Miként irányít a nem látható kormányzat?
Az
államilag előállított művi terrorizmus
A
közelmúltban több elmélet is megszületett a nemzetközi
terrorizmus értelmezéséről. Ezek közül az egyiket Webster
Griffin Tarpley dolgozta ki "9/11 Synthetic
Terror Made in USA" c. munkájában.
Tarpley szerint az olyan merényletek - mint Kennedy elnök
meggyilkolása, az olaszországi Vörös Brigádok és a
németországi Vörös Hadsereg Frakció és az ehhez hasonló,
háttérből irányított terrorista cselekmények, beleértve 2001.
szeptember 11-ét is - túlnyomórészt a hírszerző szervezetek és
a titkosszolgálatok tevékenységének az eredménye. Kutatási
eredményei szerint ebben a tevékenységben fontos szerepet
játszanak úgy nevezett patsy-k (szó szerint
balek-bűnbakok, azok a személyek, akikre ráirányítják a
gyanút), akiket aztán felelőssé tesznek a nyilvánosság előtt
a bűncselekmények elkövetéséért. Ezek a személyek, akikre a
nyilvánosság számára kiosztják a terrorista szerepkört,
azonban nem tudnák végrehajtani a rájuk bízott feladatokat, ha
nem segítené őket az állami irányítás legkülönfélébb
szintjén működő kettős-lojalitású titkos ügynökök
szupertitkos hálózata. A patsy-k áldozatnak, illetve
balek-bűnbaknak vannak kiszemelve. Rendszerint hiszékeny
személyek, hasznos idióták, fanatikusok, rendőrügynökök,
provokátorok, akik szükség esetén fel is áldozhatóak.
Az
úgynevezett mole-ok (besúgók, spiclik, "téglák",
beépített személyek), titokban nem azokhoz a szervezetekhez
lojálisak, amelyekben dolgoznak, hanem egy külső irányító
központ utasításait hajtják végre. Ők azonban nemcsak a
kormányzati szervekben működnek, de a tömegtájékoztatás
szinte minden szintjén is. Itt a hangsúly azon van, hogy nem az
alkotmányos rendhez és annak irányítási struktúrájához
lojálisak, hanem egy magántermészetű hírszerző hálózathoz,
egy privát érdekszövetséghezklikkhez, szervezethez, frakcióhoz
vagy az államcsínyt megkísérlő puccsistákhoz.
További
fontos szereplői a mesterséges vagy művi úton
előállított terrorizmusnak, a rendszerint
névtelenségbe burkolózó hivatásos személyek. Ők azok, akik
ténylegesen végrehajtják az erőszakos cselekményeket,
amelyekről aztán a nyilvánosság tudomást szerez, ezek a
hivatásosok azonban megbújnak a balek-bűnbaknak kiszemelt
úgynevezett terroristák mögött. Ezeket a hivatásos
bérgyilkosokat aszteroidoknak (kisbolygóknak), is
nevezik, a mesterséges terrorizmus világában. A hivatásos
aszteroidok hidegvérű technikusok. Soraik között megtalálhatóak
a különlegesen kiképzett egykori veteránok, a delta egységek
korábbi tagjai és a CIA által kiképzett különböző
szakemberek. Sok közülük pénzért dolgozik és zsoldosnak
tekinthető. Vannak köztük nagy-tudású műszaki szakemberek is.
A
patsy-k arra vannak kiképezve, hogy feltűnően
viselkedjenek, és minél több nyomot hagyjanak adott esetben maguk
után. De sok közöttük a kiegyensúlyozatlan személyiség, a
pszichopata. Egzisztenciálisan nem tudnak magukról gondoskodni, és
ezért állandó támogatásra szorulnak. Adott esetben a
hatóságokkal is összeütközésbe kerülnek, és ilyenkor
gondoskodni kell arról, hogy szabadlábon maradjanak. Mindez
előfeltétele annak, hogy azt a feladatot, amelyre kiszemelték
őket, végre tudják hajtani. Mindebből az következik, hogy a
patsy-k sem fizikailag, sem szellemileg nem képesek önállóan
nagy méretű, szerteágazó ismereteket, és képességeket igénylő
feladatok végrehajtására. Ehhez nekik külső támogatásra és
irányításra van szükségük.
Ezzel
szemben a hivatásos végrehajtók rendszerint jó
idegzetű emberek, akik erkölcsileg lehetnek deformálódottak,
azaz morál insanity-nek minősíthetőek. Ezek a hidegvérű
technokraták kiváló szakértelemmel képesek végrehajtani a
legbonyolultabb terrorcselekményeket is. Ők a patsyk-től eltérően
a legnagyobb anonimitást részesítik előnyben. Nem akarnak a
figyelem központjába lenni, kerülnek minden feltűnést, hogy
észrevétlenek maradhassanak. A valódi kockázatot az jelenti
számukra, hogy aktív közreműködőként kemény bizonyítékokkal
rendelkeznek az adott bűncselekmény vagy terrorista akciók
elkövetéséről. Mivel túl sokat tudnak, ezért veszélyesek a
mesterséges terrorizmus valódi irányítói számára, és így
gyakran azok likvidálják ezeket a kemény profikat, akik rájuk
bízták a terrorista cselekmény végrehajtását.
A bűnbakokat, a beépített személyeket
és a hivatásos végrehajtókat független titkos
parancsnoki központ irányítja, amely felépítését
tekintve félkatonai jellegű szerveződés. Csaknem bizonyosan
állítható, hogy ez az irányítást végző titkos parancsnoki
csoport, nem a hivatalos kormányzati struktúra alá- és
fölérendeltségi rendje szerint tevékenykedik, hanem saját,
magán-természetű függelmi viszonyai szerint. Még Ronald Reagan
elnök volt az, aki kiadta azt az elnöki rendeletet (Excecutive
Order 12333) amely decentralizálta, lényegében privatizálta, a
Központi Hírszerző Szolgálatnak, a CIA-nak a hidegháborús
funkcióit. Ezek átkerültek olyan szervezetekhez, mint a speciális
erők, a Delta Force, a SEALS, Nagy Britannia Special Air Services
szolgálata, US Air Force Intelligence, Defense Intelligence Agency
és a többi ehhez hasonló szervezet, beleértve számos magáncéget
is.
Kulcsfontosságú
a mesterséges terrorizmus működtetése szempontjából a
magántulajdonban álló és a háttérhatalom megbízottai által
ellenőrzött tömegtájékoztatási intézmények működése.
A nyomtatott és elektronikus sajtó tevékenysége elengedhetetlen
a siker szempontjából. A tömegtájékoztatási intézmények
feladata, hogy a terrorista cselekmény hivatalos változatát
terjesszék, és azzal manipulálják a közvéleményt. A
tömegtájékoztatás meghatározó személyiségei - egyes
kivételektől eltekintve - a prostituált szó
mintájára "presstituáltnak" nevezhetők,
mert az a feladatuk, hogy átcsússzanak a nyilvánvaló
képtelenségeken, ne vegyék észre az ellentmondásokat és a
fizikai lehetetlenségeket. A tömeges agymosás jól bevált
eszközeit használva kell irányítaniuk a közvéleményt. Az
álcázott és kevésbé álcázott cenzúra legváltozatosabb
technikái kerülnek alkalmazásra.
Ilyen
szervezeti és működési rendből kiindulva elemezte Tarpley a
szeptember 11-i eseményekről ismertté vált hivatalos
magyarázatot. Ezt a máig is elfogadottnak tekinthető hivatalos
álláspontot abszurdnak, ellentmondásosnak, rendkívül
kétségesnek, kifejezetten gyanúsnak, és fizikai értelemben
pedig lehetetlennek minősítette. Azaz a hivatalos álláspont
azért tarthatatlan, mert nem állja ki az elemzés próbáját.
A
terrorizmus története bizonyítja, hogy a szintetikus módszerekkel
előállított terror-cselekmények kiválóan alkalmasak a
közvélemény megdolgozására, befolyásolására, háborús
hangulat keltésére, és adott esetben tekintélyuralmi és
diktatórikus kormányzás bevezetésére. Említettük, hogy több
kutató is bizonyította: 9/11 hivatalos magyarázata nem állja ki
a hozzáértő és elmélyült elemzés próbáját. Ennek ellenére
a hivatalos politika még mindig arra használja fel ezt az abszurd,
ellentmondásos és tarthatatlan álláspontot, hogy vele támassza
alá a terror elleni megelőző háborúk indítását és
folytatását, valamint a rendőrállami módszerekre történő
áttérést a belpolitikában.
Megalapozottan
feltételezhető, hogy ezúttal is államilag támogatott színlelt
terrorizmussal állunk szemben. Az államilag történő támogatás
nem azt jelenti, hogy az Egyesült Államok vagy korábban olyan
országok, mint Olaszország, a Német Szövetségi Köztársaság,
egész irányító struktúrája részt vett volna az ilyen színlelt
terrorizmus megvalósításában. Pontosabb azt feltételezni, hogy
egy magánirányítás alatt álló szupertitkos hálózatról van
szó, amely gondosan el van rejtve az adott ország állami-és
védelmi- apparátusának a döntéshozatali szintjein.
Már
említettük, hogy Webster Griffin Tarpley hosszabb
tanulmányt szentelt a mesterségesen előidézett úgynevezett
szintetikus terrorizmus elemzésének (a mű eredeti címe: "9/11
Terror Fraud: Myth of the 21st Century" és 2004-ben
jelent meg az Egyesült Államokban), amelyet azért nevez
szintetikusnak, mert számos eltérő komponens koordinált
összjátékából áll elő. Ezek az alkotó elemek
a patsyk, a mole-ok és
a professzionális személyek, valamint
a tömegtájékoztatásba beépített újságírók,és
az irányítást végző parancsnoki központ. De
szintetikusnak tekinthető abban az értelemben is, hogy
mesterségesen hozzák létre, és nem magától, spontán módon
keletkezik. Döntő módon egy rejtőzködő hatalom és jól
képzett hálózata közös erőfeszítésének az eredménye,
amelyben a kormányzat formális intézményei is fontos és
nélkülözhetetlen szerepet játszanak.
Ebben
az értelmezésben a nemzetközi terrorizmus legtöbb
megnyilvánulása államilag szponzorált tevékenység eredménye.
Ez nem azt jelenti, hogy az adott állam egész kormányzata részt
vesz benne. Csupán arról van szó, hogy a kormányzat egyes
szervezetei felhasználják a rendelkezésükre álló hatalmi,
igazgatási hatásköröket és eszközöket, hogy a legkülönfélébb
módon, rendszerint jól álcázva, elősegítsék a terrorista
akciókat. Korábban a propaganda hatására sokan úgy vélték,
hogy a nemzetközi terrorizmus valamilyen módon kapcsolatban áll a
haladást elősegítő forradalmi változásokkal és az
igazságosságot próbálja érvényesíteni nemzetközi szinten is.
Tarpley azt állítja, hogy az olasz Vörös Brigádok, és a
nyugat-németországi Baader-Meinhof csoport tevékenységét a NATO
és a vele kapcsolatban álló titkosszolgálatok, hírszerző
szervezetek hozták létre, támogatták, és irányították a
háttérből. Közismert tény, hogy az Al-Kaidát is a CIA hozta
létre és látta el pénzzel, nem pedig az arabok.
A
terrorizmus tehát a mi korszakunkban ténylegesen a nemzetek
feletti pénz-és korporációs oligarchia, elsősorban a nemzetközi
pénzügyi közösség, titkos háborúját jelenti a lakosság
többsége ellen. Itt olyan harcról van szó, amelyet politikai
okokból nyíltan nem lehet folytatni. Ennek a nemzetek feletti
oligarchiának pedig az a célja, hogy fenntartsa, és ha lehet még
növelje is saját hatalmát, és így biztosítsa fennmaradását.
Az, hogy az adott oligarchia milyen konkrét formában jelenik meg,
nem érinti a lényeget. A szovjet birodalom oligarchiáját az ún.
nómenklatúra alkotta, amely az állam diktatórikus hatalma révén
rendelkezett a termelői vagyonnal, és a vagyon révén az emberek
feletti hatalommal.
Amikor
ennek a nomenklatúrának a tagjai látták, hogy a kommunista párt
és a marxista ideológia uralma megrendült, minden további nélkül
készek voltak korábbi politikai nézeteiket feladva átállni az
ellenkező oldalra, azért, hogy oligarchikus helyzetüket és
előjogaikat megőrizhessék a kommunista rendszer bukása után is.
Így
a pártállami diktatúra, az állammonopolista tulajdon és a
központi tervgazdálkodás leghűségesebb híveiből lettek a
spekulánsok, tőzsdések, nagyvállalkozók, zöldbárók, a minden
korláttól mentes vadkapitalizmus meggyőződéses hívei. Az
Egyesült Államokban viszont pont egy ellenkező irányba tartó
folyamatot látunk. Azok a vezető rétegek, elsősorban a
pénzrendszer monopóliumával rendelkező bankárok és korporációs
oligarchák, akik a demokratikus intézmények mögé rejtőzve
gyakorolják a hatalmat, egyre inkább késznek mutatkoznak a
demokratikus látszatok félretételére, és a rendőrállami
hatalomgyakorlás nyílt módszereinek a bevezetésére.
Mindebből
az is következik, hogy a terrorizmus nem a társadalmi gazdasági
elnyomásból és kétségbeesésből származik. Nem az elnyomott
és kizsákmányolt népek (akiket idegen hatalom leigázott, vagy
pénzügyi függés kialakításával gyarmatosított) fognak össze
és hoznak létre szervezett ellenállást. Majd pedig ez a
szervezeti formát öltő ellenállás - miután megerősödött -
kezd harcba az elnyomók ellen. Előfordult ilyen eset is
világtörténelemben, de csak igen ritkán. A nemzetközi
terrorizmus legfontosabb szereplői valójában az olyan
titkosszolgálatok, mint az egykori KGB és Stasi, az MI-6, a CIA,
az FBI, valamint az NSA, amely mára már átadta a helyét a
Department of Homeland Security-nek, az Egyesült Államok nemrég
létrehozott Állambiztonsági Minisztériumának. Ezek a hírszerző
szolgálatok elsősorban a világhatalmat kézbentartó nemzetközi
pénz- és korporációs- oligarchia stratégiájának a
szolgálatában állnak.
A
titkosszolgálatok közös stratégiájukban abból indulnak ki,
hogy elkerülhetetlenek a nagyarányú társadalmi és politikai
változások. Ezért, ha valamilyen új jelenség, mozgalom,
irányzat, szervezet tűnik fel, azonnal megpróbálnak beépülni
abba, hogy átvegyék az irányítását. Ez különösen áll a
terrorista jellegű szerveződésekre, mivel fontos, hogy az ilyen
típusú szervezetek és mozgalmak feltétlenül az ellenőrzésük
alatt álljanak. A titkosszolgálatok azonban előnyben részesítik
azt, hogy ők maguk hozzák létre ezeket a szerveződéseket, vagy
ha már létrejöttek, akkor minél előbb beépüljenek és
átvegyék az irányítását.
A
titkosszolgálatok, és hírszerző szervezetek eszköztárából
nem hiányoznak a megtévesztés, a hamisítás, az álcázás, az
erőszak és az árulás legváltozatosabb formái. Ahhoz, hogy
hatékonyak legyenek, a legkeményebb módszerektől sem riadnak
vissza. A machiavellizmus egy primitív formája jellemző
tevékenységükre. Megállapíthatjuk tehát, hogy a terrorizmus
olyan tevékenység, amelyet a kormányzati szervezeteken belül
működő szupertitkos hálózat felügyel minden valószínűség
szerint a pénzügyi ellenőrzést gyakorló csoportok ellenőrzése
alatt. A kilencvenes évek tényei arra utalnak, hogy a nemzetközi
pénzügyi közösség és hálózata a hatalom végső forrása a
globalizált rendszerben. A terrorizmust ezért nem lehet spontán
jelenségként vizsgálni. Ebben a sokrétű jelenségben számos
tudományág művelőinek a tudása van jelen. Kitapintható a
szociológia, a pszichológia, a pszichiátria, a különböző
haditudományok és természetesen a titkosszolgálati szakértelem.
Az egyes terroristák és terroristacsoportok gyakorlati működéséhez
széles körű és hatékony támogatási-háttér szükséges. Akik
a spontán terrorizmusban hisznek, természetesen ma is úgy
gondolják, hogy ezek a cselekmények az elnyomás, a gazdasági
nyomorúság és kétségbeesés talaján alakulnak ki és
aktivizálódnak.
Ezek
a spontaneitást hirdető elméletek mellőzik azt a körülményt,
hogy a nemzetközi terrorizmus jelenlegi megjelenési formáiban
elengedhetetlen szerepet játszanak a titkosszolgálatok és
hírszerző ügynökségek. A tekintélyes indiai szerző, Arundhati
Roy,megfogalmazása szerint a terrorizmus a háború privatizált
változata. Ebből az is következik, hogy a terroristák elsősorban
munkavállalóként és zsoldosként a háborúzás világpiacának
szereplői. Tarpley szerint a művi
terrorizmus legfőbb tulajdonsága, hogy végső soron
állami ellenőrzés alatt áll. A szálakat mozgatók természetesen
jól el vannak rejtve. Az irányítást végző titkosszolgálatok
és hírszerző szervezetek közjogilag nem tartoznak a
magánszektorhoz, de az alkotmányos kormányzat mögött meghúzódó
informális irányító-központ - a beépített kettős lojalitású
ügynökei révén - ellenőrizni és irányítani tudja őket.
Ez
az állam által tehát csak közvetetten támogatott művi
terrorizmus szinte minden eszközt felhasználva rejtegeti valódi
természetét. Így például az elnyomottak hiteles képviselőjének
tünteti fel magát. Ezek az elnyomottak lehetnek az arabok, a
muszlimok, a kizsákmányolt dolgozók, a jogaikban korlátozott
nemzeti kisebbségek és bármely hátrányos helyzetű társadalmi
csoport. A valódi irányítást végző KGB, CIA vagy MI5
természetesen más név mögé rejtőzik. Így jönnek létre az
olyan hangzatos nevű terrorista csoportok, mint az olaszországi
Vörös Brigádok, a Német Szövetségi Köztársaságban működő
Vörös Hadsereg Frakció, vagy a baszk ETA, és napjainkban az
ügyeletes világmumusnak kikiáltott Al-Kaida. Ezek a hamis zászló
alatt hajózó, megtévesztést szolgáló szerveződések, a
tömegtájékoztatás megfelelő segítségével sikeresen tudják
színlelni, hogy tagjai nemes cél érdekében küzdő harcosok.
A
XIX. században a nemzetközi terrorizmus első számú központjai
Londonban voltak. A Brit Birodalom védelme szükségessé tett
olyan akciókat is, amelyeket nyíltan nem vállalhatott fel a
kormányzat. Európában ezt a szervezett terrorizmust Giuseppe
Mazzini- az olasz carbonarik vezére - irányította
megbízásból. Ő volt, aki ugyancsak megbízásból létrehozta a
Fiatal Olaszország, a Fiatal Németország, a Fiatal Franciaország,
a Fiatal Lengyelország, a Fiatal Törökország, a Fiatal Amerika
mozgalmakat. Mazzini a fizetését a brit haditengerészet
központjától, az Admiralitástólkapta. Ennek a
tevékenységnek az éle a porosz, illetve később a német, az
osztrák és az orosz uralkodó dinasztiák, valamint a nemzeti
uralkodó osztályok hatalomból való eltávolítására irányult.
Mivel ezekben a soknemzetiségű, dinasztikus államokban számos
különböző nép és nemzetiség élt, Mazzini feladata volt, hogy
lehetőleg valamennyi számára létrehozzon külön terrorista
csoportot. Gyakran többnek is odaígérte ugyanazt a területet. Az
volt a fontos, hogy a dinasztikus uralom képviselőit eltávolítsák,
ha nem megy másképp, akkor merényletekkel. Nemcsak Mazzini, de az
orosz anarchista Bakunyin is Londonból irányította híveit a
hatóságok hallgatólagos jóváhagyásával.
A
ma újból időszerű Niccoló Machiavelli "Beszélgetések"
(Értekezések) című művében hosszú fejezetet szentel az
összeesküvéseknek. A firenzei politikai gondolkodó számára az
összeesküvés elsősorban az állam uralkodójának a
meggyilkolását jelentette a hatalom megszerzése érdekében. A
jelenlegi modern terrorizmus sokkal árnyaltabb és álcázottabb,
de egyik célja ma is az irányító politikus hatalomból történő
eltávolítása, illetve a kormányzat politikájának a
megváltoztatása.
Gyakran
olyan népszerű vezető ellen vetnek be terrorista módszereket,
mint amilyen Franciaország korábbi elnöke Charles De
Gaulle volt. De Gaulle nem fogadta el, hogy az Egyesült
Államok és Nagy-Britannia diktálja Franciaország politikáját.
Országát kivonta a NATO parancsnoksága alól és magát a
főparancsnokságot is eltávolította Párizsból. De Gaulle
elítélte a vietnami háborút és azt sem támogatta, hogy
Nagy-Britannia az Európai Gazdasági Közösség tagja legyen.
Egyik legbátrabb lépése az volt, hogy követelte a dollár
átváltását aranyra, amit neki utoljára még teljesített a FED,
az Egyesült Államok központi bankjának szerepét betöltő
magánpénzkartell. Nagy feltűnést keltett az is, hogy síkra
szállt a kanadai francia nyelvű tartomány, Québec, függetlensége
mellett. A felsoroltak, valamint más okok is azt eredményezték,
hogy mintegy harminc merényletet kíséreltek meg ellene. A
merénylők a francia szélsőjobboldali csoportokhoz tartoztak, de
mögöttük az angolszász titkosszolgálatok húzódtak meg. Mivel
a De Gaulle védelmét ellátó francia titkosszolgálatok lojálisak
voltak köztársasági elnökükhöz (ugyanezt nem mondhatjuk el a
John Fitzgerald Kennedy védelméről gondoskodó amerikai
titkosszolgálatokról) így egyik merénylet sem járt eredménnyel.
Ugyenezen
titkosszolgálatok keze nyomát lehet fellelni az olasz állami
olajvállalat - az ENI - vezetőjének, Enrico Matteinek a
halálában. Mattei borsot tört a "Hét nővérnek"
nevezett olajkartell irányítóinak az orra alá azzal, hogy a
profit felét át akarta engedni az arab olajtermelőknek. Ez jóval
kedvezőbb volt az angolszász ajánlatoknál. Ezért végül is az
életével fizetett.
Az
1960-as évek közepétől az egyedül tevékenykedő "magányos"
terroristákat a magukat forradalminak nevező felforgató csoportok
váltották fel. Ezek a csoportok az 1980-as évek végétől
kezdődően levettették korábbi marxista-leninista álruhájukat,
és jobboldali anarchistákká, vagy az iszlámhoz kötődő
terrorista csoportokká alakultak át.
Amikor
a jelenlegi Németország öt keleti tartománya, az egykori NDK,
csatlakozott a Német Szövetségi Köztársasághoz, annak teljes
vagyona a Treuhand-nak nevezett vagyonkezelő hivatal
kezébe került. E sorok írója még Münchenben élt, amikor
szembesülnie kellett azzal, hogy a Treuhand több vezető-beosztású
munkatársát egymás után meggyilkolták. Az egyik ilyen
áldozat, Detlev Karsten Rohwedder volt, aki meg
akarta tartani köztulajdonban az egykori NDK ipari és
mezőgazdasági vagyonát, hogy biztosítsa az öt keleti tartomány
lakóinak a foglalkoztatását. Rohwedder úgy vélte, hogy így
könnyebb szervesen összekapcsolni a korábbi Nyugat- és
Kelet-Németország gazdaságát. Az angol-amerikai pénzemberek
azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy az NDK közvagyona minden további
halogatás nélkül privatizálásra kerüljön méghozzá a lehető
legalacsonyabb áron. Amikor Rohwedder elutasította ezt a
követelést, akkor merényletet követtek el ellene. Ezt a
Baader-Meinhof csoport, azaz a Vörös Hadsereg Frakció első
nemzedékének a nyakába varrták.
Ugyanezt
tették Alfred Herrhausen egyetemi tanár, a
Deutsche Bank elnöke, Kohl kancellár tanácsadója és közeli
barátja esetében is. Az NSZK legvédettebb embere volt, mégis fel
tudták robbantani páncélozott Mercedesét 1989. november 30-án
Bad Homburgban. Herrhausen bűne az volt, hogy terveket dolgozott ki
a szovjet birodalomból kiváló kelet-európai országok
adósságának az elengedésére és termelő gazdaságuk
szanálására, illetve modernizálására. Ezek az elképzelések
nem illettek be a nemzetközi pénzügyi közösség stratégiai
elképzeléseibe, amelyek célja az volt, hogy ezen országok
nemzeti vagyonát mielőbb beolvasszák a nemzetközi pénzügyi
közösség világszintű részvényvagyonába. Herrhausent tehát
ki kellett kapcsolni. A merényletet a Vörös Hadsereg Frakció
harmadik nemzedékének a nyakába varrták, de a mai napig nem
kerültek elő a tettesek. Ennek többek között az is az oka, hogy
a Vörös Hadsereg Frakció első nemzedéke már nem élt, a
második generáció tagjai börtönben voltak, harmadik nemzedék
pedig nem létezett.
Amikor
Rohweddert 1991. húsvétja után meggyilkolták, hivatali utódai
azonnal megkezdték az NDK állami vagyonának a rendkívül olcsó
kiárusítását, pontosan úgy, ahogy azt az angolszász
pénzemberek óhajtották.
Érdemes
megemlíteni még, hogy az olasz kereszténydemokrácia kiemelkedő
politikusát, Aldo Morot is ez a fajta államilag támogatott
terrorizmus távolította el az élők sorából. Aldo
Moro Olaszország miniszterelnökeként ellenezte az
úgynevezett zéró-növekedés elméletét, amely össze volt
kapcsolva a lakosság számának tudatos csökkentésével. Ezért
magára vonta a háttérhatalom olyan intézményeinek a haragját,
mint a Római Klub.
1982.
júniusában Aldo Moro felesége tanúvallomást tett a férje
elleni merénylet ügyében folyó bírósági tárgyaláson
Rómában. Moro asszony elmondotta, hogy férjét meggyilkolását
megelőzően életveszélyesen megfenyegette az Egyesült Államok
egyik magas-beosztású politikai személyisége. Eleanora
Moro kérésre megismételte a bíróság előtt azokat a
szavakat, amelyeket ez a magas beosztású személy - Henry
Kissinger - mondott.
Később,
az olasz főváros bíróságának egyik tárgyalótermében, 1982.
november 10-én, a meggyilkolt miniszterelnök egyik közeli
barátja, Gorrado Guerzoni is, eskü alatt
vallotta, hogy Aldo Morot az Angliában működő Royal Institute
for International Affairs (RIIA) egyik befolyásos képviselője,
aki egyben a "The Committee of 300" (300-ak Bizottsága)
tagja, keményen megfenyegette. Ez a bizonyos személy történetesen
akkor még betöltötte az Egyesült Államok külügyminiszterének
tisztségét is, és úgy hívták, hogy Henry Kissinger.
Gorrado
Guerzoni valamint Eleanora Moro tehát
egybehangzóan vallotta, hogy Kissinger ezt közölte
Moro-val: "Vagy leállítja politikai vonalát, vagy nagyon
keményen meg fog fizetni érte." Guerzoni azt is elmondotta,
hogy Kissinger annak a szállodának a szobájában tette ezt a
fenyegető kijelentését, ahol Moro washingtoni hivatalos
látogatása során lakott. Moro ebben az időben nemcsak országa
kormányának az élén állt, de a külügyminiszteri tisztséget
is betöltötte és az olasz köztársasági elnököt kísérte el
az Egyesült Államokba hivatalos látogatása alkalmából.
Amikor
ez a közérdek szempontjából fontos tény a római bíróságon
ismerté vált, az amerikai lapok a "presstituált"
szerkesztők jóvoltából nem írtak róla. De hallgattak róla a
rádiók és a televízióállomások is. Hallgattak arról is, hogy
a háttérhatalom egyik fontos irányítójának számító
Kissinger milyen szerepet játszott a háttérben az Öböl-háború
előkészítésében. A feladata itt az volt, hogy Kuvait ellenőrzés
alá vételével példát statuáljanak a többi közel-keleti
országnak, miszerint alá kell vetniük magukat a háttérhatalom
stratégiai elképzeléseinek.
E
stratégia részeként Kissinger - Moro-hoz hasonlóan - Ali
Bhutto-t is megfenyegette, aki akkor Pakisztán elnöke
volt. Bhuttonak azt rótták fel, hogy erőfeszítéseket tett
atomfegyverek megszerzése érdekében. Pakisztán fenyegetve érezte
magát Keletről az indiai atomprogramtól, Nyugatról pedig az
izraeli atomfegyverektől. Bhuttot koholt vádak alapján 1979-ben
kivégeztette Zia ul Haq tábornok, aki a
nemzetközi háttérhatalom egyik irányító szervezetének számító
Council on Foreign Relations (CFR) képviselője volt Pakisztánban
és később az ország elnöke lett.
Hamarosan Zia
ul Haq sorsa is beteljesedett. A tábornok azért, hogy
megmutassa a pakisztániaknak: ő a saját vonalát viszi, és
nemcsak idegen érdekeket szolgál, Iszlamabadban támogatta az
amerikai nagykövetség felgyújtását. Mivel Zia ul Haq is
ragaszkodott Pakisztán atomfegyverkezéséhez, valamint azért,
mert beavatkozott az afganisztáni háborúba, az életével
fizetett. C-130 Herkules típusú repülőgépét egy rendkívül
alacsony frekvenciájú (extremely low frequency - ELF)
energiafegyverrel lelőtték, amikor az felszállt. Zia ul Haq
tudta, hogy élete veszélyben van, mert ujjat húzott Amerikával
és a mögötte álló háttérhatalommal. Ezért védekezésül
magával vitte repülőgépén az amerikai katonai hírszerző
szolgálat egy csoportját, amelyet Herbe Wassom tábornok vezetett.
Zia ul Haq-ot a török titkosszolgálat figyelmeztette, hogy ne
utazzon repülőgéppel, de ő azt hitte, hogy ha magas-rangú
amerikai katonák is vannak a társaságában, akkor biztonságban
van és utazhat.
Röviddel
az után, hogy Zia ul Haq C-130-as gépe felszállt a
pakisztáni katonai támaszpontról, egy gyanúsan kinéző
teherautó volt látható annak a hangárnak a közelében, ahol a
C-130-as volt. Az ellenőrző torony figyelmeztette a földi
biztonsági embereket, de mire azok akcióba léptek, a C-130-as már
felszállt és a gyanús teherautó eltűnt. Néhány perccel később
a C-130-as bukfencezve zuhanórepülésbe kezdett és földet érve
kigyulladt. Nincs magyarázat a C-130-as gép ilyen fajta
viselkedésére, mert ez a repülőgép típus igen megbízható. A
közös pakisztáni-amerikai vizsgálóbizottság nem talált olyan
hibát, amely a pilóta tévedésére, vagy műszaki, illetve
gyártási hibára lett volna visszavezethető. A bukfencező
zuhanás, amely a hurokrepülésre emlékeztet, egyértelműen
azokra a repülőgépekre jellemző, amelyeket a rendkívül
alacsony frekvenciájú elektromágneses energiafegyverrel lőnek
le.
Dr.
John Coleman megerősíti "The Conspirators'
Hierarchy: The Committee Of 300" című könyvében (Joseph
Publishing Co., Carson City, Nevada, 1994., 24-26. old.), hogy Aldo
Morot az olasz Kereszténydemokrata Párt nagy tekintélyű
vezetőjét a Propaganda Due (P2) szabadkőműves páholy által
irányított bérgyilkosok azért ölték meg, hogy elfogadtassák
vele a Római Klubnak a termelőipar leépítésére és a lakosság
létszámának a csökkentésére vonatkozó stratégiáját. Moro
pont az ellenkezőjét akarta - a termelőgazdaság megszilárdítását
és a teljes foglalkoztatottság biztosítását. Igy akarta a
keresztény-katolikus stratégiát megerősíteni az eurokommunista
irányzatra áttérő olasz kommunista párttal vívott politikai
küzdelemben, mert az OKP is ehhez hasonló törekvéseket
hirdetett. Moro halála elmozdította az akadályokat az elől, hogy
a háttérhatalom stratégiájának megfelelően Olaszországot is
destabilizálják és átállítsák a pénzrendszer által vezérelt
gazdasági rendszerre, a krematisztikára. Ez utóbbi lényege, hogy
a pénzből még több pénzt állítsanak elő. A valódi
közgazdaság, az ökonómia, célja a társadalmi szükségletek
kielégítése, a pénz pedig csak a közvetítő közeg szerepét
tölti be.
A
terrorizmust tehát fel lehet használni a politikai helyzet
radikális megváltoztatására, és eredményesen lehet
befolyásolni vele az adott ország politikai folyamatait. Az
1970-es és az 1980-as években az amerikai vezető körök, továbbá
a NATO, de Olaszország irányítói is, szinte mindent elkövettek
azért, hogy az egyre szelídebb húrokat pengető Olasz Kommunista
Pártot, az eurokommunizmus egyik szószólóját, távol tartsák a
hatalomtól. Ezzel függ össze az a terrorista hullám, amelynek
nyomán véres cselekményekre került sor Milánóban, Bresciában,
és másutt. A leglátványosabb közülük az a merénylet volt,
amelyre a bolognai vasútállomáson 1980. augusztus 2-án került
sor, ahol 85-en meghaltak és 200-an megsebesültek. A 2004.-es
március 11-i madridi vonatrobbantást megelőzően ez volt a
legsúlyosabb támadás Európában vasúti szerelvény ellen.
A
terrorizmust a társadalom feletti ellenőrzés hatékony eszközének
tartják. Olyan módszernek, amely szinte végtelen lehetőséget
biztosít a társadalom befolyásolására. Kétséges viszont, hogy
lehet-e terrorizmusra felépíteni az egész társadalmi rendet és
a kormányzati gyakorlatot. A terrorizmus kétségtelenül alkalmas
háború kirobbantására. Az államilag szponzorált és hamis
lobogó alatt menetelő terrorista csoportok támadásokat intéznek
az ellen a hatalom ellen, amelyet meg akarnak dönteni. Azért
tüntetik fel magukat egészen másnak, mint amik, hogy megszerezzék
a lakosság erkölcsi és politikai támogatását. Ezért korunk
terroristái áldozatnak állítják be magukat, akik hazafiként
vállalják a nemzeti célok kiharcolását, az embertelen
elnyomókkal szemben. A bevett formákhoz tartozik, hogy a tüntetők
- a hatóságok által engedélyezve - békésen és
felelősségteljesen tüntetnek. Egyszer csak azonban a békés
tüntetők közül kiválik egy erőszakos kis csoport, amely magát
radikális anarchistának tünteti fel. Az esetek többségében
kiderül róluk, hogy beépített rendőrügynökökből áll. Ezek
az "anarchisták" aztán elkezdik betörni az ablakokat,
felgyújtani az autókat és még a rendőrökkel is szembeszállnak
Molotov-koktélokkal. Ez után már a rendőrség is keményen lép
fel: könnygáz gránátokat vet be, rátámad gumibotokkal a
tüntetőkre, akiket lehetőleg beszorítanak egy zsákutcákba, és
miután jól megverték őket, megbilincselve rendőrautókkal
elszállítják. Mindennek az a következménye, hogy a békés
polgárok később már nagyon meggondolják, hogy részt vegyenek-e
legközelebb is egy ehhez hasonló "békés" tüntetésen.
A tömegtájékoztatás természetesen az erőszakos kisebbségre
összpontosít, és azt szuggerálja a nézőknek, hogy a rendőrökre
támadó "anarchisták" a jellemző tüntetők.
A
legújabb kori történelemben több alkalommal is így kezdődtek a
háborúk. Gondoljunk csak a szarajevói merénylőre, Gavrilo
Princip-re, aki 1914-ben meggyilkolta Ferenc Ferdinánd
trónörököst és feleségét. Princip a Mazzini-típusú szerb
titkos szervezethez, a Fekete Kézhez, tartozott. A Fekete Kéz-t a
szerb katonai hírszerző szolgálat irányította, amelyet viszont
a cári Ohrana felügyelt a belgrádi orosz katonai attasén
keresztül. Arra is adatok vannak, hogy az angolok által támogatott
- de franciaországi központtal működő - Grand Orient
szabadkőművesség is részt vett a merénylet előkészítésében
és végrehajtásában.
Hitler is
megrendezett hasonló jellegű provokációt. Mivel a németek
többsége nem akart háborút, ezért úgy döntött, hogy 1939.
augusztus utolsó napján, a lengyel határon
fekvő Gleiwitz Rádióállamása ellen megrendez
egy támadást lengyel katonai egyenruhába bújtatott német
elítéltekkel. Este 8 órakor lengyel egyenruhát viselő SS
tisztek irányítása alatt ezek a börtönből kihozott és lengyel
katonának beöltöztetett németek megrohanták a rádióállomást.
Ez után elhangzott egy lengyel nyelvű beszéd arról, hogy eljött
az idő a fegyveres harcra. Ennek nyomán minden német rádió azt
harsogta, hogy támadás érte Németországot. Az ál-lengyeleket
természetesen legépfegyverezték a gleiwitz-i rádiónál.
Holttestüket úgy helyezték el az épületnél, mintha akkor
haltak volna meg, amikor éppen megrohamozták a rádiót. Ez az
államilag megszervezett megtévesztő terrorista akció lehetővé
tette Göbbels és propaganda gépezete számára, hogy átmenetileg
megszerezze a német lakosság egy részének a támogatását
Lengyelország megtámadásához, amelyet Hitler 1939. szeptember
1-re időzített.
A
balek-bűnbakok
Annak
idején bejárta az egész világot, hogy a Kennedy elnök elleni
merénylettel meggyanúsított Lee Harvey Oswald, amikor
letartóztatták, csak ennyit mondott: "I'm just a patsy."
Mint már utaltunk rá a "patsy" azt jelenti, hogy balek,
rászedett alak. Fő feladata a félrevezetés és a bűnbak
szerepének eljátszása. Ahhoz, hogy a háttérből államilag
irányított terrorizmust kellően álcázni lehessen, gondosan
kiválasztott balek-bűnbakokra, feláldozható, leírható
személyekre - vagyis hasznos idiótákra van szükség. A
kiválogatásuknál fontos szempont, hogy viszonylag korlátozott
szellemi képességekkel rendelkezzenek, és kellően hiszékenyek
legyenek. Ez az előfeltétele annak, hogy ezek a személyek a hamis
lobogó alatt menetelő csoportok megbízható tagjai legyenek. El
kell velük hitetni, hogy valamilyen nemes ügyért, például az
iszlám becsületének a megvédéséért mennek harcba. Nagyon
fontos az is, hogy a "patsy"-k ne jöjjenek rá, hogy
egyik vagy másik társuk kettős ügynök - beépített provokátor
-, aki egyszerre lojális hozzájuk és teljesíti egy kívülálló
szervezet, például a CIA vagy más titkosszolgálat utasításait.
Ilyen feltételrendszerből kiindulva már érthető, hogy a
balek-bűnbak-szerepre leginkább olyan személyek alkalmasak,
akiket a tudomány pszichopatáknak vagy szociopatáknak nevez.
Megtalálhatók soraikban a fanatikusok, akik hajlandók
bűncselekmények elkövetésére is, de sokan vannak, akik
különböző eszmék őszinte elkötelezettjei, vagy csak
egyszerűen naiv, befolyásolható, rászedett emberek.
Mivel
a balek-bűnbakok szellemi képességei általában
korlátozottnak minősíthetőek (ez fontos előfeltétele annak,
hogy alkalmasak legyenek a nekik szánt szerep eljátszására),
ezért szinte folyamatosan segítségre szorulnak mindennapi
életvitelükben. Gyakran összeütközésbe kerülnek a
rendőrséggel, és ekkor gondoskodni kell arról, hogy minél előbb
szabadlábra kerüljenek. Ha magányosak, akkor célszerű szexuális
partnert is találni a számukra. Közismert, hogy az egykori KGB és
a kelet-német Stasirendszeresen foglalkoztatott
szexuális-jellegű megbízatások teljesítésére kiképzett elit
egységeket. A balek-bűnbakok természetesen pénzügyi támogatásra
is rászorulnak, különösen akkor, ha a rájuk bízott feladat
érdekében hosszabb és költséges utazásokat kell tenniük. A
legfontosabb, amit hangsúlyoznunk kell az, hogy
a balek-bűnbakokrendszerint fizikailag, szellemileg és
műszaki tudásukat illetően is alkalmatlanok olyan bonyolult
bűncselekménynek a kivitelezésére, amilyen egy nagyobb méretű,
sok összetevőből álló terrorcselekmény, és amellyel az akció
valódi irányítói meg akarják vádolni őket a közvélemény
számára hihető módon. Valójában nem a bűncselekmény
elkövetésétől való irtózás vagy a bűnözői szándék hiánya
akadályozza őket a kivitelezésben, hanem szellemi és fizikai
képességeik elégtelensége, technikai tudásuk és gyakorlati
felkészültségük korlátozottsága.
A
balek-bűnbakokat sokféle célra lehet felhasználni. Ma a
leggyakoribb, hogy ideologikus vagy vallásos színezetű
szervezetbe tömörítik őket, és olyan látszatot adnak a
tevékenységüknek, amilyenre a titkos irányító-központ által
megtervezett merénylethez szükség van. Ez a színezet jelenti azt
a bizonyos hamis lobogót, amire már többször is utaltunk. A
balek-bűnbakok mozgatásában kulcsszerepe van a kettős-ügynököknek
és a rendőrbesúgóknak. A kettős-ügynökök feladata az is,
hogy ők lépjenek akcióba, ha a "patsy"-nek ez
valamilyen okból nem lehetséges. Érdemes itt megemlíteni azt,
hogy 1992-ben és 1993-ban a New York-ban működő FBI egyik
informátora, Emad Salem,megpróbálta a saját iszlám
terrorista sejtjébe bekapcsolni Szudán ENSZ-küldöttségét. Ez a
tervezett összeesküvés is már a Világkereskedelmi Központ
elleni bombamerénylettel függött össze. A cél az volt, hogy a
kapcsolat létrehozása révén végül is a szudáni ENSZ-misszió
olyan célponttá válhasson, amit aztán a rendőrség átkutathat,
és amellyel szemben nyomozást indíthat.
Németországban
is folyt egy eljárás a szélsőjobboldalinak minősített Nemzeti
Demokrata Párt ellen, amelynek azt volt a célja, hogy mint
alkotmányellenes politikai szerveződést betiltsák. A bírósági
szakban derült ki, hogy a kormány koronatanúja, aki egyben a
Nemzeti Demokrata Párt egyik vezetője volt, valójában a német
Verfassungsshutz-nak (Alkotmányvédelmi Hivatal - megfelel a
magyarországi Nemzeti Nyomozóirodának vagy az amerikai FBI-nak)
dolgozott. Az illetékes bíróság nem volt hajlandó addig
folytatni az eljárást, amíg ezt a körülményt Gerhard Schröder
kormánya nem tisztázta.
Az
ügyeletes világmumust, Oszama bin Ladent, gyakran úgy jellemzik,
hogy beleillik a balek-bűnbak kategóriába. Milton
Beardman, a CIA egyik munkatársa, azt állította, hogy
abban az időszakban, amikor Oszama bin Laden szervezte a
mudzsahedin harcosokat a szovjet megszállók elleni harc
folytatására Afganisztánban, nem volt tisztában azzal, hogy ezt
az egész akciót a CIA finanszírozta és irányította. Beardman
idézi Oszama bin Ladent, aki ezt szó szerint így fogalmazta meg:
"Sem én, sem hittestvéreim nem találkoztak az amerikai
támogatás bizonyítékaival."
A
CIA közvetítőként egy katonai titkosszolgálatot, a pakisztáni
ISI-t (Inter Services Intelligence) vagyis az iszlamabadi katonai
hírszerző szolgálatot vette igénybe. A CIA tehát nem
közvetlenül juttatta el támogatását a mudzsahedineknek. Milton
Beardman ezt úgy fejezte ki, hogy "nem mi képeztük ki az
arabokat". Ugyanakkor a Kairóban működő Al-aram Stratégiai
Tanulmányok Központja megerősítette, hogy az Afganisztánban
tartózkodó arabokat nagyon kifinomult kiképzésnek vetették alá,
amelyet a CIA dolgozott ki és szponzorált. Vallási fanatizmustól
és arab nacionalizmustól vezérelve az iszlám harcosok nem látták
világosan, hogy ők az Egyesült Államok hatalmi érdekeinek a
szolgálatában küzdenek a szovjet hadsereg ellen Afganisztánban.
Az iszlám lázadók vezérei nem álltak közvetlen kapcsolatban
sem Washingtonnal, sem a CIA-val. A pakisztáni ISI volt az, amely
párhuzamos struktúrákat kiépítve döntő befolyást gyakorolt
az iszlám harcosok felett. Az ISI szervezetén belül
tevékenykedtek a katonai és hírszerző tisztek, az igazgatási és
logisztikai feladatokat ellátó szakértők, a titkos ügynökök
és informátorok. Létszámuk elérte a 150 000 főt.
Már
említettük, hogy Zia ul-Haq tábornok, a pakisztáni katonai
rendszer korábbi vezetője, a New York-i központú Council on
Foreign Relations, a CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) pakisztáni
részlegének volt a vezetője. Amikor Zia ul-Haq megbuktatta, majd
ki is végeztette Ali Bhuttot, a CIA és az ISI közötti viszony
igen szorossá és meghitté vált. Az afganisztáni háború egész
ideje alatt Pakisztán erőteljesebben volt szovjet-ellenes, mint
maga az Egyesült Államok. Amikor a szovjet hadsereg lerohanta
Afganisztánt, Zia ul-Haq az ISI főnökét utasította, hogy a
Szovjetunióhoz tartozó közép-ázsiai országokat destabilizálja.
A CIA ezt a tervet azonban csak 1984. októberében hagyta jóvá,
mert sokkal óvatosabb volt, mint a pakisztániak. A mi
szempontunkból most az a lényeges, hogy mind az Egyesült Államok,
mind Pakisztán a megtévesztést használta mind a mudzsahedinek,
mind Oszama bin Laden, mind a világ közvéleménye irányában. A
színfalak mögött viszont a katonai módszerek kiterjesztését
tartotta a legeredményesebbnek, és azt támogatta.
A
beépített emberek
Mint
már részletesen is kifejtettük a balek-bűnbakok magukra hagyva
nem képesek hatékonyan működni hosszabb időn át, ezért ha a
mesterségesen előidézett szintetizált terrorizmust sok
tényezőből álló szerves egésznek tekintjük, akkor ezen a
többtényezős rendszeren belül a második legfontosabb alrendszer
a beépített emberekből - a mole-okból - áll. Ezek a mole-ok,
(vagyis spiclik, besúgók, kettős ügynökök, téglák, beépített
emberek) gyakran igen magas beosztású állami tisztségviselők,
kormányzati személyek vagy nagy vállalatok ügyvezetői, akik
csak korlátozottan lojálisak ahhoz az intézményhez, amelyben
dolgoznak, és még kevésbé követik az amerikai alkotmány
előírásait. Ezek a mole-ok magánirányítás alatt álló
hálózatnak a tagjai, amely hálózat álcázva beépült a
kormányzati szervekbe és ott magát gondosan elrejtve titokban
fejti ki tevékenységét, sokszor egész hosszú időn át. Tarpley
szerint az amerikai kormányzat intézményei e magánhálózatok
több nemzedéke által végrehajtott behatolási erőfeszítések
eredményeként nyerték el mai arculatukat és alakították ki
jelenlegi gyakorlatukat. A mole-ok egyik nemzedéke
támogatta az utána következő nemzedékek beépülését és
gondoskodott arról, hogy azok tagjai gyorsan haladjanak előre a
hivatali ranglétrán. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a mole-ok már
csak saját karrierjük miatt is sokkal lojálisabbak az őket
támogató magánhálózathoz, mint a hivatalos hierarchiához, és
az alkotmányhoz.
Ebben
a magánirányítás alatt álló hálózatban külföldiek is
tevékenykednek, gyakran a kormányzat legbelsőbb köreiben. Így
például a Szovjetunió számára dolgozott a CIA-n belül Aldrich
Ames. Az FBI-on belül, pedig Robert Hanssen.
Napjainkban éppen eljárás folyik több olyan személy ellen is,
akik az eddig ismertté vált adatok szerint Izrael és a Moszad
számára dolgoztak az Egyesült Államok kormányzati köreiben. A
terrorakciók szempontjából azonban nem ezek a beépített
személyek a legfontosabbak, hanem azok, akik vallási, pénzügyi
vagy más motivációk alapján, elsősorban a magántermészetű
hálózatokhoz lojálisak, nem pedig az Egyesült Államokhoz, és
annak alkotmányos intézményeihez
A
beépített személy működését jól szemlélteti a 9/11
tragédiájával kapcsolatos előrejelzések sorsa. Ilyen
előrejelzés az úgynevezett Phoenix-memorandum. Ezt az
FBI helyi irodájának munkatársa, Kenneth Williams,
küldte be az FBI központjába, még 2001. július 10-én,
elektronikus úton. Ezt az emlékeztető feljegyzést annak az
irodának a középszintű vezetői vizsgálták felül, akik az
Oszama bin Laden és a szélsőséges iszlám terrorizmus elleni
részleget vezették. A Phoenix-memorandum azt kérte az FBI
illetékeseitől, hogy nyomozzák ki több - a közel-keleti
térségből származó - személy hátterét, mivel ezek a gyanús
személyek feltételezhetően azért tanulnak az Egyesült Államok
repülési iskoláin, hogy terrorista cselekmények elkövetésére
készüljenek fel. A jelentés név szerint hivatkozik bin Ladenre,
és azt is felveti, hogy ezek a gyanús személyek az ügynökei
lehetnek.
Egy
másik jelzés az FBI minneapolisi részlegétől
érkezett, Minnesota államból és Zacharias
Moussaoui hordozható számítógépének a megvizsgálását
indítványozza. Mindkét jelentés Dave Frasca-nak az
asztalára került, aki az FBI radikális fundamentalista-ellenes
részlegének volt a vezetője. A Phoenix-memorandumotfélretették
és a Moussaoui letartóztatására
vonatkozó kérelmet elutasították. E hibás
döntésekért Frasca volt a felelős, de őt még csak meg sem
említi az a függetlennek nevezett vizsgálóbizottság,
amelyet Thomas H. Kean és Lee
H. Hamilton vezetett, és amely közreadta a "The
9/11 Commission Report"-ot (Final Report of The National
Commision on Terrorist Attacks Upon The United States - Az Egyesült
Államok elleni terroristatámadást kivizsgáló nemzeti bizottság
jelentése alcímmel). Az 567 oldalas és 2004-ben elkészült
jelentés hasonló feladatot lát el, mint a John Fitzgerald Kennedy
meggyilkolásáról készült Warren-jelentés.
Tény
az, hogy az FBI központja, amelynek az a feladata, hogy
összehangolja és irányítsa a területi irodák tevékenységét
és segítse őket, például azzal, hogy biztosítja számukra az
úgynevezett FISA-engedélyt (Foreign Intelligence
Surveillance Act - Külföldi Hírszerzést Felügyelő Törvény),
ezt a feladatát nem látta el. Ezt még akkor is elmulasztotta,
amikor a francia hírszerző szolgálat is értesüléseket
juttatott el hozzá. Az FBI központ egyes munkatársai szinte
nevetséges kérdésekkel hozakodtak elő, csak hogy ne kelljen
intézkedniük. Azt gondosan elmulasztották, hogy a minneapolisi
iroda tudomást szerezzen arról, hogy a phoenix-i részleg is
hasonló jelzéseket küldött már 3 héttel korábban. De a
phoenix-iek sem tudtak arról, hogy Minneapolis-ból hasonló
tartalmú jelzés érkezett. Végül is a minneapolisi részleg
közvetlenül a CIA terrorista ellenes központjához fordult. Ekkor
az FBI központ illetékesei valósággal megfenyítették
minneapolis-i munkatársaikat, amiért azok az ő hozzájárulásuk
nélkül merészeltek a CIA-hoz fordulni.
2001.
augusztus 28-án az FBI központ különleges ügynököket irányító
felügyelője arról értesítette a minneapolis-i munkatársait,
hogy az FBI Nemzetbiztonsági Jogi Csoportjának a
főnöke nem tartja lehetségesnek a Moussauoival kapcsolatos
bizonyítékokat, és azok alapján nem lehet őt külföldi hatalom
ügynökének tekinteni. A minneapolis-i munkatársaknak nem állt
módjukban a központ rendelkezésére álló többi okmányt
megismerniük. A kapcsolattartás azonban nemcsak telefonon
keresztül folyt, hanem e-mailek útján is. A lefolytatott
vizsgálat eredményeként kiderült, hogy az FBI-ban átírtak
laboratóriumi vizsgálati eredményeket. Anélkül, hogy tovább
mennénk a részletekbe, megállapíthatjuk, hogy nem egyedül
Frasca volt az, aki mulasztásokat követett el és elkerülte a
felelősségre vonást. A 9/11 Bizottság számos elmarasztaló
megállapítása ellenére nincs tudomásunk arról, hogy bárkit is
felelősségre vontak vagy eltávolítottak volna az FBI
központjából.
2002.
májusában vált ismertté egy belső FBI memorandum,
amely feltárta, hogy a Szövetségi Nyomozóiroda egyes munkatársai
megsemmisítettek bizonyítékokat. Ezek olyan adatokat
tartalmaztak, amelyeket az e-mail lehallgató rendszer révén
szereztek, és amely adatokhoz nem lett volna szabad hozzájutniuk.
Ezekre a lehallgatásokra az Oszama bin Laden hálózat
felderítésére folytatott nyomozati eljárás során került sor.
A Carnivore elnevezésű software nemcsak a
célszemélyek e-mailjeit csípte el, de olyan ügynökök
levelezését is, akiket nem kellett volna megfigyelnie. Így
például a denveri FBI irodának a bin Laden egysége elfogott egy
emlékeztetőt, amely M. E. "Spike" Bowman-nek
volt címezve, aki az FBI egyik nemzetbiztonsági főtanácsadója.
Tarpley megjegyzi, hogy esetleg ő is mole volt.
Érdemes
megemlíteni Kevin Delaney esetét is, aki a
Szövetségi Repülésügyi Hivatal (Federal Aviation Administration
- FAA) egyik vezető munkatársa volt. 2001. szeptember 11-én az
FAA felügyelői arra kérték a légiirányítókat és a többi
illetékes személyt, hogy mondják el tapasztalataikat, és ezt
magnószalagra rögzítették. Később kiderült, hogy ezeket a
kemény bizonyítéknak számító magnószalagokat
megsemmisítették, még pedig Kevin Delaney volt az a személy, aki
ezt végrehajtotta. 2004. tavaszán több sajtóközlemény is
napvilágot látott, amely beszámolt arról, hogy Delaney elégette
a szalagokat. A már említett 9/11 Commission tagjait egyáltalán
nem érdekelte ez az ügy és teljesen mellőzte vizsgálati
anyagából. A végső jelentésbe Kevin Delaney neve még csak bele
sem került. Csak feltételezhetjük, hogy Delaney nem az egyedüli
személy, aki titkos megbízatásokat teljesít kulcsfontosságú
kormányzati intézményekben. Döntse el az olvasó, hogy vajon
Kevin Delaney is mole-nak tekinthető-e vagy sem?
Az
Egyesült Államokban "whistle-blower"-nek, azaz a
vészjelző-síp megfújójának nevezik azt, aki valamilyen súlyos
veszélyhelyzetre hívja fel a közvélemény és az illetékesek
figyelmét. David Schippers az a jogi szakértő, aki részt vett
Bill Clinton volt elnöknek annak idején a Képviselőház előtt
folyamatban lévő felelősségre-vonási (impeachment) eljárásában.
Ő volt az, aki felfigyelt Robert Right, az FBI egyik munkatársának
a figyelmeztető jelzéseire. Right már évekkel 9/11 előtt
felhívta a figyelmet arra, hogy terrorista-gyanús személyek
tevékenykednek az Egyesült Államokban. Ahelyett, hogy Right
jelzéseit kivizsgálták volna, az FBI illetékesei elferdítették
és elgáncsolták erőfeszítéseit, amelyek arra irányultak, hogy
akadályozzák a Hamasz és a Hezbollah ügynökeinek a mozgását.
Right tevékenységét elterelték erről a területről és
átirányították a pénzmosási tevékenység irányába. Right
nem volt abban a helyzetben, hogy kellően átlássa az
összefüggéseket, mindössze személyes tapasztalataira, továbbá
hallomásból származó értesülésekre és találgatásokra
támaszkodhatott. A beindult vizsgálat során egy szaúdi
üzletemberről, Yasin Kadi-ról kiderült, hogy pénzzel támogatja
a terrorista tevékenységet. Kadi-t 9/11 nyomán az
Oszama-bin-Laden csoport egyik támogatójának minősítették.
Robert
Right végül is egy 500 oldalas kéziratban, amelynek a címe
"Fatal Betrayals of The Intelligence Mission" (A
hírszerzői hivatás végzetes árulásai) foglalta össze ez
irányú tapasztalatait. A 2002. májusában tartott
sajtóértekezletén még azt is elmondotta, hogy amíg az FBI
hatáskörében marad a terrorizmussal kapcsolatos nyomozati
felelősség, addig nem érzi magát biztonságban a terrorizmussal
kapcsolatban.
További
konkrét eseteket lehetne megemlíteni, amelyek arra utalnak: ezek a
feltételezett mole-ok azt a megbízást teljesítették, hogy
megvédjék a balek-bűnbakokat, hogy azok a rájuk bízott
feladatokat teljesíteni tudják. Ezek a patsy-k nem a terrorista
cselekmény valódi kitervelői, de a bonyolult összjátékot
igénylő cselekmény megvalósításában elengedhetetlen a
részvételük. Ha áttekintjük a közelmúlt nagyszabású
terrorista akcióit gyakran igen nehéz szétválasztani az állami
intézményrendszerbe beépült mole-ok és a terepen tevékenykedő
terroristák tevékenységét, mert az oly szorosan egymásba
kapcsolódik. A beépített emberek gyakran a terepen is megjelennek
kettős ügynökként vagy álcázott "téglaként".
Ilyen
homályos arculatú, magát marxistának valló görög terrorista
csoport volt a "Revolutionary Organization 17 November"
(N-17). Ez a csoport azt hirdette magáról, hogy az Egyesült
Államok által támogatott "ezredesek" 1967-es fasiszta
jellegű államcsínye ellen jött létre. A közelmúltban már
nyilatkozataikban kirohanásokat intéznek az amerikai
imperializmus, a kapitalista osztály, az Európai Közösség,
valamint a Negyedik Birodalomnak elkeresztelt Németország ellen.
Az N-17 számos terrorista cselekményt hajtott végre, de egészen
2002-ig a csoport egyetlen tagját sem sikerült letartóztatni. A
csoport az athéni Műszaki Egyetem diákjainak az ellenállásáról
nevezte el magát, amelyre 1973. november 17-én került sor és 20
diák meghalt az összetűzések során. Mivel az Egyesült Államok
kommunista-ellenessége miatt támogatta a katonai hutát, ezért az
N-17 előszeretettel támadta az amerikai célpontokat.
Az
első ilyen támadásra 1975. decemberében került sor, amikor a
CIA athéni kirendeltségének a vezetőjét - Richárd Welch-et
lelőtték. A csoport számos további merényletet hajtott végre.
Kezdetben csak amerikai és görög hatósági személyeket
támadtak, de az 1980-as és 1990-es években már az Európai Unió
és a NATO, valamint Törökország intézményeit és
tisztségviselőit is támadták. Az N-17 el akarta távolítani az
amerikai katonai támaszpontokat Görögországból, valamint a
török katonaságot Ciprusról. Görögországot továbbá távol
akarta tartani a NATO-tól és az Európai Uniótól. 2000.
júniusában meggyilkolták a brit védelmi attasét, de még
ugyanezen hónap végén a görög hatóságoknak sikerült az egyik
gyanúsítottat letartóztatniuk. Ennek nyomán rábukkantak két
úgynevezett "biztos házra", amely aztán további 6
gyanúsított letartóztatásához vezetett. A később beindult
büntetőeljárás során 2500 bűncselekményért vonták őket
felelősségre.
A
büntetőeljárás során derült fény arra, hogy azért voltak
olyan sikeresek az N-17 terroristái, mert valamilyen titkos
csatornán keresztül mindig tájékoztatást kaptak a görög
terrorista-ellenes hatóságok titkos tanácsától. 1992.
márciusában emiatt menesztették a görög antiterrorista egység
- az EKAM -főnökét, Mihalisz Mavroleasz-t. Hamarosan fény derült
arra is, hogy nyomozók és terroristák ugyanazok a személyek
voltak. A görög közrendügyi miniszter és az országos
főkapitány arra kényszerült, hogy nyilvánosságra hozza,
miszerint az N-17 kémek egész hálózatával rendelkezett a
rendőrségen belül. Az EKAM pedig teljes mértékben be volt
építve téglákkal. Emiatt a terrorista-ellenes szolgálat
személyzetének a felét el kellett távolítani. A görög
hatóságok minden esetre igyekeztek alapos nagytakarítást
végezni. Ettől még a tény tény marad, hogy az N-17 teljes
egészében a görög rendőrség és a titkosszolgálatok eszköze
volt. Feltehetően kapcsolatban állt a CIA-val is és a NATO
hírszerzésével is. Mindez magyarázhatja azt a különleges
körülményt, hogy az N-17 tagjai elleni bírósági eljárást
rendkívüli intézkedések jellemezték. Az eljárásra egy
különleges bíróságon került sor, zárt ajtók mellett, ahonnan
a televízió-kamerák is ki voltak tiltva.
Mi
volt a Gladio?
E
sorok írója még a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, amikor
egyre több jelentést olvashatott arról, hogy Görögországban és
Olaszországban is létezik egy félkatonai földalatti szervezet,
amely évtizedekkel korábban jött létre. Feladata az volt, hogy
megszervezze a gerillaháborút egy esetleges szovjet invázió
esetén. Görögországban számoltak azzal, hogy esetleg szovjet
csapatok szállják meg az országot egy jövőbeni háború során.
Így a létrejött és föld alatt tevékenykedő szervezet
irányítja majd az ellenállást. A görögországi értesüléseket
erősítették meg azok a dokumentumok, amelyek a Gladio-val
kapcsolatban Olaszországban előkerültek.
A
"gladio" szó rövid kétélű kardot jelent, és ma már
átvitt értelemben minden háttérből irányított művelet
megjelölésére is használják. A Gladio-műveletet a CIA és a
NATO finanszírozta Olaszországban, valamint több más európai
országban a kommunista befolyás megfékezésére. A
Gladio-szervezetek működését titkos tervezőbizottság hangolta
össze, amelyet a Belgiumban székelő SHAPE (Supreme Headquarters
Allied Powers Europe) irányított. A finanszírozást azonban a CIA
költségvetéséből fedezték. Ez visszanyúlik azokhoz az
időkhöz, amikor még a szervezet élén Allen Dulles állt, a
Gladio-művelet (Operation Gladio) egyik megalkotója.
Már
utaltunk rá: az eredeti cél az volt, hogy egy esetleges szovjet
támadás esetén ötödik hadosztályként hátra maradva irányítsa
a szabotázs és gerilla tevékenységet. Ekkoriban még arra
számítottak, hogy a Varsói Szerződés hatalmas fölénye a
konvencionális fegyverzetben nem teszi lehetővé a
feltartóztatásukat. Ha tehát a Nyugat el akarja kerülni a
nukleáris fegyverek bevetését, akkor csak ilyen hagyományos
fegyverzetre támaszkodó technikákkal tud ellenállni. A
Gladio-programjában a már említett szabotázson és
gerillaháborún túlmenően szerepelt a merényletek és az
úgynevezett hamis zászló alatti műveletek ("false flag
operations") végrehajtása is.
Kezdetben
a Gladio-ról szóló híreket is félretolták azzal, hogy
összeesküvési elmélet, de létezését több felelős személy
is megerősítette. Giulio Andreotti korábbi olasz miniszterelnök
mondotta, hogy a Gladio-ra szükség volt a hidegháború idején,
de miután a keleti tömb összeomlott, Olaszország ajánlja a
NATO-nak, hogy mint szükségtelent, fejezze be ezt a programot.
Megerősítette a Gladio létezését Jean Pierre Chevenement: "a
Gladio struktúrája létezett az 1950-es évek elejétől azért,
hogy lehetővé tegye a kommunikációt egy kormánnyal, amely az
adott ország esetleges megszállása esetén külföldre menekül.
Egybecseng ezekkel a véleményekkel Yannisz Varviszitiotisz,
korábbi görög védelmi miniszter véleménye is: "Helyi
parancsnokságok és a CIA által létrehozott kirendeltségek
hálózata 1955-ben azt célozta, hogy megszervezzék a gerilla
ellenállást kommunista támadás esetére."
A
történelemből tudjuk, hogy a Gladio felhasználására eredeti
céljának megfelelően nem került sor, hiszen a szovjet invázió
elmaradt. Így a Gladio szervezetek kapcsolatba hozhatók más,
például jobboldali terrorista tevékenységgel, és a megkísérelt
államcsínyekkel. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy a müncheni
Oktoberfest alkalmából felrobbantott bomba 1980-ban olyan
robbanóanyagból készült, amely a Gladio titkos raktárából
származott.
Vannak
arra utaló tények is, hogy Licio Gelli, a Propaganda Due (P2) nevű
szabadkőműves jellegű titkostársaság főnöke, aki kapcsolatban
állt az OSS-szel (Office of Strategic Services) és a CIA-val is, a
Gladio programmal is kapcsolatban állt. Licio Gelli-t kapcsolatba
hozták olyan olaszországi terrorista akciókkal is, mint a
vasúti-pályaudvaron végrehajtott véres merénylet 1980-ban
Bolognában. A NATO tagországai közül az olaszországi
Gladio-szervezet volt a legjobban kiépítve. Ennek az volt az oka,
hogy az olaszországi Gladio-nak nemcsak egy esetleges szovjet
invázió ellen kellett tevékenykednie, hanem akkor is akcióba
kellett volna lépnie, ha kommunista kormányzat kerülne hatalomra
Rómában. Olaszországban ugyanis - különösen az eurokommunizmus
megjelenése óta - reális lehetőséggé vált, hogy választások
útján egy kommunista kormányzat kerüljön hatalomra.
Az
Aldo Moro-ügy kapcsán már említettük az olaszországi Vörös
Brigádok szerepét. 1982-ben az olasz igazságügyi-minisztérium
egyik vezető beosztású munkatársát, Giovanni Sensani-t
letartóztatták azzal a váddal, hogy ő áll a Nápoly környéki
Vörös Brigádok élén. Sensani szoros kapcsolatban állt a
SISMI-vel (Servizio per le Informazioni e la Sicurezza Militare -
Olasz Katonai Hírszerző Szolgálat), amely viszont belekeveredett
a milánói bombamerényletbe 1969-ben és más terrorista akciókba
is. Mindez arra utalt, hogy legalábbis a Vörös Brigádok
tevékenységének egy részét belülről, vagyis a kormányzati
szerveken belül tevékenykedő titkos hálózat irányította.
Az
eddig ismertté vált adatok szerint a Vörös Brigádok a Trentoi
Egyetem Szociológiai Tanszékén alakultak meg az 1960-as évek
végén. Az alapító tagokat azonban időközben letartóztatták
vagy a rendőrséggel folyó összecsapásokban az életüket
vesztették. A Vörös Brigádok ügyében nyomozó vizsgálóbíró,
Ferdinandó Imposimato 1982-ben azt állította, hogy a Vörös
Brigádokba beépültek a MOSZAD emberei is, még 1978-ban. A Vörös
Brigádok két letartóztatott tagja azt vallotta, hogy a MOSZAD
látta el a Vörös Brigádok tagjait fegyverekkel, pénzzel és
információval. A kiesett tagok helyére újakat toboroztak. Ezek
közé tartozott Mario Moretti, aki a Vörös Brigádok vezetője
volt Aldo Moro elrablása idején. Egyes letartóztatott Vörös
Brigád tagok szemére vetették Moretti-nek, hogy nem adta tovább
nekik a várható rendőri bevetésekre vonatkozó értesüléseit
és azt is akadályozta, hogy megszökjenek az őrizetből. Moretti
állandóan fokozni akarta az erőszakosságokat és ezért több
társa is a CIA beépített emberének tartotta.
Gianfranco
Sanguinetti, aki több kiadást is megélt könyvében (Del
Terrorismo e dello Stato - A terrorizmusról és az államról),
amelyet az európai nyelvekre is lefordítottak azt állítja, hogy
a Vörös Brigádok úgynevezett biztonságos házaiban és
búvóhelyein igen nagy mennyiségű, szuper titkos anyagokatanyagot
találtak. Ezek a helyi és a központi rendőrkapitányságokról
származtak, de voltak olyanok is, amelyek minisztériumokból.
Szervezet háttértámogatás nélkül a Vörös Brigádok nem
lehettek volna olyan hatékonyak és félelmetesek,
kapcsolatrendszerük elérte a legtitkosabb döntési központokat
is. Innen volt hatékonyságuk. Sanguinetti következtetése így
hangzik: "Nem a Vörös Brigádok hatoltak be a központi
rendőri szervezetekbe és minisztériumokba, hanem az államnak az
ügynökei - kiindulva a rendőrségi és minisztériumi
központokból - épültek be a Vörös Brigádokba és
kétségtelenül nemcsak annak vezetőségébe." (i.m. 21. old)
2004-ben
publikálta Norbert Juretzko könyvét Németországban, amely az
NSZK hírszerző szolgálatánál, Bundesnachtrichtendienst-nél
(BND-nél) végzett tevékenységéről szól. Ebben részletesen ír
a Németországban létrehozott Gladio hálózatról. Juretzko-t
elbocsátották a BND-től mert felettesei nem tudták
beazonosítani, hogy mi a valódi neve annak az orosz személynek,
"Rubezahl"-nak, akit Juretzko beszervezett. Egy ilyen nevű
személyt a KGB letartóztatott árulásért, de az ellene
lefolytatott eljárás során ártatlannak bizonyult, mert Juretzko
csak találomra használta fel a nevét, amelyet egy telefonkönyvben
talált. A nyugat-német hírszerző szolgálat alaposan
megszervezte a Gladio hálózatot, de amikor a kelet-német
kommunista rendszer felbomlott, kiderült, hogy annak
titkosszolgálata - a Stasi - mindent tudott erről a hálózatról.
Ezt
követően feloszlatták a német Gladio-t és ekkor további
részletekre derült fény. Így például az egyik hírszerző a
pincéjében tartotta azt a rádió adó-vevőt, amelyet feleségével
együtt működtetett és minden negyedik hónapban elvégezték a
tesztelését. Juretzko szerint olyan gyorsan oszlatták fel a
Gladio hálózatot, hogy már nem volt idő minden berendezés
összegyűjtésére, még az olyan értékeseket is veszni hagyták,
mint amilyennel ez a házaspár rendelkezett. Azok a polgári
személyek, akiket ilyen hátországban működő ellenállónak
képeztek ki, olyan titkos rövidhullámú rádiókkal voltak
felszerelve, amelyek rögzített frekvenciákon működtek.
Rendelkeztek kódfejtő kulcsokkal, amelyek szükség esetén a
morse jelek használatát is lehetővé tették. Olyan berendezések
is rendelkezésükre álltak, amelyekkel jelzéseket tudtak adni a
titkos ügynököket szállító helikoptereknek és
tengeralattjáróknak.
Működött
a Gladio hálózata Nagy-Britanniában is. Ez a hálózat
titkosszolgálati emberekből, továbbá a II. Világháború előtti
fasiszta mozgalom, amelyet Oswald Mosley vezetett, egykori tagjaiból
állott. A brit Gladio megkapta azoknak a kommunistáknak és
kommunista-gyanús személyeknek a listáját, akiket megfigyelés
alatt kellett tartaniuk. Ezek között szerepeltek politikusok,
újságírók, szakszervezeti vezetők, egyházi személyek és más
kommunista szimpatizánsok. A brit Gladio azt a feladatot kapta,
hogy egy esetleges kommunista lázadás vagy szovjet invázió
esetén ezeket a személyeket semmisítse meg. Csak érdekességként
említjük, hogy ezen a szimpatizáns listán szerepelt egy korábbi
munkáspárti miniszterelnök is. Az angliai Gladio egészen az
1960-as évek végéig működött.
Sibel
Edmonds megfújja a vészsípot
Sibel
Edmonds fordítóként dolgozott az FBI washingtoni részlegén.
Neve akkor vált ismertté, amikor felhívta a figyelmet a rendkívül
érzékeny hírszerzői anyagok fordítása körüli furcsaságokra.
Emiatt elbocsátották, arra hivatkozva, hogy megszegte a
titoktartási szabályokat. Sibel azt állította, hogy a bizalmas
FBI fordítói részleg ugyanazon közel-keleti csoport tagjaiból
állt, amely csoportnak a lehallgatott beszélgetéseit le kellett
fordítani. Az FBI természetesen mindent tagadott. Az ügy
kivizsgálásával megbízott személy kémkedésre gyanakodott.
Mégis Sibel Edmonds-ot távolították el 2002. márciusában,
miután jelentést tett a visszásságokról szolgálati
feletteseinek. Az ügy végül is a "Justice Office of the
Inspector General"-hoz, azaz az Igazságügyi Minisztérium
vizsgálati részlegéhez került. Időközben azonban az ekkor még
Ashcroft vezetése alatt álló igazságügyi-minisztérium
rendkívüli lépésre szánta el magát. Kinyilvánította, hogy
Sibel Edmonds ügye szigorú államtitkot képez, vagyis minden
ezzel az üggyel kapcsolatos adat és dokumentum szigorúan
titkosnak számít.
Sibel
Edmonds-ot a Thomas H. Kean által vezetett 9/11 Bizottság
kihallgatta, de mindössze egyetlen egyszer és csak a
lábjegyzetekben tesz róla említést a hivatalos szöveget
tartalmazó kötet 473. oldalán. Itt is csak arra utal, hogy
mennyire fontos a terrorista cselekmények megelőzése
szempontjából jó fordítókat és jó fordításokat kapni. De
Edmonds ügyének a lényegéről egy szó említés sem történik,
nyilván azért, mert az teljes mértékben titkosítva lett.
Edmonds nem nyugodott bele ebbe a ténybe és nyílt levelelet
intézett a Bizottság két vezetőjéhez, Kean-hez és
Hamilton-hoz, szóvá téve, hogy sok fontos bizonyíték, amit ő a
Bizottság rendelkezésére bocsátott említés nélkül maradt.
Ebben a levélben ő név szerint megjelöli azokat a főnökeit az
FBI-nál, akik számba jöhetnek potenciális mole-okként.
Közülük
egy török fordító, Melek Can Dickerson esetét ismertetjük. Őt
2001. szeptember 11-e után alkalmazta az FBI és feladata volt a
terrorista akciókkal kapcsolatos legbizalmasabb természetű
információk lefordítása. Ezért Dickerson hozzáférési
lehetőséget kapott a legszigorúbban őrzött titkokhoz is (Top
Secret Clearance). Ilyen clearance-hez azonban csak nagyon alapos
vizsgálat után lehet jutni. Dickerson korábban féllegitim
szervezeteknél dolgozott, amelyek maguk is az FBI nyomozati
tevékenységének a célpontjai voltak. Dickerson hónapokon át
megakadályozta ezekre a féllegitim szervezetekre vonatkozó
információknak a továbbjutását. Ezekre egyszerűen
rápecsételte, hogy "Not Pertinent" (nem a tárgyhoz
tartozó, nem idevonatkozó). Dickerson azt is megakadályozta, hogy
mások lefordítsák ezeket az anyagokat, mégpedig főnökének,
Mike Feghalli-nak a közreműködésével. Dickerson az ő
segítségével ráhamisított aláírásokat olyan szigorúan
titkos dokumentumokra, amelyek a 9/11 folytán fogva tartott
személyekre vonatkoztak. MiutánAnnak ellenére, hogy ezekre a
visszásságokra fény derült, Dickerson mégis a helyén
maradhatott és megtarthatta hozzáférhetőségét a legszigorúbb
titkokhoz.
Sibel
Edmonds felhívta a figyelmet olyan 9/11-t megelőző
figyelmeztetésekre, amelyek a patsy-k (balek-bűnbakok) gyanús
tevékenységére vonatkoztak, s amelyeket az FBI ignorált, majd
ugyanezt tette a Kean-Hamilton Bizottság is. Thomas Frields 9/11-t
megelőző években, továbbá 2001. áprilisában számos jelzéshez
jutott. Egy Iránban működő hírszerző jelentette, hogy Oszama
bin Laden nagyobb méretű terrorista támadást tervez az Egyesült
Államok négy-öt nagyobb városa ellen. Azt is jelentette, hogy a
támadáshoz felhasználnak repülőgépeket, továbbá több
ügynök, aki ebben részt fog venni, már az Egyesült Államok
területén tartózkodik. Arról is említés történik, hogy az
akcióra hamarosan sor kerül. Mindez a már említett Thomas
Frields-hez került, akihez a terrorista-ellenes ügyek tartoztak az
FBI washingtoni részlegénél. A mintegy 302 lefordított
dokumentumra Frields nem reagált, 9/11 után pedig mind a
jelentéseket küldő helyi hírszerző, mind a fordító azt az
utasítást kapták, hogy hallgassanak. A fordító, Behrooz
Sarshar, aki jelen volt az FBI helyi emberének a jelentéstételénél,
ezután írásban fordult Robert S. Mueller-hez, az FBI
igazgatójához - később pedig az igazságügyi-minisztérium
főfelügyelőjéhez (Inspector General, Department of Justice). A
sajtó (Chicago Tribune 2004. július 21-i száma) tudósított az
esetről. Robert S. Mueller még azt is elmondotta a lapnak, hogy
főnöke meg is volt lepődöttve, amikor a 9/11 Bizottság nem tett
fel neki kérdést erre a témára vonatkozóan kérdést neki.
Ismét
az olvasóra bízzuk annak eldöntését, hogy Thomas Frields
beépített ember, vagyis mole volt-e vagy sem. Erre a kérdésre
úgy gondoljuk, hogy a 9/11 Bizottságnak kellett volna megnyugtató
választ adnia. S ha ezt nem tette, akkor a tömegtájékoztatási
eszközök feladata lett volna ezt a közvélemény
mozgósításávaltájékoztatása útján kikényszerítenie.
A
Phoenix-memorandum és a Minneapolis-ból érkező figyelmeztetés,
valamint a Behrooz Sarshar-anyag egymást erősíti és találkozott
az FBI washingtoni központjában. Ez azt jelenti, hogy a Szövetségi
Nyomozóirodának tudnia kellett arról, hogy egy nagyobb szabású
terrorista akció van előkészületben, amit megakadályozhatott
volna, ha legalább részben lecsap a patsy-kre, és megakadályozza
a balek- bűnbak hálózatnak a zavartalan tevékenységét. Az FBI
illetékesei azonban úgy döntöttek, hogy nem tesznek semmilyen
intézkedést, a Kean-Hamilton 9/11 Bizottság pedig mellőzte e
mulasztás hátterének a kivizsgálását.
Érdemes
kitérni Mike Feghalli szerepére is. 2001. októberében - négy
héttel1 hónappal a szeptember 11-i tragédia után - egy helyszíni
ügynök ismételten megküldött dokumentumokat küldött az FBI
washingtoni irodájába. Ez a különleges megbízott 9/11 nyomán
jogosan feltételezte, hogy nyomozati tevékenységének a tárgya,
valamint az arra vonatkozó eredeti és korábban már megküldött
anyagok vagy elvesztek, vagy rosszul lettek lefordítva. Miután
másodszor is megérkezett ez a dokumentum, az egészet újra
lefordították - méghozzá szó szerint és a helyi FBI ügynök
sejtései helyesnek bizonyultak.
Mike
Feghalli úgy döntött, hogy az újra lefordított információkat
nem küldi meg annak a speciális ügynöknek, aki azokat kérte.
Ehelyett egy rövid tájékoztatót küldött neki, amelyben tudatja
vele, hogy felülvizsgálták a fordítást és, hogy az eredeti
fordítás helyesnek bizonyult. A felülvizsgálatot végző azt is
megjegyezte, hogy a pontos fordítás megküldése sérelmes lenne
az eredeti fordító számára, és akadályokat okozna az FBI
nyelvi részlege számára. Sibel Edmonds Thomas Kean-hez intézett
levelében kiemeli, hogy ez az FBI munkatárs soha nem kapta meg az
általa kért, újrafordított anyagot.
A
beépített szupertitkos ügynökökbizalmi emberek, a mole-ok, a
kormányzati intézmények megbízható munkatársainak látszanak.
Ez a kormányzati bürokrácia azonban rendszerint ellenáll, és
nem pontosan azt az irányvonalat követi, amit a mole-ok
szeretnének megbízóik kívülről kapott megbízóik utasításának
megfelelően. Amikor azonban egy rendkívül összetett terrorista
akció a tervezett módon végbemegy, a gyanútlan társadalom
számára úgy tűnik, mintha a felelősséget viselő kormányzati
szervek munkatársai mindcsupa ilyen mole-okból állnának. Ilyen
esetben ugyanis ezek a beépített emberek egyáltalán nem tűnnek
elszigetelt, magányos személynek. A bekövetkezett
terrorcselekmény után kényszerűségből a kormányzat is
ugyanazt mondja, amit korábban a beépített személyek csak egymás
között kommunikáltak, ha egyáltalán megszólaltak az ügy
érdemét illetően.
Az
ezernyi szállal kapcsolódó állami intézményrendszer egységes
egészként reagál és változtat irányt adott esetben. Egy ilyen
politikai irányváltozás sokkal nagyobb jelentőségű, mint
bármely, akár legfelsőbb szintről érkező utasítás kiadása.
A megtörtént tragikus esemény sokkolja a közvéleményt, a
törvényhozás tagjai is meg vannak döbbenve. Bénítólag hat az
egész államigazgatásra az, hogy úgy érzik azok a titkos és
nagyhatalmú személyek, akik a terroristákat irányítják,
ismételten bebizonyították, hogy még az államnál is erősebbek.
A jog uralma megrendül, mert egy sikeres terrorista cselekmény
után az ököljog tűnik erősebbnek.
Amikor
kialakul ez az új helyzet, az egész politika egy mélyreható
átalakuláson, formaváltáson, valóságos metamorfózison megy
keresztül. Az állam különböző intézményeiben tevékenykedők
már csak önvédelemből is képviselik és védelmezik azt az
álláspontot, amit korábban csak a mole-ok képviseltek. Ezt
elősegíti az állami alkalmazottakba belénevelt konformizmus,
valamint a bürokratikus inercia (tehetetlenség, erőtlenség). A
kormányzati szervek munkatársainak a többsége tehát nem részese
tudatosan ennek a sikeresen véghezvitt terrorista akciónak.
Egyesek persze kaphatnak bizonyos részfeladatokat, mert
közreműködésüket nem lehet mellőzni. Ez azonban nem jelenti
azt, hogy a nagyobb összefüggésekről is rendelkeznének
ismeretekkel. Csak néhány olyan személy van, akinek mindent kell
tudnia. Itt érdemes emlékeztetni Machiavelli-nek arra a tanácsára,
amit a Beszélgetések (Értekezések) című könyvében fejtett
ki. Eszerint a mindenbe beavatott résztvevők számát olyan
alacsonyan kell tartani, ahogyan csak lehetséges. Ő még egy vagy
két személyről tesz említést. A modern társadalomban azonban
ez már túl kevés. Amikor az akció már végbemegy, természetesen
lényegesen több politikai és államigazgatási vezető szerez
tudomást a történtekről és azok hátteréről és így bekerül
a beavatottak körébe. Továbbra is azonban abból kell kiindulni,
hogy nem lehet teljesen titokban tartani egy irányító hálózatnak
a meglétét. Ez az egyik legkényesebb kérdés, amit a valódi
kezdeményezőknek és irányítóknak szem előtt kell tartaniuk.
A
2001. szeptember 11-ével kapcsolatban is be kell látni, hogy az
egész államapparátus, a végrehajtó szervek, a biztonsági
szervek és főleg a törvényhozó intézmények, nem tehetők
felelőssé azért, ami történt. Még az akciót így vagy úgy
közvetlenül irányító és fedező állami szervezeteknél is
akadtak olyan részlegek, amelyek nem voltak beavatva. Ezt
bizonyítja a Phoenix-memorandum, valamint a minneapolisi akció.
Mindkét esetben hivatalos állami alkalmazottak tettek
ellenlépéseket. Igaz csak annyit tudtak elérni, hogy felléptek a
mozgásban lévő balek-bűnbak hálózat ellen és ennek a
megakadályozására hívták fel feletteseik figyelmét.
A
hivatásos szakértők
Az
egyszerűbb és lokalizált terrorista akciókhoz rendszerint
különlegesen képzett szakértőkre nincs szükség. Viszonylag
könnyű valakit kiképezni egy autóbusz vagy egy szálloda elleni
támadásra, vagy egy öngyilkos bombamerénylet végrehajtására.
A sokszorosan összetett látványos terrorista akcióhoz, amelynek
az egyik legfélelmetesebb megjelenési formája volt 9/11,
nyilvánvaló, hogy csak különlegesen kiképzett hivatásos
személyek képesek a rájuk bízott bonyolult fizikai képességeket
és műszaki tudást igénylő feladatokat végrehajtani. Az
államilag szponzorált terrorizmus harmadik legfontosabb szereplői
ezek a hivatásos és magas képzettségű személyek. Ezek a
technikailag, fizikailag és mentálisan is kiképzett személyek
elit csapatot alkotnak, és a legmodernebb eszközöket is
szakszerűen tudják kezelni. A többségük hidegvérű
technokrata, aki egyszerűen egy szakmailag igényes feladatot hajt
végre. Ezekhez kell számítani például azokat a személyeket,
akik a minden valószínűség szerint távirányításra átállított
repülőgépeket 2001. szeptember 11-én a Világkereskedelmi
Központ tornyainak, illetve a Pentagonnak irányították.
A
balek-bűnbakoktól eltérően ezek a hivatásosak nem
megideologizált fanatikusok, ők sokkal inkább a szakmai
hozzáértésükre büszkék. Többen közülük magasan kiképzett
zsoldosok. Minden elkövetnek, hogy észrevétlenek maradjanak.
Kikerülik a szóváltásokat és nem adnak interjúkat. Valójában
a teljes észrevétlenséget részesítik előnyben. Amikor
végrehajtják a rájuk bízott feladatot, rendszerint távolról
érkeznek és nyomban el is tűnnek a helyszínről. A legfőbb
kockázat, amit viselniük kell nem a letartóztatás, hanem az,
hogy adott esetben megbízóik likvidálják őket, mivel sokat
tudnak. Az elmondottakból következik, hogy a kutatók a
hivatásosokról lényegesen kevesebbet tudnak, mint a
balek-bűnbakokról vagy a beépített emberekről.
A
Stephens-jelentés
2003.
áprilisában egész Nagy-Britanniát megrázta az egyik
titkosszolgálati botrány. Nagy-Britannia legmagasabb rangú
rendőrtisztje, Sir John Stephens kiegészítette a brit katonai
hírszerzés különleges egységéről szóló jelentését.
Eszerint 1989-ben és 1990-ben a brit katonai hírszerzés szervezte
meg 30 észak-írországi római katolikus meggyilkolását.
Stephens nyomozati munkáját 1989-ben kezdte, de csak 2003-ban
hozta nyilvánosságra. Elsősorban a Brit Katonai Hírszerzés
Kutatási Egységének (British Army's Intelligence Force Research
Unit - FRU) a tevékenységére összpontosított, amely
együttműködött a protestáns félkatonai csoportokkal
katolikusok megölésében. Ebben az időben a FRU élén Gordon
Kerr dandártábornok állott.
A
Stephens-jelentés 2003. április 17-én került nyilvánosságra és
több mint 10 000 dokumentumot tartalmazott, amelynek a
terjedelme meghaladta az egymillió oldalt. A jelentés nyomán 144
letartóztatásra és 94 ítélet kimondására került sor.
Nyilvánvalóvá vált, hogy sem Kerr, sem a FRU soha nem hajthatta
volna végre ezeket a bűncselekményeket, ha erre nem kap parancsot
a legmagasabb szintről. Konkrét személy vonatkozásában ez a
miniszterelnököt jelenti. Ezt a hivatalt akkor, Margaret Thatcher,
a "Vas-lady" töltötte be. A brit sajtó megírta, hogy
Brian Nelson volt az a személy, az FRU részéről, aki koordinálta
legalább harminc személynek a meggyilkolását az Ulster Defence
Association-nel (az UDA-val - Ulsteri Védelmi Egyesülettel). Kerr
irányítása alatt Nelsonnak sikerült az UDA hírszerző főnökévé
válnia. 1990. januárjában a Stephens által vezetett nyomozók
Nelsont tekintették az első számú gyanúsítottnak, és ezért
le akarták tartóztatni. A nyomozók elfoglalták megfigyelő
állásaikat órákkal a tervezett letartóztatás előtt, és ekkor
észlelték, hogy felgyújtották irodáikat és sem a
riasztóberendezések, sem a telefonok, sem más biztonsági
berendezés nem működik. Nyomozati irataikat pedig
megsemmisítették. Nem fért kétség a gyújtogatás tényéhez.
Maga Brian Nelson pedig még a Stephens nyomozati iratok
kiegészítését megelőzően elhunyt, állítólag agyvérzés
következtében.
A
Stephens féle nyomozásra az után került sor, hogy Pat
Finucane-t, aki neves katolikus jogász volt, 1989-ben
meggyilkolták. A Finucane család kezdettől fogva állította,
hogy Pat Finucane haláláért a biztonsági szervek is felelősek,
és ezért a Stephens-jelentést is hiányosnak tartották. A
katolikus jogász felesége, Geraldine Finucane teljes körű körű
vizsgálatot követelt, mert csak ezt tartotta megfelelőnek az
igazság kiderítésére. Belfast polgármestere, Alex Maskey pedig
kijelentette: "Nem a brit rendszerbe beépült bűnöző
elemekről van szó. Ez az állampolitika, amelyet a legmagasabb
szinten hagytak jóvá." Magára a Stephens vizsgálatra is egy
könyv megjelenése nyomán került sor, amelyet Sean McPhilemy írt,
és "The Committee: Political Assassination in Northern
Ireland" (A Bizottság: politikai gyilkosság
Észak-Írországban) címmel 1998-ban jelent meg. A szerző
meggyőzően dokumentálta, hogy miként játszik össze a brit
kormány, a brit hadsereg, az Ulsteri Királyi Rendőrség (Royal
Ulster Constabulary - RUC), a királyhű félkatonai halálosztagok
és köztiszteletben álló protestáns polgárok a köztársasági
milícisták és katolikusok meggyilkolásának a megtervezésében
és végrehajtásában. A RUC, valamint speciális részlege a
Kutatási Egység (FRU) és a brit hadsereg megbízottja: Brian
Nelson szerepe Pat Finucane emberjogi ügyekben eljáró ügyvéd
megyilkolásában (más személyek életének kioltásával együtt)
bizonyítást nyert McPhilemy könyvében. A szerzőnek még azt is
sikerült bizonyítania, hogy mindebben közreműködött a Brit
Belső Hírszerzés (MI5), valamint a Secret Air Services (SAS -
Különleges Légi Szolgálat).
A
tömegtájékoztatás, mint a művi terrorizmus alkotóeleme
A
pénz és korporációs oligarchia által tulajdonolt és
ellenőrzött elektronikus és nyomtatott sajtó a negyedik
nélkülözhetetlen alkotóelem az államilag támogatott művi
terrorizmusnak. Ahhoz, hogy egy 9/11-hoz hasonló nagyszabású és
sok összetevőből álló terrorista művelet elérje a kívánt
politikai hatást nélkülözhetetlen a tömegtájékoztatási
intézmények hatékony közreműködése. Az úgynevezett
"Controlled Corporate Media" valósággal el van árasztva
beépített emberekkel. Legfőbb feladatuk, hogy a maga
teljességében támogassák a terrorista műveletet. 2001.
szeptember 11-én először a tömegtájékoztatásban működő
beépített emberek kezdték elterjeszteni, hogy a tragikus
események mögött a mitikus Oszama bin Laden és az általa
vezetett Al Kaida áll. A kezdeti mitikus spekulációk lassan
legendává növekedtek, és szinte elárasztották a sokhatás
alatt álló közvéleményt. W.G. Tarpley azt állítja, hogy a
legenda terjesztői mögött Bush elnök és csapata állott.
Tarpley szó szerint ezt írja "9/11 Syntethic Terror: Made in
USA" című tanulmányában:
"Már
említettük, hogy azoknak a kiszivárogtatásoknak a többsége,
amelyek Bin Ladent és az Al Kaidát tették felelőssé minden
bizonyíték felmutatása nélkül, valószínűleg Richard
Clarke-tól és George Tenet-től származott. Nem titok, hogy a CIA
már régóta alkalmaz a tömegtájékoztatásban menedzsereket, és
médiaszemélyiségeket a közvélemény hatékony befolyásolása
érdekében. A tömegtájékoztatási intézmények hálózatának a
korporációs főnökei, mint nagyhatalmú sajtóoligarchák,
ugyancsak részt vehetnek többé-kevésbé tudatos partnerként a
kibontakozó műveletben. Éppen ezért ők abban az irányban
adhatnak utasításokat saját médiaszemélyiségeinek, amely
vonalat ők maguk is képviselnek."
Richard
A. Clarke a Nemzetbiztonsági Tanács speciális tanácsadója volt
2001-től 2003-ig a Fehér Házban, továbbá ő volt az elnöke a
Terrorista-ellenes Biztonsági Csoportnak. George Tenet pedig a CIA
igazgatója volt 1997. július 11-től 2004. július 11-ig.
Az
irányítóközpont
Az
államilag szintetizált, művi úton előállított terrorizmus
ötödik tényezője az az irányítóközpont, amely nemcsak a
projekt tervezését végzi el, de koordinálja és irányítja a
balek-bűnbakokat, a beépített ügynököket, a hivatásos
végrehajtókat és a tömegtájékoztatási manipulátorokat úgy,
hogy a kívánt eredmény bekövetkezzék. Több olyan kutató, aki
kísérletet tett 9/11 hátterének felderítésére és a hivatalos
magyarázat ellentmondásainak a leleplezésére úgy vélte, hogy
ennél a rendkívül komplikált, nagyszabású műveletnél maga
Bush elnök tölthette be a koordinátor szerepét. Ez azonban több
okból is lehetetlen. Nem fogadjuk el, hogy az Egyesült Államok
elnöke ne rendelkezne a kellő műveltséggel és személyi
adottságokkal magas hivatala betöltéséhez. Egy ilyen
soktényezős, bonyolult művelet irányításához azonban teljesen
más jellegű képzettségre és képességekre van szükség. Mint
az állam legmagasabb tisztségviselője és a hadsereg
főparancsnoka természetesen mindenért felelőssé tehető. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy ő maga lett volna a koordinátor.
Azok, akik behatóan elemzik a jelenlegi amerikai kormányzati
struktúra működését őt elsősorban a tömegszereplésre
kiválasztott személynek tekintik. George W. Bush valóban a CIA -
Brown Brothers Harriman - Skull & Bones hatalmi csoportosulás
jelenlegi első számú frontembere. Ez a csoport nagyhatalmú
oligarchákból áll, de nem tekinthető szigorú
alá-fölérendeltségben működő központosított és
fegyelmezett hatalmi struktúrának.
Többek
között ezért a 9/11-t irányító parancsnoki központ nem
működhetett a kormányzat felső szintjein, de az még kevésbé
valószínű, hogy teljesen független lett volna a kormányzati
szervektől. Már Ronald Reagan elnökségének első négy évében
az amerikai hírszerző szervezetek (US Intelligence Community)
tevékenységének a többségét privatizálták a 12333-as elnöki
rendelet alapján. Ez azt is jelenti, hogy a valóban meghatározó
döntések és végrehajtói kapacitások felett már nem a Fehér
Ház irányítása alatt álló CIA Központjában, Langley-ben
rendelkeznek, hanem magánirányítás alatt álló katonai jellegű
cégeknél, különleges technológiákat előállító
vállalatoknál, magas képzettségű specialistákat foglalkoztató
gondolati műhelyeknél, nagy befolyású jogi irodáknál, a
közönségkapcsolatokra specializált cégeknél és egy sor más
magasan kvalifikált szakvállalatnál.
A
konspirológia, mint kutatási módszer, művelői közül többen
is úgy gondolják, hogy ezeknél a formailag magáncégeknél,
civil szervezetnek minősülő kutatóintézeteknél célszerű
keresni a tervezést és irányítást végző központot, nem pedig
egy formális kormányzati szervnél. Ugyanakkor - például 9/11
esetében - tekintettel annak nagyszabású voltára és
kivitelezésének merészségére, nem lehet kizárni azt, hogy a
formális kormányzati szervek egyes alegységeiben is voltak
szigorúan titkos ügynökök, akik részt vettek a műveletben. Így
számításba jöhet maga a védelmi minisztérium is, de sokkal
inkább annak egy szupertitkos, kis létszámú csoportja.
Az
olvasóval együtt e sorok írója is ösztönösen tiltakozik az
ellen, hogy például képes lenne a Pentagon arra, hogy annak
valamilyen szupertitkos kis egysége belülről irányítson egy
terrorista akciót a Pentagon ellen. Itt érdemes emlékeztetni a
korábbi francia elnökre Francois Mitterrandra, valamint Bettino
Craxy volt olasz miniszterelnökre és Michel Sindona olasz
pénzemberre, akik életüknek egy szakaszában saját maguk
szerveztek terrortámadást önmaguk ellen azért, hogy felkeltsék
személyük iránt a közvélemény szimpátiáját.
Amit
hangsúlyozni kell, az az, hogy a nagyméretű, művi uton
előállított terrorista cselekményeket nem formális állami vagy
magánintézmények tervezik és hajtják végre, hanem hasonlóan
gondolkodó és közös érdekű személyek és csoportok hálózata,
amelynek kapcsolatrendszere átfogja a legkülönbözőbb
intézményeket és szervezeteket. Más szóval nem a látható és
törvényesen megválasztott kormány az, amelyik kigondolja és
végrehajtatja a terrorista műveletet, hanem egy mögötte álló,
vele párhuzamosan működő láthatatlan és szigorúan titkos
kvázi-kormány, amely teljesen rejtve marad a közvélemény előtt,
és nem létezőnek tűnik a politikai élet látható szférájában.
Itt tehát egy olyan titkos kormányról van szó, amely el van
rejtve a választott és legális kormányzaton belül, és amelynek
megvannak a maga megbízható emberei a befolyásos pozíciókban,
ahonnan az egész állami bürokráciát ellenőrizni, befolyásolni
lehet, de adott esetben meg is bénítani.
Ismét
érdemes utalni arra, hogy nem felel meg a tényeknek az a
feltételezés, hogy az FBI teljes egészében egy ilyen titkos
kormány kiszolgálója lenne és irányítói mind mole-okból
állnának. Kétségtelen, hogy vannak beépített emberek az
FBI-ban, de a Phoenix-memorandum és a Colleen Rowley-memorandum
bizonyítja, hogy az FBI-t sem csupán beépített emberek
irányítják.
A
közéleti titkolódzás túltengésére többek között azért van
szükség, hogy lehetőleg minél kevesebb információhoz jusson a
társadalom erről a háttérkormányzatról. Ugyanakkor az a titkos
kormány, amely lényegében a magánhatalmat képviseli, és amely
9/11 mögött is szerepet játszhatott, már korábban is nyomokat
hagyott önmagáról. Itt megemlíthetjük az U2-es kémrepülőgép
okozta nemzetközi válságot. A kudarcba fulladt disznó-öböli
inváziót. A Kennedy elnök elleni merényletet. Martin Luther King
polgárjogi vezető meggyilkolását. Robert Kennedy megölését.
De nyomot hagyott ez a láthatatlan kormány a Watergate-botrányban,
az Irán-Kontra ügyben és többen idesorolják a belgrádi kínai
nagykövetség bombázását is, amely állítólag véletlenül
történt. Ez a felsorolás persze csak példálózó, hiszen sokkal
több ilyen eset történt. Ezt a hálózatot a kutatók agresszív,
birodalomépítő és a módszereiben nem válogatós képződménynek
tekintik, amely nem habozik bármely eszközt igénybevenni ahhoz,
hogy saját világstratégiáját érvényre jutassa.
Ilyen
megközelítésben már érthető, hogy George W. Bush elnököt nem
lehet 9/11 tragédiájáért úgy felelőssé tenni, ahogy azt sok
ilyen összeesküvés-kutató teszi. Aki 9/11 tragédiájáért az
állam formálisan első emberét hibáztatja, valójában
túlértékeli az elnöki hatalmat. Bizonyítható tény, hogy
Franklin Delano Roosevelt elnök halálát követően az a pénzügyi
és korporációs oligarchia, amely ténylegesen az Egyesült
Államokat irányítja, elhatározta, hogy többé nem enged a Fehér
Házba megválasztani olyan személyt, aki az Alkotmány alapján
maga hozza az érdemi döntéseket és nem a pénzügyi és
korporációs oligarchia legfelsőbb vezetőinek engedelmeskedik.
Ezt
a háttérben meghozott döntést formálisan is törvényerőre
emelték, amikor az Egyesült Államok Alkotmányát megtoldották a
XXII. Alkotmánykiegészítéssel 1951-ben. Ez az
alkotmánykiegészítés lényegesen szűkítette az elnöki hivatal
hatáskörét és gyöngítette az elnök hatalmát. Az erős és
szuverén elnöknek számító Franklin Delano Roosevelt utódai már
külső parancsoknak engedelmeskedő elnököknek bizonyultak. Harry
S. Truman már nem ilyen volt, mert ki volt szolgáltatva a
rosszhírű Pendergast érdekcsoportnak, amely olajozott gépezetként
irányította Missourit. A Pendergast érdekcsoportot a
legsikeresebb politikai érdekérvényesítő gépezetnek
tekintették. Jellemző módszerei közé tartozott a politikai
hatalom felhasználása jövedelmező állások megszerzése
érdekében. A Pendergast csoport e cél érdekében kinevezett és
elmozdított kormányzókat és szenátorokat. A gépezet, amely a
játékkaszinók és bordélyházak világából indult hatalmas
jövedelemre tett szert és ezt politikai befolyásszerzésre
használta ki. A szegények számára rendszeresen élelmiszert,
ruházatot és tüzelőt osztogatott és szolgálatába állott
személyeknek pedig állásokat szerzett. Cserébe mindig
számíthatott a szavazatukra. Még a New Deal jóléti programját
is a Pendergast gépezet intézte Kansas City-ben.Trumannak
közvetlenül Clark Clifford, Dean Acheson, Averell Harriman és
Robert Lovett adta az utasításokat.
A
háttérből irányító szervezet képviselője volt a barátságos
Eisenhower is, aki nem kényszerítette sem Montgomery brit
tábornokot, sem az amerikai Patton tábornokot, hogy parancsait
pontosan teljesítve együttműködjenek vele a II. Világháborúban.
Eisenhower elnöksége idején a valódi döntéshozók a
Dulles-testvérek voltak.
Kennedy
elnök komolyan mérlegelte, hogy korlátozza a pénzhatalom
túltengését, és esetleg felszámolja a Federal Reserve
System-et. A Wall Street-ről kapott utasításokat sem teljesítette
és megakadályozta azoknak a köröknek a törekvéseit, amelyek
megkockáztattak volna 1962-ben egy esetleges világháborút a
Szovjetunióval. Ezen kívül radikálisan csökkenteni kívánta a
titkosszolgálatok és a CIA-nak a létszámát, ki akart vonulni
Dél-Kelet Ázsiából és meg akarta rendszabályozni azt a
maffiát, amely részben finanszírozta tevékenységével azokat a
titkos akciókat, amelyekre az amerikai törvényhozás nem volt
hajlandó pénzt adni. Kennedy elnök ezen
túlmenően élesen ellenezte, hogy Izraelnek saját atomfegyvere
legyen. Ismerjük minderre a háttérhatalom válaszát.
Utóda Lindon
B. Johnson már engedelmesen teljesítette a pénzügyi és
korporációs oligarchia vezérkarának az utasításait. Így
többek között elfogadta a vietnami háború kiszélesítését,
amit Kennedy élesen ellenzett.
Richard
Nixon is csak úgy térhetett vissza a Fehér Házba, hogy
meg kellett kötnie alkuját elsősorban a Rockefeller-klánnal.
Elfogadta, hogy a Rockefeller hatalmi csoport megbízottja,
Kissinger irányítsa az ügyeket és közvetítse hozzá a
háttérhatalom kívánságait.
Ez
a függőség még fokozottabban ráillik Gerald Fordra,
aki nem választás útján és mindössze két évre került a
Fehér Házba.
James
Carter idegösszeomláson ment keresztül az után, hogy
elveszítette a kormányzói tisztséget Georgia államban. A valódi
hatalmat ekkor a Fehér Házban a háttérhatalom első számú
ideológusa Zbigniew Brzezinski gyakorolta, aki
szintén a Rockefeller érdekcsoporthoz tartozott.
Ronald
Reagan, aki hollywoodi színészből és szakszervezeti
vezetőből lett Kalifornia kormányzója, nagybácsis jovialitással
játszotta Amerika elnökének szerepét. A döntéseket azonban
átruházta először Kissinger egykori segédjére, Alexander
Haig-re; majd amikor őt menesztenie kellett, akkor alelnökére
- a jelenlegi elnök apjára - George Bush-ra,
valamint James Baker-re, a Fehér Ház akkor hivatali
főnökére, majd pedig pénzügyminiszterére bízta a döntéseket.
Ezen túlmenően betegség is akadályozta Reagant abban, hogy
döntéseket hozzon. Alelnöke, az idősebb George Bush is
pajzsmirigy-problémákkal küszködött.
Az
idősebb George Bush maga is sokat köszönhet Kissinger-nek és
ezért protezsáltjait Scowcroft-ot és Eagleburger-t
felelős beosztásokba helyezte. Az idősebb George Bush
elnökségének leglényegesebb döntései a Közel-Kelettel
kapcsolatosak. Tarpley szerint a kuwaiti válság idején Bush
valójában Margaret Thatcher kötelező parancsnak
számító tanácsait követte.
Utódját, Bill
Clintont ugyan támogatta a háttérhatalom, de mivel
gyakran hozott saját döntéseket, ezért - John F. Kennedy-hez
hasonlóan - a magánélete miatt támadták. Clinton mindent
összevetve sokkal tehetségesebb elnöknek bizonyult, mint ahogy a
pénzügyi és korporációs oligarchák képzelték. Hozzájárultak
ahhoz, hogy egy másodszori elnöki ciklusra is hivatalban
maradhasson, de 1998 januárjában "impeachment" eljárás
keretében lényegében szoros ellenőrzés alá vették.
Ez
a rövid áttekintés azt próbálta szemlélteni, hogy a
háttérhatalom döntéshozói a leghatalmasabb pénzügyi és
korporációs oligarchák olyan formális politikai vezetőket
részesítenek előnyben, akik pontosan intellektuális és morális
gyöngeségeik miatt könnyen kézben tarthatóak, és akik
hajlandók a kapott utasításokat teljesíteni. A legfőbb hatalom,
a monetáris döntések meghozatala, amúgy is elkerült a Fehér
Háztól, a Federal Reserve Board, a központi bank szerepét
betöltő magánpénzkartell irányítótestületéhez, amelynek
nagyhatalmú vezetőit nem választják és politikai felelősséggel
sem tartoznak.
A
"Tárcaközi Bizottság"
Ebben
az írásban folyamatosan utalunk arra, hogy a látható kormány
mögött működik egy nem látható informális kormány is. Arról
azonban még nem írtunk, hogy a választott politikusokból álló
és politikai felelősséggel tartozó kormány mellett működik
egy kinevezett személyekből álló, így politikai felelősséggel
nem tartozó - lényegében hivatalnok kormányzat - a "Tárcaközi
Bizottság", amit az NSC Principals Committee-jének
(a Nemzetbiztonsági Tanács miniszterekből és állami
főtisztviselőkből álló irányító bizottsága) neveznek. Ezt a
legfőbb irányító szervet idősebb George Bush elnöksége idején
hozták létre és némi módosítással tovább folytatta működését
Clinton elnöksége idején is.
Clinton
elnök rendelettel (PDD/NSC-2) úgy intézkedett, hogy egy ilyen
tárcaközi legfelső döntési fórum foglaljon állást azokban a
fontos politikai kérdésekben, amelyek a nemzetbiztonsággal
kapcsolatosak. A főhatóságok vezetőiből, a principals-okból
álló bizottság feladata áttekinteni és figyelemmel kísérni
minden fejleményt, továbbá koordinálni valamennyi
nemzetbiztonsággal kapcsolatos politikai döntés végrehajtását.
Az volt az elgondolás, hogy egy olyan rugalmas irányító testület
jöjjön létre a legmagasabb szinten, ahol a miniszterek és a
kormányszintű tisztségviselők minden témát szabadon
átbeszélhetnek és döntést is hozhatnak minden olyan kérdésben,
amely nem kívánja kifejezetten az elnök személyes részvételét.
Ennek a testületnek az elnöke az Elnök nemzetbiztonsági
tanácsadója. Levezető elnöke - a helyettese. Tagjai: a
külügyminiszter vagy helyettese, a védelmi miniszter vagy
helyettese, az Egyesült Államok ENSZ-képviselője, a Központi
Hírszerző Szolgálat igazgatója, a Vezérkari Főnökök
Egyesített Tanácsának Elnöke, az Elnök gazdasági tanácsadója,
valamint az alelnök nemzetbiztonsági ügyekben illetékes
munkatársa.
A
pénzügyminisztert, az igazságügyminisztert, valamint a
minisztériumok és főhivatalok vezetőit csak akkor hívják meg,
ha őket érintő kérdés szerepel a napirenden. Így például az
energia- és kereskedelemügyi minisztereket vagy helyetteseiket
rendszeresen meghívják a "Principals'
Committee" tanácskozásaira, ha nukleáris anyagokkal
összefüggő kereskedelmi vagy környezetszennyeződési
kérdésekről van szó.
Egy
másik elnöki rendelet (PDD/NSC-65) szerint a
fegyverzet ellenőrzésében és leszerelési kérdésekben
illetékes külügyminiszter-helyettes, továbbá az Elnök
nemzetbiztonsági tanácsadójának az atomfegyverek elterjedésének
megakadályozásában, és a leszerelési kérdésekben illetékes
munkatársa is részt vesz a tanácskozásokon. Az a gyakorlat, hogy
jelen van az üléseken a Fehér Ház hivatali főnöke és az
Elnöki Költségvetési Hivatal igazgatója.
Azért
tértünk ki ennek a viszonylag új és kevésbé ismert irányító
testületnek a bemutatására, mert így már érthetővé válik,
hogy például Reagan elnököt az állami főtisztviselők jelentős
része miért tekintette ideális elnöknek. Szerintük Reagan-nek,
mint államfőnek az volt a legfontosabb feladata, hogy érzelmileg
és szimbólikusan a nép atyja legyen és tartsa a kapcsolatot a
lakossággal - különösen sokkhatást kiváltó események idején.
A tényleges kormányzást viszont a szakképzett, magas rangú
kinevezett bürokraták végezték egyrészt saját hivatalaik,
másrészt a hivatalközi újabb testületek segítségével. Az
elnök tehát szimbolikus szerepkört töltött be, míg a tényleges
döntéseket egyfajta kollektív miniszterelnök hozta. De az ő
tevékenységüket is szorosan behatárolta az informális
háttérkormányzat által tulajdonolt és ellenőrzött
tömegtájékoztatás.
Mindebből
az derül ki, hogy valójában nem az elnök az, aki a tényleges
hatalom birtokosa, és aki a valódi döntéseket hozza. Erre jó
példa 9/11 esetében az, amikor George W. Bush az ország jelképes
vezetőjeként egy rendkívüli válságos helyzetben - noha már
tájékoztatták a tragikus eseményekről - tovább olvassa a
"kedvenc kecskémről" szóló történetet a diákoknak
abban a floridai iskolában, ahol éppen látogatást tett. Ebben a
kritikus időpontban az Egyesült Államok kormányát valójában
egy főrangú köztisztviselő, az állami bürokrácia rangidős
tagja, Richard Clark vezette, és ő volt az, aki
isteni sugallatra mindjárt tudta, hogy az egész tragédiáért az
Al-Kaida felelős, s a legfőbb bűnös az a személy, aki
Afganisztánban egy barlangban ül, és hordozható számítógépéről
vezényli a világtörténelem legnagyobb méretű és
legbonyolultabb terrorista műveletét.
Mi
szüli az összeesküvési elméleteket?
A
szeptember 11-i eseményekre vonatkozó hivatalos álláspont
bírálóit a leggyakrabban azzal mellőzik vagy hallgattatják el,
hogy összeesküvési elméleteket terjesztenek. Az empirikus
kutatás, az empíria, a valóság tényeinek feltárása és
értelmezése, a létező gyakorlat tudománya. Az elmélet (a
teória) a valóságban tendenciaként létező, vagy más módon
rejtve maradó lehetőségek, valószínűségek és
szükségszerűségek módszere feltárása és elemzése. Az
empirikus kutatásra, a valóság tudományára (empiriára),
valamint teoretikus elemzésekre, a lehetőségek, valószínűségek
és szükségszerűségek tudományára (a teóriára) egyformán
szükség van.
A
tömegtájékoztatási intézmények és a hivatalos tudományosság
képviselői az összeesküvési elmélet kifejezést lekicsinylő,
szinte megvető értelmezésben használják. Mintha egy
álláspontnak a címkézése és minősítése egyenlő lenne annak
a cáfolatával. Ez a módszer nemcsak demagóg, de becsületesnek
sem tekinthető, minthogy a hivatalos magyarázat gyakorta maga is
egyfajta összeesküvési elmélet, amely nincs bizonyítva és
sokszor meseszerű elképzelésekre támaszkodik. A hivatalos
verzióként terjesztett összeesküvési elmélet abban különbözik
a bíráló, elemző összeesküvési elméletektől, hogy még
akkor is, amikor sokkal jobban elrugaszkodik a valóságtól, mint a
becsmérelt elméletek, a tömegtájékoztatás kritikátlanul
elfogadja és terjeszti. Így, pl. 9/11 után azt akarja elhitetni a
hivatalos magyarázat (cover story), hogy egy súlyos beteg ember,
aki rendszeresen vesedialízis-kezelésre szorul, képes volt
levezényelni afganisztáni rejtekhelyéről, hordozható laptop
számítógépével a történelem legbonyolultabb terrorista
cselekményét a világ legvédettebb légterében.
Ez
a legendának is beillő fantasztikus magyarázat csupán azért nem
összeesküvési elmélet, mert a nemzetközi pénz- és korporációs
oligarchia tulajdonában lévő tömegtájékoztatási ipar ezt a
tömegfogyasztásra szánt terméket tálalja fel nemcsak az
amerikaiaknak, de a világ közvéleményének is. Ez a legenda úgy
válik tiszteletre méltó és elfogadható állásponttá, hogy a
korporációs média nap-nap után ezt sulykolja a neki
kiszolgáltatott nézőknek és hallgatóknak. Azok a kisebbségi
bírálatok és elemzések, amelyeket a tömegtájékoztatási ipar
nem terjeszt, azok megmaradnak összeesküvési elméletnek,
amelyekben egy konformista és törvénytisztelő állampolgár már
nem hihet, függetlenül attól, hogy egyébként milyen tényekkel
és érvekkel lehet alátámasztani.
A
pénz-és korporációs-oligarcha tulajdonában lévő
tömegtájékoztatáshoz hasonlóan járnak el az általa kívülről
ellenőrizett, a formális államszervezethez tartozó döntési
központokban is. Az ENSZ Közgyűlésén 2001. november 10-én
többek között a hivatalos amerikai álláspontban olvashattuk,
hogy "Az igazat kell megmondanunk a terrorról. Ne tűrjük el
soha a felháborító összeesküvési elméleteket a szeptember
11-i támadással kapcsolatosan. Ezek rosszindulatú hazugságok,
amelyek megpróbálják a felelősséget elterelni a terrorista
bűnösökről."
Az
összeesküvési elmélet szitokszóvá átalakítása lehetővé
tette minden olyan erőfeszítés megbélyegzését, amelynek a
célja a hivatalos ködősítés átvilágítása. Egy ilyen
általános megbélyegzés lehetővé teszi a figyelem elterelését
a tényekről és azok intellektuális bátorsággal történő
elemzéséről. Ilyen módon az összeesküvési elmélet terminus
maga is egyfajta szellemi-ideológiai terrorizmust fejez ki, mert az
a célja, hogy eleve belé fojtsa a szót az eltérő vélemény
hangoztatójába. A szólásszabadság pedig nem jelent mást, mint
az eltérő vélemény hangoztatásához való jogot. Ahhoz sem
bátorságra, sem szólásszabadságra nincs szükség, hogy valaki
egyetértsen a hatalommal, illetve, hogy egy nagyhatalom vezetőjének
"minden kockázatot vállalva" hivatalosan is a tudomására
hozza: milyen kiemelkedő elnöknek, politikáját pedig mennyire
igazságosnak és humánusnak tartja, mert az a demokrácia globális
terjesztésének és a világszabadságnak a nemes ügyét
szolgálja.
Az
összeesküvés egyébként nem jelent mást, mint szervezettséget
és együttműködést. Közös érdekű emberek közös stratégiát
dolgoznak ki, majd annak megfelelően együttműködnek az
elfogadott célok eléréséért. Ha mindezt az eredményesség
érdekében igyekeznek titokban tartani, akkor már előttünk áll
nem az összeesküvési elmélet, hanem maga az összeesküvési
gyakorlat, amely olyan régi, mint az emberiség. A szervezett
politikai cselekvésnek ez a formája nem mindig valamilyen
bűncselekménynek az elkövetésére irányul. Machiavelli még a
Beszélgetések (Értekezések) című munkájában úgy határozza
meg az összeesküvést, hogy az titkos szövetkezést jelent az
uralkodó megölésére és a hatalom megragadására.
A
paranojás politikai stilus
Richard
Hofstadter a Columbia Egyetem tanára a Harper's magazinban
1964. novemberében megjelentetett egy tanulmányt: "The
Paranoid Style in American Politics" (Az üldözési mániás
amerikai politikai stílus) címmel. Hofstadter elemezve a
nemzetközi bankárokat ért bírálatot az 1880-as és 1890-es évek
Amerikájában valójában azt bizonyítja be, hogy ez a kritika
profétikusnak bizonyult, mert például Lord Montagu Norman-nek, az
Angol Bank elnökének, valamint a New York-i FED elnökének,
Benjamin Strong-nak kulcsszerepe volt az 1929-es pénzügyi
összeomlás előidézésben. Ugyancsak az 1880-as évek
amerikai "préri populistái" igazát
bizonyította a Nemzetközi Valutaalap egész történtete a II.
Világháború után napjainkig. Ennek dacára a New York-i
professzor számára az angolszász pénzoligarchia bírálói a
paranoiások, akik nem tudnak szabadulni téveszméiktől.
Hofstadter
tanulmánya a John F. Kennedy elnök elleni merénylet után látott
napvilágot és ekkor a közéletben széles körű vita folyt
arról, hogy kik ennek a történelem menetét megváltoztató
bűncselekménynek a valódi elkövetői. Hoftstadter valójában
azt akarta megbízói nyomán a közvéleménnyel tudatni, hogy
mindenki üldözési mániában szenved, aki nem fogadja el igaznak
a Warren Bizottság jelentését. A Columbia Egyetem tanárát az
sem zavarta, hogy az a Nyugat-Európa, amelyet nem lehetett "préri
populizmussal" megvádolni, sokkal kritikusabb álláspontot
foglalt el a Warren Bizottság - azóta már bebizonyított -
felületességeivel és hamisításaival szemben.
Hofstadter
és követői kedvenc munkamódszere az általuk ellenszenvesnek
tartott politikai erők becsmérlése, cimkézése. A populisták is
megkapták a paranoiás minősítést. Orvosi értelmezésben a
paranoiás attól tart, hogy összeesküdtek körülötte, s ennek
az összeesküvésnek ő maga (vagy ő is) a célpontja. Hofstadter
tudománytalanul eltúlozva azt állítja, hogy mindenki paranojás,
aki elfogadja bármilyen összeesküvés (vagy összeesküvések)
létezését. Ez megkerüli a választ arra a kérdésre, hogy
alátámasztható-e tényekkel, bizonyítékokkal és érvekkel egy
összeesküvés léte vagy nem-léte. Jól felkészült jogi
szakemberek, ügyvédek, vizsgálóbírók és történész kutatók
támasztották alá meggyőző módon összeesküvések létezését,
s ennek megfelelő jogerős bírósági ítéletek is születtek.
Hofstadter mégis paranojásnak minősít mindenkit, aki elfogadja
összeesküvés létezését. Már említettük, hogy a történészek
szinte minden korszakban kimutatták bizalmas és titokban tartott
megállapodások létezését bizonyos érdekcsoportok között,
akik összehangoltan cselekedtek közös céljaik eléréséért.
Még a legnagyobb hatalmú diktátorok is használták az
összeesküvést, mint hatalomgyakorlási módszert. Ezt tette
Hitler, amikor leszámolt Ernst Röhm-mel és fegyvereseivel,
továbbá Sztálin is, amikor, pl. létrehozta a Testvériség nevű
titkos szervezetet a nem kellően engedelmeskedő vezetői garnitúra
lecserélésére az 1940-es évek végén.
Az
Egyesült Államok jelenlegi társadalmi és politikai rendszere már
eltávolodott az Alapító Atyák által létrehozott köztársasági
rendszertől, amelynek lényege a vagyon decentralizációján
alapuló széleshatáskörű önigazgatási rendszer, valamint a
központi államhatalom alulról jövő ellenőrzésének a
lehetősége. Amióta létrejött a magánpénz-monopólium és
nyomában a tulajdon centralizációja, azóta egyre inkább
tekintélyuralmi módszerekhez nyúl a szövetségi állam vezetése
és korlátozza az állampolgárok egyéni és társult
önrendelkezését. Egyes kutatók szerint (közéjük tartozik
Tarpley is), a mai Egyesült Államok társadalmi berendezkedésére
már az oligarchikus rendszer a jellemző, amelyben kitüntetett
szerepe van a pénzvagyon-tulajdonos plutokráciának.
Az
oligarchikus hatalomgyakorlásnak az összeesküvés rutinszerű és
tipikus velejárója. Ezt a hatalom oligarchikus rendszerekre
jellemző többközpontúsága követeli meg. A viszonylag önálló
pénzügyi, gazdasági és tájékoztatási központok szükségessé
teszik a különböző oligarcha-csoportok együttműködését a
formális politikai intézmények hatékonyabban ellenőrzése
végett. Saját stratégiájukat így tudják politikai döntésekké
átváltoztatni. Kialakultak és egyre nagyobb szerephez jutnak az
állami-, félállami és kifejezetten magánjellegű titkos
szervezetek, hírszerző-szolgálatok, amelyek már tevékenységük
természeténél fogva konspirációs modelleket követnek
gyakorlati munkájukban. Mit jelent például egy titkos művelet
(covert operation)? Különböző szervezetek, csoportok és
személyek által eltervezett, koordinált akciókat, amelyek
elvezetnek az előre kijelölt cél eléréséhez. A
titkosszolgálatok eleve úgy működnek, hogy tevékenységüket
maximálisan elrejtik a közvélemény nyilvánossága elől. A
történelem tanúsága szerint az oligarchikus társadalmi és
politikai rendszerben szükségszerűen jutnak meghatározó
szerephez a titkosszolgálatok.
Mindezt
természetesen le lehet tagadni. De aki ezt nem érdekből vagy
tájékozatlanságból, hanem meggyőződésből teszi, az azt is
bizonyítja, hogy nem érti a jelenlegi pénzuralmi rendszer
működését. Ennek lényege, hogy a pénzügyi és gazdasági
korporációk a magánpénz-monopólium segítségével átvették a
politikai, gazdasági és társadalmi élet - beleértve a
kultúrális és tájékozatási szféra - irányítását is. Az a
beteges kényszer is egyfajta összeesküvés, amely
tagad minden szervezett és titokban tartott együttműködést, és
az összeesküvési elmélet követőjének minősít mindenkit, aki
az ilyen titkos együttműködésre felhívja a figyelmet. Ma az
egyik leghatékonyabb és legkönyörtelenebbül megvalósított
összeesküvés az emberek tudatának a módosítása. Az
összeesküvési elméletre hivatkozva akarják elfojtani az önálló
gondolkodást, a tudományos kutatók pedig elveszíthetik
megélhetésüket, ha az összesküvési elmélet követőjének
bélyegzik őket. Ma már az a helyzet, hogy az a társadalomtudós,
akire rásütik, hogy konspirológus, az előbb-utóbb elveszíti
állását.
Az
összeesküvési elmélettel történő vagdalkozás - cimkézés,
minősítés - minden célra felhasználható támadást jelent az
önállóan gondolkodó személy ellen. Ez az eljárás jó példa
arra, hogyan kell elhallgattatási módszerré emelni az ad
hominem érvelést. Ennek az érvelési módszernek az a
lényege, hogy nem a vita tárgyára épít, hanem a vitapartner
személyi tulajdonságait vagy személyes érdekeit veszi célba. A
tömegtájékoztatásban általános gyakorlattá vált, hogy ha a
véleményformálók, kommentátorok és műsorvezetők nem értenek
valamilyen érveléssel egyet, akkor nem ellenérvekkel próbálják
legyőzni az ellenfelet, hanem egyszerűen kijelentik: vitapartnerük
az összeesküvési elmélet híve és ezért nem is érdemes vele
eszmecserét folytatni. Ma már az általánosan használt
félretájékoztatási technika az "összeesküvési elmélet
elutasítása". Már utaltunk rá, hogy a kimunkált
összeesküvési elméletek azért jönnek létre, mert a
cáfolhatatlan bizonyítékot jelentő dokumentmok és más
megbízható információk nem állnak rendelkezésre.
Hipotézisekkel, gondolati kisérletekkel kell átmenetileg pótolni
őket, hogy a szervezett közhatalom és a szervezett magánhatalom
által terjesztett hivatalos verzió ellentmondásait meg lehessen
logikusan magyarázni. Ha nem lenne a túltengő, valójában a
felelősség alóli kibújást szolgáló titkolódzás, akkor
minderre nem lenne szükség.
Korábban
pontosan a tájékoztatás elmaradottsága folytán könnyen
elterjedtek olyan feltételezések, hogy ezt vagy azt a személyt
meggyilkolták, ezt vagy azt az árut eltüntették, hogy kapzsi
kalmárok állnak az áremelkedések mögött és ehhez hasonlók.
Ma az a probléma, hogy az embereket érintő legtöbb döntést
olyan konkrétan nem megfogható, arctalan személyek és csoportok
hozzák, például a hatalmas nemzetközi korporációk
testületeinek az ismeretlen tagjai, akik miután személyükben
ismeretlenek, így azokat a motívumokat sem lehet tudni, amelyek
döntéseikhez elvezettek. Mivel a demokrácia fokozatosan átalakult
a befektető pénzvagyonos oligarchák és a tulajdonukban lévő
korporációk uralmává, így a társadalom egészének áttekintése
- beleértve a gazdasági és kulturális életet is - csaknem
lehetetlenné vált.
Nem
véletlen, hogy Joel Bakan: The Corporation című
munkája, amely 2004-ben jelent meg Londonban és New York-ban, a
belőle készült filmmel együtt máris világsikert ért el. Bakan
abból indul ki, hogy a nemzetközi korporációk és
multinacionális világcégek a jelenlegi jogi szabályozás
értelmében jogi személynek minősülnek. Ezért a személyekre
jellemző legfőbb követelményeket és tulajdonságokat is számon
kell kérni rajtuk. A jogi személy ugyanis ugyanúgy írányít,
mint egy természetes személy - ha pedig egy természetes személy
lehet pszichopata, akkor egy jogi személy is lehet beteg.
Bakan
részben kölcsönvette a pszichológusok és a pszichiáterek
fogalmi rendszerét és elemzési módszereit. Megállapította,
hogy lélektani és elmekórtani szempontból az uralmat gyakorló
korporációkat a felelőtlenség jellemzi. Ez látható abból,
ahogyan szűklátókörű és önző céljaik érdekében mások
alapvető szükségleteit és érdekeit kockára teszik. A
korporáció azért is pszichopata, mert gátlástalanul manipulál.
A nagyobb profitra törekedve lelkiismeretlenül manipulálja a
tömegtájékoztatási eszközök segítségével a közvéleményt.
Pszichopata
a korporáció azért is, mert nagyobb, és még annál is nagyobb
méretű akar lenni. Eric Fritz Schumacher már az 1960-as évek
elején bebizonyította "Small Is Beautiful" című
világhírű könyvében, hogy az emberiség érdekeit nem
szolgálják, ha az emberi mértékhez (a homo mensurához) igazodó
és a természetes méretű közösségeket kiszolgáló
vállalatokat, gazdasági társulásokat felszámolják és helyükre
arctalan, nemzetközi vállalatbirodalmak lépnek. Igen sok olyan
gazdasági tevékenység van, amit közepes és kisebb méretű
gazdasági szervezetekkel hatékonyabban lehet elérni. Joel
Bakan szerint azért is betegnek nevezhető a korporációs
jogi személy, mert vezetői az anonimitás mögé rejtőzködve nem
vállalják a felelősséget döntéseikért. Vakmerően
kockáztatnak akkor is, amikor óvatosan és körültekintően
kellene eljárniuk De beteg személyiségű a korporáció azért
is, mert szervezeti felépítésénél és működésének
természeténél fogva is képtelen arra, hogy lelkiismeretfurdalást
érezzen, s így legalább utólag kijavítsa elkövetett hibáit. A
korporáció koros lelkialkatú "jogi személy" azért is,
mert önmaga valódi lényegét álcázva viszonyul más
személyekhez - a hús-vér természetes emberekhez és az ő
társulásaikhoz - kultuszt űzve a túltengő titoktartásból. Aki
mindezeket a tulajdonságokat összeteszi az meg kell, hogy
állapítsa: a transznacionális vállalatbirodalmak és a
multinacionális világcégek legenyhébb esetben
is borderline-személyiségnek tekinthetőek.
Nyilvánvaló,
hogy nem lehet a konkrét emberre, annak egészségi állapotára és
lelki világára vonatkozó személyiség-zavarokat, amilyen az
úgynevezett borderline-személyiség, egy mesterséges jogi
konstrukcióra, a jogi személyre alkalmazni. Azt azonban mégis
átvehetjük, hogy a borderline személyiségzavarban szenvedő
pszichopata korporáció magányos és elszigetelt. Valahányszor
úgy érzi, hogy veszteség éri, akkor fenyegető lesz, és
dührohamot kap. Paranoid vádaskodásba kezd, vagy lekicsinylő
módon gondolkodhat azokról, akikkel együttműködik, akiket
kihasznál, vagy akikkel versenyezni kénytelen, és veszít.
Mindebből
nem következik az, hogy valamennyi jogi személyiségű gazdasági
szervezetnek szükségszerűen morbidan kell viselkednie. Amit Joel
Bakan hangsúlyoz, az viszont igaznak tűnik. Eszerint a
korporációnak a szervezeti felépítése és működési rendje
az, amely erre a pszichopatának minősíthető beteges magatartásra
kényszeríti. Ennek oka, hogy a korporáció szerkezete és
működése egyetlen célra szűkül: a profit és a shareholder
value (a részvénytulajdon értéke) minden áron történő
növelésére az anonim részvénytulajdonosok gazdagodási
igényeinek a kiszolgálására. A korporációnak minden egyéb
szempontot, ha lehet, mellőznie kell. Más szempontokat csak akkor
vehet figyelembe, ha arra az állam és a jogrend kényszeríti,
vagy a társadalom ellenállása rákényszeríti.
A
korporációk irányítóit tehát egyetlen felelősség terheli: a
részvénytulajdonosok érdekeinek a szolgálata. Az emberi élet
egyéb szükségletei iránt közömbösek és a társadalmi
felelősséghez ellenségesen viszonyulnak, mert az abból származó
követelmények teljesítése nem szolgálja a korporáció
profitjának a növelését. Vannak persze olyan helyzetek is,
amikor a társadalmi felelősségből származó kötelezettségek
teljesítése - részlegesen - magának a korporációnak az
érdekeit is szolgálja. Ilyen egybeesés esetén az adott óriáscég
hajlandó más fontos érdekeket is figyelembe venni, nemcsak saját
profitjának a növelését. Erre is lehet példákat találni.
Ilyen például az, amikor a Toyota kifejezetten
támogatta az úgynevezett hibrid autóknak a gyártását és
forgalomba hozatalát, mert ezzel nemcsak a környezet védelmét
szolgálta, hanem a saját üzleti céljait is, mert előnyre
tehetett szert a világpiacon egy új technológia bevezetésével.
Ha
ennyi probléma van az elvont jogi személyiséggel rendelkező
korporáció magatartásával, akkor meg kell vizsgálni, hogy ki
találta ki ezt a jogi konstrukciót, és ki hozta létre ezt az
absztrakt "személyt". Természetesen a pénzügyi-gazdasági
rendszer, és az azt kiszolgáló jogtudomány terméke a jogi
személy. A pénzoligarchia igényeihez igazodó jogszabályok
tették olyanná amilyen. Ezért ahhoz, hogy jogszabályokkal meg
lehessen változtatni szervezeti felépítését, struktúráját és
működését, ahhoz a pénz-és korporációs oligarchia
hozzájárulását is el kell nyerni. A magán pénzügyi
szervezetek, a kizárólag magánellenőrzés alatt álló központi
bankok, a magántulajdonban lévő kereskedelmi bankok, befektető
alapok, biztosító társaságok, a nemzetközi pénzügyi közösség
és a tulajdonukban lévő mintegy 400 globális méretű
óriás-korporáció ma már óriási hatalom felett rendelkeznek és
meg tudják akadályozni olyan jogszabályok elfogadását, amelyek
nagyobb társadalmi felelősséget kényszerítenének rájuk. A
korporációk hatalma ma már oly nagy, hogy átértelmezve a
demokráciát meg tudják azt bénítani, és a demokratikus
rendszert alapjaiban meg tudják változtatni, miközben továbbra
is népszuverenitást hirdetnek, az állampolgárok
szabadvállakozáson alapuló önrendelkezését. A korporációk
hatalmát úgy is kifejezhetjük, hogy az egy szervezett
magánhatalom, amelynek a gazdasági alapja az emberiség közös
munkájának eredményeként előálló, de mégis magánellenőrzés
alá vett, privatizált közvagyon. Ezért nemcsak vagyoni kérdésről
van szó privatizáció esetén, hanem a közügyek intézésének
és a közhatalom átadásának az átadásáról is.
Visszatérve
az összeesküvési elmélethez, ma a választott politikusok ritkán
számoltathatók el, és csak korlátozottan vonhatók felelősségre
tetteikért. Ez nemcsak a fejlett Nyugat országaira érvényes,
ahol a nagy korporációk megszülettek, és ahol szervezett
magánhatalom is a legnagyobbra növekedhetett. Ez érvényes a
szovjet birodalom utódállamaira, többek között Magyarországra
is. Nem véletlen, hogy a közelmúlt egyik legsikeresebb
politikatudományi műve "Egy következmények nélküli
ország" (Fritz Tamás, 1998.) címet viseli.
A
világ egyetlen szuperhatalmának a választott politikusok mögött
meghúzódó tényleges irányítói - a korporációk irányító
posztjait viselő oligarchák - rendelkeznek a valódi hatalommal.
Hozzájuk sorolhatók az olyan szigorúan titokban működő
kormányzati intézmények is, mint a National Security Agency,
illetve a Homeland Security Department, az általuk finanszírozott
titkos kutatási programokat folytató szervezetek, valamint az FBI
egyes részlegei. A hadsereg és annak titkos hírszerző és
elhárító szolgálata is egyre nagyobb létszámú és
tevékenysége egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. Ez az egész
komplexum arra törekszik, hogy elkerülje a nyilvánosságot, mert
az akadályozhatja a hatékonyságát. Éppen ezért a közvélemény
meg van arról győződve, hogy sokkal több történik a színfalak
mögött, mint amiről olvashat az újságokban, vagy amiről
tájékozódhat az elektronikus médiumokból.
Kijelenthetjük,
hogy általános gyakorlattá vált az érdemi vita elkerülése
azzal, hogy az ellenfélre rásütjük, hogy összeesküvési
elmélet követője. Ebbe az is beletartozik, hogy ha súlyos
következményekkel járó merényletekre, terrorcselekményekre
kerül sor, akkor azokért rendszerint magányos elkövetőt,
esetleg elkövetőket tesznek felelőssé. Ez alól természetesen
kivétel az az eset, amikor a hivatalos álláspont szól
nagyszabású összeesküvésről, ahol összeesküvők egész
hálózata működött együtt a terrorcselekmény elkövetésében.
Erre jó példa Oszama bin Laden és az Al-kaida. Vagyis még az
összeesküvések minősítésénél is kettős mérce érvényesül.
Ha a hatalom ellenfeleinek a leleplezésről van szó, akkor lehet
szó összeesküvésről. Ha magának a hatalomnak van rejtegetni
valója, akkor ott összeesküvésről természetesen szó sem
lehet.
A
kötelező divattá vált összeesküvési-elmélet-tagadás maga is
összeesküvési elmélet, amelynek célja a hatalommal rendelkező
személy vagy személyek, továbbá szervezetek védelmezése.
Legfőbb szerepük úgy befolyásolni a közvéleményt, hogy a
védelemben részesülő személyekről, csoportokról és
intézményekről semmi olyasmi ne kerülhessen nyilvánosságra,
amely arra utalna, hogy a törvényes politikai folyamatok mögött
jogellenes tevékenység is folyna, szigorúan eltitkolva a lakosság
elől. Ezért leginkább arra összpontosítanak az
összeesküvési-elmélet-tagadás képviselői, hogy bebizonyítsák,
nem létezik a látható kormány mögött egy úgynevezett
árnyékkormány, amely tevékenységében olyan szervezetekre
támaszkodna, mint a szabadkőművesek, egyéb titkos társaságok,
zárt klubok, a bilderbergerek, a trilateralisták, valamint a New
York-i Külkapcsolatok Tanácsa és a Londoni Királyi Külügyi
Intézet hálózatához tartozó szervezetek, valamint egyes egyházi
intézmények is, úgy, mint a jezsuiták és az Opus Dei. Ez csak
egy példálózó felsorolás, itt a lényeg az, hogy tagadják,
amit Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok 26. elnöke mondott.
Eszerint: "A látható kormány mögött trónol egy
láthatatlan kormány, amely nem tartozik hűséggel a népnek, és
nem ismeri a felelősséget. Az államférfi feladata ennek a
láthatatlan kormánynak a megsemmisítése, a korrupt üzlet és a
korrupt politika közti szövetség széttörése."
Miért
nincs igaza az összeesküvési elmélet tagadóinak?
Az
egyik érvük az, hogy az összeesküvési elmélet terjesztői
olyan következtetéseket fogadnak el, amelyek nincsenek
bizonyítékokkal kellően alátámasztva. Ezért valójában csak
egy elképzelt és nem valóságos összeesküvésről van szó.
Álláspontjukat szerint nem minden összeesküvésre vonatkozó
állítás téves, de az összeesküvési elméletek túlnyomó
része vagy bizonyíthatóan hamis, vagy pedig nem cáfolható.
A
cáfolhatóság (falsifiability) fontos elgondolás. Kidolgozója
Karl Popper a London School of Economics egykori tanára volt. Egy
hipotézis, egy elmélet nem tekinthető tudományosnak, ha nem
teszi lehetővé, hogy bírálói megcáfolják és bebizonyítsák
róla, hogy hamis vagy téves. A cáfolhatóság nem azt jelenti,
hogy az adott hipotézis vagy elmélet hamis. Azok, akik a
falszifikáció Karl Popper által támasztott követelményét
elfogadják, azt is állítják, hogy ami nem cáfolható, az nem is
nevezhető tudományosnak. Így például a pszichoanalízis
tanításai ebbe a kategóriába esnek. De Karl Popper ide sorolta
az ideológiák jelentős részét, így a marxizmust is. Mindebből
az is következik, hogy a tudomány empirikus jellege a
cáfolhatóságában áll. Ez az egyedüli lehetséges viszony a
falszifikaciós módszer szerint egyrészt az elmélet, másrészt a
gyakorlat és tapasztalat között. További következmény az is,
hogy ez választja el a tudást a nem tudástól. A jó tudós célja
tehát nem lehet más, minthogy cáfolható elméleteket állítson
fel és utána saját maga tegyen meg minden lehető erőfeszítést
arra, hogy állításait és tételeit megcáfolja.
Karl
Popper tanításaival az a probléma, hogy nem választja el
világosan a természettudományokat (amelyek konvergens
problémákkal foglalkoznak) a társadalomtudományoktól, (amelyek
emberközpontúságuk miatt divergens problémákkal foglalkoznak).
Ha a természettudományban valamilyen tudományos elmélet
kétségessé válik, akkor laboratóriumi kísérletekkel
ellenőrizni lehet és ki lehet mutatni tévességét. Ha a kísérlet
eredménye az, amit az elmélet állít, akkor az igaznak
tekinthető. Ha viszont kísérletekkel nem lehet igazolni az
elméletből következő eredményeket, akkor az az elmélet
megcáfoltnak tekintendő. A természettudományokban is vannak
olyan elméletek, amelyek ily módon nem falszifikálhatóak. Ilyen
például a világegyetem keletkezésére vonatkozó úgynevezett
"Bing Bang" elmélet. A lényeg azonban az, hogy az
emberrel kapcsolatos tudományokban Karl Popper módszere nem
érvényes.
Ami
a természetben történik, az a természeti törvényeknek
megfelelően zajlik le. Ami azonban az emberekkel, az emberi
társadalommal történik, nem választható el az emberek személyes
közreműködésétől, mert az emberi törekvések is befolyásolják
a történéseket. Az összeesküvési elméletek is emberi
társadalommal kapcsolatos kérdésekre próbálnak választ adni.
Élettartamuk viszonylag rövidnek mondható. Így például a John
F. Kennedy merénylettel kapcsolatos különböző úgynevezett
összeesküvési elméletek csak addig fogják tartani magukat, amíg
nem vállnak kutathatóvá az ezzel kapcsolatos és továbbra is
szigorúan őrzött dokumentumok. Tájékozódásunk szerint ezeket
2035-ben kívánják kutathatóvá tenni. Ha erre valóban sor
kerül, akkor a JFK merénylettel kapcsolatos elméletek lekerülnek
a napirendről. Az összeesküvési elmélet állandó emlegetése
előítélet, a megismerést szolgáló erőfeszítések
akadályozása. Aki minduntalan erre hivatkozik, okosabbnak képzeli
magát a történelemtudomány szakavatott képviselőinél. Ezen az
sem változtat, hogy vannak olyan történelmi események, amelyek
rekonstrukciója évtizedek, sőt évszázadok múltán már alig
lehetséges, és így az igazságot teljes egészében feltárni,
visszamenőleg már nem lehet.
Fennmarad
annak a megválaszolása, hogy milyen ismérvek szerint lehet
megbízhatóan eldönteni, hogy az egyik összeesküvési elmélet
teljesen alaptalan, a másik viszont megközelíti a rejtőzködő
valóságot. Minden fajta hipotézis esetében a kritikusan elemző
tud különbséget tenni téves vagy mondhatni "ordítóan"
valószínűtlen feltételezések között, és olyanok között,
amelyek legalábbis életszerűek és kiállják az időrendi és a
logikai elemzés próbáját. Sokan az új világrendre vonatkozó
elképzeléseket valamiféle szocialista találmánynak tartják,
minthogy a kommunisták és a bolsevikok "a múltat végleg
eltörölve" a világkommunizmus teljes győzelmét hirdették.
Ebből a feltételezésből viszont az is következne, hogy olyan
politikusok, mint idősebb George Bush és Bill Clinton egykori
elnökök, akik szintén az új világrend híveinek vallották
magukat, valamiféle szocialista jellegű világ-összeesküvést
támogattak volna. Ezt az ellentmondást úgy lehet feloldani, hogy
a szocialisták részéről hirdetett új világrend és a másik
oldalról, a pénzügyi és korporációs oligarchia által
támogatott új világrend valójában ugyanazon közös
világstratégiának a két változata. Fontos különbség van a
két változat között, de ennél lényegesebb az, amiben
megegyeznek: mind a kettő egy globális méretű, központilag
irányított világrendszert kíván létrehozni, amelyben egy szűk
integrált hatalmi elit rendelkezik a pénzügyi, gazdasági
hatalommal és ennek segítségével a politikai élet legfőbb
irányítását is kézben tudja tartani.
A
szocialista-kommunista változat szerint ez az elit a pártállam
segítségével teszi rá a kezét a társadalom vagyonára, és
állammonopolista módszerekkel irányítja a gazdasági életet. A
teljesen vagyontalan emberek pedig ki vannak szolgáltatva neki. A
szocializmus bolsevik változatában ez kiegészül a legdurvább
rendőri módszerekkel, az emberi és a politikai szabadságjogok
megtagadásával. Az új világrend pénzuralmi változatában a
magánpénz-monopóliummal rendelkező nemzetközi pénzügyi
közösség a pénzrendszer segítségével centralizálja
globálisan a termelővagyont a saját ellenőrzése alatt, majd
pedig pénzügyi és gazdasági erejét felhasználva vonja
ellenőrzése alá a politikai folyamatokat. A pénz-és
korporációs-oligarchia azért akar ilyen egy központból
irányított világrendszert, hogy monopol helyzetét hosszú időre
bebiztosítsa, és zavartalanul tudja politikai, katonai hatalommá
átváltani.
A
konspirációs elméletek főbb területei
Az
úgynevezett titkos társaságok és zárt klubok, valamint
"testvéri" (fraternalizáló) szövetségek mindig is
kíváncsiságot ébresztettek azokban, akik ezekből kimaradtak. A
titkosságot ebben az esetben ott annyit jelent, hogy az ilyen zárt
társaságoknak, kluboknak, szervezeteknek a tagjai nem hozzák
nyilvánosságra tagságukat. Ennek rendszerint az is az oka, hogy
szigorúkemény esküt kell letenniük a titoktartásra. Ma már a
nagymultú, zárt és titkos társaságok kevésbé zártak, de
hierarchikus felépítésüknél fogva ma sem lehet kizárni, hogy
legfelsőbb szintű vezetésükben helyet foglalnak olyan beavatott
személyek, akik egyedül ismerik a legfontosabb célokat és
megvalósítandó feladatokat.
Még
ma is a szabadkőművesek tekinthetők az egyik legfontosabb ilyen
titkos társaságnak. Akik nem csak a hivatalosan oktatott
történelmet ismerik, hanem elmélyednek az elhallgatott történelem
tanulmányozásában is, azok tudják, hogy a szabadkőművesek
meghatározó szerepet játszottak az amerikai függetlenségi
háborúban és a francia forradalomban. A szabadkőműves tanítások
egyik kulcseleme a vetélkedés a hagyományos vallásokkal,
pontosabban a harc ellenük. Céljuk a születésen alapuló uralmi
rendszerek lecserélése köztársasági államformájú
demokratikus politikai rendszerekre, és egy szabadkőműves elvekre
épülő "világköztársaság" megteremtése. Az Egyesült
Államokban oly nagy volt a szabadkőművesek befolyása, hogy ennek
korlátozására még szabadkőműves-ellenes párt is létrejött a
XIX. században.
Nagy
irodalma van a Bajorországban megszerveződött titkos illuminátus
rendnek, amelyről ma már kellően bizonyítható, hogy a
frankfurti bankárok finanszírozták. Az illuminátusok feladata az
volt, hogy beépüljenek be a tekintélyes létszámmal bíró
szabadkőműves páholyokba és átvegyék titokban azok az
irányítását. Megmosolyogtató az az érvelés, hogy azért téves
elmélet ma is illuminátusokról beszélni, mert Bajorországban
királyi rendelettel 1785.-ben betiltották az Adam Weishaupt által
alapított, de a frankfurti és berlini bankárok által
finanszírozott titkos illuminátus rendet. Ennek is fő célja az
Új Világrend - a Novus Ordo Seclorum - létrehozása volt.
Emlékeztetünk arra, hogy a Novus Ordo Seclorum felirat kezdettől
fogva szerepel az Egyesült Államok hivatalos állami pecsétjén
is.
A
bajor uralkodó 1785-ben az illuminátusoktól elkobzott iratokból
összeállított hivatalos gyűjteményt megküldte az akkori Európa
valamennyi uralkodójának. Adam Weishauptot megfosztották egyetemi
tanári rangjától az Ingolstadt-i Jezsuita Egyetemen, s ezt
követően a Sachsen-Ghota-i hercegi udvarba menekült. E
dolgozatnak nem tárgya felsorolni, hogy mennyi tény bizonyítja az
illuminátus rend további működését. A betiltás ugyanis csak
annyit jelentett, hogy a rend nyíltan nem működhetett, hanem alá
kellett merülnie és egy ideig csak a korábbinál is rejtettebben,
a legszigorúbb titoktartás közepetteban folytathatta
tevékenységét.
Az antiszemitizmus megjelenése
is számos összeesküvési elmélet megszületéséhez vezetett. A
középkori Európában ezek az elméletek elsősorban a vallási
jellegű eltérésekből táplálkoztak. Érdekes megfigyelni, hogy
a modern kori történelem kezdetei óta érvényesül az a
tendencia, hogy a zsidó etnikumhoz tartozó személyeket egyre
nagyobb méretű és egyre fontosabb összeesküvésekkel hozzák
kapcsolatba. Ugyancsak ismert tény, hogy ebben a történelmi
korszakban az országokat irányító fejedelmek, királyok,
uralkodók gyakran rá voltak utalva a zsidó pénzemberekre, akik a
pénzügyeket igen nagy szakértelemmel intézték és cserébe
különböző engedményeket, és hasznot hozó kedvezményeket
kértek a különböző uralkodóktól. Ezért az adott országok
uralkodó rétegei azt képzelték, hogy valójában a pénzügyeket
intéző zsidó közösségek irányítják az államot és nem ők.
Ez a fajta elképzelés volt uralkodó a reformációt és a
vallásháborúkat követően Európa katolikus országaiban. A
protestáns régiókban erős volt a katolikus befolyástól és a
jezsuiták által irányított összeesküvésektől való félelem.
A XIX. század végére, oly nagyra növekedett a pénzügyi
rendszer befolyása a társadalomban, hogy azok a zsidó származású
pénzemberek, akik kulcsszerepet játszottak ennek a pénzrendszernek
az irányításában, ki voltak szolgáltatva annak a vádként is
hangzó ténymegállapításnak, hogy ők kezelik a gazdaság
egészét és a saját hasznuk érdekében, idéznek elő pénzszűkét
vagy pénzbőséget, okoznak gazdasági fellendülést vagy
gazdasági recessziót. Az is történelmi tény, hogy zsidó
származású forradalmárok vezető szerepet játszottak a
szocialista forradalmi törekvésekben és a szocializmus, mint
társadalmi rendszer létrejöttében. Azt tényekkel bizonyították
a kutatók, hogy 1917-es orosz forradalmat egyrészt a Wall Street
bankárai, másrészt Németország zsidó származású bankárai,
a Warburgok finanszírozták. Ezért mind a szocializmust, mind
annak bolsevik-kommunista változatát ezek a kutatók nem
egyszerűen a nemzetközi pénzügyi közösség világuralmi
törekvéseinek tulajdonították, hanem úgy értelmezték, hogy ez
elsősorban a zsidó pénzemberek globális hatalmi törekvéseit
fejezi ki.
A
nemzetiszocialista Németország hivatalos állami ideológiáját
erre a nézetre alapozta, amelyet viszont több szempontból
összeesküvési elméletnek lehet tekinteni. Nemcsak a náci
vezetők, de számos német polgár is úgy vélte, hogy a zsidó
bankárok által irányított nemzetközi pénzügyi közösség
okozta Németország bajait és ők esküdtek össze azért, hogy
egy világháborús konfliktus keretében a kemény gazdasági
riválisnak bizonyuló Németországot kiiktatják, és az
ellenőrzésük alá veszik. Ez a hivatalos állami ideológiává
átalakított összeesküvési elmélet is hozzájárult ahhoz, hogy
a nemzetiszocialista vezetőknek sikerült zsidó-ellenes kirekesztő
politikájukhoz megszerezni a német társadalom jelentős részének
a támogatását. A nemzetiszocialista diktatúra így fölfogható
úgy is, mint ami példázza, hogy milyen veszélyes is lehet, ha
egy részeiben még nem bizonyított, csak feltételezéseken
alapuló elmélet a hivatalos állami politika rangjára emelkedik.
Nagyon is különbözik egymástól - gondolati kísérletekkel - a
valóságban meglévő lehetőségek, szükségszerűségek és
valószínűségek kutatásával feltárni a rejtett történelmi
folyamatokat attól, hogy egy még kemény tényekkel nem
alátámasztott nézetrendszer, egy kormányzat hivatalos politikája
legyen.
Ezektől
az összeesküvési kényszerképzetektől maga Sztálin sem volt
mentes, gondoljunk csak arra, hogy milyen kegyetlenül lépett fel a
Kreml-béli zsidó orvosok állítólagos összeesküvése ellen,
számosat likvidálva, illetve a Gulágba száműzve közülük -
miközben ma már egyértelműen bizonyított tény, hogy ilyen
összeesküvés egyáltalán nem létezett.
Már
az eddigiekből is megállapíthatta az olvasó, hogy sokféle
indíttatású gondolati kísérlet folyik az eltitkolt valóság
feltárására. Ezek a kísérletek természetesen nem választhatók
el a kísérletet folytatók társadalmi helyzetétől, érdekeitől,
törekvéseitől. Azok, akik azt hiszik, hogy az a háttérhatalom,
amelynek a létezését e sorok írója is valóságosnak tekinti
egy bizonyos néphez tartozik, előszeretettel foglalkoznak az
úgynevezett cionista összeesküvésekkel. Itt szükségesnek
látjuk kitérni arra, hogy az a háttérhatalom, amely a
pénzrendszer magánmonopóliuma segítségével már hosszabb idő
óta sikeresen központosítja a saját ellenőrzése alatt -
globális szinten - a világ termelő vagyonát, valójában egyik
néphez sem tartozik. Ez az önálló hatalmi képződmény saját
szükségleteit és érdekeit, valamint ehhez kapcsolódó értékeit
követi és önálló, s önálló érdek és hatalmi centrumnak
számít. A nemzetközi pénzügyi közösség, amely a magját
képezi ennek a háttérhatalomnak, mindent megelőzően önmagához
tartozik, és saját céljait valósítja meg. Ahhoz, hogy
világstratégiáját sikeresen érvényesítse, természetesen
rejtőzködnie is szükséges. A rejtőzködés egyik módja, ha
valamilyen konkrét nép vagy nemzet mögé bújhat, és ezt még
támogatja is.
Ezért
gondoljuk úgy, hogy a háttérhatalmat tárgyi tévedés a
cionizmussal összemosni. Ezért abban is sok igazság van, hogy a
háttérhatalom objektív tanulmányozása, szervezeti felépítése
és működése törvényszerűségeinek mellőzése elősegíti az
úgynevezett cionista összeesküvésre vonatkozó feltételezések
terjedését, amelyek közelebbről megvizsgálva a korábbi
antiszemita összeesküvési elméletek korszerűsített
változatainak tekinthetők. Ez nem azt jelenti, hogy az igazság
feltárására törekvő kutatók semmi hiteleset nem állítanának
a nemzetközi pénzügyi közösség és a cionista mozgalom
kapcsolatáról. Azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a
háttérhatalom elsősorban önmagához tartozik és minden látszat
ellenére elsősorban nem etnikai alapon működik. Működésének
lényegét a pénzrendszer feletti monopolhatalom megszerzése és
megtartása jelenti, nem pedig egyetlen nép felemelkedésének az
önzetlen szolgálata. Noha előszeretettel szereti ezt hirdetni
magáról.
A
politikai gyilkosságok is az összeesküvési elméletek kutatási
tárgyát képezik. Különösen érvényes ez a világot irányító
országok kulcsállásokat betöltő politikusainak a
meggyilkolására. Az ő haláluk ugyanis drámaian megváltoztatja
az adott ország politikai helyzetét és befolyásolja a
világtörténelmet is. Ezek a bűncselekmények rendszerint
nincsenek megfelelően felderítve és azok, akik joggal teszik fel
a kérdést, hogy kinek használtak és kinek az érdekében
állottak, ezekre nem ad választ, hogy egy-egy magányos tettest
tesznek felelőssé. A felderítetlenség pedig tovább növeli a
gyanakvást és további kitartó munkára serkenti a
konspirológusokat. Ezért van az, hogy még 42 év után is izgatja
az embereket John F. Kennedy és testvérének, Robert F.
Kennedy-nek a halála és nem kevésbé az, hogy valójában hogyan
is halt meg az ifjabb John F. Kennedy. Választ várnak azonban
Amerikában arra is, hogy Martin Luther King, a Nobel-díjas színes
bőrű polgári vezető halála mögött milyen erők állottak.
Az
összeesküvési elméletek azonban áthatják a gazdasági életet
is. Az egyik elterjedt nézet szerint számos találmány
szándékosan el van hallgatva, illetve ki van vonva a forgalomból
azért, hogy a hatalmas vállalatbirodalommá növekedett
korporációk továbbra is többlethaszonhoz jussanak. Ezért hiszik
sokan, hogy a kőolajipar-üzlet irányítói akadályozzák például
más energiahordozók elterjedését, így többek között a vízből
nyert hidrogénnel hajtott erőművek és közlekedési eszközök
elterjedését. Ugyancsak az elhallgatott találmányokra vonatkozó
általános kétkedést fejezik ki azok az összeesküvési
elméletek, amelyek az egészségügyre és a betegségek
megelőzésére, elsősorban a rákkutatásra vonatkoznak. Számos
könyv és tanulmány foglalkozik azzal, hogy többek között a rák
gyógyítására vonatkozóan hallgatnak el fontos értesüléseket
a főáramlatú orvosképzésben.
Ebbe
a kutatási körbe tartoznak azok az összeesküvési
feltételezések, amelyek az AIDS-szel (Acquired Immun Deficiency
Syndrom) és a HIV-vel (Human Immunodeficency Virus) kapcsolatosak.
Ezek egyik csoportja abból indul ki, hogy a HIV vírusát azért
kutatták ki világuralomra törő titkos csoportok, mert stratégiai
céljuk a világ lakosságának a csökkentése és ehhez az AIDS és
a HIV hatékony eszközül szolgálhat. Minthogy az AIDS tömeges
járvány méreteit öltötte Afrikában, ezért ezt a nézetet
sokan vallják a fekete földrészen, valamint az Egyesült Államok
afro-amerikai lakossága körében.
Már
szóltunk róla, itt most csak emlékeztetjük az olvasót arra,
hogy a nemzetközi élet és a belső politikai hatalom gyakorlás
szerves részét képezi, hogy számos ország hírszerző
szervezeti céljaik elérésére számos titkos módszert és
eszközt használnak. Ezek közé a titkos módszerek közé
tartozik a szabotázs, a megtévesztő propaganda, és a hatalom
által engedélyezett politikai gyilkosság. A hírszerző
szervezetek, mint a KGB (melynek utódja az FSB = Federalnaja
Szluzsba Bezopasznosztyi, Szövetségi Biztonsági Szolgálat és az
SVR = Szluzsba Vnyezsnej Razvedki, Külföldi Felderítő
Szolgálat), az MI6 vagy a Moszad, illetőleg a kínai Guoanbu
(Goujia Anquan Bu - Állambiztonsági Minisztérium) illetékes
részlege a politikai összeesküvési elméletek figyelmének a
központjában állanak. Ez azért van így a felsorolt
titkosszolgálatok természetéhez tartozik, hogy tevékenységüket
a nyilvánosság elől gondosan rejtve fejtik ki, és a
legfejlettebb félrevezetési technikákat alkalmazzák a
közvélemény megtévesztésére.
Az
egyre titkosabban tevékenykedő állami intézményrendszer egyik
legtitkosabb részét képezi az egyes emberek tudatának
elektronikai eszközökkel történő befolyásolása. Ezek a ma már
igen magas színvonalat elért technológiák jelentős részt
állami pénzügyi támogatással kerültek kifejlesztésre. Céljuk
a benyomulás a magánszférába és ellenőrizni, illetve
befolyásolni a hatalommal kritikusan viselkedő másként
gondolkodókat. Nem lehet csupán képzelgésnek tekinteni mindezt,
hiszen egyre több kemény bizonyíték győzte meg az embereket
arról, hogy ma már tömeges méretekben folyik az agykontroll
tevékenység. A másodlagos és harmadlagos tények
összegyűjtésével, elemzésével foglalkozó kutatók különböző
elméleti konstrukciók felállításával próbálták kideríteni,
hogy a társadalmat irányító hatalmi központok milyen
agykontroll-kísérleteket hajtottak eddig végre és azoknak az
eredményeit miként hasznosítják a gyakorlatban. Ezek közül a
kísérletek közül több is ismerté vált, most csak a HAARP-ra
(High Frequency Active Auroral Research Project) utalunk.
Az
összeesküvési elméletet az igazság feltárása módszereként
alkalmazó kutatók szembesültek azzal is, hogy komolyan kell venni
a más égitestekről a mi bolygónkra érkező űrlényekre
vonatkozó stratégiai elképzeléseket is. A háttérhatalom
szakértői által 1966-ban készített "Report From The Iron
Mountain" (Jelentés Iron Mountain-ből) című tanulmány,
amelyet a washingtoni Védelmi Minisztérium finanszírozott, és a
Hudson Intézet készített, azt kutatta, hogy miként tud egy
hatalmi elit uralmon maradni és megfelelően ellenőrizni az
embereket, hogy azok ne tudjanak ellenük fellázadni. A jelentés
végkövetkeztetése szerint csak a háború alkalmas erre, vagy
pedig valami olyan komoly fenyegetés, amely gazdaságilag pazarló
és pusztító, másrészt hihetően nagyméretű veszéllyel jár
és harmadszor kellő magyarázatot ad arra, hogy mindenki az adott
hatalom szolgálatába álljon és elfogadja annak a rendőri
eszközökkel gyakorolt uralmát.
A
jelentést készítő kutatók számos szempont figyelembevétele
mellett úgy találták érdemes komolyan mérlegelni egy a
világűrből érkező invázió fenyegetésének a hihetővé
tételét az emberek számára. E cél érdekében beindultak
kísérletek, hogy felmérjék a közvélemény reakcióját. Úgy
találták, hogy az űrlények által végrehajtott invázió azért
nem vált ki kellő félelmet, mert nem elég hihető.
A
jelentésről szóló könyv (Leonard Lewin, editor: Report from
Iron Mountain on the Possibility and Desirability of Peace; New
York, Dell Publishing, 1967.) 66. oldalán ez olvasható: "A
háború behelyettesítésére szolgáló politikai eszköz
kifejlesztésének a központi problémája a hitelesség kérdése.
Ezért a világűri versenyre vonatkozó javaslatok végül is nem
feleltek meg a háború gazdasági helyettesítésének. A
legambiciózusabb és legirreálisabb világűri program sem tud
önmagában hihető földöntúli fenyegetést létrehozni. Erősen
vitatták, hogy ilyen fenyegetés képes lenne "a béke végső
reményét" nyújtani egyesítve az emberiséget olyan űrlények
veszedelmes pusztításával szemben, akik más földgolyóról
érkeznek, vagy a világűrből. Olyan kísérleteket ajánlottak,
amelyek egy ilyen földöntúli inváziós fenyegetés hihetőségét
ellenőrizték volna. Lehetséges, hogy egy sor nehezen
megmagyarázható repülő-csészealj jelenség az elmúlt években
valójában csak ilyen kísérlet volt. Ha ez a helyzet, akkor az
eredmény nem túlságosan bátorító.
A
Hudson Intézet jelentését, mint már jeleztük, 1966-ban
készítették és akkor még egy ilyen űrből érkező veszedelem
igen távolinak tűnt. Azóta sok tévéprogram, film és könyv
foglalkozott ezzel a kérdéssel és ma már sokkal elfogadhatóbb,
hogy bolygónkon túl is léteznek intelligens lények, akik esetleg
megfigyelés alatt tartják az emberiséget. Itt tehát egy olyan
félrevezetést szolgáló összeesküvési elméletről van szó,
amelynek az a célja, hogy meggyőzze az embereket: valóságos
veszély fenyegeti őket a világűrből és ez ellen csak egy
központilag irányított világ - az új világrend globális
hatáskörű kormánya képes őket megvédeni.
Hasonló
célból vizsgálta meg a jelentés a világméretű
környezetszennyeződés, mint az emberiség létét fenyegető
globális fenyegetés kérdését. Ehhez a mesterségesen
felnagyított veszélyhez nagy reményeket fűztek azért, mert a
környezetszennyeződés sok nyomát és következményét
szemléletesen lehetett a tömegtájékoztatási eszközök révén
felmutatni. Itt a cél nem a tájékoztatás, hanem a megijesztés
volt. A lakosság sokkal inkább hajlandó beletörődni a csökkenő
életszínvonalba, a növekvő adóterhekbe, a rendőri módszerek
fokozott alkalmazásába, ha mindez az emberiséget hordozó
földgolyó megmentését szolgálja. Az igazság, a kemény
tényeknek való megfelelés itt másodlagos kérdés. Elsősorban
az számít, hogy a felmutatott veszélyek hihetőek legyenek és
így kifejtsék a megfelelő hatást.
A
terrorizmus elleni harc, mint uralmi módszer
Láthattuk,
hogy a háttérhatalom felmérte, mivel tudja világuralmi
stratégiáját a leghatékonyabban előmozdítani, arra utalnak a
jelek, hogy végül is a terrorizmust találta a legreálisabban
tálalható és az egész emberiséget fenyegető veszélynek,
amiért elengedhetetlenül szükséges az egy központból
irányított világkormányzás mielőbbi létrehozása és a
nemzetállamok gyors beolvasztása nemzetek feletti irányító
szervezetekbe. Ebben az összefüggésben más értelmet nyernek a
2005. júliusában lezajlott londoni terrorista cselekmények.
2005.
július 7-én, csütörtökön négy bombamerénylet sújtotta a
brit főváros közlekedési rendszerét a reggeli csúcsforgalomban.
8 óra 50 perckor 50 másodpercen belül egymás után 3 bomba
robbant 3 londoni föld alatt járó szerelvényen. Egy negyedik
bomba pedig 9 óra 47 perckor a Tavistock téren megálló autóbuszt
robbantotta fel. A bombamerényletek következtében egész napra
megbénult London közlekedése és a mobil-telekommunikációs
rendszer sem működött. 56 személy vesztette életét, köztük a
négy merénylettel gyanúsított személy. A sebesültek száma
elérte a 700 főt. A rendőrségnek sikerült beazonosítania a
négy merénylettel gyanúsított személyt. Ők tekinthetők
Nyugat-Európában az első öngyilkos merénylőknek. Az első
feltételezések szerint olyan iszlám félkatonai szervezetek
tagjairól van szó, amelyek Nagy-Britanniában is működnek. Azt
is feltételezték, hogy kapcsolatuk van az Al-Kaidával. Az
időzítés sem tekinthető véletlennek, hiszen ezekben a napokban
tartotta tanácskozását a G8-ak csúcstalálkozója a skóciai
Edinburgh-ben.
2005.
július 21-én pedig további négy robbantásra került sor
ugyancsak a londoni földalattin és egy autóbuszon. Ezúttal
azonban csak a bombák detonátorai robbantak fel és maguk a bombák
nem. Sérülésekre nem került sor. Ennek a sikertelen merényletnek
valamennyi gyanúsítottját sikerült a rendőrségnek
letartóztatnia.
A
történtek elemzése arra utal, hogy ezúttal is államilag
szponzorált hamis lobogó alatt végrehajtott szintetikus
terrorcselekményről van szó. Ezt a cselekményt a brit hírszerző
szervezeteken - MI5, MI6, Home Office, Metropolitan Police Special
Branch - belüli titkos hálózat hajtotta végre, amelyek azokat a
hatalmi köröket szolgálják ki, amelyek érdekeltek a
közel-keleti háborús helyzet fenntartásában - különösen
pedig egy megelőző támadás megindításában Irán ellen. A
láthatatlan kormányzatnak ez az újabb cselekménye ezúttal nem
járt teljes sikerrel, minden bizonnyal azért, mert nem állt a
rendelkezésére egy jól felkészített és hiteles balek-bűnbak
csoport, azaz olyan "patsy"-k, akiknek az etnikai
hovatartozása alkalmas a népharag felkeltésére azok ellen,
akiket ez a láthatatlan kormány ellenséges célpontnak tekint.
Tony Blair brit miniszterelnök, akinek eddig csak az Ír
Köztársasági Hadsereg terrorcselekményeivel kellett eddig
szembenéznie Londonban, habozás nélkül az iszlámmal hozta
kapcsolatba a lehetséges elkövetőket. Nyomban célzott a
rendkívüli állapot bevezetésére is a Civil Contingencies Act -
Polgári Vészhelyzeti Törvény alapján.
Mit
tudhatott a Scotland Yard?
Alappal
feltételezhető, hogy a brit kormány valamit tudott előre. A
robbantásokat követően órákon belül az izraeli katonai rádió
jelentette, hogy a Scotland Yard, azaz a londoni rendőrség
központja, figyelmeztetést továbbított, miszerint rövid időn
belül merényletekre kerülhet sor. Izrael londoni nagykövetségét
értesítették előre, hogy ilyen veszély fenyeget és ezért az
éppen látogatáson lévő Benjamin Netanjahu külügyminiszter a
szállodai szobájában maradt: nem kereste fel azt a címet, amely
közel van a Liverpool Street-i földalatti megállóhoz, az első
robbantás színhelyéhez. Netanjahu-nak ezen a helyen előadást
kellett volna tartania gazdasági szakemberek részére.
Az
izraeli katonai rádió közleményével egyidejűleg az Associated
Press (AP) hírügynökség is jelentette: "a brit rendőrség
közölte az izraeli nagykövetséggel Londonban, néhány perccel a
csütörtöki robbantásokat megelőzően, hogy figyelmeztetéseket
kaptak lehetséges terrortámadásokról a városban".
A
BBC szemtanúkra hivatkozva sugározta: 8.45 és 10.00 óra között
olyan incidensekre került sor a földalattin, amelyeket
áramingadozás vagy összeütközés okozott. Ezeket a jelentéseket
később cáfolták, átírták, majd pedig teljesen kihagyták a
további hírekből. Azok a konspirológusok, akik már ismerik azt
a törvényszerűséget, hogy az államilag szponzorált
terrorcselekmények esetében közvetlenül az események
bekövetkezése után egy rövid ideig rendszeresen napvilágot
látnak igazságot tartalmazó jelentések is. Ezek egyszerűen
kiszivárognak a pillanatnyi zavar nyomán. Órákra vagy még
hosszabb időre van szükség, hogy az ellenőrzés alatt tartott
tömegtájékoztatás átvegye a hivatalos fedőtörténetet és a
médiumokban elhelyezett beépített emberek segítségével csak a
hivatalos változatot továbbítsa.
2004.
novembere óta az FBI megtagadta, hogy emberei használják a
londoni földalattit. Erről Isikoff és Hosenball számolt be a
Newsweek 2004. november 22-i számában. Szó szerint ezt írták:
"Néhány amerikai rendészeti alkalmazott, aki Londonban van
szolgálatban, a Newsweek értesülése szerint rendkívül aggódik
azok miatt a bizonyítékok miatt, amelyek arra vonatkoznak, hogy az
Al-Kaida kijelölt támadási célpontokat Nagy-Britanniában.
Amerikai kormányzati tisztségviselők szerint a terrortámadástól
való félelem az FBI Londonban szolgálatban lévő tagjait arra
késztette, hogy ne vegyék igénybe a brit főváros népszerű
földalattivasút ("tube") rendszerét, amelyet milliók
használnak naponta. Ugyanakkor az amerikai titkosszolgálat, a
bevándorlási és vámszervek, valamint a CIA követségen dolgozó
alkalmazottai a hírek szerint továbbra is közlekednek a
földalattin napi munkájuk során. Az FBI ügynökök azonban
rendszerint elkésnek azokról a tanácskozásokról, amelyekhez
keresztül kell utazniuk a városon, mert ragaszkodnak a taxizáshoz
London közlekedési dugóktól fuldokló belvárosában is."
Az
"elhárító gyakorlatok"
A
londoni merényletekhez hasonló cselekményeket általában úgy
vezénylik le hivatalos részről, hogy terrorista elhárító
gyakorlatnak álcázzák őket, olyannak, ami pontosan hasonlít a
szándékolt terrorcselekményre. Ilyen volt az Amalgam Virgo
elnevezést viselő közös hadgyakorlat cirkálórakétákkal (nagy
hatótávolságú irányított lövedékekkel) a Tyndall
légitámaszponton, Floridában. Az Amalgam Virgo hadgyakorlat abban
különbözött a szokásosoktól, hogy nagyobb szerepet kapott
benne az amerikai hadsereg, amely 9/11 óta az Egyesült Államok
területén is bevethető. A gyakorlatban számos más szolgálat is
részt vett és kipróbálhatta: miként tud együttműködni egy
esetleges terrorista támadásra adott koordinált válasz esetén.
A parti őrség, a haditengerészet és az Egyesült Államok déli
parancsnoksága együttesen derítette fel a hadgyakorlat során az
ellenséges terrorista hajót, majd cirkálórakétákkal, valamint
robotgépekkel megsemmisítette azokat. Légvédelmi szempontból az
Amalgam Virgo teljes sikernek minősíthető. Tizenkét robotgéppel
szimulálták a támadást és ebből mind a tizenkettőt
elpusztították. A többszörösen tagolt védelmi struktúra
kiválóan működött.
A
háttérhatalom egyes kutatói az államilag szponzorált terrorista
cselekményekhez sorolják azt is, amikor John Warnock Hinkcley Jr.
merényletet követett el az akkori elnök, Ronald Reagan ellen. A
merénylet időpontjában folyamatban volt egy olyan titkos
kísérlet, amely arra vonatkozott, hogy miként kell simán -
nagyobb megrázkódtatás nélkül - lebonyolítani egy elnöki
utódlási eljárást. A gyakorlat az elkövetett merénylet
másnapjára volt kitűzve.
Egyes
források egybehangzóan utalnak arra, hogy John W. Hinckley Jr.
agyát programozták és ezt a feladatot Lexingtonban a brit
hírszerzés pszichiáter-szakértői segítették.
Ronald
Reagan elnöksége idején alelnöke, idősebb George Bush - és a
vele szövetkezett közeli barát, James Baker -, mindent elkövetett
azért, hogy magához ragadja az irányítást a
kormányapparátusban. John W. Hinckley Jr. akkor hajtotta végre a
merényletet Reagan elnök ellen, 1981. március 30-án délután,
amikor George Bush alelnök Texasban tett látogatást. Bush éppen
úton volt Fort Worth-ből Austinba az Air Force Two fedélzetén.
Bush Fort Worth-ben egy emléktáblát avatott fel a Hyatt Regency
Hotel-nél. Ez volt az a szálloda, ahol John F. Kennedy életének
az utolsó éjszakáját töltötte, mielőtt Dallas-ba utazott
1963. november 22-én. Austinban Bushnak előadást kellett volna
tartania a Texasi törvényhozás együttes ülésén. Ekkor tudatta
Alexander Haig telefonon Bush-sal, hogy Reagan elnökre rálőttek.
Haig kapcsolatba lépett James Bakerrel is, aki a George Washington
University kórházába szállított Reagan közelében
tartózkodott. Bush közölte, hogy nyomban visszatér Washingtonba
és délután 3 7 körül érkezett meg az Andrews légitámaszpontra.
Ekkor már megtudta, hogy a töltényt sikerült az elnökből
eltávolítani és életben marad. A Fehér Házban a vezető
kormánytagok az úgynevezett "szituációs szobában"
tanácskoztak és a Válságirányító Bizottság (Crisis
Management Committee) vette át az irányítást. Haig ragaszkodott
ahhoz, hogy ha összeesküvés történt, akkor azt haladéktalanul
ki kell vizsgálni. Bármi is legyen az igazság, azt tudnia kell az
amerikai népnek. Erre az igazságra azonban még a mai napig is
várnia kell az amerikaiaknak.
Az
ekkor hivatalban lévő védelmi miniszter, Caspar Weinberger, írta
emlékirataiban, hogy másnapra volt tervezve a NORAD-nak (North
American Air-Defense Command - Észak-Amerikai Légvédelmi
Parancsnokság) a hadgyakorlata, szimulált rakétatámadással. Ezt
a hadgyakorlatot törölték. Weinberger arra is utal memoárjában,
hogy James Baker tájékoztatta a szituációs szobában lévőket,
hogy egy FEMA (Federal Emergency Management Administration -
Szövetségi Katasztrófaelhárító Hivatal) gyakorlat is ki volt
tűzve a következő napra. Ennek az volt a célja, hogy
kipróbálják: miként kell zavartalanul folytatni a kormányzást,
elsősorban az elnöki utódlást, ha az elnök meghal.
Miután
George Bush alelnök is megérkezett a szituációs szobába,
megvitatták az elnökletével, hogy John Hinckley Jr. cselekménye
összeesküvés részének tekinthető-e vagy sem. Ha igen, akkor
azt belföldiek vagy külföldiek irányították-e? Emlékeztetjük
az olvasót: alig öt órával az után, hogy majdnem életét
veszítette Reagan elnök, anélkül, hogy a merénylet részleteit
alaposan kivizsgálták és az elkövetőt szakszerűen kihallgatták
volna, már meghozták a döntést George Bush elnökletével, amely
kizárta az összeesküvés fennforgását. Haig, aki emlékirataiban
a legtöbbet foglalkozik az összeesküvés lehetőségével, maga
sem ellenezte ezt a szinte hihetetlenül elhamarkodott döntést.
Ettől a pillanattól kezdve a hivatalos álláspont az volt, hogy
nem volt összeesküvés. Ennek megfelelően intézkedtek, hogy
csírájában elfojtsanak minden olyan kísérletet, amely egy
esetleges összeesküvés feltárására irányult.
Ha
feltesszük a kérdést, hogy "Qui prodest?" (Kinek az
érdeke?, Kinek fontos?) vagy pedig, hogy "Qui bono?"
(Kinek jó? Kinek használ?), akkor a legkézenfekvőbb válasz az,
hogy Reagan elnök halálából elsősorban maga az alelnök húzott
volna hasznot. Az amerikai alkotmánymódosítás értelmében rá
szállt volna az elnöki tisztség. A sajtóbeszámolók a következő
néhány nap során elegendő kényszerítő erejű, első látásra
is meggyőző bizonyítékot tálaltak fel, amelynek alapján
alappal lehetett feltételezni: a Hinckley merénylet mögött jól
előkészített összeesküvés áll. A sajtójelentésekből az is
kiolvasható, hogy ebben az összeesküvésben szerepe volt a Bush
családnak, noha az erre vonatkozó tények nyíltan nem kerültek a
közvélemény elé.
A
The Houston Post című újság megírta 1981. március 31-én, hogy
Scott Hinckley, a merénylő John Hinckley-nek a bátyja, aznap
estére meg volt hívva vendégségbe Neil Bush otthonába. Az
újságcikk szerint Neil Bush, az alelnök fia, még március 30-án,
hétfőn elismerte, hogy személyesen ismeri Scott Hinckley-t és
találkozott is vele. Neil Bush azt is elmondotta, hogy ismeri a
Hinckley családot, mivel jelentős összegekkel támogatták
apjának az 1980-ban az elnökségért folytatott kampányát. Neil
Bush és Scott Hinckley ebben az időben Denverben élt. John W.
Hinckley Jr., a merénylet elkövetője pedig a Colorado államban
lévő Evergreen-ben élt szüleivel, nem messze Denvertől. Az is
szükségesnek bizonyult ezek után, hogy az alelnök hivatala
cáfolja, miszerint George Bush-nak tudomása volt a Bush-Hinckley
kapcsolatról. A Reagan elleni merényletet azért említettük,
mert példa arra, hogy amikor a háttérerők által szervezetten
végrehajtott terrorcselekményről van szó, akkor azt úgy lehet
álcázni és kivitelezni, hogy egy titkos gyakorlatot szimulálnak.
Számos felszínre került adat szerint hasonló történt 2001.
szeptember 11-én is, amikor pont a merénylet napjára volt kitűzve
annak gyakorlása, miszerint terroristatámadás éri a légtérből
a Pentagont, és ilyen vészhelyzetben mit kell tenni az eredményes
elhárítás érdekében.
Ehhez
hasonló gyakorlatozás kapcsolódik a londoni merényletsorozathoz
is. 2005. július 7-én a BBC Five nevű információs rádióműsor
interjút sugárzott Scotland Yard egykori tisztjével, Peter
Power-rel, akinek a Visor Consulting nevű cége terror-ellenes
bombaelhárító gyakorlatot folytatott a londoni földalatti
állomásokon pontosan abban az időpontban, amikor a valódi
merényletekre sor került. Maga Peter Power és cége a gyakorlat
kivitelezésében alvállalkozóként működtek közre. Az interjú
alanya azonban nem volt hajlandó megnevezni a fővállalkozókat.
Ezek után már érhető az is, hogy Tony Blair miniszterelnök első
lépésként nem rendelt el ezekre a körülményekre is kiterjedő
átfogó vizsgálatot. Feltételezhető, hogy a brit kormányfő
mérlegelte rendkívüli állapot bevezetését. Láthatta, hogy
9/11 után a hiszékeny és befolyásolható amerikai közvéleménnyel
el lehetet fogadtatni egy meglehetősen fantasztikus hivatalos
magyarázatot. Blair mérlegelhette a határozott spanyol reagálás
utánzását is. A madridi kormány 2004. március 11-én hatalmas
tömegeket mozgósított azok ellen a politikusok ellen, akik
manipulálni akarták a lakosságot és hamis magyarázatot akartak
adni a sok áldozatot követelő véres vonatmerényletre.
Azóta
már tanúi lehetünk annak, hogy a londoni merénylet üzenetet
közvetített a világot irányító háttérhatalom részéről a
közel-keleti háború fenntartását, illetve folytatását
illetően. Ennek a háttérhatalomnak a legfelső vezetőit az
elsősorban angolszász pénzemberekből álló transzatlanti vezető
csoport alkotja. A felületes szemlélők, köztük a vezető
tömegtájékoztatási intézmények sztár kommentátorai is, Bush
elnök személyét tolják előtérbe. Az ő beállításukban az
amerikai elnök az, aki a nagy horderejű döntéseket hozza és a
felelősséget is viseli értük. A valóság az, hogy már a
Disznó-öbölnél végrehajtott Kuba elleni inváziót sem Kennedy
döntötte el. JFK halála óta bizonyítani lehet, hogy egy titkos
csoport hozza meg a legfontosabb érdemi döntéseket. Az
Irán-kontra ügy idején már hivatkoztak egy láthatatlan,
titokban működő párhuzamos kormányzatra. Ez a kormányzat maga
is hálózat és irányító szerepe van a szintetikus terrorizmus
előidézésében. Felmerül a kérdés, hogy Bush és Cheney, vagy
hasonló magas beosztású személy mondja meg a láthatatlan
kormánynak, hogy mit tegyen, vagy pedig ez a láthatatlan kormány
az, amelyik továbbítja ajánlat és javaslat formájában
kötelezően végrehajtandó utasításait. Egyfajta választ ad a
kérdésre az, hogy a hivatalban lévő és látható vezetők
átmeneti szereplők, akik viszonylag rövid idő alatt távoznak
posztjukról. Ezzel szemben a nemzetközi pénzügyi közösség
láthatatlan kormányát senki nem választja és senki el nem
mozdíthatja. Nem választástól választásig tervezhet, hanem
sokkal hosszabb ívű stratégiát is kidolgozhat.
Miként
irányítja a nem-látható a látható kormányt?
Hogyan
kommunikál a tényleges hatalmat gyakorló láthatatlan kormány az
adott ország lakóival és a világ közvéleményével? De még
ezt is megelőzi egy másik kérdés: Hogyan kommunikál magával a
hivatalban lévő választott és politikai felelősséggel tartozó
vezetőkkel? A londoni robbantás sorozatot megelőzte a láthatatlan
kormánynak egy csaknem két hónapon keresztül tartó türelmetlen
ösztökélése, amellyel további akciókra akarta rávenni Bush
elnököt és munkatársait. 2005. május 11-én egy kis repülőgép
csaknem elérte a Fehér Házat, mielőtt visszafordult, miközben a
Kongresszusnak helyet adó Capitoliumot, a Legfelső Bíróságot és
a Fehér Házat pánikszerűen kiürítették. Ilyen rendkívüli
intézkedésre a Pentagon és a Pénzügyminisztérium esetében nem
került sor. A Fehér Házban a legmagasabb fokozatú vörös színű
riadót rendelték el, de Bush elnököt csak azután tájékoztatták
minderről, amikor a riadót lefújták és éppen a Maryland-i
Greenbelt erdőiben kerékpározott. A környéken lévő Brookland
District és a Tachoma Park fölött jelzőrakéták jelentek meg.
Mindez így klasszikus államcsíny forgatókönyvére emlékeztet.
Figyelemre
méltó az is, ami 2005. május 18-án a grúziai Tbilisziben
történt, amikor is gránátot dobtak az éppen beszédet tartó
Bush elnökre, amelyről azonban később kiderült, hogy befulladt
állapotban volt. A háttérhatalom 2005. június 29-én is üzent a
Fehér Ház lakójának. Egy másik kisebb repülőgép ismét arra
kényszerítette a washingtoni törvényhozást, hogy annak tagjai
pánikszerűen távozzanak a Capitolium épületéből. 2005. július
2-án már három hasonló repülőgép közelítette meg George W.
Bush Camp David-i rezidenciáját a Maryland-i Catoctin hegységben.
A Washington Post mindezekről - gyanús módon - csak a helyi
híreket tartalmazó, nem a legfontosabb oldalán tudósított.
Valójában nem is a részletek érdekesek, hanem az, hogy milyen
üzenetet hordoznak ezek a kis szurkálások. Ugyanezek az
incidensek arra is magyarázatot adhatnak, hogy Bush elnök miért
viselkedett olyan talányosan a G8-ak tanácskozásán a skóciai
Glenagles-ben július 5-én, amikor semmi egyéb nem történt, mint
kerékpározás közben beleütközött egy rendőrbe. És ezután
került sor július 7-én a londoni robbantás-sorozatra.
Ezek
a kis szurkálódások elsősorban arra figyelmeztetik a hivatalban
lévő elnököt: ne higgye, hogy ő hozza az érdemi döntéseket.
Ugyanakkor azt is ki kell deríteni, hogy tartalmilag mi volt az az
üzenet, amit a világ sorsát intézők Bush és Blair figyelmébe
ajánlottak.
Scott
Ritter, aki magas rangú katonai megbízatásokat teljesített,
később az ENSZ egyik fegyverzetellenőre lett Irakban. 2005.
február 18-án - Washingtonban tartott előadásán - bejelentette,
hogy George W. Bush elrendelte Irán bombázásának az
előkészítését, amelyet 2005. júniusáig be kell fejezni. Ezt
az Iránnal kapcsolatos kijelentését megismételte március 30-án
egy olyan cikkben, amelyet Al-Jazeera is sugárzott.
Ez
azt is jelenthette, hogy június végére már fel kellett készülni
egy esetleges Irán elleni támadásra. Aki tanulmányozta a
"Project For a New American Century" elgondolásait, az
megállapíthatta, hogy az angolszász neokonzervatív
irányítócsoport, milyen célokat tűzött ki. Ezeket a célokat
szolgálhatta mindaz, ami Londonban történt. A Bush kormányzat és
Tony Blair kabinetje nem hajtotta végre ezt a fontos katonai akciót
és feltételezhető, hogy ezért a háttérhatalom láthatatlan
kormánya az elégedetlenségét kívánta kifejezni.
Iránra
úgy is nyomást lehet gyakorolni, hogy fanatikus iráni személyeket
- erre a célra gondosan kiválasztott megszállott patsy-ket -
felelőssé lehet tenni a londoni bombamerényletekért. Ez nem okoz
különösebb nehézséget, mivel Nagy-Britannia, és azon belül is
London, több arab és iszlám csoportnak volt a gyülekezőhelye.
Ezek a kívülről mozgatott patsy-csoportok számos lehetőséget
kaptak a zavartalan toborzásra.
Ami
magát az iráni problémát illeti, a Tel Aviv-i Egyetemen Dr.
Efraim Asculai kijelentette, hogy az iráni nukleáris kérdésre
nincs katonai megoldás. Másrészt az sem állja meg a helyét,
hogy a nukleáris fegyverek kifejlesztésében ne lehetne
megállapodásra jutni egyszerűen azért, mert a fejlemények olyan
ponthoz jutottak, ahonnan már nincs visszatérés (Point of no
return). Több ország is, így például Dél-Afrika és
Svédország, lemondott az atombomba gyártásáról, noha
rendelkezésére állnak a megfelelő ismeretek és a szükséges
nukleáris ipari háttér. Már az is elhangzott Condoleeza Rice
amerikai külügyminiszter részéről: nem elég, ha Irán lemond a
nukleáris fegyverek gyártásáról, hanem az egész iráni
nukleáris energia-termelési programot fel kell számolni.
E
sorok írója azt az ideálisnak mondható megoldást részesítené
előnyben, hogy a közel-keleti térség egészét vegyi, biológiai
és más tömegpusztító fegyverektől mentes övezetté kellene
nyilvánítani, a térségben élő népek és kormányzataik
együttes akaratából. Ebbe beletartozna a térség minden
országára kiterjedő nukleáris fegyvermentes övezet is. Ezt a
fegyvermentes állapotot garantálnák, az Egyesült Államok, az
Európai Unió, továbbá Oroszország és Kína. Azon el lehet
gondolkodni, hogy egy ilyen eszményinek mondható ideális
megoldásnak ténylegesen milyen realitása van a jelenlegi
világpolitikai helyzetben, a Közel-Kelet tényleges erőviszonyai
figyelembe vételével.
A
jelenlegi amerikai politikát irányító neokonzervatív
tervezőcsoport már több dokumentumban is leírta, hogy további
közel-keleti országokat is ellenőrzés alá kell venni, akár
úgy, hogy mesterségesen előidézett demokrácia-mozgalommal
rendszerváltást kényszerítenek ki vagy pedig háború útján.
Az
1996. július 8.-ára elkészült "New Israeli Strategy Toward
2000" - "Új Izraeli Stratégia a 2000. év közeledtével",
valamint a "Project for A New American Century" - "Az
új amerikai évszázad tervezete", amely 2000. szeptemberében
vált ismerté, már mind tartalmaz utalásokat arra, hogy a
Közel-Keleten új nemzetközi rendet kell kialakítani. Ennek
keretében ellenőrzés alá kell venni olyan országokat, mint
Afganisztán, Irak, Szíria, Irán és szükség esetén
Szaúd-Arábia. Az elmúlt évben különösen Iránnal éleződött
ki a nemzetközi közösségnek a viszonya. A világot irányító
neokonzervatív köröknek azonban olyan új fejleménnyel kell most
már számolniuk, amely megnehezítheti a háttérhatalom
machiavellista hatalomgyakorlását a közel-keleti térségben is.
2005.
július 5-én létrejött a "Shanghai Cooperation Organization"
(SCO), a Sanghaji Együttműködési Szervezet, amely szervezett
módon biztosítja Kína, Oroszország, Üzbegisztán, Kirgízia,
Kazahasztán és Tadzsikisztán együttműködését, de amelyhez új
tagként már India, Pakisztán és Irán is csatlakozott. A
Sanghaji Együttműködési Szervezet felszólította az Egyesült
Államokat, hogy ürítse ki azokat a támaszpontjait az egykori
szovjet birodalom közép-ázsiai utódállamaiban, amelyekhez 2001.
őszén jutott. Ezeknek a támaszpontoknak az igénybevételét a
New York-i terrorcselekménnyel és a nyomában várható
afganisztáni invázióval indokolták. Az SCO már csak azért is
figyelmet érdemel, mert a hozzá tartozó államoknak a lakossága
a világ népességének mintegy a felét teszi ki. Az Egyesült
Államok Külügyminisztériuma az SCO felhívását nyomban
elutasította.
Jevgenyij
Primakov, aki jelenleg az Orosz Kereskedelmi- és Iparkamarának az
elnöke, 1998-ig két éven át külügyminiszter, majd pedig
1998-tól 1999-ig az orosz kormány élén állott, eurázsiai
szakértőnek számít. Diplomáját a tekintélyes moszkvai Keleti
Tanulmányok Intézetében szerezte és arabul is kiválóan tud. A
szovjet időszakban a Tudományos Akadémia Közgazdasági és
Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének volt a helyettes igazgatója,
majd pedig a már említett Keleti Tanulmányok Intézetének lett a
vezetője 1977-től 1985-ig. Nos ez a tekintélyes orosz politikus
és szakértő hangsúlyozta, hogy első ízben fogadtak el olyan
politikai irányvonalat fontos ázsiai országok, amelynek
értelmében az Egyesült Államokat el kell távolítani a
közép-ázsiai térségből. 2001. szeptember 11-e olyan különleges
helyzet volt, amikor az amerikai és az orosz elnök meg tudott
egyezni a szóban forgó amerikai katonai térfoglalás
végrehajtásában.
A
neokonzervativ machiavellista irányítócsoport újabb háborús
tervei azonban már ellenállást váltottak ki Moszkvában. Mindez
nem változtat azon, hogy amerikai és brit erők támadást
intézhetnek nyugat felől Irán ellen Irakból, kelet felől pedig
Afganisztánból. Délről rendelkezésükre áll a qatar-i
támaszpont. Az üzbegisztáni és kirgíziai támaszpontok
elvesztésével az északi irányból történő támadás azonban
már csak korlátozott mértékben lehetséges.
A
Shanghaji Együttműködés szervezetének államai aggódnak a
miatt is, hogy az úgynevezett "színes forradalmak"
módszerével, amelyeket gyakorta egyszerűen csak
"CIA-forradalmaknak" neveznek, és amelyeket sikeresen
hajtottak végre Grúziában és Ukrajnában, mégis csak alá lehet
ásni a közép-ázsiai térség államainak a törékeny
rendszereit.
Kazahsztán
2005. nyarán úgy döntött, hogy megnyitja olajforrásait Kína
irányába épülő olajvezeték formájában keletre is. Ez
csökkenteni fogja az angolszász pénzügyi és korporációs
oligarchiának azt a képességét, hogy az Öböl-térségének
teljes ellenőrzés alá vételével kezében tartsa a Kína felé
vezető olajcsapokat. Ez lehetővé tenné Peking függő helyzetbe
hozását az energiahordozók tekintetében. Az Irán ellen folyó -
és a nukleáris kérdést a középpontba állító -
propaganda-háború mögött is az húzódik meg, hogy Irán az
egyik fő szállítója Kínának és az Irakban vezető szerephez
jutott síiták szemüket Teheránra vetik.
2005.
fejleménye az, hogy az Egyesült Államokban egyre inkább
kibontakozik a társadalmi ellenállás az iraki háborúval
szemben. A társadalom megosztottságát jelzi, hogy még főáramlatú
tömegtájékoztatási intézményekben is egyre több bíráló
hang jelenik meg. Az új stratégia keresésének része, hogy
reflektorfénybe került a kérdés: miként manipulálták azokat a
hírszerzési adatokat, amelyek révén a Fehér Ház elérte, hogy
az amerikai törvényhozás is áldását adja az Irak elleni
háborúhoz. Egyre dagad a Joseph Wilson nagykövet feleségének,
Valerie Plame-nek az ügye. Az asszonyról, aki szigorúan titkos
munkatársa volt a CIA-nak, szándékosan kiszivárogtatták, hogy
titkos ügynök. Ezt a Fehér Házban dolgozó magas beosztású
állami tisztségviselők valószínűleg azért tették, hogy így
fejezzék ki rosszallásukat férjével szemben. A férj, Joseph
Wilson korábbi nagykövet, ugyanis nemcsak kiderítette, hogy Irak
semmiféle - nukleáris fegyver elkészítéséhez szükséges
-alapanyagot nem szerzett be az afrikai Nigerben, hanem amikor erről
szóló jelentését ignorálták, akkor a saját pénzén a New
York Times-ban megjelentett egyoldalas írásában tiltakozott a
hivatalos álláspont ellen.
Az
ügyben eljáró Patrick Fitzgerald, különleges megbízatású
vizsgálóbíró, kezdő lépésként, kétévi munka után, több
rendbeli bűncselekmény elkövetéséért már vádat is emelt
Cheney alelnök volt kabinetfőnöke, Lewis Scooter Libby ellen. Az
ügy azonban ezzel csak elindult, mert további személyek ellen is
- közöttük van Karl Rove, Bush elnök helyettes kabinetfőnöke -
folytatódik a vizsgálat. Ilyen fejlemények tükrében az olyan
hírek, hogy a stratégiai tervezők az Egyesült Államokban és
Nagy-Britanniában már elkészítették ajánlásaikat a megszálló
erők jelentős csökkentésére, dezinformációnak is tekinthető.
A történelemből tudjuk, hogy ehhez hasonló nyilatkozatokat
hozott nyilvánosságra mind Hitler, mind Sztálin 1941. májusában
és júniusában. Ekkor mindegyik tagadta a katonai mozgósítást,
hogy támadásra készül, s mindent megtett a másik
félrevezetésére. A brit tervezők azt is mérlegelték az iraki
Baszra környékén állomásozó csapatok egy részének az
áthelyezését Afganisztánba, hogy adott esetben egy Irán vagy
Közép-Ázsia elleni akcióban rendelkezésre álljanak.
A
látható kormányok mögött a szálakat mozgató és az érdemi
döntéseket meghozó láthatatlan kormányzat természetesen nem
örül számos új fejleménynek, és aggodalommal tölti el, hogy
tovább csökken befolyása a jelenlegi Bush-kormányzatra, illetve,
hogy ez a kormányzat egyre kevésbé hatékony. George W. Bush
népszerűsége is ugrásszerűen csökkent. Nem lehet számításon
kívül hagyni, hogy olyan fontos iparágakban is, mint az
autógyártás és a textilipar, komoly nehézségek mutatkoznak az
Egyesült Államokban. Egyre több szakértő jelzi, hogy várható
az ingatlanpiacon hatalmasra nőtt spekulációs buborék
kipukkadása is. A világ pénzrendszerében a derivátumokból és
más pénzhelyettesítőkből felépülő pénzügyi buborék
meghaladta a 300 trillió dollárt.
Az
úgynevezett "Plunge Protection Team, PPT - a pénzrendszer
összeomlását megakadályozó csoport" - amelynek tagjai az
Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő
magánpénz-kartell, a Federal Reserve; Nagy-Britannia központi
bankja, a Bank of England; és az Európai Unió központi bankja, a
frankfurti European Central Bank -együttesen 2005 őszén rendkívül
nagy mennyiségű pénzt bocsátott ki, illetve mozgósított, hogy
megakadályozza a pénzből, a pénzhelyettesítőkből és
derivátumokból felépülő pénzügyi kártyavár fenyegető
összeomlását. Ezzel ismét kitolta a jelenlegi adósságra és
spekulációra épített pénzrendszer elkerülhetetlen
összeomlásának az időpontját.
Jimmy
Walter, aki a "9/11 Truth Movement - a Szeptember 11-i
Események Igazságát Feltáró Mozgalom" egyik megalapítója
és vezetője, (ez a mozgalom Amerikában jött létre, de ma már
Európában is kibontakozóban van), s aki 2005. május 27-én
Londonban olyan 9/11 szkeptikusokkal együtt tartott előadást,
mint Thierry Meyssan, Eric Hufschmid, Jimmy Walter, Chris Bollyn,
úgy véli, hogy a Bush-kormányzat jelenlegi nehézségeiről
várhatóan egy újabb szintetikus terrorista akcióval keres
kiutat. Ebben természetesen számíthat a háttérerőket irányító
pénzügyi és korporációs oligarchia támogatására. Jimmy
Walter úgy gondolja, hogy az újabb művi beavatkozásra akár már
2006-ban sorkerülhet. Már említettük, hogy Bush népszerűsége
rendkívüli módon csökkent, mert a közvélemény-kutatások
adatai szerint a megkérdezettek többségének az a véleménye,
hogy nem mondott igazat az iraki háború megindítása előtt. Ez
ad súlyt a Joseph Wilson elleni megtorló lépéseknek. Ha kiderül,
hogy bizonyítható a Kongresszus és az amerikai lakosság
megtévesztése, akkor ez elvezethet akár az elnök felelősségre
vonását célzó impeachment eljáráshoz is.
Larry
Franklin ellen, aki a Defence Intelligence Agency (a
Katonai Hírszerző Szolgálat) elemzőjeként Douglas
Feith nemzetvédelmi államtitkár-helyettes részére
dolgozott és a Wolfowitz, valmint Feith által
irányított neokonzervatív csoportosuláshoz tartozott (Paul
Wolfowitz Rumsfeld védelmi miniszter helyettese volt, jelenleg a
Világbank elnöke), büntetőeljárás van folyamatban kémkedés
alapos gyanújával. Azzal vádolták meg, hogy szigorúan bizalmas
államtitkokat jutatott el egy civil szervezetnek, az
American-Israeli Public Affairs Council-nak, az AIPAC-nak.
Meg
kell még említeni, hogy Thomas DeLay, az amerikai
Képviselőház republikánus többségének vezetője ellen is
büntetőeljárás van folyamatban Texas tagállamban. Tom DeLay és
két munkatársa ellen az a texasi nagy-esküdtszék által
megfogalmazott vád, hogy olyan összeesküvésben vettek részt,
amelynek a választási kampány törvényellenes finanszírozása
volt a célja. A folyamatban lévő büntetőeljárás miatt Tom
DeLay-nek le kellett mondania a parlamenti többség vezetői
tisztségéről.
Az
állítólag Nigerből vásárolt dúsított uránra vonatkozó
hamisításokban és az iraki háborút előkészítő tévesnek
bizonyult "bizonyítékok" beszerzésében közreműködött
Ahmed Chalabi is. Az ő szerepének a tisztázása még folyamatban
van. Ami már eddig is kiderült, az is elég volt ahhoz, hogy ne
pályázhasson Irak elnöki tisztségére, amelyre korábban
kiszemelték. A jelenlegi amerikai vezetés nem tudott megszabadulni
attól a vádtól sem, hogy két választást is manipuláltak annak
érdekében, hogy az ifjabb Bush és csapata kerülhessen a Fehér
Házba. A 9/11 körüli igazságot követelő mozgalom is egyre
erősebbé válik. Ha az eddig felsoroltakat és még más
tényezőket is figyelembe vesszük, akkor már körvonalazódik,
hogy a jelenlegi neo-konzervatív irányító csoportnak elég sok
oka van arra, hogy szorongatott helyzetéből újabb háborúval
kerüljön ki. Egyre többet lehet hallani arról, hogy tervek
készülnek nemcsak Irán, Szíria, de adott esetben még
Szaúd-Arábia elleni akciókra is.
Csak
hogy Irán már csatlakozott a Sanghajiakhoz, így nehéz lesz
megtámadni, mert mindkét oldalon atomfegyverek vannak és
feltörekvő országok , és ki tudja kik csatlakoznak még e
tömörüléshez. Nekünk is ott volna a helyünk meg is kéne
lépni, mert ez a neoliberális gazdasági rend megbukott, és nem
kéne mindig az útólsó csatlós szerepét eljátszani. Görög
országot is, Olasz országot is, Spanyol országot is, Portugáliát
is, arra kéne orientálni , hogy tapogatózzanak a Sanghaji
szerződéses országok irányába, és váltsanak lovat. Mert ezek
a rabló Cionista uzsorások nem hagytak más utat nekik , mint a
halálhoz vezető út. Segget lehet nyalni de az állam adósságot
lehetetlen visszafizetni.az uzsora civilizáció nem erre lett
kitalálva. A baloldali zsidóságunk hasznot húzott belőle, a
jobb oldali zsidóságunk még hülyíti egy fordulóra a népet, és
mire észbe kapnánk már rabszolgák leszünk. Megszállva
kifosztva lemészárolva a földbe döngölve eltaposnak minket a
betolakodók, a kazárok zsidóvá változnak, s ha kell
felrobbantják azt az 5, - 6 neutronbombát, amivel csak zsarolták
a tolvaj politikai elitnek nevezett különítményünket, mert a
terrorista államunktól sem várhatunk semmit. Na sodródjunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése