Hírszerzés
ipari kémkedés
Hírszerzési sikerek és bukták a hidegháborúban II.
Flanker,
2013. szeptember 5. Katonai, Mindenféle Hírszerzési
sikerek és bukták a hidegháborúban II. bejegyzéshez a
hozzászólások lehetősége kikapcsolva
Mivel
van pár visszautalás, ezért előzmény (avagy az első rész)
itt: Hírszerzési
sikerek és bukták a hidegháborúban I. rész Tehát
az előző részben felelevenítettük a magyar hírszerzés egyik –
ha ugyan nem a legnagyobb – sikerét. Azóta volt két
barátságtalan látogatóm, akik or… ööö… „rosszul
beszéltek magyarul” és a szovjet hírszerzéssel kapcsolatban
megeresztett tiszteletlen élcelődéseim miatt tettek néhány
keresetlen megjegyzést. Mindegy, jobban vagyok, az egyik ujjammal
már tudok gépelni…
Az
előző részt ott hagytuk abba, hogy a CIA döbbenten veszi észre,
hogy ügynökeik Kelet-Európában és a Szovjetunió területén
egyszerűen felszívódnak. A dolog természetesen rendkívül
furcsa: ilyen véletlen nincs, az holtbiztos. Valami oka kell, hogy
legyen, de mi lehet az? Megtáltosodtak a szovjet elhárítók?
Vannak gondok a vodkaiparban, de nem ilyen súlyosak…
Megbolondultak az ügynökök és feladták magukat? Egy-két esetben
ez – szigorúan elvileg – előfordulhat, de minddel egyszerre?!
Kizárt. Kém vagy áruló lenne a CIA-ben? Nos, az teljességgel
lehetetlen. Akkor mi történhetett? Támadásra készülnek a
szovjetek és a valójában kettős ügynökként tevékenykedő
embereiket leállították? Te jó ég…
Arra
kérnék mindenkit, hogy egy pár pillanatra próbáljuk meg
elképzelni, hogy a szovjet hírszerzés (KGB vagy GRU, tessék
választani) tisztjétől egy reggel főnöke habzó szájjal
eredményeket követel – miközben bal kezével egy nem túl
barátságos, ellenben igen havas szibériai tájképet, jobb kezével
pedig egy, a Szovjetunió Hőse aranycsillagát ábrázoló fotót
tol az orra alá… Csóri tiszt nem hülye, hanem szovjet polgár:
érti a célzást. Mivel sem ő, sem neje nem rajonganak a hidegért,
így – meg egyébként is – Szibéria nem opció, valamit tehát
tenni kell. Ráadásul rendkívül nagy fogásra van szükség, mert
a magyarok már lepályáztak mindenkit: mit kérhetne tehát a
beijedt tiszt egy szovjet jó tündértől, ha az utolsót nem
végezték volna ki még a sztálini tisztogatások idején? A „mit”
csak egyvalamire korlátozódna, az tehát most kevés lesz, így a
szupertitkos fejlesztéseken dolgozó tudósok kapásból ki is
estek. Kár… Egy jól informált jenki viszont több dologról is
tudhat… Az amerikai elnök? Ugyan már: hülyékből nincs hiány a
SzU-ban, nem kell még egy, ráadásul az amik választanának
másikat helyette. A CIA főnöke? Bürokratákkal a Volgát, a
Jenyiszejt és a Lénát simán el lehetne rekeszteni – egyszerre!
De az irány nem rossz… Akkor hát ki legyen? Egy mezei
sztárügynök, akikekkel amúgy dugig van Hollywood? Bohócok, nem
tudnak sz*rt se. Egy nem túl magas, de nem is túl alacsony
beosztású főnök, aki az ész osztásán kívül a hagyományos
melóval is foglalkozik, de mégis elég széles jogosultsággal
rendelkezik ahhoz, hogy ismerje a CIA emberei által megszerzett
információkat? Ó, igen – de a legjobb az lenne, ha azokról is
tudna ezt-azt, akik ezeket az infókat kiadták nekik…
Hasonló
gondolatok cikázhattak 1985. áprilisa előtt a washingtoni Szovjet
Nagykövetségen szolgáló rezidens agyában – csak tőle nem
igényelt szemernyi beleélést sem a dolog. Nem imádkozott
senkihez, nem vuduzott meg senkit és semmit, valamint nem rendelt
csodatévő csetreszeket sem, lévén a XX. század legnagyobb
mázlistája volt: a szovjet hírszerzés történetének egyik, de
jó eséllyel a legnagyobb fogása egészen egyszerűen besétált a
követségre és név szerint őt kereste… Rosszindulatúak
mondhatnák erre, hogy nem nagy ügy, hiszen nem tett ezért semmit:
igaz, de éppen ez a második legnagyobb poén a sztoriban. Ki volt
hát az a fura alak, aki 1985. áprilisában egy közönséges
reklámszatyorral egy életre belopta magát a szovjet (és orosz)
felderítés és az elhárítás szívébe – és mi volt azokban a
nyavalyás szatyrokban?
Kezdjük
talán az utóbbival. A szatyor tartalma 3 emberről szólt
lényegében és nagyjából az alábbiakat tartalmazta: hol és
mikor szervezte be a CIA; mi a fedőneve; hol és mikor találkoztak
vele ezt követően a kapcsolattartás során (illetve hogyan
kommunikáltak vele); milyen információkat adott át és mit kapott
értük. Nem sok, lássuk be. Látszólag: köztudott, hogy a
Szovjetunió polgárai sok mindenről híresek voltak, de arról,
hogy turistaként lepték volna el a világot, nem igazán. Tehát,
ha a kapott adatok szerint mondjuk 1965. május 10-én szervezték be
az illetőt pl. a Vatikánban, akkor ez nem illik rá túl sok
szovjet polgárra – a KGB pedig holtbiztosan meg fogja tudni
mondani, hogy abban az időben kik jártak ott. (További szépsége
ennek, hogy a beszervezésekre nem volt jellemző, hogy a
Szovjetunióban történtek volna, ez további segítség az
elhárítóknak, hiszen drasztikusan szűkíti a kört.) Ha a
keresett személy ezt követően a világ más pontjain is
megfordult, a KGB erről is tudni fog, vagyis a kapcsolattartás
ugyanilyen elven tovább fogja szűkíteni a kört, ahogy az átadott
információk köre is. Az a pár ember, aki ilyen alapon végül
számításba jöhet, szovjet viszonyok között gyorsan
ellenőrizhető: egy-két titkos házkutatás, a munkahely (szintén
titkos) ellenőrzése, a rokonok, barátok, ismerősök és egyéb
kapcsolatok feltűnésmentes faggatása egészen bizonyosan meghozza
az eredményt… Meg is hozta: a szatyor tartalma alapján az
elhárítóknak csak a nyilvántartásokat kellett végignyálaznia,
majd indulhattak is, hogy pontot tegyenek három olyan ügynök
karrierjének – és némi közjáték után egyben az életük –
végére, akik lényegében egyetlen hibát követtek el: megbíztak
az új munkaadóikban.
Terminológia: Aki
nekünk dolgozik és hivatásos, az a hírszerző.
Aki ugyanezt teszi az ellenérdekelt oldal részéről a mi
rovásunkra, az (számunkra) a kém.
Aki nekünk dolgozik – függetlenül attól, hogy a mi emberünk
vagy eredetileg az ellenfél oldalán állt, illetve, hogy ezt milyen
okból teszi -, az az ügynök.
Az az emberünk, akit mi zavarunk át az ellenséghez azzal, hogy
csináljon úgy, mintha nekik akarna dolgozni (vagyis árulóvá vált
volna), az a kettős
ügynök (és
fordítva – illetve ezt még lehet fokozni és csavargatni). Aki az
ellenségnek dolgozik, de a mi emberünk lenne elvileg, az akkor
és ott egy
közönséges áruló–
és teljesen mindegy, hogy mit hoz fel mentségére:
az elhárítók (akik
a kémekre és az árulókra vadásznak) dolga az, hogy elkapják
őket, nem pedig, hogy sajnálgassák. Egy kívülálló, illetve az
utókor okoskodhat és moralizálhat, de akkor és ott erre nincs
idő. Ez egy ilyen szakma.
Légy
szép és tartsd a szád!
Jelen
esetben konkrétan arról van szó, hogy – mint minden,
szükségképpen bürokratikus hivatalnak – a CIA-nek is van
szervezeti felépítése. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy Joe
mondjuk a szovjet ügynökökkel foglalkozik, mint hírszerző.
Közvetlen kollégái szintén. A másik, szomszéd irodában tanyázó
csoport meg a kelet-európai, de nem szovjet ügynököket
pátyolgatják, a folyosó végén lévő, következő csoport meg a
Közel-Kelettel van elfoglalva, satöbbi. Az első két csoport
alkotja a Varsói Szerződéssel foglalkozó részleget, melyet
értelemszerűen a példa kedvéért a „részlegvezető” irányít,
aki nem túl nagy meglepetésre vígan turkálhat az emberei anyagai
között – akárcsak a részleg elhárítója, hiszen a kettős
ügynökök alkalmazása nem idegen a szovjetektől, például – de
az elhárító szerepe számos más okból is fontos. Innentől
kezdve nem túl bonyolult kitalálni, kik jöhetnek számításba a
CIA-től a szovjetek számára, mint igazán nagy fogás.
Adódik
persze a kérdés, hogy mégis hogyan juthat ki egy szatyorban(!) a
lehető legféltettebb titkok közül mindjárt hárommal is valaki?
Tetszik érteni?! Semmi hülye kémtrükk, mint miniatűr kamerával
fotózás vagy az ügynökök anyagában szereplő információk
bemagolása, de nem ám: szimplán megfog, betesz, kivisz: a fél CIA
orra előtt lóbálva! Eredetben! Nos, így. (Néha a legegyszerűbb
dolgok a legjobbak.) Gondolhatnánk persze, hogy nyilván van őrség
a CIA épületeiben és ennek tagjai nem csak a ki- és belépőket
ellenőrzik, hanem azt is, hogy ki és mit hurcolászik ki és be.
Nos, nyilván nem járunk messzire az igazságtól, ha azt
feltételezzük, hogy ez a szigorú ellenőrzés elsősorban az ott
dolgozó „nem hivatásosokra” (takarítók, karbantartók, büfés,
stb) és az alacsonyabb beosztású hivatásosokra vonatkozik, míg a
vezetőknél kimerül egy „Jó napot kívánok, részlegvezető
úr!”-ban. A másik része meg az, hogy ahogy a szatyor és
tartalma kivihető, ugyanúgy vissza is lehet vinni, vagyis a dolog a
kutyának nem tűnik fel, az meg már a szovjetek problémája, ha
napokon keresztül mindenki fénymásol a követségen, beleértve a
nagykövetet és a feleségét is.
A
mókás ebben a sztoriban egyébként az, hogy mindezeken felül még
egyet lehet rúgni a CIA-be, ugyanis az igazán fájó eshetőség
tulajdonképpen nem a főnök, hanem az elhárító (aki – többek
között – pont azért gürizik, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő,
mint a neve is jelzi): Aldrich Hazen Ames, a „fura figura” a
Szovjet Nagykövetségről.
A
bölcsesség szerint 3 dolog van, ami egy férfit tönkre tud tenni:
az egyik a pénz, a másik a pia, a harmadik pedig a pi… Szóval a
nők. Aldrich Ames minden ellenkező híresztelés dacára nem volt
kispályás, vagyis ezek közül mindhármat kipipálhatta. Ezen ne
lepődjünk meg nagyon: lebukása után senki nem nyilatkozot úgy
róla a környezetéből, hogy “Al derék, megbízható, erkölcsös
férfi, elszánt antialkoholista és hűséges hazafi – ja, és
minden vasárnap ott ült mellettem a templomban.” A hírek szerint
tehát ivott, mint a gödény és pár dollárért az anyját is
eladta volna. Apró szépséghiba, hogy azt azért nem állítja róla
senki, hogy tucatjával hordta a nőket az ágyába: a fehérnépek
szerepe a sztoriban “mindössze” annyi, hogy válása után
csúnyán eladósodott és az új barátnője sem bizonyult olcsóbb
“befektetésnek”. Ami azt illeti, az a javára írható Amesnek,
hogy nem kezdett magyarázkodásba holmi fennkölt eszmékről vagy a
világ megmentéséről, hanem korrektül megmondta: “Well…
Fiatal voltam és kellett a pénz!” (Ettől persze nem lesz kevésbé
gyalázatos, amit tett, de legalább nem röhögteti halálra az
emberiség értelmesebbik részét valami szánalmas baromsággal.)
Ames tehát áruló volt – pont ugyanolyan áruló, mint akiket
eladott, csak utóbbiak magyarázatként jobb legendát találtak ki,
illetve a rosszfiúk árulóiként könnyebb szimpátiát érezni
irántuk.
Ki
is hát ez a „derék” ember? A kis Aldrich 1941-ben látta meg a
napvilágot, pont időben ahhoz, hogy ne maradjon le a
Hidegháborúról. 11 éves korában került először kapcsolatba a
CIA-vel: abban az évben kezdett el édesapja a „Cég”-nél
dolgozni. Apuka nem futott be különösebb karriert, mert adódtak
bizonyos problémái a folyadékbevitellel, nevezetesen nem tudott
lemondani róla (az alkoholra célzok, természetesen). A leendő
vakond 1957-től három nyáron át a CIA-nek dolgozott
nyilvántartásokkal, aztán egyetemi tanulmányai során, 1960.
nyarán pedig karbantartó-festőként. 1962-től pedig ismét a
nyilvántartásokat kezelt, immáron teljes munkaidőben. Nem csak
ilyen téren lépett apja nyomdokába: a rendőrséggel is akadtak
gondjai, természetesen az alkohol miatt. Ennek ellenére is sikerrel
vett rész a CIA gyakornoki programjában, ahol első feleségét is
megismerte. Mivel a szabályok szerint a házastársak nem
dolgozhattak ugyanott, így neje távozott a CIA-től. Rendhagyó
karrierjét Ankarában kezdte, ahol szovjet hírszerzőket kellett
volna beszerveznie, de ehhez képest „csak” egy török
kommunista beszervezését tudta felmutatni – ami azért a semminél
több. Értékelésként „megfelelő” minősítést kapott, ami
annyira elkeserítette, hogy egy időre ott is hagyta a CIA-t.
1972-ben tért vissza és a Szovjet Kelet-Európai Részlegre került.
Itt valamelyest jobb teljesítményt nyújtott: a papírmunkához
nagyobb tehetsége volt, mint az ügynökök beszervezéséhez. Az
alkohol irányába mutatott érdeklődése nem kerülte el főnöke
figyelmét, amiből sejthető, hogy a bevitt mennyiség bőven
meghaladta a „2 üveg sör esténként” adagot. 1976-ban már New
York-ban tevékenykedett, főnökei meglehetős megelégedésére.
Ekkor két szovjet „ügye” is volt, így a karrierje igencsak
beindult: előléptették, jutalmazták, éppen csak filmet nem
forgattak róla, ami nyilván abból eredt, hogy a pénzügyi
elszámolásokban már nem annyira jeleskedett. Ez még hagyján, de
egy alkalommal sikeresen elhagyott egy titkos anyagokkal teli táskát
a metrón, ami ezekben a körökben elég gáz, de ő egy
„Ejnye!”-vel megúszta.
1981-ben
Mexico Citybe helyezték, ami nem egy rossz hely, mert a latin nők…
szeretnek élni, na. Szovjet téren tehát itt sem jeleskedett,
inkább a helyi nevezetességekre koncentrált, melynek keretében
sikeresen nyélbe ütött minimum három kapcsolatot is a helyiekkel
– házas emberként ez viszont nem számított volna jó ötletnek
a munkáltatójánál. 1982 októberében viszonyt kezdett a María
del Rosario Casas Dupuy nevű kolumbiai kulturális attasével, aki
mellékesen CIA-informátor is volt: azt azért el kell ismerni, hogy
így zseniálisan kötötte össze a munkát a szórakozással…
Persze ezt sem említette meg a főnökeinek, nyilván nem
véletlenül. A 3P jegyében természetesen az alkohol elleni harcot
is keményen folytatta, melynek során egy alkalommal még egy kubai
diplomatával is sikeresen hangos szóváltásba keveredett, ami egy
diplomata esetében elég ciki. Ezt már nem is sikerült eltitkolnia
a főnökei elől, vagyis elég hangos vita lehetett…
1983-ban
hazarendelték és Washingtonba került. Akkor most kapaszkodjunk
meg: a fentiek eredményeként (elvileg azt kellene írni, hogy „a
fentiek ellenére”, de hát ekkorát azért a CIA személyügyi
politikája csak nem tévedhet…) elhárító lett, teljes
hozzáféréssel a folyamatban lévő és tervezett műveletekhez a
KGB és GRU ellen. Lenyűgöző…
Még
ebben az évben elvált, majd egy józan pillanatában véletlenül a
cégnél hivatalosan is megemlítette, hogy szoros kapcsolatot ápol
egy külföldi nővel. Nem is lett volna ezzel a világon semmi gond,
de a távozó asszonynak rövid idő alatt 46 ezer dolcsit kellett
kicsöngetni, az új asszonyról meg már megemlítettük, hogy nem
skót, hanem kolumbiai volt. Ha nem lenne egyértelmű: az új
asszony sem volt olcsó mulatság, mit szépítsük. Ames bevallása
szerint ez volt az a pillanat, amikor először felmerült benne a
gondolat, hogy ha a szovjet vezetés annyira szívén viseli a
munkások sorsát, akkor esetleg rajta is segíthetnének pár
dollárral…
Sok
idő-e másfél év? Az attól függ, mivel kell töltenünk – vagy
mivel tölti az asszony. Ha vásárlással, akkor bizony marhára sok
idő. Bármi oka is volt rá végül, 1985 áprilisában Ames
meghozta végső döntését és az inkriminált 3 szatyorral
beállított a szovjet nagykövetségre, hogy szerény 50 ezer
dollárt kérjen azok tartalmáért. Már volt szó róla, de azért
megismétlem, mert sokat elárul: a szovjetek nagyon gyorsan
kifizették neki a zsozsót – ráadásul minden alkudozás nélkül.
Innentől
kezdve Ames szorgalmasan hordta a szovjeteknek a CIA legjobb és
legfontosabb ügynökeiről szóló iratokat, a szovjetek pedig
bogarásztak egy sort a nyilvántartásokban, aztán betermelték
lebukott honfitársaikat, hogy nem éppen kedélyes hangulatban
elbeszélgessenek velük olyan ideológiai kérdésekről, mint „Jó
ötlet-e Ön szerint olyanoknak infót adni a „Népek Hazájáról”,
akik amúgy bármikor átvágnák a torkunkat?” vagy „Az
életrajzaiban több esetben is azt írta, hogy Ön elkötelezett
kommunista. Ehhez képest – minden korábbi figyelmeztetés
ellenére – úgy énekelt az amerikaiaknak, hogy 3 új
szuperszámítógépet kellett üzembe állítaniuk a CIA-nál. Ezt
mégis mire véljük?” esetleg „Van tippje arra, mire használjuk
a „Berija és Jezsov elvtársak álma” névre hallgató legújabb
gépünket?” és hasonlók. Amennyire tudni lehet, különösebben
senki nem érezte szükségét – illetve némelyek bennfentesként
értelmét sem látták –, hogy bármit is tagadjanak: szépen
elmeséltek töviről-hegyire mindent, amit kiadtak az amerikaiaknak.
Egyes hírek szerint a beismerés enyhítő körülménynek számít,
de valami azt súgja, hogy jelen esetben a beismerések az elhárítók
vérnyomását leginkább az egekbe nyomták, aminek a lebukottak
részéről már nem volt jelentősége: kétszer nem igazán lehet
kivégezni valakit…
“Nem
ám csak úgy durr bele!”
Azt
azért tudni kell, hogy a többek véleménye szerint is a HUMINT
koronázatlan királyainak számító szovjet hírszerzők és
elhárítók az „özönlő” szatyrok miatt nem kicsit vakarták a
fejüket: ha ilyen ütemben vadásszák le az amerikaiakkal haverkodó
kollégáikat/honfitársaikat, az egy idő után a legidiótább
amerikainak is feltűnik, aki annyira azért nem lehet hülye, hogy
ezt betudja annak, hogy ennyire jó a szovjet elhárítás és inkább
előbb, mint utóbb gyanakodni kezd, hogy valaki tőlük segít a
vörösöknek, márpedig ez azt jelentené, hogy a kis barátjuk
sorsa igen gyorsan megpecsételődne. Ez nem nagy cucc, végtére is
amúgy sem élne örökké – de így nélkülözniük kellene az
igen jó információit is – az meg nagy baj. Szóval mi a
fontosabb: megszabadulni az árulóktól vagy megtartani a
főnyereményt? A nagy elmélkedés végére az a döntés született,
hogy náluk a jó áruló pont olyan, mint az USA-ban a jó indián:
halott. Úgyhogy ennek megfelelően az elhárítóknak elrendelték a
hétfőtől vasárnapig tartó kommunista szombatot és éjt-nappallá
téve a szatyrok tartalmát képezőket hajkurászták, a kapott
információk birtokában egy-két kivételtől eltekintve halálos
pontossággal. A döntésről persze említést tettek Amesnek,
nyilvánvalóan azért, hogy különösen óvatos és körültekintő
legyen, de ez falra hányt borsó maradt: az ipsének annyi pénze
volt, hogy annak puszta látványától még Dagobert bácsit is
megette volna a sárga irigység, márpedig mit ér a pénz, ha nem
lehet elkölteni? Ames szórta is, ahogy a csövön kifért és ebben
lelkes társa volt az időközben feleségévé előlépett María.
Józan pillanataiban valami derenghetett azért neki, mert
elterjesztette, hogy neje gazdag családja szponzorálja őket…
1986-ban
Amest Rómába küldték, ami nyilván rém kellemetlenül érintette,
már csak azért is, mert itt megint gondok adódtak vele: a
teljesítményétől senki nem volt elájulva, a fogyasztásától
már annál inkább. Ennek ellenére az 1990-es évek elején újra
nagyobb sebességre kapcsolhatott: a CIA elhárításának elemző
csoportjához került. Ezzel már nem csak a szovjet blokkból
származó ügynökök anyagaihoz fért hozzá, de a saját kettős
ügynökeikhez is. Ha ilyet regényben olvas az ember, nem hiszi el…
“Te Iván! Szerinted milyen alakulatba kerülünk, hogy soha nem kell 10 centinél messzebb lévő célokra gyakorolnunk?”
Nyilván
sokakat érdekel már egy ideje, hogy miközben a CIA legjobb
forrásait minimum a pestis tizedeli, mit tett a CIA? Nem kell
megijedni, aki látott hollywoodi filmet, az tudja, hogy az
amerikaiak rendkívül profik: természetesen feltűnt nekik is a
források elapadása, de olyan nagyon nem izgatták fel magukat
rajta. Úgy vélték, hogy vagy a szovjet ügynökök síkhülyék és
okozták a saját bukásukat, vagy a szovjetek törtek fel véletlenül
valami kódot. Az valahogy kimaradt nekik, hogy az eltűnt szovjet
ügynökeik jó része hírszerző vagy elhárító volt, így tudtak
ezt-azt a szakmáról, mi több, a szovjet módszereket „kicsit”
jobban ismerték, mint a CIA. Később aztán egy volt CIA-s árulónak
tudták be a dolgot, az pedig csak lassan és rendkívül nehezen
esett le nekik, hogy számos olyan ügynökük is alulról szagolja
már az ibolyát, akiről az (ebben a témában legalábbis) vélt
áruló valójában nem is tudhatott. Összességében a vakond után
folytatott nyomozgatás (hajszának végképp nem nevezhető)
amerikai sztoriján erősen érződik, hogy azért ég a képük
rendesen: próbálják ugyan magyarázni, mi tartott annyi ideig, de
ez a büdös életben nem fog sikerülni. A teljesítményük
nagyjából olyan volt, mint amikor valaki unott arccal nézi, ahogy
leég a háza, de azért – pusztán a rend kedvéért – időnként
löttyint oda egy-egy pohár vizet.
Persze,
azért voltak próbálkozások amerikai részről: magát Amest is
rákötötték (Kétszer is! Úgy értem: csak kétszer…) a
poligráfra, de nem túl meglepő módon átjutott rajta annak
ellenére, hogy nem sikerült teljesen tökéletes válaszokat adnia,
ami némileg furcsa, hiszen tökéletesen tisztában volt vele, hogy
teljes sötétségben tapogatóznak a kollégái. Időközben
kiderült, hogy a meséjével ellentétben neje családja nem is
olyan gazdag, mire mi történt? Úgy van: semmi. Ames mintegy 4,6
millió(!) USD-t szedett össze nagyjából az évek során,
Jaguárral járt, a neje több ezer dollárt telefonált el havonta
és ezen túlmenően sem fogták vissza magukat (ház, ruhák, stb),
de ez a lőtéri kutyát sem érdekelte. Mindeközben elterjedt az
is, hogy egy szovjet ügynök épült be a CIA-be, ami hamar népszerű
elmélet lett, kergették is Ivánt rendesen (elkapni persze nem
sikerült, mert valójában nem is létezett), hiszen mégiscsak
jobban hangzik, mint az, hogy egy áruló amerikai kóborol a
CIA-nál…
Aldrich
Ames és felesége, María Acapulcóban – még szabadlábon
Valami
fatális félreértés folytán végül 1993 márciusában a CIA és
az FBI közös erővel látott hozzá a lék felkutatásához: Ames
nagyon gyorsan képbe került, de így is novemberig tartott, mire
állandó megfigyelés alá vonták. Mivel Ames körülbelül annyira
volt óvatos, mint egy részeg ember általában, így nem nagyon
nehezítette meg az elhárítók dolgát: 1994. február 21-én –
feleségével együtt – elfogták. Mondjuk ki: végre. Elfogáskor
még ugyan megmagyarázta volna a (volt) kollégáinak, hogy rossz
nyomon járnak, de alig valamivel később már mindent bevallott.
Bár a halálbüntetés is benne volt a pakliban a számára, végül
életfogytot kapott – felesége 5 évvel úszta meg a kalandot.
Felmerülhet
a kérdés, hogy az oroszok miért vitték tovább a sztorit, ha
megszűnt a SzU és már nem voltak nyíltan és egyértelműen
ellenségek az USA-val? Erre több válasz is lehetséges: az egyik a
bosszúvágy. A másik az a feltételezés lehetett, hogy aki
elárulta a Szovjetuniót, az Oroszországot is el fogja, legfeljebb
nem a rendszerrel magyarázza majd, hanem kitalál valami új és
aktuálisabb szöveget. A harmadik ok pedig szimplán a szokás
hatalma, azaz, hogy egyszerűen nem volt jobb ötletük arra, mit
csináljanak, márpedig valamit csinálni Oroszországban is muszáj.
A
hivatalos amerikai források szerint Ames lelkén hol kéttucat, hol
minimum 100 amerikai ügynök bukása szárad (utóbbi esetben
legalább tíznek egyben a halála is). Természetesen nem csak
szovjet polgárok voltak Aldrich Ames áldozatai között, hanem
kelet-európaiak is.
Az
oroszok persze pompásan szórakoztak, mi több, amikor a felbőszült
amerikaiak a történtek miatt kiutasították az SzVR washingtoni
rezidensét, akkor ők is hazazavarták a CIA moszkvai főnökét –
ahogy az ilyesmi korábban is megszokott volt a két ország között
a jól bevált kölcsönösségi alapon. Ez is jelzi, hogy marhára
nem szégyenkeztek a történtek miatt, ami érthető is: volt egy
rendkívül jó fogásnak számító, ám valami hihetetlenül
eszetlen ügynökük, akinek közreműködésével gyakorlatilag a
CIA teljes ügynöki állományát felszámolták odahaza úgy, hogy
az ipsének gyakorlatilag már a kezdetek kezdetén le kellett volna
buknia, ráadásul mindezt – a CIA-nak súgók által okozott
kárhoz képest – zsebpénzért. Hovatovább az eset a CIA
renoméját olyan szinten rombolta, hogy ép elméjű CIA-hírszerzők
feltehetően jó ideig nem merték senkinek felajánlani, hogy
nyugodtan dolgozzon nekik, nem lesz semmi baja belőle, mert ők majd
jól megvédik…
A
sztori kapcsán nem meglepő, ha valaki nem képes napirendre térni
afelett, hogy hogyan lehetett a CIA éveken át ennyire amatőr? Nos,
ennek számos oka lehet: egyrészt, hogy arrafelé mindenki tudta,
hogy ők a jó fiúk (a SzU-val összehasonlítva magukat ebben
igazuk is volt éppenséggel), éppen ezért lehetetlennek tartották,
hogy bárki is árulóvá váljon. Az, hogy erre kapásból több
ellenpéldát kellett volna tudniuk hivatalból felsorolni, valamiért
nem merült fel bennük. A másik része az, hogy ha egy szervezetben
árulókat találnak, akkor az az adott vezetéssel szembeni bizalmat
megingatja, ami könnyen a szép és kényelmes bőrfotelek
elvesztésével járhat, márpedig ez kevesek számára vonzó
gondolat. Aztán ott van az is, hogy amíg a SzU-ban már a gyanú
árnyéka nélkül is lazán leverték bárkinek a veséjét, addig
egy amerikai polgárnak jogai vannak, vagyis a gyanú kevés vele
szemben, azt bizonyítani is kell – az viszont nem mindig olyan
könnyű, mint ahogyan azt Móricka elképzeli. Elhárítóként
persze Amesnek is komoly szerepe volt vélhetően a helyzet
tisztázására tett kísérletek hátráltatásában,
akadályozásában, ami persze őt is túlzott magabiztossággal
töltötte el. Ugyanez lehetett az oka annak is, hogy annyira
agyatlanul viselkedett.
Amest
képességeihez mérten indokolatlanul jó karrierjében egyes hírek
szerint az segítette, hogy az alkoholisták esetében nem éppen
szokatlan módon könnyen barátkozott és rendkívül simulékony
volt, így aztán könnyen és gyorsan tett szert megfelelő
barátokra (ivócimborákra) a megfelelő helyeken, akik karrierjét
egyengették.
Annak
ellenére, hogy a CIA-nál igyekeztek elhessegetni azt a lehetőséget,
hogy áruló lenne közöttük, voltak, akik nem így gondolták.
Viszont korábban voltak olyan CIA-s vezetők, akiknek egészen
beteges kis hajtóvadászatot sikerült összehozniuk nem létező
szovjet ügynökök után kutatva, ami elég komoly károkat okozott,
így amikor páran újra ilyen sztorival hozakodtak elő, szimplán
hülyének nézték őket, esetenként pedig még egy alaszkai
jutalomkiküldetést is felajánlhattak nekik, mert gyorsan
visszavonultak az elméletükkel – egy időre. Szerencsére nem
adták fel, így erőszakoskodásuk hatására idővel az FBI is
bevonásra került, végtére is mégiscsak az ő szakterületük az
elhárítás. Ez meg is hozta idővel az eredményét, de addigra a
CIA olyan veszteséget szenvedett, ami leginkább is példa nélkül
álló. Ugyanakkor a SzU felbomlása után a volt tagállamokban
gyakorlatilag percek alatt pótolni tudták elvesztett ügynökeiket
– de ez már egy másik történet.
Az NSA mint a gazdasági kémkedés szupercsapata?
2013.12.29. 20:54 competitive intelligence
Az
NSA elektronikus kémkedéssel megbízott szupercsapatáról tudósít
a Népszabadság, utalva a Spiegel Online International mai friss
bejegyzésére. Az újság bejegyzése szerint az NSA
elitegysége kis túlzással bárhová bármikor betör, hogy
adatokat szerezzen, gyakorlatilag nincsen lehetetlen küldetés
számukra.
Feltételezve, hogy a cikkben leírtak legalább nagyjából
megfelelnek a valóságnak, felmerül a kérdés, hogy ilyen
képességek birtokában mennyire végeznek gazdasági, illetve ipari
kémkedést (a
témát korábbi bejegyzésünkben is boncolgattuk a lehallgatási
botrány kapcsán, lásd két témát érintő bejegyzést lejjebb).
További kérdés, hogy az "A" állam ilyen irányú
tevékenysége mennyiben különbözik mondjuk egy "B"
állam hasonló tevékenységétől? Gondoljunk például az USA és
Kína között zajló gazdasági (és az ezzel kapcsolatos
információs) háborúra. Vagy evidenciaként kell elfogadni, hogy
míg korábban pl. egymás futárpostáit és egyéb titkos
levelezéseit próbálták megszerezni az országok, addig manapság
a kibertérre helyeződik a hangsúly, magyarul a cél ugyanaz, csak
az eszköz más? Mennyire támogathatja egy állam ilyen kétes jogi
értékelésű estközökkel a gazdaságát? (Oké, ez egy álnaiv
kérdés volt, nyilván szinte
minden állam
megteszi, csak eltérő mélységben és eltérő intenzitással.
Illetve nem mindenki bukik le...)
Az
NSA központja, Fort Meade, Maryland
A csapat hackerekből áll, ők az amerikai titkosszolgálatok „csodafegyverei”, akik bármikor bármilyen számítógépes rendszerbe betörnek – mondta róluk a Der Spiegelnek Matthew Aid történész, aki az NSA történetét kutatja.
A szóban forgó csapat neve Tailored Access Operations (TAO). A magyarra nehezen lefordítható kifejezés arra utal: ha az NSA valahol falakba ütközik, akkor hívják a TAO szakembereit, akik mindig az adott feladatra koncentrálva dolgozzák ki a „betörés” vagy támadás módját. Ők oldják meg a legnehezebb feladatokat. „Nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg” írta egy belső dokumentumban a hackercsoport egyik volt vezetője, amely a német hetilapbirtokába került.
Az hackercsapat léte az Edward Snowden, az épp Oroszországban bujkáló egykori szerződéses NSA-alkalmazott által kiszivárogtatott dokumentumokból derült ki néhány hónapja. A Der Spiegel internetes oldalán vasárnap közzétett cikkből még több részletet ismerhetünk meg arról, mire képes az NSA „elit egysége.”
A titkos dokumentumokból kiderül: az 1997-ben alapított csoport a kétezres évek első évtizedének közepére 89 országban 258 célpontot „vett be” és feltehetően 85 ezer számítógépet fertőzött meg ez év végéig. Ezek között demokratikusan megválasztott kormányok számítógépes rendszerei is voltak, illetve vannak. A célpontok email-fiókját feltörni a legkönnyebb feladat számukra, az csak az első lépés. Ezután behatolnak a teljes számítógépes rendszerbe, feltérképezik azt és folyamatosan képesek onnan adatokat gyűjteni. Egyik „kedvenc” módszerük a népszerű Microsoft Windows operációs rendszerének egyik hibáját használja ki. Amikor a célszemély gépén a rendszer hibát észlel, és erről jelentést küld a Microsoftnak, ezt a jelentést a TAO „elcsípi”, így kulcsfontosságú információkhoz jut a célpont számítógépének gyengeségeiről.
A fiatal csapat, akiket az NSA-főnök Keith Alexander kockás ingben és farmerben győzködött arról a hackerkonferenciákon, hogy jöjjenek és dolgozzanak a kormánynak, gyakorlatilag bármilyen számítógépet képes feltörni. Olyat is, amely nem kapcsolódik az internethez – ehhez pedig hagyományosabb „kémmódszereket” használnak. Van, hogy egy célszemély számítógépes eszközöket, hardvert rendel egy cégtől. Az NSA ezeket képes kiszállítás előtt legfoglalni, rátelepíteni a kémprogramját és úgy kiszállíttatni a gyanútlan megrendelőnek. Ráadásul olyan programjaik is vannak, amelyek akkor sem tűnnek el, ha valaki az operációs rendszert is újratelepíti a gépen. Ha kell, az FBI vagy a CIA segítségét kérik, akik saját gépeiken repítik a hackereket a világ bármely tájára akár csak egy félórás munkára is, majd biztonságban ki is menekítik őket onnan.
Ha pedig egy feladat megoldása végképp nem megy, még mindig ott az újabb betűszóval jelzett, titokzatos alegység, az ANT. Még a Spiegel sem tudja, egyáltalán mit jelent a három betű. Ám „kezükbe akadt” egy ötven oldalas prospektus, amely leírja, mi mindent rendelhetnek tőlük a TAO csodagyerekei. Van például „kulcsuk” a legnagyobb számítógép- és szoftvergyártók (Dell, Huawei, Cisco) rendszereihez és a legnépszerűbb tűzfalakhoz is. Ahogy a cikk fogalmaz: „bármilyen magas falat is húz fel valaki a rendszere köré, az NSA emberei máris átjutottak rajta.” Olyanok ők a lap szerint, mint az ácsok: bármire is van szüksége a TAO csapatának, ők megépítik.
A hackercsapat nem csak célzott műveleteket hajt végre, hanem folyamatosan dolgozik azon is, hogy minél több rendszerbe belelásson. A Spiegel információi szerint a TAO betört az egyik kulcsfontosságú, tenger alatti internetkábelt üzemeltető konzorcium számítógépes rendszerébe is, és gyakorlatilag mindent megtudott annak működéséről. Ez a kábel Európát köti össze Észak-Afrikával és az Öböl-államokkal, ahonnét Pakisztán és India érintésével Malajzia és Thaiföld felé halad tovább. A német hetilap által megszerzett dokumentum arra is utal: az NSA egyik prioritása, hogy minél több információt gyűjtsön be a világot behálózó és összekötő optikai kábelekről. Nem nehéz kitalálni, miért: hogy minél könnyebben megfigyelhessék az azokon keresztül áramló információt.
Az
események alaposabb megismeréséhez mindenképpen ajánljuk két
korábbi bejegyzésünket:
A
képek forrása: Spiegel
Az amerikai lehallgatás célja a gazdasági kémkedés volt, ráadásul ezzel az európai szövetségesek is tisztában vannak
2013.10.11. 12:35 competitive intelligence
Legalábbis
ezt állítja a gazdasági
kémkedés egyik
legismertebb németországi szakértője Dr. Udo Ulfkotte egy
televíziós interjúban. A Snowden-féle lehallgatási botrány egy
érdekes aspekusára utal az említett úr.
Bár sok száz (ezer?) cikk, blogbejegyzés, interjú stb. foglalkozik a Snowden-üggyel, mégis úgy gondoljuk, hogy nem árt egy rövid összefoglaló az eseményekről.
Az egyik legalaposabb összefoglaló cikk az Index jóvoltából született, mi mostlustaságbólmódszertani okokból megelégszünk az összefoglalás alábbi összefoglalásával:
Az NSA (National Security Agency) olyan cégek segítségével, mint a Microsoft, Google stb. lehallgatott / megfigyelt elemzett nagyjából minden elektronikus információáradatot és ezen állítólag rengetegen meglepődtek.
Idézünk az említett cikkből:
"És ki hitte volna: Snowden azzal a hihetetlen revelációval is előállt, miszerint a nyugati államok régóta együttműködnek az NSA-jel, de álszent módon mégis nyilvánosan felháborodtak a botrány kirobbanása után. A német kémek például állítólag az NSA eszközeivel elemzik a Közel-Keletről szerzett információkat."
Snowden aztán még bemutatott egy James Bond-filmbe illő klasszikus menekülést, hogy aztán - némi képzavarral élve - Putyin szárnyai alatt találja megvégső nyughelyétátmeneti menedékét.
Természetesen
a gazdasági kémkedés elismert német szakértője, Dr. Udo
Ulfkotte úr is nyilatkozott az ügyről, véleménye a következőkben
foglalható össze:
-
maximum a szélesebb közönséget lephette meg a Snowden-féle
lehallgatási botrány, a politikusoknak és a témában jártas
szakembereknek régóta tudomása volt az NSA ilyen irányú
tevékenységéről
-
az USA ilyen jellegű tevékenységének nyilvánosságra hozata
ezért nem rombolja a politikai kapcsolatokat a szövetségeseivel,
hiszen azok eddig is tudtak róla, ezért most nem lepődtek meg
semmin
-
annál kényelmetlenebb az ügy a Szolgálatok számára, ők
valamiért nem szeretik, ha a közvélemény pontos információkkal
rendelkezik a viselt dolgaikkal kapcsolatban
-
a lehallgatás gyakorlati oka főleg gazdasági jellegű, egészen
pontosan így akartak gazdasági jellegű titkos információkhoz
hozzájutni és valószínűleg hozzá is jutottak. (Nyilván ügyesek
azok a fiúk ott Fort Meade-ben, Marylandban.) Ez azonban így nem
más, mint tiszta gazdasági kémkedés, még akkor is, ha a
lehallgatásokat úgy indokolták, hogy így akarták megvédeni a
szövetségeseiket az esetleges terrorista veszélytől. A közvetett
cél azonban a német (és más nyugat-európai) munkahelyek
lerombolása
-
sokan azt gondolják, hogy Németország számára a veszélyt Kína,
Oroszország, Dél-Korea stb által végeztt gazdasági kémkedés
jelenti, pedig - legalábbis Dr. Ulfkotte szerint - az igazi
veszélyforrás ebből a szempontból az USA és az Egyesült
Királyság
-
végül nem szabad elfelejteni, hogy a németországi amerikai
katonai jelentét - ide értendő a hírszerzés is - célja nem a
német, hanem az amerikai érdekek képviselete
A
szakember azért maga is elismeri, hogy ezek komoly mondatok az
amerikaikkal szemben, de ettől akár még igaz is lehet...
A
teljes, kb. 5 perces angol nyelvű videó megtekinthető alább:
Az 1960-as születésű Dr. Udo Ulfkotte egyébként több érdekes könyv szerzője, végzettsége szerint jogász, politológus és iszlámszakértő. Tanulmányai után közel két éves úton bejárta gyakorlatilag az egész iszlám világot, Németországba történő hazatérte után a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója lett, mellette a gazdasági kémkedésről és az információvédelemről tartott előadásokat a Lüneburgi Egyetemen. (A 2000-es évek elején Uni Lüneburg-on létezett gazdasági kémkedés elnevezésű kurzus, ahol természetesen nem magára a kémkedésre oktatták a hallgatókat, hanem az illegális tevékenység elleni védekezésen volt a fő hangsúly. A kurzus egyedülálló volt a maga nemében, más német egyetemek mereven elzárkóztak a téma vizsgálatától.)
Dr. Ulfkotte több érdekes könyv szerzője, itt elsősorban a Gazdasági kémkedés (Wirtschaftsspionage) című művet emelném ki, amelyben a német vállalatok szempontjából elemzi a gazdasági kémkedés veszélyeit, rendkívül olvasmányos módon, közel 400 oldalon.
A másik érdekes és jelen blog szempontjából releváns könyve a BND címet viseli, a betűszó a Bundesnachrichtendienst, azaz Német Szövetségi Hírszerző Szolgálat rövidítésre utal és annak történetét, problémáit, fiaskóit dolgozza fel meglehetősen alaposan, ám némi bulvárszerű körítéssel. A könyvben egy külön fejezet foglalkozik a gazdasági kémkedés jellemzőivel és veszélyeivel. Az említett két könyvből megtudhatjuk, hogy gyakorlatilag minden nyugati ország foglalkozik gazdasági kémkedéssel, kivéve természetesen a németeket :)
(A teljes képhez hozzátartozik, hogy Dr. Ulfkotte az utóbbi időben a másik szakterületével, a terrorizmussal kapcsolatban olyan nyilatkozatokat tett, illetve olyan politikai szerepléseket vállalt, amely szerint az iszlám és a terrorizmus között - mondjuk úgy, hogy - némi átfedés tapasztalható, ezért némileg szalonképtelenné vált egyes helyeken és körökben. Ez azonban véleményünk szerint nem von le semmit a gazdasági kémkedés területén végzett alapos kutatómunkájának értékéből és amúgy sem képezi jelen blog vizsgálódását.)
Dr. Ulfkottéről több információ németül: http://de.wikipedia.org/wiki/Udo_Ulfkotte
illetve
saját honlapja: http://www.ulfkotte.de/index.html
A gazdasági kémkedés elleni védekezés 10 aranyszabálya
2013.04.19. 11:29 competitive intelligence
Hogyan
minimalizálhatjuk a gazdasági, illetve az ipari
kémkedés kockázatát,
illetve az ebből származó anyagi és erkölcsi károkat?
Korábbi
bejegyzésünkben utaltunk a
gazdasági / ipari kémkedés okozta károk mértékére, jelen
bejegyzésünkben az illegális
információszerzés elleni védekezés 10
aranyszabályát tekintjük
át röviden. A lejjebb olvasható elvek következetes betartásával
eredményesen lehet csökkenteni a rizikót.
Ezek
az elvek a következők:
1. Az
információvédelem a cég stratégiájának és filozófiájának
fontos részét képezi
2. Az
információvédelem és az eszközüök középpontjában a dolgozók
állnak.
3. Az
információvédelmi koncepció a döntő jelentőségű, a jövőben
kulcsfontosságú információkra koncentrálódik
4. Mindenre
kiterjedő biztonsági koncepció kifejlesztése és annak
következetes végrehajtása
5. A
dolgozók korlátozott hozzáférése a szenzibilis információkhoz
6. "Korai
előrejelző rendszer - early
warning system"
a konw-how-vesztés mielőbbi észleléséhez
7. A
biztonsági előírások rendszeres elemzése és frissítése
8. A
biztonsági intézkedések betartásának és eredményeinek
folyamatos monitorozása, az információvédelmi szabályok elleni
vétések következetes szankcionálása
9. Háttérinformációk
beszerzése és elemzése a jelentősebb potenciális és meglévő
partnerek mögötti tulajdonosokról és egyéb stakeholderekről
10. Gyanús
esetek és egyéb konkrét utalások konzekvens felderítése,
professzionális segítség igénybevétele
A Google mint a gazdasági hírszerzés és kémkedés eszköze
2013.11.08. 09:00 competitive intelligence
Az
vitathatatlan, hogy a Google az információkeresés megkerülhetetlen
eszköze, így azüzleti
hírszerzés (amiről
ugye tudjuk, hogy teljesen legális eszköz a menedzsment kezében,
ellentétben a büntetendő gazdasági kémkedéssel)
esetében is jellemzően ez az egyik első lépés az alapinformációk
beszerzéséhez. (Azért zárójelben megjegyezzük, hogy önmagában
az internetes keresés sohasem fog teljes képet adni és nem pótolja
az egyéb információszerzési eszközöket). Természetesen azért
annál szofisztikáltabb
módszerek is
léteznek, minthogy egyszerűen beírunk egy szót vagy kifejezést a
keresőmezőbe, a Google-keresés apró trükkjeinek egész
szakkönyvára van. Nyilván nem árulok el nagy titkot, az
üzletihírszerzés.blog témáihoz is rendszeresen a Google
segítségével történik az információk gyűjtése (meg persze a
saját szakkönyvtár segítségével olyan könyvekből mint
például ez, ez vagy ez.)
Egyes szakemberek szerint a Google segítségvel akár egy gazdasági válságot is előre lehet jelezni, bár ezt sokan fenntartásokkal kezelik. Ugyanakkor a Google nem csak a felhasználó számára gyűjt információt, hanem a felhasználóról magáról is minden fontos és lényeges információt összeszed és elraktároz.
Mint korábban írtunk róla, az elmúlt hetek nagy port kavart amerikai lehallgatások egyik célja nyilvánvalóan a gazdasági kémkedés volt. (Hacsak nem fogadjuk el azt a verziót, hogy pl. Merkel kancellár asszony terrorista, különben nem állja meg a helyét az a védekezés az NSA részéről, hogy a terrorveszély miatt történtek a lehallgatások, ami mellett egyéb megkérdőjelezhető tisztaságú módszereket is bevetettek. Ilyen módszer például a Google bevetése az NSA céljaira. Tiboru bloggerkolléga legújabb bejegyzésében a Google-lal (-lel?) kapcsolatos érdekességekre hívja fel a figyelmet a tőle megszokott olvasmányos ugyanakkor rendkívül részletes módon.
Amennyiben elfogadjuk Dr. Ulfkotte eszmefuttatását az amerikai cselekmények motivációit illetően, úgy nem nehéz elképzelni, hogy egy feltételezett NSA –Google együttműködés milyen lehetőségeket rejt a gyakorló gazdasági kém számára.
Tömeges üzleti titok sértés a magyar szabadalmi hivatalnál?
2014.02.06. 16:13 competitive intelligence
Üzleti
titkokat tartalmazó feltalálói szabadalmi bejelentések váltak
hosszú időre elérhetővé a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának
honlapján,
írja a HVG Online a mai
cikkében.
Korábban
felmerült az egyik szabadalom bejelentőjében, hogy valakik
megszerezték a szabadalmi leírásban meghatározott titkokat és
így - sejtésük szerint - ezért hiúsult meg az utolsó
pillanatban egy szerződéskötés.
Az
ügy pikantériája, hogy elvileg
államtitok is sérülhetett az
ügy kapcsán, mivel a minősítésre a honvédelmi tárca
háttérszerve tesz javaslatot a bejelentéstől számított egy
hónapon belül, addigra azonban akár illetéktelen is letölthette
a később államtitoknak minősített adatokat.
Azt nem tudni, hogy történt-e ténylegesen ipari kémkedés, de ha igen, az biztos, hogy nem kellett túl sok számítástechnikai ismeret hozzá, a hivatalban ugyanis egyszerűen beszkennelték és pdf-ben feltöltötték a honlapjukra a dokumentumokat, amelyek többek között üzleti titoknak minősülő adatokat is tartalmaznak.
Az elsődleges
vizsgálatok szerint a letöltéseket "egy jól behatárolható
kör" - a hivatal szerint maguk a szabadalmi kérelem beadói
végezték, azonban az elvi lehetőség mindenképpen fennállt, hogy
illetéktelenek is hozzáférjenek az adatokhoz jogosulatlanul.
A cikk írója
felveti a SzTNH felelősségét is, ami a hivatal cáfol, az ügy
komolyságát jelzi ugyanakkor, hogy a probléma megjárta Lázár
János hivatalát is.
Németes precizitással lopnak adatot a kínaiak
2013.09.02. 14:00 competitive intelligence
A német Der
Spiegel magazin beszámolója szerint a kínai hadseregnek dolgozó
hackerek egyre szélesítik digitális adattolvaj tevékenységüket
- amelyet nemrég egy amerikai tábornok a javaknak az emberi
történelemben valaha előfordult legnagyobb átruházásaként
jellemzett.
A piacért átverték saját magukat
A témában eddig főként amerikai cégek elleni kínai e-támadásokról és a felelősséget elhárító pekingi nyilatkozatokról hallhattunk - a Spiegel cikke szerint azonban tavaly az EADS és a Thyssen-Krupp, európai székhelyű cégeket is olyan jelentős kiber-incidens sújtotta, ami miatt hivatalos bejelentést tettek a német hatóságoknál. Berlini kormánykörökben megdöbbenést keltettek az esetek, mivel a politikai vezetés eddig el akarta hinni, hogy a kínaiak kémkedési és jogosulatlan másoló tevékenysége tisztán gazdasági indíttatású lehet.
A hasonló stikliket, például egy bajor autómárka presztízs-modelljeinek kriminális minőségben történő lekoppintását Berlin több mint öt és fél éven át hajlandó volt tűrni, mert Kína a globális válság közepette évente két számjegyű gazdasági növekedést produkált. Ez a hatalmas piac a jogvédelemmel kapcsolatos problémák ellenére is remek export-lehetőséget biztosított a német ipari termékek számára - amit Angela Merkel kancellár tavaly februárban még mindkét fél számára nyertes kombinációként jellemzett.
Vadász, rakéta, műhold - hacker kezébe nem való!
Az EADS csoport elleni kibertámadás egyértelműen más kategóriába esik, mint a kommersz gazdaság. Az európai légi- és űripari konszern leány-vállalatai gyártják a brit, a német, az olasz és a spanyol haderőben szolgáló Eurofighter Typhoon vadászrepülőgépeket, illetve a francia atomtöltetek célba juttatására szolgáló rakétákat - egyik részlegük pedig a katonai felderítő műholdak felbocsátásban is érdekelt.
Az ilyen technológiákkal kapcsolatos ipari- és hadititkok elvesztését egyetlen állam sem engedheti meg magának - a berlini kormány azonban a Der Spiegel elemzése szerint még mindig nem mer vagy akar cselekedni, nehogy éket verjen a fontos kínai kapcsolatokba. Az ázsiai óriás ugyanis Németország harmadik legnagyobb export-piacának és Európán kívüli egyik legfontosabb politikai partnerének számít, ennek jelentősége pedig a jövőben csak tovább növekedhet.
Sok bába közt elvész az adat
A kínai dilemma miatt az illetékesek strucc-politikát folytatnak, amit a hatáskörök szétaprózása is elősegít. Németországban már 2 éve működik ún. Cyber Defense Center, de hivatalos hatáskör hiányában annak tucatnyi munkatársa alig végez többet, mint kormányzati víruskeresést. Az IT-biztonság ügyének rendezésére a keresztény-szocialisták (CSU) ugyan korábban beterjesztettek egy törvényjavaslatot, de az valószínűleg hamarabb áldozatul esik a minisztériumok közötti hatalmi harcnak, mint, hogy hatályba léphetne.
Eközben a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal szerint csak tavaly 1100, külföldi kémszervezetektől eredő digitális támadás érte Németország kormányzati szerveit. A védelmező szerepét azonban mégsem ők, hanem a külső hírszerzéssel foglalkozó, müncheni székhelyű BND ügynökség próbálja a leginkább elnyerni - azért, hogy egyetlen, a Kancellária hivatalnokainak közvetlen irányítása alatt álló kiber-szervezetbe vonhassák össze a most még szétszórt pénzügyi, műszaki és emberi erőforrásokat.
A német BND-nek kétségtelenül nagy tapasztalata van a digitális kémtevékenységben, mert már több mint 3000 esetben alkalmaztak ilyen célra ún. Bundestrojan programot. Ez az előélet bizonyára segítené a kívülről érkező hasonló fenyegetések felismerését és elhárítását - a nemzetközi együttműködésben azonban furcsa lenne, ha pont egy olyan szervezet emelne panaszt a Németország elleni hacker-támadások miatt, amely maga is mások gépeinek feltörésével van elfoglalva...
A hivatali civakodás ellenére a kiber-védelem terén Németország lépéskényszerbe került, mivel egyre növekszik a politikai és fejlett ipari célpontjaik ellen irányuló, célzott e-támadások száma. A Kancellári Hivatal, a Külügyi és a Gazdasági Minisztériumok, illetve a Zöld Párt hálózatán gyakran észlelnek fejlett trójai program-kártevők terjesztésére irányuló, általában e-mail alapú próbálkozásokat - különösen a G20 tanácskozásokat és a nemzetközi pénzügyi vagy energetikai témájú tárgyalásokat megelőző időszakokban.
Ehhez az illusztris társasághoz csatlakozott most négy újabb név a gazdaság szereplői közül. A Bayer gyógyszeripari vállalat és az EADS légügyi csoport mellett ugyanis a Thyssen-Krupp hadiipari és acél-óriáscég is masszív hálózati behatolás áldozatává vált - az utóbbi esetében amerikai kirendeltségén keresztül. A negyedik áldozat, egy fejlett technológiai cég kiléte titkos, mivel annak szinte teljes szellemi tőkéjét kimásolták a kínai hackerek és az esetre csak utólag, egy szövetséges ország titkosszolgálatától kapott tipp nyomán derült fény!
Azt senki sem mondja ki, hogy a hackerek pontosan milyen zsákmányt - talán tervrajzokat, aerodinamikai számításokat, költség-elemzéseket - vihettek magukkal a védett hálózatokról. Az EADS cég közleménye is csak "feltűnő, de megszokott vagy szabványos" támadásról (conspicuous yet standard attack) szól, de legalább az adattolvajok kilétét egyre bátrabban feszegeti a világsajtó, miután nyilvánosságra került a Mandiant info-biztonsági cég jelentése.
Programkártevőt panelből
A szakértők vádjai szerint évek óta a kínai állam szolgálatában álló, kantoni, pekingi és sanghaji illetőségű hackerek lopják szét (össze?) a fejlett világ tudományos és ipari szellemi tulajdonát. A nyomok leggyakrabban a kínai főváros Pudong kerületébe vezetnek, ahol egy 12 emeletes toronyházban települt a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg 61398-as számú alakulata - amely amerikai hírszerzési források szerint 2006. óta már legalább 141 vállalat digitális kifosztásával büszkélkedhet világszerte.
A Nyugat egyelőre nem tudja, hogy mit kezdjen ezekkel a kínai akciókkal, amelyekben a hazafias és katonai hackerek által végrehajtott gátlástalan feltörések a pekingi politikusok által kitartóan hajtogatott tagadással és a saját áldozat-szerep hangsúlyozásával párosulnak. Kína ma már túl fontos a világ-kereskedelem és a pénzügyek számára ahhoz, hogy egy Stuxnet típusú, de annál kiterjedtebben pusztító kiber-csapással tegyék helyre.
A netes kábeleiket sem lehet elvágni, mert ma már a cipőktől és ruháktól az elektromos, elektronikus kütyükig túl sok mindent 100%-ban Kína biztosít a fejlett világ vásárlói számára - ekkora volumenű kereskedelmet és szállítmányozást pedig off-line módszerekkel nem lehetne megszervezni.
Jogászokkal tele van a Jangce
Németországnak egyelőre marad a diplomáciai tiltakozás, de az is csak a hivatalos feljegyzésekből kimaradó módon, nehogy megsértsék a kínai felet. Az amerikaiak eközben elkezdték 400 ügyész elektronikus visszaélésekkel kapcsolatos továbbképzését - talán abban reménykedve, hogy a nemzetközi szabadalmi (polgári jogi) fellépéssel eltántoríthatják a lopott nyugati tudás felhasználásától az exportra dolgozó kínai vállalatokat.
Ennél komolyabb tevékenységre, vissza-hackelésre, a támadók kiber-infrastruktúráját is működésképtelenné tevő válaszcsapásra egy valódi szükséghelyzetben Amerika talán hajlandó lehet. Németország számára azonban a múltja megnehezíti, hogy egyáltalán fontolóra vegyen olyan, akár megalapozott válaszlépéseket, amelyek más országok elleni agresszív fellépésre irányulnak - ezért egyelőre hiába hangoztatja ilyen irányú terveit a BND ügynökség vezérkara.
Forrás: virushirado.hu
Kekszesdobozzal az adatlopás ellen
2013.05.09. 13:00 competitive intelligence
Számtalan
lehetséges módja van az
ipari kémkedés elleni védekezésnek,
az alábbi esetben egy meglehetősen érdekes módszerről van szó.
A
németországi Evonik vegyipari vállalat információbiztonsági
vezetőjének javaslatára a cég vezetőinek a fontosabb
megbeszélések előtt egy fémből készült kekszesdobozba kell
berakni okostelefonjaikat, így megakadályozva a készülékek
távolról történő manipulálását, lehallgatóeszközként
történő használatát és egyéb visszaéléseket. Andreas Blume,
a nevezett cég illetékese elsősorban a kínai hírszerzés
illegális adatszerzését próbálja ily módon megakadályozni. Az
okostelefonokban rejlő veszélyekről éppen tegnap írtunk egy
videóval megspékelt rövid posztot.
Első hallásra
nem lehet eldönteni, hogy egy forradalminak gondolt
információvédelmi eljárás vagy pedig - amúgy ötletetes -
gerillamarketing rejlik a hír mögött, valószínűleg az igazság
valahol félúton van.
Mindenképpen
dícséretes mind az okostelefonokban rejlő veszélyek felismerése,
mind a védekezés, ugyanakkor egyben kicsit megmosolyogtató is az
említett módszer.
Ha az a cél,
hogy a mobilokat ne lehessen használni sem rendeltetésüknek
megfelelően, sem attól eltérően, akkor akár kint is lehetne
hagyni őket mondjuk a titkárnőnél. Másik gyakran használt
módszer, hogy az információ szempontjából érzékeny
tárgyalásoknál egyszerűen kiveszik a telefonból az akkut és
látványosan mellé helyezik, mint tette ezt pl. a Mol-vezér egy
állítólag más okból érzékeny beszélgetés során. Így nem
áll fenn a veszélye, hogy a készülék tulajdonosának
távollétében a készülékhez esetleg illetéktelenek is
hozzáférnek. Szóval a kekszesdoboz működőképes, de azért
vannak ennél elegánsabb módszerek is, az előbb említetteken túl
például léteznek mobiltelefon blokkolók is,melyek használata
azonban nem mindig legális.
Képek forrása:
welt.de, brokerblog.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése