Gazdag István • ANTIDOGMA Sanghaji paktum:az USA „geopolitikai lázálma"

Gazdag István  • ANTIDOGMA

Sanghaji paktum:az USA „geopolitikai lázálma"

 

Az iraki és afganisztáni „béketeremtés" egyre nyilvánvalóbb kudarca, az iráni atomprogram várható geostratégiaikövetkezményei, a „tibeti kérdés" körül kibontakozó Kína-ellenes propaganda-kampány, Oroszország katonai „feltámadása" és mindenekelőtt az úgynevezett Sanghaji Együttműködési Szervezetet (SCO) érintő fejlemények egyre nyilvánvalóbbá teszik az Egyesült Államok geopolitikai helyzetében végbemenő látványos és drasztikus változást.

Az SCO, amelyet Oroszország és Kína, valamint a volt Szovjetunió négy közép-ázsiai tagköztársasága (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán) hozott létre 2001. június 15-én, szeptember 11. és a „Gonosz tengelyére" vonatkozó 2002. januári amerikai kijelentés előtt Washington számára csupán másodrendű geopolitikai fecsegés terét képviselte. Mostanra azonban a szervezet, amelyet a nyugati média mindeddig alig méltatott figyelemre, jó úton halad afelé, hogy - Sarkozy hatalomra kerülése után a napirendről, úgy tűnik, végleg lekerült „Párizs-Berlin-Moszkva tengely" híján - az amerikai hegemónia és az egypólusú világrend stratégiai geopolitikai ellensúlyává váljon. Ráadásul pedig az SCO 2006. június 15-i soros ülésszakán Irán is meghívást kapott a szervezet teljes jogú tagságára, miután az előző hónapban a Teheránba akkreditált kínai nagykövet bejelentette, hogy a két ország között előrehaladott tárgyalások folynak egy több mint százmilliárd dolláros gigaszerződés megkötésére a gáz- és olajtermelés kétoldalú fejlesztése tekintetében, beleértve a jadavaranihatalmas kőolajtartalék feltárását is. Emellett a kínai Sinopec vállalat 250 millió tonna cseppfolyósított iráni földgáz vásárlására vállalt kötelezettséget az elkövetkező 25 éves periódusra. Ezek után nem meglepő, hogy Kína nem sok hajlandóságot mutat az USA támogatására Irán ellen az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Nyilvánvaló geopolitikai érdekeinek védelmében Washington hiába igyekezett nyomást gyakorolni Pekingre az Iránnal folytatott tárgyalások megtorpedózása végett, próbálkozásai kudarcot vallottak. Iránnak egyébként szándékában áll Pakisztánnak és Indiának is földgázt szállítani, az erről szóló megállapodást a három érintett ország energetikai minisztereinek katari találkozóján készítették elő, Washington rosszallása ellenére, amely mindenáron igyekszik eltántorítani a külföldi befektetőket a perzsa állammal való együttműködéstől. Az SCO 2006. június 15-i ülésén ugyanakkor azt is jelezték, hogy a szervezet kapui nyitva állnak India, Pakisztán és Mongólia előtt is. A meghívásnak különösen India szem-pontjából van geopolitikai pikantériája, amelyre az amerikai stratégák terveiben Kína regionális kihívójaként hárulna főszerep. A hivatalos látogatásra 2006 áprilisában Moszkvába érkező Mohammadi iráni külügyminiszter az orosz hírügynökségnek kijelentette, hogy Irán részvétele a sanghaji paktumban „igazságosabbá tehetné a világot", és egy Iránt és Oroszországot egyesítő „gáz és olajív" létrehozásáról is beszélt, amelyen belül a két energiatermelő óriás összehangolná kutatási és kitermelési politikáját.

Egy ilyen összefogásnak egészen rendkívüli hatása lenne a világ energetikai biztonságára nézve is, hiszen Oroszország után éppen Irán rendelkezik a Föld legjelentősebb földgáztartalékaival, ugyanakkor pedig (Szaúd-Arábia mögött) Oroszország a világ második legnagyobb kőolajtermelője. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy rohamosan növekvő nemzetgazdasága energiaéhségétől kényszerítve India - Washington ellenkezése dacára - igyekszik szállítási megállapodást kötni Iránnal.

Beszédes tény, hogy a Bush-kormányzat eredménytelenül kilincselt a megfigyelői státusz megszerzése érdekében az SCO-nál. Ez az elutasítás, az SCO részéről elhangzó felszólítás az amerikai katonai jelenlét csökkentésére Közép-Ázsiában, valamint a Kína és Oroszország közötti együttműködés fokozódása regionális politikájának felülvizsgálatára késztette Washingtont, amely Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter 2005. októberi közép-ázsiai „mosolydiplomáciai" kőrútjának eredménytelenségét követően egy új „Nagy Közép-Ázsia" terv kifundálásában öltött testet. Ennek keretében az Egyesült Államok igyekszik elszigetelni a térség államait Oroszországtól és Kínától egyaránt, ez utóbbi országban különböző etnikai-vallási szeparatista mozgalmak (mohamedán ujgurok, buddhista tibetiek stb.) támogatásától sem riadva vissza.

Ami Iránt illeti, az amerikaiak céljai teljesen nyilvánvalóak: a rendszer megdöntése, az iráni gáz és olajvagyon fölötti ellenőrzés megszerzése, Oroszország és Kína „energetikai" kisemmizése, nem beszélve az ország katonai és stratégia fontosságáról a forrongó régió féken tartásában. Közép¬ázsiai stratégiájának megvalósításában Washington a kulcsszerepet Kazahsztánnak szánta, Nurszultan Nazarbajev kazah elnök azonban nem harapott rá az amerikai horogra, inkább megerősítette elkötelezettségét a Moszkvával való együttműködés iránt, sőt mi több, Kínával is jelentős energiaszállítási megállapodást kötött.

Tovább növeli Washington regionális geopolitikai problémáit, hogy a 9/11-et követően Üzbegisztánnal tető alá hozott katonai szerződés ellenére, amelynek értelmében jelentős katonai bázist telepíthetett az országba, mára a szerződő felek kapcsolatai igencsak megromlottak. Az amerikaiak által Iszlám Karimov elnök megbuktatására kifejtett erőfeszítések, az ukrajnai „narancsos forradalom" során alkalmazott taktikának megfelelően, ez alkalommal kudarcot vallottak, és végül Üzbegisztán az Amerika-barát ex-szovjet köztársaságokat (Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán, Moldávia) tömörítő GUUAM (azóta: GUAM) szövetségből is kivonult. Tádzsikisztán ugyancsak szilárdan számít Oroszország támogatására, és bárhogy is igyekeztek, az amerikaiak Kirgizisztánban sem tudták eltántorítani orosz szövetségesüktől az ország élén álló Bakijev-Kulov tandemet.

Alig egy év alatt Oroszországnak és Kínának sikerült megfordítania az eurázsiai geopolitikai sakkjátszma állását. Óriási stratégiai előnye ellenére, amelyet korábban élvezett, az Egyesült Államok mára egyre jobban elszigetelődött, és hatalma kiterjesztésére vonatkozó törekvésében talán a legnagyobb stratégiai vereségét szenvedte el a második világháború óta.

A Marsra készülnek a kínaiak

A Holdat, a Marsot és a Vénuszt célozták meg Kína nagyszabású űrkutatási tervei.

Kína 2003-ban harmadikként lépett azoknak az országoknak a sorába, amelyek saját űrhajón juttatták asztronautájukat a világűrbe. Három évvel később a kínai űrszonda Hold körüli pályára állt, 2008-ban kínai asztronauta megvalósította első űrsétáját. Az idén vasúti vagon méretű modult, a jövőbeli kínai űrállomás első elemét küldik a világűrbe.

Kína még mindig jócskán le van maradva az Egyesült Államok mögött, ami az űrkutatási technológiát illeti, viszont előnyt jelentenek az ország pénzügyi lehetőségei, valamint az előrelátó tervezés. Míg az amerikai űrkutatási program a költségvetési szempontoknak vagy a kormányváltásnak eshet áldozatul, a gyorsan fejlődő Kínát a jelek szerint nem akadályozzák ilyen korlátok.

A kínai űrállomást 2020-ra tervezik megnyitni, akkor, amikor a tervek szerint bezárják a futballpálya méretű nemzetközi űrállomást (ISS), amelyet az Egyesült Államok, Oroszország, Kanada, Japán és tizenegy további európai ország működtet. Amennyiben Amerika és partnerei nem találják ki addig, hogy mivel és hogyan helyettesítsék az ISS-t, Kína lesz a világ egyetlen állama, amely állandó emberi jelenlétet képes biztosítani a világűrben.

"Kína 20-40 éves lemaradásban van az Egyesült Államok mögött az űrprogramok terén, és nem kívánjuk az amerikai űrdominanciát megkérdőjelezni" - hangsúlyozta Ho Csiszung (He Qisong), a Sanghaji Politika- és Jogtudományi Egyetem professzora, hozzátéve, hogy az űrkutatási programnak a nemzeti önbecsülés szempontjából van igen nagy jelentősége Kínában.

A kínai program néhány eleme - történetesen, amikor négy évvel ezelőtt földi indítású rakétákkal "lőtték ki" a kiszolgált műholdakat - aggodalmat váltott ki az Egyesült Államokban és más országokban, ugyanis a szakértők szerint ilyen cselekmények űrfegyverkezési versenyt indukálhatnak. "Az űrtechnológia egyaránt alkalmazható békés és hadicélokra, ám Kína nem forszírozza az utóbbit" - hangsúlyozta Li Lungcsen (Li Longchen), a kínai Űrszonda című magazin nyugalmazott főszerkesztője. Ami Kína további terveit illeti, két év múlva holdjárót kíván eljuttatni a Föld kísérőjére. Kínai űrhajós legkorábban 2025-ben szállhat le a Holdon.

"A Hold körül keringő űrszonda az első lépés a világűr meghódítása felé vezető úton" - jelentette ki Vu Vejren (Wu Weiren), a kínai Hold-kutatási program vezető szakértője. Mint hozzátette, első lépésként a Holdat kell meghódítani, kifejleszteni a megfelelő űrhajót, a szállítási és észlelési technológiákat, amelyeket a továbbiakban a Mars vagy a Vénusz felfedezése során alkalmazhatnak. Kína nem az egyetlen, amely nagyszabású űrkutatási célokat dédelget. Oroszország bázist építene a Holdon, és fontolgatja a Marsra küldendő expedíciót is, bár nem határozta meg az időhatárokat. India, amely már űrszondát állított Hold körüli pályára, 2016-ra tervezi az első emberes Hold-expedíciót.

Az Egyesült Államok ugyanakkor nem tervezi a Holdra való visszatérést. Mint Barack Obama elnök kijelentette tavaly, az amerikaiak már jártak ott, és inkább valamelyik aszteroidára vagy a Marsra küldene asztronautákat 2025 táján. Az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) most fejezi be a 30 éves űrsiklóprogramot, és ezentúl kizárólag az orosz Szojuz-űrhajóktól függ majd. Egy-egy űrhajós szállításáért 56 millió dollárt (10,7 milliárd forintot) kell rövid távon fizetnie, de 2014-től már 64 millió dollár lesz a tarifa.