Miként irányít a nem látható kormányzat? Az államilag előállított művi terrorizmus

Miként irányít a nem látható kormányzat?

Az államilag előállított művi terrorizmus

A közelmúltban több elmélet is megszületett a nemzetközi terrorizmus értelmezéséről. Ezek közül az egyiket Webster Griffin Tarpley dolgozta ki "9/11 Synthetic Terror Made in USA" c. munkájában. Tarpley szerint az olyan merényletek - mint Kennedy elnök meggyilkolása, az olaszországi Vörös Brigádok és a németországi Vörös Hadsereg Frakció és az ehhez hasonló, háttérből irányított terrorista cselekmények, beleértve 2001. szeptember 11-ét is - túlnyomórészt a hírszerző szervezetek és a titkosszolgálatok tevékenységének az eredménye. Kutatási eredményei szerint ebben a tevékenységben fontos szerepet játszanak úgy nevezett patsy-k (szó szerint balek-bűnbakok, azok a személyek, akikre ráirányítják a gyanút), akiket aztán felelőssé tesznek a nyilvánosság előtt a bűncselekmények elkövetéséért. Ezek a személyek, akikre a nyilvánosság számára kiosztják a terrorista szerepkört, azonban nem tudnák végrehajtani a rájuk bízott feladatokat, ha nem segítené őket az állami irányítás legkülönfélébb szintjén működő kettős-lojalitású titkos ügynökök szupertitkos hálózata. A patsy-k áldozatnak, illetve balek-bűnbaknak vannak kiszemelve. Rendszerint hiszékeny személyek, hasznos idióták, fanatikusok, rendőrügynökök, provokátorok, akik szükség esetén fel is áldozhatóak.

Az úgynevezett mole-ok (besúgók, spiclik, "téglák", beépített személyek), titokban nem azokhoz a szervezetekhez lojálisak, amelyekben dolgoznak, hanem egy külső irányító központ utasításait hajtják végre. Ők azonban nemcsak a kormányzati szervekben működnek, de a tömegtájékoztatás szinte minden szintjén is. Itt a hangsúly azon van, hogy nem az alkotmányos rendhez és annak irányítási struktúrájához lojálisak, hanem egy magántermészetű hírszerző hálózathoz, egy privát érdekszövetséghezklikkhez, szervezethez, frakcióhoz vagy az államcsínyt megkísérlő puccsistákhoz.

További fontos szereplői a mesterséges vagy művi úton előállított terrorizmusnak, a rendszerint névtelenségbe burkolózó hivatásos személyek. Ők azok, akik ténylegesen végrehajtják az erőszakos cselekményeket, amelyekről aztán a nyilvánosság tudomást szerez, ezek a hivatásosok azonban megbújnak a balek-bűnbaknak kiszemelt úgynevezett terroristák mögött. Ezeket a hivatásos bérgyilkosokat aszteroidoknak (kisbolygóknak), is nevezik, a mesterséges terrorizmus világában. A hivatásos aszteroidok hidegvérű technikusok. Soraik között megtalálhatóak a különlegesen kiképzett egykori veteránok, a delta egységek korábbi tagjai és a CIA által kiképzett különböző szakemberek. Sok közülük pénzért dolgozik és zsoldosnak tekinthető. Vannak köztük nagy-tudású műszaki szakemberek is.

A patsy-k arra vannak kiképezve, hogy feltűnően viselkedjenek, és minél több nyomot hagyjanak adott esetben maguk után. De sok közöttük a kiegyensúlyozatlan személyiség, a pszichopata. Egzisztenciálisan nem tudnak magukról gondoskodni, és ezért állandó támogatásra szorulnak. Adott esetben a hatóságokkal is összeütközésbe kerülnek, és ilyenkor gondoskodni kell arról, hogy szabadlábon maradjanak. Mindez előfeltétele annak, hogy azt a feladatot, amelyre kiszemelték őket, végre tudják hajtani. Mindebből az következik, hogy a patsy-k sem fizikailag, sem szellemileg nem képesek önállóan nagy méretű, szerteágazó ismereteket, és képességeket igénylő feladatok végrehajtására. Ehhez nekik külső támogatásra és irányításra van szükségük.

Ezzel szemben a hivatásos végrehajtók rendszerint jó idegzetű emberek, akik erkölcsileg lehetnek deformálódottak, azaz morál insanity-nek minősíthetőek. Ezek a hidegvérű technokraták kiváló szakértelemmel képesek végrehajtani a legbonyolultabb terrorcselekményeket is. Ők a patsyk-től eltérően a legnagyobb anonimitást részesítik előnyben. Nem akarnak a figyelem központjába lenni, kerülnek minden feltűnést, hogy észrevétlenek maradhassanak. A valódi kockázatot az jelenti számukra, hogy aktív közreműködőként kemény bizonyítékokkal rendelkeznek az adott bűncselekmény vagy terrorista akciók elkövetéséről. Mivel túl sokat tudnak, ezért veszélyesek a mesterséges terrorizmus valódi irányítói számára, és így gyakran azok likvidálják ezeket a kemény profikat, akik rájuk bízták a terrorista cselekmény végrehajtását.

A bűnbakokat, a beépített személyeket és a hivatásos végrehajtókat független titkos parancsnoki központ irányítja, amely felépítését tekintve félkatonai jellegű szerveződés. Csaknem bizonyosan állítható, hogy ez az irányítást végző titkos parancsnoki csoport, nem a hivatalos kormányzati struktúra alá- és fölérendeltségi rendje szerint tevékenykedik, hanem saját, magán-természetű függelmi viszonyai szerint. Még Ronald Reagan elnök volt az, aki kiadta azt az elnöki rendeletet (Excecutive Order 12333) amely decentralizálta, lényegében privatizálta, a Központi Hírszerző Szolgálatnak, a CIA-nak a hidegháborús funkcióit. Ezek átkerültek olyan szervezetekhez, mint a speciális erők, a Delta Force, a SEALS, Nagy Britannia Special Air Services szolgálata, US Air Force Intelligence, Defense Intelligence Agency és a többi ehhez hasonló szervezet, beleértve számos magáncéget is.

Kulcsfontosságú a mesterséges terrorizmus működtetése szempontjából a magántulajdonban álló és a háttérhatalom megbízottai által ellenőrzötttömegtájékoztatási intézmények működése. A nyomtatott és elektronikus sajtó tevékenysége elengedhetetlen a siker szempontjából. A tömegtájékoztatási intézmények feladata, hogy a terrorista cselekmény hivatalos változatát terjesszék, és azzal manipulálják a közvéleményt. A tömegtájékoztatás meghatározó személyiségei - egyes kivételektől eltekintve - a prostituált szó mintájára "presstituáltnak" nevezhetők, mert az a feladatuk, hogy átcsússzanak a nyilvánvaló képtelenségeken, ne vegyék észre az ellentmondásokat és a fizikai lehetetlenségeket. A tömeges agymosás jól bevált eszközeit használva kell irányítaniuk a közvéleményt. Az álcázott és kevésbé álcázott cenzúra legváltozatosabb technikái kerülnek alkalmazásra.

Ilyen szervezeti és működési rendből kiindulva elemezte Tarpley a szeptember 11-i eseményekről ismertté vált hivatalos magyarázatot. Ezt a máig is elfogadottnak tekinthető hivatalos álláspontot abszurdnak, ellentmondásosnak, rendkívül kétségesnek, kifejezetten gyanúsnak, és fizikai értelemben pedig lehetetlennek minősítette. Azaz a hivatalos álláspont azért tarthatatlan, mert nem állja ki az elemzés próbáját.

A terrorizmus története bizonyítja, hogy a szintetikus módszerekkel előállított terror-cselekmények kiválóan alkalmasak a közvélemény megdolgozására, befolyásolására, háborús hangulat keltésére, és adott esetben tekintélyuralmi és diktatórikus kormányzás bevezetésére. Említettük, hogy több kutató is bizonyította: 9/11 hivatalos magyarázata nem állja ki a hozzáértő és elmélyült elemzés próbáját. Ennek ellenére a hivatalos politika még mindig arra használja fel ezt az abszurd, ellentmondásos és tarthatatlan álláspontot, hogy vele támassza alá a terror elleni megelőző háborúk indítását és folytatását, valamint a rendőrállami módszerekre történő áttérést a belpolitikában.

Megalapozottan feltételezhető, hogy ezúttal is államilag támogatott színlelt terrorizmussal állunk szemben. Az államilag történő támogatás nem azt jelenti, hogy az Egyesült Államok vagy korábban olyan országok, mint Olaszország, a Német Szövetségi Köztársaság, egész irányító struktúrája részt vett volna az ilyen színlelt terrorizmus megvalósításában. Pontosabb azt feltételezni, hogy egy magánirányítás alatt álló szupertitkos hálózatról van szó, amely gondosan el van rejtve az adott ország állami-és védelmi- apparátusának a döntéshozatali szintjein.

Már említettük, hogy Webster Griffin Tarpley hosszabb tanulmányt szentelt a mesterségesen előidézett úgynevezett szintetikus terrorizmus elemzésének (a mű eredeti címe: "9/11 Terror Fraud: Myth of the 21st Century" és 2004-ben jelent meg az Egyesült Államokban), amelyet azért nevez szintetikusnak, mert számos eltérő komponens koordinált összjátékából áll elő. Ezek az alkotó elemek a patsyk, a mole-ok és a professzionálisszemélyek, valamint a tömegtájékoztatásba beépített újságírók, és az irányítást végző parancsnoki központ. De szintetikusnak tekinthető abban az értelemben is, hogy mesterségesen hozzák létre, és nem magától, spontán módon keletkezik. Döntő módon egy rejtőzködő hatalom és jól képzett hálózata közös erőfeszítésének az eredménye, amelyben a kormányzat formális intézményei is fontos és nélkülözhetetlen szerepet játszanak.

Ebben az értelmezésben a nemzetközi terrorizmus legtöbb megnyilvánulása államilag szponzorált tevékenység eredménye. Ez nem azt jelenti, hogy az adott állam egész kormányzata részt vesz benne. Csupán arról van szó, hogy a kormányzat egyes szervezetei felhasználják a rendelkezésükre álló hatalmi, igazgatási hatásköröket és eszközöket, hogy a legkülönfélébb módon, rendszerint jól álcázva, elősegítsék a terrorista akciókat. Korábban a propaganda hatására sokan úgy vélték, hogy a nemzetközi terrorizmus valamilyen módon kapcsolatban áll a haladást elősegítő forradalmi változásokkal és az igazságosságot próbálja érvényesíteni nemzetközi szinten is. Tarpley azt állítja, hogy az olasz Vörös Brigádok, és a nyugat-németországi Baader-Meinhof csoport tevékenységét a NATO és a vele kapcsolatban álló titkosszolgálatok, hírszerző szervezetek hozták létre, támogatták, és irányították a háttérből. Közismert tény, hogy az Al-Kaidát is a CIA hozta létre és látta el pénzzel, nem pedig az arabok.

A terrorizmus tehát a mi korszakunkban ténylegesen a nemzetek feletti pénz-és korporációs oligarchia, elsősorban a nemzetközi pénzügyi közösség, titkos háborúját jelenti a lakosság többsége ellen. Itt olyan harcról van szó, amelyet politikai okokból nyíltan nem lehet folytatni. Ennek a nemzetek feletti oligarchiának pedig az a célja, hogy fenntartsa, és ha lehet még növelje is saját hatalmát, és így biztosítsa fennmaradását. Az, hogy az adott oligarchia milyen konkrét formában jelenik meg, nem érinti a lényeget. A szovjet birodalom oligarchiáját az ún. nómenklatúra alkotta, amely az állam diktatórikus hatalma révén rendelkezett a termelői vagyonnal, és a vagyon révén az emberek feletti hatalommal.

Amikor ennek a nomenklatúrának a tagjai látták, hogy a kommunista párt és a marxista ideológia uralma megrendült, minden további nélkül készek voltak korábbi politikai nézeteiket feladva átállni az ellenkező oldalra, azért, hogy oligarchikus helyzetüket és előjogaikat megőrizhessék a kommunista rendszer bukása után is.

Így a pártállami diktatúra, az állammonopolista tulajdon és a központi tervgazdálkodás leghűségesebb híveiből lettek a spekulánsok, tőzsdések, nagyvállalkozók, zöldbárók, a minden korláttól mentes vadkapitalizmus meggyőződéses hívei. Az Egyesült Államokban viszont pont egy ellenkező irányba tartó folyamatot látunk. Azok a vezető rétegek, elsősorban a pénzrendszer monopóliumával rendelkező bankárok és korporációs oligarchák, akik a demokratikus intézmények mögé rejtőzve gyakorolják a hatalmat, egyre inkább késznek mutatkoznak a demokratikus látszatok félretételére, és a rendőrállami hatalomgyakorlás nyílt módszereinek a bevezetésére.

Mindebből az is következik, hogy a terrorizmus nem a társadalmi gazdasági elnyomásból és kétségbeesésből származik. Nem az elnyomott és kizsákmányolt népek (akiket idegen hatalom leigázott, vagy pénzügyi függés kialakításával gyarmatosított) fognak össze és hoznak létre szervezett ellenállást. Majd pedig ez a szervezeti formát öltő ellenállás - miután megerősödött - kezd harcba az elnyomók ellen. Előfordult ilyen eset is világtörténelemben, de csak igen ritkán. A nemzetközi terrorizmus legfontosabb szereplői valójában az olyan titkosszolgálatok, mint az egykori KGB és Stasi, az MI-6, a CIA, az FBI, valamint az NSA, amely mára már átadta a helyét a Department of Homeland Security-nek, az Egyesült Államok nemrég létrehozott Állambiztonsági Minisztériumának. Ezek a hírszerző szolgálatok elsősorban a világhatalmat kézbentartó nemzetközi pénz- és korporációs- oligarchia stratégiájának a szolgálatában állnak.

A titkosszolgálatok közös stratégiájukban abból indulnak ki, hogy elkerülhetetlenek a nagyarányú társadalmi és politikai változások. Ezért, ha valamilyen új jelenség, mozgalom, irányzat, szervezet tűnik fel, azonnal megpróbálnak beépülni abba, hogy átvegyék az irányítását. Ez különösen áll a terrorista jellegű szerveződésekre, mivel fontos, hogy az ilyen típusú szervezetek és mozgalmak feltétlenül az ellenőrzésük alatt álljanak. A titkosszolgálatok azonban előnyben részesítik azt, hogy ők maguk hozzák létre ezeket a szerveződéseket, vagy ha már létrejöttek, akkor minél előbb beépüljenek és átvegyék az irányítását.

A titkosszolgálatok, és hírszerző szervezetek eszköztárából nem hiányoznak a megtévesztés, a hamisítás, az álcázás, az erőszak és az árulás legváltozatosabb formái. Ahhoz, hogy hatékonyak legyenek, a legkeményebb módszerektől sem riadnak vissza. A machiavellizmus egy primitív formája jellemző tevékenységükre. Megállapíthatjuk tehát, hogy a terrorizmus olyan tevékenység, amelyet a kormányzati szervezeteken belül működő szupertitkos hálózat felügyel minden valószínűség szerint a pénzügyi ellenőrzést gyakorló csoportok ellenőrzése alatt. A kilencvenes évek tényei arra utalnak, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség és hálózata a hatalom végső forrása a globalizált rendszerben. A terrorizmust ezért nem lehet spontán jelenségként vizsgálni. Ebben a sokrétű jelenségben számos tudományág művelőinek a tudása van jelen. Kitapintható a szociológia, a pszichológia, a pszichiátria, a különböző haditudományok és természetesen a titkosszolgálati szakértelem. Az egyes terroristák és terroristacsoportok gyakorlati működéséhez széles körű és hatékony támogatási-háttér szükséges. Akik a spontán terrorizmusban hisznek, természetesen ma is úgy gondolják, hogy ezek a cselekmények az elnyomás, a gazdasági nyomorúság és kétségbeesés talaján alakulnak ki és aktivizálódnak.

Ezek a spontaneitást hirdető elméletek mellőzik azt a körülményt, hogy a nemzetközi terrorizmus jelenlegi megjelenési formáiban elengedhetetlen szerepet játszanak a titkosszolgálatok és hírszerző ügynökségek. A tekintélyes indiai szerző, Arundhati Roy, megfogalmazása szerint a terrorizmus a háború privatizált változata. Ebből az is következik, hogy a terroristák elsősorban munkavállalóként és zsoldosként a háborúzás világpiacának szereplői. Tarpley szerint a művi terrorizmus legfőbb tulajdonsága, hogy végső soron állami ellenőrzés alatt áll. A szálakat mozgatók természetesen jól el vannak rejtve. Az irányítást végző titkosszolgálatok és hírszerző szervezetek közjogilag nem tartoznak a magánszektorhoz, de az alkotmányos kormányzat mögött meghúzódó informális irányító-központ - a beépített kettős lojalitású ügynökei révén - ellenőrizni és irányítani tudja őket.

Ez az állam által tehát csak közvetetten támogatott művi terrorizmus szinte minden eszközt felhasználva rejtegeti valódi természetét. Így például az elnyomottak hiteles képviselőjének tünteti fel magát. Ezek az elnyomottak lehetnek az arabok, a muszlimok, a kizsákmányolt dolgozók, a jogaikban korlátozott nemzeti kisebbségek és bármely hátrányos helyzetű társadalmi csoport. A valódi irányítást végző KGB, CIA vagy MI5 természetesen más név mögé rejtőzik. Így jönnek létre az olyan hangzatos nevű terrorista csoportok, mint az olaszországi Vörös Brigádok, a Német Szövetségi Köztársaságban működő Vörös Hadsereg Frakció, vagy a baszk ETA, és napjainkban az ügyeletes világmumusnak kikiáltott Al-Kaida. Ezek a hamis zászló alatt hajózó, megtévesztést szolgáló szerveződések, a tömegtájékoztatás megfelelő segítségével sikeresen tudják színlelni, hogy tagjai nemes cél érdekében küzdő harcosok.

A XIX. században a nemzetközi terrorizmus első számú központjai Londonban voltak. A Brit Birodalom védelme szükségessé tett olyan akciókat is, amelyeket nyíltan nem vállalhatott fel a kormányzat. Európában ezt a szervezett terrorizmust Giuseppe Mazzini - az olasz carbonarik vezére - irányította megbízásból. Ő volt, aki ugyancsak megbízásból létrehozta a Fiatal Olaszország, a Fiatal Németország, a Fiatal Franciaország, a Fiatal Lengyelország, a Fiatal Törökország, a Fiatal Amerika mozgalmakat. Mazzini a fizetését a brit haditengerészet központjától, az Admiralitástól kapta. Ennek a tevékenységnek az éle a porosz, illetve később a német, az osztrák és az orosz uralkodó dinasztiák, valamint a nemzeti uralkodó osztályok hatalomból való eltávolítására irányult. Mivel ezekben a soknemzetiségű, dinasztikus államokban számos különböző nép és nemzetiség élt, Mazzini feladata volt, hogy lehetőleg valamennyi számára létrehozzon külön terrorista csoportot. Gyakran többnek is odaígérte ugyanazt a területet. Az volt a fontos, hogy a dinasztikus uralom képviselőit eltávolítsák, ha nem megy másképp, akkor merényletekkel. Nemcsak Mazzini, de az orosz anarchista Bakunyin is Londonból irányította híveit a hatóságok hallgatólagos jóváhagyásával.

A ma újból időszerű Niccoló Machiavelli "Beszélgetések" (Értekezések) című művében hosszú fejezetet szentel az összeesküvéseknek. A firenzei politikai gondolkodó számára az összeesküvés elsősorban az állam uralkodójának a meggyilkolását jelentette a hatalom megszerzése érdekében. A jelenlegi modern terrorizmus sokkal árnyaltabb és álcázottabb, de egyik célja ma is az irányító politikus hatalomból történő eltávolítása, illetve a kormányzat politikájának a megváltoztatása.

Gyakran olyan népszerű vezető ellen vetnek be terrorista módszereket, mint amilyen Franciaország korábbi elnöke Charles De Gaulle volt. De Gaulle nem fogadta el, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia diktálja Franciaország politikáját. Országát kivonta a NATO parancsnoksága alól és magát a főparancsnokságot is eltávolította Párizsból. De Gaulle elítélte a vietnami háborút és azt sem támogatta, hogy Nagy-Britannia az Európai Gazdasági Közösség tagja legyen. Egyik legbátrabb lépése az volt, hogy követelte a dollár átváltását aranyra, amit neki utoljára még teljesített a FED, az Egyesült Államok központi bankjának szerepét betöltő magánpénzkartell. Nagy feltűnést keltett az is, hogy síkra szállt a kanadai francia nyelvű tartomány, Québec, függetlensége mellett. A felsoroltak, valamint más okok is azt eredményezték, hogy mintegy harminc merényletet kíséreltek meg ellene. A merénylők a francia szélsőjobboldali csoportokhoz tartoztak, de mögöttük az angolszász titkosszolgálatok húzódtak meg. Mivel a De Gaulle védelmét ellátó francia titkosszolgálatok lojálisak voltak köztársasági elnökükhöz (ugyanezt nem mondhatjuk el a John Fitzgerald Kennedy védelméről gondoskodó amerikai titkosszolgálatokról) így egyik merénylet sem járt eredménnyel.

Ugyenezen titkosszolgálatok keze nyomát lehet fellelni az olasz állami olajvállalat - az ENI - vezetőjének, Enrico Matteinek a halálában. Mattei borsot tört a "Hét nővérnek" nevezett olajkartell irányítóinak az orra alá azzal, hogy a profit felét át akarta engedni az arab olajtermelőknek. Ez jóval kedvezőbb volt az angolszász ajánlatoknál. Ezért végül is az életével fizetett.

Az 1960-as évek közepétől az egyedül tevékenykedő "magányos" terroristákat a magukat forradalminak nevező felforgató csoportok váltották fel. Ezek a csoportok az 1980-as évek végétől kezdődően levettették korábbi marxista-leninista álruhájukat, és jobboldali anarchistákká, vagy az iszlámhoz kötődő terrorista csoportokká alakultak át.

Amikor a jelenlegi Németország öt keleti tartománya, az egykori NDK, csatlakozott a Német Szövetségi Köztársasághoz, annak teljes vagyona aTreuhand-nak nevezett vagyonkezelő hivatal kezébe került. E sorok írója még Münchenben élt, amikor szembesülnie kellett azzal, hogy a Treuhand több vezető-beosztású munkatársát egymás után meggyilkolták. Az egyik ilyen áldozat, Detlev Karsten Rohwedder volt, aki meg akarta tartani köztulajdonban az egykori NDK ipari és mezőgazdasági vagyonát, hogy biztosítsa az öt keleti tartomány lakóinak a foglalkoztatását. Rohwedder úgy vélte, hogy így könnyebb szervesen összekapcsolni a korábbi Nyugat- és Kelet-Németország gazdaságát. Az angol-amerikai pénzemberek azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy az NDK közvagyona minden további halogatás nélkül privatizálásra kerüljön méghozzá a lehető legalacsonyabb áron. Amikor Rohwedder elutasította ezt a követelést, akkor merényletet követtek el ellene. Ezt a Baader-Meinhof csoport, azaz a Vörös Hadsereg Frakció első nemzedékének a nyakába varrták.

Ugyanezt tették Alfred Herrhausen egyetemi tanár, a Deutsche Bank elnöke, Kohl kancellár tanácsadója és közeli barátja esetében is. Az NSZK legvédettebb embere volt, mégis fel tudták robbantani páncélozott Mercedesét 1989. november 30-án Bad Homburgban. Herrhausen bűne az volt, hogy terveket dolgozott ki a szovjet birodalomból kiváló kelet-európai országok adósságának az elengedésére és termelő gazdaságuk szanálására, illetve modernizálására. Ezek az elképzelések nem illettek be a nemzetközi pénzügyi közösség stratégiai elképzeléseibe, amelyek célja az volt, hogy ezen országok nemzeti vagyonát mielőbb beolvasszák a nemzetközi pénzügyi közösség világszintű részvényvagyonába. Herrhausent tehát ki kellett kapcsolni. A merényletet a Vörös Hadsereg Frakció harmadik nemzedékének a nyakába varrták, de a mai napig nem kerültek elő a tettesek. Ennek többek között az is az oka, hogy a Vörös Hadsereg Frakció első nemzedéke már nem élt, a második generáció tagjai börtönben voltak, harmadik nemzedék pedig nem létezett.

Amikor Rohweddert 1991. húsvétja után meggyilkolták, hivatali utódai azonnal megkezdték az NDK állami vagyonának a rendkívül olcsó kiárusítását, pontosan úgy, ahogy azt az angolszász pénzemberek óhajtották.

Érdemes megemlíteni még, hogy az olasz kereszténydemokrácia kiemelkedő politikusát, Aldo Morot is ez a fajta államilag támogatott terrorizmus távolította el az élők sorából. Aldo Moro Olaszország miniszterelnökeként ellenezte az úgynevezett zéró-növekedés elméletét, amely össze volt kapcsolva a lakosság számának tudatos csökkentésével. Ezért magára vonta a háttérhatalom olyan intézményeinek a haragját, mint a Római Klub.

1982. júniusában Aldo Moro felesége tanúvallomást tett a férje elleni merénylet ügyében folyó bírósági tárgyaláson Rómában. Moro asszony elmondotta, hogy férjét meggyilkolását megelőzően életveszélyesen megfenyegette az Egyesült Államok egyik magas-beosztású politikai személyisége. Eleanora Morokérésre megismételte a bíróság előtt azokat a szavakat, amelyeket ez a magas beosztású személy - Henry Kissinger - mondott.

Később, az olasz főváros bíróságának egyik tárgyalótermében, 1982. november 10-én, a meggyilkolt miniszterelnök egyik közeli barátja, Gorrado Guerzoni is, eskü alatt vallotta, hogy Aldo Morot az Angliában működő Royal Institute for International Affairs (RIIA) egyik befolyásos képviselője, aki egyben a "The Committee of 300" (300-ak Bizottsága) tagja, keményen megfenyegette. Ez a bizonyos személy történetesen akkor még betöltötte az Egyesült Államok külügyminiszterének tisztségét is, és úgy hívták, hogy Henry Kissinger.

Gorrado Guerzoni valamint Eleanora Moro tehát egybehangzóan vallotta, hogy Kissinger ezt közölte Moro-val: "Vagy leállítja politikai vonalát, vagy nagyon keményen meg fog fizetni érte." Guerzoni azt is elmondotta, hogy Kissinger annak a szállodának a szobájában tette ezt a fenyegető kijelentését, ahol Moro washingtoni hivatalos látogatása során lakott. Moro ebben az időben nemcsak országa kormányának az élén állt, de a külügyminiszteri tisztséget is betöltötte és az olasz köztársasági elnököt kísérte el az Egyesült Államokba hivatalos látogatása alkalmából.

Amikor ez a közérdek szempontjából fontos tény a római bíróságon ismerté vált, az amerikai lapok a "presstituált" szerkesztők jóvoltából nem írtak róla. De hallgattak róla a rádiók és a televízióállomások is. Hallgattak arról is, hogy a háttérhatalom egyik fontos irányítójának számító Kissinger milyen szerepet játszott a háttérben az Öböl-háború előkészítésében. A feladata itt az volt, hogy Kuvait ellenőrzés alá vételével példát statuáljanak a többi közel-keleti országnak, miszerint alá kell vetniük magukat a háttérhatalom stratégiai elképzeléseinek.

E stratégia részeként Kissinger - Moro-hoz hasonlóan - Ali Bhutto-t is megfenyegette, aki akkor Pakisztán elnöke volt. Bhuttonak azt rótták fel, hogy erőfeszítéseket tett atomfegyverek megszerzése érdekében. Pakisztán fenyegetve érezte magát Keletről az indiai atomprogramtól, Nyugatról pedig az izraeli atomfegyverektől. Bhuttot koholt vádak alapján 1979-ben kivégeztette Zia ul Haq tábornok, aki a nemzetközi háttérhatalom egyik irányító szervezetének számító Council on Foreign Relations (CFR) képviselője volt Pakisztánban és később az ország elnöke lett.

Hamarosan Zia ul Haq sorsa is beteljesedett. A tábornok azért, hogy megmutassa a pakisztániaknak: ő a saját vonalát viszi, és nemcsak idegen érdekeket szolgál, Iszlamabadban támogatta az amerikai nagykövetség felgyújtását. Mivel Zia ul Haq is ragaszkodott Pakisztán atomfegyverkezéséhez, valamint azért, mert beavatkozott az afganisztáni háborúba, az életével fizetett. C-130 Herkules típusú repülőgépét egy rendkívül alacsony frekvenciájú (extremely low frequency - ELF) energiafegyverrel lelőtték, amikor az felszállt. Zia ul Haq tudta, hogy élete veszélyben van, mert ujjat húzott Amerikával és a mögötte álló háttérhatalommal. Ezért védekezésül magával vitte repülőgépén az amerikai katonai hírszerző szolgálat egy csoportját, amelyet Herbe Wassom tábornok vezetett. Zia ul Haq-ot a török titkosszolgálat figyelmeztette, hogy ne utazzon repülőgéppel, de ő azt hitte, hogy ha magas-rangú amerikai katonák is vannak a társaságában, akkor biztonságban van és utazhat.

Röviddel az után, hogy Zia ul Haq C-130-as gépe felszállt a pakisztáni katonai támaszpontról, egy gyanúsan kinéző teherautó volt látható annak a hangárnak a közelében, ahol a C-130-as volt. Az ellenőrző torony figyelmeztette a földi biztonsági embereket, de mire azok akcióba léptek, a C-130-as már felszállt és a gyanús teherautó eltűnt. Néhány perccel később a C-130-as bukfencezve zuhanórepülésbe kezdett és földet érve kigyulladt. Nincs magyarázat a C-130-as gép ilyen fajta viselkedésére, mert ez a repülőgép típus igen megbízható. A közös pakisztáni-amerikai vizsgálóbizottság nem talált olyan hibát, amely a pilóta tévedésére, vagy műszaki, illetve gyártási hibára lett volna visszavezethető. A bukfencező zuhanás, amely a hurokrepülésre emlékeztet, egyértelműen azokra a repülőgépekre jellemző, amelyeket a rendkívül alacsony frekvenciájú elektromágneses energiafegyverrel lőnek le.

Dr. John Coleman megerősíti "The Conspirators' Hierarchy: The Committee Of 300" című könyvében (Joseph Publishing Co., Carson City, Nevada, 1994., 24-26. old.), hogy Aldo Morot az olasz Kereszténydemokrata Párt nagy tekintélyű vezetőjét a Propaganda Due (P2) szabadkőműves páholy által irányított bérgyilkosok azért ölték meg, hogy elfogadtassák vele a Római Klubnak a termelőipar leépítésére és a lakosság létszámának a csökkentésére vonatkozó stratégiáját. Moro pont az ellenkezőjét akarta - a termelőgazdaság megszilárdítását és a teljes foglalkoztatottság biztosítását. Igy akarta a keresztény-katolikus stratégiát megerősíteni az eurokommunista irányzatra áttérő olasz kommunista párttal vívott politikai küzdelemben, mert az OKP is ehhez hasonló törekvéseket hirdetett. Moro halála elmozdította az akadályokat az elől, hogy a háttérhatalom stratégiájának megfelelően Olaszországot is destabilizálják és átállítsák a pénzrendszer által vezérelt gazdasági rendszerre, a krematisztikára. Ez utóbbi lényege, hogy a pénzből még több pénzt állítsanak elő. A valódi közgazdaság, az ökonómia, célja a társadalmi szükségletek kielégítése, a pénz pedig csak a közvetítő közeg szerepét tölti be.

A terrorizmust tehát fel lehet használni a politikai helyzet radikális megváltoztatására, és eredményesen lehet befolyásolni vele az adott ország politikai folyamatait. Az 1970-es és az 1980-as években az amerikai vezető körök, továbbá a NATO, de Olaszország irányítói is, szinte mindent elkövettek azért, hogy az egyre szelídebb húrokat pengető Olasz Kommunista Pártot, az eurokommunizmus egyik szószólóját, távol tartsák a hatalomtól. Ezzel függ össze az a terrorista hullám, amelynek nyomán véres cselekményekre került sor Milánóban, Bresciában, és másutt. A leglátványosabb közülük az a merénylet volt, amelyre a bolognai vasútállomáson 1980. augusztus 2-án került sor, ahol 85-en meghaltak és 200-an megsebesültek. A 2004.-es március 11-i madridi vonatrobbantást megelőzően ez volt a legsúlyosabb támadás Európában vasúti szerelvény ellen.

A terrorizmust a társadalom feletti ellenőrzés hatékony eszközének tartják. Olyan módszernek, amely szinte végtelen lehetőséget biztosít a társadalom befolyásolására. Kétséges viszont, hogy lehet-e terrorizmusra felépíteni az egész társadalmi rendet és a kormányzati gyakorlatot. A terrorizmus kétségtelenül alkalmas háború kirobbantására. Az államilag szponzorált és hamis lobogó alatt menetelő terrorista csoportok támadásokat intéznek az ellen a hatalom ellen, amelyet meg akarnak dönteni. Azért tüntetik fel magukat egészen másnak, mint amik, hogy megszerezzék a lakosság erkölcsi és politikai támogatását. Ezért korunk terroristái áldozatnak állítják be magukat, akik hazafiként vállalják a nemzeti célok kiharcolását, az embertelen elnyomókkal szemben. A bevett formákhoz tartozik, hogy a tüntetők - a hatóságok által engedélyezve - békésen és felelősségteljesen tüntetnek. Egyszer csak azonban a békés tüntetők közül kiválik egy erőszakos kis csoport, amely magát radikális anarchistának tünteti fel. Az esetek többségében kiderül róluk, hogy beépített rendőrügynökökből áll. Ezek az "anarchisták" aztán elkezdik betörni az ablakokat, felgyújtani az autókat és még a rendőrökkel is szembeszállnak Molotov-koktélokkal. Ez után már a rendőrség is keményen lép fel: könnygáz gránátokat vet be, rátámad gumibotokkal a tüntetőkre, akiket lehetőleg beszorítanak egy zsákutcákba, és miután jól megverték őket, megbilincselve rendőrautókkal elszállítják. Mindennek az a következménye, hogy a békés polgárok később már nagyon meggondolják, hogy részt vegyenek-e legközelebb is egy ehhez hasonló "békés" tüntetésen. A tömegtájékoztatás természetesen az erőszakos kisebbségre összpontosít, és azt szuggerálja a nézőknek, hogy a rendőrökre támadó "anarchisták" a jellemző tüntetők.

A legújabb kori történelemben több alkalommal is így kezdődtek a háborúk. Gondoljunk csak a szarajevói merénylőre, Gavrilo Princip-re, aki 1914-ben meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Princip a Mazzini-típusú szerb titkos szervezethez, a Fekete Kézhez, tartozott. A Fekete Kéz-t a szerb katonai hírszerző szolgálat irányította, amelyet viszont a cári Ohrana felügyelt a belgrádi orosz katonai attasén keresztül. Arra is adatok vannak, hogy az angolok által támogatott - de franciaországi központtal működő - Grand Orient szabadkőművesség is részt vett a merénylet előkészítésében és végrehajtásában.

Hitler is megrendezett hasonló jellegű provokációt. Mivel a németek többsége nem akart háborút, ezért úgy döntött, hogy 1939. augusztus utolsó napján, a lengyel határon fekvő Gleiwitz Rádióállamása ellen megrendez egy támadást lengyel katonai egyenruhába bújtatott német elítéltekkel. Este 8 órakor lengyel egyenruhát viselő SS tisztek irányítása alatt ezek a börtönből kihozott és lengyel katonának beöltöztetett németek megrohanták a rádióállomást. Ez után elhangzott egy lengyel nyelvű beszéd arról, hogy eljött az idő a fegyveres harcra. Ennek nyomán minden német rádió azt harsogta, hogy támadás érte Németországot. Az ál-lengyeleket természetesen legépfegyverezték a gleiwitz-i rádiónál. Holttestüket úgy helyezték el az épületnél, mintha akkor haltak volna meg, amikor éppen megrohamozták a rádiót. Ez az államilag megszervezett megtévesztő terrorista akció lehetővé tette Göbbels és propaganda gépezete számára, hogy átmenetileg megszerezze a német lakosság egy részének a támogatását Lengyelország megtámadásához, amelyet Hitler 1939. szeptember 1-re időzített.

A balek-bűnbakok

Annak idején bejárta az egész világot, hogy a Kennedy elnök elleni merénylettel meggyanúsított Lee Harvey Oswald, amikor letartóztatták, csak ennyit mondott: "I'm just a patsy." Mint már utaltunk rá a "patsy" azt jelenti, hogy balek, rászedett alak. Fő feladata a félrevezetés és a bűnbak szerepének eljátszása. Ahhoz, hogy a háttérből államilag irányított terrorizmust kellően álcázni lehessen, gondosan kiválasztott balek-bűnbakokra, feláldozható, leírható személyekre - vagyis hasznos idiótákra van szükség. A kiválogatásuknál fontos szempont, hogy viszonylag korlátozott szellemi képességekkel rendelkezzenek, és kellően hiszékenyek legyenek. Ez az előfeltétele annak, hogy ezek a személyek a hamis lobogó alatt menetelő csoportok megbízható tagjai legyenek. El kell velük hitetni, hogy valamilyen nemes ügyért, például az iszlám becsületének a megvédéséért mennek harcba. Nagyon fontos az is, hogy a "patsy"-k ne jöjjenek rá, hogy egyik vagy másik társuk kettős ügynök - beépített provokátor -, aki egyszerre lojális hozzájuk és teljesíti egy kívülálló szervezet, például a CIA vagy más titkosszolgálat utasításait. Ilyen feltételrendszerből kiindulva már érthető, hogy a balek-bűnbak-szerepre leginkább olyan személyek alkalmasak, akiket a tudomány pszichopatáknak vagy szociopatáknak nevez. Megtalálhatók soraikban a fanatikusok, akik hajlandók bűncselekmények elkövetésére is, de sokan vannak, akik különböző eszmék őszinte elkötelezettjei, vagy csak egyszerűen naiv, befolyásolható, rászedett emberek.

Mivel a balek-bűnbakok szellemi képességei általában korlátozottnak minősíthetőek (ez fontos előfeltétele annak, hogy alkalmasak legyenek a nekik szánt szerep eljátszására), ezért szinte folyamatosan segítségre szorulnak mindennapi életvitelükben. Gyakran összeütközésbe kerülnek a rendőrséggel, és ekkor gondoskodni kell arról, hogy minél előbb szabadlábra kerüljenek. Ha magányosak, akkor célszerű szexuális partnert is találni a számukra. Közismert, hogy az egykori KGB és a kelet-német Stasi rendszeresen foglalkoztatott szexuális-jellegű megbízatások teljesítésére kiképzett elit egységeket. A balek-bűnbakok természetesen pénzügyi támogatásra is rászorulnak, különösen akkor, ha a rájuk bízott feladat érdekében hosszabb és költséges utazásokat kell tenniük. A legfontosabb, amit hangsúlyoznunk kell az, hogy a balek-bűnbakok rendszerint fizikailag, szellemileg és műszaki tudásukat illetően is alkalmatlanok olyan bonyolult bűncselekménynek a kivitelezésére, amilyen egy nagyobb méretű, sok összetevőből álló terrorcselekmény, és amellyel az akció valódi irányítói meg akarják vádolni őket a közvélemény számára hihető módon. Valójában nem a bűncselekmény elkövetésétől való irtózás vagy a bűnözői szándék hiánya akadályozza őket a kivitelezésben, hanem szellemi és fizikai képességeik elégtelensége, technikai tudásuk és gyakorlati felkészültségük korlátozottsága.

A balek-bűnbakokat sokféle célra lehet felhasználni. Ma a leggyakoribb, hogy ideologikus vagy vallásos színezetű szervezetbe tömörítik őket, és olyan látszatot adnak a tevékenységüknek, amilyenre a titkos irányító-központ által megtervezett merénylethez szükség van. Ez a színezet jelenti azt a bizonyos hamis lobogót, amire már többször is utaltunk. A balek-bűnbakok mozgatásában kulcsszerepe van a kettős-ügynököknek és a rendőrbesúgóknak. A kettős-ügynökök feladata az is, hogy ők lépjenek akcióba, ha a "patsy"-nek ez valamilyen okból nem lehetséges. Érdemes itt megemlíteni azt, hogy 1992-ben és 1993-ban a New York-ban működő FBI egyik informátora, Emad Salem, megpróbálta a saját iszlám terrorista sejtjébe bekapcsolni Szudán ENSZ-küldöttségét. Ez a tervezett összeesküvés is már a Világkereskedelmi Központ elleni bombamerénylettel függött össze. A cél az volt, hogy a kapcsolat létrehozása révén végül is a szudáni ENSZ-misszió olyan célponttá válhasson, amit aztán a rendőrség átkutathat, és amellyel szemben nyomozást indíthat.

Németországban is folyt egy eljárás a szélsőjobboldalinak minősített Nemzeti Demokrata Párt ellen, amelynek azt volt a célja, hogy mint alkotmányellenes politikai szerveződést betiltsák. A bírósági szakban derült ki, hogy a kormány koronatanúja, aki egyben a Nemzeti Demokrata Párt egyik vezetője volt, valójában a német Verfassungsshutz-nak (Alkotmányvédelmi Hivatal - megfelel a magyarországi Nemzeti Nyomozóirodának vagy az amerikai FBI-nak) dolgozott. Az illetékes bíróság nem volt hajlandó addig folytatni az eljárást, amíg ezt a körülményt Gerhard Schröder kormánya nem tisztázta.

Az ügyeletes világmumust, Oszama bin Ladent, gyakran úgy jellemzik, hogy beleillik a balek-bűnbak kategóriába. Milton Beardman, a CIA egyik munkatársa, azt állította, hogy abban az időszakban, amikor Oszama bin Laden szervezte a mudzsahedin harcosokat a szovjet megszállók elleni harc folytatására Afganisztánban, nem volt tisztában azzal, hogy ezt az egész akciót a CIA finanszírozta és irányította. Beardman idézi Oszama bin Ladent, aki ezt szó szerint így fogalmazta meg: "Sem én, sem hittestvéreim nem találkoztak az amerikai támogatás bizonyítékaival."

A CIA közvetítőként egy katonai titkosszolgálatot, a pakisztáni ISI-t (Inter Services Intelligence) vagyis az iszlamabadi katonai hírszerző szolgálatot vette igénybe. A CIA tehát nem közvetlenül juttatta el támogatását a mudzsahedineknek. Milton Beardman ezt úgy fejezte ki, hogy "nem mi képeztük ki az arabokat". Ugyanakkor a Kairóban működő Al-aram Stratégiai Tanulmányok Központja megerősítette, hogy az Afganisztánban tartózkodó arabokat nagyon kifinomult kiképzésnek vetették alá, amelyet a CIA dolgozott ki és szponzorált. Vallási fanatizmustól és arab nacionalizmustól vezérelve az iszlám harcosok nem látták világosan, hogy ők az Egyesült Államok hatalmi érdekeinek a szolgálatában küzdenek a szovjet hadsereg ellen Afganisztánban. Az iszlám lázadók vezérei nem álltak közvetlen kapcsolatban sem Washingtonnal, sem a CIA-val. A pakisztáni ISI volt az, amely párhuzamos struktúrákat kiépítve döntő befolyást gyakorolt az iszlám harcosok felett. Az ISI szervezetén belül tevékenykedtek a katonai és hírszerző tisztek, az igazgatási és logisztikai feladatokat ellátó szakértők, a titkos ügynökök és informátorok. Létszámuk elérte a 150 000 főt.

Már említettük, hogy Zia ul-Haq tábornok, a pakisztáni katonai rendszer korábbi vezetője, a New York-i központú Council on Foreign Relations, a CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) pakisztáni részlegének volt a vezetője. Amikor Zia ul-Haq megbuktatta, majd ki is végeztette Ali Bhuttot, a CIA és az ISI közötti viszony igen szorossá és meghitté vált. Az afganisztáni háború egész ideje alatt Pakisztán erőteljesebben volt szovjet-ellenes, mint maga az Egyesült Államok. Amikor a szovjet hadsereg lerohanta Afganisztánt, Zia ul-Haq az ISI főnökét utasította, hogy a Szovjetunióhoz tartozó közép-ázsiai országokat destabilizálja. A CIA ezt a tervet azonban csak 1984. októberében hagyta jóvá, mert sokkal óvatosabb volt, mint a pakisztániak. A mi szempontunkból most az a lényeges, hogy mind az Egyesült Államok, mind Pakisztán a megtévesztést használta mind a mudzsahedinek, mind Oszama bin Laden, mind a világ közvéleménye irányában. A színfalak mögött viszont a katonai módszerek kiterjesztését tartotta a legeredményesebbnek, és azt támogatta.

A beépített emberek

Mint már részletesen is kifejtettük a balek-bűnbakok magukra hagyva nem képesek hatékonyan működni hosszabb időn át, ezért ha a mesterségesen előidézett szintetizált terrorizmust sok tényezőből álló szerves egésznek tekintjük, akkor ezen a többtényezős rendszeren belül a második legfontosabb alrendszer a beépített emberekből - a mole-okból - áll. Ezek a mole-ok, (vagyis spiclik, besúgók, kettős ügynökök, téglák, beépített emberek) gyakran igen magas beosztású állami tisztségviselők, kormányzati személyek vagy nagy vállalatok ügyvezetői, akik csak korlátozottan lojálisak ahhoz az intézményhez, amelyben dolgoznak, és még kevésbé követik az amerikai alkotmány előírásait. Ezek a mole-ok magánirányítás alatt álló hálózatnak a tagjai, amely hálózat álcázva beépült a kormányzati szervekbe és ott magát gondosan elrejtve titokban fejti ki tevékenységét, sokszor egész hosszú időn át. Tarpley szerint az amerikai kormányzat intézményei e magánhálózatok több nemzedéke által végrehajtott behatolási erőfeszítések eredményeként nyerték el mai arculatukat és alakították ki jelenlegi gyakorlatukat. A mole-ok egyik nemzedéke támogatta az utána következő nemzedékek beépülését és gondoskodott arról, hogy azok tagjai gyorsan haladjanak előre a hivatali ranglétrán. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a mole-ok már csak saját karrierjük miatt is sokkal lojálisabbak az őket támogató magánhálózathoz, mint a hivatalos hierarchiához, és az alkotmányhoz.

Ebben a magánirányítás alatt álló hálózatban külföldiek is tevékenykednek, gyakran a kormányzat legbelsőbb köreiben. Így például a Szovjetunió számára dolgozott a CIA-n belül Aldrich Ames. Az FBI-on belül, pedig Robert Hanssen. Napjainkban éppen eljárás folyik több olyan személy ellen is, akik az eddig ismertté vált adatok szerint Izrael és a Moszad számára dolgoztak az Egyesült Államok kormányzati köreiben. A terrorakciók szempontjából azonban nem ezek a beépített személyek a legfontosabbak, hanem azok, akik vallási, pénzügyi vagy más motivációk alapján, elsősorban a magántermészetű hálózatokhoz lojálisak, nem pedig az Egyesült Államokhoz, és annak alkotmányos intézményeihez

A beépített személy működését jól szemlélteti a 9/11 tragédiájával kapcsolatos előrejelzések sorsa. Ilyen előrejelzés az úgynevezett Phoenix-memorandum. Ezt az FBI helyi irodájának munkatársa, Kenneth Williams, küldte be az FBI központjába, még 2001. július 10-én, elektronikus úton. Ezt az emlékeztető feljegyzést annak az irodának a középszintű vezetői vizsgálták felül, akik az Oszama bin Laden és a szélsőséges iszlám terrorizmus elleni részleget vezették. A Phoenix-memorandum azt kérte az FBI illetékeseitől, hogy nyomozzák ki több - a közel-keleti térségből származó - személy hátterét, mivel ezek a gyanús személyek feltételezhetően azért tanulnak az Egyesült Államok repülési iskoláin, hogy terrorista cselekmények elkövetésére készüljenek fel. A jelentés név szerint hivatkozik bin Ladenre, és azt is felveti, hogy ezek a gyanús személyek az ügynökei lehetnek.

Egy másik jelzés az FBI minneapolisi részlegétől érkezett, Minnesota államból és Zacharias Moussaoui hordozható számítógépének a megvizsgálását indítványozza. Mindkét jelentés Dave Frasca-nak az asztalára került, aki az FBI radikális fundamentalista-ellenes részlegének volt a vezetője. A Phoenix-memorandumot félretették és a Moussaoui letartóztatására vonatkozó kérelmet elutasították. E hibás döntésekért Frasca volt a felelős, de őt még csak meg sem említi az a függetlennek nevezett vizsgálóbizottság, amelyet Thomas H. Kean és Lee H. Hamilton vezetett, és amely közreadta a "The 9/11 Commission Report"-ot (Final Report of The National Commision on Terrorist Attacks Upon The United States - Az Egyesült Államok elleni terroristatámadást kivizsgáló nemzeti bizottság jelentése alcímmel). Az 567 oldalas és 2004-ben elkészült jelentés hasonló feladatot lát el, mint a John Fitzgerald Kennedy meggyilkolásáról készült Warren-jelentés.

Tény az, hogy az FBI központja, amelynek az a feladata, hogy összehangolja és irányítsa a területi irodák tevékenységét és segítse őket, például azzal, hogy biztosítja számukra az úgynevezett FISA-engedélyt (Foreign Intelligence Surveillance Act - Külföldi Hírszerzést Felügyelő Törvény), ezt a feladatát nem látta el. Ezt még akkor is elmulasztotta, amikor a francia hírszerző szolgálat is értesüléseket juttatott el hozzá. Az FBI központ egyes munkatársai szinte nevetséges kérdésekkel hozakodtak elő, csak hogy ne kelljen intézkedniük. Azt gondosan elmulasztották, hogy a minneapolisi iroda tudomást szerezzen arról, hogy a phoenix-i részleg is hasonló jelzéseket küldött már 3 héttel korábban. De a phoenix-iek sem tudtak arról, hogy Minneapolis-ból hasonló tartalmú jelzés érkezett. Végül is a minneapolisi részleg közvetlenül a CIA terrorista ellenes központjához fordult. Ekkor az FBI központ illetékesei valósággal megfenyítették minneapolis-i munkatársaikat, amiért azok az ő hozzájárulásuk nélkül merészeltek a CIA-hoz fordulni.

2001. augusztus 28-án az FBI központ különleges ügynököket irányító felügyelője arról értesítette a minneapolis-i munkatársait, hogy az FBI Nemzetbiztonsági Jogi Csoportjának a főnöke nem tartja lehetségesnek a Moussauoival kapcsolatos bizonyítékokat, és azok alapján nem lehet őt külföldi hatalom ügynökének tekinteni. A minneapolis-i munkatársaknak nem állt módjukban a központ rendelkezésére álló többi okmányt megismerniük. A kapcsolattartás azonban nemcsak telefonon keresztül folyt, hanem e-mailek útján is. A lefolytatott vizsgálat eredményeként kiderült, hogy az FBI-ban átírtak laboratóriumi vizsgálati eredményeket. Anélkül, hogy tovább mennénk a részletekbe, megállapíthatjuk, hogy nem egyedül Frasca volt az, aki mulasztásokat követett el és elkerülte a felelősségre vonást. A 9/11 Bizottság számos elmarasztaló megállapítása ellenére nincs tudomásunk arról, hogy bárkit is felelősségre vontak vagy eltávolítottak volna az FBI központjából.

2002. májusában vált ismertté egy belső FBI memorandum, amely feltárta, hogy a Szövetségi Nyomozóiroda egyes munkatársai megsemmisítettek bizonyítékokat. Ezek olyan adatokat tartalmaztak, amelyeket az e-mail lehallgató rendszer révén szereztek, és amely adatokhoz nem lett volna szabad hozzájutniuk. Ezekre a lehallgatásokra az Oszama bin Laden hálózat felderítésére folytatott nyomozati eljárás során került sor. A Carnivore elnevezésű software nemcsak a célszemélyek e-mailjeit csípte el, de olyan ügynökök levelezését is, akiket nem kellett volna megfigyelnie. Így például a denveri FBI irodának a bin Laden egysége elfogott egy emlékeztetőt, amely M. E. "Spike" Bowman-nek volt címezve, aki az FBI egyik nemzetbiztonsági főtanácsadója. Tarpley megjegyzi, hogy esetleg ő is mole volt.

Érdemes megemlíteni Kevin Delaney esetét is, aki a Szövetségi Repülésügyi Hivatal (Federal Aviation Administration - FAA) egyik vezető munkatársa volt. 2001. szeptember 11-én az FAA felügyelői arra kérték a légiirányítókat és a többi illetékes személyt, hogy mondják el tapasztalataikat, és ezt magnószalagra rögzítették. Később kiderült, hogy ezeket a kemény bizonyítéknak számító magnószalagokat megsemmisítették, még pedig Kevin Delaney volt az a személy, aki ezt végrehajtotta. 2004. tavaszán több sajtóközlemény is napvilágot látott, amely beszámolt arról, hogy Delaney elégette a szalagokat. A már említett 9/11 Commission tagjait egyáltalán nem érdekelte ez az ügy és teljesen mellőzte vizsgálati anyagából. A végső jelentésbe Kevin Delaney neve még csak bele sem került. Csak feltételezhetjük, hogy Delaney nem az egyedüli személy, aki titkos megbízatásokat teljesít kulcsfontosságú kormányzati intézményekben. Döntse el az olvasó, hogy vajon Kevin Delaney is mole-nak tekinthető-e vagy sem?

Az Egyesült Államokban "whistle-blower"-nek, azaz a vészjelző-síp megfújójának nevezik azt, aki valamilyen súlyos veszélyhelyzetre hívja fel a közvélemény és az illetékesek figyelmét. David Schippers az a jogi szakértő, aki részt vett Bill Clinton volt elnöknek annak idején a Képviselőház előtt folyamatban lévő felelősségre-vonási (impeachment) eljárásában. Ő volt az, aki felfigyelt Robert Right, az FBI egyik munkatársának a figyelmeztető jelzéseire. Right már évekkel 9/11 előtt felhívta a figyelmet arra, hogy terrorista-gyanús személyek tevékenykednek az Egyesült Államokban. Ahelyett, hogy Right jelzéseit kivizsgálták volna, az FBI illetékesei elferdítették és elgáncsolták erőfeszítéseit, amelyek arra irányultak, hogy akadályozzák a Hamasz és a Hezbollah ügynökeinek a mozgását. Right tevékenységét elterelték erről a területről és átirányították a pénzmosási tevékenység irányába. Right nem volt abban a helyzetben, hogy kellően átlássa az összefüggéseket, mindössze személyes tapasztalataira, továbbá hallomásból származó értesülésekre és találgatásokra támaszkodhatott. A beindult vizsgálat során egy szaúdi üzletemberről, Yasin Kadi-ról kiderült, hogy pénzzel támogatja a terrorista tevékenységet. Kadi-t 9/11 nyomán az Oszama-bin-Laden csoport egyik támogatójának minősítették.

Robert Right végül is egy 500 oldalas kéziratban, amelynek a címe "Fatal Betrayals of The Intelligence Mission" (A hírszerzői hivatás végzetes árulásai) foglalta össze ez irányú tapasztalatait. A 2002. májusában tartott sajtóértekezletén még azt is elmondotta, hogy amíg az FBI hatáskörében marad a terrorizmussal kapcsolatos nyomozati felelősség, addig nem érzi magát biztonságban a terrorizmussal kapcsolatban.

További konkrét eseteket lehetne megemlíteni, amelyek arra utalnak: ezek a feltételezett mole-ok azt a megbízást teljesítették, hogy megvédjék a balek-bűnbakokat, hogy azok a rájuk bízott feladatokat teljesíteni tudják. Ezek a patsy-k nem a terrorista cselekmény valódi kitervelői, de a bonyolult összjátékot igénylő cselekmény megvalósításában elengedhetetlen a részvételük. Ha áttekintjük a közelmúlt nagyszabású terrorista akcióit gyakran igen nehéz szétválasztani az állami intézményrendszerbe beépült mole-ok és a terepen tevékenykedő terroristák tevékenységét, mert az oly szorosan egymásba kapcsolódik. A beépített emberek gyakran a terepen is megjelennek kettős ügynökként vagy álcázott "téglaként".

Ilyen homályos arculatú, magát marxistának valló görög terrorista csoport volt a "Revolutionary Organization 17 November" (N-17). Ez a csoport azt hirdette magáról, hogy az Egyesült Államok által támogatott "ezredesek" 1967-es fasiszta jellegű államcsínye ellen jött létre. A közelmúltban már nyilatkozataikban kirohanásokat intéznek az amerikai imperializmus, a kapitalista osztály, az Európai Közösség, valamint a Negyedik Birodalomnak elkeresztelt Németország ellen. Az N-17 számos terrorista cselekményt hajtott végre, de egészen 2002-ig a csoport egyetlen tagját sem sikerült letartóztatni. A csoport az athéni Műszaki Egyetem diákjainak az ellenállásáról nevezte el magát, amelyre 1973. november 17-én került sor és 20 diák meghalt az összetűzések során. Mivel az Egyesült Államok kommunista-ellenessége miatt támogatta a katonai hutát, ezért az N-17 előszeretettel támadta az amerikai célpontokat.

Az első ilyen támadásra 1975. decemberében került sor, amikor a CIA athéni kirendeltségének a vezetőjét - Richárd Welch-et lelőtték. A csoport számos további merényletet hajtott végre. Kezdetben csak amerikai és görög hatósági személyeket támadtak, de az 1980-as és 1990-es években már az Európai Unió és a NATO, valamint Törökország intézményeit és tisztségviselőit is támadták. Az N-17 el akarta távolítani az amerikai katonai támaszpontokat Görögországból, valamint a török katonaságot Ciprusról. Görögországot továbbá távol akarta tartani a NATO-tól és az Európai Uniótól. 2000. júniusában meggyilkolták a brit védelmi attasét, de még ugyanezen hónap végén a görög hatóságoknak sikerült az egyik gyanúsítottat letartóztatniuk. Ennek nyomán rábukkantak két úgynevezett "biztos házra", amely aztán további 6 gyanúsított letartóztatásához vezetett. A később beindult büntetőeljárás során 2500 bűncselekményért vonták őket felelősségre.

A büntetőeljárás során derült fény arra, hogy azért voltak olyan sikeresek az N-17 terroristái, mert valamilyen titkos csatornán keresztül mindig tájékoztatást kaptak a görög terrorista-ellenes hatóságok titkos tanácsától. 1992. márciusában emiatt menesztették a görög antiterrorista egység - az EKAM -főnökét, Mihalisz Mavroleasz-t. Hamarosan fény derült arra is, hogy nyomozók és terroristák ugyanazok a személyek voltak. A görög közrendügyi miniszter és az országos főkapitány arra kényszerült, hogy nyilvánosságra hozza, miszerint az N-17 kémek egész hálózatával rendelkezett a rendőrségen belül. Az EKAM pedig teljes mértékben be volt építve téglákkal. Emiatt a terrorista-ellenes szolgálat személyzetének a felét el kellett távolítani. A görög hatóságok minden esetre igyekeztek alapos nagytakarítást végezni. Ettől még a tény tény marad, hogy az N-17 teljes egészében a görög rendőrség és a titkosszolgálatok eszköze volt. Feltehetően kapcsolatban állt a CIA-val is és a NATO hírszerzésével is. Mindez magyarázhatja azt a különleges körülményt, hogy az N-17 tagjai elleni bírósági eljárást rendkívüli intézkedések jellemezték. Az eljárásra egy különleges bíróságon került sor, zárt ajtók mellett, ahonnan a televízió-kamerák is ki voltak tiltva.

Mi volt a Gladio?

E sorok írója még a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, amikor egyre több jelentést olvashatott arról, hogy Görögországban és Olaszországban is létezik egy félkatonai földalatti szervezet, amely évtizedekkel korábban jött létre. Feladata az volt, hogy megszervezze a gerillaháborút egy esetleges szovjet invázió esetén. Görögországban számoltak azzal, hogy esetleg szovjet csapatok szállják meg az országot egy jövőbeni háború során. Így a létrejött és föld alatt tevékenykedő szervezet irányítja majd az ellenállást. A görögországi értesüléseket erősítették meg azok a dokumentumok, amelyek a Gladio-val kapcsolatban Olaszországban előkerültek.

A "gladio" szó rövid kétélű kardot jelent, és ma már átvitt értelemben minden háttérből irányított művelet megjelölésére is használják. A Gladio-műveletet a CIA és a NATO finanszírozta Olaszországban, valamint több más európai országban a kommunista befolyás megfékezésére. A Gladio-szervezetek működését titkos tervezőbizottság hangolta össze, amelyet a Belgiumban székelő SHAPE (Supreme Headquarters Allied Powers Europe) irányított. A finanszírozást azonban a CIA költségvetéséből fedezték. Ez visszanyúlik azokhoz az időkhöz, amikor még a szervezet élén Allen Dulles állt, a Gladio-művelet (Operation Gladio) egyik megalkotója.

Már utaltunk rá: az eredeti cél az volt, hogy egy esetleges szovjet támadás esetén ötödik hadosztályként hátra maradva irányítsa a szabotázs és gerilla tevékenységet. Ekkoriban még arra számítottak, hogy a Varsói Szerződés hatalmas fölénye a konvencionális fegyverzetben nem teszi lehetővé a feltartóztatásukat. Ha tehát a Nyugat el akarja kerülni a nukleáris fegyverek bevetését, akkor csak ilyen hagyományos fegyverzetre támaszkodó technikákkal tud ellenállni. A Gladio-programjában a már említett szabotázson és gerillaháborún túlmenően szerepelt a merényletek és az úgynevezett hamis zászló alatti műveletek ("false flag operations") végrehajtása is.

Kezdetben a Gladio-ról szóló híreket is félretolták azzal, hogy összeesküvési elmélet, de létezését több felelős személy is megerősítette. Giulio Andreotti korábbi olasz miniszterelnök mondotta, hogy a Gladio-ra szükség volt a hidegháború idején, de miután a keleti tömb összeomlott, Olaszország ajánlja a NATO-nak, hogy mint szükségtelent, fejezze be ezt a programot. Megerősítette a Gladio létezését Jean Pierre Chevenement: "a Gladio struktúrája létezett az 1950-es évek elejétől azért, hogy lehetővé tegye a kommunikációt egy kormánnyal, amely az adott ország esetleges megszállása esetén külföldre menekül. Egybecseng ezekkel a véleményekkel Yannisz Varviszitiotisz, korábbi görög védelmi miniszter véleménye is: "Helyi parancsnokságok és a CIA által létrehozott kirendeltségek hálózata 1955-ben azt célozta, hogy megszervezzék a gerilla ellenállást kommunista támadás esetére."

A történelemből tudjuk, hogy a Gladio felhasználására eredeti céljának megfelelően nem került sor, hiszen a szovjet invázió elmaradt. Így a Gladio szervezetek kapcsolatba hozhatók más, például jobboldali terrorista tevékenységgel, és a megkísérelt államcsínyekkel. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy a müncheni Oktoberfest alkalmából felrobbantott bomba 1980-ban olyan robbanóanyagból készült, amely a Gladio titkos raktárából származott.

Vannak arra utaló tények is, hogy Licio Gelli, a Propaganda Due (P2) nevű szabadkőműves jellegű titkostársaság főnöke, aki kapcsolatban állt az OSS-szel (Office of Strategic Services) és a CIA-val is, a Gladio programmal is kapcsolatban állt. Licio Gelli-t kapcsolatba hozták olyan olaszországi terrorista akciókkal is, mint a vasúti-pályaudvaron végrehajtott véres merénylet 1980-ban Bolognában. A NATO tagországai közül az olaszországi Gladio-szervezet volt a legjobban kiépítve. Ennek az volt az oka, hogy az olaszországi Gladio-nak nemcsak egy esetleges szovjet invázió ellen kellett tevékenykednie, hanem akkor is akcióba kellett volna lépnie, ha kommunista kormányzat kerülne hatalomra Rómában. Olaszországban ugyanis - különösen az eurokommunizmus megjelenése óta - reális lehetőséggé vált, hogy választások útján egy kommunista kormányzat kerüljön hatalomra.

Az Aldo Moro-ügy kapcsán már említettük az olaszországi Vörös Brigádok szerepét. 1982-ben az olasz igazságügyi-minisztérium egyik vezető beosztású munkatársát, Giovanni Sensani-t letartóztatták azzal a váddal, hogy ő áll a Nápoly környéki Vörös Brigádok élén. Sensani szoros kapcsolatban állt a SISMI-vel (Servizio per le Informazioni e la Sicurezza Militare - Olasz Katonai Hírszerző Szolgálat), amely viszont belekeveredett a milánói bombamerényletbe 1969-ben és más terrorista akciókba is. Mindez arra utalt, hogy legalábbis a Vörös Brigádok tevékenységének egy részét belülről, vagyis a kormányzati szerveken belül tevékenykedő titkos hálózat irányította.

Az eddig ismertté vált adatok szerint a Vörös Brigádok a Trentoi Egyetem Szociológiai Tanszékén alakultak meg az 1960-as évek végén. Az alapító tagokat azonban időközben letartóztatták vagy a rendőrséggel folyó összecsapásokban az életüket vesztették. A Vörös Brigádok ügyében nyomozó vizsgálóbíró, Ferdinandó Imposimato 1982-ben azt állította, hogy a Vörös Brigádokba beépültek a MOSZAD emberei is, még 1978-ban. A Vörös Brigádok két letartóztatott tagja azt vallotta, hogy a MOSZAD látta el a Vörös Brigádok tagjait fegyverekkel, pénzzel és információval. A kiesett tagok helyére újakat toboroztak. Ezek közé tartozott Mario Moretti, aki a Vörös Brigádok vezetője volt Aldo Moro elrablása idején. Egyes letartóztatott Vörös Brigád tagok szemére vetették Moretti-nek, hogy nem adta tovább nekik a várható rendőri bevetésekre vonatkozó értesüléseit és azt is akadályozta, hogy megszökjenek az őrizetből. Moretti állandóan fokozni akarta az erőszakosságokat és ezért több társa is a CIA beépített emberének tartotta.

Gianfranco Sanguinetti, aki több kiadást is megélt könyvében (Del Terrorismo e dello Stato - A terrorizmusról és az államról), amelyet az európai nyelvekre is lefordítottak azt állítja, hogy a Vörös Brigádok úgynevezett biztonságos házaiban és búvóhelyein igen nagy mennyiségű, szuper titkos anyagokatanyagot találtak. Ezek a helyi és a központi rendőrkapitányságokról származtak, de voltak olyanok is, amelyek minisztériumokból. Szervezet háttértámogatás nélkül a Vörös Brigádok nem lehettek volna olyan hatékonyak és félelmetesek, kapcsolatrendszerük elérte a legtitkosabb döntési központokat is. Innen volt hatékonyságuk. Sanguinetti következtetése így hangzik: "Nem a Vörös Brigádok hatoltak be a központi rendőri szervezetekbe és minisztériumokba, hanem az államnak az ügynökei - kiindulva a rendőrségi és minisztériumi központokból - épültek be a Vörös Brigádokba és kétségtelenül nemcsak annak vezetőségébe." (i.m. 21. old)

2004-ben publikálta Norbert Juretzko könyvét Németországban, amely az NSZK hírszerző szolgálatánál, Bundesnachtrichtendienst-nél (BND-nél) végzett tevékenységéről szól. Ebben részletesen ír a Németországban létrehozott Gladio hálózatról. Juretzko-t elbocsátották a BND-től mert felettesei nem tudták beazonosítani, hogy mi a valódi neve annak az orosz személynek, "Rubezahl"-nak, akit Juretzko beszervezett. Egy ilyen nevű személyt a KGB letartóztatott árulásért, de az ellene lefolytatott eljárás során ártatlannak bizonyult, mert Juretzko csak találomra használta fel a nevét, amelyet egy telefonkönyvben talált. A nyugat-német hírszerző szolgálat alaposan megszervezte a Gladio hálózatot, de amikor a kelet-német kommunista rendszer felbomlott, kiderült, hogy annak titkosszolgálata - a Stasi - mindent tudott erről a hálózatról.

Ezt követően feloszlatták a német Gladio-t és ekkor további részletekre derült fény. Így például az egyik hírszerző a pincéjében tartotta azt a rádió adó-vevőt, amelyet feleségével együtt működtetett és minden negyedik hónapban elvégezték a tesztelését. Juretzko szerint olyan gyorsan oszlatták fel a Gladio hálózatot, hogy már nem volt idő minden berendezés összegyűjtésére, még az olyan értékeseket is veszni hagyták, mint amilyennel ez a házaspár rendelkezett. Azok a polgári személyek, akiket ilyen hátországban működő ellenállónak képeztek ki, olyan titkos rövidhullámú rádiókkal voltak felszerelve, amelyek rögzített frekvenciákon működtek. Rendelkeztek kódfejtő kulcsokkal, amelyek szükség esetén a morse jelek használatát is lehetővé tették. Olyan berendezések is rendelkezésükre álltak, amelyekkel jelzéseket tudtak adni a titkos ügynököket szállító helikoptereknek és tengeralattjáróknak.

Működött a Gladio hálózata Nagy-Britanniában is. Ez a hálózat titkosszolgálati emberekből, továbbá a II. Világháború előtti fasiszta mozgalom, amelyet Oswald Mosley vezetett, egykori tagjaiból állott. A brit Gladio megkapta azoknak a kommunistáknak és kommunista-gyanús személyeknek a listáját, akiket megfigyelés alatt kellett tartaniuk. Ezek között szerepeltek politikusok, újságírók, szakszervezeti vezetők, egyházi személyek és más kommunista szimpatizánsok. A brit Gladio azt a feladatot kapta, hogy egy esetleges kommunista lázadás vagy szovjet invázió esetén ezeket a személyeket semmisítse meg. Csak érdekességként említjük, hogy ezen a szimpatizáns listán szerepelt egy korábbi munkáspárti miniszterelnök is. Az angliai Gladio egészen az 1960-as évek végéig működött.

Sibel Edmonds megfújja a vészsípot

Sibel Edmonds fordítóként dolgozott az FBI washingtoni részlegén. Neve akkor vált ismertté, amikor felhívta a figyelmet a rendkívül érzékeny hírszerzői anyagok fordítása körüli furcsaságokra. Emiatt elbocsátották, arra hivatkozva, hogy megszegte a titoktartási szabályokat. Sibel azt állította, hogy a bizalmas FBI fordítói részleg ugyanazon közel-keleti csoport tagjaiból állt, amely csoportnak a lehallgatott beszélgetéseit le kellett fordítani. Az FBI természetesen mindent tagadott. Az ügy kivizsgálásával megbízott személy kémkedésre gyanakodott. Mégis Sibel Edmonds-ot távolították el 2002. márciusában, miután jelentést tett a visszásságokról szolgálati feletteseinek. Az ügy végül is a "Justice Office of the Inspector General"-hoz, azaz az Igazságügyi Minisztérium vizsgálati részlegéhez került. Időközben azonban az ekkor még Ashcroft vezetése alatt álló igazságügyi-minisztérium rendkívüli lépésre szánta el magát. Kinyilvánította, hogy Sibel Edmonds ügye szigorú államtitkot képez, vagyis minden ezzel az üggyel kapcsolatos adat és dokumentum szigorúan titkosnak számít.

Sibel Edmonds-ot a Thomas H. Kean által vezetett 9/11 Bizottság kihallgatta, de mindössze egyetlen egyszer és csak a lábjegyzetekben tesz róla említést a hivatalos szöveget tartalmazó kötet 473. oldalán. Itt is csak arra utal, hogy mennyire fontos a terrorista cselekmények megelőzése szempontjából jó fordítókat és jó fordításokat kapni. De Edmonds ügyének a lényegéről egy szó említés sem történik, nyilván azért, mert az teljes mértékben titkosítva lett. Edmonds nem nyugodott bele ebbe a ténybe és nyílt levelelet intézett a Bizottság két vezetőjéhez, Kean-hez és Hamilton-hoz, szóvá téve, hogy sok fontos bizonyíték, amit ő a Bizottság rendelkezésére bocsátott említés nélkül maradt. Ebben a levélben ő név szerint megjelöli azokat a főnökeit az FBI-nál, akik számba jöhetnek potenciális mole-okként.

Közülük egy török fordító, Melek Can Dickerson esetét ismertetjük. Őt 2001. szeptember 11-e után alkalmazta az FBI és feladata volt a terrorista akciókkal kapcsolatos legbizalmasabb természetű információk lefordítása. Ezért Dickerson hozzáférési lehetőséget kapott a legszigorúbban őrzött titkokhoz is (Top Secret Clearance). Ilyen clearance-hez azonban csak nagyon alapos vizsgálat után lehet jutni. Dickerson korábban féllegitim szervezeteknél dolgozott, amelyek maguk is az FBI nyomozati tevékenységének a célpontjai voltak. Dickerson hónapokon át megakadályozta ezekre a féllegitim szervezetekre vonatkozó információknak a továbbjutását. Ezekre egyszerűen rápecsételte, hogy "Not Pertinent" (nem a tárgyhoz tartozó, nem idevonatkozó). Dickerson azt is megakadályozta, hogy mások lefordítsák ezeket az anyagokat, mégpedig főnökének, Mike Feghalli-nak a közreműködésével. Dickerson az ő segítségével ráhamisított aláírásokat olyan szigorúan titkos dokumentumokra, amelyek a 9/11 folytán fogva tartott személyekre vonatkoztak. MiutánAnnak ellenére, hogy ezekre a visszásságokra fény derült, Dickerson mégis a helyén maradhatott és megtarthatta hozzáférhetőségét a legszigorúbb titkokhoz.

Sibel Edmonds felhívta a figyelmet olyan 9/11-t megelőző figyelmeztetésekre, amelyek a patsy-k (balek-bűnbakok) gyanús tevékenységére vonatkoztak, s amelyeket az FBI ignorált, majd ugyanezt tette a Kean-Hamilton Bizottság is. Thomas Frields 9/11-t megelőző években, továbbá 2001. áprilisában számos jelzéshez jutott. Egy Iránban működő hírszerző jelentette, hogy Oszama bin Laden nagyobb méretű terrorista támadást tervez az Egyesült Államok négy-öt nagyobb városa ellen. Azt is jelentette, hogy a támadáshoz felhasználnak repülőgépeket, továbbá több ügynök, aki ebben részt fog venni, már az Egyesült Államok területén tartózkodik. Arról is említés történik, hogy az akcióra hamarosan sor kerül. Mindez a már említett Thomas Frields-hez került, akihez a terrorista-ellenes ügyek tartoztak az FBI washingtoni részlegénél. A mintegy 302 lefordított dokumentumra Frields nem reagált, 9/11 után pedig mind a jelentéseket küldő helyi hírszerző, mind a fordító azt az utasítást kapták, hogy hallgassanak. A fordító, Behrooz Sarshar, aki jelen volt az FBI helyi emberének a jelentéstételénél, ezután írásban fordult Robert S. Mueller-hez, az FBI igazgatójához - később pedig az igazságügyi-minisztérium főfelügyelőjéhez (Inspector General, Department of Justice). A sajtó (Chicago Tribune 2004. július 21-i száma) tudósított az esetről. Robert S. Mueller még azt is elmondotta a lapnak, hogy főnöke meg is volt lepődöttve, amikor a 9/11 Bizottság nem tett fel neki kérdést erre a témára vonatkozóan kérdést neki.

Ismét az olvasóra bízzuk annak eldöntését, hogy Thomas Frields beépített ember, vagyis mole volt-e vagy sem. Erre a kérdésre úgy gondoljuk, hogy a 9/11 Bizottságnak kellett volna megnyugtató választ adnia. S ha ezt nem tette, akkor a tömegtájékoztatási eszközök feladata lett volna ezt a közvélemény mozgósításávaltájékoztatása útján kikényszerítenie.

A Phoenix-memorandum és a Minneapolis-ból érkező figyelmeztetés, valamint a Behrooz Sarshar-anyag egymást erősíti és találkozott az FBI washingtoni központjában. Ez azt jelenti, hogy a Szövetségi Nyomozóirodának tudnia kellett arról, hogy egy nagyobb szabású terrorista akció van előkészületben, amit megakadályozhatott volna, ha legalább részben lecsap a patsy-kre, és megakadályozza a balek- bűnbak hálózatnak a zavartalan tevékenységét. Az FBI illetékesei azonban úgy döntöttek, hogy nem tesznek semmilyen intézkedést, a Kean-Hamilton 9/11 Bizottság pedig mellőzte e mulasztás hátterének a kivizsgálását.

Érdemes kitérni Mike Feghalli szerepére is. 2001. októberében - négy héttel1 hónappal a szeptember 11-i tragédia után - egy helyszíni ügynök ismételten megküldött dokumentumokat küldött az FBI washingtoni irodájába. Ez a különleges megbízott 9/11 nyomán jogosan feltételezte, hogy nyomozati tevékenységének a tárgya, valamint az arra vonatkozó eredeti és korábban már megküldött anyagok vagy elvesztek, vagy rosszul lettek lefordítva. Miután másodszor is megérkezett ez a dokumentum, az egészet újra lefordították - méghozzá szó szerint és a helyi FBI ügynök sejtései helyesnek bizonyultak.

Mike Feghalli úgy döntött, hogy az újra lefordított információkat nem küldi meg annak a speciális ügynöknek, aki azokat kérte. Ehelyett egy rövid tájékoztatót küldött neki, amelyben tudatja vele, hogy felülvizsgálták a fordítást és, hogy az eredeti fordítás helyesnek bizonyult. A felülvizsgálatot végző azt is megjegyezte, hogy a pontos fordítás megküldése sérelmes lenne az eredeti fordító számára, és akadályokat okozna az FBI nyelvi részlege számára. Sibel Edmonds Thomas Kean-hez intézett levelében kiemeli, hogy ez az FBI munkatárs soha nem kapta meg az általa kért, újrafordított anyagot.

A beépített szupertitkos ügynökökbizalmi emberek, a mole-ok, a kormányzati intézmények megbízható munkatársainak látszanak. Ez a kormányzati bürokrácia azonban rendszerint ellenáll, és nem pontosan azt az irányvonalat követi, amit a mole-ok szeretnének megbízóik kívülről kapott megbízóik utasításának megfelelően. Amikor azonban egy rendkívül összetett terrorista akció a tervezett módon végbemegy, a gyanútlan társadalom számára úgy tűnik, mintha a felelősséget viselő kormányzati szervek munkatársai mindcsupa ilyen mole-okból állnának. Ilyen esetben ugyanis ezek a beépített emberek egyáltalán nem tűnnek elszigetelt, magányos személynek. A bekövetkezett terrorcselekmény után kényszerűségből a kormányzat is ugyanazt mondja, amit korábban a beépített személyek csak egymás között kommunikáltak, ha egyáltalán megszólaltak az ügy érdemét illetően.

Az ezernyi szállal kapcsolódó állami intézményrendszer egységes egészként reagál és változtat irányt adott esetben. Egy ilyen politikai irányváltozás sokkal nagyobb jelentőségű, mint bármely, akár legfelsőbb szintről érkező utasítás kiadása. A megtörtént tragikus esemény sokkolja a közvéleményt, a törvényhozás tagjai is meg vannak döbbenve. Bénítólag hat az egész államigazgatásra az, hogy úgy érzik azok a titkos és nagyhatalmú személyek, akik a terroristákat irányítják, ismételten bebizonyították, hogy még az államnál is erősebbek. A jog uralma megrendül, mert egy sikeres terrorista cselekmény után az ököljog tűnik erősebbnek.

Amikor kialakul ez az új helyzet, az egész politika egy mélyreható átalakuláson, formaváltáson, valóságos metamorfózison megy keresztül. Az állam különböző intézményeiben tevékenykedők már csak önvédelemből is képviselik és védelmezik azt az álláspontot, amit korábban csak a mole-ok képviseltek. Ezt elősegíti az állami alkalmazottakba belénevelt konformizmus, valamint a bürokratikus inercia (tehetetlenség, erőtlenség). A kormányzati szervek munkatársainak a többsége tehát nem részese tudatosan ennek a sikeresen véghezvitt terrorista akciónak. Egyesek persze kaphatnak bizonyos részfeladatokat, mert közreműködésüket nem lehet mellőzni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nagyobb összefüggésekről is rendelkeznének ismeretekkel. Csak néhány olyan személy van, akinek mindent kell tudnia. Itt érdemes emlékeztetni Machiavelli-nek arra a tanácsára, amit a Beszélgetések (Értekezések) című könyvében fejtett ki. Eszerint a mindenbe beavatott résztvevők számát olyan alacsonyan kell tartani, ahogyan csak lehetséges. Ő még egy vagy két személyről tesz említést. A modern társadalomban azonban ez már túl kevés. Amikor az akció már végbemegy, természetesen lényegesen több politikai és államigazgatási vezető szerez tudomást a történtekről és azok hátteréről és így bekerül a beavatottak körébe. Továbbra is azonban abból kell kiindulni, hogy nem lehet teljesen titokban tartani egy irányító hálózatnak a meglétét. Ez az egyik legkényesebb kérdés, amit a valódi kezdeményezőknek és irányítóknak szem előtt kell tartaniuk.

A 2001. szeptember 11-ével kapcsolatban is be kell látni, hogy az egész államapparátus, a végrehajtó szervek, a biztonsági szervek és főleg a törvényhozó intézmények, nem tehetők felelőssé azért, ami történt. Még az akciót így vagy úgy közvetlenül irányító és fedező állami szervezeteknél is akadtak olyan részlegek, amelyek nem voltak beavatva. Ezt bizonyítja a Phoenix-memorandum, valamint a minneapolisi akció. Mindkét esetben hivatalos állami alkalmazottak tettek ellenlépéseket. Igaz csak annyit tudtak elérni, hogy felléptek a mozgásban lévő balek-bűnbak hálózat ellen és ennek a megakadályozására hívták fel feletteseik figyelmét.

A hivatásos szakértők

Az egyszerűbb és lokalizált terrorista akciókhoz rendszerint különlegesen képzett szakértőkre nincs szükség. Viszonylag könnyű valakit kiképezni egy autóbusz vagy egy szálloda elleni támadásra, vagy egy öngyilkos bombamerénylet végrehajtására. A sokszorosan összetett látványos terrorista akcióhoz, amelynek az egyik legfélelmetesebb megjelenési formája volt 9/11, nyilvánvaló, hogy csak különlegesen kiképzett hivatásos személyek képesek a rájuk bízott bonyolult fizikai képességeket és műszaki tudást igénylő feladatokat végrehajtani. Az államilag szponzorált terrorizmus harmadik legfontosabb szereplői ezek a hivatásos és magas képzettségű személyek. Ezek a technikailag, fizikailag és mentálisan is kiképzett személyek elit csapatot alkotnak, és a legmodernebb eszközöket is szakszerűen tudják kezelni. A többségük hidegvérű technokrata, aki egyszerűen egy szakmailag igényes feladatot hajt végre. Ezekhez kell számítani például azokat a személyeket, akik a minden valószínűség szerint távirányításra átállított repülőgépeket 2001. szeptember 11-én a Világkereskedelmi Központ tornyainak, illetve a Pentagonnak irányították.

A balek-bűnbakoktól eltérően ezek a hivatásosak nem megideologizált fanatikusok, ők sokkal inkább a szakmai hozzáértésükre büszkék. Többen közülük magasan kiképzett zsoldosok. Minden elkövetnek, hogy észrevétlenek maradjanak. Kikerülik a szóváltásokat és nem adnak interjúkat. Valójában a teljes észrevétlenséget részesítik előnyben. Amikor végrehajtják a rájuk bízott feladatot, rendszerint távolról érkeznek és nyomban el is tűnnek a helyszínről. A legfőbb kockázat, amit viselniük kell nem a letartóztatás, hanem az, hogy adott esetben megbízóik likvidálják őket, mivel sokat tudnak. Az elmondottakból következik, hogy a kutatók a hivatásosokról lényegesen kevesebbet tudnak, mint a balek-bűnbakokról vagy a beépített emberekről.

A Stephens-jelentés

2003. áprilisában egész Nagy-Britanniát megrázta az egyik titkosszolgálati botrány. Nagy-Britannia legmagasabb rangú rendőrtisztje, Sir John Stephens kiegészítette a brit katonai hírszerzés különleges egységéről szóló jelentését. Eszerint 1989-ben és 1990-ben a brit katonai hírszerzés szervezte meg 30 észak-írországi római katolikus meggyilkolását. Stephens nyomozati munkáját 1989-ben kezdte, de csak 2003-ban hozta nyilvánosságra. Elsősorban a Brit Katonai Hírszerzés Kutatási Egységének (British Army's Intelligence Force Research Unit - FRU) a tevékenységére összpontosított, amely együttműködött a protestáns félkatonai csoportokkal katolikusok megölésében. Ebben az időben a FRU élén Gordon Kerr dandártábornok állott.

A Stephens-jelentés 2003. április 17-én került nyilvánosságra és több mint 10 000 dokumentumot tartalmazott, amelynek a terjedelme meghaladta az egymillió oldalt. A jelentés nyomán 144 letartóztatásra és 94 ítélet kimondására került sor. Nyilvánvalóvá vált, hogy sem Kerr, sem a FRU soha nem hajthatta volna végre ezeket a bűncselekményeket, ha erre nem kap parancsot a legmagasabb szintről. Konkrét személy vonatkozásában ez a miniszterelnököt jelenti. Ezt a hivatalt akkor, Margaret Thatcher, a "Vas-lady" töltötte be. A brit sajtó megírta, hogy Brian Nelson volt az a személy, az FRU részéről, aki koordinálta legalább harminc személynek a meggyilkolását az Ulster Defence Association-nel (az UDA-val - Ulsteri Védelmi Egyesülettel). Kerr irányítása alatt Nelsonnak sikerült az UDA hírszerző főnökévé válnia. 1990. januárjában a Stephens által vezetett nyomozók Nelsont tekintették az első számú gyanúsítottnak, és ezért le akarták tartóztatni. A nyomozók elfoglalták megfigyelő állásaikat órákkal a tervezett letartóztatás előtt, és ekkor észlelték, hogy felgyújtották irodáikat és sem a riasztóberendezések, sem a telefonok, sem más biztonsági berendezés nem működik. Nyomozati irataikat pedig megsemmisítették. Nem fért kétség a gyújtogatás tényéhez. Maga Brian Nelson pedig még a Stephens nyomozati iratok kiegészítését megelőzően elhunyt, állítólag agyvérzés következtében.

A Stephens féle nyomozásra az után került sor, hogy Pat Finucane-t, aki neves katolikus jogász volt, 1989-ben meggyilkolták. A Finucane család kezdettől fogva állította, hogy Pat Finucane haláláért a biztonsági szervek is felelősek, és ezért a Stephens-jelentést is hiányosnak tartották. A katolikus jogász felesége, Geraldine Finucane teljes körű körű vizsgálatot követelt, mert csak ezt tartotta megfelelőnek az igazság kiderítésére. Belfast polgármestere, Alex Maskey pedig kijelentette: "Nem a brit rendszerbe beépült bűnöző elemekről van szó. Ez az állampolitika, amelyet a legmagasabb szinten hagytak jóvá." Magára a Stephens vizsgálatra is egy könyv megjelenése nyomán került sor, amelyet Sean McPhilemy írt, és "The Committee: Political Assassination in Northern Ireland" (A Bizottság: politikai gyilkosság Észak-Írországban) címmel 1998-ban jelent meg. A szerző meggyőzően dokumentálta, hogy miként játszik össze a brit kormány, a brit hadsereg, az Ulsteri Királyi Rendőrség (Royal Ulster Constabulary - RUC), a királyhű félkatonai halálosztagok és köztiszteletben álló protestáns polgárok a köztársasági milícisták és katolikusok meggyilkolásának a megtervezésében és végrehajtásában. A RUC, valamint speciális részlege a Kutatási Egység (FRU) és a brit hadsereg megbízottja: Brian Nelson szerepe Pat Finucane emberjogi ügyekben eljáró ügyvéd megyilkolásában (más személyek életének kioltásával együtt) bizonyítást nyert McPhilemy könyvében. A szerzőnek még azt is sikerült bizonyítania, hogy mindebben közreműködött a Brit Belső Hírszerzés (MI5), valamint a Secret Air Services (SAS - Különleges Légi Szolgálat).

A tömegtájékoztatás, mint a művi terrorizmus alkotóeleme

A pénz és korporációs oligarchia által tulajdonolt és ellenőrzött elektronikus és nyomtatott sajtó a negyedik nélkülözhetetlen alkotóelem az államilag támogatott művi terrorizmusnak. Ahhoz, hogy egy 9/11-hoz hasonló nagyszabású és sok összetevőből álló terrorista művelet elérje a kívánt politikai hatást nélkülözhetetlen a tömegtájékoztatási intézmények hatékony közreműködése. Az úgynevezett "Controlled Corporate Media" valósággal el van árasztva beépített emberekkel. Legfőbb feladatuk, hogy a maga teljességében támogassák a terrorista műveletet. 2001. szeptember 11-én először a tömegtájékoztatásban működő beépített emberek kezdték elterjeszteni, hogy a tragikus események mögött a mitikus Oszama bin Laden és az általa vezetett Al Kaida áll. A kezdeti mitikus spekulációk lassan legendává növekedtek, és szinte elárasztották a sokhatás alatt álló közvéleményt. W.G. Tarpley azt állítja, hogy a legenda terjesztői mögött Bush elnök és csapata állott. Tarpley szó szerint ezt írja "9/11 Syntethic Terror: Made in USA" című tanulmányában:

"Már említettük, hogy azoknak a kiszivárogtatásoknak a többsége, amelyek Bin Ladent és az Al Kaidát tették felelőssé minden bizonyíték felmutatása nélkül, valószínűleg Richard Clarke-tól és George Tenet-től származott. Nem titok, hogy a CIA már régóta alkalmaz a tömegtájékoztatásban menedzsereket, és médiaszemélyiségeket a közvélemény hatékony befolyásolása érdekében. A tömegtájékoztatási intézmények hálózatának a korporációs főnökei, mint nagyhatalmú sajtóoligarchák, ugyancsak részt vehetnek többé-kevésbé tudatos partnerként a kibontakozó műveletben. Éppen ezért ők abban az irányban adhatnak utasításokat saját médiaszemélyiségeinek, amely vonalat ők maguk is képviselnek."

Richard A. Clarke a Nemzetbiztonsági Tanács speciális tanácsadója volt 2001-től 2003-ig a Fehér Házban, továbbá ő volt az elnöke a Terrorista-ellenes Biztonsági Csoportnak. George Tenet pedig a CIA igazgatója volt 1997. július 11-től 2004. július 11-ig.

Az irányítóközpont

Az államilag szintetizált, művi úton előállított terrorizmus ötödik tényezője az az irányítóközpont, amely nemcsak a projekt tervezését végzi el, de koordinálja és irányítja a balek-bűnbakokat, a beépített ügynököket, a hivatásos végrehajtókat és a tömegtájékoztatási manipulátorokat úgy, hogy a kívánt eredmény bekövetkezzék. Több olyan kutató, aki kísérletet tett 9/11 hátterének felderítésére és a hivatalos magyarázat ellentmondásainak a leleplezésére úgy vélte, hogy ennél a rendkívül komplikált, nagyszabású műveletnél maga Bush elnök tölthette be a koordinátor szerepét. Ez azonban több okból is lehetetlen. Nem fogadjuk el, hogy az Egyesült Államok elnöke ne rendelkezne a kellő műveltséggel és személyi adottságokkal magas hivatala betöltéséhez. Egy ilyen soktényezős, bonyolult művelet irányításához azonban teljesen más jellegű képzettségre és képességekre van szükség. Mint az állam legmagasabb tisztségviselője és a hadsereg főparancsnoka természetesen mindenért felelőssé tehető. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ő maga lett volna a koordinátor. Azok, akik behatóan elemzik a jelenlegi amerikai kormányzati struktúra működését őt elsősorban a tömegszereplésre kiválasztott személynek tekintik. George W. Bush valóban a CIA - Brown Brothers Harriman - Skull & Bones hatalmi csoportosulás jelenlegi első számú frontembere. Ez a csoport nagyhatalmú oligarchákból áll, de nem tekinthető szigorú alá-fölérendeltségben működő központosított és fegyelmezett hatalmi struktúrának.

Többek között ezért a 9/11-t irányító parancsnoki központ nem működhetett a kormányzat felső szintjein, de az még kevésbé valószínű, hogy teljesen független lett volna a kormányzati szervektől. Már Ronald Reagan elnökségének első négy évében az amerikai hírszerző szervezetek (US Intelligence Community) tevékenységének a többségét privatizálták a 12333-as elnöki rendelet alapján. Ez azt is jelenti, hogy a valóban meghatározó döntések és végrehajtói kapacitások felett már nem a Fehér Ház irányítása alatt álló CIA Központjában, Langley-ben rendelkeznek, hanem magánirányítás alatt álló katonai jellegű cégeknél, különleges technológiákat előállító vállalatoknál, magas képzettségű specialistákat foglalkoztató gondolati műhelyeknél, nagy befolyású jogi irodáknál, a közönségkapcsolatokra specializált cégeknél és egy sor más magasan kvalifikált szakvállalatnál.

A konspirológia, mint kutatási módszer, művelői közül többen is úgy gondolják, hogy ezeknél a formailag magáncégeknél, civil szervezetnek minősülő kutatóintézeteknél célszerű keresni a tervezést és irányítást végző központot, nem pedig egy formális kormányzati szervnél. Ugyanakkor - például 9/11 esetében - tekintettel annak nagyszabású voltára és kivitelezésének merészségére, nem lehet kizárni azt, hogy a formális kormányzati szervek egyes alegységeiben is voltak szigorúan titkos ügynökök, akik részt vettek a műveletben. Így számításba jöhet maga a védelmi minisztérium is, de sokkal inkább annak egy szupertitkos, kis létszámú csoportja.

Az olvasóval együtt e sorok írója is ösztönösen tiltakozik az ellen, hogy például képes lenne a Pentagon arra, hogy annak valamilyen szupertitkos kis egysége belülről irányítson egy terrorista akciót a Pentagon ellen. Itt érdemes emlékeztetni a korábbi francia elnökre Francois Mitterrandra, valamint Bettino Craxy volt olasz miniszterelnökre és Michel Sindona olasz pénzemberre, akik életüknek egy szakaszában saját maguk szerveztek terrortámadást önmaguk ellen azért, hogy felkeltsék személyük iránt a közvélemény szimpátiáját.

Amit hangsúlyozni kell, az az, hogy a nagyméretű, művi uton előállított terrorista cselekményeket nem formális állami vagy magánintézmények tervezik és hajtják végre, hanem hasonlóan gondolkodó és közös érdekű személyek és csoportok hálózata, amelynek kapcsolatrendszere átfogja a legkülönbözőbb intézményeket és szervezeteket. Más szóval nem a látható és törvényesen megválasztott kormány az, amelyik kigondolja és végrehajtatja a terrorista műveletet, hanem egy mögötte álló, vele párhuzamosan működő láthatatlan és szigorúan titkos kvázi-kormány, amely teljesen rejtve marad a közvélemény előtt, és nem létezőnek tűnik a politikai élet látható szférájában. Itt tehát egy olyan titkos kormányról van szó, amely el van rejtve a választott és legális kormányzaton belül, és amelynek megvannak a maga megbízható emberei a befolyásos pozíciókban, ahonnan az egész állami bürokráciát ellenőrizni, befolyásolni lehet, de adott esetben meg is bénítani.

Ismét érdemes utalni arra, hogy nem felel meg a tényeknek az a feltételezés, hogy az FBI teljes egészében egy ilyen titkos kormány kiszolgálója lenne és irányítói mind mole-okból állnának. Kétségtelen, hogy vannak beépített emberek az FBI-ban, de a Phoenix-memorandum és a Colleen Rowley-memorandum bizonyítja, hogy az FBI-t sem csupán beépített emberek irányítják.

A közéleti titkolódzás túltengésére többek között azért van szükség, hogy lehetőleg minél kevesebb információhoz jusson a társadalom erről a háttérkormányzatról. Ugyanakkor az a titkos kormány, amely lényegében a magánhatalmat képviseli, és amely 9/11 mögött is szerepet játszhatott, már korábban is nyomokat hagyott önmagáról. Itt megemlíthetjük az U2-es kémrepülőgép okozta nemzetközi válságot. A kudarcba fulladt disznó-öböli inváziót. A Kennedy elnök elleni merényletet. Martin Luther King polgárjogi vezető meggyilkolását. Robert Kennedy megölését. De nyomot hagyott ez a láthatatlan kormány a Watergate-botrányban, az Irán-Kontra ügyben és többen idesorolják a belgrádi kínai nagykövetség bombázását is, amely állítólag véletlenül történt. Ez a felsorolás persze csak példálózó, hiszen sokkal több ilyen eset történt. Ezt a hálózatot a kutatók agresszív, birodalomépítő és a módszereiben nem válogatós képződménynek tekintik, amely nem habozik bármely eszközt igénybevenni ahhoz, hogy saját világstratégiáját érvényre jutassa.

Ilyen megközelítésben már érthető, hogy George W. Bush elnököt nem lehet 9/11 tragédiájáért úgy felelőssé tenni, ahogy azt sok ilyen összeesküvés-kutató teszi. Aki 9/11 tragédiájáért az állam formálisan első emberét hibáztatja, valójában túlértékeli az elnöki hatalmat. Bizonyítható tény, hogy Franklin Delano Roosevelt elnök halálát követően az a pénzügyi és korporációs oligarchia, amely ténylegesen az Egyesült Államokat irányítja, elhatározta, hogy többé nem enged a Fehér Házba megválasztani olyan személyt, aki az Alkotmány alapján maga hozza az érdemi döntéseket és nem a pénzügyi és korporációs oligarchia legfelsőbb vezetőinek engedelmeskedik.

Ezt a háttérben meghozott döntést formálisan is törvényerőre emelték, amikor az Egyesült Államok Alkotmányát megtoldották a XXII. Alkotmánykiegészítéssel 1951-ben. Ez az alkotmánykiegészítés lényegesen szűkítette az elnöki hivatal hatáskörét és gyöngítette az elnök hatalmát. Az erős és szuverén elnöknek számító Franklin Delano Roosevelt utódai már külső parancsoknak engedelmeskedő elnököknek bizonyultak. Harry S. Truman már nem ilyen volt, mert ki volt szolgáltatva a rosszhírű Pendergast érdekcsoportnak, amely olajozott gépezetként irányította Missourit. A Pendergast érdekcsoportot a legsikeresebb politikai érdekérvényesítő gépezetnek tekintették. Jellemző módszerei közé tartozott a politikai hatalom felhasználása jövedelmező állások megszerzése érdekében. A Pendergast csoport e cél érdekében kinevezett és elmozdított kormányzókat és szenátorokat. A gépezet, amely a játékkaszinók és bordélyházak világából indult hatalmas jövedelemre tett szert és ezt politikai befolyásszerzésre használta ki. A szegények számára rendszeresen élelmiszert, ruházatot és tüzelőt osztogatott és szolgálatába állott személyeknek pedig állásokat szerzett. Cserébe mindig számíthatott a szavazatukra. Még a New Deal jóléti programját is a Pendergast gépezet intézte Kansas City-ben.Trumannak közvetlenül Clark Clifford, Dean Acheson, Averell Harriman és Robert Lovett adta az utasításokat.

A háttérből irányító szervezet képviselője volt a barátságos Eisenhower is, aki nem kényszerítette sem Montgomery brit tábornokot, sem az amerikai Patton tábornokot, hogy parancsait pontosan teljesítve együttműködjenek vele a II. Világháborúban. Eisenhower elnöksége idején a valódi döntéshozók a Dulles-testvérek voltak.

Kennedy elnök komolyan mérlegelte, hogy korlátozza a pénzhatalom túltengését, és esetleg felszámolja a Federal Reserve System-et. A Wall Street-ről kapott utasításokat sem teljesítette és megakadályozta azoknak a köröknek a törekvéseit, amelyek megkockáztattak volna 1962-ben egy esetleges világháborút a Szovjetunióval. Ezen kívül radikálisan csökkenteni kívánta a titkosszolgálatok és a CIA-nak a létszámát, ki akart vonulni Dél-Kelet Ázsiából és meg akarta rendszabályozni azt a maffiát, amely részben finanszírozta tevékenységével azokat a titkos akciókat, amelyekre az amerikai törvényhozás nem volt hajlandó pénzt adni. Kennedy elnök ezen túlmenően élesen ellenezte, hogy Izraelnek saját atomfegyvere legyen. Ismerjük minderre a háttérhatalom válaszát.

Utóda Lindon B. Johnson már engedelmesen teljesítette a pénzügyi és korporációs oligarchia vezérkarának az utasításait. Így többek között elfogadta a vietnami háború kiszélesítését, amit Kennedy élesen ellenzett.

Richard Nixon is csak úgy térhetett vissza a Fehér Házba, hogy meg kellett kötnie alkuját elsősorban a Rockefeller-klánnal. Elfogadta, hogy a Rockefeller hatalmi csoport megbízottja, Kissinger irányítsa az ügyeket és közvetítse hozzá a háttérhatalom kívánságait.

Ez a függőség még fokozottabban ráillik Gerald Fordra, aki nem választás útján és mindössze két évre került a Fehér Házba.

James Carter idegösszeomláson ment keresztül az után, hogy elveszítette a kormányzói tisztséget Georgia államban. A valódi hatalmat ekkor a Fehér Házban a háttérhatalom első számú ideológusa Zbigniew Brzezinski gyakorolta, aki szintén a Rockefeller érdekcsoporthoz tartozott.

Ronald Reagan, aki hollywoodi színészből és szakszervezeti vezetőből lett Kalifornia kormányzója, nagybácsis jovialitással játszotta Amerika elnökének szerepét. A döntéseket azonban átruházta először Kissinger egykori segédjére, Alexander Haig-re; majd amikor őt menesztenie kellett, akkor alelnökére - a jelenlegi elnök apjára - George Bush-ra, valamint James Baker-re, a Fehér Ház akkor hivatali főnökére, majd pedig pénzügyminiszterére bízta a döntéseket. Ezen túlmenően betegség is akadályozta Reagant abban, hogy döntéseket hozzon. Alelnöke, az idősebb George Bush is pajzsmirigy-problémákkal küszködött.

Az idősebb George Bush maga is sokat köszönhet Kissinger-nek és ezért protezsáltjait Scowcroft-ot és Eagleburger-t felelős beosztásokba helyezte. Az idősebb George Bush elnökségének leglényegesebb döntései a Közel-Kelettel kapcsolatosak. Tarpley szerint a kuwaiti válság idején Bush valójábanMargaret Thatcher kötelező parancsnak számító tanácsait követte.

Utódját, Bill Clintont ugyan támogatta a háttérhatalom, de mivel gyakran hozott saját döntéseket, ezért - John F. Kennedy-hez hasonlóan - a magánélete miatt támadták. Clinton mindent összevetve sokkal tehetségesebb elnöknek bizonyult, mint ahogy a pénzügyi és korporációs oligarchák képzelték. Hozzájárultak ahhoz, hogy egy másodszori elnöki ciklusra is hivatalban maradhasson, de 1998 januárjában "impeachment" eljárás keretében lényegében szoros ellenőrzés alá vették.

Ez a rövid áttekintés azt próbálta szemlélteni, hogy a háttérhatalom döntéshozói a leghatalmasabb pénzügyi és korporációs oligarchák olyan formális politikai vezetőket részesítenek előnyben, akik pontosan intellektuális és morális gyöngeségeik miatt könnyen kézben tarthatóak, és akik hajlandók a kapott utasításokat teljesíteni. A legfőbb hatalom, a monetáris döntések meghozatala, amúgy is elkerült a Fehér Háztól, a Federal Reserve Board, a központi bank szerepét betöltő magánpénzkartell irányítótestületéhez, amelynek nagyhatalmú vezetőit nem választják és politikai felelősséggel sem tartoznak.

A "Tárcaközi Bizottság"

Ebben az írásban folyamatosan utalunk arra, hogy a látható kormány mögött működik egy nem látható informális kormány is. Arról azonban még nem írtunk, hogy a választott politikusokból álló és politikai felelősséggel tartozó kormány mellett működik egy kinevezett személyekből álló, így politikai felelősséggel nem tartozó - lényegében hivatalnok kormányzat - a "Tárcaközi Bizottság", amit az NSC Principals Committee-jének (a Nemzetbiztonsági Tanács miniszterekből és állami főtisztviselőkből álló irányító bizottsága) neveznek. Ezt a legfőbb irányító szervet idősebb George Bush elnöksége idején hozták létre és némi módosítással tovább folytatta működését Clinton elnöksége idején is.

Clinton elnök rendelettel (PDD/NSC-2) úgy intézkedett, hogy egy ilyen tárcaközi legfelső döntési fórum foglaljon állást azokban a fontos politikai kérdésekben, amelyek a nemzetbiztonsággal kapcsolatosak. A főhatóságok vezetőiből, a principals-okból álló bizottság feladata áttekinteni és figyelemmel kísérni minden fejleményt, továbbá koordinálni valamennyi nemzetbiztonsággal kapcsolatos politikai döntés végrehajtását. Az volt az elgondolás, hogy egy olyan rugalmas irányító testület jöjjön létre a legmagasabb szinten, ahol a miniszterek és a kormányszintű tisztségviselők minden témát szabadon átbeszélhetnek és döntést is hozhatnak minden olyan kérdésben, amely nem kívánja kifejezetten az elnök személyes részvételét. Ennek a testületnek az elnöke az Elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. Levezető elnöke - a helyettese. Tagjai: a külügyminiszter vagy helyettese, a védelmi miniszter vagy helyettese, az Egyesült Államok ENSZ-képviselője, a Központi Hírszerző Szolgálat igazgatója, a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának Elnöke, az Elnök gazdasági tanácsadója, valamint az alelnök nemzetbiztonsági ügyekben illetékes munkatársa.

A pénzügyminisztert, az igazságügyminisztert, valamint a minisztériumok és főhivatalok vezetőit csak akkor hívják meg, ha őket érintő kérdés szerepel a napirenden. Így például az energia- és kereskedelemügyi minisztereket vagy helyetteseiket rendszeresen meghívják a "Principals' Committee"tanácskozásaira, ha nukleáris anyagokkal összefüggő kereskedelmi vagy környezetszennyeződési kérdésekről van szó.

Egy másik elnöki rendelet (PDD/NSC-65) szerint a fegyverzet ellenőrzésében és leszerelési kérdésekben illetékes külügyminiszter-helyettes, továbbá az Elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásában, és a leszerelési kérdésekben illetékes munkatársa is részt vesz a tanácskozásokon. Az a gyakorlat, hogy jelen van az üléseken a Fehér Ház hivatali főnöke és az Elnöki Költségvetési Hivatal igazgatója.

Azért tértünk ki ennek a viszonylag új és kevésbé ismert irányító testületnek a bemutatására, mert így már érthetővé válik, hogy például Reagan elnököt az állami főtisztviselők jelentős része miért tekintette ideális elnöknek. Szerintük Reagan-nek, mint államfőnek az volt a legfontosabb feladata, hogy érzelmileg és szimbólikusan a nép atyja legyen és tartsa a kapcsolatot a lakossággal - különösen sokkhatást kiváltó események idején. A tényleges kormányzást viszont a szakképzett, magas rangú kinevezett bürokraták végezték egyrészt saját hivatalaik, másrészt a hivatalközi újabb testületek segítségével. Az elnök tehát szimbolikus szerepkört töltött be, míg a tényleges döntéseket egyfajta kollektív miniszterelnök hozta. De az ő tevékenységüket is szorosan behatárolta az informális háttérkormányzat által tulajdonolt és ellenőrzött tömegtájékoztatás.

Mindebből az derül ki, hogy valójában nem az elnök az, aki a tényleges hatalom birtokosa, és aki a valódi döntéseket hozza. Erre jó példa 9/11 esetében az, amikor George W. Bush az ország jelképes vezetőjeként egy rendkívüli válságos helyzetben - noha már tájékoztatták a tragikus eseményekről - tovább olvassa a "kedvenc kecskémről" szóló történetet a diákoknak abban a floridai iskolában, ahol éppen látogatást tett. Ebben a kritikus időpontban az Egyesült Államok kormányát valójában egy főrangú köztisztviselő, az állami bürokrácia rangidős tagja, Richard Clark vezette, és ő volt az, aki isteni sugallatra mindjárt tudta, hogy az egész tragédiáért az Al-Kaida felelős, s a legfőbb bűnös az a személy, aki Afganisztánban egy barlangban ül, és hordozható számítógépéről vezényli a világtörténelem legnagyobb méretű és legbonyolultabb terrorista műveletét.

Mi szüli az összeesküvési elméleteket?

A szeptember 11-i eseményekre vonatkozó hivatalos álláspont bírálóit a leggyakrabban azzal mellőzik vagy hallgattatják el, hogy összeesküvési elméleteket terjesztenek. Az empirikus kutatás, az empíria, a valóság tényeinek feltárása és értelmezése, a létező gyakorlat tudománya. Az elmélet (a teória) a valóságban tendenciaként létező, vagy más módon rejtve maradó lehetőségek, valószínűségek és szükségszerűségek módszere feltárása és elemzése. Az empirikus kutatásra, a valóság tudományára (empiriára), valamint teoretikus elemzésekre, a lehetőségek, valószínűségek és szükségszerűségek tudományára (a teóriára) egyformán szükség van.

A tömegtájékoztatási intézmények és a hivatalos tudományosság képviselői az összeesküvési elmélet kifejezést lekicsinylő, szinte megvető értelmezésben használják. Mintha egy álláspontnak a címkézése és minősítése egyenlő lenne annak a cáfolatával. Ez a módszer nemcsak demagóg, de becsületesnek sem tekinthető, minthogy a hivatalos magyarázat gyakorta maga is egyfajta összeesküvési elmélet, amely nincs bizonyítva és sokszor meseszerű elképzelésekre támaszkodik. A hivatalos verzióként terjesztett összeesküvési elmélet abban különbözik a bíráló, elemző összeesküvési elméletektől, hogy még akkor is, amikor sokkal jobban elrugaszkodik a valóságtól, mint a becsmérelt elméletek, a tömegtájékoztatás kritikátlanul elfogadja és terjeszti. Így, pl. 9/11 után azt akarja elhitetni a hivatalos magyarázat (cover story), hogy egy súlyos beteg ember, aki rendszeresen vesedialízis-kezelésre szorul, képes volt levezényelni afganisztáni rejtekhelyéről, hordozható laptop számítógépével a történelem legbonyolultabb terrorista cselekményét a világ legvédettebb légterében.

Ez a legendának is beillő fantasztikus magyarázat csupán azért nem összeesküvési elmélet, mert a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia tulajdonában lévő tömegtájékoztatási ipar ezt a tömegfogyasztásra szánt terméket tálalja fel nemcsak az amerikaiaknak, de a világ közvéleményének is. Ez a legenda úgy válik tiszteletre méltó és elfogadható állásponttá, hogy a korporációs média nap-nap után ezt sulykolja a neki kiszolgáltatott nézőknek és hallgatóknak. Azok a kisebbségi bírálatok és elemzések, amelyeket a tömegtájékoztatási ipar nem terjeszt, azok megmaradnak összeesküvési elméletnek, amelyekben egy konformista és törvénytisztelő állampolgár már nem hihet, függetlenül attól, hogy egyébként milyen tényekkel és érvekkel lehet alátámasztani.

A pénz-és korporációs-oligarcha tulajdonában lévő tömegtájékoztatáshoz hasonlóan járnak el az általa kívülről ellenőrizett, a formális államszervezethez tartozó döntési központokban is. Az ENSZ Közgyűlésén 2001. november 10-én többek között a hivatalos amerikai álláspontban olvashattuk, hogy "Az igazat kell megmondanunk a terrorról. Ne tűrjük el soha a felháborító összeesküvési elméleteket a szeptember 11-i támadással kapcsolatosan. Ezek rosszindulatú hazugságok, amelyek megpróbálják a felelősséget elterelni a terrorista bűnösökről."

Az összeesküvési elmélet szitokszóvá átalakítása lehetővé tette minden olyan erőfeszítés megbélyegzését, amelynek a célja a hivatalos ködősítés átvilágítása. Egy ilyen általános megbélyegzés lehetővé teszi a figyelem elterelését a tényekről és azok intellektuális bátorsággal történő elemzéséről. Ilyen módon az összeesküvési elmélet terminus maga is egyfajta szellemi-ideológiai terrorizmust fejez ki, mert az a célja, hogy eleve belé fojtsa a szót az eltérő vélemény hangoztatójába. A szólásszabadság pedig nem jelent mást, mint az eltérő vélemény hangoztatásához való jogot. Ahhoz sem bátorságra, sem szólásszabadságra nincs szükség, hogy valaki egyetértsen a hatalommal, illetve, hogy egy nagyhatalom vezetőjének "minden kockázatot vállalva" hivatalosan is a tudomására hozza: milyen kiemelkedő elnöknek, politikáját pedig mennyire igazságosnak és humánusnak tartja, mert az a demokrácia globális terjesztésének és a világszabadságnak a nemes ügyét szolgálja.

Az összeesküvés egyébként nem jelent mást, mint szervezettséget és együttműködést. Közös érdekű emberek közös stratégiát dolgoznak ki, majd annak megfelelően együttműködnek az elfogadott célok eléréséért. Ha mindezt az eredményesség érdekében igyekeznek titokban tartani, akkor már előttünk áll nem az összeesküvési elmélet, hanem maga az összeesküvési gyakorlat, amely olyan régi, mint az emberiség. A szervezett politikai cselekvésnek ez a formája nem mindig valamilyen bűncselekménynek az elkövetésére irányul. Machiavelli még a Beszélgetések (Értekezések) című munkájában úgy határozza meg az összeesküvést, hogy az titkos szövetkezést jelent az uralkodó megölésére és a hatalom megragadására.

A paranojás politikai stilus

Richard Hofstadter a Columbia Egyetem tanára a Harper's magazinban 1964. novemberében megjelentetett egy tanulmányt: "The Paranoid Style in American Politics" (Az üldözési mániás amerikai politikai stílus) címmel. Hofstadter elemezve a nemzetközi bankárokat ért bírálatot az 1880-as és 1890-es évek Amerikájában valójában azt bizonyítja be, hogy ez a kritika profétikusnak bizonyult, mert például Lord Montagu Norman-nek, az Angol Bank elnökének, valamint a New York-i FED elnökének, Benjamin Strong-nak kulcsszerepe volt az 1929-es pénzügyi összeomlás előidézésben. Ugyancsak az 1880-as évek amerikai "préri populistái" igazát bizonyította a Nemzetközi Valutaalap egész történtete a II. Világháború után napjainkig. Ennek dacára a New York-i professzor számára az angolszász pénzoligarchia bírálói a paranoiások, akik nem tudnak szabadulni téveszméiktől.

Hofstadter tanulmánya a John F. Kennedy elnök elleni merénylet után látott napvilágot és ekkor a közéletben széles körű vita folyt arról, hogy kik ennek a történelem menetét megváltoztató bűncselekménynek a valódi elkövetői. Hoftstadter valójában azt akarta megbízói nyomán a közvéleménnyel tudatni, hogy mindenki üldözési mániában szenved, aki nem fogadja el igaznak a Warren Bizottság jelentését. A Columbia Egyetem tanárát az sem zavarta, hogy az a Nyugat-Európa, amelyet nem lehetett "préri populizmussal" megvádolni, sokkal kritikusabb álláspontot foglalt el a Warren Bizottság - azóta már bebizonyított - felületességeivel és hamisításaival szemben.

Hofstadter és követői kedvenc munkamódszere az általuk ellenszenvesnek tartott politikai erők becsmérlése, cimkézése. A populisták is megkapták a paranoiás minősítést. Orvosi értelmezésben a paranoiás attól tart, hogy összeesküdtek körülötte, s ennek az összeesküvésnek ő maga (vagy ő is) a célpontja. Hofstadter tudománytalanul eltúlozva azt állítja, hogy mindenki paranojás, aki elfogadja bármilyen összeesküvés (vagy összeesküvések) létezését. Ez megkerüli a választ arra a kérdésre, hogy alátámasztható-e tényekkel, bizonyítékokkal és érvekkel egy összeesküvés léte vagy nem-léte. Jól felkészült jogi szakemberek, ügyvédek, vizsgálóbírók és történész kutatók támasztották alá meggyőző módon összeesküvések létezését, s ennek megfelelő jogerős bírósági ítéletek is születtek. Hofstadter mégis paranojásnak minősít mindenkit, aki elfogadja összeesküvés létezését. Már említettük, hogy a történészek szinte minden korszakban kimutatták bizalmas és titokban tartott megállapodások létezését bizonyos érdekcsoportok között, akik összehangoltan cselekedtek közös céljaik eléréséért. Még a legnagyobb hatalmú diktátorok is használták az összeesküvést, mint hatalomgyakorlási módszert. Ezt tette Hitler, amikor leszámolt Ernst Röhm-mel és fegyvereseivel, továbbá Sztálin is, amikor, pl. létrehozta a Testvériség nevű titkos szervezetet a nem kellően engedelmeskedő vezetői garnitúra lecserélésére az 1940-es évek végén.

Az Egyesült Államok jelenlegi társadalmi és politikai rendszere már eltávolodott az Alapító Atyák által létrehozott köztársasági rendszertől, amelynek lényege a vagyon decentralizációján alapuló széleshatáskörű önigazgatási rendszer, valamint a központi államhatalom alulról jövő ellenőrzésének a lehetősége. Amióta létrejött a magánpénz-monopólium és nyomában a tulajdon centralizációja, azóta egyre inkább tekintélyuralmi módszerekhez nyúl a szövetségi állam vezetése és korlátozza az állampolgárok egyéni és társult önrendelkezését. Egyes kutatók szerint (közéjük tartozik Tarpley is), a mai Egyesült Államok társadalmi berendezkedésére már az oligarchikus rendszer a jellemző, amelyben kitüntetett szerepe van a pénzvagyon-tulajdonos plutokráciának.

Az oligarchikus hatalomgyakorlásnak az összeesküvés rutinszerű és tipikus velejárója. Ezt a hatalom oligarchikus rendszerekre jellemző többközpontúsága követeli meg. A viszonylag önálló pénzügyi, gazdasági és tájékoztatási központok szükségessé teszik a különböző oligarcha-csoportok együttműködését a formális politikai intézmények hatékonyabban ellenőrzése végett. Saját stratégiájukat így tudják politikai döntésekké átváltoztatni. Kialakultak és egyre nagyobb szerephez jutnak az állami-, félállami és kifejezetten magánjellegű titkos szervezetek, hírszerző-szolgálatok, amelyek már tevékenységük természeténél fogva konspirációs modelleket követnek gyakorlati munkájukban. Mit jelent például egy titkos művelet (covert operation)? Különböző szervezetek, csoportok és személyek által eltervezett, koordinált akciókat, amelyek elvezetnek az előre kijelölt cél eléréséhez. A titkosszolgálatok eleve úgy működnek, hogy tevékenységüket maximálisan elrejtik a közvélemény nyilvánossága elől. A történelem tanúsága szerint az oligarchikus társadalmi és politikai rendszerben szükségszerűen jutnak meghatározó szerephez a titkosszolgálatok.

Mindezt természetesen le lehet tagadni. De aki ezt nem érdekből vagy tájékozatlanságból, hanem meggyőződésből teszi, az azt is bizonyítja, hogy nem érti a jelenlegi pénzuralmi rendszer működését. Ennek lényege, hogy a pénzügyi és gazdasági korporációk a magánpénz-monopólium segítségével átvették a politikai, gazdasági és társadalmi élet - beleértve a kultúrális és tájékozatási szféra - irányítását is. Az a beteges kényszer is egyfajta összeesküvés, amely tagad minden szervezett és titokban tartott együttműködést, és az összeesküvési elmélet követőjének minősít mindenkit, aki az ilyen titkos együttműködésre felhívja a figyelmet. Ma az egyik leghatékonyabb és legkönyörtelenebbül megvalósított összeesküvés az emberek tudatának a módosítása. Az összeesküvési elméletre hivatkozva akarják elfojtani az önálló gondolkodást, a tudományos kutatók pedig elveszíthetik megélhetésüket, ha az összesküvési elmélet követőjének bélyegzik őket. Ma már az a helyzet, hogy az a társadalomtudós, akire rásütik, hogy konspirológus, az előbb-utóbb elveszíti állását.

Az összeesküvési elmélettel történő vagdalkozás - cimkézés, minősítés - minden célra felhasználható támadást jelent az önállóan gondolkodó személy ellen. Ez az eljárás jó példa arra, hogyan kell elhallgattatási módszerré emelni az ad hominem érvelést. Ennek az érvelési módszernek az a lényege, hogy nem a vita tárgyára épít, hanem a vitapartner személyi tulajdonságait vagy személyes érdekeit veszi célba. A tömegtájékoztatásban általános gyakorlattá vált, hogy ha a véleményformálók, kommentátorok és műsorvezetők nem értenek valamilyen érveléssel egyet, akkor nem ellenérvekkel próbálják legyőzni az ellenfelet, hanem egyszerűen kijelentik: vitapartnerük az összeesküvési elmélet híve és ezért nem is érdemes vele eszmecserét folytatni. Ma már az általánosan használt félretájékoztatási technika az "összeesküvési elmélet elutasítása". Már utaltunk rá, hogy a kimunkált összeesküvési elméletek azért jönnek létre, mert a cáfolhatatlan bizonyítékot jelentő dokumentmok és más megbízható információk nem állnak rendelkezésre. Hipotézisekkel, gondolati kisérletekkel kell átmenetileg pótolni őket, hogy a szervezett közhatalom és a szervezett magánhatalom által terjesztett hivatalos verzió ellentmondásait meg lehessen logikusan magyarázni. Ha nem lenne a túltengő, valójában a felelősség alóli kibújást szolgáló titkolódzás, akkor minderre nem lenne szükség.

Korábban pontosan a tájékoztatás elmaradottsága folytán könnyen elterjedtek olyan feltételezések, hogy ezt vagy azt a személyt meggyilkolták, ezt vagy azt az árut eltüntették, hogy kapzsi kalmárok állnak az áremelkedések mögött és ehhez hasonlók. Ma az a probléma, hogy az embereket érintő legtöbb döntést olyan konkrétan nem megfogható, arctalan személyek és csoportok hozzák, például a hatalmas nemzetközi korporációk testületeinek az ismeretlen tagjai, akik miután személyükben ismeretlenek, így azokat a motívumokat sem lehet tudni, amelyek döntéseikhez elvezettek. Mivel a demokrácia fokozatosan átalakult a befektető pénzvagyonos oligarchák és a tulajdonukban lévő korporációk uralmává, így a társadalom egészének áttekintése - beleértve a gazdasági és kulturális életet is - csaknem lehetetlenné vált.

Nem véletlen, hogy Joel Bakan: The Corporation című munkája, amely 2004-ben jelent meg Londonban és New York-ban, a belőle készült filmmel együtt máris világsikert ért el. Bakan abból indul ki, hogy a nemzetközi korporációk és multinacionális világcégek a jelenlegi jogi szabályozás értelmében jogi személynek minősülnek. Ezért a személyekre jellemző legfőbb követelményeket és tulajdonságokat is számon kell kérni rajtuk. A jogi személy ugyanis ugyanúgy írányít, mint egy természetes személy - ha pedig egy természetes személy lehet pszichopata, akkor egy jogi személy is lehet beteg.

Bakan részben kölcsönvette a pszichológusok és a pszichiáterek fogalmi rendszerét és elemzési módszereit. Megállapította, hogy lélektani és elmekórtani szempontból az uralmat gyakorló korporációkat a felelőtlenség jellemzi. Ez látható abból, ahogyan szűklátókörű és önző céljaik érdekében mások alapvető szükségleteit és érdekeit kockára teszik. A korporáció azért is pszichopata, mert gátlástalanul manipulál. A nagyobb profitra törekedve lelkiismeretlenül manipulálja a tömegtájékoztatási eszközök segítségével a közvéleményt.

Pszichopata a korporáció azért is, mert nagyobb, és még annál is nagyobb méretű akar lenni. Eric Fritz Schumacher már az 1960-as évek elején bebizonyította "Small Is Beautiful" című világhírű könyvében, hogy az emberiség érdekeit nem szolgálják, ha az emberi mértékhez (a homo mensurához) igazodó és a természetes méretű közösségeket kiszolgáló vállalatokat, gazdasági társulásokat felszámolják és helyükre arctalan, nemzetközi vállalatbirodalmak lépnek. Igen sok olyan gazdasági tevékenység van, amit közepes és kisebb méretű gazdasági szervezetekkel hatékonyabban lehet elérni.Joel Bakan szerint azért is betegnek nevezhető a korporációs jogi személy, mert vezetői az anonimitás mögé rejtőzködve nem vállalják a felelősséget döntéseikért. Vakmerően kockáztatnak akkor is, amikor óvatosan és körültekintően kellene eljárniuk De beteg személyiségű a korporáció azért is, mert szervezeti felépítésénél és működésének természeténél fogva is képtelen arra, hogy lelkiismeretfurdalást érezzen, s így legalább utólag kijavítsa elkövetett hibáit. A korporáció koros lelkialkatú "jogi személy" azért is, mert önmaga valódi lényegét álcázva viszonyul más személyekhez - a hús-vér természetes emberekhez és az ő társulásaikhoz - kultuszt űzve a túltengő titoktartásból. Aki mindezeket a tulajdonságokat összeteszi az meg kell, hogy állapítsa: a transznacionális vállalatbirodalmak és a multinacionális világcégek legenyhébb esetben is borderline-személyiségnek tekinthetőek.

Nyilvánvaló, hogy nem lehet a konkrét emberre, annak egészségi állapotára és lelki világára vonatkozó személyiség-zavarokat, amilyen az úgynevezett borderline-személyiség, egy mesterséges jogi konstrukcióra, a jogi személyre alkalmazni. Azt azonban mégis átvehetjük, hogy a borderline személyiségzavarban szenvedő pszichopata korporáció magányos és elszigetelt. Valahányszor úgy érzi, hogy veszteség éri, akkor fenyegető lesz, és dührohamot kap. Paranoid vádaskodásba kezd, vagy lekicsinylő módon gondolkodhat azokról, akikkel együttműködik, akiket kihasznál, vagy akikkel versenyezni kénytelen, és veszít.

Mindebből nem következik az, hogy valamennyi jogi személyiségű gazdasági szervezetnek szükségszerűen morbidan kell viselkednie. Amit Joel Bakan hangsúlyoz, az viszont igaznak tűnik. Eszerint a korporációnak a szervezeti felépítése és működési rendje az, amely erre a pszichopatának minősíthető beteges magatartásra kényszeríti. Ennek oka, hogy a korporáció szerkezete és működése egyetlen célra szűkül: a profit és a shareholder value (a részvénytulajdon értéke) minden áron történő növelésére az anonim részvénytulajdonosok gazdagodási igényeinek a kiszolgálására. A korporációnak minden egyéb szempontot, ha lehet, mellőznie kell. Más szempontokat csak akkor vehet figyelembe, ha arra az állam és a jogrend kényszeríti, vagy a társadalom ellenállása rákényszeríti.

A korporációk irányítóit tehát egyetlen felelősség terheli: a részvénytulajdonosok érdekeinek a szolgálata. Az emberi élet egyéb szükségletei iránt közömbösek és a társadalmi felelősséghez ellenségesen viszonyulnak, mert az abból származó követelmények teljesítése nem szolgálja a korporáció profitjának a növelését. Vannak persze olyan helyzetek is, amikor a társadalmi felelősségből származó kötelezettségek teljesítése - részlegesen - magának a korporációnak az érdekeit is szolgálja. Ilyen egybeesés esetén az adott óriáscég hajlandó más fontos érdekeket is figyelembe venni, nemcsak saját profitjának a növelését. Erre is lehet példákat találni. Ilyen például az, amikor a Toyota kifejezetten támogatta az úgynevezett hibrid autóknak a gyártását és forgalomba hozatalát, mert ezzel nemcsak a környezet védelmét szolgálta, hanem a saját üzleti céljait is, mert előnyre tehetett szert a világpiacon egy új technológia bevezetésével.

Ha ennyi probléma van az elvont jogi személyiséggel rendelkező korporáció magatartásával, akkor meg kell vizsgálni, hogy ki találta ki ezt a jogi konstrukciót, és ki hozta létre ezt az absztrakt "személyt". Természetesen a pénzügyi-gazdasági rendszer, és az azt kiszolgáló jogtudomány terméke a jogi személy. A pénzoligarchia igényeihez igazodó jogszabályok tették olyanná amilyen. Ezért ahhoz, hogy jogszabályokkal meg lehessen változtatni szervezeti felépítését, struktúráját és működését, ahhoz a pénz-és korporációs oligarchia hozzájárulását is el kell nyerni. A magán pénzügyi szervezetek, a kizárólag magánellenőrzés alatt álló központi bankok, a magántulajdonban lévő kereskedelmi bankok, befektető alapok, biztosító társaságok, a nemzetközi pénzügyi közösség és a tulajdonukban lévő mintegy 400 globális méretű óriás-korporáció ma már óriási hatalom felett rendelkeznek és meg tudják akadályozni olyan jogszabályok elfogadását, amelyek nagyobb társadalmi felelősséget kényszerítenének rájuk. A korporációk hatalma ma már oly nagy, hogy átértelmezve a demokráciát meg tudják azt bénítani, és a demokratikus rendszert alapjaiban meg tudják változtatni, miközben továbbra is népszuverenitást hirdetnek, az állampolgárok szabadvállakozáson alapuló önrendelkezését. A korporációk hatalmát úgy is kifejezhetjük, hogy az egy szervezett magánhatalom, amelynek a gazdasági alapja az emberiség közös munkájának eredményeként előálló, de mégis magánellenőrzés alá vett, privatizált közvagyon. Ezért nemcsak vagyoni kérdésről van szó privatizáció esetén, hanem a közügyek intézésének és a közhatalom átadásának az átadásáról is.

Visszatérve az összeesküvési elmélethez, ma a választott politikusok ritkán számoltathatók el, és csak korlátozottan vonhatók felelősségre tetteikért. Ez nemcsak a fejlett Nyugat országaira érvényes, ahol a nagy korporációk megszülettek, és ahol szervezett magánhatalom is a legnagyobbra növekedhetett. Ez érvényes a szovjet birodalom utódállamaira, többek között Magyarországra is. Nem véletlen, hogy a közelmúlt egyik legsikeresebb politikatudományi műve "Egy következmények nélküli ország" (Fritz Tamás, 1998.) címet viseli.

A világ egyetlen szuperhatalmának a választott politikusok mögött meghúzódó tényleges irányítói - a korporációk irányító posztjait viselő oligarchák - rendelkeznek a valódi hatalommal. Hozzájuk sorolhatók az olyan szigorúan titokban működő kormányzati intézmények is, mint a National Security Agency, illetve a Homeland Security Department, az általuk finanszírozott titkos kutatási programokat folytató szervezetek, valamint az FBI egyes részlegei. A hadsereg és annak titkos hírszerző és elhárító szolgálata is egyre nagyobb létszámú és tevékenysége egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. Ez az egész komplexum arra törekszik, hogy elkerülje a nyilvánosságot, mert az akadályozhatja a hatékonyságát. Éppen ezért a közvélemény meg van arról győződve, hogy sokkal több történik a színfalak mögött, mint amiről olvashat az újságokban, vagy amiről tájékozódhat az elektronikus médiumokból.

Kijelenthetjük, hogy általános gyakorlattá vált az érdemi vita elkerülése azzal, hogy az ellenfélre rásütjük, hogy összeesküvési elmélet követője. Ebbe az is beletartozik, hogy ha súlyos következményekkel járó merényletekre, terrorcselekményekre kerül sor, akkor azokért rendszerint magányos elkövetőt, esetleg elkövetőket tesznek felelőssé. Ez alól természetesen kivétel az az eset, amikor a hivatalos álláspont szól nagyszabású összeesküvésről, ahol összeesküvők egész hálózata működött együtt a terrorcselekmény elkövetésében. Erre jó példa Oszama bin Laden és az Al-kaida. Vagyis még az összeesküvések minősítésénél is kettős mérce érvényesül. Ha a hatalom ellenfeleinek a leleplezésről van szó, akkor lehet szó összeesküvésről. Ha magának a hatalomnak van rejtegetni valója, akkor ott összeesküvésről természetesen szó sem lehet.

A kötelező divattá vált összeesküvési-elmélet-tagadás maga is összeesküvési elmélet, amelynek célja a hatalommal rendelkező személy vagy személyek, továbbá szervezetek védelmezése. Legfőbb szerepük úgy befolyásolni a közvéleményt, hogy a védelemben részesülő személyekről, csoportokról és intézményekről semmi olyasmi ne kerülhessen nyilvánosságra, amely arra utalna, hogy a törvényes politikai folyamatok mögött jogellenes tevékenység is folyna, szigorúan eltitkolva a lakosság elől. Ezért leginkább arra összpontosítanak az összeesküvési-elmélet-tagadás képviselői, hogy bebizonyítsák, nem létezik a látható kormány mögött egy úgynevezett árnyékkormány, amely tevékenységében olyan szervezetekre támaszkodna, mint a szabadkőművesek, egyéb titkos társaságok, zárt klubok, a bilderbergerek, a trilateralisták, valamint a New York-i Külkapcsolatok Tanácsa és a Londoni Királyi Külügyi Intézet hálózatához tartozó szervezetek, valamint egyes egyházi intézmények is, úgy, mint a jezsuiták és az Opus Dei. Ez csak egy példálózó felsorolás, itt a lényeg az, hogy tagadják, amit Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok 26. elnöke mondott. Eszerint: "A látható kormány mögött trónol egy láthatatlan kormány, amely nem tartozik hűséggel a népnek, és nem ismeri a felelősséget. Az államférfi feladata ennek a láthatatlan kormánynak a megsemmisítése, a korrupt üzlet és a korrupt politika közti szövetség széttörése."

Miért nincs igaza az összeesküvési elmélet tagadóinak?

Az egyik érvük az, hogy az összeesküvési elmélet terjesztői olyan következtetéseket fogadnak el, amelyek nincsenek bizonyítékokkal kellően alátámasztva. Ezért valójában csak egy elképzelt és nem valóságos összeesküvésről van szó. Álláspontjukat szerint nem minden összeesküvésre vonatkozó állítás téves, de az összeesküvési elméletek túlnyomó része vagy bizonyíthatóan hamis, vagy pedig nem cáfolható.

A cáfolhatóság (falsifiability) fontos elgondolás. Kidolgozója Karl Popper a London School of Economics egykori tanára volt. Egy hipotézis, egy elmélet nem tekinthető tudományosnak, ha nem teszi lehetővé, hogy bírálói megcáfolják és bebizonyítsák róla, hogy hamis vagy téves. A cáfolhatóság nem azt jelenti, hogy az adott hipotézis vagy elmélet hamis. Azok, akik a falszifikáció Karl Popper által támasztott követelményét elfogadják, azt is állítják, hogy ami nem cáfolható, az nem is nevezhető tudományosnak. Így például a pszichoanalízis tanításai ebbe a kategóriába esnek. De Karl Popper ide sorolta az ideológiák jelentős részét, így a marxizmust is. Mindebből az is következik, hogy a tudomány empirikus jellege a cáfolhatóságában áll. Ez az egyedüli lehetséges viszony a falszifikaciós módszer szerint egyrészt az elmélet, másrészt a gyakorlat és tapasztalat között. További következmény az is, hogy ez választja el a tudást a nem tudástól. A jó tudós célja tehát nem lehet más, minthogy cáfolható elméleteket állítson fel és utána saját maga tegyen meg minden lehető erőfeszítést arra, hogy állításait és tételeit megcáfolja.

Karl Popper tanításaival az a probléma, hogy nem választja el világosan a természettudományokat (amelyek konvergens problémákkal foglalkoznak) a társadalomtudományoktól, (amelyek emberközpontúságuk miatt divergens problémákkal foglalkoznak). Ha a természettudományban valamilyen tudományos elmélet kétségessé válik, akkor laboratóriumi kísérletekkel ellenőrizni lehet és ki lehet mutatni tévességét. Ha a kísérlet eredménye az, amit az elmélet állít, akkor az igaznak tekinthető. Ha viszont kísérletekkel nem lehet igazolni az elméletből következő eredményeket, akkor az az elmélet megcáfoltnak tekintendő. A természettudományokban is vannak olyan elméletek, amelyek ily módon nem falszifikálhatóak. Ilyen például a világegyetem keletkezésére vonatkozó úgynevezett "Bing Bang" elmélet. A lényeg azonban az, hogy az emberrel kapcsolatos tudományokban Karl Popper módszere nem érvényes.

Ami a természetben történik, az a természeti törvényeknek megfelelően zajlik le. Ami azonban az emberekkel, az emberi társadalommal történik, nem választható el az emberek személyes közreműködésétől, mert az emberi törekvések is befolyásolják a történéseket. Az összeesküvési elméletek is emberi társadalommal kapcsolatos kérdésekre próbálnak választ adni. Élettartamuk viszonylag rövidnek mondható. Így például a John F. Kennedy merénylettel kapcsolatos különböző úgynevezett összeesküvési elméletek csak addig fogják tartani magukat, amíg nem vállnak kutathatóvá az ezzel kapcsolatos és továbbra is szigorúan őrzött dokumentumok. Tájékozódásunk szerint ezeket 2035-ben kívánják kutathatóvá tenni. Ha erre valóban sor kerül, akkor a JFK merénylettel kapcsolatos elméletek lekerülnek a napirendről. Az összeesküvési elmélet állandó emlegetése előítélet, a megismerést szolgáló erőfeszítések akadályozása. Aki minduntalan erre hivatkozik, okosabbnak képzeli magát a történelemtudomány szakavatott képviselőinél. Ezen az sem változtat, hogy vannak olyan történelmi események, amelyek rekonstrukciója évtizedek, sőt évszázadok múltán már alig lehetséges, és így az igazságot teljes egészében feltárni, visszamenőleg már nem lehet.

Fennmarad annak a megválaszolása, hogy milyen ismérvek szerint lehet megbízhatóan eldönteni, hogy az egyik összeesküvési elmélet teljesen alaptalan, a másik viszont megközelíti a rejtőzködő valóságot. Minden fajta hipotézis esetében a kritikusan elemző tud különbséget tenni téves vagy mondhatni "ordítóan" valószínűtlen feltételezések között, és olyanok között, amelyek legalábbis életszerűek és kiállják az időrendi és a logikai elemzés próbáját. Sokan az új világrendre vonatkozó elképzeléseket valamiféle szocialista találmánynak tartják, minthogy a kommunisták és a bolsevikok "a múltat végleg eltörölve" a világkommunizmus teljes győzelmét hirdették. Ebből a feltételezésből viszont az is következne, hogy olyan politikusok, mint idősebb George Bush és Bill Clinton egykori elnökök, akik szintén az új világrend híveinek vallották magukat, valamiféle szocialista jellegű világ-összeesküvést támogattak volna. Ezt az ellentmondást úgy lehet feloldani, hogy a szocialisták részéről hirdetett új világrend és a másik oldalról, a pénzügyi és korporációs oligarchia által támogatott új világrend valójában ugyanazon közös világstratégiának a két változata. Fontos különbség van a két változat között, de ennél lényegesebb az, amiben megegyeznek: mind a kettő egy globális méretű, központilag irányított világrendszert kíván létrehozni, amelyben egy szűk integrált hatalmi elit rendelkezik a pénzügyi, gazdasági hatalommal és ennek segítségével a politikai élet legfőbb irányítását is kézben tudja tartani.

A szocialista-kommunista változat szerint ez az elit a pártállam segítségével teszi rá a kezét a társadalom vagyonára, és állammonopolista módszerekkel irányítja a gazdasági életet. A teljesen vagyontalan emberek pedig ki vannak szolgáltatva neki. A szocializmus bolsevik változatában ez kiegészül a legdurvább rendőri módszerekkel, az emberi és a politikai szabadságjogok megtagadásával. Az új világrend pénzuralmi változatában a magánpénz-monopóliummal rendelkező nemzetközi pénzügyi közösség a pénzrendszer segítségével centralizálja globálisan a termelővagyont a saját ellenőrzése alatt, majd pedig pénzügyi és gazdasági erejét felhasználva vonja ellenőrzése alá a politikai folyamatokat. A pénz-és korporációs-oligarchia azért akar ilyen egy központból irányított világrendszert, hogy monopol helyzetét hosszú időre bebiztosítsa, és zavartalanul tudja politikai, katonai hatalommá átváltani.

A konspirációs elméletek főbb területei

Az úgynevezett titkos társaságok és zárt klubok, valamint "testvéri" (fraternalizáló) szövetségek mindig is kíváncsiságot ébresztettek azokban, akik ezekből kimaradtak. A titkosságot ebben az esetben ott annyit jelent, hogy az ilyen zárt társaságoknak, kluboknak, szervezeteknek a tagjai nem hozzák nyilvánosságra tagságukat. Ennek rendszerint az is az oka, hogy szigorúkemény esküt kell letenniük a titoktartásra. Ma már a nagymultú, zárt és titkos társaságok kevésbé zártak, de hierarchikus felépítésüknél fogva ma sem lehet kizárni, hogy legfelsőbb szintű vezetésükben helyet foglalnak olyan beavatott személyek, akik egyedül ismerik a legfontosabb célokat és megvalósítandó feladatokat.

Még ma is a szabadkőművesek tekinthetők az egyik legfontosabb ilyen titkos társaságnak. Akik nem csak a hivatalosan oktatott történelmet ismerik, hanem elmélyednek az elhallgatott történelem tanulmányozásában is, azok tudják, hogy a szabadkőművesek meghatározó szerepet játszottak az amerikai függetlenségi háborúban és a francia forradalomban. A szabadkőműves tanítások egyik kulcseleme a vetélkedés a hagyományos vallásokkal, pontosabban a harc ellenük. Céljuk a születésen alapuló uralmi rendszerek lecserélése köztársasági államformájú demokratikus politikai rendszerekre, és egy szabadkőműves elvekre épülő "világköztársaság" megteremtése. Az Egyesült Államokban oly nagy volt a szabadkőművesek befolyása, hogy ennek korlátozására még szabadkőműves-ellenes párt is létrejött a XIX. században.

Nagy irodalma van a Bajorországban megszerveződött titkos illuminátus rendnek, amelyről ma már kellően bizonyítható, hogy a frankfurti bankárok finanszírozták. Az illuminátusok feladata az volt, hogy beépüljenek be a tekintélyes létszámmal bíró szabadkőműves páholyokba és átvegyék titokban azok az irányítását. Megmosolyogtató az az érvelés, hogy azért téves elmélet ma is illuminátusokról beszélni, mert Bajorországban királyi rendelettel 1785.-ben betiltották az Adam Weishaupt által alapított, de a frankfurti és berlini bankárok által finanszírozott titkos illuminátus rendet. Ennek is fő célja az Új Világrend - a Novus Ordo Seclorum - létrehozása volt. Emlékeztetünk arra, hogy a Novus Ordo Seclorum felirat kezdettől fogva szerepel az Egyesült Államok hivatalos állami pecsétjén is.

A bajor uralkodó 1785-ben az illuminátusoktól elkobzott iratokból összeállított hivatalos gyűjteményt megküldte az akkori Európa valamennyi uralkodójának. Adam Weishauptot megfosztották egyetemi tanári rangjától az Ingolstadt-i Jezsuita Egyetemen, s ezt követően a Sachsen-Ghota-i hercegi udvarba menekült. E dolgozatnak nem tárgya felsorolni, hogy mennyi tény bizonyítja az illuminátus rend további működését. A betiltás ugyanis csak annyit jelentett, hogy a rend nyíltan nem működhetett, hanem alá kellett merülnie és egy ideig csak a korábbinál is rejtettebben, a legszigorúbb titoktartás közepetteban folytathatta tevékenységét.

Az antiszemitizmus megjelenése is számos összeesküvési elmélet megszületéséhez vezetett. A középkori Európában ezek az elméletek elsősorban a vallási jellegű eltérésekből táplálkoztak. Érdekes megfigyelni, hogy a modern kori történelem kezdetei óta érvényesül az a tendencia, hogy a zsidó etnikumhoz tartozó személyeket egyre nagyobb méretű és egyre fontosabb összeesküvésekkel hozzák kapcsolatba. Ugyancsak ismert tény, hogy ebben a történelmi korszakban az országokat irányító fejedelmek, királyok, uralkodók gyakran rá voltak utalva a zsidó pénzemberekre, akik a pénzügyeket igen nagy szakértelemmel intézték és cserébe különböző engedményeket, és hasznot hozó kedvezményeket kértek a különböző uralkodóktól. Ezért az adott országok uralkodó rétegei azt képzelték, hogy valójában a pénzügyeket intéző zsidó közösségek irányítják az államot és nem ők. Ez a fajta elképzelés volt uralkodó a reformációt és a vallásháborúkat követően Európa katolikus országaiban. A protestáns régiókban erős volt a katolikus befolyástól és a jezsuiták által irányított összeesküvésektől való félelem. A XIX. század végére, oly nagyra növekedett a pénzügyi rendszer befolyása a társadalomban, hogy azok a zsidó származású pénzemberek, akik kulcsszerepet játszottak ennek a pénzrendszernek az irányításában, ki voltak szolgáltatva annak a vádként is hangzó ténymegállapításnak, hogy ők kezelik a gazdaság egészét és a saját hasznuk érdekében, idéznek elő pénzszűkét vagy pénzbőséget, okoznak gazdasági fellendülést vagy gazdasági recessziót. Az is történelmi tény, hogy zsidó származású forradalmárok vezető szerepet játszottak a szocialista forradalmi törekvésekben és a szocializmus, mint társadalmi rendszer létrejöttében. Azt tényekkel bizonyították a kutatók, hogy 1917-es orosz forradalmat egyrészt a Wall Street bankárai, másrészt Németország zsidó származású bankárai, a Warburgok finanszírozták. Ezért mind a szocializmust, mind annak bolsevik-kommunista változatát ezek a kutatók nem egyszerűen a nemzetközi pénzügyi közösség világuralmi törekvéseinek tulajdonították, hanem úgy értelmezték, hogy ez elsősorban a zsidó pénzemberek globális hatalmi törekvéseit fejezi ki.

A nemzetiszocialista Németország hivatalos állami ideológiáját erre a nézetre alapozta, amelyet viszont több szempontból összeesküvési elméletnek lehet tekinteni. Nemcsak a náci vezetők, de számos német polgár is úgy vélte, hogy a zsidó bankárok által irányított nemzetközi pénzügyi közösség okozta Németország bajait és ők esküdtek össze azért, hogy egy világháborús konfliktus keretében a kemény gazdasági riválisnak bizonyuló Németországot kiiktatják, és az ellenőrzésük alá veszik. Ez a hivatalos állami ideológiává átalakított összeesküvési elmélet is hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetiszocialista vezetőknek sikerült zsidó-ellenes kirekesztő politikájukhoz megszerezni a német társadalom jelentős részének a támogatását. A nemzetiszocialista diktatúra így fölfogható úgy is, mint ami példázza, hogy milyen veszélyes is lehet, ha egy részeiben még nem bizonyított, csak feltételezéseken alapuló elmélet a hivatalos állami politika rangjára emelkedik. Nagyon is különbözik egymástól - gondolati kísérletekkel - a valóságban meglévő lehetőségek, szükségszerűségek és valószínűségek kutatásával feltárni a rejtett történelmi folyamatokat attól, hogy egy még kemény tényekkel nem alátámasztott nézetrendszer, egy kormányzat hivatalos politikája legyen.

Ezektől az összeesküvési kényszerképzetektől maga Sztálin sem volt mentes, gondoljunk csak arra, hogy milyen kegyetlenül lépett fel a Kreml-béli zsidó orvosok állítólagos összeesküvése ellen, számosat likvidálva, illetve a Gulágba száműzve közülük - miközben ma már egyértelműen bizonyított tény, hogy ilyen összeesküvés egyáltalán nem létezett.

Már az eddigiekből is megállapíthatta az olvasó, hogy sokféle indíttatású gondolati kísérlet folyik az eltitkolt valóság feltárására. Ezek a kísérletek természetesen nem választhatók el a kísérletet folytatók társadalmi helyzetétől, érdekeitől, törekvéseitől. Azok, akik azt hiszik, hogy az a háttérhatalom, amelynek a létezését e sorok írója is valóságosnak tekinti egy bizonyos néphez tartozik, előszeretettel foglalkoznak az úgynevezett cionista összeesküvésekkel. Itt szükségesnek látjuk kitérni arra, hogy az a háttérhatalom, amely a pénzrendszer magánmonopóliuma segítségével már hosszabb idő óta sikeresen központosítja a saját ellenőrzése alatt - globális szinten - a világ termelő vagyonát, valójában egyik néphez sem tartozik. Ez az önálló hatalmi képződmény saját szükségleteit és érdekeit, valamint ehhez kapcsolódó értékeit követi és önálló, s önálló érdek és hatalmi centrumnak számít. A nemzetközi pénzügyi közösség, amely a magját képezi ennek a háttérhatalomnak, mindent megelőzően önmagához tartozik, és saját céljait valósítja meg. Ahhoz, hogy világstratégiáját sikeresen érvényesítse, természetesen rejtőzködnie is szükséges. A rejtőzködés egyik módja, ha valamilyen konkrét nép vagy nemzet mögé bújhat, és ezt még támogatja is.

Ezért gondoljuk úgy, hogy a háttérhatalmat tárgyi tévedés a cionizmussal összemosni. Ezért abban is sok igazság van, hogy a háttérhatalom objektív tanulmányozása, szervezeti felépítése és működése törvényszerűségeinek mellőzése elősegíti az úgynevezett cionista összeesküvésre vonatkozó feltételezések terjedését, amelyek közelebbről megvizsgálva a korábbi antiszemita összeesküvési elméletek korszerűsített változatainak tekinthetők. Ez nem azt jelenti, hogy az igazság feltárására törekvő kutatók semmi hiteleset nem állítanának a nemzetközi pénzügyi közösség és a cionista mozgalom kapcsolatáról. Azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a háttérhatalom elsősorban önmagához tartozik és minden látszat ellenére elsősorban nem etnikai alapon működik. Működésének lényegét a pénzrendszer feletti monopolhatalom megszerzése és megtartása jelenti, nem pedig egyetlen nép felemelkedésének az önzetlen szolgálata. Noha előszeretettel szereti ezt hirdetni magáról.

A politikai gyilkosságok is az összeesküvési elméletek kutatási tárgyát képezik. Különösen érvényes ez a világot irányító országok kulcsállásokat betöltő politikusainak a meggyilkolására. Az ő haláluk ugyanis drámaian megváltoztatja az adott ország politikai helyzetét és befolyásolja a világtörténelmet is. Ezek a bűncselekmények rendszerint nincsenek megfelelően felderítve és azok, akik joggal teszik fel a kérdést, hogy kinek használtak és kinek az érdekében állottak, ezekre nem ad választ, hogy egy-egy magányos tettest tesznek felelőssé. A felderítetlenség pedig tovább növeli a gyanakvást és további kitartó munkára serkenti a konspirológusokat. Ezért van az, hogy még 42 év után is izgatja az embereket John F. Kennedy és testvérének, Robert F. Kennedy-nek a halála és nem kevésbé az, hogy valójában hogyan is halt meg az ifjabb John F. Kennedy. Választ várnak azonban Amerikában arra is, hogy Martin Luther King, a Nobel-díjas színes bőrű polgári vezető halála mögött milyen erők állottak.

Az összeesküvési elméletek azonban áthatják a gazdasági életet is. Az egyik elterjedt nézet szerint számos találmány szándékosan el van hallgatva, illetve ki van vonva a forgalomból azért, hogy a hatalmas vállalatbirodalommá növekedett korporációk továbbra is többlethaszonhoz jussanak. Ezért hiszik sokan, hogy a kőolajipar-üzlet irányítói akadályozzák például más energiahordozók elterjedését, így többek között a vízből nyert hidrogénnel hajtott erőművek és közlekedési eszközök elterjedését. Ugyancsak az elhallgatott találmányokra vonatkozó általános kétkedést fejezik ki azok az összeesküvési elméletek, amelyek az egészségügyre és a betegségek megelőzésére, elsősorban a rákkutatásra vonatkoznak. Számos könyv és tanulmány foglalkozik azzal, hogy többek között a rák gyógyítására vonatkozóan hallgatnak el fontos értesüléseket a főáramlatú orvosképzésben.

Ebbe a kutatási körbe tartoznak azok az összeesküvési feltételezések, amelyek az AIDS-szel (Acquired Immun Deficiency Syndrom) és a HIV-vel (Human Immunodeficency Virus) kapcsolatosak. Ezek egyik csoportja abból indul ki, hogy a HIV vírusát azért kutatták ki világuralomra törő titkos csoportok, mert stratégiai céljuk a világ lakosságának a csökkentése és ehhez az AIDS és a HIV hatékony eszközül szolgálhat. Minthogy az AIDS tömeges járvány méreteit öltötte Afrikában, ezért ezt a nézetet sokan vallják a fekete földrészen, valamint az Egyesült Államok afro-amerikai lakossága körében.

Már szóltunk róla, itt most csak emlékeztetjük az olvasót arra, hogy a nemzetközi élet és a belső politikai hatalom gyakorlás szerves részét képezi, hogy számos ország hírszerző szervezeti céljaik elérésére számos titkos módszert és eszközt használnak. Ezek közé a titkos módszerek közé tartozik a szabotázs, a megtévesztő propaganda, és a hatalom által engedélyezett politikai gyilkosság. A hírszerző szervezetek, mint a KGB (melynek utódja az FSB = Federalnaja Szluzsba Bezopasznosztyi, Szövetségi Biztonsági Szolgálat és az SVR = Szluzsba Vnyezsnej Razvedki, Külföldi Felderítő Szolgálat), az MI6 vagy a Moszad, illetőleg a kínai Guoanbu (Goujia Anquan Bu - Állambiztonsági Minisztérium) illetékes részlege a politikai összeesküvési elméletek figyelmének a központjában állanak. Ez azért van így a felsorolt titkosszolgálatok természetéhez tartozik, hogy tevékenységüket a nyilvánosság elől gondosan rejtve fejtik ki, és a legfejlettebb félrevezetési technikákat alkalmazzák a közvélemény megtévesztésére.

Az egyre titkosabban tevékenykedő állami intézményrendszer egyik legtitkosabb részét képezi az egyes emberek tudatának elektronikai eszközökkel történő befolyásolása. Ezek a ma már igen magas színvonalat elért technológiák jelentős részt állami pénzügyi támogatással kerültek kifejlesztésre. Céljuk a benyomulás a magánszférába és ellenőrizni, illetve befolyásolni a hatalommal kritikusan viselkedő másként gondolkodókat. Nem lehet csupán képzelgésnek tekinteni mindezt, hiszen egyre több kemény bizonyíték győzte meg az embereket arról, hogy ma már tömeges méretekben folyik az agykontroll tevékenység. A másodlagos és harmadlagos tények összegyűjtésével, elemzésével foglalkozó kutatók különböző elméleti konstrukciók felállításával próbálták kideríteni, hogy a társadalmat irányító hatalmi központok milyen agykontroll-kísérleteket hajtottak eddig végre és azoknak az eredményeit miként hasznosítják a gyakorlatban. Ezek közül a kísérletek közül több is ismerté vált, most csak a HAARP-ra (High Frequency Active Auroral Research Project) utalunk.

Az összeesküvési elméletet az igazság feltárása módszereként alkalmazó kutatók szembesültek azzal is, hogy komolyan kell venni a más égitestekről a mi bolygónkra érkező űrlényekre vonatkozó stratégiai elképzeléseket is. A háttérhatalom szakértői által 1966-ban készített "Report From The Iron Mountain" (Jelentés Iron Mountain-ből) című tanulmány, amelyet a washingtoni Védelmi Minisztérium finanszírozott, és a Hudson Intézet készített, azt kutatta, hogy miként tud egy hatalmi elit uralmon maradni és megfelelően ellenőrizni az embereket, hogy azok ne tudjanak ellenük fellázadni. A jelentés végkövetkeztetése szerint csak a háború alkalmas erre, vagy pedig valami olyan komoly fenyegetés, amely gazdaságilag pazarló és pusztító, másrészt hihetően nagyméretű veszéllyel jár és harmadszor kellő magyarázatot ad arra, hogy mindenki az adott hatalom szolgálatába álljon és elfogadja annak a rendőri eszközökkel gyakorolt uralmát.

A jelentést készítő kutatók számos szempont figyelembevétele mellett úgy találták érdemes komolyan mérlegelni egy a világűrből érkező invázió fenyegetésének a hihetővé tételét az emberek számára. E cél érdekében beindultak kísérletek, hogy felmérjék a közvélemény reakcióját. Úgy találták, hogy az űrlények által végrehajtott invázió azért nem vált ki kellő félelmet, mert nem elég hihető.

A jelentésről szóló könyv (Leonard Lewin, editor: Report from Iron Mountain on the Possibility and Desirability of Peace; New York, Dell Publishing, 1967.) 66. oldalán ez olvasható: "A háború behelyettesítésére szolgáló politikai eszköz kifejlesztésének a központi problémája a hitelesség kérdése. Ezért a világűri versenyre vonatkozó javaslatok végül is nem feleltek meg a háború gazdasági helyettesítésének. A legambiciózusabb és legirreálisabb világűri program sem tud önmagában hihető földöntúli fenyegetést létrehozni. Erősen vitatták, hogy ilyen fenyegetés képes lenne "a béke végső reményét" nyújtani egyesítve az emberiséget olyan űrlények veszedelmes pusztításával szemben, akik más földgolyóról érkeznek, vagy a világűrből. Olyan kísérleteket ajánlottak, amelyek egy ilyen földöntúli inváziós fenyegetés hihetőségét ellenőrizték volna. Lehetséges, hogy egy sor nehezen megmagyarázható repülő-csészealj jelenség az elmúlt években valójában csak ilyen kísérlet volt. Ha ez a helyzet, akkor az eredmény nem túlságosan bátorító.

A Hudson Intézet jelentését, mint már jeleztük, 1966-ban készítették és akkor még egy ilyen űrből érkező veszedelem igen távolinak tűnt. Azóta sok tévéprogram, film és könyv foglalkozott ezzel a kérdéssel és ma már sokkal elfogadhatóbb, hogy bolygónkon túl is léteznek intelligens lények, akik esetleg megfigyelés alatt tartják az emberiséget. Itt tehát egy olyan félrevezetést szolgáló összeesküvési elméletről van szó, amelynek az a célja, hogy meggyőzze az embereket: valóságos veszély fenyegeti őket a világűrből és ez ellen csak egy központilag irányított világ - az új világrend globális hatáskörű kormánya képes őket megvédeni.

Hasonló célból vizsgálta meg a jelentés a világméretű környezetszennyeződés, mint az emberiség létét fenyegető globális fenyegetés kérdését. Ehhez a mesterségesen felnagyított veszélyhez nagy reményeket fűztek azért, mert a környezetszennyeződés sok nyomát és következményét szemléletesen lehetett a tömegtájékoztatási eszközök révén felmutatni. Itt a cél nem a tájékoztatás, hanem a megijesztés volt. A lakosság sokkal inkább hajlandó beletörődni a csökkenő életszínvonalba, a növekvő adóterhekbe, a rendőri módszerek fokozott alkalmazásába, ha mindez az emberiséget hordozó földgolyó megmentését szolgálja. Az igazság, a kemény tényeknek való megfelelés itt másodlagos kérdés. Elsősorban az számít, hogy a felmutatott veszélyek hihetőek legyenek és így kifejtsék a megfelelő hatást.

A terrorizmus elleni harc, mint uralmi módszer

Láthattuk, hogy a háttérhatalom felmérte, mivel tudja világuralmi stratégiáját a leghatékonyabban előmozdítani, arra utalnak a jelek, hogy végül is a terrorizmust találta a legreálisabban tálalható és az egész emberiséget fenyegető veszélynek, amiért elengedhetetlenül szükséges az egy központból irányított világkormányzás mielőbbi létrehozása és a nemzetállamok gyors beolvasztása nemzetek feletti irányító szervezetekbe. Ebben az összefüggésben más értelmet nyernek a 2005. júliusában lezajlott londoni terrorista cselekmények.

2005. július 7-én, csütörtökön négy bombamerénylet sújtotta a brit főváros közlekedési rendszerét a reggeli csúcsforgalomban. 8 óra 50 perckor 50 másodpercen belül egymás után 3 bomba robbant 3 londoni föld alatt járó szerelvényen. Egy negyedik bomba pedig 9 óra 47 perckor a Tavistock téren megálló autóbuszt robbantotta fel. A bombamerényletek következtében egész napra megbénult London közlekedése és a mobil-telekommunikációs rendszer sem működött. 56 személy vesztette életét, köztük a négy merénylettel gyanúsított személy. A sebesültek száma elérte a 700 főt. A rendőrségnek sikerült beazonosítania a négy merénylettel gyanúsított személyt. Ők tekinthetők Nyugat-Európában az első öngyilkos merénylőknek. Az első feltételezések szerint olyan iszlám félkatonai szervezetek tagjairól van szó, amelyek Nagy-Britanniában is működnek. Azt is feltételezték, hogy kapcsolatuk van az Al-Kaidával. Az időzítés sem tekinthető véletlennek, hiszen ezekben a napokban tartotta tanácskozását a G8-ak csúcstalálkozója a skóciai Edinburgh-ben.

2005. július 21-én pedig további négy robbantásra került sor ugyancsak a londoni földalattin és egy autóbuszon. Ezúttal azonban csak a bombák detonátorai robbantak fel és maguk a bombák nem. Sérülésekre nem került sor. Ennek a sikertelen merényletnek valamennyi gyanúsítottját sikerült a rendőrségnek letartóztatnia.

A történtek elemzése arra utal, hogy ezúttal is államilag szponzorált hamis lobogó alatt végrehajtott szintetikus terrorcselekményről van szó. Ezt a cselekményt a brit hírszerző szervezeteken - MI5, MI6, Home Office, Metropolitan Police Special Branch - belüli titkos hálózat hajtotta végre, amelyek azokat a hatalmi köröket szolgálják ki, amelyek érdekeltek a közel-keleti háborús helyzet fenntartásában - különösen pedig egy megelőző támadás megindításában Irán ellen. A láthatatlan kormányzatnak ez az újabb cselekménye ezúttal nem járt teljes sikerrel, minden bizonnyal azért, mert nem állt a rendelkezésére egy jól felkészített és hiteles balek-bűnbak csoport, azaz olyan "patsy"-k, akiknek az etnikai hovatartozása alkalmas a népharag felkeltésére azok ellen, akiket ez a láthatatlan kormány ellenséges célpontnak tekint. Tony Blair brit miniszterelnök, akinek eddig csak az Ír Köztársasági Hadsereg terrorcselekményeivel kellett eddig szembenéznie Londonban, habozás nélkül az iszlámmal hozta kapcsolatba a lehetséges elkövetőket. Nyomban célzott a rendkívüli állapot bevezetésére is a Civil Contingencies Act - Polgári Vészhelyzeti Törvény alapján.

Mit tudhatott a Scotland Yard?

Alappal feltételezhető, hogy a brit kormány valamit tudott előre. A robbantásokat követően órákon belül az izraeli katonai rádió jelentette, hogy a Scotland Yard, azaz a londoni rendőrség központja, figyelmeztetést továbbított, miszerint rövid időn belül merényletekre kerülhet sor. Izrael londoni nagykövetségét értesítették előre, hogy ilyen veszély fenyeget és ezért az éppen látogatáson lévő Benjamin Netanjahu külügyminiszter a szállodai szobájában maradt: nem kereste fel azt a címet, amely közel van a Liverpool Street-i földalatti megállóhoz, az első robbantás színhelyéhez. Netanjahu-nak ezen a helyen előadást kellett volna tartania gazdasági szakemberek részére.

Az izraeli katonai rádió közleményével egyidejűleg az Associated Press (AP) hírügynökség is jelentette: "a brit rendőrség közölte az izraeli nagykövetséggel Londonban, néhány perccel a csütörtöki robbantásokat megelőzően, hogy figyelmeztetéseket kaptak lehetséges terrortámadásokról a városban".

A BBC szemtanúkra hivatkozva sugározta: 8.45 és 10.00 óra között olyan incidensekre került sor a földalattin, amelyeket áramingadozás vagy összeütközés okozott. Ezeket a jelentéseket később cáfolták, átírták, majd pedig teljesen kihagyták a további hírekből. Azok a konspirológusok, akik már ismerik azt a törvényszerűséget, hogy az államilag szponzorált terrorcselekmények esetében közvetlenül az események bekövetkezése után egy rövid ideig rendszeresen napvilágot látnak igazságot tartalmazó jelentések is. Ezek egyszerűen kiszivárognak a pillanatnyi zavar nyomán. Órákra vagy még hosszabb időre van szükség, hogy az ellenőrzés alatt tartott tömegtájékoztatás átvegye a hivatalos fedőtörténetet és a médiumokban elhelyezett beépített emberek segítségével csak a hivatalos változatot továbbítsa.

2004. novembere óta az FBI megtagadta, hogy emberei használják a londoni földalattit. Erről Isikoff és Hosenball számolt be a Newsweek 2004. november 22-i számában. Szó szerint ezt írták: "Néhány amerikai rendészeti alkalmazott, aki Londonban van szolgálatban, a Newsweek értesülése szerint rendkívül aggódik azok miatt a bizonyítékok miatt, amelyek arra vonatkoznak, hogy az Al-Kaida kijelölt támadási célpontokat Nagy-Britanniában. Amerikai kormányzati tisztségviselők szerint a terrortámadástól való félelem az FBI Londonban szolgálatban lévő tagjait arra késztette, hogy ne vegyék igénybe a brit főváros népszerű földalattivasút ("tube") rendszerét, amelyet milliók használnak naponta. Ugyanakkor az amerikai titkosszolgálat, a bevándorlási és vámszervek, valamint a CIA követségen dolgozó alkalmazottai a hírek szerint továbbra is közlekednek a földalattin napi munkájuk során. Az FBI ügynökök azonban rendszerint elkésnek azokról a tanácskozásokról, amelyekhez keresztül kell utazniuk a városon, mert ragaszkodnak a taxizáshoz London közlekedési dugóktól fuldokló belvárosában is."

Az "elhárító gyakorlatok"

A londoni merényletekhez hasonló cselekményeket általában úgy vezénylik le hivatalos részről, hogy terrorista elhárító gyakorlatnak álcázzák őket, olyannak, ami pontosan hasonlít a szándékolt terrorcselekményre. Ilyen volt az Amalgam Virgo elnevezést viselő közös hadgyakorlat cirkálórakétákkal (nagy hatótávolságú irányított lövedékekkel) a Tyndall légitámaszponton, Floridában. Az Amalgam Virgo hadgyakorlat abban különbözött a szokásosoktól, hogy nagyobb szerepet kapott benne az amerikai hadsereg, amely 9/11 óta az Egyesült Államok területén is bevethető. A gyakorlatban számos más szolgálat is részt vett és kipróbálhatta: miként tud együttműködni egy esetleges terrorista támadásra adott koordinált válasz esetén. A parti őrség, a haditengerészet és az Egyesült Államok déli parancsnoksága együttesen derítette fel a hadgyakorlat során az ellenséges terrorista hajót, majd cirkálórakétákkal, valamint robotgépekkel megsemmisítette azokat. Légvédelmi szempontból az Amalgam Virgo teljes sikernek minősíthető. Tizenkét robotgéppel szimulálták a támadást és ebből mind a tizenkettőt elpusztították. A többszörösen tagolt védelmi struktúra kiválóan működött.

A háttérhatalom egyes kutatói az államilag szponzorált terrorista cselekményekhez sorolják azt is, amikor John Warnock Hinkcley Jr. merényletet követett el az akkori elnök, Ronald Reagan ellen. A merénylet időpontjában folyamatban volt egy olyan titkos kísérlet, amely arra vonatkozott, hogy miként kell simán - nagyobb megrázkódtatás nélkül - lebonyolítani egy elnöki utódlási eljárást. A gyakorlat az elkövetett merénylet másnapjára volt kitűzve.

Egyes források egybehangzóan utalnak arra, hogy John W. Hinckley Jr. agyát programozták és ezt a feladatot Lexingtonban a brit hírszerzés pszichiáter-szakértői segítették.

Ronald Reagan elnöksége idején alelnöke, idősebb George Bush - és a vele szövetkezett közeli barát, James Baker -, mindent elkövetett azért, hogy magához ragadja az irányítást a kormányapparátusban. John W. Hinckley Jr. akkor hajtotta végre a merényletet Reagan elnök ellen, 1981. március 30-án délután, amikor George Bush alelnök Texasban tett látogatást. Bush éppen úton volt Fort Worth-ből Austinba az Air Force Two fedélzetén. Bush Fort Worth-ben egy emléktáblát avatott fel a Hyatt Regency Hotel-nél. Ez volt az a szálloda, ahol John F. Kennedy életének az utolsó éjszakáját töltötte, mielőtt Dallas-ba utazott 1963. november 22-én. Austinban Bushnak előadást kellett volna tartania a Texasi törvényhozás együttes ülésén. Ekkor tudatta Alexander Haig telefonon Bush-sal, hogy Reagan elnökre rálőttek. Haig kapcsolatba lépett James Bakerrel is, aki a George Washington University kórházába szállított Reagan közelében tartózkodott. Bush közölte, hogy nyomban visszatér Washingtonba és délután 3 7 körül érkezett meg az Andrews légitámaszpontra. Ekkor már megtudta, hogy a töltényt sikerült az elnökből eltávolítani és életben marad. A Fehér Házban a vezető kormánytagok az úgynevezett "szituációs szobában" tanácskoztak és a Válságirányító Bizottság (Crisis Management Committee) vette át az irányítást. Haig ragaszkodott ahhoz, hogy ha összeesküvés történt, akkor azt haladéktalanul ki kell vizsgálni. Bármi is legyen az igazság, azt tudnia kell az amerikai népnek. Erre az igazságra azonban még a mai napig is várnia kell az amerikaiaknak.

Az ekkor hivatalban lévő védelmi miniszter, Caspar Weinberger, írta emlékirataiban, hogy másnapra volt tervezve a NORAD-nak (North American Air-Defense Command - Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság) a hadgyakorlata, szimulált rakétatámadással. Ezt a hadgyakorlatot törölték. Weinberger arra is utal memoárjában, hogy James Baker tájékoztatta a szituációs szobában lévőket, hogy egy FEMA (Federal Emergency Management Administration - Szövetségi Katasztrófaelhárító Hivatal) gyakorlat is ki volt tűzve a következő napra. Ennek az volt a célja, hogy kipróbálják: miként kell zavartalanul folytatni a kormányzást, elsősorban az elnöki utódlást, ha az elnök meghal.

Miután George Bush alelnök is megérkezett a szituációs szobába, megvitatták az elnökletével, hogy John Hinckley Jr. cselekménye összeesküvés részének tekinthető-e vagy sem. Ha igen, akkor azt belföldiek vagy külföldiek irányították-e? Emlékeztetjük az olvasót: alig öt órával az után, hogy majdnem életét veszítette Reagan elnök, anélkül, hogy a merénylet részleteit alaposan kivizsgálták és az elkövetőt szakszerűen kihallgatták volna, már meghozták a döntést George Bush elnökletével, amely kizárta az összeesküvés fennforgását. Haig, aki emlékirataiban a legtöbbet foglalkozik az összeesküvés lehetőségével, maga sem ellenezte ezt a szinte hihetetlenül elhamarkodott döntést. Ettől a pillanattól kezdve a hivatalos álláspont az volt, hogy nem volt összeesküvés. Ennek megfelelően intézkedtek, hogy csírájában elfojtsanak minden olyan kísérletet, amely egy esetleges összeesküvés feltárására irányult.

Ha feltesszük a kérdést, hogy "Qui prodest?" (Kinek az érdeke?, Kinek fontos?) vagy pedig, hogy "Qui bono?" (Kinek jó? Kinek használ?), akkor a legkézenfekvőbb válasz az, hogy Reagan elnök halálából elsősorban maga az alelnök húzott volna hasznot. Az amerikai alkotmánymódosítás értelmében rá szállt volna az elnöki tisztség. A sajtóbeszámolók a következő néhány nap során elegendő kényszerítő erejű, első látásra is meggyőző bizonyítékot tálaltak fel, amelynek alapján alappal lehetett feltételezni: a Hinckley merénylet mögött jól előkészített összeesküvés áll. A sajtójelentésekből az is kiolvasható, hogy ebben az összeesküvésben szerepe volt a Bush családnak, noha az erre vonatkozó tények nyíltan nem kerültek a közvélemény elé.

A The Houston Post című újság megírta 1981. március 31-én, hogy Scott Hinckley, a merénylő John Hinckley-nek a bátyja, aznap estére meg volt hívva vendégségbe Neil Bush otthonába. Az újságcikk szerint Neil Bush, az alelnök fia, még március 30-án, hétfőn elismerte, hogy személyesen ismeri Scott Hinckley-t és találkozott is vele. Neil Bush azt is elmondotta, hogy ismeri a Hinckley családot, mivel jelentős összegekkel támogatták apjának az 1980-ban az elnökségért folytatott kampányát. Neil Bush és Scott Hinckley ebben az időben Denverben élt. John W. Hinckley Jr., a merénylet elkövetője pedig a Colorado államban lévő Evergreen-ben élt szüleivel, nem messze Denvertől. Az is szükségesnek bizonyult ezek után, hogy az alelnök hivatala cáfolja, miszerint George Bush-nak tudomása volt a Bush-Hinckley kapcsolatról. A Reagan elleni merényletet azért említettük, mert példa arra, hogy amikor a háttérerők által szervezetten végrehajtott terrorcselekményről van szó, akkor azt úgy lehet álcázni és kivitelezni, hogy egy titkos gyakorlatot szimulálnak. Számos felszínre került adat szerint hasonló történt 2001. szeptember 11-én is, amikor pont a merénylet napjára volt kitűzve annak gyakorlása, miszerint terroristatámadás éri a légtérből a Pentagont, és ilyen vészhelyzetben mit kell tenni az eredményes elhárítás érdekében.

Ehhez hasonló gyakorlatozás kapcsolódik a londoni merényletsorozathoz is. 2005. július 7-én a BBC Five nevű információs rádióműsor interjút sugárzott Scotland Yard egykori tisztjével, Peter Power-rel, akinek a Visor Consulting nevű cége terror-ellenes bombaelhárító gyakorlatot folytatott a londoni földalatti állomásokon pontosan abban az időpontban, amikor a valódi merényletekre sor került. Maga Peter Power és cége a gyakorlat kivitelezésében alvállalkozóként működtek közre. Az interjú alanya azonban nem volt hajlandó megnevezni a fővállalkozókat. Ezek után már érhető az is, hogy Tony Blair miniszterelnök első lépésként nem rendelt el ezekre a körülményekre is kiterjedő átfogó vizsgálatot. Feltételezhető, hogy a brit kormányfő mérlegelte rendkívüli állapot bevezetését. Láthatta, hogy 9/11 után a hiszékeny és befolyásolható amerikai közvéleménnyel el lehetet fogadtatni egy meglehetősen fantasztikus hivatalos magyarázatot. Blair mérlegelhette a határozott spanyol reagálás utánzását is. A madridi kormány 2004. március 11-én hatalmas tömegeket mozgósított azok ellen a politikusok ellen, akik manipulálni akarták a lakosságot és hamis magyarázatot akartak adni a sok áldozatot követelő véres vonatmerényletre.

Azóta már tanúi lehetünk annak, hogy a londoni merénylet üzenetet közvetített a világot irányító háttérhatalom részéről a közel-keleti háború fenntartását, illetve folytatását illetően. Ennek a háttérhatalomnak a legfelső vezetőit az elsősorban angolszász pénzemberekből álló transzatlanti vezető csoport alkotja. A felületes szemlélők, köztük a vezető tömegtájékoztatási intézmények sztár kommentátorai is, Bush elnök személyét tolják előtérbe. Az ő beállításukban az amerikai elnök az, aki a nagy horderejű döntéseket hozza és a felelősséget is viseli értük. A valóság az, hogy már a Disznó-öbölnél végrehajtott Kuba elleni inváziót sem Kennedy döntötte el. JFK halála óta bizonyítani lehet, hogy egy titkos csoport hozza meg a legfontosabb érdemi döntéseket. Az Irán-kontra ügy idején már hivatkoztak egy láthatatlan, titokban működő párhuzamos kormányzatra. Ez a kormányzat maga is hálózat és irányító szerepe van a szintetikus terrorizmus előidézésében. Felmerül a kérdés, hogy Bush és Cheney, vagy hasonló magas beosztású személy mondja meg a láthatatlan kormánynak, hogy mit tegyen, vagy pedig ez a láthatatlan kormány az, amelyik továbbítja ajánlat és javaslat formájában kötelezően végrehajtandó utasításait. Egyfajta választ ad a kérdésre az, hogy a hivatalban lévő és látható vezetők átmeneti szereplők, akik viszonylag rövid idő alatt távoznak posztjukról. Ezzel szemben a nemzetközi pénzügyi közösség láthatatlan kormányát senki nem választja és senki el nem mozdíthatja. Nem választástól választásig tervezhet, hanem sokkal hosszabb ívű stratégiát is kidolgozhat.

Miként irányítja a nem-látható a látható kormányt?

Hogyan kommunikál a tényleges hatalmat gyakorló láthatatlan kormány az adott ország lakóival és a világ közvéleményével? De még ezt is megelőzi egy másik kérdés: Hogyan kommunikál magával a hivatalban lévő választott és politikai felelősséggel tartozó vezetőkkel? A londoni robbantás sorozatot megelőzte a láthatatlan kormánynak egy csaknem két hónapon keresztül tartó türelmetlen ösztökélése, amellyel további akciókra akarta rávenni Bush elnököt és munkatársait. 2005. május 11-én egy kis repülőgép csaknem elérte a Fehér Házat, mielőtt visszafordult, miközben a Kongresszusnak helyet adó Capitoliumot, a Legfelső Bíróságot és a Fehér Házat pánikszerűen kiürítették. Ilyen rendkívüli intézkedésre a Pentagon és a Pénzügyminisztérium esetében nem került sor. A Fehér Házban a legmagasabb fokozatú vörös színű riadót rendelték el, de Bush elnököt csak azután tájékoztatták minderről, amikor a riadót lefújták és éppen a Maryland-i Greenbelt erdőiben kerékpározott. A környéken lévő Brookland District és a Tachoma Park fölött jelzőrakéták jelentek meg. Mindez így klasszikus államcsíny forgatókönyvére emlékeztet.

Figyelemre méltó az is, ami 2005. május 18-án a grúziai Tbilisziben történt, amikor is gránátot dobtak az éppen beszédet tartó Bush elnökre, amelyről azonban később kiderült, hogy befulladt állapotban volt. A háttérhatalom 2005. június 29-én is üzent a Fehér Ház lakójának. Egy másik kisebb repülőgép ismét arra kényszerítette a washingtoni törvényhozást, hogy annak tagjai pánikszerűen távozzanak a Capitolium épületéből. 2005. július 2-án már három hasonló repülőgép közelítette meg George W. Bush Camp David-i rezidenciáját a Maryland-i Catoctin hegységben. A Washington Post mindezekről - gyanús módon - csak a helyi híreket tartalmazó, nem a legfontosabb oldalán tudósított. Valójában nem is a részletek érdekesek, hanem az, hogy milyen üzenetet hordoznak ezek a kis szurkálások. Ugyanezek az incidensek arra is magyarázatot adhatnak, hogy Bush elnök miért viselkedett olyan talányosan a G8-ak tanácskozásán a skóciai Glenagles-ben július 5-én, amikor semmi egyéb nem történt, mint kerékpározás közben beleütközött egy rendőrbe. És ezután került sor július 7-én a londoni robbantás-sorozatra.

Ezek a kis szurkálódások elsősorban arra figyelmeztetik a hivatalban lévő elnököt: ne higgye, hogy ő hozza az érdemi döntéseket. Ugyanakkor azt is ki kell deríteni, hogy tartalmilag mi volt az az üzenet, amit a világ sorsát intézők Bush és Blair figyelmébe ajánlottak.

Scott Ritter, aki magas rangú katonai megbízatásokat teljesített, később az ENSZ egyik fegyverzetellenőre lett Irakban. 2005. február 18-án - Washingtonban tartott előadásán - bejelentette, hogy George W. Bush elrendelte Irán bombázásának az előkészítését, amelyet 2005. júniusáig be kell fejezni. Ezt az Iránnal kapcsolatos kijelentését megismételte március 30-án egy olyan cikkben, amelyet Al-Jazeera is sugárzott.

Ez azt is jelenthette, hogy június végére már fel kellett készülni egy esetleges Irán elleni támadásra. Aki tanulmányozta a "Project For a New American Century" elgondolásait, az megállapíthatta, hogy az angolszász neokonzervatív irányítócsoport, milyen célokat tűzött ki. Ezeket a célokat szolgálhatta mindaz, ami Londonban történt. A Bush kormányzat és Tony Blair kabinetje nem hajtotta végre ezt a fontos katonai akciót és feltételezhető, hogy ezért a háttérhatalom láthatatlan kormánya az elégedetlenségét kívánta kifejezni.

Iránra úgy is nyomást lehet gyakorolni, hogy fanatikus iráni személyeket - erre a célra gondosan kiválasztott megszállott patsy-ket - felelőssé lehet tenni a londoni bombamerényletekért. Ez nem okoz különösebb nehézséget, mivel Nagy-Britannia, és azon belül is London, több arab és iszlám csoportnak volt a gyülekezőhelye. Ezek a kívülről mozgatott patsy-csoportok számos lehetőséget kaptak a zavartalan toborzásra.

Ami magát az iráni problémát illeti, a Tel Aviv-i Egyetemen Dr. Efraim Asculai kijelentette, hogy az iráni nukleáris kérdésre nincs katonai megoldás. Másrészt az sem állja meg a helyét, hogy a nukleáris fegyverek kifejlesztésében ne lehetne megállapodásra jutni egyszerűen azért, mert a fejlemények olyan ponthoz jutottak, ahonnan már nincs visszatérés (Point of no return). Több ország is, így például Dél-Afrika és Svédország, lemondott az atombomba gyártásáról, noha rendelkezésére állnak a megfelelő ismeretek és a szükséges nukleáris ipari háttér. Már az is elhangzott Condoleeza Rice amerikai külügyminiszter részéről: nem elég, ha Irán lemond a nukleáris fegyverek gyártásáról, hanem az egész iráni nukleáris energia-termelési programot fel kell számolni.

E sorok írója azt az ideálisnak mondható megoldást részesítené előnyben, hogy a közel-keleti térség egészét vegyi, biológiai és más tömegpusztító fegyverektől mentes övezetté kellene nyilvánítani, a térségben élő népek és kormányzataik együttes akaratából. Ebbe beletartozna a térség minden országára kiterjedő nukleáris fegyvermentes övezet is. Ezt a fegyvermentes állapotot garantálnák, az Egyesült Államok, az Európai Unió, továbbá Oroszország és Kína. Azon el lehet gondolkodni, hogy egy ilyen eszményinek mondható ideális megoldásnak ténylegesen milyen realitása van a jelenlegi világpolitikai helyzetben, a Közel-Kelet tényleges erőviszonyai figyelembe vételével.

A jelenlegi amerikai politikát irányító neokonzervatív tervezőcsoport már több dokumentumban is leírta, hogy további közel-keleti országokat is ellenőrzés alá kell venni, akár úgy, hogy mesterségesen előidézett demokrácia-mozgalommal rendszerváltást kényszerítenek ki vagy pedig háború útján.

Az 1996. július 8.-ára elkészült "New Israeli Strategy Toward 2000" - "Új Izraeli Stratégia a 2000. év közeledtével", valamint a "Project for A New American Century" - "Az új amerikai évszázad tervezete", amely 2000. szeptemberében vált ismerté, már mind tartalmaz utalásokat arra, hogy a Közel-Keleten új nemzetközi rendet kell kialakítani. Ennek keretében ellenőrzés alá kell venni olyan országokat, mint Afganisztán, Irak, Szíria, Irán és szükség esetén Szaúd-Arábia. Az elmúlt évben különösen Iránnal éleződött ki a nemzetközi közösségnek a viszonya. A világot irányító neokonzervatív köröknek azonban olyan új fejleménnyel kell most már számolniuk, amely megnehezítheti a háttérhatalom machiavellista hatalomgyakorlását a közel-keleti térségben is.

2005. július 5-én létrejött a "Shanghai Cooperation Organization" (SCO), a Sanghaji Együttműködési Szervezet, amely szervezett módon biztosítja Kína, Oroszország, Üzbegisztán, Kirgízia, Kazahasztán és Tadzsikisztán együttműködését, de amelyhez új tagként már India, Pakisztán és Irán is csatlakozott. A Sanghaji Együttműködési Szervezet felszólította az Egyesült Államokat, hogy ürítse ki azokat a támaszpontjait az egykori szovjet birodalom közép-ázsiai utódállamaiban, amelyekhez 2001. őszén jutott. Ezeknek a támaszpontoknak az igénybevételét a New York-i terrorcselekménnyel és a nyomában várható afganisztáni invázióval indokolták. Az SCO már csak azért is figyelmet érdemel, mert a hozzá tartozó államoknak a lakossága a világ népességének mintegy a felét teszi ki. Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma az SCO felhívását nyomban elutasította.

Jevgenyij Primakov, aki jelenleg az Orosz Kereskedelmi- és Iparkamarának az elnöke, 1998-ig két éven át külügyminiszter, majd pedig 1998-tól 1999-ig az orosz kormány élén állott, eurázsiai szakértőnek számít. Diplomáját a tekintélyes moszkvai Keleti Tanulmányok Intézetében szerezte és arabul is kiválóan tud. A szovjet időszakban a Tudományos Akadémia Közgazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének volt a helyettes igazgatója, majd pedig a már említett Keleti Tanulmányok Intézetének lett a vezetője 1977-től 1985-ig. Nos ez a tekintélyes orosz politikus és szakértő hangsúlyozta, hogy első ízben fogadtak el olyan politikai irányvonalat fontos ázsiai országok, amelynek értelmében az Egyesült Államokat el kell távolítani a közép-ázsiai térségből. 2001. szeptember 11-e olyan különleges helyzet volt, amikor az amerikai és az orosz elnök meg tudott egyezni a szóban forgó amerikai katonai térfoglalás végrehajtásában.

A neokonzervativ machiavellista irányítócsoport újabb háborús tervei azonban már ellenállást váltottak ki Moszkvában. Mindez nem változtat azon, hogy amerikai és brit erők támadást intézhetnek nyugat felől Irán ellen Irakból, kelet felől pedig Afganisztánból. Délről rendelkezésükre áll a qatar-i támaszpont. Az üzbegisztáni és kirgíziai támaszpontok elvesztésével az északi irányból történő támadás azonban már csak korlátozott mértékben lehetséges.

A Shanghaji Együttműködés szervezetének államai aggódnak a miatt is, hogy az úgynevezett "színes forradalmak" módszerével, amelyeket gyakorta egyszerűen csak "CIA-forradalmaknak" neveznek, és amelyeket sikeresen hajtottak végre Grúziában és Ukrajnában, mégis csak alá lehet ásni a közép-ázsiai térség államainak a törékeny rendszereit.

Kazahsztán 2005. nyarán úgy döntött, hogy megnyitja olajforrásait Kína irányába épülő olajvezeték formájában keletre is. Ez csökkenteni fogja az angolszász pénzügyi és korporációs oligarchiának azt a képességét, hogy az Öböl-térségének teljes ellenőrzés alá vételével kezében tartsa a Kína felé vezető olajcsapokat. Ez lehetővé tenné Peking függő helyzetbe hozását az energiahordozók tekintetében. Az Irán ellen folyó - és a nukleáris kérdést a középpontba állító - propaganda-háború mögött is az húzódik meg, hogy Irán az egyik fő szállítója Kínának és az Irakban vezető szerephez jutott síiták szemüket Teheránra vetik.

2005. fejleménye az, hogy az Egyesült Államokban egyre inkább kibontakozik a társadalmi ellenállás az iraki háborúval szemben. A társadalom megosztottságát jelzi, hogy még főáramlatú tömegtájékoztatási intézményekben is egyre több bíráló hang jelenik meg. Az új stratégia keresésének része, hogy reflektorfénybe került a kérdés: miként manipulálták azokat a hírszerzési adatokat, amelyek révén a Fehér Ház elérte, hogy az amerikai törvényhozás is áldását adja az Irak elleni háborúhoz. Egyre dagad a Joseph Wilson nagykövet feleségének, Valerie Plame-nek az ügye. Az asszonyról, aki szigorúan titkos munkatársa volt a CIA-nak, szándékosan kiszivárogtatták, hogy titkos ügynök. Ezt a Fehér Házban dolgozó magas beosztású állami tisztségviselők valószínűleg azért tették, hogy így fejezzék ki rosszallásukat férjével szemben. A férj, Joseph Wilson korábbi nagykövet, ugyanis nemcsak kiderítette, hogy Irak semmiféle - nukleáris fegyver elkészítéséhez szükséges -alapanyagot nem szerzett be az afrikai Nigerben, hanem amikor erről szóló jelentését ignorálták, akkor a saját pénzén a New York Times-ban megjelentett egyoldalas írásában tiltakozott a hivatalos álláspont ellen.

Az ügyben eljáró Patrick Fitzgerald, különleges megbízatású vizsgálóbíró, kezdő lépésként, kétévi munka után, több rendbeli bűncselekmény elkövetéséért már vádat is emelt Cheney alelnök volt kabinetfőnöke, Lewis Scooter Libby ellen. Az ügy azonban ezzel csak elindult, mert további személyek ellen is - közöttük van Karl Rove, Bush elnök helyettes kabinetfőnöke - folytatódik a vizsgálat. Ilyen fejlemények tükrében az olyan hírek, hogy a stratégiai tervezők az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában már elkészítették ajánlásaikat a megszálló erők jelentős csökkentésére, dezinformációnak is tekinthető. A történelemből tudjuk, hogy ehhez hasonló nyilatkozatokat hozott nyilvánosságra mind Hitler, mind Sztálin 1941. májusában és júniusában. Ekkor mindegyik tagadta a katonai mozgósítást, hogy támadásra készül, s mindent megtett a másik félrevezetésére. A brit tervezők azt is mérlegelték az iraki Baszra környékén állomásozó csapatok egy részének az áthelyezését Afganisztánba, hogy adott esetben egy Irán vagy Közép-Ázsia elleni akcióban rendelkezésre álljanak.

A látható kormányok mögött a szálakat mozgató és az érdemi döntéseket meghozó láthatatlan kormányzat természetesen nem örül számos új fejleménynek, és aggodalommal tölti el, hogy tovább csökken befolyása a jelenlegi Bush-kormányzatra, illetve, hogy ez a kormányzat egyre kevésbé hatékony. George W. Bush népszerűsége is ugrásszerűen csökkent. Nem lehet számításon kívül hagyni, hogy olyan fontos iparágakban is, mint az autógyártás és a textilipar, komoly nehézségek mutatkoznak az Egyesült Államokban. Egyre több szakértő jelzi, hogy várható az ingatlanpiacon hatalmasra nőtt spekulációs buborék kipukkadása is. A világ pénzrendszerében a derivátumokból és más pénzhelyettesítőkből felépülő pénzügyi buborék meghaladta a 300 trillió dollárt.

Az úgynevezett "Plunge Protection Team, PPT - a pénzrendszer összeomlását megakadályozó csoport" - amelynek tagjai az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő magánpénz-kartell, a Federal Reserve; Nagy-Britannia központi bankja, a Bank of England; és az Európai Unió központi bankja, a frankfurti European Central Bank -együttesen 2005 őszén rendkívül nagy mennyiségű pénzt bocsátott ki, illetve mozgósított, hogy megakadályozza a pénzből, a pénzhelyettesítőkből és derivátumokból felépülő pénzügyi kártyavár fenyegető összeomlását. Ezzel ismét kitolta a jelenlegi adósságra és spekulációra épített pénzrendszer elkerülhetetlen összeomlásának az időpontját.

Jimmy Walter, aki a "9/11 Truth Movement - a Szeptember 11-i Események Igazságát Feltáró Mozgalom" egyik megalapítója és vezetője, (ez a mozgalom Amerikában jött létre, de ma már Európában is kibontakozóban van), s aki 2005. május 27-én Londonban olyan 9/11 szkeptikusokkal együtt tartott előadást, mint Thierry Meyssan, Eric Hufschmid, Jimmy Walter, Chris Bollyn, úgy véli, hogy a Bush-kormányzat jelenlegi nehézségeiről várhatóan egy újabb szintetikus terrorista akcióval keres kiutat. Ebben természetesen számíthat a háttérerőket irányító pénzügyi és korporációs oligarchia támogatására. Jimmy Walter úgy gondolja, hogy az újabb művi beavatkozásra akár már 2006-ban sorkerülhet. Már említettük, hogy Bush népszerűsége rendkívüli módon csökkent, mert a közvélemény-kutatások adatai szerint a megkérdezettek többségének az a véleménye, hogy nem mondott igazat az iraki háború megindítása előtt. Ez ad súlyt a Joseph Wilson elleni megtorló lépéseknek. Ha kiderül, hogy bizonyítható a Kongresszus és az amerikai lakosság megtévesztése, akkor ez elvezethet akár az elnök felelősségre vonását célzó impeachment eljáráshoz is.

Larry Franklin ellen, aki a Defence Intelligence Agency (a Katonai Hírszerző Szolgálat) elemzőjeként Douglas Feith nemzetvédelmi államtitkár-helyettes részére dolgozott és a Wolfowitz, valmint Feith által irányított neokonzervatív csoportosuláshoz tartozott (Paul Wolfowitz Rumsfeld védelmi miniszter helyettese volt, jelenleg a Világbank elnöke), büntetőeljárás van folyamatban kémkedés alapos gyanújával. Azzal vádolták meg, hogy szigorúan bizalmas államtitkokat jutatott el egy civil szervezetnek, az American-Israeli Public Affairs Council-nak, az AIPAC-nak.

Meg kell még említeni, hogy Thomas DeLay, az amerikai Képviselőház republikánus többségének vezetője ellen is büntetőeljárás van folyamatban Texas tagállamban. Tom DeLay és két munkatársa ellen az a texasi nagy-esküdtszék által megfogalmazott vád, hogy olyan összeesküvésben vettek részt, amelynek a választási kampány törvényellenes finanszírozása volt a célja. A folyamatban lévő büntetőeljárás miatt Tom DeLay-nek le kellett mondania a parlamenti többség vezetői tisztségéről.

Az állítólag Nigerből vásárolt dúsított uránra vonatkozó hamisításokban és az iraki háborút előkészítő tévesnek bizonyult "bizonyítékok" beszerzésében közreműködött Ahmed Chalabi is. Az ő szerepének a tisztázása még folyamatban van. Ami már eddig is kiderült, az is elég volt ahhoz, hogy ne pályázhasson Irak elnöki tisztségére, amelyre korábban kiszemelték. A jelenlegi amerikai vezetés nem tudott megszabadulni attól a vádtól sem, hogy két választást is manipuláltak annak érdekében, hogy az ifjabb Bush és csapata kerülhessen a Fehér Házba. A 9/11 körüli igazságot követelő mozgalom is egyre erősebbé válik. Ha az eddig felsoroltakat és még más tényezőket is figyelembe vesszük, akkor már körvonalazódik, hogy a jelenlegi neo-konzervatív irányító csoportnak elég sok oka van arra, hogy szorongatott helyzetéből újabb háborúval kerüljön ki. Egyre többet lehet hallani arról, hogy tervek készülnek nemcsak Irán, Szíria, de adott esetben még Szaúd-Arábia elleni akciókra is.

2006
Dr. Drábik János: Világdemokratúra
12. fejezet