Kína lassan araszol előre

Kína lassan araszol előre

Obama: "Nem hagyhatjuk, hogy olyan országok alakítsák a világgazdaság játékszabályait, mint Kína."

 2015. október 14.

A fenti állítás, mely Barack Obama amerikai elnök a Transz-Csendes-óceáni Partnerség (TPP) megalakításáról szóló nyilatkozatában hangzott el, kiválóan érzékelteti azt a véget nem érő nagyhatalmi versengést Kína és az Amerikai Egyesült Államok között, melynek az elmúlt időszakban tanúi lehettünk. Hszi Csin-ping eredményesnek mondható washingtoni látogatása ellenére, - melyet a békés együttműködés és a kínai-amerikai nagyhatalmi kapcsolat megújult dimenzióba helyezéséről szóló retorika hatott át – mind a Dél-kínai-tenger vitatott hovatartozású területeit érintő, azóta is megújuló érdekütközések, mind pedig a TPP-ről szóló találgatások arra engednek következtetni, hogy a bilaterális kapcsolat a jövőben sem lesz feszültségektől mentes.

Október 5-én az Egyesült Államok vezette Transz-Csendes-óceáni Partnerség aláírásával pont került annak az öt éves tárgyalássorozatnak végére, mely 12 csendes-óceáni ország részvételével a világ egyik legnagyobb gazdasági intézményének megalakítását célozta. Az egyezmény nem csupán gazdasági fontossággal bír, hanem kiemelt geostratégiai jelentősége a kínai gazdasági növekedés egyensúlyozását, valamint a csendes-óceáni térségben való amerikai befolyás erősítését szolgálja.

Míg USA legtöbb térségbeli szövetségese, többek között Japán a TPP mellett voksolt, Kína egyenlőre távol tartja magát az alakuló partnerségtől. A tárgyalások sikerességét követően az egyezmény aláírásáról szóló hír történelmi jelentőségű szenzációként terjedt, a média a világgazdaság új, Washington által diktált szabályairól vizionált. A TPP célja, hogy a világgazdaság negyven százalékának központosítsával egy olyan egységfront jöhessen létre, amely segíti az amerikai érdekek érvényesülését. Barack Obama amerikai elnök nyilatkozatában kifejtette, hogy a partnerség mindazonáltal, hogy tükrözi az amerikai álláspontot, az export növelésén keresztül erősíti az amerikai gazdaságot, továbbá növeli az ország csendes-óceáni régióban történő befolyását, munkahelyteremtő szereppel is rendelkezik. Kifejtette, ha a világgazdaság szabályai tiszta versenyen alapulnak, az amerikai termékek minősége bármely egyéb ország termékeit felülmúlják. A gazdasági status quo hátrányos helyzetbe sodorja az amerikai üzleteket. Ha Washington nem cselekszik, Kína, és a hozzá hasonló országok által generált gyenge szabályok fogják a világgazdaság szabályait alakítani, melyet Washington nem engedet.

(f.: nationofchange.com)

Obama magabiztos fellépése és a média pozitív TPP képe mellett fontosnak tartom kiemelni,  hogy az egyezmény gyakorlati megvalósulása előtt még rengeteg akadály áll, melyről nem szabad megfeledkeznünk, mielőtt a jövőre nézve messzemenő következtetéseket vonunk le a partnerséget, és az azáltal generált várható hatásokat illetően.

A TPP életbe lépése előtt mind a 12 résztvevő ország törvényhozása köteles megvitatni az egyezményt, és azt hivatalosan jóváhagyni. Üröm az örömben, hogy ez pont az alapító Amerika esetében lehet a legbonyodalmasabb, ahol a TPP nem várt belpolitikai vitát generált. A partnerségi egyezmény adatainak nyilvánosságra hozatala előtt a demokraták többsége aggodalmát fejezte ki az amerikai gazdasági tendenciák jövőbeni alakulásával kapcsolatosan. Bernie Sanders szenátor, mint a TPP egyik legjelentősebb ellenfutára arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyezmény nem segítené az amerikai középréteget, hanem a NAFTA-hoz hasonlóan a gyárak ezreinek bezárása következtében munkahelyek sokaságának elvesztését, a gyógyszerárak emelkedését, a környezetvédelmi normák színvonalának csökkenését okozná. A TPP részleteinek nyilvánosságra hozatala még várat magára, melyet a demokraták, és a kongresszus vezetői szintén kifogásoltak. A többség szerint a TPP nem a vásárlók érdekeit szolgálja, hanem a nagyvállalatokét, és a kormányokét. Az ellenzők sorát gazdagítja Hillary Clinton is, akit eddig pro-üzletasszonynak ismerhettünk meg. Az amerikai elnökválasztás előtt azonban az amerikai középréteg legfőbb támogatójaként nem engedheti meg magának a TPP támogatását, ha az az említett társadalmi osztályra nézve az hátránnyal járhat. Sokak nyilatkozatai mögött csupán politikai taktika húzódik, hiszen a múltban Clinton számos alkalommal pozitívan vélekedett az ügyletről. Abban az esetben, ha a kongresszus végül megszavazza a TPP-t, Obama egyik legnagyobb diplomáciai és politikai sikeréről beszélhetünk.

Kína jelenleg a kivárás stratégiáját követi. Ha a TPP megvalósul, mindamellett, hogy Peking elveszítheti a “világ gyára” címet, 2 százalékkal csökkenhet az éves GDP-je mely minden bizonnyal negatívan befolyásolja a jobb napokat is megélt kínai gazdasági tendenciákat. Véleményem szerint azonban még a TPP ellenére is jó esélye van Pekingnek a további gazdasági növekedésre, hiszen mind a bilaterális, mind a multilaterális gazdasági egyezményeknek köszönhetően (AIIB, “Egy övezet, egy út” stratégia, RCEP-Regionális Gazdasági Átfogó Partnerség) Peking fokozatosan növeli befolyását mind a világpolitikában, mind a világgazdaság színpadán. A kínai külügyi szóvivő szerint Kína a jövőbeni csatlakozástól sem zárkózik el, de ehhez először bizonyosnak kell lenni az ország saját gazdasági és politikai reformjainak eredményes teljesítésében. A TPP jelenlegi szabályozása nem teszi lehetővé Peking csatlakozását, hiszen az ország nem teljesíti kivétel nélkül  többek között a korlátozás nélküli Internet elérésről, a szabad piaci hozzáférésről, továbbá az ipari titoktartási kitételekről szóló kötelező pontokat. A kínai közmédia a TPP-t a dél-kínai tengeri amerikai fenyegetéssel karöltve az amerikai imperializmus manifesztációjaként definiálja, mely negatív hangokat generál a társadalomban.

Gyuris Klaudia

Három tévhit az orosz légicsapásokról Szíriában

 2015. október 07.

Miközben rengeteg a kérdőjel Oroszország szíriai beavatkozása kapcsán (Miért most? Kit is bombáznak? Mi lesz az USA reakciója?), két dolog biztosnak tűnik: 1. Moszkva nem akar még egy arab tavaszt látni 2. a közelgő amerikai elnökválasztások miatt Washington keze meg van kötve. A kérdés továbbra is ugyanaz: Putyin egy zseniális stratéga vagy egy felelőtlen, vakmerő kalandor?

Erre a kérdésre a végleges választ valószínűleg csak pár év múlva kapjuk meg. Ugyanakkor az már most is körvonalazódik, hogy a putyini erőpolitikának lesznek követői Európában, lásd az egyre autokratikusabb rezsimek egyre inkább autokratikus felszólalásait (és kerítésépítéseit). A nemzetállami logika és a hagyományos realizmus kéz a kézben tértek vissza az európai porondra, és egyre inkább tűnik, hogy napjaink válságait tárgyalásokkal, szankciókkal nem, erővel és határozott katonai fellépéssel viszont annál inkább meg lehet oldani.

Amit most látunk Szíria kapcsán, az nem más, mint Moszkva prevenciós külpolitikája. Az orosz vezetés mindenképp el akarta kerülni azt, hogy a nyugat avatkozzon be elsőként a szír konfliktusba, hiszen így még egy ország sodródhatott volna át az amerikai érdekszférába. Intő példának ott van az arab tavasz, amikor egy sor arab állam került ki az orosz baráti zónából; és ami még ennél is rosszabb az oroszok számára, hogy napjaink instabil Egyiptoma, Líbiája valószínűleg még hosszú ideig nem talál vissza Moszkvához (és annak fegyverszállítmányaihoz).

("Határozott lépések" - Vlagyimir Putyin a Szuhoj T-50 vadászbombázó bemutatóján; f.: AFP)

Oroszország a már megszokott eszközhöz nyúlt: nem próbálta a többi ENSZ-nagyágyúval közösen feloldani a konfliktust, nem tárgyalt Aszad elnök személyéről, hanem egyik hétről a másikra bombázni kezdett, ezzel még tovább mélyítve az amúgy is összetett válságot.

1. Ez azonban nem jelenti önmagában azt, hogy Moszkva mindenáron hatalmon tartja Bassár el-Aszadot. A mostani szír elnök kapcsán érdekes motívum, hogy édesapja, Háfez el-Aszad kiváló kapcsolatokat ápolt a Szovjetunióval, és a szovjet fegyverexport egyik legmegbízhatóbb felvevőpiacát a hetvenes években Damaszkusz jelentette. Aszadra azonban Putyinnak csak addig van szüksége, amíg sikerül a nyugatot zsarolnia – amint a nyugat valamilyen gesztust tesz Moszkva irányába, Aszad lehet az egyik legelső vezéráldozat. Ha Oroszország visszavonul a szír hadszíntérről, akkor ezért cserébe kérni fog valamit. Vagy azt, hogy az ukrajnai helyzetbe ne nyúljon bele kívülről az EU-USA tengely, vagy azt, hogy enyhítsék az oroszellenes szankciókat. Akárhogy is, Moszkva alkupozíciói érdemben javultak azáltal, hogy megkezdte Szíria bombázását.

2. Kérdés, hogy ki tartozik majd hálával az oroszoknak? Obama, amiért nem neki kellett beavatkoznia ebben a bizonytalan térségben? Vagy éppen az EU, amiért a mostani menekültválság legfőbb kiváltó okát, a szír polgárháborút próbálja majd rendezni Moszkva? Minden bizonnyal túlzóak azok az állítások, amelyek szerint végül Oroszország oldja majd meg az európai menekültválságot. Azonban az már nem egy eretnek gondolat, ha azt mondjuk, Brüsszel a tüneti kezelésekre is képtelennek mutatkozik, miközben az oroszok a probléma gyökerét próbálják kezelni.

És ha az orosz intervenció révén elindul egy koalíciós rendezési folyamat Szíriában, ami pár év múlva egy biztonságos szír államot eredményez, akkor nehéz lesz letagadni az oroszok érdemeit. (Más kérdés, hogy egyelőre pont a másik irányba tartunk, és a már amúgy is sokszereplős szíriai helyzet csak még kuszábbá vált.)

("Bombázásra ideális időjárás" -  az elhíresült TV adás egy pillanata; f.: rferl.org)

3. Végül pár gondolat az egyre népszerűbb „az oroszok egy új Afganisztánba kezdtek” formuláról. Több külföldi elemző is visszautalt a szíriai légicsapások kapcsán 1979-re, amikor a szovjet csapatok egy tízéves önpusztító háborúba fogtak Afganisztán kapcsán. Viszont ne felejtsük el, hogy az akkori felálláshoz képest két fő különbség is mutatkozik: egyrészt ott a két ideológiai blokk versenyfutásáról volt szó Afganisztánért, míg most Szíria esetében azért Oroszország és az USA félig-meddig egy oldalon áll (az IS ellen; igaz, az eszközökben és a leendő elnök személyében vannak mély törésvonalak). Másrészt ott az oroszok egyből egy szárazföldi puccs hadművelettel indítottak (Amin afgán elnök életét is vesztette), most azonban az oroszok pont a jelenlegi vezetés ideiglenes támogatását próbálják elérni.

Akárhogy is nézzük, a tisztánlátáshoz még sok időnek kell eltelnie. Amiben egyetértés mutatkozik a szakirodalomban, az az oroszok kiváló időzítése. Nyugat-Európa képtelen a higgadt válaszadásra, az USA a jövő évi elnökválasztásra készül, Oroszországnak pedig épp kapóra jött, hogy torzítani tudja a globális napirendeket. És ha plusz hozadékként ez még oda is elvezet, hogy még több EU-s tagállam kap kedvet – orosz mintára - az offenzív külpolitikához, akkor még több nemzetállam ronthat egymásnak. Ez az, amit az EU-nak véleményem szerint feltétlen el kell kerülnie. Amennyiben nem sikerül a manőver, és az orosz út lesz a domináns (katonai beavatkozás a világ bármely pontján, határok átírása stb.), akkor ez már nagyon messzire vezet – ahogy arról pár hete már írtunk.

Hámori Viktor

Robbanással fenyeget a biztonsági helyzet Izraelben

 2015. október 06.

Az elmúlt napok során elkövetett terrortámadásokat már hónapok óra romló biztonsági helyzet előzte meg. Az elszabaduló indulatok a Palesztin Hatóság tárgyalópozícióit egyszerre javítják a küszöbön álló paradigmaváltásban az izraeli-palesztin konfliktus megoldásában, másrészt viszont aláássák tekintélyét.

Az őszi zsidó ünnepi szezont idén a szinte mindennapos terrortámadások mérgezték meg Izraelben. Az erőszak elszabadulását mutatja, hogy az elmúlt egy hét során már négy izraeli vesztette életét, köztük a négygyerekes Henkin házaspár. Nem érhette váratlanul az izraeli kormányt és biztonsági szerveket az események felgyorsulása, hiszen hónapok óta forronganak Kelet-Jeruzsálem bizonyos arab negyedei és Ciszjordánia. Számos környéken mindennapossá váltak a kődobálások (ami, ahogy az a zsidó újév estéjén újfent bebizonyosodott, képes emberi életet is kioltani) és a Molotov-koktélos támadások.

Az izraeli kormány kemény ellenintézkedéseket helyezett kilátásba és lezárták a jeruzsálemi Óvárost, csupán a helyi lakosok, boltosok és turisták léphetnek be. Hétfő estig bezáróan már két palesztin halálos áldozata volt a Ciszjordániában folyó tüntetők és az izraeli rendfenntartó erők összecsapásainak. Kérdéses azonban, hogy az izraeli kormány által életbe léptetett és az izraeli közvélemény nyomása miatt egyre keményedő biztonsági intézkedések nem csupán olajatöntenek-e a tűzre. Az izraeli média már azt latolgatja, vajon egy harmadik intifáda (felkelés) van-e kibontakozóban?

Hungarisi palesztin !!!

Felkészültél e a parittya használatra , - jó lesz ha begyakorlod a kezelését , hogy adott esetben használni tudd !!!!

(Palesztin felkelő parittyával; f.: reuters.com)

Érdemes hangsúlyozni, hogy Izrael lakosságának mintegy ötöde muszlim arab és a támadások egyelőre a palesztinok által maguknak követelt területekre korlátozódnak, tehát fontos különbséget tenni az izraeli arabok és az izraeli állampolgársággal nem rendelkező palesztin arabok között, amelyet a nemzetközi média gyakran nem tesz meg. Az eddig elkövetett támadások két kategóriába esnek, magányos támadók késelései illetve kevéssé ismert kis terrorcsoportok által végrehajtott akciókról van szó. A médiaháborúban kevés szó esik arról, hogy az izraeli biztonsági szolgálatok a Palesztin Hatósággal együttműködve számos támadást megakadályoztak, az események kontrollálhatatlan szabadon engedése senkinek sem érdeke.

Kivételt ez alól egyedül talán a Hamasz jelenthetne, amelyik nyilvánosan üdvözölte a terrortámadásokat, azonban valójában csupán fut az események után. Annak ellenére, hogy a Hamasznak érdeke a Palesztin Hatóság és személyesen annak elnökének Mahmúd Abbász tekintélyének aláásása, valójában közvetlen befolyást nem tud gyakorolni az eseményekre. Másrészt a Hamasz vezetői is pontosan tudják, hogy egy harmadik intifáda legnagyobb nyertesei éppen a Gázai övezetben is jelenlévő, még a Hamasznál is szélsőségesebb Iszlám Dzsihád és más Iszlám Államhoz köthető terrorszervezetek lennének, amelyek a Hamaszt is meg akarják buktatni.

(Izraeli katona távolítja el egy égő gumiabroncsot az ellenőrző állomásánál; f.: reuters.com)

A mostani erőszakhullám kirobbanása már hónapok óta érett, és nagyon sok múlik az izraeli és palesztin vezetésen, hogy képesek lesznek-e hideg fejjel kezelni a helyzetet és megakadályozni a további vérontást. A palesztinok szempontjából a mostani események komoly súlyt adnak Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnökének az ENSZ Közgyűlése előtt elmondott múlt heti beszédének, amelyben azzal fenyegetett, hogy amennyiben nem lesz előrelépés a független palesztin állam megalapításának ügyében, úgy felmondja az eddigi szerződéseket Izraellel és „visszaadja a palesztin területek kulcsait” a zsidó államnak, amely innentől maga kormányozhat a vitatott területeken.

Ezt a rémálomszerű helyzetet az izraeli politikai és katonai vezetés mindenképpen el akarja kerülni, ugyanakkor az erőszak elszabadulása azt is mutatja, hogy Abbász nem képe uralni a palesztin utcát, tehát tárgyalópartnerként is kétségbe vonható az alkalmassága. Az ENSZ Közgyűlés diplomáciai forgatagából egy fejlemény már biztosnak vehető, az ENSZ, Egyesült Államok, Európai Unió és Oroszország négyese által alkotott „kvartett”, amely az izraeli-palesztin béke megteremtésére jött létre, kiegészül a mérsékelt arab államok közül Szaúd-Arábiával, Jordániával és Egyiptommal, hogy nyomást helyezzenek a két félre és megoldják a konfliktust. Miközben remélhetőleg a mostani erőszakhullám nem eszkalálódik tovább (ami az elmúlt napok történéseit elnézve természetesen nem zárható ki), a fenntarthatatlan helyzet arra kényszerítheti a közvetlen tárgyalásokat szorgalmazó Netanjahu-kormányt, hogy fogadja el a multilaterális kereteket az izraeli-palesztin konfliktus megoldásában.

Csepregi Zsolt

Pakisztán belépett a drónhadviselők klubjába

 2015. október 01.

Szeptember 6-án a pakisztáni hadsereg véghezvitte az első drónnal végrehajtott támadását az ország északi területén fekvő törzsi területeken (Federally Administered Tribal Areas – FATA) állomásozó terroristák ellen. Az új technológia bevetése könnyen jelentheti azt, hogy az ország mostantól aktívabban ki fogja venni a részét a határain belül található iszlamista erőkkel szembeni harcban, azonban új frontot is nyithat a kasmíri konfliktus terepén.

Aszim Bajwa vezérőrnagy, a pakisztáni hadsereg sajtóosztályának vezetője egy szeptember 7-ei Twitter bejegyzésben erősített meg, hogy az előző nap sikeresen bevetették a saját gyártású, Burraq névre hallgató drónjukat, és 3 magas beosztású terroristával végeztek a Shawal-völgyben, Észak-Vazirisztánban. A célpont valószínűleg az ország északi területein elszórva található tálibok voltak, bár erről konkrét információk nem kerültek napvilágra. Iszlámábád ezzel abba a kevesebb mint 30 ország tagságából álló klubba lépett be, akiknek jelenleg van fegyveres drón kapacitásuk.

(A Burraq drón; f.: defence.pk)

A drónokkal, vagyis a pilóta nélküli légi járművekkel (unmanned aerial vehicles - UAV) történő hadviselés története csupán az 1980-as évek végéig nyúlik vissza: az irak-iráni háborúban használtak először felfegyverzett drónokat, előtte 1973-ban a jóm kippúri háborúban Izrael csupán fegyver nélküli, felderítő drónokat vetettek be. Sikerük azonban mind a két esetben szembetűnő volt: a gépek költsége egy vadászgéphez vagy felderítő repülőgéphez képest sokkal alacsonyabb volt, valamint nem mellékesen az emberélet veszteség kockázatának nullára csökkenése is stratégiai előnyt biztosított a használóknak. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok hamar komoly forrásokat mozgatott meg annak érdekében, hogy ez a fegyvertípus a saját arzenáljában is megjelenjen – főleg, mivel az első kísérleti prototípusok még náluk készültek, használatuk láthatóan mégsem náluk indult el.

A drón technológia azóta hatalmas fejlődésen ment keresztül, nagyobb hatótávolság és fegyverzeti teherbírás, professzionális optikai egységek, finomhangolt manőverezési lehetőségek segítették a fegyvernem elismertségét – legalábbis a katonaság oldaláról. A társadalom szemében az UAV hadviselés a mai napig magas ellenszenvet szül, főleg, mivel az ilyen támadások adatait legtöbbször titkosítják. Az, hogy például hány ilyen támadás indítottak, kik ellen, hány áldozattal jártak ezek, voltak-e civil áldozatok, mi alapján validálják a támadást – csak pár a felmerülő kérdések közül. Az információhiány okán a jelenleg kialakult közvélemény szerint a drónokat jelenleg egyfajta szürke zónában használják a különböző hadseregeknél: a folyamatos terrorfenyegetettség ernyője alatt olyan támadásokat is végrehajtanak, amire hétköznapi körülmények között nem lenne lehetőségük/joguk.

(Drón-ellenes street art New York-ban; f.: hyperallergic.com)

Visszatérve a pakisztáni drónra, a Burraq a megjelent képek alapján igencsak felkeltette az amerikai stratégák figyelmét, mivel az sokkal professzionálisabb, mint azt elsőre gondolták volna. Ám nem ez az elsődleges meglepetés az ügyben: Iszlámábád több éve próbálja megvásárolni az Egyesült Államoktól a szükséges technológiát, azonban Washington eddig elutasította ezt az üzletet. Most úgy tűnik, hogy Pakisztán jobb partnert talált az üzletre: Kínát, aki sokkal kevésbé volt zárkózott a tranzakció kapcsán. A Burraq ugyanis kísértetiesen hasonlít a Peking által előállított CH-3-as kódnevű drónra.

Kína közreműködése alapvetően beleillik az országról alkotott sémába (miszerint az ország nem ideológiai alapon válogatja meg üzleti partnereit), a lépés azonban továbbmutathat egyszerű gazdasági tranzakción: az új technológia olaj lehet ugyanis a tűzre a kasmíri régióban. A kasmíri határkonfliktus három fő szereplője India, Pakisztán és Kína – ebből az utóbbi kettőnek sikerült már rendezni a határaik kérdését egymás között. India és Pakisztán között azonban még mindig nagyon törékeny a jelenlegi helyzet, az incidensek továbbra is előfordulnak a két fél között. Nem meglepő, hogy Új Delhi a Burraq bevetése után nagyon gyorsan jelezte, hogy felgyorsítja az Izraeltől tervezett Heron típusú drónok vásárlási programját. Amennyiben mind a két ország haderejében biztosítva lesznek az UAV-k, közel egyértelmű, hogy meg fognak nőni a rejtett hadműveletek a két ország között – ez pedig könnyen okozhatja a térségben lévő konfliktus fellángolását.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy bár elméleti szinten a pakisztáni belépés a „drón-klubba” hozzájárulhat a tálib iszlamisták elleni harcban, sok szempontból ez az előny hatalmas árral járhat, mégpedig két nukleáris hatalom, India és Pakisztán közti ellenségeskedés kiújulásával. Valószínű, hogy az amerikai ellenállás az eddigi technológia-átadással ezt (is) próbálta megelőzni, azonban mindez láthatóan csupán elodázni tudta a problémát. A nevető harmadik pedig újfent Kína lehet, aki újfent növelni tudta katonai eladásait, miközben egy olyan konfliktust újíthat ki, amiben neki is lennének területi kívánalmai.

Mészáros Tamás

Moszkva új világrendet diktál?

 2015. szeptember 30.

Az ENSZ 70. Közgyűlésén Putyin végre mindenki előtt megmondhatta a magáét: nem szeretne Líbiához hasonló összeomlást látni Szíriában, az orosz-ukrán konfliktus kapcsán pedig érzékeltette, hogy az ottani történéseknek semmi helye a globális agendákban, lévén egy elszigetelt konfliktus elszigetelt következményeiről van szó. 

Azt már nem tette hozzá az orosz elnök, hogy ebben a globális destabilizációban tevékeny szerepet vállal az orosz külpolitika is. A mostani kurzus elsősorban arra épít, hogy újabb és újabb válsággócokat hoznak létre (akár katonai, akár politikai vagy éppen gazdasági értelemben, utóbbira példa a Nabucco - Déli Áramlat versenyfutás). Az orosz határok körül egyre sűrűbben ropognak a fegyverek, a Közel-Keleten pedig éppen az a Moszkva akadályozza a nemzetközi együttműködést, amely már megégette magát számos elhúzódó konfliktusban (gondoljunk a csecsen háborúra vagy a nyolcvanas évek szélmalomharcára Afganisztánban.)

  (Vlagyimir Putyin; f.: rt.com)

 Putyin három fő problémakört azonosított: 1. a NATO régóta tervezett bővítése sérti az orosz érdekeket, és napjaink feszült légkörében számítani lehet barátságtalannak tűnő ellenlépésekre Moszkva részéről; 2. a vallási radikalizmusterjedése valóban biztonsági kockázatot jelenthet, azonban ennek a kockázatnak a rossz kezelése önmagában is egy veszélyforrás; 3. a második világháború utáni nemzetközi rendszer működésképtelensége, az EU és az ENSZ válsága. 

Habár Oroszország mindhárom problémakörben érintett, Európához képest az oroszokat a vallási radikalizmus, a menekültválság és az elmaradt ENSZ-reform jelenleg kevésbé érintik. (pl. az iszlamizáció kihívásaival az orosz vezetés már több, mint két évtizede szembesült, az ENSZ BT kibővítésének ötletét pedig sem Moszkva, sem Peking nem erőlteti egyelőre).

Oroszország most azért is nyeregben érezheti magát, mert nem csak a kritikájára figyelnek oda, de egy esetleges szír globális alku esetén (ahol Moszkva engedne a saját érdekeiből) a többi nagyhatalom végleg szemet hunyhatna az ukrajnai helyzet felett. Márpedig Putyin érdeke a nyugati érdekszféra keleti expanziójának megakadályozása, és ha ennek az az ára, hogy Szíriában nem kell tovább hatalmon tartani egy ellentmondásos elnököt, akkor ezt az árat Oroszország meg fogja fizetni. 

Ezen logika mentén az új világrend egy olyan felállás lenne, ahol az oroszok megkerülése nélkül nem lehet érdemi döntést hozni. Volt már ilyen helyzetben Moszkva (ld. hidegháború időszaka), azonban ekkora holtpontot a nyugati hatalmaknak az elmúlt 15-20 évben nem nagyon sikerült elérni, mint most. Oroszország blokkolja a szír (és a tágan értelmezett közel-keleti) rendezést, átírja a határokat, áthágja azokat a nemzetközi normákat, amiket 1945 óta gondosan építgettek a felek; Oroszország szembe megy a gazdasági szankciókkal, sakkban tartja 25 évvel a rendszerváltások után a kelet-európai országokat a gázszállításokon keresztül, és még sorolhatnánk.

 

 ("Mindent eldöntő kézfogás?"; Putyin és Obama a beszéd után; f.: telegraph.co.uk)

A különbség az, hogy míg a kilencvenes években az orosz vezetés kelletlenkedései leginkább a közel-külföld államait érintették kedvezőtlenül, addig manapság az orosz befolyás bárhova képes elérni, és destabilizálni a nemzetközi közösséget. Szíria vagy Ukrajna csak a jéghegy csúcsa; ki tudja, hol tud még ekkora hatást kifejteni a moszkvai elit. 

Az ENSZ Közgyűlés arra is rávilágított, hogy Moszkva lényegében ellenfelek nélkül maradt az európai porondon: az EU a menekültválsággal küzd, Ukrajna általában csak sokadik pontként kerül fel a napirendekre. Obamának pedig a 2016-os választások miatt kell óvatosan eljárnia, hiszen ha túl sokat kockáztat Szíria kapcsán, akkor az könnyen visszaüthet. Azonban a teljes tétlenség sem lehet megoldás, hiszen akkor az az érzése támadhat az amerikaiaknak, hogy az elnökük átadta a döntési jogkört a rendezés kapcsán Putyinnak. Annak a Putyinnak, aki alig 10 éve még a G8-as csúcsok egyik legsimulékonyabb szereplője volt, mára pedig a világpolitika legfontosabb öt aktora közé került. És ami még fontosabb: egyre csak erősödni látszik.

Hámori Viktor

Vlagyimir Putyin, a nemzetközi együttműködés új "bajnoka"

 2015. szeptember 29.

Az orosz elnök az ENSZ Közgyűlése előtt elmondott hétfői beszédében közös fellépésre szólította fel a nyugati államokat a szír polgárháború megoldásában. Putyin közel-keleti politikai manővereinek fókuszában azonban valójában az ukrán helyzet és országa hanyatlásának megállítása áll.

Vlagyimir Putyin orosz elnök tegnap az ENSZ Közgyűlés hetvenedik ülésszakának megnyitóján elhangzott beszéde szinte szívhez szóló volt, melyben azt fejtegette, miként kell visszatérnie a nemzetközi közösségnek a közös fellépéshez a világot érintő megannyi konfliktus megoldásában, különösen a szír konfliktus tekintetében. Az orosz vezető kiváló időzítéssel érkezett New Yorkba, ahol szavainak komoly súlyt adott az elmúlt hetekben Szíriába áttelepített orosz katonai kontingens, harci gépek és egyéb katonai felszerelés, melyek Aszad szír elnököt támogatják a polgárháborúban. Oroszország gyakorlatilag a szír kormányzatnak nyújtott katonai támogatásának eddig nem látott szintre emelésével vásárolta meg a helyét a konfliktus rendezésében. A napokban kirajzolódó Oroszország, Irán, Irak és az Aszad-kormányzat (plusz ne feledkezzünk meg a Hezbollah libanoni terrorszervezetről se) közötti szövetség teljesen átírta a szíriai polgárháború hatalmi térképét, komoly ellenpólust jelentve a nyugati államok, a szunnita arab országok és Törökország alkotta pólusnak, amely Aszad elnökkel szemben harcoló felkelőket támogatja a konfliktusban. A szíriai polgárháború, Irak szétesése és az ennek nyomán megerősödött és borzalmas tettek végrehajtó Iszlám Állam jelensége olyan menekülthullámot indított el Európa felé, amely minden bizonnyal megadta a végső lökést a Nyugatnak, hogy fogékonyak legyenek az oroszokkal és irániakkal kötendő kompromisszumra.

A fő kérdést látszólag Aszad elnök személye jelenti, hiszen míg Oroszország ragaszkodik a „legitim” elnök hatalmon maradásához, addig a Nyugat azonnali távozását kívánja a saját népét előbb csupán elnyomó, majd az utóbbi években tízezerszámra lemészároló diktátornak. Aszad természetesen csupán szimbóluma a valódi tétnek, mégpedig, hogy mely befolyási övezet része lesz a polgárháború utáni Szíria, amely stratégiailag kulcsfontosságú területen helyezkedik el a török-arab-perzsa érdekszférák metszéspontjában.

("Békével jöttem..")

Oroszország valódi motivációi összetettebbek a regionális hatalmakénál. Putyin, retorikájával ellentétben, nem annyira a nemzetközi együttműködés érdekében, mint inkább Oroszország konfliktusgeneráló külpolitikája miatti erősödő elszigeteltségén kíván változtatni a szíriai konfliktus megoldásában való részvétellel. Oroszország azonban olyan lezárásban érdekelt, ahol megmarad számára egy újabb bábállamocska, amelyen keresztül hatást gyakorolhat a világpolitikára. Az oroszok akár Aszaddal, akár Aszad nélkül olyan rendezést tudnak elfogadni, ahol a tengerparti alavita kisebbség uralta sáv az orosz érdekszféra része marad. Itt található az oroszok utolsó, a hajdani szovjet határokon kívül eső katonai bázisa, amely fontos nyomásgyakorló eszköz a Földközi-tenger medencéjében, így azt mindenképpen meg kívánják őrizni. Ezt a feltételt észben tartva, az orosz „segítő kéz” felajánlásának egyetlen ára van, az ukrajnai konfliktus rendezése, ahol Oroszország súlyosan elszámította magát, ezzel felgyorsítva a nyersanyagexportból élő állam hanyatlását. A Nyugat nemhogy meghunyászkodott volna az orosz agresszió előtt, hanem erősítette a NATO keleti harckészültségét, Ukrajna még inkább elköteleződött a Nyugat mellett és nem következett be az átfogó oroszpárti felkelés, amely Moszkva ölébe lökte volna Ukrajna számottevő részét. Amit Oroszország „elnyert”, azért jelenleg hatalmas árat fizet, a Krím-félsziget bekebelezéséért és az ukrajnai oroszpárti szakadárjainak támogatásáért olyan szankciórendszer vetett ki rá az Egyesült Államok és az Európai Unió, amely jelenleg súlyosan veszélyezteti az orosz gazdaság működőképességét és így az állam biztonságát.

Putyin mostani beszéde egyértelműen arról szólt, hogy vissza kíván térni a nemzetközi porondra, mintha mi sem történt volna az elmúlt években Ukrajnában. A szíriai konfliktus lezárását egy csomagban kezelte az ukrajnai válság megoldásával és a szankciórendszer lebontásával és Oroszország elszigeteltségének felszámolásával. Egyetlen, azonban valóban nyomos érve, hogy Oroszország nélkülözhetetlen partner a világpolitika fő kérdéseinek megoldásában és bizonyítékul ott állnak és valószínűleg hamarosan akcióba is lépnek a Szíriába telepített orosz katonai erők. A következő napokban kiderül, hogy a nyugati vezetők belátják-e Putyin érvei bizony valósak, még ha végtelenül cinikusak is és hajlandóak-e enyhíteni az oroszokra gyakorolt gazdasági és politikai nyomáson, vagy látva Putyin kétségbeesett helyzetét még „megforgatják-e benne párszor a tőrt”, ami viszont a szír és iraki nép szenved meg leginkább, másodsorban pedig azok az országok, amelyeknek a hatalmasra dagadt menekülthullámmal kell megbirkóznia.

Csepregi Zsolt

"Kompország helyett Hídország" - Magyarország geopolitikai érdekei (2)

 2015. szeptember 28.

George Friedmann, a Stratfor amerikai biztonságpolitikai elemzőintézet vezetője szerint a geopolitika lényege, hogy a földrajz és a politika szemszögéből megkülönböztessük, mi az, ami állandó, ami hosszú távú, és ami átmeneti. Magyarországnak be kell rendezkednie a hosszú távú kihívások leküzdésére, ehhez pedig tiszta fejre és kemény munkára lesz szükség. Kőkemény diplomáciai következetességgel kell dolgoznunk azon, hogy az összes lehetőség nyitva maradjon előttünk.

A régi mondás szerint nehéz dolog jósolni – különösen, ami a jövőt illeti. Éppen ezért megmondani, hogy mondjuk 10 év múlva a világon pontosan milyen geopolitikai környezet lesz, szinte lehetetlen. Az azonban világos, hogy a jelenlegi folyamatok minden bizonnyal folytatódni fognak. A legszélesebb képet illetően több mint gyanús, hogy a 2008 körüli évek millenáris várakozása az új világrendről legalábbis túlzó volt. A sokak optimizmusát fűtő átrendeződés sokkal lassabban következett be, mint ahogy arra a BRICS-országok fővárosaiban számítottak. Lehet, hogy vége az „egypólusú pillanatnak”, de az Egyesült Államok még mindig az egyedüli szuperhatalom a világon, és ez vélhetően 10 év múlva is így lesz. A kínai befolyás egyelőre gazdasági jellegű – politikai fellépésre a kelet-ázsiai régiót leszámítva még történt példa. Moszkva politikai befolyása a hidegháborús alarmizmus ellenére sem valószínű, hogy a mostani befagyott konfliktusoknál nyugatabbra fog tolódni. Az Európai Unió – dacára annak, hogy ezen a blogon is többször temették – valószínűleg még életben lesz, bár tény, a mostani törésvonalak még mélyebbek lesznek. Ha a bürokratikus egység meg is marad, a legvalószínűbb forgatókönyv szerint 2–3 országcsoport nehezen összeegyeztethető érdekei fogják dominálni az Uniót. A kínai és orosz gazdasági–politikai érdekek Kelet-Európában is fontosak lesznek, de nem meghatározóak. A harmadik világ feltörekvő országai pedig továbbra sem valószínű, hogy akár hatalmi, akár normatív kihívás elé állítanák a hagyományos nyugat-európai és amerikai hegemóniát.

Magyarország politikai földrajza viszonylag állandó: kis, síkvidéki ország, meglehetősen jó klimatikus és vízrajzi viszonyokkal, olykor kardcsörtető, de nem veszélyes szomszédsággal. Magyarország évszázadokon keresztül a Kárpát-medence meghatározó, birodalmi aspirációjú szereplője volt, 1920 óta pedig nemzetállami keretek közé szerveződött. A multietnikus, regionális birodalom tudata és a kicsi, fenyegetett nemzetállamiság koncepciója ma is kettéosztják a magyar külpolitikai teret. Magyarország kelet–nyugati fekvése Európa közepén, a Huntington-féle ortodox és nyugati civilizációk töréspontján szintén egy kettős választási lehetőséget kínál: a híd és az erőd szerepét. Híd szerepet játszott Magyarország, amikor a lengyel és a török politikát európai szereplővé tette a XVII. században, és erőd szerepet, mikor feltartóztatta a török hódítást, vagy amikor a bolsevizmus elleni frontállamként azonosította magát. A magyar külpolitika két nagy törésvonala tehát a birodalmi és a nemzetállami tudat, valamint a híd vagy az erődszerep.

("A jövőben jól kell sakkozni")

A megváltozott környezetben Magyarországnak először is a szövetségi, együttműködési potenciálját kell meghatároznia. Antall József szavait idézve nagyon hasznos dolog a semlegesség, és minden józan ember erre törekedne, ám „a semlegesség soha nem a nyilatkozatokon múlott, hanem a nemzetközi garanciákon”, amit pedig senki nem fog adni Magyarországnak. Innen nézve a magyar Sonderweg, egy különutas, semleges Magyarország továbbra is kívül reked a megvalósíthatóság körén. Budapestnek tehát partnerekre és szövetségesekre van szüksége, lehetőleg minél szélesebb palettáról és minél több területen. Ha az Európai Unió fragmentációja folytatódik, a magyaroknak minden nagyobb országcsoporttal jó kapcsolatot kell ápolnia: a németek vezette csoporttal, a dél-európai csoporttal, az atlanti országok csoportjával, és mivel egy egységes kelet-európai csoport létrejötte nem valószínű, leginkább a visegrádi országokkal. Ha tényleg kialakul egy egységes, lengyelek vezette kelet-európai blokk, Magyarországnak nyilván jó kapcsolatot kell ápolnia vele. El kell azonban kerülnie, hogy ugyanúgy frontországgá váljon Oroszország ellen, mint az 1930-as években. Sőt, amíg Európa szét van aprózódva, Budapest elemi érdeke, hogy egyetlen ország vagy szövetség se törekedjen a magyar részvétel exkluzívvá tételére. Nem köteleződhetünk el senki irányában annyira, hogy ez a többi országhoz képest való mozgásterünket veszélyeztesse. Az egységes lengyel blokkot annyira lehet támogatni, amennyire ez nem zavarja sem a londoni, párizsi, sem a berlini vagy moszkvai kapcsolatainkat. Nem vehetünk részt kizárólagosságra törekvő vállalkozásokban, hogy minél több vállalkozásban részt vehessünk.

És hogy mi végre történjék mindez? Egyrészt a viszonylag törékeny nemzeti függetlenség és szuverenitás megőrzése érdekében, másrészt azért, hogy belső fejlődésünk minél nagyobb biztonságban legyen. Magyarország rendszerváltoztatás utáni sikertelenségeinek – felzárkózás akadozása, polarizálódó társadalom – rendbetétele olyan belső kényszer, aminek minden továbbit alá kell rendelni. Magyarország konstans tőkehiányban szenved, és soha nem lesz középhatalom az erőforrás-intenzív iparágakban. Ezért kell működő tőkét ide csábítani – viszont arra kell törekedni, hogy ezek a minél nagyobb hozzáadott értékű ipari szektorokban történjenek, hogy elkerüljük az összeszerelő-műhely szerepkört és a totális gazdasági kisemmizettséget. Ehhez a magyar munkaerőpiacot az oktatás oldaláról is át kell alakítani: minél képzettebb és differenciáltabb munkaerőre van szükség, nem pedig az oktatás leépítésére. Belső fejlődésünk szempontjából életbevágóan fontos az innováció, startup vállalkozások támogatása és a kutatás-fejlesztés is. Fontos továbbá, hogy azokat az adminisztratív akadályokat lebontsuk, melyek mérgezik a magyar vállalati kultúrát. Mindehhez üzleti és adminisztratív nyitottságra van szükség – de ez nem lehet alap arra, hogy titkon visszacsempésszük a 19. századi laissez-faire kapitalizmust. Éppen ellenkezőleg: Magyarországnak minden olyan nemzetközi törekvéshez csatlakoznia kell, ami a tőke szabad áramlását mederben akarja tartani, ami nem hagyja pusztán a piaci szereplőkre a gazdaság irányítását. Nemzeti szuverenitásunkat nem kizárólag a brüsszeli uborka-esztétákkal és a kellemetlenkedő szomszédokkal szemben kell hangoztatni, hanem hangsúlyozni kell a nemzeti szuverenitást az országhatárokat figyelmen kívül hagyó tőkével szemben is.

Még egy fontos szempontra fel kell hívni a figyelmet. Nem valószínű, hogy Szíriában annyira stabilizálódna a helyzet, hogy a belátható jövőben képes lenne kivándorlóik többszázezres tömegét visszafogadni. Számolnunk kell az Európában letelepedő többszázezer szíriai (és más országból érkező) bevándorlóval. Részint a saját rossz tapasztalataik, részint a rosszindulatú médiafelhajtás miatt sok bevándorló nagyon rossz benyomásokat szerzett hazánkról. Ha terrorista alvó ügynökök tömeges jelenlétére bizonyíték nincs is, nagyon is valószínű, hogy az újdonsült lakosokon is úrrá lesz a társadalmi elidegenedés (a tapasztalat szerint a bevándorlók második generációjánál már támad). Frusztrációjuknak, potenciális Nyugat-ellenességüknek ezeréves fennállása óta először szolgáltathat jó célpontot a magyar állam. Akármelyik országban is lesznek 5–10 év múlva, valószínűleg Európában fognak élni. A magyar államnak meg kell tennie a szükséges biztonsági lépéseket, a titkosszolgálatoknak ébernek kell lenniük az esetleges magyarellenes érzelmekkel, akár a terrorista szándékokkal szemben is. Ennél is fontosabb, hogy pozitív gesztusokat tegyünk a kisebbségként Magyarországon vagy Európában élő emberek felé. Ez nem önmegadás, hiszen lehet egyszerre felelős és baráti gesztusokat tenni, és közben szilárdan védeni az elveket. A migrációs válság európai szintű kezelése számunkra a részletektől szinte függetlenül létfontosságú elv, így a szeptember 24-i megállapodás a lehető legjobb hír, még akkor is, ha ez csak az első lépés. És ne feledjük, hogy lehet empátiával fordulni a menekültek felé úgy is, hogy nem engedünk a határvédelemből és a biztonsági elvárásainkból, vagy még inkább, az állampolgársági politikánkból. Egy jó távoli, de legalább globális példát ideemelve, Álvaro Uribe kolumbiai elnök választási szlogenjét idézhetjük: mano firme – corazón grande, vagyis kemény kézzel, de nagy szívvel.

Sajnos hosszú távon kell számolnunk egy ennél sürgetőbb strukturális problémával: a kivándorlással. Ez annál is fájóbb, hogy a legtöbb esetben képzett, felkészült, mobilis fiatalokról van szó, legtöbbször gyermekvállalás előtt. Az ő elvándorlásukat nem lehet hatalmi szóval megállítani, hanem mindent meg kell tenni a push-faktorok mérséklésére – ez pedig ismét visszavezet minket a függetlenség, a nyitott opciók és a békés belső fejlődés kérdéséhez. Magyarország legfontosabb strukturális problémáit tehát akkor van a legtöbb esélyünk felszámolni, ha sikerül tőkét csábítani az országba, de közben megőrizzük függetlenségüket, ha minden lehetséges opciót nyitva hagyunk, és ügyes diplomáciával a minél több híd országává válnánk.

Vendégszerző - Baranyi Tamás Péter, történész

"Nem lehetünk többé határvidék" - Magyarország geopolitikai érdekei (1)

 2015. szeptember 23.

Magyarországnak mindösszesen két alkalommal adatott meg az elmúlt ötszáz év során, hogy negyedszázadon keresztül független államként létezhetett. A XXI. századot kizárólag egy, az országot fenyegető veszélyeket objektíven, ideológiamentesen kezelő külpolitikai orientáció biztosíthatja, amelynek fő sarokköve, hogy mindenáron el kell kerülnünk, hogy a nagyhatalmak ütközőzónájában találjuk magunkat.

A geopolitika hosszú évtizedeken keresztül tiltott kifejezés volt Magyarországon, hiszen annak tanulmányozása folytán elkerülhetetlen felvetődött volna a kérdés, hogy mi az oka annak, hogy a Szovjetunió megszállva tartja hazánkat. A kommunista tábor összeomlásával újra szabadon felmerülhettek a külpolitikai orientációnkat övező kérdések, azonban jelenleg a naiv, kritika nélküli európai-transzatlanti integráció, illetve a főként belpolitikai okokból feltüzelt EU-ellenesség között ingázik a hazai külpolitikai gondolkodás. Ezzel a leegyszerűsítő szemlélettel szemben a magyar történelem tanulsága, hogy az országot minden oldalon potenciális ellenségek veszik körül, hiszen három civilizáció, a nyugati illetve ortodox kereszténység, és az iszlám világ találkozik a Kárpát-medence környezetében. A helyzetünket súlyosbítja, hogy Trianont követően az országnak nincsenek természetes védhető határai és a magyar nemzetnek nincsenek természetes nyelvi, kulturális vagy etnikai szövetségesei sem a régióban, se azon kívül, kizárólag az érdekek nyelvén kommunikálhatunk a többi állammal.

A probléma megoldása egyszerűen megfogalmazható, viszont annál nehezebben kivitelezhető: Magyarországnak egy olyan szövetségi rendszer tagjának kell lennie, amelynek határai nem az országhatárai közelében futnak, amely nem kívánja felszámolni a kisebb nemzetek identitását, viszont kellően erős ahhoz, hogy képes legyen megvédelmezni tagjait és összetartani a szövetséget. A civilizációk közötti határvidékek az emberi történelem kezdetétől fogva mindig is a háborúk és konfliktusok természetes színhelyei voltak, ezt megtapasztalhattuk a török hódoltság és a két világháború során is. A határvidékeken zajló háborúkat leginkább a kis nemzetek szenvedik meg, különösen azok, amelyek iránt egyik harcoló oldal sem kötődik különleges szálakkal.

("Közeledni kell, de nem túlzottan")

A jelenlegi külpolitikai helyzetben Magyarország nagyon közel áll ahhoz, hogy újra egy háromoldalú harapófogóban találja magát, keleten egy agresszív Oroszországgal, délen pedig csupán egy instabil Balkán-félsziget választ el a felemelkedő Törökországtól, miközben mi magunk egy befelé forduló, politikai, gazdasági és ideológiai válságban lévő Európai Unió határvidéke vagyunk. A déli fenyegetés tekintetében Magyarország alapvető érdeke, hogy az összes balkáni állam az Európai Unió tagjává váljon és lehetőleg Törökország északnyugati ambícióit is semlegesítsük a nekik felajánlott uniós tagsággal vagy valamifajta kölcsönösen elfogadható partnerségi megállapodással. A keleti fenyegetés ennél is összetettebb, hiszen Oroszország a jelenlegi gazdasági és társadalmi hanyatlása közepette egyre agresszívebb külpolitikát folytat, növelve az esélyét, hogy bár a háború se a Nyugatnak se Moszkvának nem áll érdekében, egy félreértés, emberi hiba is könnyen fegyveres konfliktushoz vezethet. Éppen ezért Magyarország részéről egyszerre szükséges megfelelő elrettentő erőt felmutató transzatlanti szövetségi rendszer tagjának lenni, ugyanakkor hosszú távú megoldást is kell keresni az Ukrajna körül kialakult szembenállásra, amelynek a gyökere az oroszok biztonság-percepciója. Ne legyenek illúzióink, Oroszország meggyengülése nem áll hazánk érdekében, az esetleges orosz visszaszorulás nyomán kialakuló hatalmi vákuum és nemzetiségek ébredése ugyanúgy veszélyeztetik Magyarország szuverenitását és a határon túli magyar kisebbség létét. Oroszország veszélyes, ha erős és még veszélyesebb, ha gyenge, ezért Magyarország érdeke egy tartós kiegyezés megkötése a Nyugat és Oroszország között.

A magyar baloldalon előszeretettel hivatkoznak ugyan az európai integrációnk fontosságára, azonban félreértik az Európai Unió jelentőségét. Az ideológiai és gazdasági okokkal szemben sokkal alapvetőbb, hogy egy, az Unióhoz hasonló integráció biztosíthatja leginkább, hogy a nyugat-európai nagy államok egy olyan politikai rendszerbe vannak zárva egymással, ahol háború nélkül oldhatják meg nézeteltéréseiket, ad-hoc koalíciókat kötve az egyes politikai kérdésekben. A nyugati veszély, annak ellenére, hogy jelenleg nem aktuális, nem jelent kisebb fenyegetést Magyarországra nézve, mint a keleti vagy déli. Németország XIX. századi egyesítését követően egy gazdaságilag túlságosan erős hatalom jött létre, amely bármikor felboríthatja az európai hatalmi egyensúlyt, elkerülhetetlenül háborúba rántva a Kárpát-medencét is. Miközben Magyarország érdeke, hogy ezeket az országokat az európai integráció összezárja, nem érdeke, hogy az átalakuljon egy amerikai értelemben vett Európai Egyesült Államokká, hanem egy olyan vegyes rendszerre van szüksége, ahol a nemzetállam megmaradhat a sajátos kultúra bázisának, viszont a határok kellően átjárhatóak (fizikai és szellemi értelemben is), hogy szabad hozzáférést biztosítson a határon túli magyar kisebbségekhez, megakadályozandó az asszimilációjukat. A fenti okok miatt Magyarország érdekében áll egy erős, ugyanakkor kifelé tekintő Európai Unió, amely feltartja a keleti illetve délen kialakuló fenyegetéseket, és felelősségteljesen jár el a globális rendet felborító felemelkedő nagyhatalmak kérdésében is. Az európai államok kifelé fordulása azért is fontos, mert időt ad Magyarországnak az erőgyűjtésre, az államhatárokon belüli konszolidációra, amelyre égető szükségünk van évszázados hódoltság és belső megosztottság után.

("Vannak geopolitikai érdekeink?")

Végezetül a visegrádi négyekről, amelyet sokszor én magam is idealisztikusan közelítek meg. Jó lenne azt gondolni, hogy a határvidék megszervezheti önmagát, dacolva a keleti, nyugati és déli nyomással és Lengyelországtól legalább Romániáig egy erős közép-kelet-európai és balkáni szövetség jöhet létre. Ne legyenek azonban illúzióink, habár egy ilyen együttműködés számos kérdésben, mint az Unión belüli politikai nyomásgyakorlás, vagy Oroszországgal szembeni elrettentés, hasznos lenne hazánknak, ugyanakkor itt sem érvényesülnének maradéktalanul Magyarország érdekei. Egy ilyen szövetség elsősorban az Egyesült Államok érdekeit szolgálná, amely ellentétben a magyar érdekkel, kizárólag feltartani kívánja Oroszországot, nem pedig tartósan integrálni az európai rendszerbe, semlegesítve az általa jelentett fenyegetést. Másodsorban egy közép-európai együttműködés se lenne más, mint a rettegett határvidék egy más formában.

Összefoglalva, Magyarország legfőbb érdeke egy nagy, Európa-méretű politikai integráció részének lenni, amely garantálja, hogy a nagyhatalmak közötti konfliktusok legfőbb színteréül szolgáló érintkezési területek biztonságos távolságra legyenek a Kárpát-medencétől. Egy dolgot nem szabad csupán elfelejteni, hogy ez a szövetség éppen annyira véd a Nyugattól és szomszédjainktól, mint a déli vagy keleti nagyhatalmak ambícióitól. Remélhetőleg huszonöt év alatt nem felejtettük el, hogy Magyarországot bármelyik irányból érheti súlyos fenyegetés, és az ország szuverenitását csak folyamatos külpolitikai munkán keresztül őrizhetjük meg.

Csepregi Zsolt

Kiber-front nyílhat az Egyesült Államok, Kína és Oroszország között

 2015. szeptember 01.

Az Obama-adminisztráció úgy látszik, elérkezettnek látja az időt arra, hogy új területen, a kibervédelem kapcsán kezdeményezzen szankciókat Pekinggel és Moszkvával szemben. Az indítékot kellően alátámasztja az elmúlt hónapokban történt számítástechnikai támadások komolysága, a lépés azonban nagy terhet helyezhet nagyhatalmak közti – már amúgy is feszült – viszonyra.

Egyértelmű, hogy 2015-ben a kibervédelem, mint a biztonságpolitika, a biztonsági percepció egyik támpillére nem felesleges vagy túlzó megfontolások miatt kap fontos szerepet az életünkben. Tavaly szeptemberben már mi is írtunk a helyzet magyarországi állásáról, akkor arra jutottunk, hogy itthon nagyon hamar sikerült implementálni mind a NATO-s, mind az EU-s direktívákat a témában. Az Egyesült Államok számára a kérdés nagyobb súllyal bír, mivel stratégiai okokból egyértelmű, hogy több támadás célozza meg az ottani vállalatokat, magánszemélyeket vagy kormányzati hivatalokat. Az NSA egyik térképén jól látszik, hogy 2009 és 2014 között csak Kínából több mint 600 támadás indult amerikai célpontok ellen – ez pedig ugye csak azok száma, amikről valóban tudnak vagy nyilvánosságra hozhatóak.

("Támadás monitorok mögül" - kínai katonai hacker osztag; f.: china-defense-mashup.com)

A 2015-ben kiadott új amerikai nemzetbiztonsági stratégia tehát nem véletlenül kezeli kiemelten a kibervédelem fontosságát (erről bővebben szintén írtunk). 2015-ben több olyan szofisztikált hackertámadás is történt, amelyek riadót fújhattak a védelempolitikával foglalkozók fejében: júliusban került napvilágra, hogy (feltételezések szerint Kínából indítva) több mint 22 millió korábbi vagy jelenlegi kormányzati dolgozó (Csak megjegyzésként: ez az Egyesült Államok népességének 7 százaléka) személyi adatait lopták el a Fehér Ház rendszeréből. Augusztusban pedig kiderült, hogy orosz hackereknek sikerült betörniük a Pentagon rendszerébe, és megszerezni 4000 katonai és civil dolgozó adatait. Ezek az információk nem csupán személyi és adóazonosító számokat tartalmaznak, hanem konkrét leírásokat, teljes háttérelemzéseket például a CIA-hoz vagy az NSA-hez jelentkező személyekről – értékük ezért a külföldi titkosszolgálatok számára közel felbecsülhetetlen.

Pontosan ezért kormányzati információk szerint Barack Obama kész felhúzni a kesztyűt a témában, és valós lépéseket tenni az ügy érdekében. Első körben ez konkrét, célzott szankciókat jelentene orosz és kínai magánszemélyek és vállalkozások ellen, akiket jelenleg hackertámadások indításával vádolnak. Látható, hogy a kezdeményezés nem jelentené Moszkva vagy Peking konkrét megnevezését az ügyben, azonban egyértelmű, hogy ez szignifikáns jelzés a két ország vezetőinek is: az Egyesült Államok nem hajlandó tovább tűrni az államilag támogatott/elrendelt kibernetikai akciókat.

A lépés – amennyiben tényleg megvalósul – azonban egyértelműen újabb kemény pofon lenne Washington diplomáciai kapcsolatainak ezen országok felé. Oroszországgal a viszonyt mondhatni nehéz lenne tovább rontani, az a Krím-félsziget annexiója és a kelet-ukrajnai konfliktus óta ez kvázi-történelmi mélypontra került. Kínával a kapcsolat jelenleg leginkább a Dél-kínai-tengeren épülő mesterséges szigetek/katonai támaszpontok és a felértékelődő tengeri hadviselés (erről korábban itt írtunk) kapcsán feszült, főleg a Japánnal létező szövetségi viszony kapcsán. Oroszországgal szemben (pestiesen szólva) egy-két új szankciónak – a jelenlegi gazdasági jellegűek mellett – már nem nagyon lenne gyakorlati hatása, így velük szemben valószínűleg könnyebb is lenne előrehaladni. Kína kapcsán azonban más a helyzet: Peking jelenleg kardinális szerepet tölt be az Észak-Koreával időszerű nukleáris tárgyalások kapcsán (korábbi cikkünk erről itt olvasható), így új front nyitni ezen a téren nem tűnik stratégiailag időszerűnek.

("Lesz újra kézfogás?" - Obama és Hszi Csin-ping Pekingben, 2014-ben; f.: atv.hu)

Ezt alátámasztja az a tény is, hogy szeptemberben érkezik az amerikai fővárosba Hszi Csin-ping kínai elnök, hogy Barack Obamával folytasson tárgyalásokat (amelyet jelenleg is előkészítenek magas szintű amerikai diplomaták és kormányzati képviselők Pekingben). Ezt a látogatást semmiképp sem árnyékolnák be egy szankciókról szóló bejelentéssel, és amennyiben a találkozó pozitívan sikerül, az is megtörténhet, hogy háttéralkuk segítségével próbálja majd meg az Obama-adminisztráció javítani a kibervédelem jelenlegi helyzetét.

Összességében tehát egyértelmű, hogy az Egyesült Államok mára felismerte, hogy a kibertámadások a XXI. században már túllépnek a magas szintű vandalizmus kategóriáján, és valódi terrorizmusként kezelendők. Oroszország kapcsán a fellépés sokkal valószínűbb – már csak a NATO kapcsán is (lásd a korábbi orosz hackertámadást Észtország ellen). Kína kapcsán azonban a viszony sokkal inkább rá van utalva a kooperációra, így itt a közeljövőben meghozott konkrét lépések esélye valamivel alacsonyabbnak tűnik.

Mészáros Tamás

Kéz a kézben? Az Eurázsiai Unió és az EU kapcsolatai

 2015. július 17.

A Moszkva vezette Eurázsiai Gazdasági Unió (EaU) alig féléves fennállása alatt értelemszerűen még nem tudott jelentős eredményeket felmutatni, azonban a kezdetektől jelen levő stratégiai dilemmák tovább kumulálódtak: merre nyisson az új közösség? Átterelhető-e a politikai alapú csoportosulás egy valódi gazdasági unió vágányára? Ki fog tárgyalni az oroszokkal és partnereivel?

A kérdések mindenképp aktuálisak, hiszen az EaU hosszú távon határozhatja meg az eurázsiai kontinens geopolitikai viszonyait, amennyiben a tagok közötti mélyebb együttműködés létrejön. A jelenleg gazdasági unióként aposztrofált (valójában az orosz primátust egy gazdasági együttműködés képébe csomagoló politikai kooperáció) EaU létrehozását még a Jelcin-érában kezdték el (ekkor egy orosz-fehérorosz unió létrehozása volt a cél), majd Putyin 15 éves munkája kellett ahhoz, hogy az orosz közel-külföld leglojálisabb államait sikerüljön egy helyre terelni. Mint láttuk, ez bizonyos esetekben nem sikerült (ld. Ukrajna példája).

("Még lehet nagy siker az EaU")

Az eddigi eredmények lényegében a vámhatárok lebontásában, a határellenőrzés egyszerűsítésében és a hangzatos nyilatkozatokban merülnek ki. A zavaros időket megélő orosz gazdaság egyfajta utolsó mentsvárként tekint a többi tagra (Kazahsztán, Belarusz, Örményország és hamarosan Kirgizisztán), miközben próbálja kibővíteni a kapcsolatokat az ázsiai kontinens nagyágyúival (Indiától kezdve Kínán át egészen Japánig). Az ukrajnai helyzet miatt sok helyen nem teljesen szalonképes orosz vezetés időről időre az EaU-ra hivatkozva próbál teret nyerni magának, mondván, Moszkva nem csak a saját, hanem egy teljes gazdasági unió kapacitását tudja felajánlani. Más kérdés, hogy a tagországok egytől egyig a nyugati demokráciákban kevésbé elfogadott értékeket képviselő politikai eliteket vonultatnak fel.

Oroszországnak jelenleg kettős feladata van: egyrészt meg kell próbálnia levetnie a politikai mázat az EaU-ról, ezáltal elfogadottabbá válna az egész tömörülés a globális piacokon. Ha sikerül tisztán gazdasági tömörülésként eladni a projektet, abból hosszú távon Moszkva csak profitálna. Másrészt az új gazdasági unió révén piacokat kell szereznie nem csak keleten, hanem nyugaton is. Itt jön be az a motívum, hogy az EU tagállamai a szankciók miatt sok területen nem is üzletelhetnek az oroszokkal közvetlenül. Azonban ha sikerül bizonyos tranzakciókat átcsatornázni a többi EaU-tagállamon keresztül, akkor Moszkva továbbra is hozzájuthatna azokhoz a tiltott árukhoz, amelynek közvetlen behozatalát jelenleg a szankciók megtiltják.

Az elmúlt évtizedek globális trendjeit elemezve azt látjuk, hogy a nemzetállami együttműködések egy sor új intézményt és csoportosulást hoztak létre. Ebbe a képbe szervesen illik az Eurázsiai Unió koncepciója is; ami az időzítést illeti, a dolog meglehetősen kétélű: egyik oldalról egy roskadozó orosz gazdaságot terhel az unió létrehozásának és elindításának minden költsége, ami nyilvánvalóan nagy teher. Másrészt azonban a gazdasági csapdahelyzet miatt lehetséges, hogy ennél jobbkor nem is jöhetett volna ez az új lehetőség, és az Eau felépítése lehet a jövőbeni növekedés kulcsa.

("Tagok. Tagok lesznek. Soha nem lesznek tagok", f: thenews.com.pk)

Másképp fogalmazva: az oroszoknak most amúgy sem könnyű a helyzete, de az EaU-val járó plusz terhet érdemes vállalni, mivel így újabb évtizedekre bebetonozhatja magát Oroszország az eurázsiai piacokon. (És például nem nő még jobban a Kreml fejére az olaj-nagyhatalom Kazahsztán.)

Hogyan lehet sikeres ez a putyini projekt? 1. El kell rejteni a politikai színezetet, és tisztán piaci alapú megállapodásokat kell kötni a többi gazdasági tömörüléssel (pl. az EU-val vagy az SCO tagjaival.) 2. Fenn kell tartani a párbeszédet mind Európával, mind az ázsiai nagyokkal. 3. Oroszországnak diverzifikálnia kell az exportját. A jelenlegi monokultúrás kivitel nagyon sérülékennyé teszi az orosz gazdaságot. Az EaU révén talán új termékszegmensekben is meg tud majd jelenni az orosz kivitel (a többi tagállammal együttműködve). 4. Tilos az EU-nak végleg hátat fordítani. A politikai csatározástól függetlenül kell építeni az európai gazdasági kapcsolatokat (ha már eddig nem sikerült). 5. Hivatkozási alap lehet, hogy az Oroszország elleni szankciók éppúgy sújtják az európai nagyvállalatokat, mind magát az orosz gazdaságot, hiszen számos termék oroszországi exportját betiltották, emiatt az EU-s vállalatok bevétele is csökkent.

A legfőbb gondot az jelenti, hogy jelenleg nincs az EaU és az EU között semmilyen hivatalos érintkezési felület. Mivel a kooperáció beindításához szükséges tárgyalások megkezdése a Putyin-Lavrov tengely jóváhagyása (tehát politikai döntés) nélkül nem lehetséges, ezért az Eurázsiai Unió európai tapogatózásai egyelőre csak a képzeletünkben léteznek. Azonban ha megérkezik a zöld jelzés, akkor elképzelhető, hogy tudathasadásos állapotot fogunk tapasztalni: miközben Putyin kemény szólamokkal ostorozza az EU-t az egyik csatornán, a másikon az uniók vegyes bizottságai éppen hosszú távú gazdasági megállapodásokat írnak alá

A kérdés az, hogy mindez mikorra következhet be – ne feledjük, hogy láttunk már hasonló nagy próbálkozást a régióban, ez volt a Független Államok Közössége. Ott is nagy volt a kezdeti szólamok lendülete, az eredmények viszont messze elmaradtak a várttól. Vajon a történelem ismétli-e önmagát?

Hámori Viktor

Hamarosan Izraelt is magába szippanthatja a szír polgárháború

 2015. június 04.

Az izraeli drúz közösség vezetője Sejk Maufak Tarif felszólította hazáját, hogy szálljon harcba a szíriai drúzok lemészárlására készülő Iszlám Állammal szemben. Miközben a zsidó államnak morális kötelessége megvédeni a szíriai drúz kisebbséget, a szír polgárháború hatalmi viszonyai radikálisan megváltoznának Izrael hadba lépése következtében.

Az iraki kurd és jazidi kisebbség után egy újabb nem szunnita muszlim kisebbség került a terjeszkedő Iszlám Állam csapatainak markába. Az Izrael által 1967-ben elfoglalt Golán-fennsík szomszédságában koncentráltan élő szíriai drúzok száma mintegy 700.000 főre tehető, akik a síita iszlámhoz közel álló vallásuk miatt nem számíthatnak kegyelemre a vallási kisebbségeket elpusztítani kívánó Iszlám Állam részéről. Bassár el-Aszad szír elnök stratégiai megfontolásokból és egyben büntetésül, amiért a drúzok igyekeznek kimaradni a polgárháború káoszából, fokozatosan kivonta csapatait az Iszlám Állam által elfoglalt terület és a drúzok által lakott Dzsabal al-Drúz (Drúzok hegye) között elterülő sávból, ezzel egy újabb népirtásnak adva terepet.

(Bibi Netanjahu a drúz közösség vezetőjével, f: aljazeera.com)

Az izraeli kormány a polgárháború kitörésétől kezdve felkészült a drúzok nagyszámú átmenekülésére, azonban szíriai drúzok a héten kinyilvánították, hogy nem kívánják elhagyni otthonukat, felveszik a harcot a radikális szervezettel szemben. A drúz vallás egyik legfontosabb hitelve, hogy nem hagyják el szülőföldjüket, így lettek az 1948-ban megalakuló zsidó állam polgárai, majd 1957-ben követelték, hogy fiaikat a zsidó közösség tagjaihoz hasonlóan sorozzák be az izraeli hadseregbe. Mára a 140.000 lelket számláló izraeli drúz közösség száma a fegyveres erőkben és a politikai elitben jelentősen meghaladja a népességen belüli számarányukat, különösen az északi elit katonai egységekben szolgálnak nagy számban, sokszor magas parancsnoki pozíciókban. Az izraeli és szíriai közösség évtizedek óta intenzív kapcsolatot ápolt egymással, a Golán-fennsíkon békefenntartást végző ENSZ erők közreműködésével házasságokat kezdeményeztek a fiataljaik számára, így számos rokoni szál is összeköti a két közösséget.

Izrael így nehéz döntés elé került, hiszen egyrészt morális kötelessége az ország leghűségesebb arab anyanyelvű polgárainak segíteni szíriai testvéreik megvédésében, miközben sem a szíriai harcoló felek, sem a felkelőket a Nyugattal közösen támogató szunnita arab államok nem néznék jó szemmel a zsidó állam beavatkozását a konfliktusba. Ugyanakkor Izraelnek fel kell készülnie, hogy a jelentős katonai erőt képviselő drúz közössége saját kezébe szíriai rokonaik megvédelmezését, amelynek eredménye végeredményben így is nagyszámú izraeli állampolgár részvétele lenne a szíriai polgárháború forgatagában, miközben ezzel egyszer és mindenkorra megtörne az izraeli zsidóság és a drúz közösség szoros kapcsolata.

(Szíria a francia mandátum idején, f: wiki.com)

Az izraeli drúz vezetés nyilvános nyomásgyakorlása a zsidó állam vezetésére ugyanakkor legalább annyira szól az Iszlám Államnak és az Aszad-rezsimnek, hiszen kedvező esetben egyik harcoló fél sem kívánja magára vonni a régió egyik legerősebb katonai hatalmának haragját és inkább nem kockáztatják meg a drúzok bevonását a polgárháborúba. Nem biztos azonban, hogy az Iszlám Állam a fent vázolt racionális elvek alapján dönt majd a drúzok elleni támadás kapcsán, így Izraelnek heteken vagy akár napokon belül döntenie kell, megkockáztatja-e a szíriai polgárháborúba való közvetlen beavatkozást. Ezzel egy kvázi független drúz állam kialakulását segítené elő, amely már 1921 és 1936 között létezett. Ellenkező esetben Izrael (és a világ) magára hagyná a több mint félmillió szíriai drúzt és ezzel felbontaná az izraeli zsidóság és a drúz közösség között kialakult, az izraeli hadseregben dívó kifejezéssel élve „vérszövetségi kapcsolatot” (héberül: brit damim), amelyre jelenleg mindkét közösség oly büszke.

Csepregi Zsolt

Kína: Új védelmi stratégiával fokozódik a keleti helyzet

 2015. május 28.

Kedden került nyilvánosságra a Kínai Népköztársaság Fehér könyve, amelyben részletezi az ország védelmi politikáját a megújult globális kihívásokkal szemben. Bár a legtöbb médium a nukleáris ellencsapással kapcsolatos részeket fogja kiemelni, a dokumentum ennél sokkal fontosabb részeket is tartalmaz.

Az új védelmi stratégia nem is jöhetett volna ki időszerűbben: Kína bár korábban sem volt kifejezetten passzív a déli tengeri régiókban való dominancia elnyerésében, a Japánnal és a Fülöp-szigetekkel szembeni tartós konfliktust (amelyről mi is többször írtunk például itt és itt) az utóbbi időkben a kínai fél mesterséges szigetek létrehozásával mélyítette tovább. A stratégiai pontokon létrehozott katonai bázisok természetesen Japán fő szövetségesének, az Egyesült Államoknak sem tetszenek: nem véletlen, hogy május óta a Pentagon a legfejlettebb felderítő repülőgépeket repteti a szigetek felett. A konfliktus tehát adott, Kína pedig egyértelmű jelzést akar adni, hogy nem adja fel tengeri érdekeit a régióban. Erre (is) érkezett válaszul az új védelmi stratégiát taglaló Fehér könyv - amely az első alkalommal taglalja részletesen a kínai hadsereg létszámát és stratégiai felosztását.

("Egyszerű külcsín, fontos belbecs" - A Kínai Védelmi Minisztérium szóvivője mutatja be a Fehér könyvet; f.: telegraph.co.uk)

A dokumentum sokat merít az eddigi stratégiákból, így továbbra is megtalálható benne az „aktív védelem” doktrínája. Ennek értelmében Kína továbbra sem akar agresszorként fellépni a globális világban (tehát a nukleáris fegyverek bevetését is ellenzi), azonban támadás esetén természetesen teljes erejével válaszolna. Ami viszont újdonság, hogy szakítva az eddigi szárazföldi védelmi kereteket jellemző túlsúlyával, előtérbe kerültek a fentiek okán a tengerészeti biztosítékok erősítései is. Ez, összekötve a Fehér könyv azon pontjával, amely mostantól sokkal nagyobb hangsúlyt fektetne a kínai tengerentúli érdekek védelmére, egyértelműen jelzik, hogy a kínai biztonságpolitika új szintre lépett. Míg eddig egy inkább a háttérben munkálkodó hatalom képe jelent meg előttünk, addig most egy sokkal aktívabb politikát követő országé. Alapvetően ez nem lenne egy feltétlenül problémás helyzet: a nemzetközi hatalmak már többször jelezték Pekingnek, hogy erejének és érdekeinek megfelelően neki is részt kellene vennie a globális kérdések megoldásában, nem csupán passzívan értékelni és maximum kommunikációs csatornákon elítélni vagy támogatni azokat. Nem valószínű azonban, hogy könnyű lesz integrálódni a mostani nemzetközi missziók tagjai közé a tengeri hadviselés (és így a területi konfliktusok) további előtérbe helyezésével. Sőt, valószínű, hogy a május 21-én befejezett első közös kínai-orosz haditengerészeti gyakorlat a Földközi-tengeren további ellenérzéseket szül a globális szereplők körében.

A tengeri hadviselés fókuszba helyezése és az erősebb érdekérvényesítési stratégiák ezzel szemben nem jelentik egyértelműen azt, hogy Kína háborúra készülne. A dokumentum alapvetően kijelenti, hogy újabb nagy háborús időszak nem várható a közeljövőben, azonban a „neo-kolonializmus” kifejezett kockázatokat rejt az ország számára. Az amerikai jelenlét, a Japán béke-alkotmány leépítése mind olyan tényezők, amelyek hatással vannak a kínai veszélyérzetre, és így közvetlenül befolyásolják annak biztonságpolitikai irányultságát is. A tengeri fókusz előtérbe helyezése valószínűsíti, hogy az eddig sem békés Dél-kínai- és Kelet-kínai-tenger vidéke egyre több konfrontációnak és konfliktusnak ad majd otthont.

("Újfajta terjeszkedés" - Mesterséges leszállópálya építés közben; f.: breakingdefense.com)

Japán és a Fülöp-szigetek természetesen azonnal reagáltak az aktív lépéseket előrevetítő dokumentumra. A fülöp-szigeteki elnök, Benigno Aquino a jövő héten találkozik Sinzó Abéval Tokióban, hogy egyeztessenek a jövőbeli együttműködések megerősítéséről. Aquino a maláj miniszterelnököt, Najib Razak-ot követi a japán fővárosban, aki szintén stratégiai kapcsolatokat épít ezen a héten a szigetországban. Érezhető tehát, hogy a kelet-ázsiai régióban erőteljes blokkok kezdenek kialakulni az eddig is ellentétes érdekekkel rendelkező államok között, ami egyfajta új fegyverkezési versenynek is táptalajul szolgál.

A helyzetet bonyolítja, hogy a régió biztonságpolitikai kereteit tovább feszítik az észak-koreai nukleáris programjával kapcsolatos kérdések is – ez azonban kifejezetten hasznára válhat a Kínai Népköztársaságnak. Phenjan ugyanis továbbra sem hajlandó tárgyalni az atomstratégiájának részleteiről, miközben egyre több rakétakísérletnek lehetünk szemtanúi. Kína pedig ezen a téren kardinális szerepkörben helyezkedik el, nem véletlen, hogy az Egyesült Államok, Japán és Dél-Korea is Pekingben bízik, hogy sikerült visszaültetnie Kim Dzsong Un-t a tárgyalóasztalhoz. Ameddig ez nem történik meg, további szankciókat vezethetnek be a diktatórikus állammal szemben.

Kína tehát új területen, a tengeren kezd – most már hivatalosan is – terjeszkedési stratégiába a közeljövőben. Bár úgy tűnik, hogy a régió többi állama, valamint a tradicionális kínai ellenpontként működő Egyesült Államok semmiképp sem fog engedni az eddigi status quo-ból, Peking hatalmi pozíciója kellő mozgásteret ad a népköztársaság vezetőinek, hogy nekik tetsző kompromisszumot érhessenek el a kérdésben.

Mészáros Tamás

Olvasók a DiploMaci ellen: Kelet-Európa jelenleg nem bízhat a NATO védelemben

 2015. május 15.

A héten két olyan találkozó is lezajlott, amelyek eredményei alapjaiban fogják befolyásolni az európai biztonságpolitikát, valamint az éppen javában zajló fegyveres konfliktusokat: kedden John Kerry amerikai külügyminiszter találkozott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, csütörtökön pedig a NATO tagországok külügyminiszterei gyűltek össze, hogy megvitassák a legfontosabb kérdéseket. Az eredmény cinikusan fogalmazva: a hibrid hadviselés mélységesen elítélendő, de ha ilyen támadás ér, akkor csak magadra számíthatsz.

Az amerikai diplomácia megtörte a 2013 májusa óta tartó jeget, és külügyminisztere személyesen tett látogatást a mostanában egyértelműen agresszornak bélyegzett Oroszországban. A hivatalos vélemények szerint kifejezetten jó hangulatúra sikeredett a találkozó Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel és Vlagyimir Putyinnal, így nem véletlen, hogy hamar széles körben elterjedt a nézet: végre megkezdődhet az enyhülés a kelet-ukrajnai konfliktus okozta helyzet kapcsán. Kerry természetesen azért nem nyújtott egyből békejobbot az orosz félnek, azonban kijelentette, amennyiben Moszkva kész betartani a minszki megállapodás feltételeit, mind az EU és mind az Egyesült Államok kész enyhíteni, végső soron pedig eltörölni az országot sújtó gazdasági szankciókat. Egy pontról viszont lényegében egyáltalán nem esett szó: a Krím-félsziget elfoglalásáról.

("Megértő fülekre talált?" - John Kerry és Szergej Lavrov; f.: ibtimes.co.uk)

Pedig akármennyire is már-már a közelmúlt ködébe vész ez az esemény, mégiscsak ez jelentette az Ukrajnában zajló háború kezdőpontját, egy olyan mérföldkövet, amely a hibrid háborúk új korszakát jelezte. Olyan háborúkét, amelyekben egy olyan egyszerű tény, hogy egy adott ország katonái nem viselnek reguláris egyenruhát és jelzéseket, kényszerű megtorpanásra készteti a nemzetközi jogot és így a nemzetközi szervezeteket. Olyannyira, hogy jelenleg ott tartunk, nem is akarunk és valójában nem is tudunk mit tenni a krími annexió ellen. Ezt az irreguláris inváziót – ha kéretlenül is, de – lenyelték az európai kontinens és a világ nagyhatalmai. Nem nehéz sajnos a jelenlegi helyzetet párhuzamba állítani az 1938-as müncheni konferencia (amely során a megbékéltetési politika eredményeképp a náci Németország magához csatolhatta a németajkú csehszlovákiai Szudéta-vidéket, abban a reményben, hogy ezzel elkerülhető egy nagy háború) által létrehozott állapottal – még ha egyértelmű is, hogy Vlagyimir Putyin összehasonlítása Hitlerrel mérhetetlenül túlzó is. A Krím elesett, de nem most esett el: a NATO és az EU az első pillanattól kezdve felkészületlenül állt az elvesztése előtt.

Ezt a helyzetet szerette volna orvosolni a Törökországban tartott két napos NATO külügyminiszteri csúcstalálkozó. Jens Stoltenberg főtitkár és Federica Mogherini, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője kijelentették, aktívabban kell együttműködniük a jövőben, hogy szembe tudjanak szállni a hibrid hadviselés által okozott kockázatokkal. Jelen pillanatban nem egyértelmű, hogy ez valós katonai szempontból mit jelent, de az már biztos, hogy a kibervédelem és az információs (propaganda elleni) stratégiák és lépések erősítése erős fókusz alá kerül. Arra azonban, hogy minek kell követnie egy esetleges észtországi orosz kisebbségi csoport támadását mondjuk Võru vagy Haanja városa ellen, még mindig nincs válasz.

("Vajon békeidőn kívül is jönnének?" - Amerikai katonai felvonulás Észtországban; f.: yahoo.com)

Nem véletlen, hogy a Baltikum államai és például Lengyelország sokkal inkább számítanak egymásra egy ilyen helyzet során, mint a NATO V. cikkelyére. Persze ha reálisabbak akarunk lenni, akkor ez az állítás inkább úgy szól, hogy a Baltikum számít Lengyelországra és annak (a régióban legnagyobb méretű) haderejére. Ez természetesen nem jelenti a nyugati szövetségi szálak kifejezett megromlását, csupán azt mutatja, hogy bizonyos tekintetben több tagország kezd ráébredni, hogy a NATO képtelen volt eddig megfelelően adaptálódni a megújult konfliktustípusokhoz. Jelenleg egyértelmű, hogy egy esetleges oroszországi támogatással rendelkező baltikumi konfliktus esetén a katonai szövetség ugyanolyan tehetetlenül állna, mint ahogy tette azt a Krím kapcsán.

Pontosan ezért véleményem szerint nehezen lehetett volna kétszínűbb vagy nagyképűbb helyzetet teremteni a csütörtöki NATO találkozón annál, hogy a jelenlévők széles mosollyal az arcukon elénekelték a „We Are The World” című számot. 

Egy olyan időszakban ugyanis, amikor mind a katonai szövetség mind a politikai-gazdasági szövetség láthatóan képtelen egyként értékelni, egyként kommunikálni és egyként cselekedni ilyen súlyos, minden tekintetben fenyegető helyzetek során, akkor egy ilyen demagóg lépés azt gondolom, csak még jobban rámutat arra, mi is jelenleg a közös európai biztonságpolitika: a régi számok szövegét még mindig ismerjük, ha nagyon kell még el is énekeljük kéz a kézben, azonban ha valaki nem a mi lejátszási listánkból választ zenét, az egységnek hamar vége. Ideje lenne komolyan elgondolkodni, mire is lenne szükség ahhoz, hogy ez az összetartás ne csak retorikai szinten tudjon jól működni a XXI. század kihívásaival való szembenézéskor.

Mészáros Tamás