 14.-i PA Rt. - TENEX szerződés szerint, a paksi atomerőmű - a tulajdonát képező - uránt feldolgoztatta az orosz féllel, és késztermékként nukleáris üzemanyagot hozott be, friss üzemanyag kazetták formájában. (Valójában becseréltük az uránt dúsított UF6-ra amit a szibériai dúsítókból szállítottak Elektrosztálba, ahol az üzemanyag gyár található.)

A ki-, és visszaszállított uránról grammra el kellett számolni a vámhatóság, és a NAÜ előtt.

A Kormány 3028/1991 határozata a hazai uránbányászatról

"A Kormány áttekintette az uránbányászat helyzetét. A Mecseki Ércbányászati Vállalat tevékenysége hosszabb távon sem tehető jövedelmezővé. A Kormány a veszteséges tevékenység fenntartását szükségesnek tartja foglalkoztatáspolitikai és energiaellátás biztonsági okokból.

1. A Kormány az uránbányászat felhagyásával összefüggő feladatokról szóló 3272/1989 MT határozatot hatályon kívül helyezi.

Felelős: ipari és kereskedelmi miniszter

2. Az ipari és kereskedelmi miniszter utasítsa a Magyar Villamosművek Trösztöt, hogy a Paksi Atomerőmű fűtőelem vásárlásainál a magyar urán alapanyag felhasználását kezdeményezze, amennyiben erre 60 USD/kg -os vásárlási szerződést tud kötni.

Felelős: ipari és kereskedelmi miniszter

Határidő: folyamatos

Budapest, 1990. December 20.

Dr. Antall József s.k.

Miniszterelnök"

A döntést arra alapozták, hogy az akkor 108-110 $/kg-os termelési költséget a bánya képes lesz 70 $/kg érték alá szorítani.(Ligeti Pál Ipari és Kereskedelmi Minisztérium főosztályvezetőjének "Világszerte olcsó, nálunk drága az urán" című sajtótájékoztatójából.)

Így azután az uránbánya lett a magyar gazdaság legdrágább "vállalkozása".

Az 1992. októberi aknatűz miatti termelés kiesés a bányának árbevétel kiesést, az atomerőműnek pedig olcsóbb orosz üzemanyagot jelentett. A bányában 1993-ban, már sok külföldi (román, lengyel, ukrán) munkaerő dolgozott. (A magyarok "betegszabadságon" voltak.)

A helyzetről 1993. július 2.-án az Új Magyarországban Benke László írt részletes riportot.

Nagyon jó cikk. Mindent leír a "vakarózás"-tól a komoly problémákig. A hitről és a tévhitekről. "Ha ezt a bányát bezárják, akkor Paks az oroszoktól függ" - mondja a volt bányaigazgató. A valóságban mi (az atomerőmű), bármikor szabadon vehettünk volna 1/3 árért uránt, ha a kormány nem köti meg a kezünket! Minden évben szoros, személyes kapcsolatban voltunk a világ nagy uránkereskedőivel, ismertük a lehetőségeket, az árakat, a terméket. Ez az ismeretség jól jött volna az angol üzemanyag vásárláskor - de ez "adminisztratív okokból" sajnos - elmaradt 2001-ben. Magasabb szinten meg Ausztrália felé kacsintgattak. Létre is jött az államközi egyezmény, amely lehetővé teszi az ausztrál urán exportot Magyarországra. Csak az a baj, hogy Magyarországon nincs igény dúsítatlan uránra. (Gondolom, aki idáig eljutott az olvasásában, nem kételkedik benne, hogy a paksi atomerőmű csak üzemanyag kazettákat használ és természetes uránt nem.) Ausztráliában meg nincsenek dúsítók. Az angol BNFL gyár pedig dúsított UF6-ot igényel a kazettagyártáshoz.

"Ausztrália heteken belül megkezdi az uránszállítást Kínába, miután mindkét ország ratifikálta azt a két egyezményt, amelyet a hasadóanyag exportjának szabályairól kötött Peking és Canberra. " (Hvg.hu Internet - 2007. január 05.) Kína azt tervezi, hogy 2012-re megnégyszerezi a nukleáris energia termelését, ehhez pedig növelnie kell uránimportját. Ausztráliában található a világ ismert urántartalékának közel negyven százaléka, és ott hozzák felszínre a világon kitermelt uránium 23 százalékát.

A fentebb már említett Ligeti Pál nyilatkozat jól szemléltette a kialakult helyzetet:

"Uránból óriási túlkínálat van. A világ legolcsóbb urántermelője és szállítója - Kanada. Abból a különbségből, amelyik a jelenlegi 23-28 dolláros világpiaci és a hazai 60 dolláros üzlet között van, akár többször körül lehetne hajózni a Földet. A magas beteglétszám nem indokolt. A csaknem 2000 főből mindössze 400 ember dolgozik a bányában. A vezetők szerint túl liberális az egészségügyi ellátás. A minisztérium kanadai szakértőket kért fel annak a kérdésnek megválaszolására, hogy perspektivikusnak ítélik-e meg az itteni bányászatot?"

A MECSEKURÁN Ércbányászati Kft.-t, a Cégbíróság 1997. november 1.-i hatállyal törölte a cégjegyzékből.

Megszűnését elhatározták: a társaság

A Mecseki Ércbányászati Vállalat 1998.04.30-i hatállyal átalakult. A társaság új neve. MECSEKÉRC Rt. lett.

Az uránbánya bezárása nem jelenti azt, hogy a környezettől izolálják az uránt. A kibányászott meddő kőzetben levő urán, továbbá a bánya elárasztása során a víz a bányában levő szerves anyagok - pld.: bányafa - segítségével az uránt kioldja és a természetes környezet fele, továbbítja.

A "békeharc"

1 hozzászólásÍrta magász több éve

Míg nyugaton működött Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, beindult az Európai Újjáépítési Program, a Marshall-terv, addig keleten a szovjet zóna országai saját erőből próbálták a háborús sebeiket begyógyítani. Közben fizették a háborús jóvátételt élelmiszerben, gépekben és rabszolgamunkában (ezt "málenkij robot"-nak hívták akkoriban). Különböző embargós listák tiltották stratégiai anyagok vagy fejlett technológia eladását a kommunista országoknak (COCOM és CHINCOM, az utóbbi Kínára vonatkozott).

Mindkét oldalon óriási összegeket fordítottak katonai célokra. Az amerikai közvélemény döntő többsége támogatta a kormány ilyen irányú lépéseit, különösen a Nemzetbiztonsági Tanács 1950-ben hozott 68-as számú határozata után, amikor egyik napról a másikra megháromszorozták a védelmi kiadásokat. Truman elnök 1950-ben további gazdasági és technikai segélyt helyezett kilátásba az arra rászoruló - és természetesen az USA szövetségi rendszereibe tartozó - országok számára. Az USA-ban, 1947-ben sor került az integrált védelmi minisztérium s az integrált hírszerzés (CIA) létrehozására, valamint a nemzetbiztonságban érdekelt kormányszervek tevékenységének összehangolására. A következő években tovább központosították a nemzetvédelmi döntéshozó mechanizmust, s egyre nagyobb hatalmat adtak a mindenkori védelmi miniszter kezébe. Ezzel kialakult az a belső nemzetbiztonsági struktúra, amely hatékonyan biztosította az amerikai érdekek figyelembevételét külföldön.

A Nagy Honvédő Háború kezdetekor - a Szovjetunióban kinyomtatott - a haza védelmére szólító plakát, nem vesztette el az aktualitását a II. Világháború befejezésekor sem, hanem tovább élt az "atompajzs" kovácsolóinak tudatában. Ezzel mindent meg lehetett ideologizálni. "Hí a haza!" felszólításnak több ezer áldozata lett a nukleáris iparban. A tocki atomtámadás hadgyakorlatának színhelyén emléktáblát, haranglábat állítottak "azoknak akik a Haza szent védelméért, minden veszéllyel dacolva teljesítették katonai kötelezettségüket."

Az orosz légierő 1954. szeptember 14-én.- egy TU-4-es nehézbombázóról, 350 m magasból - dobott le első ízben egy 40 kilotonna TNT hatóerejű atombombát a Tockoe (Totskoye) nevű kísérleti telepre. (Orenburgi terület) A hadgyakorlat neve: "Sznyezsok" azaz "Hópehely" volt és 45 ezer katona lett kivezényelve, hogy a bomba hatását "teszteljék".

A helyzet hasonló volt a hidegháborús front mindkét oldalán.

"A Fehér Ház előtti pázsit mélyén és szerte az országban rejtett atombunkereket ástak, (DUMB - Deep Underground Military Base) a lakosságot megpróbálták a nukleáris arzenál ekkorra már jórészt kimustrált eszközeivel felkészíteni egy szovjet atomtámadásra. A kormányhivatalnokok evakuációs gyakorlatokon vettek részt, komoran igyekezve a Washingtontól mérföldekre kijelölt óvóhelyekre. Az ország valamennyi kisiskolását "kiképezték", hogy atomcsapás esetén miként kuporodjék villámgyorsan a pad alá. Ami pedig a belülről fenyegető ellenséget illeti, az Amerikai Kommunista Pártot 1950-re javarészt sikerült "hatástalanítani". Látszólag ugyan létezett még, ám gyakorta úgy tűnt: csak a kormány tartja életben ügyeletes mumusként." (Daniel Patrick Moynihan: Az államtitkok aranykora)

Még 2006-ban is találtak olyan hidegháború idején létesített óvóhelyeket, ahol élelmiszert, vizet, orvosi eszközöket tároltak. A "Csak az ellenség támadása után használható." jelöléssel ellátott készletek évtizedekig megmaradtak a rejtekhelyeken, például a New York-i Brooklyn-híd belsejében. Az Associated Press hírügynökség közlése szerint a kekszek dátumozása 1962-es (kubai válság), más tárgyak 1957-es (Szputnyik fellövése) jelölésűek. A raktárakat feltehetően a Pentagon Polgárvédelmi részlege működtette.

A hidrogénbombát, mivel senki sem vetette be, akár a béke őrének is lehetett tekinteni. A hidegháborús időszakban azonban más módszereket alkalmaztak a "béke megőrzésére". Amerikában hajsza indult a "másként" gondolkodó vendégtudósok ellen: 1950. január - Klaus Fuchs letartóztatása, április - Joliot-Curie elmozdítása, szeptember - Brunó Pontecorvo a Szovjetunióba - távozik. 1953 június 19-én kivégezték a Rosenberg házaspárt.

Klaus Fuchs Németországban született zsidó volt, aki 1933-ban áttelepült Angliába. Az edinburghi egyetem ösztöndíjasaként, Max Born mellett dolgozott. Baloldali beállítottsága miatt elvből kiszolgálta a szovjet hírszerzést. Ennek akkor lett jelentősége, amikor az angol kutatókat - az 1943. augusztus 19-én aláírt quebeci egyezmény alapján - Amerikába küldték az atombomba kifejlesztésére. Klaus Fuchs Los Alamosba került és rajta keresztül Kurcsatov megkapott minden szükséges adatot a szovjet atomkutatáshoz. Angliában 14 év börtönbüntetést kapott 1950-ben az árulásáért. 1959-ben kicserélték egy Szovjetunióban elfogott kémre. Előbb a Szovjetunióban élt, majd Kelet-Németországban a magfizikai kutató intézet helyettes vezetője lett. 1988-ban halt meg.

Brunó Pontecorvo olasz származású atomtudós volt, aki 1943 januárjában részletes jelentést küldött Moszkvába az addig elért amerikai atomkutatások eredményeiről. Innen tudhatták meg az oroszok, hogy Enrico Fermi elkészítette Chicagóban az atommáglyát. 1950-ben a szovjet ügynökök kimentették, és Dubnában dolgozhatott tovább a szovjet atomkutatásban. 1957-ben Brunó Pontecorvo vetette fel először, hogy az elektronneutrínó és müonneutrínó nem is teljesen különböző részecskék, hanem egyetlen részecske egymásba kölcsönösen átalakulni képes állapotai.)

"Nekem nem kell az Önök pénze, de köszönettel tartozom Oroszországnak, hogy megszabadította a világot a náci pestistől" - mondta K. Fuchs "amerikai" tudós a szovjet hírszerzőknek. Ebben az időben sokan gondolták azt, hogy Hirosima és Nagaszaki után a Szovjetunió következik, ezért az atomtitok jó része ingyen hullott az oroszok ölébe. Kurcsatov azt tartotta, hogy sok mindent már tudtak, de sok időt takarítottak meg azzal, hogy megkapták az amerikai eredményeket, így kizárhatták a hamis verziókat, elhagyhatták az ellenőrzéseket. Csak Fuchs halála után - 1988-ban - hozták nyilvánosságra a Szovjetunióban, hogy nélküle bizony még sok évig dolgozhattak volna a szovjet atombombán! Talán a politika is más irányzatot vett volna, de erről már kár elmélkedni.

Az ötvenes évek elejéig az USA-ban csak szűkösen jutott pénz a katonai kutatásokra. 1946 augusztus 1-én írták alá az USA Atomenergia Bizottság (Atomic Energy Commission) alapító okiratát, amely a MacMahon Act-ra épült. Ténylegesen 1947 január 1-től működött. A koreai háború által kiváltott feszültség hatására 1951 után egész Amerikában fő célkitűzés lett a kutatás-fejlesztés támogatása. Ennek a támogatásnak a nagy részét kapta az Atomenergia Bizottság (AEC) és a katonai célkitűzések megvalósítása. Annak ellenére, hogy az AEC-ben az USA elnöke által kinevezett öt polgári megbízott is helyet kapott, (1955-től Neumann János is egyike lett az öt kinevezett polgári bizottsági tagnak) nagyobb szerepe volt a főparancsnoksági testületnek a pénzek elköltésében. Az elrettentés politikája óriási lökést adott a rakétafejlesztésnek és a számítógép tervezésnek. (Lásd Kármán és Neumann szerepét a már említett Barton C. Hacker írásban.) Neumann János projekt igazgatóként vett részt az első amerikai számítógép, az ENIAC kifejlesztésében. A tárolt program felfedezésével új elveken működő gépet alkotott az EDVAC-t. (Electronic Discrete Variable Computer). 1957-ben halt meg Washingtonban, az atombomba előállításakor szerzett sugárbetegségében (rákban).

Az amerikai atomkísérleteket vezető Robert Oppenheimer ellen, az 1946-os atomenergia-törvény alapján indítottak vizsgálatot, amely 1954. április 12. és május 6. között folyt le, és olyan "értesüléseket" hozott felszínre, amelyek alapján nem vehetett részt tovább az amerikai Atomenergia Bizottság munkájában, és nem tekinthetett bele szigorúan titkos anyagokba. (Az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságot 1934-ben hozták létre, az Egyesült Államokban "felforgató tevékenységek és felforgató propaganda kivizsgálására". A bizottságnak tagja lett Richard M. Nixon (Kalifornia), a későbbi elnök is. Állítólag Teller Ede is részt vett Oppenheimer ellehetlenítésében, hiszen ebben az időben Oppenheimer már úgy vélekedett, hogy semmi szükség az atomfegyverek további fejlesztésére.)

A Szovjetunió területét ellepték a "zárt" városok.

Principal Nuclear Fuel Cycle/Test Sites
Type	Site Info	Facility Name	Geographical Information
Type	Site Info	Facility Name	Description	Location:lat-lon
Design Laboratories	All-Russian Scientific Research Institute of Experimental Physics (VNIIEF)	Arzamas-16 (Kremlev)	At Sarova,Nizhni Novogrod Oblast	55.23N-43.50E
Design Laboratories		Chelyabinsk-70 (Snezhninsk)	20 km north of Kasli, Urals Region	56.05N-60.44E
Test Sites	Central Test Site	Novaya Zemlya	Northern and Southern Test Areas (Two Islands North of Arctic Circle)
Test Sites	Semipalitinsk (Kazakhstan) Test Site	Semipalitinsk-21	Shagan River, Degelen Mountain and Konyastan test areas south oth Semipalatinsk,Kazakhstan
Warhead Production (assembly facilities)	Final Assembly	Sverdlovsk-45 (Lesnoy)	At Nizhnaya Tura, 200 km north of Yekaterinburg,Urals Region	58.40N-59.48E
		Zlatoust-36 (Trekhgornyy)	at Yuryuzan,85km southeast of Zlatoust, Urals Region	54.42.N-58.25E
		Arzamas-16 (Kremlev) Avangard	At Sarova,Nizhni Novogrod Oblast	55.23N-43.50E
	Components	Penza-19 (Zarechnyy)	at Kuznetsk, 115 km east of Penza	53.08N-46.35E
Plutonium and/or tritium production reactors	Mayak Chemical Combine	Chelyabinsk-65 (formerly Chelyabinsk-40) (Ozersk)	at Lake Kyzltask, Near Kasli and Kushtym, Chelyabinsk Oblast, Urals Region	55.44N-60.54E
	Siberian Chemical Combine (SKhK)	Tomsk-7 (Seversk)	on the Tom River 15km norwwest of Tomsk in Siberia	56.37N-87.47E
	Mining-Chemical Combine (GKhK)	Krasnoyarsk-26 (Zhelenogorsk))	on the Yenisey River 10km north of Dodonovo near Krasnoyarsk in Siberia	56.20N-93.36E
Uranium Enrichment Facilities	Ural Electrochemical Combine (UEKhK)	Sverdlovsk-44 (Novouralsk)	near Verkh-Neyvinsk, near Yekaterinburg, Urals Region	57.15N-59.48E
	Siberian Chemical Combine	Tomsk-7 (Seversk)	on the Tom River 15km norwwest of Tomsk in Siberia	56.37N-87.47E
	Electrochemistry Combine	Krasnoyarsk-45 (Zelenogorsk)	on the Kan River between Krasnoyarsk and Kansk, Siberia	58.08N-94.29E
	Electrolyzing Chemical Combine (AEKhK)	Angarsk	at Angarsk, 30km northwest of Irkutsk in Siberia	52.31N-103.55E

Miután az 1960-as évekre mindkét oldalon kifejlesztették mind a robbanófejeket, mind pedig a hordozóeszközöket, s így mindkét szuperhatalom sebezhetővé vált, megkezdődtek a fejlesztések a rakétákat elhárító rakétákkal kapcsolatban is.

Kémkedés és együttműködés

1 hozzászólásÍrta magász több éve

A hírszerzés bonyolult tevékenység. A bibliai kérdést, hogy: "Ádám hol vagy?" költői kérdésnek is nevezhetnénk, hiszen az Úr nagyon jól tudta a választ. Nem így a hírszerző szolgálatok. Ma műholdak százai, kamerák milliói segítségével figyelik az emberek egymást. A hidegháború egyik jelképe a Lockheed cég által 1955-re kifejlesztett U-2-es kémrepülőgép lett.

A gép feladata nagy távolságú, nagy magasságban végrehajtott felderítő repülések végrehajtása, legtöbbször az ellenséges vadászok és légvédelmi rendszerek számára megközelíthetetlenül. A felderítő repülő rendkívül megbízható hajtóművével és hosszú, egyenes, leállított hajtóművel való vitorlázásra is képes szárnyaival nagy magasságból kémlelte a szovjet interkontinentális rakéták bázisait jóval a légvédelmi rakéták hatótávolsága fölött.

A gép először 1956 júniusában repült a Szovjetunió fölé. Feladata volt a Szverdlovszk környéki nukleáris létesítmények, (Cseljabinszk-70, ma: Sznyezsinszk.) plutónium üzemek (859-es számú) felderítése is. Számtalan légelhárító rakétát indítottak a U-2-esekre, de egészen 1960. május 1-ig nem tudták lelőni. Ezen a napon egy U-2-es indult a pakisztáni Pesavarból, hogy a Szovjetunió fölött elrepüljön egy svédországi bázisra. A rakétakomplexum fölött egész csomó SA-2-es légvédelmi rakétát lőttek ki rá, és noha mindegyik jóval alatta robbant, a gép a lökéshullámoktól mégis lezuhant, Szverldlovszk mellett. A pilótát, Gary Powerst elfogták és óriási nyilvánosság előtt diadalmasan elítélték, majd 1962-ben egy fogolycsere eredményeként szabadon engedték. (A kicserélt fogoly Rudolf Ábel ezredes volt, akit még 1957-ben tartóztattak le New-York-ban, kémtevékenységért. A cserére Berlinben került sor.) A repülőgép maradványait a Jekatyerinburgi múzeumban őrzik.

Washington Daily News 1960. május 7-i száma, és az U-2-es film-kamerája egy moszkvai kiállításon

1962. október 14-én Kuba fölött a kubai légvédelem szintén lelőtt egy U-2-est, amely a telepített közepes hatótávolságú, nukleáris töltetű SS-4-es rakéták kilövőállásait fényképezte. A pilóta, Rudoplh Anderson hadnagy életét vesztette. Az U-2-eseket bevetették a Szovjetunió rakétabázisainak kémlelésére, Kuba fölött a karibi rakétaválság idején, a szuezi válságban, a Sínai-félsziget fölött folyamatosan, az Öböl-háborúban Irak fölött, a délszláv válság idején Bosznia, Koszovó fölött, és Afganisztánban is. (Legutóbb 2003. január 26-án vesztett az USA U-2-est Dél-Korea fölött. A gép Szöultól 50 km-re délre zuhant le hajtóműhiba miatt, pilótája katapultált, de megsérült. Rajta kívül három embert sebesítettek meg a roncsok. A U-2-esek az észak-koreai atomlétesítményeket figyelték.). Az U-2 műszerei:

Senior Glass radarjel-felderítő rendszer, amely az adatokat továbbítani is tudja a bázisra. Az ASARS-2 szintetikus nyílású radarral, amely egy nagy-hatótávolságú, minden időben, éjjel-nappal használható oldalra néző (side-looking airborne radar SLAR) lokátor, a csatateret pásztázhatja a repülőgép mindkét oldalán 162 km-es távolságig. Két V-alakú antennatömbje van, amelyekkel a radar pásztázhat, vagy alaposabban megfigyelhet akár álló, akár mozgó célpontokat. Mozgó célpont-jelző módban a kép gyengébb minőségű; álló célpontokat megfigyelő üzemmódban nagyobb felbontással képes azokat letapogatni, a képeket rögzíteni, és szélessávú kapcsolaton továbbítani is.

Az U-2-sek békeidőben is értékes hírszerzési adatokat gyűjtöttek, bár az amerikai haderők hírszerzési igényeinek nagy részét manapság már kémműholdak adják. Az első CORONA műhold több fényképet készített a Szovjetunióról, mint az ország fölé 24 estben repülő U-2-es összesen.

A tömeges elrettentés katonai stratégiája két okból bukott meg az ötvenes évek végére. Egyrészt túlságosan merevnek bizonyult: helyi konfliktusokat nukleáris háborúvá fejlesztett volna, ami végső soron nem állt az Egyesült Államok érdekében; másrészt feszített ütemű rakétafejlesztéssel a szovjetek ledolgozták a célba juttatás terén mutatkozó hátrányukat. Az 1957. október 4-én fellőtt első szovjet szputnyik (Szputnyik-1) szinte sokkolta az amerikai - és közvetve a nyugat-európai - védelmi tervezőket, politikusokat és a közvéleményt is.

Szputnyiktól a Szajuz-Apolloig

A stratégiai tervezők a szovjet-amerikai hadászati erőegyensúly kialakulása folyamán előbb azt tudatosították, hogy nem lehet következmények (azaz válaszcsapás) nélkül első csapást mérni, majd azt is, hogy e helyzet kezeléséhez - elkerülendő a kubai válsághoz hasonló éles helyzeteket - tárgyalásokra van szükség.

Az USA csak 1958. január 31-én lőtte fel az első műholdját, az Explorer-1-et.

Kevésbé ismert, hogy Az Internet története is a nukleáris politikai helyzet alakulására vezethető vissza. A gyökerek a hatvanas évekig nyúlnak vissza. A történet katonai fejlesztések civil szférába való átszivárgásával kezdődött. Abban az időben merült föl ugyanis az USA-ban egy kevéssé sebezhető számítógép-hálózat szükségessége, amelynek egy esetleges atomtámadás után megmaradó részei működőképesek maradnak. Dwight Eisenhower elnök - a szovjetek űrversenybeli sikereit ellensúlyozandó, a Szputnyik 1 fellövésének hírére - elrendelte a Defence Advanced Research Project Agency (DARPA) beindítását, amely a kutatásokat azután finanszírozta, és megszülethetett az első csomagkapcsolt adattovábbítás, majd 1972-ben az e-mail program.

1975-ben már közös űrprogramot indított az USA és a Szovjetunió.

És amit nem sikerült a mai napig sem felderíteni teljes mértékben:

A lakatlan északi orosz részeken például a tengeri világító tornyok energia ellátására 40 000 Ci aktivitású stroncium és cézium izotópokat tartalmazó radio-hő generátorokat (RTG) használtak. (Radioizotópos hő-elektrogenerátor - RITEG). A berendezés 900-1000 év múlva válik veszélytelenné! Használtak Pu 238 töltetet is. Tipusok: Béta-M; Efir-MA; Gorn; Gong; IEU-1; IEU-2M. Ma legfőbb gondot a felügyelet nélkül hagyott berendezések begyűjtése, őrzése okozza.

Kidobott RITEG a Kola félszigeten
2004-ben Oroszországban program indult 2db IEU-1 típusú, tengerbe esett RITEG generátor kiemelésére. A generátorok MI-8-as helikopterekről zuhantak az Ohotszki tengerbe 1987-ben és 1997-ben. A kiemelés költségei meghaladják a 20 millió rubelt.

Csak az érdekesség kedvéért: az amerikaiak meg az atombombáikat hagyták el. 1956-ban a földközi tengeri gyakorlaton 2db, 1958-ban Georgia államban 1 db, 1965-ben a Japán-tengerbe 1 db atombomba hullott véletlenül. Azóta is keresik őket. (De legalább van róluk nyilvántartás!)

1966. január 17. Egy amerikai KC-135 üzemanyaghordozó repülő és egy B-52-es bombázó Spanyolország partjai felett összeütközik és négy termonukleáris bomba esik le Palomares falu közelében. Egy bomba épségben ér földet, kettőben földet éréskor felrobban a konvencionális robbanóanyag. Később 1400 tonna kontaminált talajt távolítanak el. A spanyol katonák védőfelszerelés nélkül dolgoznak. A negyedik bombát 80 nap múlva emelik ki a tengerből.

A tengerből kiemelt, kissé viharvert bomba, Palomaresnél

Nemzetközi nukleáris megállapodások

1 hozzászólásÍrta magász több éve

A hidegháború ideje alatt megkezdődött a nukleáris energia békés, polgári hasznosítása is. 1951 december 20-án a világon először elektromos áramot termelt az "atom" (Arco, Idaho, USA). Az EBR (Experimental Breeder Reactor), magyarul: Kísérleti Szaporító Reaktor, 1400 MW hőteljesítményéből 200 kW villamos teljesítményt használtak a National Reactor Testing Station egyik épületének világítására. 1954 július 27 Obnyinszk, SZU. A világon elsőként hálózatra kapcsolják az "atomerőművet". Közben végrehajtottak több mint 50 kísérleti atomrobbantást és megkötöttek egy sor megállapodást a béke érdekében.

1953. december 8-án tartotta Dwight Eisenhower amerikai elnök az "Atoms for Peace" (Atomok a békéért) című, híres beszédét az ENSZ-ben, az atomenergia békés felhasználása érdekében. (Az angol nyelvű, eredeti szöveget lásd: At 2pm on December 8, 1953, Eisenhower gave his "Atoms For Peace" address to the General Assembly of the United Nations. Ezzel a beszéddel kezdődik a NAÜ története…)

Az atomcsend megvalósítását célzó nemzetközi egyezmény gondolata 1954-ben az indiai miniszterelnöktől, Nehru-tól származik, aki javasolta mindennemű nukleáris kísérlet világméretű betiltását. (A történelem iróniája, hogy a hidegháború alatt jól működő atomcsend egyezményeket éppen India szegte meg azzal, hogy Amerika - hallgatólagos - támogatásával atomfegyverre tett szert, és ezt az 1998-as atomrobbantással értésére is adta a világnak, kibővítve az atomklub létszámát ötről, hatra. Pár hét múlva követte példáját Pakisztán is.)

1955 augusztusában megrendezték az atomenergia békés célú felhasználásáról az első genfi konferenciát, amelyen politikai hovatartozás nélkül vehettek részt az egyes országok.

Megkezdődött a sugárbetegségek tanulmányozása és gyógyítása is. Magyarországon 1957 január 1-én alakult meg a Központi Sugárbiológiai Kutató Intézet. (1959-től „Frédéric Joliot-Curie” Országos Sugárbiológiai Kutató Intézet – OSSKI)

Szilárd és Fermi 1955. május 17-én megkapta az atomreaktor szabadalmi elismerését, amelyet tőlük az amerikai kormány jelképes egy dollárért vásárolt meg.
1955-ben Albert Einstein és Bertrand Russell Kiálltványban fordult a világ tudósaihoz, hogy lépjenek fel az atomenergia katonai felhasználása ellen. A felhívást aláírták: Max Born, Percy Bridgman, Leopold Infeld, Frederic Joliot-Curie, Herman Muller, Linus Pauling, Cecil Powell, Joseph Rotblat, és Hideki Yukawa. Ennek hatására 1957-ben megalapították a Pugwash- Konferenciát (Pugwash Conference on Science and World Affairs) Kanadában. (village of Pugwash, Nova Scotia) A mozgalmat, amely konferenciákat szervez ismert tudósok részvételével a tömegpusztító fegyverek ellen, Cyrus Eaton amerikai iparmágnás hozta létre. A konferencia első ülése szervezőinek egyike Szilárd Leó volt.

Az 1957-es (első) konferencián 22 világhírű tudós képviselte országát. (7 fővel az USA, 3 fővel a SZU és Japán, 2 fővel Anglia és Kanada, egy-egy fővel Ausztrália, Ausztria, Kína, Franciaország és Lengyelország vett részt a Konferencián.)

Szilárd Leó, Walter Zinn társaságában az I. Pugwash konferencián. A NAÜ születése.

Robert Oppenheimert az atomcsend-szerződés megszületésének évében, 1963-ban rehabilitálták, sőt megkapta az amerikai Atomenergia Bizottság legmagasabb kitüntetését, az Enrico Fermi díjat is. Ez utólagos elégtétel volt a meghurcoltatásért és magáért Los Alamosért, amely "a Nobel-díjasok koncentrációs táboraként" került bele a tudománytörténetbe: aki oda szegődött, azzal kötelezvényt írattak alá arról, hogy a háború végéig nem hagyhatja el a laboratórium-telepet, majd még fél évet tölt el ott a háború befejezése után "önként", közel kétezer méteres tengerszint feletti magasságban.
Az 1960-as évek végén (1969-1970, Helsinki, Bécs) megindult SALT I. tárgyalások bő három évig tartottak, s eredményük a hadászati fegyverek két kategóriájának - a szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) és a tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták (SLBM) - mennyiségi korlátozása lett. Az ellenőrzésre mindkét fél elsősorban saját katonai felderítő műholdjait használhatta. Egyúttal kötelezettséget vállaltak, hogy nem zavarják egymás technikai ellenőrző berendezéseit.

1963. június 10. John F. Kennedy „békebeszéde”.

Az elnök felkérte az amerikaiakat, hogy támogassák a leszerelés ügyét és vizsgálják felül hozzáállásukat a Szovjetunióhoz és a békéhez. Ezt követte, még ebben az évben a Részleges atomcsend egyezmény (Partial Test Ben Treaty) aláírása. John F. Kennedy elnök 1963. július 26-án beszédet mondott az atomcsend egyezményről az amerikai népnek. A rádiós és televíziós beszéd eredeti, angol nyelvű szövegét lásd a Mellékletben. A PTBT egyezmény "korlátlan ideig" tiltja a kísérleti atombomba robbantást az atmoszférában, víz alatt és a világűrben, de nem tiltotta a földalatti robbantásokat. A PTBT szerződést, amelyet tíz napig tartó moszkvai tárgyalás után 1963. augusztus 5-én Anglia, USA és a Szovjetunió írtak alá, csak részleges sikert hozott, mert sem, Franciaország sem Kína nem írta alá a szerződést. Kennedynek meggyőződése volt, hogy mindkét fél számára létfontosságú az atomfegyverek elterjedésének megállítása és a fegyverkezési verseny lelassítása. Ez a meggyőződése vezetett a kísérleti robbantások leállításáról szóló egyezményhez 1963-ban. Egy hónappal később a kubai krízis jelentős előrelépést jelentett célja a "törvényesség és a szabad választások világa, a világ megszabadítása a háborúktól és az erőszaktól" felé. Ily módón kormánya az új remények kezdete volt mind az amerikaiak egyenlő jogai, mind a világbéke tekintetében.

1963. november 22-én a texasi Dallasban meggyilkolják John F. Kennedy elnököt!

In the presence of Soviet Premier Nikita Khrushchev, foreign ministers sign the Limited Test Ban Treaty. Seated are, from left, Secretary of State Dean Rusk, Foreign Minister Andrei Gromyko, and Foreign Minister Alec Douglas-Home. Standing behind Rusk are Senator Georgee Aiken (R-Vt), Senate Foreign Relations Committee Chairman J. William Fulbright (D-Ark), State Department interpreter Alexander Akalovsky, Senator Hubert Humphrey (D-Mn), and U.S. Ambassador to the United Nations Adlai Stevenson (eyes and forehead showing only). Standing immediately behind Gromyko are United Nations Secretary General U Thant and Khrushchev. To the right of Khrushchev and standing at the wall (near the curtain) is Soviet Ambassador to the United States Anatoly Dobrynin.

[Source: National Archives, Still Pictures Division, Department of State Collection 59-G, box 5]

Részleges atomcsend egyezmény főbb mérföldkövei:

· 1963. augusztus 5, aláírás Moszkvában

· 1963. szeptember 24, az USA Szenátus ratifikálja

· 1963. október 7, USA elnöki ratifikálás

· 1963. október 10. Letétbe helyezés: Washingtonban, Londonban és Moszkvában

· 1963. október 10. Életbe lép az Egyezmény.

1967. május 26-án Moszkvában, Richard Nixon amerikai elnök és Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára aláírták a szovjet-amerikai SALT-I megállapodás részeként a rakétaelhárító hadászati fegyverrendszerek védelmi rendszerek korlátozásáról szóló ABM (Anti-Ballistic Missile Treaty) egyezményt. A szerződés drasztikusan korlátozta a hadászati ballisztikus rakétákat és elemeiket a röppályán megsemmisítő rakétaelhárító védelmi rendszerek létrehozását. Az egyezmény értelmében a Szovjetunió és az Egyesült Államok csupán két-két, 150 kilométer sugarú körzetet tarthatott fenn, legfeljebb 100 ellenrakéta-indítóállással és 100 ellenrakétával a fővárosok, illetve az interkontinentális ballisztikus rakéták telepítési körzeteinek védelmére. (A két-két elhárító rendszerből végül mindegyik fél csak egyet-egyet épített ki.) A szerződés megengedte a rakétaelhárító védelmi rendszerek összetevőinek korszerűsítését és cseréjét, de tilalmazta ilyen rakétáknak tengeri, légi, világűrbeli vagy mozgó szárazföldi telepítését. A megállapodást korlátlan időtartamra kötötték, ám egyik passzusa szerint "...mindkét félnek joga van a Szerződést felmondani, ha úgy ítéli meg, hogy a Szerződés tartalmával összefüggő rendkívüli körülmények magasabb érdekeit veszélyeztetik. A döntésről a felmondás előtt hat hónappal értesíteni kell a másik felet. Az értesítésnek magában kell foglalnia a rendkívüli körülményeknek az ismertetését, amelyeket az értesítő fél veszélyesnek tekint." A mindössze 16 cikkelyből álló egyezmény 1972 októberében lépett életbe, s ki nem mondott célja az volt, hogy egyik nagyhatalom se legyen képes kivédeni a másik atomcsapását, ezért maga se próbáljon meg ilyen támadást kezdeményezni. (Az USA 2002-ben felmondta az ABM egyezményt.)

Az atomsorompó egyezmény

1968. június 12-én, az ENSZ XXII. Ülésszakán határozták el, hogy a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozására egy nemzetközi szerződést hoznak létre.

1968. július 1, NPT, a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződés, a Non-proliferációs Szerződés (NPT - Nuclear Non-Proliferation Treaty, az Atomsorompó egyezmény) Moszkvában, Washingtonban és Londonban került aláírásra.

Az Atomsorompó szerződésben valamennyi állam kötelezte magát arra, hogy elfogadja a NAÜ-vel kötött biztosítéki (safeguards) egyezményben megállapított, a nukleáris üzemanyagra és a különleges hasadóanyagokra vonatkozó biztosítékokat.

Az USA és a Szovjetunió – ugyanazon a napon – 1969. november 24-én ratifikálta az atomsorompó-szerződést. Ezt Anglia már 1968. november 27-én megtette.

Magyarországon az 1970. évi 12. törvényerejű rendelettel hirdették ki a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződést. A szerződés végrehajtásaként hazánk aláírta a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződés szerinti biztosítékok alkalmazásáról Bécsben 1972. március 6-án aláírt – teljes körű, vagy hagyományos – biztosítéki egyezményt is. A NAÜ biztosítéki egyezményt (comprehensive safeguards agreement), amely a Magyarországon található nukleáris anyagok és nukleáris létesítmények nemzetközi (biztosítéki) ellenőrzésére vonatkozik, az 1972. évi 9. számú törvényerejű rendelethirdette ki.

Az atomsorompó-egyezmény értelmében az országoknak joguk van békés célú nukleáris programokra, ha lemondanak az atomfegyverről. Cserébe az öt akkori atomhatalom is vállalta, hogy hosszú távon felszámolja arzenálját. Ez nem történt meg, 1970 óta azonban az egyezménytől távol maradt Pakisztán, India és Izrael is atomfegyvert fejlesztett ki, Észak-Korea pedig felmondta a szerződést.

Az atomsorompó megállapodás korlátozza a nukleáris fegyverekkel rendelkező országok – USA, SZU, Anglia, Franciaország és Kína - részéről a katonai nukleáris technológia elterjedését olyan, nem-nukleáris államok felé, amelyek atomfegyvereket kívánnak előállítani, vagy beszerezni. A szerződéshez csatlakozott, atomfegyverrel nem rendelkező országok elfogadták, hogy nem szereznek be nukleáris fegyvereket, és a nukleáris fegyverrel rendelkező országok tárgyalásokat fognak folytatni azok leszerelése érdekében. Azt is tartalmazza, hogy a nukleáris fegyverek nélküli országok lehetővé fogják tenni az ENSZ Nemzetközi Atomenergia Ügynöksége (NAÜ, angolul: IAEA) részére, hogy ellenőrizze nukleáris létesítményeiket. Túl ezen az országoknak meg kell osztaniuk egymással a békés-célú nukleáris technológiát.

Ez volt talán a történelem egyik legjelentősebb megállapodása. 2001. szeptember 11-ig ez az Egyezmény volt a világ „életbiztosítása”. (Ashton Carter, Arnold Kanter, William J. Perry, és Brent Scowcroft „Jó atom, rossz atom” New York Times, 2003. december 22). Ma egyesek elavultnak, mások nem elég hatásosnak tartják az atomsorompó egyezményt, de a NAÜ intézményét sem. A NAÜ-t a hasadóanyagok nemzetközi ellenőrzésére és az atomfegyverek elterjedésének megakadályozására hozták létre. Sajnos a NAÜ tevékenysége mégsem tudta meggátolni Izraelt, Indiát, Pakisztánt, a Dél-Afrikai Köztársaságot, Észak-Koreát abban, hogy atomfegyvert készítsenek. Például: Az észak-koreai atomprogram körül 2003-ban vita robbant ki Phenjan és Washington között, miután amerikai vezetők közölték: Phenjan beismerte, hogy atomfegyver előállítását célzó programon dolgozik. Észak-Korea ezt követően pedig beígérte az atomsorompó-szerződés felmondását.

Mivel az előző részekből már ismert, hogy Észak-Koreában kísérleti atomrobbantás történt, ezért itt egy kicsit előre futunk az időben és a megszokottnál bővebben kitérek a koreai nukleáris eseményekre.

Észak-Korea 1985. december 12-én csatlakozott az atomsorompó-szerződést aláíró országokhoz és a Jongbon melletti 30 megawattos, gázhűtéses reaktorát nemzetközi ellenőrzés alá helyezte, eloszlatva ezzel a nemzetközi közösség meglévő aggodalmait. A szerződés ratifikálására 1991-ben került sor. Észak-Korea tárgyalásokat kezdett Szöullal a Koreai-félsziget atomfegyver-mentesítéséről. 1992-ben a két ország szerződésben vállalt kötelezettséget arra, hogy nem gyártanak és alkalmaznak atomfegyvereket, és nem hoznak létre katonai célú nukleáris létesítményeket. A megállapodás lehetővé tette egymás tevékenységének kölcsönös ellenőrzését, és rendelkezett a Közös Nukleáris Ellenőrzési Bizottság felállításáról. Mindemellett Észak-Korea szerződést kötött a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel is tevékenységének nemzetközi ellenőrzéséről. Az első ellenőrök 1992-ben érkeztek Észak-Koreába, ahol bizonyítékokat találtak arra vonatkozóan, hogy az ország nem tesz eleget kötelezettségeinek. Ezzel egy időben amerikai kémműholdak felvételeket készítettek egy épülőfélben lévő nukleáris üzemről. Észak-Korea tagadta a vádakat, és nem engedélyezte nukleáris iparának további nemzetközi ellenőrzését. 1993. március 12-én az észak-koreai vezetés nyilvánosságra hozta döntését, amely értelmében az atomsorompó-szerződés felmondását kezdeményezi. Ezzel Észak-Korea lett volna az első ország, amely kilép a szerződésből. Az atomsorompó-szerződés 1993 nyarára tervezett elhagyásától Észak-Korea nemzetközi nyomásra elállt, és beleegyezett abba, hogy a kérdésről New Yorkban folytasson tárgyalásokat az érintett országok képviselőivel. Észak-Korea megegyezett Washingtonnal arról is, hogy a tervezett kilépés mindaddig szünetel, amíg az észak-koreai nukleáris tevékenység ellenőrzéséről folynak a tárgyalások. Egy idő múltán (1995-ben) az amerikaiak, Japánnal és Dél-Koreával közösen létrehoztak egy konzorciumot a „KEDO”-t, (Korean Peninsula Energy Development Organisation - Koreai-félsziget Energia Fejlesztő Szervezet)atomerőműi blokkok építésére Észak-Koreában. (Ebből már az oroszok kimaradtak.) 2003-ban, az Egyesült Államok - miután Phenjan elismerte, hogy kötelezettségvállalását megszegve uránt dúsított - decembertől leállította fűtőolaj szállításait, amelyeket az észak-koreai atomprogram 1994-es befagyasztása után eddig folyamatosan teljesített. Az új reaktorok szállítása már legalább öt évet késett az eredeti, 2003-as határidőhöz képest.(A kumhoi erőműépítést annak idején azzal a feltétellel kötötték, hogy Észak-Korea felhagy a katonai célú nukleáris tevékenységével.). Phenjan ragaszkodott ahhoz, hogy megnemtámadási egyezményt kössön Washingtonnal.

Észak-Korea 2003 január 10-én, visszavonta hozzájárulását az 1970-ben hatályba lépett, NPT szerződéshez. Ezzel visszavonta az engedélyét, hogy az IAEA ellenőrizze nukleáris berendezéseit.

George W. Bush 2003 január 29-én tartott beszédében azt mondta: Ma az észak-koreai rezsim arra használja nukleáris programját, hogy félelmet keltsen, és engedményeket próbáljon elérni. Amerikát és a világot azonban nem lehet megfélemlíteni: „US President George W Bush said in his annual State of the Union address to Congress: "Today the North Korean regime is using its nuclear programme to incite fear and seek concessions. America and the world will not be blackmailed".

2003 február 4-én az USA Külügyminisztériuma bejelentette, hogy a továbbiakban nem fizet hozzájárulást a KEDO-nak, az október 1-vel kezdődő 2004-es üzleti évben.

Észak-Korea atomsorompó szerződés felmondásának 90 napos várakozási ideje az ENSZ Biztonsági Tanácsánál 2003 április 10-én lejárt.

Japán azt mondja Észak-Korea lemondásának bejelentésénél 2003. január 10-én, eljárásbeli formai hiba történt. Észak-Korea ugyanis nem értesítette mind a 187 aláíró államot, így pl. Japánt sem. Ennek következtében Japán továbbra is aláírónak tekinti Észak-Koreát, akire a szerződés kötelezettségei továbbra is fenn állnak.

A Koreai-félsziget békéjét csak és kizárólag az elrettentésnek köszönheti - jelentette ki kedden (2003.09.30.) New Yorkban az észak-koreai külügyminiszter-helyettes. (MTI)

A KEDO projektet 2003. novemberében függesztették fel, miután Észak-Korea elutasította a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség felügyelőit. A felfüggesztést 2004. decemberétől újabb egy évre meghosszabbították.

2004. 09. 27-én Cso Szu Hon bejelentette, hogy kb. 8000 atomerőműi fűtőelemet dolgoztak fel Jongbjonban katonai célra, és ez elegendő ahhoz, hogy elrettentse az USA-t egy Észak-Koreai támadástól. Megjegyezte, hogy az újrahasznosítás révén megváltozott a fűtőelemek eredeti funkciója. A kissé nyakatekert mondatot a nemzetközi hírügynökségek által megszólaltatott szakértők úgy értelmezték, hogy az újrafeldolgozás eredményeként Észak-Korea atomfegyver készítéséhez szükséges plutóniumot állíthat elő. Arról már megoszlanak a vélemények, hogy a 8000 fűtőelem mire elegendő, egyes szakértők szerint hat, másik szerint akár húsz nukleáris robbanófejre is futja a nyersanyagból, de a folyamat időigényes, és legalább fél évet vesz igénybe.

2005-ben a phenjani külügyminisztérium azonban bejelentette, hogy a továbbiakban nem érzi magára nézve kötelezőnek a önmagára rótt moratóriumot. "Mint köztudott, az Egyesült Államok ellenséges politikája arra kényszerít bennünket, hogy megerősítsük védelmi jellegű atomfegyverzetünket" idézi a dokumentumot a KCNA hivatalos észak-koreai hírügynökség. (MTI, 2005. 03. 03.)

1972. május 24-én Nixon és Koszigin aláírta a Szojuz-Apollonak elnevezett közös űrrepülési programról szóló megállapodást. Az ötlet a két űrnemzet közös programjára Amerikában született, még a „verseny” legintenzívebb szakaszában, 1969-ben. Szovjet oldalon Alekszej Leonov, a világ első, űrsétát tett űrhajósa lett a parancsnok, kutatóűrhajósként pedig Valerij Kubászov került kijelölésre. Az Apollo parancsnoka Tom Stafford, a Gemini-6, Gemini-9 és Apollo-10 űrhajósa, a dokkolómodul pilótája pedig az újonc Deke Slayton lett. Az Apollo harmadik utasa Vance D. Brand volt. 1975. július 17-én a két űrhajó sikeresen összekapcsolódott. Bár rögtön nem alakult ki hatalmas űrbarátság a két nemzet között („hála” Reagan elnök későbbi politikájának, melyben a Szovjetunió újra a „Gonosz Birodalma” hidegháborús címkéjét kapta meg az amerikaiaktól.), a közös repülést mégis az űrkutatás egyik legnagyobb pillanataként tartjuk számon.

Az 1979 júniusában Bécsben megrendezett amerikai-szovjet csúcstalálkozón Jimmy Carter és Leonyid Brezsnyev aláírták a stratégiai támadó fegyverek korlátozásáról szóló második nemzetközi egyezményt (ún. SALT-II.) A SALT-II szerződés az afganisztáni szovjet invázió * áldozata lett. Carter 1980. január 3-án utasította a Szenátust, hogy meghatározatlan időre halassza el a megerősítéséről szóló vitát. (Ratifikálására sohasem került sor.) Január 23-án pedig meghirdette a Carter-doktrínát. Eszerint minden, a Perzsa-öböl birtoklására tett külső kísérletet az USA saját létfontosságú érdekei ellen szóló támadásnak tekint, és ha kell, akár katonai erővel is elhárít. Az enyhülés folytatása és a szovjet- amerikai viszony így annak függvénye lett, hogy a szovjet vezetés kivonja-e csapatait Afganisztánból.

Amerikai oldalról sok kritika érte már az 1972-es ABM-szerződést is. Az 1980-ban elnökké választott konzervatív Reagan minimális célként az 1975. évi helsinki egyezmény előtti status quót akarta visszaállítani Reagan 1983. március 23-án jelentette be a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defence Initiative - SDI) nevű programot. A sajtóban csak „csillagháborús” koncepciónak titulált tervezet elsősorban az űrben telepített lézerekkel, részecskegyorsítókkal működött volna, amelyet a földön telepített hagyományos rakétákkal egészítettek volna ki. A csillagháborús program azonban hamarosan abbamaradt, amelynek az elsődleges oka Gorbacsov hatalomra kerülésében (1985. március 11-től a Szovjetunió Kommunista Pártjának – sorrendben a hetedik - főtitkára, 1988-1989 a SzU Legfelsőbb Tanácsának Elnöke, 1990. március 15-től 1991. december 25-ig a Szovjetunió – első és utolsó - Elnöke.), elődeitől radikálisan különböző politikájában, s a kommunista blokk gyorsuló dezintegrációjában keresendők.

1981-ben Reagen elnök határozatban megerősítette, hogy az USA a nemzeti biztonságát a "legtávolabbi jövőben is" elsősorban a nukleáris fegyverekre alapozza. Ismét leszögezték a nukleáris elrettentés elvét, és azt, hogy elsőként használnak atomfegyvert még akkor is, ha hagyományos fegyverrel támadják meg az Egyesült Államokat vagy szövetségeseit.

Amerika űrfegyverkezési programját

A reagani csillagháborús (SDI) program miatt komoly nézetkülönbségek fejlődtek ki az emberi jogok, a regionális konfliktusok és a fegyverzetkorlátozás területén. Az USA és a Szovjetunió között kiéleződött ellentéteket nem sikerült megoldani a kormányfők közvetlen tárgyalásain sem. (Reagan-Gorbacsov találkozók: 1985. november 18-21 Genf, 1986. október 11-12 Reykjavik) De ezek a találkozók szolgáltak alapul a jövő eredményes leszerelési tárgyalásainak. Így az 1987 december 8-án INF, (Intermediate Nuclear Forces treaty és a „Zero option” agreement in Europe) vagyis az eurohadászati, azaz a közepes és rövidebb hatótávolságú (500- 5000 km) atomfegyverek felszámolását célzó egyezmény „Treatyon the Elimination of Intermediate-Range and Shorter-Range Missiles” megkötésének is.

A nemzetközi ellenőrzés elől eltitkolt iraki és észak-koreai nukleáris programok felderítése szükségessé tette a nemzetközi biztosítéki rendszer továbbfejlesztését. A NAÜ Kormányzótanácsa 1997. májusában elfogadta a Kiegészítő jegyzőkönyv modell szövegét, és az új követelmények érvényesítésére a hatályban lévő biztosítéki egyezményekhez kapcsolódóan Bécsben, 1998. november 26-án aláírták a Kiegészítő Jegyzőkönyvet. Ez részletesebb és bővebb információt igényelt a nukleáris létesítményekről, adatszolgáltatást írt elő a nukleáris üzemanyag ciklussal összefüggő tevékenységek (gyártás, kutatás, export-import) széles köréről. A Jegyzőkönyv alapján a részes országoknak a nemzetközi ellenőrzés számára tágabb teret kell biztosítania.

A Kiegészítő Jegyzőkönyvet Magyarországon az 1999. évi XC. Törvény léptette életbe.)

A fentiek szerint, ma három biztosítéki egyezmény létezik:

· A teljes körű (hagyományos)

· A Kiegészítő jegyzőkönyv

· Az integrált biztosítéki rendszer

Az integrált biztosítéki rendszer, a teljes körű biztosítéki rendszer és a kiegészítő jegyzőkönyv szerinti rendszer intézkedéseinek ötvözése eredményeként jött létre. Célja: egy hatékony és erős ellenőrzési rendszer alkalmazása. Az integrált rendszerben a hagyományos biztosítéki rendszerben alkalmazott rendszeres helyszíni ellenőrzések helyett nagyobb szerepet kapnak a véletlenszerű, előre be nem jelentett ellenőrzések.

Béke és biztonság?

1 hozzászólásÍrta magász több éve

Az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia már 1941. augusztus 14-én deklarálta az együttműködését az Atlanti Charta-ban. Ez lett később az Egyesült Nemzetek Szervezetének az alapja.

A megállapodás tartalmazta a népek önrendelkezésének, a szabadkereskedelemnek, az általános gazdasági együttműködésnek, és az erőszakmentességnek az elvét. Kilátásba helyezett egy általános biztonsági rendszert is. Az "Egyesült Nemzetek" elnevezés állítólag Roosevelt amerikai elnöktől származott és az 1942. január 1-jén elfogadott Washingtoni Nyilatkozatban szerepelt először. Ezt a nyilatkozatot aláírta a négy nagyhatalom: az USA, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió, és Kína. Rajtuk kívül még 22 ország képviselői írták alá. 1945 márciusáig még további 21 állam csatlakozott hozzá. 1943. október 30-án, Moszkvában a négy nagyhatalom külügyminiszterei egy nyilatkozatot fogadtak el, amelynek a 4. pontja leszögezi, hogy a négy kormány: "elismeri annak szükségességét, hogy lehetőleg minél előbb a békeszerető államok szuverén egyenlőségén alapuló világszervezetet állítsanak fel a nemzetközi béke és biztonság fenntartására, amelynek nyitva kell állnia minden állam - legyen az nagy, vagy kicsi - előtt."

A Szovjetunió és az Egyesült Államok 1941 nyarán szövetségesek lettek a hitleri III. Birodalom elleni világháborúban. A két nagyhatalom viszonya látszatra igen jó volt még 1945 elején is: február 4-19 között együtt írták alá a Jaltai Egyezményt és úgy tűnt, hogy a Szovjetunió hamarosan tagja lesz az ENSZ-nek is. A Szovjetunió az USA és Nagy-Britannia szövetségesek voltak és ezt a tényt később még az atomtitok kiadásáért perbefogott angol-amerikai tudósok perében is akceptálták a bírák. A jaltai Konferencián határozták el az Egyesült Nemzetek Konferenciájának összehívását és ekkor alakították ki Európa új politikai arculatát. A beteg amerikai elnök gyengeségét kihasználva Sztálin érvényesíteni tudta akaratát Churchillel szemben. (2005-ben, az angol kormány kérésére, Winston Churchill emlékszoba nyílt a jaltai Livadia palotában.) Áprilisban a két ország csapatai találkoztak az Elbánál, augusztusban Sztálin - a jaltai ígéretéhez híven - belépett a japánok elleni háborúba. 1945. június 26-án aláírták az Egyesült Nemzetek Kiáltványát amiből - csekély módosítással - megszületett az ENSZ Alapokmánya. A tagországok ratifikálása után az Alapokmány 1945. október 24-én lépett életbe és azóta ez a nap - október 24-e - az ENSZ napja az egész világon. Az ENSZ 1946. január 24-i Közgyűlésén, a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának és Kanadának a támogatásával megalapították az "Atomenergia Bizottságot", amelynek megbízása volt olyan ajánlások megfogalmazására, hogy: "hogyan szabaduljanak meg az országok saját atomarzenáljuktól", és minden más tömegpusztító fegyvertől. De megmutatkoztak a baljós jelek is: Sztálin területi és politikai igénnyel lépett fel Lengyelországban, erős kommunista propagandát kezdett Nyugat- és Dél-Európában, megkezdte a berlini és a kelet-európai zónák kialakítását. A "három nagy" Churchill, Truman és Sztálin, utolsó csúcstalálkozója Potsdamban volt, 1945 július-augusztusban.

POTSDAM

Itt már nyílvánvalóvá vált, hogy a "mézeshetek" véget értek. 1946 az átmenet éve lett. Februárban Sztálin beszélt a kommunista-kapitalista konfliktusról, márciusban elhangzott Churchill fultoni "vasfüggöny" beszéde. Az amerikai kormány követelte az oroszok kivonulását Észak-Perzsiából valamint a török tengerszorosokból. Amerika a görög polgárháborúban is fellépett a kommunizmus térhódítása ellen. A Truman doktrína 1947-ben konkrétan Görögország és Törökország érdkében született meg, de a Marshall-tervvel együtt már hosszú időre megosztotta Európát. Csehszlovákia kommunista uralom alá kényszerítésével és Németország kettéosztásával bekövetkezett a "hidegháborúnak" nevezett időszak.Az USA és a Szovjetunió ádáz ellenségek lettek, kialakult a kétpólusú világ.

A kezdet

2 hozzászólásÍrta magász több éve

"Minden ember természeténél fogva törekszik a tudásra" - Ezzel a mondattal kezdődik Arisztotelész Metafizikája. A múlt történései igazolják ezt a megállapítást. Már a Biblia is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy hova vezet a tudás megismerése. A jó és gonosz tudása végül is az apokalipszisben ér véget - a Biblia szerint. Az Embernek megadatott a választás lehetősége a jó és a gonosz között. Ez a szabadság. Valahogyan így fogták fel már az ókori görögök is. A döntés folyamatát nevezhetjük politikának is. A politika szó eredeti jelentése közélet és aki részt vesz a közéletben - az politizál. Az első közéleti esemény szereplői Ádám, Éva és a Kígyó volt. A tét pedig a tudás megszerzése.

A befolyásolás művészete egyidős az emberiséggel. Az emberek az egójuktól hajtva állandóan befolyásolják egymást - azaz hatalomra törekszenek. A jót sokan megpróbálták kötelezővé tenni, de ez mindig diktatúrával végződött. A diktatúrát nem szeretik az emberek. Az általában mindig máshol van, a diktátor mindig más. Nálunk, legfeljebb - volt.

Bűnbeesés - Hugo van der Goes

Az almakóstolás következményét Isten - a Biblia szerint - úgy értékelte, hogy "Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy, jót és gonoszt tudván". A történelem során sokan valóban Istennek képzelték magukat. A XX. század közepéig ez nem jelentett különösebb - egyetemes - problémát. Ekkor azonban beköszöntött az "atomkorszak". Ez egy visszafordíthatatlan, nagyon veszélyes folyamatot indított el, a nukleáris politikáét.

Aki azt gondolná, hogy túl fellengzős a fenti bevezetésem és a bibliai téma feszegetése, annak csak megemlítem, hogy az új korszak kezdte a "Szentháromság" nevű (Trinity) Projekttel indult. A kezdet természetesen szubjektív, lehetne kezdeni Arisztotelésszel, Demokritosszal, folytatni Rutherforddal, Chadwickkel, Einstein relativitás elméletéig, vagy még tovább. Én a nukleáris politika kezdetét 1945. július 16-ától számítom, amikor New Mexico államban, Alamogordoban felrobbantották az első atombombát. A Los Alamos-i projekt neve - állítólag - Robert Oppenheimertől származik, aki John Donne (XVI: századi) angol költőtől kapott ihletet a - "háromszemélyű Istent" tömören kifejező - névalkotásra.

A bomba felrobbantása hosszútávra meghatározta a nemzetközi kapcsolatok alakulását. Bár az atombomba egy kétoldalú, angol-amerikai egyezmény az un. "Manhattan-projekt" alapján lett kifejlesztve, mégis a nemzetközi egyezmények, alkudozások tárgya lett, mind a mai napig. Ez érthető is, hiszen a tét az, hogy ki uralja a Világot......

Az atombomba működése a maghasadáson (erről később még lesz szó) alapul. A mag - latinul - nucleus, ezért a kialakult harcot - nukleáris politikának is nevezhetjük, finoman szólva.

Lehet arról vitatkozni, hogy szükség volt-e az atombomba embereken történő kipróbálására, vagy másképpen is véget ért volna a második világháború, de egy biztos: a tudósok olyan eszközt adtak a politikusok kezébe, hogy az elindított egy visszafordíthatatlan, világméretű folyamatot, a nukleáris fenyegetettség és a nukleáris fenyegethetőség folyamatát.

Az atombombát a politika érlelte meg.

Annak ellenére, hogy előbb valósították meg a szabályozott láncreakciót, mint a bombát, mégsem a békés célú felhasználás került előtérbe, hanem az erőszak alkalmazása. Ugyanakkor ez tette önszabályozóvá a folyamatot, hiszen minél nagyobb pusztító hatást sikerült elérni egyre több államnak, annál erősebb lett az igény a leszerelésre, az országok közötti megegyezésre.

Az atombomba

5 hozzászólásÍrta magász több éve

1939 augusztus 2-án, Albert Einstein levelet küldött Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek. A levélben arról tájékoztatták az Elnököt, hogy az uránium elem a közeljövőben új, fontos energiaforrássá válhat, mivel nagy tömeg urániumban lehetséges nukleáris láncreakciót megvalósítani.

A láncreakcióra 1934-ben Szilárd Leó jelentett be szabadalmat. Rájöttek arra, hogy ha az atommagokat neutronnal bombázzák, akkor azok befogják - főleg a lassú - neutronokat. Így az atom tömegszáma eggyel nő, a rendszáma marad, tehát ugyan annak az elemnek egy izotópja keletkezik, ami instabil: a neutron protonná és elektronná bomlik. Az elektron béta-részecske alakjában távozik. Ha az urán magját (92 proton, 146 neutron) bombázzák neutronnal, akkor egy új - instabil -elem a neptúnium (1939-ben mutatták ki a létezését) keletkezik, ami egy béta részecske leadásával nagyobb rendszámú, mesterséges elemmé, plutóniummá alakul. (94 proton 145 neutron.) A plutóniumot 1941-ben mutatták ki. Otto Hahn vette észre, hogy még bárium és kripton is keletkezik a folyamatban, és ezek rendszámának összege (56 36=92) pontosan megegyezik az uránéval. Tehát az uránmag kettéhasadt és két hasadványtermék keletkezett. Közben felszabadult 200 MeV energia és több neutron is keletkezett, azaz láncreakció jött létre. Hasításra azonban csak az urán 235-ös rendszámú izotópja volt hajlamos, amiből a természetes uránban csak 0,7% van, a többi 238-as izotóp, ami nem hasadt. Az új elem, a plutónium 239-es izotópja, szintén alkalmas volt a láncreakció létrehozására.

1942-ben Chicagóban Szilárd és Fermi vezetésével beindítják az első szabályozott láncreakciót - az atommáglyát. Ez grafittéglákból és kadmium rudakból állt. A grafit összetartotta és lelasította (moderálta) a neutronokat, a kadmium pedig elnyelte (szabályozta) őket. Ez volt az első atomreaktor, amire Enrico Fermi és Szilárd Leó kapott szabadalmat.

Mi történik akkor, ha nem szabályozzák, nem állítják meg a láncreakciót? - Óriási energia szabadulhat fel igen rövid időn belül, tehát a láncreakció alkalmas bomba készítésére.

Történelmi tény, hogy több magyar származású tudós működött közre abban, hogy elkezdődjön az atombomba gyártása. Ez Amerikában elnöki segítség nélkül elképzelhetetlen lett volna .

Teller Ede volt az, aki kitalálta, hogy ha el akarnak juttatni az amerikai elnökhöz egy levelet, akkor azt Einsteinnek kell megírnia, mert így biztosan vevő lesz rá az elnök. Végül a levél elkészült és Alexander Sachs bankár segítségével célhoz is ért. A tényleges levelet Einstein diktálta németül, Wigner fordította angolra, és az általa fordított változat maradt fönn. A levélben összefoglalta az atomkutatás eredményeit és lehetőségeit. Javasolta az atombomba gyártás megkezdését, a láncreakció elvének gyakorlati továbbfejlesztését. A bomba elkészítéséhez a tudósok és az ipar összefogására, továbbá pénzre, és uránra volt szükség. Abban az időben Csehszlovákiában és Belga Kongóban voltak jeleltős uránkészletek. A tudósok felhívták a figyelmet arra, hogy a belga kongói uránt a németek is megkaparinthatják. Wigner Jenő emlékeztette Einsteint, hogy ő egyszer már találkozott a belga királynővel. Erre Einstein Long Islandból írt a belga királynőnek is egy figyelmeztető levelet urán témában. Roosevelt elnök Einstein levelének hatására konferenciát hívott össze a Szabványügyi Hivatalban, ahol a maghasadás katonai felhasználhatóságáról tárgyaltak és megalakították az Uránium Bizottságot amely rögtön elő is irányzott 6000 dollárt az atomprogram elindítására. A bizottság az első időkben igyekezett a külföldi tagjait amerikai születésűekre cserélni, így lecserélték Wignert, Tellert, Szilárdot és Enrico Fermit is. 1940-ben azonban a kisérletek felelős vezetőjéül Fermit nevezték ki. 1941-ben már az atombomba elkészítéséről is döntöttek, de az igazi munka csak a Pearl Harbor-i japán támadás után indult be. Elkezdték az "atombomba előállítására irányuló maximális erőfeszítések" megtételét. A tudósok megkapták a beígért 6000 dollárt is, amiből megvásárolhatták a szükséges grafit mennyiséget. A kutatás központja a Chicagói Egyetem Metallurgiai Laboratóriuma lett. A tudományos vezető Arthur H. Compton, a katonai vezető pedig Leslie R. Groves vezérőrnagy volt. Oak Ridgeben az urán 235-ös, Hanfordban pedig a plutónium 239-es izotópját állították elő.

Hanfordi reaktor sémája

Az első atombombák (később a szovjet és az angoloké is) töltete plutónium volt. Ennek az a magyarázata, hogy a plutóniumot egyszerűbb és gyorsabb - negyven, negyvenöt nap besugárzás - volt előállítani a reaktorban, mint a 235-ös izotópban magasan dúsított uránt a bonyolúlt és időigényes gázdiffúziós, vagy centrifugás dúsítókban. A plutónium-239 izotóp legegyszerűbben úgy hozható létre, hogy az urán nehezebb izotópja, az urán-238 atommagja befog egy neutront, majd két lépésben plutónium-239 atommaggá alakul át. A mai energiatermelő vagy kísérleti atomreaktorok üzemanyagában túlnyomórészt urán-238 izotópok vannak. Az urán-235 hasadása során felszabaduló neutronok egy részét az urán-238 magok befogják, és plutóniummá alakulnak át. Az atomerőmű típusától függ, hogy ez az átalakulási folyamat milyen mértékben megy végbe. Egyes reaktortípusokat kifejezetten plutónium gyártására fejlesztettek ki. Ilyen például a természetes uránnal, grafit-szabályozókkal üzemelő reaktortípus. Ha a fűtőelemeket nem távolítják el elég korán, vagyis üzemszerűen, békés céllal használják a reaktort, akkor a keletkező Pu-239 folyamatosan Pu-240-né alakul, így a kiégett fűtőelemekben lévő Pu-239-tartalom túl szennyezett lesz. A katonai célú plutónium csak legfeljebb 7%-ban tartalmaz Pu-240-et, ideális esetben pedig csupán 2-3%-ot. A civil reaktorokból kikerülő plutónium azonban akár 20%-nál is több Pu-240-plutónium-izotópot tartalmazhat.

Hanford-i üzemanyag

Az amerikai fegyveriparnak három központja alakult ki: a Washington államban lévő Hanford, 60 ezres barakkvárossal, a Tennessee államban lévő Oak Ridge és az Új-Mexikó államban, Santa Fétől 50 kilóméterre lévő Los Alamos, amelyet 1943-ban - kizárólag az atombomba előállítására - hoztak létre. A nukleáris telephelyeket úgy választották ki, hogy azok jól elkülöníthetők és védhetők legyenek, ugyanakkor az energiaellátásuk is biztosítva legyen. Például a hanfordi telep egy sivatagi medencében, a Columbia folyó mentén lett felépítve. Hanfordban 1944. szeptember 26-án indult el az első - jelentős teljesítményű - plutónium termelésére alkalmas reaktor: a "B Pile". Ennek felépítése hasonló volt a chicagói atommáglyáéhoz, de itt már gondoskodni kellett a hűtésről is. Ezt a zónán keresztül másodpercenként 5 köbméter víz áramoltatásával oldották meg, Wigner Jenő javaslatára. A reaktort DuPont építette Wigner és csoportja tervei szerint. A neutronokat lassító moderátor szerepét 1200 tonna szupertisztaságú grafit töltötte be. A töltetet 200 tonna fémurán alkotta. A "B Pile" 250 MW teljesítménnyel üzemelt és egy hónap alatt kb. 6 kg plutóniumot termelt.

B Pile

"Hanford volt Wigner mérnöki tevékenységének koronája, és ez egymagában elegendő bizonyíték arra az állításomra, hogy ő volt az első nukleáris mérnök, vagy e szakma megalapítója." - mondta Wigner Jenőről Alvin Weinberger. (Alvin Weinberger, Wignerrel együtt - többek között - az Oak Ridgei Nemzeti Laboratórium igazgatói is voltak.) Wigner tervezett egy víz-hűtéses, víz-moderátoros átalakítót is, amely lehetővé tette, hogy a hasadó plutóniumból kiszabaduló neutronok a tóriumot urán-233-rá alakítsák át, ezzel ő lett a mai kutató-reaktorok, tengerészeti reaktorok és atomerőművek "nagyapja".

1945-ben három atombombát készítettek az USA-ban. Ebből kettő plutónium töltetű, egy pedig urán 235-ös volt. Az első atombomba, amit Alamogordoban robbantotak fel, plutónium bomba volt. Működésbe hozatala szerint a második bomba, a "Little Boy", urántöltetű volt és 1945. augusztus 6-án, helyi idő szerint 8 óra 15 perckor robbant Hirosima felett. A harmadik a "Fat Man" az első bombához hasonlóan plutónium bomba volt és bevetését már semmi sem indokolta. Mégis három nap múlva, augusztus 9-én, 11 óra 02 perckor Nagaszakit atomtámadás érte...A második atombomba bevetésének valójában már politikai okai voltak. Truman így akarta Sztálin tudtára adni Potsdamban, hogy az amerikaiaknak több bombájuk is van. A két támadásban közel 150 000 ember azonnal meghalt, több tízezer pedig a sugárzás következtében később halt meg, vagy szenvedett maradandó károsodást.)

Little Boy

Fat Man

Honnan volt az USA-nak annyi uránja, hogy bombát tudtak készíteni?
Jacques Vanderlinden professzor a Brüsszeli Szabadegyetem történelem szakos tanára 2004-ben közzétette, (The Mainichi Newspapers, 2004. augusztus 5.i szám.) hogy az általa megtalált iratok alapján bizonyítható, hogy a Japánra ledobott atombombákhoz szükséges uránium 75%-ban Belga-USA titkos szerződés alapján került Kongóból az USA-ba. A fuvarokmányokon az uránium oxid "Q-11" a rádium "K-65" néven szerepelt. A II. Világháború kezdetéig a Belga Kongóban 30 000 tonna körüli uránércet bányásztak ki, ennek az értéke 100 millió dollár volt.

Az USA egyik vezérkari főnöke, William D. Leahy légi admirális szerint "Ennek a barbárbár fegyvernek alkalmazása Hirosimában és Nagaszakiban nem volt lényeges segítség a Japán elleni háborúnkban. A japánok már majdnem vereséget szenvedtek és készek voltak a fegyverletételre." 1945. május 23-án és 25-én 500-nál több B-29-es nehézbombázó - mindkét napon - 4500-4500 tonna gyújtó és rombolóbombát dobott le Tokióra, óriási pusztítást okozva. Ezt megelőzően 1945 áprilisában és májusában Japán a semleges Svédországon és Portugálián keresztül három kísérletet is tett a háború békés befejezésére.

Ma, szinte kivétel nélkül azt tanítják az iskolákban, azt láthatjuk a történelmi témájú filmekben, hogy az atombomba "milliók életét mentette meg", mert elősegítette a háború gyors befejezését. A csendes-óceáni térségben harcoló amerikai és szövetséges katonák bizonyára így is érezték, hálát adva Istennek, hogy nem kell tovább harcolniuk a fanatikus japcsikkal. Az igazságot - ötven év távlatából nézve - jobban megközelítik Edward Stettinius külügyminiszter szavai, amelyeket 1945 májusában mondott az ENSZ alapító okiratának aláírásakor, egy magánbeszélgetésen:

"Ha Japán kilép a háborúból, nem lesz olyan élő népesség, amelyen kipróbálhatjuk a bombát."

John Foster Dulles reagálása ez volt:

"Tartsuk Japánt háborúban három hónapig és bevetjük a bombát a városaikra. A háborút úgy fogjuk befejezni, hogy a világ összes népe rettegni fog tőlünk és engedelmeskedi fog az akaratunknak." ("Elhallgatott történelem - Japán bombázása a második világháborúban." AustraliaFreePress.org)

visz a víz sodor

2014. május 6., kedd

A másik oldal

A másik bomba

Még nagyobb, még több bomba

Az urán története

A "békeharc"

Kémkedés és együttműködés

Nemzetközi nukleáris megállapodások

Szilárd Leó, Walter Zinn társaságában az I. Pugwash konferencián. A NAÜ születése.

1968. július 1, NPT, a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződés, a Non-proliferációs Szerződés (NPT - Nuclear Non-Proliferation Treaty, az Atomsorompó egyezmény) Moszkvában, Washingtonban és Londonban került aláírásra.

Az Atomsorompó szerződésben valamennyi állam kötelezte magát arra, hogy elfogadja a NAÜ-vel kötött biztosítéki (safeguards) egyezményben megállapított, a nukleáris üzemanyagra és a különleges hasadóanyagokra vonatkozó biztosítékokat.

Az USA és a Szovjetunió – ugyanazon a napon – 1969. november 24-én ratifikálta az atomsorompó-szerződést. Ezt Anglia már 1968. november 27-én megtette.

Mivel az előző részekből már ismert, hogy Észak-Koreában kísérleti atomrobbantás történt, ezért itt egy kicsit előre futunk az időben és a megszokottnál bővebben kitérek a koreai nukleáris eseményekre.

2003 február 4-én az USA Külügyminisztériuma bejelentette, hogy a továbbiakban nem fizet hozzájárulást a KEDO-nak, az október 1-vel kezdődő 2004-es üzleti évben.

Észak-Korea atomsorompó szerződés felmondásának 90 napos várakozási ideje az ENSZ Biztonsági Tanácsánál 2003 április 10-én lejárt.

Amerika űrfegyverkezési programját

A fentiek szerint, ma három biztosítéki egyezmény létezik:

· A teljes körű (hagyományos)

· A Kiegészítő jegyzőkönyv

· Az integrált biztosítéki rendszer

Béke és biztonság?

A kezdet

Az atombomba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése