A pénzimpérium globális állama

Dr. Drábik János: Orwellia

A pénzimpérium

 globális állama

A pénzimpérium hatalomra jutásával fokozatosan kibontakozott az a történelmi korszak, amelyet az emberi civilizáció birodalmi korszakának is nevezhetünk. Ebben az állítólag demokratikus korszakban a hirdetett ideológia szerint a választópolgárok a lakosság, a nép többsége az "egy ember egy szavazat elve" alapján gyakorolja a közhatalmat. A pénzbirodalmi világrendszerben az egyes országok lakói időről időre választásokon vesznek részt. Legtöbb esetben olyan politikusokat hoznak döntési helyzetbe, akiket végülis ők maguk választottak. Az már más kérdés, hogy ezzel elérik-e azt, hogy olyan kormányuk legyen, amilyet kívántak maguknak. Nem játék a szavakkal megkérdezni, hogy demokratikus-e még a demokrácia? A létező demokrácia. Kötelesek-e a demokratikusan megválasztott kormányok elszámolni a választóiknak választási ígéreteik teljesítéséről, és ha nem teljesítették őket, van-e lehetősége a választópolgároknak bizalmuk visszavonására és a demokratikusan megválasztott kormányok leváltására?

További kérdés, hogy ha minderre nincs lehetőségük, akkor vajon felelnek-e a választópolgárok saját kormányaik döntéseiért? Az ún. harmadik világ nagy népességű fejlődő országaiban, mint például Indiában vagy Brazíliában, a lakosság túlnyomó többsége többször is a szélsőséges neoliberális gazdasági átalakítások ellen szavazott, amelyeket szépítgetve és megtévesztően reformoknak neveznek. Ezeknek a választásoknak azonban rendszerint elsikkadt az eredménye, hiszen a pénzimpérium tulajdonos érdekcsoportjai által ellenőrzött tömegtájékoztatás ezeket eltusolta.

Nem sokkal jobb a helyzet a pénzimpérium által egyre szorosabban ellenőrzött Egyesült Államokban sem. A legutóbbi elnökválasztáson is csak a Yale Egyetem Skull and Bones titkos szervezetéhez tartozó két személy - George W. Bush és John Kerry - közül választhattak az amerikaiak. Némi személyi változásra sor került volna, ha John Kerry kerül a Fehér Házba, de változatlanul folytatódott volna a pénzimpérium hatalmi köreit kiszolgáló politika. A tényleges hatalom a pénzrendszert tulajdonló szupergazdag bankárdinasztiák, és az ő tulajdonukban lévő multinacionális világcégek menedzsereinek a kezében van. Ezt a hatalmat a választások nem érintik és az állampolgárok szavazataikkal ennek a hatalomnak a működését nem tudják befolyásolni. Ezért az amerikai választások egyfajta személyek közötti "szépségversennyé" fajultak. A vita az elnökjelöltek között arról folyik, hogy ki lenne alkalmasabb a pénzimpérium által kapott feladatok végrehajtására, ki tudná hatékonyabban érvényesíteni a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia legfelsőbb döntéshozóinak a világstratégiáját. A legutóbbi választáson Kerry legalább annyira kifejezte hűségét a pénzimpérium iránt, mint George W. Bush. Mára már sikerült úgy átalakítani az Egyesült Államok politikai rendszerét, hogy senki nem képes a Fehér Házba kerülni, aki nem hajlandó a katonai-ipari-korporációs struktúra járszalagján haladni, és az általa meghúzott koordináták között cselekedni.

Kerry - Bill Clinton korábbi demokrata párti elnökhöz hasonlóan - elkötelezte magát a pénzimpérium gazdasági és katonai expanziójának a kiszolgálása mellett. Megígérte, folytatja az iraki háborút, teljes mértékben támogatja Bush izraeli politikáját és a belpolitikát illetően Bush szupergazdagokat kiszolgáló adócsökkentésének a 98 %-át érvényben tartja. A választópolgárok éleshangú személyes támadásoknak lehettek tanúi, miközben semmilyen lényeges kérdésben nem volt különbség az egymással marakodók között. Megjelenésben, hanghordozásban, műveltségi és intelligenciaszintben lehet némi különbség a hatalomra pályázók között, de ez csak a lényegi egyezés elleplezését szolgálja. Az alternatív információs csatornák révén erőteljes háborúellenes mozgalom bontakozott ki az Egyesült Államokban, amely hatásosan leplezte le azt a korrupt és megvesztegethető vezetőréteget, amely Amerikát az Irak elleni háborúba sodorta. E politikai vezetőréteg legmagasabb rangú tagjai az elnök és az alelnök, de jelentős hatalommal bírnak a miniszterek, a törvényhozás vezető tisztségviselői és a legfelsőbb bíróság tagjai is. Ennek ellenére látnunk kell, hogy ezek a nagyhatalmú személyek és érdekcsoportok valójában a tényleges hatalmi struktúrának csak a második vonalát alkotják. A politikai hatalomgyakorlás látható terében szereplők a második vonalat képviselik. A végső szót kimondó legfőbb hatalom gyakorlói - a pénzimpérium néhány fős titkos grémiumainak tagjai - rendszerint névtelenek maradnak. Akinek a neve ismertté válik, az egyben annak a jele is, hogy a legfelső szintről egy szinttel alacsonyabbra került.

Az is sokat mondó, hogy miért nem volt szüksége a demokratáknak a legutóbbi választásokon azt színlelniük, hogy ők ellenzik az Irak elleni háborút. Számos kérdésre, például arra, hogy az Egyesült Államok terjeszkedése miért elfogadhatóbb, ha az ENSZ és az európai országok is támogatják, vagy ha Irakban nemcsak amerikai katonák ölik az ellenállókat, és az ehhez hasonlókra, akkor tudunk helyes választ adni, ha a látható nagyhatalmaknak is parancsoló szuper-világhatalom, a pénzimpérium létezését is számításba vesszük. Az irakiak azért nem számíthatnak sem francia, sem német, sem európai uniós, sem orosz támogatásra, mert a háttérben e látható nagyhatalmak fölött létezik egy még nagyobb hatalom: a globális pénzimpérium. Az iraki háború pedig az ó világstratégiájának az egyik láncszeme.

A pénzimpériumnak azért kellett a saját igényeihez igazítani a demokrácia rendszerét, hogy az a birodalomépítés és kormányzás hatékony eszközévé váljon. A közvetlen demokrácia gyakran akadályozza a pénzimpérium érdekeinek maradéktalan érvényesítését, ezért előnyben részesítették a képviseleti demokráciát, amelyet aztán fokozatosan átalakítottak az országokon belüli és a nemzetközi szintű hatalomgyakorlás módszerévé. Ez az átalakított és felelősségre vonás alól kivont képviseleti demokrácia a választópolgárok tíz- és százmilliói számára alig nyújt politikai mozgásteret.

A pénzimpérium globális expanziója a magánpénz-monopóliumára épített globalizmusa mély válságba sodorta a modern demokráciát. Ennek egyik ellenhatásaként született meg a létező demokrácián a népakarat tényleges érvényesítését számon kérő populizmus. A populizmus egyrészt a globalizmusra való természetes ellenhatás, másrészt az etikus demokrácia számonkérése a cinikusan elfajzott reáldemokrácián. A szabad választások, a sajtó- és szólásszabadság, a független igazságszolgáltatás erkölcsileg kiürült árucikké vált a globalizmus folyamatában, mert mindezt az tudja megszerezni magának, aki a több profitot hozó jobb ajánlatot tudja vásárlóként felajánlani.

Globális méretekben az egyes szuverén államok cselekvőképességét a nemzetek feletti pénzimpérium által létrehozott hatalmi-struktúra korlátozza és ellenőrzi. Az a hatalmi struktúra, amely pénzügyi, kereskedelmi intézmények, nemzetközi szerződések bonyolult rendszeréből áll, hatékonyabban irányítja a világot, mint a XX. században felszámolásra került gyarmati rendszer. Ez a magánpénz-monopóliummal működtetett rendszer korlátlan lehetőséget biztosít a spekulatív pénztőke mozgására az ún. harmadik világ országaiba és országaiból. Ezek a pénzmozgások írják elő az egyes országok gazdaságpolitikáját. A szupergazdag bankárdinasztiák a harmadik világ országait folyamatosan a tőke kivonásával fenyegetik, s így érik el, hogy azok kormányai végülis minden kívánságukat teljesítik. A pénz- és korporációs oligarchia globális részvényvagyonába tartozó multinacionális világcégek, az egyes államoknál is nagyobb óriás korporációk, veszik át a harmadik világ országainak az infrastruktúráját és természeti erőforrásait. Ma már ők ásványkincseiknek, ivóvíztartalékaiknak és elektromos energiát termelő üzemeiknek a tulajdonosai. A pénzimpérium leghatékonyabb uralmi eszköze a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organisation), a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, valamint az olyan befektetőbankok, mint az Asian Development Bank. Ezek az intézmények szó szerint előírják azt a gazdaságpolitikát, amelyet az egyes országok parlamentjeinek el kell fogadniuk és jogszabályi formába kell önteniük. A pénzimpérium oligarchiájának mértéket nem ismerő gazdagodási vágya, párosulva az arroganciával és a könyörtelenséggel, valósággal szétveri a harmadik világ függőhelyzetű, törékeny gazdaságait és történelmileg kialakult társadalmi struktúráit. Ezt a pusztítást "reform" címszó alatt hajtják végre Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában. E világrégiókban sok ezer kisvállalkozás és termelőüzem ment csődbe, holott munkájukra nemcsak korábban volt, de most is nagy szükség van. E jelenség nemcsak rendkívül kártékony, de mélyen cinikus is, mert akik ezt bírálják, azokat a pénz- és korporációs oligarchia lefizetett bértollnokai habozás nélkül reformellenesnek, haladásellenesnek, a szegénységhez és a maradisághoz ragaszkodóknak minősítenek.

A pénzimpérium közvélemény-formálói a non-profit gazdasági és társadalmi tevékenység üzleti jellegűvé, profithozóvá való átalakítását nevezik reformnak. A pénzrendszert illetően non-profit pénzkibocsátás lenne, ha egy állam az adójövedelmét közvetlenül közkiadásainak fedezésére fordítaná. A pénzimpérium azonban ezt a non-profit tevékenységet profithozó tevékenységgé alakította át azáltal, hogy az egyes államoknak csak azt engedi meg, hogy adóbevételük fedezetére állami hitelleveleket, államkötvényeket és kincstárjegyeket bocsássanak ki. Ezáltal teljesen szükségtelenül bekapcsolják a bankrendszert, amely a hitelleveleket átveszi és cserébe kamatozó hitelpénzt bocsát az egyes kormányok rendelkezésére közkiadásaik fedezése céljából. Vérszívó parazitaként a bankrendszer semmilyen értéket nem állít elő, de hitelpénze után járó kamat formájában elszívja a társadalom értékelőállító szektorainak a jövedelmét. Ha egy államnak van lehetősége arra, hogy adóbevétele fedezetére hitellevelet bocsásson ki, akkor természetesen arra is lenne lehetősége, hogy ugyanerre a fedezetre - az élősködő és felesleges bankrendszer mellőzésével -olyan pénzt bocsásson ki, amivel közkiadásait fedezni tudja.

Ugyanez a helyzet minden egyéb termelő és szolgáltató tevékenységgel kapcsolatban is. A non-profit finanszírozás azt jelenti, hogy a termelő és szolgáltató tevékenységből előálló bevételek teljes egészében e tevékenység fenntartására és fejlesztésére fordíthatóak. Ha viszont bekapcsolom a profitorientált pénzügyi szervezeteket, bankokat, biztosítókat, akkor e tevékenység jövedelméből át kell nekik engedni egy olyan mértékű nyereséget, amely meghaladja nagyságában azt a kamathozamot, amely az állampapírok vásárlásából vagy a tőke tőzsdén való befektetéséből elérhető. A pénzoligarchia orwell-i nyelvhasználata azért nevezi "reformnak" a közvagyon non-profit hasznosításának átalakítását profithozóvá, mert a reform alatt valaminek a jobbá tételét, kijavítását vagy tökéletesítését értjük. Kevés ember gondolja, hogy itt a reform alatt azt kell érteni, hogy teljesen fölöslegesen a gazdasági tevékenységhez hozzákapcsolnak egy élősködő szervezetet, amely teljesítmény nélkül magának kisajátítja a gazdasági tevékenységet végzők munkájának az eredményét.

A pénz- és korporációs oligarchia szócsövei, mint például a Londonban megjelenő Spectator, arról elmélkednek, hogy "az emberiség a világtörténelem legboldogabb, legegészségesebb és legbékésebb korszakában él". Itt már csak azt kellene pontosítani, hogy kikből is áll az egész emberiség, és hol található az a része, amelyik ilyen boldogan él. A globalizmus a magánpénz-monopólium világméretűvé növekedésének a rendszere. A monopólium pedig megsemmisíti a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló piacgazdaság versenyszabadságát.

Amióta a felbomlott szovjet birodalom utódállamai és a harmadik világ országai a pénzmonopóliumnak ebben a "szabad piacgazdaságában" élnek, megszűnt a teljesítményhez igazodó elosztás lehetősége, és helyébe a folyamatosan növekvő gazdasági egyenlőtlenség rendszere lépett. A fejlett nyugati országokban naponta több mint egy milliárd dollárt költenek mezőgazdasági támogatásra, ugyanakkor a kelet-európai országoknál aránytalanul csökkentették ezt a támogatási lehetőséget, a harmadik világ országainál pedig a pénzimpérium irányítói minden agrárszubvenciót fel akarnak számolni. Ebben a helyzetben az elmaradottabb országok képtelenek felvenni a versenyt a fejlett nyugati országokból érkező dömpingáruval szemben, amelyeknek az árai lényegesen olcsóbbak, mint ahogyan a helyi termelők képesek azt előállítani. Az egykori gyarmattartók egyre nagyobb mértékben adósítják el korábbi gyarmataikat. Azok most már pénzügyi és gazdasági eszközökkel kerültek az uralmuk alá. A milliárdosok száma, és a rendelkezésükre álló vagyon mértéke évről évre növekszik. Összvagyonuk nagyobb, mint 135 szegény ország egyéves nemzeti összterméke.

Kutatók azt is bebizonyították, hogy a nemzetközi pénzimpérium szupergazdag oligarcha rétegének törzsvagyona eléri a 300 trillió dollárt. Ez a vagyon nincs szétosztva egyes személyek számára. Ez egyben tartott kollektív vagyon: a nemzetközi pénz- és korporáció oligarchia kollektív magánvagyona. Ez fogalmi ellentmondásnak tűnik. Hogy lehet kollektív, azaz a közösségé, az ami magán. De fontossága miatt megismételjük, ez a mintegy 300 trillió dollár nagyságrendű magánvagyon családi holdingokba, alapítványokba befektetési alapokba, bankokba és biztosítókba elhelyezett csoporttulajdonban tartott kollektív vagyon, amely kizárólag a tulajdonos oligarcha dinasztiák magánérdekeit szolgálja, vagyis magánvagyon. Nagyrészük ki van vonva a közteherviselés, a megfelelő szintű adózás alól, a vagyon menekítés legváltozatosabb technikáival (például az off-shore befektetésekkel, az adóparadicsomok kialakításával stb.).

A modern demokrácia, amely kezdetben etikai elveket vallott, akkor kezdett világszinten terjedni, amikor még nemzetállamokból épült fel a nemzetközi rendszer. A pénzimpérium azonban konfliktusba került a nemzetállamok rendszerével, mert az egyes nemzetállamok a maguk szuverenitás igényével elvileg kiléphetnek a pénzimpérium pénzügyi és gazdasági rendszeréből. A korporációs világrendszer szabadulni kíván a neki korlátokat szabó nemzetállamoktól. A főhatalmat megszerzett pénztőke is korlátlan mozgásszabadságot igényel magának, és szabadulni kíván a nemzetállami korlátoktól. A pénzimpériumnak ugyan szüksége van a rendet fenntartó, az adóssági szolgálatot kikényszerítő állami eszközökre, de ezt a hatalmat csak a saját érdekében kívánja működtetni. Egyszerre van tehát szüksége a pénzügyi fegyelmet, az adósságszolgálati terhek fizetésének kikényszerítését szolgáló államhatalomra, valamint ennek a hatalomnak a korlátozására, átalakítására, adott esetben az útból való eltávolítására.

A világ tanúja lehetett annak, hogy olyan plebejus programmal induló, népüknek elkötelezett baloldali demokrata politikusok, mint például Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök, aki 2002-ben még a globalizációellenes mozgalom hősének volt tekinthető, 2006-ban és 2007-ben már engedelmesen hajtotta végre a pénzimpérium olyan frontintézményeinek az utasításait, mint a Nemzetközi Valutaalap. A Szociális Világfórum (World Social Forum), amely a globalizációellenes világmozgalom legtekintélyesebb szervezete ugyancsak teljes bizalmáról biztosította Lula da Silva-t. A Szociális Világfórum a társadalmi igazságosság és az egyenlő esélyek elvei szerint próbálja befolyásolni a pénztőke által irányított globalizációs folyamatokat. E cél érdekében szervez kampányokat, tanácskozásokat, dolgoz ki programokat és ellenstratégiát. A Szociális Világfórumnak vannak regionális rendezvényei is, mint például az Európai Szociális Fórum, az Ázsiai Szociális Fórum, a Mediterrán Szociális Fórum vagy amilyen volt az Itáliai Szociális Fórum, vagy a Liverpool-i, illetve a Bostoni Szociális Fórum. Az Egyesült Államokban az első ilyen tanácskozásra 2007 júniusában Atlantában került sor. A legtöbb ilyen szociális fórum magáénak vallja a Szociális Világfórum alapelvekről szóló kartájának a célkitűzéseit.

Az első Szociális Világfórumra 2001 január végén került sor a brazíliai Porto Alegre-ben. Több alternatív mozgalom közösen szervezte meg, köztük az a francia mozgalom, amely ATTAC néven vált ismertté, és amelyre a továbbiakban még visszatérünk. A Szociális Világfórumot részben Rio Grande do Sul brazil tagállam kormánya finanszírozta, amely Porto Alegre-ben székel, és amelyet ebben az időben a Brazíliai Munkáspárt irányított. A másfél milliós Porto Alegre éppen ekkor kísérletezett a helyi kormányzás egyik újszerű modelljével. Ez ötvözte a hagyományos képviseleti intézményeket a közvetlen demokrácia részvételi technikáival, mégpedig úgy, hogy a választópolgárok a népgyűléseken szabadon vehettek részt és hozhattak döntéseket, amelyekhez a képviseleti demokrácia intézményeinek igazodniuk kellett.

(Ez ma Magyarországon is rendkívül aktuális kérdés, mert még nem sikerült megtalálni a megfelelő arányt a közvetlen demokrácia gyakorlása és a képviseleti demokrácia intézményeinek működése között. Az országot irányító politikai érdekcsoportok a képviseleti demokrácia legfontosabb intézményéből, az országgyűlésből, a rendkívül antidemokratikus és igazságtalan 5 %-os küszöbbel kizárták a társadalom mintegy felét. Ugyanakkor a jelenlegi koalíció a legélesebben ellenzi, hogy a választópolgárok a közvetlen demokrácia alkotmányban is biztosított eszközeit igénybe véve népszavazás útján vehessenek részt a legfontosabb kérdések eldöntésében. Az 5 %-os kirekesztő szabály a hatalmat gyakorlók kényelmét szolgálja, ugyanakkor rendkívüli mértékben csökkenti az Országgyűlés legitimációját. Egy olyan korlátozott legitimitású testület, mint a magyar Országgyűlés, nagyon is rá van utalva arra, hogy a közvetlen demokrácia eszközeivel, például népszavazások tartásával, mégiscsak részt vehessenek a választópolgárok a legfontosabb országos ügyek eldöntésében. Ki mondja meg, hogy mi a helyes arány a képviseleti és a közvetlen demokrácia között? Ezt a társadalmi szükségletek, valamint a vagyonos és vagyontalan társadalmi rétegek közti erőviszonyok döntik el. Ki mit tud kikényszeríteni.)

A Szociális Világfórum Porto Alegre-ben tartott tanácskozásán a világ minden tájáról több mint 12 000 küldött vett részt. Ebben az időben a földrésznyi Brazília is alapvető átalakuláson ment keresztül. Ez a folyamat vezetett el ahhoz, hogy a Brazil Munkáspárt elnökjelöltje nyerte meg a választást és a szegény, nyolcgyerekes parasztcsaládból származó Luiz Inácio Lula da Silva, az egykori cipőtisztító kamasz, lett Brazília elnöke. A jelenlegi Brazil elnök Pernambuco tagállamban egy analfabéta, szegény parasztcsaládban látta meg a napvilágot 1945-ben. A család 1956-ban költözött a ma már 11 milliós nagyvárosba, Sao Paulo-ba. Lula da Silva cipőpuculóból és utcai árusból gyári munkás lett, és 19 éves korában üzemi baleset folytán elveszítette az egyik ujját. 1978-ban választották meg a brazil autógyártás központjának számító Sao Bernardo do Campo wasmunkás szakszervezete elnökévé. Lula szakszervezeti vezetőként már az 1970-es években látogatást tett az Egyesült Államokban, amikor még Brazíliában katonai diktatúra volt. Részt vehetett a nagy amerikai szakszervezet, a AFL-CIO által szervezett képzésen. Az 1970-es évek végén Lula már országos méretű sztrájkokat is szervezett. Emiatt hónapokra bebörtönözték és csak tömegtüntetések hatására engedték szabadon. 1980-ban baloldali értelmiségiek, szakszervezeti vezetők közreműködésével hozta létre a markánsan baloldali Munkáspártot, amely a katonai diktatúra időszakában is kitűnt haladó - a társadalmi igazságosságot szorgalmazó - elképzeléseivel.

Lula vezette azt a kampánysorozatot, amely végülis elérte azt, hogy 1989-ben demokratikus választásokra kerülhetett sor, és 29 év után ismét választott elnöke és kormánya volt Brazíliának. 1992-ben Lula da Silva élére állt annak a kampánynak, amelynek az volt a célja, hogy törvényes úton mondassák le és vonják felelősségre Fernando Collor de Mello elnököt, akiről kiderült, hogy korrupciós pénzeket fogadott el és nagy összegű közpénzeket sikkasztott.

Lula da Silva, mint szegény sorból származó, hiteles néptribun, a brazil társadalom széles rétegeiben népszerű volt. A pénzügyi és üzleti körök azonban tartottak tőle, és ezért a kezükben lévő tömegtájékoztatás útján minden elkövettek a lejáratására. A vezetése alatt álló párt a szakszervezetek, a polgárjogi aktivisták, baloldali katolikusok, középjobb szociáldemokraták és egy kisebb trockista csoportosulás laza szövetsége volt és ennek megfelelően meglehetősen sebezhető. A pénz- és termelői vagyonnal rendelkező érdekcsoportok azért voltak Lula da Silva és pártja ellen, mert szervesen nőtt ki a munkát végző rétegekből, s az uralkodócsoportok nem tudták kellően az ellenőrzésük alatt tartani. Lula 1994-ig elsősorban a Brazil Munkáspárt szervezeti megszilárdításának szentelte idejét, de 1994-ben és 1998-ban már indult az elnökválasztáson. Ezekben az időkben már megfogalmazódott az az igény, hogy egy alapvető monetáris reformmal stabilizálják az évtizedek óta megfékezhetetlen infláció által sújtott brazil gazdasági életet. Lula azonban alulmaradt a korábbi pénzügyminiszterrel, Cardozoval szemben, aki bírta a pénzügyi és korporációs érdekcsoportok bizalmát.

A 2002-es elnökválasztási kampány idején Lula da Silva már nemcsak addig viselt könnyed öltözködésén változtatott, hanem lemondott pártja programjának arról a fontos részéről, hogy Brazília külföldi adósságának a megfizetését előzetes és minden részletre kiterjedő pénzügyi átvilágításhoz kösse. Ez a feltétel rendkívüli aggodalommal töltötte el a brazil üzleti köröket, és a szolgálatukban álló bankárokat és közgazdászokat. Ha ugyanis kiderülne az eladósodással összefüggő felülvizsgálat során, hogy törvénytelenségekre került sor, akkor a brazil kormányzat megtagadná az adósságszolgálati kötelezettségek teljesítését. Ez lényegében azt jelentené, hogy Brazília is fizetésképtelenséget jelent be, amely a már bejelentett argentin fizetésképtelenséggel együtt válságba sodorta volna a nemzetközi pénzügyi rendszert.

Lula da Silva 2002 októberében lett Brazília elnöke, miután legyőzte centrista riválisát. Lula politikai pályafutása során az eredeti radikális eszméktől fokozatosan a mérsékelt nézetek felé közeledett. Kezdetben mélyreható társadalmi változásokat akart, amikor azonban kormányra került, a reformista mérsékelt vonalat követte. A Lula-kormányzat újraszabályozta a nyugdíjrendszert, az adózást, a munkajogot és az igazságszolgáltatást. Társadalmi vitát kezdeményezett a felsőoktatásról és az egyetemi reformról. Ez a mérsékelt közép irányvonal vezetett ahhoz, hogy Lula pártjából egyes radikálisabb csoportok kiszakadtak.

Lula nem tagadta meg plebejus származását, amikor nagyszabású éhség elleni programot indított be. Szociális programjában fontos szerepet juttatott a tiszta ivóvíz biztosításának a szárazságtól sújtott területeken és a gyermekmunka felszámolására tett erőfeszítéseknek. A mezőgazdaságban a családi gazdálkodást helyezte előtérbe, valamint a legszegényebbek részére a minimális megélhetés biztosítását segélyek útján. Különösen figyelmet keltő volt a nagycsaládosok megsegítésére beindított program. Ez megköveteli, hogy ezek a családok is küldjék iskolába gyermekeiket, vegyenek részt a kötelező védőoltásokon.

Az üzleti világ azonban továbbra is tartott attól, hogy a Lula-kormány drasztikus megszorító intézkedéseket alkalmaz, és ez fokozta a Brazílián belüli spekulációt. A pénzügyi körök alig vásároltak államkötvényeket, inflációs bontakozott ki és spekulációs nyomás nehezedett az ország pénzére, a realra. Brazíliában a pénzügyminiszter különleges fontosságú személy, mert az országban nem működik független központi bank. A bankrendszer működését meghatározó döntéseket a pénzügyminiszter hozza. Másként megfogalmazva, Brazíliában a pénzügyminiszter nemcsak az államháztartás pénzügyeit meghatározó fiskális politikáért felelős, hanem a pénzkibocsátást, árfolyam- és kamatszabályozást meghatározó monetáris politikáért is.

A plebejus Lula da Silva erre a fontos pozícióra egy orvost, Antonio Palocci-t választotta, aki korábban trockistaként volt ismert. Palocci azonban megtagadta szélsőbaloldali nézeteit, amikor a Sao Paulo államban lévő Ribeirao Preto polgármestere lett. Palocci Lula választási kampányának egyik meghatározó személyisége volt. A nemzetközi pénzügyi közösség és a nemzetközi pénzpiacok azért sem bíztak Palocciban, mivel nem volt közgazdasági végzettsége, és politikai súlya sem volt elég nagy ahhoz, hogy személye garanciát jelentett volna egy olyan pénzügyi politikára, amelyet a nemzetközi pénzvilág megfelelőnek tart. Lula hogy megnyerje magának a nemzetközi pénzügyi közösség támogatását, Henrique Meirelles-t, egy ismert liberális és piacbarát közgazdászt jelölt ki a brazil központi bank elnökévé, mégpedig azzal, hogy ő illetékes Brazília monetáris politikájának a kialakításában. Meirelles, akinek a kinevezését jóváhagyta a brazil szenátus is, korábban a BankBoston CEO-ja (Chief Executive Officer - Legfőbb felelős vezető) volt. (A BankBoston az Egyesült Államok Massachusetts tagállamában működő pénzintézet, vezetője pedig csak a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia bizalmát élvező személy lehet.)

A plebejus Lula da Silva rákényszerült, hogy megújítsa azt a megállapodást a Nemzetközi Valutaalappal, amelyet még az előző brazil kormány kötött 2001-ben. A Lula-kormánynak sikerült hivatalba lépésének első két évében kielégítő költségvetési többletet elérnie, s teljesítenie a Nemzetközi Valutaalap által előírt feltételeket. 2005 végére - két évvel a lejárati idő előtt - Brazília valamennyi adósságát visszafizette a Nemzetközi Valutaalapnak. Lula da Silva nagy erőfeszítéseket tett Brazília gazdaságának a bekapcsolására a nemzetközi kereskedelembe. Politikai és gazdasági megállapodásokat kötött az újra erőre kapó Oroszországgal, a bámulatosan növekedő Kínával és Dél-Afrikával.

Palocci is fokozatosan megszerezte a nemzetközi pénzvilág - "a piacok" - bizalmát és ezáltal az ország hitelminősítési kockázati indexe 250 pontra mérséklődött. A Lula-kormánynak sikerült inflációs célkitűzéseit is tartania, s ezért a pénzimpérium vezetői által Davosban megtartott rendszeres évi találkozón dicséretben is részesült 2005-ben. Időközben Paloccinak egy politikai botrány miatt le kellett mondania. Utóda Guido Mantega hivatásos közgazdász, aki korábban marxista meggyőződés szerint írt doktori disszertációt a brazíliai közgazdasági elméletek történetéről. Montega ma is bírálja a Brazíliában érvényes magas kamatlábakat, amelyek még mindig a legmagasabbak a világon. Brazília pénzügyi szektorában továbbra is azok az ortodox monetarista nézetek érvényesülnek, amelyek teljes mértékben kielégítik az ultraliberális üzleti körök, elsősorban a nemzetközi befektető bankárok, érdekeit. Ez a magas kamatlábbal működtetett monetáris politika igen előnyös a pénzügyi piacok számára, ugyanakkor lassítja, sőt megbénítja a brazil gazdaság fejlődését.

A plebejusként induló Lula népszerűsége jelentősen csökkent. A másodszor is megválasztott elnök ezért egy sor olyan programot kezdeményezett, amelyek kísérletet tesznek a brazil gazdaság fellendítésére, ugyanis e nélkül nem lehet eredményesen leküzdeni a hatalmas méretű munkanélküliséget, amelyet mindig megígért Lula a brazil népnek. A plebejus imázsát elveszítő, a megtépázott tekintélyű populista brazil elnök ezt követően nagyszabású infrastruktúra-fejlesztő programokat kezdeményezett. Utakat, vasutakat kíván építeni, csökkentve az adóterheket és modernizálva az ország energiatermelését. A program méreteire utal, hogy 200 milliárd dollárt akar négy év alatt beruházni.

Azért foglalkoztunk részletesen Lula da Silva brazil elnökkel, hogy személyes életútján mutassuk be, milyen kényszerpályára kerül egy eredetileg a szociális igazságosságnak elkötelezett, szegény sorból származó politikus is, ha a világot irányító pénzimpérium által meghúzott koordinátarendszerben kell országát irányítania. Lula da Silva is az egykori kommunista ellenálló Nelson Mandela sorsára jutott. A meggyőződéses marxista Mandela Dél-Afrika elnökeként olyan tömeges privatizációs programot és ún. struktúra átalakító projekteket hajtott végre könyörtelen alapossággal, amelynek a következtében emberek százezrei maradtak otthon nélkül, munka nélkül, ivóvíz és elektromos áram nélkül. A kommunista Mandela oly mértékben átalakult, hogy amikor Harry Oppenheimer, az Anglo-American nevű bányatársaság elnöke meghalt, őt "korunk egyik legnagyobb dél-afrikaijának" nevezte. Dél-Afrikának ezt hírhedt bányavállalata óriási vagyonát a feketebőrű bányászok könyörtelen kizsákmányolásával halmozta fel, még a közismerten elnyomó és szélsőséges faji megkülönböztetést alkalmazó apartheid rendszer idején.

Joggal merül fel a kérdés, hogy emberileg tisztességes és népüknek őszintén elkötelezett politikusok, mint Mandela és Lula da Silva, miért mennek át ilyen átalakuláson. Metamorfózisukat csak úgy lehet megmagyarázni, ha tanulmányozzuk a nemzetközi pénzhatalom valódi természetét. Ezek a politikusok sok más hasonló sorsú társukkal egyetemben abban a pillanatban, amikor a rendszert támadó ellenzékiből a rendszert igazgató kormányok élére kerülnek, pénzügyi és gazdasági fenyegetésekből, valódi és színlelt zsarolásból álló, kemény nyomásgyakorlás túszai lesznek. A legtöbbet használt eszköz a pénztőke kivonásával való fenyegetés, amely - legalábbis rövidtávon - meg tud bénítani, sőt bukásra tud ítélni szinte bármely kormányt egyik napról a másikra. Aki azt képzeli, hogy akár egy karizmatikus és politikai harcokban megedzett vezető is, ha kormányra kerül elég erős lehet ahhoz, hogy a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia szervezett magánhatalmával szembeszálljon, az nincs tisztában azzal: miként működik a globális pénzmonopólium, és a közvetlen irányítása alatt álló központi bankok, és a tulajdonában lévő kereskedelmi bankok útján miként gyakorolja hatalmát. A pénzimpérium vezető köreivel nem tudnak megállapodásokat kötni a kormányok. A pénzhatalommal a kormányok csak akkor vállalják a nyílt szembeszegülést, ha erre hatalmas erejű tömegnyomás kényszeríti őket: milliós tömegmozgalmak, országos méretű sztrájkok, felkelések, forradalmak, polgárháborúk. És egy-egy ország népének az ellenállása sem elégséges a globálisan megszerveződött magánhatalommal szemben. Csak nemzetközi szinten lehet eredményesen felvenni a küzdelmet, tehát határokon átnyúló tömegellenállásra van szükség.

Amikor közvéleményről beszélünk, természetesen az ellenérdekű néprétegek véleményére gondoltunk. Ellenérdekűek azok, akik kirekesztődtek a pénzuralmi rendszer nyertesei köréből, és akik már csak bérmunkásként vagy segélyezettként létezhetnek. Az egyes országok népességének a túlnyomó része ilyen kiszorítottakból, hátrányos helyzetűekből, a pénzuralmi rendszer veszteseiből tevődik össze. Az ő véleményük a másként gondolkodók, a mást akarók véleménye. Ez a közvélemény nemzeti és nemzetközi szinten is szembenáll az egy központból irányított világ, a globális világbirodalom elképzelésével. A globális birodalomépítésre való visszahatásként globális ellenzéki közvélemény jött létre. E vélemény hordozói azok, akik egyre következetesebben szállnak szembe azokkal a nemzeti, helyi és regionális kormányzatokkal, amelyek támogatják és kiszolgálják a birodalomépítő szervezett pénzhatalmat.

Ez a hiteles ellenzéki közvélemény ma már nyíltan lép fel a világbirodalmi érdekek haszonélvezőivel szemben, noha a korporációs tömegtájékoztatás továbbra is a világállam hasznosságáról ad tájékoztatást. A kaotikus konfliktusokba merült, szétszaggatott világgal szemben az erős, egy központból irányított birodalom rendjét és biztonságát ajánlgatja az emberiségnek. Ez nagyon hasonlít a klasszikus gyarmatosítás korszakára, amikor a gyarmatosító hatalmak civilizációs küldetésre hivatkozva osztották fel egymás között a világ centrum országokon kívül eső részét. A korporációs tömegtájékoztatás, a tudatipar legváltozatosabb technikáival hirdeti, hogy a globális birodalom új imperializmusa nem a régi gyarmatosítás, hanem annál sokkal humánusabb. Ez a tökéletlen emberiség számára az elérhető kisebbik rossz.

A pénzbirodalom terjeszkedésének feltartóztatására nem elég a másként gondolkodás, a maradék szólás- és sajtószabadság felhasználása a tiltakozásra. A világpolitika látható terében működő legnagyobb és leghatalmasabb államok soha nem látott fegyverarzenállal rendelkeznek. Rakétáik a föld bármely pontját elérik pusztító erejű nukleáris robbanófejeikkel. Az igazi fenyegetést azonban a magánpénz-monopóliumra és a hitelpénzre alapozott pénzviszonyok erőszakos terjesztése, a nyomukban járó eladósodás, a szolgai függés és elnyomorodás jelenti.

A világbirodalmi hódításra kiszemelt népek a pénzimpériummal nem tankok, rakéták és repülőgépek formájában találkoznak. Megjelenik az eladósítás, a nemzeti vagyon pénzügyi módszerekkel történő elvétele és nyomában milliók veszítik el állásukat, válnak fizetésképtelenné, akiket gyakran még otthonaikból is kilakoltatnak, és így válnak gyökértelen földönfutóvá. A pénzimpérium árnyékkormánya ellenőrzi a világállam meghódított provinciáinak elnyomó gépezetét, ő felügyeli hadseregüket, rendőrségüket, igazságszolgáltatási rendszerüket. E rendszernek a végeredménye pedig az egyre táguló és mélyülő szakadék az értékelőállító munkát végző milliók és e munka eredményét maguknak teljesítmény nélkül kisajátító kevesek között.

A pénzimpérium eddig sikeresen rejtőzködött, megerősödve egyre nyíltabban gyakorolja hatalmát. Az egyes országok népei mindennapi életükben már meg tudják különböztetni, mi az a veszély, ami kívülről zúdul rájuk, és mi az, aminek forrása saját országukban van. Másképp küzdenek a pénzimpérium ellen Kelet-Európában, a volt Szovjetunió utódállamaiban, másként Irakban vagy Afganisztánban és megint másképp Dél-Afrikában, Indiában vagy Argentínában. Az ellenállás azonban egyre inkább kibontakozik a centrum országokban is, így Észak-Amerikában és az Európai Unióban. Ma már nem csak társadalomtudósok, de a művészeti ipar bátor képviselői is bemutatják, miként kell fizetni a pénzimpérium urainak ultraliberális pénzügyi és gazdasági politikájáért a saját otthonaik, termőföldjeik, munkahelyeik egyéni és politikai jogaik, emberi méltóságuk elveszítésével. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a pénzimpérium erőszakos globális terjeszkedésével szemben megszületett a globális másképp gondolkodás és tevőleges ellenállás.

A tevőleges ellenálláshoz tartoznak a földnélkülivé vált parasztok küzdelmei Dél- és Közép-Amerikában, valamint Indiában. De a tevőleges ellenállás fontos részét képezik a privatizáció-ellenes tömegmozgalmak is, amelyek ugyancsak kibontakoztak egyes afrikai országokban, valamint Indiában. Egyre többen értik meg, hogy az emberiség nemzedékeinek munkája eredményeként létrejött termelővagyon, ha magántulajdonba kerül, többé nem a közjót szolgálja, hanem az egyéni gazdagodás eszközévé válik. A vagyon feletti rendelkezés olyan hatalmat is jelent, amely bármikor politikai hatalommá is konvertálható. Egyre többen ismerik fel Kelet-Európában is, hogy a köztulajdon legváltozatosabb formái (amelynek csak egyik változata az állami tulajdon) semmivel sem kevésbé hatékonyak, mint az egyirányúan csak profitra orientált magántulajdon. Az pedig kifejezetten téves állítás, hogy minden magántulajdon még a legrosszabb is hatékonyabb és jobb, mint az állami tulajdon.

Mivel ez fontos magyar probléma is, ezért utalunk arra, hogy már Mária Terézia azt mondta kormánya tagjainak, amikor felmerült a felső-magyarországi ércbányák eladása, hogy mérjék fel, mikor több a királyi kincstár bevétele: akkor-e, ha a kincstár tulajdonában maradnak és teljes jövedelmük a királyé, az államé, vagy akkor, ha eladják őket, és akkor az abból befolyó adó jelent több jövedelmet a kincstárnak. A magyar közvagyont is úgy kellett volna magánosítani, hogy előtte felmérik, vajon köztulajdonban maradva hoznak-e több tőkejövedelmet vagy magántulajdonba adva több adójövedelmet az eredeti tulajdonos a magyar társadalom, és annak képviselője a magyar közhatalom számára. Ilyen előtanulmányok, gazdasági felmérések nem készültek. Ehelyett azt az ultraliberális dogmát sulykolták az emberek fejébe, hogy a legrosszabb magántulajdonos is hatékonyabb, mint a legjobb állami tulajdonos.

Már utaltunk rá, hogy a globálisan kibontakozó ellenállás ma már olyan méreteket öltött, hogy mind a pénzimpérium láthatatlan kormánya, mind a formális államok pénzimpériumot kiszolgáló kormányai megkezdték azoknak a módszereknek és technikáknak a kidolgozását, amellyel meg tudják fékezni, illetve az ellenőrzésük alatt tudják tartani az antiglobalizációs mozgalmakat. A magunk részéről a globális méretekben működő korporációs tömegtájékoztatás dominanciáját hangsúlyozzuk. Ez nem azt jelenti, hogy a tömegtájékoztatásban kizárólag a pénz- és korporációs oligarchia nézetei hangozhatnak el. A tömegtájékoztatásnak ezen túlmenően saját érdekei is vannak. Ahhoz, hogy működni tudjon, megfelelő nézőszámot kell stabilan elérnie, mert különben nem jut hozzá a hirdetésekre szánt hatalmas összegekhez. Ezért a tévék és a rádiók, valamint a tömegsajtó kénytelen a konfliktusokat előtérbe helyezni, és azokat szenzációkeltően tálalni. A tömegtájékoztatás tehát egyben a válságokra, társadalmi konfliktusokra kiéhezve vadászik a szenzációsan tálalható információkra. Ahol a globális pénzimpérium által kirobbantott legvéresebb konfliktusok zajlanak, szinte már kikerülnek a tömegtájékoztatásból, mert ezekhez a hírekhez az emberek hozzászoktak, ezek már elkoptak, nem váltják ki a kívánt hatást. Így a tömegtájékoztatási intézmények szempontjából értéktelenek. Ezért szorult például háttérbe Afganisztán, és fokozatosan Irak is.

Civilszervezetek a pénzimpérium szolgálatában

A világuralmat pénzügyi és gazdasági eszközökkel gyakorló pénz- és korporációs oligarchia ellenőrzése alatt tartja az ugyancsak globalizálódó és magántulajdonban lévő korporációs tömegtájékoztatási rendszert. A társadalom manipulálásának azonban fontos részét képezik a meggyengített és felszámolásra ítélt nemzetállamok feladatait részben átvállaló ún. civil szervezetek. Az ún. non-profit szerveződések, ha megfelelően manipulálják őket, alkalmasak a globalizáció-ellenes mozgalmak lefékezésére és átalakítására. A pénzimpérium döntéshozói arra kényszerítik a megfelelő anyagi forrás nélkül maradt nemzetállamokat, hogy vonuljanak ki a közfeladatok ellátásából. A feladatok azonban nem maradhatnak gazda nélkül, ezért magánellenőrzés alatt álló non-governmental (NGO), azaz nem állami szervezeteket hoznak létre e feladatok ellátására. Jól jelzi, hogy miként lehet az NGO-kal manipulálni a társadalmi ellenállást az, ami az 1980-as és 1990-es években Indiában történt. Ebben az időszakban sikerült az ultraliberális nemzetközi pénzügyi közösségnek rákényszerítenie Indiát piacainak megnyitására.

A neoliberális követelményeknek megfelelő strukturális alkalmazkodás nyomán az indiai államnak meg kellett vonnia a gazdasági támogatást a vidékfejlesztéstől, a mezőgazdasági programok finanszírozásától, és nem támogathatta többé pénzügyileg az energiatermelést, a tömegközlekedést és az egészségügyi rendszert. E közfeladatok korábban egyértelműen az állam hatáskörébe tartoztak, amikor a neoliberalizmus nyomására e feladatokat többé nem láthatta el az állam, nyomban megjelentek a nem állami szervezetek és átvették az állam szerepét. Az NGO-k rendelkezésére álló pénzeszközök azonban a korábbi közkiadásoknak csak egy töredékét érik el. Ezen túlmenően a fontosabb feladatokat ellátó nem állami szervezeteket az ún. segélyező és fejlesztési szervezetek finanszírozzák. E nemzetközi segélyszervezetek pedig a pénzimpérium szolgálatában álló nyugati kormányoktól, valamint az univerzális jellegű pénzügyi frontszervezetektől, mint például a Világbanktól és a Nemzetközi Valutaalaptól, továbbá az ENSZ-től és szakosított szervezeteitől, végső soron a multinacionális világcégektől, s e cégek tulajdonosaitól, a nemzetközi pénzügyi közösségtől kapják a pénzt. A különböző területeken dolgozó nem állami szervezetek természetesen nem ugyanattól a nemzetközi szervezettől és ügynökségtől kapják a pénzügyi támogatást. Ez azonban nem változtat a lényegen. Ezek a szervezetek valamennyien ugyanannak a globális pénzimpériumnak a hálózatához tartoznak, és ezért ugyanazt a neoliberális stratégiát hajtják végre, amelynek egyik legfőbb célkitűzése az állami feladatok leszűkítése és a közfeladatokra fordítandó kiadások minimalizálása.

A nem állami szervezetek azt az illúziót keltik, hogy a neoliberális államleépítés következtében gazdátlanná vált közügyeket ily módon a társadalom önmaga, méghozzá a társadalmi igazságosságnak megfelelően, tudja ellátni. Kétségtelen, hogy e szerveződések hasznos cél érdekében képesek mozgósítani azoknak az embereknek az energiáit, akik NGO-k hiányában a globalizáció-ellenes mozgalomban fejtenék ki az ellenállást. Ezek a tevékeny és energikus emberek így ellenállóból a rendszer megszilárdítóivá alakulnak át viszonylag kis pénzügyi ráfordítással. Az NGO-knak juttatott támogatásokból a legenergikusabb egyéneknek lehet kisebb fizetéssel járó egész napos állásokat biztosítani. Az NGO-k azért, hogy mindig megkaphassák ezeket a támogatásokat, igyekeznek simulékonyan viselkedni, és tevékenységüket semlegesnek feltüntetni, amely mentes a globalizáció-ellenes politikai vagy történelmi hagyományoktól és szerepvállalástól. A potenciális ellenállók semlegesítésével, politika-mentessé tételével, lehetővé válik a globalizáció-ellenes erők leszerelése, sőt kiszolgáló zsoldossá való átalakítása. Szinte észrevétlenül.

Így válnak ezek a globalizációs frontszervezetek által finanszírozott NGO-k a pénzimpérium szekularizált misszionáriusaivá. A rájuk fordított pénz hasonló szerepet tölt be társadalmi vonatkozásban, mint a spekulációs tőke pénzügyi és gazdasági vonatkozásban. Azáltal, hogy a szervezett magánhatalom tetszésétől függ, hogy beáramlik egy országba vagy távozik onnan, lényegében kényszerpályára tudja terelni ezen országok gazdasági és társadalmi életét. Az objektivitás, a humanizmus köpönyege alatt a kemény ellenállásból alkudozás lesz. A segélyszervezetektől pénzügyileg függővé vált ellenállás többé már csak kiszolgálásra alkalmas. A szervilis NGO-k pedig fokozatosan megbénítják és kiszorítják a valóban önerőre támaszkodó, valódi társadalmi ellenállást.

A nemzetközi pénzimpériumnak alávetett és gazdasági erőforrásaiktól és ezzel önrendelkezésüktől nagyrészt megfosztott államok - pontosan gyengeségük miatt - egyre elnyomóbbá válnak és gyakran nyúlnak rendőrállami eszközökhöz. Világszerte tanúi lehetünk annak, hogy amikor az állampolgári ellenállás, a közéleti párbeszéd és a jelképes akciók területéről, átlép a gyakorlati cselekvésre, akkor a pénzimpérium szervilis kiszolgálóivá lett lokális kormányzatok könyörtelenül lecsapnak rájuk. Nemcsak Seattle-ben vagy Észak-Olaszországban került erre sor, de Budapesten is tanúi lehettünk ennek. A megfigyelőnek az az érzése támad, hogy a pénzuralmi rend uralkodó osztálya egyes tagjainak rossz a lelkiismerete. Tudják, hogy hatalombitorlók, és ez megkönnyíti, hogy pánikba essenek.

A pénzimpérium legfontosabb "tagállama" az Egyesült Államok. Itt az ún. PATRIOT törvény az az eszköz, amivel az amerikai alkotmányban biztosított emberi jogokat és politikai szabadságjogokat korlátozzák. Természetesen a szabadságra hivatkozva korlátozzák a szabadságjogokat. Az amerikaiak szinte minden ellenállás nélkül elfogadták olyan alapvető jogoknak a megkurtítását, mint az angolszász jogrendszerek egyik legfontosabb részét képező Habeas Corpus. Azt csak a legfelkészültebbek tudják, hogy a már eddig is elvett jogok visszaszerzéséhez olyan forradalmi jellegű megmozdulásra lesz szükség, mint amilyenek a 1960-as évek polgárjogi mozgalmai voltak.

Kialakult annak a technikája, hogyan kell a szabadságjogokra és a demokráciára hivatkozva korlátozni a szabadságjogokat és tartalmilag diktatúrává átalakítani a formákra redukálódott demokráciát. Ismét utalunk arra, hogy a demokrácia lényegének tartott többségi elv kimerül az "egy ember egy szavazat elv" időszakonkénti alkalmazásában. Arról már hallgatnak e kulisszademokrácia működtetői, hogy egy másik többségi elv felülírja a számbeli többséget. Ez a pénz- és termelői vagyon túlnyomó többségével rendelkezők nagyobb érdekérvényesítési képessége, azaz az érdekérvényesítési többség alárendeli magának a számbeli többséget.

Amikor a vagyon túlnyomó többsége magántulajdonba kerül, ezzel a vagyonhoz kapcsolódó hatalom is magánhatalommá alakul át. Ezt a hatalmat nem demokratikusan választott, felelősségre vonható és visszahívható vezetők gyakorolják, hanem a tulajdonjog szabja meg, hogy kié ez a döntő jelentőségű gazdasági és társadalmi hatalom. Amikor a köztulajdon legváltozatosabb formáit (az állami tulajdon a köztulajdonnak csak az egyik változata) magántulajdonná alakítják át a pénzimpérium frontintézményei által kikényszerített neoliberális stratégiával, akkor a vagyonnal járó hatalmi jogosítványok demokratikus ellenőrzése lehetetlenné válik. A köztulajdon esetében a teljesítményük által arra legalkalmasabb személyek választódnak ki és kerülnek a vagyonnal járó döntési és hatalmi pozíciókba. Amikor a közvagyon magántulajdonná alakul át, akkor megszűnik a vagyonhoz kapcsolódó hatalom feletti demokratikus ellenőrzés lehetősége. Nem az arra legalkalmasabb személyek kerülnek döntési helyzetbe, őket a közösség nem számoltathatja el, nem vonhatja felelősségre, és nem is mozdíthatja el. A magántulajdon tehát eleve antidemokratikus és autokratikus, sőt a diktatórikus gazdasági és pénzügyi hatalomgyakorlásnak a közege.

Erre fel lehet hozni azt az ellenérvet, hogy a demokratikus legitimációval rendelkező parlamentek és kormányzatok magántulajdoni rendszerben is hozhatnak olyan közérdeket és közakaratot érvényesítő jogszabályokat, amelyekkel a magánvagyonon alapuló szervezett hatalom önkényét korlátozni lehet. Valóban lehet ilyen szabályozókat alkotni, de ezek érvényesítéséhez rendkívül erős, szilárd etikai és jogi alapokon álló közhatalomra és igazgatási apparátusra van szükség. Ha meg is születnek a közérdeket és közakaratot érvényesítő jogszabályok, de nem lehetséges nekik érvényt szerezni, akkor valójában a demokrácia a szervezett magánhatalom diktatúrájának a kulisszájává válik és csak nevében demokrácia. A pénzügyi és gazdasági túlhatalom birtokosai pedig jól ismerik azokat a módszereket, amelyekkel pénzügyi fölényüket - a korrupció legváltozatosabb technikáinak a felhasználásával - politikai döntésekké lehet átalakítani.

A globalizáció-ellenes erőket el lehet hallgattatni úgy is, hogy megtagadják tőlük a tömegtájékoztatási eszközök használatát. A magántulajdonba került korporációs médiumok képesek teljesen kisajátítani a közéleti vitatémákat, és marginalizálni a globalizmusnak ellenszegülőket. Széleskörű gyakorlattá vált, hogy mindazokat, akik ellenállnak az emberi jogok és a politikai szabadságjogok korlátozásának, azt egyszerűen terroristának minősítik. A pénzimpérium egyelőre sikeresen hajtja végre világátalakító stratégiáját. Már túl sokat hallottuk és ezért teljesen elkopott közhellyé vált, hogy egyre nő a szakadék a túlgazdagodott szűk csoportok és a túlszegényedett százmilliók között, "a gazdagok egyre gazdagabbak a szegények egyre szegényebbek lesznek". Attól, hogy közhely, még lehet igaz, sőt azért lett közhely belőle, mert egy tragikus igazságot fejez ki. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy miközben a kamatmechanizmussal működtetett pénzuralmi rendszer egyre mohóbban fogyasztja el földgolyónk pótolhatatlan erőforrásait, ez ellen a pusztítás ellen egyre sürgetőbb a hatékony ellenállás és ezt már százmilliók ismerték fel.

Nem lehetséges a végtelen növekedés véges földünkön

Véges Földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet végtelenül. A növekedési kényszer a gazdasági életre rátelepült ember-és gazdaságellenes kamatmechanizmus kényszeréből fakad. Az emberiségnek nem fenntartható növekedésre, vagy ahogy szépítgetően most mondják, fenntartható fejlődésre, van szüksége, hanem fenntartható erőforrásokra, amelyek megőrzik az élethez nélkülözhetetlen feltételeket bolygónkon. Azok számára, akik a pénzimpériumon belül a hátrányos helyzetűekhez kerültek, vagyis a vesztesek oldalán állnak, az egyetlen alternatíva a fokozott ellenállás. Amikor ezek a százmilliók gazdasági és társadalmi paradigmaváltást, azaz az alapvető értékeknek az emberközpontúvá átalakítását követelik, a pénz- és korporációs oligarchia vezetői (a vállalatbirodalmak elnökei, igazgatói, a nagy bankárdinasztiák fejei), valamint a hatalom látható terében szereplő közéleti személyiségek összevonják szemöldöküket, és keményen figyelmeztetnek: a globalizációnak nincs alternatívája és ellenállás helyett hasznosabb a támogatása.

Aki a globalizmusnak így vagy úgy ellenáll, az megkapja a terrorista minősítést. Ha nincsenek már erős nemzetállamok, amelyek többek között erős hadseregeket is fenntartottak, akkor csak túlvagyonosodott pénzügyi és gazdasági oligarcharétegek vannak, és egyre szegényedő százmilliós tömegek. E hátrányos helyzetűek - nemzetállam és anyagi bázis híján - természetesen nem képesek hadseregeket fenntartani és így nem egyenlő partnerei a pénzimpériumhoz tartozó leggazdagabb országok szupermodern haderőinek. Ha minden privatizálásra kerül, akkor a háború is szabadpiaci árucikké válik. A terroristák a háború szabadpiacának az egyéni vállalkozói. A közvélemény is megváltozott a háború vonatkozásában. Sokan már nem fogadják el, hogy egyedül az államnak van legitim joga az erőszak alkalmazásához. Úgy gondolják, hogy az emberi szabadság és a társadalmi-gazdasági igazságosság érdekében egyes egyének is törvényesen nyúlhatnak az erőszakhoz, azaz a nem hadsereggel vívott fegyveres ellenállás is lehet legitim.

Magyarországon a pénzimpérium követelésére felszámolták a nemzeti hadsereget. Korábban mintegy százezer fő fegyveres erővel rendelkezett a magyar állam. Ez a fegyveres erő a közérdek szolgálatában állott még akkor is, ha korábban az államot egy szűk érdekcsoport diktatórikusan irányította. Jelenleg is mintegy százezer fő fegyveres erő van Magyarországon. Ennek az 1-e a magyar hadsereg kötelékeibe tartozik, amely azonban már a pénzimpérium globális érdekeit védelmezi a nemzetközi zsoldos haderő részeként. A többi fegyveres különböző őrző-védő magánszervezetek alkalmazottjaként nyíltan is magánérdekek szolgálatában álló zsoldos, azaz Magyarországon is privatizálták a fegyveres erőket. A pénz- és korporáció oligarchia globális érdekeit úgy érvényesíti és védelmezi, hogy ezt a feladatot az általa meghódított "provinciák" katonáira bízza, és e fegyveres erők költségeit is a provinciák lakóinak kell viselniük.

Modernitás és antimodernitás

Azt szokás a globalizmust igazoló modernitás legfőbb jellemzőjének tartani, hogy az az egyéni emberi jogok univerzális biztosításából indul ki, és az individualizmust részesíti előnyben a közösségi emberi jogok, az össztársadalmi szükségletek és érdekek képviseletével szemben. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia transznacionális magánhatalma számára ez az ideológiai kiindulópont. Ez igazolja a pénz és termelő vagyon magánmonopóliumát, a kollektív magántulajdon dominanciáját. A magántulajdon ugyanis egyformán lehet egyéni tulajdonban és személytelen kollektív magántulajdonban. A modernitás ideológiája a neoliberalizmus, amely a minden egyes embert megillető egyéni emberi jogokat és politikai szabadságjogokat lecseréli a pénztőke korlátlan és társadalmi felelősséget nem viselő szabadságára, amely már a szabadsággal való visszaélés szabadsága.

A modernitást általában három versengő ideológiai rendszerhez kapcsolják: a neoliberalizmushoz, a konzervativizmushoz és az etikai szociáldemokráciát felváltó új szociáldemokráciához.

Az antimodernitás a globalizáció bírálata és a pénz- és korporációs oligarchia partikuláris érdekeivel szemben a közösségi érdekekhez és szükségletekhez való visszatérést fejezi ki. A konzervativizmus szeretné helyreállítani az értékelőállító tevékenység és a jövedelem szerves kapcsolatát, az anonim felelőtlen tulajdonlással szemben a személyhez kötött, felelősséggel terhelt tulajdonlást. Ilyen értelemben az antimodernitás a valójában progresszív, a haladó és nem a modernitás. Meg kell különböztetni a technikai modernitást a társadalmi modernitástól. A felvilágosodás korától ez a két modernitás kezdetben együtt haladt, később azonban szétvált egymástól. A társadalmi modernitás a társadalmi viszonyok igazságosabbá tételét jelenti, a tulajdonviszonyok munkához és teljesítményhez kapcsolásával.

Ma már a modernitás alatt csak a technikai modernitást értik, és a társadalmi modernitásról, a szociális igazságosságról, a teljesítményhez kötött jövedelemről már nem esik szó. A globalizmus tehát csak a technikai modernitást tartja szem előtt, amelyben már nincs szerepe a pénztőke egyeduralmát korlátozó és a vagyonnal nem rendelkező, függő helyzetű többségi lakosság érdekvédelmének.

Modern-e a globalizmus?

Mitől tekinthető egyedül az korszerűnek, ha a globális pénztőke magánpénz-monopóliumára támaszkodva korlátlanul el tudja adósítani az államokat, az egyes gazdasági szereplőket és állampolgárokat? A pénztőke szervezett magánhatalma miért modernebb, mint a termelőmunkát végző és értékelőállító emberek demokratikus technikákkal működtetett közhatalma? Miért modern a tőke túlhatalma, és miért antimodern a populizmus, amely az emberiség vagyonból kirekesztett túlnyomó többségének az érdekeit próbálja védelmezni. A globalizmus személytelen, anonim tulajdonlása autokratikus, a vezetők kiválasztása antidemokratikus, öröklésen vagy vagyoni helyzeten alapul, és a társadalom felé nem tartozik elszámolni, vagyis az intézményesült felelőtlenség jellemző rá.

A személyhez kötött tulajdonlás és a köz demokratikus ellenőrzése alatt álló tulajdonviszonyok társadalmi felelősséggel vannak megterhelve. A köztulajdon ellenőrzött és felelősségteljes irányítással mindenkinek biztosíthatja a létéhez szükséges minimális feltételeket és sokak számára az optimális kibontakozás lehetőségét.

Miért kell negatívan beállítani a plebejus, a lakosság többségének érdekvédelmét képviselő politikát? Miért antidemokratikus a tisztelet előtérbe állítása egy megosztott társadalomban? A vagyont megszerző, a nemzetközi pénzügyi és korporációs oligarchiával integrálódott hazai kollaboráns vezetőréteg tiszteletlen, sőt cinikus azokkal szemben, akiktől az őket is megillető közvagyon-részt elvette. (Egyes kormánytagok kizárólag az állammal folytatott üzleti kapcsolataik révén lettek milliárdosok. És még azt az arcátlanságot is megtehették, hogy ilyen kijelentéseket tegyenek a megszorítások kapcsán: "A mocsár lecsapolása előtt nem szoktak a békákkal konzultálni.")

A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia magyarországi kollaboráns képviselői szerint értelmetlen a jobboldal szembenállása mindazzal, amit a koalíció csinál, hiszen számára is kötelező lenne kormányzati pozícióban a konvergencia program maradéktalan végrehajtása. A pénz- és korporációs oligarchia Európai Unió által közvetített előírása az abszolút mérce. Nem az EU és Brüsszel miatt, hanem azért, mert ezt követelik a "piacok", a piac pedig nem a szabadkereskedelmet, a kereslet és kínálat érvényesülését jelenti, hanem a pénzvilág álságos szinonimája. Az egyetlen szuperállam, a pénzimpérium uralkodó rétegének, a pénz- és korporációs oligarchia felső rétegének a kódszava.

A jelenlegi orwell-i szóhasználatban a vagyontalanná tett, hátrányos helyzetű lakosság érdekképviselete irracionális populizmus, szélsőséges acsarkodás, amely szemben áll a racionális esélyegyenlőséggel, a közelebbről nem meghatározott "igazságot" megteremtő strukturális változtatásokkal, azaz a pénzvilág kívánságai teljesítésének, amelyeket ma "reformoknak" neveznek.

Azt állítják a pénzvilág apologétái, hogy olyan oktatási-, egészségügyi- és adórendszert kell kialakítani, amely hatékonyabbá teszi az erőforrások felhasználását és növeli a társadalmi kohéziót. A szervezett pénzhatalom ideológusai szerint a szociális igazságosságot képviselő baloldaliság úgy egyeztethető össze a strukturális átalakításokkal, hogy a társadalom hátrányos helyzetű többsége is jól járhat. A pénzhatalom szolgálatába szegődött ezen ideológusok szerint az állami fennhatóság komoly igazságtalanságokat okoz, és ez a baj az egészségügyben, a társadalombiztosítás egészében és a tanügyi szektorban. Ugyanis a szubvencionált árak, ingyenes juttatások alkalmasak a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartására. Illúziónak bizonyult az, hogy tisztességes igazgatással és demokratikus ellenőrzéssel ezen változtatni lehet.

Használjunk világos fogalmakat!

A társadalmi-politikai jelenségek divergens, vagyis szétágazó problémákkal foglalkoznak, és ezeket csak ellentétpárok egymást kiegészítő (komplementer) fogalmaival lehet megragadni. Ami modern és progresszív a pénz- és korporációs oligarchia uralmi rendszere számára, az antimodern, és haladásellenes a pénz és termelői vagyontól megfosztott emberek számára, akik az értékelőállító, termelőmunkát végzik úgy, hogy annak jövedelmét a pénzmonopólium tulajdonosai sajátítják ki. Minden csak nézőpont kérdése. A globalizmus jó a pénzvagyon tulajdonosainak és rossz azoknak, akik vagyontalanokká váltak. A populizmus felvállalja vesztesek (Magyarországon a rendszerváltás vesztesei), a hátrányos helyzetűek, az alulmaradottak, a vagyontalanok érdekképviseletét a globalizmus haszonélvezőivel szemben. Akiknek jó a globalizmus, azoknak a populisták szélsőséges reakciósok, akiknek rossz a globalizmus, azok számára a populizmus a társadalmi igazságosság érvényesítésére tett erőfeszítés.

A koalíció programja az EU által kikényszerített konvergencia program megegyezik tartalmilag mindazzal, amit a nemzetközi pénzvilág frontszervezetei - a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a Nemzetközi Gazdasági és Fejlesztési Szervezete (OECD), a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS), az Európai Unió Központi Bankja (ECB) stb. - által előterjesztett ajánlásokban olvasható. A koalíció lényegében azt az utasítást hajtja végre, hogy az állam közkiadásait az egészségügy, a társadalombiztosítás és az iskolaügy finanszírozásából át kell csoportosítani a nemzetközi pénzügyi kötelezettségek teljesítésére.

A magyar állam 1990-ig a köztulajdon tőkejövedelméből fedezte a közszolgáltatásokat. A bérek viszonylag alacsonyak voltak, de béren kívüli juttatások keretében a köztulajdon hozamából az állam fedezni tudta a társadalombiztosítást, az egészségügyet, az iskolaügyet és részben a lakások biztosítását is. A rendszerváltoztatás nyomán a közvagyon túlnyomó része külföldi tulajdonba került és e vagyonnak a tőkejövedelme és hozama külföldre távozik. 2006-ban ez meghaladta a 8 milliárd eurót. A magyar társadalomnak, Magyarország egészének, 2007-ben mintegy 40 000 milliárd forint (210 milliárd dollár) után kell az évi hozamot, kitermelnie tőkejáradék, profit és kamat formájában. Erre csak a maradék közvagyon további kiárusításával és újabb kölcsönök felvételével képes. A pénzvilág azért akarja mentesíteni a magyar államot az egészségügy, az iskolaügy és a társadalombiztosítás finanszírozása alól, hogy az állam kevesebbet vonjon el közkiadásokra, és így a Magyarországról kiáramló tőkejáradék profit- és kamatjövedelem ne csökkenjen.

A koalíciós kormány arra hivatkozva akarja piaci árakon átterhelni a lakosságra az egészségügy, az iskolaügy és a társadalombiztosítás költségeit, hogy már nincs közvagyon (állami vagyon) és ezért nincs olyan tőkejövedelme az államnak, amiből ezeket a béren kívüli juttatásokat finanszírozni tudná. A lakosság mintegy 80 %-a teljesen vagyontalan, mert a közvagyonból ráeső részt az állam nem neki adta vissza, hanem - játékpénzért - átengedte zömében külföldiek tulajdonába. A magyar lakosságnak tehát nincs vagyona és nincs a vagyona után tőkejövedelme. Csak munkabére felett rendelkezik, ha van munkája, ez pedig ez EU-s átlag 1-e, 1/5-e és nem tartalmazza az egészségügy, a társadalombiztosítás és a lakás piaci szintű költségeit. Éppen ezért azokat a strukturális változtatásokat, amelyek a vagyontalanná tett lakosság piaci árakon való megterhelését jelentik, nem lehet a társadalmi haladás, a szociális igazságosság irányába tett lépéseknek tekinteni.

Így válik szinte értelmetlenné annak hangoztatása, hogy "A szubvencionált árak, az ingyenes juttatások nagyon is alkalmasak a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartására és elleplezésére az élelmiszerellátástól a lakás elosztásán át a kultúrcikkek dotálásig. Illúziónak bizonyultak azok a remények, hogy tisztességesebb irányítással, jobb ellenőrzéssel ezek a diszfunkciók kiküszöbölhetők. A tandíjmentes felsőoktatás nem teremt egyenlő hozzáférést, hanem nagyon is a tehetős rétegeknek kedvez. Súlyos egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat szül az államilag adminisztrált egészségügy is, amelynek elkerülhetetlen velejárója a kifejezetten antiszociális hatású hálapénz." Bauer Tamás ultraliberális egykori honatyának a Népszabadságban megjelent cikkéből idéztünk. A szabadsággal való visszaélés szabadságának ez a híve még azt is kifejti, hogy aki az emancipációt és a társadalmi kohézió baloldali értékeit kívánja követni, annak újra kell gondolnia: jól teszi-e, ha az eddigi intézményeket védi, ha azok haszonélvezőit szolgálja ki, s szembeszegül az olyan új megoldások keresésével, amelyek egyszerre ígérnek hatékonyabb működést és egyenlőbb hozzáférést, igazságosabb elosztást. Helyes. De ezt az egyenlő hozzáférést és igazságos elosztást először alkalmazzák - visszamenőleg is! - a nagyon is egyenlőtlenül széthordott közvagyonra.

Ha tehát az állam, miután az igazi tulajdonosok hozzájárulása nélkül eladta a közvagyont, nem hajlandó most már adóból támogatni a társadalom vagyontalanná tett túlnyomó többségét, akkor a hatékonyságot, az egyenlőbb hozzáférést és az igazságosabb elosztást szolgálja. Ehhez a logikához kificamodott agyvelőre van szükség és olyan szélsőséges és elvakult gondolkodásra, amely nem látja a fától az erdőt. A közvagyont kisajátító és annak jövedelmét magánérdekek szerint elfogyasztó és befektető új uralkodó osztálynak kellene valamit visszajuttatni az egykori közvagyonból azoknak, akik ezt a vagyont létrehozták a munkájukkal. Hogy miért felel meg jobban a társadalmi igazságosságnak, ha ezt nem teszik, arra csak a logika szabályait felrúgó, nyakatekert érveléssel lehet "válaszokat" kiizzadni.

Bauer Tamás szerint ugyanis a szocialisták és a Gyurcsány-kormány az ország stabilitását veszélyeztetik, ha nem hajtják végre könyörtelenül az eddig megkezdett változtatásokat. Természetesen a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia célja az, hogy miután megszerezte a magyar közvagyont, minél kisebb közteherviselést kelljen felvállalnia. Nem a magyar társadalom érdekét szolgálják a koalíciós kormány reformnak nevezett radikális megszorító intézkedései és strukturális változtatásai, hanem az ország új tulajdonosának azt a kívánságát, hogy a megszerzett vagyonból minél kevesebbet kelljen átadnia a közszolgáltatások fedezésére. A vagyontalan magyar lakosság egy jelentős része így képtelenné válik a biológiai és a társadalmi, azaz munkaerő-piaci reprodukcióra. Ez szükségszerűen tovább roncsolja az amúgy is bomlásnak indult társadalmat. Kizárólag "a javíthatatlan populisták" azok, akik ezt a roncsolási és rombolási folyamatot le akarják állítani és megpróbálnak a nemzetközi pénzvilággal egy új alkut kötni a magyar társadalom érdekvédelme javára, amely most már végső tartalékait is felélte, és nem tud hová hátrálni.

A globalizmus és az antiglobalizmus világméretű küzdelme

A magyarországi helyzet beleillik abba a világfolyamatba, amelyet a globalizmus és az antiglobalizmus erői vívnak egymással. Magyarország helyzete annyival kedvezőtlenebb, mint például a többi térségbeli országé, hogy a magyar társadalom a többi országhoz képest önzőbb, cinikusabb, felelőtlenebb vezető réteggel rendelkezett, amely saját egyéni meggazdagodását a társadalom érdekei fölé helyezte. Ezért Magyarország lett a legjobban kiárusítva a nemzetközi pénzvilágnak, a magyar állampolgárok lettek a leginkább megfosztva az őket megillető vagyontól, és ők kényszerülnek az egy főre eső legnagyobb tartozásállomány után fizetni a hozamot tőkejáradék, profit és kamat formájában.

A 2007 júniusában Heiligendam-ban megtartott G8-ak tanácskozásával egyidejűleg a globalizáció-ellenes mozgalmak is alternatív világtanácskozást tartottak. Ennek szervező ereje az ATTAC (Association pour une Taxation des Transactions financieres pour l'Aide aux Citoyens, angolul: Association for the Taxation of Financial Transactions for the Aid of Citizens - Szövetség a Pénzügyi Tranzakciók Megadóztatására a Polgárok Megsegítése érdekében) szövetség volt.

Az alternatív világtanácskozásra gyülekezők hangsúlyozták, hogy nem a globalizációval van baj, hanem a gazdasági globalizáció végzetes egyoldalúságával. A technikai modernizáció globális méretűvé válása valójában a haladást szolgálja. A problémát az jelenti, hogy a társadalmi modernizáció, vagyis az emberi viszonyok jobbá tétele, kimaradt a globalizációból. Azzal az egyoldalúan profitorientált fogyasztói társadalommal van baj, amely mindent pénzben fejez ki, és ahol a hitelpénz-monopólium már nem teszi lehetővé az egyenlő esélyek alapján folytatott szabadversenyt. 2007 júniusában Németországban is négy részre voltak oszthatók a globalizáció-ellenes tüntetők. Az egyik közülük azok, akiknek nincs különösebb politikai célja vagy meggyőződése, de kedvelik a tüntetéseket, és szívesen vezetik le így a bennük felgyülemlett társadalmi feszültséget. A második csoport az ún. black-block, akik erőszakos tüntetők. Nekik már vannak bizonyos leegyszerűsített politikai nézeteik a szélsőbaltól a szélsőjobbig. Elfogadhatónak tartják az erőszakot és az utcai harcot, sőt elkerülhetetlennek. A harmadik csoport azok, akik nem hisznek az erőszakban, sem szándékuk, sem meggyőződésük nem erre irányul. A legfontosabb a negyedik csoport, ahová azok a békés tüntetők tartoznak, akik már tudják, hogy miért vannak fenntartásaik a gazdasági globalizációval szemben. Ez a tudatos csoport képezi a többséget, és ezért ők azok, akikről rendszerint nem számol be a korporációs tömegtájékoztatás.

Ezek a tudatos tüntetők összehangolt cselekvést követelnek az éghajlatváltozás katasztrofális következményeinek a kivédésére. A klímaválságot emberi tevékenység is okozza és ezen a téren van lehetőség a beavatkozásra. A globalizáció-ellenes összefogás másik követelése, hogy készüljön összehangolt stratégia az egyre növekvő szegénység leküzdésére. A két és fél milliárd szegényből 800 millió szó szerint az éhhalállal küzd. Napi egy dollárnál is kevesebb pénzből él. A G8-ak ígéreteik ellenére sem hajlandóak több támogatást adni például Afrika országainak és nem hajlandóak a piacaikat sem megnyitni az afrikai áruk előtt. Európában 11 milliárd dollárt költenek fagylaltra és ennek az egy tizede elég lenne világszinten a gyermekek rendszeres beoltásához a járványos betegségek ellen.

Jean Ziegler svájci egyetemi tanár a rostocki alternatív csúcstalálkozón elmondott megnyitójában így foglalta össze, hogy miért gyűltek össze a globalizáció-ellenes erők alternatív világtalálkozóra: "Az emberiség történetében először fordul elő, hogy a javak bőségben állnak rendelkezésre mind a 6,2 milliárd ember számára. Ezért az a gyerek, aki az éhezéstől hal meg, gyilkosság áldozata... Fel kell lépnünk ez ellen az abszurd világrend ellen, amely öl - de szükség nélkül öl. Azért jöttünk, hogy alapos elemzéssel feltárjuk azokat az oksági viszonyokat, amelyek ehhez vezetnek." Ziegler professzor ezután a G8-ak államfőihez és miniszterelnökeihez címezve kétségbe vonta, hogy joguk lenne az egész emberiség nevében döntéseket hozniuk, mivel a világ népességének csak a 17 %-át képviselik. A világ fölötti uralom ma a nemzetek feletti fináncoligarchia kezében van. a Világbank 2006-os statisztikája szerint 2006-ban mindössze 500 nemzetek feletti magáncég ellenőrizte a világ társadalmi össztermékének az 52 %-át, ezek a vállalatbirodalmak a profitmaximálás rendszerében működnek.

A genfi egyetemi tanár ezután arról beszélt, hogy 1992-től 2002-ig, vagyis a globalizáció első tíz évében a világ bruttó összterméke, a GDP megduplázódott, a világkereskedelem pedig megháromszorozódott. A javak és szolgáltatások áramlása áttörte a 6 000 milliárdos szintet. A Szovjetunió felbomlásával a pénzzel irányított kapitalista termelési folyamat egyeduralkodó lett a világon, egységes szabályozási fórumot teremtett, amit a világpiac "láthatatlan kezének" neveznek. Ez az "invisible hand" azonban nagyon is látható a pénzpiacokon, a tőzsdéken. A svájci bankár ma már a fénysebesség gyorsaságával érintkezik tokiói fiókintézményével. A finánctőke uralma csaknem teljes s ezeknek a pénzoligarcháknak a hatalma nagyobb, mint a történelem során egy császáré vagy a pápáé volt. Az a nézetrendszer, amivel igazolják önmagukat, a neoliberalizmus, amely egyrészt totális kényszerképzet, másrészt csak akkor működik, ha nem hatnak rá olyan erők, mint a közakaratot képviselő állam, a szakszervezetek, a parlamentek. Ha a gazdasági élet minden közösségi szektorát megszüntetik, privatizálják és alávetik a profitmaximálás elvének, akkor a tőkehozamok is maximálisan növekednek. Egyúttal azonban nőnek a hullahegyek is - figyelmeztet Jean Ziegler, hozzátéve, hogy mindazokat az áldatlan állapotokat, amelyeket az alternatív csúcstalálkozón megvitatnak, emberek okozták és éppen ezért emberek szüntethetik meg, illetve reformálhatják meg radikálisan.

Ziegler itt utalt arra, hogy a fejlett ipari országok 2006-ban 349 milliárd dollárt fizettek ki gazdálkodóiknak agrártámogatás címén. Ezért Afrikában az Európai Unióból származó zöldséget lehet kapni az ottani termék árának a feléért, harmadáért. Az afrikai földművel napi 15 órát gürcöl és a legkisebb esélye sincs arra, hogy elérje a létminimumot. 52 afrikai országból 37 mezőgazdasági ország. A legnagyobb csapás a külföldi eladósodottság, amely szó szerint fojtogatja a világ legszegényebb 49 országát. Ezek adóssága tavaly év végén 2 100 milliárd dollárra rúgott. Ziegler szólt arról is, hogy a globalizáció-ellenes világméretű civiltársadalom egyre növekszik. Ez nyolc évvel ezelőtt kezdődött Seattle-ben, és ma már létezik egy új planetáris civil társadalom, amely sok régi és új társadalmi alakulatból tevődik össze.

Arra a kérdésre, amit egyébként Kornai János professzor is hangoztat, vagyis hogy mit akarnak a globalizáció-ellenesek és mi a programjuk, a genfi professzor ezt válaszolta: "Az emberi lelkiismeret tudja, mit nem akar. Nem akarunk semmilyen világkereskedelmi szervezetet, nem akarunk Nemzetközi Valutaalapot, a külföldi adósságok eltörlését és az adósságok belső befektetésekké való átalakítását akarjuk. Nem akarjuk a spekulációs tőkét, amely a sáskákhoz hasonlóan megszállja a gazdaságokat, majd másodpercek alatt továbbáll, mihelyt csökken nyereségének aránya. Nem akarunk mindenható, nemzetek feletti cégeket, amelyek semmilyen emberi jogot nem ismernek. Tudjuk, hogy mit nem akarunk. Így működik az erkölcsi parancs. Tudjuk, mi küzdelmünk horizontja, benne van az egyetemes emberi jogokat tartalmazó ENSZ okmányban. Ennek első cikkelye így szól: minden ember szabadon és egyenlő méltósággal és jogokkal születik. Mindenkinek van értelme és lelkiismerete, és a testvériség szellemében kell egymással viselkedniük. A harmadik cikkely pedig leszögezi: Mindenkinek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz. Nem valamely újságírónak kell számot adnunk és valamiféle programot kitalálnunk, saját lelkiismeretünkkel állunk szemben, a történelem így halad előre." - mondta az alternatív világfórum megnyitóján Jean Ziegler.

Szavait elsősorban azoknak kellene megszívlelni, akik egy emberek szűk csoportja által mesterségesen előidézett és természetellenes folyamatot, amely méreteinél fogva a globalizáció elnevezést kapta úgy tekintenek, mint valami feltartóztathatatlan természeti törvényt, amelyen tudatos emberi cselekvéssel nem lehet változtatni. A globalizációval nem is az a baj, hogy globális méretű, hanem az, hogy mi is az, amit globalizál? A pénzrendszert saját magánmonopóliumaként kezelő szűk érdekcsoportnak a határokat nem ismerő gazdagodási és szerzési lehetőségét növelte világméretűvé, és ez az a globalizáció, amit le kell állítani.

A globalizáció-ellenes mozgalom célkitűzései

Az ATTAC mozgalom Magyarországon is rendelkezik érdekegyeztető tanáccsal. Az ATTAC követelései közé tartozik a tőke egyoldalú érdekeit érvényesítő neoliberalizmus elméleti és gyakorlati egyeduralmának a megszüntetése. A mozgalom követeli a népeket megsarcoló nemzetközi valutaspekuláció korlátozását, ezért sürgetik a Tobin-adó bevezetését a világméretű pénzügyi tranzakciók megadóztatására. Az így befolyt pénzt társadalmi ellenőrzés alatt szociális célokra kívánják felhasználni. Az ATTAC síkra száll a szektorsemlegesség alapján a multinacionális cégek adómentességének és kedvezményeinek a megszüntetése érdekében Magyarországon és világszinten is. A mozgalom hívei követelik, hogy töröljék el a kölcsöneiket már kamatostul visszafizetett országoknak az adósságát.

További követelés, hogy a degenerált reáldemokráciát erkölcsi és elvi alapokon működő demokráciává kell átalakítani, mégpedig úgy, hogy a közvetlen demokratikus módszerek kerüljenek előtérbe a kirekesztő képviseleti demokrácia egyeduralmával szemben. Az alulról jövő demokratikus ellenőrzést ki kell terjeszteni a közpénzek beszedésének és felhasználásának az ellenőrzésére is.

Az ATTAC követeli az igazságos jövedelemelosztást, az arányos közteherviselést, a szellemi és fizikai munka tőkének való egyoldalú alárendeltségének a megszüntetését. Az értékelőállító termelőmunkával szerzett jövedelmek adóit viszont csökkenteni kell, a tőke és a pénzügyi spekuláció révén szerzett jövedelmek adóit viszont növelni szükséges. Ehhez tartozik a bérek teljesítményarányos emelése és a munkahelyeken a parancsuralmi viszonyok helyett demokratikus üzemi légkör és munkajogon alapuló munkafeltételek érvényesítése.

Az ATTAC magyarországi érdekegyeztető tanácsa a transznacionális és anonim nemzetközi korporációk önző profitérdekeltségével szemben az emberi életnek és az élhető környezet megőrzésének ad elsőbbséget. Az élelmiszerhegyek felhalmozása és a mezőgazdasági termelés üzleti célú korlátozása helyett az emberiség éhezéstől és alultápláltságtól való megszabadítását részesíti előnyben. Az ATTAC szoros összefüggést lát a globalista pénzuralom terjeszkedése, és a háborúk között. Ezért követeli a kizárólag pénzuralmi és nagyhatalmi érdekeket szolgáló háborúk haladéktalan leállítását.

A "fenntartható növekedés" vagy finomabban: "fenntartható fejlődés" helyett az emberi élet megőrzését szolgáló erőforrások fenntarthatóságát akarják. Követelik "a szennyező arányosan fizet" elv érvényesítését a környezetvédelem érdekében. A környezetbarát technológiák hatékony támogatását kívánják elérni világszinten. Magyarország vonatkozásában ki akarják vonni a termelő földeket a spekuláció köréből, és át kívánják adni a felelős helyi közösségek tulajdonába. A mezőgazdasági termelésben ne a globalitás, hanem a lokalitás érvényesüljön. A helyi feltételekhez és a lakosság szükségleteihez igazodjon. Ezzel függ össze, hogy követelik az egészségügyi és a többi szociális ellátórendszer magántulajdonba adásának leállítását, és e rendszerek állami és közösségi ellenőrzés alá helyezését és szolgáltatásaik állampolgári jogon járó kiterjesztését.

Az ATTAC magyarországi egyeztető tanácsa szorosan együttműködik a többi ország ATTAC-szervezeteivel, és mindent megtesz a hasonló helyzetű társadalmi csoportok nemzeti összefogására. Meggyőződésük, hogy a globalizáció nem természeti törvény, noha ez a folyamat az emberiség fölé kerülve átvette az uralmat felette. A globalizáció azonban a pénz- és korporációs oligarchia érdekében és akaratából létezik, nem embertől független hatalmi struktúra, éppen ezért közös, az egész emberiséget mozgósító, erőfeszítéssel ellen lehet neki állni, és le lehet küzdeni.

A Szociális Világfórum Nemzetközi Tanácsa a G8-ak tanácskozását követően Berlinben tartott ülést. A résztvevők felszólították a világ népeit a neoliberális tőkés globalizációval szembeni hatékonyabb összefogásra, a népek és az emberek közötti szolidaritás megerősítésére. Felhívást adtak ki, amelyben sürgetik a társadalmi szervezeteket, a szakszervezeteket és a többi globalizmussal szembehelyezkedő mozgalmat, hogy keményebben lépjenek fel az ultraliberális világstratégia antiszociális programjaival szemben. A globalizmus elleni harc céljainak pontosabb meghatározásával kell olyan társadalmi alternatívákat meghatározni, amelyek meg tudják győzni az embereket arról, hogy van jobb és igazságosabb társadalmi és gazdasági világstratégia, mint a globális tőkeérdeket kiszolgáló piacosítás és profitmaximáló gazdasági versenyképesség erőltetése. A szociális világfórum nemzetközi tanácsa szerint "Lehet más a világ", ha az embereket és a társadalmi szervezeteket, mozgalmakat összefogó hálózatok mind helyi, mind nemzetközi szinten erőteljesebben lépnek fel a neoliberalizmus, a háborúk, a gyarmatosítás, a rasszizmus ellen. A berlini felhívás ezért hangsúlyozza az összefogás fontosságát a kizsákmányolással, az eladósítással végzett kirekesztéssel, a szegénységgel, a tömeges éhezéssel szemben és különösen fontosnak tartja az egyre fenyegetőbb környezeti katasztrófa elhárítását. Az eredményes ellenállás érdekében meg kell akadályozni az emberi jogok és a politikai szabadságjogok szűkítését és korlátozását.

A Szociális Világfórum Nemzetközi Tanácsa 2008. január 26-ára világméretű akciónapot hirdetett meg, amelyen valamennyi földrészen demonstrációkat, koncerteket, tömeggyűléseket tartanak országos és nemzetközi szinten. Arról is döntöttek, hogy a következő Szociális Világfórumot 2009-ben tartják a brazíliai Amazóniában, és a fő figyelmet a környezetvédelemnek, a klímaváltozásból fakadó szükséghelyzetnek, a biológiai sokféleség megőrzésének, egy emberközpontú fejlődési modell kidolgozásának szentelik. Fontos téma lesz még a társadalmat alkotó közösségek és a demokrácia közti viszony kérdéskörének megvitatása. A Szociális Világfórum berlini tanácskozásán arról is döntöttek, hogy a szervezet Nemzetközi Tanácsa megújítja sorait, változtat nemzetközi titkárságának összetételén azért, hogy annak tagösszetétele jobban tükrözze résztvevőinek sokszínűségét. Kornai János a G8-ak tanácskozásával kapcsolatban az egyik nagy nézettségű tévéműsorban nyilatkozott a globalizmus-ellenes tömegmozgalomról is. A heiligendami tanácskozás ellen tiltakozókkal szemben azt hozta fel, hogy szerepüket nem tudja megfelelően felmérni, mert céljaik nem világosak, soraikban sok az ellentét és úgy látja, nem tudnak reális alternatívát nyújtani az általa szükségszerűségnek tartott globalizmussal szemben.

Az ATTAC-mozgalom a heiligendami G8-ak tanácskozáson az ún. negatív jövedelmi adó, a NIT (negative income tax) kérdését helyezte a középpontba. A negatív jövedelmi adó kérdését már régóta vitatják a közgazdászok. Eddig még azonban sehol nem ültették át a gyakorlatba. Ezt az elgondolást az 1940-es években Juliette Rhys-Williams dolgozta ki, majd pedig a Nobel-díjas közgazdász, Milton Friedman fejlesztette tovább az Egyesült Államokban az 1960-as években. A negatív jövedelmi adók alkalmasak arra, hogy meghatározott mértékű garantált jövedelmet biztosítsanak minden egyes ember számára.

Milton Friedman ajánlása: negatív jövedelmi adó

A javaslatok szerint a negatív jövedelmi adó váltaná fel a jelenlegi progresszív jövedelmi adó rendszert, amelyet ma a nyugati világ többségében alkalmaznak. Ez az adórendszer alakult ki a szovjet birodalom felbomlása után a volt szocialista országokban is. A NIT esetében egy átalányadó kerülne bevezetésre, a példa kedvéért mondjuk azt, hogy 25 %-os adókulccsal. Ezen túlmenően minden adófizető kapna a kormánytól 10 000 dollárt, fontot vagy eurót. Az a személy, aki csak 4 000 dollárt, fontot, eurót keresne egy évben, mindössze 1 000 dollár (font, euró) adót fizetne az összesen 13 000 dollár (font, euró) összjövedelme után. Ez az összeg úgy jön, ki, hogy 10 000 + 4 000 - 1000 = 13 000. Mindent összevetve ez az adózó nettó 7 000 dollárhoz jutna a kormányzattól.

Nézzünk egy többet kereső személyt, aki 40 000 dollár (font, euró) nettó jövedelemhez jutna. 10 000 + 40 000 - 10 000 = 40 000, vagyis egy ilyen jövedelmű személy nem fizetne adót. Aki viszont 1 000 000 dollárt (fontot, eurót) keres, az kifizetné a teljes 25 % adót. 10 000 + 1 000 000 - 250 000 = 760 000 nettó jövedelem.

Milton Friedman olyan modellt javasolt, amelyben a fel nem használt levonásoknak egy meghatározott része vissza lenne utalva az adózónak. Ha például egy négytagú család ilyen juttatások révén 10 000 dollárt kapna és a támogatási arány 50 %, és a család 6 000 dollárt keresett, akkor ez a család kap 2 000 dollárt, mert ennyi maradt a fel nem használt 4 000 dollár támogatásból, következésképp ennek az összegnek a felére, 2 000 dollárra válik jogosulttá. Friedman nem volt híve a magas támogatási aránynak, mert úgy gondolta, hogy ez csökkenteni fogja a rászorultaknak a munkavállalási hajlandóságát. Arra is figyelmeztetett, hogy a negatív jövedelmi adó csak tovább növelné a jóléti és segélyezési programok "rongyzsákját" és tovább mélyítené a bürokráciát és a pazarlást. A negatív jövedelmi adónak ehelyett azonnal fel kellene váltania az összes többi jóléti és segélyezési programot egy olyan teljesen laissez faire társadalom számára, amelyben valamennyi jótékonysági tevékenységet magánszemélyek végzik. A negatív jövedelmi adó végülis a Kongresszus, vagyis az amerikai törvényhozás elé került, de Milton Friedman ellenezte azt. Friedman azt kifogásolta, hogy olyan nemkívánatos rendelkezésekkel együtt terjesztették elő, amelyek ellent mondtak a negatív jövedelmi adó céljának és hatékonyságának. A negatív jövedelmi adó ma is napirenden van, mert igen sokan meg vannak győződve arról, hogy a bevezetése számos problémát megoldana, és elviselhetőbbé tenné a globalizmus jelenlegi rendszerét. Így például azt gondolják, hogy megszüntetné a jóléti rendszer és a minimális bér csapdáját. Ezen túlmenően csökkentené az adminisztrációs rezsiköltségeket. Mivel a bürokratikus fenntartás költségei jelentősen csökkennének, ily módon a támogatásra jogosultak anélkül részesülhetnének több pénzben, hogy emelnék az adókat.

Az elgondolás bírálói szerint e rendszer működtetéséhez számos ellenőrzésre és jelentés készítésére lenne szükség, hogy meg lehessen előzni a csalásokat. A NIT ösztönöz a csalásra, mivel az ily módon elért pénzügyi előny nagyobb lehet, mint az adófizetési kötelezettség egésze. A szigorú ellenőrzés többletköltsége felemésztené azt a pénzmennyiséget, amit abból adódna, hogy meg lehetne szüntetni számos jelenlegi jóléti szolgáltatást. További ellenvetés az, hogy a NIT csökkentené a munkavégzési hajlandóságot, mert e kedvezmény jogosultjai munkanélküliség esetén garantált minimumbérhez jutnak. Az ellenőrzés és jelentéstétel jelentősen csökkenthető. Az általány jövedelmi adózás - adómentességgel kombinálva - lehetővé teszi a negatív jövedelmi adót és egyidejűleg a tényleges adó arányának a megtartását rendkívül alacsony költséggel. Ezt úgy lehet elérni, hogy magáért a mindenkit megillető adómentességért, is adót kell fizetni havi bontásban. Az adómentességen alapuló adó kiszámítására átalányadóval kerülne sor. Ezt az adót közvetlenül a munkáltatótól szednék be. Ez az egyszerű módszer lehetővé teszi a hatékony progresszív adóztatást, amely pozitív összeget eredményez, amikor a jövedelem meghaladja az adómentesség mértékét. Ha azonban a jövedelem kisebb, mint az adómentesség mértéke, akkor a tényleges progresszív adó mértéke negatívvá válik anélkül, hogy ebbe bármilyen adóhatóság intézkedne. Csak nagyon magas jövedelem esetén vezet a pozitív adóztatás olyan tényleges adóarányhoz, amely már megközelíti az átalányadó mértékét.

Az adómentességi adót úgy is lehet értelmezni, mint az adóra nyújtott hitelt, amelyet vissza kell fizetni, amikor a jövedelem eléri az adómentességi szintet. Ez a szint az, ahol a fizetett adó és az adó meghitelezése találkozik. E szint felett az állam már adóbevételhez jut az adófizető polgártól. E pont alatt az állam fizeti az adót az adóalanynak.

A negatív jövedelmi adó lehetővé teszi a garantált minimumjövedelmet, amit alapjövedelemnek is neveznek. A garantált minimumjövedelemnek olyan mértékűnek kell lenni, hogy biztosítsa a jogosultjának a túlélését. A NIT mértéke lehet néhány száz dollár, amit egy adott városi önkormányzat 2 %-os helyi adóval biztosíthat. A garantált minimumjövedelem rendszer bevezetése esetén meg lehet szüntetni a minimális bért és ugyancsak meg lehet szüntetni a jelenlegi szociális és jóléti programokat.

Ezek az elgondolások már hosszabb ideje ismertek és népszerűek a hátrányos helyzetű lakossági rétegekben, végrehajtásukra azonban politikai okokból soha nem került sor. Ennek részben az egyes országokban létező adózási jogszabályok és gyakorlati módszerek az okai. Néhány államban azonban már kísérleteztek az adóvisszatérítést eredményező adójóváírással, amelyet akkor is meg lehet kapni, amikor tulajdonképpen nincs olyan adófizetési kötelezettség, amit az kiegyensúlyozna. (Vagyis itt tényleges adófizetés nélküli adóvisszatérítésről van szó.) Ilyen például az Egyesült Államokban az Earned Income Tax Credit és Nagy-Britanniában a Working Tax Credit. Nixon elnöksége alatt az Egyesült Államok törvényhozásában, a Kongresszusban, csaknem sikerült ezt a javaslatot elfogadtatni. Milton Friedman eleinte lobbizott a javaslat elfogadása érdekében, de amikor kiderült, hogy a NIT-javaslat csak a jelenlegi rendszer kiegészítéséül szolgálna és nem a lecserélésre, akkor Friedman már ellenezte.

A demokrácia többségi uralom, de melyik többségé?

Azok, akik védelmezik a jelenlegi reáldemokrácia rendszerét, arra hivatkoznak, hogy a rendszerváltás során hozott jogszabályok, így az alkotmány szerepét betöltő alaptörvény is, fogyatékosságaik ellenére is teljesítették a hozzá fűzött reményeket, és Magyarországon működőképes demokratikus rend jött létre. A meglévő gazdasági, társadalmi és szociális feszültségekért tehát nem lehet a jogszabályokat, és általában a szabályozókat felelőssé tenni. Ez ahhoz hasonló, hogy a magyar labdarúgás sem azért rossz, mert rosszak a szabályok. Ez részben igaz. A labdarúgás azonban üzleti vállalkozás lett, profitorientált tevékenység, maga a játék pedig cirkuszi előadás és a játékosok a gladiátorokhoz vagy a versenylovakhoz váltak hasonlatossá.

Egy anyagilag kifosztott ország nem tud pénzügyileg nemzetközi szinten versenyezni. Minél inkább pénzkérdés a labdarúgás, annál kevésbé versenyképes egy szegény ország, amely a szélsőségesen igazságtalan tulajdonviszonyok miatt teljes jövedelmét kénytelen évről évre átengedni a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának. Ebből következik, hogy a makroszabályozás a nemzetközi állapotok és ennek magyarországi begyűrűzése, azaz a szabályozók is az okai a magyar labdarúgás jelenlegi siralmas helyzetének. Más szóval a játékszabályok milyensége is számít, de ennél fontosabb a gazdasági és pénzügyi szabályozók kényszere.

Vegyünk egy másik példát! Ha rossz a közlekedés, túl sok ember sérül meg, veszíti életét, meg lehet-e oldani e problémákat, mondjuk a KRESZ módosításával. A válasz itt is az, hogy részben igen. Nyilvánvaló, hogy a közlekedés oly sok tényezője közül mindegyik számít. Számít az autók korszerűsége, az autóban ülő emberek vezetői képessége, idegrendszerének kiegyensúlyozottsága és természetesen számít az utaknak a helyzete és számít mindhárom rendszernek, embernek, járműnek és útnak a harmonizációja. És e három rendszert összekapcsoló közlekedési szabályok is tökéletesíthetőek, vagyis részben lehet a KRESZ módosításával is csökkenteni a közlekedés veszélyességét.

Ha rátérünk az ország társadalmi-gazdasági és politikai viszonyaira, az alkotmánynak és a többi meghatározó jogszabálynak igenis fontos szerepe volt és van abban, ahogyan az ország egésze működik. Ha például az alkotmány szerepét betöltő alaptörvény nem lenne tele csonka jogszabállyal, azaz olyan előírással, amelyhez nincs szankció kapcsolva, és ezért a szabály kikényszeríthető jogból óhajjá változik, akkor esetleg meg lehetett volna előzni a jelenlegi szélsőséges tulajdonviszonyok kialakulását. Az az alaptörvény, amelyet önjelölt elitek képviselői fogalmaztak meg, és amelyben két személynek (Tölgyessy Péter és Sólyom László) kulcsszerepe volt, lehetővé teszi, hogy a népszuverenitás teljesen alárendelődjék a partikuláris érdekeket képviselő pártszuverenitásnak. Ez a szabályozás megengedte, sőt bátorította a lakosság egészének a tulajdonát képező közvagyon túlzott arányú, túl olcsó és túlságosan külföldiek számára történő elidegenítését. A fát a gyümölcséről, egy jogrendszert az általa létrehozott viszonyok igazságosságáról vagy igazságtalanságáról lehet megítélni. A jelenlegi - általunk selejtesnek tartott - alaptörvény nem védte meg az állami közfeladatok finanszírozásához nélkülözhetetlen köztulajdont. Ma sem az államnak, sem az állampolgároknak nincs tőkejövedelmet biztosító vagyona. Mindezt még igazságtalanabbá teszi, hogy a népképviselet legfontosabb szervéből, az Országgyűlésből az antidemokratikus, kirekesztő 5 %-os szabállyal ki van zárva a magyar társadalomnak mintegy fele.

A nemzeti egység megteremtése

A koalíció és az ellenzék egyaránt a nemzet egészének a nevében tart igényt a kormányzásra. A nemzet, a magyar társadalom egészét az osztja meg, hogy a nemzet egésze munkája nyomán létrejött közvagyont egy igen szűk, mintegy 5 %-nyi kisebbség elvette a magyar társadalom többségétől és azt áron alul külföldiek kezére juttatta, illetve a saját magántulajdonává tette. Ez a vagyoni megosztottság azt jelenti, hogy a vagyontalan többség meg lett fosztva politikai és gazdasági önrendelkezésének az anyagi alapjától. Vagyon és hatalom elválaszthatatlan egymástól és az egyik a másikra cserélhető fel.

Itt válik fontos kérdéssé, hogy lehet-e demokráciának tekinteni azt a többségi uralmat, ahol a számbeli többségen alapuló közakaratot a vagyoni többséggel rendelkező számbeli kisebbség érdekérvényesítő fölénye minden korlát nélkül felülírhatja. A demokrácia védelmezői nem tesznek különbséget a számbeli többség és az érdekérvényesítési fölény vagy többség között. Ez alkalmas arra, hogy a demokratikus látszatokra épülő alibidemokrácia látható terében lévő számbeli többség mögött a pénz- és termelői vagyonnal rendelkező oligarcha érdekcsoport a korrupció legváltozatosabb technikáival konvertálja át pénzügyi és vagyoni fölényét politikai érdekérvényesítéssé.

Amikor a közvagyont privatizálták, nem mondták meg, hogy a hatalmat jelentő vagyonnal ezentúl egy olyan érdekcsoport tagjai rendelkeznek, akiket többé nem lehet leváltani, demokratikus ellenőrzéssel kontrollálni, mert a magántulajdon intézményei autokratikus, sőt diktatórikus szabályok szerint működnek. E hatalmat is jelentő gazdasági intézmények vezetői nem verseny alapján választódnak ki, hanem elsősorban a tulajdonosok érdekei, és akarata érvényesül. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a ma demokráciának nevezett rendszer a pénz- és korporációs oligarchia álcázott diktatúrája, amely kulisszának használja a számbeli többség alapján működtetett demokratikus formákat és eljárásokat. Mindezt úgy teszi, hogy a tényleges döntés nála és az általa létrehozott intézményeknél van, és ezek mindig felülírhatják a számbeli többség elvén működő demokratikus közakaratot.

Non-profit vagy profitorientált egészségügyi rendszer?

A jelenlegi, nemzeti kockázatra épülő és nagy szolidaritási rendszernek minősülő, egészségügy non-profit rendszernek tekinthető, mert nincs megterhelve a profit kitermelésével. Ha bevezetik a több-biztosítós rendszert, akkor egyrészt több és nagyobb igazgatási apparátus költségeit kell a rendelkezésre álló egészségügyi alapból finanszírozni. Ha pedig e biztosítók a magántőke bevonásával profit érdekeltség szerint működnek, akkor a rendelkezésre álló egészségügyi alapból a profitot is versenyképes szinten ki kell termelni. Senki nem fogja a tőkéjét olyan biztosítóba befektetni, amely legalább nem hoz annyi profitot, mintha ezt a pénzt állampapírokba fektetné, vagy elérné az átlag profitrátát. A legnagyobb közpénzalap: a költségvetés, és a második legnagyobb közpénzalap: az egészségügyi alap. Ebből a közcélokat szolgáló kasszából akarnak versenyképes méretű profitot kiemelni a teljesen felesleges befektetők.

Természetesen szükség van az egészségügyi rendszer korszerűsítésére, hatékonyabbá tételére, azaz igazi, a szó eredeti értelmében vett reformra. Erre jó példa az, ami Finnországban történt három évtizeddel ezelőtt. Akkor ennek a skandináv országnak a mutatói a szív- és érrendszeri megbetegedések, a rák betegségek, az alkoholizmus, az átlag életkor mutatói tekintetében rendkívül rosszak voltak és Európában Finnország a lista utolsó helyein foglalt helyet. Ekkor a finn társadalom és kormány elhatározta, hogy hosszú távú megelőzési program keretében átalakítja a finn lakosság életmódját. Nagyszabású egészségügyi nevelés és oktatás indult be, általánossá tették az egészségügy szolgálatában álló tömegsportot, ennek kiépítették az infrastruktúráját, megváltoztatták a finnek étkezési szokásait, kiépítettek egyetemi klinikai központokhoz kapcsolódó egészségügyi régiókat és még sok más valódi reformintézkedést foganatosítottak. Mindennek eredményeként ma Finnország a pozitív egészségügyi mutatók tekintetében az első egész Európában. Magyarországnak is egy ilyen egészségügyi reformra volna szüksége, nem pedig arra, hogy szatócsüzletté alakítsák át az egészségügyet, hogy ún. befektetők hatalmas jövedelmet szakítsanak ki maguknak az amúgy is szűkös egészségügyi alapból.

MONDRAGON - Alternatív gazdasági modell Magyarország számára

Ma, amikor a szélsőséges ultraliberális pénzügyi és gazdasági politikát folytató koalíciós kormányzat felkészült a magyar közvagyon maradék részének is a privatizálására, arra hivatkozik, hogy minderre egyrészt az Európai Unió felé vállalt konvergencia program kötelezettségei, másrészt az ország megingott államháztartási és külkereskedelmi egyensúlyának a helyreállítása miatt van szükség. A szélsőségesen liberális koalíció reformnak nevezi a közvagyon maradékának non-profit elv szerint történő működésének a felszámolását, és a profit elv szerint működő üzleti tevékenységgé való átalakítását. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának, amely a magyar közvagyon túlnyomó részének a tulajdonosává vált, természetesen az az érdeke, hogy minden non-profit közszolgáltatás profitelv szerint működő üzletággá legyen átalakítva és a közszolgáltatások révén is legalább az átlag profitnak megfelelő haszonhoz juthasson. Ma például az egészségügyi célkora fordítható köztulajdonban lévő pénzalap mintegy 1500 milliárd forint. Ez a non-profit elv szerint teljes mértékben a magyar egészségügyi tevékenység rendelkezésére áll. Ha a magánbefektetők is belépnek a rendszerbe, például az egészségügyi magánbiztosítók révén, akkor ebből az összegből ki tudják hasítani maguknak legalább az átlagprofitot (15-20 %, azaz mintegy 300 milliárd forintot), mert különben gazdaságilag értelmetlen lenne az egészségügyi rendszer magánirányítás alá helyezése. Ezt a profitot el kell érniük, mert ha nem tudnak nagyobb haszonhoz jutni, mint például, amit az államkötvények vásárlása révén elérhetnek, akkor értelmetlen részt venniük az egészségügyi rendszer privatizációjában.

A közvagyon működtetésében mutatkozó problémákat, amelyek a hatékonyságot, a versenyképességet érintik, nemcsak a non-profit működésről a profit elv szerinti működésre való áttéréssel lehet felszámolni. Ennek egyik gyakorlatban bevált módszere az, ahogyan Spanyolországban, közelebbről a Baszkföldön, a MONDRAGON ipari szövetkezet csoportok működnek. Ezeket a rendkívül sikeres termelőüzemeket 1956-ban Don José Maria Arizmendiarreta katolikus szerzetes alapította. Már 1958-ban a jelenlegi pénzegységben kifejezve 1 milliárd 650 millió euró nagyságrendű forgalmat értek el. Az alapítók 1958-ban létrehozták saját pénzintézetüket is, a Caja Laboral-t (a Munkáskasszát). Ennek a házi banknak 1998-ban az évi forgalma meghaladta a 860 millió eurót és adózás előtti nyeresége pedig elérte a 115 millió eurót. A szövetkezeti tagoknak gyakorlatilag nem lehet felmondani, de mindegyiküknek 10 000 euróval kell hozzájárulni az ipari szövetkezet alaptőkéjéhez. Ezt az összeget három év leforgása alatt levonják az adózás után megmaradt nettó bérből. A szövetkezeti tag munkavállalók többet keresnek, mint a többi hozzájuk hasonló spanyol munkavállaló, ugyanakkor a menedzserek csak a felét kapják a szokásos spanyolországi átlagnak. A bérstruktúra is eltér a szokásostól. A legmagasabb bér 3500 euró lehet. A jóléti ellátásokra, illetve szociális segélyezésre fordított befizetéseket egy elkülönített letéti számlán kezelik. Amennyiben szükségessé válik a jogosult pénzügyi támogatása, vagy szükséghelyzetbe kerül, ebből az alapból részesül segélyezésben. Amikor az illető betölti a hatvanadik életévét, akkor a letéti számla átalakul végkielégítési számlává, és a jogosult dönti el, hogy mire fordítsák a segélyezésre félretett összeget.

Mondragon egy baszkföldi város és törvényhatósági terület nem hivatalos baszk neve. Ebben a térségben már az 1940-es években próbálkoztak demokratikusan jól átlátható gazdasági tevékenységet meghonosítani. Ebben az időszakban érkezett a fiatal szerzetes José Maria Arizmendiarreta a városba. 1943-ban egy demokratikusan irányított műszaki iskolát alapított. Ez az iskola kulcsszerepet játszott a szövetkezeti mozgalom létrejöttében és fejlődésében. 1956-ban öt frissen végzett diák hozta létre az első szövetkezeti vállalatot, amelyet ULGOR-nak neveztek a vezetéknevük kezdőbetűi után. Át akarták ültetni a gyakorlatba, amit az iskolában tanultak. 1959-ben kezdte meg a Caja Laboral Popular nevű szövetkezeti hitelintézet a működését, és ez elősegítette, hogy új szövetkezeti vállalatok alakulhassanak a következő években. A csoporthoz tartozó szövetkezeti vállalatok egymást kölcsönösen támogatják. E vállalatok munkavállalói pénzügyeiket a Caja Laboral-on keresztül intézik, beleértve az egészségügyi és nyugdíjbiztosítást is. Van a szövetkezeteknek egy üzletláncolata is, az Eroski, amelynél bevásárlásaikat intézik. Időközben a Don José Maria által alapított műszaki iskola Mondragon Egyetemmé fejlődött. További erőssége a szövetkezeti vállalatoknak, hogy gazdasági nehézségek idején a szövetkezeti tagok inkább vállalják járandóságaik csökkentését, minthogy elveszítsék munkahelyeiket. Ha pedig ez sem állítja elő a pénzügyi egyensúlyt, akkor a fölöslegessé vált munkaerőt más szövetkezet vállalatokba helyezik át, ahol gazdaságosan lehet foglalkoztatni őket.

Az 1980-as években felgyorsult globalizáció volt az, ami arra kényszerítette a Mondragon vállalatokat, hogy egy nagy szövetkezeti korporációba, Mondragon Cooperative Corporation-ba - MCC, egyesüljenek. Jelenleg ez Baszk tartomány legnagyobb vállalata és Spanyolország hetedik legnagyobb cége. A munkavállalók tulajdonában lévő és munkás önigazgatással irányított szövetkezet vonatkozásában pedig a legnagyobb a világon.

A már említett Mondragon Egyetem 1990-ben létesült magánegyetemként és jelenleg három településen lévő campusaiban 4 000 diák lakik és tanul. Napjainkban már több mint 70 000-en dolgoznak a szövetkezeti vállalati komplexumban és 2004-es felmérés szerint csak 35 000-en teljes jogú szövetkezeti tagok. A többiek ún. próbaidőszakot töltenek. Mivel a tagokat csak igen súlyos vétségek esetén lehet kizárni a szövetkezetből, ezért ahhoz, hogy valaki teljes jogú taggá válhasson, próbaidőszakon kell keresztül mennie, ahol be kell bizonyítania, hogy alkalmas azoknak a jogoknak és kötelezettségeknek a vállalására, amelyekkel a szövetkezeti tagként való munkavállalás jár. A Mondragon gazdaság ma 150 szövetkezeti üzemből áll, és különböző iparcikkeket előállító területeken folytatnak tevékenységet.

A köztulajdoni vállalkozás két megkülönböztető jegye: minden munkavállaló személyes tulajdoni részesedése és azonos beleszólási joga a szövetkezet közgyűlésén hozott döntésekbe. A szövetkezeti társulás üzemeiben ipari termékeket állítanak elő és ugyanúgy profitorientáltak, mint más vállalkozások. A szövetkezeti társulás súlypontját hetven ipari üzem alkotja, amelyek legtöbbje a kis- és közepes üzemek kategóriájába tartozik. A hűtőgép-előállító üzem több mint 2 000 tagot foglalkoztat. Az említett üzemek a legkülönbözőbb termékek széles skáláját állítják elő magas színvonalon, amelyhez felkészült munkaerőre van szükség. Minden szövetkezeti vállalatnak gondoskodnia kell arról, hogy a nála munkát végzők 60 %-a tulajdonos legyen, és csak 40 % lehet nem tulajdonos alkalmazott. A másik követelmény, hogy a foglalkoztatottak száma vállalatonként nem lehet több 300-nál, és mindegyiküknek társulási szerződést kell kötniük a szövetkezeti bankkal.

Ebben a megállapodásban vannak rögzítve a szervezeti és működési rend és az üzemvezetés alapszabályai. A belépés akkor veszi kezdetét, amikor az illető ezt a társulási megállapodást a szövetkezeti bankkal aláírja. Ez kötelezi a vezetést meghatározott szociálpolitikai előírások betartására. Az egyik szerint a nyereség tíz százalékát közcélra kell fordítani. A tagok az elért nyereséget nem tekintik öncélnak, hanem a közjót szolgáló eszköznek. Egy másik ilyen kötelezettség, hogy a személyzetnek csak a tíz százaléka lehet függő helyzetű alkalmazott. Így nem alakulhat ki csoportönzés a vállalaton belül. Már említettük a harmadik alapelvet, hogy az üzemnagyság személyzeti szempontból 300 szövetkezeti tagra van korlátozva. Ennek az az oka, hogy egy üzem csak akkor lehet valóban rugalmas, hatékony és demokratikus, ha méretei és működése áttekinthető. Egy negyedik alapelv a szolidaritás. Ha tehát egy új szövetkezet létrehozása konkurenciát támasztana egy már létező baszkföldi üzemmel szemben, akkor erről lemondanak.

Ez a szociálpolitikailag és gazdaságilag átgondolt alapszabály jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a mondragoni szövetség egyedülállóan sikeresnek bizonyult, és amelynek modell értéke van az emberi civilizáció szempontjából. A szövetkezeti tagok tevékeny résztulajdonosok, főnök nincs. Ha csak lehetséges a termelést csoportosan végzik. A munkát végző csoportnak nincs hierarchikus struktúrája, ők határozzák meg a munkafeladatok szétosztását és elvégzését, és valamennyi tag személyében felelős az általa végzett munkáért. A szövetkezeti tagok együttműködési képessége ennek az alá- és fölérendeltségi csoporttevékenységnek az előfeltétele. A mondragoni siker azt mutatja, hogy felnőtt emberek között az egyenrangú mellérendeltséggel végzett együttműködés optimális. A viszonylag egyenlő jövedelem elosztás további előnyöket jelent. 2000-ben a legtöbbet kereső jövedelme hatszorosa lehetett annak, aki a legkevesebbet kereste. Mondragonban ismeretlen az az eltúlzottan magas menedzserjövedelem, amely ma a multinacionális cégeket jellemzi. A szövetkezeti vállalatoknak a gazdasági erejét az is növeli, hogy az elért nyereség nagyobb részét további beruházásokra, fejlesztésre fordítják. Tovább növeli versenyképességüket az, hogy a szövetkezethez tartozó vállalatok a legszorosabban együttműködnek egymással. Nemcsak a termék szempontjából vannak egymásra utalva, hanem a vállalati komplexum minden részvevője segíti egymást.

Mit gyártanak a Mondragon szövetkezetcsoport vállalatai? A termékskála felöleli a rádió- és tévéalkatrészek, az automatizációs technika digitális irányításának és az útjelző tábláknak az elektronikus alkotórészeit. Gyártanak szerszámgépeket a fémfeldolgozáshoz, és ugyancsak fontos alkotóelemeket olyan szállítóeszközökhöz, mint a vasúti kocsik, a mozgólépcsők, liftek, szerelésnél használt ipari robotok. Gyártanak szerszámgépeket a műanyag-feldolgozáshoz és a házak, ablakok hőszigeteléséhez. Készítenek légkondicionáló- és fűtőberendezéseket, háztartási gépeket, mint például a mikrohullámú sütő, elektromos tűzhely, vízmelegítő, hűtőszekrény, mosó- és mosogatógép, szárítógép. Ezen túlmenően fafeldolgozáshoz szükséges gépeket, sőt bútorokat is gyártanak. De nem hiányzik az építkezéseknél, hajógyártásnál használt gépek és alkatrészek gyártása sem. Vannak továbbá mezőgazdasági- és fogyasztási szövetkezetek is.

Gazdasági szempontból a szövetkezeti üzemek közepes tőke igénybevétellel működnek. Nincs köztük sem túl nagy, sem túlságosan tőkeigényes termelőegység. A vállalatok többsége a többi szövetkezeti vállalat részére termel, így például termosztátokat és ventillátorokat a nagyobb üzemnek, hűtőszekrényeket, elektromos tűzhelyeket és fűtő berendezéseket más üzemeknek. A darabszám meglehetősen nagy és ez is hozzájárul ahhoz, hogy ezek az üzemek sikeresen értékesítik áruikat a helyi, az országos és a nemzetközi kereskedelemben. Szakértők megállapították, hogy mind az egyes vállalatok, mind az össz-szövetkezeti struktúra igen hatékonyan van megszervezve, mivel rugalmas és nyitott az innovációra, ezért a jövőbeli kilátásaik is jók. Ehhez hozzájárul az alkalmazottak folyamatos képzése és a fejlesztésekre jelentős összegeket fordítanak.

A Mondragon Szövetkezeti Korporáció legfelsőbb irányító szerve a 650 tagú Szövetkezeti Kongresszus. A küldötteket közvetlenül választják a szövetkezeti tagok. Az évi közgyűlés választja a kormányzótanácsot, amely ügyvezetőként a mindennapi irányítást végzi, valamint a korporáció legfelső vezetőit. Minden egyes tagvállalatnál működik egy helyi üzemi tanács választott elnökkel, amely testület segítségére van az adott vállalat ügyvezető menedzserének. Így biztosítható, hogy a vállalati irányítás összhangban álljon az adott vállalatnál dolgozó szövetkezeti kollektíva érdekeivel.

A Mondragon Szövetkezeti Korporáció történetében a nagyvállalattá való integrálódás konfliktusokhoz vezetett. Nehéznek bizonyult egy nemzetközi nagyvállalat működésének a követelményeit összeegyeztetni a kis szövetkezeti vállalatok demokratikus működési elvével. Olyan vádak is felmerültek, hogy titokban a Korporáció külföldön is - főleg Latin-Amerikában - működtet vállalatokat, amelynek az alkalmazottai nem kapták meg a teljes jogú szövetkezeti tagságot. A szakszervezetek is sérelmesnek találták, hogy korlátozva vannak és a Mondragon Korporáció szemére vetették, hogy tulajdonképpen csak üzleti reklámcélokból használják a szövetkezeti eszméket és formákat. Aggodalomra adott okot az is, hogy lazítottak a bérskálán és ma már jóval nagyobb a menedzserek és az egyszerű szövetkezeti tag munkavállalók juttatásai között a különbség, mint amilyen korábban volt. E konfliktusok leküzdésére újból és újból alulról jövő kezdeményezések történtek abban az irányban, hogy szorosabb legyen a vállalati irányítás és a munkát végző szövetkezeti tagok közötti kapcsolat: erősebb legyen az alulról jövő ellenőrzés és beleszólás.

"Caja Laboral Popular" - A Szövetkezeti Bank

A szövetkezeti üzemek mellett központi szerepet játszik az ugyancsak szövetkezeti formában működő Szövetkezeti Népbank. Ennek a fiókjai Baszkföld minden részén megtalálhatóak. Ily módon a szövetkezetcsoport össze tudja gyűjteni a lakosok megtakarításait, és azt hatékonyan tudja befektetni. Ezáltal külső hitelek felvétele nélkül rendelkezik a beruházásokhoz szükséges pénzeszközökkel.

Már volt róla szó, hogy a bankkal kötött társulási megállapodás a mondragoni szövetkezeti együttes legfontosabb eleme, mert ebben rögzítik azokat a szociálpolitikai alapelveket, amelyeket az üzemvezetésnek be kell tartania és azt a módot, ahogy a szövetkezeti együttesen belül a munka és a tőke összekapcsolódik. Tartalmazza a szövetkezetben résztvevők tulajdoni részesedésének a feltételeit, a felvett hitelek törlesztését és kamatainak fizetését és a bérpolitikának az irányvonalait. Ez biztosítja, hogy a szövetkezeti vállalatok elegendő pénzzel rendelkezzenek beruházásaikhoz. Minden vállalat köteles szabadon lévő pénzeszközeit a Szövetkezeti Népbanknál tartani és nem léphet üzleti kapcsolatba más bankkal. A pénzügyi források hiánya más országokban gyakran vezetett súlyos gazdasági nehézségekhez. A szövetkezeti komplexum eddigi története bizonyítja, hogy Mondragonban ezt a problémát sikerült megoldani.

A szövetkezeti vállalatok részt vesznek képviselőikkel a bank kormányzótanácsában és a maguk részéről megengedik a banknak, hogy saját könyveikbe betekintsen, és évente benyújtanak pénzügyi tervet is. Mindez egy jól kiegyensúlyozott rendszer, melynek révén a Szövetkezeti Bank tevékenységét mind a befektetők, mind a hitelfelvevők irányában felelősségteljesen és optimálisan tudja ellátni. Így a bank anélkül képes szolgáltatásokat nyújtani a kisipari szövetkezeteknek, hogy hatalmas szervezetté válna, amely az ellenőrzése alá vonja az üzemeket, ahogyan az az ultraliberális kapitalizmus jelenlegi viszonyai között a gyakorlat.

A bankot gyakran "másodfokú szövetkezet"-nek is nevezik, mert közgyűlésén nemcsak saját tulajdonosai, hanem a szövetkezeti együttes mintegy 150 köztulajdonú vállalkozása is tagként vesz részt. A banki tevékenység azonban csak a hitelszövetkezet tevékenységének egy részét alkotja. Ezen felül működik 100 szakértővel egy tanácsadó testület, amely egy hat részleggel rendelkező korábbi önálló szövetkezetből jött létre. Ez a tanácsadó testület készíti el a stratégiai terveket az üzemek bővítésére, a piaci elemzéseket és kijelöli a megcélzott üzleti kapcsolatokat. Nemcsak szoros kapcsolatot tart fenn minden egyes szövetkezeti vállalattal, amennyiben szorosan figyelemmel kíséri ezek gazdasági teljesítőképességét, de fontos szerepe van az új szövetkezeti vállalatok létrehozásában. Megkeresi Baszkföld községeinek és kisvárosainak azokat a csoportjait, akik szívesen alakítanának újabb szövetkezeti vállalatot. Ajánlásokat tesz a részükre, hogyan kell ehhez hozzáfogni, és megfelelő ismereteket bocsát a rendelkezésükre amennyiben meghívja őket az egyes vállalatok helyszíni tanulmányozására és tapasztalatainak átvételére. Gyakran két évig is tart a felkészüléssel kapcsolatos tanulmányok elvégzése. Ezen részletesen megvitatják a tervezett üzem megvalósíthatóságát, a tervezett termékek piacképességét, az előállításukhoz szükséges anyagokat és erőforrásokat. Ily módon bővül a demokratikusan tevékenykedő közgazdaság újabb életképes vállalatokkal. Az üzemi tanácsadás magas színvonalú tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy az utóbbi években szinte valamennyi szövetkezeti vállalat sikeres volt. A piacon észlelt legkisebb kedvezőtlen jel is alapos elemzésre kerül. Nyomban megkezdődik a probléma megoldására a közös erőfeszítés és a konzultációk után haladéktalanul meghozzák a szükséges intézkedéseket. Ezeknek a végrehajtását és következményeit ellenőrzik és elemzik. A szövetkezeti vállalatok így folyamatosan megkapják az optimális támogatást egy hivatásos szakképzett tanácsadó testülettől.

Az Egyesült Államokban minden újonnan létesült vállalatból már csak az ötödük működik. Mondragonban például 1956 és 1986 között 85 szövetkezeti vállalat létesült és csak háromnak kellett bezárnia kapuit.

A szövetkezeti szövetség alkotja a szövetkezeti gazdaság szervezetrendszerét hordózó struktúrát. Ez a struktúra összekapcsolja a középméretű vállalatok rugalmasságát a nagyüzemeknek a szilárdságával, és emellett viszonylag biztonságos jövőképet, nyújt. A saját hitelbank, a szociális tevékenység és az ugyancsak saját képzési intézmények biztosítják a szövetkezeti alapértékek viszonylag zavartalan megvalósításának a feltételeit. A műszaki képzést nyújtó központok, valamint a gazdasági vezetőképzők lehetőséget adnak a fiataloknak, hogy elsajátítsák a szövetkezeti gondolkodást és cselekvésmódot. A mellérendeltség és egyenrangúság jellemzi a szövetkezeti tevékenységet és ez megmutatkozik a lakosság gondolkodásmódjában is. A helyi polgárok a szövetkezeti hitelbanknál tartják számláikat. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy a szövetkezeti közösség a nemzetközi pénzvilág által kézben tartott pénzügyi rendszertől függetlenül tud tevékenykedni. Ez önálló és sikeres fejlődésüknek az egyik fontos előfeltétele.

A szövetkezeti vállalatoknak a szoros együttműködése eddig viszonylag sikeresen megvédte őket az őket körülvevő pénzuralmi módszerekkel működő kapitalista rendszer társadalmi-gazdasági behatásaitól. Ez lehetővé tette, hogy viszonylag zavartalanul és önigazgató módon járhassák a saját útjukat. Ez eredményezte azt, hogy a mondragoni tapasztalat egyfajta harmadik útnak tekinthető a társadalmi-gazdasági jövőt illetően. Autonómiájuk azonban nem védi őket teljesen a pénzuralmi rendszer gazdaságának a nyomásától és a piaci versenytől. Ez kikényszeríti, hogy ezek a szövetkezeti vállalatok éppen olyan hatékonyan, gazdaságosan és versenyképesen termeljenek, mint a konkurens riválisok, esetleg még termelékenyebben.

A fenntartható növekedés önellentmondás

Véges Földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet végtelenül, a fenntartható növekedés propaganda célokat szolgáló képtelen állítás. A fenntartható növekedés a kamatmechanizmussal működtetett magánpénz-monopólium kényszerhatása az emberi civilizációra, de úgy pusztítja a pótolhatatlan erőforrásokat, ahogy a rákos daganatok pusztítják el végül azt az élőlényt, amely élőlénynek a halálával ők is elpusztulnak. A lehetetlen fenntartható növekedés helyett a pótolhatatlan erőforrások elpusztítása helyett az emberi élethez szükséges erőforrások fenntartására van szükség.

A korlátlan növekedés és fogyasztás kiszolgálja a magánpénz-monopólium adósságszolgálati igényeit, de következménye a környezet olyan szennyezése, az erőforrások olyan felhasználása, amelyek visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak be. A káros környezeti hatás egyik bizonyított következménye bolygónk hőmérsékletének emelkedése, amely maga is gyorsított ütemben előre haladó folyamat. Teljes kibontakozása nyomán olyan következményekkel kell számolni, amelyek nemcsak megemelik globálisan a tengervíz szintjét és veszélyeztetik az alacsonyan fekvő területeken élő népeket, de az éghajlati változások is igen jelentősek, hiszen tovább fokozhatják a szárazságot ott, ahol máris előre haladt az elsivatagosodás, másrészt pedig oda juttat többletcsapadékot, ahol erre már nem lenne szükség.

A környezetszennyeződés nyomán fokozódik a megbetegedési arány, ami aláássa embermilliók munkavégző képességét. A pénz- és korporációs oligarchia viszont tovább tudja fokozni az ellenőrzése alatt álló pénz és termelői vagyon koncentrációját, amellyel a tőkeszegény kis- és közepes vállalatok nehezebb helyzetbe kerülnek. Mindez a munkaképes lakosságban fokozza a megbetegedési arányt. Az államnak kell közbeavatkoznia a munkanélküli ellátás, a segélyezés, az egészségügyi gondoskodás biztosításával. Fokozódnak a társadalmi feszültségek, amelynek nyomán viszont az államoknak egyre többet kell költeniük a közbiztonság, a jogrend és a közrend fenntartására. A pénzuralmi renddel kényszerűen járó eladósítás, valamint a fokozódó közterhek következtében az államok pénzügyi egyensúlya megbomlik és egyre több államnak a háztartása válik finanszírozhatatlanná. Mindez párhuzamosan fut a nemzetközi pénzvilág hatványozott ütemű gazdagodásával, azaz azok az érdekcsoportok erősödnek, jutnak egyre nagyobb nyereséghez, akik értéket nem állítanak elő, csak a mások által megtermelt értéket elosztják. Az egyes államok és társadalmak zsarolhatóvá válnak, és elkerülhetetlenül fokozódik a vagyontalan rétegek, a hátrányos helyzetűek elszegényedése. Az ezekhez tartozók természetesen hamarabb halnak meg. Mindez végül aláássa az érték-előállító szektor életképességét is. A végső eredmény pedig társadalmi méretekben is ugyanaz lesz, mint a rákbetegség, és a megbetegedett élőlény viszonylatában. A pénzoligarchia végtelen gazdagodási igénye végülis elpusztítja az emberiség termelőképességét és világméretű civilizációs válságba torkollik.

Az emberiség nem azért létezik, hogy legyen piaci verseny, és tudjon adósságszolgálatot fizetni. A termelékenység, a profit, a gazdasági növekedés végső célja az ember - minden egyes ember - szabadságának, képességei optimális kibontakozásának - a társadalmi méretű biztosítása. Ugyanezt szolgálja a társadalmi igazságosság, a jogállamiság, a jog uralma és természetesen a környezetvédelem. Végső soron minden alá van rendelve az emberiség közös szükségleteinek érdekeinek és értékeinek. Más szóval, nem az ember van a gazdaságért, a pénzvagyon végtelen növekedéséért, hanem a gazdaság és a pénzrendszer is csak akkor létjogosult, ha az emberközpontú társadalom szolgálatában áll.

Aki tanulmányozza a pénzuralmi rendszer szerkezetét és működését, azt a módot, ahogyan egy viszonylag szűk érdekcsoport a nála lévő magánpénz-monopólium segítségével miként tudja folyamatosan kisajátítani magának a termelőgazdaságban előállított értéktöbbletet, az tudja, hogy ennek a parazita rendszernek a megváltoztatásához elégséges a kamatmechanizmussal működtetett magánpénzrendszer közpénzrendszerré való átalakítása. A pénzuralmi rendszert kialakító bankárdinasztiák minden energiájukat a pénzzel történő manipulációnak szentelik. Az ultraliberális monetarizmus uralomra jutása a kapitalizmus belső viszonyait is átalakította, amennyiben a termelőgazdaságot teljes mértékben alárendelte a pénzgazdaságnak. A szélsőséges monetaristák az 1970-es évek óta azt a tévtant hirdetik, hogy az általuk szabályozott és irányított pénzpolitikával válságmentes és végtelenül tartó, azaz fenntartható gazdasági növekedést lehet elérni. Úgy vélik, hogy pénzkibocsátással, a pénzmennyiség szabályozásával, a kamatmechanizmus működtetésével, az árfolyamok manipulálásával meg lehet változtatni a társadalmi viszonyokat. Sőt, azt a képtelenséget is hozzáteszik, hogy igazságosabbá lehet tenni a társadalmat, mert a versenyképesség fokozásával több és jobb szolgáltatás lehet előállítani, és ez pedig végső soron minden ember hasznára van.

A pénz, amely csupán egyezményes jel, és amely jelnek a kibocsátása elsősorban azokat illetné, akik magát a jelzett dolgot előállítják, természetesen a pénzkapitalista társadalom központjában áll. A kapitalistának nevezett rendszert helyesebb lenne olyan gazdasági esélyegyenlőségen alapuló és személyhez kötött magántulajdonnal működtetett rendszerrel felváltani, amelyben megvan a pénztőkének a maga szerepe, de mégsem egyedül a pénztőkével rendelkezők érdekeinek van alárendelve. A személyes felelősséghez és érték-előállító teljesítményhez kötött magántulajdon és az így működtetett piacgazdasági verseny jól szolgálhatja az emberek - valamennyi ember - közös érdekeit. Amikor elvetjük a pénztőke egyeduralmát, a kizárólag szűk csoportérdekeket kiszolgáló magánpénz-monopóliumot, akkor nem az egyenlő esélyek alapján működő vállalkozói szabadságot tagadjuk.

A kamatmechanizmussal működtetett hitelpénz-monopólium valójában nem piacgazdaság, ezért ennek a magánpénz-monopóliumnak a megszüntetése valójában előfeltétele a piaci szereplők egyenlő eséllyel folytatható versenyének. A magánpénz-monopolista rendszer visszaél a kamatmechanizmussal és az általa előállított jeleket, a pénzt, amely a gazdasági folyamatok nélkülözhetetlen közvetítő közege, rendkívül drágán biztosítja a gazdasági élet résztvevőinek. A pénznek természetesen többféle szerepe van: csereeszköz és egyidejűleg egy viszonylagos értékmérő. A pénzuralmi rendszerben a pénz további funkciókhoz jutott, mert vele végzik el a létrejött vagyon elosztását, a korábban már elvégzett munkából keletkezett vagyon tartalékolását. Az elvégzett munka a pénz e funkciója következtében tértől és időtől függővé vált. Ez elvezet a kamat fontos kérdéséhez.

A jogos és a jogtalan kamat

Van elsődleges és van másodlagos kamat. Az elsődleges kamat, amit uzsorának tekintünk, jogtalan, a másodlagos gazdaságilag indokolható és jogosnak tekinthető. A Biblia, mind az Ószövetség, mind az Újszövetség számos helyen tiltja a kamat szedését. A kereszténység is hosszú időn át tiltotta a kamatot. Az iszlám a harmadik egyistenhitű világvallás a mai napig tiltja hívei számára a kamat szedését.

Uzsorakamatnak tekintünk minden olyan pénzkövetelést, amelyet a magánpénz-monopólium birtokosai által kibocsátott hitelpénz használatáért szednek. Uzsora minden olyan pénzkövetelés, amelyet bármely magánpénz-kölcsönző olyan pénz után követel, amelyet könyvelési módszerekkel, a bankóprés működtetésével, illetve számla nyitásával a semmiből teremtett, mint hitelt. Ez a hitelpénz kamatozó pénzvagyont képez e magánpénz-monopolista és magánpénz-kibocsátó hitelező számára.

Nem a kamat vagy a kamat mértéke dönti el, hogy uzsorával állunk-e szemben vagy sem, hanem az, hogy egy magánmonopóliumra szert tett érdekcsoport teremti meg a pénzt, lényegében a semmiből, és adja hitelbe a gazdasági élet szereplőinek. Az így kibocsátott könyvelési és számviteli technikával a semmiből teremtett pénz mögött nincsen reálgazdasági teljesítmény, ezért az erre a kölcsönre, hitelpénzre számított legkisebb pénzhasználati díj, "kamat" is uzsorának tekintendő.

A legfőbb pénzkibocsátók, a kizárólag magánellenőrzés alatt álló központi bankok. A központi bankok a szervezett pénzhatalom alapintézményei. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia azért hozta őket létre, hogy az államok által gyakorolt pénzügyi szuverenitással a kizárólag ő általa irányított szervezeteket jogosítsa fel. A pénzkibocsátás a forgalomban lévő pénzmennyiség-szabályozás, a kamat mértékének meghatározása, az árfolyamok szabályozása így kikerül a közhatalom ellenőrzése alól és kizárólag a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzése alá kerül. A központi bankokon túlmenően a kereskedelmi bankok is meghatározott mennyiségű fedezetlen hitelpénzt bocsáthatnak ki, hozhatnak forgalomba. E magánkölcsönzők által kreált pénz, amikor kikölcsönzik, elsődleges adósságot hoz létre. Az ilyen fedezetlen hitelpénznek a használatáért felszámított díjat a köznyelvben "kamatnak" nevezik, holott ez jogtalan sarc és mértékétől függetlenül uzsorának minősíthető.

A gazdasági élet folyamataiban szükségessé válik a pénz, mint közvetítő közeg használata. Ha valaki munkateljesítménye ellenértékeként jut közvetítő közeghez, pénzhez és a termelési láncolatban ezt kikölcsönzi egy másik gazdasági szereplőnek, akkor másodlagos adósságot hoz létre. Úgy is tekinthetjük az így munkával fedezett pénznek a hitelbe adását, mint amikor valaki az ingatlanát adja bérbe, vagy az autóját adja kölcsönbe. Ahogy jogosan jár a munkával fedezett érték használatáért használati díj, ugyanúgy jogosan jár a munkával fedezett pénz használatáért használati díj. Ezért ezt a munkával fedezett pénz után járó használati díjat nem tekintjük uzsorának, hanem jogosan járó kamatnak.

Amikor a központi bankok és kereskedelmi bankok által kibocsátott hitelpénzt visszafizetik a kölcsönzőnek, amely mint láttuk semmiből könyvelési és elektronikus módszerekkel teremtette ezt a fedezetlen pénzt, akkor a kölcsön folyósító a visszafizetett hitelpénzt egyszerűen leírja a számláról, megsemmisíti, azaz ezzel az összeggel csökken a forgalomban lévő pénz mennyisége. Tovább csökkenti a forgalomban lévő, a termelést kiszolgáló, működtető pénz mennyiségét a hitelpénz használatáért fizetett díjnak az uzsorakamatnak a megfizetése is. Ez a hitelpénz-használati díj, "kamat", azonban nem kerül megsemmisítésre, hanem folyamatosan növeli a stagnáló, parazita módon csak munkanélküli járadékot húzó, elfekvő pénz mennyiségét.

Amikor a működő gazdaságban keletkezett hiteleket törlesztik, akkor a másodlagos adósságot fizetik vissza a kölcsönadónak. Ez a pénz nem kerül megsemmisítésre, hanem továbbra is a pénzforgalomban marad, csak a gazdasági élet egy másik szereplőjénél. Mindössze egyik számláról egy másik számlára kerül. A másodlagos adósság megfizetése tehát nem szűkíti a reálgazdaság működéséhez szükséges pénz mennyiségét. Az ezen munkával fedezett hitel után fizetett kamat költsége termelési ráfordítást jelent és ezért növeli az árak és szolgáltatások árait. Mindebből látható, hogy a fedezetlenül kibocsátott hitelpénz mennyisége a felhalmozódó használat díj - a "kamat" - miatt állandóan bővíti a stagnáló pénz mennyiségét. Úgy bővül a pénzintézetekben felhalmozódó pénz mennyisége, hogy közben csökken a termelést kiszolgáló forgalomban lévő pénz mennyisége. Az össz-pénzmennyiség növekedése miatt hasonló mennyiségű árura több pénz terül szét, ami állandóan rontja a pénz minőségét, és az inflációval csökkenti a lakosság vásárlóerejét.

A központi bankok és kereskedelmi bankok csak a hitelpénzt hozzák forgalomba, de az így kibocsátott fedezetlen pénz használati díját, az uzsorának minősíthető kamatot azonban nem. Mivel a kamatokat a termelőgazdaság folyamatait közvetítő és fedezettel bíró pénzből kell kivonni, ezért folyamatosan szűkül a forgalomban lévő pénzmennyiség. Ennek egyik következménye, hogy nem lehetséges az összes felvett kölcsön időre történő megfizetése. A fedezetlen hitelpénz kamatsarcolása megfizethetetlenné teszi az adósságot és beindítja az adósságspirált, amelyből a magánpénzrendszer közpénzrendszerré történő visszaalakítása nélkül nem lehet kikerülni.

Gyakran még szakdolgozatokban is olvasható, hogy "kamat" és kamat között nincs különbség, hanem csak a pénz - munkával fedezett valódi pénz és a levegőből kreált fedezetlen pénz megkülönböztetése nélkül - azaz minden pénz szükségszerű tartozéka. Ez ahhoz hasonló, hogy a sötétben minden tehén fekete. Ilyen egybemosó gondolkodásmód szerint természetesen a kamat a természeti szükségszerűség rangjára emelkedik, és nevetségessé válik például az iszlám, amikor következetesen követeli a kamatmechanizmus kikapcsolását a pénzfinanszírozásból. A pénzuralmi rendszer megváltoztatása nem a pénz és akár a reálgazdaságban szükségessé váló fedezett pénz használati díjának a megszüntetését követeli, hanem a közpénzrendszer visszaállítását, az olcsó közhitelezés gyakorlatát.

Valamennyi érték-előállító munkavállaló teljes munkajövedelme a kamatok (munka nélkül hozott tőkejövedelmek) miatt legalább harmadrésszel megrövidül. Ugyanis a kamatok, mint költségelemek valamennyi árba beépülnek. Különösképpen tartalmazzák a bérleti díjak, amelyek sok országban a tiszta tőkekamatok 70-80 %-át teszik ki a jelzálogtőke és a magántőke után. Ha a kamatot nem úgy fogjuk fel, mint munkával fedezett termék használati díját, akkor az e kategóriába nem sorolható kamat, munka nélküli jövedelem és jogtalan elvonásnak vagy kizsákmányolásnak tekinthetjük.

Azok, akik minden kamatot elleneznek, és nem teszik meg azt a különbséget, amit az előzőekben kifejtettünk, a kamatot úgy fogják fel, hogy az a tőke szűkösségének az ára. Az olyan pénz, amelyet a fogyasztás nem azonnal igényel, tehát a tulajdonosa számára pillanatnyilag fölösleges, ezt az értéktöbbletet célozza meg, amikor a pénz kikölcsönzésre kerül. A kamat nagysága is alá van vetve a kínálat és kereslet törvényének, ezért minél nagyobb a tőkekínálat, annál alacsonyabb a kamat. Hosszantartó konjunktúrára van ahhoz szükség, hogy elegendő tőke képződjön és a kereslet ne múlja felül a kínálatot. Ha ez a helyzet előállna, akkor a banki szolgáltatások költségein és a kockázati díjon felül mást, pl. kamatot, nem kellene a pénzintézeteknek fizetni.

A pénzuralmi rendszernek az a sajátossága, hogy a befektetést kereső tőke a kamat 3% alá süllyedése esetén kivonul a termelőgazdaságból. A gazdaság folyamatait közvetítő közeget, "a gazdaság vérét" visszatartják. Ez azt jelenti, hogy leállnak a betétek, nagyobb pénzkészletet tartanak a bankoknál, növekednek a rövid lejáratú betétek és tezaurálnak, azaz a nyereséget nem osztják szét osztalék formájában a tulajdonosok között, hanem tőkeemelést hajtanak vele végre, illetve más nagyobb hozamot biztosító értékpapírokba fektetik, például úgy, hogy átvándoroltatják magas kamatú országokba.

Hatalmas pénzmennyiségek stagnálnak likvid állapotban a pénzintézetekben, illetve a befektetőknél egészen addig, amíg a kamatok újra emelkednek. Ennek az általános visszatartásnak korábban, amikor még arany alaphoz volt kötve a forgalomban lévő pénz mennyisége, recesszió vagy depresszió volt a következménye. A papírpénz bevezetése óta a központi bankok a hiányzó pénzt új pénz nyomásával pótolják. Ma tehát a pénz-visszatartás először a pénzmennyiség megnövekedéséhez vezet, amely inflációs nyomást gyakorol. Ekkor megindul a harc az infláció megfékezéséért, azaz a pénz mennyiséget csökkentik. A kamatokat felemelik, és emelkednek az árak is. A magas kamatok aztán véget vetnek a konjunktúrának, ekkor következik a gazdasági visszaesés, munkanélküliséggel, növekvő számú csőddel, bércsökkentéssel. Ennek hatására két-három év múlva az infláció csökken és visszaszorul. A gazdasági visszaesés azonban gyakran okoz maradandó károkat. Mindezt szinte valamennyi fejlett ipari államban nyomon lehet követni. A pénz visszatartás a nagyhatalmú központi bankok beavatkozása ellenére vezet recesszióhoz és indít be újabb és újabb kamatciklusokat. A pénzuralmi rendszerben így saccolják meg a pénzvagyonos érdekcsoportok, a magánpénz-monopólium szerves részét képező kamat révén az érték-előállító termelőgazdaságot, a munkát végző lakosságot.

A XX. század kiemelkedő angol közgazdásza, Keynes óta egészen az ultraliberális monetarizmus uralomra jutásáig a pénzmennyiség szabályozását és a fiskális politika kombinációját vegyítették a kamatpolitikával. A keynes-i rendszerben a pénzmennyiség és a konjunktúra közti kapcsolat nyilvánvaló. Az árukínálat viszonyai között a pénzmennyiség növekedése konjunktúrához vezet, majd áremelkedést, inflációt okoz. A pénzmennyiség csökkentése viszont recessziót, stagnálást vált ki, nyomában a növekvő munkanélküliséggel. A magánpénz-monopólium globális kiterjedésével a kívánatos gazdasági egyensúlyt nem lehet fenntartani. Ma már olyan hatalomra tett szert a magánpénzek mozgatása és a globális szintű spekuláció, hogy a központi bankok nem képesek stabilizálni a pénzrendszert. A pénzmennyiség növelésével időlegesen mozgásba lehet hozni parlagon heverő, visszatartott pénztömegeket a magánszektorban, de a gazdaság felgyorsítása inflációhoz vezet. Ha viszont a pénzmennyiséget korlátozzuk, az lefolytja a konjunktúrát és a pénz- és korporációs oligarchia visszatartva milliárdjait várakozó álláspontra helyezkedik, azaz recesszió, sőt válság állhat elő magas munkanélküliséggel. Ekkor ismét elhangzik a csatakiáltás a gazdaság beindítására és újból megjelenik az infláció.

Ennek a folyamatnak a kárvallottjai elsősorban a kis- és közepes vállalkozások, de leginkább azok a milliók, akik csak a munkaerejüket tudják áruba bocsátani. A pénz- és korporációs oligarchia spekulációval, a konkurencia kikapcsolásával egyre nagyobb vállalatbirodalmak létrehozásával a maga javára tudja kihasználni a helyzetet.

A pénzuralmi korszakot, amelyben élünk, adósságkorszaknak, vagy tartozásállományból és követelésállományból álló követeléskorszaknak is nevezhetjük. Minden adóssággal szemben követelés áll. Követelés és adósság az érem két oldala. Itt a veszélyt azok viselik, akik az adósság oldalára kerültek, ezért beszélünk Magyarország esetében is adósságproblémáról, adósságválságról, eladósodásról, túladósodásról, az adósságteher állandó növekedéséről. Noha keveset hallani követelésproblémáról vagy befektetés-problémáról, azért ez is jelen van, mint az érem másik oldala. Magyarország tartozásállománya külföld felé 2007-ben meghaladja a 40 000 milliárd forintot, mintegy 210 milliárd dollárt. Ugyanezt fejezi ki a másik oldalról szemlélve, hogy a külföld követelésállománya Magyarország, a magyar gazdaság és társadalom egészével szemben 40 000 milliárd forint. Ezt a követelés-, illetve tartozásállományt kell a 80 %-ban vagyontalannak tekinthető magyar lakosságnak évről-évre kiszolgálnia hozam, vagyis tőkejáradék, profit és kamat formájában. Erre az a magyar gazdaság, amelynek volumene alig több mint 12 000 milliárd forint nem tudja teljesíteni csak úgy, ha folytatja a közvagyon maradékának a kiárusítását, illetve újabb kölcsönök felvételével biztosítja a követelésállomány jogosultjai számára az általuk megkövetelt hozamot. A magyar gazdaság egészébe tehát nem csak az államháztartás és annak 15 500 milliárd forintnyi (mintegy 80 milliárd dollár) adósságának a kiszolgálása tartozik, hanem a nagyrészt külföldi tulajdonba átment egykori közvagyon után fizetendő tőkejáradék és profit is.

2007-ben már nem csak a harmadik világ létét fenyegetik az eladósodottság következményei, hanem többek között Magyarországét is. Ráadásul Magyarország még hátrányosabb helyzetben is van, mert míg a harmadik világ vonatkozásában folyamatosan szó van az adósságok érvénytelenítéséről, leírásáról, átütemezéséről, elengedéséről, addig Magyarország esetében ezt egyetlen egyszer egyik kormány sem vetette fel 1989 után.

Az adósságprobléma tehát nemcsak világprobléma, de a magyar társadalmat közvetlenül érintő magyar probléma is. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a hitelezés és adósságképzés egy magas fokú munkamegosztás és technikailag modern gazdaságban elkerülhetetlen folyamat. Minden terméket előzetesen meg kell finanszírozni az előállítástól az értékesítésig. Ezért van nagy kereslet a befektetési pénzek iránt. Akinek sok pénz áll a rendelkezésére, az hitelbe nyújtja mindazoknak, akiknek erre sürgősen szükségük van. Nem a hitelpénz léte vagy nem léte a fő probléma, hanem a kamat és abból is az a kamat, amelyet mi jogtalannak tekintünk. Ez az a láthatatlan motor, amely az egyszer létrejött pénzvagyont és adósságot folytonosan tovább növeli. Visszafizetése gyakorlatilag lehetetlen. Ma már az a helyzet, hogy az adósságok fizetése, különösen jelzálogadósságok, hitelkártya-adósságok, államadósságok esetében nem is kívánatos.

Magyarországon 2007-ben már 100 %-osan csak hitelpénz van forgalomban, amely kamatozó devizaként érkezett az országba, itt pedig forint-ruhába öltöztették. Minden egyes forint kamattal megterhelve van forgalomban. Olyan képzeletbeli esetben, ha Magyarországnak sikerülne minden adósságát visszafizetnie, a magyar gazdaság megbénulna, mert nem lenne forgalomban lévő pénz, minthogy az igazi magyar pénz már teljesen kikerült a forgalomból. Az adósságok erőteljes csökkentése esetén tehát alig lehetne beruházásokat végezni. A pénzuralmi rendszerben fizetni kell a kamatokat, amíg csak az adós fizetni tud. Ha fizetési nehézségek lépnek fel, akkor kockázati felárat számítanak rá, és beindul a kamatos kamat mechanizmus.

Helmut Creutz német közgazdász kiszámította, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban 1950-től 1991-ig a társadalmi össztermék a huszonötszörösére nőtt, míg az eladósodás a hetvenkétszeresére, a pénzvagyon pedig a nyolcvankilencszeresére. Sokan ma is a harmadik világ adósságállományát tartják veszélyesen nagynak, pedig az amerikai kormányzat adóssága 2007-ben már meghaladta a 7,8 trillió dollárt. Ezeket az adósságokat kamatoztatni kell. Egyik milliárdos sem mond le az előjogáról, hogy az ellenőrzése alatt álló pénzintézetek garantálják számára a kamathozamokat.

A kamatos-kamat számítás szerint az adósságok és a vagyon 6 %-os kamatlábbal 12 év alatt megduplázódnak. De 10 %-os kamat mellett már hét év alatt, 12 % mellett pedig hat év alatt. Az adósságok és a vagyonok tehát viszonylag rövid időszak alatt megkétszereződnek. A mennyiségek exponenciálisan növekednek, és 2007-ben már 1000 milliárdos magasságban vannak a kiinduló számok. Ezért a pénzuralmi rendszerben, amely a magánkézben lévő pénzmonopólium és az abban működő kamatmechanizmus alapján működik, egyre növekszik a vagyonegyenlőtlenség. A rákos megbetegedéshez hasonlóan a pénz- és korporációs oligarchia vagyona - matematikailag bizonyíthatóan - megállíthatatlanul növekszik a társadalom és a gazdaság összeomlásáig.

Magyarország legnagyobb problémája ma az eladósodottság. Ha adósságokról beszélünk, az elsősorban a kamatokra, illetve a kamatrendszerre kell gondolnunk, amely automatikusan növeli a pénzvagyont és évről évre megerősíti a pénzrendszer ellenőrzését a termelőgazdaság felett. A tőkejáradék, a profit és a hozam a kamatrendszerben gyökerezik. A világon átsöprő egyesülési hullám, a végsőkig vitt koncentrációs törekvések, amelyek mamutképződményeket hoztak létre, a pénzuralmi rendszer lényegéből fakad, amelynek viszont legfontosabb jellemzője a benne működő kamatmechanizmus.

Ha le akarjuk lassítani vagy megállítani a pénzuralmi rendszer koncentrációs folyamatait, akkor fel kell számolni a nemzetközi pénzügyi közösség magánpénzmonopóliuát, amely felöleli a pénz kibocsátását, a kamatszabályozást, az árfolyamok meghatározását, a hitelrendszert, az eladósítást és az ezt végrehajtó intézményeket, az univerzális hatáskörű pénzintézeteket, a központi bankok hálózatát és a kereskedelmi bankrendszert a hozzátartozó befektetési alapokkal, minősítő intézetekkel, alapítványokkal. A magánpénzrendszer közpénzrendszerré történő átalakítása biztosíthatja csak a közérdek megfelelő érvényesítését. A közpénzrendszerben újra működhet a semleges pénz, azaz az elosztás-semleges gazdasági közvetítő közeg, amely aztán már megállíthatja a pénzvagyon és a termelői vagyon világméretűvé vált szélsőséges centralizációját és koncentrációját.

A közpénzrendszer visszaállítása összefügg a tulajdonviszonyok átalakításával is. Nem arról van szó, hogy erőszakkal meg kell változtatni a jelenlegi tulajdonviszonyokat, hanem azokon úgy kell módosítani, hogy a vagyon elosztása emberi mértékű legyen, és itt is érvényesüljön a homo mensura, vagyis az optimális arányok alkalmazásának az elve. A legfontosabb, hogy az emberi méretű vagyon szorosan kapcsolódjék egy konkrét személyhez és mértéke igazodjék ennek a személynek - vagyon működtetőjének - a teljesítményéhez. A kamatmechanizmus legigazságtalanabb társadalmi következménye, hogy lehetővé teszi egy szűk érdekcsoport számára, hogy teljesítmény nélkül aránytalanul nagymértékben gazdagodjék. A jelenlegi magánpénz-monopólium által működtetett kamatos-kamat mechanizmus nemcsak az erkölcsi normákba ütközik, de ellenkezik a legtöbb országban érvényes és alkotmányba foglalt emberi jogokkal is. Így például, amikor egy alkotmány szavatolja az egyes állampolgárok egyenlő hozzáférését az állam, a kormányzat valamennyi szolgáltatásához, akkor nemcsak erkölcsi normákba, de jogszabályba is ütközik, hogy a lakosság mintegy tíz százaléka ebből a rendszerből aránytalanul és folyamatosan több jövedelmet szerez, mint amiért megfizet, mint ami teljesítménye alapján megilletné. Nem lehet a többségi akarat igazságos és jogos érvényesülésének tekinteni, ha ez a tíz százalék - a társadalmi jövedelemnek ezt az aránytalan kisajátítását - az érték-előállító munkát végző lakosság 80 %-ának a rovására teszi. Akik az értéket előállítják, kevesebbet kapnak, mint ami teljesítményük alapján őket megilletné. Ez azért lehetséges, mert munkabérük nem fejezi ki, nincs arányban teljesítményükkel. Marad még egy 10 %, ahol az elvégzett munkateljesítmény és az érte kapott juttatás, valamint a kamatjövedelem és a kamatfizetés nagyjából kiegyenlítődik.

A jelenlegi pénzuralmi rendszer automatikusan növeli a társadalom és a gazdaság minden szektorának, így az államnak, a gazdasági szereplőknek és az állampolgároknak az eladósodását. Ezt a növekedést a kamat- és a kamatos-kamat mechanizmus kényszeríti ki. Az eladósodottság növekedésével együtt jár a gazdaságból való kamatrészesedés növekedése is. A tőkejövedelmet, profitot és kamatot élvezők igényeit a pénzuralmi rendszerben maximálisan védik a jogszabályok. Emiatt az egész gazdaság az adósságszolgálati terhek fizetésének és a kamatfolyamatnak a ritmusában működik és növekszik. Ennek többek között az a következménye, hogy az érték-előállító munkát végzők munkabére ennek arányában csökken, és a bérből élőket a versenyképesség öncéllá emelésével "kiracionalizálják". A kamat- és kamatos-kamat mechanizmus tehát szükségszerűen válságokhoz, munkanélküliséghez és szociális feszültségekhez vezet. A kártékony és lehetetlen "fenntartható növekedés" hosszú távon nem fenntartható, ahogyan erre már utaltunk. Véges Földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet végtelenül, a fenntartható szó pedig a folyamatosságra, vagyis a vég nélküli növekedésre utal.

Egy rövidebb időszakasz tekintetében a növekedés lehetséges, sőt ez a pénzuralmi rendszer (amely a vállalkozási szabadságon és egyenlő esélyeken alapuló piacgazdaság egyik ellentéte, másik ellentéte a szocialista állam-monopolista tervgazdaság) lényegéből fakadó parancs. Tehát ebben az átmeneti időszakban szükség lenne arra, hogy a gazdaság növekedésével arányosan ugyanolyan arányban nőjenek a bérek, mint a tőke után fizetendő költségek és járadékok. Ha azonban a munkajövedelmek ugyanolyan arányban növekednek, mint a tőkeköltségek és tőkejövedelmek, akkor az Európai Uniós átlagnövekedést alapul véve mind a termelés, mind a fogyasztás másfél évtized alatt megkétszereződik.

A globális magánpénz-monopólium rendszerében működő kamatautomatizmus aránytalan előnyben részesíti a tulajdonosréteget: a pénz- és korporációs oligarchia tagjait. Ez a szűk érdekcsoport integrált elitet alkot, amelynek legfontosabb tagjai a nemzetközi beruházó bankárok, a szupergazdag bankárdinasztiák családi holdingokban és alapítványokban tartott kollektív magántulajdonukkal, tagjai továbbá a mamutkorporációkat működtető és aránytalanul megfizetett menedzser-réteg, valamint a pénz- és korporációs oligarchiát kiszolgáló kormányzatok, pártok és politikusok.

A kamatrendszer tehát a társadalmi igazságossággal ellentétes módon aránytalanul nagy előnyben részesíti ennek az integrált globális elitnek a tagjait. A gazdasági növekedés hozama nem a közszükségletek jobb kielégítését, a közjót szolgálja, hanem az integrált elithez tartozó keveseknél összpontosul és a nagy vagyonok, elsősorban pénzvagyonok, exponenciális növekedését biztosítja. Ennek egyik látható jele a világon végigsöprő fúziós folyamat, amelynek a révén mamutméretű vállalatok és pénzintézetek jöttek létre. A közérdeket szolgáló állami erőszak gyakorlása egyre inkább a szervezett magánhatalommá integrálódott pénz- és korporáció oligarchiára tevődik át, olyan névtelen hatalmi képződményekre, amelyek nem állnak demokratikus ellenőrzés alatt, vezetőiket nem választják és nem is hívhatók vissza, és akik társadalmi felelősség nélkül hozhatják meg döntéseiket. Ezek az erőszakos és intézkedéseikért el nem számoltatható magánemberek elsősorban pénzügyi fölényükkel, pénzügyi technikákkal manipulálják az egyre gyengülő közintézményeket és gyakorolják azt a társadalmi hatalmat, amelyre a demokratikusan megválasztott és politikai felelősséggel tartozó törvényhozó és kormányzati, valamint önkormányzati szervezetek lennének hivatottak.

Ez a pénzuralmi rendszer által kikényszerített természetellenes növekedés gyorsított ütemben pusztítja a pótolhatatlan természeti erőforrásokat, megváltoztatja az éghajlati viszonyokat és az egész emberi civilizációt környezeti katasztrófával fenyegeti. Az emberi léptékekhez igazodó lokális gazdaságok elsorvadnak, pedig már a brit Eric Fritz Schumacher, a világhírűvé vált "Small is beautiful" (a Kicsi szép) című könyvében, amely 1973-ban jelent meg Londonban, adatokra támaszkodva bizonyítja, hogy a termelés logikáját kell ellenőrzés alá vennie az emberiségnek, mert a termelésnek a logikája nemcsak hogy nem azonos az élet és társadalom megmaradásának a logikájával, hanem ellenkezik vele. Az óriási mértékben felhalmozódó kamatpénzek ragadozóként újabb és újabb hasznot hozó befektetési lehetőségekre vadásznak. Ilyen nagy hozamot ígérő befektetések az óriási projektek az építőiparban, óriás erőművek építése duzzasztótavakkal, országnyi méretű esőerdő területek kiirtása, a hadiipar termékeinek "hasznosítása" háborúkban azért, hogy újabb fegyvereket lehessen előállítani, de itt kell megemlíteni az atomerőműveket és más mamutlétesítményeket is. A pénz- és korporációs oligarchia globális gazdagodása szempontjából nem számít jövedelmezőnek a kis és közepes vállalkozások, valamint a minőségileg értékes, szociálisan pedig a közjót szolgáló - gyakran életmentő - beruházások finanszírozása, azaz a kicsi gyönyörű elve szerinti helyi gazdaság felvirágoztatása. A jelenlegi pénzuralmi rendszer feloldhatatlan dilemmája az az ellentmondás, hogy két rossz választás elé állítja az emberi civilizációt: vagy gazdasági válságba jut, ha nem folytatja a hitelpénz és a kamat által megkövetelt növekedést, ha pedig folytatja ezt a növekedést, akkor környezeti válságba kerül, mert visszafordíthatatlan károkat okoz az emberi élet fenntartásához szükséges természeti környezetben.

Hogyan irányítja a pénzoligarchia a világot?

A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia úgy irányítja a nemzetközi pénzrendszert, hogy tetszése szerint tudja manipulálni a pénz és deviza tartalékokat. A pénzrendszernek ez a manipulációja a nemzeti kormányok kikerülésével, világszinten megy végbe. A pénz mai felfogásunk szerint törvényesített csereeszköz, amelynek azonban az értékmegőrzés is szolgálnia kell. A pénzkibocsátás - amíg a közpénzrendszer volt érvényben - állami felségjog volt. A forgalomba hozott nemesfém érmék a kibocsátó állam felségjelvényét viselték és az állam szavatolta a pénzérmék nemesfém tartalmát. Így azok betölthették az állandó értékű csereeszköz szerepét. Az egyes országok lakói tudták, hogy az állam csak annyi pénzt tud kiadni, amennyi nemesfém felett tud rendelkezni, ezért a nemesfém volt a természetes pénz alapja.

Minden nemesfém alapú pénznek az a korláta, hogy a fedezetül szolgáló arany és ezüst mennyiség nem növelhető olyan ütemben és mennyiségben, ahogyan a gazdaság növekszik. Így a gazdasági növekedést gátolhatta a nem kellő pénzmennyiség. Ezért több állam is áttért a nemes fémmel fedezett pénzre. A rendelkezésre álló aranykészlet alapján az adott állam központi bankja, állami bankjegyeket bocsátott ki, amelyeket könnyebb volt kezelni, szállítani és őrizni. Ezeknek a bankjegyeknek az értékét az határozta meg, hogy a központi bankban elvileg bármikor aranyra vagy ezüstre lehetett őket becserélni, azaz aranyalapú pénznek minősültek. Ez lehetővé tette, hogy az állam több névértékű pénz bocsásson ki, mint amennyi nemesfémmel rendelkezett. Ezt az tette lehetővé, hogy a gyakorlati pénzforgalomban csak kevesen tartottak igényt bankjegyeik aranyra történő beváltására. Tapasztalati úton alakult ki az a szabály, hogy 10 % alatti aranymennyiség elegendő 90 %-al magasabb pénzjegymennyiség kibocsátásához.

Ez a rendszer nemzetközileg is működött, mert azok az államok, amelyek nem rendelkeztek aranykészlettel, garantálták saját pénzjegyeik átváltási arányát, olyan nemzetközi valutákra, amelyek viszont arany fedezettel rendelkeztek, így aranyalapúnak minősültek. 1913-ban jött létre az Egyesült Államok 100 %-ban magántulajdonában lévő Federal Reserve System, a FED, magyarul a Szövetségi Tartalék Rendszer, amely a mai napig betölti a központi bank szerepét. Ezt a magánbankok által létrehozott pénzkartellt a Rothschild és a Rockefeller pénzügyi érdekeltség alapította. Az általa kibocsátott FED-dollárért, amely törvényes fizetőeszközzé vált az amerikai kormány vállalt kezdetben garanciát. Ez a pénzkartell az I. világháború után felvásárolta a világ aranytartalékát, és így több ország pénze számára nem lehetett biztosítani az érték megőrzéséhez szükséges aranyfedezetet. Ez a körülmény is hozzájárult azokhoz a deflációs jelenségekhez, amelyek végül is az első gazdasági világválsághoz vezettek.

A II. világháború után a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia döntéshozói elhatározták, hogy újra aranyfedezettel látják el a dollárt. A háború ideje alatt az Egyesült Államok a hadianyag és élelmiszer szállításaiért aranyat kért. Németország aranyfedezetét is át kellett neki adni, háborús jóvátételként. Így gyűlt össze az amerikai állam tulajdonában több mint 30 milliárd dollár értékű arany, amelyet Fort Knoxban őriztek. Ez a nemesfém szolgált a dollár fedezetéül. A dollárt viszont a világ központi bankjai tartalék valutaként használták, így az Egyesült Államok több dollárt költhetett, mint amennyinek a fedezetére megvolt az alapja. Az egyes országok dollárért vásárolták azokat a nyersanyagokat, elsősorban energiahordozókat, pl. kőolajat, amelyekhez csak ezért a valutáért lehetett kapni. Fokozatosan kialakult a dollár egyeduralma a világ pénzrendszerében.

1971. augusztusában a nemzetközi pénzoligarchia döntéshozói kérésére Nixon amerikai elnök felmondta a dollár aranyra történő átváltását, és az amerikai állam többé nem szavatolta a dollár értékállóságát. Ettől az időponttól kezdve a dollár teljesen fedezetlen bankjegy a magán pénzkartell FED szabad magánvalutája. A világ többi pénzneme is, amely a dollárra támaszkodott többé már nem értéktartalmú, hanem csak fedezetlen, de törvényesített papírpénz. Állami döntéssel, jogszabályokkal törvényes fizetőeszközzé lehet tenni egy fedezetlen magánbankjegyet. Értékmegőrző eszközzé azonban nem lehet tenni, mert ehhez a pénzt használók bizalmára van szükség, arra, hogy ezt a magánbankjegyet hosszútávon értékőrzőnek tekintsék. Szabad mennyiségű pénz árfolyam értéke a forgalomba lévő pénzmennyiség mértékétől függ. Az elmúlt 30 évben a világon előállított javak mennyisége csak a négyszeresére nőtt, míg az értéktermelő gazdaság folyamatait közvetítő jelek mennyisége, vagyis a pénzmennyiség a negyvenszeresére nőtt. A pénzmennyiségnek ez az ugrásszerű növekedése természetesen inflációt idéz elő. A tízszeres tempóba növekvő jelek (pénz) szétterül a valódi értéket hordozó termékeken és szolgáltatásokon, és így azok pénzben kifejezett ára aránytalanul növekszik. Egyre több felhígult pénz terül szét ugyanannyi árumennyiségen. Ez a pénzromlás.

Sok szó esik a központi bank függetlenségéről. Egy központi bank azonban lehet független saját országa törvényhozásától és kormányától ugyanakkor erősen függhet a nemzetközi pénzvilág olyan irányító intézményeitől, mint a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a Bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, az Európai Unió Frankfurtban működő Központi Bankja, a Nemzetközi Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete, továbbá a pénzvilág olyan központjaitól, mint a City of London, a Wall Street és a FED Központja Washingtonban. Volt olyan központi bank is, amely ugyan független volt az adott ország parlamentjétől és kormányától, de függetlenül működött a nemzetközi pénzvilág előbb felsorolt irányító intézményeitől is.

Ilyen központi bank volt a Német Szövetségi Köztársaság Jegybankja, a Bundesbank, amely a demokratikus német államban egy semlegesnek mondható negyedik hatalmi ágát jelentett. A Bundesbank függetlensége azt jelentette, hogy ez a központi bank ellent tudott állni a pénzmennyiséggel való visszaélésnek, a politikai nyomásnak és kellő önállósága volt a pénz értékállandóságának a megőrzésére. A Német Jegybank ezért az államtól és a nemzetközi pénzvilág frontszervezeteitől való függetlenségét az akkori német pénz, a márka, értékének a biztosítására használta. Ezáltal a német márka lett a világ legstabilabb valutája, amit egyre többen használtak tartalékként és értékmegőrzőként.

Az államok többségében a kormányok arra kötelezték jegybankjukat, hogy az ugyanevezett monetáris hatáskörűket (pénzkibocsátás, pénzmennyiség meghatározása, kamat-és árfolyamszabályozás) olyan célok érdekében használják, mint a gazdasági növekedés és a teljes foglalkoztatás biztosítása. A nemzetközi érdekeknek a jegybankra való rákényszerítése rendszeresen inflációhoz vezetett.

Az úgynevezett fejlődő országokban és a diktatórikus berendezkedésű államokban, valamint a magántulajdonban lévő FED rendszer keretében a szabad pénzmennyiség elve érvényesült. Ez azt jelentette, hogy a forgalomban lévő pénz manipulálását a politika vagy a privát jegybank tulajdonosok nem korlátozták. A pénz mennyiségének korlátlan szaporítása valójában az adott pénzzel való szabad visszaélést jelentette és hosszú távon nem volt működőképes.

A ténylegesen független jegybank, mint amilyen a Bundesbank volt, meg tudta őrizni a márka értékállandóságát. A függőhelyzetű jegybankok és a magánellenőrzés alatt álló központi bankok viszont szabadion manipulálhatták az általuk kibocsátott pénzt, ezért a szilárd pénzek és az elértéktelenedő pénzek között szükségszerűen konfliktus jött létre. A pénztulajdonosok arra törekedtek, hogy hosszú távú ügyleteikhez kemény pénznemeket használjanak, az elértéktelenedett puha pénzeket pedig kerüljék. Az 1980-as években így lett a német márka - versenyben a dollárral - bízalmat élvező szilárd valuta. A márkának ez az értékállósága hova tovább tehertétellé vált a nemzetközi pénz és pénzoligarchia pénzügyi manipulációi számára. A forgalomban lévő pénzmennyiség szaporítói ezért szabadulni akartak attól a német márkától, amely kimutatta: milyen mértékben vesztette el értékét a pénzmennyiség állandó szaporítása miatt a pénzoligarchia magán jellegű pénze, illetve az egyes országok kormányai által manipulált pénzek. A Bundesbanknak ezt a zavaró tevékenységét úgy küszöbölték ki, hogy a Német Szövetségi Köztársaságot bekényszeritették az Európai Unióba, az NSZK Központi Bankját pedig alárendelték az Európai Unió Központi Bankjának.

Ezt a rendkívül fontos döntést Kohl kancellár szűkkörben hozta meg, és nem engedte meg, hogy a német polgárok népszavazáson dönthessenek értékálló pénzük feladásáról. Kohl kancellár emlékirataiban azt állítja, hogy rendkívül n agy nemzetközi nyomás nehezedett rá. Azt követelték tőle brit és francia részről, hogy egyrészt integrálódjon az NSZK az Európai Közösségbe, de ne vegye át annak vezetését, másrészt mondjon le önálló és szilárd valutájáról. Ha ezt a két feltételt nem teljesíti, akkor nem járulnak hozzá a német egység létrejöttéhez. Kohl, hogy megvalósíthassa a németek legfőbb nemzeti törekvését, a német egység megteremtését, engedett a zsarolásnak: feladta az erős német gazdaság és a magas német életszínvonal legfőbb biztosítékát, a német márkát.

A világban ma vezető szerepet betöltő pénznemek elszakadtak attól az értékhordozó dologi alaptól, amelyet jelként képviselnek. A 100 %-an fedezet nélküli pénzek korlátlan szaporításával, ezek állandóan elértéktelenednek. A devizaárfolyamok manipulálásával sikerül azt a látszatott kelteni az emberek elé, hogy ezek a fedezetlen pénzek valóságos értékviszonyokat fejeznek ki. A devizaárfolyamokat azonban ugyanazok a pénzügyi csoportok manipulálják, mint amelyek korlátlanul szaporítják a fedezet nélküli pénzt.

A globálisan megszerveződött pénzhatalom, amely az általa létrehozott, tulajdonolt és irányított FED- rendszer segítségével el tudta érni, hogy a FED-dollár, egy magánbank magánbankjegye legyen a világpénz, óriási lépést tett előre, egy privatizált világhatalom létrehozására. A nemzetközi pénzhatalomnak ez a fokozatosan kiépülő informális szuper állama, az általa ellenőrzött nyersanyag piacokat is kényszerítette, hogy csak dollárban bonyolítsák üzleteiket. Aki nem dollárban, hanem márkában, jenben vagy euróban akarta eladni a kőolajat, az ellen szankciókat léptettek életbe. Ez történt Szaddan Husseinnel, és ez az egyik oka, a pénzhatalom és Irán jelenlegi konfliktusának. A pénzhatalomnak ez a virtuális szuper állama, amely Amerikát is eszközként használja, sikerrel kényszerítette a többi ország jegybankjait is, hogy a FED-dollárt használják devizatartalékként. Még a Európa Unió Központi Bankja is nagyrészt dollárban tartja devizatartalékait. Az euró, amelynek értékét lehetne az Európa Unió termelői kapacitásához is kötni, most 90 %-ban az értéktelen, csak Amerika erejével fenntartott, 100 %-an fedezetlen papírpénzen, a FED-dolláron nyugszik.

Az egyes országok Központi Bankjait beleértve olyan pénzügyi központnak számító központi bankját is, mint Svájc, arra készerítették, hogy arany készletüket dollár ellenében adják át, vagy pedig kölcsönözzék ki. A világ aranykészlete ma már a Federal Reserve System páncélszekrényeiben van elraktározva. Ennek az a következménye, hogy egy új arany alapra helyezett, tehát fedezet pénzt, csak azok akaratával és feltételeivel lehet ma már bevezetni, akik ezt az aranytartalékot birtokolják. Ezek a pénzoligarchiák azonosak azokkal, akik a FED-nek is a tulajdonosai. Ők azok, akik az arany árát nap, mint nap meghatározzák. Ha például eljönne az új alap aranyra bevezetése egy pénzreform keretében, akkor felemelhetnék az arany unciánkénti árát akár a mai többszörösére, és ezzel rendkívül előnyös üzletet csinálnának maguknak.

A pénzhatalom súlypontja ugyan az Egyesült Államokban van, de ez egy transz nacionálisan megszerveződött privatizált világhatalom, amely Amerika pénzrendszerét is irányítja a tulajdonában lévő FED segítségével. Ennek a privát globális pénzhatalomnak a magán pénze a dollár, amelyet Amerika erején kívül senki nem garantál. Kihasználva azt, hogy ebbe a magán pénzbirodalomba beolvasztott Amerika ma pénzügyileg és katonailag a világ legerősebb országa az ő pénzügyi és katonai erejét használják fel arra, hogy a dollárt tetszés szerint szaporítsák és világuralmuk eszközévé tegyék. Mivel ez a privát világhatalom a maga számára korlátlan mennyiségben tud dollárt kibocsátani, miközben mindenki másnak munkát, terméket és szolgáltatást kell érte adnia, így a transznacionális pénzoligarchia a dollárt fel tudja használni a világ nyersanyagainak és termelő vagyonának a megszerzésére. Nem csak a nemzetek feletti oligarchia jut ily módon korlátlan mennyiségű szabad pénzeszközhöz, amelyhez fokozatosan az egész világot felvásárolja magának, de az általa felügyelt Amerikai Állam is többet költhet saját céljaira a dollár szaporítás korlátlan lehetősége révén. A dollárral való visszaélés a Nemzetközi Pénzügyi Közösség, valamint a neki alárendelt Amerikai kormányzat számára egyoldalú előnyöket biztosít. Az Amerikai Állam már két évtizede egyre több erőforrást vesz igénybe értéktelen fedezetlen papírpénze ellenében. Emiatt Amerika külfölddel szemben fennálló eladósodása rendkívül megnőtt.

A korlátlan dollár kibocsátás miatt már sokat veszített a dollár eredeti értékéből, de az összeomlás még nem következett be. A nemzetközi pénzhatalom és a szolgálatában álló amerikai kormány évek óta arra kényszeríti a világgazdaságban fontos szerepet betöltő központi bankokat, hogy tartsák meg a náluk exportból vagy a termelő és fizikai javak felvásárlásából összegyűlt fedezetlen dollárt, és ezt használják értékőrző devizatartalékként. Így Kína, Japán és Európa Központi Bankjai egyre több dollárt tartanak devizatartalékként. A pénzvilág döntéshozói kívánságára a pénzimpériumtól függő országok pénznemét egyre értéktelenebb dollárral támasszák alá, amely által pénzhatalomtól függő országok pénzneme gyakorlatilag ugyanolyan értéktelenné vált, mint a FED-dollár.

A pénzimpérium által felügyelt Egyesült Államok, mint adós, ha akarja, meg tudja rövidíteni hitelezőit a dollár hivatalos leértékelésével. Ezzel hitelezői hátrányára tud megszabadulni adósságainak egy részétől. A dollár minden egyes leértékelése azt a külföldet rövidíti meg, amely a világban forgalomban lévő dollár mennyiség 80 %-át tartja magánál. Az adósnak és az őt irányító Nemzetközi Pénzügyi Közösségnek szabad keze van arra, hogy milyen mértékben akarja adósságát leértékelni és hitelezőit lényegében becsapni.

Az egyes országok lakói, de a világ közvéleménye sem ismerik a való helyzetet, mert a pénzvilág irányítói azt sugallják manipulált árfolyamokkal, hogy a gátlástalanul szaporított FED-dollárnak még mindig szilárd árfolyama van. Ha nap, mint nap hallanának a pénztulajdonosok arról, hogy a FED-dollár esetében csak a papír árát tartják a kezükben, és minden más az Amerikát is felügyelő pénzhatalom manipulációtól és visszaéléseitől függ, akkor felgyorsulna ennek a virtuális értéket jelölő pénznek a termelő vagyonba, fizikai vagyontárgyakba, dologi értékekbe való menekítése. A FED-dollártól való menekülés, nagymértékű inflációt gerjesztene. Amerikában és külföldön a pénzérték befektetések egy része már részben elértéktelenedett. Egy újabb pénzügyi válság esetén további értékvesztés következne be az értékpapírok, nyugdíjak, befektetési alapok terén és egész pénzügyi ágazatok omlanának össze a felgyorsult elértéktelenedés következtében.

A fentiek miatt elkerülhetetlenné válna a pénzreform. A Nemzetközi Pénzvilág az Amerikai Állam segítségével ideig, óráig fenn tudja tartani a pénzérték látszatát azáltal, hogy az állam kikényszeríti a FED-dollár törvényes fizetőeszközzé való kezelését. Minthogy az Amerikai pénzügyi rendszer az államok feletti pénzhatalom részeként működik, ezért ennek a rendszernek a pénzimpérium szinte minden intézménye a haszonélvezője. Az Európai Központi Bank, a Bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a Bank of Japán és a többi vezető pénzintézet irányítói, tisztában vannak azzal, hogy mennyire elértéktelenedett 2007-re a dollár. Ennek ellenére támogatják a FED-dollár fizetőeszköz-illúzióját, sőt elhallgatják, hogy saját pénznemüket valuta tartalékként szinte kizárólag értéktelen dollárral dúcolták alá. Ezzel saját pénzüket is lényegében elértéktelenítették.

Ha a Nemzetközi Pénzügyi Közösség döntéshozói pénzreformot rendelnének el, az Európai Unió Központi Bankja valódi érték nélkül kiszolgáltatott helyzetbe kerülne. Az Európai Unió legnagyobb és legerősebb gazdasága Németország, de a német arany is már csak, mint "arany visszaszolgáltatására igény" létezik. Már a Bundesbanknak sincs valóságos arany tartaléka. Állítólag a német és a svájci arany is a FED-hez vándorolt, ahogyan az Egyesült Államok állami aranytartaléka is, át lett szállítva Fort Knoxból a FED széfjeibe és trezorjaiba. Ezek az átcsoportosítások titokban történtek és még Reagan elnök is meglepődött, elnökségének elején, hogy Fort Knoxban már nincs ott a több, mint 30 milliárd dollár értékű aranyrúd, az Amerikai Állam tulajdona.

Az eddig elmondottakból megállapítható, hogy a fedezetlen pénz korlátlan kibocsátása miatt a világ legfontosabb pénznemei a dollár, az euró, a jen már nem rendelkeznek valódi értékmegőrző funkcióval. A pénz cserefunkciója is az állítólagos árfolyamérték színlelésén alapul, ezért a csereérték sem megbízható. A Nemzetközi Pénzhatalom elsőszámú pénze a FED-dollár, nemcsak értékmegőrző funkcióját veszítette el, de csereértéke is látszólagos. Ebben a papírpénzben az Egyesült Államok hatalma miatt bíznak még az emberek. A FED-dollár hasonlóan a részvényhez csak reményt fejez ki, hogy ezért a jelért, közvetítő közegért, valami valódi értéket lehet kapni. Ha az amerikaiak és a világ többi lakói tudnák, hogy a FED-dollár értéke a Nemzetközi Pénzügyi oligarchia manipulációitól függ, akkor az emberek többé nem bíznának benne.

Az államok feletti pénzoligarchia a fedezetlen pénzzel évek óta gyorsított ütemben vásárolja fel mindazt, ami valódi értékkel bír: nyersanyagokat, ipari létesítményeket, ingatlanokat, nemzetközi cégeket, társaságokat, ha kell ellenséges kivásárlással. Az Amerikai Állam is egyre több valódi értéket importál értéktelen pénzéért, ily módon egyre nagyobb mértékben eladósodik. A pénzhatalom tehát levegőből előállított pénzével világpiaci monopóliumok és oligopóliumok egész rendszerének a tulajdonosa lehet. Eddig már ő rendelkezik a gyémánttal, arannyal, rézzel, cinkkel, uránnal, a távközléssel, a korporációs tömegtájékoztatással, élelmiszerekkel, a fegyvergyártással, a légi közlekedéssel. Folyamatban van a génmanipuláció segítségével olyan mezőgazdasági monopólium kialakítása, amely lehetővé teszi monopol árak alkalmazását globális méretekben. Kiterjed ez a folyamat a világ energiai piacára is. Folyamatban van a világ vízkészlete feletti ellenőrzés megszervezése is.

Mi a pénzoligarchia stratégiája?

A Nemzetközi Pénzügyi Közösség felsőszintű döntéshozói a pénzmennyiséget mindaddig szaporítják és higítják, amíg fel tudják vele vásárolni a világ valamennyi fizikai értékhordozóját. A Nemzetközi Pénzhatalomnak ezek az irányítói tudják, hogy a pénznek ez a szaporítása nem maradhat titokban, és egyszer megdől a fedezetlen dollárba vetett bizalom. A bizalomvesztési folyamat már beindult, és a lassú infláció felgyorsult, a dollár értéke rohamosan hanyatlik. Ezért egyre inkább szükségessé válik a világszintű pénzreform.

A pénzoligarchia levegőből előállított FED-dollárjával már elegendő értékhordozót vásárolt fel, ezért a dollárrendszer összeomlása és az után jövő pénzreform már nem rendíti meg hatalmát. A kétes értékű pénzből értékálló vagyon lett. Sok gazdasági ágazatban monopolhelyzetet szerzett és, ezért a világot járulék fizetésére tudja szorítani. Monopol hozamok formájában a szervezett magánhatalom több jövedelemhez jut, mint a szervezett közhatalom az állam adók formájában. A Nemzetközi Pénzoligarchia azért hajtotta sikeresen a legfontosabb anyagi értékek ellenőrzés alá vételét, hogy saját maga szabhassa meg az árakat.

A pénzhatalom elsőszámú eszköze Amerika és ennek kormányzata teljesítette azt a kívánságát, hogy a teljes dollárállomány többsége külföldre kerüljön. Ha ez a külföldre került dollár mennyiség értékét veszti, akkor a kár 2/3 részben a Központi Bankokat és az Egyesült Államokon kívüli piac sújtja. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy milyen hibás döntés volt FED-dollárért átadni az aranytartalékot és, hogy az euró, a jen és más valuták fedezeteként FED-dollárt használtak. Emiatt a hibás gyakorlat miatt, ha a FED-dollár összeomlik, akkor a hozzája kapcsolt valuták is, amelyeknek ez a kétesértékű dollárállomány volt az alapja, összeomlik.

A Federal Reserve System előző elnöke, Alan Greenspan, még hivatalban volt, amikor elmondotta, hogy valószínűleg 2007-ig sor kerülhet a dollár korrekciójára. Célzott az euró és a dollár egyesítésére, amely új világpénzzé alakulhatna át. Greenspan valószínűleg abból indult, ki, hogy Nemzetközi Pénzügyi Közösség véleményformálói szerint csak 2007-ig őrizhető meg a fedezetlen dollárba fektetett bizalom. Az államok feletti pénzoligarchia és hegemóniája alatt álló Egyesült Államok számára előnyös lenne a dollár és az euró integrálása globális és egységes pénznemmé.

Az új pénz elnevezése (pl.single global curency - egységes globális valuta, vagy euró-dollár stb.) mellékes. A fontos az, hogy a régi világpénzben - a FED-dollárban - meglévő adósságokat leértékeljék, és ezzel a hitelezőket, akiknél még a régi pénznem van tartalékként, megrövidítsék. Ha tehát az új euró dollár 20 FED-dollár vagy 15 eurót ér, akkor minden régi pénznemet arányosan leértékelnek. Ezzel a FED-dollárban hitelezőket rövidítik meg, ugyanakkor a magánpénz kibocsátói nagy nyereségre tesznek szert. Az államok feletti pénzhatalom ezzel legfontosabb működési eszközét az Amerikai Államot tehermentesítené. Jelenlegi, mintegy 6.000 millió dolláros adóssága 50 %-os leértékelés esetén 3.000 millió dollárra csökkenne. A FED-dollár minden többi tulajdonosa elveszíti ebben a pénznemben lévő vagyonának a felét. De a FED-dollárt lehet ennél nagyobb mértékben is leértékelni. Ez különösen nagy részben Kínát, Japánt lés az Európai Uniót sújtaná.

A transznacionális pénzhatalom fő célja azonban az, hogy olyan új világpénzhez jusson, amely felett ismét csak ő rendelkezik. Az elképzelt euró dollár rendszerben ismét a Nemzetközi Pénzoligarchia tulajdonában lévő FED bírna többséggel, azaz továbbra is az ő érdekei lennének meghatározók. A pénzoligarchia 100 %-s magántulajdonában lévő bázeli bank, a BIS (Bank for International Settlement - Nemzetközi Fizetések Bankja) választotta ki a Nemzetközi Pénzügyi Közösség felső vezetése az új világpénz körüli teendők lebonyolítására. A City of London által a két világháború közti időszakban létrehozott bank feladata a központi bankok tevékenységének irányítása. Ennek a magánbankban a többségi részesedését a pénzhatalom Amerikában működő intézményei titokban már felvásárolták. Ha tehát a BIS lenne az új világpénznem (euró dollár) jegybankja, akkor ugyanazok lennének e globális központi banknak a tulajdonosai, mint akik korábban a FED tulajdonosai voltak. Ez lehetővé tenné a magánellenőrzés alatt álló szabad pénzkibocsátás újabb ciklusának a beindítását. Ugyanaz történne, mint a Federal Reserve System esetén csak most már globális szinten. Meglenne egy ilyen pénzreformnak az előnye is, hogy az újabb pénzmanipulációs ciklus tehermentesen indulhatna be. A FED segítségével végrehajtott pénzhigításra feledés borulna, és a pénzcsalás elkövetőinek nem lenne semmilyen bántódása. Az új rendszer az új pénzzel tovább szaporítaná a pénz és korporációs vagyonát, és lehetővé tenné, hogy egy újabb két-három évtizedes ciklus keretében tovább centralizálják a világ termelői vagyonát a saját ellenőrzésük alatt az általuk kézben tartott világpénzrendszer segítségével.

A nemzetközi pénzoligarchiában, ebben a globális játékában azok a vesztesek. Akik túlságosan megbíznak a pénzben, s akik elhiszik, hogy a pénz a cserefunkcióin túlmenően értékmegőrző eszköz is. Aki tehát vagyona értékének hosszú távú megőrzésére törekszik, annak vagyonát nem pénzben vagy pénzt helyettesítőkbe, biztosítási szerződésekbe, nyugdíjakba kell helyeznie, hanem fizikai vagyontárgyakba, dologi értékekbe. Vegyen példát arról, amit a vagyonszerzés, a vagyon fenntartás és gyarapítás mesterei a nemzetközi beruházó bankárok tesznek.

A nemzetközi pénzvilág irányítói a FED-dollárral eredetileg Amerika gazdaságát kívánták ellenőrizni. Időközben a pénzoligarchia célja bővült és globális magánpénzrendszert kívánt kialakítani. Ezt a FED-dollár világvalutává tételével jelentős mértékben el is érték. Ami hátra van még a rendszer tökéletesítése és megszilárdítása.

A Nemzetközi Pénzoligarchia a magánpénzrendszer monopóliumával lényegében már is ellenőrzi a világgazdaságot. Ennek elsősorban beruházó bankkár dinasztiák a legnagyobb haszonélvezői. Ha az emberiség nem akarja akadályozni a magánpénzrendszerrel való visszaélést, akkor helyre kell állítani a közpénzrendszert. Természetesen egy állam és egy kormányzat is visszaélhet a saját kibocsátású pénznemével, ha lehetősége van rá, és saját partikuláris értékeit érvényesíti a társadalom, a gazdaság, az adott ország egészének a hosszú távú érdekeivel szemben. Ezért az is fontos, hogy a közpénzrendszer megakadályozza, mint az egyes kormányokat, mint a magán pénzhatalmat a pénzrendszerrel való visszaélésben.

Ha egy pénznem arany fedezettel rendelkezik az kevésbé manipulálható, mint a fedezetlen papírpénz. A szilárd fedezettel rendelkező világpénz legfőbb akadálya ma az, hogy az arannyal a nemzetközi pénzhatalom rendelkezik. Ha tehát aranyalapú világpénz kerülne bevezetésre ismét az ő ellenőrzése alá, kerülne a világ pénzrendszere. Az arany fedezet (vagy más nemesfém fedezet) elsősorban azért hasznos, mert korlátozza a pénz teljes mennyiségének a kibocsátását, hiszen azt megfelelő arányban a rendelkezésre álló aranyfedezet mennyiségéhez kell igazítani. A pénznek azonban, amely a gazdasági élet bizalmon alapuló közvetítő közege nem az aranyfedezet add értéket. Ennek a jelnek a termelő gazdaság értékelőállító tevékenysége add valódi fedezetet. Azaz értékes, amit a pénz jelez.

Ezért olyan pénznemet kell találni, amely a termelő gazdaság méreteihez igazodó meghatározott jelmennyiség, azaz mennyiségi pénznem. E pénzmennyiségének nem szabad gyorsan növekednie, mint a termelő gazdaság kapacitásának vagy is arányba kell állnia az előállított javakkal, termékekkel és szolgáltatásokkal. Egy ilyen semlegesnek nevezhető közpénzt csak egy olyan független jegybank bocsáthat ki, amely legalább annyira független a nemzetközi pénzoligarchiától és intézményeitől, mint az adott államoktól és kormányoktól. Egy ilyen központi bank kizárólag az adott ország, vagy a világgazdaság hosszú távú szükségleteire és érdekeire lehet tekintettel. Ez a megoldás mélyen sérti a nemzetközi pénzoligarchia eddig élvezett privilégiumait, az általa kialakított magánpénzrendszer monopóliumát. Ezért ezt a fontos kérdést csak a pénzuralmi rend törvényszerűségeinek a tanulmányozásával és az érintett milliók tájékoztatásával, pénzügyi és politikai felvilágosítással lehet elérni.

Fenntartható növekedés helyett fenntartható erőforrásokat

A pénzuralmi rendszer által erőltetett kényszer-gazdasági növekedés alapja a munka, a föld és a tőke. Ezek a feltételek azonban nagyon különböznek egymástól. Földünk hasznosítható felülete és a Föld méhének kincsei korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre és egyre ritkulnak. Ha kitermelésük és elhasználásuk a profitmaximálás és a kamatfizetés követelményei szerint történik, akkor az emberi élet fenntartásához szükséges elengedhetetlen erőforrások visszafordíthatatlanul károsodnak. A "Peak Oil", vagyis a nyersolaj, mint energiahordozó kitermelése elérte a csúcsát, és e fontos szénhidrogén kimerülése már a következő évszázad közepére várható. Az atomenergiát biztosító urán energiahordozók is korlátozottan állnak rendelkezésre. A jelenlegi ipari rendszer folyamatosan pusztítja a növényzetet, egyre nő a sivatagosodás, a tavak kiszáradása, a levegőszennyeződés és naponta tűnnek el végleg bolygónkról növény- és állatfajták.

A kamatmechanizmus által kikényszerített növekedési kényszer szembenáll az energia és a nyersanyagok környezetkímélő és takarékos felhasználásával. A demokratikus ellenőrzés alatt nem álló, és társadalmilag felelőtlennek minősíthető multinacionális vállalatbirodalmak számára egyre inkább az a gazdaságosabb és pénzügyileg kifizetődőbb, ha az emberi munkaerőt rendkívül sok energiát felhasználó gépekkel, technológiával helyettesítik. Ez egyrészt a munkahelyek felszámolásával növeli a munkanélküliséget, másrészt a pótolhatatlan erőforrások kimerítése révén jóvátehetetlen kárt okoz bolygónk életfenntartó képességének. A profitmaximálás kényszere teszi előnyösebbé az élő munkaerő helyett a gépi technológia nagyüzemi alkalmazását. A gépek nem lesznek betegek, nem sztrájkolnak, nem kell utánuk társadalombiztosítást és nyugdíjjárulékot fizetni, ezért a pénzuralmi rendszer a gépi technológiát és gének alkalmazását részesíti előnyben az emberrel szemben.

Ezekre a súlyos problémákra is a leghatékonyabban a jelenlegi magánpénz-monopólium megszüntetésével és közpénzrendszer helyreállításával lehetne választ adni. Amíg ezt felismeri annyi ember, hogy ki tudja kényszeríteni demokratikus eszközökkel, addig is kell intézkedni az energia és a nyersanyagok takarékosabb felhasználása érdekében. Ennek egyik eszköze lehet, ha az energia- és nyersanyag-felhasználást arányosan megterhelik a szociális költségekkel.

A munkaköltségeknél viszont csökkenteni kell a szociális terheket, és újra kell számolni az energiaköltségeket. A túlságosan sok energiát fogyasztó ágazatoknál úgy kell ésszerűsíteni, hogy a munkahelyek megmaradjanak, és kifizetődő legyen hatékonyan gazdálkodni az energiával, más szóval kifizetődő legyen az energia megtakarítása. Ezt úgy is el lehetne érni, hogy csökkentik a munkaadóknak és a munkavállalóknak a szociális ellátórendszerekhez - öregségi-, betegség- és munkanélküliség-biztosítás, szakképzéshez - való hozzájárulását. Egyidejűleg az így kieső költségeket az elsődleges energiák, és nyersanyagok megfelelő adóztatásával kell pótolni. Olyan energia- és nyersanyagárakat kell kialakítani, amelyek következtében a kevesebb energiával előállított termékek gazdaságosabbak. Az energia- és nyersanyagszektorban el kellene érni, hogy a lehető legkisebb felhasználás legyen előnyös.

Dr. Drábik János: Orwellia

A háttérhatalom

Elhallgatott dokumentumok

Ajánlás barátaimnak

Tisztelettel és igaz barátsággal ajánlom ezeket a kevésbé ismert dokumentumokat azon osztály-és iskolatársaimnak, akikről már csak felnőtt fejjel tudtam meg, hogy zsidó származásúak, mert ennek tanulmányaink ideje alatt semmilyen jelentősége sem volt. Akkor csak az számított, ki milyen tehetséges és szorgalmas volt, mit teljesített és ezzel milyen tekintélyt vívott ki magának. Ezek a barátaim - álljon itt nevük helyett csak utónevük: Ádám, Gyuri, Iván, János, Misi, Péter, Tamás, Tomi, Éva, Mari, Ráhel, Szonja és Zsuzsa - mind rendkívül tehetségesek és az élet is igazolta őket, mert közülük többen világhírűek lettek. Megtanultam tisztelni őket és néhányan közülük mai napig legszorosabb barátaim közé tartoznak. Ajánlom ezeket a gyakran felkavaró, kétségeket támasztó és ellenérzést kiváltó, ugyanakkor az élet összefüggéseinek szakadatlan elemzésére - átértékelésére - késztető dokumentumokat egykori munkatársaimnak, régi és új barátaimnak is, mindazoknak, akik figyelemmel kísérték eddig is írásaimat.

Egykori iskolatársaimmal folytatott beszélgetéseink, levélváltásaink során elkerülhetetlen volt a zsidó vallás, kultúra és hagyomány sajátosságairól, a zsidó nép történelmi szerepéről is eszmecserét folytatni. Az ún. zsidó kérdés társadalmi, politikai vonatkozásai sem maradhattak el, hiszen ezek szerves részét képezik az elmúlt évszázad egyetemes és magyar történelmének. Számos kérdéssel kellett szembesülnöm akkor is, amikor a Szabad Európa Rádió munkatársaként foglalkoztam a világpolitika és ezen belül a magyar társadalmi és politikai élet elemzésével.

Mindez arra kényszerített, hogy újabb és újabb könyveket olvassak el, és alaposabban megismerkedjek más népek történelmével is, így a román történelemmel, a német, a francia és az angol történelemmel. De talán a legtöbbet az amerikai történelemmel foglalkoztam, amikor New Yorkban éltem és az ottani egyetemen tanultam. Ebben a városban reformátusként természetesen rendszeresen felkerestem a magyar református templomot a 82. és a 69. utcában. De barátaimmal - ökumenikus szellemben - eljártam a katolikus összejövetelekre is és rendszeresen részt vettem a 39. utcában lévő American Israel Friendship House rendezvényein is. Ebben a házban működött a World Federation of Hungarian Jews nevű kulturális szervezet, amely a magyar származású zsidó new york-iakat tömörítette. E szervezetnek igen színvonalas és rendszeresen megtartott rendezvényein, ha csak lehetett, részt vettem. (Amerikai tartózkodásom kezdetén egy bronxi lakásból - Bronx New York egyik városzrésze -, ahol albérlőként laktam, azért kellett elköltöznöm, mert a főbérlő egyik éjjel pisztolyát rám fogva megkérdezte: Igaz-e, hogy jársz a zsidókhoz? Mondtam igen. Miért, mi ellene a kifogásod? Erre beleeresztett egy sorozatott a mennyezetbe, s közölte, hogy távoznom kell. Láttam, hogy részeg, ezért csak annyit mondtam: tegye el a fegyvert, és reggel elköltözöm. Így kerültem egy új lakásba a New York University közvetlen közelébe.)

New Yorkban akaratlanul is megtapasztaltam, hogy különbség van a zsidó magyar és a magyar zsidó között. 1983 augusztusában részt vettem a 79. utcában a First és a Second Avenue között lévő Magyar Házban a Hungarian Literary Society (Magyar Irodalmi Társaság) évi rendes közgyűlésén. Ezt az irodalmi társaságot az 1930-as évek végén Amerikába kivándorolt, kultúra kedvelő zsidó származású magyarok alapították a magyar irodalom ápolására. Az idők során ebből az irodalmi társaságból baráti kapcsolatok fenntartására szolgáló klub lett, ahol ultizni, sakkozni, pingpongozni, vagy társalogni lehetett magyar zenét hallgatva és magyaros ízű ételeket fogyasztva. Az 1983-as évi közgyűlésen a társaság német származású elnöke, Mr. Mautner, tartotta angol nyelven a megnyitót. Mautner úr felesége magyar volt, és nagyvonalúan támogatta a magyar közösségi életet. Ennek köszönhette, hogy a Magyar Irodalmi Társaság az elnökévé választotta.

Mautner úr angol nyelven elmondott bevezetője után egy erre a célra meghívott amerikai énekesnő elénekelte az amerikai himnuszt, majd pedig a jelenlévők egy része javasolta a magyar himnusz eléneklését is. Erre a jelenlévők egy másik csoportja azt mondta, hogy azt már nem, mert 'a magyar himnusz szavára lőtték a nyilasok a rokonait a Dunába' és követtek el egyéb atrocitásokat. Mire a himnusz eléneklését javaslók azt kérdezték, hogy mi köze van Kölcseynek és Erkel Ferencnek a nyilasokhoz, s elvégre ez egy magyar irodalmi társaság, ezért igenis helyén való a magyar himnusz eléneklése. A vita odáig fajult, hogy azoknak egy része, akik el akarták énekelni a magyar himnuszt, levette a cipőjét, és Hruscsov módjára elkezdte verni ütemesen az asztalt azt kiáltozva, hogy aki nem akarja elénekelni a magyar himnuszt, az távozzon, és meg se álljon Tel-Avivig.

Ekkor asztalszomszédom, egykori osztálytársam édesanyja, aki 1952-től ismert engem és 1956 óta New Yorkban élt, így fordult hozzám: "Látod, János, mi a különbség a zsidó magyar és a magyar zsidó között? Az egyik követeli a magyar himnusz eléneklését, mert ő nemcsak tud magyarul, de a szíve is Budapesten dobog. A másik ugyanúgy magyar anyanyelvű, Magyarországról származik, de az ő szíve Jeruzsálemben dobog. Én zsidó magyar vagyok, és szívem Budapesten dobog, oda vágyom vissza. De tiszteletben tartom a magyar zsidók érzéseit is, tudomásul veszem, hogy ők a zsidóságuknak adnak elsőbbséget."

1983-ban nem sikerült a Magyar Irodalmi Társaság közgyűlésén elénekelni a magyar himnuszt New York 79-es utcájában. A jelenlévők csaknem fele - tiltakozása jeléül - nyomban távozott. Ehhez a történethez még hozzátartozik, hogy néhány héttel később, 1983 szeptemberében Münchenbe költöztem, mert a SZER munkatársa lettem. Amikor 1985-ben visszatértem a Rádió new york-i tudósítójának Amerikába, akkor barátom édesanyja azzal fogadott, hogy 1984-ben kellően felkészültek, és a Magyar Irodalmi Társaság évi közgyűlésén békésen, és egyhangúan elénekelték a magyar himnuszt is.

Ez, és az ehhez hasonló tapasztalataim, valamint a zsidó barátaimmal folytatott sok eszmecsere arról győzött meg, hogy egymás jobb megértéséhez sok-sok őszinte eszmecserére, széleskörű párbeszédre van szükség. Amikor az 1990-es évek közepén néhány év alatt túljutottam az e tárgykörrel foglalkozó századik könyvön, meglepődve kellett tapasztalnom, hogy barátaim közül valójában milyen hiányosan ismerik nemcsak a bibliai zsidó nép történetét, hanem általában véve a Kelet- és Nyugat-Európában élő zsidó közösségek életét. Amikor pedig a magyar demokratikus változások nyomán elhatároztam, hogy demokráciaelméletből írok kandidátusi dolgozatot, fel kellett ismernem, hogy nem lehetséges a társadalmi-politikai demokrácia gazdasági demokrácia nélkül. A gazdasági demokrácia pedig az esélyegyenlőség biztosítását jelenti a termelőtevékenységben, a pénz-és hitel kibocsátásában, valamint a javak elosztásában. A jogi esélyegyenlőség ennek csak a jogszabályi feltételeit biztosítja. Meg kellett állapítanom, hogy azért nem lehetséges a gazdasági esélyegyenlőség, azaz a gazdasági demokrácia, mert a közpénzrendszert lecserélték magánpénzrendszerre, a magánpénz-monopólium pedig egy szűk érdekcsoport számára behozhatatlan előnyöket biztosít. Ekkor kellett megismerkednem a magánpénzrendszert rendkívül igazságtalanná tevő kamatmechanizmussal, amely a pénz előállításának a monopóliumával rendelkezők számára lehetővé teszi az érték-előállító tevékenység folyamatos és nagymértékű megsarcolását, s hatalmas kamatjövedelmet biztosít az élősködő pénzvagyonos csoport számára.

Meg kellett állapítanom, hogy létezik egy háttérhatalom, amely a pénzkibocsátás és kamatszedés monopóliumával a saját tulajdonaként centralizálja és koncentrálja egyre több országban - és ma már világszinten - az érték-előállító termelő vagyont, valamint a közvetítést és elosztást vezénylő pénzvagyont. Önként adódott a kérdés: Kikből áll ez a háttérhatalom? Hogyan jött létre? Milyen a szervezeti felépítése? Hogyan működik?

Így jutottam el a világ leggazdagabb beruházó bankár-dinasztiáihoz, az általuk működtetett formális és informális pénzügyi és társadalmi-politikai intézményekhez, egy jól megszervezett, világszintű hálózathoz, amely számos alrendszert működtet. Mivel e rendszer kezdeményezői, irányítói és haszonélvezői elsősorban a beruházó bankár-dinasztiák, amelyek között, ha nem is kizárólagos, de döntő szerepet játszanak a zsidó származású pénzemberek, ezért az a világstratégia, amelynek a végrehajtásán fáradoznak, érinti a különböző országokban élő zsidó közösségek sorsát is. Természetesen a magyarországi zsidó közösség életét is érinti. Ily módon kihat az én barátaim életére is. Minél inkább próbáltam megérteni az összefüggéseket, annál világosabban láttam, hogy e pénz-dinasztiák elsősorban a saját érdekeiket tartják szem előtt, és ha vannak világuralmi céljaik, akkor az ezzel járó előnyöket nem egy nép, hanem a saját maguk számára akarják megszerezni.

Azt is látnom kellett, hogy bizonyos céljaikat csak úgy tudják elérni, ha a saját népük többségét alkotó, és gazdagnak egyáltalán nem nevezhető, más emberekhez hasonlóan munkából és teljesítményből élő zsidó közösségek tagjait megtévesztik. E megtévesztéshez tartozik fontos tények és stratégiai programok elhallgatása, vagy azok egészen más színben való feltüntetése félrevezetésük érdekében. E felismeréseimet átbeszéltem barátaimmal. Volt, akivel egyetértésre jutottam, volt, akivel nem. Kutatásaim során természetesen olyan tekintélyes zsidó származású tudósok munkáival is megismerkedtem, akik hasonló eredményekre jutottak, mint én. Abban a pénzuralmi hálózatban, amely ma már globálisan működik, természetesen akadtak olyan résztvevők is, akik ilyen vagy olyan okból életük egy bizonyos szakaszában szembe fordultak ezzel a pénzuralmi hálózattal. Ennek a szembefordulásuknak hangot is adtak, leírták, elmondták a véleményüket. Elviselték az őket ért támadásokat. Személyesen azt tapasztaltam, hogy ezekről az emberekről - és nézeteikről -barátaim jóformán semmit sem tudnak. Nekem kellett e személyekkel és munkásságukkal megismertetni őket. Némelyiküket sikerült meggyőzni arról, hogy a tanult iskolai történelem mellett létezik egy elhallgatott, de azért valóságos másik történelem is. A kettő nem zárja ki egymást, hanem oly módon egészíti ki, mintha egy személyről készítünk egy normális képet, valamint egy röntgen és egy ultrahang felvételt. A látható képek nem fognak hasonlítani egymásra, pedig ugyanarról a személyről adnak információkat. Ha egymásra vetítve összesítjük a belőlük kapott információkat, akkor pedig kiderül, hogy azok komplementer módon, egymást kiegészítve pontosabb ismeretekhez juttatnak minket.

Így jutottam arra a gondolatra, hogy tanulmányozva e figyelemreméltó személyek munkásságát és nézeteit, különösen azokét, akiknek a megnyilvánulásait hitelesnek lehet tekinteni, megismertetem barátaimmal. Ezért kiválasztottam néhány olyan alig ismert dokumentumot, amelyek a történelem, valamint napjaink valóságának a kevésbé látható, illetve szándékosan homályban tartott tényeit és összefüggéseit világítják meg.

Ha nem teszünk különbséget a világuralomra törő bankár-dinasztiák érdekei és hatalmi törekvései, valamint a zsidó nép - éljen az a diaszpórában vagy Izraelben - túlnyomó többségének a valódi szükségletei, érdekei és értékei között, akkor a tájékozatlan emberek (válságos helyzetben) a pénzuralmi rend fenntartói és haszonélvezői helyett (azaz a bajok, feszültségek igazi okozói helyett), megint azon embertársaikat teszik majd felelőssé, akik ugyanúgy e világuralmi törekvések szenvedő alanyai, mint a többi ember. Vagyis ha én tényleg szeretem zsidó barátaimat, akkor tudatosítani kell bennük, hogy igenis vannak olyan kozmopolita bankár-dinasztiák, amelyek a zsidó nép mögé bújva a saját önző céljaikat valósítják meg az egy-központból irányított világállam, az új pénzuralmi világrend létrehozásával a náluk lévő globális pénzmonopólium segítségével.

Ha ez akárcsak részben igaz, akkor úgy tekinthetjük Izraelt, hogy egy évszázadokon át üldözött nép nemzeti otthonán túlmenően a háttérhatalom országnyi méretű megbízható helyőrsége is. Ez utóbbi minőségében az a rendeltetése, hogy a nemzetközi bankárok által irányított új világrend érdekében őrző-védő feladatokat lásson el Földünk egy rendkívül fontos térségében. Viszonylag kisméretű, de nukleáris monopóliummal rendelkező, erős katona-államként az energiahordozókban gazdag - kiemelt fontosságú - közel-keleti világrégióban kell biztosítania a nemzetközi pénzügyi közösség hegemóniáját, hatalmi monopóliumát. E bevezető gondolatokkal barátaimat akartam meggyőzni arról, hogy miért érdemes közreadni a következőkben ismertetett - eddigi kutatásaim szerint hitelesnek tekinthető - néhány dokumentumot némi háttérrel és magyarázattal kiegészítve.

Első rész

Benjamin Freedman a háttérhatalom világstratégiájáról

Elsőként egy ismert és köztiszteletben álló amerikai pénzember véleményét ismertetjük írásai és beszédei alapján. Benjamin Harrison Freedman 1890. október 4-én született New Yorkban és 1984-ben halt meg ugyanott. Azt az orvost, aki közreműködött a születésénél úgy hívták, hogy Dr. Simon Baruch. Ő volt a később fontos közéleti személyiséggé vált Bernard M. Baruch apja. Bernard Baruch a Wall Street egyik sikeres pénzembere és befektető bankára az Egyesült Államok hadiparát irányította évtizedeken keresztül. Hosszú élete folyamán valamennyi amerikai elnök hivatalos tanácsadója volt az első világháborútól 1965-ig. Freedman így ír egyik könyve bevezetőjében Bernard Baruch-hoz fűződő viszonyáról:

"...Bernard Baruch a szerző családjának jó barátja volt és gyakran konzultált vele...1912-től kezdve olyan helyzetbe kerültem, hogy tanúja lehettem mindannak, ami a színfalak mögött folyt. E sorok írója a Nemzeti Demokrata Bizottság tagjaként 1912-ben részt vett Wilson elnök választási kampányában. Ezt követően nem voltak az ajtók zárva előtte."

Benjamin Freedman zsidó családban nőtt fel és zsidó vallás szerinti nevelésben részesült. New York városában élt gazdag, sikeres üzletemberként. Üzleti karrierje során ő lett a Woodbury Soap Company cég fő tulajdonosa. Tanúja volt és bizonyos fokig közvetlen résztvevője azoknak a politikai és pénzügyi manipulációknak, amelyek elősegítették a kommunizmus hatalomra kerülését és Izrael, mint cionista állam létrehozását, valamint az amerikai politikai élet és tömegtájékoztatás zsidó hegemónia alá kerülését. Mint a zsidó érdekek képviselője bejárása volt az Egyesült Államok hét elnökéhez.

Az Új Világrend második világháború utáni előtérbe kerülésével 1945-ben Benjamin Freedman úgy érezte, hogy felelős a fejleményekért, és erről beszélnie kell. Annak a zsidó és kommunista gépezetnek a beavatott tagjaként, amely ekkor készült beindítani két nagyszabású tervet - az egyik az egy központból kormányzott világ létrehozása Egyesült Nemzetek név alatt és a másik Izrael, mint cionista állam kikiáltása Palesztinában. Egyre nagyobb aggodalommal töltötte el hitsorsosai növekvő hatalma és az a mód, ahogy ezt a hatalmat használják. Szakított a judaizmussal, és áttért a katolikus hitre. A zsidó történelemben és kultúrában szerzett jártassága és kutatásai eredményeként arra a meggyőződésre jutott, hogy a zsidókra és a judaizmusra vonatkozó közkeletű elképzelések részben tévesek, és még magukat ezeket a kifejezéseket is el kell utasítani. Szó szerint ismertetett beszédében és írásában az Olvasó gyakran találkozik majd az olyan kifejezésekkel, hogy "úgynevezett zsidók" vagy "talmudista zsidók" vagy "a modern judaizmus szent könyve".

Benjamin Freedman alapította 1946-ban a Béke és Igazságosság Palesztinában nevű ligát. Arnold Forster, a B'nai B'rith elnevezésű zsidó szervezet Rágalmazás Elleni Ligájának (Antidefamation League) egyik vezetője 1988-ban - Square One című önéletrajzi munkájában - Benjamin Freedmant gazdag, hitehagyott öngyűlölő zsidónak minősítette. Az Amerikai Zsidó Bizottság Commentary című folyóirata 1955 februári számában Benjamin Freedmant egyenesen zsidó antiszemitának nevezte. Freedman 1954-ben a következőket mondta az antiszemitizmusról:

"Az antiszemita kifejezés egy másik olyan szó, amit el kell távolítani az angol nyelv szókészletéből. Az antiszemitizmus kifejezés ma csak egy célt szolgál. Arra használják, hogy befeketítsenek valakit. Amikor az úgynevezett vagy állítólagos zsidók úgy érzik, hogy valaki ellenzi valamelyik céljukat, akkor az antiszemita szó alkalmazásával lejáratják áldozataikat, vagy antiszemitának minősítik mindazokon a csatornákon keresztül, amelyek a rendelkezésükre állnak, és amelyeket az ellenőrzésük alatt tartanak. Megfelelő jártasságom van ezen a területen. Mivel az úgynevezett vagy állítólagos zsidók nem voltak képesek megcáfolni a palesztinai helyzetre vonatkozó nyilvános kijelentéseimet 1946-ban, ezért dollármilliárdokat költöttek arra, hogy engem antiszemitának nevezve befeketítsenek, azt remélve, hogy ily módon lejáratnak a közvélemény előtt, amely komoly érdeklődést mutatott az iránt, amit nekem el kellett mondanom. 1946-ig az úgynevezett vagy önmagukat zsidónak kikiáltók szemében egyfajta kis szent voltam. Amikor azonban nem értettem velük egyet a nyilvánosság előtt a Palesztinára vonatkozó cionista célokat illetően, hirtelen első számú antiszemita lett belőlem."

Benjamin Harrison Freedman valóban szembefordult azokkal az erőkkel, amelyek célul tűzték ki az Egyesült Államok és a világcivilizáció ellenőrzés alá vételét. A továbbiakban szó szerint ismertetjük Freedman egy beszédét és egy írását.

Freedman rendszeresen részt vett azokon a tanácskozásokon, amelyeket Woodrow Wilson elnökjelölt folytatott választási kampánya során. Ő volt az összekötő idősebb Henry Morgenthau és Rolla Wells között, aki ebben az időben a Demokrata Párt pénzügyeit intézte. Rolla Wells később a Federal Reserve Bank-rendszer saint louis-i központjának az igazgatója lett.

Benjamin H. Freedman a Samuel D. Leidesdorf cégtársa volt. 1946-ban beperelte rágalmazásért az American Jewish Committee-t (Amerikai Zsidó Bizottságot) öt millió dollár kártérítést követelve. 1948-ban a League for Peace with Justice in Palestine ügyvédjének a segítségével - ugyancsak rágalmazás miatt - pert indított a Non-Sectarian Anti-Nazi League (Nem-felekezeti Náciellenes Liga) ellen, amelyet Samuel Untermyer alapított. Ezt a keresetet a manhattan-i bíróság elutasította. Freedman arról is híres, hogy beszédet mondott az amerikai főváros, Washington, Willard Hotel nevű szállodájában 1961-ben. Írt számos pamfletet. Politikai tevékenységét az 1970-es évek közepéig folytatta. 1984 májusában halt meg, 94 éves korában.

Már ebből a néhány adatból is érzékelhető, hogy Benjamin H. Freedman egyik különleges kortársunk volt a XX. században. 1945-ben nyíltan szakított azzal a közösséggel, amelyhez egész életén át szorosan kötődött. Keményen bírálta az Egyesült Államokon belül kialakult és általa túlzott méretűnek tekintett zsidó befolyást. Tudta, hogy miről beszél, hiszen magát is a beavatottak közé számította. Nemcsak Bernard Baruchot, Samuel Untermyert és Woodrow Wilsont ismerte, de kapcsolatban állt Franklin Delano Roosevelt-tel, Joseph Kennedyvel, valamint John F. Kennedyvel is.

Benjamin Freedman washingtoni beszéde

1961-ben a Willard Hotelben a Common Sense című lap támogatására tartott rendezvényen beszélt. Noha e beszéd számos része felett túlhaladt az idő, mégis érdemes megismerkedni szó szerinti tartalmával.

(Az alább következő beszéd a Kansas Archivist Service által az Interneten is közzétett angol nyelvű szöveg fordítása, amelyet e sorok írója készített.)

"Itt, az Egyesült Államokban a cionisták és hitsorsosaik teljes mértékben ellenőrzik kormányunkat. Számos körülményből adódóan ennek túl sok és túl összetett oka van, s ennek részleteibe nem érdemes most belemennünk. A cionisták és hittestvéreik úgy uralkodnak az Egyesült Államok felett, mint ha ennek az országnak az abszolút uralkodói lennének. Mondhatják, hogy ez nagyon túlzó álláspont, de hadd tárjam önök elé, hogy mi történt, amíg mi aludtunk.

Mi történt? 1914 nyarán kitört az első világháború. Kevés olyan korú ember van itt, mint én, aki emlékszik erre. Ezt a háborút az egyik oldalról Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország vívta, a másik oldalon Németország, Ausztria-Magyarország és Törökország állt. Németország két éven belül megnyerte a háborút. Nemcsak névleg, de ténylegesen. A német tengeralattjárók, amelyek meglepték a világot, félresöpörtek minden hajókonvojt az Atlanti-óceánon. Nagy-Britannia magára maradt, és nem tudta hadianyaggal ellátni a katonáit. Mindössze egy hét élelmiszertartalékkal rendelkezett, és azután már csak az éhezés jöhetett. Ez idő alatt a francia hadsereg fellázadt. Franciaország a Somme folyónál fekvő Verdun védelmezésekor elveszítette 600 000 katonáját, a francia fiatalság színe-javát. Az orosz hadsereg katonái fogták holmijukat és hazaszökdöstek, nem akartak többé harcolni, és megutálták a cárt. Az olasz hadsereg összeomlott.

Német földön egyetlen egy lövést sem adtak le. Az ellenség egyetlen katonája sem lépte át a német határt. És mégis Németország tett békeajánlatot Angliának. A németek a status quo ante elve alapján kezdeményeztek Angliánál tárgyalásos békét. Ez azt jelenti: "Vessünk véget a háborúnak és maradjon minden úgy, ahogy volt a háború kezdete előtt." Anglia 1916 nyarán ezt az ajánlatot komolyan mérlegelte, mert nem volt más választása. A brit kormány irányítói vagy elfogadják a tárgyalásos békét, amit Németország nagylelkűen felajánlott vagy folytatják a háborút, és akkor teljes vereséget szenvednek.

Miközben ez folyamatban volt, a németországi cionisták, akiket a kelet-európai cionisták képviseltek, felkeresték a brit háborús kormányt, és - rövid leszek, mert hosszú ez a történet, de valamennyi dokumentummal rendelkezem állításaim alátámasztására - a következőket mondták:

"Nézzék, még megnyerhetik ezt a háborút. Nem kell feladni, nem kell elfogadni a Németország által elajánlott békefeltételeket, megnyerhetik a háborút, ha az Egyesült Államok is belép az Önök szövetségeseként." Az Egyesült Államok ebben az időpontban nem vett részt a háborúban. Frissek voltunk, fiatalok voltunk, gazdagok voltunk. Azt mondták Angliának: "Mi beléptetjük az Egyesült Államokat a háborúba az Önök szövetségeseként, azért, hogy az Önök oldalán harcoljon, ha megígérik nekünk Palesztinát a háborús győzelem után." Más szavakkal üzletet kötöttek: "Mi beléptetjük az Egyesült Államokat a háborúba az Önök szövetségeseként, az ár, amit ezért fizetni kell, Palesztina, miután megnyerték a háborút és legyőzték Németországot, Ausztria-Magyarországot és Törökországot." Nos, Angliának annyi joga volt odaígérni Palesztinát bárkinek, mint amennyi joga lenne az Egyesült Államoknak, hogy Írországnak ígérje Japánt bármely okból. Teljesen abszurd, hogy Nagy-Britannia, amelynek soha nem volt kapcsolata, vagy bármely érdeke, vagy bármilyen joga a fölött, amit úgy ismerünk, hogy Palesztina, felajánlja, mint birodalmi pénzt a cionisták kifizetésére azért, hogy ők bevonják az Egyesült Államokat a háborúba. Mindazonáltal ők megtették ezt az ígéretet 1916 októberében. Röviddel ezután - nem tudom, hányan emlékeznek erre itt - az Egyesült Államok, amely csaknem teljesen németbarát volt, belépett a háborúban Nagy-Britannia szövetségeseként.

Ismétlem, az Egyesült Államok csaknem teljesen németbarát volt, mert az itteni újságokat a zsidók ellenőrizték, a bankárok zsidók voltak, az összes tömegtájékoztatási médiumot ebben az országban zsidók kontrollálták és ők, a zsidók németbarátok voltak. Azért voltak azok, mert sokan közülük Németországból érkeztek, és azt is akarták, hogy Németország verje tönkre a cárt. A zsidók nem szerették a cárt, és nem akarták, hogy Oroszország nyerje meg ezt a háborút. Ezek a német zsidó bankárok, olyanok mint Kuhn Loeb és a többi nagy bankárcég az Egyesült Államokban, elutasították Franciaország és Anglia finanszírozását, akár egy dollárral is. Félreálltak és ezt mondták: "Ameddig Franciaország és Anglia szoros kapcsolatot tart Oroszországgal, egy centet sem!" De ömlött a pénz Németországba, mert Oroszország ellen harcolt és ők Németország oldalán meg akarták dönteni a cári rendszert.

Most ugyanezek a zsidók, amikor megcsillant a lehetőség Palesztina megszerzésére, Angliába mentek és megkötötték ezt a megállapodást. Ekkor minden megváltozott, ahogyan a közlekedési lámpa vált át vörösről a zöldre. Ahol az újságok mind német-pártiak voltak, ahol arról tájékoztatták a lakosságot, hogy milyen nehézségekkel küzd Németország Nagy-Britannia elleni kereskedelmi harcában és más vonatkozásban, hirtelen nem voltak jók többé a németek. Hirtelen útonállók lettek. Ők voltak a hunok. Ők lövik agyon a vöröskeresztes nővéreket, ők vágják le a csecsemők kezeit, gonoszak voltak. Hamarosan Wilson megüzente a hadat Németországnak.

A londoni cionisták táviratot küldtek az Egyesült Államokba Brandeis főbírónak, mondván: "Menj, és győzd meg Wilson elnököt! Megkapjuk Angliától, amit akarunk. Most meg kell győznöd Wilson elnököt, és rá kell venni az Egyesült Államokat a háborúba való belépésre." Így lépett be az Egyesült Államok a háborúba. Semmilyen más érdekünk nem volt. Nem volt ehhez több jogunk, mint ma a Holdon lenni, ahelyett, hogy ebben a szobában vagyunk. Semmilyen más ok nem volt arra, hogy az első világháború a mi háborúnk legyen. Belevittek minket - ha lehetek közönséges, beszívattak minket - csupán azért, hogy a világ cionistái megkaphassák Palesztinát. Ez az, amit az Egyesült Államok népének soha nem mondtak el. Az amerikaiak soha nem tudhatták meg, hogy miért léptünk be az első világháborúba.

Miután beléptünk a háborúba, a cionisták Nagy-Britanniához fordultak és közölték: "Nos, mi teljesítettük a megállapodás ránk eső részét, szeretnénk valamilyen írást, hogy Önök megtartják ígéretüket, és nekünk adják Palesztinát, miután megnyerték a háborút." Nem tudták, vajon a háború még egy évig vagy további tíz évig fog-e tartani. Elkezdték megfogalmazni a nyugtát. A nyugta egy levél formáját öltötte, amely rejtjelezett nyelven íródott úgy, hogy a nagyvilág ne tudhassa, hogy miről is van szó. Ezt az írást hívták Balfour-deklarációnak.

A Balfour-deklaráció nem volt más, mint Nagy-Britannia ígérete arra, hogy megfizeti a cionistáknak azt, amit kialkudtak, cserébe azért, hogy ők beléptetik az Egyesült Államokat a háborúba. Ez a nagy Balfour-nyilatkozat, amiről oly sokat hallanak, ugyanolyan hamis, mint a háromdolláros bankjegy. Nem hiszem, hogy nyomatékosabban tudnám ezt kifejezni. Az összes baj itt kezdődött. Az Egyesült Államok belépett a háborúba. Az Egyesült Államok összezúzta Németországot, tudják, mi történt? Amikor a háború véget ért, és a németek Párizsba utaztak 1919-ben a békekonferenciára, 117 zsidó volt ott, mint a zsidóságot képviselő delegáció Bernard Baruch-hal az élén. Én is ott voltam, kell, hogy tudjam.

Nos, mi történt? A zsidók a békekonferencián, amikor feldarabolták Németországot és felparcellázták Európát azok között a nemzetek között, akik valamilyen címen jogot formáltak Európa bizonyos részeire, feltették a kérdést: "Mi van a nekünk ígért Palesztinával?" Ekkor jutott először a németek tudomására a Balfour-nyilatkozat. A németek első ízben ekkor jöttek rá "Szóval ez volt a játék, ez volt az ok, amiért az Egyesült Államok belépett a háborúba?" A németek első ízben fogták fel, hogy azért lettek vesztesek, azért kell alávetniük magukat szörnyű jóvátételi feltételeknek, mert a cionisták Palesztinát akarták és el voltak szánva arra, hogy bármely áron megszerezzék.

Ez egy másik nagyon érdekes szempontot vet fel. Amikor a németek erre rájöttek, természetesen elutasították. Eddig az időpontig a zsidók egyetlen egy országban sem boldogultak jobban, mint Németországban. Itt van például Walter Rathenau, aki talán százszor fontosabb volt a pénzügyek és az ipar terén, mint Bernard Baruch ebben az országban. Ott volt Albert Ballin, aki a két nagy gőzhajózási cég tulajdonosa volt, ott voltak az észak-német Lloydok és a Hamburg-amerikai hajózási társaságok. Meg kell említeni Gerson von Bleichrödert, a Hohenzollern-család bankárját. Ugyancsak ott voltak a hamburgi Warburgok, a nagy kereskedelmi bankárok - a legnagyobbak a világon. A zsidók nagyon jól boldogultak Németországban, ez vitán felül áll. A németek úgy érezték: "nos, szépen elárultak minket".

Ez árulás volt, amit a következő elképzelt helyzethez hasonlíthatunk: Tegyük fel, hogy az Egyesült Államok háborúban áll a Szovjetunióval, és mi győzünk. Ezután azt mondjuk a Szovjetuniónak: "Nos, hagyjuk ezt abba, békeajánlatot teszünk. Felejtsük el ezt az egészet." És hirtelen Vörös Kína belép a háborúba, mint a Szovjetunió szövetségese. A háborúba való belépésük következtében vereséget szenvedünk, elsöprő vereséget, olyan jóvátételi feltételekkel, hogy hasonlót nem is tud az ember elképzelni. Képzeljék el, hogy ezután a vereség után rájövünk, hogy az országunkban élő kínaiak voltak azok, a mi országunk polgárai, akikről egész idő alatt azt hittük, hogy lojális állampolgárokként működnek velünk együtt, s kiderül, hogy ők árultak el minket a Szovjetuniónak és rajtuk keresztül lépett be Vörös Kína ellenünk a háborúba. Hogyan éreztünk volna ezután a kínaiakkal szemben az Egyesült Államokban? Nem hiszem, hogy bárki is közülük mutatkozni mert volna az utcákon. Nem lett volna elég lámpaoszlop, hogy gondozásba vegyük őket. Képzeljék el csak, hogyan éreztünk volna!

Nos, a németek ehhez hasonlóan éreztek a zsidók iránt. Ők jók voltak hozzájuk. 1905-től, amikor az első kommunista forradalom kudarcot vallott Oroszországban, a zsidóknak menekülniük kellett Oroszországból és valamennyien Németországba költöztek. Németország befogadta őket, és nagyon emberségesen bánt velük. És íme, ők elárulták Németországot minden egyéb ok nélkül, minthogy ők meg akarták szerezni Palesztinát az ő úgynevezett "zsidó nemzeti otthonukat".

Most Nahum Sokolov és a többi nagy vezető és nagy név, akikről olvasni lehet ma a cionizmussal kapcsolatban, 1919-ben, 1920-ban, 1921-ben, 1922-ben és 1923-ban megírták az újságokban - és az újságok tele voltak kommentárjaikkal - a németek zsidókkal szembeni érzéseit, a nagy vereség nyomán, amelyet az Egyesült Államok zsidó közbelépésre történt háborúba léptetésének köszönhettek. Ezt maguk a zsidók ismerték el. Nem arról volt tehát szó, hogy a németek 1919-ben rájöttek arra, hogy egy pohár zsidó vér ízletesebb, mint a Coca-Cola vagy a müncheni sör. Nem volt vallásos színezete. Nem volt csupán vallási hiten alapuló ellenérzés velük szemben. Politikai ügyről volt szó. Gazdaságiról. Minden volt, csak nem vallási ügy. Senki nem törődött Németországban azzal, hogy egy zsidó hazamegy, lehúzza a rolóit és elmondja a "Shema Yisroel"-t vagy a "Miatyánkot". Senki nem törődött ezzel jobban Németországban, mint ahogy mi itt, az Egyesült Államokban. Az, hogy ez az érzés kifejlődhetett később Németországban, egyetlen dolognak tulajdonítható: a németek a zsidókat tartották felelősnek teljes vereségükért.

Az első világháború olyan okokért indult Németország ellen, amelyekért nem Németország volt felelős. Semmiben sem voltak bűnösök. Túlságosan sikeresek voltak. Megépítettek egy nagy hajóhadat, fejlesztették a világkereskedelmet. Emlékezzenek csak arra, hogy a francia forradalom idején Németország háromszáz kicsi városállamból, fejedelemségből, nagyhercegségből és hasonlókból állt. Háromszáz különböző kicsi politikai egységből. És közben a Napóleon és Bismarck közti időszakban sikerült egy állammá egyesülniük. Ötven év alatt pedig a világ egyik legnagyobb hatalmává váltak. Hajóflottájuk Nagy-Britanniáéval versenyzett, és a világ minden táján kereskedtek, olcsóbban szállítottak versenytársaikkal és jobb termékeket állítottak elő. Mi lett ennek a következménye?

Anglia, Franciaország és Oroszország összeesküdött, hogy megtépázzák Németországot. Nincs történész a világon, aki meggyőző okot tudna nyújtani arra, hogy ez a három ország miért döntött úgy, hogy letörli Németországot a politikai térképről. Amikor Németország felismerte, hogy a zsidók voltak felelősek a vereségéért, ezt zokon vették. De egyetlen zsidónak a haja szála sem görbült meg érte. Egyetlenegy hajszál sem. Tansill professzor a Georgetown Egyetem tanára, aki kutathatta a külügyminisztérium valamennyi titkos dokumentumát, írt erről a könyvében. Idézi a külügyminisztérium egyik jelentését, amelyet Hugo Schönfelt, egy zsidó készített, akit Cordell Hull küldött Európába 1933-ban azért, hogy megvizsgálja az úgynevezett politikai bebörtönzöttek táborait, ő az, aki leírta, hogy nagyon jó állapotban találta őket. Kiváló állapotban voltak és mindenkivel jól bántak. A táborok kommunistákkal voltak tele. Nos, sokan közülük zsidók voltak, minthogy Európában ebben az időben a kommunisták 98 %-a zsidó volt. Volt még néhány pap és lelkész ott, valamint szakszervezeti vezető és szabadkőműves, valamint mások, akiknek nemzetközi kapcsolatai voltak.

Némi háttérinformáció szükséges. 1918-tól 1919-ig a kommunisták voltak hatalmon Bajorországban egy rövid ideig. Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht és egy csoport más zsidó vette át a kormányzást néhány napra (Berlinben - D. J.). A császár a háború befejeztekor ténylegesen Hollandiába menekült, mert attól tartott, hogy a kommunisták kerülnek hatalomra Németországban ugyanúgy, mint Oroszországban, és hogy ugyanarra a sorsra jut, mint a cár. Így tehát biztonsági okokból Hollandiába menekült. Miután a kommunista fenyegetést sikerült elhárítani, a zsidók tovább dolgozhattak, és megpróbálták visszanyerni korábbi helyzetüket. A németek harcoltak ellenük, ahogy csak tudtak, de anélkül, hogy a hajuk szálát is bármelyiküknek meggörbítették volna. Hasonló módon küzdöttek ellenük, ahogyan a mi országunkban a prohibicionisták (az általános alkoholtilalom hívei - D. J.) harcoltak a szesziparban érdekeltekkel szemben. Senkire nem fogtak fegyvert. Nos, ily módon harcoltak a zsidók ellen is Németországban. Ebben az időben - gondolják csak el - a 80-tól 90 millióig becsülhető németek között csak 460 ezer zsidó élt. Mindössze Németország lakosságának 0,5 %-a volt zsidó. Ugyanakkor az ő ellenőrzésük alatt állt a sajtó és ők kontrollálták a gazdaság nagy részét, mert nekik rendelkezésükre állt az olcsó pénz abban az időben, amikor a márka leértékelődött és gyakorlatilag mindent felvásároltak.

A zsidók megpróbálták elrejteni ezt a tényt. Nem akarták, hogy a világ valóban értse, hogy ők eladták Németországot, és a németek ezért haragudtak rájuk.

A németek megfelelő intézkedéseket hoztak a zsidókkal szemben. Hogy úgy mondjam, mindenütt diszkriminálták őket, ahol csak tudták. Elkerülték őket. Hasonló módon, ahogy mi mellőznénk a kínaiakat, a négereket vagy a katolikusokat ebben az országban, ha elárulnának minket az ellenségnek, és emiatt vereséget szenvednénk. Egy idő múlva a zsidók összehívtak egy találkozót Amszterdamban. A világ minden országából érkeztek zsidók erre a találkozóra 1933 júliusában. Ezt üzenték Németországnak: "Menesszétek Hitlert és helyezzetek vissza minden zsidót korábbi pozíciójába akár kommunista volt, vagy bármi is volt. Nem bánhattok velünk így, ahogy teszitek. És mi, a világ zsidói, ultimátumot intézünk hozzátok." El lehet képzelni, hogy erre mit válaszoltak a németek. Nos, mit tettek a zsidók?

1933-ban, amikor Németország visszautasította, hogy alávesse magát az amszterdami zsidó világkonferencia ultimátumának a konferencia félbeszakadt és Samuel Untermyer, aki az amerikai küldöttség feje volt és az egész konferenciának az elnöke, az Egyesült Államokba utazott és a gőzhajóról egyenesen a Columbia Broadcasting System stúdióiba ment és rádióüzenetet intézett az egész Egyesült Államokhoz, amelyben gyakorlatilag bejelentette: "A világ zsidósága szent háborút üzen Németországnak. Szent konfliktusban állunk a németekkel szemben, megadásra kényszerítjük őket, kiéheztetéssel. E célból világszintű bojkottot kezdeményezünk velük szemben. Ez el fogja pusztítani őket, mivel létük a külkereskedelmi exporttól függ."

Tény, hogy Németország élelmiszer-szükségletének kétharmadát külföldről kell behoznia, és ezt csak akkor tudja megtenni, ha van exportjövedelme. Ha Németország nem tud exportálni, akkor lakossága kétharmadának éheznie kell. Nem lesz több élelmiszer, mint amennyi az egyharmad táplálásához szükséges. Ebben a deklarációban, amely itt van nálam, és amely megjelent a New York Times 1933. augusztus 7-i számában, Samuel Untermyer melldöngetően állította, hogy "Ez a gazdasági bojkott a mi önvédelmi eszközünk. Roosevelt elnök támogatta a gyakorlatba átültetését a Nemzeti Újjáépítési Igazgatásban (National Recovery Administration - D. J.)", amelynek keretében mindenkit bojkottálni kellett, ha a New Deal által lefektetett szabályokat nem követte, amelyre néhányan Önök közül még emlékezhetnek, és amelyet a Legfelsőbb Bíróság ebben az időben alkotmányellenesnek minősített. Mindazonáltal a világ zsidósága meghirdette a bojkottot Németország ellen és ez olyan hatékony volt, hogy többé nem lehetett találni semmiféle árut semmilyen üzletben a világon azzal a jelzéssel, hogy "Made in Germany". A Woolworth cégnek az egyik vezetője elmondta nekem, hogy ténylegesen több milliárd dollár értékű fazekasárut és étkészletet dobtak a folyóba, mert üzleteiket bojkottálták, ha bárki is talált egyetlen egy edényt a "Made in Germany" márkajelzéssel. Ebben az esetben tiltakozók jelentek meg olyan feliratokkal, hogy "Hitler", "gyilkos" és így tovább, valami olyasmi történt, mint Délen az ülősztrájkok során.

Az egyik üzletben, amely az R. H. Macy üzletlánchoz tartozik, amelyet egy Straussnak nevezett család ellenőrzött, akik történetesen zsidók voltak, egy asszony talált egy harisnyát, amely Chemnitz-ből érkezett ezzel a jelzéssel, "Made in Germany". Nos, ezek pamutharisnyák voltak és már ott lehettek vagy húsz éve. Azóta már sok éve figyelem a nők lábait és régóta nem láttam pamutharisnyát rajtuk. Láttam, ahogy a Macy-t bojkottálták, emberek százai tüntettek, hordozva a feliratokat "gyilkosok", "hitleristák" és ehhez hasonlókat. Nos, eddig az időig egyetlen haja szála sem görbült meg egyetlen zsidónak sem Németországban, nem volt szenvedés, éhezés, gyilkosság, semmi sem történt. A németek természetesen ezt kérdezték: "Kik ezek az emberek, akik bojkottot hirdetnek ellenünk, és munkanélkülivé teszik népünket, arra kényszerítve gyárainkat, hogy leálljanak? Kik ők, hogy ezt tegyék velünk?" Természetesen megnehezteltek érte, természetes, hogy horogkereszteket festettek a zsidó üzletekre. Miért menjen be egy német és adja oda a pénzét az üzlettulajdonosnak, aki részt vesz egy bojkottban, amelynek a célja kiéheztetni Németországot, azért, hogy alávesse magát a világ zsidóságának, akik diktálni akarják, hogy ki legyen a miniszterelnök vagy a kancellár. Nos, ez nevetséges.

A bojkott folytatódott bizonyos ideig, de csak 1938-ban, amikor egy fiatal lengyel zsidó besétált Németország párizsi nagykövetségére és lelőtte ott az egyik német hivatalnokot, kezdtek a németek valóban durvák lenni a zsidókhoz Németországban. Ekkor már sor került a kirakatok betörésére, utcai erőszakosságokra és ehhez hasonlókra. Nem szeretem használni az "antiszemitizmus" kifejezést, mert nincs értelme, de mivel még mindig jelent valamit az Önök számára, így hát mégiscsak használnom kell. Az egyedüli oka annak, hogy volt valamennyi ellenérzés Németországban a zsidókkal szemben, az volt, hogy felelősek voltak az első világháborúért és a világszintű bojkottért. Végső soron a második világháborúért is felelősek voltak, mert amikor mindez kicsúszott az ellenőrzés alól, elkerülhetetlenné vált, hogy a zsidók és Németország egymásnak feszítsék szarvaikat egy háborúban, kiderítve, hogy melyikük éli túl. Azalatt az idő alatt, amíg én Németországban éltem, felismertem, hogy a németek úgy látták, hogy Európa vagy keresztény lesz vagy kommunista, mert köztes állapot nincs. Ezért újra fegyverkeztek. 1933 novemberében az Egyesült Államok elismerte a Szovjetuniót. A Szovjetunió egyre hatalmasabbá vált és Németország tudta, hogy hamarosan rá kerül a sor, hacsak nem elég erős. Ez hasonló ahhoz, amit mi ebben az országban ma mondunk. "Hamarosan ránk kerül a sor, hacsak nem vagyunk elég erősek." Kormányunk évi 83-84 milliárd dollárt költ fegyverkezésre. (Ez 1961-es adat, 2006-ban már több mint 500 milliárdot tett ki az Egyesült Államok hadi kiadása. - D. J.) Védelem, ki ellen? Védekezés az ellen a 40 000 moszkvai kis zsidó ellen, akik átvették Oroszországot és aztán az ő fondorlatos módjukon ellenőrzésük alá vették a világ sok más országát.

Ami ezt az országot illeti, ez a harmadik világháború szélére sodródott, amelyből nem kerülhetünk ki győztesen, s ez olyasmi, ami megragadja a képzeletem. Tudom, hogy a nukleáris bombákat megatonnákkal mérik. A megatonna az a kifejezés, amit 1 millió tonna TNT jelölésére használnak. A mi nukleáris bombáink robbanóereje tíz megatonna, vagyis tízmillió tonna TNT volt, amikor először kifejlesztették őket. Most nukleáris bombáink kapacitása 200 megatonna és Isten tudja, hogy mennyi megatonnát tesznek ki a Szovjetunió nukleáris bombái.

Mivel kell szembenéznünk? Ha kirobbantjuk a világháborút, az nukleáris háborúvá alakulhat át, és vége az emberiségnek. Miért kellene egy ilyen háborúnak bekövetkeznie? Akkor kerül rá sor, ha a harmadik felvonás előtt felmegy a függöny. Az első felvonás az első világháború volt, a második felvonás a második világháború volt, a harmadik felvonás a harmadik világháború lesz. A világ zsidósága, a cionisták és hitsorsosaik mindenütt úgy döntöttek, hogy ismét felhasználják az Egyesült Államokat azért, hogy végleg megszerezhessék Palesztinát, mint az ő világkormányuk központját. Ez úgy igaz, ahogy itt állok Önök előtt. Nem egyedül én olvastam ezt, de sokan olvasták azok közül is, akik itt vannak, és ez jól ismert az egész világon. Mit fogunk tenni? Az élet, amit Önök megmentenek, a fiaik élete lehet. Az Önök fiai úton lehetnek a háborúba már ma éjjel. És Önök ezt nem tudják jobban, mint ahogy azt tudták, amikor 1916-ban Londonban a cionisták megállapodtak a brit háborús kabinettel, hogy elküldik az Önök fiait az európai háborúba. Tudták ezt Önök akkor? Egyetlen személy sem tudta azt az Egyesült Államokban, nem volt megengedve Önöknek, hogy ezt tudják, ki tudta? Wilson elnök tudta, House ezredes tudta, más beavatottak tudták.

Én tudtam. Volt némi ismeretem arról, hogy mi folyik: én voltam az idősebb Henry Morgenthau összekötője az 1912-es elnökválasztási kampányban, amelyben elnökké választották Wilsont, és sok minden elhangzott a hivatali szobákban. Én idősebb Henry Morgenthau "bizalmi embere" voltam, aki a pénzügyi bizottság elnöke volt és én tartottam a kapcsolatot közte és Rollo Wells (Rollo vagy Rolla Wells ugyanazt a személyt jelöli. - D. J.), a párt pénztárnoka között. Ezeken a találkozókon együtt ültem az asztalnál a többiekkel, Wilson elnökkel az asztalfőn, és fültanúja voltam annak, amikor elültették Wilson agyába a sávos jövedelemadó ötletét, valamint azt, amiből később a Federal Reserve lett és hallottam, amikor tájékoztatták a cionista mozgalomról. Brandeis főbíró és Wilson elnök olyan közel állt egymáshoz, mint a kezemen két ujj. Woodrow Wilson elnök éppen úgy nem értette, mi történik körülötte, mint egy újszülött csecsemő. Így léptünk be az első világháborúba, miközben mi valamennyien aludtunk. Elküldték fiainkat, hogy lemészárolják őket. Miért? Azért, hogy a zsidók megszerezhessék Palesztinát, mint "saját birodalmukat". Annyira megtévesztették az embert, hogy nem tudhatta, hogy éppen jön vagy megy.

Most bármely bíró, aki megbíz egy esküdtszéket, azt mondja: "Uraim, bármely tanúnak az egész vallomását figyelmen kívül kell hagyniuk, akit akárcsak egy hazugságon is rajtakaptak." Nem tudom, melyik államból érkeztek, de New York államban így tájékoztatja a bíró az esküdtszéket. Ha egy tanú hazudott, az egész vallomását figyelmen kívül kell hagyni.

Milyen tényeket mondhatunk a zsidókról? (Zsidóknak nevezem őket, mert úgy ismertek, hogy "zsidók". A magam számára nem nevezem őket zsidóknak, úgy hivatkozom rájuk, mint "úgynevezett zsidók", mert én tudom, hogy kik ők.) A keleti zsidók, akik a 90 %-át alkotják a világ azon népességének, akik magukat "zsidóknak" nevezik, eredetileg kazárok voltak. Harcias törzset alkottak, és mélyen Ázsia szívében éltek. Olyan harciasak voltak, hogy még az ázsiaiak is elűzték őket Ázsiából Kelet-Európába. Létrehoztak egy nagy, 800 000 négyzetmérföld (2 072 000 négyzetkilométer - D. J.) nagyságú Kazár Királyságot. Ebben az időben Oroszország még nem létezett, sem számos más európai ország. A Kazár Királyság volt a legnagyobb egész Európában, olyan nagy és hatalmas, hogy amikor más európai uralkodók háborút viseltek, a kazárok kikölcsönöztek nekik 40 000 katonát, ilyen nagyok és hatalmasok voltak.

Fallosz-imádók voltak. Ez obszcén kultusz, és nem akarok most belemenni a részletekbe, de ez volt az ő vallásuk, mint ahogy ez volt sok más pogány és barbár vallása az egész világon. A kazár uralkodó annyira kiábrándult királyságának elfajzása miatt, hogy elhatározta, felveszi az egyik úgymond monoteista hitet (egyistenhitű vallást - D. J.) - vagy a kereszténységet, vagy az iszlámot, vagy pedig ami ma úgy ismert, mint judaizmus, amely valójában talmudizmus. Megtáncoltatva az asztalt, elkántálták az "eeny, meeny, miney, moe"-t (egy tapssal kísért népszerű gyerekjáték - D. J.) és kiválasztották az úgynevezett judaizmust maguknak. Így ez lett az államvallás. Elküldték képviselőiket Pumbedita és Sura talmudista iskoláiba, és rabbik ezreit hívták meg, zsinagógákat és iskolákat nyitottak és az emberek így váltak azzá, amit "zsidóknak" hívunk.

Nem volt egy sem közülük, akinek valaha is lett volna olyan őse, aki betette a lábát a Szentföldre. Nemcsak az Ótestamentum történetében, de egészen vissza az idők kezdetéig egyetlen egy sem közülük! Mégis ők a keresztényekhez jöttek és arra kértek minket, hogy támogassuk az ő fegyveres felkelésüket Palesztinában ezt mondva: "Önök segíteni akarják Isten Választott Népét, hogy visszatérhessen az Ígéret Földjére, ősi otthonába, nemde? Ez az Önök keresztény kötelessége. Egyik fiunkat odaajándékoztuk Önöknek, mint az Önök Istenét és megmentőjét, most vasárnaponként templomba járnak és térdepelve imádnak egy zsidót. És mi vagyunk a zsidók."

De ők pogány kazárok, akik ugyanolyan módon tértek meg, mint ahogy az írek is áttértek a kereszténységre. Éppen olyan nevetséges a "Szentföld lakóinak" nevezni őket, mintha az 54 millió kínai mohamedánt "araboknak" hívnánk. Mohamed csak i. u. 620-ban halt meg, és azóta 54 millió kínai választotta az iszlámot saját vallásának. Nos, gondolják csak meg, hogy Kínában 2000 mérföldre (3200 kilométerre - D. J.) Arábiától, Mekkától, Mohamed születési helyétől 54 millió kínai úgy döntene, hogy most már "arabnak" nevezi magát. Önök azt mondanák, na, ezek holdkórosok. Bárki, aki azt hiszi, hogy 54 millió kínaiból arab lett, azt ütődöttnek kell tekinteni. Mindössze annyit tettek, hogy áttértek egy vallásos hitre, amely az arábiai Mekkában született. Ugyanez a helyzet az írekkel. Amikor az írek keresztényekké váltak, senki sem szorította őket az óceánba és senki sem importált a Szentföldre újabb lakókat. Nem váltak más néppé, ugyanaz a nép maradtak, csak a kereszténységet fogadták el vallási hitként.

A kazárok, ezek a pogányok, ázsiaiak, turko-finnek, a mongoloid fajhoz tartoztak, akiket kiszorítottak Ázsiából Kelet-Európába. Mivel uralkodójuk áttért a talmudista hitre, az alattvalóknak nem volt ebben a kérdésben más választási lehetőségük. Ugyanez volt a helyzet Spanyolországban: ha a király katolikus volt, mindenkinek katolikussá kellett lenni, ha ezt valaki nem tette, akkor távoznia kellett Spanyolországból. A kazárokból így lettek azok, akiket ma "zsidóknak" hívunk.

Képzeljék el milyen együgyű dolog lenne, ha a világ nagy keresztény országai ezt mondanák: "Arra fogjuk használni hatalmunkat és tekintélyünket, hogy visszatelepítsük Isten Választott Népét ősi otthonába, az Ígéret Földjére." Lehetne ennél nagyobb hazugságot mondani? De mivel ők ellenőrzik az újságokat, a folyóiratokat, a rádiót, a televíziót, a könyvkiadást, a hitszónokokat a szószéken és a hordószónok politikusokat, akik ugyanazt mondják, ezért nem meglepő, hogy Önök elhiszik ezt a hazugságot. El fogják hinni, hogy a fekete fehér, ha elég gyakran hallják. Nem fogják többé feketének tartani a feketét, és fehérnek kezdik nevezni. És senkit nem lehet ezért felelőssé tenni. Ez a történelem egyik legnagyobb hazugsága. Ez az alapvető oka annak a nyomorúságnak, ami a világot sújtja.

Tudják Önök, hogy mit tesznek a zsidók az Engesztelés Napján, amit Önök olyan szentnek gondolnak? Köztük voltam, ez nem szóbeszéd. Nem azért vagyok itt, hogy uszítsak, hanem hogy tényekről számoljak be. Amikor Engesztelés Napján elmennek a zsinagógába, fel kell állniuk az első imánál, hogy együtt mondják. Ez az egyetlen ima, aminél állni kell. Háromszor elismételnek egy rövid imát, amelyet Kol Nidre-nek neveznek. Ebben az imában megállapodnak a Mindenható Istennel, hogy bármely eskü, fogadalom és kötelezettségvállalás, amelyet a következő tizenkét hónapban tesznek, érvénytelen és meg nem történtnek tekintendő, nem lesz semmilyen erejük vagy hatásuk. A Talmud továbbá azt tanítja, hogy bármikor esküt és fogadalmat, vagy kötelezettségvállalást teszel, emlékezned kell a Kol Nidre imára, amit elmondtál az Engesztelés Napján, és ezáltal mentesülsz a vállalt kötelezettségek teljesítése alól. Mennyire számíthatnak Önök az ő hűségükre? Annyira számíthatnak a lojalitásukra, amennyire a németek számíthattak 1916-ban. Hasonló sorsunk lesz, mint amilyet Németország elszenvedett és hasonló okból. (Így fejeződik be Benjamin Freedman interneten - www.biblebelievers.org.au/benjamin.htm - olvasható, 1961-ben, Wahingtonban elmondott beszéde.)

Miért tisztességtelen vagy ostoba - vagy mindkettő - a Kongresszus?

(Ez a címe Benjamin H. Freedman 1975-ben New Yorkban publikált írásának, amelyet maga a szerző adott ki a saját neve alatt. Benjamin Freedman magát a Béke és Igazságosság Palesztinában Liga nevű, 1946-ban létrehozott szervezet alapítójának nevezi. Az alábbiakban közöljük teljes terjedelmében Benjamin H. Freedman írásának magyar változatát.)

"James A. Malcolm Oxfordban iskolázott örmény volt, akit az örmény érdekek képviseletével bíztak meg a világháború után. Hivatalos meghatalmazásánál fogva a brit kormány keleti ügyekben illetékes tanácsadója volt. Ily módon folyamatos kapcsolatban állt a Cabinet Office-szal (a Kormány Hivatalával), a Külügyminisztériummal és a Hadügyminisztériummal, valamint a Franciaország és más szövetséges országok londoni nagykövetségeivel. Gyakran ellátogatott Párizsba, hogy konzultációkat folytasson kollégáival és a vezető francia kormánytisztviselőkkel. Szenvedélyesen törekedett a szövetségesek győzelmére. Amikor 1944-ben londoni otthonát a német repülőgépek lebombázták, elkészítette a következő beszámolót, amely önmagáért beszél. James A. Malcolm attól tartott, hogy nem éli túl a német támadásokat és hogy ne vesszen el mindaz, amit ő fontos információnak tartott, leírta, és átadta a British Museum-nak, hogy az őrizze meg az utókor számára. Időközben kiderült, hogy Malcolm feljegyzései azok közé a fontos dokumentumok közé tartoznak, amelyek megvilágítják, hogy miként manőverezték bele az Egyesült Államokat az első világháborúba. A következőkben szó szerint ismertetjük:

"A War Cabinet Office-ban, a Whitehall Gardens-ben tett egyik látogatásom során 1916 nyár végén Sir Mark Sykes-et kevésbé derűlátó hangulatban találtam... Megkérdeztem, hogy mi bántja?... Megemlítette a Franciaországban kialakult patthelyzetet, a tengeralattjáró hadviselés növekvő fenyegetését, az Oroszországban kialakuló veszélyes helyzetet és általában véve a sivár kilátásokat... A kormány aggodalommal várta az Egyesült Államok beavatkozását...

Arra gondolt, hogy megszerzi a fontos zsidó befolyást az Egyesült Államokban, de ezt nem tudta sikeresen megvalósítani... Az Amerikából érkező jelentések a többségében német származású gazdag amerikai zsidó bankárok és kereskedőház-tulajdonosok, valamint az általuk informált zsidó újságírók körében uralkodó erős német-barát beállítódásról számoltak be... Megkérdeztem, hogy milyen érvekkel vagy különleges megfontolásokkal próbálták megnyerni a szövetségesek számára az amerikai zsidóságot... Sir Mark azt válaszolta, hogy ő ugyanazokat az érveket használta velük szemben is, mint másutt, azaz mi fogunk idővel győzni és előnyösebb a nyertes oldalán állni...

Tájékoztattam, hogy van egy módszer, amellyel meg lehetne nyerni teljes mértékben a szövetségesek számára az amerikai zsidóságot, és érdekeltté lehet tenni őket a szövetségesek győzelmében, minthogy a világ zsidósága számára csak ez biztosíthat tartós előnyt: a következőket mondtam neki: 'Nem a megfelelő irányban halad... Ismeri a cionista mozgalmat?...' Sir Mark bevallotta, hogy tájékozatlan erről a mozgalomról és ekkor informáltam róla levonva a következtetést 'Önök csak egy módon nyerhetik meg mindenütt a zsidók rokonszenvét, és ez az, hogy felajánlják megszerezni és biztosítani a számukra Palesztinát...' Sir Mark megdöbbent és bevallotta, hogy teljesen új volt számára, amit közöltem vele és mély benyomást tett rá...

Megemlítette, hogy Lord Milner behatóan érdeklődik a zsidó nemzeti mozgalom iránt, de nem lát semmilyen lehetőséget arra, hogy Palesztinát odaígérjék a zsidóknak... Azt válaszoltam, hogy véleményem szerint csak ezen az úton lehet elérni a kívánt eredményt és megemlítettem, hogy Wilson elnök egyik legbizalmasabb barátja, akinek a humanista nézeteit rendkívül tiszteli, Brandeis főbíró a legfelsőbb bíróság bírája, aki egyben meggyőződéses cionista...

Ha meg tudja szerezni a War Cabinet garanciáját arra, hogy segíteni fog abban, hogy megszerezzék Palesztinát a zsidóknak, akkor csaknem biztos, hogy a semleges országok zsidó közösségei is angol-barátok lesznek és a Szövetségesek oldalára állnak. Közöltem, hogy véleményem szerint elegendő lenne, ha én személyesen meggyőződhetnék a War Cabinet szándékainak őszinteségéről, úgyhogy én felkereshessem a cionistákat és közölhessem velük 'ha ti segítitek a Szövetségeseket, akkor a britek támogatni fogják Palesztina biztosítását a zsidók számára'...

Néhány nap múltán tájékoztatott, hogy a kormány elfogadta javaslatomat és felhatalmaz a cionistákkal való tárgyalás felvételére... Azok az üzenetek, amelyeket az oroszországi cionista vezetőknek küldtek, azt a célt szolgálták, hogy buzdítsa őket és megszerezze támogatásukat a Szövetségesek számára. További üzenetek mentek a semleges országok zsidó vezetőihez és mindez azt eredményezte, hogy a zsidók körében mindenütt megerősödött a Szövetségesek iránti szimpátia...

Egy gazdag és befolyásos cionistaellenes zsidó bankárnak megmutatták a táviratot, amely tájékoztat arról, hogy feltételesen a zsidóknak ígérték Palesztinát... Ez rendkívül megindította őt és közölte: 'Hogyan tudna egy zsidó elutasítani egy ilyen ajándékot?'...

Mindezekre a lépésekre Brandeis főbíró tudtával és jóváhagyásával került sor, aki dr. Weizmann-nal (a cionista mozgalom vezetőjével) folyamatosan táviratokat váltott... Sok aggodalommal teli hét és hónap után az elhintett mag termékeny talajra talált és a kormány a cionizmus támogatójává vált... A Nyilatkozat időpontja 1917. november 2-a és a történelemben Balfour-Deklarációként vált ismertté... Ez kötelezettséget vállal annak a brit ígéretnek a teljesítésére, hogy Anglia segíteni fogja a zsidókat Palesztina megszerzésében.

Chaim Weizmann értesítette a vezető cionistákat az Egyesült Államokban Louis Dembitz Brandeis a legfelsőbb bíróság bíráját, hogy Nagy-Britannia odaígérte Palesztinát a "világ zsidóságának" ha Wilson elnök hadat üzen Németországnak és belép a háborúba Nagy-Britannia szövetségeseként. Brandeis főbírót a legfelsőbb bíróságra Samuel Untermyer, nagy befolyású zsidó ügyvéd ajánlására nevezték ki. Untermyer-t felfogadta ügyvédjének az akkori elnök, Woodrow Wilson egyik korábbi szeretője azért, hogy házassági ígéret megszegése címén indítson pert ellene röviddel azt követően, hogy az elnök elfoglalta hivatalát a Fehér Házban. Untermyer ügyfele 40 000 dollárt követelt Wilson elnöktől, amelyet nem volt képes előteremteni. Untermyer azért, hogy segítségére legyen barátjának, Wilson elnöknek ebben a kényes helyzetben, amelybe került, felajánlotta, hogy kifizeti a 40 000 dollárt Wilson elnök korábbi kedvesének saját pénzéből, ha viszonzásként Wilson elnök ígéretet tesz arra, hogy megüresedés esetén azt a személyt fogja kinevezni az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságába, akit Untermyer választ ki.

Ez a nap hamarosan elérkezett, amikor újabb megüresedésre került sor a legfelsőbb bíróságon. Untermyer előterjesztette barátjának, Louis Dembitz Brandeis-nek, egy bostoni zsidó jogásznak a nevét, hogy vele töltsék be a megüresedett helyet. Untermyer azzal magyarázta ezt a szándékát, hogy eddig még egyetlen egy zsidó származású sem töltött be főbírói helyet az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságában, ezért ő azt szeretné, ha most Brandeis-et neveznék ki. Wilson elnök és Brandeis főbíró egyaránt tudatában volt annak, hogy milyen körülmények között került sor a kinevezésre. Hamarosan szoros barátokká váltak. Wilson elnök megbízott Brandeis főbíróban, mint kormányzati tanácsadóban. Amikor Chaim Weizmann bizalmasan tudatta Brandeis főbíróval, hogy megállapodást kötött a brit háborús kormánnyal, Brandeis azt is közölte Wilson elnökkel, hogy Németország olyan provokációt követett el, amely igazolásul szolgálhat egy Németország elleni amerikai hadüzenethez. Wilson elnök azonban ebben az évben azzal a jelszóval kampányolt újraválasztásáért, hogy "ő az, aki távoltartott minket a háborútól". Brandeis főbíró ezért nem tudta rávenni Wilson elnököt, hogy ekkor üzenjen hadat Németországnak. A német "bűnösség" további bizonyítékára volt szükség. (És így gondoskodtak is arról.) Az a publicitás, amit a Dover és Calais között közlekedő S. S. Sussex személyszállító komphajó elleni állítólagos német támadásnak adtak, amelyben 38 amerikai vesztette az életét azt eredményezte, hogy az Egyesült Államok 1917. április 6-án hadat üzent Németországnak. Az S. S. Sussex ténylegesen egy kis észak-angliai kikötőben rejtőzködött, és egyetlen amerikai sem vesztette életét. Az Egyesült Államok belépése a háborúba Nagy-Britannia szövetségeseként azzal járt, hogy Németország elsöprő vereséget szenvedett 1918-ban az első világháborúban.

Az Egyesült Államoknak az európai háborúba történő belépését követően sok németországi zsidónak a magatartása megváltozott. Az 1840-ben elfogadott Emancipációs Ediktum óta a Németországban élő zsidóknak a többi német polgárral egyenlő jogokat biztosítottak. Mentesek voltak a kvótarendszertől, amely az összes többi európai országban érvényes volt. Valamennyi más európai országból, ahol a kvótarendszer érvényesült, a zsidók tömegesen mentek tanulni és dolgozni Németországba. Amikor azonban a nemzetközi cionizmus ígéretet kapott az angoloktól Palesztinára vonatkozóan, minden megváltozott. A zsidók, beleértve sok Németországban élő zsidót is, minden lehetséges módon elősegítették Németország vereségét. Ez, valamint a szélsőségesen megbénító és bosszúálló 1918-as békefeltételek voltak a mélyen fekvő okai a háború utáni zsidóellenes érzelmeknek Németországban. Ily módon azok a zsidó intrikák, amelyek célja az volt, hogy megszerezzék a maguk számára Palesztinát, meghatározták az első világháború kimenetelét és előkészítették a második világháborút.

Franklin Delano Roosevelt azzal teljesítette a zsidók iránti kötelezettségeit, hogy belemanőverezte az Egyesült Államokat a második világháborúba. Németország semmiféle okot nem adott az Egyesült Államoknak és semmiféle provokációt nem követett el, hogy belépjen az akkor Európában már folyamatban lévő háborúba. Roosevelt elnökre erős nyomás nehezedett, hogy találjon valamilyen okot a Németország elleni hadüzenetre. Roosevelt elnököt az Egyesült Államokban a zsidók kényszerítették, hogy belépjen a háborúba. Ezt nehéz volt teljesíteni egy nagyrészt háborúellenes Egyesült Államokban úgy, hogy Németország semmiféle provokációt nem követett el, vagy bármilyen okot szolgáltatott volna rá.

Henry L. Stimsonnak, Roosevelt elnök védelmi miniszterének kézzel írott naplója tanulmányozható a Yale Egyetemen az ő iratainak szentelt teremben. Stimson naplójában leírja, miként manőverezte Roosevelt elnök az Egyesült Államokat a Németország elleni háborúba az európai hadszíntéren a második világháború idején. Roosevelt elnök rákényszerült, hogy az Egyesült Államokat, Stimson szavaival a "hátsó ajtón keresztül" léptesse be a Németország elleni háborúba.

Stimson hadügyminiszter naplójában visszaemlékezik egy Roosevelt által összehívott kormányülésre, amelyen az elnök megmagyarázta, miként akarja a háborúba beléptetni Japánt úgy, hogy ne az Egyesült Államoké legyen a felelősség "az első lövés leadásáért". Roosevelt elnök azért akart háborút provokálni Japánnal, mert be akart lépni a Németország elleni háborúba. Japán Németország és Olaszország háromoldalú egyezményt kötött. Ennek rendelkezései szerint, ha Japánt, Németországot vagy Olaszországot támadás éri, akkor a másik kettő egyidejűleg belép a háborúba a támadóval szemben.

Amikor Roosevelt elnök provokálta Japánt, hogy támadja meg az Egyesült Államokat Pearl Harbour-nál, megtagadta a nyers- és hulladékvas, valamint a kőolaj exportálását Japánba, amely ekkor háborúban állt Kínával. Az Egyesült Államok a szerződés alapján azonnal háborús állapotba került Németországgal is. A formális hadüzenet is hamarosan megérkezett. Németország nem tett semmit az Egyesült Államok ellen, amely indokolttá tett volna egy neki szóló hadüzenetet. Az előbb elmondottak jelzik azt a módot, ahogy az Egyesült Államok egy harmadik világháborúba is beléphet, noha azt semmi nem igazolja és senki nem provokálta ki.

Amikor 1945 áprilisában Franklin Delano Roosevelt meghalt, Harry S. Truman lett az Egyesült Államok elnöke. Truman elnök két olyan cselekményben is bűnös, amely sokkal jobban aláásta az Egyesült Államok hírnevét a világban, mint ahogy azt a legtöbb amerikai gondolja. Truman elnök "Izrael államként" ismerte el 600 000 illegálisan Palesztinába költöztetett cionistának a fegyveres felkelését, és parancsot adott atombombák ledobására Hirosimára és Nagaszakira.

Truman elnök politikai pályafutása Missourit képviselő szenátorrá választását megelőzően abból állt, hogy a város politikai főnökének, Tom Pendergastnak (aki karrierjét a börtönben végezte) a szolgálatában állt Kansas City-ben, mint pártmunkás. Mielőtt politikával kezdett foglalkozni, Truman megbukott divatáru kereskedőként. Hogy elkerülje a csődöt a hitelezőinek nyújtott váltóját Truman barátai fizették ki a váltótulajdonos banknak, hogy elkerülje váltójának nyilvános elutasítását mielőtt még az Egyesült Államok elnökévé válik.

Truman elnök nyilvánvalóan hajlandó volt minden követ megmozgatni, hogy az Egyesült Államok elnökévé válasszák a saját jogán is 1948-ban. Hírneve nagy hátrányt jelentett. Esélye arra, hogy 1948-ban az Egyesült Államok elnökévé válasszák, 40:1-hez volt a hátrányára. Truman elnök ekkor a zsidók láthatatlan és sérthetetlen politikai alvilágához fordult támogatásáért, akikkel ő már évek óta jó viszonyt ápolt. Hamarosan megállapodást kötött velük arról, hogy támogatni fogják 1948-ban a megválasztását (noha később azt állította, hogy ő elutasította befolyásukat). A londoni Jewish Chronical 1958. április 10-i számában három oldalon számolt be arról, hogy Truman elnök miként biztosította a maga számára a zsidók támogatását. A Chronical beszámolóját a tiszteletreméltó Eliahu Elath a brit királyi udvarhoz (Court of St. James) akkreditált izraeli nagykövet írta. 1948. május 14-én Elath nagykövet a Zsidó Ügynökséget képviselte washingtoni központjukban.

Elath nagykövet cikkében felidézi Clark Clifforddal folytatott megbeszélését, aki ebben az időben a Fehér Házban dolgozott és Truman elnök egyik bizalmas tanácsadójaként gyakran emlegetett "különleges feladatokat" olyan ügyekkel kapcsolatban, amelyek tapintatot és türelmet igényeltek a Fehér Házban. Amikor Trumant elnökké választották, Clark Clifford St. Louis-ban praktizáló fiatal jogász volt, aki Washingtonban költözött és "hamarosan szilárd helyet biztosított magának a Fehér Házban".

Elath nagykövet cikke úgy folytatódik, hogy "1948. május 14-én, pénteken reggel 11 órakor titkárom bejött a Zsidó Ügynökség washingtoni központjában lévő irodámba és közölte, hogy Clark Clifford a Fehér Háztól van a vonalban, és beszélni akar Önnel. A következő telefonbeszélgetés hangzott el:

- Clifford: El tudná mondani, hogy mi most a helyzet? Kikiáltják-e államuk létrehozását úgy, ahogy azt már korábban jelezték?

- Elath: Kétségtelenül ezt tesszük. Ténylegesen minden pillanatban várom már a hivatalos nyilatkozatot erről.

Elath nagykövet azt állítja, hogy a "Függetlenségi Nyilatkozatot" feltételezhetően már a reggel folyamán megtették. Állítja azt is, hogy a "Függetlenségi Nyilatkozat" nyomban hatályba lép, amikor a Palesztina felett gyakorolt brit mandátum éjfélkor lejár. Erre válaszolta Clifford:

"Ha ez így van, akkor személyesen tájékoztatom az elnököt, hogy ismerje el az Önök államát megszületése időpontjától kezdődően."

Ha Truman elnök nem kötötte volna meg ezt az illegális, erkölcstelen és bűnös összeesküvést Elath nagykövettel "a világ zsidói" érdekében, a 200 millió egyszerű amerikai nem kényszerülne elviselni a nagyon is kétséges "Izrael állam" létezésének a következményeit. A Truman elnökre nehezedő nyomás oka, hogy elrendelje az atombomba ledobását Hirosimára és Nagaszakira, látványos, de nem volt szükségszerű és a közérdek sérelme nélkül elkerülhető lett volna.

A harmadik világháborúnak nem lesz győztese. Sehol nem lesztek győztesek a világban. Akik túlélik a harmadik világháborút, sajnálni fogják, hogy élnek. 200 millió egyszerű amerikai meg fogja tanulni, hogy mit jelent a vereség egy nukleáris háborúban. Vakságuk abban nyilvánul meg, hogy nem képesek felfogni, milyen nyomást gyakorolnak a zsidók a Kongresszusra. Palesztina odaígérése Nagy-Britannia által a "világ zsidóságának" becstelen és szégyenteljes volt. Nagy-Britannia soha nem volt a tulajdonosa egyetlen botnak vagy kődarabnak sem Palesztinában. Palesztina odaígérése nem jelentett semmit, minthogy a Rothschildok, és más zsidó pénzemberek ígértek ténylegesen valamit önmaguknak, amikor ígéretet tettek "a világ zsidóságának". Mekkora képzelőerő szükséges ahhoz, amivel 1948. május 14-e óta a Kongresszus igazolta az Egyesült Államok magatartását Palesztina bennszülött keresztény és mohamedán lakosainak azon vágya iránt, hogy törvényes jogaikat gyakorolhassák? Amikor a megszálló országok arra kényszerültek, hogy visszavonuljanak Algériából, Tunéziából, Líbiából, Egyiptomból, Indonéziából, Indiából, Indokínából, Kongóból és Tanganyikából, akkor vajon az Egyesült Államok Kongresszusa támogatott-e illegálisan odatelepített tolvajokat és gyilkosokat számolatlan dollármilliárdokkal, és a modern hadfelszereléssel, hogy támadják meg és foglalják el ezeket az országokat, amelyek magukat független államokká kiáltották ki? Nem. Ezeknek az országoknak a bennszülött lakói megkapták a függetlenséget és az önrendelkezést. Miért volt ez másképp Palesztinában? Csak egyetlen válasz van: a zsidó hatalom miatt.

Ezen írás szerzője 1946 óta valamennyi Kongresszus összes tagját ellátta rengeteg dokumentummal, amelyek minden kétséget kizáróan bizonyítják Palesztina 17 évszázada óta ott élő keresztény és mohamedán őslakóinak a legitim jogait. A feltett kérdések megválaszolatlanok maradtak: tisztességtelen volt a Kongresszus vagy ostoba, vagy mindkettő?

Az ismertetett Benjamin Freedman szöveg elhangzott Kevin Alfred Strom "American Disident Voices" című rádióműsorában 2004. december 4-én. E rádióműsor alapján készült a fenti fordítás.

Igazat állított-e B. Freedman?

Benjamin Freedman-nek a washingtoni Willard szállodában elmondott beszéde körül a mai napig széleskörű vita zajlik. Az egyik legtöbbet vitatott írás az, amely 25 pontban sorolja fel azokat a pontatlanságokat, ellentmondásokat, tévedéseket, amelyeket Benjamin Freedman beszédéből vél kiolvasni. Ezekkel az észrevételekkel mások viszont szembeszállnak és hosszú érvelő írásokban próbálják megvilágítani, hogy miért volt mégis igaza B. H. Freedman-nek pontatlanságai és tévedései ellenére. Mi csak néhány vitaponttal kívánunk az alábbiakban foglalkozni. Freedman azt állítja beszédében, hogy az első világháború során "két éven belül Németország megnyerte a háborút: nem névlegesen, hanem ténylegesen". A blackBay-jel jegyzett hozzászóló szerint (a BluWiki nevű honlapon halifax.bluwiki.org/go/Talk:The_Benjamin_Freedman_Speech olvasható) Freedman egyszerűen nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy 1916. augusztus 1-jét megelőzően Németország de facto már megnyerte az első világháborút. A Freedmant bírálók további 25 pontot állítottak össze azokról az állításokról, ahol véleményük szerint pontatlan, illetve téves állításokat tesz. A magunk részéről - fontossága miatt - azzal kívánunk részletesebben foglalkozni, hogy melyek voltak az első világháború tényleges okai, hogyan tört ki a háború, illetve igaz-e az, hogy a háború félidejében Németország komoly békeajánlatot tett Londonnak és Párizsnak.

A háttérerők mintegy 250 éves stratégiája alapján előkészített első világháború a maga nemében mesterműnek tekinthető. Nemcsak megtörtént a résztvevő államok eladósítása és erejükhöz mérten való túlfegyverkezése, de sikerült a szembenálló feleket - utólag szemlélve - hamis okokkal egymásra uszítani. Az igazi cél Németország és Oroszország ellenőrzés alá vétele volt. A háttérhatalom Franciaországnak azt ígérte, hogy le kell számolnia a német militarizmussal ahhoz, hogy visszaszerezhesse Elzász-Lotaringiát. Az oroszoknak azt ígérte, hogy a pánszlávizmus keretében eljött az idő a szlávok egyesítésére és Oroszország balkáni pozícióinak megerősítésére. Az angolok gazdasági és katonai hegemóniájukat féltették a feltörő gazdasági és katonai nagyhatalomtól, az egységes Németországtól. Az Osztrák-Magyar-Monarchia érdeke egyértelműen a háború elkerülése volt, ezért kellett provokációval a háborúba belerántani. A katolikus monarchia természetes szövetségese lehetett volna Vatikán, amelynek akkori irányítóját sikerült meggyőzni, hogy a Vatikánnak Németország ellen kell fellépnie, mert evangélikus, azaz protestáns, és egy német győzelem meggyengítené a katolicizmust, mert végérvényesen a protestánsokat juttatná vezető szerephez Európában.

1914. június 28-án a háttérhatalom hálózata által irányított szerb merénylők meggyilkolták Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák-Magyar-monarchia trónörökösét feleségével együtt Szarajevóban.

Gavrilo Princip, a halálos lövések leadója, a szabadkőművesség által irányított szerb titkos társaság tagja volt. Mögötte befolyásos szerb uralkodó körök álltak, akik a nagy szerb birodalom létrehozására törekedtek. A szarajevói merénylet áldozata, Ferenc Ferdinánd jóindulattal viseltetett a Dunai Monarchia szláv népeivel szemben és elhatározott szándéka volt, hogy hatalomra kerülve ugyanazt az önállóságot biztosítja számukra, amit Magyarország már megszerzett magának. Ezek az elképzelései keresztezték Oroszország pánszláv törekvéseit, amelyek nagy szerb állam létrehozását tartalmazták.

1914. július 14-én az Osztrák-Magyar-Monarchia minisztertanácsa Bad Ischl-ben úgy döntött, hogy jegyzékben ultimátumot nyújt át Szerbiának. Az ultimátummal addig kellett várni, amíg Poincaré francia államelnök, aki 1914. július 15-én Szentpétervárra utazott, visszatér Oroszországból. Az ultimátumot a brit kormány július 16-án, a francia kormány július 20-án kapta meg. Németország csak július 22-én ismerte meg a jegyzék szövegét.

1914. július 23-án délután hat órakor adták át Belgrádban a 48 órás ultimátumot. Már július 16-a óta mozgósították a brit flottát és az fel is sorakozott a hadgyakorlatra. A német birodalmi kormány július 24-én intézett jegyzéket Angliához, Franciaországhoz és Oroszországhoz, mert enyhíteni próbálta a feszültséget. Az Osztrák-Magyar-monarchia kinyilvánította, hogy nincs szándékában területeket elcsatolni Szerbiától és a diplomáciai kapcsolatok megszakítását követően nem kerül sor katonai akciókra. 1914. július 24-én az akkor már a Német Birodalomhoz tartozó Bajorország követe, von Ritter, a következőket táviratozta a bajor kormánynak: "A pápa jóváhagyja Ausztria Szerbia ellen foganatosított intézkedéseit és háború esetén az orosz és a francia hadsereg erejét nem értékeli túl magasra. Felmerül a kérdés, hogy a pápa miért támogatott egy háborút, amely az Osztrák-Magyar-Monarchia bukásához vezethet. Hasonló tartalmú jelentést küldött az osztrák nagykövet, Pálffy Móric gróf Bécsbe. Július 24-én a cár megerősíti Belgrádnak tett ígéretét, hogy Oroszország nem tűri el Szerbia megtámadását. Belgrád Július 25-én 15 órakor nyilvánosságra hozza, hogy mozgósított, de ez már július 23-án megtörtént. Ezen a napon 18 órakor nyújtották át a Monarchia ultimátumára a szerb választ. Ez azt tartalmazta, hogy két pont kivételével Belgrád teljesíti a vele szemben támasztott követelményeket. Ezen a napon este fél tízkor rendelték el a részleges módosítást Szerbia ellen a Monarchia részéről.

Oroszország egész európai részén július 26-án háborús készültséget rendeltek el. Erre Berlin figyelmeztetéssel válaszolt, amely szerint Németország is elrendelni a háborús készültséget.

II. Vilmos, német császár 1914. július 27-én tért vissza Norvégiából, ahol a londoni Rothschild-ház néhány tagjával is találkozott. Itt kell megjegyeznünk, hogy Theobald von Bethmann-Hollweg (1856-1921), aki 1909-től 1917-ig a császári Németország kancellárja volt, unokatestvére volt a bécsi Rothschildoknak. A kancellár azért szervezte meg II. Vilmos és a Rothschild-ház tagjainak találkozását, mert a császár tudni akarta a Rothschildok véleményét arról, hogy vajon hadat üzenjen-e vagy sem? Július 27-én II. Vilmos megszakítva Norvégiai útját sürgősen visszatért Berlinbe, és a Monarchia jegyzékére, valamint az arra adott szerb válaszra vonatkozóan kijelentette: "48 órás határidőt figyelembe véve a szerb válasz briliáns teljesítmény. Több mint, amit el lehetett várni, nagy erkölcsi siker Bécs számára. Ezzel megszűnt a háborús ok. Giesl (az Osztrák-Magyar-monarchia belgrádi követe) nyugodtan Belgrádban maradhat. Ebből az okból nekem soha nem kellett volna elrendelnem a mozgósítást." Ezt olvashattuk a 33 Jahre Weltgeschehen 1901-1933 (A világtörténelem 33 éve 1901-1933) című könyv 84. oldalán. 1914. július 27-én - elsőként a világháborúban - a szerb csapatok tűz alá vették Temis-Kubinnál az osztrák-magyar egységeket.

1914. július 28-án 11 órakor a szerb fegyveres provokációra válaszként Bécs hadat üzent Szerbiának. A német császár ekkor személyes táviratban fordult az orosz cárhoz. Július 29-én reggel sor került az általános mozgósításra Oroszországban. Még ezen a napon II. Vilmos erőfeszítéseket tett a cárnál a mozgósítás visszavonására. A cár július 30-án éjjel parancsot adott a hadügyminiszternek és a tábornoki kar főnökének az általános mozgósítás beszüntetésére. Csupán egy részleges mozgósítást tartott érvényben az Osztrák-Magyar-monarchiával szemben. A cárnak ezt a parancsát azonban nem hajtották végre. Július 30-án délután fél négykor a német császár újabb táviratot küldött II. Miklós orosz cárnak, amely szerint a cár viseli a felelősséget a háború és a béke kérdésében. Délután hat órakor megtörtént a hivatalos orosz általános mozgósítás. Franciaország is elrendelte a határvédelmi erők felvonulását. Július 31-én aztán az Osztrák-Magyar-Monarchia is elrendeli az általános mozgósítást. Németországban e napon 13 órakor hozzák nyilvánosságra a közvetlenül fenyegető háborús veszélyről szóló nyilatkozatot. Ezen a napon újabb táviratváltásra kerül sor a német császár és az orosz cár között a katonai mozgósítás visszavonását illetően. Berlin éjfélkor intézett ultimátumot Oroszországhoz, követelve hogy az Osztrák-Magyar-Monarchia és a Németország elleni orosz mozgósítást állítsák le. Erre az ultimátumra a cári kormány nem válaszolt. Még ezen a napon Párizs szocialista vezetőjét, Jaures-t meggyilkolták, mert mindenáron meg akarta akadályozni a háború kitörését. Gyilkosát, Villain-t, 1919-ben felmentették.

Franciaország 1914. augusztus 1-jén 16 órakor jelentette be a mozgósítást. 17:10-kor Németország közli, hogy augusztus 2-tól ő is általános készültségi állapotban van. Augusztus 1-jén 18 órakor Theobald Bethmann-Hollweg kancellár is elküldi a hadüzenetet Pétervárra az orosz kormánynak. London 1914. augusztus 2-án hajnalban mozgósította az angol flottát, és délután pedig már hadat is üzent Németországnak. Berlin augusztus 2-án ultimátumot intézett Belgiumhoz, hogy 12 órán belül engedélyezze német csapatok átvonulását területén teljes kárpótlás fizetése ellenében.

A brit szárazföldi erőket augusztus 3-án délben helyezik hadi állapotba. Franciaországnak ezen a napon délután hat órakor küldött hadüzenetet Berlin. Hangsúlyoznunk kell, hogy a Franciaországhoz és Oroszországhoz intézett német hadüzenetet Bethmann-Hollweg kancellár rendelte el. Ez teljesen felesleges volt, hiszen Oroszország és Franciaország Németország mozgósítása előtt hirdette ki a teljes háborús készültséget. Ha Németország nem küldi el ezeket az elsietett hadüzeneteket, akkor nem lehetett volna a háború végén egyedül Németországot felelőssé tenni a háború kirobbanásáért. A háború későbbi két győztes résztvevője, Olaszország és Románia bejelentették, hogy semlegesek kívánnak maradni. Augusztus 4-re virradólag a német csapatok bevonultak Belgiumba. Ekkor üzent hadat Anglia Németországnak arra hivatkozva, hogy megszegte Belgium semlegességét. Augusztus 27-én Japán is hadat üzent Németországnak.

1914. augusztus 6-án és 7-én Ludendorff tábornok vezetésével a német csapatok megközelítették Párizst. Ekkor kerül sor az úgynevezett Marne-i csodára, amikoris Hentsch alezredes, a német vezérkar egyik hírszerző tisztje (bizonyítottan magas rangú szabadkőműves) felkereste a Párizs elfoglalására felvonult két német hadsereg parancsnokait és arra hivatkozva, hogy a másik bajban van, mindkét hadsereget rávette, hogy vonuljon vissza, és ne foglalja el Párizst.

A főáramlatú történészek szerint Bethmann-Hollweg tisztában volt a háborús kockázatokkal, de mégis akarta a háborút, mert így lehet a legjobban elfojtani a belső társadalmi nyugtalanságot. Egy Oroszországgal és Franciaországgal vívott háború - legalábbis kezdetben - támogatásra számíthatott Németországban. Amikor azonban a konfliktus globális méreteket öltött, Bethmann-Hollweg állítólag kísérleteket tett a háborús folyamatok visszafordítására, de sikertelenül. Bethamann-Hollweg-nek az a kijelentése, amellyel a semleges Belgium német megszállását indokolta, hírhedtté vált. Az angol tiltakozásra, amely szerint London szerződéses kötelezettséget vállalt Belgium védelmére, annyit válaszolt, hogy ez a dokumentum csak egy "papírdarab". Ezt később maximálisan kihasználta a brit propaganda Németország ellen.

Ami a keleti hadszíntéren történt, ugyancsak jó példa arra, hogyan lehet rejtett szálakkal irányítani a háború menetét. London katonai támogatásáról biztosította a cárt. Az orosz uralkodó nagybátyja látván, hogy Anglia a háború kitörését követően az egytizedére csökkentette korábbi fegyver- és hadianyag-szállításait, minél előbb ki akart kerülni ebből a veszélyes helyzetből. Ezért mielőbb ki akarta csikarni a győzelmet a németek felett. Két orosz hadsereggel elsöprő támadást indított Kelet-Poroszországban azért, hogy Berlin gyors elfoglalásával biztosítsa az orosz győzelmet. A tannenbergi ütközetre 1914. augusztus 23-át követő héten került sor. Az északi orosz hadsereg megállította Hindenburgot, miközben a déli orosz hadsereg - átkelve egy hatalmas erdőségen - bekerítette a német hadvezér csapatait. A City of London irányítói felismerték, hogy ha Hindenburg csapatait megsemmisítik, akkor Berlin az oroszoké lesz. Parancsok érkeztek informális csatornákon Londonból, hogy le kell állítani az orosz előrenyomulást. Egy gyors győzelem nem volt kívánatos a háborút a háttérből irányító pénzügyi érdekcsoportok számára.

A világháborút megszervező pénzoligarchia számára több okból is hátrányos lett volna, ha a harcok idő előtt véget érnek. Az északi orosz hadsereg - a City of Londonból érkezett, s parancsnak tekintendő - iránymutatás szerint leállította az előrenyomulást és várakozott. Látva ezt Hindenburg, a német főparancsnok, egyszerűen otthagyta az északi frontot, és az átirányított német csapatokkal megerősítette a déli orosz hadsereggel szembenálló német erőket. Az északi, tehát I. számú orosz hadsereg számára ezzel szabaddá vált az út a Berlin felé történő előrenyomulásra. Hindenburg, hogy ezt megakadályozza az egyesített német erőkkel nyomban támadást intézett a déli II. számú orosz hadsereg ellen, és rendkívül véres csatában, amely az áldozatok számában felülmúlta a nyugati fronton lezajlott ütközeteket, megsemmisítő csapást mért a déli orosz hadseregre.

Az orosz reguláris hadsereg a legkülönbözőbb térségekben került felvonultatásra, ezért az orosz hadvezetés hiába tett kétségbeesett lépéseket a támadásba lendült német hadsereg megállítására, nem tudott gyorsan megfelelő nagyságú erőt összevonni. Orosz részről szinte mindenkit hadra fogtak, az öregektől a sebesülteken át a gyerekekig, de így sem tudták Hindenburg csapatait megállítani. A háborút megszervező és háttérből vezénylő érdekcsoportok rejtett hálózatuk révén elérték, hogy a II. orosz hadsereg megsemmisüljön Tannenberg-nél és a Mazuri-tavaknál. A kezdettől fogva vesztésre ítélt Oroszországnak azonban még további két és fél évig kellett véreznie, hogy a neki szánt sors beteljesedjék.

Arra kérdésre tehát, hogy tett-e Németország 1916-ban fair békeajánlatot a brit kormánynak, azt válaszolhatjuk, hogy a nemzetközi háttérhatalom irányításával a különböző frontokon viszonylag kiegyenlített erők álltak egymással szemben, és emiatt egyik fél sem reménykedhetett gyors győzelemben. Ez eredményezte azt, hogy az a Theobald von Bethmann-Hollweg német kancellár, aki vérségileg a háttérhatalom első számú dinasztiájához tartozott, különböző stratégiai és taktikai megfontolásokból 1916 decemberében puhatolódzó béketárgyalásokat kezdeményezett mind a brit, mind a francia kormánynál. Ennek tartalma igen méltányos volt, mert a katonailag valamivel kedvezőbb pozícióban lévő Németország késznek mutatkozott, hogy - a status quo ante elve alapján - a háború előtti állapotokhoz térjen vissza a fegyverszünet és békekötés reményében. Ezt azonban a londoni és a párizsi politikai és katonai vezetés elutasította.

Arra a másik kérdésre, hogy voltak-e lázadások az egymással szemben álló hadseregek soraiban, a következőt válaszolhatjuk: 1916 végén és 1917 elején a harcoló felek, de különösen a frontra felvonultatott katonák a kimerülés jeleit mutatták. A franciák Verdun után kísérletet tettek, hogy Reims-től északra áttörjék a német vonalakat. Ludendorff visszavonult, de kelepcébe csalta a franciákat. Kétheti hiábavaló mészárlás után a francia csapatok fellázadtak. Júniusban újabb lázadásra került sor. Ekkor Petain tábornok, aki korábban Verdun-nél a feljebbvalója volt Robert Nivelle tábornoknak, újból átvette a parancsnokságot Verdun körzetében. Nivelle úgy képzelte, hogy ha agresszív taktikát alkalmaz a tüzérség maximális bevetésével, akkor gyorsan véget tud vetni a háborúnak a nyugati fronton. Amikor azonban 1917 áprilisában támadást indított, az kudarcba fulladt. Ekkor került sor a már említett lázadásra. A Nivelle-t felváltó Petain tábornok a rend helyreállítása érdekében tömeges letartóztatásokat és hadbírósági tárgyalásokat rendelt el. 23 385 katonát ítéltek el. Közülük 50-et kivégeztek, 400-an pedig börtönbüntetést kaptak. A francia hadseregnek ez a bénultsága természetesen kihatott a brit hadsereg helyzetére is.

Oroszországban is sztrájkok és éhséglázadások törtek ki. A hadsereg nem volt hajlandó tüzelni a lázadókra. A cár 1917. március 15-én lemondott és egy ideiglenes kormány vette át a hatalmat. A magunk részéről tehát alá kell támasztanunk Benjamin Freedmannak azt az állítását, hogy az 1916-ban még erős pozíciókkal rendelkező Németország véget akart vetni a háborúnak, és méltányos békeajánlatot tett a katonai lázadásokkal megbénított francia hadvezetésnek, valamint a német tengealattjárók által végsőkig szorongatott brit kormánynak.

A német békeajánlat elutasításának egy lehetséges oka

A háttérhatalom működésének kutatói olyan összefüggéseket tártak fel az elmúlt három évtizedben, amelyek megerősíteni látszanak Benjamin Freedman azon állítását, hogy az 1916-os német békekezdeményezés elutasításában és a háború folytatódásában fontos szerepet játszottak az akkor már létező cionista mozgalom stratégái.

E kérdés megvilágításánál közelebbről szemügyre kell venni a londoni Rothschild-ház, valamint egyik fontos frontemberének, Winston Churchill-nek a szerepét. E kutatások megerősítik a szoros kapcsolatot az első és a második világháború között olyannyira, hogy több történész és politikai közíró (pl. Kissinger) is valójában egy 30 éves háborúról ír, amelyet egy hosszabb fegyverszünet választott el egymástól. A brit Niall Ferguson is arra az eredményre jutott a The Pity of War című munkájában, hogy az első világháború teljesen fölösleges vérontás volt és elkerülhető lett volna.

Winston Churchill mondta: "háború idején annyira féltett kincs az igazság, hogy a hazugságok testőreivel kell védelmezni". Az első világháború is jóval a tényleges harcok kitörése előtt megkezdődött. A háttérhatalom irányítói stratégiai elképzeléseikben már régóta foglalkoztak vele. A tervek hosszú éveken átérlelődtek, és öltöttek konkrét formát. De minden egyes szakaszban ismertté váltak bizonyos fokig azok az álcázó, megtévesztő stratégiák is, amelyek célja pontosan az volt, hogy rejtsék és védelmezzék a valódi törekvéseket.

Itt most csak arra utalunk, hogy Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, tekintélyes Goethe-kutató, akinek a műveiből 1990 óta számos kötetet újból kiadtak magyar nyelven is, 1916-ban az antropozófusok bázeli központjában előadássorozatot tartott. Ebben a Benjamin Freedman szerint is kulcsfontosságú esztendőben, Rudolf Steiner elmondta svájci hallgatóságának, hogy az 1890-es esztendőkben alkalma volt felkeresni londoni szabadkőműves páholyokat. Ez természetesnek tekinthető, hiszen Rudolf Steiner ekkor már skót rítus szerinti 32-es fokozatú szabadkőműves volt, akinek bejárása volt a különböző fokozatú szabadkőműves páholyokba. Az egyik beszédében megemlítette, hogy ilyen foglalkozásokon már az 1890-es években tájékoztatták a részvevőket arról, hogy lesz egy nagyobb háború, levezették annak a menetét és még a háború nyomán megrajzolt országhatárokat is ismertették térképekkel. E sorok írójának a müncheni Staatsbibliothek-ban sikerült ezeknek a beszédeknek a szövegét megtalálnia és leellenőriznie.

Közismert, hogy azok, akik tanulmányozzák a háborúk előkészítésének, kitörésének, lefolyásának a történetét, egybehangzóan állítják, hogy szinte mindegyik nagyon költséges és rendszerint a bankárok egy különleges csoportja finanszírozza őket, akiket "nemzetközi bankároknak" neveznek. E különleges pénzügyi csoportban számos bankárdinasztia található, de közülük is kiemelkedik befolyásánál fogva a Rothschild-ház és a Warburg-ház. A Rothschild-dinasztia kimutathatóan meghatározó szerepet játszott az elmúlt két évszázad háborúiban. 1914-et megelőzően is már a legnagyobb pénzügyi és politikai befolyással rendelkező bankház, a Rothschild volt.

A Rothschild-ház által irányított világtörténelmi stratégiának szerves részét képezte nemcsak az első világháború, de a hozzá szorosan kapcsolódó második világháború is. Ezt talán Winston Churchill személye szemlélteti, hiszen ezt a stratégiát egész fiatalon képviselhette a brit kormányban az első világháború idején, és a brit kormány vezetőjeként a második világháború teljes időszakában.

A Benjamin Disraeli által fémjelzett korszak után (B. Disraeli két ízben is Anglia miniszterelnöke volt 1868-ban, majd pedig 1874-től 1880-ig.) a londoni Rothschild-házhoz legközelebb két személy állt, Lord Rosebery (Archibald Primrose), aki házasság révén rokoni kapcsolatba került velük, valamint Randolph Churchill, Winston Churchill apja. Randolph testi-lelki jóbarátja volt Nathaniel "Natty" Rothschild-nak, a Rothschild-ház londoni ága ekkori fejének. A már említett Niall Ferguson megerősíti: Randolph Churcill pénzügyei egyértelműen alátámasztják, hogy igen szoros volt a kapcsolat Natty Rothschild és közte.

Randolph és Natty lényegében együtt irányították a brit birodalmat. Natty Rothschild bankár volt, de első ízben a Rothschild-ház történetében, hivatásos politikusként vett részt a közéletben. Főleg lakásán dolgozott és nem formálisan a kormányzati hivatalban. Már ekkor látni lehetett, hogy a háttérhatalom legfőbb döntéshozói számára Nagy-Britannia csak egy lépcsőfok a világ egészének irányításához. Randolph és Natty számára Anglia és a Rothschild-ház érdekei oly szorosan egymásba fonódtak, hogy azt elválaszthatatlannak tekintették. A Rothschild-ház külpolitikája azonos volt a brit külpolitikával és a legszorosabb kapcsolatban állt az ekkor még döntőnek számító fegyvernemmel, a királyi haditengerészettel, a Royal Navy-vel.

A haditengerészet erejétől függött a brit birodalom érdekérvényesítő képessége. Ekkoriban a legfontosabb kérdés az volt, hogy továbbra is az Anglia számára bőségesen rendelkezésre álló szénnel vagy pedig a már ismert energiahordozóval, a kőolajjal hajtsák-e a hajómotorokat. A kőolaj előnyei egyre nyilvánvalóbbak voltak. Az így hajtott motorok nagyobb sebességet gyorsabban tudtak elérni, nagyobb volt az energiahatékonyságuk és a hajók könnyebben voltak manőverezhetőek. Ebben az időben - nem úgy, mint most - Nagy-Britannia nem rendelkezett a felségterületén kitermelhető kőolajforrásokkal.

Emiatt a Royal Navy parancsnokai előnyben részesítették a Wales-ben bőségesen rendelkezésre álló kőszenet. A mindig is hosszútávon gondolkodó Rothschild-ház már tudta, hogy a jövő évszázad energiahordozója a kőolaj. A Rothschild-ház francia ága - közösen az amerikai Rockefellerekkel, akik a brit Rothschild-ház érdekkörébe tartoztak, - már létrehozták azt a kőolajcéget, a Standard Oil-t, amely ma Exxon néven ismert. Szükségesnek látták, hogy Anglia minél előbb átálljon az olajmeghajtású hajózásra.

Nemcsak a finnyás tengernagyokat kellett meggyőzni, de az angol lakosságot is, hogy hajlandó legyen adójával finanszírozni a haditengerészet átállítását. Ezt a hatalmas összeget lehetett volna a lakosság szükségleteit szolgáló jóléti kiadásokra elkölteni. Az azóta már többször is átélt konfliktus zajlott le, hogy mi a fontosabb 'az ágyú vagy a vaj? Natty Rothschild lelkesen támogatta a haditengerészet erejének növelését. A Rothschild-ház francia ágát azzal nyugtatta meg, hogy a haditengerészet megerősítése mindig népszerű csaknem minden társadalmi osztály körében.

Itt azonban elsősorban a Rothschild-ház érdekeiről volt szó, ugyanis 1888-ban 225 000 font értékben bocsátottak ki részvényeket a haditengerészeti építés és fegyverkezés céljára. Már ekkor nyilvánvaló volt, hogy ezek a hatalmas fegyverkezési költségek adóemeléshez vezetnek. Az is nyilvánvaló volt, hogy felgyorsítják a már folyamatban lévő nemzetközi fegyverkezési versenyt. Az erőegyensúly szabályai kikényszerítik, hogy Németország is modernizálja kereskedelmi és hadihajóit. Ez a verseny önmagában nem kelt aggodalmat, hiszen ebben az időben a két ország között béke volt. Ha azonban megjelennek a német hadihajók, azok már veszélyeztethetik a brit érdekeket. Olyan nemzetközi válság alakulhat ki, amelyet csak úgy lehet megnyugtatóan rendezni, ha a lakosságot meggyőzik, hogy a brit hajóhad modernizálása minden más kérdésnél fontosabb.

Ez a Rothschild taktika helyesnek bizonyult. Valóban hatalmas tengerészeti fegyverkezés indult be Németországban, 1911 júliusában pedig II. Vilmos német császár, akinek ekkor már egy Rothschild volt a kancellárja, hadihajót küldött a marokkói Agadirba. A brit Rothschildok ekkor neveztették ki a fiatal Winston Churchillt a brit haditengerészeti minisztérium élére, mint az admiralitás lordját. Churchill már ekkor megfogadta, hogy mindent megtesz azért, hogy felkészítse Angliát "az elkerülhetetlen leszámolás napjára". A Rothschildok azzal bízták meg protezsáltjukat, hogy a brit haditengerészet képes legyen szembenézni a német kihívással. A kulcskérdés az volt, hogy átállítsák-e a brit hajóhadat az olajmeghajtásra vagy se? Churchill tudta, hogy ez rendkívül nehéz kérdés, és ha visszavonhatatlanul elkötelezi magát a kőolajmeghajtásra, akkor tengernyi problémával kell szembenéznie. A kőolajmeghajtás előnyei azonban ekkor már annyira nyilvánvalóak voltak, hogy ő nem késlekedett. Az egyik legfontosabb gyakorlati kérdés az volt, hogy hogyan lehet biztosítani a Nagy-Britanniától területileg távollévő kőolajmezők kitermelésének és a kőolaj szállításának a biztonságát. Egyrészt szavatolni kellett a kőolajmezők feltárását és kiaknázását, másrészt be kellett szerezni a szükséges szállítási eszközöket, a tankhajókat, illetve vezetékeket kellett építeni, továbbá biztosítani kellett a szállítási útvonalakat. Ezt követően pedig meg kellett építeni a finomítókat és az elosztóhálózatot.

Churchill 1914. június 17-én olyan törvényt kezdeményezett, amely biztosította, hogy a brit kormány kellő összegeket ruházzon be egy kőolajtársaságba. Ekkor lett a brit állam az Anglo-Persian nevű cég többségi tulajdonosa. 1914 nyarára tehát a brit haditengerészet teljes mértékben elkötelezte magát a kőolaj-üzemanyag meghajtás mellett, és a kőolaj ekkor vált először a brit politika egyik központi kérdésévé.

A kőolajforrások ellenőrzése bábrezsimek létrehozását tette szükségessé olyan országokban, mint Perzsia, amelyet később Iránnak neveztek. Ugyancsak ekkor vált szükségessé Mezopotámia, a mai Irak, ellenőrzés alá vétele. E két terület ellenőrzéséhez le kellett bontani az Ottomán török Birodalmat. A török birodalom eltávolításához azonban katonai lépésekre, illetve belső rendszerváltás végrehajtására volt szükség. Ezt a feladatot a háttérhatalom már jól megszervezett hálózatával hajtották végre, amelynek szerves részét alkotják a különböző szabadkőműves és szabadkőműves jellegű társaságok.

Az első világháború során katonai akciókra is sor került. Churchill irányította az Isztambul (Konstantinápoly) megszállását és a Dardanellák ellenőrzés alá vételét szolgáló akciót. Isztambul ebben az időben az Ottomán Birodalom fővárosa volt. Látszatra a dardanellai kampány kudarc volt, valójában sikernek tekinthető, hiszen ez megpecsételte az Ottomán Birodalom sorsát. A színlelt melléfogások mozgásba hoztak olyan folyamatokat, amelyek a törököket arra ösztönözték, hogy elkövessék azokat a megtorlásokat az örményekkel szemben, amelyet ma úgy ismer a történelem, hogy örmény népirtás. Ha sikerül az örmények jelenlétét megszüntetni a bakui kőolajlelő-térségben, akkor elejét lehet venni annak az etnikai-vallási konfliktusnak, amely a mohamedán többség és a keresztény kultúrájú örmények között

kirobbant 1905-ben és ténylegesen megakadályozta a kőolaj-mezők kiaknázását. Ekkor ugyanis a mohamedán-örmény szembenállás a kőolajmezők felgyújtásához vezetett.

A török Ottomán Birodalom (Az ottomán az oszmán megjelölés régebbi alakja. Az iszlám harmadik kalifájának a nevét viselő Oszmán, a "Győzedelmes" (ur. 1288-1326) az Oszmán-dinasztia megalapítója. Az ő uralkodásától kezdve nevezik a törököket oszmán-törököknek, az országot pedig Oszmán-Ottomán Birodalomnak. Az országalapító I. Oszmánt népe szentként tiszteli és brusszai sírja még ma is zarándokhely.) összeomlásával Mezopotámiának (ma Irak) a hatalmas kőolajmezői brit ellenőrzés alá kerültek. Mezopotámiát úgy akarták felosztani, hogy biztosítva legyen a zavartalan kőolaj-kitermelés rendszere. Ebben az új politikai szerkezetben úgy alakították ki az államhatárokat, hogy a hagyományos hatalmi egyensúly lehetővé tegye a háttérből irányító érdekcsoportok hatalomgyakorlását. A már akkor is létező nemzetközi pénzügyi közösség és legfelsőbb döntéshozói (amelyet ma a globális elit vezérkarának tekintünk) úgy döntöttek, hogy létrehozzák új államalakulatként Szaúd-Arábiát, Irakot és Kuvaitot és valamennyi élére bábkirályokat ültetnek. Ezeket az újdonsült uralkodókat olyan tapasztalt brit ügynökök irányították, mint T. E. Lawrence (Lawrence of Arabia) és St. John Philby (a KGB-s tábornokként Moszkvában meghalt Kim Philby hármasügynök apja).

Winston Churchill a brit haditengerészet felügyelőjeként hangsúlyozta a londoni parlamentben, hogy Anglia nem akar függni a szállítási vonalaktól, és biztos elérhetési feltételeket akar a maga számára. Már akkor is egyértelmű volt, hogy a Szuezi-csatorna az egyetlen praktikus út a kőolajat szállító tankhajók számára a Közel-Keletről Európába. Az Afrika déli csücskét megkerülő útvonal kiábrándítóan hosszú volt, fáradtságos, költséges és kevésbé biztonságos. Ezért a sokkal rövidebb Szuezi-csatornán át vezető út biztosítása volt a második fontos feladat a háttérerők felső döntéshozói számára.

A Szuezi-csatorna Társaságnak 100 évre szóló koncessziója volt, amely 1968-ban járt le. Ezt követően a Szuezi-csatorna tulajdonjoga visszakerül az egyiptomi államhoz. Ez azt is jelenti, hogy a közel-keleti kőolaj-szállítás egyiptomi ellenőrzés alá kerül. A már akkor is egy központból irányított világállam létrehozására törekvő háttérhatalom, élén a Rothschild-házzal, részletes stratégiát dolgozott ki e probléma megoldására. A Rothschild-dinasztia francia ága, élén Baron Edmund de Rothschild-dal, azt a célt tűzte ki, hogy létrehoz egy ellenőrzése alatt álló, katonailag erős telepes-államot a nyugati érdekek szolgálatában. Ennek a tervezett országnyi méretű helyőrségnek kulcsszerepet szántak az Ottomán Birodalomból kiváló közel-keleti térség biztonságának szavatolásában és ellenőrzésében. A Rothschild-ház óvatosan és lassan valósította meg stratégiai elgondolásait.

Egyértelműen lassú volt a folyamat a budapesti születésű bécsi újságíró, Theodor (Tivadar) Herzl számára, aki rövid időn belül igen befolyásos személyiséggé vált. A bécsi Neue Freie Presse párizsi tudósítójaként figyelemmel kísérte a Dreyfus-ügyet. Alfred Dreyfust hamisan azzal vádolták, hogy francia katonai titkokat adott át a németeknek. A zsidó származású Alfred Dreyfust ért sérelem, és az ügy kapcsán kibontakozó antiszemita kampány arra kényszerítette Theodor Herzlt, hogy zsidó nemzeti otthon megteremtésével keressen megoldást az európai zsidók számára. Azzal érvelt, hogy ha a zsidók egyesülhetnek egy olyan területen, amit a saját hazájuknak nevezhetnek, akkor soha nem kerülnek olyan megalázó helyzetbe, amelyet évszázadokon át el kellett viselniük.

Herzl nézeteit A zsidó állam című politikai röpiratában fejtette ki, amely eredetileg a Rothschild-ház irányítóihoz címzett levél formáját öltötte. A leghatalmasabb és leggazdagabb zsidó család együttérzésére kívánt hatni. A bécsi Rothschild-ház akkori feje, Albert Rothschild nem volt hajlandó Herzl-lel találkozni. Baron Edmund de Rothschild, a párizsi és Lord Nathan (Natty) Rothschild, a londoni ház feje viszont fogadta őt. Azért kell a továbbiakban ezekről a találkozókról részletesen írni, mert ami ezeken a találkozókon lezajlott, az évtizedek múlva rendkívüli mértékben és tragikusan befolyásolta az Európában élő zsidóság sorsát. Vegyük tehát szemügyre, hogy mi volt Herzl Tivadar elképzelése, illetve mi volt a hosszútávú Rothschild-stratégia.

Herzl tárgyalása Edmund de Rothschild-dal

Herzl 1896. július 18-án találkozott Edmund de Rothschild-dal a rue Laffitte-on fekvő irodájában. A megbeszélésen Edmundon kívül két munkatársa is jelen volt. Rothschild később maga mondta, hogy tanúként tartotta őket ott azért, hogy Herzlnek ne legyen később lehetősége arra, hogy megmásítsa a beszélgetésen elhangzottakat. Herzl azzal kezdte, hogy kipuhatolja: Edmund mennyire tájékozott az ő elképzeléseit illetően. Herzl-nek öt perc elég volt ahhoz, hogy félbeszakítsa vendéglátóját azzal: látja, hogy nem kellően tájékozott, ezért kész elmagyarázni, hogy miről van szó. "Egy kolónia az egy kis állam, egy állam pedig egy nagy kolónia. Ön egy kis államot akar, én pedig egy nagy kolóniát." Kitért arra, hogy a török birodalom adósságának az elengedéséért cserébe meg lehetne szerezni a szultán hozzájárulását egy vazallus zsidó állam létrehozásához Palesztinában, ami akkor török fennhatóság alá tartozott. Arra kérte Edmund de Rothschildot, hogy feltételesen egyezzen ebbe bele. Ha az akció sikeres, akkor maga Rothschild állhatna a mozgalom élére és ő, Herzl pedig önkéntesen visszavonul.

Edmund figyelmesen végighallgatta vendégét, majd közölte vele, hogy e tervvel kapcsolatban semmit sem kíván tenni. A világban jártas, éleseszű, gyakorlatias bankár szólalt meg belőle: "Lehetetlen lenne ellenőrzés alatt tartani a Palesztinába beözönlő tömegeket. Elsőként 150 000 koldus érkezne, táplálni kellene őket. Feltehetően ez az én feladatom lenne. Nem érzek ehhez elhivatottságot. Ön talán igen?" - tette hozzá gúnyosan. Edmund Rothschild nem volt meggyőződve Herzl tervének a végrehajthatóságáról.

Edmund nagyzási hóbortban szenvedőnek tekintette Herzl-t, Herzl pedig szűklátókörűnek és gyávának Edmund de Rothschild-ot. Távozáskor Herzl keserűen mondta: "Ha Ön elutasít mindent, amit én kiterveltem, akkor minden összeomlik. Ezért arra kényszerülök, hogy másképp érjem el célomat. Tömegagitációba kezdek és így sokkal nehezebb lesz kézben tartani a tömegeket. Az egész tervet Önre fogom áthárítani. Most azt gondolja, hogy katasztrófa ekkora tömeggel együttműködni. Gondolja csak meg, hogy nem nagyobb szerencsétlenség-e, ha elutasításom miatt úgy kell mozgásba hoznom a tömegeket, hogy már nem lehet őket kellően kézben tartani."

Vannak olyan kutatók, például Clifford Shack, akik a zsidó nép történelmének egyik legtragikusabb fejezetét, a holokausztot, részben erre a találkozóra vezetik vissza. (Clifford Shack az Egyesült Államok New Jersey tagállamában él, és egyik alapítótagja annak a Pyra Labs nevű cégnek, amely rendkívül sikeresen működött, és amelyet a Google felvásárolt magának. Jelenleg Clifford Shack a Google-ön belül kis csoportot vezet, amely egy igen népszerű blogot működtet. Ez lehetővé teszi a Google használói számára, hogy véleményüket kifejtsék és nehezen hozzáférhető információkhoz jussanak.) Herzl ugyanis azzal fenyegetődzött, hogy adott esetben mozgósítja a szegény és elnyomott zsidó tömegeket, és nyomást gyakorol velük a Rothschildokra.

Herzl Tivadar sok tekintetben idealista volt és abból a feltevésből indult ki, hogy Edmund Rothschild emberbaráti beállítódása, és a zsidó néphez való érzelmi kötődése miatt tervezi a Palesztinaként ismert terület gyarmatosítását. Shack szerint, ha Herzl átlát Edmundon, akkor felismerhette volna, hogy a tervezett katonailag erős zsidó kolónia bevándorlókkal való elárasztásával veszélyezteti azt a biztonsági struktúrát, amelyet a Rothschild-ok a világ vezető energiahordozójává vált kőolaj-gazdag Közel-Kelet számára tervbe vettek. Ezt a korszerű energiahordozót szemelték ki arra, hogy az új világrend megvalósítását célzó stratégia egyik hajtóereje legyen. Ha ezt Herzl a szegény zsidó tömegek Palesztinába történő bevándorlásával kockáztatja a tervezett örző-védő helyőrséget, akkor meghiusíthatja a hosszútávú világstratégia zavartalan megvalósítását. Herzl azonban nem hagyta magát. Nemcsak üres szavakat mondott, hanem annak megfelelően viselkedett a különböző zsidó összejöveteleken Párizsban és másutt is, ahol megfordult.

Herzl látogatása Natty Rothschildnál

A 19. és 20. század fordulóján Angliában is a politikai közélet témájává vált a szegény és üldözött zsidó tömegek bevándorlása Nagy-Britanniába Kelet-Európából. Ebben az időben lett az ifjú Winston Churchill parlamenti képviselő. Alkalma volt értékes tapasztalatokat szerezni a zsidó bevándorlással kapcsolatosan mentoraitól, a Rothschild-októl, akik mesterien kezelték ezt a kérdést. Jól tudták, hogy a brit törvényhozásnak szükségszerűen korlátoznia kell a kelet-európai szegény zsidók tömeges bevándorlását. Tervük az volt: úgy korlátozzák tömeges bevándorlásukat, hogy ugyanakkor a Rothschild-ház neve és tekintélye teljes védelmet élvezzen. Ennek a kettős taktikának az eredményeként jött létre az Aliens Act, azaz az idegenekre vonatkozó törvény. Létrehoztak egy Királyi Tényfeltáró Bizottságot (Royal Inquiry Commission) azért, hogy tanulmányozza a zsidó bevándorlás kérdését. A bizottság 1902. július 7-én hallgatta meg Herzl Tivadart. Két nappal korábban találkozott Herzl Natty Rothschild-dal, aki lényegében arra akarta rávenni, hogy meghallgatásán a Rothschild-háznak megfelelő nézeteket fejtsen ki.

Natty Rothschild Herzl-t New Court-i irodájában fogadta. A 62 éves Natty már teljesen kopasz volt és erősen nagyot hallott. A Rothschild-ház londoni feje a párizsi unokatestvérénél is lényegesen gazdagabb volt, és ő volt az angol felsőháznak, a lordok házának, az első olyan tagja, aki nem tért át előzetesen az anglikán hitre. Natty és az apja segítette hozzá Disraeli miniszterelnököt, hogy megszerezze a Szuezi-csatornát Anglia számára. Ő volt egyben a brit központi bank, a Bank of England igazgatója is, és meghatározó szerepe volt a brit birodalom közéletében.

Rothschild már beszélgetésük kezdetén közölte Herzl-lel, hogy angol ember és az is óhajt maradni. Azzal folytatta, hogy a cionizmus helytelen, és a nagyhatalmak soha nem fogják megengedni, hogy Palesztina a cionistáké legyen. Közölte Herzl-lel, hogy miket mondjon, és miket ne a bizottságnak. Herzl ekkor elveszítette türelmét és csaknem üvöltve a következőt közölte vendéglátójával, akit ez nagyon meglepett, mert hasonló már évek óta nem történt vele. "Azt fogom elmondani a bizottságnak, amit megfelelőnek gondolok. Mindig ez volt a szokásom és most is tartani fogom magam hozzá. Nem igaz az, hogy a nagyhatalmak ellenzik Palesztinába történő kivándorlásunkat. Elértem, hogy Németország és Oroszország kedvező magatartást tanúsítson ügyünk iránt. Úgy gondolom, hogy Angliának sem lesz ellenvetése. Persona grata (Kívánatos személy) vagyok a szultánnál."

"A szultán bizonyára kegyesen fogadja Önt, mivel Ön dr. Herzl a Neue Freie Pressétől" - mondta Lord Rothschild. Herzl megint nagyon hangosan válaszolt: "Ez nem igaz, a Neue Freie Presse-nek semmi köze sincs az egészhez. Kiadói halálos ellenségei zsidókra vonatkozó terveimnek. A mai napig nem voltak hajlandók kinyomtatni újságjaikban a cionizmus szót. Soha egy szót sem említettem a szultánnak a Neue Freie Presse-ről."

A társalgás ebben a hangnemben folytatódott egy darabig. Herzl megjegyezte, hogy a jótékonykodás vált a nyomorúság miatti panaszok elfojtásának az eszközévé. Ezután Lord Rothschild és két testvére, Alfred és Leopold, vendégükkel együtt ebédelni mentek. Ezt követően valamivel oldottabb légkörben folytatódott a megbeszélés. Amikor Herzl megkérdezte Nattyt, hogy kívánja-e részletesen hallani elképzeléseit, akkor az igent mondott. Herzl így szólt: "Meg akarom kérni a brit kormányt, hogy bocsásson ki egy kolonizációs alapitó-okiratot (Colonisation Charter)". Natty közbevágott, hogy ne használja a "charter" kifejezést, mert annak most rossz csengése van. "Hívja bárminek, aminek akarja, én zsidó kolóniát szeretnék brit fennhatóság alatt" - válaszolta Herzl. Rothschild Ugandát ajánlotta. Herzl erre azt válaszolta, hogy ő csak a következőket tudja használni - ekkor közelebb húzódott Nattyhez - és egy papírdarabra ráírta: Sínai-félsziget, Egyiptomi Palesztina, Ciprus. Majd hangosan megkérdezte: "Hajlandó-e ezt támogatni?" Rothschild egy darabig gondolkodott, majd mosolyogva közölte: "Nagyon is.".

Herzl úgy érezte, elérte azt, amire hét év óta törekedett. Öröme azonban korainak bizonyult, mert két nappal azután, hogy kifejtette véleményét az emigráció problémáját tárgyaló Királyi Tényfeltáró Bizottság előtt, Natty Rothschild egyértelművé tette Herzl számára: noha kezd megbarátkozni elképzeléseivel, ő azt szeretné, ha csak 25 000 főnyi telepes közösséggel kezdenének kísérletet. Szinte szó szerint visszhangozta párizsi unokatestvérének, Edmundnak a szavait: többre nincs pénz! Herzl annyit válaszolt: elgondolása az, hogy vagy nagy létszámú telepítést hajtanak végre, vagy el se érdemes kezdeni az egészet. Egy darabig ezen vitatkoztak, végül abban maradtak, hogy Natty Rothschild megígérte: átbeszéli a kérdést a gyarmatügyi miniszterrel.

Herzl elképzeléseit a brit politikusok rokonszenvvel fogadták, de amíg a Rothschild-ok ellenezték a tömeges és korlátozás nélküli zsidó bevándorlást Angliába, addig Herzl nem érhetett el fordulatot. A tapasztalt és pragmatikus Rothschild-ok ragaszkodtak ahhoz, hogy mind az angliai bevándorlás, mind a palesztinai telepesek vonatkozásában vegyék figyelembe a kérelmezők pénzügyi helyzetét, szakképzettségét és egészségi állapotát. Csak olyan embereket óhajtottak befogadni, akiknek a teljesítőképessége nyereséget ígért. Ebben a kérdésben Natty nem volt hajlandó kompromisszumra, különösen nem Palesztina vonatkozásában. Túlságosan sok forgott kockán az energiaellátás szempontjából kiemelkedő fontosságúvá váló Közel-Kelet vonatkozásában. A Rothschild unokatestvérek szemében a megszállott Herzl Tivadar leküzdendő akadálynak számított. Ezért úgy döntöttek, hogy megfelelő emberek beépítésével maguk veszik kézbe a cionista mozgalom irányítását. Ez biztosíthatja a Rothschild-ház hosszútávú terveinek a megvalósítását a felállítandó helyőrség-állam vonatkozásában, amelynek legfőbb feladata a Rothschild-ház érdekeinek a védelme elsősorban a Közel-Keleten, de a Távol-Keleten is. A Rothschild-ház és az irányítása alatt álló pénzügyi közösség, ekkor már hatalmas vagyoni és pénzügyi érdekeltségekkel rendelkezett a Távol-Keleten is.

1904. július 3-án váratlanul meghalt Herzl Tivadar. Mindössze 44 éves volt. Nem foglalkozunk azokkal a találgatásokkal, hogy a Gondviselés kifürkészhetetlen akarata vagy esetleg valami más, nagyon is földi eszköz (pl. méreg) távolította-e el az élők sorából. Halála mindenesetre jól jött a Rothschild-ház stratégiájának végrehajtásához. Ebben az időben Natty Rothschild protezsáltja, Winston Churchill gyorsan haladt előre azon a magasra ívelő életpályán, amelyet a Rothschild-ház készített elő a számára. 1905-ben már a gyarmatügyi minisztérium helyettes vezetője. Főnöke, Lord Elgin, megmutatta Churchill-nek a legbizalmasabb dokumentumokat is. 1906-ban Churchill már azokhoz a hangadó brit politikusokhoz tartozott, akik elvben elismerték egy zsidó nemzeti otthon megteremtésének a szükségességét. A különböző zsidó közösségekben ekkor még folyt a vita arról, hogy Palesztinában vagy Kelet-Afrikában hozzák-e létre ezt a nemzeti otthont. Churchill úgy látta, hogy "Jeruzsálemnek kell a végső célnak lennie. Egyelőre felesleges arról elmélkedni, hogy mikor valósulhat ez meg, de hogy egy napon valóság lesz, az egyike a jövőben megvalósuló csekély számú bizonyosságnak." - Churchill legalábbis így írt erről 1908-ban egyik manchesteri választójának. Elküldött leveléből azonban ez a mondat kimaradt.

1910. február 14-én Churchill, 35 éves korában, már belügyminiszter. Hozzá tartozott a nemzetbiztonság, a rendőrség, a közbiztonság és a bevándorlás felügyelete. Az 1911-es agadiri incidens idején ő kerül a Tengerészeti Főhatóság (Admiralty) élére. Ehhez a hatósághoz tartozott a kereskedelmi hajózás és a haditengerészet. Feladata az volt, hogy a brit hajózást átállítsa a kőolajjal történő üzemeltetésre. A történelemből tudjuk, hogy tíz évvel később a Whitehall hivatalainak (a Whitehall a kormányépületek és a minisztériumok utcája Londonban) a meghitt, kényelmes szobáiban felosztották a közel-keleti térséget ugyanolyan ügyetlenül és elnagyoltan, ahogyan azt az afrikai brit gyarmatok határainak a meghúzásánál tették. A török birodalomból kiváló közel-keleti térségben Franciaország kapta Szíriát és Libanont. Brit protektorátus lett Irán elnevezéssel Perzsia, ugyancsak brit befolyási övezet lett Irak néven Mezopotámia, valamint Palesztina. Így a brit birodalom közvetlen útvonalakon tudta csapatait mozgatni Egyiptomból az olajban gazdag Perzsa-öbölig.

Miután a Rothschild-stratégiának megfelelően sikerült biztosítani a kőolajban gazdag vidékeket, a következő lépés az volt, hogy ez a helyzet tartósan fennmaradjon. Zsidó nemzeti otthon megteremtésére hivatkozva a brit kormány létre akart hozni a nyugathoz egyértelműen lojális, jól felfegyverzett katona-államot. Ezt a regionális őrző-védő feladatokat ellátó új helyőrség-államot az egész közel-keleti biztonsági rendszer sarokkövének szánták. Ennek a létrehozandó államalakulatnak az életképességét azonban kockáztatta a kelet-európai zsidóság korlátozás nélküli, és tömeges bevándorlása. Egy ilyen kézben nem tartható tömeg jelenléte fenyegette a közel-keleti kőolajellátás zavartalan biztosítását. Csak a potenciális bevándorlók többmilliós tartalékának a szigorú ellenőrzésével, és e tartalék megszűrésével lehetett szavatolni a regionális rendfenntartásra szánt helyőrség-állam katonailag hatékony működését. Ezért előre meghatározott bevándorlási kvótákat szabtak, és korlátozó törvényeket hoztak a további bevándorlás megakadályozására ebbe a viszonylag kis területű országba.

Clifford Shack azt állítja a The Rothschilds, Winston Churchill and the "Final Solution" (A Rothschild-ok, Winston Churchill és a "Végső Megoldás") című tanulmányának 13. oldalán, amely a www.silverbearcafe.com/private/finalsolution.html honlapon olvasható, hogy amikor az előkészítő intézkedések a helyükre kerültek, akkor be lehetett indítani az Európában maradó potenciális-bevándorlók létszámcsökkentését. Shack úgy véli, hogy ez a program összefüggésben van azzal a tragédiával, amely a zsidó népet a második világháború idején sújtotta, és amely holokauszt néven ismert.

1920-ban Churchill azt közölte Lloyd George miniszterelnökkel, hogy helyezze át a gyarmatügyi minisztérium élére. Amikor 1921. február 14-én Churchill átvette hivatalát, már örökölte a Balfour-deklarációt, amelyet 1917-ben Arthur Balfour akkori külügyminiszter készített elő, de amelyet ténylegesen a Rothschild-ok fogalmaztak a Rothschild-ok számára. A szöveget konkrétan Leo Amery hadügyminiszter-helyettes készítette, aki a Rothschild-ház egyik legfontosabb frontemberének, Lord Millernek tartozott számot adni, és aki a háborús kormány belső magjához tartozott. A deklarációt Natty Rothschild fiának, Walternek címezték. Ez kinyilvánítja, hogy a brit kormány támogatja "nemzeti otthon létrehozását a zsidó nép számára és felhasznál minden rendelkezésére álló eszközt, hogy ennek a célnak az elérését elősegítse. Kinyilvánítja azt is, hogy, hogy semmi olyat nem lehet tenni, amely hátrányosan érintené a Palesztinában élő nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait". Winston Churchill feltétlen kötelezettséget vállalt a Rothschild-ok által szponzorált zsidó állam létrehozására Palesztinában. Világosan látta, hogy milyen biztonság-fenntartó szerepet fog játszani ez a helyőrség-ország a globális fontosságúvá vált közel-keleti térségben. Gyarmatügyi miniszterként ő felügyelte a bevándorlásra vonatkozó programot. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy ellenőrizni kell a Palesztinába költözők számát és a bevándorlás ütemét. Az emberanyag minőségének a kérdése kiemelkedő fontosságú lett. Akik a program sikeréért aggódtak, le tudták fékezni a Palesztinába özönlés ütemét és a kivándorlók számát. Nem tudtak viszont változtatni azoknak a tömegeknek a képzettségi szintjén, anyagi helyzetén és egészségi állapotán, vagyis a számításba jöhető humán erőforrások minőségén, akik mind Palesztinába akartak költözni.

A zsidó közösségen belül - Ferguson szerint - elsősorban két csoport okozott aggodalmat a Rothschild-oknak, a program legfőbb irányítóinak. Az egyik ilyen csoportot azok az újgazdag zsidó bankárok, pénz- és üzletemberek alkották, akik jóval később szerezték vagyonukat, mint a Rothschild-ok. A másik aggodalomra okot adó csoportot az úgynevezett Ost-Juden közösségek jelentették, vagyis a kelet-európai zsidók. Ez a két és fél milliós közösség az orosz birodalomból vándorolt nyugati irányba azt követően, hogy pogromokra került sor II. Sándor orosz cár 1981-ben történt meggyilkolását követően. Ez után Oroszországban a zsidókat hátrányosan megkülönböztető jogszabályokat hoztak. Az újszegényeknek ezek a tömegei legalább akkora gondot okoztak a stratégáknak, mint az újgazdagok.

Natty Rothschild még 1880-ban ezt mondta Disraelinek a zsidók üldözéséről: "Sok egyéb ok is van... Közöttük a lengyel, az orosz és a román zsidók folyamatos bevándorlása, akik éhezve érkeznek és egészen addig szocialisták, amíg meg nem gazdagodnak." Láthatjuk, hogy mind a nagyon szegény zsidók, mind a nagyon gazdagok, és a köztük meghúzódó rétegek, aggodalommal töltötték el a Rothschild-okat. A szocializmus valójában a szupergazdagok eszköze a tömegek kontrollálására. Azok a zsidó szocialisták, akik függetlenül tevékenykedtek, akadályozták a Rothschild-stratégia megvalósítását. Ezért gondolja úgy Clifford Shack, hogy az európai zsidó közösségek felszámolása több okból is szükségesnek látszott.

Visszatérve az 1905-ös brit bevándorlási törvényhez (Alian Act) Natty Rothschild-nak azt a látszatot kellett kifelé fenntartania, hogy kiáll a nehéz helyzetben lévő, pénztelen, de keményen dolgozó hitsorsosai mellett. Ezért Walter nevű fia nyíltan hangoztatta, hogy Nagy-Britanniának az elnyomott és igazságtalanul üldözött népek, és nemzetek pártfogójának kell lennie egészen addig, míg e népekhez tartozók tisztességesek és keményen dolgoznak.

A hangsúly itt azon van, hogy a Rothschild-ház irányítói nem rokonszenveztek azokkal a bevándorlókkal, akik nem voltak a szemükben tisztességesek és keményen dolgozók. A méltatlan, a tisztességtelen és lusta emberek ugyanis akadályozták a hosszútávú Rothschild-stratégia zavartalan végrehajtását. Sem a zsidó katonai kolóniának Palesztinában, sem az Európai Egyesült Államoknak nincs szüksége szakképzetlen és beteg nyomorultakra, akik csak kenyérpusztítók, de értékes termelőmunkát nem végeznek. Elkülönülésükkel, integrálódási és asszimilálódási nehézségeikkel hosszútávon csak terhet jelentenek. Ilyen megfontolások alapján gondolják egyes szerzők, így például Henry Makow, valamint a már említett Clifford Shack, hogy az új világrend létrehozása szempontjából előnyös lehet a szegény zsidó tömegek létszámának csökkentése. Henry Makow, akinek szülei Auschwitzban vesztették életüket, nem megy el következtetéseiben eddig. Clifford Shack viszont szó szerint ezeket írja már idézett tanulmányának a végén:

"A Rothschild-i műveletet, amelyet ma úgy ismernek, hogy holokauszt, úgy hajtanák végre elejétől végéig a legnagyobb titokban, hogy e célra igénybe veszik a hatalmas bankárbirodalom rendelkezésére álló tapasztalatokat, ügynökségeket és kapcsolatrendszert. Felhasználják az olyan frontemberek tehetségét és erőfeszítéseit, mint Churchill, Hitler, Pacelli (XII. Pius), Roosevelt és Sztálin. A tengelyhatalmak, a szövetségesek és a semlegesek mesterséges táborait láthatatlanul kapcsolta össze a Rothschild-ház által irányított nemzetek feletti szupertitkos hírszerző hálózat. Ez a hálózat a XX. század legrejtettebb titka, és ez szervezte meg elejétől a végéig a második világháborút. Ennek a zsidó hírszerző hálózatnak - ironikusan - az is a céljai közé tartozott, hogy elpusztítsák az európai zsidó tömegeket, így biztosítva Izrael állam sikerét és szerepét a közel-keleti kőolajtérség biztonsági rendszerében."

Legalábbis így véli a talányos Clifford Shack, és néhány konspirológus társa. Merész feltételezéseiket erős kritikával kell fogadni. Az viszont ismert történelmi tény: a Szövetséges Hatalmak nem éltek minden rendelkezésükre álló eszközzel és lehetőséggel, hogy megakadályozzák Auschwitz, Birkenau, Treblinka, Sobibor és a többi koncentrációs tábor szörnyűségeit. Azon is el kell gondolkodnunk, hogy mi késztette Benjamin Freedmant beszédei elmondására, figyelmeztető írásai megjelentetésére? Egy tekintélyes, felelősségteljes, komoly ember nem vállal ilyesmit nyomós ok nélkül. Mi úgy látjuk, hogy Freedmannak a történelmi folyamatok tendenciájának a megjelölésében, rejtett értelmének a feltárásában és elemzésében - ténybeli pontatlanságai, sőt tévedései ellenére ellenére - igaza volt. Clifford Shack tovább megy nála, s feltételezéseiben lényegesen többet használja képzelőerejét. Freedmantól eltérően ő nem volt személyes résztvevője azoknak a történelmi eseményeknek, amelyekről ír. Kutató munkájának a motívumai nem ismertek számomra, de elemzései ösztönözhetik a tényfeltáró kollektív erőfeszítéseket. Shack vélekedése munkahipotézisként, főként e hipotézis szakszerű és elfogulatlan cáfolatával, elősegítheti eddig még nem ismert összefüggések feltárását, és a közelmúlt, valamint jelenünk számos nyitott kérdésének a jobb megértését. Ha az itt olvasható feltételezéseket megcáfoljuk, akkor máris újabb lépést tehetünk előre a tények feltárásának és az igazság megközelítésének a rögös útján. Valószínű, hogy soha nem ismerhetjük meg a teljes igazságot, de igyekeznünk kell, hogy minél közelebb kerüljünk hozzá. Ha sorozatunk tárgyilagos cáfolatot eredményező termékeny vitákat váltana ki, amelyek új felismerésekhez, s általuk napjaink történéseinek és embertársainknak a jobb megértéséhez vezethetnek, akkor már érdemes folytatni ezt a nehéz munkát.