Pillantásaink
mélysége
Először mutatta ki a szellemrészecskék nyomát a CERN különleges neutrínódetektora
Először
mutatott ki részecskenyomokat a világ legnagyobb folyékony argon
neutrínó detektora. Az európai részecskefizikai
kutatóközpontban (CERN) épített hatalmas szerkezet az egyik
prototípusa egy sokkal nagyobb detektornak, amely majd az Egyesült
Államokban valósul meg.
A
CERN-ben dolgozó tudósok nemzetközi csoportja a Deep Underground
Neutrino Experiment (DUNE) kísérlet révén akar több
információt szerezni a „szellemrészecskének” is nevezett
neutrínókról. Ezek talán a legrejtélyesebb részecskék:
mindenütt jelen vannak, de csak keveset tudnak róluk. A szóban
forgó kísérlet eredményeitől pedig azt várják a kutatók,
hogy választ kapnak a fizika egyik nagy kérdésére.
Az
SN 1987A jelű szupernóva, az elsőként regisztrált
extragalaktikus neutrínóforrás (Forrás: Dr. C. Burrows,
ESA/STScI,NASA/Hubble Heritage)
Az
első mérföldkőhöz már elérkezett a projekt: a két
detektorprototípus egyike először mutatott ki részecskenyomokat.
A kocka alakú prototípus akkora, mint egy háromemeletes ház. A
detektor, amely majd az amerikai Fermilabban épül meg, hússzor
nagyobb lesz. A CERN két év alatt építette meg a szóban forgó
prototípust, majd további nyolc hétbe telt, mire az óriási
kockát feltöltötték 800 tonna folyékony argonnal, amelyet
mínusz 184 Celsius-fokon kell tartani.
A
neutrínók argon-atommagokkal ütköznek benne, ennek során
töltött részecskék jönnek létre. Ezek a részecskék
ionizációs nyomokat hagynak hátra, amelyeket a legmodernebb
mérési technikával figyelnek meg, majd ez alapján vonnak le
következtetéseket a neutrínók tulajdonságairól. A másik
prototípus, és egy tervezett második detektor más technológián
alapul majd.
“Az
egész DUNE-kísérlet számára nagy siker az első
részecskenyomokat látni” – mondta a Stefan Soldner-Rembold,
aki a Manchesteri Egyetem munkatársaként vezeti a kísérletet.
A DUNE projekt
nemcsak a neutrínókra, hanem azok antirészecskéire is
összpontosít, ami által az anyag és az antianyag közötti
különbségekről akarnak többet megtudni. Ezek a jelenleg
ismeretlen különbségek az anyag és az antianyag viselkedésében
rávilágíthatnak arra, hogy miért van a világegyetemben szinte
csak anyag, mikor az ősrobbanásban egyforma mennyiségben
keletkezhettek. Az antianyag hiánya rejtély a fizikusok számára.
A CERN nagy hadronütköztetőjében (LHC) működő kísérletek
közül több is foglalkozik ezzel.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
Itt a bizonyíték a párhuzamos univerzumok létezésére?
Az
űr kietlen sötétségében könnyű azt hinnünk, hogy egyedül
vagyunk a világegyetemben. De egy pillanatra játsszunk el a
gondolattal, hogy a végtelen számú párhuzamos univerzum
egyikében élünk, amelyekben végtelen verzióban létezünk mi
is.
Ezt
hívják multiverzum-elméletnek. Egy új kutatás rejtélyes
"hidegpontot” talált a világűrben, ami bizonyíthatja,
hogy a miénk csupán egy a valóságok véget nem érő
láncolatában.
A
tudósok éveken keresztül értetlenül álltak a körülbelül
1,8 milliárd fényév széles hidegpont jelenségével szemben. Az
univerzum háttérsugárzásának mérése azt mutatta, hogy ez a
terület körülbelül 0,00015 fokkal hidegebb a környezeténél.
A hidegpont akkor jött létre, amikor 13 milliárd évvel ezelőtt
kialakult a világegyetem. Elsőként a NASA WMAP műholdja
érzékelte 2004-ben, amit az ESA Planck missziója is megerősített
2013-ban.
A
kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás (CMB) Plank műhold
által készített térképe. A vörös a valamivel melegebb
régiókat jelenti, a kék a valamivel hidegebbeket. A hidegpontot
a kiemelt részletben látni, ez bizonyíthatja a
multiverzum-elméletet.
Korábban
a kutatók azt feltételezték, a pont azért hidegebb, mert 10
ezer galaxissal kevesebbet tartalmaz, mint az űr más területei.
De egy új tanulmány szerint efféle "nagy üresség” nem
létezhet, tehát a hidegpont jelenségét nem magyarázhatja a
"hiányzó” anyag.
"Talán
a legizgalmasabb elmélet, hogy a hidegpontot a mi univerzumunk és
egy másik, 'buborékuniverzum' ütközése okozza. Ha a további,
részletesebb elemzések is megerősítik ezt, akkor a hidegpont
lehet az első bizonyíték a multiverzumra" – magyarázza
Tom Shanks professzor, a Durham Egyetem csillagásza.
Ha
ez igaz, az azt jelentheti, hogy a kozmoszunk végtelen számú
párhuzamos univerzumot tartalmaz, végtelen számú valósággal.
Ezek a végtelen számú univerzumok egymás mellett sorakoznak
olyan magasabb dimenziókban, amelyeket nem vagyunk képesek
közvetlenül érzékelni.
"Mindegyik
univerzumnak megvan a maga realitása" – írta Dr. Stuar
Clarke asztrológus szakértő a Guardianben. "Biztos létezik
egy olyan is, amelyben Donald Trump csupán cicás videókat oszt
meg a Twitteren."
Multiverzum:
a bizonyíték - A kozmikus háttérsugárzás anomáliái
lehetnek az első bizonyítékok más univerzumok létezésére.
1)
Más univerzumok "húzó hatást” gyakoroltak a miénkre,
amikor kialakult – nyomot hagyva a CMB-n.
2)
A komikus háttérsugárzásnak egyenletesen kell eloszlania, de az
ég déli részén erősebb
3)
A nagy "hidegpontra” egyelőre nem tud magyarázatot a
konvencionális fizika
A
kozmikus háttérsugárzás, ahogy a Planck és a WMAP látta
A párhuzamos valóság-elméletek
Amikor
a fizikusok "univerzumról” beszélnek, valójában úgy
értik, "érzékelhető univerzum”. A teljes univerzumnak az
a része, amit képesek vagyunk látni. Épp ezért elméletileg
nyugodtan beszélhetünk több érzékelhető univerzum esetleges
létezéséről.
A
multiverzum-elmélet valójában három különálló irányzatot
ölel fel, amelyek csupán matematikai modellek szintjén léteznek,
de egyiket sem sikerült még a tudománynak a gyakorlatban
igazolni.
1.
Buborékuniverzumok vagy bébi fekete lyuk univerzumok
Eszerint
a többi érzékelhető univerzum olyan távolságban helyezkedik
el tőlünk, hogy nem láthatjuk őket, vagy pedig fekete lyukak
belsejében vannak, ahol megint csak nem láthatóak.
2.
Membránok és extra dimenziók
A
húrelmélet támogatói szerint a világunk csupán egy
háromdimenziós felület egy nagyobb szuperuniverzumon belül,
amelynek kilenc dimenziója van. Kicsit hasonlóan, mint ahogy egy
újság kétdimenziós oldalai elhelyezkednek a mi háromdimenziós
világunkban. Ebben az esetben bőven van hely más, a miénkhez
hasonló háromdimenziós felületeknek.
3.
A kvantummechanikai sokvilágos modell
Eszerint
minden egyes esemény minden lehetséges kimenetele megtörténik.
Tehát például egy lánykérés esetén az igen és a nem
kimondása is megtörténik egymással párhuzamosan, és ez így
megy a végtelenségig. Természetesen, ha így is van, nem
érzékeljük, hisz mi csak a történések egyik szálát éljük
meg.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
A szemünk előtt tárulnak fel egy rejtett világ titkai
Kvantum-fluktuációkat
– a semmiből előtűnő, majd elenyésző részecskepárokat –
tettek láthatóvá az izraeli Bar-Ilan Egyetem kutatói, ezzel
megalapozva a kvantumtechnológia további fejlődését.
A
kvantumtechnológia ma a fizikai és mérnöki tudományok egyik
rohamosan fejlődő ága, amely a kvantummechanika rejtélyes
tulajdonságait olyan gyakorlati alkalmazások szolgálatába
állítja, mint a kvantumszámítógépek, a különféle
érzékelők, az információfeldolgozás, a kommunikáció vagy az
orvoslás.
A
kvantumtulajdonságok kihasználása olyan technológiák
eljövetelét ígéri, amilyenekről álmodni sem tudtunk korábban.
Nemcsak
a számítógépek teljesítménye növekszik majd a sokszorosára,
de az orvosi kezelések is kisebb beavatkozással és kevesebb
kockázattal járnak majd, és akár a teleportálás is átkerülhet
a tudományos fantasztikumból a valóság birodalmába.
Kvantum-fázisátmenetek
A
kvantumtechnológia fejlődésének egyik központi eleme a
kvantum-fázisátmenetnek nevezett jelenség. Klasszikus
fázisátmenetekkel lépten-nyomon találkozunk mindennapi életünk
során, a reggeli teánkhoz felforralt víztől kezdve az
üdítőnkben megolvadó jégkockáig. A szilárd, folyékony és
gáz halmazállapotok közti fázisátmenetek esetében a változás
egyes vonatkozásait közvetlenül, puszta szemmel is meg tudjuk
figyelni. Látjuk, ahogy az egyik fázis buborékjai megjelennek a
másikban – például a gőzbuborékok a forrásba jövő vízben,
vagy a vízcseppek az olvadó jégkásában. E klasszikus,
mindannyiunk számára ismerős fázisátmeneteknek közös
jellemzője az, hogy hajtóerejük a hőmérséklet változása. A
jég nulla fokon olvadni kezd, a víz pedig száz fokon gőzzé
válik. Izgalmas lenne, ha a teánkhoz nem vízforralóval, hanem
egy mágnes segítségével forralhatnánk a vizet, de a mi
makroszkopikus világunkban ez nem lehetséges –
a
kvantumvilágban viszont igen.
A
tudományos közvélemény élénk érdeklődést tanúsít az
utóbbi időben a fázisátmenetek számunkra nem megszokott
formái, a kvantum-fázisátmenetek iránt, amelyek az abszolút
nulla fok, vagyis -273°C környékén játszódnak le. Ezeket a
fázisátmeneteket nem a hőmérséklet, hanem valamilyen másik
fizikai tulajdonság – például mechanikai nyomás vagy mágneses
térerősség – változása vezérli.
A
klasszikus fázisátmenetekhez hasonlóan a kvantumátmenetek is
úgy jelennek meg, mint az egyik fázis buborékai a másikban,
csak ezeknek a buborékoknak van egy tudományos neve is:
kvantumfluktuáció.
S
míg a klasszikus esetben a buborékok a hőmérséklet változása
hatására jelennek meg, a kvantumos esetben a kvantumfizika egyik
alapvető törvényének, a határozatlansági elvnek köszönhetik
létüket.
A
Werner Heisenberg német fizikus által megfogalmazott elv szerint
– az intuíciónkkal ellentétes módon –
valójában
a tökéletes vákuum sem üres, hanem bármely kicsiny
térfogatában időlegesen megváltozhat az ott tartalmazott
energia mennyisége.
Ezek
az energiamennyiség-fluktuációk még abszolút nulla fokon is
jelentkeznek, és úgy képzelhetők el, mint az egyik fázis
másikba zárt buboréka.
Először sikerült látni a kvantumfluktuációkat
Azonban
ezekről a kvantumfluktuációkról mindmáig lehetetlen volt
bármilyen képet készíteni. Nagyon alacsony hőmérsékleten
jelentkeznek, és gyakran olyan fizikai fázisokat érintenek,
amelyek egy szokványos mikroszkóppal nem láthatók. Bár számos
mérés szolgáltatott közvetett bizonyítékot a létezésükre,
igazából még senki sem látta őket. Most a Bar-Ilan Egyetem
(Izrael) fizika tanszékének és Nanotechnológiai Intézetének
együttműködésével a Beena Kalisky és Aviad Frydman
professzorok által vezetett nemzetközi kutatócsoport végre
valódi felvételeket készített a kvantumfluktuációkról.
A
Nature Physics folyóiratban leírt kísérletük során nemcsak
vizualizálniuk sikerült a kvantumfluktuációkat, de új
információkat szereztek a méretükről, időtartamukról és
eloszlásukról is.
A
kutatók egy sajátos mikroszkópot alkalmaztak, amely nagyon
alacsony hőmérsékleten is képes működni, így a segítségével
vizsgálhatók a kvantum-fázisátmenetet mutató anyagok.
A
pásztázó SQUID-nek (Superconducting Quantum Interference Device
– szupravezető kvantum-interferenciás eszköz) nevezett
mikroszkóp egészen apró mágneses jeleket is érzékel, és a
helyüket a mikrométernél (a milliméter ezredrészénél) kisebb
felbontással feltérképezi.
A
mikroszkóp kvantumhatások révén alakítja a mágneses jeleket
feszültséggé, s ez ideális eszközzé teszi a komplex
kvantumjelenségek nanoléptékben történő tanulmányozásához.
A
SQUID mikroszkóp
A
kísérleteket Anna Kremen doktorandusz hallgató végezte, aki az
érzékeny mágneses mérések segítségével követte nyomon az
anyagban végbemenő kvantum-fázisátmeneteket. Az abszolút
nullát megközelítő, extrém alacsony hőmérsékleten a
vizsgált mintát olyan állapotba hozták, ahol a kvantumos
viselkedésre számítani lehet, s eközben a SQUID mikroszkóppal
képeket készítettek róla.
Az
elmélet jóslatainak megfelelően a kvantumbuborékok
véletlenszerű helyeken bukkantak fel: sporadikus módon
megjelentek, majd eltűntek a minta különböző pontjain.
Szokva
vagyunk hozzá, hogy a forrásban lévő vizet megfigyeljük e
viselkedése közben, de az anyag kvantumállapotában még senki
sem látott hasonló buborékokat.
Ezek
a kísérletek a kvantumos események részletes vizsgálata felé
nyitnak kaput.
A
felvételekből olyan fizikai mennyiségekre lehet következtetni,
mint a kvantumbuborékok mérete, dinamikája, eloszlása, és más
jelenségekkel fellépő kölcsönhatásai.
A
kvantumfluktuációk leképezésének most megszerzett képessége
alapvető eszközzé válhat a kvantumtechnológia jövőbeni
fejlődésében.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
Felfedezték az első naprendszerbéli kisbolygót, amely csillagközi látogató is lehet
2017.
október 19-én az amerikai Pan-STARRS (Panoramic Survey
Telescope And Rapid Response System) égboltfelmérő program
során felfedezték az első olyan kis égitestet, amely a
csillagközi térből érkezett a Naprendszerbe, azonban a
pályája olyan, hogy vissza is tér a csillagközi térbe, és
ott folytatja útját. Ez volt az 1I/’Oumuamua.
A
közelmúltban Fathi Namouni (Cote Azur Obszervatórium) és
Helena Morais (Universidade Estaduai Paulista) égi mechanikai
módszerekkel kimutatták,
hogy az (514107) 2015 BZ509 jelzésű kisbolygó lehet, hogy a
csillagközi térből érkezett, bolygórendszerünk befogta, és
azóta is itt kering a Nap körül.
A
2015 BZ509 a Large Binocular Telescope Observatory (LBTO) két
felvételsorozatán, ahogy elmozdul a csillagok hátteréhez
képest. A sárga kör jelöli ki az aszteroida helyét (LBTO,
Christian Veillet).
A
2015-ös felfedezése után hamar kiderült, hogy egy különleges
pályán keringő égitestről van szó. Az ellipszis pályája
fél-nagytengelye 5,14 CsE, napközelben 3,18 CsE-re, naptávolban
pedig 7,09 CsE-re van központi csillagunktól. A pálya
excentricitása közelítőleg 0,380, a napkörüli keringési
ideje 11,64 év. Ami a pálya szokatlanságát, különlegességét
adja, hogy a pályasíkja 163 fokos szöget zár be a földpálya
síkjával, ami 90 foknál nagyobb érték esetén retrográd
pályát jelent, vagyis az aszteroida 17 fokos hajlású pályán
“szembe megy” a nagybolygókkal. A pályája és keringési
ideje alapján a Jupiterrel közel azonos távolságban és közel
azonos átlagos szögsebességgel kering, de a Jupiterrel is és
a hozzá tartozó trójai kisbolygókkal is lényegében szembe,
retrográd pályán.
A
2015 BZ509 mozgásának részleteit, és a pályája hosszú
időszakra vonatkozó stabilitását először Paul Wiegert,
Martin Connors (University of Western Ontario, Kanada) és
Christian Veillet (Large Binocular Telescope
Observatory) vizsgálták égi
mechanikai módszerekkel. Eredményeik szerint akár milliárd
évekre visszamenőleg is stabil lehet a mostani, szokatlan
pálya. Az égitest eredetileg a Halley-üstökös családra
jellemző, távolabbi pályáról kerülhetett ide, a Jupiter és
Szaturnusz pályámódosító hatásai nyomán.
A
2015 BZ509 retrográd pályán kering, de a Jupiter közepes
keringési szögsebességével közel azonos sebességgel. A
fehér pontok a Jupiter trójai kisbolygóinak L4 és L5
Lagrange-pontokhoz tartozó sokaságát, felhőit jelölik
(University of Western Ontario, Daily Mail).
A
lehetőség, hogy a Naprendszerben több olyan kis égitest is
lehet, amely a csillagközi térből érkezett, arra inspirálta
a kutatókat, hogy megvizsgálják, lehet-e a 2015 BZ509
pályájára kerülni egy csillagközi térből érkezett
égitestnek. Arra a következtetésre jutottak, hogy ez is
lehetséges, a 2015 BZ509 mintegy 4,5 milliárd évvel ezelőtt
is érkezhetett a Naprendszerbe az intersztelláris térből, és
azóta stabilan keringhet a Nap körül 1:1 rezonáns, retrográd
pályán a Jupiterhez képest.
A
Nap és a Naprendszer kialakulása idején csillagunk egy sűrű
csillagkeletkezési területen volt, ahol lehetőség volt
szomszédos, vagy a Nap közelébe került csillagok körül
kialakult kisbolygók befogására, így akár a 2015 BZ509 is
származhat más csillag környezetéből.
E
sorok írója megjegyzi, hogy az 1I/’Oumuamua esete felvetette
a csillagközi térből a Naprendszerbe érkezett kis égitestek
űrszondákkal történő meglátogatásának szükségességét,
és lám, most a 2015 BZ509 magától kínálja ezt a
lehetőséget. Itt ráadásul van elég idő az űrprogramok
megtervezésére, kivitelezésére és megismétlésére is. Egy
űrszondás helyszíni vizsgálat az anyagösszetétel
meghatározásán keresztül megerősítheti, hogy valóban nem a
Naprendszerben alakult ki a kisbolygó. Így az elméleti
felvetésen kívül erős empirikus érvek támasztanák alá a
kisbolygó Naprendszeren kívüli eredetét.
A
2015 BZ509 csillagközi eredetéről szóló tudományos
közlemény a
Monthly Notices of the Royal Astronomical Society
szakfolyóiratban jelent meg. A hír megjelenését a
GINOP-2.3.2-15-2016-00003 “Kozmikus hatások és kockázatok”
projekt támogatta.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
Források:
Gyémántok egy ma már nem létező bolygóból
Svájci,
francia és német kutatók egy tíz évvel ezelőtt a Földre
hullott meteoritban olyan gyémántszemcséket azonosítottak,
amelyek minden bizonnyal egy ma már nem létező, nagy méretű
naprendszerbeli bolygókezdemény belsejében alakultak ki. A 2008
októberében a Földet Szudánban, a Núbiai-sivatagban elérő,
37 km-es magasságban szétrobbant 2008 TC3 kisbolygó maradványai
az Almahata Sitta ureilit meteoritek. A kisbolygó
kristályszerkezete egy nagyobb szülőégitest köpenyében
keletkezhetett, ami a Naprendszer kialakulásának első 10 millió
éve során becsapódások miatt szétdarabolódott. A vizsgált
meteoritmintákban a szén részben grafit, részben gyémánt
formájában található.
Az
ureilitekben található gyémánt háromféleképp keletkezhet:
(1) a grafit egy nagy energiájú becsapódás miatt rövid ideig
nagyon megnövekedő nyomás hatására gyémánttá alakulhat; (2)
a szoláris köd szénben gazdag gázainak kondenzációja során;
(3) tartósan magas nyomás alatti kristálynövekedéssel. Az
Almahata Sitta mintában grafitrétegek által elválasztott kisebb
gyémántszemcséket találtak a kutatók, amelyek azonos
irányultsága, valamint a szemcsékben húzódó vas-szulfid
zárványok nagyobb, eredetileg 0,1 mm-t is elérő méretű
gyémántszemcsék későbbi grafitizálódására utalnak. Ez
kizárja az első két keletkezési lehetőséget.
Gyémántszemcsék
és bennük lévő zárványok az Almahata Sitta meteorokból nyert
minta elektronmikroszkópos képén. A szemcsék
kristályszerkezetének irányultsága közös, és egyes zárványok
is folytatódnak az őket elválasztó grafitrétegeken túl. Ez
arra utal, hogy a korábban nagyobb gémántkristályok utóbb
darabolódtak fel, feltehetőleg egy becsapódás miatti
grafitizálódás során. Forrás: Nature Communications (2018),
DOI: 10.1038/s41467-018-03808-6.
„Kimutattuk,
hogy a nagy gyémántkristályok nem alakulhattak ki becsapódás
során, csak egy bolygó belsejében lassan növekedve.” –
mondja el Philippe Gillet, az eredményeket bemutató tanulmány
társszerzője, a Lausanne-i École Polytechnique Fédérale
bolygókutató munkatársa. A kutatócsoport számításai szerint
a kristályok legalább 200 ezer bar (20 GPa) nyomás alatt
keletkeztek, a szülőégitestjük tehát legalább egy Merkúr, de
akár Mars méretű bolygókezdemény lehetett. Ez a szülőégitest
mára minden bizonnyal vagy feldarabolódva megsemmisült, vagy
beépült a Naprendszer valamelyik nagybolygójába. A csillagászok
régóta gyanítják, hogy a Naprendszer születésekor a mainál
sokkal több bolygóméretű égitest keringett a rendszerben. Ezen
hipotetikus égitestek egyike, egy Theia névre keresztelt
bolygókezdemény repíthette ki a világűrbe a Földdel való
súrló ütközése során azt az anyagot, amiből később
összeállt a Hold.
„Azt
állítjuk, hogy a bolygóknak ezen első generációjából
származó maradványokat tartunk a kezünkben. Ezek a bolygók ma
már nem léteznek.” – tette hozzá Gillet.
Az
eredményeket bemutató szakcikk: Farhang Nabiei et al., „A
large planetary body inferred from diamond inclusions in a ureilite
meteorite”,
Nature Communications, 2018. április 17.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
phys.org
Emberek és állatok hibridjei: napjaink katasztrófája
Ma
már kevesen lepődnek meg a genetikailag módosított termékeken
(GMO). A módosított emberek és állatok viszont még csak most
kezdenek az általunk ismert világ részévé válni, és örökre
megváltoztatni azt a felismerhetetlenségig.
Mire
képesek a tudományos laboratórium kimérái, és valóban komoly
fenyegetést jelentenek?
Miért
hatolnak bele a tudósok az élőlények genetikai kódjába és
módosítják azt? Dmitrij Iszonkin zoológus megosztotta
elképzeléseit az Oroszország Hangjával:
“Több
válasz is lehet. Először is, kutatási érdekekből, hogy
megérthessük, milyen módon formálódnak az embriók és a
sejtek, és lehetséges-e két különböző genetikai kód
egyesítése kilökődés nélkül. Másodszor az orvosi szempont
is igen fontos.”
A
tudósok keresik a jelenleg gyógyíthatatlan betegségek
felszámolásának lehetőségeit azáltal, hogy egy másik
szervezet idegen DNS-ét használják fel. Harmadszor pedig, ez
nyereséges vállalkozás lehet a jövőben, mivel közismert, hogy
manapság az állatok szervezetében donor szerveket tenyésztenek,
amelyek igen drágák.
Azonban
a GMO-termékek esetében is, a módosított élőlények veszélyt
jelenthetnek. A genetikai kísérleteket hosszadalmas
vizsgálatoknak kell alávetni, hogy megértsük, végeredményül
hogyan fog viselkedni az élő szervezet.
Amíg
pedig a jelenlegi kísérletek többségénél, amelyeket rövid
ideig élő laboratóriumi egereken végeznek, akiknek a
szervezetében történő változásokat néhány generáción
keresztül tudják nyomon követni, addig az a nagyobb testű
állatok és emberek esetében már igen bonyolult.
A
törvény szerint pedig minden hibrid kimérát két héten belül
meg kell semmisíteni, de akkor hogyan lehet megérteni, miként
hatnak a vegyes gének a következő generációkra? E szerint a
kormány tudatosan tiltja az emberek és állatok további
hibridizációs vizsgálatát. De valószínűleg ez csak papíron
történik így. És a valóságban?
Csak
feltételezni lehet, hogyan cselekednek a zárt laboratóriumok,
viszont annyi bizonyos, hogy ha létrehoznak egy hibrid egyedet,
úgy aligha semmisítik meg azt ilyen fiatal korában: a
legérdekesebb fejezet serdülőkorban kezdődik, amikor a
szervezet minőségi jellemzői más szintre lépnek és
megfigyelhető, hogyan viselkedik a gén felnőtt korban, és a
felnőtt hibrid másikkal történő keresztezésénél.
Hogy
vajon mik lesznek ezek a teremtmények, nem lehet tudni. Ahogy azt
se, meddig tartanak ki a tiltások az élőlények genetikai
módosítására vonatkozóan.
Hiszen
ha legalizálnák a kísérleteket, azonnal felismerhetetlenné
változna a világ, és meglehet, hogy reggelente sertés-, kecske-
vagy szamár-emberek társaságában utaznánk a munkahelyünkre.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, vagy iratkozz fel a
napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
hungarian.ruvr.ru
Először sikerült teleportálni a víz alatt
Kínai
tudósoknak először sikerült továbbítani egy foton állapotát
a tengervízben, bebizonyítva, hogy a kvantumkommunikáció –
vagy közismertebb néven kvantumteleportálás – víz alatt is
lehetséges.
A
kísérlet során egy 3,3 méter hosszú tartályt tengervízzel
töltöttek meg a szakemberek, ebben a közegben valósult meg az
információátadás a két foton között. A kutatók úgy vélik,
ugyanez nyílt vízben is lehetséges, és a részecskék állapotát
akár közel 900 méteres távolságra is teleportálni lehet.
Természetesen
fontos megjegyezni, hogy a teleportáció jelen esetben nem azt
jelenti, hogy az egyik helyen valami a szó szoros értelmében
eltűnik, a másikon pedig megjelenik – mint a tudományos
fantasztikus filmekben –, sokkal inkább az információ
közvetítéséről van szó.
Az egyik legrejtélyesebb jelenség
“Az
emberek már jó ideje beszélnek a víz alatti kvantumkommunikáció
lehetőségéről, de nem ismerek olyat, aki elvégzett volna
hasonló kísérletet” – nyilatkozta Thomas Jennewein, a
Waterlooi Egyetem kutatója a New Scientist magazinnak.
Az
egész folyamat az úgynevezett kvantum-összefonódáson alapul,
amely a modern fizika egyik legkülönösebb jelensége.
A
kvantumvilágban két összecsatolódott részecske
kényszerhelyzetben van: ha a pár egyik tagját méréssel
valamely egyértelmű kvantumállapotba hozzuk, akkor a pár másik
tagja, a másik részecske kénytelen az előzőével ellentétes
állapotot elfoglalni. Vagyis: ha az egyik az óramutató járásával
megegyezően pörög, akkor a másik azonnal az ellenkező irányba
kényszerül forogni.
Ha
az egyik forgásirányát megváltoztatjuk, akkor a másik is
azonnal változtat a forgásán, hogy egy pillanatra se legyenek
azonos állapotban. Akkor is így viselkednek, így reagálnak
egymásra, ha egyébként nagy – akár többgalaxisnyi –
távolságra vannak egymástól.
Összecsatolt
párt hoztak már létre fény és fény (foton és foton), atom és
atom, sőt atom és fény között. Ráadásképp e mechanizmussal
már sikerült információt teleportálni nagy távolságokon
keresztül. Az év elején például kínai kutatók egy több mint
500 kilométer távolságra keringő szatellitnek teleportáltak
információt a Földről.
Kvantumvilág a víz alatt
Bár
az előbb említett eredmény is jelentős, a víz alatti
kvantumteleportálás lehetőségét még nem vizsgálták. Éppen
ezért a sanghaji Jiaotong Egyetem munkatársai vizet vettek a
Sárga-tengerből, és azt egy több mint 3 méter hosszú
tartályba töltötték.
Ezt
követően szubatomikus szinten összefonódott fotonpárokat
hoztak létre úgy, hogy fénynyalábot bocsátottak keresztül egy
kristályon. A páros egyik tagjának manipulálására a
partnerrészecske azonnal reagál. Példának okáért, ha az egyik
foton polarizációs állapotát megmérjük, a másik rögtön
ennek a polarizációs állapotnak az ellenkezőjét fogja
felvenni.
A
részecskéket végül a tartály két ellenkező oldalára
pozicionálták.
A
kutatócsoport sikeresen bemutatta, hogy a többméteres távolság
ellenére a kvantumkommunikáció sós vízben is lehetséges, azaz
az összefonódás még ebben a közegben sem szakad meg.
A
szakemberek az esetek 98 százalékában sikeresen teleportálták
az egyik foton állapotát a másiknak. Az eredmény a The Optical
Society című tudományos szakfolyóiratban publikálták.
Mi a helyzet az óceánnal?
Egyelőre
kérdéses, hogy a kísérlet reprodukálható-e, ha nagyobb
távolságokról és nem egy zárt tartályról, hanem a tenger
mélyéről van szó. Ennek kiderítéséhez további kutatások
szükségesek.
A
kutatócsoport számításai szerint a kvantumkommunikáció a
nyílt vízben egészen 885 méteres távolságig is lehetséges,
más csoportok viszont úgy vélik, a víz alatti teleportálás
mindössze 120 méteres tartományban kivitelezhető.
„Mivel
az óceánvíz elnyeli a fényt, a távolság kiterjesztése
nehézségekbe ütközik” – mondta Jeffrey Uhlmann fizikus, a
Missouri Egyetem kutatója.
Ez mind szépen hangzik, de…
A
kvantum-összefonódás kommunikációs szempontból rendkívül
ígéretes terület, mert a késés nélküli információtovábbítás
nagyon kecsegtető. Az óriási távolság miatt a Curiosity
Mars-járóval való kommunikáció például átlagosan 20 percet
késik – ez érvényes minden egyes üzenetre, így nehézkes az
irányítás.
A
gyorsaság mellett Jennewein szerint a kvantumkommunikáció azért
is fontos, mert általa feltörhetetlen üzeneteket lehet
továbbítani a másik fél számára. A víz alatti
kvantumkommunikáció elsősorban a tengeralattjárók
információcseréjét tenné biztonságosabbá és hatékonyabbá.
A
fentiek tehát nagyon szépen hangzanak, kérdés, hogy az
elgondolás szintjén túllépve megvalósíthatóak-e a
gyakorlatban is. Lehet-e a fénynél gyorsabban üzenetet küldeni?
A
tudomány jelenlegi állása szerint nem, mert ez sértené a
kauzalitást, vagyis az ok-okozati összefüggést.
A
kauzalitás az egyik legalapvetőbb fizikai törvény, amely
legegyszerűbb formájában ennyit állít: az ok megelőzi az
okozatot, és nem fordítva. A fénynél nagyobb sebességek
viszont felboríthatják ezt az alapvető egyensúlyt, egy
eseménynek az előtt lehetne hatása, mielőtt bekövetkezett. Ez
nemcsak a klasszikus fizika jelenlegi állása, de a józan ész
szerint is lehetetlen.
A
kvantum-összefonódás nem jelenti azt, hogy az összefonódott
részecskepár két tagját egymástól eltávolítva az egyikkel
“kapcsolható” a másik. A két részecske közötti
kommunikáció is a kvantummechanikán alapszik, így (legalábbis
jelen ismereteink alapján) nem lehet velük „klasszikus”
üzeneteket küldözgetni.
Ha
a két összefonódott részecske képes is valamiféle kozmikus
távolságokat leküzdő kommunikációra, azt mi sehogy, vagy csak
nagyon korlátozottan hasznosíthatnánk.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
Emelkedik a Föld frekvenciája - A Schumann rezonanciák függvényében
A
Schumann rezonanciát a Föld természetes frekvenciájának vagy
a Föld pulzusának is nevezik, értékét az az idő adja, ami
alatt az elektromágneses sugárzás a gömb alakú kéreg belső
felületén egy teljes fordulatot tesz meg. Bolygónkon ez
az érték mindenütt 7,8 Hz volt, viszont mostanában
emelkedik.
A
bolygónkat körbeölelő elektromos mezőt, azaz a Föld
felszíne és az ionoszféra által határolt gömbréteg
elektromágneses saját frekvenciáit leírójáról
Schumann-rezonanciának nevezzük. A jelenségkör természetes
eszközként szolgál globális változások, időjárási
folyamatok, zivartevékenységek vizsgálatára.
Ezoterikus
körökben a Föld pulzusaként emlegetjük és hallhatunk olyan
információkat, ami szerint ez az érték, ami több ezer éven
keresztül 7,8 Hz (másodpercenként közel nyolc ütés) volt,
emelkedni kezdett. 1980 óta az érték lassan emelkedik és
jelenleg már több mint 12 másodpercenként. Ez kevesebb, mint
16 órának felel meg naponta, a korábbi 24 helyett, és tovább
csökken. Ezért tűnik úgy, hogy olyan gyorsan telik az idő. A
kevesebb óraszám és a rezgések nagyobb száma miatt a
szervezetünk túl érzékennyé válik, allergia, fejfájás,
influenza sújt bennünket.
Az emberi szervezet rezonanciája
Schumann
azt állította, hogy minden élő szervezetnek szüksége van
erre a mágneses térre a sejtek optimális működéséhez.
Különösen az emberi szervezet reagál nagyon érzékenyen
arra, ha megszakad a kapcsolat ezzel a mágneses térrel. E
kapcsolat megszakadása leginkább technikai hatásoknak, a
légszennyezettségnek, a gépek által keltett elektroszmognak
köszönhető. Az autók vagy a vasbeton épületek szintén
akadályozzák a szabad áramlást.
Idegrendszerünk
elektromos ingerek révén működik, ezáltal képes egész
szervezetünket irányítani. Minden egyes sejtünk egy
elektromos egységként képzelhető el, amely energiát ad le és
vesz fel. Az emberi biológiai frekvencia, az agy által
kibocsátott hullámok rezgésszintje, azonos spektrumban mozog a
Föld frekvenciájával.
Ez
az energia tehát szükséges a biológiai funkciók működéséhez,
a szervi és sejtszintű fiziológiás folyamatokhoz,
befolyásolja a DNS aktivitást, az idegrendszeri, neurológiai
és mentális folyamatokat, és tulajdonképpen minden egyes
sejtünk működését. A NASA megfigyelései is igazolták azt a
tényt, hogy az űrállomásokon, ahol a Föld elektromágneses
hatása nem érvényesül, az emberek szervezetének belső
egyensúlya felborul.
Időjárás változás, frontátvonulás
Mindannyian
tapasztaljuk, hogy a szervezetünk működése, közérzetünk és
hangulatunk függ az időjárástól, a frontátvonulástól.
Ezekért a változásokért elsősorban a légköri elektromosság
a felelős. Vihar előtt az elektromos tér gyorsan változik, és
ennek olyan élettani és mentális hatásai vannak, mint például
a fejfájás, nyugtalanság, izgatottság. Az elektromágneses
tér változásai különösen erősen hatnak az agyra és az
idegrendszerre. A növények és állatok viselkedése is gyakran
megváltozik a vihar előtt. Ez is azt mutatja, hogy szoros,
elválaszthatatlan kapcsolatban és kölcsönhatásban vagyunk az
elektromos légkörrel, s természetes energiamezőnk
létfontosságú, mentális, fizikai, vagy érzelmi működésünk
szempontjából.
Egyre
többen panaszkodnak gyakori fáradtságra, kimerültségre,
alacsony energiaszintre, idegességre, stresszes állapotokra, az
egyensúly hiányára. A modern életstílus tele van stresszel
és negatív környezeti hatásokkal melyek tartósan gyengítik
a természetes emberi energiamezőt. Ehhez hozzájárul a gyenge
tápanyagbevitel, valamint a minimális mennyiségű élő, nyers
étel fogyasztása, ami energiamezőnket erősíthetné.
Gyógyítás
és az agyhullámok
Az
emberi agy elektromos áramainak EEG-vel történő mérései
megállapították, hogy agyunk 1-20 Hz közötti elektromágneses
hullámokat termel. Az orvostudomány ezt a spektrumot négy főbb
tartományra osztja.
A
delta-hullámok (1-3 Hz) az álom nélküli mélyalvásban és a
komatózus állapotokban jellemzőek.
A
théta-hullámok (4-7 Hz) azokra az alvási fázisokra
jellemzőek, amikor álmodunk.
Az
alfa-hullámok (8-12 Hz) a nyugalmas ébrenléti állapotokban
lépnek fel (pl. meditáció során, röviddel az elalvás előtt,
illetve közvetlenül az ébredés után).
A
béta-hullámok (13-20 Hz) a normális ébrenléti állapotra
jellemzőek.
A
Schumann-frekvencia (7,8 Hz) az agy alfa és théta-állapotának
határán helyezkedik el. Ez az agyfrekvencia jellemző a legtöbb
emlősállatra is.
Dr.
Robert Beck atomfizikus a világ különböző tájain mérte a
természetgyógyászok, hittel gyógyítók, médiumok
agyhullámainak frekvenciáját. Megállapította, hogy a
gyógyítás pillanatában a gyógyító módszertől függetlenül
minden természetgyógyásznál az agyhullámok azonosak, éspedig
alfa-szintűek.
Arra
a következtetésre jutott, hogy a gyógyítók agyhullámai a
gyógyítás pillanatában szinkronba kerülnek a
Schumann-hullámokkal, mind a rezgések, mind pedig a fázisok
terén. Ez annyit jelent, hogy az agyhullámok ugyanazon a
frekvencián és ugyanazokban az időpillanatokban lüktetnek,
mint a Föld Schumann-hullámai.
Dr.
John Zimmerman, a renói Bio-elektromágneses Intézet (Nevada)
alapítója és elnöke mélyrehatóan tanulmányozta a mezők
egyesítését, valamint a gyógyítók tapasztalatait.
Megállapította, hogy a gyógyítók voltaképpen rácsatlakoznak
a Föld energetikai mezejére. Rájött, hogy ha a gyógyító
ilyen kapcsolatot teremt a Schumann-hullámokkal, akkor agyának
jobb és bal féltekéje egyensúlyi állapotba, alfa-szintre
kerül. Amikor a gyógyító energetikai kapcsolatba lép a
beteggel, annak agyhullámai is alfa-szintre jutnak,
szinkronizálódnak a gyógyítóéval. A páciens tehát a
gyógyító közvetítésével „rácsatlakozik” a
Schumann-hullámokra, és lehetősége nyílik arra, hogy ebből
az óriási energiaforrásból energiát nyerjen.
A
gyógyítók tehát tevékenységük során tulajdonképpen
képesek energiát nyerni a Föld mágneses mezejéből. Ez a
folyamat a mezők egyesítése. És vajon erre mi is képesek
lennénk, ha időt szánnánk a meditációra és tudatosságunk
fejlesztésére?
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
eljunktudatosan.hu
Science
Alert, New Scientist
origo.hu
Először mutattak ki extragalaktikus exobolygókat
Két
csillagász, Xinyu Dai és Eduardo Guerras (Homer L. Dodge
Department of Physics and Astronomy, Oklahoma University College of
Arts and Sciences) a NASA Chandra röntgentávcsövével exobolygók
jelenlétét mutatta ki egy nagyon távoli galaxisban. A
felfedezéshez a gravitációslencse-hatás jelenségét használták
ki.
Albert
Einstein 1915-ben felállított általános relativitáselmélete
értelmében a testek tömegüknél fogva meggörbítik maguk körül
a téridő szerkezetét. Ezt a görbületet érzékeljük
gravitációként. Einstein gravitációelméletének egy érdekes
következménye, hogy a gravitáció – a téridő görbülete
révén – képes eltéríteni a fénysugarakat is. Ezt a
jelenséget először egy 1919-es teljes napfogyatkozás alkalmával
tudták kimutatni. A fogyatkozás idején a Nap korongja melletti
háttércsillag képe Einstein számításaival pontosan megegyező
mértékben eltolódva látszott. Ez a megfigyelés is hozzájárult
az általános relativitáselmélet széleskörű elfogadottá
válásához. Bizonyos geometriai feltételek teljesülése
esetében egy háttérobjektum – ez a lencsézett égitest –
fényét egy előtérobjektum – a lencséző égitest – a
gravitációs hatása révén képes felerősíteni, felnagyítani
illetve megtöbbszörözni. Ez a gravitációslencse-hatás.
Az
RX J1131-1231 kvazár négy gravitációsan lencsézett képe a
középső lencséző elliptikus galaxis körül. Forrás:
University of Oklahoma
A
kutatást vezetője, Dai professzor elmondta: „Ez az első
alkalom, hogy bárki exobolygókat tudott kimutatni a saját
galaxisunkon túl. A megfigyeléseink legegyszerűbben kicsi,
bolygó méretű égitestek gravitációs mikrolencse-hatásával
magyarázhatóak.” A kutatók a lencsézett háttérobjektum –
egy kvazár – fényében észlelt gyors időbeli változásokat
analizálva jutottak erre az eredményre. Becslésük szerint az
előtérgalaxisban több ezer milliárd bolygó lehet.
Gravitációslencse-hatásuk
alapján gyakorta fedezünk fel exobolygókat a saját
galaxisunkban. Ugyanakkor még a távoli galaxisok kisebb
égitestjeinek gravitációs hatása is képes megfigyelhető
jellegzetes jelentős erősítést okozni egy háttérobjektum
fényében. A megfigyeléshez egy nagyon kompakt háttérégitestre
volt szükség, mivel az előtérgalaxisban lévő bolygóméretű
égitestek mikrolencse-hatása kis méretű lencsézett objektumra
gyakorol csak jelentős hatást. Jelen esetben a háttérégitest a
tőlünk 9 milliárd fényév távolságra lévő RXJ 1131–1231
jelű kvazár, de még a lencséző galaxis is majdnem 4 milliárd
fényévre található tőlünk. A kvazár belsejében egy
szupernagy tömegű fekete lyukra anyag hullik az őt körülvevő
akkréciós korongból, ez biztosítja a rendkívüli fényességét.
A korong belső, a fekete lyuk eseményhorizontjához legközelebbi
forró régiója az elektromágneses színkép röntgen
tartományában ragyogva fénylik. Az ebből a viszonylag kis
térrészből érkező sugárzásnak a megfigyeléséhez a
kutatóknak a Chandra űrobszervatórium röntgentávcsövére volt
szükségük.
Bár
az elmúlt két évtizedben a Tejútrendszerben tömegével
felfedezett exobolygók alapján joggal gondolhattuk, hogy a
helyzet más csillagvárosokban is hasonló, ám Dai és Guerras
úttörő tanulmányát megelőzően nem volt erre vonatkozó
konkrét bizonyítékunk.
„Nagyszerű
példa ez arra, milyen hatékony eszköz lehet a kezünkben az
extragalaktikus gravitációs mikrolencse-hatás vizsgálata. A
galaxis [és a kimutatott bolygók] 3,8 milliárd fényév távol
vannak tőlünk. Ezeknek a bolygóknak a közvetlen megfigyelésére
a legkisebb esélyünk sincs, még egy sci-fi forgatókönyvbe illő
hatalmas képzeletbeli távcsővel sem.” – magyarázza Guerras
– „Mégis képesek vagyunk tanulmányozni őket, kimutatni
jelenlétüket, és becslést adni a tömegükre. Klassz tudomány
ez.”
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
Forrás:
Science Daily
Az
eredményeket bemutató tanulmány:
The
Astrophysical Journal,
2018; 853 (2): L27
Egy orvosi vélemény a halálközeli élményekről
A
“Teremtő gondolat” c. filmben Pim van Lommel holland
kardiológus összegzi huszonhat évnyi tapasztalatait.
Hogyan
jutnak a felszínre belső világunk képei és hangjai?
Társulnak-e hozzájuk gondolatok? Minden csupán a neuronok
tűzijátéka? A tudat tényleg az agyban létezik?
Az
ember valóban csak egy biológiai gépezet, amely egy napon
mesterségesen is létrehozható, ha végre megértjük a
gondolatok komplexitását?
A
mechanikai alapú elképzelést, mely szerint az agy az ember
gondolati és létezési irányító központja, ma már egyre több
tudós és kutató megkérdőjelezi.
A
halállal kapcsolatos kutatások arra engednek következtetni, hogy
a tudat képes a testen kívüli létezésre.
Ezek
a kutatások világszerte olyan személyeknek tesznek fel
kérdéseket, akik átlépték az élet és a halál küszöbét.
Sokan közülük kivételes tapasztalatokról számoltak be.
Kortól, nemtől, vallástól és iskolai végzettségtől
függetlenül mindannyian a halál különböző szakaszairól
beszéltek.
Az
elmesélt tapasztalatok között minden esetben ott szerepelt a
testen kívüli érzés élménye, mindannyian arról beszéltek,
hogy a saját testük felett lebegtek, az érintettek a fentről
lefelé tekintésről és a könnyű lebegésről számoltak be,
valamint arról, hogy szinte kényszerítette őket valami, vagy
valami, hogy térjenek vissza a testükbe. Hihetetlen, hogy ezekről
az élményekről olyan emberek számoltak be,
akiknek abban az állapotban nem volt agyműködésük, hiszen a klinikai halál állapotában voltak.
Az
egyik legfontosabb tanulmányt ebben a kérdéskörben a holland
kardiológus, Dr. Pim van Lommel jelentette meg. Tudományos
alapossággal vizsgálta a halál közeli élmény jelenségét,
melyről világszerte számtalan beszámoló jelent meg. Dr. Lommel
szándéka feltárni, mi rejlik az élmények mögött:
„A
legfontosabb kérdés számomra az, hogyan képesek az agyi működés
nélküli emberek tapasztalatokat, élményeket szerezni. Jó
néhány visszamenőleges elemzést végeztem és arra a
következtetésre jutottam, hogy minden esetben a közös vonás az
agyi oxigénhiány, emellett a megkérdezettek halálfélelemről
és hallucinációkról számoltak be. A korábbi beszámolók és
azok elemzése nem volt igazán tudományosan megalapozott, így
1988-ban 10 holland kórházban 44 szívrohamot kapott beteg
bevonásával készítettünk felmérést a halál közeli élmény
lefolyásáról és tartalmáról.”
A
kardiológus számára a tanulmányok világossá tették, hogy a
tudat a testen kívül is képes létezni. Ennek eredményeként
újra kell értelmeznünk, mit is jelent az emberi létezés
fogalma.
„Orvostanhallgatóként
azt tanultam, hogy a tudat az agyban létezik, agyi funkciók
eredménye. Ma már be kell látnunk, hogy ez csupán
egy sosem bizonyított hipotézis.
A
szívrohamot kapott betegek másodperceken belül elvesztik az
eszméletüket, tehát tudat nélküli állapotba kerülnek, a test
reflexei is megszűnnek, amelyeket az agykéreg irányít.
Megállapíthatjuk,
hogy fontos életjelként értelmezhető reflexek szűnnek meg
működni. Megszűnik a légzés is, ami az agytörzs leállását
mutatja, ha EEG-vel megvizsgáljuk az agy elektromos működését,
a görbe 15 másodpercen belül kiegyenesedik.
A
szívrohamot kapott betegek több mint 20, olykor 60 másodperc
alatt nyerik vissza a tudatukat. Ami igazán megdöbbentő, hogy a
betegeknek úgy vannak tapasztalataik, emlékeik, érzéseik, hogy
az agyuk nem működik, tehát az eddig megtanultakat újra kell
gondolnunk.
Véleményem
szerint a tudat nem az agyban lokalizálódik és az agynak nem
fenntartó, hanem egyfajta befogadó funkciója van, amely mondjuk
így, megtapasztalja a tudatot.”
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
Hatalmas ősi és érintetlen lávabarlangot detektáltak a Holdon
A
japán Kaguya/SELENE (“Holdhercegnő”) holdszonda fedélzeti
radarja a Hold felszíne alatt hatalmas lávacsatornát fedezett
fel, amit a NASA GRAIL holdszonda-párosának gravitációs
érései is megerősítettek. A holdi barlangok a jövő
űrhajósai számára lakóhelyet és biztos menedéket
jelenthetnek, ahol elbújhatnak a kozmikus sugárzás, illetve
meteorok elől.
Váratlan
felfedezést tett még 2009-ben a Hold körül keringő japán
Kaguya holdszonda, ugyanis égi kísérőnk felénk forduló
oldalán a Marius Hills területen a szonda felvételein
néhányszor tíz méteres sötét lyuk látszott. A Hold más
vidékein is felfedeztek még ilyen sötét lyukakat. Az egyik
ilyen jellegzetes holdi lyukat, a Marius Hills Hole-t (MHH) a
felfedezést tevő japán kutatócsoportnak a vezetőjéről,
Junichi Haruyamáról Haruyama-üregnek nevezték el. Az
ilyen lyukak lávacsatornák feletti felszíni réteg-beszakadásai
és lejáratok lehetnek a csatornák belsejébe – egyébként a
Földön sok ilyen van, de a például a Marson is találtak már
ilyet.
Az
alábbi képen a nevezetes MHH holdfelszíni lyuk látható, ahol
besüthet a Nap az üregbe.
A
Kaguya (SELENE) japán holdszonda felvétele a Marius Hills
vidékén talált egyik sötét lyukról (kép: Purdue Egyetem,
NASA/GSFC/ASU).
A
Hold Marius Hills vidéke a Viharok Óceánja (Oceanus
Procellarum) területén található és a mintegy 3,5 milliárd
évvel ezelőtt végbement vulkáni tevékenység nyomait őrzi,
elsősorban a nagy számú holdi dómok jelenlétével. Ennek
megfelelően nem véletlen, hogy a felszín alatti
lávafolyásokból maradt lávacsatornák is lehetnek ezen
vidéken.
A
Marius Hills terület elhelyezkedése a Hold felénk forduló
oldalán (kép: Lunar Networks).
Tetsuya
Kaku, a Tokai Egyetem doktorandusz hallgatója és Junichi
Haruyama professzor (JAXA) egy nemzetközi csoporttal elemezték
a Kaguya fedélzeti radarjának méréseit. Az adatokban egy
adott irányban lefelé nézve kettős radarjel is látszik, ami
a felszínről és a felszín alatti üreg aljzatáról való
visszaverődésre utal, illetve egy közbülső kisebb
intenzitású jel az üreg tetejére utal.
Mivel
a Kaguya radarját nem a Hold felszíne alatt mélyen húzódó
barlangok kutatására, hanem csak a holdfelszín felső
rétegeinek elemzésére, ezért a NASA GRAIL (Gravity Recovery
and Interior Laboratory) holdszonda-párosának pontos
gravitációs mérései segítettek a Marius Hills lávacsatornái
és barlangjai keresésében. Az ezek utaló jel a környezetnél
kisebb gravitációjú helyek létezése.
A
radarmérések természetéből adódóan a radar és gravitációs
mérések kétféle barlangot is megengednek a vizsgált
területen: vagy egy viszonylag kisebb, de így is több tíz
méteres belmagasságú üreg van vastagabb felszín alatt, vagy
egy akár 100 m-t is meghaladó csarnok vékonyabb felszín által
borítva. A barlang a felszín alatt mintegy néhányszor 10
méter és 200 méter között húzódik, szélessége száz
méterig terjed és 50 km hosszúságban terül el a Marius Hills
lyuktól (MHH) holdrajzi nyugati irányban. Ez arra utal, hogy a
Holdon a földinél sokkal nagyobb lávacsatornák
kialakulhattak.
A
mindenképp hatalmas holdi barlang vagy láva csatorna méretére
adódó két lehetőséget mutatja az alábbi kép.
A
Marius Hills hatalmas lávabarlangjának két lehetséges
konfigurációja (kép: Kaku, T. és mások, GRL, 2017).
Mindez
azért érdekes, mert az űrhajósok kellő biztonságú és
hosszúságú tartózkodása mindmáig megoldásra váró
probléma. David Blair (Purdue Egyetem) kutatója szerint a Hold
felszíne alatt akár egy földi nagyváros belvárosa is
elférhetne, ahol telepesek élhetnének a távoli jövőben. Az
alábbi kép ezt az elképzelést mutatja.
Hatalmas
felszín alatti barlangban kialakított emberi lakóhely a
Holdon, ami védelmet nyújt a kozmikus sugárzás és meteoritok
ellen (kép: David Blair, Purdue Egyetem).
Ehhez
azonban az emberes holdutazásokat is előtérbe kell helyezni a
közeli jövőben. Például amerikai Nemzeti Űrkutatási Tanács
(National Space Council) ülése kapcsán Mike Pence alelnök
bejelentette, hogy Trump elnök az amerikai űrkutatás figyelmét
a Holdra kívánja fókuszálni, amihez a NASA számára alapvető
feladat lesz az emberes holdutazások felújítása.
A
hatalmas holdi barlang felfedezésével kapcsolatos tudományos
cikk a Geophysical Research Letters folyóiratban jelenik meg.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
Források:
kutatokozpont.hu
Először látjuk, honnan jönnek a gravitációs hullámok
Bár
a korszakalkotó felfedezésről beszámoló tudományos
publikációk ma, október 16-án váltak nyilvánossá, maga az
esemény idén augusztus 17-én, világidőben 12:41:04-kor
történt. A gravitációs hullámokat az amerikai LIGO két
detektora (Hanford, Washington és Livingston, Louisiana) és az
európai Virgo (Pisa, Olaszország) mintegy 100 másodpercen át
észlelték. Később a dátum alapján a GW170817 jelölést kapta
az esemény. A Virgo augusztus eleji belépése a LIGO két
detektora mellé óriási jelentőségű volt a mostani felfedezés
szempontjából is, hiszen így vált lehetővé, hogy a
gravitációs hullámok forrását az égbolton a korábbiaknál
sokkal pontosabban lokalizálhassák. Az eddig bejelentett első
három gravitációshullám-esemény a LIGO eredménye volt, a
nemrég napvilágot látott negyedik felfedezés (GW170814) már a
Virgo részvételével történt. A közös bennük az volt, hogy
kb. 8 és 35 naptömeg közötti fekete lyukak összeolvadásainak
hatását, a téridő rendkívül finom, másodpercnél is sokkal
rövidebb ideig tartó “fodrozódását” sikerült megmérni. A
mostani, ötödik esemény viszont, amely csupán három nappal
követte az előzőt, más volt.
Hírportálunk
olvasói abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy szakmai
pletykák nyomán már augusztus végén képet kaphattak a
neutroncsillag-összeolvadás észlelésének, a közös
gravitációshullám-mérések és az elektromágneses
hullámsávokban való detektálásnak a jelentőségéről. Miért
kellett akkor még hónapokig várni a hivatalos bejelentéssel? A
tudományos eredmények közlésének alapvető feltétele
kell(ene) legyen a gondos ellenőrzés, a lektorált folyóiratokban
való publikálás. Természetesen még ez sem jelent száz
százalékos biztosítékot a tévedés ellen, de az elmúlt
években számos olyan szenzációs, először sajtótájékoztatókon
megszellőztetett “felfedezésről” hallhattunk, amelyek nem
állták ki az idők próbáját: igen hamar kiderült róluk, hogy
hibás feltételezéseken vagy számításokon alapulnak. Másrészt
viszont a csillagászok is emberek, és mivel a GW170817 és
utófénylése megfigyelésében világszerte sok ezer kutató,
mintegy 70 (!) különböző földi és űrcsillagászati
obszervatórium vett részt, a felfedezés pedig valóban
szenzációs, nyilvánvaló, hogy nehéz volt titkot tartani…
Az
eddig elvégzett mérések alapján kirajzolódó kép nagy
vonalakban a következő. A neutroncsillag-összeolvadásnak a
gravitációs hullámok detektálása alapján meghatározott
idejét követően kevesebb mint 2 másodperccel a Fermi
gamma-űrtávcső egy rövid gamma-kitörést észlelt
(GRB170817A). A gravitációs hullámok okozta jelek elemzése
alapján kiszámították, hogy az összeolvadó objektumok kb. 1,4
és 2,3 naptömeg, illetve 0,9 és 1,4 naptömeg közöttiek
lehettek. Azt is sikerült megállapítani, hogy az esemény az
égen egy 31 négyzetfoknyi kiterjedésű területről érkezett,
méghozzá mintegy 130 millió fényév távolságból. Intenzív
megfigyelési kampány vette kezdetét, amelynek keretében
kevesebb mint 11 óra elteltével sikerült először detektálni a
jelenséghez kapcsolódó fényes optikai felvillanást (SSS17a/AT
2017gfo). Ezt órákon belül számos független méréssel is
megerősítették. Kiderült, hogy a jel az NGC 4993 elliptikus
galaxisból érkezik, az Északi Vízikígyó (Hydra) csillagkép
irányából, ugyanarról az égterületről. A galaxis távolsága
pedig éppen megegyezik azzal, amit a beérkező gravitációs
hullámok alapján számítottak ki. Így kevés kétség maradt
afelől, hogy ugyanannak az eseménynek a jeleit sikerült
felfedezni.
A
GW170817 lokalizálása az égbolton a gravitációs hullámok,
valamint a gamma- és optikai mérések alapján. A világoszölddel
jelölt, összesen 190 négyzetfoknyi régió a LIGO két
detektorának méréseiből volt meghatározható. A sötétzöld,
31 négyzetfokos terület a LIGO és Virgo együttes eredménye. A
sötétkék régió a Fermi által detektált gamma-kitörés
lehetséges pozícióját és bizonytalanságát mutatja. Jobbra
fent az optikai utófénylés 10,9 órával az esemény után, az
NGC 4993 galaxis képétől északkeletre külön megjelölve.
Alatta ugyanannak a galaxisnak a képe, de még 20,5 nappal az
esemény előtt. (LIGO Scientific Collaboration, Virgo
Collaboration & Partner Astronomy Groups, ApJL, 2017)
Ibolyántúli
tartományban a jelenség mintegy két napon belül elhalványodott.
A látható és infravörös tartományban végzett mérések
tanúsága szerint az elkövetkező 10 napban az utófénylés
színe a vörös felé tolódott el. Az első időszakban a
röntgen- és rádiótartományban végzett mérések nyomán nem
sikerült detektálni a forrást, csak felső korlátokat adni a
fényességére. Röntgenben először 9, rádióban 16 nappal
később jelent meg a halvány pont az égen, a kitörés helyén.
A röntgen- és rádiósugárzás más fizikai folyamatok
eredménye, mint a gamma-kitörés, illetve az optikai, ultraibolya
és infravörös utófény. Hogy pontosan milyen módon
keletkeznek, arra vonatkozóan több alternatív modell is létezik,
ezek ellenőrzése érdekében tovább folytatódnak a
megfigyelések. Az elektromágneses tartományokban végzett
mérések mindenesetre igazolják, hogy neutroncsillagok
összeolvadásáról lehetett szó. Ezek a legkisebb, legnagyobb
sűrűségű csillagok, amelyeket ismerünk. Akkor keletkeznek,
amikor nagy tömegű csillagok szupernóva-robbanással fejezik be
életüket.
Fantáziarajz
a két neutroncsillag összeolvadásáról. A keskeny nyalábok a
gamma-kitörést jelképezik. (National Science Foundation / LIGO /
Sonoma State University / A. Simonnet)
Tekintettel
arra, hogy az első közösen észlelt gravitációshullám-esemény
és elektromágneses tranziens jelenség alig több mint két
héttel követte a Virgo detektorának bekapcsolódását a
mérésekbe, ráadásul a berendezés érzékenysége a
közeljövőben még javul is, nem a valóságtól elrugaszkodott
feltételezés, hogy még sok ilyen csillagászati eseményt
sikerül megfigyelnünk az elkövetkező időszakban. Ezzel pedig
hamarosan többet tudhatunk meg magukról a neutroncsillagokról,
és ellenőrizhetjük a feltételezést, hogy a rövid
gamma-kitöréseket két neutroncsillag egybeolvasása okozza.
A
LIGO és Virgo konzorciumok széles nemzetközi összefogásban
működnek, bennük magyarországi intézmények – az Eötvös
Loránd Tudományegyetem, a Szegedi Tudományegyetem és az MTA
Wigner Fizikai Kutatóközpontja – kutatói fontos szerepet
játszanak. E sorok írója az MTA Csillagászati és Földtudományi
Kutatóközpont Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézetének
munkatársaként, egy nagy európai együttműködés keretében
vesz rész a GW170817 rádió-utófénylésének detektálására
irányuló erőfeszítésekben a legfinomabb felbontás és a
legjobb pozíciós pontosság elérésére képes Európai VLBI
Hálózattal és a brit e-MERLIN rádiótávcső-hálózattal.
A
neutroncsillag-összeolvadás következtében létrejött
gravitációshullám-esemény felfedezéséről szóló szakcikk a
Physical Review Letters c. folyóiratban jelent meg, a kapcsolódó,
a gamma-tartománytól a rádióig terjedő “hagyományos”
csillagászati megfigyeléseket összegző tanulmány az
Astrophysical Journal Letters c. folyóiratban látott napvilágot.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
Tíz éve nem volt ekkora napkitörés
X9.3-as
erősségű napkitörést figyeltek meg magyar idő szerint szerda
délután.
Elsőként
11 óra 10 perckor egy X2.2-es erősségű kitörést, majd ezt
követően 14:02-kor egy sokkal erősebb, X9.3-as napkitörést
figyelt meg a NOAA űridőjárással foglalkozó részlege.
Ilyen
heves eseményt utoljára 2006-ban észleltek, akkor X9.0-ás
erősségű volt a jelenség. A space.com beszámolója szerint
nagy területen okozott - akár egy óráig is tartó - kiesést a
rádiókapcsolatokban, főként Afrika és Közel-Kelet felett.
A
következő órákban derül ki, hogy a kitörést koronakidobódás
is követte-e. Ebben az esetben ugyanis bolygónkat pár napon
belül eléri a napszél, mely heves geomágneses vihart, így
délebbi területeken északi fényt is okozhat, ugyanakkor nagy
veszélyt jelenthet a műholdak elektronikájára.
(További részletek hamarosan!)
(További részletek hamarosan!)
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
idokep.hu
idokep.hu
4,4 kilométeres aszteroida megy el a Föld mellett
Pénteken
biztonságos távolságban suhan el egy közel 5 kilométeres
kisbolygó a Föld mellett.
A
NASA közleménye szerint a Florence névre keresztelt, nagyméretű
Föld-közeli aszteroida szeptember elsején, magyar idő szerint
17:30-kor, mintegy 7 millió kilométer távolságra suhan el
bolygónk, egészen pontosan a malajziai Kuala Lumpur felett. Ez a
távolság a Hold távolságának közel 18-szorosa.
A
Florence a legtermetesebb Föld-közeli aszteroidák egyike, mérete
eléri a 4,4 kilométert.
Paul
Chodas, a Föld-közeli objektumok tanulmányozását végző
NASA-központ szakembere szerint a Florence a legnagyobb aszteroida
a közelünkben, mióta az ilyen égitestek észlelésére és
nyomon követésére létrehozott NASA-program megszületett.
Animáció:
NASA
Az
aszteroidát az ausztráliai Siding Spring Obszervatóriumban
fedezték fel 1981 márciusában. Florence Nightingale, a modern
nővérképzés alapítója után nevezték el. Az idei találkozás
lesz 1890 óta a legközelebbi vele egészen 2500-ig.
Augusztus
vége felé és szeptember elején fényessége 9-es magnitúdót
ér el, vagyis kisebb teleszkópokkal is kivehető lesz, amint
áthalad a Déli Hal, a Bak, a Vízöntő és a Delfin
csillagképen. A földközelség idején (17:30-kor) keleti
irányban (93 fok), nem sokkal a horizont felett (8 fok) lesz
látható.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
idokep.hu
idokep.hu
Eltűnt egy csillag – talán fekete lyuk maradt a helyén?
Csillagászok
megfigyelték, ahogy egy nagytömegű, haldokló csillag fekete
lyukként született újjá. A Large Binocular Telescope (LBT),
valamint a Hubble- és a Spitzer- űrteleszkópok együttes
erejével próbálták megkeresni a korábban ott levő csillagot,
de csak hűlt helyét találták. A csillag, amely 25-ször nagyobb
tömegű volt Napunknál, szupernóvaként kellett volna, hogy
felrobbanjon, ehelyett azonban a nyolc évvel később, a látható
tartományban készült képekről teljesen eltűnt.
Látható
és közeli infravörös tartományban készült fotókon jól
látható, hogy a nagytömegű N6946-BH1 jelű csillag a 2007-ben
készült képen még ott van, a 2015-ben készült képen viszont
már nem található. Nagyon kis mértékű infravörös jel
mutatható ki a valamikori csillag helyén, amely nagy
valószínűséggel a fekete lyukba hulló anyagtól származik.
Amennyiben
a tudósok eredményei helyesek, ezzel megmagyarázható, hogy
miért látunk olyan ritkán nagytömegű csillagokat
szupernóvaként felrobbanni. Úgy néz ki, az ilyen csillagok
közel 30 százaléka csöndesen fekete lyukká zuhan össze, nem
szükséges szupernóvaként felrobbanniuk.
“A
mai nézetek szerint fekete lyukak szupernóva-robbanás után
keletkeznek” – magyarázza Christopher Kochanek (Ohio State
University) – “ellenben, ha lehetséges az, hogy egy csillagnak
nem sikerül szupernóvaként felrobbannia, de mégis fekete lyuk
lesz belőle, akkor az magyarázatot ad arra, hogy miért nem
látjuk a legnagyobb tömegű csillagokat szupernóvaként
felrobbanni.”
A
Kochanek professzor által vezetett csoport a 22 millió fényévre
lévő NGC 6946 galaxist vizsgálták, mivel ebben a galaxisban
meglehetősen gyakran történnek szupernóva-robbanások (a
legutóbbi felfedezés pl. május 14-én történt: az SN 2017eaw
jelen cikk írásakor közel a maximális fényességénél tart).
A galaxis egyik csillaga, amely az N6946-BH1 katalógusszámot
kapta 2009-ben elkezdett fényesedni, de ez hamar véget ért,
2015-re pedig kimutathatatlanná vált.
Miután
az LBT fel nem fedezett szupernóvákat kereső felmérőprogramjában
feltűnt a csillag, a csillagászok a Hubble- és a
Spitzer-űrteleszkópok segítségével készítettek felvételeket,
hogy ha nagyon halványan is, de kimutassák a jelenlétét. A
Spitzert arra is felhasználták, hogy esetleges infravörös
sugárzást mutassanak ki, amely azt jelzi, hogy a csillag ugyan
ott van, csak porfelhő veszi körül és ezért nem látjuk.
Azonban minden próbálkozás a csillag kimutatására
sikertelennek bizonyult. A kutatók alaposan végigvettek minden
lehetséges magyarázatot, hogy miért tűnt el a csillag, végül
arra a következtetésre jutottak, hogy fekete lyukká vált.
Egyenlőre
nehéz lenne megmondani biztosan, hogy milyen gyakran játszódik
le hasonló folyamat, de Scott Adams, aki nemrég szerezte meg PhD
fokozatát az Ohio State egyetemen, előzetes becslést végzett
erre: “Az N6946-BH1 az egyetlen fel nem robbant szupernóva,
amelyet találtunk a felmérés első hét évében. Ebben az
időszakban 6 közönséges szupernóva-robbanást figyeltek meg a
program által monitorozott galaxisokban. Mindez azt sugallja, hogy
a nagytömegű csillagok közel 10-30 százaléka végzi úgy
életét, hogy nem robban fel szupernóvaként.”- nyilatkozta
Scott Adams – “Ez csak egy töredéke annak, amivel
megmagyarázható az, amiért az LBT-vel a felmérőprogram
elindult. Arra keresünk magyarázatot, hogy miért látunk
kevesebb szupernóva-robbanást, mint amennyit látnunk kellene, ha
minden nagytömegű csillag élete ilyen módon érne véget.”
Művészi
elképzelés: egy nagyon nagy tömegű csillag életének végső
szakaszai abban az esetben, ha nem szupernóvaként robban fel,
hanem gravitáció hatására válik fekete lyukká. Balról
jobbra: a nagytömegű csillag vörös szuperóriássá fejlődik,
a csillag külső héja ledobódik majd kitágul, és hideg, vörös
tranziens forrássá válik a frissen keletkezett fekete lyuk
körül. Egy kevés anyag visszahullhat a fekete lyukra, amely a
képen áramlatként és korongként van ábrázolva, ez évekkel
később esetleges optikai vagy infravörös sugárzásként
kimutatható lesz.
A
kutatócsoport egy másik tagja, Krzysztof Stanek, az Ohio State
University professzora szerint a felfedezés igazi érdekessége,
hogy fontos következtetéseket vonhatunk le azoknak a nagyon nagy
tömegű fekete lyukak létrejöttének megmagyarázására,
amelyeket a LIGO (Laser Interferometer Gravitational-Wave
Observatory) gravitációs hullámokon keresztül mutatott ki.
Szerinte a most észlelt jelenség logikusabb magyarázatot ad a
több tíz naptömegű fekete lyukak létezésére, mint a
szupernóva-robbanásokon átesett, így tömegük nagy részét
ledobó csillagok halála.
A
kutatócsoport az eredményeit a Monthly Notices of the Royal
Astronomical Society által kiadott szakfolyóiratban publikálta.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
Forrás: STScI-2017-19
Milyen távolról lehet veszélyes egy szupernóva a Földre?
Amerikai
kutatók pontosították a mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt a
Naprendszer közelében történt szupernóva-esemény idejét és
távolságát. Kiderült, hogy egy hasonló csillagrobbanás
meglepően messziről is képes lehet tömeges kipusztulást okozni
a Földön.
Az
amerikai Kansas Egyetemen Adrian Melott, a fizika és csillagászat
professzora által vezetett kutatócsoport megvizsgálta, hogy
milyen hatásai lehetnek a Naprendszer közelében felrobbant
szupernóvának a Földön. A kutatásokat a vas 60-as számú
izotópjának (60Fe, vagy egyszerűen vas-60) a földi geológiai
mintákban talált feldúsulására alapozták, amelynek jellemzőit
laboratóriumi mérésekkel és számítógépes modellezéssel
vizsgálták.
Melott
és kutatócsoportjának még 2006-ban közzétett kutatási
eredménye szerint a vas-60 földi feldúsulása egy mintegy 2,6
millió évvel ezelőtt a Naprendszer közelében fellángolt
közeli szupernóvától származik. A szupernóva távolságát
akkor mintegy 300 fényévre becsülték, ami kozmikus mértékkel
mérve azt jelenti, hogy egy közeli esemény volt, azaz itt volt a
“szomszédban”. Az esemény idejét 2,6-2,7 millió évvel
ezelőttre tették, azaz az idő meghatározásának
bizonytalansága mintegy százezer év volt.
Több
korábbi kutatási eredmény, például egy 2003-as szerint, a
földi életre egy szupernóva akkor jelent veszélyt, ha mintegy
25-30 fényévre (kb. 10 parszekre) van tőlünk. Ilyen, viszonylag
közeli távolságból ugyanis olyan erős kozmikus sugárzás és
elektromágneses, főleg röntgen és gamma sugárzás éri a
bolygó légkörét, illetve felszínét, aminek következtében az
élővilág jelentős része elpusztul, vagyis tömeges kihalási
esemény következik be.
Mint
ismeretes, a szupernóva-robbanás után kialakuló és a
csillagközi térben táguló szupernóva-maradvány hosszú időn
keresztül forrása az erős részecske, röntgen és gamma
sugárzásnak. Szupernóva-maradványra egy szép példa a Rák-köd,
ami Charles Messier (1730-1817) katalógusának 1-es számú
objektuma. A Rák-köd mintegy 6500 ± 1000 fényévre van tőlünk,
tehát kellően messze ahhoz, hogy az onnan származó kozmikus és
elektromágneses sugárzás már teljesen ártalmatlan legyen
bolygónkra.
A
Rák-köd kompozit képét a VLA (Very Large Array), NASA Spitzer
infravörös űrobszervatóriuma, a Hubble-űrteleszkóp (HST), az
ESA XMM-Newton röntgencsillagászati mesterséges holdja, valamint
a NASA Chandra röntgencsillagászati obszervatórium felvételei
alapján készítették (NASA, ESA, NRAO/AUI/NSF, G. Dubner,
University of Buenos Aires).
A
Kansasi Egyetem kutatói legújabb tanulmányukban azt vizsgálták
újra, hogy milyen hatásai lehetnek egy földközeli szupernóvának
és a mintegy 2,6 millió évvel a közelben felrobbant szupernóva
pontosan milyen távolságban lehetett a Naptól. Arra a
következtetésre jutottak, hogy a korábban becsült mintegy 300
fényév helyett inkább jelentősen közelebb, mintegy 150
fényévre történhetett ez a szupernóva-robbanás.
A
szupernóvától, illetve a szupernóva-maradványtól annak
mágneses erővonalai mentén és a lökéshullám-frontokban
felgyorsított nagy energiájú kozmikus részecskék a földi
légkörben 25-60 kilométer magasságban másodlagos részecskéket,
főleg müonokat keltenek, amelyek lejutnak a bolygó felszínére.
A müonok hatása egy évben több CT vizsgálat során kapott
sugárdózisnak felel meg, ami káros az élőlényekre. Ezért sem
alkalmazzák az orvosi gyakorlatban sokszor a CT-t, csak ha
elkerülhetetlenül szükséges.
A
Földhöz közeli szupernóva-robbanás következtében a légkörbe
érkező kozmikus sugarak erős másodlagos részecskezápora a
bolygó legalsó légköri rétegét, a troposzférát is elérheti,
sőt lejuthat a felszínre is (kép: Simon Swordy, University of
Chicago, NASA).
Melott
felhívta a figyelmet arra, hogy a felszíni erős sugárzás az
élőlényekben rákos megbetegedéseket, illetve mutációkat
hozhat létre. A sugárzási szint a szupernóva hatása előtti
eredeti szintre mintegy tízezer év múlva állt helyre.
A
2,6 millió évvel ezelőtti szupernóva a földtörténeti korai
pleisztocén kor legalsó geológiai rétegeiben hagyott nyomot,
hiszen a pleisztocén mintegy 2,5 millió évvel ezelőtt kezdődött
és 12 ezer évvel ezelőtt ért véget. A mintegy 2,6 millió
évvel ezelőtt, a közeli szupernóva-robbanás idején akkor már
élt előember pedig a nappali égen ragyogó szupernóvát
láthatott.
A
mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt, 150 fényévre történt
szupernóvának nem volt olyan erős hatása, amely katasztrofális
mértékű lett volna a földi élővilágra, de voltak légköri
hatásai és felszíni sugárbiológiai következményei. A légkör
elszíneződött, kékes fényben ragyogott, illetve a légköri
ionizáció miatt gyakori erős villámlás volt, ami a felszínen
tüzeket okozott. Az éjszaka alvó élőlények nehezen viselték
el a fénylő környezetet, ami szokatlan és biológiailag káros
következményekkel járt (pl. melatonin termelés hiánya és más
zavarok). A fényes és a megszokotthoz képest más színű égbolt
egyes állatoknál idegrendszeri, illetve viselkedési zavarokat
okozhatott.
A
Kansasi Egyetem kutatói szerint a nagy földi katasztrófát okozó
szupernóva veszély-zónájának rádiusza a korábbi 25-30 fényév
helyett inkább 40-50 fényév lehet, azaz már nagyobb távolságból
komoly veszélyt jelenthet egy közeli szupernóva a Földre. A
vizsgált 2,6 millió évvel ezelőtti, tőlünk 150 fényévre
felrobbant szupernóva tehát nem okozott tömeges kipusztulást a
földi élővilágban.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
Forrás:
A
legújabb kutatás szerint egy szupernóva már messzebbről is
tömeges kipusztulást idézhet elő a Földön (Kansasi Egyetem,
2017.05.11.)
A hír megjelenését a GINOP-2.3.2-15-2016-00033 projekt támogatta.
A hír megjelenését a GINOP-2.3.2-15-2016-00033 projekt támogatta.
Égből érkező pusztítót ábrázolnak Göbekli Tepe ősi szimbólumai
Egy
mini jégkorszakot kiváltó, pusztító üstökösbecsapódás
okozott katasztrófát 13 ezer évvel ezelőtt – erről árulkodik
egy Törökországban felfedezett ősi kővéset. A rejtélyes
szimbólumokat mostanában sikerült megfejteniük a tudósoknak.
A
Kr. e. 11 000-ben készített szimbólumok a „Keselyűkő”
néven ismert oszlopra vannak vésve, és azt ábrázolják, hogy
egy széttöredezett üstökös darabjai eltalálják a Földet. A
képek között van egy fej nélküli ember is, ez arra utal, hogy
a katasztrófában emberek is életüket vesztették – olvasható
a New Scientist cikkében.
Az
oszlopra a törökországi Göbekli Tepe régészeti lelőhely
területén találtak rá a szakemberek. Sokáig kérdéses volt az
itt elhelyezkedő létesítmény pontos funkciója, ám egyre több
bizonyíték utal arra, hogy valószínűleg részben ősi
obszervatóriumként funkcionálhatott.
Számítógépes szoftver segítette a tudósokat
Az
oszlopon szereplő ábrákat számítógépes szoftver segítségével
sikerült megfejteni. A program az állatképeket – amelyek
valójában asztronómiai szimbólumok – hozzárendelte a
megfelelő csillagképekhez, emellett meghatározta az esemény
pontos időpontját is, amely Kr. e. 10 950-re tehető. Az ősi
becsapódás tényét egy grönlandi jégmag is alátámasztja.
A
kataklizma a Földön egy kisebb jégkorszakot váltott ki, ami
nagyjából ezer évig tartott.
A
lehűlést valószínűleg egy széttöredező óriásüstökös
becsapódó darabjai idézték elő – áll a felfedezést
ismertető tanulmányban.
Mély nyomot hagyott az emberekben
Úgy
tűnik, Göbekli Tepe részben az éjszakai eget kutató
csillagvizsgálóként működött” – mondta a kutatás
vezetője, Martin Sweatman, az Edinburgh-i Egyetem munkatársa.
„Az
ásatási helyszínen talált egyik oszlop ennek (az üstökös
által okozott) katasztrófának állít emléket – valószínűleg
ez volt a legrosszabb nap a történelemben a jégkorszak vége
óta” – tette hozzá a szakember.
Sweatman
szerint a katasztrófa mély nyomot hagyhatott az emberekben, mivel
a vésetek sokáig fontos szerepet töltöttek be az itt élők
mindennapjaiban. A felfedezés azt a teóriát is alátámasztani
látszik, hogy bizonyos időszakokban nagyobb volt az
üstökösbecsapódások valószínűsége, mivel bolygónk pályája
keresztezte az űrben száguldó üstökösdarabok pályáját.
A
kutatás eredményeit a Mediterranean
Archaeology and Archaeometry című
régészeti szakfolyóiratban közölték.
Ha
tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több
érdekességért, képért és videóért pedig látogass
el FACEBOOK
oldalunkra!
Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre,
hogy ne maradj le a friss hírekről!
via:
New Scientist, origo.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése