Egy Nemzet margójára irva…
Mennyire
felelősek a zsidók Trianonért….??????
1868-ban
parlamentünk minden
józanságot félredobva megszavazta
az
Eötvös-féle zsidó emancipációs
törvényt, mely a
nemzetiségek után
immár a Galíciából és
mindenünnen
tömegesen bevándorló
hitsorsosoknak is
korlátlan
lehetőségeket nyújtott. Pár év alatt
számuk
a semmiből 800 ezerre
emelkedett, s rövidesen
megkaparintottak
minden
kulcspozíciót az iparban, a
kereskedelemben, a
bankok élén, a
sajtóban, a színházakban, az
oktatásban
és a kulturális életben. Az
1883-as hírhedt tiszaeszlári
bűnper
végleg megpecsételte sorsunkat; az
izraelita
gyilkosok felmentése
egy�=9rtelművé tette, hogy nálunk
az
történik, amit ők akarnak, mi pedig
némán tűrhetjük
az orcátlan
kisemmizést, vagy mehetünk
világgá.
Mottó:
1,
„Ha az ember az igazságnak csak
egy kis részletét is
megismeri, és ha
ennek az igazságnak a fel nem
ismerése
az övéinek ártalmára lehet,
akkor nincs joga azt ki nem
kiáltani –
történjék bármi azzal, aki
kimondja.”
(Henri Pozzi)
2, „A békeszerződések nem
koporsók,
amelyekből a legyőzötteknek
sohasem szabad
kilépniük.” (Benito
Mussolini)
3, „Mindenki hazája
szent. Belőlük
egynek elpusztítása is felér az emberi
faj
megcsonkításával. Egy nép
legyilkolására irányuló
szándék Isten
elleni hadüzenet, támadás az élet
rendje
és a történelmi gondviselés
ellen. Lelkiismeretünk
szerint
bűntény. Bűneink azonban – hála
legyen
Istennek – mégsem
hiábavalóak: elkövetőjükre
terhet,
romlást, b=3�ntetést hoznak.” (R. P.
Gratry
atya – Notre Dame, Párizs)
4, „Egy nemzet sincs
megalázva
azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt
–
késsel a torkán – egy végzetes
békeszerződést.
Becstelenné válik
azonban, ha nem tiltakozik,
ha
tönkretételéhez maga is
hozzájárulását adja. Nem a
vesztés a
bukás, hanem a
lemondás…” (Théophile
Delcassé –
francia külügyminiszter)
5, „Trianon tehát
történelmi tévedés,
földrajzi szörnyszülött,
gazdasági
lehetetlenség, igazságtalan
békeszerződés
önmagában és
tragikus következményeiben.” (Yves
de
Daruvár)
A trianoni katasztrófát a bolsevizmus
évtizedeiben
említeni is tilos volt, de
„szalonképes” politikai
körökben ma
is kerülendő t�=9mának számít.
Ennek
ellenére az utóbbi pár évben számos
jó szellemű,
elmélyült,
figyelemfelkeltő cikk, tanulmány és
monográfia
született itthon is, sőt az
emigrációban készült korábbi
művek
jelentős része is hozzáférhető a
komolyan
érdeklődők számára.
Persze a hallgatag, álmos
többség
alig tud erről; szó sincs tehát arról,
hogy a
bennük foglalt gondolatok
népünk egészét áthatják,
ill.
agymosott, elsivatagosodott tudatát
hasznosan
megtermékenyítik. Igen
kevesen vagyunk, akiket e
súlyos
nemzeti tragédia állandóan
foglalkoztat, jóllehet
hozzáállásától,
viszonyulásától függetlenül, a
belőle
fakadó gondokat és terheket az egész
magyarság a
zsigereiben hordozza, s
amíg képtelen
eredményesen
megbirkózni velük, addig reménye
sem lehet
a megújulásra és
fölemelkedésre.
Felelős hazafiak,
becsületes
értelmiségiek sokasága kongatja
a
v�=9szharangot, hiszen az eltelt közel
három
emberöltőnyi idő alatt népünk
a végpusztulás küszöbére
jutott, több
ezer esztendős történelmének
mélypontjára,
olyan feneketlen kútba,
ahonnan csak roppant
energiák
mozgósításával sikerülhet a
feltámadás. A
pesszimistábbak
szerint azonban a nemzethalál
mindenképpen
elkerülhetetlen, s
rajtunk már az Isten sem segíthet;
itt
már az égi csoda vagy egy
fantasztikus csodasorozat
is
elégtelen. Egyre fogyatkozik azok
száma, akik derűsen
néznek a jövőbe,
akik még hisznek valamilyen
gyökeres
fordulatban, s közülük is
kevesen vannak, akik nem kívülről,
a
tőlünk nagyrészt független külső
körülmények
pozitív változásaitól
várják mindezt. Viszont
elenyésző
kisebbségbe szorulnak azok, akik a
kellő
ismeretek birtokában nemcsak
passzívan szemlélődnek,
esetleg
tudásukat másoknak is átadják,
hanem akik aktív
küzdelemre, kitartó
helytá llásra buzdítják a
nemzetet,
vagy legalább szűkebb pátriájuk
atyafiságát.
Mert
az most már tökéletesen
bizonyos, hogy a trianoni pestist,
az
életünket mérges pókként átszövő és
sakkban
tartó trianoni rémálmot
csupán egy hatékony
egységfrontba
tömörülve, egymással és
elszakított
testvéreinkkel megingathatatlan
szolidaritást
vállalva, kizárólag a
saját erőnkben bízva,
minden
áldozatra és harcra készen
győzhetjük le. Azaz
sürgősen
cselekednünk kell, mert ebben az
önző és
aljas világban a legszebb
gyászbeszéd, a
legalaposabb
bizonyíték, a legkiválóbb
nyomtatvány, a
legforróbb
hazaszeretet, a legősibb jog s a
legtökéletesebb
igazság is
hatástalan, és alig több az üres
semminél.
Haladéktalanul más útra
kell lépnünk, azonnal tennünk
kell
valamit túlélésünk, megmaradásunk
érdekében,
mert ezt a munkát senki
más, semmilyen álságos
nagyhatalom
vagy világbíró hivatal
helyettünk el nem
végezheti.
Trianoni számokban, tényekben,
magyarázatokban,
publikációkban
immár nincs hiány, ami feltárható
és
kibányászható, szinte
maradéktalanul
rendelkezésünkre áll,
amit pedig titok és homály fed,
az
valószínűleg örökre rejtve marad
előttünk.
Ismereteinket legföljebb
pontosítani, árnyalni lehet a
további
kutatásokkal és felfedezésekkel, de ez
a
kíváncsi történészek dolga; a
politikusoknak s a
nemzetvédőknek
egész más a kötelessége. Jómagam
az
utóbbiak közé tartozom, ezért
dolgozatom elsődleges célja:
a
meggyújtott fáklya továbbadása, a
gyakorlati
iránymutatás.
Nem óhajtok rögeszmésen „eredeti”
lenni,
sem átláthatatlan
adathalmazokat görgetni, sem
bárkiket
unalomig ismételni, csupán
a legszükségesebbek
tudatos
felhasználásával és fölemlítésével
szeretnék
valami újat mondani, =3�m
kerülve a
plakátszövegek
frázispuffogtatását. Bizonyítani
akarom
következtetéseim
helyességét,
elképzeléseim
megvalósíthatóságát, anélkül,
hogy
kizárólagosságra törekednék. Azért
fogtam tollat,
mert az igazságot nem
lehet elégszer elkiáltani,
ugyanakkor
nem titkolt célom az sem, hogy
hatékony
fegyvert nyújtsak mindenre
elszánt bajvívó
bajtársaimnak,
valamint fölrázzam közönyös,
fásult,
lélekben fáradt honfitársainkat, hogy
közülük
is egyre többen álljanak a mi
oldalunkra. Már nincs
hova
hátrálnunk, a további lemondás és
beletörődés
maga az oktalan halál, a
temetők államközi békéje,
a
tömegsírok borzalmas status quoja;
míg a bátor
önvédelem, a kemény
szembeszállás ellenségeinkkel,
a
hősies végvári harc visszahozhat
valamit abból, amit
elődeink vérrel-
verejtékkel megőrzött
örökségéből
könnyelműen elté kozoltunk.
I. A sátáni
békemű történelmi
előzményei, bűnei és a felelősök
Az
újabb őstörténeti (régészeti,
antropológiai, genetikai,
település- és
gazdaságtörténeti,
nyelvészeti,
mitológiai-vallási,
kulturális-
művészettörténeti stb.) kutatások
egyértelműen
igazolják, hogy a szkíta
(szittya)-turáni fajtájú (nem
pedig
finnugor!) magyarság a világ egyik
legrégibb
származású ősnépe, mely
számos beolvadt vagy kihalt,
esetleg
töredékeiben megmaradt rokonával,
azonos tőről
fakadó testvérével
szemben (pl. szumirok,
káldeusok,
óegyiptomiak, szabirok, etruszkok,
párthusok,
mayák, inkák, kelták,
hunok, avarok, besenyők stb.) a
ma
élő nemzetek sorában egyedül őrzi a
legtökéletesebben
bolygónk
ő snyelvét, őskultúráját és
őshagyományait.
A
mi szebb napokat látott, hatalmas
és dicső nemzetünk többet
adott a
világnak, mint bármely pöffeszkedő
ellensége,
mint a Föld bármelyik
egyeduralomra törő törpe vagy
óriás
etnikuma. A ház- és templomépítést,
a kereket,
a kocsit, a vitorlás
dereglyét, az emelőcsigát,
az
öntözőrendszert, az
agyagművességet, a kézműipart,
az
ásót, az ekét, a fémkohászatot, az íjat
és nyilat,
a sütést, a főzést, a
sörkészítést, az
élelmiszer
tartósítását mi találtuk föl; mi
vezettük
be az állattartást, a
földművelést, a törvényeket, az
írást s
szükségből, a lovas-nomád kultúrát
(zabla,
kengyel, nyereg, sarkantyú,
szablya, csizma, süveg, nadrág,
jurta,
kumisz…); magas szinten műveltük a
matematikát,
a csillagászatot, a
gyógyítást, a
szobrászatot,
festészetet, zenét és a k�=6ltészetet
is;
miénk a Föld legelső egyistenhite!
(Hol van ettől a
zsidók
bálványimádása, személyre szabott,
bosszúálló
törzsi Jehovája, s a
Mózes-arcúra formált
Ószövetség
összelopkodott passzusai és
gyarló
hamisításai?!) A mi vérünkből eredt
Nimród,
Atilla, Buddha, Zarathusztra,
Árpád, Boldogasszony Anyánk
és
Szentlélektől fogant gyermeke, Jézus.
Hol az az
önjelölt vagy „választott”
nép, mely hozzájuk
fogható
nagyságokat képes, csak egyet is,
fölmutatni?
Isten egyszülött Fia
cáfolhatatlanul a magyari
népből
származik; létezik-e ennél méltóbb
elismerése
egy nemzet
kiválóságának? – s mi mégsem
tekintjük
magunkat kiválasztott
fajnak, mert valljuk, hogy
Istenünk
előtt minden ember és minden
népcsoport
egyenlő. (Vagy tán
vannak, akik mégis egyenlőbbek?!)
Egyes
vélemények szerint a Kárpát-
koszorú egy ölelésre tárt
karhoz
hasonlít; m ások úgy tartják, hogy egy
anyaméhet
formáz (melyhez a Balkán
hegyei jelentik a
csatlakozó
petevezetéket), azaz a születő élet
szimbolikus
helye; vannak, akik
szerint pont olyan, mint egy emberi
agy,
tehát a világ szellemi-lelki
központját hivatott
képviselni.
Elvitathatatlan, hogy ez a terület –
mely
egyszerre gyönyörű természeti
képződmény és titokzatos,
misztikus
vidék – a Teremtő különös
szeretetével
övezett eredendő
őshazánk, ahova sehonnan se jöttünk,
ahol
mindig otthon voltunk, s
ahonnan kisebb-nagyobb számban
időről
időre kirajzottunk a Közel-
Keletre, Eurázsia egyéb
térségeibe
vagy a többi kontinensre, s ahova
ismételten
vissza-visszatértünk, mint
simogatásra vágyó gyermek
az
anyaölbe.
E páratlanul gazdag, fenséges és
harmonikus
ország évezredeken át
táplálta és védte népünket,
minden
szükségeset bőséggel ontott hűséges
fiainak.
Nem véletlen, hogy annyi
más n�=9pcsorda próbált betörni
ide, s
elfoglalni, elorozni tőlünk jogos
tulajdonunkat.
Nekünk nem kellett
hazát szerezni, másoktól
országot
rabolni, hiszen előttünk nem élt itt
senki; sem
morvák, sem szlávok, sem
latinok, sem semmilyen egyéb
náció.
Ellenkezőleg, ők akartak kitúrni
minket, ezért
kellett olykor távolról
hazatérő véreinknek
szétcsapni
köztük, nehogy a hívatlan vendég
parancsoljon
a házigazdának. Ez a
honvisszafoglalás több
lépcsőben
történt, utoljára Árpád fejedelem
törzsei
vették birtokukba a kies
Kárpát-Duna-medencét.
Trianonig
annak egészét vagy egyes részeit
tartósan nem
is tudta elhódítani
senki. Európában és másutt
sincs
ilyen változatos táj, ehhez fogható
geográfiai,
vízrajzi, gazdasági
egység, valamint hadászati
védelemre
alkalmas terület; itt
minden növény megterem, minden
állat
megél, minden nyersanyag és
energiaforrás rendelkezésre
áll, lakói
teljes öne llátásra képesek.
Egy ilyen
édenkertet, mint a Kárpát-
medence, mások is
örömmel
megszereznének, s egy ilyen büszke,
alkotó
nemzetet (bár semmi rosszat
nem csinált nekik!) sokan
irigyelnek,
gyűlölnek, s nem nyugszanak, míg föl
nem
morzsolják, vagy romlásba nem
döntik. Szent Istvántól máig
egész
történelmünk az idegenek
aknamunkájáról, ördögi
bűntetteiről,
meg-megújuló támadásairól
tanúskodik,
melyek ellen – életterünk
és népünk megtartása végett
–
folytonos önvédelmi harcokat kellett
vívnunk,
több-kevesebb sikerrel. 1000
év keserves, véres
küzdelmeiben
minden hősiesség, hit és hazaszeretet
dacára
egyre fogyatkoztunk,
gyengültünk, zsugorodtunk.
Szent
László s az Árpád-házi
királyok, majd Károly Róbert,
Nagy
Lajos s a Hunyadiak alatt vitézül
álltuk a sarat,
utána azonban
vereségeink sokasodtak, s ritka
fellángolásaink
ellenére sohasem
sikerült tartósan visszakapaszkodnunk
a korábbi
szintre. Féregként rágta testünket az
idegen
métely, kígyóként nőttek
keblünkön a más fajtájú
ragadozó
népek. Nem érezve a később
végzetessé váló
veszélyeket, minden
hozzánk menekülőt, hontalan
csavargót
oktalanul befogadtunk,
megtörve ezzel faji, kulturális,
nyelvi
s vallási egységünket. Mint az ígéret
földjére,
úgy özönlött ide rác (szerb),
tót (szlovák), oláh
(román), horvát,
sváb (német), zsidó és cigány. E
kései
„honfoglalók” békésen,
háborítatlanul, a mi
terhünkre
szaporodtak és tollasodtak,
élethalálharcainkban
is gyakran a
húsunkba tépő ellenségeinket
támogatták;
miközben mi magunkért,
értük s még a „keresztény”
Európáért
is verekedtünk. Azokért a sanda
mészárosokért,
akik mindvégig
barbár pogánynak bélyegeztek,
kiközösítettek
és száműztek a
„kultúrnépek” sorából,
akiktől
mákszemnyi jót sem kaptunk, ám
annál több
megvetést, árulást,
fosztogatást kellett
elszenvednünk.
Nagy tragédiáinkat, Muhit,
Mohácsot,
Nagymajtényt, Világost valahogy
mégis
kihevertük; tatárok, törökök,
németek s a kisebb vérebek
halálos
harapásaiból mindig magunkhoz
tértünk, de
tekintélyünk, szerepünk,
mozgásterünk és etnikai
arányunk
folyamatosan csökkent. 1910 körül
az eredetileg
színmagyar Kárpát-
medencében már csak 52 %-os
minimális
többséggel rendelkeztünk.
Ez a jóvátehetetlen fordulat
egyrészt
példátlanul barátságos és
nagyvonalú
nemzetiségi
politikánknak „köszönhető”, másrészt
a
kártékony Habsburg-dinasztia
hosszú, te rvszerű
fellazításának és
rombolásának eredménye.
Trianonhoz
vezető kényszerpályánkat
vizsgálva, a múlt század
végének 3
fontos eseményét semmiképpen sem
kerülhetjük
meg. Az 1848-49-es
szabadságharcunk durva eltiprását
követő
féktelen zsarnokság és
magyarüldözés után,
1867-ben
létrejött a hóhér és áldozata közti
Kiegyezés,
megalakult az Osztrák-
Magyar Monarchia. Ez számunkra
is
bizonyos látszatszabadságot
biztosított, s lehetővé
tette a meredek
gazdasági felívelést, ill. a
polgárosodást;
valójában inkább
ürügyet szolgáltatott
későbbi
kivéreztetésünkhöz. 1868-ban
parlamentünk
minden józanságot
félredobva megszavazta az Eötvös-
féle
zsidó emancipációs törvényt,
mely a nemzetiségek után
immár a
Galíciából és mindenünnen
tömegesen
bevándorló
hitsorsosoknak is korlátlan
lehetőségeket
nyújtott.
Pár év alatt számuk a semmiből 800
ezerre
emelkedett, s rövidesen
megkaparintottak minden
kulcspozíciót
az iparban, a
kereskedelemben, a bankok élén, a
sajtóban,
a színházakban, az
oktatásban és a kulturális életben.
Az
1883-as hírhedt tiszaeszlári bűnper
végleg
megpecsételte sorsunkat; az
izraelita gyilkosok
felmentése
egyértelművé tette, hogy nálunk az
történik,
amit ők akarnak, mi pedig
némán tűrhetjük az
orcátlan
kisemmizést, vagy mehetünk világgá.
Ezek a
minden eddigi ellenségünknél
mohóbb és kíméletlenebb
döglegyek
módszeresen fogtak belső
leépítésünkhöz,
szemtelen
tönkretételünkhöz és
fölzabálásunkhoz.
Cion
bölcsei már a századfordulón
kiadták a jelszót: meg
kell
szereznünk a magyarok hazáját! E
kettős,
Habsburg-„kazár” szorításban
népünk cél nélkül
vergődött,
bérrabszolgává, földönfutóvá
züllött. Valódi múltjától, ősi
hagyományaitól,
szokásaitól fokozatosan
megfosztva,
„finnugorrá” lefokozva tengette sivár
életét.
De lelketlen főuraink s az
élvezeteket hajszoló dzsentrik
sem
sokat törődtek nemzetünk
nyomorúságával, sőt
inkább a még
megszerezhető koncon marakodtak.
Nagy
látnokunk, Istóczy Győző és
világos fejű társai, vagy
Prohászka
Ottokár, Bangha Béla és mások
hiába
figyelmeztettek az idegen
térfoglalásra, hiába
jósolták meg a
közelgő földrengést, nem igazán
hallgatott
rájuk senki.
Már jóval a háború és Trianon előtt
a
nyugati hatalmak ill. a Habsburgok
több ízben
fölbíztatták, föllázították
ellenünk az amúgy is
egyre
öntudatosabb és pimaszabb
nemzetiségeket, valamint
a
határainkon kívül élő testvérnépeiket.
Ezek
irredenta vezetői eleinte
titokban, később egyre
nyíltabban
készültek országunk részbeni vagy< br>
teljes megszállására; látszólag
„jogaikért”,
„egyenlőségükért” léptek
föl, közben alattomos,
hazug,
agresszív propagandával gyűlöletet
keltettek a
magyarság ellen;
elmaradottságuk fő okát a
magyar
elnyomásban megjelölve. Holott
Európa egyetlen
országában sem
élveztek akkora szabadságot, olyan
garantált
esélyegyenlőséget a
kisebbségek, mint nálunk. A
mi
hazánkban nemhogy nem üldöztek
senkit származásáért,
hanem
valóságos paradicsomi állapotok
uralkodtak más
régiókhoz képest (pl.
Franciaország, Spanyolország,
Brit
Birodalom, Oroszország stb.), azaz
szinte minden
ésszerű kívánságot
gálánsan teljesítettek törvényhozó
és
végrehajtó szerveink, gyakran az
államalkotó
magyarság rovására.
Pedig óvatosabban kellett volna
bánnunk
az engedményekkel, mert
ekkoriban már nyilvánvalóvá váltak
a
szélsőséges pánszláv, pángerm� �n,
nagyromán és
zsidó területhódító
törekvések. Magyarország
történelme
során mindig csak ősi határait,
lakóinak
szabadságát, életét védte;
legföljebb az ellenség
kiverése vagy
támadásának megelőzése végett
léptünk
idegen földre (ill. olykor
szövetséges
kötelességeink
teljesítése okán), de sohasem
területrablás
szándékával. A
küszöbön álló világháborúhoz
tehát
semmilyen érdekünk nem fűződött, s
a kontinens
kormányfői közül egyedül
Tisza István volt az, aki
határozottan
tiltakozott hadba lépésünk ellen (akit
később
emiatt orvul meggyilkoltak!).
A háború főként az Antant
érdeke volt,
mely politikai-gazdasági elsőbbségét
a
feltörekvő Központi Hat almak
(elsősorban a
Monarchia)
szétrobbantásával és eltaposásával
próbálta
megőrizni.
Ténylegesen azonban az akkor még
láthatatlan,
ám igencsak számottevő
szabadkőműves-zsidó
világmaffia
provokálta ki, hiszen a harcokból s a
sikeres
befejezést követő
osztozkodásból ő húzhatta
a
legkomolyabb hasznot. A 4 évig tartó
ádáz küzdelmekben
egyik fél sem
győzött; az I. világháború kimenetelét
az
USA belépése döntötte el, nem
annyira katonai erejével,
mint a
liberális Wilson elnök 14 pontjával.
Ennek
lényege, hogy elismeri a népek
önrendelkezési jogát, s
a
békeszerződéseket,
határmódosításokat nem
győztesek
és legyőzöttek kötik meg, hanem
egyenrangú
tárgyaló partnerek; vitás
eseteknél pedig
népszavazást
alkalmaznak, azaz az önkénnyel
szemben
mindenütt az igazságot és
méltányosságot juttatják
érvényre.
Valójában ez a nagyszerű,
demokr atikus
elvrendszer csupán
mézesmadzag, fondorlatos csalétek
volt,
mert a Párizs környéki
békeparancsokban pont az
ellenkezője
valósult meg, hideg,
kegyetlen, logikátlan, embertelen
módon;
az abszurd színjáték
csúcsaként maga Wilson is
megtagadta
(szemétre hajította!)
korábbi magasztos elveit.
Elmaradtak
tehát a mindent eldöntő,
legvéresebb végső ütközetek.
A
fegyverszüneti egyezmények alapján
(senki sem
kapitulált!) a hadseregek
békésen visszatértek
országaikba.
Meg kell említenünk, hogy a
magyarok remekül
állták a próbát, s
mindenütt határainkon kívül,
idegen
területeken harcoltak, a Kárpát-
medence földjét
egyetlen ellenséges
csizma sem tiporta. Hazatérésüket
az
általános kimerültség, a fájó
veszteségek ellenére sem
vereségként
élték meg. Több mint hiba, szörnyű
bűn
volt azonban leszerelni és
föloszlatni őket.
Azok a
zsidók, akik a
leghangosabban ordibáltak a háború
mellett,
most hirtelen mind pacifisták
lettek, elszánt békepártiak,
még a
katonák puszta látványa is irritálta
őket.
(Micsoda pálfordulás a
„damaszkuszi úton”!) A
magyar
honvédség ekkoriban nemcsak
Közép-Európában a
legnagyobb
létszámú, legütőképesebb fegyveres
erő,
hanem szükség esetén képes volt
elrettenteni vagy
visszaverni bármely
nagyhatalmat is, amennyiben
kalandor
akciókat kezdeményez
ellenünk; a Kisantant csapatait
pedig
fél kézzel megsemmisítette volna.
Egy hazánkat
oroszlánként
védelmező nemzeti hadsereggel
szemben a
„győztesek” semmilyen
megalázó, sértő békét
nem
kényszeríthettek volna ránk, és egy
zsebkendőnyi
földet sem rabolhattak
volna tőlünk. Ahogy a Kemál
Atatürk
vezette hősies török honvédek is
meghiusították
országuk
szétszabdalását, s az utolsó szálig
kiverték
a betolakodókat Anatóliából.
Mi pedig ahelyett, hogy emberi
és
anyagi erőink javát mozgósítva
fölálltunk volna a
határokon,
berendezkedve egy sziklaszilárd
körkörös
védelemre, fölültünk az első
kaftános szirénhangoknak
s
katonáinkat szépen hazaküldtük. Így
aztán az oláh,
cseh és rác martalócok
úgy jöttek be, mint kés a vajba,
s
minden ellenállás nélkül könnyedén
elfoglalták és
kifosztották az egész
országot, még Budapestet is.
Trianon
tulajdonképpen a létező
demarkációs vonalakat
szentesítette
új országhatárokként, a magyar
tárgyaló
felet meg sem hallgatva.
(Stromfeld Aurél vörös felkelői és
a
nagyszerű Rongyos Gárda hiába értek
el néhány
biztató győzelmet északon
és nyugaton, rajtunk ez már
nem
segített.) Mielőtt mások felelősségét
firtatnánk,
maradjunk még a saját
portánkon. Megbocsáthatatlan
bűnöket
követett el a hazai zsidóság
abban is, hogy
1919-ben
kirobbantotta a szovjet mintájú
patkányforradalmat;
mely nemcsak
mérhetetlen károkat okozott, hanem
további
undort és példastatuálási
szigort váltott ki a
magyarságot
amúgy sem kedvelő trianoni
hentesekben.
(Károlyi Mihály, Linder
Béla, Jászi Oszkár, Szamuely Tibor
és
egyéb cégéres gazemberek felelőtlen,
mocskos
tevékenységükkel nem
csekély mértékben járultak
hozzá
megcsonkításunkhoz; valójában egy
külső
hittestvéri megbízatást
teljesítettek, ezzel is
ürügyet
szolgáltatva bosszúszomjas
sírásóinknak.)
Párizs
környékén, Versaillesban,
Neuillyben és St.
Germainben
kizárólag a „győztesek”
ítélkeztek.
Lelkiismeretüket, becsületüket (ha
volt!)
félredobva, az emberi és isteni
törvényeken átgázolva
megalkották
Európa történelmének legnagyobb
hazugságát
és szégyenét, a tucatnyi
háborúnál kártékonyabb, a
jövőt is
kínosan beárnyékoló sátáni
békeművet.
Ezzel igen komoly
szenvedéseket, veszteségeket
okoztak
Németországnak, Ausztriának,
Bulgáriának és
Törökországnak, de
nagyságrendekkel súlyosabb
problémákat
hazánknak.
Magyarországot irgalmatlanul
felnégyelték;
nem büntették, hanem
kivégezték, és pokolba
taszították!
Azt a lovagias kultúrnemzetet
mészárolták
le és rabolták ki
mindenéből – gonosz cselszövéssel
és
erőszakkal – , amelynek Nyugat-
Európa a múltban életét
és
műveltségét köszönhette, s melyet
szemtől-szemben
most sem
győzhettek volna le.
A látható és megnevezhető
külföldi
bűnösök mindössze a jéghegy
csúcsát
képezik, mellyel védtelen
népünk hajója
Trianonban
(Titanicként) ütközött. A főbb
gyilkosok, az
igazi méregkeverők, a
gúnyhatárok térképrajzolói,
a
gyötrelmes feltételek és jóvátételek
kidolgozói, a
tárgyalóasztaloknál
ülők színpadi súgói mindvégig
a
háttérben maradtak, s a piszkos
munkák elvégzését,
az áldozat
kibelezését és föltrancsírozását
előretolt
bábjaikra bízták. Ha név
szerint nem is tudjuk tetemre
hívni a
főkolomposokat, azért ismerjük őket.
Leszögezhetjük
tehát, hogy 1920.
június 4-én, 2 éves vajúdás után,
az
alvilág fortyogó bugyraiból napfényre
okádott
trianoni szörnyszülöttért a
különféle titkos, jól
álcázott pénzügyi
és politikai szervezetek,
a
szabadkőműves páholyok (pl. Grand
Orient) és a
világhatalomra törő
militáns zsidóság a
legfőbb
felelősök! Sújtsa ezért őket örökös
átok s
a magyarok Istenének rettentő
villámai! Azért persze a
többiek (a Nagy- és Kisantant) sem ártatlanok.
Ezerszer
bűnös Franciaország
(Clemenceau, Tardieu,
Poincaré,
Berthelot), Anglia (Lloyd George,
Seton-Watson),
Amerika (Wilson),
Oroszország (Sazonov), valamint
Csehország
(Masaryk, Benes),
Románia (Bratianu, Titulescu) és
Szerbia
(Pasics).
A lista korántsem teljes…Sovány
vigaszként,
az igazság kedvéért azért
említsünk meg néhány
olyan
személyt is, akik határozottan
ellenezték ezt a
gyalázatot, sőt
később lehetőségeiket kihasználva
egyesek
tettek is ellene: az olasz
Nitti, a francia Pozzi, az angol
lord
Rothermere, az amerikai Bandholtz,
az orosz Lenin (!),
a magyar Apponyi,
majd később Mussolini, Hitler és
Horthy.
Egyes vélemények szerint
elsősorban szomszédaink a
vétkesek,
mivel céljaik eléréséért a
nagyhatalmakat
galádul
megtévesztették. Nem érthetünk
velük egyet.
Igaz, hogy az
utódállamok voltak Trianon
elsődleges
haszonélvezői, s
képviselőik, vezetőik a
„tudatlan”
döntéshozó kat lepénzelték,
ringyókkal
boldogították, ill. a
térképeket, az etnikai arányokat,
az
összes adatot és egész történetüket
meghamisították,
s minden
iratukban, propagandakiadványukban
hitványul
hazudtak, hogy mohó,
feneketlen önzésüket
kielégíthessék;
azonban, ha a „nagyok” nem lettek
volna
eleve rosszhiszeműek, ha
érdekelte volna őket a
tényleges
igazság, akkor meghallgatják a
másik felet is,
elfogulatlan
bizottságokkal kivizsgáltatják a
valós
helyzetet, csak a hiteles forrásokat
fogadják el, s
a kétséges esetekben
mindenütt kiírják a
nemzetközileg
ellenőrzött népszavazást (melyek
eredményei
előtt a magyar küldöttség
föltétel nélkül meghajolt
volna!).
Sajnos sehol nem így történt (Sopron
kivételével!),
ezért haragunk,
megvetésünk alól ők sem
nyerhetnek
feloldozást.
A trianoni szerződés
a
világtörténelem legrosszabb,
legkegyetlenebb,
legördögibb békéje,
mel y a fő vesztes
Magyarország
számára örökre kiheverhetetlen
és
elfogadhatatlan. 325411 km²-es
területünkből
elkoboztak 232448
km²-t (71,5%), s mindössze 92963
km²-t
(28,5%) hagytak meg;
20886487 fős népességünkből
elragadtak
13271370 főt (63,6%), s
nekünk csupán 7615117 fő
(36,4%)
maradt; azaz elvesztettük hazánk
3/4-ét,
lakosságunk 2/3-át s magyar
testvéreink 1/3-át (közel 3,5
millió
főt). Ilyen mértékű csonkítást
egyetlen
„vesztes” sem szenvedett
(pl. Németország területének
és
népességének egyaránt 10%-át,
Bulgária földjének
8%-át vették el).
A Csonkaország körvonalait úgy
szabták
meg, hogy sehol se legyen
természetes, védhető határa.
Nem
törődtek az etnikai és nyelvi
határokkal se, hanem
belevágtak a
nemzet élő húsába, és színmagyar
tömböket
faragtak le rólunk,
tősgyökeres magyar vidékeket
raboltak
el, állítólagos stratégiai és
v asúthálózati szempontok
matt, no
meg persze dús alföldi
termőföldjeinkből is
harapni akartak
valamicskét. Így az a rémregénybe
illő
helyzet állt elő, hogy országunk
körös-körül önmagával
határos, azaz
a határ menti szűk sávban él mintegy
1,5-2
millió honfitársunk, nagyrészt
olyan ősi városainkban,
mint
Pozsony, Kassa, Ungvár, Nagyvárad,
Arad, Temesvár,
Szabadka stb. A
„békeapostolok” felszámoltak
egy
soknemzetiségű birodalmat (az
Osztrák-Magyar
Monarchiát), s
létrehoztak helyette 3
soknemzetiségű
országot
(Csehszlovákia,
Románia,
Jugoszlávia).
Magyarországot teljes
leszerelésre
utasították: tilos volt sorozni,
mozgósítani,
nem lehettek kiképzett
tartalékosaink,
tankjaink,
repülőgépeink, nehézágyúink, csupán
35
ezres, könnyű fegyverzettel ellátott
zsoldosseregünk;
minden külső
erőszakkal szemben védtelenné
váltunk;
bár a „győztesek” is
kötelezt� �k magukat a
leszerelésre,
ezt azonban sohasem hajtották
végre, sőt
szomszédaink tovább
fegyverkeztek, s ellenünk
katonai
szövetséget kötöttek; így együttes
haderejük
rövidesen a miénk 10-15-
szörösére fejlődött. Ez a
kirívó
aránytalanság szinte vonzza az
erőszakosságot,
a hatalmi
túlkapásokat, s komoly csábítást
jelent a
magyarság elleni
támadásokra, esetleg a maradék
anyaország
szervezett
bekebelezésére (jócskán léteznek már
efféle
térképek!).
Nagy-Magyarország fölosztása sem
etnikai
alapon (Trianon után a
nemzetiségi viszonyok
sokkal
kaotikusabbak lettek!), sem
történelmi jogon (ilyen
alapon a
Kárpát-medencére egyedül a
magyarságnak van
sok ezer éves ősi
joga!) nem indokolható, a
földrajzi,
gazdasági és kulturáli s érvek pedig
még
határozottabban ellene szólnak.
A Párizs környéki béke 20
német és
bolgár közül „mindössze” 1-et
szakított
el, viszont 20 magyarból 7-
et ítélt idegen rabságra;
ugyanakkor
közös országba utalta az egymást
nem éppen
szívelő cseheket,
morvákat és tótokat (szlovákokat),
ill.
rácokat (szerbeket), macedónokat,
albánokat, horvátokat és
vendeket
(szlovéneket). Ezek
figyelembevételével
egészen
bizonyos, ha a lakosságra bízzák a
hovatartozás
eldöntését, akkor
Magyarország a területének 70-80 %
-át
megőrizhette volna. (Ma már
persze az erőszakos be-
és
kitelepítések, beolvasztások,
genocídiumok
következtében ez az
eredmény jóval szerényebb lenne!)
A
békeparancs papíron kötelezte ugyan
az utódállamokat
a
kisebbségvédelmi záradékba foglalt
jogegyenlőség
biztosítására,
valójában szabad kezet nyújtott a
magyarok
durva elnyomásához =3�s
sanyargatásához,
anyagi
tönkretételéhez, hiszen a sérelmek
elleni
panaszokat soha nem
orvosolták.
Az új határok
megbontották a
Kárpátokkal övezett zárt terület
tökéletes
földrajzi és vízrajzi
egységét, és öt felé
tépték.
Ugyanakkor szétrombolták ideális
gazdasági
harmóniáját is, hiszen egy
önellátásra képes gazdag
országból
több életképtelen, szegénységre
kárhoztatott
országot kreáltak,
melyek magukban nem bírnak
boldogulni;
sőt ahelyett, hogy az
utódok elmaradottabb iparát
és
mezőgazdaságát felemelték volna a
fejlettebb magyar
gazdaság
színvonalához, éppen fordítva, a
virágzó
termelést, a korszerűbb
technológiát hagyták
elkorcsosulni,
vagy alacsonyabb szintre süllyedni.
Továbbá
Csonka-Magyarországot
megfosztották
legfontosabb
nyersanyagaitól (só-, érc- és
nemesfémbányák),
energiaforrásaitól
(szén, kőolaj, földgáz,
v=3�zenergia),
erdeitől, hegyi legelőitől,
gyógyfürdőitől,
állatállományának
zömétől és tengeri kijáratától is.
A
legérzékenyebb csapás talán
kulturális téren érte a
Kárpát-
medencét, mivel 13 millió polgárt
deportáltak
egy tündöklő magas
kultúrából egy
csökevényes,
alacsonyabb szintre; másképpen
fogalmazva:
a Balkán európaivá
tétele helyett Európa
tekintélyes
részét balkanizálták, tehát az egész
európai
kultúra is pótolhatatlan
veszteséget szenvedett.
Az
akkori magyarok önszántukból
soha nem fogadták el ezt
az
igazságtalan, megalázó, istentelen
békediktátumot;
csupán az új
háborúval, ismételt megszállással és
teljes
felosztásukkal való fenyegetés
hatására, országos
harangzúgás és
könnyhullatás közepette írták alá
a
minden szempontból tarthatatlan
feltételeket; abban
bizakodtak, hogy
az első adandó a lkalommal revansot
vesznek
eltipróikon, és az utolsó
véráztatta rögig
visszaszerzik
területeinket, lakóival együtt. (Nem,
nem,
soha! Mindent vissza! Hiszek
Magyarország feltámadásában!
Stb.)
Bizonyos határmódosításokra
(néprajzi és
gazdasági okokból, ill. a
világbéke veszélyeztetése
esetén) a
népszövetségi Alapokmány 19.
paragrafusa,
ill. a Millerand-féle
kísérőlevél is ígéretet tett,
persze
ezeket maga az Antant se vette
komolyan.
A
trianoni szerződés a „győztesek”
táborában sem okozott
osztatlan
örömet; az USA képviselőháza
tiltakozásul
megtagadta a
ratifikációját, a velünk
rokonszenvező
Olaszország képviselői még a
béketárgyalást
is otthagyták, de
Anglia és Franciaország
törvényhozásában
is éles viták
kereszttüzébe került. Azaz mindenütt
látták
a negatívumait, sehol se
tekintették feltétlenül
véglegesnek, s
nem zárták ki a revízi ó lehetőségét;
nem
kevesen azt is észrevették, hogy
ezzel a „békével” már
születése
pillanatában elvetették egy újabb
förtelmes
háború magvait,
ugyanakkor azzal, hogy a
magyarokat
kiiktatták az európai
politika fősodrából, megteremtették
a
fél kontinens akadálytalan
bolsevizálásának
feltételeit. Persze
ezek a „szánom-bánom, de mit
tehetnék
ellene” című kései kesergők
csöppet sem változtattak a
gúzsba
kötött magyarság rémült aléltságán,
ezért
az ilyen olcsó vigasztalásoknak
nem is tulajdoníthatunk
nagyobb
jelentőséget, mint a becstelenségek,
égbekiáltó
bűncselekmények után
megszólaló rossz
lelkiismeret
jajszavának.
II. Nyomasztó terhek
a
Csonkaországban és az
utódállamokban
Az elmúlt
századokban Közép-
Európa vezető hatalma,
legnagyobb
politikai-gazdasági-kuturális
kisugárzású
állama kétségkívül
Magyar ország volt. Igaz ugyan, hogy
a
150 éves török megszállás 3 részre
szakította, s ezzel
erejét alaposan
meggyengítette, egységét
szétroncsolta,
de hitét, életkedvét,
öntudatát, faji büszkeségét
sikerült
megőriznie és tovább örökítenie. A
török
kiverése után az ország
nagyobb része a még
önzőbb,
ridegebb, kegyetlenebb Habsburg-
dinasztia
megszállása alá került;
önállóságának,
függetlenségének,
szabadságának jelentős
hányadát
elvesztette, s alárendelődött a
birodalmi
érdekeknek.
Azonban a Habsburgok növekvő
európai
befolyása, meghatározó
szerepe ellenére is Magyarország
és
Erdély, azaz a Kárpát-medence
maradt a hatalmas
nemzetiségi
konglomerátum szíve, éléstára és
kinc
seskamrája, még akkor is, ha az
agyközpontot Bécsbe, ill. a
hozzánk
képest törpeállamnak számító
Ausztriába
helyezték. Szlovák állam
nem létezett (csak a
Felvidék!),
Románia (pontosabban Moldva és
Havasalföld),
ill. Szerbia
koldusszegény, gyengécske,
elmaradott,
despotikus balkáni
szigetecskék voltak. A rebellis
magyarok
féken tartására kezdődött
meg az osztrákok
szisztematikus
telepítési politikája a 16-17.
században,
melynek keretében
Erdélybe mócokat, oláhokat,
szászokat,
a Délvidék s az Alföld
meggyérült népességű
területeire
rácokat, svábokat, tótokat
költöztettek
be.
Magyarországon lényegesen
kedvezőbb körülmények
közé
kerültek, mint nyomorúságos
szülőföldjükön, s
ezért rendszerint
nem a magyarság, hanem az
osztrákok
iránt éreztek hálát (minket
inkább irigyeltek vagy
gyűlöltek!),
akik ezt gyakran ki is használták
ellenünk,
pl. a Rák�=3czi-
szabadságharcban vagy 1848-49-
ben.
Engedékeny, humánus
nemzetiségi politikánkból
(amit
Trianon fényében nyugodtan
nevezhetünk öngyilkosnak
is!)
egyenesen következett, hogy
többségük a minimális
asszimilációt
is elkerülte, megőrizte
identitását
(önazonosságát), elleste és felszívta
a
magyarok magasabb kultúráját,
majd szeparatista
mozgalmakat
kezdett indítani; az elszakadási
törekvések
már a századfordulón és a
20. század elején
kezelhetetlen
vadsággal jelentkeztek, majd a
háború utáni
kedvező széljárást
kihasználva, az ismert aljas
módon
érvényesültek.
Nehéz eldönteni, vajon egy
országot
megszerezni, megőrizni vagy
(elvesztése után)
visszafoglalni
lehet-e könnyebben. Ami minket illet,
hazánkat
eredetileg a magyarok
Istene adta nekünk, így hont
foglalnunk
nem kellett soha; hosszú
ezredéveken át megőrizni igazi
véres-
verejtékes férfimunka volt;
könnyelmű, vétkes
eltékozlása ut án
részben vagy egészben
visszaszerezni,
azonban igen
bonyolult, szinte megoldhatatlan
feladatnak
tetszik. Ami a rablókat és
megszállókat, azaz
ellenséges
szomszédainkat illeti,
„honfoglalásuk”
egyet jelentett a mi
területeink megszerzésével, ami
nem
okozott számukra különösebb
nehézséget vagy
áldozatot; eddigi
megtartásuk, további jogtalan
bitorlásuk
viszont már keményebb
dió, melybe nekik is beletörhet
a
bugylibicskájuk.
Már Kossuth és elődei, de azóta
is
számos vezetőnk, gondolkodó
elménk fölismerte, hogy
a Kárpát-
Duna-medence népeinek,
országainak valamilyen
föderatív
vagy regionális formában együtt
kellene
működniük, hiszen többé-
kevésbé (ha nem is
egyforma
mértékben) egymásra vannak utalva.
A kölcsönös
károkozás, gyűlölködés,
ellenségeskedés, egymás
népeinek
gyengítése és irtása nem vezethet
sehova, csak
az együttes
pusztuláshoz.
Ez ma is íg y van, ám a
Trianon utáni
viharfelhős égbolt eleve meggátolja
a
jószomszédi viszonyok kialakítását,
miként tolvaj és
meglopott, hóhér és
áldozat közt képtelenség
bármiféle
megbocsátás vagy megbékélés
mindaddig, amíg
az eredeti
jogállapot (leszámítva a
helyrehozhatatlan
károkat,
veszteségeket) valamilyen
elfogadható formában
helyre nem
billen; ez irányban az első
gesztusokat,
jobbító lépéseket
föltétlenül a bűnösöknek
kellene
megtenniük. Sajnos erre nem sok
reményünk lehet,
hiszen érdekeink
szöges ellentétben állnak. Az ő
céljuk
az, hogy az ölükbe hullott területeket
továbbra
is megtartsák, az ősidőktől
ott élő magyarságot
pedig
mihamarabb fölszámolják,
beolvasszák vagy
szétszórják. A
mienk ellenben az, hogy elveszett
földjeink
minél nagyobb hányadát
visszaszerezzük, illetve addig
is
biztosítsuk idegen fennhatóság alá
rendelt
honfitársaink túl=3�lését,
egyenrangúságát, jogait
és
szabadságát, nyelvének,
szokásainak,
hagyományainak,
vallásának, kultúrájának
megmaradását
és fejlődését. A
megkerülhetetlen alapállapot
fölvázolása
után vizsgáljuk meg
párhuzamosan, hogy a trianoni sokk
–
1920-tól máig – miként hatott az
egész térség
magyarságára, ill. az
utódállamok többségi
nemzeteire.
Mert bárhogy is temetjük,
bármennyire
szeretnénk feledni itt is,
ott is, Trianon él, munkál a
mélyben s
mindennapjainkban, és mielőbbi
jóvátételre,
megoldásra vár. Trianon
ölt a múltban, és most is
gyilkol;
fertőz, mint egy vírus, burjánzik, mint
egy
rákos daganat!
Trianon nekünk: történelmünk
legnagyobb
nemzeti sorstragédiája;
kiheverhetetlen, katarzis
nélküli,
folyamatosan jelen idejű fájdalom;
egy olyan
kábulat, tartós részegség,
lúgkőmarás, lélekmérgezés,
mely
fölemészt, szé troncsol bennünket.
Mindenkire hat,
akár tudatosan éli
meg, akár homokba dugja a fejét.
Ebben
a drámában nekünk az áldozat
szerepe jutott. A külső
nagyhatalmi
kényszer olyan gyógyíthatatlan
sebeket ütött
rajtunk, melyekre nem
hoz feledést az idő; még akkor sem,
ha
a mai generációknak sem emléke,
sem ismerete nincs a 80
éve
történtekről, jóllehet ebben nemcsak
a több
évtizedes kommunista
diktatúra vétkes, hanem a tanárok,
az
értelmiség s egy kicsit valamennyien.
A trianoni
fogyatkozások félelmetes
számadatai az itthoniaknak
gyakran
csak rideg statisztikákat jelentenek,
míg az
elcsatolt magyaroknak véres
valóságot, amit
másodrendű
polgárként, súlyos terhektől gyötörve
és
kiszolgáltatva kell viselniük.
A bányák, gyárak, vasutak,
erdők
elvesztését nyugodta n vehetjük
itthoni
életszínvonalunk állandó
romlása egyik fő okának; ám
az
anyagi károknál sokkal fontosabb az
élet emberi
minőségének szinte
kimutathatatlan posványosodása,
éppen
magyar testvéreinktől való
elszakítottságunk
következtében,
vagy nemzeti kultúremlékeink
megsemmisítése,
elzárása, ill.
természeti kincseink
megközelíthetetlensége
miatt. A
hazai magyar politikának mindig
kettős
felelőssége van: egyrészt
önmagunkkal, másrészt
Trianon
„túszaival” szemben; mert
viszonylagos védelmet
ők is csak
tőlünk várhatnak. Sajnos a
könnyelmű
felelőtlenség, úri (elvtársi)
lekezelés, patópálos
nemtörődömség
s a fölfoghatatlan gyávaság most is,
a
múltban is jellemezte közéletünket,
elsősorban a
befogadottak
(betelepítettek) növekvő
térhódításával,
hitvány önteltségével
szemben. Ha észleltük is a
veszélyt,
nem tettünk semm it ellene, holott
egyszerű
törvényi szabályozással,
szigorúbb határőrizettel is
részben
vagy teljesen elkerülhető lett volna
Trianon. Ma
pedig kemény,
határozott fellépéssel, a nemzetközi
fórumok
állandó bombázásával, a
sérelmek következetes
felemlítésével,
a diplomáciai lehetőségek
kihasználásával
megkereshetnénk
legalább a veszett fejsze nyelét.
Bizony
a mulasztások, az oktalan
közömbösség, a lemondás
nemzete
is vagyunk, s ha valamiért, hát ezért
megillet
bennünket – a más
vonatkozásokban jogtalanul
és
igaztalanul ránk akasztott – „bűnös
nemzet”
címke. Ha mi sem akarjuk, a
világ még kevésbé
fogja
hatástalanítani helyettünk az
időzített trianoni
aknát.
1920 után a magyarság határokon
belüli és
kívüli része egyaránt a
fennmaradásáért küzdött. Meg
kellett
találni a kapcsolattartás új formáit,
fel
kellett oldani az európai
elszigeteltséget és a
Kisantant
halálos szorítását, be kellett fogadni
a több
százezer nincstelen magyar
menekültet, meg kellett indítani
a
Csonkaország gazdasági és kulturális
vérkeringését,
meg kellett kísérelni a
nemzeti egység tudatának
ébren
tartását stb. A két világháború közti
magyar
külpolitikát egyetemesen
áthatotta a revízió gondolata, a
30-
as években már hivatalos
kormányprogramként is
fölvetették,
amit az olaszok és a németek is
pártfogoltak,
sőt elvben a „győztes”
hatalmak sem utasították el.
A
Párizs környéki béke
„területrendezéseinek”
egyenes
következménye volt a II. világháború,
amit a
közhiedelemmel ellentétben
mégsem a revansra
vágyó
tengelyhatalmak kezdeményeztek,
hanem a
gazdaságilag és katonailag
roppant magas szintre
jutott
Németország megsemmisítését
szorgalmazó Anglia
és
Franciaország, ill. a felhergelt
Szovjetunió provoká
ltak ki –
leginkább azonban a háttérből
operáló,
minden kulcspozíciót a
kezében tartó zsidó
világelit
számláját terheli –, azzal, hogy
Hitleréket
olyan csapdába csalták,
hogy egyszerűen nem tehettek
mást.
Sem a németek, sem mi nem
akartunk háborúba
keveredni, csupán
békés úton visszaszerezni az
elcsatolt
területeinket. Ha pedig ez a
részünkről nem sikerül,
legfeljebb
abban voltunk érdekeltek, hogy a
Kárpát-medencét
megszálljuk, de
semmiképpen sem abban, hogy
katonáink
százezrei távoli
harctereken essenek el. Az
irányunkban
továbbra is ellenséges
angol-francia-amerikai-orosz
magatartás
miatt nem maradt más
lehetőségünk, mint a
japán-német-
olasz-magyar szövetség, ez viszont
az
ismert röppályára lökött
bennünket. A két bécsi
döntéssel
(1938-ban és ’40-ben) átmenetileg
visszanyertük
a Felvidék déli részét
és Észak-Erdélyt, ill.
visszafoglaltuk
Kárpátalját C3�s 1941-ben Bácskát
(ezzel
ténylegesen is beléptünk a
háborúba; emiatt Teleki Pál
úgy
érezte, nem élhet tovább!).
Területünk közel
duplájára nőtt, s
rabságban élő testvéreink többsége
is
– örömmámorban úszva – visszatért
az
anyaországhoz. E gyors és
látványos sikerekért később
súlyos
árat fizettünk. Ez a háború sokkal
borzalmasabb
volt, mint az első, s
ezúttal nem fegyverszünet,
hanem
feltétel nélküli kapituláció lett a vége.
A
veszteseket – köztük minket is –
megszállták,
embertelenül
megbüntették, s a múlt hibáiból mit
sem
okulva, az 1947. február 10-i
párizsi szerződésben
helyreállították
a trianoni határokat (tőlünk még
3
falut elkoboztak, Kárpátalját
Csehszlovákia
„átengedte” a
szovjeteknek, ill. kiiktatták az
eredetileg
is csak papíron létező
kisebbségvédelmi
paragrafusokat).
Előzőleg Teher� �nban, Jaltában
és
Potsdamban a győztesek, az igazi
háborús bűnösök
(Sztalin, Churchill
és Roosevelt, majd Truman)
fölosztották
Európát a
judeoimperializmus s a
cionbolsevizmus közt;
hazánkat s a
földrész közép-keleti részét odalökték
a
vörös medve karmába. Újra
kifosztottak, leigáztak
bennünket
(előbb a németek, majd az oroszok és
csatlósaik),
szomszédaink pedig oly
kaján elégedettséggel vették
vissza
ősi földünket, mintha örökösen az
övék lett
volna.
45 évig tombolt a talmudista-
kommunista terror:
pribékjei előbb
nyílt szadizmussal, majd
némileg
lecsillapodva, de mindvégig igen
tudatosan és
szervezetten irtották
népünket; törvényen,
jogon,
igazságon, szabadságon, nemzeti
érdekeinken
átgázolva, tulajdonunkat
elkobozva, k
ultúránkat,
hagyományainkat, vallásunkat,
szellemünket
szétroncsolva egy
pokolnál is rosszabb
rabszolgavilágot
teremtettek. (Ezen
még a század legtündöklőbb
forradalmának
és
szabadságharcának fellángolása is
csak pár napig
tudott változtatni
1956-ban.) Ebben a fojtogató
légkörben
nemzeti öntudatról,
önbecsülésről,
hazaszeretetről,
fajvédelemről, határrevízióról szó
sem
lehetett; önmagunkért se
tehettünk semmit, nemhogy
kettős
elnyomásban kornyadozó magyar
testvéreinkért.
Mindent
a szocializmus építésének, a
„béketábor” hidegháborús
harcainak,
a kapitalizmus túlszárnyalásának, a
„baráti”
országok szoros
összefogásának, azaz egy idióta,
vérgőzös
álomnak rendeltek alá,
melyhez képest huszadrangú
kérdés
volt, hogy él-e, hal-e egyáltalán a
magyarság.
1948. december 10-én
az ENSZ Egyetemes Emberjogi
Nyilatkozata
ugyan kinyilvánított a,
hogy minden népnek joga van
az
önrendelkezésre, majd az 1975-ös
Helsinki Záróokmány
mindezt
megerősítette, sőt a békés
határmódosítások
lehetőségét is
fölvetette, de ez csak annyit ért,
mint
négernek a napozás. 1989 után végre
mindenütt
enyhült a zsarnokság,
majd megbukott a totális diktatúra,
ám
ami fölváltotta, az sem lett
sokkal szívderítőbb; csupán
egy ál-
rendszerváltás, egy vadkapitalizmus,
egy álszent
demokrácia, egy
liberálkozmopolita metamorfózis, egy
olcsó
köpönyegfordítás tehetetlen
szemlélői, szenvedő alanyai
vagyunk;
ugyanazok rendelkeznek most is
fölöttünk, akik
milliomos elvtársakból
százmilliós „polgárokká”
(értsd:
bugris újgazdaggá) vedlettek. Ma
nincs akasztófa,
csak egzisztenciális
függés, nincs politikai börtön,
csak
hajléktalan menhely; egy élősdi
kaszton belül nem
létezik bűn, a
tömegek számára pedig nincs
igazság, a
ke veseknek ma mindent
szabad, a sokaságnak meg semmit
sem
lehet. Távozott a ruszki,
besomfordált a jenki, kimentek
a
tankok, ránk törtek a bankok; most
„Európába
igyekszünk”, de a
semmibe jutunk.
Ennyi viszontagság
után észre se
vesszük már, pedig
minden
szerencsétlenségünk, valahány
megoldatlan
gondunk, egész
balsorsunk mögött fekete rémként
ott
tornyosul Trianon. De fölemlítése ma
sem tanácsos,
bizonyos körökben a
puszta ráutalás is borzongást
kelt,
nemhogy az ellene kívánatos
cselekvés. Szomszédaink
hiába
mutatják ki a foguk fehérét 80 éve,
hiába
szorongatják a torkunkat
lankadatlan szorgalommal, azért
mi
tovább játsszuk a jóhiszemű ostobát,
s rendre
elpuskázzuk minden
történelmi lehetőségünket a
magyarság
egyesítésére és
megmentésére. Ahelyett, hogy a
létező
összes alkalmat
megragadnánk, s határozott,
következetes
lépéseket tennénk a
rendezés felé, minden
kezdemény
ezést továbbra is
átengedünk a rablóknak,
valamiféle
egyoldalú „jószomszédság”
hamis
illúziójával; ahelyett, hogy bármi áron
kiharcolnánk
a magyar népcsoportok
(kisebbségek) teljes
egyenjogúságát,
egyéni és kollektív
önrendelkezését,
területükkel együttes
visszacsatolását,
olyan tragikomikus
alapszerződéseket kötünk
ellenségeinkkel,
melyeknél gyávább,
farkcsóválóbb önkéntes lemondást
még
nem látott a világ. Őrült
öngyilkosok döfik magukba így
a tőrt!
(Mostanában kaptam egy szomorú
levelet a Duna
túlpartjáról, melyben
révkomáromi barátom –
egyebek
között – az alábbiakat írja: „Úgy
érezzük,
hogy Magyarország már
végleg lemondott rólunk. Itt most
mi
csak utóvédharcokat tudunk folytatni,
amikben lassan
felmorzsolódunk.”)
Alaptételként megállapítható,
hogy
valamennyi utódállamban, – így
Rom�= 1niában,
Csehszlovákiában
(majd Szlovákiában),
Jugoszláviában
(majd Szerbiában,
Horvátországban,
Szlovéniában),
Ausztriában s a Szovjetunióban
(majd
Ukrajnában) – bármilyen
rendszer volt is hatalmon
a
szélsőjobbtól a szélsőbalig (tehát
fasizmus vagy
kommunizmus,
királyság vagy köztársaság, diktatúra
vagy
demokrácia), a
magyarellenességben egyformán
megegyeztek,
legföljebb a népirtás és
a hátrányos
megkülönböztetés
mértékében jelentkeztek
bizonyos
árnyalati különbségek,
hangsúlyeltolódások,
az elérendő
céloknak, ill. a nemzetközi helyzet s a
külső
nyomásgyakorlás alakulásának
függvényében. Az is
mindegyik
országra fönnáll, hogy óriási
ellentmondás
van az írott
alkotmányok, deklarált törvények,
rendeletek
s a tényleges gyakorlat, a
valóság között; sőt a
kisebb-nagyobb
atrocitások, magyarüldözések
nemegyszer a
hivatalos
korm�A1nyprogram és pártprogramok
szerves
részét képezik, de legalábbis
nyílt vagy burkolt
támogatottsággal
bírnak.
Konkrétabban kimondva, a
magyar
nemzetrészek helyzetét mindenütt a
kulturális
elnyomás, az oktatási és
egyházi intézmények, a
sajtó
fölszámolása vagy korlátozása, a
múzeumok és
kiállítások fontosabb
anyagainak elrejtése vagy
magyar
jellegének meghamisítása, a
műemlékek és
temetők rendszeres
rongálása, az anyanyelv száműzése
vagy
használatának megnehezítése,
rendőri és közigazgatási
terror,
jogbizonytalanság és jogi
diszkrimináció,
soviniszta szellemű
törvényhozás és
végrehajtás,
aránytalan közteher, vagyonelkobzás
és
szándékos anyagi tönkretétel, a
kollektív népcsoporté
rdekek
érvényesítésének merev elvetése, a
nemzeti és
történelmi tudatukból való
kiforgatás (pl. a hármas halom
és
kettős kereszt tótok általi ellopása,
Mátyás
„román” királlyá minősítése,
Ausztriában a
Habsburg-ellenes
1848-as forradalom jogtalan
lázadássá
szégyenítése és
ünneplésének tiltása stb.),
az
anyanemzettel való kapcsolattartás
akadályozása, az
ígéretek és
szerződések semmibevétele stb.
jellemzi. A
bizonytalanságból és
igazságtalanságból fölhorgadó,
a
képtelenségek és abszurditások
tömkelegéből fakadó
trianoni átok
(sokk, szindróma, pszichózis)
egyaránt
káros hatással van a
vesztes magyarságra, de a
„jutalmazott”
utódokra is.
A mi népünkön (hovatartozástól
függetlenül)
80 év alatt úrrá lett a
közöny, a beletörődés,
a
megalázottság, a kiszolgáltatottság,
a megvertség , a
lemondás, a
magárahagyottság, a kishitűség s az
önfeladás
érzése. A megszállókon
pedig elhatalmasodott a rettegés
(a
revíziótól, ill. a magyar
feltámadástól), a
féktelen gyűlölet
(azok iránt, akiknek ártottak!)
és
agresszivitás, a szemérmetlen
hazudozás, a
történelemhamisítás
(pl. dákóromán teória,
nagymorva
tévképzetek; ugyanakkor a
magyarság barbár
pogányként,
gyilkos zsiványként, förtelmes
hódítóként
való lefestése), az irigység
(állandó kisebbségi
komplexus a
magyar kultúrfölény és valódi
ősiség,
kiválóság láttán) kényszere. Szinte
„össznépi
feladatként” élik meg
homogén nemzetállamuk
létrehozását,
ill. a magyarság
fölmorzsolását; a
legcsekélyebb
humanizmust félredobva, görcsösen
törekszenek
elrabolt országrészeink
megtartására (szerintük
ezzel
érvényesül a „tört�A9nelmi igazság”!),
sőt
alkalmasint további
terjeszkedésre is. Minden
szomszédunk
az egész világon
élénkíti a bennünket rágalmazó
és
lejárató propagandáját (az kiabál,
akinek a háza
ég!), ugyanakkor
katonai és titkosszolgálati téren
(fokozott
magyarellenes kémkedés és
diverzió!) szorosan összefog
ellenünk,
mintegy föltámasztva a korábbi
Kisantantot.
Könnyedén tehetik,
hiszen Magyarországnak 1945 óta
semmilyen
válaszlépése nincs.
Részünkről ez aligha
„nagyvonalúság”
vagy egyszerű
figyelmetlenség, sokkal inkább
tervszerű
nemzetveszejtés. (Nem
meglepő, hiszen 55 éve nincs
magyar
nemzeti kormányunk!)
Néhány éve egy
hosszabb
tanulmányomban („Árva templom
beomló ég
alatt” – lásd az azonos
című könyvemben!) már
eléggé
részletesen megvizsgáltam az
erdélyi, felvidéki,
délvidéki,
kárpátaljai, várvidéki (burgenlandi
vagy
lajtabá nsági) és az emigrációba
szétszóródott
magyarság állapotát,
szenvedéseit, létszámának
alakulását
és megmaradási esélyeit. Most
csupán a
legdurvább sérelmeket
említeném meg, ebben sem
törekedve
teljességre, mert a gyászos lista vég
nélkül
folytatható. Előzőleg azonban
vessünk egy
pillantást
hozzávetőleges (kutatásaim
szerinti)
számarányunkra az egyes
országokban. Romániában
ma a
magyarság 11% (Erdélyben 28%), a
szétválás előtti
Csehszlovákiában 6%
(Szlovákiában, azaz a Felvidéken
18%),
Ukrajnában 0,4% (Kárpátalján
18%), a fölrobbanás
előtti
Jugoszláviában 3% (a Vajdaságban
22%,
Horvátországban 1%,
Szlovéniában 0,2%), Ausztriában
az
emigrációval együtt 0,7% (a
Várvidéken 3%).
A
tendenciózus hamisítások
(csökkentések, lekerekítések)
miatt
pontos ismereteink nincsenek;
csupán az biztos, hogy
abszolút
számunk általában fogy (legjobb
esetben
stagnál), míg relatív
(összlakossághoz
viszonyított)
arányunk mindenütt meredeken
zuhan. Ez
világosan rámutat a
többségi nemzetek
nagyobb
szaporulatára, de utal az erőszakos
beolvasztási
politikára, a magyarság
elvándorlására s az
esetenkénti
brutális megtizedelésére, valamint az
eredeti
etnikai összetételek ki- és
betelepítésekkel
történő
megbontására is. A statisztikákból az
is
következik, hogy a Kárpát-medence
újraegyesítéséért
folytatott csatánkat
elsősorban demográfiai téren
nyerhetjük
meg, vagy veszíthetjük el.
Erdély vonatkozásában már
a
karizmatikus püspök, Márton Áron
hangoztatta, hogy
pusztán azzal, ha
túlszaporodjuk az oláhokat,
visszavívhatjuk
szülőföldünket (lásd
a koszovói albánokat!). Ez
mindenütt
érvényes, míg fogyás esetén
valamennyi
területen megindul a
magyarság csángósodása (bizony
már
az anyaországban is!).
Trianon �B3ta az utódállamok
vezetése
gyakorlatilag mindent elkövetett a
magyarok
elűzésére, bekebelezésére,
likvidálására,
életminőségének
tönkretételére – olykor
békés,
„törvényes” úton, máskor erőszakkal,
nem
ritkán lemészárlásukkal próbált
célt érni. Isteni
szerencse, hogy „a
magyar falat” eddig
még
lenyelhetetlennek és
emészthetetlennek bizonyult,
azaz
fönnakadt az elvetemült kannibálok
torkán.
Romániában Antonescu
csapatai és a vasgárdisták, 1945
után
pedig Maniu hordái s a
bolsevisták gyilkoltak
és
kegyetlenkedtek válogatás nélkül (pl.
ezrek
kivégzése, tízezrek elhurcolása
a Duna-deltába, majd 1956
után
tömeges bebörtönzések). A 60-as
években
fölszámolták a Székelyföl d
autonómiáját, majd
megszüntették a
kolozsvári Bolyai Egyetemet.
Ceausescu
különösen vérszomjas
„magyarzabáló” volt, elég
csak
hírhedt falurombolási,
városrendezési, telepítési
és ortodox
templomépítési terveire gondolni. A
„Kárpátok
Géniusza” kivégzése után
színre lépő posztkommunista
Iliescu-
Funár páros rögtön az 1990-es
marosvásárhelyi
pogrommal indított,
majd a Vatra Romaneasca-szerű
szélsőséges
szervezetek bevonásával
megakadályozták a magyar
egyetem
visszaállítását, az elkobzott egyházi
vagyonok
visszaadását, elfogadtak
egy szégyenletes iskolatörvényt,
s
mereven elutasítottak bármiféle
autonómiatörekvést.
A legújabb
kormány sem különb, még egy
egyszerű
pápalátogatást sem
engedélyezett a magyar hívek
körében.
Az „Apokalipszis könyvének”
irtóztató fejezete az
elszigetelt
moldvai csángók (hivatalosan
„katolikus
románok”!)
megpróbáltatása; őket érte a
leggonoszabb
elrománosítási hullám,
anyanyelvű iskoláik, magyar
papjaik
és képzett vezetőik még ma
sincsenek,
önazonosságukat így
képtelenek megőrizni.
Csehszlovákiában
a (ma is érvényes!)
Benes-dekrétumok minden magyart
háborús
bűnösnek nyilvánítottak, s
törvényen kívül helyeztek;
ezért
összes vagyonukat elkobozták,
intézményeiket,
iskoláikat
fölszámolták, százezreket
Magyarországra
(„lakosságcsere”!)
és a Szudéta-vidékre deportáltak,
ill.
eltótosítottak („reszlovakizáltak”). A
„hontalanság
évei” után áttértek a
pusztítás „finomabb”
formáira: pl. tót
kolóniák betelepítése
színmagyar
vidékekre, adminisztratív eszközökkel
a
nyelvhasználat ellehetetlenítése, a
bősi erőmű
felépítésével a Csallóköz
tönkret� �tele. Az 1992-es
kettéválás
után a Meciar-féle újfasiszta
„demokráciában”
folytatódott az
iskolák szétverése, emlékezetes ügy
volt
a Fradi-szurkolók kommandós
megtámadása, s a
közigazgatási
rendszer ravasz területi
átszervezésével
mindenütt sikerült a
magyarságot kisebbségbe szorítani;
de
nem meglepő az autonómia
megtagadása, a magyar
egyetem
elszabotálása, végül a diszkrimináló
nyelvtörvény
megszavazása sem. A
Jugoszláviához került Bácskában
és
Bánátban, 1944-45-ben, Tito rác
partizánjai 40-50
ezer ártatlan
magyart kínoztak meg és végeztek ki
balkáni
kéjmámorban; majd enyhébb
módszerekkel folytatták
honfitársaink
fölmorzsolását. A „Láncos Kutyát”
követő
nacionálkommunista
Milosevics megszüntette a vajdasági
(és
koszovói) autonómiát; 1991-től
kezdve pedig a horvátok,
a
bosnyákok s az albánok elleni véres
háborúkkal
(melyekben a magyarok
különösen sokat szenvedtek!)
próbálta
meg elodázni a trianoni
kényszerállam széthullását,
hiába. A
Seselj-Arkan-féle fegyveres
szabadcsapatok s az
elszakadt új
államokból menekülő rácok most a
Vajdaság
ellen fordultak, s immár a
végső exodus küszöbére
juttatták a
szerencsétlen magyarságot. A
Szovjetunióhoz
került Kárpátalján
szinte a teljes férfilakosságot (kb.
40
ezer főt) „málenkij robotra” hurcolták,
s a
haláltáborokból (Gulágról) csak a
töredékük tért
vissza. (Sztálinnak „a
magyar kérdés csak
vagonkérdés”
volt.) Később is mérhetetlenül
sokat
szenvedtek; 1989-ig semmilyen
kulturális és
politikai szervezetük
nem lehetett, a minimális
nemzetiségi
jogokat is megtagadták
tőlük. Ma az ukrán
maffia
szorításában vergődnek;
népszavazással is
megerősített
(ruténekkel közös) autonómiájukat
máig
sem kapták meg. V�= 1llalkozás,
munkalehetőség alig akad
számukra,
fizetést gyakran hónapokig nem
látnak, s
szörnyű helyzetüket még az
1998-as árvíz is tetézte.
Nem
hunyhatunk szemet a fölött,
hogy a trianoni kór nemcsak
a
leamputált részeket, a határokon
kívülre rekesztett
magyar milliókat
kezdte ki, hanem ugyanúgy
megtámadta az
anyaországot is;
azaz a „cechet” közösen
fizetjük.
Lassan, sunyin araszolva juttattak
bennünket
odáig, hogy súlyunkat,
szerepünket tekintve
Budapesten
éppúgy kisebbségbe szorultunk, mint
Pozsonyban
vagy Kolozsvárt.
Mindenütt sápad, gyengül,
visszahúzódik
a magyar gondolat, és
halódik, bukdácsol az azt
hordozó
nemzet; kivesznek, elsorvadnak a
legfőbb szellemi
műhelyek,
elapadnak, megzavarosodnak a
legtisztább
erkölcsi, eszmei és
művészeti ősforrásaink. Mindent
elönt
a fertőző és bomlasztó, zagyva
euroatlanti moslék. A
bűnözők, az
országvesztők megint az ártatlanság
képében
tetszele gnek, s farizeus
szólamokkal sommásan ítélkeznek
a
vétlen többség felett, leginkább
azokat elmarasztalva,
akik nem
hajlandók megbocsátani a
gonoszságot, nem
képesek felejteni
üldöztetésüket, akik nem tudnak
úgy
tenni, mintha semmi se történt volna.
Ám amíg az
ostoba, szerencsétlen
rabszolgákban, s az
agymosástól
megmenekült, öntudata foszlányait
még őrző
maroknyi magyarságban
legföljebb tehetetlen, vak düh
vagy
ökölbe szorított, ütni kész harag
ágaskodik,
addig Istentől
elrugaszkodott megrontóiban hegynyi
gyűlölet
halmozódik, és irgalmatlan
önigazoló bosszúvágy munkál.
A
jólétben tobzódó árulók, a törpe
senkik, a cinikus
„demokraták”, a
szociálliberális
csatornatöltelékek
röhögve és ordítva üzente k hadat
az
egész társadalomnak, az évszázados
tradícióknak, az
értelmes emberi
életnek. A saját szabadságuk és
karrierjük
nevében káoszba fojtják a
rendet, föláldozzák a
magyarságot
megtartó értékeket, áthágják a morált
és
a törvényeket. Piedesztálra emelik
az erőszakot, a
homoszexualitást, a
diszkózenét, a drogfogyasztást,
a
prostitúciót, a romboló szektákat, a
sztárkultuszt és
más devianciákat.
Leborulva imádják a pénzt, a
„másságot”,
a gátlástalan törtetést, a
gennyes hazugságot, a
média
„véleményformálóit”, és
legszívesebben
mindenkit
megölnének, aki nem tart velük, aki
megtagadja
talmi elveiket, rothadó
nihiljüket,
kloákaszagú
választottjaikat s egész elmebajos,
dicstelen
világukat.
Valahol létezik (léteznie kell!) egy
titkos
forgatókönyv, mely a
történelmi Magyarország zsidó
kézre
játszását, zsidó elbirtokl� �sát vázolja
föl.
A világuralomra törő önjelölt
kiválóságok, a
kontinenseket,
nemzeteket behálózó bankok és
multinacionális
cégek fajtiszta
vezérei, az átlagot semmiben fölül
nem
múló megpróbáltatásaikból
holocaust-legendát,
szánalmas
gázkamra-mítoszt és pompás üzletet
gyártó
„túlélők” immár nyugodt
bázist, védhető
világközpontot,
kizárólagos rendelkezésű,
„elvitathatatlan”
jogosultságú új
hazát akarnak maguknak szerezni,
a
magyarság rovására. A Közel-
Keleten, a háború
után,
meglepetésszerűen végrehajtott
államalapítás
nem váltotta be
elképzeléseiket, és a harcias,
szintén
szemita (sémi) arab tengerben nincs
tovább
maradásuk, ez ma már akárki
számára nyilvánvaló. Ezért
vált oly
kitüntetetté érdeklődésük a békés
természetű,
vendégszerető (hogy ne
mondjam: h�= Clye!), a gyengéket
és
legázoltakat mindig pártoló
magyarság országa
iránt. Mert itt – a
minimális ellenállás, az
egészséges
önvédelem hiányában –
hasonlíthatatlanul
könnyebb,
akadálytalanabb a betelepülés és a
térfoglalás,
mert itt néhány év alatt
elérhetik azt, amit Izraelben
hosszú
évtizedek alatt sem sikerült.
Ennek érdekében a
magyarországi
politikában és gazdaságban máris az
ő
strómanjaik, szálláscsinálóik
irányítanak mindent;
ügyesen
fölvásárolták valamennyi
stratégiailag fontos
ágazatunkat,
zsebre tették bankjainkat,
gyárainkat,
kereskedelmi vállalatainkat,
bányáinkat,
energiatermelésünket,
földjeink többségét, övék
a
parlament, a bíróságok, a
tömegtájékoztatás, a
meghatározó
kultúrintézmények, egyetemek,
főiskolák
és alapítványok zöme, őket
szolgálja csaknem minden.
Eközben
a magyarság sebesen morzs olódik,
szegényedik,
züllik és fogyatkozik;
öntudata,
nemzethűsége,
szolidarítása, fajvédelmi ereje
egyre
csökken. Nyitva a kapu a hitsorsosok
tömeges
bevándorlása, beözönlése
előtt. A képzetlen,
lumpenizált,
legyengített bennszülött
emberhalmaz jó
lesz kiszolgáló
személyzetnek, földtúró
jobbágynak,
éhbérért robotoló aljamunkásnak.
Aztán ha
a Csonkaország már
teljesen a markukban lesz, sor kerül
a
trianoni revízióra is. Addig azonban
beszélni sem
ildomos róla, hiszen a
szintén kevésre becsült, de
velünk
szemben általuk is föltüzelt,
vehemens tót,
oláh, ukrán, rác
farkasok végezzék csak el a
piszkos
magyarirtást, abban a tévhitben, hogy
önmaguknak
dolgoznak, s a saját
trianoni javadalmaik jövőjét
építgetik.
Ám éppen ez lesz a
vesztük, mert a zsidóság e
különösen
barbár népirtásra hivatkozva –
egy
nürnbergihez hasonló nagyszabású
komédiában E2��
szépen elperli majd a
mi ősi területeinket a
méltatlan
orgazdáktól. Akkor már lehet, lesz
is
„határmódosítás” az „igazság és
emberiesség”
nevében, csakhogy a
visszatelekkönyvezett Kárpát-
medencét
azontúl már Nagy-
Izraelnek hívják.
Ez „Cion
bölcseinek” legújabb
jegyzőkönyve, mely
félelmetes
pontossággal működik, s jelentős
részében
már meg is valósult. Talán
így, ilyen formában nincs
leírva sehol,
de meri-e tagadni, tudja-e cáfolni
bárki a
hitelességét? Mert azzal, ha
agyrémnek,
szélsőséges
elképzelésnek, fasiszta
irománynak,
antiszemita koholmánynak bélyegzik,
még nem
bizonyítják az ellenkezőjét.
Viszont cselekedeteik,
magyarfaló
módszereik, egész világkampányuk
mind-mind a
titkos forgatókönyv
szükségszerű létét
igazolják,
méghozzá napnál fényesebben.
Régóta
készültem már – elsőként! �93
szólni erről, most
végre megtettem.
Nem baj, ha megköveznek érte, nem
számít,
ha nem hisz nekem senki
(Cassandrának se hittek!);
fontos,
hogy egyre többen ismerjék, és
országszerte
(világszerte!)
beszéljenek róla. Ebben látom
ugyanis a
folyamatok egyetlen
hatásos ellenszerét. Vagyis, ha
nem
képesek „csőbe húzni”, csöndes
álcázással
vagy harsány blöfföléssel
csapdába csalni bennünket;
azaz, ha
tudják, hogy mi is tudjuk…Mert ők
időről
időre „megszondázzák” a
közvéleményt, föl akarják
deríteni,
mit és mennyit tűr még a magyar.
(Sajnos
mérhetetlenül sokat!) Hiszen
a gyakori
holocaust-ünnepségek,
kibuc-szervezések, a
„kárpótlási”
követelődzések, a
címergyalázások,
bőgatyázások, n em zeti
nagyjaink
besározása, Himnuszunk és
hagyományaink
gúnyolása, a
folytonos antiszemitázások, a
honalapító
Árpád törzseinek részbeni
„elzsidósítása”
(kazárosítása!), a
Hermann Nitsch-féle
marhavéres,
disznószaros „kiállítások”, az
Efraim
Kishon-szerű gnómok
„jópofáskodása” stb.
egyszer rájuk is
veszélyessé válhatnak.
Legutóbb
középületeken ilyen falfirkák jelentek
meg:
„Takarodj magyar, ez már
Izrael!” (Magyar Fórum,
1999.
szeptember 2.). Vajon meddig
folytatják így, vajon
mikor tapasztjuk
be mosdatlan szájukat?! Hol az a
határ,
amikor fölsikolt egész népünk,
hogy ne tovább élősdi
sáskák,
pusztuljatok innét, ez a mi hazánk?!
III. Vérző
sebeink gyógyításának
kötelessége és
lehetőségei
Semmilyen szerződés, egyetlen
katonai
megszállás sem tarthat
örökké, s nem akadályozhatja
meg
egy nép föltámadás át. Amit nem az
igazságnak
megfelelően rendeztek el,
nem lehet végleges.
Magyarország
sohasem ismerheti el azt a
csonkítást,
melynek áldozatává vált,
és semmilyen pártnak,
kormánynak
vagy államfőnek sincs joga
lemondani bármiről
nemzetünk
nevében. Európa kommunizmus utáni
újjászületése,
a létbiztonság
megszilárdítása, a
félig-meddig
felszabadult rab nemzetek fölemelése
is
összeférhetetlen Magyarország
földarabolásával. Ne
tekintsük tehát
lehetetlennek, eleve esélytelennek a
jogos
magyar követelések
teljesítését. Bár a föntiek éppen
azt
tanúsítják, hogy eddigi
könnyelműségünkkel,
felelőtlen
passzivitásunkkal még a meghagyott
Csonkaországot
is elveszíthetjük, s
valóban csekély reményünk lehet
egy
jelentős revízióra, két sarkalatos tétel
mégis
mellettünk szól.
Az egyik, hogy a kisebbségi
sorsnak
egyetlen hatásos gyógyírja van: meg
kell
szüntetni, azaz érvC3�nyesíteni kell
a nemzeti
önrendelkezést. A másik
pedig az, hogy a magyar nemzet
egy
és oszthatatlan, tehát részekre
szabdalva is
összetartozik. Hajdan
Európa első katonanemzete volt
magyar,
harcolt is eleget a hazájáért
mindenféle ordas
zsiványokkal. A
végvári vitézeknél vagy a
huszároknál
jobban senkire sem illett,
hogy „vérbeli magyart megölne
a
béke”. Bezzeg ma az első ágyúszóra
szétfutna a fél
ország. Se katonánk,
se fegyverünk, se bátorságunk
nincsen,
és félelmetes túlerő állt föl
velünk szemben.
Katonai
összecsapást így nem
kezdeményezhetünk, előbb
minden
más utat végig kell járnunk,
valamennyi békés
lehetőséget ki kell
próbálnunk. A fegyveres megoldás
csak
végszükség esetén jöhet szóba,
ha már minden mással
kudarcot
vallottunk; vagy ha a helyzet odáig
fajul, hogy
magyar testvéreinket nyílt
fizikai megsemmisítés
fenyegeti
bármelyik oldalról, akkor nem
hagyhatjuk �
�ket magukra, nem
hátrálhatunk meg, nem szaladhatunk
el
gyáván. Akkor legyünk újra inkább
„vad-magyarok”, mint
szelíden
sopánkodó, vágóhídra érett birkák. A
régi
latin mondás is úgy tartja
(„Dulce et decorum est pro
Patria
mori.”), édes és dicső a hazáért
meghalni.
Mindenesetre sokkal
felemelőbb érzés, mint lassú, de
biztos
halálunkig ellenségeink talpát
nyalogatni, és
alamizsnáért
kuncsorogni. Ám mielőtt még
körülhordoznánk
a véres kardot,
vizsgáljuk meg, mi egyebet tehetnénk,
s
amennyiben az országnagyobbítás
mellett döntünk, úgy
annak fokozatait
is.
Egyesek szerint ne is
kísérletezzünk
semmivel addig, míg a
Csonkaországon
belül megfelelően
meg nem erősödünk; a Trianon-
problémát
csak ezután szabad
nemzetközi fórumok elé vinnünk. Ez
egy
tetszetős, de meggondolatlan
fölvetés. 1920 után valóban
bevált ez
a módszer, s a leigázott magyar
lakosság több
ségével együtt
bizonyos területeinket is
visszakaptuk,
ill. visszaszereztük.
Most azonban nem várhatunk karba
tett
kézzel évekig, mert semennyi
időnk sincs; hisz határokon
inneni és
túli magyarságunk állapota egyre
válságosabb,
s pár évtizeden belül
végleg fölszámolhatják
egész
nemzetünket ilyen mostoha
körülmények között. A
helyes válasz
erre a kérdésre csak az lehet,
hogy
párhuzamosan kell küzdenünk a
belső
rendszerváltásért és
fölemelkedésért, ill. a
külhoni
magyarság érdekeinek hatékony
védelméért.
Mindjárt
szögezzük le, hogy 1945-től
máig valamennyi
kormányunkat
(köztük Rákosi, Kádár, Grósz, Antall,
Horn,
Orbán stb.) a képmutatás, a
gyáva beletörődés, a
konfliktusok
megkerülése vagy elkendőzése, az
ellenség
„barátinak” nyilvánítása, a
legkirívóbb esetekben
néha óvatos
ejnyebejnyézés jellemezte a
szomszédos �
�llamokkal szemben; a
gyakori kisebbségi sérelmek
szinte
mindig orvoslás (pláne megtorlás!)
nélkül
maradtak, s legtöbbször az
illető ország belügyének
számítottak;
azaz puszta legyilkolásunkon kívül
bármit
megtehettek velünk, úri kedvük
szerint. Ezen a
hazaáruló
magatartáson, az efféle elégtelen
viselkedésen
sürgősen változtatnunk
kell! Vegyük észre már, nem
azzal
ártunk honfitársainknak, ha a
leghatározottabban
föllépünk
mellettük, hanem ha sorsukra
hagyjuk őket!
Azt sem feledhetjük egy
pillanatra sem, hogy
nem
grállovagokkal, jellemes ellenfelekkel
párbajozunk,
hanem aljas
gazemberekkel, sunyi mészárosokkal
törünk
kopját; eredményeket csak úgy
csikarhatunk ki tőlük,
ha
alkalmazko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése