Találtam egy cikket az atom aknákról

Találtam egy cikket az atom aknákról

Köszönjük a szerzőnek a cikket.

Vendégposzt - Hírszerzési sikerek és bukták a hidegháborúban

Ma ismét új szerzőt köszönhetünk a Lemilen. Super 64 mai előadásának témája a hidegháború egy kevésbé ismert, de magyar vonatkozásokkal is bőven felszerelt hírszerzési eseménysora lesz. Az egyedi stílusú írásban minden megvan, amire csak vágyhatunk: szó lesz atom-aknákról, szovjetekről, amerikaiakról és persze a magyar hírszerzés eredményeiről és buktáiról is. Ráadásul a történet rengeteg morális kérdést vet fel, melyek mindmáig nem tisztázódtak, nem ülepedtek le.  

Ám az események elmesélése előtt érdemes pár szót ejteni a dolog hátteréről, előtörténetéről is. Ugorjunk is a hidegháború kellős közepére! A szó Super 64-é.

Ahogy a művelt amerikai kezdené канце-канцов, ott tartunk tehát, hogy a „Nyugat” rettegve várja az elkerülhetetlenül bekövetkező, mindent elsöprő szovjet támadást. A szovjetek persze ugyanezt teszik, csak ők (és a többi keleti blokkhoz tartozó ország) a nyugatiakat várják.

Nem elhanyagolható tényező, hogy a II. világháború tapasztalataiból eredően a szovjeteknek már attól a puszta gondolattól is égnek állt a haja, hogy esetleg a SzU-t egy, az 1941-eshez hasonló támadás éri és ismét saját területen kell hadat viselniük. Ugyanettől rettegtek a nyugati országok is, csak épp a szovjet invázióval kapcsolatban. Ám mivel félni és rettegni nem éppen kéjes érzés, mindenki azon agyalt, hogy hogyan lehetne elkerülni az ellenség támadásának bekövetkezését, illetve – ha ez nem lehetséges – hogyan lehetne azt gyorsan és hatékonyan megállítani, majd természetesen mocskosul elverni a gaz ellent; mégpedig úgy, hogy – azokkal ellentétben – lehetőleg túl is éljék az egyébként borítékolható atomháborút.

Amerikai barátainknak (jelzem, akkoriban nem egészen így emlegettük őket) szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a Szovjetunióban Kalinyingrádtól Petropavlovszk-Kamcsatszkijig egymásba érnek a tankok, melyek járó motorral várják a támadási parancsot. Főleg emiatt fájt hát a fejük: lelki szemeikkel már látták, amint ezek a konzervdobozok elözönlik Nyugat-Európát, menetből átgázolnak a Csatornán és vitorlát bontva megindulnak az USA keleti partjai felé... Nyilvánvalóvá vált számukra tehát, hogy ezeket meg kell állítani, de ez egészen egyszerűen képtelenségnek tűnt: hagyományos módszerekkel ez nem ment volna. Valami sokkal komolyabb dologra volt tehát szükség.

Tankok ellen a legegyszerűbb, leghatékonyabb és - nem utolsósorban - legolcsóbb dolog az akna, ez köztudott. De egy akna csak egy harckocsit tud hazavágni, márpedig az nem járható út, hogy Nyugat-Európa minden négyzetcentiméterére aknákat telepítsenek – figyelembe véve a szovjet tankok (a nyugat szerint végtelenhez konvergáló) számát. De mi van akkor, ha ötvözik az atomot és az aknát?

Nos, az ötletet tettek követték és nagyjából az 1950-es évek közepére ki is fejlesztették a W-7 (/ADM-B; kb. 1954-1967) típusjelzésű atomaknákat, melyeket később más (nem feltétlenül csak aknának szánt) típusok is követtek: W30 (1961–1966), W31 (1960–1965), W45 (1964–1984) és a W54 (1965–1989). Hatóerejük változó volt a céltól függően (0,01-től nagyjából 15 kt-ig) és később nem csak fixen telepített, hanem rakéta vagy löveg útján telepíthető/bevethető verziók is voltak közöttük. Nem beszélve a hordozható változatokról, melyeket az ellenség háta mögött vethettek volna be, például alagutak és egyéb fontosabb célpontok ellen, különleges egységek útján. Oh, igen: ezek az aknák így már nem voltak olyan olcsók...

  Az atomaknák lényege az volt, hogy a szovjet csapatok előtt felrobbantva őket akkora krátereket csinálnak, amelyeken a szovjet harckocsik nem képesek átkelni, illetve a sugárszennyezett területeket egyszerűen nem tudják kikerülni. Földrajzi okokból ezek telepítése Európában az NSZK-t és Olaszországot érintette, de a Koreai-félszigeten is sor került a telepítésükre.

A helyi lakosság véleményét persze sehol nem kérték ki – igaz, nem is balhézott az atomaknák miatt senki, mivel nem tudtak róluk. 

Ezeket a szerkezeteket persze nem úgy tették le, mint egy hagyományos harckocsi-aknát. Először is csináltak egy 10-20 méter mély, 1.5-2 m átmérőjű, teljesen kibetonozott silót (oroszul: kutat - lásd az alul lévő ábrán) ennek az aljára tették le a töltetet, majd a fedelet nemes egyszerűséggel visszabetonozták, majd húztak a tetejére legalább 2 méter földet (nyilván hogy Hans, a derék német gazda még véletlenül se bolygathassa a kütyüt – praktikusan ne is tudjon róla). Az így teljesen lezárt silóból csak a megfelelő kábelek jöttek ki, azok is nyilván rendesen elrejtve. Ezeken át lehetett élesíteni illetve robbantani a töltetet.

Emellett különféle közelítés-érzékelőket is elhelyeztek a siló közelében. Ezek a töltet élesítésekor kapcsolódtak be (tehát amikor nem robbantási, hanem csak élesítési parancsot kapott az eszköz). A közelítés-érzékelők is robbanthattak, de csak a beállított mennyiségű és minőségű ellenség érkezésekor, vagy épp annak áthaladása után.

Természetesen a siló belsejében is voltak érzékelők, melyek élesítéskor szintén bekapcsolódtak. Tehát a siló bármilyen bolygatása is automatikusan elindította volna a robbantást. Emiatt nem lehetett kiásni sem, így folyamatos fenyegetést jelentett egy esetleges támadó erőre nézve. Ennek fényében nyilvánvalónak tűnik, hogy az aknák pontos helye, felépítése és műszaki adatai mellett az élesítő-hatástalanító kódok is igen lényeges és titkos információnak számítottak.

Minden esetre ez a megoldás arra is lehetőséget teremtett, hogy a támadó szovjet csapatok egy részét átengedjék az aknazáron, és csak később robbantsanak: így a robbanások rengeteg támadót elpusztítottak volna, az átjutott csapatok nem jutottak volna támogatáshoz és utánpótláshoz, a később érkezők pedig elakadtak volna. Így lényegesen könnyebbnek tűnt megsemmisíteni a Nyugat-Európában megjelent, immáron kiszolgáltatott szovjeteket – akik példáján okulva a többiek nyilván visszafordulnak és lámpavasra húzzák a Központi Bizottságot.... Nem túl meglepő módon az atomaknák közelében lakott területek is voltak, de lássuk be: pár százezer vagy akár millió halott nem nagy ár a szovjet megszállás elkerülése érdekében – legalábbis a fentiek alapján ezt így gondolhatták az illetékesek.

Természetesen az atomaknazár távirányítású működtetésének volt még egy előnye: ez egyáltalán nem zárt ki egy NATO-támadást.

Gyengébbek és földönkívüliek kedvéért: ez nem azt jelenti, hogy a NATO támadni akart volna, hanem csak azt, hogy az atomaknák önmagukban nemzárták volna ki enne lehetőségét.

A szovjetek érthetetlen módon előbb vagy utóbb mindenről tudomást szereztek, ami csak a NATO-ban és annak környékén történt, így az atomaknák létezéséről is információhoz jutottak. Emiatt aztán a napokon belül megindítani kívánt „Sztálin elvtárs bosszúja hadművelet” előkészítését lefújták. (Állítólag – de ez az információ nem a szovjetektől származik, azt azért tegyük hozzá a rend kedvéért. Valóságtartalmáért felelősséget pedig nem vállal senki, én meg főleg nem.)

Akkor most evezzünk hazai vizekre, hogy a bevezetőnek értelmet adjunk.

A hidegháború idején a Magyar Népköztársaság a Varsói Szerződés kötelékébe tartozott és területén szovjet csapatok állomásoztak, a szovjet elvtársak pedig gyakorlatilag mindenről tudtak és mindenbe beleszóltak, amibe akartak.  Természetesen mindent belengett az internacionalizmus szelleme, a „Béketábor” tagjai nagyon szerették egymást – a Szovjetuniót pedig különösen –, valamint mindent megtettek egymásért: már amit az SzK(b)P KB „kért”. Ez a gyakorlatban úgy festett, hogy a SzU – mint már említettük, de nem győzzük hangsúlyozni – mindenről tudott, a többiek meg arról, amit a szovjetek jónak láttak. Vagyis: ha az NDK titkosszolgálata tudomást szerzett valamiről, akkor ezt tudták a szovjet szolgálatok is. Ha a szovjetek tudták meg ugyanezt, akkor alkalmasint a jelentéktelen hülyeségektől – rendkívül tapintatos módon – megkímélték a többieket.

Történt tehát, hogy 1974-ben Clyde Lee Conradot, az US Army V. hadtest 8. gépesített hadosztályának őrmesterét sikerült a magyar katonai hírszerzésnek, azaz a MNVK 2. CSF  -nek beszerveznie. Ezt a bravúrt az igen egyedi nevű Szabó Zoltán vitte véghez, aki 1956-ban hagyta el Magyarországot, majd az amerikai szárazföldi erőknél kezdett katonai karrierbe. (Amúgy nyugdíjba vonulása után, 1982-ben visszatért Magyarországra. Egyes elméletek szerint az USA-ban szervezte be őt a magyar felderítés még 1967-ben, de sokakban vannak kétségek efelől.) Tehát Szabó jól ismerte Conradot, aki vietnami veteránként nem volt már „zöldfülű” katona – tehát tudta, hogy mit vállal, amikor aláírta a beszervezéséről szóló nyilatkozatot. Kiképezték a tudnivalókra (részben Magyarországon), majd munkához is látott: 1974-től még csak „dolgozgatott”, de semmi „extrát” nem produkált, majd nagyjából 1978-tól kezdődően egyre jobb anyagokat szállított – amiért egyre jobban jutalmazták. (Igen, pénzről van szó.) 1979-ben ugyan visszahelyezték az USA-ba, de még ebben az évben saját kérésére visszatérhetett Európába, ahol tevékenységét korábbi helyén és beosztásában folytatta: a titkos anyagokat kezelő irodán.

Nos, Mr. Conrad szerette a pénzt, a magyar szolgálat meg értékelte neki az egyébként magyar szempontból nem elsődleges jelentőségű különféle minősítésű anyagokat, így meglehetősen „gyümölcsöző” kapcsolatot építettek ki.

A Magyar Néphadsereg esetleges műveleti tervei nem igazán érintették volna az NSZK területét,  márpedig az V. hadtest ott állomásozott, így a megszerzett anyagok is elsősorban erre vonatkoztak. A magyar katonák tervében viszont a Pó síkság, illetve a bécsi medencén át Linz - Passau megtekintése szerepelt.  Így aztán Conrad küldte az anyagokat, megkapta értük a zsöcit, a titkok meg szépen mentek Moszkvába.  

Az őrmester rendes ember volt annyiban, hogy nem csak magának akarta a sok pénzt. Pár kollégájának idővel megemlítette, hogy ismer valakit, aki hülye papírokért komoly összegeket fizet. Így aztán több amerikai katona is „alvállalkozásba” kezdett: ezerrel hordták a minősített anyagokat a magyar kémeknek és rajtuk keresztül a szovjeteknek.

Ha a magyar titkosszolgálatok számára nem is volt akkora értéke ezeknek az anyagoknak, a szovjeteket már sokkal jobban izgatta. Igencsak felcsillant a szemük, amikor a magyar társszolgálatok anyagai között a "Hóvirág" (majd 1980-tól "Havasi Gyopár") fedőnevű ügynök anyagaiban olyan érdektelen „hülyeségeket” olvashattak, mint például a már említett atomaknák pontos telepítési helyei és egyéb – mindenre kiterjedő, rendkívül részletes – adatai, dokumentációi és kódjai - fényképekkel is bőségesen illusztrálva. Ezen kívül szabályzatok, tervek, egyéb dokumentációk: minden, ami csak a titkos anyagokat kezelő irodán megtalálható volt és amelyek esetében az USA-ban senki nem örült volna annak, ha kiderül: a GRU-nál  (a szovjet katonai vezérkar saját titkosszolgálatánál: “Главное Разведoвательное Управление” – “Hírszerző Főigazgatóság” ) ezeket olvasgatják a reggeli vodka mellé. Pedig pontosan így történt, csak Joe bácsi emberei akkor ezt még nem tudták. Az anyagba belefeledkező szovjetek sem a falvédőről sétáltak le, így nem adták jelét annak, hogy a „zsákmány” mennyire értékes a számukra, pedig szent meggyőződésük volt, hogy megütötték a főnyereményt – és azt még nem is tudták, hogy ez legfeljebb csak a második legnagyobb, ami az ölükbe pottyan... Szóval az anyagokat tanulmányozva hümmögtek, a szájukat húzogatták és unottan tudakolták, hogy melyik hülye vette be ezeket a marhaságokat – aztán kértek még egy üveg vodkát, csillapítandó a kezük remegését.

 

Mint már tudjuk, az érintett amerikaiak a T-irodából – mondhatni – fénymásoló Rt.-t csináltak és minden jel arra mutatott, hogy ki kívánják préselni a Magyar Népköztársaságból annak minden valutatartalékát, egészen az utolsó lyukas centig. Mivel erre meg is volt az esélyük, az internacionalista segítségnyújtás jegyében a magyar vezetés Moszkvához fordult, hogy ugyan adjanak már pár dollárt a lelkes amerikaiak számára – mert az azért mindenkinek feltűnt, hogy az „értéktelen” anyagokat a szovjetek mázsaszám küldik haza és kirívóan durva ütemben szaporodnak egy-egy szállítmány után az összekötőkön a plecsnik… Moszkva cserébe kiosztott pár vállveregetést és zárásként azt is hozzátette, hogy „Csak így tovább!” - úgyhogy Conradékat továbbra is finanszírozni kellett, mégpedig a magyar valutatartalékból. A magyar vezetés értett a szép szóból: igaz, nem voltak valami lelkesek, mert az amerikaiak a végén már öten voltak...

Szóval a szovjetek ölébe pottyant az atomaknák telepítési helye. Mi történt ezután? Nagyon remélem, hogy a kérdés nem merül fel senkiben komolyan: azonnal szóljon, aki bármit is tud a III. világháború kitöréséről! Szóval a helyzet az, hogy oké, hogy a szovjetek ezen információ birtokában gyakorlatilag ott álltak a letolt gatyájú és éppen a bokájuk körül bíbelődő amerikaiak háta mögött, de nem hülyültek meg: nyilván csábító volt számukra a kínálkozó lehetőség, de nem támadtak. Úgy fest, sokakkal ellentétben ők nem hagytak ki a számításból olyan tényezőket, amelyek alapján nyilvánvaló volt, hogy a támadási parancs az emberiség legutolsó és egyben leghülyébb ötlete lett volna.

És mi volt az értelme ennek a hírszerzői sikernek magyar szempontból? Közvetlenül az égvilágon semmi – már az „internacionalista kötelezettségek” teljesítésén túl –, de közvetve mégis csak akadt némi haszna. Évente érkezett ugyanis a köszönőlevél Ivasutyin tábornoktól (GRU), amire remekül lehetett hivatkozni, amikor éppen újabb szovjet fegyverrendszereket és egyéb „hasznos holmikat” próbáltak rásózni Magyarországra – vagy éppen valamilyen más hülyeségbe kívánták volna belerángatni az országot: „Nincs ezekre szükség(ünk), mi ugyanis kiemelkedő és igen drága tevékenységet folytatunk a VSZ tagországai védelmében, olvassák csak el ezt!”
Lévén, hogy ezen holmikat nem ingyen adták volna a moszkvai elvtársak, így komoly összegeket spórolt az ország; ráadásul ezek a (végül be nem szerzett) technikák most – és kétségtelenül hosszú évek óta – úgyis a szabad ég alatt rohadnának valahol, kivonva a rendszerből, esetleg 6-os anya képében láthatnánk viszont őket.

A történteket értelmezhetnénk úgy is, hogy mindezek tulajdonképpen kiválóan mutatják, hogy egy kis ország kis szolgálata is érhet el nagy eredményeket; de ha nem így kívánjuk megközelíteni a dolgot, akkor a történet persze egészen mást mutat. Utóbbi véleményre helyezkedett egy bizonyosBelovai István alezredes a magyar katonai felderítésnél. Egy ideje a Tájékoztató Csoportnál szolgált, ahol elemezték, rendezgették a megszerzett információmorzsákat és így találkozott az egyébként szupertitkos Conrad-anyagokkal. Belovai saját bevallása szerint meggyőződött arról, hogy a NATO mit sem sejt arról, hogy a VSZ behozhatatlan előnyhöz jutott a NATO védelmi rendszerének alapos ismerete révén. Úgy vélte, az atomaknazár adatainak kiszivárgása a III. világháború felé sodorja a világot azzal, hogy a szovjetek azt gondolhatják: jó esélyük lenne a NATO-val szemben az európai háború megvívására. Ezt a háborút viszont meg kellett akadályoznia, ami azt jelentette, hogy tájékoztatnia kellett az amerikaiakat az információ-szivárgásról. Ennek bizony kockázatai is voltak, nem is csekélyek, így csak hosszas gondolkodás után, 1978. decemberében született meg benne az elhatározás – ám ekkor még nem volt lehetősége ennek végrehajtására. Három év múlva azonban Londonba került helyettes katonai attasénak, így a lehetőség 1982-ben maga kínálkozott.

Vagy igaz, vagy nem, de egyes források szerint Belovainak voltak olyan megnyilvánulásai, amelyek utaltak arra, amire készült. De ez inkább tűnik  propagandaszagú utólagos belemagyarázásnak, sem mint valóságnak. Kiküldtek volna 1982-ben az ellenséges katonai tömb egyik vezető országba katonai hírszerzőt, ha  hangoztatja, hogy dezertálni fog? Ezeket a vádakat magától értetődően maga Belovai is tagadja a „Fedőneve: Scorpion” c. könyvében. Végül is saját állítása szerint 1984-ben jelezte kapcsolatba lépési szándékát az USA londoni nagykövetségén dolgozó katonai attaséjának egy fogadáson, ahol "véletlenül" azonos liftbe szállt az amerikai attaséval és egy papírcetlit nyomott a kezébe. Végül aztán '84. május 19-én lépett ténylegesen kapcsolatba az „amerikai kormánnyal”. A kapcsolatfelvétel során Belovai tájékoztatta az amerikai hírszerzést a Conrad-csoport tevékenységéről: ugyan nem tudta, hogy kikről van szó, csak a fedőnevüket ismerte, de azt tudta, hogy milyen anyagokat adtak át. Az amerikaiakat ezek az információk gyorsan meggyőzték arról, hogy Belovai nem a levegőbe beszél. Mi több, egy másik hírszerzési forrás, egy bizonyos Vlagyimir Vasziljev őrnagy, a budapesti Szovjet Nagykövetség katonai attaséja (aki szintén kétkapura focizott) is tájékoztatta az amerikaiakat ugyanerről. Az ő főnöke, Krasznyikov ezredes volt ugyanis az összekötő a magyar és a szovjet titkosszolgálatok között, így neki is volt rálátása az anyagokra.

Az amerikaiak ennek hatására azonnal megkezdték az NSZK és Olaszország területén állomásozó amerikai egységeknél a minősített anyagok ellenőrzését, ami 1984 végén, 1985 elején a magyar hírszerzés számára is egyértelművé tette: baj van. Így aztán 1985 szeptemberében Conrad őrmester nyugdíjba ment, de az általa beszervezett kollégái (bajtársai, khmm...) folytatták a lelkes munkát. Conrad svájci számláján ekkor nagyjából több, mint 1 millió USD volt, mint a magyar nép „ajándéka”, de persze ennél sokkal többet keresett: a pénz jelentős részét viszont már elköltötte. Valószínűsíthető egyébként, hogy Conrad valamikor a csehszlovák szolgálatoknak is felajánlotta a szolgáltatásait, vagyis mohóvá vált, ami ebben a szakmában – mint sok másikban is – súlyos hiba az álmoskönyv szerint... Azt nem tudni, hogy a „csehszlovákoknak” mekkora szerepe volt a bukásában, de Belovai és Vasziljev információi biztosan nem használtak az üzletnek.

A „szivárgás” nem meglepő módon leginkább a szovjeteket foglalkoztatta, amihez váratlan segítséget kaptak, még annál is váratlanabb helyről. 1985 áprilisában, egy szép derűs tavaszi napon ugyanis egy fura alak sétált be a washingtoni Szovjet Nagykövetségre. Egy „referencia-összeállítást” adott át a rezidensnek, melyért szerény 50 ezer dollárt kért (ekkora összeg egy szerény listáért pofátlanul nagy összeg volt akkoriban), majd távozott. 

 

- Micsoda balfék, amatőr, ostoba provokáció! Amatőr amerikaiak! - gondolta a rezidentúra vezetője, de amikor belenézett az iratokba, csalódottan kellett magát emlékeztetnie, hogy a SzU sajnos ateista ország: ha nem így lenne, akkor ezért a listáért tutira szentté avatnák. Végül 2-3 üveg Stolichnaya megivása után intézkedett Moszkva értesítéséről. Két nap múlva a fura alak megkapta, amit kért, pedig a szovjetek már akkor sem voltak kapkodós idegbetegek – és nem mellékesen akkortájt még nem fürödtek a valutában. A fura amerikai ettől kezdve rendszeresen látogatta szovjet barátait és ezen alkalmakkor nem felejtette el, hogy a népek barátsága jegyében mindig adjon nekik pár szatyor ajándékot, melyet a szovjetek – szintén az amerikai-szovjet barátság jegyében, mi másért? - bőkezűen honoráltak is neki. Rendkívül bőkezűen...

1985. július 10-én, délután fél négy körül számos magyar elhárító a Budapest, XI. kerület Kővirágsor utcát figyelte árgus szemekkel. Arra vártak, hogy valaki rövidesen felbukkan és élete legkomolyabb hibáját követi majd el, de olyan komolyat, mint amikor Stirlitz egy ötkopejkást dobott a zenegépbe. Nem meglepő, hogy az elhárítók teljesen biztosra mentek: az információ egyenesen Moszkvából érkezett. Egy alternetív teória szerint a magyar kémelhárítás figyelt fel Belovaira egy rutineljárásuk kapcsán.... Majd elolvassuk, ha megszűnik az akta minősítése, nem igaz?Szóval az elhárítók helyre, tétre, befutóra tudták, hogy hol és mit kell figyelniük. A várakozásoknak megfelelően a csapdába be is sétált a célszemély, a Londonból nemrég hazatért Belovai alezredes személyében, aki a megadott lámpaoszlopnál lévő kőrakás között a CIA által részére hagyott konténert kezdte keresgélni. Emlékiratai szerint kiszúrta ugyan az elhárítás egyik vagy akár két emberét is, de úgy döntött, hogy mivel úgyis mindenképpen megtalálnák őt, felveszi a konténert. (Annyit már itt meg kell jegyezzünk, hogy az ilyen magatartás nem általánosan elterjedt a hírszerzők között, bár maga a manőver széles körben ismert és mindenütt ugyanaz a neve: öngyilkosság) Belovait tehát különösebb erőfeszítés nélkül tetten érték az elhárítók. Nem túl nagy meglepetésre a konténerből kisüsti és zsíros kenyér helyett egy szokványos, a CIA által összeállított „ügynökcsomag” került elő: vannak dolgok, amelyeket nem leh

et megmagyarázni...

Rutinosabbakban nyilván azonnal felmerül a kérdés, hogy a „3P” (lásd. pénz, pia és p**a) közül vajon melyik lehetett a háttérben. Amennyire tudni lehet, ezt a részt senki nem feszegeti, bár maga Belovai István sem tagadta, hogy átvett 2000 (kétezer) angol fontot. Igaz, állítása szerint ebből egy hét múlva 1500 fontot visszaadott, mert nem volt rá szüksége, a maradék 500 pedig még egy év múlva, letartóztatásakor is megvolt - ezt elfogása után elkobozták tőle.

Belovai István következetesen tartotta magát ahhoz, hogy amit tett, azzal csakis a III. világháborúnak egy szovjet támadás miatt küszöbön álló kitörését kívánta megakadályozni, ennek megfelelően pedig a NATO első magyar katonája volt. Ezt azért nyugodtan tekinthetjük életszerűtlennek, ugyanis ha ez így volt, minek ment felvenni a konténert (az amerikaiak értesítése után!) a Kővirágsor utcába? Kellett egy nehezék az íróasztalára, vagy be akarta vinni a munkahelyére, hogy aszondja: "Nézzétek elvtársak, milyen trükkös izékkel dógozik az ellenség!" ?

Az vitatható, hogy Magyarországnak mennyire  ártott, de tényleges gondolatait és indítékait rajta kívül nem ismerhette senki. Van viszont három dolog, ami tényként kezelhető a téma kapcsán:

1. Belovai a magyar hírszerzés birtokába került amerikai anyagokat ismerte, a szovjet terveket nem.
2. A hidegháború alapját a kölcsönös elrettentés egyensúlya jelentette, így – az atomaknák létezésének is tudatában – a szovjetek nyilvánvalóan tudatában voltak annak is, hogy a NATO nem félne atomfegyvert bevetni akár saját területen is, ha megtámadnák őket - és ez természetesen nem csak atomaknákat jelentett volna.
3. Belovai 1978-ban döntötte el, hogy tájékoztatja az amerikaiakat (vagyis ekkor már biztosan - bizonyos ideje - már tudott a Conradék által szállított dokumentumok létezéséről és tartalmáról), de erre csak 1984. májusában nyílt lehetősége, vagyis a szovjeteknek legalább 6 éve lett volna arra, hogy támadjanak: mint tudjuk, nem éltek a lehetőséggel – bármi is volt az oka.

Ám az amerikai elhárítók sem tétlenkedtek, a Belovai által (is) adott információ lassan meghozta gyümölcsét: 1988. augusztus 23-án Conrad őrmestert letartóztatták Németországban és tettéért életfogytiglant kapott (a börtönben halt meg 1998. január 8-án). Később társai is követték, azaz a fénymásoló Rt. idővel Zrt.-vé alakult: Roderick James Ramsay őrmestert az FBI 1990. június 8-án tartóztatta le Tampában, jutalma 36 év. Jeffrey S. Rondeau főtörzsőrmester 1992. október 22-én jutott az előzőek sorsára: 18 év börtönnel jutalmazták tevékenységét. Jeff E. Gregory főtörzsőrmester 1993. április 15-én szintén „így járt”, 18 év börtön várt rá. Kelly Therese Warrent pedig 1997. június 10-én tartóztatták le, ő 25 évet kapott. Tíz év alatt csak a végére értek egy kémcsoportnak… nem szakadtak meg az amerikai elhárítók – de ez egy ilyen szakma. Conrad beszervezője, Szabó Zoltán időközben elhagyta Magyarországot és Ausztriába települt: hibázott. Az osztrákoktól kémtevékenységéért felfüggesztett börtönbüntetést kapott, vagyis meglehetősen olcsón megúszta.

Lebukott továbbá a Conradék által szállított anyagokat Magyarországra juttató testvérpár is, Kercsik Sándor és Imre. Őket valószínűleg a magyar katonai hírszerzés telepítette Svédországba, ahol – mivel nem Svédország ellen kémkedtek és beismerő vallomást tettek – másfél évvel megúszták a kalandot. Nem mellékesen az aktív időszakuk alatt legkevesebb 40(!) futárutat teljesítettek, ebből is látható, hogy Conradék komolyan kitettek magukért.

Belovai István első és másodfokon is életfogytiglant kapott, pedig igencsak komoly esélye volt arra, hogy a tettéért az életével fizessen. 1990. szeptemberében ugyan kegyelmet kapott és próbaidővel szabadult, de az ítélet maradt. Ugyanezen év decemberében az Egyesült Államokba távozott, ahol több elismerést is átvehetett. 2009. november 6-án hunyt el Denverben. Haláláig küzdött rehabilitációjáért, eredménytelenül - pedig Magyarországon is sokan kiálltak mellette. Ám érdekes módon az amerikaiak nem voltak hajlandóak semmiféle nyomásgyakorlásra a rehabilitálása érdekében az éppen aktuális magyar kormánynál... Ügye 2015-ig lett titkosítva, rövidesen tehát sok minden kiderülhet még...

Így történt az eset. Az biztos, hogy a magyar felderítés nagyot alkotott, hiszen a NATO egyik legféltettebb, ha ugyan nem A legféltettebb titkát szerezte meg. Az már nem olyan egyszerű, hogy a történetben ki áll a jó és ki a rossz oldalon? Kívánunk-e erről dönteni?  Conradékat nem lehet nem árulóknak nevezni és ez a washingtoni Szovjet Nagykövetségre besétáló figurára is igaz. Vélhetően még a szovjetek is így tekintettek rájuk, bármennyire is hasznos volt számukra a tevékenységük. Belovai alezredes és Vasziljev őrnagy esetében már azt is mérlegelni lehet, hogy a jó oldalon álltak-e, illetve, hogy valóban jó és nemes szándékok vezérelték-e őket vagy más volt a háttérben. Én a magam részéről nem kívánok a kérdésben állást foglalni (bár véleményem természetesen van), a történet azonban híres és egyben érdekes. Több egymásnak ellentmondó (bér)könyv is született a témában, miközben tisztábban csak a titkos iratok feloldása után fogunk látni. Ám a téma így is elgondolkodtató és a blogra kívánkozik.

(A képen a Belovai Istvánról készült egyik utolsó fotó).

A témával kapcsolatban még érdemes lehet megnézni ezt a filmet:  http://tdyweb2.wbteam.com/Belovai.htm
Aki nem szereti, ha (jelen esetben idézőjelesen) felizgatják és úgy hagyják, az ne olvasson tovább:

Nem Belovai volt az egyetlen áldozat: 1985-től kezdődően a CIA egy rendkívül speciális járvány kitörését észlelte, ami Kelet-Európában, illetve a Szovjetunióban pusztított és – milyen érdekes – szinte kizárólag az ügynökeik között. Meglehetősen rövid idő alatt összesen vagy 150 emberüket veszítették el, csak alig néhánynak sikerült – még a járvány kitörésének kezdetén – lelécelnie. A többi soha többet nem jelentkezett: köztük volt Vlagyimir Vasziljev őrnagy is, aki 1986 nyarán távozott az élők sorából. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a Lubjankában...

Tehát még mielőtt a szovjet rendszer összedőlt volna, az amerikaiak - ügynökök hiányában - újra letolt gatyával találták magukat: deja vu... Öröm az ürömben, hogy a Szovjetunió ekkorra már recsegett-ropogott, így egy esetleges támadás veszélye az idő múlásával egyre kisebb lett, legalábbis elméletben.

Folytatjuk...

[Köszönet Zig Zag-nak, Jockey11-nek és Papírzsepinek a segítségért.]

Ügynök ügy - Elismerő nyilatkozat (frissítve)

2011.07.18/Simon Károly Balatonfüred egykori polgármestere ígéretével ellentétben egyelőre mégsem nyilatkozik a Füred TV-nek beszervezésének körülményeiről illetve ügynöki tevékenységéről. Hétfőn azonban egy elismerő nyilatkozatot juttatott el szerkesztőségünkbe, ezt közöljük.

"Tisztelt Érintettek! Elismerem, hogy a nyilvánosságra hozott ügynöki múltam igaz. A napvilágot látott dokumentumok valósak és ezennel kívánok minden érintettől őszinte elnézést és bocsánatot kérni. Annak idején 1990-ben hibásan döntöttem úgy, hogy a közéletben kívánok szerepelni és dolgozni, ezen tevékenységemből származó minden kitüntetésemről és funkciómról lemondok.

A történteket ugyan tiszta szívből megbántam és sajnálom, de nem tudok már változtatni.

A lelkiismeretemmel saját magamnak kell szembenéznem.

Tisztelettel: Simon Károly" (Eredeti példány alább csatolva.)

Korábbi hírünk

Simon Károly a város első szabadon választott polgármestere lemond díszpolgári címéről, elismerve ezzel, hogy a nyilvánosságra hozott ügynök múltja igaz. A napokban tette közzé egy internetes portál az erről szóló dokumentumokat. Megkérdeztük a város polgármesterét.

– Az ügy kirobbanásakor, még a múlt héten beszéltem erről Simon Károllyal, akkor még nem volt egyértelmű a helyzet, azonban e hét szerdán felkeresett és elismerte, hogy az ügynök múltjáról szóló nyilvánosságra került információk igazak – fogalmazott dr. Bóka István.

Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz a díszpolgári címmel, a polgármester elmondta: e hét szerdán Simon Károly bejelentette nekem, hogy lemond a díszpolgári címéről, amit elfogadtam s erről hivatalosan is tájékoztatom a képviselő- testületet. Nagyon szomorú és csalódott vagyok. Mellesleg furcsállom, hogy azokat, akiket akkor belekényszerítettek egy rendszerbe, most megbélyegezzük, akik azonban azt a rendszert működtették, még mindig szabadon mászkálhatnak – mondta Bóka István.

A kuruc.info internetes portál tette közzé néhány napja Simon Károly ügynök múltját bizonyító dokumentumokat, annak apropóján, hogy a Duna Televízióban egy korábban készült portré filmet tűztek műsorra, amelyben mint közismert vitorlázót mutatták be.

Simon Károlyt (1932, Balatonarács) Sulyok Péter fedőnéven 1961-ben szervezte be a BM, két és fél éven át dolgozott ügynökként. A válogatott vitorlázót, a balatonfüredi hajógyár egykori főmérnökét, a város 1990 utáni polgármesterét 2008-ban Füred díszpolgárává avatták.

Az ügynök múltjáról szóló hírt Simon Károly kérdésünkre megerősítette, hozzátéve, önszántából döntött a díszpolgári cím visszaadásáról. Erről és beszervezésének körülményeiről hétfőn nyilatkozik a Füred tv-nek, amelyet itt a honlapon is közlünk majd.

A balatonfured.hu oldal megtalálható a Facebookon is, klikkeljen ide, lájkoljon minket, így új híreinkről azonnal értesülhet!

balatonfured.hu

Az_ember, aki észnél volt I-II.

2012.04.16. 05:59 Jockey11

Katonák! – mondják sokszor a civilek, alig leplezett lenézéssel a hangjukban. Bikkfa nyelven beszélő, bikkfa fejű katonák, akik csak ahhoz értenek, hogy a parancsokat gondolkodás nélkül végrehajtsák, mert erre vannak idomítva attól fogva, hogy katonának állnak, születnek, vagy hurcolják el őket. Katonák, akiknek bármely hadászati vagy harcászati baklövése oly nyilvánvalóan elkerülhető lett volna, ha először elolvasták volna az adott baklövésről írt (és legtöbbször kellően alapos civilek keze nyomát viselő) történelemkönyveket. Azonban a történelem – sokkal jobb humorérzékkel rendelkezvén, mint a történetírók – időnként pont a bikkfa fejű katonák kezébe helyezi a világ sorsát. És bár ilyeneket bármely korban, bármely oldalon találunk szép számmal, engedve érdeklődésem fősodrának, én a hidegháború szovjet történelméből választottam ki két oroszt.

I.

Vaszilij Alekszandrovics Arhipov 1926. január 30-án Zvorkijban született, nem messze Moszkvától. 1942-ben a leningrádi haditengerészeti szakiskola 10. osztályába járt, amikor a német támadás miatt az intézményt először Omszkba evakuálták, de ’42 decembere már Vlagyivosztokban, a csendes-óceáni haditengerészeti főiskola előkészítő évfolyamán találta.   1945-ben az akkor másodéves Arhipov még részt vett a második világégés egyik utolsó felvonásában: a japán elleni hadműveletek idején aknaszedőkön szolgált; majd a háború befejezése után átvezényelték a kaszpi-tengeri haditengerészeti főiskolára Bakuba, melyet 1947-ben végzett el. ’51-ben tengeralattjáró aknarakó-, és torpedótiszti képesítést szerezett és ettől kezdve élete összefonódott a fegyvernemmel.    

A legkülönfélébb beosztásokban szolgált, mire – 1961 nyarán – a már általunk is „megénekelt” K-19-re került, kapitány-helyettesként. (A szovjet terminológia alapján: Zatyejev kapitány dublőrje volt.) A Wikipédia (főként az orosz nyelvű változat) szerint az ominózus reaktor-balesetet követően néhány tiszt azt követelte Zatyejevtől, hogy süllyesszék el a Hirosimát és szálljanak partra a Jan Mayen-szigeten. Hogy az esetleges zendülést megelőzze, a kapitány utasításba adta a fedélzeten lévő kézifegyverek vízbedobását, a hozzá hű tiszteknek – köztük Arhipov másodosztályú kapitánynak – viszont kiosztatta a pisztolyaikat. Hogy mindez valóban így történt az kétséges, és nemcsak azért, mert ez az epizód a K-19-es minden hivatalos és nem hivatalos történetéből hiányzik, hanem azért is, mert Szverbilov kapitány (a bajba jutottak segítségére elsőnek érkező SZ-270 tengeralattjáró parancsnoka) szerint a legénység szolgálati fegyvereit – a személyes holmijuk nagy részével együtt – az evakuálásukkor voltak kénytelenek a tengerbe dobni, annyira sugárszennyezetté váltak a baleset során. Ami biztos, hogy Arhipov is komoly sugárfertőzést szedett össze, de ’61 decemberében már a szovjet Északi-flotta 69-es tengeralattjáró flottillájának törzsfőnöki beosztásába nevezték ki.Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Oroszország legkeletibb tartománya: a 737.000 km² területű, de mindössze 50.000 fő népességű Csukot Autonóm Körzet nem a világ közepe. A tartományi központ: Anadir(címere itt oldalt) sem kapott volna soha komolyabb nyilvánosságot, ha 1962. október 14-én Richard Heyser őrnagy U-2-jével Kuba felett repülve nem készített volna pár fotót, melyeken a szovjetek villantottak. No, nem első-, vagy másodlagos nemi jegyeket, hanem néhány SS-4-es rakétát. (Mondjuk az is igaz, hogy az államok hatalmi játszmáiban a férfi nemi szervek és az atomrakéták között sok a párhuzam.) Egy szó, mint száz: a szovjet Anadir-hadművelet lelepleződött, és kitört a kubai rakétaválság.   

Még mielőtt azonban a kínos fotók elkészültek volna, az orosz hadvezetés nekilátott az Anadir egyik részműveletének: aKámának. Ennek keretében 7 darab Golf-osztályú, dízel-elektromos rakétahordozó tengeralattjárót telepítettek volna a kubai partokhoz, megerősítendő az USA-t fenyegető erőket. Hogy ezek útját biztosítsák, elindítottak egy négy dízel-elektromos (Foxtrott-osztályú) vadász-tengeralattjáróból álló flottillát Kubába. A Valentyin Grigorjevics Szavickijmásodosztályú kapitány irányítása alatt álló B-59 hadrendi számú hajón – mint rangidős tiszt – velük tartott a magasabb egység törzsfőnöke: Arhipov is. Indulás előtt még a tisztekkel is csak annyit közöltek, hogy hosszabb küldetésre készüljenek, valahova az Atlanti-óceánon, amiből a legénység 99%-ig biztosra tippelte Kubát. Az indulás előtti napon a B-59-re felpakoltak még egy «ОСНАЗ», magyarul: rádió-felderítő egységet (parancsnoka: Orlov százados, még szerephez jut történetünkben), akiket nem fogadott kitörő lelkesedés az amúgy is zsúfolt fedélzeten. Az осназ-nál azonban nagyobb aggodalmat keltett, hogy az utolsó pillanatban minden hajó fegyverzetét kiegészítették két-két, nukleáris robbanófejjel szerelt torpedóval. Ezek korántsem voltak szokásosak a Foxtrottokon, és a négy hajóból addig csak a B-130-as számú vett részt éleslövészeten ilyennel. A kérdésre, hogy mi az atomtorpedókra vonatkozó utasítás, a flottaparancsnokság azt közölte, hogy ezeket bevetni csak Moszkva parancsára, vagy a hajót közvetlenül ért támadás elhárítására lehet.A négy hajó végül 1962. október 01-én futott ki Poljárnijból, és kezdete meg hosszú útját a szigetországi Puerto Marielbe, ahova eredetileg november 1-én kellett volna befutniuk. A NATO viszont korábban, pont azért, hogy az oroszok ne sunnyogjanak észrevétlen az atlanti térségben,három tengeralattjáró-felderítő zónát is felállított. Az első aSpicbergák  Spitzbergák  (Svalbard) és Norvégia északi partjai között volt, a második Grönlandtól (Izlandon és a Feröer-szigeteken át) egészen Nagy-Britannia északi partjaiig húzódott, míg a harmadik (legszigorúbban őrzöttet) Új-Fundland és az Azori-szigetek között jelölték ki. Mivel ezeken a területeken tengeralattjáró-elhárító repülők és hajók járőröztek folyamatosan, most jól jött, hogy az addig szívből utált rádió-felderítők a NATO-egységek óránkénti helyzetjelentései alapján pontosítani tudták azok koordinátáit, és segítettek őket elkerülni.                                          

Az utolsó zóna leküzdésében segítségükre volt egy többnapos igazi atlanti vihar is, és mivel a Foxtrottok nem tudtak végig a mélyben maradni, a felszínen úszó tengeralattjárók meg nem a nyílt tengeri stabilitásukról közismertek, ez megszedte a maga árát orosz oldalról is. A sorozatos meghibásodások jelentették a kisebb gondot még akkor is, ha például a B-130-as három dízel-motorja közül kettő végleg felmondta a szolgálatot. Nagyobb probléma volt, hogy gyakorlatilag az egész legénység tengeribeteg lett, és mire október 18-án elérték a Bermuda-háromszöget a folyamatos táplálék és folyadékveszteségtől teljesen kimerültek. A Sargasso-tenger megnyugvást hozhatott volna, ha a víz nem lett volna 30 fokos. Az orosz tengeralattjárókon nem volt semmilyen légkondicionálás, a fedélzeti berendezések (és az emberek) által termelt hőt nem volt hova elvezetni, így a belső hőmérséklet hamar meghaladta a 40-50 fokot is.         

Október 20-án aztán a helyzetük tovább romlott. Moszkva – amely addig sem tartotta fontosnak megosztani a hajózókkal a hírt, miszerint Kubában „helyzet van” – ekkor is csak annyit adott utasításba, hogy ne közelítsék meg a célkikötőt, hanem járőrözzenek a körzetben. Hogy Arhipovék nem maradtak teljesen vakon a szituban, az megint csak Orlov rádiósainak volt köszönhető, akik nemcsak a példátlan amerikai flotta-mozgósításról közvetítettek híven, hanem (’Mit ad Isten… illetve hogy, hogy nem elvtársak’) belehallgattak az orosz nyelvű Amerika Hangjába is. Persze ez a tudás igen messze volt a részletes tájékoztatástól és instrukcióktól, amiket a flotta-főparancsnokságnak lett volna kutya kötelessége kiadni, de hát a dolgok már csak így mentek a nagy Szovjetunióban. A másik kínos meglepetés, ami október 20-án érte a B-59 legénységét, azok az utolsó felmerülésük hajszálpontos koordinátái voltak, melyeket egy szárazföldi állomás közölt rádión az egyik repülővel. Az orosz tengerészek ekkor szembesültek először a kiépülő amerikai hidrofonrendszerrel, amely akkora meglepetést okozott, hogy elkezdték keresni a kémet a hajón. Mindenesetre az erőviszonyok nem a négy Foxtrott oldalán álltak és csak idő kérdése volt, hogy az amerikai flotta rájuk találjon.                 

Október 26-án, az akkumulátorok felszíni töltése során ez be is következett. Hirtelen megjelent felettük egy Lockheed P-3 Orion tengeralattjáró-vadász, és hiába merültek le azonnal (70%-ig töltött akksikkal), a géphez hamarosan csatlakozott a USS Randolph (CVS-15)  hordozó és 11 rombolóból álló kísérete, melyek rátapadtak a B-59-re. Két napos bújócska vette kezdetét, melyben az oroszok a víz alatt próbálták meg lerázni felszíni üldözőiket, mindhiába. Közben a nemzetközi helyzet is fokozódott: 27-én egy Antonyec nevű Dvina-ütegparancsnok az egymásnak ellentmondó utasításokon úgy lesz úrrá, hogy lelövi a kubai légtérbe berepülő U-2-est. Persze Arhipovék minderről semmit sem tudnak, és Szavickíj kapitányban megfogalmazódik a szörnyű gyanú: lehet, hogy odafenn már dúl a háború, ők meg itt menekülnek. Hogy a jókedv teljes legyen: üldözés közben az amerikaiak gyakorló mélytengeri bombákat és hanggránátokat szórnak az oroszokra, amik ugyan a hajótestben nem tesznek kárt, a legénység pszichéjében annál inkább. 28-án aztán a menekülőknek nem marad más választásuk: ha nem merülnek fel azonnal és váltanak dízelre, az akkumulátorokban annyi energia sem marad, hogy a fegyvereket működtessék. Ha viszont már háború van, akkor a felmerülés az azonnali halált jelenheti. Nem nagyon lehet csodálkozni azon, hogy ebben a helyzetben Szavickijnál elszakad a cérna, és felmerülés előtt kiadja a parancsot az egyik atomtorpedó betöltésére. A legénységének csak annyit mond:

„Most odabaszunk nekik! Megdöglünk mi is, de a flottát szégyenben nem hagyjuk!”

1962. október 28-án hajnali 5 óra 12 perckor tehát a B-59 egy éles nukleáris torpedóval az egyik elülső vetőcsövében emelkedik felszínre az amerikai hadihajók gyűrűjében. Szépen kivilágított színpadra érkezik: körülötte a 11 romboló, kicsit odébb a Randolph, az égen vagy fél tucat repülőgép és helikopter köröz, minden reflektor a szovjet hajóra irányítva. (Innentől kezdve a történteknek számos változata ismert, de a magam részéről maradnék annál, amit később Arhipov mesélt a barátainak. Ez ugyanis a legbanálisabb és ezért a leghihetőbb) Felemelkedés után hárman mennek fel a toronyba: Szavickij, a jelzőtiszt és Arhipov. A repülők közül hirtelen kiválik kettő, és nagy kaliberű ikercsövű fegyveréből tüzet nyit. Az egyik sorozat az orosz tengeralattjáróval párhuzamosan, úgy 50-100 méterrel mellette, a másik keresztben a hajó előtt veri fel a vizet. Szavickij káromkodik egy cifrát és lecsúszik a létrán, hogy kiadja a tűzparancsot, amíg nem késő. Nyomában a jelzőtiszt, aki nagy igyekezetében gyakorlatilag ráesik parancsnokára és leveri a lábáról. Mikor feltápászkodnak Arhipov feje jelenik meg a búvónyílásban, ahogy lefelé ordít:

- Valentyin Grigorjevics! Az egyik romboló fényjeleket ad le! Szerintem kérdezni akarnak valamit!

- Egy lófaszt akarnak ezek, nem kérdezni! Ezek lőnek ránk, nem kérdeznek!

- Nem ránk lőnek, hanem mellénk! Provokálni akarnak! Valik! Gyertek vissza és válaszoljunk!

Szavickij vesz két-három nagy levegőt, még káromkodik egy kicsit, de visszamászik a beijedt jelzőtiszttel a nyomában. Hamar kiderítik, hogy hajó hovatartozását kérdezik a jenkik, amire válaszolnak, majd – hogy véletlenül se legyen félreértés – nem a haditengerészeti, hanem a sarló-kalapácsos szovjet zászlót húzzák fel. A hajónapló szerint a két gép még 11 percen át zavarog, időnként megeresztve egy-egy sorozatot, amit csak az oroszoknak „a provokáció azonnali beszüntetésére vonatkozó ismételt felszólítására” hagynak abba.       

Közben megjött Moszkva újabb utasítása is: fordítsanak hátat Kubának, és foglaljanak el új pozíciót Új-Fundlandtól keletre. Az amerikaiak a visszaúton is elkísérték a tengeralattjárót, igaz egyre fogyatkozó számban: először a Randolphot hívták vissza Norfolkba, majd a rombolók is lassan elszállingóztak. Az oroszok azt állítják: két nappal később az utolsó kettőt már sikerült kicselezni és faképnél hagyni. Hogy így történt-e, vagy az amerikaiak unták meg a banánt: mindegy is…

Úgy egy hónappal később, már Moszkvában Andrej Grecskó marsall, honvédelmi miniszter-helyettes szó szerint jól leanyázott minden résztvevőt, hogy ha már olyan közel engedték magukhoz azokat az amerikai hajókat, akkor miért nem dobtak rájuk legalább kézigránátokat… Eltekintve viszont eme intelligens megnyilvánulástól: senkit nem hurcoltak meg a történtek miatt, igaz a kitüntetések is elmaradtak.

Ami Arhipovot illeti: ő előbb tengeralattjáró-raj-, majd flottillaparancsnokként szolgált, 1975-től pedig – ellen-, később altengernagyként – a régi, bakui főiskolájának parancsnoka lett. ’85-ben nyugdíjba vonult és 1999-ben bekövetkezett haláláig Moszkva mellett: Zseleznodarozsnijban élt. 2003-ban a Piero Guidi olasz művész által alapított „Angel’s People Community” a „Napjaink Angyalai” díjat adományozta poszthumusz Arhipovnak a „szélsőséges körülmények között tanúsított bátorságért, kitartásért és önuralomért”. 

 II.

1983 ősze az egyik legfeszültebb időszak volt a hidegháború történetében. Először is Reagan elnök vezetésével az amerikaiak bekeményítettek. Az SS-20-asok kelet-európai telepítésére válaszul megkezdték a Tomahawk cirkáló-, és Pershing II közép hatótávolságú rakéták nyugat-európai telepítését, és az addigi „kölcsönös megsemmisítés” doktrínája helyett egyre gyakrabban jelent meg az amerikai közbeszédben a „korlátozott atomháború”. Ezt erősítendő, Teller Edét reklámarcként használva látványos, de teljesen alaptalan kampányba kezdtek a kivitelezhető „Csillagháború” mellett, azt sugallva, hogy képesek lehetnek egy szovjet válaszcsapást kiiktatni.

Ezzel szemben a másik oldal szénája igen csehül állt. Az orosz felső vezetés tisztában volt vele, hogy nem képesek lépést tartani az amerikai katonai potenciállal, ráadásul a hadiipar aránytalanul nagy terhei kezdték megroppantani a gazdaságot. Komolyan féltek attól, hogy az ellenség már birtokában van azoknak az eszközöknek, melyekkel egy atomháborút képes a Szovjetunió egyoldalú elpusztításával megvívni. A félelmeket erősítették azok a hírszerzési jelentések is, melyek szerint a NATO novemberben „Able Archer 83” néven egész Nyugat-Európára kiterjedő vezetési gyakorlatot készült végrehajtani, és ennek keretében egy katonai konfliktus eszkalációját és a nukleáris csapást is szimulálni akarták.  Mindezek tetejébe a Szovjetunió teljhatalmú ura, Jurij Andropov veséi még februárban leálltak, és gyakorlatilag beköltözött a Moszkvai Központi Kórházba.

A nemzetközi feszültség tovább nőtt, miután 1983. szeptember 1-én az oroszok az Ohotszki-tengerbe lőtték a koreai légitársaság KAL 007 jelzésű Boeing 747-esét, a gépen tartózkodó valamennyi utas és a teljes személyzet (269 ember) halálát okozva. A vezetés döntési impotenciáját jól mutatja, hogy a végzetes tűzparancs végrehajtására akkor került sor, amikor a gép már majdnem elhagyta (másodszor is!) a szovjet légteret.

Sztanyiszlav Jegrafovics Petrov – bár sokkal nagyobb hírnévre tett szert, mint Arhipov – életéről keveset tudni. Ami biztos, hogy 1983-ban (44 évesen) a szovjet honi légvédelem alezredesi rangú elemzőjeként dolgozott a korai rakéta előrejelző rendszerSzerpuhov-15 kódjelű központjában, úgy 85 km-re dél-nyugatra Moszkvától. A Szerpuhov-15 felelt az«ОКО» (szem) – műholdrendszertől, és a nagy hatótávolságú radaroktól (lásd.: Az Orosz HAARkály) érkező jelek értékeléséért, és egy esetleges amerikai rakétatámadás esetén a riasztásért. A ’80-as évek elején a ОКО-rendszer még szinte teljesen új volt és – ellentétben az amerikai megoldással – nem geostacionárius pályán lévő műholdakat használt, hanem az ún. molnija keringési pályát. Ezek a műholdak így nem a földfelszín adott pontja felett „álltak”, hanem az alábbi röppályát írták le:

Különbség volt még, hogy nagyfelbontású érzékelőik nem a felszínt, hanem az USA feletti horizontot figyelték, és a már 10-15 km magasságra emelkedő interkontinentális rakéták (ICBM-ek) hőképe indította be a riasztást. Hogy a röppályából fakadó hátrányokat kiküszöböljék, olyan távolságban követték egymást, hogy egyszerre legalább kettő rálásson az ellenségre.

Petrov nem volt kinevezett ügyeletes tiszt a Szerpuhov-15-ön, de havonta egy-két alkalommal ő is beugrott, mert a parancsnokság így tudta csak biztosítani az állandó váltások időszakos pihentetését. 1983. szeptember 25-én éjszaka is ezért került a parancsnoki bunkerba, mint ügyeletvezető. Tény, hogy az ügyeleti szolgálat nem a lázas tevékenység színtere volt: a kezelők rá-rápillantottak az előttük sorakozó rendszerállapot-monitorokra, meg a falon lévő hatalmas USA-térképre, majd csendben unatkoztak tovább.

Szeptember 26-án hajnali 4-kor viszont az idillnek a szirénák éles vijjogása vet véget. A képernyőkön vörösen pulzál a «СТАРТ» (indítás) felirat, a térképen kigyulladó lámpa pedig jelezi, hogy honnan indították a magányos Minuteman III-at. (Szinte minden riporter megkérdezi, de Petrov soha nem nevezi meg a „bűnös” támaszpontot. A jól értesültek Észak-Dakotát emlegetik, így két jelölt marad: Minot és Grand Forks, fejenként száz fölötti ICBM-mel.) Saját bevallása szerint főhősünknek legalább 15-20 másodpercébe telik mire az agya rebootol és eszébe jut, hogy melyik galaxisban van, meg hogy csinálnia kéne valamit. Márpedig gyorsan, mert ha az a kilőtt Minuteman a valóság, akkor 20, max. 25 perc múlva már potyogni is kezd az első három 350 kilotonnás töltet a Szovjetunióra (más célpont ugyebár szóba sem jön ekkortájt). Addig a fejeseknek még meg kell hozniuk a stratégiai döntést, majd beizzítani és elindítani a válaszcsapás rakétáit, amire a legjobb esetben is kéne összesen vagy 15 perc, úgyhogy a létező összes szabályzat és utasítás azt az igen egyszerű instrukciót adja, hogy az ügyeletes ilyen esetben ne tétovázzon, hanem azonnal nyomja meg az állomás rendszergombját. Ezzel elektronikus jelentést küld a hadászati rakétacsapatok operatív központjának a történtekről, amit ha szükséges a közvetlen távbeszélő vonalon még szóban kiegészíthet, és annyi: a labda innentől már nem az ő térfelén pattog.

Petrov azonban nem csapkodja a rendszergombot, hanem első bénultságából ébredve lázas ellenőrzésbe kezd: vizuális megerősítés – negatív (de lehet hogy a rakéta már elhagyta a műhold látóterét), rádiólokátoros megerősítés – negatív (de a kilövés helye jórészt kívül esik a radarok hatótávján, másrészt egy rakéta esetében az érzékenységük messze van a megbízhatótól). Ezt követően a stábbal kétszer lefuttatja a teljes rendszerdiagnosztikát, de semmi: a rendszer optimálisan működik, a kilövés valószínűsége: 2 (a legmagasabb érték), az idő meg telik, úgyhogy ideje lenne a gombbal foglalkozni. Ám ekkor Petrov olyat tesz, amit egy hasonló beosztású szovjet tiszttől kevesen várnának el: megszegi az összes létező szabályzatot, és a nagy piros helyett egy sokkal szerényebb külsejű «УДЛ» feliratú gombot nyom le. Hogy ez miért meglepő? Mert а kérdéses felirat az «удалить» orosz ige rövidítése, a gombot pedig a mai klaviatúrákon „Delete”-ként címkézik. A meglepő döntést pedig mindössze Petrov józan esze diktálja. Elemzőként száz százalékig biztos abban, hogy egy globális atomháború nem kezdődhet egyetlen rakétával, mert ennek nincs semmi értelme. Három töltettel ugyanis nem lehet kiiktatni a totális válaszcsapást, így a kezdeményező nagyhatalom csak a saját biztos pusztulását okozná.

Eltelik úgy másfél perc, a résztvevők pulzusa már majdnem lecsökken 180-ra, amikor az öntudatra ébredt Skynet még egyszer próbára teszi őket: ismét felsikoltanak a szirénák. Az 

indítás helye ugyanaz, minden ugyanaz: vizuális és lokátoros megerősítés nincs, a rendszer jól működik, a valószínűség 2. Nagy különbség viszont, hogy a képernyőkön már a «РАКЕТНОЕ НАПАДЕНИЕ» (rakétatámadás) felirat villog, a számítógépek szerint ugyanis további négy rakétát lőttek ki a Szovjetunióra. 15 töltet már nem kevés, az már tényleg lehet a háború kezdete, de Petrov nem hagyja magát letéríteni a választott útról. Egy igazi háborúban tucatjával kellene indítani a rakétákat, és az összes bázisról egyszerre: második alkalommal is törli a riasztást. Innentől már nincs más dolga csak várni úgy félórát, hogy kiderüljön benézte-e a szitut. Ha igen, akkor sincs nagy gond: felelősségre vonására már nem fog sor kerülni…   

26-án reggel aztán Votyincev vezérezredes a szovjet rakéta- és űrvédelmi csapatok parancsnoka melegen üdvözölte beosztottját – merthogy az emberek általában vidámak, ha nem 40 dkg radioaktív hamu alakjában ébrednek – és a legmagasabb elismerést ígérte neki. És mivel a tábornok szavatartó ember volt: Petrov megkapta a „Szovjetunió Hőse” kitüntetést, nem sokkal később ezredessé, majd 1990-es nyugdíjazásakor vezérőrnaggyá léptették elő. Nyugdíjas évei is aktívan telnek: az Orosz Föderáció Hadászati Rakétacsapatainál tevékenykedik szakértőként.

 

 Na jó, hagyjuk a hollywoodi kliséket, nem hülyítelek benneteket tovább!

Szóval az igaz, hogy Votyincev kezdetben igen hálás volt, de hamar eljött az idő, amikor a fejesek összedugták amijük volt, és maguktól is rájöttek, hogy kurva nagy blamázs történt, a csodálatos új rendszer hibája miatt majdnem kitört az utolsó háború. Nagyon nem kéne nagydobra verni a dolgot, de mit csináljanak Petrovval, akinek már beígértek mindenfélét? És ekkor valamelyiknek igazi kommunista ötlete támadt. Nem sokkal később a parancsnok újra hívatta az alezredest:

 - Petrov elvtárs! Azzal szeretném kezdeni, hogy Ön nagyon jó munkát végzett 26-ára virradóra, mint ügyeletes.

- Én csak igyekeztem legjobb tudásom szerint dönteni…

- Igen, igen, már elmondta. De a teljes képhez hozzátartozik még valami.

- Nem értem, tábornok elvtárs.

- Nos a részletes vizsgálat feltárta, hogy Ön elkövetett egy súlyos mulasztást. Erről az egészről egy sort sem írt be az ügyeleti naplóba.

- Tábornok elvtárs! Az adott helyzetben nem ez…

- Nézze! Én személy szerint megértem, hogy kisebb gondja is nagyobb volt, mint az ügyeleti napló, de azt Ön is beláthatja, hogy ez súlyos fegyelemsértés, ami mellett nem mehetnénk el szó nélkül! Minden személyes befolyásomat latba kellett vetnem, hogy az érdemei miatt tekintsenek el a fegyelmitől. Így lesz a legjobb magának is.

- Értettem, tábornok elvtárs! Kérek engedélyt lelépni!

Ilyen előzmények után Petrov, amint elérte a korhatárt (nem egész egy évvel később) beadta nyugdíjazási kérelmét. Nem marasztalták…

Utólag egyébként az derült ki, hogy a lemenő napnak a szokatlanul magas felhőzetről visszavert sugarai tévesztették meg a műhold érzékelőit, így később a rendszert teljesen átalakították, hogy hasonló hibák ne forduljanak elő.  Vajon az atomháború bekövetkezett volna, ha emberünk engedelmeskedve az utasításoknak minden teketóriázás nélkül lenyomja a rendszergombot? Természetesen nem lehet tudni, de az biztos, hogy a riasztás egy szétzilált, paranoid és végtelenül bizonytalan felső vezetés elé került volna a szovjet oldalon, ami soha nem jó kombináció, ha a világ sorsáról van szó.

Furcsa fintora az életnek, hogy annak a bizonyos szeptemberi éjszakának a történései éppen Votyincev ’90-es évek elején kiadott memoárjaiból váltak széles körben ismertté. Az amerikai  „Világ polgárainak társasága” (Association of World Citizens) előbb 2004-ben Moszkvában, majd 2006-ban a new yorki ENSZ-székházban a „World Citizen Award”-ot, és pénzdíjat adományozott Petrovnak „a katasztrófa elkerülésében játszott szerepéért”. 2006-ban dokumentumfilm is készül róla „A vörös gomb és az ember, aki megmentette a világot” (The Red Button and the Man Who Saved the World) címmel. 2011-ben Baden Badenben megosztva megkapta a Német Média-díjat, mint olyan személyiség, aki tetteivel jelentősen hozzájárult a békéhez. A vele készült számos interjúban Petrov mindmáig tagadja, hogy bármiféle hőstettet hajtott volna végre. Szerinte csak a dolgát végezte legjobb tudása szerint, és minden döntésében a józan paraszti ész vezette. Egy orosz blogger írta róla, amivel szerintem egyet lehet érteni:

„Nem tudom, hogy a fickó egy vérprofi volt-e, aki hideg fejjel mérlegelt, vagy csak egy ijedt ember, aki nem akarta a világ elpusztításának terhét magára venni, de nem is számít. Sztanyiszlav Jegrafovics! Köszönjük!”

CNN szakértők: atombombát robbantott volna a Holdon az USA

Az Egyesült Államok atombombát tervezett robbantani a Holdon a Szovjetunióval folytatott kíméletlen fegyverkezési versenyben az 50-es években. Az űr meghódításában akkor lemaradt Amerika a projektet, amely egészen konkrét formát öltött, végül levette a napirendről - írták a CNN biztonságpolitikai szakírói.

Az amerikai hírtévé birtokába jutott az A-119-es jelzésű több évtizeddel ezelőtti szupertitkos projekt dokumentációja, amely a Holdkutatási repülések tanulmánya címet viselte. Az ártatlannak tűnő elnevezés mögött egy az amerikai légierő által megrendelt tervjavaslat rejlett, amely azt taglalta, hogyan végezhetne Amerika atomrobbantást a Holdon?

Az ötlet 1958-ban fogant meg, abban az időszakban, amikor a világ két katonai szuperhatalma, az Egyesült Államok és a Szovjetunió nukleáris fegyverkezési hajszát folytatott egymással. Úgy tűnt, hogy ez a versengés évtizedekig elhúzódhat, és a két ország az atomháború küszöbére sodródik.

Az Egyesült Államok jelentős hátrányba került a Szovjetunióval szemben az űr meghódításában: a szovjetek 1957-ben felbocsátották a Szputnyik-1-et, az első műholdat. Az űreszköz világűrbe juttatásával megkezdődött az űrkorszak. Amerikának valami igazán nagy dobásra volt szüksége, hogy behozza lemaradását.

Ez a nagy dobás egyes elképzelések szerint egy atomrobbantás lett volna a Holdon. Ezáltal az Egyesült Államok újfent bizonyította volna elrettentő erejét úgy, hogy elkerülhető lett volna egy pusztító hatású robbantás a Földön - idézte fel az akkori megfontolásokat Leonard Reiffel, akit a projekt vezetőjévé jelöltek ki.

A most 85 éves fizikus chicagói otthonában a CNN-nek elmondta, hogy 1959-ben jelentést készített a Holdra tervezett atomrobbantásról. Akkori beszámolója szerint ezt a lépést tudományos, katonai és politikai érvek egyaránt indokolták.

Az atomrobbantás katonai következményei ijesztőek voltak. Reiffel jelentése szerint ez lett volna az első lépés az atomfegyverek űrbe telepítése felé vezető úton. A fizikus a CNN-nek kifejtette, katonai körökben akkoriban komolyan felmerült annak a lehetősége, hogy katonai eszközöket telepítsenek a Holdra. Egyebek mellett felvetődött, hogy atomfegyver-felbocsátó helyeket építsenek a Föld kísérőjére. Katonai stratégák úgy érveltek, hogy egy atomháború esetén, ha esetleg a Szovjetunió mérné az első csapást az Egyesült Államokra, megsemmisítve a válaszcsapás lehetőségét, akkor Washington a Holdról indíthatna nukleáris ellentámadást.

Reiffel rettenetes forgatókönyveknek nevezte ezeket az elképzeléseket, és hozzátette, remélhetőleg örökre a tudományos fantasztikum szintjén maradnak.

A fizikus elmagyarázta: az alapkoncepció az volt, hogy egy interkontinentális ballisztikus rakétát bocsátottak volna fel egy meg nem nevezett helyről. A rakéta 386 ezer kilométert haladva érte volna el a Hold felszínét, és az atomtöltet a becsapódáskor robbant volna fel. A projekt szakértői egy ugyanakkora méretű bombát terveztek feljuttatni a Holdra, mint amekkora a Little Boy, az 1945-ben Hirosimára ledobott atombomba volt.

Reiffel cáfolta azokat az értékeléseket, amelyek szerint egy ilyen detonáció szétrobbantotta volna a Holdat. A fizikus szerint ezek teljességgel téves becslések: "szinte mikroszkopikus, lényegében még a Földről teleszkóppal sem látható robbanás lett volna". Kitért arra, hogy a terv kidolgozásában több nagyszerű koponya is részt vett, Reiffel csapatának tagja volt például egy energikus posztgraduális diák, Carl Sagan, akiből később a világ egyik legismertebb csillagásza lett.

Az A-119-es projekt megvalósításával végül felhagytak. A fizikus úgy fogalmazott: "nem akartuk összekavarni a Hold természetes radioaktivitását további, a Földről származó radioaktív sugárzással".

A CNN ehhez hozzáfűzte: a Holdon történő atomrobbantás kiötlői nem voltak biztosak a terv megvalósíthatóságában, és az amerikai közvélemény jelentős negatív reakciójától tartottak sikertelenség esetén. "A projektnek nyoma veszett a Pentagon aktái között" - állapította meg Leonard Reiffel, hozzátéve, hogy szerinte nem ez lett volna a megfelelő válasz a fegyverkezési versenyben. Az amerikai légierő a CNN megkeresésére nem volt hajlandó kommentálni az A-119-es projektet.

Nem viszik Majakba

Eredetileg az oroszországi Majakba küldték volna egy bezárt német atomreaktor elhasznált fűtőelemeit, de Norbert Röttgen környezetvédelmi miniszter meggondolta magát arra hivatkozva, hogy az oroszok technikai feltételei nem egyeztethetőek össze a német elvárásokkal. A Drezdával szomszédos rossendorfi atomreaktort biztonsági okokból állították le és annak nukleáris hulladékát vitték volna Majakba. Mit lehet tudni erről a Majak nevű helyről és mi történik ott valójában. Mitől rettenhetett meg a német környezetvédelmi miniszter? Lássuk....(Csak erős idegzetűeknek. Kattintson a képre!)
Majak (oroszul: Маяк; teljes mai nevén Majak Termelési Szövetkezet; korábbi nevein: Kombinát-817, Bázis-10, Mengyelejev Állami Vegyiművek, PO 21, Majak Vegyi Kombinát) nukleáris fűtőanyag termelését és újrafeldolgozását végző üzem Oroszország Cseljabinszki területén, az ozjorszki lezárt közigazgatási egységben. 1994 előtt Ozjorszk várost Cseljabinszk-40, illetve Cseljabinszk-65 néven illették.Története
A Majak komplexum építésének munkálatai 1945 augusztusában kezdődtek. Az első, "A" jelű urándúsító reaktor teljes üzembe helyezésére 1948. június 19-én került sor. A cél a szovjet atomfegyverekhez szükséges plutónium előállítása volt. A reaktorban kapott dúsított uránt a telep radiokémiai üzemében radioaktív bomlástermékekkel együtt föloldották, majd az így nyert plutóniumot a metallurgiai-kémiai üzemben tisztították. 1949. április 29-ére gyűlt össze elegendő mennyiségű plutónium az első szovjet atombomba, az RDSZ-1 megépítéséhez. Az első után további öt reaktor épült 1950 és 1952 között.

Az 1960-as évek elején a vállalat radioaktív hulladékot feldolgozó és radioaktív izotópok előállítására alkalmas üzemek építésébe kezdett, s később a hulladékfeldolgozás és az izotópok előállítása váltak elsődleges feladataivá. A plutóniumtermelést a komplexum 1990-ben szüntette be.

A létesítmény összterülete meghaladja a 90 km²-t. Központja, a biztonsági zóna azonban a reaktorokkal együtt sem haladja meg az egy hektárt. A létesítmény egy része a föld alatt kapott helyet.

Az üzem fénykorában 17 000 embert foglalkoztatott. A területen ma a többek között egy újrafeldolgozó-létesítmény és hét atomreaktor található, közülük kettő üzemképes állapotban van ma is. A létesítmény ezen kívül rendelkezik egy atomhulladék-lerakóval is.

2003. január 1-jén az létesítmény üzemeit a lakossági tiltakozások miatt bezárták. A hulladék elhelyezésére szolgált szomszédos Karacsáj-tó ma a Föld legerősebben szennyezett helyei közé tartozik.Környezetszennyezése
A vegyi üzem fennállása alatt több baleset is történt, aminek következtében nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel. Ezek között említést érdemel az 1957-es Kizitim-tragédia, amely azzal véste be magát a nukleáris katasztrófák közé, hogy az okozott kár és nukleáris szennyezés felülmúlta a csernobili katasztrófát valamint a totális katasztrófába fulladt amerikai Castle Bravo kódnevű csendes-óceáni tesztrobbantást is.Vízszennyezés
A szovjet tervek a kezdetektől fogva mellőzték a radioaktív anyagokra vonatkozó biztonsági előírásokat és figyelmeztetéseket. Ezzel emberek tízezreit tették ki a radioaktivitás veszélyeinek. A Tecsa folyó vizét közvetlenül a reaktormagba vezették annak hűtésére, majd súlyosan szennyezett formában visszavezették a radioaktívvá vált hűtővizet a folyóba. A Tecsa egy 120 000 fős régió ivóvízbázisa, és egyébként az Ob folyóba ömlik. Ez és egy másik körülmény vezetett egy hosszan elnyúló szennyezéshez.

Később a szomszédos Karacsáj-tóba ömlesztették a hűtővizet. Egy 1968-as évi kiszáradáskor a Karacsáj-tóban leülepedett kiszáradt súlyosan szennyezett iszapot felkapta a szél és kb. 25 000 km²-nyi területen szétszórta radioaktív szennyeződésével együtt.A Kizitim-tragédia
A feldolgozási folyamat maradványa nem más mint savak és hasonló vegyszerek, melyek radioaktív nuklidokat nagy mennyiségben tartalmaznak. Ezeket a feldolgozáskor visszamaradó vegyületeket egy nagy tartályban gyűjtik össze.

A radioaktív bomlás miatt az anyagok hőt termelnek – ezért a tartályt folyamatosan hűteni kell. Miután az 1956-os évben az egyik ilyen 250 köbméteres lezárt tartály hűtővezetéke meglazult, majd a hűtés leállt, a tartály belső tartalma elkezdett kiszáradni. 1957. szeptember 29-én a kikristályosodott nitrátsók egy ellenőrző berendezés elektromos szikrájától berobbantak (tehát egy kémiai és nem egy nukleáris robbanás történt), így nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel: hosszú felezési idejű izotópok mint stroncium-90, cézium-137 és plutónium.

A robbanás olyan látványos volt, hogy szemtanúk vallomásai alapján még több száz kilométerről is látható volt és a korabeli szovjet hivatalos sajtó távoli villámlásként illetve északi fényként magyarázta. A robbanás által felszabadult radioaktív felhő 400 kilométerre észak-keleti irányba szállította a szennyezést. A katasztrófa következményeként körülbelül 1 millió Curie radioaktív anyag szabadult fel és szóródott-terült szét kb. 20 000 négyzetkilométernyi területen.Majak és Csernobil
A médiatájékoztatatás az 1986-os Csernobili atomkatasztrófa kapcsán sokkal szélesebb körűnek bizonyult, így többet tudunk róla ma, mint a Majak-balesetekről, és ezért Csernobilt nevezzük legtöbbször a „legsúlyosabb nukleáris katasztrófának”. Mivel a szennyezés az Urál régióira korlátozódott, így nem is volt a nyugat számára mérhető ezen balesetekből származó radioaktivitás. Egészen az utóbbi évekig a Majakban történt balesetekről nem értesülhetett a világ. Több információ csak Gorbacsov 1980-as évekbeli nyugat felé irányuló nyitása után vált elérhetővé. A kiáramlott radioaktív anyag tekintetében a majaki szennyezés 8•1017, illetve 4•1018 Bq, ami duplája a csernobili katasztrófának. A másik különbség, hogy míg Csernobilban a szennyezés jórészt helyi és regionális volt és a lakosságot jórészt evakuálták, addig Majakban a felhő nagy területen szórta szét a szennyeződést és a lakosságnak csak kis részét evakuálták és őket is több éven keresztül tartó kitelepítés formájában. Az akkori politikai és katonai vezetők nagyon kevés információt osztottak meg a lakossággal.Majak: kísérlet a lakosságon? 
Oroszország egyetlen kiégett fűtőelem újrahasznosító üzeme a Majak, amely a cseljabinszki régióban található. Itt fegyvergyártáshoz alkalmas anyagokat is előállítanak, s mindezt társadalmi ellenőrzés nélkül – állítja az Ecodefense.

1991-ben a Cseljabinszkban tartott regionális népszavazáson a résztvevők nyolcvannégy százaléka szavazott nemmel a kiégett nukleáris fűtőelemek Oroszországba szállításáról. 2000-ben hatvanötezer cseljabinszki lakos írta alá a petíciót, melyben azt követelték, hogy országos népszavazást írjon ki a kiégett fűtőelemek importjáról. 2002-ben cseljabinszki környezetvédelmi szervezetek kezdeményezésére az Orosz Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy 1998-ban Magyarország törvénytelen módon szállított kiégett fűtőelemeket a régióba – emlékeztet az Ecodefense.

A Majak ötvenhat éves története során tömegeket használtak orvosi kísérletekhez. A nukleáris ipar orvos szakértői is elismerik, hogy a Majak és a közeli Tyecsa folyó közelében élők olyan vizsgálatokhoz kellenek, amelyekben a folyamatos radioaktív besugárzás kockázatait elemezhetik, mint a rák, leukémia és genetikus betegségek. Az orosz kormány sajnálatos módon folytatja a totalitárius szovjet tradíciót, mellyel emberi életek árán tesz szert politikai és gazdasági előnyökre – hívják fel a figyelmet az orosz és magyar zöldek.

Az orosz zöldek szerint hazájukban nem rendelkezik törvény a nukleáris kárfelelősségről, és az orvostudomány inkább az állam nukleáris politikáját szolgálja. Emiatt a Majak tevékenységének következményeit nem elemezték eddig behatóan. A cseljabinszki régió 3,2 millió lakosának fele ki volt téve a szennyezett ételből és a környezetből származó sugárzásnak. Az egymást követő kormányok politikája arra kényszerítette az embereket, hogy szennyezett területen éljenek. Tömegek váltak fiatalon munkaképtelenné, a halálozási ráta folyamatosan növekszik. A helyi orvosok tapasztalatai alapján tudunk a krónikus betegségek, rákos és leukémiás esetek, a meddőség és a születési rendellenességek magas számáról – állítja az Ecodefense.

"Az ember nem szívesen ül fényképezőgép elé két héttel a gyermeke halála után. Ha maga is súlyos beteg, és negyvenhat évesen hatvanhatnak néz ki, végképp szemérmessé válik. Így volt ezzel a néhai Filija Denmuhametova édesanyja is.

"Filija augusztusban lett volna huszonkét éves - mesélte. - A cseljabinszki egyetemen kémiát tanult, vizsgázott éppen. Június 15-én rosszul lett, és négy nap múlva meghalt. Azt mondták, trombózist kapott, majd tüdőembóliát."

A kiváltó okok egyelőre ismeretlenek, közölte a lányt kivizsgáló orvos a kábult, sokkos állapotban lévő szülőkkel. Filija anyja és negyvenkilenc éves, cukorbetegség miatt leszázalékolt apja nemigen hisz az orvosoknak; azt gyanítják, gyermekük atomsugárzás áldozata lett.

A család ugyanis az Urál-hegység keleti lejtőin fekvő Cseljabinszktól száz kilométerre, Muszlimovo faluban él, a Tyecsa folyó partján. A környék is a világ egyik legszennyezettebb területe. A falutól alig harminc kilométerre található a Majak nukleárishulladék-feldolgozó kombinát, ahová mások mellett a paksi atomerőmű is tíz éven át szállított veszélyesen sugárzó kiégett fűtőelemeket.

A Majak atomkombinát az 1940-es években kezdte meg működését azzal a céllal, hogy fegyvergyártásra alkalmas plutóniumot állítson elő. Addigra az Urál közepén fekvő Cseljabinszk már a hadiipar egyik fellegvárává vált; a második világháborút a Szovjetunió nem utolsósorban az ottani traktorüzemben gyártott tankoknak köszönhetően nyerte meg.

A várostól százharminc kilométerre fekvő Majak atomkombinát lett a hab az uráli fegyvergyártás tortáján. Első tudományos vezetőjéül Vlagyimir Kurcsatovot, a szovjet atomprogram atyját nevezték ki. Az egyre-másra épülő plutóniumreaktorok egyikében hamar kikísérletezték az első szovjet atombombát, amelyet négy évvel a Hirosima elleni amerikai támadás után robbantottak fel a Szemipalatyinszk melletti kísérleti telepen.

A ma 1,3 millió lakosú Cseljabinszk 1992-ig zárt város volt; külföldiek nem utazhattak ide. A Majak mellett pedig épűlt egy hermetikusan elzárt város is, ahová szovjet állampolgárok sem tehették be a lábukat, és tulajdon lakói is csak külön engedéllyel hagyhatták el a szigorúan őrzött városhatárt. Az 1949-ben felépült település létezéséről a világ csak 1994-ben szerzett tudomást, amikor az orosz hatóságok Ozjorszk ("tóparti") névre keresztelték a körülbelül 85 ezres, a mai napig katonák által őrzött várost, amely egyébként a civil térképeken ma sincs feltüntetve.

Ozjorszk mellett valóban rengeteg a tó. Ezért is tűnt ideálisnak az Urál a nukleáris ipar számára, amelynek rengeteg vízre van szüksége, elsősorban a sugárzó anyagok hűtéséhez. A Majak működésének első áldozatai is a víz mellett éltek.

Az orosz hatóságok adatai szerint is 1949 és 1956 között megfelelő tároló tartályok híján összesen 2,7 millió Curie radioaktivitású hulladékot engedtek a Tyecsa folyóba, amelynek partján akkor huszonnégy falu lakossága élt. (Összehasonlításképpen: az 1986-os csernobili balesetben mintegy 80 millió Curie-nyi radioak
tív
szennyező anyag került a környezetbe.)

A gondatlanság 1957-ben tragédiához vezetett: a nagy aktivitású hulladékokat tároló tartályokból elszivárgott a hűtővíz, a felmelegedett hulladék pedig felrobbant. A sugárzó szennyeződés akkora (ezer négyzetkilométernyi) területet borított be, mint a Mecsek hegység. Tíz évvel később a Tyecsa folyóhoz hasonlóan hulladéklerakónak használt közeli Karacsaj tó a száraz idő miatt tavasszal kiszáradt, és a radioaktív iszapot a szél széthordta a környéken. Ezernyolcszáz négyzetkilométernyi terület szennyeződött akkor.

A balesetekben csaknem ötmillió Curie radioaktív anyag került a környezetbe - állapította meg 1994-ben publikált jelentésében egy, a Majak kombinát környezeti hatását vizsgáló orosz-norvég vegyes bizottság. A drámai tényeket tartalmazó dokumentum szerint mindez "súlyosan rongálta a környezetet és az érintett területeken élők egészségét". A jelentés megállapítja, hogy a radioaktív szennyeződés megnövelte a genetikai elváltozások gyakoriságát az állatokban és a növényekben.

A Karacsaj tóba a katasztrófák ellenére a mai napig ürítenek atomhulladékot. Negyven év alatt összesen 350 millió Curie értékű sugárzó anyag került a vízbe, amelyet a helyiek már nem is tónak hívnak, hanem úgy emlegetik, hogy "a szeméttároló".

A glasznoszty és a peresztrojka beköszöntéig, az 1980-as évek közepéig szinte semmi nem szivárgott ki arról, hogy mi történik azon a vidéken. A titoktartás szinte tökéletes volt. Filija Denmuhametova egyik nagybátyja például évtizedek óta a Majakban dolgozik, de sose beszélt arról, hogy mit csinál. Pedig a majaki sugárszennyezés katasztrofális hatással volt a helyi emberek életére.

Muszlimovo egyike annak a három falunak a Tyecsa folyó mentén, amelyet a szovjet hatóságok nem evakuáltak. A helyi környezetvédők egyöntetűen állítják: kísérleti alanyok lettek az ott élők. A hatóságok szögesdróttal elkerítették a partot, jelezve, hogy veszélyes a víz közelébe menni, de elköltözni nem engedték a helyieket. Meg akarták nézni, milyen hatással van az emberi szervezetre a hosszú távú, viszonylag alacsony szintű sugárzás. Többségükben tatárok és baskírok lakják mindhárom falut, bár azt senki nem meri hangosan kimondani, hogy az 1950-es években szándékosan kisebbségi településeket jelöltek volna ki.

"1986-ban már lehetett itt-ott hallani a balesetekről, a hatóságok mégsem engedték, hogy máshol vegyünk házat" - mondja Rasud, Filija apja. Házuk, ahol ma is élnek két életben maradt leánygyermekükkel, alig száz méterre áll az erősen szennyezett Tyecsától. Ott jártunkkor Makszim Singarkin, a Greenpeace moszkvai irodájának antinukleáris aktivistája Geiger-Müller számlálóval ellenőrizte a sugárzási szintet. Denmuhametovék kertjében, ahol a krumplit termesztik, óránként ötven, a ház előtti krumpliföldön pedig százötven mikroröntgen volt a sugárzás. Az egészségügyi határérték húsz-harminc mikroröntgen.

A folyópartot védő rendőrök tudják, hogy a part és a víz egyaránt erősen szennyezett (a parton négyszáz mikroröntgent mértünk, a víz szennyezettsége ennek állítólag tízszerese), de csak a vállukat vonogatták, amikor néhány kamasz a tűző napsütés elől a vízbe menekült. "Azért élünk itt, hogy meghaljunk" - mondják. A szomszédos Basakulban legutóbb kétezer mikroröntgent mértek a parton.

"Olyanok vagyunk, mint a kísérleti patkányok, hiába jönnek az újságírók, semmi nem változik" - ez a falu lakosainak egybehangzó véleménye. "Itt volt Jelcin 1991-ben, mindent megígért, pénzt, új házakat a folyótól távol; aztán ma már azt a havi kétszáz rubeles sugárbetegségi segélyt se kapjuk, amit akkor." Kétszáz rubel ma valamivel kevesebbet ér, mint kétezer forint.

"Muszlimovoban nincs olyan család, amelyben valaki ne volna súlyos beteg" - állítja Mira Kabirova, az Aigul (Holdvirág) nevű helyi civil szervezet vezetője. Kabirova maga is a faluban nőtt fel, már sugárbetegen született, öt évvel az 1957-es baleset után. Magzatkorában érte sugárzás, mégis a szerencsésebbek közé tartozik. Egyrészt életben van, míg négy
idősebb
testvére rákban meghalt, másrészt a sugárzási szempontból biztonságos Cseljabinszkban él egy kis lakótelepi lakásban. Elköltözésről a többség még csak nem is álmodhat. Kabirováék a férj munkája révén jutottak lakáshoz; az átlagos várakozási idő huszonöt év.

"Ez jár az orosz bombaprogram áldozatainak" - mondja Kabirova, aki családjával együtt 1993-ban egészségügyi kártérítési pert indított a Majak kombinát ellen, ám a bíróság elutasította keresetüket. Muszlimovo négyezer lakosa közül mindössze százharminckét felnőttet és három gyereket tartanak nyilván sugárbetegként, a többi megbetegedést - még ha rákról vagy leukémiáról van is szó - sem a statisztikák, sem az orvosok többsége nem hozza összefüggésbe a sugárzással.

"Minden száz rákos halálesetből tízet a radioaktív sugárzás okoz a város környékén" - állítja Jelena Zsukovszkaja, a cseljabinszki kórház haematológusa. A sugárzás számlájára írja a halvaszületett csecsemők és a meddő nők kiugró előfordulási arányát is. "Pénz kellene, sok pénz, hogy kutathassunk, és felmérhessük a sugárzás kártevéseit" - mondja.

Kollégája, Vlagyimir Ivanov főorvos, a Biofiziológiai Intézet vezetője szerint az emberek ezen a környéken elsősorban azért hivatkoznak a sugárzásra, mert pénzt szeretnének az államtól: azt a bizonyos havi kétezer forintnak megfelelő összeget, amelyet a falubeliek hiába követelnek. Ivanov szerint a szennyezett területeken is ugyanolyan a különböző betegségek előfordulási aránya, mint máshol. Zsukovszkaja doktornő szerint viszont ez a statisztika hibája, nem a valóság.

Kiváló az egészségügyi ellátás színvonala és magasak a bérek a zárt városokban, így a Majak melletti Ozjorszkban is. Ez jár azért, hogy az emberek hajlandóak a veszélyes területen élni és dolgozni. Nagyezsda Kutyepova szociológus, a Föld Reménysége elnevezésű helyi civil szervezet vezetője szerint a világnak nyomást kellene gyakorolnia Oroszországra, hogy nyissák meg a zárt városok kapuit.

"Ez minden baj forrása, mert az emberek itt nemcsak sugárzásnak, hanem állandó agymosásnak is ki vannak téve" - magyarázza. "A média hatalomhű: állandóan azt hajtogatja, hogy a Majak nyereséges. Az emberek így elhiszik, hogy amit csinálnak, rendkívül fontos. Pedig egyébként sem akarnának elmenni innen, hiszen hol találnának máshol munkát, főleg ilyen jól fizetőt? Egy technikus itt több mint havi kétszáz dollárt keres, egy mérnök ennek legalább a kétszeresét."

Kutyepova idézi Alekszandr Rumjancev atomügyi minisztert, aki a Majak kombinát lapjában így nyilatkozott ez év elején: "Mindig hittem abban, hogy zárt városokba kell telepíteni a nukleáris ipart kiszolgálókat, mert így lesznek emberek, akik meg vannak győződve az atomipar jelentőségéről és az általunk követett irány helyességéről."

A rumjancevi embereszmény egyik kiváló példája Szergej Rizskov, a Majak sajtófőnöke. Szerinte az atomipar napjainkban reneszánszát éli, elsősorban Oroszországban, ahol 2010-ig hét újabb reaktort tervez üzembe helyezni a Minatom, a nukleáris iparhoz kötődő zárt városokban szinte teljhatalmú Atomügyi Minisztérium. Rizskov büszke erre, és nem aggasztja a keletkező radioaktív hulladék. A nukleáris melléktermékek elhelyezésének problémáját szerinte véglegesen és biztonságosan sikerült megoldani.

"A zöldek hazudnak, 1967-ben semmiféle baleset nem volt" - jelentette ki Rizskov, hozzátéve: ő ötvenhét éves, mindig itt élt és makkegészséges. "Ha választhatnék, akkor is az atomerőmű mellett élnék." Állítása szerint a Majak ma már nem szennyezi a természetet, sőt az 1957-es robbanás óta nem is került ki sugárzó anyag a környezetbe.

A Greenpeace mérései ellentmondanak ennek. Makszim Singarkin Muszlimovóban így vázolta a helyzetet: "A Tyecsa folyó partján évek óta hullámzó sugárzási szinteket mérünk. Ez a folyó minden évben kiárad, ekkor az iszap elborítja a partot. Ha nem szennyeznék a vizet, a radioaktív anyagok lassanként kimosódnának a talajból és csökkenne a sugárzás. Miután azonban hol magasabb, hol alacsonyabb, de évtizedek óta mindig
veszélyes sz
inten van a radioaktivitás, bizonyos vagyok benne, hogy folyamatosan eregetik a szennyező anyagokat a Tyecsába. És ha oda, akkor valószínűleg máshova is."

A Majak kombinát fő feladata az atomhulladék újrafeldolgozása és hasznosítása. 1977 óta itt áll a világ egyik legnagyobb, sugárzó anyagokat előállító gyára, ahol részben még mindig katonai célú, részben pedig gyógyászati és egyéb békés műszaki jellegű termékeket állítanak elő. Ezeket az USA és számos nyugat-európai ország is vásárolja. A Majak több mint negyvenezer embert foglalkoztat.

Az alapanyag folyamatosan érkezik: az oroszországi atomerőművek kiégett fűtőelemei, az atommeghajtású járművek elhasznált üzemanyaga, a kutatóreaktorok salakanyaga nagyrészt itt köt ki. A negyvenes évek óta épített hét Majak-reaktorból szintén működik még kettő (ötöt 1987 és 1991 között bezártak).

Az atomipar képviselői, legalábbis Oroszországban, azt állítják, hogy a feldolgozás csökkenti a radioaktív szemét mennyiségét és a radioaktivitás szintjét, e nélkül a hulladékot tartósan tárolni nem biztonságos.

A környezetvédők szerint viszont az újrafeldolgozás hihetetlenül költséges, nem biztonságos, a hulladék mennyisége megsokszorozódik, és jobban sugároz a folyamat végén, mint a kezdetén. A zöldek meg vannak győződve róla, hogy elsősorban a fegyverekben felhasználható plutónium kinyerése a cél. "Az összes ilyen üzem itt és Nyugat-Európában is a fegyvergyárak mellé települt" - mondja Makszim Singarkin, aki a Greenpeace előtt az orosz védelmi minisztérium nukleáris ügyekkel foglalkozó osztályán dolgozott. "Ahol újrafeldolgozó üzem van, ott atomfegyver is van."

Ozjorszkot és a Majakot a többi komplexumhoz hasonlóan szigorúan őrzik, és a szögesdróttal elkerített bejáratnál marcona katonák posztolnak - a biztonság sokak szerint mégsem kielégítő. "Néhány éve nagy port vert fel itt, hogy az egyik gyárigazgatót elkapták a moszkvai reptéren, mert állítólag sugárzó anyag volt a bőröndjében. Az illető még mindig a kombinátban dolgozik, magas beosztásban." - hallottuk Kutyepovától.

Egy informátorunk ennél is tovább ment, amikor azt állította: a Majak üzemből nem kerülhetne ki semmi, ha az FSZB, a szövetségi titkosszolgálat (a KGB utódszervezete) ügynökei legalábbis nem hunynának szemet a csempészet fölött. De a sugárzó anyag kikerül, amiből akár arra is lehet következtetni, hogy az FSZB aktívan közreműködik az üzletben. "Három éve volt egy vizsgálat, amely megpróbálta kideríteni, menynyi sugárzó anyag tűnt el az évek során illegálisan a Majakból. Az eredményt soha nem hozták nyilvánosságra" - mondta az ügyeket belülről ismerő jogász.

Valószínű tehát, hogy a Majak alkalmazottainak, netán vezetőinek egy része saját zsebre is dolgozik. Legtöbb forrásunk egyetért abban, hogy mindez rendkívül veszélyes, mert így terroristák is hozzájuthatnak a fegyverek alapanyagaihoz. "Hiába van a legnagyobb FSZB-központ Cseljabinszkban, a legtöbben úgy fogják fel, hogy amit védenek, sok pénzt ér. Üzleti titokként kezelik az ügyeket, nem államtitokként. Kérdés, milyen titkos üzletről van szó, és kik az üzletfelek" - mondta Kutepova.

A csempészet ellen is küzd a Mozgalom a nukleáris biztonságért nevű cseljabinszki szervezet, Oroszország egyik legrégebben működő civil kezdeményezése. A mozgalom számos helyi akció, szeminárium és nemzetközi konferencia megrendezése után legutóbb éppen azzal hívta fel magára a nemzetközi sajtó figyelmét, hogy megakadályozta egy paksi atomhulladék-szállítmány Oroszországba érkezését.

A szintén cseljabinszki központú Jogi Lelkiismeret mozgalom és a Mozgalom a nukleáris biztonságért tavaly értesült arról, hogy a Magyarországról ide szállított és feldolgozott nukleáris hulladék évek óta a Majakban vesztegel, és a kombinát vezetői egyáltalán nem akarják azt visszaszállítani Paksra. Ez az 1995-ben életbe lépett orosz környezetvédelmi törvény szerint illegális: feldolgozás után minden keletkező anyagot vissza kell szállítani a keletkezési helyére.

Hogy mégis nyélbe lehetett ütni az ügyletet,
azt egy, külön
a magyar szállítmányokra szabott orosz kormányrendelet tette lehetővé 1998-ban. A dokumentum nem volt titkos, de "belső felhasználásra" készült, így az érdeklődő környezetvédőkhöz csak három évvel később, 2001-ben jutott el. Ekkor tudták meg azt is, hogy az orosz kormány már 1997-ben megállapodott a magyarokkal arról, hogy a Majak kombinát háromszáznyolcvan tonna kiégett fűtőelemet befogad és feldolgoz, a hulladékot pedig megtartja.

"Ez a megállapodás egyértelműen megszegte a törvényeinket, még ha csak harminc tonna érkezett is meg végül" - mondja a Jogi lelkiismeret huszonkilenc éves vezetője, Andrej Talevlin, aki úgy döntött, hogy az engedékeny kormányrendeletet bíróságon támadja meg.

Amint arról a Népszabadság is hírt adott, az oroszországi legfelsőbb bíróság május 21-én úgy döntött, Paks nem küldheti a Majakba a maradék háromszázötven tonnát. Ha pedig ismét Oroszországba akarná szállítani a nukleáris energia nem kívánt melléktermékeit, ahhoz a feleknek az eredeti, 1966-os magyar-szovjet megállapodást kellene újra elővenniük és aktualizálniuk. (Ezt a dokumentumot Andrej Talevlin bemutatta a bíróságon. Kiderült: annak idején a felek nem rendelkeztek a feldolgozás után keletkező hulladék sorsáról. A szerződés csak azt tartalmazta, hogy a magyarok fűtőelemeket kapnak a Szovjetuniótól, amit később újrafeldolgozásra visszaszállítanak.)

A Jogi lelkiismeret nagy győzelemnek könyvelte el, hogy rá tudta kényszeríteni akaratát a hatalmas Minatomra. Interjúnk idején azonban Talevlin még nem tudta: a Minatom májusban nem véletlenül hagyta ilyen könnyen, hogy legyőzzék.

A minisztérium ugyanis már újabb, puhatolódzó tárgyalásokba kezdett Pakssal arról, hogyan lehetne az erőmű teljes további élete során keletkező, több ezer tonnányi atomhulladékot Oroszországba szállítani. Teheti mindezt a Minatom azzal a törvényi háttérrel, amelyet nem sokkal a paksi ügy tavalyi kezdete után lobbizott ki magának. Az orosz képviselőház, a duma ugyanis 2001-ben megváltoztatta a környezetvédelmi törvényt, így a feldolgozás után keletkező hulladékot már nem kötelező visszaszállítani a származási országba.

Mindez egy nagyszabású Minatom-terv megvalósítását teszi lehetővé. Ha sikerrel járnak, Oroszország bizonyos területeit végérvényesen nukleáris temetővé változtathatják.

"Állam az államban" - jellemezte kérdésünkre az atomügyi minisztériumot a liberális Jabloko párt parlamenti képviselője, Nyikolaj Mitrohin. A nukleáris hulladék oroszországi importját ellenző politikus veszélyesnek nevezte, hogy a Minatom "a dumának nem tartozik beszámolási kötelezettséggel, kizárólag az elnöknek és a kormányfőnek. Saját, az állami költségvetéstől elkülönülő büdzséje van, és azt csinál, amit akar. Ezért aztán hiába is próbálnánk győzködni őket, hogy ne titkolózzanak tovább és például nyissák meg a zárt városok kapuit."

Az elmúlt években a Minatom kétszázhetvenmillió dollárt költött a titkosításra - idézte Mitrohin az orosz állami számvevőszék januári jelentését. Hogy a ráfordítás megéri-e, arról nincsenek megbízható adatok, de annyi bizonyos, hogy a tét dollármilliárdokban mérhető. "A gond ezzel az, hogy a befolyó pénz útját szinte lehetetlen követni. Kérdéses ugyanis, hogy mennyi kerül a Minatom költségvetésébe és mennyi a zsebekbe" - fogalmazott a képviselő. Az általa feltételezett suskus ellenére a nukleáris hulladék importja tavaly legális profitot termelt, hiszen a nagy részben ebből élő Majak nyereségadót fizetett.

Az új környezetvédelmi törvény megengedi, hogy a Minatom megállapodást kössön akár külföldi kormányokkal is. A cél elvileg az, hogy Oroszország a nukleáris hulladékfeldolgozás és a végleges atomtemetők központja legyen, hatalmas haszonnal. Az újrafeldolgozás már működik, és a minisztérium tervei szerint a közép-szibériai Krasznojarszk térségében 2020-ra megépül egy monumentális tároló is, amelyben a világ bármely táján keletkezett, sok ezer tonnányi atomhulladékot biztonságosan el lehet helyezni - természetesen jó pénzért.

A kiégett fűtőelemek feldolgozásának nemzetközi piaca államilag szabályozott és kevés szereplős. Oroszországon kívül csak az Egyesült Államokban, Angliában és Franciaországban végeznek ilyen tevékenységet. Az újrafeldolgozás után azonban sehol sem tárolják a megmaradt hulladékot, végleges tároló ugyanis egyelőre hivatalosan nem üzemel sehol. Az orosz ötlet lényege éppen ebben rejlik: nemcsak feldolgozzák a hulladékot, hanem az elhelyezését is megoldják. Nem mellékes: így hat-nyolcszáz helyett több mint ezer dollárt kapnak minden kilogramm átvett anyagért. Lobbiznak is a jövendő üzletekért - egyebek mellett Pakson.

Az orosz környezetvédők és a velük rokonszenvező politikai csoportok azonban hallani sem akarnak a kiégett fűtőelemek és egyéb nukleáris melléktermékek importjáról, netán végleges oroszországi tárolásáról. Szerintük először saját atomgondjaikat kellene megoldaniuk, és csak ezután lehet gondolni a külföldi atomszemét kínálta üzleti lehetőségekre. Legelső sorban pedig akár az áttelepítés árán is meg kell oldani azoknak az embereknek a gondjait, akik a szennyezett körzetekben élnek. Erre próbálta felhívni a figyelmet az Ecodefense! nevű zöldszervezet, amely július első hetében Krasznojarszk közelében szervezett tiltakozótábort. Vitákat rendeztek, és az egymilliós város főterén tiltakozó transzparensekkel borították be a harmincméteres Lenin-szobrot.

Bármennyire elszomorító is a helyzet Oroszország egyes vidékein, a belső atomhatalom nem tervezi, hogy betartsa a környezetvédők által szorgalmazott sorrendet, a lakosság áttelepítéséről pedig hallani sem akar. A terv szerint az atomüzletből befolyó pénzt használnák fel a környezet megtisztítására. Ebben a Minatom homályos pénzkezelési módszerei miatt a zöldek nem igen hisznek, Singarjov mégis ragaszkodott az elképzeléshez.

"A környezeti problémákat nem nehéz megoldani" - állítja. "Tudjuk, hogyan kell megtisztítani a szennyezett tájakat, és meg is fogjuk tenni a szükséges lépéseket. Muszlimovo és a többi környékbeli falu lakosságát azonban nem telepítjük ki, hiszen bizonyított tény, hogy a radioaktivitás nem károsítja az egészséget. Ha tehát ezeket az embereket elköltöztetjük lakóhelyükről, akkor csak felesleges szociális feszültséget keltünk. A hulladéktároló pedig megépül, amivel más országoknak is segíteni tudunk. Természetesen szigorúan üzleti alapon."

Singarjov bizakodóan értékelte a paksi atomerőművel folytatott tárgyalásokat. "Bár döntés még nem született, semmi kétségem nincs afelől, hogy együtt fogunk működni, talán már a jövő évtől kezdve" - mondja. Akár az erőmű teljes élettartamára szóló keretszerződést is elképzelhetőnek tartok."

Egyáltalán nem biztos azonban, hogy az eredménynek örülnek majd a Minatom hivatalnokai. Pakson, úgy tűnik, az orosz vágyakkal ellentétes tendencia van kibontakozóban.

Szinte biztos, hogy többé nem szállítunk nukleáris hulladékot Oroszországba, ezért a hulladék az átmeneti tárolóban marad - mondta az RHK ügyvezető igazgatója, Maróti László. Elmondta: ma még a világon sehol nincs olyan tároló, ahol véglegesen el lehetne helyezni a nagy aktivitású sugárzó hulladékot. Szerinte azonban mindez egyáltalán nem probléma, mert a szükséges technológia készen áll, és Magyarországon elég lesz 2030 után felépíteni a tárolókat.

"Németországban, Morsleben mellett gyakorlatilag készen van a végleges tárolótelep, egy hegy gyomrában található hatalmas sórög belsejében" - említ egy példát Maróti. "Ők már csak a kedvező politikai széljárásra várnak, hogy engedélyt kérjenek a működésre. Hasonló a helyzet az USA-ban és Franciaországban is, de még a határozottan tiszta finnek és svédek is folyamatosan állnak elő az újabb és újabb végleges tárolási módszerekkel. Mire itthon szükség lesz a végleges elhelyezésre, a külföldi tapasztalatok rendelkezésre állnak majd."

Miután pedig az átmeneti tárolás időszaka akár negyven évig is eltarthat, valószínűleg ki lehet várni a technológia megszületését. "Körülbelül 2046-ra kell véglegesen elhelyezni az első paksi hulladékadagot, úgyhogy ha húsz-huszonöt év múl
va kezdünk építkezni, ak
kor sem csúszunk ki az időből" - mondta Maróti.

Mindennek nem volna jelentősége, ha Oroszországban biztonságosan és olcsón el lehetne helyezni a hulladékot. Maróti azonban egyik feltételt sem látja teljesülni. "Az oroszok ékesen bizonyították, hogy nem gondos gazdái a radioaktív szemétnek. Ráadásul sok százmilliárd forintot kellene fizetnünk a lehetőségért, hogy megszabaduljunk attól, amit megtermeltünk. A saját lerakóhely is irdatlan pénzekbe kerül majd, de még mindig töredékébe az orosz exportajánlatnak."

A magyarországi tárolót minden bizonnyal a Mecsekben, Boda és Kővágószőlős térségében hozzák majd létre. Mélyen a föld alatt ugyanis olyan kőzet - kétszázhetvenmillió éves megkövült agyag - található ott, amely ideális a sugárzó hulladék tárolására. Vízhatlan, nem reped és megköti az esetleg kiszabaduló radioaktív izotópokat.

Ha viszont Magyarországon bárhol végleges tároló épül, akkor számolni kell a zöld szervezetek kifogásaival és egy sereg biztonsági kérdéssel is. Nem utolsósorban pedig a helyi emberek ellenállásával, függetlenül a kijelölt helyszíntől. Senki nem szeretne nukleáris tárolót a lakóhelye közelében, miközben mindenkinek szüksége van arra az energiára, amelyet az atomerőmű termel: Magyarországon tíz konnektorból négyet paksi áram tart ébren.
A döntés nem egyszerű, de - miután Paks majd húsz éve üzemel - előbb-utóbb megkerülhetetlen lesz.

2006-08-22A szovjet felelősség hagyatéka 
" Senki sem mondta meg Cseljabinszk lakóinak, hogy miért üveges a halak szeme a Tecsa folyóban, és azt sem, hogy miért törték fel a buldózerek az utat. Így az emberek továbbra is kaszálták a szénát a réteken, fürödtek és halásztak a folyóban, s ittak a vizéből. Az Urálban élő parasztok még akkor sem kaptak világos magyarázatot, amikor a katonák erőszakkal kitelepítették őket házaikból. Az igazságot még az első halálesetek után sem tudták meg.

A szovjet atombombához szükséges plutónium első adagját finomító szupertitkos Majak Vegyikombinátból valamikor 1949-ben kezdték beleengedni a Tecsa folyóba a veszélyes nukleáris hulladékot. Ezt hét éven keresztül folytatták, még akkor is, amikor már ezerötszáz kilométerrel távolabbról is jelezték a radioaktivitást. A lakosság kitelepítése 1953-ban kezdődött és 1961-ig elhúzódott. A folyó partján a gammasugárzás-mérő még ma is a normális sugárszint százszorosát jelzi.

Az orvosok, akik ismerték a lakosság panaszait – az orrvérzéstől és a krónikus letargiától a leukémiáig és a daganatos megbetegedésekig -, utasítást kaptak a kommunista hatóságoktól, hogy ne tegyenek említést a radioaktív sugárzásról. Állandóan rosszul éreztük magunkat, emlékszik vissza egy asszony. De a diagnózis mindig ugyan az volt: vérnyomásprobléma.

A szovjet bombagyártók tisztában voltak a Tecsa folyó szennyezettségével, és a Karcsáj-tóba kezdték üríteni a hulladékot. A tóba annyira telített radioaktivitással, hogy már a partján állni is halálos lehet mondja Mira Kosenko, a cseljabinszki Fizikai és Biológiai Intézet orvosa.

A halálos szovjet atomörökség, amelyet a cenzúra, a hamis információk és a szakma cinkos hallgatása sokáig titkolt, csak most válik ismertté. A veszélyes nukleáris hulladékokat rendszeresen tavakba, folyókba ürítették; atomreaktorokat süllyesztettek az óceánba. Városokat szennyeztek hulladék-lerakatokkal vagy rosszul épített régi atomerőművekkel. A becslések szerint a csenobili katasztrófa után húszmillió szovjet állampolgárt ért sugárfertőzés, s további milliókat a különböző balesetek és kísérleti robbantások során.

A szovjet vezetés a XX. Század egyik legnagyobb bűntettét követte el amikor nem törődőtt az egészségügyi és környezeti következményekkel. – A környezetvédelmi problémák között első helyen áll a nukleáris szennyezés – jelentette ki Alekszej V. Jablokov, Jelcin orosz elnök fő tanácsadója. És a következmények, ahogyan az 1986-os csernobili katasztrófa során kiderült, más országokat sem kímélnek.Titkolt szennyezések. 
A Tecsa folyó menti falvak lakói után még rengeteg áldozatot követelt a nukleáris fertőzés. A volt Szovjetuniónak csak töredéke menekült meg a csapásoktól. 1979-ben titokban felrobbantottak egy atombombát az ukrajnai Junokomunarivszk melletti szénbányában. Miért? Mert a kutatók azt gondolták, hogy a robbantás szétoszlatja a metánt. A veszéllyel nem törődve másnap szénbányászok ezreit küldték vissza dolgozni.

Bombákat robbantottak a Volga torkolatához közeli sólerakódásokban. Hogy hatalmas földalatti olaj- és gáztárolókat hozzanak létre. Bombákkal oltották el az égő gázt is, ahogyan egy gyerek elfújja a születésnapi tortán a gyergyát, valamint a bombák atombuldózerként vájták ki a folyómedreket. A szibériai Jakutföld vadonjaiban is tucatnyi atombombát robbantottak föl. Moszkvában ahol közel kilencmillió ember él, legalább hatszáz erősen sugárszennyezett hulladéktelep található. Bár a hatóságok nagyszabású tisztogatásba kezdtek, még mindig van hatvan nukleárisan szennyezett terület.

Egyik az Izmailovszkij park, ahol a hétvégeken a moszkvaiak sétálgatnak, és télen a szülők szánkózni viszik a gyerekeket. Csak mostanában derült fény arra, hogy a park két tavacskáját összekötő patakba veszélyes gamma-sugárzást kibocsátó izotópot engedtek.Atom- emésztőgödör. 
A szovjet atomprogram tudományos hőstett, ugyanakkor rengeteg szenvedés jellemezte. Az 1940-es évek végén, a hidegháború felé sodródó kommunista rendszer minden árat hajlandó volt megfizetni, hogy atombombához jusson.

Hibázni nem lehetett. A titkos rendőrség szadista főnöke, Berija állítólag két listát készített. Az egyiken a kitüntetendő tudósok szerepeltek, ha a bomba működik, a másikon a bűnbakok, akiket kudarc esetén ki kell végezni.

Rabszolgaként gürcölő elítéltek sugárvédelem nélkül, mostoha körülmények között bányászták az uránércet. Szibériában százezer elítélt robotolt száznyolcvan méterrel a föld alatt, hogy a kemény sziklából kivájjanak egy akkora barlangot, amelyben három piramis elfért volna. Ez a hatalmas, ember által készített barlang, a Krasznojarszk- 26, három reaktornak adott helyet a plutónium előállításához, és szennyezte a nagy szibériai folyó, a Jenyiszej mellékfolyóit.

A nukleáris létesítményekből kikerülő nagymértékű sugárszennyezéseket titokban tartották. 1957. szeptember 29-én fülsiketítő robbanás rázta meg a Majak kombinátot. Mindössze három éve ismerték el a szovjetek hivatalosan, hogy a veszélyes nukleáris hulladékot tároló tartályok egyikének elromlott a hűtőegysége. A hulladék annyira felmelegedett, hogy a robbanás felért tíz tonna TNT erejével. A nyolc kilométer széles füstfelhő több mint kilencszáz kilométert tett meg, és beterítette a talajt radioaktív porral. Tízezer embert kellett kitelepíteni.

Fatima Dautova, három gyerek anyja, akinek egészsége azóta leromlott, a kitelepítettek egyike volt. Három év alatt olyan lettem, mint egy szárított hal mondja a tatár parasztasszony. Orvosai nem tudták megmondani az okát.

Egy másik balesetnél 1967-ben a Karacsáj- tó kiszáradása miatt felszínre kerültek a Majak kombinátból származó veszélyes anyagok. Egy forgószél felkapta, és 25 000 km2-es területen széthordta a radioaktív port.

Anatolij F. Csib, az esetet tanulmányozó ötven szovjet orvosi szakértő egyike szerint legalább négyszázezer ember volt kitéve sugárveszélynek. A helyi rendelőintézetek adatait rendszeresen meghamisították, hogy elkerüljék a sugárfertőzés gyanuját. Más esetekben az orvosok nem ismerték fel a tüneteket. Így valószínüleg sohasem derül ki, hány áldozata volt az esetnek. A nukleáris emésztőgödörré változtatott Karacsáj-tó vize még ma is átszivárog az Ob mellékfolyóiba.

„Nukleáris veteránok”. Egy tavalyi cikkében a Moscow News felidézte a szovjet hadgyakorlatok egyik hátborzongató esetét: atomháború valódi körülmények között. 1954-ben egy forró szeptemberi napon több mint negyvenezer katonát két alakulatra osztottak Totszknál, az elhagyatott kazahsztáni síkság közelében. Aztán 350 m-es magasságban a fejük felett felrobbantottak egy atombombát.

A fojtogató radioaktívporban a pirosak megkísérelték lerohanni a kékek állásait. A fiatal katonák közül sokan nem kaptak gázálarcot vagy védőöltözetet, és nem figyelmeztették őket a sugárveszélyre.

Valószínűleg soha nem derül ki, hogy a katonák közül hányan betegedtek meg, vagy pusztultak el a hadgyakorlat eredményeként. Mindössze ezer életben lévő veteránról tudnak. Egyikük sem egészséges.

Az egyik túlélő, Ernest Kan, 4 évvel később állandó fejfájástól kezdett szenvedni. „Csontjai megritkultak, bajok voltak a májával és a tüdejével, mellkasa és gerince 1967-re deformálódott, merevítőt kellett viselnie.”

A szovjet „nukleáris veteránok” megalapították a Különösen Veszélyeztetett Alakulatok Veteránjainak Bizottságát. A tagságra az a hatezer személy is jogosult, akik túlélték a Szemipalatyinszk és Novaja Zemlja nukleáris próbatelepein végzett munkát, ahol gyakran erős radioaktív sugárzásnak kitéve szerelték össze a robbanófejeket.

Vlagyivosztoktól keletre, a Csendes-óceán partján 1985 augusztusában egy tengeralattjáró reaktora túlmelegedett, forró gőzt és tüzet lövellt ki, és urániummal szennyezte a levegőt. Tíz ember azonnal meghalt, és a jelentések szerint a sugárzás Vlagyivosztok felé terjedt. A halottakat azonban eltemették, és a balesetről hallgattak. Orosz hivatalnokok ma már beismerik, hogy a szovjet tengerészetnél legalább két hasonló szerencsétlenség fordult elő.

Andrej A. Zolotkov sugárvédelmi mérnök szerint legalább 15 használt reaktort süllyesztettek el a Kara-tengerben, köztük 6 tengeralattjárót, amelyben még benne volt az uránium. Az elavult V.I.Lenin atomjégtörő hajótörzsét, amelyben 3 reaktor is volt, lángvágóval kivágták, majd az ötemeletes háznagyságú részt elsüllyesztették.

A természet meggyalázásáért most kell majd megfizetni. Az arhengelszki Halászati és Oceanográfiai Intézet munkatársai arról számoltak be, hogy a fókák ezrével pusztulnak el rákban. Ezt nyilvánvalóan a tengerfenék radioaktív szennyeződése és azok a nukleáris kísérletek okozták, amelyeket a Kara-tengertől nyugatra, Novaja Zemlján végeztek el. A fókák az év nagy részét itt töltik.

Szennyezett övezetek. A szovjet atomenergia – program a nukleáris fegyvergyártásból nőtt ki, és sokszor ugyanazokat a berendezéseket használta, mint a hadiipar. A Csernobili grafitlassítású reaktort részben azért építették, hogy miközben energiát termel, plutóniumot is előállítson a szovjet interkontinentális ballisztikus rakéták robbanófejeihez. A reaktort annyira rosszul tervezték, hogy a vészleállító rendszer, amelynek az lett volna a feladata, hogy az atommáglyába lebocsátott szabályozó rudakkal megfékezze a reakciót, a valóságban felgyorsította a reakciót.

1986. április 26. az ukrajnai csernobili atomerőműben bekövetkezik a magenergia felhasználásának eddigi legsúlyosabb balesete. Ennek következtében három hónapon belül 28 ember hal meg, és több mint 200 kerül súlyos sugárfertőzés miatt kórházba. Azon személyek számát, akik a baleset okozta rákbetegségben fognak meghalni, a keleti és nyugati szakértők és tudósok különböző képen ítélik meg, de minden esetre több ezerre becsülik. A következő generációk genetikai károsodással is számolhatnak.

A csernobili atombaleset az első, melynek az országhatárokon túlmenő, sulyos következményei vannak. A radioaktív felhő Ukrajnából először északnyugati irányban Lengyelország és Skandinávia felé terjeszkedik, majd hamarosan kiterjed egész Közép-Európára. Sugárterhelés a szokásos érték többszörösére emelkedik.

A katasztrófa a 4. reaktor blokkban éjjeli 1 óra 24 perckor két robbanással indul meg. Szétroncsolódik a tetőzet, tűzgolyó lövell ki az épületből. Ugyanakkor kigyullad a reaktor, melynek során összesen ötvenmillió curie radioaktivitás szabadul fel. Ez 30-40-szerese az 1945. évi hirosimai atomtámadásnak. Kigyullad a szabályozó rudakat körülvevő grafit is. A reaktor mag teljes megolvadása azonban nem történik meg, és a tüzet néhány nap alatt eloltják. Így a reaktor mag teljes radioaktívanyag-tartalmának csupán 3,5 %-a szabadul ki.

A baleset elsősorban üzemeltetési hibákra vezethető vissza. Egy kísérlet során a reaktor teljesítményét a normál szint 7 %-ára vetették vissza. Az atomerőmű biztonsági berendezését viszont erre nem állították át. Hamarosan kiderült, milyen szennyeződést okozott a légkör felsőbb rétegeibe jutott, káros radioaktív izotópokból álló por. Skandináviában a legtöbb ember több mint 0,01 sievert többletsugárdózist kapott. Közép-Európa lakóit 0,001-0,01 sievert terhelte meg. Halálosnak a 6 sievert akut dózist tartják. Az évi természetes eredetű háttérsugárzás dózisa 1 sievert.

Miután a radioaktív felhő Csernobilból eléri Közép-Európát, a különböző államok intézkedéseket foganatosítanak, hogy a lakosságot a sugárterheléstől megóvják. A Német Időjárási Szolgálat május 1-jén Dél-Németországban a levegő normális radioaktivitás-szintjének 15-20-szorosát észleli. A következő napokban a radioaktivitás az egész Német Szövetségi Köztársaságban megemelkedik, de továbbra is Dél-Németország van legerősebben érintve. Ugyancsak emelkedik az élelmiszerek, különösen a leveles zöldfőzelékek és a tej sugárszennyezettsége is. A szövetségi kormány biztonsági rendszabályokra szánja el magát. Óva int a friss tej és leveles zöldség fogyasztásától, és javasolja a friss gyümölcs és főzelék fogyasztás előtti alapos lemosását, illetve meghámozását. Május 3-án betiltja a friss tejből készült termékek árusítását, ha a radioaktivitás literenként nagyobb 500 Becquerelnél. Zöldségféléknél ez a tűréshatár 250 Becquerel kilogrammonként. A német parasztokat arra hívják fel, hogy ne hajtsák ki teheneiket legelni. Megtiltják a kelet-európai országokból származó friss élelmiszer behozatalát.

A Szovjetunióban időközben a fáradozások a katasztrófa elszigetelésére irányulnak. Segíteni igyekeznek az érintetteken és megóvni a veszélyeztetetteket. Helikopterekről homokot, ólmot és egyéb anyagokat szórnak a reaktorra, hogy a tüzet eloltsák. Csak május 11-én jelentik, hogy a grafittüzet megfékezték. Az erőmű környezetéből több mint 500 személyt, akik akut sugárfertőzést szenvedtek, korházakban kezelnek.

A szerencsétlenség napján 3 tűzoltó belehal sérüléseibe, és a szerencsétlenség utáni 50 napon belül 17 ember végzi be életét. Az atomerőmű közvetlen környezetéből már április 27-én 45 000 embert lakoltatnak k, egy héten belül pedig egy 30 km-es zónából további 90 000 embert helyeznek biztonságba.

„Csernobil után a világ már nem olyan, mint volt”

ez a felismerés vonható le a tudósok, filozófusok és a közélet más személyiségeinek nyilatkozataiból, melyeket a reaktorbaleset után tettek közzé. Bekövetkezik a technikai haladás emberre veszélyes oldalának átértékelése. A következőkben az atomkatasztrófa utáni első hetek néhány nyilatkozatából idéznék.

Karl Otto Hondrich szociológus arra mutat rá, hogy az atomenergiának a politikai határokon túl haladó fenyegetése háttérbe szorítja az atomháborútól való félelmet:

„Az Ukrajnából a Nyugat felé húzódó atomfelhő meggyorsítja és kiszélesíti az érdekeltek közti egyetértést. Már nem az oroszok ellenségeskedéseitől félünk, hanem mi az ő reaktorbaleseteiktől éppúgy, mint ők a mieinktől. Alig valami hozza az embereket olyan bensőséges közelségbe, mint a közös fenyegetettség érzése.”

Horst-Eberhard Richter orvos és pszichoanalitikus párhuzamba állítja az atomenergia békés és katonai felhasználását, és megállapítja, hogy valamennyi ipari államban az atomenergia a fejlődés ideológiai hajtóereje:

„Itt éppúgy, mint odaát (Nyugaton és Keleten) a tulajdonképpeni hajtóerő a csupán technikai fejlődést szem előtt tartó mértéktelem hatalomvágy, ahelyett, hogy az élet tisztelete lenne egy vezető ipari társadalom alapvető irányzata…”

Walther Cristoph Zimmerli svájci filozófus a szerencsétlenségből levonható etikai következményekre mutat rá. Az utódgenerációkra való kihatásai miatt az atomenergia nem engedélyezhető, másrészt a megszüntetése is meggondolandó, mert az ebből következmények is felelősséggel járnak:

„Felelősséget szigorúbb értelemben még senki sem viselt az atomerőművekben. Felelősséget vállalni annyi, mint számítani cselekedeteink következményére. Ez azonban az előttünk levő esetben kétszeresen ellentmondásos. Mit tudna bármilyen emberi lény, akit a kudarc után elítélnek, a mérlegserpenyőbe vetni, hogy az okozott károkat jóvátehesse? És melyik ember lenne (…) olyan vakmerő, hogy a következő 25 ezer (vagy csak 1000) évre átvenné a felelősséget? (…) Olyan cselekedet azonban, melyért senki nem vállal felelősséget, a felelősségetika szabályai szerint nem engedhető meg: sohasem lett volna szabad megtennünk, amit eddig is tettünk

Hans Blix, a Bécsi Atomenergia-hatósság elnöke (a szervezet az atomenergiának az egész világon való elterjesztését célozza), a csernobili atombalesetet más káros környezeti hatásokkal veti egybe:

Ezen szerencsétlenség következményeit egybe kell vetnünk azokkal a következményekkel, amit 4000 megawatt energiának szénből való előállítása esetén kellene elszenvednünk. Akkor is lennének halottak a bányákban, a szénszállítás közben és légszennyezés következtében. A szén elégetése olyan környezetszennyezést okoz, mint az erdőpusztulás, a savas eső és a rákkeltő anyagok. Normális körülmények között agy magerőmű kevesebb radioaktivitást sugároz ki, mint egy szénerőmű, és így az atomerőmű az elektromos energia előállításának legtisztább módja.”MÁSFÉL MÁZSÁNYI DÚSÍTOTT URÁNT SZÁLLÍTOTTAK MAGYARORSZÁGRÓL OROSZORSZÁGBA
MTI - 2008. október 23., csütörtök 08:05

Több mint százötven kilogramm magasan dúsított, atomfegyvergyártásra alkalmas tisztaságú uránt szállítottak Magyarországról Oroszországba egy régóta működő orosz-amerikai program keretében; a szállítmány szerdán biztonságban megérkezett rendeltetési helyére, egy szibériai üzembe - tárta fel a titkos szállítási műveletet felügyelő amerikai tisztségviselő.

A rakományt - tizenhárom darab, egyenként 7700 kilogrammot nyomó, sugárzásbiztos hordót - az AP hírügynökség jelentése szerint szeptember végén indították útnak Budapestről. Biztonsági okokból kellett elszállítani a hasadóanyagot; az új rendeltetési helyen sokkal szigorúbbak a biztonsági intézkedések, mint a magyarországi reaktornál, ahol "volt egy kerítés meg egy őr" - mondta Kenneth Baker, az amerikai országos nukleáris biztonsági hivatal illetékese, aki amerikai részről az egész szállítási folyamatot felügyelte. Az Egyesült Államok és Oroszország egy 1950-es években indított program keretében együttműködik a világ különféle pontjain működő reaktorokban elhasznált fűtőanyag elszállításában. Így próbálják csökkenteni annak a kockázatát, hogy a hasadóanyag terroristák kezére jusson.

A dúsított uránt a magyarországi kutatóreaktorban teherautókra rakták, és kivitték a vasútállomásra. Itt vasúti kocsikra tették - egy kocsira csak egy hordó került -, és vasúton vitték a szlovéniai Koper kikötőjébe, ahol egy speciális kiképzésű teherhajóra pakolták. Ezután háromhetes hajóút következett a Földközi-tengeren, a La Manche-csatornán, az Északi- és a Norvég-tengeren át Oroszország északnyugati csücskébe, Murmanszk kikötőjébe.

A hasadóanyag innen vasúton tette meg a hátralévő utat a szibériai Majakig. Szerdán érkezett meg az ottani biztonságos nukleáris üzembe - mondta Baker. "Óriási szállítmány volt, a legnagyobb, amelyet valaha is szállítottunk", hat atombombához elegendő dúsított urán - fűzte hozzá, hangsúlyozva, hogy a feladat rendkívül összetett volt.

Az illetékes amerikai hatóság 2005 óta 15, a mostanihoz hasonló műveletet hajtott végre. Amerikai eredetű, atomerőművekben elhasznált magasan dúsított uránt szállítottak el több mint egy tucat ország kutatóreaktoraiból. Az amerikai szerv ezen kívül részt vett három olyan műveletben is, amelyben orosz eredetű uránt szállítottak Oroszországba a Cseh Köztársaságból, Lettországból és Bulgáriából. A mostani szállítmánnyal együtt összesen több mint 760 kilogramm orosz eredetű uránt vittek vissza Oroszországba. Az atomfegyverek elterjedése ellen küzdő aktivisták szerint még sok olyan reaktor működik világszerte, amelyben amerikai vagy orosz eredetű, magasan dúsított urán van, és ezek közül néhányban sokkal gyengébb a biztonság, mint ami elvárható lenne.Dúsított urán Magyarországról Szibériába
mr1 2008-10-23 13:37:00

Egy régóta működő orosz-amerikai program szerint begyűjtik a világból a feleslegessé vált radioaktív hasadóanyagot, amiből atombomba is készíthető. Most Magyarországról szállítottak titokban uránt Szibériába.

Magyarországnak nem kell az elhasznált dúsított urán, ezért szállították el az amerikaiak a 150 kilogramm, atomfegyver gyártására is alkalmas tisztaságú uránt Szibériába. A magasan dúsított urán a budapesti kutatóreaktor fűtőanyaga volt, és egyébként nálunk is biztonságban tartották. Az amerikaiak viszont összegyűjtik a kockázatosnak tartott anyagot a világ más reaktoraiból is, nehogy terroristák kezébe kerüljön - mondta Lux Iván, az Országos Atomenergia Hivatal főigazgató-helyettese.

- Az anyag veszélyes azért, mert sugároz. A kutatóreaktorból került ki. Maga az anyag nem titkos, Magyarországon a hasadóanyag szállítása önmagában államtitok, ez világszerte így van.

- Azt írja egy amerikai hírforrás, hogy nem volt szigorú az őrzése, pusztán egy kerítés meg egy őr vigyázott erre a hasadóanyagra.

- Mindenről elmondható, hogy csak kerítés és őr őrzi. A hasadóanyagokat sokkal jobban nem szokták őrizni, azt csak úgy elvinni valahonnan nem olyan egyszerű, hiszen önmaga is sugároz. Állíthatom, hogy megfelelő biztonságban volt eddig is, és így lesz ezután is Magyarországon minden hasadóanyagnál, ez garantált. Nem tudom, hogy az amerikai lap milyen információk alapján miért írta ezt, tény, hogy nem ezért szállították, hanem pontosan azért, amiről eddig szó volt, hogy potenciálisan atomfegyverek gyártására akár alkalmas is lehetne, és ezért jobb, ha felszámolják, véglegesen elhelyezik. A visszaszállítás oka semmiképpen sem az volt, hogy Budapesten nem őrizték megfelelően. Ez kacsa.

- Kötelező volt átadni?

- Nem, ilyen kötelezettség nincs. Éppen azért vállalták magukra az amerikaiak a pénzügyi fedezetét. Maradhatott is volna, de így jobb mindenkinek. Előbb-utóbb ettől a fűtőelem-mennyiségtől meg kell szabadulnunk, pontosan azért, mert annak a lehetősége benne volt, hogy valamikor felhasználható lesz atomfegyver gyártására. Ilyen lehetőséget nem érdemes tartogatni Magyarországon.

Ilyen magasan dúsított uránból ez volt az utolsó legnagyobb mennyiség Magyarországon.

Ötvenéves a legnagyobb atomfegyver

Hivatalos nevén AN602-nek, RDSZ-202-nek, illetve RDSZ-220-nak, tervezői szerint Nagy Ivánnak hívták azt a hidrogénbombát, amit nyugaton csak Cár-bombaként emlegettek, és amit a valaha készített legnagyobb atomfegyverként tartanak számon. A bombát a szovjet hadsereg 1961 október 30-án, moszkvai idő szerint 11:32-kor robbantotta fel az északi-sarkkörön túl található Novaja Zemlja szigetnél. A bombát eredetileg száz megatonnásra tervezték, de a robbantás csak feleekkora volt.

Nagy Iván nyolc méter hosszú volt, 2,1 méter átmérőjű törzzsel, 27 tonnát nyomott. Az egyik nukleáris fegyvereket nyilvántartó szaklap szerint vélhetően csak egy darab készült belőle, amit egy átalakított Tu-95-ös stratégiai bombázó szállított a robbantás helyszínére. Ha a bombát a készítők nem alakították volna át, és valóban 100 megatonnás robbanás történt volna a kísérlet során, a bolygó lékörében 25 százalékkal nőtt volna meg az atombomba feltalálása óta mért, összesített radioaktív szennyeződés. (Összehasonlításképpen: a Hirosimára ledobott, közvetlenül 70 ezer embert elpusztító bomba 15 kilotonnás volt.)

Fisszió, fúzió, fisszió

A Cár-bomba háromfázisú hidrogénbomba volt. Bár az „atombomba" szót a köznyelv minden nukleáris bombára használja, az atombomba szűkebb értelemben fissziós bombát jelent, amelyben nehézatommagok hasadásából szabadul fel energia. A hidrogénbombák ezzel szemben fúziós bombák, amelyek könnyebb atommagok (jellemzően hidrogén-atommagok) egyesítésével érnek el nagy energiát.

A hidrogénbombák legalább kétfázisúak, a fúzió beindításához ugyanis nagy hőmérséklet kell, amit egy kisebb fissziós bomba robbanása szolgáltat – a hidrogénbomba „gyutacsa" tehát egy atombomba. A második fázis már maga a fúzió, amikor elindul a láncreakció, és a könnyű atommagok egyesülni kezdenek. A fúziós során rengeteg neutron szabadul fel, és a háromfázisú bombák harmadik fázisa erre épül. A neutronok ugyanis elősegítik az urán-238 izotóp hasadását, ezért a háromfázisú bombákban egy uránréteg veszi körül a fúziós magot. A harmadik lépcső tehát ismét fissziós rekació, ami a fúzió mellett nagyban hozzájárul a bomba pusztításához.

A tisztán fissziós bombák méretét nem lehet tetszőlegesen növelni, mivel egy kritikus tömeg felett külső hatás nélkül is beindul bennük a láncreakció, viszont a hidrogénbombáknál nincs ilyen korlátozás, éppen azért, mert a fúzió csak nagy hőmérsékleten indul meg.

A nukleáris bombák erejét tömegben adják meg – ez azt jelzi, hogy mennyi TNT felrobbantása okozna a bombáéhoz hasonló pusztítást. Nagy Iván tervezett száz megatonnás rombolását tehát százmilliárd kilogramm TNT-vel lehetne elérni.

Hruscsov akarta

A Cár-bombát a hidegháború alatt Nyikita Hruscsov utasítására építették meg, robbantása pedig egybeesett a szovjet kommunista párt XXII. kongresszusával. Az USA és a Szovjetunió 1958-ban aláírt egy moratóriumot az atomfegyverek tesztelését illetően, ennek értelmében egyik fél sem robbantott újabb fegyvert egészen a Cár-bombáig.

A szovjetek 1961-ben láttak neki a hatalmas fegyver kifejlesztéséhez, azt követően, hogy Hruscsov 1961 július 10-én elbeszélgetett a szovjet atomtudósokkal. A fegyverprogram vezetője, Andrej Szaharov szerint nem világos, kinek az ötlete volt a 100 megatonnás, katonai értelemben véve a szovjetek számára értelmetlen fegyver megépítése, de a program több más tudósa szerint Hruscsov sarkallta őket a szörnyű fegyver megépítésére.

Egy ekkora bombát a rendeltetési helyére csak az átalakított Tu-95-ös Medve kódnevű bombázó tudott volna elszállítani, de ekkora teherrel a gép interkontinentális repülésre alkalmatlan volt, ráadásul meglehetősen lassúnak is számított.

Egy száz megatonnás fegyver a városokat harminc kilométeres sugarú körben tette volna a földdel egyenlővé, száz kilométeres átmérőjű területen súlyos károkat, 170 kilométeren belül harmadfokú égési sebeket, maradandó látáskárosodást pedig 220 kilométeres távolságig okozott volna. Mivel az akkori Nyugat-Németország kelet-nyugati irányban nem volt sokkal szélesebb 170 kilométernél, ha bevetették volna, tulajdonképpen egy egész országrészt tettek volna vele lakhatatlanná.

Ami elolvadhatott, elolvadt

Nagy Ivánt rekordidő, mindössze 112 nap alatt építették meg. A gyártás rohamléptekben folyt, vélhetően a tudósok nem akartak csalódást okozni Hruscsovnak. Szaharov augusztusban, a berlini fal felépítését követően döntött úgy, hogy a névleges száz megatonnát a kísérlet idejére lekorlátozza ötvenre. Hruscsov a kísérleti robbantás tényét szeptemberben jelentette be az amerikaiknak és az egész világnak. Az október 30-i robbanást a szovjet hadsereg vezérkara a helyszíntől ezer kilométerre fekvő Kola-félszigeten tekintette meg, de egy Il-14-es repülőgép fedélzetéről a levegőből is nyomon követték az eseményeket.

A robbanás a szemtanúk szerint lenyűgöző volt. A fegyvert a Tu-95-ből egy külön erre a célra kifejlesztett, speciális ejtőernyő segítségével dobták ki, a robbanás az atmoszférában, négyezer méter magasan zajlott le. Az ezt követő tűzgolyó a föld felszínéig leért, a robbanás fényét az onnan ezer kilométerre várakozó megfigyelők is látták. Hétszáz kilométerre az epicentrumtól még érezni lehetett a lökéshullámot (ami egyébként háromszor is megkerülte a bolygót), sőt ablakok törtek be még a robbanástól kilencszáz kilométerre is. A robbanás után kialakult gombafelhő 64 kilométeres magasságig emelkedett fel. Annak ellenére, hogy a bombát a légkörben robbantották, a hatását az amerikai geológiai intézet is érzékelte.

A detonáció után nem sokkal készített légi felvételek tanúsága alapján Nagy Iván simára gyalulta a Novaja Zemlja szigetet, egy szemtanú szerint a detonáció alatt a föld úgy nézett ki fentről, mint egy hatalmas jégpálya. „Mindent elpusztított, a felszínen egy egyenetlenség nem maradt. Ami elolvadhatott, elolvadt" – idézi őt a nuclearweaponarchive.org. A Cár-bomba 25 kilométeres sugarú körben mindent elpusztított, de még 35 kilométerre az epicentrumtól is súlyosan megrongálta a lakóházakat.

A kísérletet a szovjetek hatalmas sikernek tartották. 1963 január 16-án Hruscsov azt állította, hogy a Nagy Iván valóban száz megatonnás verzióját egy keletnémet támaszponton őrzik, és bevetésre kész, de ezt sokan csak blöffnek tartották. Ha valaha is készült volna belőle olyan változat, amit fegyverként be lehetett volna vetni, az vélhetően nem lett volna nagyobb ötven megatonnásnál, hiszen azt legalább Európában bárhová el tudták volna juttatni a Tu-95-ösök segítségével. Két további tesztet végeztek el a Nagy Iván ötven, illetve 27 megatonnás verzióival – 1962 decemberében és valamikor 1963-ban –, utána a Cár-bomba megmaradt az atomverseny szörnyű mementójának.

„A SAH OKOS EMBER VOLT...”

Balázs László Kristóf, Mink András

Interjú Szatmáry Zoltán atomfizikussal

Szatmáry Zoltán és Aszódi Attila 2005-ben megjelentetett egy könyvet Csernobilról a Typotex gondozásában Csernobil – tények, okok, hiedelmek címmel. A szerzők célja, hogy a Csernobilról szóló információáradatban a tényeket közérthető nyelven, ugyanakkor korrekt szakszerűséggel mondják el. A szerzőpáros bemutatja az alapvető reaktortípusokat, a reaktorbiztonsági és a radioaktív sugárzásokkal kapcsolatos alapismereteket, hogy a csernobili katasztrófa okainak, lefolyásának, illetve környezeti és egészségügyi hatásának részletes tárgyalását megkönnyítsék.

A csernobili katasztrófa húszéves évfordulója adta az apropót, hogy interjút készítsünk a könyv egyik szerzőjével, Szatmáry Zoltánnal, a Műegyetem Nukleáris Technikai Intézetének egykori igazgatójával, akit Balázs László Kristóf és Mink András kérdezett más aktuális kérdésekről, az iráni válságról és Paksról is.

Mi az, ami esetleg ebből a könyvből kimaradt, akár terjedelmi, akár abból az okból, hogy a laikus közönségnek viszonylag nehéz ilyen röviden taglalni szakmai kérdéseket?

A legfontosabb, ami hiányzik belőle, hogy a hatásokat csak Magyarországra és a három legjobban érintett volt szovjet köztársaságra (Fehéroroszország, Ukrajna, az Orosz Föderáció) vonatkozólag néztük. Érdekes lett volna nézni Lengyelország, Románia, a skandináv államok, Németország, Svájc, Észak-Olaszország adatait, hiszen ezek mind rengeteget, Magyarországhoz képest kétszer-háromszor annyi szennyeződést kaptak, de ezt kihagytuk. Szerintem így is túl sok adat volt, és a laikus olvasót ez általában túlterheli. Amiket ezen a szinten el lehetett volna még mondani, azok magának a berendezésnek a strukturális hiányosságai: a baleset után a nemzetközi szakma 57 műszaki tévedést talált ebben a csernobili reaktorban.

Tehát már az eredeti tervezésben is 57 volt?!

A tervezésben és a végrehajtásban. És ezekből a könyv csak hármat tárgyal.

Csernobilban ún. RBMK-típusú, vagyis nagyteljesítményű csatorna típusú reaktor működött, amely más típusú, mint amely Pakson fölépült. Mi ennek a típusnak az előnye, és mik voltak a hátrányok?

Elmondok egy ehhez hasonló típust, a Kanadában található CANDU-t, abból világos lesz az alapelv. A CANDU-ban nehézvíz a moderátor. Egy hatalmas vízteknőben levő csövekben fűtőelemrudak helyezkednek el. Ezeket úgy hívják, hogy kalandriacsövek. Minden csövön belül szintén nehézvíz van, de a csövön belül nagy nyomású, kifejezetten forró nehézvíz van, az hozza ki a termelt hőt. A körülötte lévő nagy medencében lévő víz 80-90 fokos, és közönséges atmoszferikus nyomáson van. A CANDU-ban ez a moderátor. Ennek a reaktortípusnak (és az RBMK-nak is) óriási előnye, hogy menet közben lehet cserélni a fűtőelemeket. Egy gép rácsatlakozik egy ilyen kalandriára, lezárja, leválasztja a hűtőrendszert, kiveszi a csövet, beletesz egy másikat, rácsatolja, és a dolog megy tovább. Emiatt ennek a kihasználási tényezője elvileg száz százalék lehet. Tehát ha semmiféle karbantartás vagy üzemzavar nem jön közbe, akkor ez a reaktor folyamatosan jár. Szemben az ún. nyomottvizes reaktorokkal, amilyen ugye Pakson is van, ahol fűtőelem-átrakáskor le kell állítani a reaktort, a nyomást le kell venni, a tartályt egy-két nap múlva ki lehet nyitni, és akkor meghatározott program szerint kb. két hét alatt lezajlik a csere, és akkor vissza lehet indulni. De tekintve, hogy minden alkalommal programozott módon egy pár karbantartási műveletet is elvégeznek, ez körülbelül húsz nap szokott lenni. Tehát ilyen módon a paksi atomerőmű kihasználási tényezője nyolcvan százaléknál nem lehet jobb, emiatt jelentős üzemidő kiesik.

A CANDU-tól annyiban különbözik az RBMK, hogy a külső nehézvíz helyett grafit a moderátor. Ez óriási különbség, hiszen emiatt jelentkezik az ún. pozitív üregegyüttható, ami öngerjesztő folyamatot eredményezhet a rendszerben: ha növekszik a teljesítmény, több víz forr fel, több üreg (vízgőzbuborék) lesz, ami még jobban növeli a teljesítményt, és így tovább. Ez végül robbanáshoz vezethet, ami Csernobilban be is következett.

Vagyis ugyanazt a gazdasági és műszaki előnyt el lehet érni biztonságos eszközökkel, ahogy a CANDU-nál ez sikerült.

Az RBMK-ban nagyon szerencsétlen még a cirkónium, a grafit és a víz kombinációja, amely végső soron rengeteg problémát okozott Csernobilban. (A cirkónium a fűtőelemek burkolatának anyaga.)

Hiszen ez az elegy gyúlékony, nem?

Igen, bizonyos hőfokon a víz és a grafit között be tud indulni egy reakció, amit a cirkónium katalizál.

Továbbá a szabályozórudaknak rossz volt a konstrukciója. Ráadásul nagyon bonyolult volt a reaktor szabályozása, hiszen a szabályozórendszer kétszáz szabályozórúdból állt, csak számítógépen lehetett ezt az egészet vezérelni. Sajnos ez a számítógépes program kis reaktorteljesítményen nem volt elég jó. De hát ezekre igazán a könyv nem tért ki, mert én Kosztolányi Dezsőtől tanultam, hogy a jó stílus művészete egyenlő a radír helyes használatával. Ha azt akarom közölni az olvasóval, hogy konstrukciós hibák voltak, akkor minimális mennyiségű hibát kell elmagyarázni, de azokat pontosan.

Ez a sok konstrukciós hiba leginkább utólag derült ki. De a könyvben van egy megjegyzés, hogy az amerikaiak már az ötvenes években is tudták, hogy hasonló reaktorokban pozitív az üregegyüttható, csak ez nem került nyilvánosságra. Két kérdés merül fel: egyrészt hogyhogy nem ismerték ezt a nagyon egyszerűnek tűnő alapproblémát a szovjetek, illetve hogy maradhatott ez húsz-harminc évig titokban?

Ezt magától Teller Edétől tudom. Ő volt ’53-ban az Amerikai Atomenergia Bizottság biztonságért felelős albizottságának az elnöke. Akkor kellett meghozni azt a döntést, hogy mely típusokból fejlesszenek ki polgári célú reaktort. Akkor grafittal moderált, vízzel hűtött reaktorok működtek Hanfordban – katonai célra. Bár nem csatornatípusú volt, de tulajdonképpen ugyanaz volt vele a probléma: az üregegyüttható pozitív volt. Végigelemezték, hogy ez milyen körülmények között milyen hibákat, milyen biztonsági problémákat okoz, de a korszak szokása szerint ez az elemzés titkos maradt. Igazában azt mindenki láthatta, hogy az amerikaiak végül nem erre, hanem a nyomott vizes típusra álltak rá, de ami nem volt világos, az a mögötte lévő elemzések. Persze azt az oroszok is tudták, hogy ez a pozitív üregegyüttható veszélyes, de hát az ismert nagyhatalmi gőg benne volt a szovjet vezetésben, és nem vették elég komolyan a dolgot. Az 1975-ben megjelent ún. Rasmussen-jelentés, amely publikus volt, szintén nem foglalkozott ezzel, mivel az USA-ban a szóban forgó reaktorokat leszerelték. A jelentés vezette be a valószínűségi kockázatelemzést, azt, hogy minden olyan eseménysort végig kell gondolni, amely balesethez vezethet. Minden ilyen eseményláncolatnak mindegyik láncszeménél meg kell határozni annak a valószínűségét, hogy ez most jó irányba vagy rossz irányba fejlődik. Az egyik szovjet vezető, aki aztán öngyilkos lett [Valerij Legaszov, a csernobili erőmű szakmai felügyeletét ellátó moszkvai Kurcsatov Intézet kutatási igazgatója, 1988 áprilisában lett öngyilkos. A szerk.], kifejezetten vádolta a szovjet tudományos vezetést, hogy elhanyagolta a biztonsági elemzést. Egyébként azt gondolom, hogy ha a szovjet hírszerzést érdekli, akkor valószínűleg meg tudták volna szerezni ezeket a Teller Ede-féle elemzéseket.

Tehát az a fura helyzet volt, hogy bizonyos mértékben tisztában voltak ezekkel a veszélyekkel, de alacsonynak vélték ennek a kockázatát?

A légkör, az információcsere azért az ötvenes években egész más volt, mint például a nyolcvanas években. 1982-ben részt vettem Bécsben egy nemzetközi konferencián, ahol egy szekcióban ilyen jellegű biztonsági kérdésekről vitatkoztak egymással angol, amerikai és szovjet tudósok nagyon magas színvonalon. Lehetett látni, hogy egész más a két tábor biztonsági megközelítése, de a dolog mindenképpen rendkívül hasznos volt. Ugyanakkor az 1954-ben rendezett ún. első genfi konferencián még csak nagyon elméleti dolgokról volt szó, mint például láncreakcióról, fluxusról, és nem mentek nagyon mély biztonságtechnikai részletekbe.

A könyvben az is szerepel, hogy a csernobili atomerőmű egy olyan típus volt, amelyik plutónium előállítására alkalmas. Vagyis potenciálisan egy katonai felhasználás lehetőségét is szem előtt tartották, bár erre végül is nem került sor, mert a szovjeteknek már elég plutóniumuk volt abban az időben. Szóval, milyen megfontolásból építettek meg ilyen típusú erőműveket? Egy későbbi katonai felhasználás érdekében, vagy mert ez hatékonyabb energiatermelő vagy esetleg olcsóbb konstrukció, mint a másfajta típus?

Igen, ezt a kérdést már 1986-ban több újságírónak magyaráztam, nem olyan könnyű ezt megérteni. Tehát minden atomerőműben keletkezik plutónium. Csak az a kérdés, hogy egységnyi mennyiségű energiára mennyi plutónium keletkezik. Úgy szoktuk mondani, hogy mennyi a konverziós tényező: egy kiló urán széthasítása révén hány kiló plutónium keletkezik. Most ez a konverziós tényező a vizes reaktorokban 0,6, a grafitos reaktorokban 0,8, a nehézvizes reaktorokban 0,9. Tehát az említettek közül a nehézvizes reaktor a legjobb plutóniumtermelő reaktor. A másik szempont, hogy nemcsak a plutónium mennyisége számít, hanem az izotóp-összetétele is. A 239-es tömegszámú plutóniumizotóp alkalmas a bombára. Úgy keletkezik, hogy az urán-238 elfog egy neutront, és akkor radioaktív bomlás révén átalakul plutónium-239-cé. Hogy az atombomba jól robbanjon, ahhoz közel tiszta 239-esnek kell lennie. Ha a plutóniumot sokáig bent hagyjuk a reaktorban, akkor a 239-esbe befogódik egy neutron, plutónium-240 keletkezik, ha az továbbiakat befog, akkor már 241-es izotóp lesz. Ezek mind rontják a bomba minőségét. Tehát ha egy ilyen grafitos reaktort, például egy RBMK-t fegyvergyártásra állítanak át, akkor egy fűtőelemrudat csak néhány hónapig szabad a reaktorban hagyni. Viszont ha energiatermelésre használják, akkor három-négy évig is bent maradhat. (Na, ez a fajta rugalmasság a paksi típusú reaktorban nincs meg: itt minden fűtőelem három-négy évig bent marad.) És ez a szovjeteknek kapóra jött, hiszen minden gyáruk zömmel ilyen elven működött: még a bicikligyárban is olyan csövekből csinálták a biciklit, amelyek valamilyen fegyvernek az alkatrészei is lehettek.

Történetesen, amikor a baleset történt, a csernobili atomerőmű polgári célra működött: évek óta bent voltak már a negyedik blokk fűtőelemei, amikor a baleset történt, tehát az már nem tartalmazott fegyvergyártásra alkalmas plutóniumot.

Akkoriban voltak olyan pletykák, hogy a balesethez az vezetett, hogy valamilyen katonai célú kísérlet folyt volna Csernobilban.

Katonai célú nem, de tisztán műszaki kísérletet folytattak. Hogy most ezt hogyan csinálták, milyen szabályzatokat hágtak át, egyáltalán miért kísérleteznek egy atomerőműben, mindezzel a könyv részletesen foglalkozik. Magyarországon például ugyanez nem történhetett volna meg. Ugye itt Magyarországon pontosan ki vannak jelölve azok az intézmények, amelyeknek meg kell mutatni, ha bármi rendkívülit csinálnak az erőműben. Például a paksi atomerőmű esetében a főkonzulens intézmény a KFKI-AEKI.

Mégis láthattunk példát 2003-ban Pakson arra, hogy kihagyták ezt a grádicsot.

Így van. Ahogy ezt megcsinálják, rögtön megvan a baj: üzemzavar is lett belőle. Szóval, ez Magyarországon egész másképp ment, és valószínűleg már a mostani Oroszországban ugyanígy van. 1986-ban a tudományos háttérintézmény a Kurcsatov Intézet volt, ahova Csernobilnak kellett fordulni.

Kellett volna.

Kellett volna fordulni. Legaszov írja, hogy az volt a struktúra, hogy egyrészt volt a kutatóintézet, amelyik a dolog műszaki, tudományos megalapozásáért volt felelős, és volt a főkonstruktőr intézet, amely pedig azért, hogy ez a tudományos koncepció korrektül valósuljon meg. Ez két komoly gátló tényező volt a működő atomerőművek szemében, hiszen ez a két intézet mindent nagyon szigorúan megvizsgált, és éppen ezért – ahogy Legaszov írja – ez az intézményi struktúra arra ösztönözte az erőműveket, hogy ezeket próbálják kikerülni.

A paksi atomerőmű ezt a dilemmát éppen a saját hasznára fordította: akár a KFKI-tól, akár tőlünk, a Műegyetemtől kér véleményt, az azt jelenti, hogy a megfelelő szakértelmet nem kell saját szervezetén belül fölállítania, ami növelné a villamos energia árát. Ráadásul a felelősség sem az övé. Magyarul a paksi atomerőmű kifejezetten támaszkodik ezekre a háttérintézetekre, és saját életét könnyíti meg vele. Ez Paksnak nagyfokú biztonságot jelent.

Mondok egy példát. Nagyon sokáig vita volt 2003-ban, a paksi üzemzavart követően, hogy a sérült tartály kritikussá válhat-e. Az erőműben annyi embert alkalmaznak és képeznek ki, ahány a normál üzemet ki tudja szolgálni. Egy ilyen rendkívüli probléma kezelésére természetesen betaníthatják az embereket. De az erőműnek sokkal egyszerűbb, ha olyan emberekre támaszkodik, akik ezt évek óta csinálják. Én például több mint negyven éve ilyesfajta mérésekkel, számításokkal foglalkozom, így teljesen természetes, hogy minket kérnek fel. És végül itt történtek a számítások, mi jelentettük ki, hogy a sérült tartály semmilyen körülmények között nem válhat kritikussá – amíg a jelenlegi állapotában marad. És ezt kísérletekkel is igazoltuk.

Tehát tudjuk, hogy hova vezetett az emberi nemtörődömség akár Pakson 2003-ban, akár – hatványozottan – Csernobilban 1986-ban. Paks példája azt mutatja, hogy még a biztonságosra tervezett atomerőművekben is kockázat az emberi tényező. Sőt Paks kapcsán az a kérdés is felmerül, hogy hány eddig nem látott kockázati akna merülhet fel még a jövőben az atomerőművekben, hiszen Pakson az üzemzavart az idézte elő, hogy egy addig sehol sem alkalmazott berendezést kellett üzembe helyezni. [A balesetről és következményeiről bővebben l. aBeszélőben: Balázs László Kristóf: Nem hasad tovább? – Paks és ami utána van. 2003/6., valamint uő:„Atomenergetika nélkül nem tudjuk megúszni a következő ötven-száz évet” – interjú Aszódi Attilával, a BME Nukleáris Technikai Intézetének igazgatójával. 2004/11.]

A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb probléma mindig az emberi tényezőre vezethető vissza, ezt a legnehezebb kézben tartani. A paksi balesettel kapcsolatban fontos kijelenteni, hogy azért ez talán nem véletlenül éppen egy magyar–német koprodukció során történt. Ugyanis egyfelől Németország (nemcsak ők, de hát most róluk van szó, Ausztria, Görögország, Olaszország is ilyen) erősen antinukleáris beállítottságú. Németországban törvény tiltja a nukleáris biztonság érdekében végzett kutatásokat. A nukleáris tudományok oktatása teljesen visszaszorult, évente egy-két nukleáris szakember végez a német egyetemeken. A nukleáris biztonsági kompetencia rohamosan vész el Németországban, és meg vagyok róla győződve, hogy a tartályt gyártó üzemben, Erlangenben azért nem mutatták meg ezt a tartályt egy nukleáris biztonsági szakembernek, mert ott ilyen már nincs. Úgyhogy nekem az a véleményem, hogy ha valahol mostanában fog valamilyen súlyos üzemzavar, súlyos baleset történni, az Németországban lesz, mert ott szisztematikusan teszik tönkre a szakmát, aminek óriási biztonsági kockázata van.

A magyar oldal sara pedig a következő volt: a politika állandóan beleszólt az erőmű irányításába: akármikor kormányváltás volt, a paksi atomerőmű vezérkarát lecserélték. Sőt, volt úgy, hogy menet közben cseréltek le embereket. Én kétszer voltam bent az igazgatóságban, a Horn-kormány idején két évig voltam ott, de aztán jött valami változás az MVM Rt. élén, akkor kiraktak. A Fidesz-kormány idején olyan ember jött, aki engem visszavitt, de aztán volt valami vita a szakszervezettel, akkor kirúgtak. Ez így nem megy.

Szóval, a németeknél a kompetencia tudatos tönkretétele, nálunk viszont a politika által kreált zűrzavar volt az üzemzavar végső oka.

Többmilliárdos kár keletkezett az üzemzavar során, de talán mondhatjuk, jókor jött – ha már jönnie kellett. Nagyon észre térítette az embereket, és azóta, amióta végrehajtották a személycseréket, a paksi atomerőmű élén nyugalom van, és megint a szakmai munkára tudnak koncentrálni. És nem arra kell figyelni, hogy mikor milyen változás lesz. Én most ebben a tekintetben optimistább vagyok, mint 2003-ban.

Beszéljünk most az atomfegyverkezésről, aminek nemcsak az iráni helyzet ad aktualitást, hanem az is, hogy a közvéleményben a nukleáris technológiával kapcsolatos félelmek és ellenérzések mögött voltaképpen – Csernobil katasztrófája mellett – az atomfegyverkezés és az abból fakadó veszélyek húzódnak meg.

Az atomhatalmak, amelyek eredetileg négyen voltak (Egyesült Államok, Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország), aláírták a részleges atomcsendegyezményt, amely megtiltotta a magas légköri robbantásokat. Ugyanis a magas légköri fegyverkísérletek olyan mértékben szennyezték el az egész világot, ami a Csernobil okozta szennyezésnek kb. a százszorosa volt, csak arról senki nem beszélt – ma sem beszél. Abban az időben a Nemzeti Színház sarkánál, az Emkénél egy sugárzásmérővel akkora sugárzási szintet lehetett mérni, mint amennyi egy ilyen professzionális, sugárzó anyagokkal foglalkozó laboratóriumban maximálisan megengedett, illetve százszorosa annak, mint amit a lakosság számára megengednek. Az egyezmény óta csak földalatti, tenger alatti robbantásokat engedélyeztek, amelyeket később szintén betiltottak a teljes atomcsendegyezmény révén.

Aztán létrehozták az atomsorompó-egyezményt, a Non Proliferation Treatyt, amelyben kötelezték magukat arra, hogy nem adják át az atomfegyverkezési technológiát, illetve ha átadnak technológiát, nukleáris anyagot vagy eszközöket, akkor ezt csak olyan államnak, amely az atomsorompó-egyezményt aláírta. Az egyezmény hatodik pontjában ugyanakkor kötelezték magukat arra, hogy törekednek a birtokukban lévő nukleáris fegyverek leszerelésére. Egy másik pont azt mondta ki, hogy ha valamelyik országot, amelyik ezt az egyezményt aláírta, nukleáris támadás ér, akkor ezt úgy tekintik, mintha a nagyhatalmakat érte volna nukleáris támadás, tehát joguk van nukleáris fegyverrel visszacsapni. Ezzel próbáltak az elrettentés eszközével védőernyőt vonni a tagállamok köré. Körülbelül 170 ország írta ezt alá. De voltak országok, amelyek nem írták alá. Ezek elsősorban India, Pakisztán, Brazília, Argentína, Izrael, Dél-Afrika, Indonézia, amelyek azt mondták, hogy ez az egész csak arra szolgál, hogy konzerválja az atomhatalmak atommonopóliumát. Az embernek valóban úgy tűnik, hogy a nagyhatalmak erkölcsösnek képzelik magukat, miután mások számára megtiltották az atomfegyvert.

Az atomhatalmak táborába először Kína lépett be, ötödiknek, aztán India. Most nemrég Pakisztán. Lehet tudni, hogy Dél-Afrika intenzíven foglalkozott atombomba-fejlesztéssel. Nyílt titok, hogy Izraelnek van atombombája, és voltak országok, amelyeket azzal vádoltak, hogy atomfegyver kifejlesztésén dolgoznak, mint Irak, Észak-Korea.

De Észak-Koreában meg azt állítják, hogy van. Ott az lenne a titok, ha mégsem lenne bombájuk...

Hát igen, velük szemben katonai eszközökkel nagyon nehéz fellépni. Ugye ott van Kína, Dél-Korea, Japán, tehát ott háborús eszközökkel belépni nehéz az Egyesült Államoknak, ezt Észak-Korea is tudja.

És akkor ott vannak az ún. küszöbállamok, amelyek akkor csinálnak atomfegyvert, amikor úgy döntenek; bármikor meg tudják csinálni. Ilyen Brazília, Argentína, Indonézia.

Küszöbállamok esetében ne tessék feltétlenül rosszra gondolni. Argentína például békeszerető ország, viszont olyan fejlettségi szinten vannak, hogy ha akarnak, tudnak bombát gyártani. Argentína gyárt és ad el külföldre reaktorokat. De ők nem akarnak fegyvert csinálni. Ugyanez a helyzet Brazíliával.

Magyarország is tudna atombombát gyártani?

Magyarország csak olyan értelemben küszöbország, hogy a szakismeret, a szakképzettség rendelkezésére áll, de technológiailag mi erre nem vagyunk felkészülve. Mi nem gyártunk atomenergetikai berendezéseket sem.

Miért olyan nehéz egy atombombát előállítani, hiszen hatvan éve csinálja a világ?

Hogy mi kell az említett szakértelmen, fejlett technológián kívül ahhoz, hogy valaki atomfegyvert csináljon? Szert kell tennie hasadóanyagra. Vagy maga dúsítja az uránt, tehát természetes uránt dúsít, és abból gyárt atomfegyvert – ilyet dobtak le Hirosimára. Vagy lehet atomerőművet építeni vagy kutatóreaktort, amelyben plutóniumot lehet termelni, amit ki kell onnan vonni, és ennek felhasználásával készül a fegyver.

Mit lehet tudni, mi folyik Iránban? Mennyire veszélyes a helyzet, mennyire lehet komolyan venni azokat az állításokat, hogy három éven belül atombombájuk lesz?

Ehhez egy kicsit vissza kell menni az időben. Amikor a sah még hatalmon volt, elkezdett egy nagy nukleáris programot. Óriási nukleáris ipar és atomerőműpark kifejlesztéséről volt szó. A sah okos ember volt, ő tudta, hogy az atomenergia sokkal olcsóbb, mint az olajjal előállított energia, és jobban jár, ha saját maga számára atommal termeli a villamos energiát, az olaját pedig eladja. A sah bukása előtt el is kezdték a Perzsa-öböl partján, Busher nevű helyen építeni az első atomerőművet. Eszfahantól néhány kilométerre a franciák építettek nekik egy hatalmas kutatóközpontot, ami nem lett kész. Mert jött Khomeini, és akkor mindenki elvonult Busherből is, Eszfahanból is. Tíz évvel később döntöttek úgy, hogy ezeket a dolgokat felújítják, és hazahívták a korábban kiképzett, külföldön levő szakembereket, hogy dolgozzanak ezen a programon, és persze hívtak külföldi szakértőket is. Én például az 1980/90-es években négyszer voltam Eszfahanban, kétszer Teheránban, segítettem nekik a kutatóintézet programját kidolgozni, és reaktortudományokra tanítottam őket.

Aztán úgy döntöttek, hogy a busheri atomerőművet befejezik, amelyikben az egyik reaktor 80 százalékos készültségben volt, a másik pedig 50 százalékban. A németek már nem vállalkoztak rá, és végső soron az oroszok vállalták el, hogy egy VVR-1000 típust építsenek, ami a paksi atomerőmű típusa, de nagyobb teljesítménnyel. Az 1990-es években én három évig az ilyen típusú atomerőművek fizikájára tanítottam őket. De hogy közben az országban máshol mi folyt, arról az embernek fogalma sem lehetett egy ilyen országban. És mivel ez az egész projekt közel van a befejezéshez, most léptek fel az irániak azzal az igénnyel, hogy maguk szeretnék az üzemanyagot dúsítani. Amire az égvilágon semmiféle indokuk nincs. Ha az irániak valóban békés célból akarnák fejleszteni az atomiparukat, az oroszoktól, a TVEL gyárból (ahonnan Paks is kapja az üzemanyagot) tökéletes biztonsággal be tudnák szerezni rendkívül jó minőségben az üzemanyagot. Ugyanakkor teljesen érthető, hogy az oroszok nem akarják, hogy az általuk épített reaktorba az irániak házilag barkácsolt fűtőelemet rakjanak. Egy olyan országban, amely most tanulja ezt a technológiát! Abba már valószínűleg inkább belemennének, hogy Irán a konkurenciától, a British Nuclear Fueltől vegyen fűtőelemet, persze nem örülnének neki. Mindenesetre az oroszok ezért ajánlották föl, hogy Irán vegyen részt a dúsításban, de ez orosz földön és ellenőrzés alatt történjen. Ebbe viszont Irán nem megy bele.

Egyáltalán van saját uránkészletük? Hogy zajlik a „barkácsolás” , a dúsítás?

Van urán Iránban. A saját atomerőmű ellátására nem elégséges, de annyi van, amennyiből azért bombát lehet csinálni.

A természetes urán 0,71 százalékban tartalmaz urán-235-öt, ami hasadó izotóp. Az atomerőművük számára ezt az arányt föl kell növelni 3-4 százalékra. Ők az ún. centrifugálásos technikával dúsítanak, aminek az a lényege, hogy az urán-hexafluoridot (UF6), ami egy gáz, beteszik egy ilyen ultracentrifugába, és ugye a centrifugális erő a tömeggel arányos, vagyis minél nagyobb a tömege, annál jobban kifelé szorul az izotóp. Tehát a centrifugának a külső részén az urán-238-at tartalmazó UF6 molekula jelenik meg, a belsőn pedig az urán-235-öt tartalmazó. Ha ezt a külsőt megfelelő helyről kivezetik, akkor már az első centrifuga után a gáz egy kicsit dúsabb lesz urán-235-ben. Ezt beviszik egy következő centrifugába, ott egy picit tovább dúsítják, és több ezer ilyen centrifugával elég komoly dúsítást lehet már elérni. Egyébként ezzel a technikával a németek próbálkoztak annak idején a II. világháború alatt, de ők még messze jártak attól, hogy dúsított uránjuk legyen.

Tehát az irániaknak semmiféle műszaki indokuk nincs a dúsításra?

Nincs, csak politikai indokok vannak. Iránnal szemben a nagyhatalmak számos szerződést nem tartottak be. Egy példa a sah idejéből: a Franciaországban megépült Eurodiff nevű üzemben, ahol fűtőelem-uránt dúsítanak, Iránnak tíz százalék tőkéje van, és Európa mégsem hajlandó uránt szállítani Iránnak.

És akkor még Irán geopolitikai helyzetéről nem is beszéltünk. Irán pillanatnyilag körül van már véve amerikai támaszpontokkal. Ott vannak Afganisztánban, Irakban, a volt szovjet közép-ázsiai köztársaságokban. És ott van akkor az ősi ellenség, Izrael. Pakisztánnal és Indiával most állapodott meg Bush, megbocsátotta az atombombakalandot, felajánlotta nekik, hogy együttműködnek a békés célú nukleáris energiatermelésben. Magyarul Irán úgy érezheti, hogy most már be van kerítve. Mindez számomra azt sugallja, hogy igenis szert akar tenni atomfegyverre, hogy ezáltal regionális nagyhatalommá váljon, amely mindig is volt az ókor óta.

Az utolsó megjegyzésem ezzel kapcsolatban: az internetről letölthetők műholdfelvételek, ahol teljesen világosan látszik, hogy nagyon komoly építkezés folyt iszonyú nagy teherautó-forgalommal, és az építményt egyszer csak befedték betonnal, földet hordtak rá, megint egy betonréteget, megint földet, és most már csak egy icipici kis bejárati kapu látható műholdról. És ez nem egy és nem két helyen zajlik így.

Az elmúlt napokban a Biztonsági Tanács 30 napot adott Iránnak arra, hogy leállítsa a dúsítást.

Na igen, és ha nem rendezi ezt a dolgot, akkor mi fog történni? [Lapzártáig letelt a 30 nap, és Irán nem állította le a dúsítást. – A szerk.] Ezeket az építményeket, az eszfahani kutatóközpontot szét lehet lőni, de megszállni ezt a hatalmas országot nem tudják. Úgyhogy ez meglehetősen idegesítő helyzet. És szerintem ezért a helyzetért nemcsak az iráni vezetők a felelősek. A nagyhatalmak az atomsorompó-egyezményben ugye kötelezték magukat arra, hogy törekedni fognak saját nukleáris fegyverzetük leszerelésére. Amióta ezt aláírták, azóta megsokszorozódott a fegyverkészlet. Nekik mindent szabad? Itt valaminek történnie kell, az Európai Uniónak, Oroszországnak, az Egyesült Államoknak valamit ki kellene találni, mert ez így nem fog menni.

Tegyük föl, hogy Iránt nem lehet megállítani, akkor ugye a már fölsorolt küszöbországok is jelentős késztetést fognak érezni, hogy ők is próbálkozhatnak. Vagyis az atomfegyverkezés terjedését nem lehet megállítani?

Ugyanezt a dolgot én megkérdeztem Teller Edétől, akivel jó viszonyban voltam. Ők belehajszolták a Szovjetuniót a fegyverkezési versenybe, és ettől összeomlott a Szovjetunió. Nem túl nagy ár-e ezért, kérdeztem, hogy most azzal kell számolnunk, hogy egyre több ország fog atomfegyverrel rendelkezni, és ilyen módon a globális veszélyeztetettség továbbra is fennmarad. Erre érdekes módon válaszolt: a maga apja lehetnék, mi legyőztük a Szovjetuniót, ez a mi dolgunk volt, és ezt a mostanit pedig majd maguknak kell megoldaniuk. Tessék ezt megoldani!

Evezzünk békésebb vizekre, és beszéljünk még néhány Pakson megoldásra váró feladatról. Mi a jelentősége az élettartam-hosszabbításnak?

Van egy gazdasági és van egy emberi vonulata. Az egyik fontos tény, hogy a mai vezetők jó része néhány éven belül nyugdíjba megy. Kérdés, hogy az utánuk jövő generáció mit fog csinálni. Ha az atomerőművet 2012-ben kezdik leépíteni, akkor nyilván ez a generáció már most kezdene Paksról elmenni. Úgyhogy az, hogy Magyarországon kijelentették a parlamentben, hogy a paksi atomerőmű élettartamát meghosszabbítják, olyan mértékben stabilizálta az emberi tényezőt, amit közvetlenül lehet érzékelni. Hogy mást ne mondjak, a szakmérnöki posztgraduális tanfolyamon, ahol évtizedek óta tanítjuk a gépészmérnököknek, vegyészmérnököknek, fizikusoknak a nukleáris ismereteket, és ahova az elmúlt három évben nem jelentkezett elegendő számú ember, most hirtelen 35-en vesznek részt, amennyien még soha. Tehát ez azt jelenti, hogy az emberek megint perspektívát látnak a dologban.

Mekkora pénzt és munkát jelent az élettartam-hosszabbítás feltételeinek előteremtése?

A parlament azzal értett egyet, hogy a meghosszabbítást megalapozó elemzést, hatalmas mennyiségű dokumentumot elő kell állítani, és ha ez megfelel a biztonsági követelményeknek, akkor az atomerőmű biztonsági hatósága ezt engedélyezni fogja.

Ehhez az atomerőmű iszonyú mennyiségű alkatrészét mind meg kell vizsgálni. Mindenekelőtt a reaktortartályt, hogy annak a szilárdsága olyan-e, hogy még húsz évig tud szolgálni, vagy ha nem, akkor lehet-e esetleg hőkezelésnek alávetni.  Ugyanis a tartállyal kapcsolatban van egy súlyos probléma, ami a klasszikus erőműveknél nem jelentkezik. A reaktortartályt a láncreakció miatt folyamatos neutronsugárzás éri. A tartály anyaga apró vaskristályokból áll, és egy nagy energiájú neutron ezekben a kristályrácsokban lévő atomokat a kristályrácsban arrébb löki, és a rácsban rácshibák keletkeznek, és ettől az anyag ridegedik. Ez vezethet a hagyományos ridegtöréshez. Az ilyen tartályt nem lehet hidegen nyomás alá helyezni, tehát föl kell melegíteni bizonyos hőmérsékletre, amely fölött már nem lehetséges a ridegtörés. Ha ez az átmeneti hőmérséklet az üzemi hőmérséklet fölött van, akkor ezt a tartályt többet már nem lehet használni.

És ott vannak a további berendezések, amelyeket ellenőrizni kell: a gőzgenerátor, a fő keringető szivattyú, tolózárak stb.

A 90-es évek óta rengeteg olyan javítást végeztek, amelyek az élettartam-hosszabbítás irányába lökték az ügyet: pl. a turbinákat, a kondenzátort felújították.

Mindenesetre az összes alkatrészt szépen végig kell vizsgálni. És ez komoly pénzbe fog kerülni, de messze nem annyiba, mint amennyibe egy akármilyen erőmű építése. Tehát az élettartam-hosszabbításnak nagyon komoly gazdasági indoka van: ez a lehető legolcsóbb. Ennél olcsóbban az elkövetkező húsz évre ekkora teljesítményt elérni új beruházással nem lehet.

Ezek szerint Magyarországon az atomenergiának van jövője?

Igen, mindenképpen. Egy kiegyensúlyozott energiarendszer mindig diverzifikált, mégpedig úgy, hogy bármelyik irányba el lehet tolni az arányokat. És ebben az atomenergia, a foszszilis energiahordozók és a megújulók megfelelő arányát kell megtalálni.

Magyarország nemzetközi szerződésben vállalta, hogy villamosenergia-termelésének több mint öt százalékát megújuló energiaforrásokból fogja előállítani. Nagyon nehezen fogja tudni ezt teljesíteni, a szél azért itt nem nagyon fúj, mint Németország vagy Írország tengerparti területein, ahol óriási szélerőműveket érdemes építeni. Lehetne még a geotermikus energia, az viszont veszélyes. Amit az osztrákok építettek a magyar határ közelében, azzal kipusztították a Rábában a halakat. És a napenergiát is lehetne hasznosítani. De a napelemben nagyon mérgező, káros anyagok, pl. germánium, szilíciumvegyületek vannak. Tehát ezek a megújuló energiaforrások sem annyira környezetbarátok. Minden energiahordozó csak addig tűnik szimpatikusnak, amíg nem alkalmazzák nagy léptékben. Magyarországon véleményem szerint a biomasszának van a legnagyobb jövője.

De hát az mennyiben megújuló, hiszen ahhoz fákat kell elégetni?

Olyan értelemben, hogy amikor elégetik például a fákat, akkor ugyan termelődik szén-dioxid, de sokkal kevesebb, mint amennyit lombos faként életük során elnyeltek.

Egyetlenegy olyan ország sem képzelhető el, ahol ezek az 1-2 megawattos szélerőművek képesek lesznek ekkora energiaigényt ellátni. Csak akkor optimális ezek használata, ha van mögöttük egy nagy erőművi hálózat, amelyik stabil, amelyik megfelelő mennyiségű energiát szolgáltat, mikor nem fúj a szél, nem süt a nap, stb. Szerintem a mi életünkben a megújulókból származó energiatermelés nem fog 10-15 százalék fölé kerülni. Mindenesetre az a véleményem, hogy ezeket a megújuló technológiákat gőzerővel kell fejleszteni. Ami itthon sajnos nem történik; hallott itt valaki arról, hogy dolgoznának nagy projekteken? Dolgoznak az atomerőmű élettartamának meghosszabbításán, és próbálják a hagyományos szén- meg olajtüzelésű erőműveket vagy modernizálni, vagy pedig leállíttatni, más nemigen történik.

Az ellenzők gyakran felvetik, hogy ugyan az atomenergia előállítása olcsó, de van egy sor járulékos költsége, amelyet aztán sok-sok évtizedig fogunk fizetni, amibe például a hulladék biztonságos elhelyezése, az atomerőmű majdani leszerelése fog kerülni.

Ebben az árban az már benne van. Van egy nukleáris pénzügyi alap, ahova a paksi atomerőmű tízmilliárd forintnál nagyobb összeget fizet be évente, hogy a leszerelés és a hulladékelhelyezés költségeit fedezze. Ennek a pénzügyi alapnak a feltöltése szempontjából is nagyon fontos, hogy az atomerőmű járjon tovább. A meghosszabbítás alatt már megképződik az az összeg, hogy az atomerőművet végleg le lehessen szerelni.

Gyakori ellenvetés még az atomenergetikával szemben a hulladékkezelés kérdése. Miért pont a nukleáris hulladék áll az érdeklődés fókuszában, miközben a vegyipar, meg általában az ipar, hihetetlen mennyiségű kénsavat állít elő, amit vashordóban tárolnak,  aztán elásnak a földbe. Van valami oka annak, hogy a nukleáris hulladék ennyire speciálisan veszedelmesnek van feltüntetve?

A nukleáris energetikával szemben sorra hoztak fel ellenérveket, és ezek sorra megdőltek. Most az ellenzők utolsó bástyája ez a hulladékkérdés. Azzal szoktak érvelni, hogy hiszen ez még sehol nincs megoldva, nincs olyan tároló sehol sem megépítve, ahova véglegesen elhelyezték volna a fűtőelemeket. De én azt gondolom, hogy ők nem akarják, hogy ez megoldódjon, hanem éppen a tüntetések lehetőségét akarják fenntartani, hogy ez nem oldható meg.

Például Németországban, Gorlebenben építettek egy ún. demonstrációs célú tárolót, hogy lehessen látni, hogy megy ez majd, amikor annyi hulladék keletkezik, hogy el kelljen helyezni. Nos, ennek az üzembe helyezését nem engedik a zöldek.

És mi történik Magyarországon a hulladékelhelyezéssel? Minden eszközzel ágálnak ellene, csoda, hogy Bátaapátiban végül engedélyt kaptak, hogy a gránittömbben el lehessen helyezni a kis és közepes aktivitású hulladékokat.

És tulajdonképpen a világ legtöbb országában azért épülnek átmeneti tárolók, mert mindenki tudja, hogy, amíg ez a hektikus világ van, addig nagyon körülményes, egyelőre lehetetlen is a hulladékot országhatárokon át szállítani, újrafeldolgozó üzembe vinni, onnan visszahozni az uránt, plutóniumot és a hasadási termékeket. Mindenki abban reménykedik, hogy ötven év múlva már ezek a dolgok lehiggadnak, és akkor józanabb döntést lehet hozni. Végső esetben még azt is lehet, hogy elássák egy ilyen gránittömbbe, ahol több millió évig biztonságban van. Vannak helyek, ahol lehet tudni, hogy nincs földrengés. Például Finnországban meg Svédországban már épült ilyen tároló, a britek is önállóan próbálják ezt az egészet megoldani.

Szerintem egyébként a lehető legrosszabb megoldás, ami ma történik, vagyis hogy kirakják a reaktorból, aztán elássák. Hiszen ez tartalmaz még uránt, plutóniumot, amit még fel lehetne az erőművekben használni. Tehát ez nem hulladék, ez értékes anyagot tartalmaz, amit újra föl kell használni a reaktorokban.

Egyáltalán milyen tömegű hulladékról beszélhetünk Magyarországon?

A paksi atomerőműben négy blokk van, egy blokkban van negyven tonna urán-dioxid. Minden köteg három, illetve mostantól már négy évig van bent a reaktorban, utána kirakják. Vagyis évente negyven-ötven tonna hulladék képződik. Tehát húsz év működés során ezer tonna. Ezeket a fűtőelem-kötegeket külön-külön tokokba teszik, léghűtés mellett tárolják. A paksi atomerőmű mellett levő KKÁT, azaz Kiégett Kazetták Átmeneti Tárolója nem foglal el egy futballpályánál nagyobb területet.

Hogy a távolabbi kilátásokról, megoldásokról is essék szó. A hasadási termékektől, amelyek radioaktívak, el lehet különíteni az uránt, plutóniumot meg a transzurán elemeket. A hasadási termékeket az üveg anyagába belekeverve készíthető üveg, amely nagy biztonsággal lokalizálja a radioaktivitást. Ezt a technikák vitrifikálásnak nevezzük. Ugye a régészek tanúsítják, hogy a legstabilabb anyag az üveg, hiába vizes a közeg, amelybe került. Egy ilyen vitrifikált hulladéktömböt hiába ér víz, hiába törik szét, a radioaktív anyag nem jön onnan ki. Hasonlóképpen bitumenbe is lehet keverni, onnan sem oldja ki semmi.

Az urán, plutónium újrafelhasználására pedig van egy új koncepció, amelyet úgy hívunk, hogy transzmutáció. A dolog lényege olyan reaktorokat kifejleszteni, amelyek ezt a kiégett fűtőelemekből kinyert uránt és plutóniumot hasznosítják. Bekerül a reaktorba, és onnan már nem kerül ki plutónium. Minden széthasad transzurán-elemestül, mindenestül. Egyetlen hely van, ahol ezt komolyan csinálják kísérletileg: Oroszország. A többi országban a zöldek ezeknek a kifejlesztését soha nem fogják eltűrni. Mert különben az derülne ki, hogy a hulladékkezelésnek igenis van megoldása.

Tömegpusztító-, ABV-fegyverek

Dr. Kovács Tibor mk. alezredes A fegyverek azon csoportját nevezzük tömegpusztító fegyvernek, amely az ellenség nyílt vagy védett elhelyezésű élőerejének nagyobb csoportjaira és/vagy haditechnikai eszközeire és infrastruktúrájára képes rövid idő alatt, sajátos jellegének és méretének megfelelő és nagymértékű pusztító hatást kifejteni. A tömegpusztító fegyverek közös sajátsága, hogy nagy területen fejtik ki pusztító hatásaikat. A csapatokra és polgári lakosságra nagy demoralizáló hatásuk van, az alkalmazásuk során gyorsan hatnak, és hatásaikat hosszabb-rövidebb ideig megőrzik.   A tömegpusztító fegyvereket sajátos hatásmechanizmusuk szerint négy csoportra oszthatjuk fel: Atomfegyverek Vegyi fegyverek Biológiai és toxinfegyverek Új típusú tömegpusztító fegyverek (infrahang fegyver, irányított földrengés stb.)   A tömegpusztító fegyverek tervezésük pillanatától kollektív fegyverek, egyaránt irányulnak a harcoló csapatok és a lakosság nagyobb csoportjai ellen. Meggátolják a harctevékenység folytatását, a termelőmunkát, sőt tömeges vagy kombinált alkalmazásuk esetén kizárják az élet minden lehetőségét. Kifejlesztésük és gyártásuk magas technikai fejlettségi hátteret igényel: az atomfegyver - magas színvonalú atomfizikai, bányászati, energetikai és gépipari ismereteket. A vegyi fegyver jelentősen fejlett, korszerű és nagy kapacitású vegyipar létezését feltételezi. A biológiai fegyver a mikro- és orvosbiológia magas szintű ismereteire alapoz és fejlett gyógyszeripar és finomvegyipar meglétét igényli. A hatalmas energia-felszabadítással azonnal pusztító atomfegyverek különböző típusai mellett, meglehetősen elhalványultak a már az első világháború során is kipróbált, majd jelentősen továbbfejlesztett vegyi fegyverek. A biológiai fegyverek hatékonyságára csak az utóbbi években kezdett jobban fény derülni. A biológiai harcanyagokat a vegyi és nukleáris fegyverekhez képest jelentéktelen mértékben alkalmazták századunk háborúiban, így nem csoda, ha veszélyességüket hajlamosak vagyunk lebecsülni. Az alábbi táblázatok rámutatnak a biológiai fegyver előnyeire és hátrányaira, és reális képet adnak a tömegpusztító fegyverekhez való viszonyáról.   A tömegpusztító fegyverek hatótényezőinek összehasonlítása A tömegpusztító fegyverek hatékonyságának összehasonlítása (SIPRI: Stockholmi Békekutató Intézet jelentése; WEU: Nyugat-Európai Unió számára készült jelentés; UN: ENSZ jelentés; INTERNATIONAL SECURITY: publicisztika; OTA: Office of Technology Assesment; *: + 50 % sebesült; **: + 40.000 sebesült).   A biológiai fegyver legnagyobb előnye az olcsósága. Az előállítási költség messze ennél a fegyverfajtánál a legkisebb.   További, az alkalmazása mellett szóló tények: detektálása nagyon nehéz, körülményes; a megelőzés, védekezés és gyógyítás lehetőségei korlátozottak; csak az élőerőre veszélyes, nem semmisíti meg a különböző építményeket és berendezéseket, így a csapást szenvedett körzetet megfelelő védőeszközök és intézkedések alkalmazása után azonnal meg lehet szállni; biológiai harcanyaggal alakítható ki a legnagyobb kiterjedésű hatásterület; nagy a pánikkeltő hatása a lakosság körében; a rejtett alkalmazás lehetősége itt a legnagyobb. Ezen tömegpusztító fegyverfajtának azonban megvannak a maga hátrányos tulajdonságai. Közülük a legfontosabb, hogy hatásossága nemcsak az alkalmazott ágens tulajdonságaitól függ, hanem az ökológiai és meteorológiai viszonyoktól is. Így a hatás meglehetősen bizonytalan. Problémát jelent még a lappangási idő, mert bizonyos időnek el kell telnie mire a harcanyag kifejti hatását, és a betegség első tünetei megjelennek. Ez csökkenti az alkalmazás taktikai értékét azok számára, akik azonnali eredményre törekednek. Az alkalmazásnál számolni kell a retroaktivitás (visszahatás) veszélyével is, ezért fel kell készülni arra, hogy a saját csapatok is fertőződhetnek. Összességében az adatok azt bizonyítják, hogy a korszerűen vezérelt nagyhatósugarú rakétatechnika - amely ötvöződik az aeroszol technika eredményeivel - a biológiai harcanyagokat mind stratégiai (hadműveleti), mind harcászati szempontból egyenrangúvá tette a többi tömegpusztító fegyverrel.   Az inkapacitív (időleges cselekvőképtelenséget okozó), vagy a rövid lappangási idejű halálos kórokozók a megfelelő alkalmazás esetén (pl.: spray tartály) taktikai (harcászati) fegyverként is számításba vehetők.   1.2 A vegyi- és biológiai fegyverkezés   A párizsi vegyifegyver-konvenciót 1995 végéig ugyan 159 ország aláírta (ebben kötelezettséget vállaltak, hogy nem használják vegyi fegyvereiket, illetve készleteiket 10 éven belül megsemmisítik), de - többek között - az Arab Liga tagállamai mind ez idáig távol tartották magukat. A megsemmisítés hosszadalmas és költséges volta miatt pedig már most kijelenthető, hogy néhány ország (például a Szovjetunió utódállamai) nem tudják tartani a határidőt. Az 1972. április 10-én 140 ország által aláírt és 1975. március 26-án életbe lépett a biológiai fegyverek betiltásáról szóló egyezményt (Biological Weapons Convention - BWC) teljesíteni kívánók vállalták, hogy nem fejlesztenek, állítanak elő és raktároznak, vagy még megelőző, védelmi, valamint békés céllal sem szereznek be az indokoltnál nagyobb mennyiséget a tömegpusztító fegyverek és azok alapanyagainak ezen típusaiból. A húsz évvel ezelőtti érvénybelépés ellenére a biológiai fegyverek elterjedése egyre nagyobb méreteket öltött. A helyzet a BWC-aláírók IV. konferenciája (Genf, 1996) sem változott.   1.3 A terrorizmus elleni harc   Sajnálatos tény, hogy a vegyi és biológiai fegyverek terroristák általi felhasználása a polgári lakosság ellen létező veszély. Az 1995-ös tokiói földalattin végrehajtott szarin támadás kitervelője ugyan csak 2008-ban fog szabadulni, de mozgalma, az Aum Shinrikyo felújította tevékenységét. A különböző metró, illetve földalatti rendszerek amúgy is a vegyi, és biológiai fegyvereket felhasználó terroristák elsődleges célpontjai, hiszen ott a szétterjedést segítik a légáramlatok, és a környezeti feltételek szinte ideálisak a baktériumok, vírusok életben maradásához. A lehetséges vegyi és biológiai fegyver-felhasználók között említhetők Irak, Líbia, Szíria, Észak-Korea és Szudán. Jelenleg különösen Irak áll a nemzetközi érdeklődés homlokterében. Tekintsük át, milyen lehetőségek állnak annak a 40 országból érkezett szakértőnek a rendelkezésére, akiknek a titkos iraki arzenál felderítése a feladata! Öt, orbitális pályán keringő amerikai műhold ellenőrzi radarral, illetve nagy teljesítményű digitális képfeldolgozó rendszerekkel a lehetséges katonai tevékenységeket. U-2 típusú felderítő repülőgépek 1997 novemberéig 380 bevetésen vettek részt elsősorban katonai bázisokat, új építkezéseket és gyanús tevékenységeket fényképezve. A teleobjektíves rendszerekkel felszerelt helikopterek üzemben tartója Chile. Feladatuk a nemzetközi ellenőrző csoport tagjainak gyors, meglepetésszerű szállítása a kiszemelt területre. Mintegy 30 helyszínre szereltek fel digitális kamera-rendszert, amely a központba továbbítja az adatokat, csakúgy, mint a nagyérzékenységű levegő-monitorok.   Irak álláspontja szerint az ENSZ ellenőrző testület munkáját azonnali hatállyal fel kell függeszteni és meg kell teremteni a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának kiegyenlített méretű jelenlétét egy új csoportban. A jelenlegi testület 9 amerikai, 5 angol és egy-egy orosz és ausztrál szakértőből áll. A csoportot egy bővebb keretből (16 országból 43 fő) szigorúan szakmai indokok alapján válogatták ki. A Biztonsági Tanács 1991-ben állította fel az UNSCOM-ot (United Nations Special Commission), melynek legfontosabb feladata Irak atom-, vegyi, és biológiai fegyver-programjainak kivizsgálása. A meglevő készletekről Iraknak 15 napon belül kellett volna teljes részletességgel beszámolnia. Ehhez képest először csak 1996-ban adtak átfogó értékelést, amely - mint később kiderült - csaknem teljesen használhatatlannak bizonyult. Négy éven keresztül (1991-1994) Irak tagadta bárminemű biológiai fegyverprojekt létezését, mígnem 1994-ben véletlenül bukkant az ENSZ ellenőrző csoport egy olyan dokumentumra, amely szerint az ország egy kisebb mennyiséget importált baktérium-tenyésztéshez nélkülözhetetlen anyagokból. Ez a magatartásforma általánosan jellemző az iraki vezető körökre: mindaddig tagadják bárminek is a létezését, amíg megcáfolhatatlan bizonyítékokat nem sikerül az UNSCOM-nak felmutatnia.   Némi fordulat 1995-ben állt be, amikor Huszein Kamel (aki egyébként Szaddám Huszein veje) külföldre távozása - és ezzel automatikusan árulóvá válása - után az iraki hivatalos szervek elvárták volna az egész világtól: fogadják el, hogy a tábornok egyszemélyben, a katonai vezetés tudta nélkül irányította a teljes fegyverkezési tervet. Huszein Kamel egyik csirkefarmján videoszalagok, számítógépes disc-ek és mintegy 500 ezer (!) dokumentum került elő, amely részleteiben is feltérképezte Irak biológiai fegyverfejlesztési elképzeléseit. Az ENSZ ellenőrei szerint Irak-szerte mintegy 250 építmény alkalmas vegyi és biológiai fegyverek tárolására. 1996 márciusa óta 63 helyszínen végezték el munkájukat, míg Irak 38 helyre nem engedte be őket, illetve 14 további helyszín került tilalmi listára.   Ugyanakkor az U-2 eszközökkel végrehajtott átrepülések felderítési adatai gyanús tevékenységeket rögzítettek ezeken az ellenőrizni kívánt helyszíneken a szakértők megérkezése előtt: papírok égetése, különböző folyadékok közvetlenül folyóba engedése, illetve hordók nagy mennyiségben történő elszállítása. A háború előtt Szaddám Huszein 10 helyen végeztetett atomfegyverrel kapcsolatos kutatásokat, és a szakértők egybehangzó véleménye szerint még néhány hónapnyi idő kellett volna Irak első atombombájának kifejlesztéséhez. Az ellenőrző csoport a kutatásokat leállította, az eszközöket megsemmisítette, több lényeges alkatrészt azonban nem sikerült fellelni. Meglepő módon az USA a 80-as években maga is segítette Irakot biológiai fegyver-fejlesztési programjának végrehajtásában. Az amerikai hírszerzés 1985 és 1989 között 14 szállítmány exportjáról tud. A Külügyminisztérium, illetve a Kereskedelmi Minisztérium tudtával 19 tenyészet Anthrax (lépfene) és 15 tenyészet Botulinum toxin hajózott el Irakba.   Ezt követően találtak az ellenőrök Al Hakamban egy kutató és előállító üzemet (Bagdadtól mintegy 60 kilométerre délkeletre), ahol 22 tonna, a biológiai fegyver gyártásához nélkülözhetetlen szaporító anyag volt felhalmozva. A gyárat és az alapanyagot 1996-ban megsemmisítették, de a maradék 17 tonnányi alapanyag eltűnt.   1995-ben Irak elismerte, hogy 160 kilogramm VX van a birtokában. Ezután ezt az adatot több alkalommal is módosították (előbb 240, majd 1250 kilogrammra), végül 1996 júniusában 3,9 tonna tárolását jelentették be. Hasonló módon 1995-ig tagadták a Botulinum toxin gyártását, a mostani ismeretek szerint 19 ezer literrel rendelkeznek. Az Anthraxra vonatkozóan ugyanebben a periódusban a mennyiségek folyamatosan változtak 600 literről 8400 literre. Amerikai szakértők szerint Irak még jelenleg is 20 és 200 tonna közötti mennyiségben tárol VX-t és mintegy 22,5 ezer liter Anthraxot. Egy másik - szintén amerikai - hírforrás némileg eltérő adatokról számol be: Irak jelenleg 9 ezer liter Anthraxot és több ezer liter Botulinum toxint tárol. Csak ezek is többszörösen elegendőek a Föld teljes lakosságának elpusztítására. Azt maga az arab ország is elismerte, hogy Anthrax töltetű rakétákkal évek óta rendelkezett, de azokat időközben megsemmisítette. Erről egyébként semmilyen bizonyítékot nem tudtak bemutatni.   Az angol titkosszolgálat szerint Irak nagy mennyiségben halmozott fel "Agent 15" nevű mérgező harcanyagot. A pszichotoxikus anyag, amely hatásait tekintve leginkább az LSD-re hasonlít, rakétatöltetekben használatos, vagy közvetlenül vízbe, vízvezeték-rendszerekbe is engedhető. Levertséget, szédülést, orientációs problémákat, illetve hallucinációt okoz. Egy szigorúan titkos UNSCOM-jelentés szerint Irak az Öböl-háború idején Anthraxot és más biológiai fegyvereket vetett be Kuvaitban és Irak déli részén a Szövetséges Erők katonái ellen. 1993-ban az érintett területeket a kuvaiti kormány biztonságosnak és mezőgazdasági művelésre alkalmasnak nyilvánította. Nem sokkal később egy birkák legeltetésével foglalkozó beduin család több mint 100 állata pusztult el, illetve a család tagjain mély bőrsérülések keletkeztek.   Későbbi vizsgálatok megállapították, hogy valamennyien Anthraxot okozó bakteriális szennyezést szenvedtek. Meg nem erősített források rámutatnak: Irak évek óta folytatott biológiai fegyver-kísérleteket guineai disznókon, sőt az Öböl-háború idején az egyik legnagyobb biológiai fegyver előállító központban (Salman Pak, város Bagdadtól néhány mérföldre a Tigris folyó mentén) elítélteket tartottak fogva - ismeretlen céllal. 1995-ben sikerült megszerezni egy videofelvételt, amely Anthrax, illetve Botulinum toxin fertőzött majmok, kutyák és egyéb emlősök haláltusáját mutatja be.   Irak biológiaifegyver-programjának vezető szakértőit paradox módon szinte kivétel nélkül Nagy-Britanniában képezték. A projekt kulcsfigurája a 42 éves dr. Rihab Taha, "közismert" nevén dr. Bacillus, aki nem kevesebb, mint 10 milliárd egység baktérium és toxin előállításáért felelős. A világ legveszélyesebb nőjeként számon tartott tudós PhD-tanulmányait Norwichben végezte 1979 és 1984 között. 1984-ben tért vissza Irakba, ahol a Bagdadi Egyetemen vezető tanár lett, számos kutatást végezve a vegyi, és a biológiai fegyverekkel kapcsolatos témakörökben. Elsősorban Anthrax és Botulinum toxin hatáskísérleteket folytatott egereken, patkányokon, kutyákon és szamarakon. Arra viszont nincsen bizonyíték, hogy iráni hadifoglyokon valóban végzett-e hasonló jellegű megfigyeléseket.   Férje, Amer Rashid tábornok, aki Irak teljes fegyverkezési programjáért felelős, a London Egyetemen tanult, majd egy évet töltött Németországban. Hazim Ali a Newcastle Egyetemen végzett, jelenleg az al-Ghazi biológiai kutatóintézet igazgatója, aki 1990-ben részt vett Irak biológiai fegyver programjának kidolgozásában. Amir al-Saadi tábornok a London Egyetemen folytatott mérnöki tanulmányokat, jelenleg összekötő feladatokat lát el az ENSZ ellenőrei és az iraki hivatalos körök között. Az elmúlt néhány évben Szaddám Huszein parancsára több mint 50 mikrobiológus és más magasan kvalifikált szakértő hagyta el Irakot és távozott észak-afrikai országok egyetemeire, hogy kutatásaikat ott folytassák. Az iraki elnök így próbálja megvédeni a biológiai fegyvergyártásban érintett know-how-t egy lehetséges, a Szövetséges Erőknek az ipari komplexumok elleni támadása következményeitől. Ugyanakkor körülbelül tucatnyi iraki szakértő támogatja Líbia biológiaifegyver-kutatásait, amit egy Tripoli közelében levő gyógyszergyártó üzemben folytat.   A nemrégiben kiküldöttek csatlakoztak azokhoz a társaikhoz, akik még az Öböl-háború idején kerültek oda. A projektet maga Kadhafi ezredes irányítja, míg a laboratóriumi felszereléseket Indiából, Kínából és Szerbiából szerezték be. Mint ismert: Tripolitól 60 km-re délkeletre Líbia már felépítette vegyifegyver-gyártó üzemét a Tarhunah hegységben . Az angol katonai hírszerzés adatai szerint Irak Szudán délnyugati részén fekvő egyik vegyi komplexumban (Wau) hólyaghúzó mérgező harcanyagot (mustárt) állít elő és a hatalmon levő kormány már két alkalommal használta is azt a Szudáni Népi Felszabadítási Hadsereg (SPLA) ellen.   Irak számára engedélyezettek ugyan a ballisztikus és cirkáló rakétákkal végzett kutatások, fejlesztések, de azok hatótávolsága nem haladhatja meg a 150 kilométert. A meglévő készleteket illetően ismert, hogy az Öböl-háború előtt a volt Szovjetuniótól 819 darab Scud B típusú rakétát vásárolt, amelyből az UNSCOM 817 darabot tudott lajstromba venni. Ezenkívül legyártottak 7 gyakorlórakétát és 8 mobil, valamint 28 stabil telepítésű indítóállványt. A gyártó üzemkomplexumot, amely főképpen Bagdadtól kb. 15 km-re északra fekvő Taji városában volt, az UNSCOM átvizsgálás után megsemmisítette.   Egy amerikai kongresszusi jelentés szerint Irak csaknem 400 Scud rakétát tárol vele szimpatizáns arab országok (Jemen és Szudán) területén. Ezek alkalmasak vegyi, illetve biológiai töltetek célba juttatására. Független szakértők feltételezik, hogy az ENSZ ellenőreinek erőfeszítései ellenére Irak megtartott 12-16 darab 600 km hatósugarú al-Huszein rakétát. Ugyanakkor Iraknak elegendő biológiai fegyvere van, hogy felszereljen vele 25 föld-föld rakétát. Mint ismert: egy biológia harci fejjel ellátott Scud mintegy 10 ezer emberi élet kioltására lehet alkalmas lakott településen aktivizálva.   Egy másik forrás arról számol be, hogy Irak speciális, más jellegű biológiai fegyver kijuttató eszközt is kifejlesztett. A szerkezetet, amely gyakorlatilag nem egyéb, mint egy egyszerű kiöntő berendezés, egy lengyel M-18-as típusú mezőgazdasági repülőgépre szerelték, amelyet Irak még az Öböl-háború előtt szerzett be. Ezt alakították át pilóta nélküli, rádió-távirányítású változattá, ahol egy fedélzeti kamera segíti a cél fölé juttatást, amely a kiindulási helytől több száz kilométerre is lehet.   A gép egytonnányi hasznos terhet tud szállítani. Irak kísérleteket folytatott ködfejlesztő berendezéssel felszerelt helikopterekkel is, amelyek elvileg ugyancsak alkalmasak biológiai anyagok célba juttatására.   1.4 Fegyverfejlesztések   Az orosz biológiai fegyver-fejlesztési program mintegy 25 évre tekint vissza. Ennek első lépcsője az 1973-ban (tehát egy évvel a BWC aláírása után) alapított Biopreparat nevű komplexum. Ez Szovjetunió-szerte mintegy 32 ezer szakértőt foglalkoztatott. A Sztepnagorszkban (Kazahsztán) levő egyik üzem például heti 45 kg fagyasztott pestis vírus előállítására volt képes. 1992-től a kutatásra szánt összegek jelentősen megcsappantak, a projektre szánt összeget Jelcin előbb 50, majd 30 százalékra csökkentette. Jellemző módon az egykor hatalmas óriás jelenleg elsősorban arckrém- és vodka-előállítással foglalkozik. Az ő tevékenységükhöz fűződik egy olyan kúpos kiképzésű, szeparáltan a rakétára illeszthető robbanófej kifejlesztése, amely speciális hűtőrendszere révén képes a baktériumokat a célba juttatásig életben tartani. A tesztelt robbanófejek töltete leggyakrabban himlőt, pestist tartalmaz, és egy meghatározott magasságban a fej szétnyílik, belőle több mint száz kisebb sárgadinnye méretű ovális darab lép ki. Ezek egy meghatározott távolság megtétele után magukból gyorsan láthatatlanná váló biorészecskéket kibocsátva szétpukkadnak.   1989 végére sikerrel tesztelték azt az új Anthrax-töltetet, amely toxicitása az eredeti négyszerese. A megjelenését tekintve sárgás-szürke por finomabb szemcsékkel rendelkezik, mint a hintőpor, és a részecskék egyáltalán nem tapadnak egymáshoz. Képesek mérföldeket sodródni és a légtérben gyorsan szétoszlani.   Előállították a tüdőpestis genetikailag átkódolt változatát is, amely így ellenállóvá vált a védőoltásokkal szemben. A Marburg vírus egyik fajtájával - a majmokon és kisállatokon végzett kísérletek tanúbizonysága szerint - az Anthraxnál 8 ezerszer nagyobb toxicitás érhető el. A kutatómunka 1991 végére (Jelcin hatalomra kerülése előtt közvetlenül) fejeződött be, de sohasem került robbanófejekbe, viszont szakszerű raktározása megtörtént.   A kutatások kiterjedtek a himlő genetikai átalakítására is. Egy ilyen kísérletben a himlőt egy agyvírussal (VEE - Venezuelan Equine Encephalitis) keresztezték. Az új anyagot Veepox-nak nevezték el. A himlőhöz csak mikroszkopikusan hasonlít a Veepox, hatását tekintve azonban attól eltérő: rendkívül erős fejfájást, esetleg eszméletvesztéshez közeli állapotot okoz.   Egyes szakértők feltételezik, hogy sikerrel járhattak az ebola és himlő vírusok keresztezésére tett kísérletek is. Az ebola betegséget okozó részlet DNA-ját lemásolták, majd ezt átültették a himlő vírusba. A keletkező Ebolapox állítólag életképes és sikerrel szaporítható állatokban. Hatását tekintve az ebolához hasonló igen magas halálozási értékek érhetők el kombinálva a himlő fertőzőképességével. Számos más kutató szerint azonban az itt leírtak technikailag teljességgel kivitelezhetetlenek.   Forrás: Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolai Kar