Gyilkosság BT hazug propagandája

Gyilkosság BT hazug propagandája

Magyar Jelen: Gyilkosság Mórahalmon - Dél-Magyarország is elcigányosodik

Az október 23-i nemzeti ünnep előestéjén Romániából (Erdélyből) betelepülő cigányok gyilkoltak meg brutális kegyetlenséggel egy magyar gazdát a mórahalmi tanyavilágban. Néhány évvel ezelőtt még örülhettünk annak,
hogy a teljesen elcigányosodó északkelet-magyarországi Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg
megyékkel ellentétben a két dél-alföldi megyénk – Csongrád és Bács-kiskun – megmenekül a cigánybűnözéstől, hiszen nem rendelkeznek jelentős roma népességgel. Ez a helyzet mára jelentősen megváltozott, az Európai Uniónak köszönhetően ugyanis gyakorlatilag ellenőrizetlenül költözhetnek Magyarországra a romániai cigányok, akik tömegesen élnek is a lehetőséggel. Ennek következtében például a néhány éve még teljesen
cigánymentes dél-alföldi Homok-hátságon mára borsodi viszonyok alakultak ki. Az itt található Zákányszéken 2001-ben még a lakosság kereken 100 százaléka magyarnak vallotta magát. Mára az alig több mint kétezer magyar lakos mellé kb. 500 cigány költözött Romániából. S, ahol népesebb cigány populáció jelenik meg, ott óhatatlanul felüti a fejét a cigánybűnözés. Ahogy érkeztek, rögtön bűnözni is kezdett egy részük.

Mindennapossá váltak a lopások és garázdaságok. A zákányszékiek egyre kevésbé merték sötétedés után
az utcára engedni lánygyermekeiket, mert a kancigányok nem csupán a kamaszlányokat, de még a kisgyerme-
kes anyukákat is molesztálni kezdték a nyílt utcán. Zákányszéken már 2009-ben jártunk, akkor arról írtunk a Magyar Jelenben, hogy a helyiek szerint feltámadt Rózsa Sándor szelleme, aki egykor ezen a vidéken élt, mert a cigányok arról panaszkodtak, hogy valakik az éj leple alatt megtámadták és bántalmazták őket. Ezután persze
a helyszínre kirendelt kisbusznyi rendőr minket kezdett igazoltatni és vegzálni, s nem is titkoltan a cigányokat védték egy esetleges „rasszista” támadás ellen. (részlet)

Az egyetlen lehetséges jövőkép: Az egyenlőség mítoszának szétzúzása.
Helyzetértékelés
Magyarországon szinte mindenki kesereg, panaszkodik, de a teljes népesség csupán kis része hajlandó tenni is valamit egy gyökeres fordulatért. A 2010-es országgyűlési választásokon mintegy 800 ezer ember szavazott a Jobbikra. Ők jelenleg nagyjából azok, akik valóban radikális változást óhajtanak, persze azóta vannak, akik lemorzsolódtak, s vannak, akik újak, de a lényeg, hogy 800 ezer fő körül mozogazoknak a létszáma, akik szavaztak is. 2013 év végéig kb. félmillió új magyar állampolgárunk lesz a visszahonosításnak köszönhetően.

Ennek mintegy 80 százaléka lesz szavazópolgár, de az eddigi kutatások szerint mindössze 50 százalék menne el a magyarországi választásokon szavazni, s a gúnyhatáron túli szavazók túlnyomó többsége a Fideszre szavazna. Velük tehát elsősorban Orbánék fognak gazdagodni – a közhiedelemmel ellentétben - legfeljebb 5-10 százalékuk voksolna a radikális megoldásra. Ez pedig a legoptimistább becslések szerint is mindössze 40 ezer magyar ember lesz. Az emigráció helyzete még rosszabb, közöttük ugyanis nem elhanyagolható a magyarul is bezélő amerikai, kanadai és izraeli zsidók száma, az egykori második világháborús és ’56-os magyarok pedig sajnos lassan kihalnak. Van tehát jelenleg kb. 850 ezer olyan magyar a világon, akik a gyökeres fordulatra szavaznak, ám egyre növekszik azoknak a száma, akik annyira radikálisan változtatnának rendszert, hogy már végletesen elutasítják a demokráciát, ezért részt sem vesznek a jelenkori demokratikus választásokon. Most természetesen kizárólag azokra gondolunk, akik tudatosan, rendszerváltó szándékkal bojkottálják a szavazásokat, nem csak úgy beletörődve, belekeseredve a jelenlegi helyzetbe, fásultan, esetleg restségből.

Az ő számukat csak megbecsülni tudjuk, saját internetes felmérésünk alapján a szavazni nem hajlandó nemzeti rendszerváltók száma állandóan változik, pulzál, de legfeljebb 100-200 ezren lehetnek. Összegezhetjük tehát, hogy jelenleg – bár közel 10 millióan panaszkodnak - kb. 1 millió magyar ember van, aki óhajtja a radikális magyar fordulatot. Az már rajtunk és az ellenségeinken múlik, hogy ez a létszám tovább növelhető-e, vagy éppen ellenkezőleg, a jövőben csökkeni fog. (részlet)

Szégyen: az MSZMP becsületesebb és okosabb volt

Amikor most írni kezdek, ért véget a földtörvény körüli disputa a Parlamentben. Még friss az élmény, minden úgy folyt le, ahogy előre sejteni lehetett. A Fideszes észlény elképesztő marhaságokat beszélt, védte a mundért cefetül.

Ez egy ember, a neve mellékes, mert Prof. Dr. Ángyán József, a legmagyarabb és hitét gyakorló keresztény fideszes, aki kilépett a hatalomból, mert a maffia ellepte a kormánypártot, továbbá Turi-Kovács Béla máig kisgazda, az én szememben csak papíron fideszes.

A kissé enervált cívódásba mint bomba robbant ifj. Hegedűs Lórántné szikrázóan logikus, konkrét példákkal alátámasztott felszólalása.

Két szólásának csak a lényegét ismertetem.

Először is végigvizsgálták (persze a jobbikosok) a titkos tulajdonosok által birtokolt, offshore cégek mögé bújt földtulajdonosokat. Erre szükség volt, mert ezek Turi-Kovács szerint úrtalan területek, akiknek nem lehet tudni a tulajdonosát, és azt sem, hogy vajon van-e tulajdonosuk, tehát velük szemben tehetetlenek vagyunk.

Hegedűsné és akik vele dolgoztak, megállapították, hogy minden ilyen „úrtalan” terület ivóvíz mellett, akár többféle tömegközlekedéssel is megközelíthető, jól kiépített közutak mentén található, és a Seychelle-szigeteken, meg még valami másik világvégi területen bejegyzett offshore cégek tulajdonában vannak, és ezeket a cégeket 95 százalékban Izrael birtokolja. Tehát igenis nemzetbiztonsági kérdés az is, hogy a látszólag sérthetetlen földterületek idegen kézben vannak.

Jó nagy kuss volt, nem hisztiztek se kommunisták, se zsidók. Ha bent mertek maradni, lapítottak.

Ez a helyzet az egész ország területén fellelhető zsebszerződések formájában. A fideszparaszt persze ellenkezett, szerinte évtizedekig tartana mindent ellenőrizni, de ahogy Enikő felszólalásából kitűnt, nem évtizedek kellenek, hanem tettek.

Turi-Kovács rengeteget beszélt, lényegileg arról, hogy ezeket a területeket jogszerűen kell visszaszerezni. Gaudi-Nagy Tamás közérthető érveléssel magyarázott meg neki jónéhány lehetetlenséget, amik az ósdi paragrafusok rabjainak túl magasröptűnek bizonyult. Mert hogy ezekhez módosítani kell az alaptörvény nevű vicclapot. Ángyán is figyelmeztetett arra, hogy ha már hozzányúlnak, legalább értelmesen nyúljanak, és vegyék be a magyar földtulajdont az alaptörvénybe.

Az említett fideszparaszt és Turi-Kovács persze rögtön azon volt, hogy nem kell, mert kis törvényekkel is nagyszerűen meg lehet akadályozni, hogy idegen kezekbe kerüljenek.

Közben, mivel volna éppen elég megvitatandó terület, ha volnának megfelelő partnerek, felvetődött az földintegráció és a szövetkezetek kérdése is.

Ángyán József felnőtt emberek számára érthetően és rendkívül világosan magarázta el, hogy ez nem az, amit a választóknak ígértek. Hiába ugatott bele a fideszmajom, hogy időközben változott az EU, Ángyán úgy gondolta, hogy ez itt Magyarország. Ez az elképzelés sok hülyének gondot okozott, mert szerintük – ó, szép, romantikus egypárti baromság! – az EU úgy fejlődött, hogy megváltozott.

*

A hozzám hasonlóan gyengébb képességű olvasóknak mondom: ez a fejlődés, ami nincs, integrálni akarja egyetlen nagy állammá a nemzetek szövetségeként indult Európa Uniót. Ez nem fejlődés, hanem a nemzetek felszámolása, mondom a hozzám hasonlóan gyenge felfogásúaknak, és volt, aki meg is kérdezte, akik megkötötték az EU-szerződést, amikor aláírták, miért nem vétették bele a magyar föld védelmét. Akkor simább lett volna, hiszen nem erről volt szó, és nem ilyen szerződést írtunk alá, mint amit most csináltatni vágynak velünk.

Jó helyzetbe került a Fidesz a maga hülyeségeivel, mert Ángyán Józseffel nem tudnak mit kezdeni: a legokosabb, és – mint erre felfigyeltem – legpolitikusabb képviselő. Ráadásul a kormánypárt színeiben! Kiváló szakember, okos és végtelenül becsületes. Sehogy sem passzol a Fideszbe, de ha kitennék onnan, nem maradna egyetlen okos ember sem a kormányukban.

Pokoli, hogy a leggyengébb láncszem nálunk most is tudás, amikor ősi tulajdonunkról van szó. Amint kiejtik a szövetkezet szót, egy kivétellel (nevezzük Ángyánnak) mindenkinek a bolsi, kommunista „termelő szövetkezet” jut eszébe.

A vita helyes értelmezése végett vagyok kénytelen itt megírni, hogy a termelésmánia, a teljesítménykényszerként alkalmazott mennyiségi szemlélet, ami a mennyiséget tekintette értéknek, holott az értékalkotó a minőség, szovjet betegség. Amint látható, végzetes és ragályos.

Mindenáron termelésre akarnak szövetkezni a szocializmusban elbutított emberek, és nem jut eszükbe, hogy a termelés értelmességének feltétele a piac, az igény, a fizetőképes kereslet. Különben nincs értelme.

Szégyen, de Franciaországban a 16-17. században már működtek a FOGYASZTÁSI SZÖVETKEZETEK.

A fordítva gondolkozás szovjet lelemény.

A valóságban nem úgy megy, hogy termelek akármit, és az van, a tömeg pedig köteles megvásárolni, megenni vagy elhasználni. Az, ami, olyan, amilyen, az van, kötelező fogyasztani, mert akinek 5 kg-nál több cukra, lisztje stb-je volt, elvitte az ÁVH áruhalmozás miatt.

Fogadjunk, hogy nem emlékszik rá, tisztelt Olvasó!

Tehát ami volt, sietve el kellett fogyasztani.

A pénz, így hitték, a termelésből lesz. Ha még él, aki emlékszik rá: „Termelj többet, jobban élsz!” – ugye, milyen bölcs politikai reklámduma?

Szerintem a hülye is belátja, hogy ez így nem működhet.

A fogyasztási szövetkezet kikényszeríti a termelőből az eladható minőségű és mennyiségű, valóban szükséges árut. Ángyán professzor a Hangya szövetkezeteket is említette.

A Google keresőn többek között ez áll a Hangyáról:

1888-ban „az országgyűlés napirendjén már szerepelt a szövetkezetek témája, majd az 1896-os agrárprogram tartalmazta a szövetkezetek támogatását, a szövetkezeti eszme fejlesztését is. Ezt követően emelkedett törvényerőre 1898-ban az Országos Központi Hitelszövetkezetről szóló törvénytervezet, majd ugyanebben az évben létrejött a termelő- értékesítő és fogyasztási szövetkezetek HANGYA központja is.”

Ezt verte szét a „felszabadulást” követő szovjet típusú rendszer, ami nem témánk. A lényeg az, hogy a mai helyzetünkhöz és állapotunkhoz ijesztően hasonlító helyzetből ez a fajta szövetkezés tett Európa vezető agrárországává. Az országot a trianoni csonkolásból is ez az összefogás segítette ki.

*

Erről nem is írok többet, a lényeg az, hogy Ángyán javaslatára most elgondolkoznak azok, akik képesek, hogy mi a jobb. Betartani-e azt, amit ígértek a választóknak, és akkor azok is tudnak termelni és megélni, vagy pedig úgy dönteni, hogy mennek a gyarmatosítókba dugott orral.

Maradna valami, amit jogi útnak neveznek. Gaudi-Nagy azzal a váratlan hírrel lepte meg a t. Házat, hogy nem pofázni kell, hanem pert indítani a zseb- vagy akármilyen szerződések ellen. Egyszerű: ezeket a tulajdonokat a nem életvitelszerűen itt lakó, a földet nem művelő tulajdonosok nem tudják bejegyeztetni, mert tilos. És ide nem kell húsz kilométer, de még tíz sem, amennyin belül kell élni. Ott kell élni, és kész.

Mintha nem volnék egyedül: vannak, akik, ha nem is egyszerűen elkobzást emlegetnek (pedig az lesz, ha a józan ész és a nemzet győz ebben a fölösleges vitában), az érvénytelen szerződéseket semmisnek kívánják nyilvánítani, mert azok, akik pedig azokat jogellenesen megkötötték, közéjük értve az eladót, a vásárlót, de legfőképpen a szerződést kötő ügyvédet, szépen megbüntetik.

Nekem így is jó.

Már csak az nem stimmel sehogy sem, hogy miképpen lett áru a földünk.

Vannak, akik azt mondják, tőke.

Ősrégi közgazdasági igazság, hogy tőke az, aminek elhasználása hasznot hoz. Még Marx is azt mondta, „a kincsképző bolond tőkés”, mert a nem működtetett tőke nem hoz hasznot. Az holt érték.

Már olvashatták tőlem (gondolom: is), hogy a föld minden bolsevista és liberális lázálom ellenére sem azonos az általában vett tőkével.

A magyar föld a nemzet kincse.

A magyar föld a magyar haza.

A haza pedig nem eladó. A hazát hazaárulók adják el, illetve hagyják eladni. Ez a föld fennmaradásunk alapfeltétele, és ha nem lesz kormányunk, amelyik valamilyen úton vissza nem szerzi, írhatunk, szavalhatunk szebbnél szebb frázisokat, énekelhetünk sírva a honért, nem lesz se hazánk, se nemzetünk.

Hajdan a világ liberálisai akarták felzabálni, utánuk az oroszok, most a zsidók.

„Ögyes”, mi? A Fidesz vezetői az elejétől fogva tudnak mindenről, hiszen liberálisként kezdték, neoliberálisként folytatták, és most is azok, de egyre rövidebbnek, elvásottabbnak tűnő nemzetiszín toprongyba csavarják hazugságaikat. Európa azért is röhög Orbánon, mert ha a nép nem is Fidesz mögött, hanem miniszterelnöke mögött áll, és rá szavazott, nem a hülye kalandoraira, Orbán képmutatása, amire ő maga hívta fel a figyelmet, hogy ne azt figyeljék, amit mond, hanem azt, amit tesz, egy népre való bamba tömeg bámulja, és nem érti, mit lát.

*

Az elején azt állítottam, hogy az MSZMP okosabb volt. Nem az én szégyenem, én a Fideszre nem szavaznék soha, de azért egész egyszerűen elvetni a nagy gengszterváltásra való hivatkozással az ezerszer elátkozott MSZMP 1975-ös, XI. kongresszusának egyik alaptézisét és helyette a nyílt vagy rosszul leplezett hazaárulást hirdetni nemzetmentés címen, aljasság is, butaság is, kellően nem büntethető alantas hazaárulás.

Olvasóm, ha nem időben született, nem emlékezhet erre a kongresszusra. Az említett alaptézis így szólt: „A föld egységes nemzeti kincs. Feloszthatatlan és kisajátíthatatlan.”

Ne tessék megfeledkezni arról, hogy ezt a nemzetközi proletariátus vezető ereje határozta el, és nem tűrte el a termőföldeknek rablóprivatizálását, elkótyavetyélését, idegen kézbe juttatását.

Magyar kormánynak nevezett gyülevészek, ehhez mit szólnak? Mert ez sem most kezdődött, hanem amint kimentek az oroszok, és az ország legtetyetutyább kormánya került uralomra, és az akkori miniszterelnök boldog volt, hogy a bennünket kifosztani készülők édesapjának nevét megörökítették az „Igazak Kertjében”, a magyar föld alólunk való kilopása megkezdődött.

Ezek után nincs mit gondolkozni. A művelés praxisában Ángyán professzor bölcs szövetkezeteit, a Hangya felújítását és a munkát kell megvalósítani saját hasznunkra, ami pedig a tettek másik felét illeti: ifj. Hegedűs Lóránt tiszteletes feleségének szavait kell tettekre váltani: ki kell húznunk hazánk ellopott földjét a tolvajok lába alól.

Nem egyezkedve, ha velük nem lehet normálisan tárgyalni, mert fel akarnak bennünket vásárolni, hanem erővel.

Elég volt a zsidók sunyi uralmából, a kettős állampolgárok Izraelhez állampolgári hűséggel tartozó álmagyarokból és hűbéreseikből. Hüccs ki!

Dr. Szitányi György
(Szent Korona Rádió)

A hanukázók a népek legyilkolását nem megbánják, hanem megünneplik

A későbbiek során Tarlós István főpolgármester, Mesterházy Attila MSZP-elnök, Hende Csaba honvédelmi miniszter, Heller Ágnes filozófus, Ilan Mor, Izrael állam nagykövete és Mága Zoltán hegedűművész is feltűnik a hanukázók között.

Mivel rendre elhallgatják, sőt letagadják a korunk médiumaiban legtöbbször idézett történészek és teológusok, nem lehet elégszer hangsúlyoznunk, hogy közismert kirekesztőink ünnepnapjai mennyire gyökeresen különböznek a többi vallásokétól, mindenekelőtt a keresztényekéitől, ugyanis egyikük sem szakrális, hanem kizárólag politikai természetű: az ókorban más népek ellen állításaikkal szemben korántsem önvédelmi, hanem egyenesen gerillaharcokat vívó dinasztiáik gyakran feneketlen orgiákba és lakmározásokba torkolló megünneplései.

Közéjük tartozik a legtöbbször emlegetett hanuka, amikor is a Krisztus születése előtti második században a görögség ellen gerillaharcot folytató, saját népüket is sanyargató Makkabeus-dinasztiát - és azok utódait, a vallási hagyományokat nem ápoló, másokat egyenesen leigázó, Jézus által a jeruzsálemi templomból korbáccsal kikergetett szaddúceusokat és farizeusokat - ünneplik Amerika- és Európa-szerte köztéri rituálévá vált gyertyagyújtásaikkal és fülsiketítő klezmerkoncertjeikkel.

A rabbinikus források még nálánál is előbbre helyezik azonban a purim ünnepét: a kifejezés a héber "pur" (sors) többes száma, a "sorsok" ünnepe, amely szerint a törzsükből született Márdokeus unokahúga és gyámleánya, Eszter, felesége lett Ahasverus perzsa királynak, akinek udvari tanácsadójával, Hámánnal leszámolva, a Krisztus születése előtti ötödik században lemészároltatta a perzsákat: az erre való, farsangi díszletekben bővelkedő lakodalmi ünneplésre mi sem jellemzőbb, minthogy mindmáig nem zajlik le lerészegedés nélkül, hiszen rajta legalább négy pohár bor elfogyasztása még a gyermekeknek is kötelező. (Mellesleg az ünnepnek az eredeti héber kifejezésből eredő többes számát sem véletlenül használják, hiszen így beleértik valamennyi mások elleni vérontásukat, ahogyan ezt Julius Streicher is értette, amikor a korántsem csak a nemzetiszocialista rendszer, hanem az egész német nemzet elleni nürnbergi pert úgy jellemezte, hogy az nem más, mint "Purim 1946-ban!".)

De talán a két iménti vérbosszúünnepüknél is jobban mutatja, miféle lelkületűek, a jom kippur, a vezeklés napja alkalmából zsinagógáikban elmondott imaszövegük, amelyről néhai amerikai üzletemberük, Benjamin Friedmann megvallotta, hogy ilyenkor bemennek zsinagógáikba, felállnak és háromszor megismételnek egy rövid imát, a Kol Nidré-t, amelyben "szerződésre lépnek a Mindenhatóval, hogy minden eskü, fogadalom vagy ígéret, amelyet a következő tizenkét hónap alatt tesznek, érvénytelen".

Számukra a bűneikért való "imavezeklés" persze nem a másokkal szembeni magatartásuk megváltoztatása szándékának kinyilvánítása, hanem, amint már az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című honismertető albumsorozat 1898-ban megjelent, Galíciát bemutató kötetében Herzberg-Fränkl Leó leírta, az Újszövetségből is tipikusan ismert farizeizmus: ilyenkor harminchat órára bezárják boltjaikat, majd a zsinagógába sietnek, ahol öklükkel verik mellüket, miközben állandó nyögéssel, sóhajtozással, siránkozással jelzik "bűnbánatukat".

Tanulság: a hanukázók a népek legyilkolását nem megbánják, hanem megünneplik, miközben eltűnőben vannak nemcsak a szabadság állítólagos őshonában, hanem kontinensünkön is a hagyományos betlehemi játékok, sőt a boldog karácsonykívánó szavakat is törölték az amerikai és nyugat-európai médiumok s iskolák zöméből, szóval hovatovább csak hanukázni lehet, betlehemezni, boldog karácsonyt kívánni nem.

2012. december 09.

Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Dugin: nincs megvetendőbb, mint a liberális

Alexander Dugin, orosz filozófus kifejtette álláspontját a hazai és nemzetközi liberalizmussal kapcsolatban. Annak ellenére, hogy a cionista modern média minden szinten igyekszik elhallgatni Dugin nevét, azok a cikkek, melyekben a neve felmerül, a legolvasottabbak közé tartoznak Oroszországban.

"Az nem kérdés, hogy miért alakult ki a válság a világban kezdetben kialakult egy ideológia, ami a szabadságról szólt, aztán szépen lassan átalakult az elnyomás ideológiájává. Ennek (az ideológiának) a történetében az orosz liberalizmusé talán a legrövidebb a világon. Az orosz nép ugyanis antiliberális. Mindig is az volt, és az is marad. Ez a néplélekből fakad. 1917 előtt a cári világ alapvetően a konzervatív monarchia világa volt. 1917 után a kommunizmus szintén ellenezte a liberális eszméket. A kommunizmus bukása után jó 10 évig ízelítőt kaptunk a liberalizmusból, és a néplélek nem tudta azt befogadni. Mint e
gy influenza - elkaptuk, és kigyógyultunk belőle - ez a nép immunrendszerének működésétől függ. A liberálisok csak hazudtak, a programjaik pedig csak károkat okoztak az országnak. A nép végül megismerte a liberálisokat, és elutasítja őket. Ez az oka, hogy Oroszországban egyetlen liberális párt sincs a parlamentben.

A régebbi korok, például a XIX század liberálisai között volt nagyon sok jó ember. Harcoltak az elnyomás ellen, persze mindezt csak azért, mert meg kellett szerezni az emberek szimpátiáját, ezért megszereztek maguknak sok jó embert. De a liberalizmus valódi arcát már jól látták azok, akik ismerték az embereket. Sokszor éppen olyanok, akik tanították, látták, "művelték" az embereket, papok, művészek, tanárok. Ők sokkal előbb látták meg a liberalizmus igazi arcát. Mert a liberalizmus azt hirdeti, hogy egyenlőek az emberek. Hirdeti a szabadságot, és legfőképpen a szexuális szabadságot. Csakhogy az egyenlőség sem egyenlőség. Mert van akire igaz, és van akire nem. Hogy ki az egyenlő? Aki a Nyugat malmára hajtja a vizet. Aki nem, az vagy náci, vagy kommunista, de mindenképpen ellenség, és másodrangú állampolgár. Ki dönti el, hogy kik ezek a személyek? A liberális sajtó. Az a sajtó, melyben túlnyomó többségben a Nyugat emberei ülnek, és ítélkeznek mások felett. A liberális eszmeiség pedig semmi mást nem tud az emberek elé tenni, mint a szexuális szabadosságot, a perverziókat, és a nemzetek tönkretételét. Ezért nincs megvetendőbb lény a Földön, mint a liberális.

Ez egy ördögi kisebbség, amelyik a pénze okán jó helyre ülve manipulál, és a lényeg, hogy nagynak akar látszani. Valójában egy igen szűk kisebbségről beszélünk. Bízom benne, hogy az emberek már felismerték ezt az ördögi gonoszt. Oroszország létfontosságú lesz minden ország számára példaképként, ahol a valódi konzervatív eszmék ébrednek fel. Tudom, hogy ennek a harcnak nincs vége, és tudom, hogy meg fogjuk nyerni."

Siklósi András: Az antijudaizmus jogos nemzeti önvédelem!

Egy kis eszmefuttatás a Jobbik serkentésére.

Le a kalappal Gyöngyösi Márton előtt! Végre egy olyan, évtizedek óta létező, ám kínos gonddal takargatott, eltitkolt problémára hívta fel a közfigyelmet, ami nagymértékben hozzájárult hazánk jelenlegi katasztrofális állapotához, s alapvető oka a magyarság rohamos elszegényedésének, leépülésének, elvándorlásának és pusztulásának. Akkor, amikor a világzsidóság, benne a hazai Dávid-háziak és bérenceik (kettős izraeli-magyar és nem kettős állampolgárok) nyíltan összehangolt, koncentrált támadást indítottak a magyar élet gyökerei, a magyar megmaradás ellen, úgy gondolom, hogy a legkevesebb, amit tehetünk ennek megakadályozása végett, hogy minden lehetséges fórumon határozottan szót emelünk ellene. Fölösleges és értelmetlen szüntelenül védekeznünk az antiszemita, rasszista, fasiszta, náci, nyilas stb. – egyébként megalapozatlan, légből kapott – megbélyegzések ellen; hanem igazunk biztos tudatában ellenségeinket, árulóinkat kell szigorúan tetemre hívnunk és lelepleznünk. Nem nekünk kell elnézést, irgalmat könyörögnünk (amit úgysem kapnánk meg!) az önkiválasztott, „túlélő” fajtól; hanem a rendelkezésünkre álló összes tudás és tapasztalat (előítélet?) birtokában, a cáfolhatatlan tények, az alattomos, hódító propaganda és cselvetések bátor feltárásával és leltárba vételével kell bizonyítanunk országnak-világnak, hogy milyen elvetemült, ördögi színjátékok folynak egyre sűrűbben nemzetünk, elemi létfeltételeink, ősi kultúránk és hagyományaink lerombolásáért; azért, hogy Istentől nekünk adományozott életterünket, a Kárpát-medencét, elbitorolják tőlünk, hogy maguknak és sehonnai, gyülevész testvéreiknek, hitsorsosaiknak új hazát szerezhessenek a mi rovásunkra.

Ilyen alattomos, körmönfont „honfoglalás” fényében nemhogy vétek vagy bűn ez ellen a gyalázat ellen tiltakozni és lázadni, hanem szent kötelességünk (lásd Aranybulla és egyebek!)! Tovább megyek: akik magyarként, bármi okból beállnak elnyomóink, gyilkosaink szolgálatába, feléjük talpnyaló gesztusokat mutatnak, vagy mindezen károkozások ismeretében bambán hallgatnak és kivárnak – főként azok, akik hivatalos tisztségeket, vezető pozíciókat töltenek be –, azok fajtánknak, hazánknak felelősségre vonandó megrontói, akik számára nincs kegyelem és megbocsátás! Öntudatosabb nemzeteknél (pl. palesztinok, albánok, csecsenek, írek, baszkok, afgánok) legelőször ezeket a gazfickókat likvidálják, hiszen már Petőfi is megírta, hogy „könnyű elbánni külső elleninkkel, ha kivesznek a belső bitangok”.

Gyöngyösi csupán óvatosan és körültekintően jegyezte meg, hogy ezek a „kettős állampolgárok”, amennyiben országgyűlési képviselők, netán kormánytagok, bizonyos nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek számunkra (mi az hogy, nagyon is!), s honfitársainknak jogában áll tudomást szerezni arról, hogy valójában kik tartoznak közéjük. Elárulhatom, bőven akadnak efféle „identitászavaros, tudathasadásos elemek”, akik ha úgy látják célravezetőnek, a sárga csillagot is habozás nélkül kitűzik magukra (javaslom még, hogy legalább a „békemeneteiken” a Duna-parti vascipőket is húzzák patáikra!), de sohasem a magyar érdekek mellett nyilatkoznak meg, ezt már ezernyi letagadhatatlan példa igazolja. Nem hiszem, hogy nekünk tiszteletben kellene tartanunk röhejes „hiperérzékenységüket”, s attól való félelmünkben, hogy megszólják a ház elejét, meg hogy ez nem „szalonképes” az EU politikai bordélyaiban és budoárjaiban, lemondhatnánk a szabad véleménynyilvánításról, ami ugyebár az általuk hirdetett és magasztalt „demokrácia” minimális velejárója. Mert ha nem így van, akkor ismerjék be őszintén, hogy ez a mostani, a látszatok dacára, csak egy hibrid „demokratúra”, ténylegesen inkább zsarnokság; hiszen a szólásszabadságunk csak addig terjed, ameddig az ő szekerüket toljuk, viszont ha magunkért, esetenként az ő álláspontjukkal ütközve, fogalmazzuk meg gondolatainkat, az már nekik és holdudvaruknak elfogadhatatlan, sőt üldözendő. Egyébként hogyan juthatna eszükbe a Jobbik betiltása, ill. mindazok (pártállástól, ideológiától független) törvényi elmarasztalása, akik nem az ő (klezmer) zenéjükre táncolnak? Itt már lehull az óhéber álarc, s ha nem vigyázunk, a „holokamu-tagadás” szankcionálásával párhuzamosan, pillanatokon belül oda is eljutunk, hogy kinyírnak vagy börtönbe zárnak bennünket, ha fölkiáltunk azért, mert a krisztusi keresztre feszítve, vagy a torkunknak szegezett kés fenyegetettségében nem kívánunk tovább élni, mivel lehetetlen.

Gyöngyösi kicsit megszeppenhetett saját szavaitól (vagy tán szóltak neki?), mivel utóbb „elnézést kért a megbántottaktól”, de szerencsére nem adta föl álláspontját, s nem hátrált meg komolyabban. Ő még elég fiatal, s nyilván nincs birtokában az a cáfolhatatlan érvrendszer, beható történelmi tájékozottság, melyre támaszkodva, magyarázkodás helyett, rögtön ellentámadásba lendülhetett volna. Talán pártja is fölkészületlen e téren, azaz nem edződött meg kellőképpen az önvédelmi párbajokban, s megfelelő bölcsesség és ravaszság híján döbbenten áll az efféle folyamatos össztűz, ill. hazug rágalomözön alatt. Pedig el kellene hinniük, hogy győzhetnek is ebben a sorsdöntő, történelmi vitában (erkölcsileg mindenképpen!), hiszen az ellenük föllépők meg se próbálják bizonyítani (nem is lehet!) ócska vádjaikat, hanem csupán hatalmi arroganciával kívánják őket elhallgattatni; tehát erőszakkal beléjük fojtani a szót, s elszigetelni, kiközösíteni a pártot a legdurvább, legalpáribb eszközökkel. Most nagyon fontos, hogy a Jobbik (és Gyöngyösi) ne ijedjen meg a saját árnyékától, hanem elszántan álljon a sarkára, és kemény összetartással, szolidaritással harcoljon nemes elveiért, s ne engedje, hogy egyes tagjait, képviselőit leszalámizzák, ellehetetlenítsék. Most végre lehetősége nyílt arra, hogy híveit s az utcák egyszerű lakóit (nem csőcselék!) is bevonva, széles körű tüntetéseket, tömegdemonstrációkat, általános sztrájkokat szervezzen országszerte, az egyetemes magyarság védelmében. Óriási hiba lenne elpuskázni ezt a kedvező alkalmat, és visszasüppedni a parlamenti bársonyszékek kényelmébe, mert – mint láthatjuk – ott semmi esélye sincs, hogy érvényt szerezzen elképzelései, sajátos programja megvalósításának.

Ezt a növekvő aktivitást várják tőle szimpatizánsai s mindazok a milliók, kiket totális létbizonytalanságba taszítottak a mohó, élősködő hiénák; s akiket olyannyira kiforgattak önmagukból, hogy a legcsekélyebb reményük sem maradt a túlélésre, s akiknek semmilyen egészséges stratégiája, ellenségképe és jövőképe nincsen. Mivel az összes többi párt „elhatárolódott ordas eszméiktől”, miáltal végre „elvált a sz@r a víztől” (lásd Duray Miklós!), most megmutathatják, hogy ők „a legtökösebb legények a vásárban”, akik bármi áron hajlandók végigvinni a küzdelmet, s akármit vijjognak a temetésünkre gyülekező dögkeselyűk, valahány „intelmük” simán lepereg róluk. Egyébként úgy vélem, gyarmatosítóink tiltakozásának, hőbörgésének nagyobb a füstje, mint a lángja, s nem merik megkockáztatni a Jobbik „törvényi betiltását”; mert annak nemcsak Magyarországon, hanem Európában s a többi kontinensen is azonnal híre menne, aminek káros következményeit a cionista rablók, a fokozódó világgyűlölet közepette, aligha szeretnék fölvállalni. Jól tudják ők is, mert sajnos nem hülyék, hogy közeli bukásuk elkerülhetetlen, s fölöslegesen nem akarhatják maguk alatt vágni a fát.

Tehát kard ki kard! Ideje rendet vágni ebben a bűzlő, mocsári dzsungelben, ideje földeríteni és elkergetni hóhérainkat, mert velük együtt, pláne az ő rémuralmuk alatt sínylődve hamarosan megpecsételődik a sorsunk. A Jobbik, ha okosan, taktikusan kihasználja helyzeti előnyét, most maga mögé (mellé) toborozhatja, és rendíthetetlen hadsereggé kovácsolhatja a magyarság eltiport többségét, s örökre véget vethet gonosz, alvilági megszállóink féktelen és felelőtlen tobzódásának! Utána pedig, élve frissen keletkezett népszerűségével és elsöprő támogatottságával, végrehajthatja a 23 éven át elsikkasztott valódi rendszerváltást és elszámoltatást, majd megteremtheti egy vonzó, büszke és virágzó ország alapjait, melyben öröm lesz fajtánkhoz s a Szent Korona államához tartozni. Esküjük is arra kötelezi a jobbikosokat, hogy megtorpanások és vargabetűk nélkül végigmenjenek a megkezdett úton, s ne tisztességes, hűséges embereik botrányos kitúrásáért vagdalkozzanak (ugyanakkor szűrjék ki a soraikba furakodott, kufárkodó, bomlasztó kalandorokat), hanem teljes erejükkel és minden tehetségükkel forduljanak a testünkből lakmározó ragadozóink, vámpírjaink ellen! Ha a magyarság megsejti ezt az eltökéltséget, ha ráérez az ütőképesség s az eredményesség hasonlíthatatlanul csodás ízére, akkor senki és semmi nem gátolhatja meg a ragyogó diadalt (korántsem egy kiváló választási szereplést értek alatta!).

Nem rejtettem véka alá sosem, hogy nem kedvelem túlzottan a koncleső, marakodó pártokat (bár az FKGP-t, a MIÉP-et, majd a Jobbikot tőlem telhetően, sokszor és sokféleképpen segítettem), s a magyar jövő építését inkább nélkülük képzelem el; azonban most szívvel-lélekkel kiállok a Jobbik, mint az egyetlen számottevő nemzeti radikális mozgalom mellett, s nem is hagyom cserben, ha nem tér le a keskeny ösvényről, azaz népünk és hazánk ügyének önzetlen szolgálatáról. Véleményemmel, elhatározásommal nyilván nem vagyok egyedül, de nem mellékes ennek újbóli kihangsúlyozása, önkéntes (hátsó szándék nélküli) elkötelezettségem nyilvános megvallása sem. Bízom abban, hogy később nem kell csalódnom bennük, mert egy elgyávulásból, meghasonlásból, önfeladásból fakadó kudarc nemcsak engem szomorítana el, hanem talán hazánk végső tönkretételét, bekebelezését is siettetné. (Persze, ha szükségét érzem – amolyan fogadatlan prókátorként –, ezután sem fukarkodom majd javító tanácsaim és a vadhajtásokat nyesegető, előrevivő kritikáim közzétételével.)

A Jobbiknak tudnia kell, hogy a magyarság jelenlegi, borzalmasan beteg (mondhatnám: haldokló) állapotában nem bír már el több „szakértői kísérletezést”, sanyargattatást, hanem bajainak sürgős orvoslására vár, amit nem lehet félvállról venni. Nem szeretném a Jobbikot irreális, adottságait meghaladó igényekkel megbéklyózni, de most erején felül kell teljesítenie, mert ezen is múlhat a megmaradásunk. El kell döntenie minden jobbikosnak, hogy vállalja-e ezt a megnyerhető, de az utolsó csepp vérig tartó, gigászi háborút (a nemzet legkiválóbb katonáinak rokonszenvével és kimeríthetetlen áldozataival fölvértezve), avagy a saját karrierjét, boldogulását tekinti előbbre valónak (mely „csatározásban” biztosan könnyűnek találtatik, és helyrehozhatatlanul összeomlik). Nincs más „alternatíva”, le kell tenni a garast! Amennyiben a javunkra, közös előnyünkre cselekszik, akkor (és csak akkor) mi is megmarkoljuk a zászlót (vagy a fegyvereket), s nem is engedjük el addig, míg a magyarság hánykódó hajója békés, hullámmentes révbe nem ér. Ehhez a sikeres „hajózáshoz”, az előttünk tornyosuló összes kihívás és gordiuszi csomó hatékony megoldásához kívánok a Jobbiknak elegendő spirituális és materiális energiát, kitartást, valamint Boldogasszony Anyánk s a Magyarok Istenének áldó pártfogását! Föl az igazságos nemzetmentő küzdelemre, éljen a szent világszabadság, örökké éljen a haza!

Siklósi András
(Szent Korona Rádió)

Úton... - Magyarország a magyaroké!

Dr.Papp Lajos beszéde, mely elhangzott 2011. szeptember 17-én Budapesten, a Kossuth-téren.

Tisztelt emlékező Nemzettársaim!
2006. szeptember 17-én a nemzet egyértelműen NEM-et mondott a kormányzati szintre emelt hazugságra.
Akkor a NEM-ig jutottunk el. De mire is mondhattunk volna IGEN-t?
Mit tehetett 2006-ban a nép?
A népfelség.
Az alkotmány szerint:
"A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja."

A hatalom közvetlen gyakorlása semmilyen szinten nem tudott megvalósulni.
A ’49-es alkotmányunk a népfelség elvének gyakorlására teljes mértékben alkalmatlan volt.
2006. szeptember 21-én este 9 órakor a Kossuth téren a következőket olvastam fel a már korábban többünk által megfogalmazott nyilatkozatból:
„Alulírottak a nemzet jövője iránti felelősségtől és aggodalomtól áthatva, nyomatékosan felhívjuk a figyelmet arra, hogy nemzetünk és a magyar állam talpra állásának immár halaszthatatlan feltétele a történelmünk során kiérlelt, a Szent Korona Tanban jelen lévő, megingathatatlan elvekre épülő magyar történelmi alkotmány jogfolytonosságának helyreállítása. (…)

Hatalmi fölény, erőszak, önkény alkotmányt nem teremthet, mert az alkotmány csak az erkölcsnek és igazságnak engedelmeskedő hatalmat ismeri el. Alkotmány nélkül a magyarságnak az Európa közepét jelentő Kárpát-medencében nincs jövője. Nélküle nincs társadalmi béke, nincs társadalmi igazság, nincs szolidaritás, nincs boldogulás, nincs szabadság, nincs otthonosság és nincs egyenrangú európai részvétel.
A történelmi alkotmány hozzánőtt a magyarsághoz, részévé vált, mint az anyanyelve, amely nélkül nem létezhet, amely nélkül védtelen. A történelmi alkotmány és a Szent Korona tana közismertté tétele és hatályosságának elismerése, azaz a jogfolytonosság helyreállítása nem pártpolitikai kérdés, hanem a magyar közélet szereplőinek kötelessége, az ország és a magyarság újraéledésének feltétele.

Kérjük a pártokat, hogy ne idegen érdekeket szolgáljanak, hanem valódi alkotmányos kormányzásra törekedjenek!
Kérünk minden Hazáját féltő, azért önzetlenül tenni akaró honpolgárt, hogy alkotmányos jogunkat és kötelességünket érvényesítve, együtt állítsuk helyre a jogfolytonosságot.
Van még a magyarságban annyi erő, hogy magára eszmélve visszavegye ősi szabadságát!
Isten kegyelméből Magyarország a magyaroké.
Bakay Kornél, Fáy Árpád, Hargitay András, Jelenczki István, Kiss Dénes, Kiszely István, Kocsis István, Makovecz Imre, Melocco Miklós, Molnár V. József, Papp Lajos „
2010 májusában új, nemzeti kormány alakult. A kétharmados többséggel győztes párt hatalmas lehetőséghez jutott, ami egyúttal hatalmas felelősség is.
2010. december 10-én a Magyar Országházban az alkotmányozási konferencián ismét lehetőségem nyílt megfogalmazni gondolataimat.

Elmondhattam, hogy hitem, meggyőződésem, miszerint a készülő új Alkotmánynak alapja kell legyen a Szent Korona eszmeisége, a történeti alkotmány jogfolytonosságának és a népfelség elvének helyreállítása.
Történelmi ismereteimből tudom, hogy a jogfolytonosságot több alkalommal is helyreállította a Magyar Nemzet.
I. Lipót korában 1687-ben, II. József után 1791-ben, a kiegyezés után 1867-ben, és Trianon után 1920-ban.
A jogfolytonosság, a magyar közjog múltjának, jelenének és jövőjének döntő kérdése.
A tavasszal elkészült új Alaptörvény ugyan tesz utalást a Szent Koronára, de amíg az előbbiekben említett történeti alkotmány jogfolytonosságát nem állítjuk helyre, nem következhet be döntő fordulat sem a kormányzásban sem a nemzet életében.

2010. december 10-én a Parlamentben felszólalásomat a következő szavakkal fejeztem be:
„Hol van a bátorság? Az igazság kimondásának bátorsága. Az igazság felszabadít.
Mi nem vagyunk szabadok!”
E gondolataimat ma 2011. szeptember 17-én sem fogalmazom másként.
2006. szeptember 17-én valami nagyon fontos dolog kezdődött el Magyarországon.
A kormányzati szintre emelt hazugság lelki, szellemi, erkölcsi forradalmat indított el a társadalomban.
E szellemi, erkölcsi forradalom hitem szerint akkor fog győzelmet aratni, ha alkotmányunkban a Szent Korona eszmeisége és a történeti jogfolytonossága ismét helyreáll.
Ki kell mondanunk, hogy ez a forradalom a mai napig nem fejeződött be.

Dr. Papp Lajos

(Magyar irodalmi Lap)

Úton... - Az igazság felszabadít

Dr.Papp Lajos beszéde az alkotmányozási 

konferencián.

Tisztelt Jelenlévők!
Húsz évvel ezelőtt, abban a reménykedtem, hogy a gyerekeim egy tisztességes társadalomban nőnek fel. De az eltelt idő, ennek az ellenkezőjéről győzött meg.
Az elmúlt fél évben, amikor lehetőség nyílt rá, hogy megszülethessen az új alkotmány, abban bíztam, hogy legalább az unokáimnak lesz esélyük rá.
Nagyon nagy kétségeim vannak, mert hazugságra nem lehet építeni sem alkotmányt, sem törvényeket.
A jelenlegi alaptörvény egyes szakasza rendelkezik az államformáról.
Köztársaságban élünk.
A kettes szakasz azt mondja ki, hogy minden hatalom a népé, és a nép a hatalmat közvetlenül népszavazással, közvetett módon a választott képviselőink által gyakorolja.
Az elmúlt húsz évben a népszavazásra vonatkozó rész töredékesen, megvalósulhatott, de a második rész a legminimálisabb szinten sem.
Ebben az országban az elmúlt húsz évben a nép nem gyakorolhatta választott képviselőin keresztül a hatalmat.
Nem kérdezték meg őket.
Ha mégis megkérdezték, azt az ügyet a képviselő a parlamentben nem képviselte.

Az elmúlt húsz évben függetlenül a pártoktól pártdiktatúra volt, de még az sem, mert még a párttagokat sem kérdezték meg. Párttaggyűlést sem hívtak össze egy-egy törvény megszavazása előtt.
Vagy a frakció, vagy a frakcióból valaki bekiabálja, hogy hogyan kell szavazni.
A Magyar Parlamentben, ebben a Szent Házban a képviselők egy része úgy szavazott, hogy fogalma sem volt miről dönt igennel vagy nemmel, hanem a jól vagy rosszul hallott igen, vagy nem bekiabálása után megnyomott egy gombot.
Hogyan lehet úgy új alkotmányról beszélni, amikor ennek a bűnnek a megváltoztatására még csak kísérletet sem látok. Ha nem mondjuk ki - mert lehetne, és tisztelettel és nagy-nagy szeretettel kérem az alkotmányozókat, - hogy legalább ne hazudjunk!

Mondjuk ki, hogy nincs népfenség!
Pártdiktatúra van!
Vagy fogalmazzák meg szebben, de ne hazudjunk az alkotmányban! Az elmúlt húsz évben egyszer sem képviselték a képviselők a képviselteket!
A képviselőkben lévő erkölcsi gátakat is lerombolták azzal, hogyha a frakció utasítása ellen szavaz, mondjuk a lelkiismerete szerint, akkor egzisztenciálisan kerül nehéz helyzetbe. Megtudtam, hogy ebben a házban, vannak 150 ezer forintos törvények. Ennyire büntetik a képviselőt, ha nem, vagy a frakciófegyelmet felrúgva szavaz.

Miért nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel?
Úgy kapcsolódik össze a mai konferenciával mindez, hogy az volt a reményem, ha a Szent Korona elve, a történeti alkotmány lényeges elemei, alapkövei lesznek az új alkotmánynak, ha kimondatik az erkölcsi szabályok fundamentális jellege, akkor valami reményünk lehet arra, hogy nem lehetnek majd miniszterelnökök politikai kalandorok, beteg emberek.

Az alaptörvényünknek, de különösen, ha azt alkotmánynak hívják, erre jó biztosítékot kellene adnia, mert ha pl. egy buszsofőr jogosítványt akar kapni, akkor pszichológiai vizsgálatok sorozatán kell keresztül mennie. Ezzel szemben Magyarországon lehet pszichopata a miniszterelnök.
Nem folytatom tovább, mert fájdalomból beszélek, de Thomas Morus (Morus Tamás-vértanú- a szerk.) szavaival azért hagy hívjam fel a jelenlévők, az asztalnál ülők, és a közönség soraiban ülők figyelmét, hogy: „az igazság akkor is igazság, ha azt csak egy ember képviseli, sőt akkor is, ha senki nem képviseli.”
Én pedig azt szeretném, ha többen viselnék az igazsággal járó veszélyeket, mert innen, ezekből a sorokból, mi nem tudjuk jelentősen befolyásolni a születendő alkotmányt. De Önök tudós emberek, tisztességes magyar emberek, merjék kimondani az igazságot.

A mai napon is azt tapasztaltam, hogy olyan finomak és óvatosak voltak, hogy még véletlenül se hangozzék el olyan szó, ami később majd számon kérhető.
Hol van a bátorság?
Az igazság kimondásának bátorsága.
Az igazság felszabadít.
Mi nem vagyunk szabadok!

Dr.Papp Lajos
(Magyar Irodalmi Lap)

Rendszerváltás kérdőjelekkel - párttársadalmak hanyatlása

Mielőtt azonban rátérnénk a 80-as évek végjátékának részletes elemzésére, érdemes még újra szemügyre venni ennek az 1972-79-es ciklusnak néhány olyan jellegzetességét, amelyek összekötik ezt az időszakot, a periódus hazai történéseit a globális hatalmi térrel.

Ez azért látszik fontosnak, mert – szemben a közkeletű vélekedéssel – mi úgy látjuk, hogy a „rendszerváltás” – ha egyáltalán beszélhetünk erről – 1990-ben nem elkezdődött, hanem lezárult. A 90-es évek történései, sőt valójában már 1989 is csupán „lejátszás-technika”, egyszerűen csak a technikai beüzemelése zajlik le annak a sajátos hatalmi térnek és intézményrendszernek, ami döntően a 80-as évek során jött létre máig is feltáratlan rejtett külső és belső alkuk során. A 80-as évek „titkos” rendszerváltásának közvetlen előzménye azonban éppen az a komplex reprodukciós válság, ami végleg ellehetetleníti az eastern modernizáció társadalom-újratermelési bázisát.

A szovjet birodalom agresszív haditársadalmának uralmi gerontokráciája képtelen volt a 70-es évek rejtett hatalmi mélyszerkezetének a megértésére.

A két olajárrobbanást a Nyugat súlyos – reményei szerint végzetes – megrendülése elindítójának vélte, míg ő maga – hatalmas kőolajtartalékaira építve – a folyamat abszolút nyertesének gondolta magát. Erre a hamis feltételezésre építette fel globális világbirodalma megteremtésének stratégiáját. E stratégia lényege egyfelől a trikontinentális zóna különböző régióiban elindítandó offenzíva volt, az „elnyomott népek felszabadítására”. Az önmagát katonailag felépítő szovjet globális világállam országról országra haladva kívánta az amerikai globális birodalom trikontinentális alávetettjeit a maga birodalmába áterőszakolni. Kubát bázisként használva, először Chilében, majd Bolíviában, Nicaraguában és Grenadában tett kísérletet vazallus államok létrehozására. Afrikában – közvetlenül kubai „önkéntesek” élőerejére építve – a volt portugál gyarmatokat, Angolát és Mozambikot, majd Etiópiát próbálta – kezdetben nem is sikertelenül – a birodalma részévé tenni. Ázsiában – miután Vietnamban katonailag megalázta és meghátrálásra kényszerítette western riválisát, az USA-t – egyenesen a világ hatalomgazdaságilag legérzékenyebb régiója, a Közel-Kelet felé kezdett expanziós stratégiába. Miután az arab világban a 70-es évek során inkább veszített befolyásából, így katonailag Afganisztán, Irak és Irán megszerzésével, a „hátsó ajtó” felől kísérelte meg a térség ellenőrzésének megszerzését.

Csakhamar kiderült azonban, hogy e világhatalmi ambíciók költségigénye sokkalta nagyobb, mint amilyennek a birodalmi elit elképzelte, anyagi hozadéka pedig egyáltalán nincs, lévén az új gyarmatok koldusszegények. Ráadásul az is kiderült, hogy az olajárrobbanás haszna koránt sincs akkora, mint ahogyan feltételezték. A 70-es évek közepétől tehát a szovjet globalizációs birodalom egyre fenyegetőbb deficitekkel kellett, hogy szembenézzen. Az olajárak emelkedése kétszeresen is veszélyes következményekkel járt. Egyfelől a birodalom külső peremvidéke egyáltalán nem rendelkezett olajtartalékokkal, tehát birodalmi segítség nélkül rövid időn belül összeomlott volna. Másfelől az egész birodalom, főként annak belső vidékei, technológiai szempontból alig haladták meg az első ipari forradalom szintjét, s így fajlagos olajfogyasztásuk rendkívül magas volt, a technológiai korszerűsítés pedig gigantikus összegeket igényelt (volna).

Az egymásra torlódó deficitek azonban nemcsak az ambiciózus világhatalmi tervek valóra váltását veszélyeztették, hanem azt a szerényebb léptékű kiegészítő elképzelést is, hogy a birodalom belső gyarmatain élőknek – a „szovjet” embereknek – némileg tűrhetőbb életviszonyokat teremtsenek. Ez pedig azért volt egyre sürgetőbb igény, mert a 70-es évek során, az óvatlanul most már a birodalom belsejében is elterjedni hagyott western globalizációs tömegpusztító fegyver, a televízió a rejtett szükséglettermelő mechanizmusokon keresztül elkezdte legyártani a „homo szovjeticus” mentális struktúráiban is a „nyálafolyós konzumidióta” szociális karakterét. Ennek elburjánzása ugyan inkább csak a birodalom nyugati peremvidékein jelentett igazi veszélyt, sőt, mint a lengyel események az évtized végén igazolták, végzetes csapást, de a belső impérium alávetett népe is egyre szokatlanabb jeleit mutatta az elégedetlenségének.

A 70-es évek közepén tehát a birodalom uralmi elitje igazi ideológiai „innovációval” állt elő, meghirdette a „fejlett szocializmus” megvalósításának hosszú távú, 15 éves programját. Ez egyúttal a KGST komplex programjának is alapjává vált, és a „szocialista” országok lokális párttársadalmainak is meg kellett hirdetniük a soron következő kongresszusukon az adott párt hosszú távú programnyilatkozatát. Így volt ez Magyarországon is, ahol az MSZMP XI. kongresszusa 1975-ben elfogadta ezt a dokumentumot, amely jellegzetes tükre az egymásra licitáló két rivális párttársadalom küzdelmének. Sőt, 70-es évek második felétől már nem is csupán két párttársadalom küzd egymással, mert a klasszikus és a piaci szocialista párttársadalomról is leválik egy-egy – generációs metszetében és törekvéseiben is fiatalabb, és ha nem is radikálisabb, de kegyetlenebb – csoport, akikből az új évtized elejére kiformálódik a „fejlett szocializmus” párttársadalma, és a későbbi végső győztes: a polgári államnemzet párttársadalomnak álcázott proto-társadalma, vagyis a későbbi SZDSZ-esített MSZP. Röviden visszatérve még magára a hosszú távú programnyilatkozatra, ma már kissé tragikomikus végiggondolni, hogy 1975-ben még komoly tervek készültek arra, hogy 1990-ben megvalósul a „fejlett szocializmus”. Többek között úgy, hogy az 1990-es GDP körülbelül két és félszerese lesz az 1975-ös értéknek, a reálbér pedig 75%-kal lesz magasabb. Nos, 2010-ben a GDP 30%-kal, a reálbér 45%-kal kisebb, mint az a szint, amelyet e programnyilatkozat 1990-re kívánt megvalósítani. Így, ez a kissé parodisztikus dokumentum egyúttal annak is megrendítő példája, hogy hová vezet az a szemlélet, amely a jövőt tökéletesen elágazásmentesnek képzeli. Tegyük hozzá, valószínűleg keltett volna némi feszültséget, ha az Országos Tervhivatal távlati tervezési főosztályán valaki pontosan leírja, hogy milyen képet mutat majd a magyar társadalom 15 év múlva. (Mint ahogy persze az is, hogy ha Bethlen István miniszterelnöknek mondja el 1929-ben valamilyen „jövendőmondó” munkatársa, hogy 15 év múlva, 1944-ben mi és hogyan zajlik majd Budapesten.) Ez is igazolja a régi igazságot, miszerint igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz.

A berendezkedés átfogó válságának kialakulását 1972-79-ben Magyarországon az is segítette, hogy a szovjet birodalmi hatalomgépezet e grandiózus hosszú távú terveivel azt üzente, hogy innentől a csatlós országok csak jelentős saját erőforrás hozzáadásával részesülhetnek az „olcsó” energia és nyersanyag transzferek áldásaiból. Az eladósodás tehát nem csupán a sokasodó magyar párttársadalmak belső intézményeit és hierarchiáit táplálta, hanem a szovjet globális birodalom világhatalmi ambícióit is.

A politikai-stratégiai tét 1972-79 között tehát egészen rendkívüli, mondhatni történelmi jelentőségű volt Magyarországon. Igaz, egészen különleges intellektuális és spirituális teljesítményt igényelt volna a helyzetet meghatározó folyamatok megértése és a hamis értelmezési terekből való kilépés. Mégis szívszorító megállapítani, hogy alig akadt valaki, aki erre képességet és hajlandóságot is mutatott volna. Ám, mert ha „hamvába holva” is, de embrionális állapotban létezett ilyen, érdemes röviden újra áttekinteni e kritikus időszak mélyebb ontoszociális mezőiben lezajló történéseket.

A klasszikus párttársadalom urainak mindent egy lapra feltevő lázadása Kádár ellen egyértelmű volt. Tudták, hogy amíg ő birtokolja az első titkári pozíciót, addig övé a legfőbb berendezkedés-definiáló hatalom. Azt is tudták, hogy ezen belül a klasszikus párttársadalom pártpolitikai tőketulajdonra épülő társadalomszerkezete csak egy változat a lehetséges „szocializmusok” között. Ráadásul egy valószínűleg életképtelen és így rövidesen „beáldozható” változat. Ha ellenben Kádárt a berendezkedés-kiválasztó hatalomból sikerül kiütni és áttolni a piaci szocialisták vezérének pozíciójába, akkor, mint „elhajlót”, már meg lehet bélyegezni és félre lehet állítani. S ha ez megtörténik, nyitva áll az út az uralkodó társadalmi valóság egészének birtoklására a klasszikus párttársadalom részéről. A piaci szocialista párttársadalom jól kihasználható aránytévesztései miatt 1972-re Kádár csapdába került: a kiválasztó főhatalom pozíciójából a klasszikus párttársadalom kiválasztó hatalmával azonos szintre csúszott vissza, és e pozíciójában az „elhajló” értékelést kapta, amitől helyzete szinte reménytelenné vált. Igen komoly hatalmi teljesítményt kellett tehát produkálnia, ha meg akarta őrizni hatalmát és történelmi újítását, a piaci szocializmust a moszkvai birodalmi kiválasztó hatalom által támogatott párttársadalmi revansisták támadásától. És, mint láttuk Kádár valóban rendelkezett ezzel a hatalmi teljesítménnyel.

A párttársadalom először saját „államának” visszaállítását kezdte el. Ennek eszközéül a központi bizottság apparátusában a piaci szocialisták által birtokolt gazdaságpolitikai osztály mellé egy „ágazati” osztályt kreáltak, „ipari, közlekedési és mezőgazdasági” osztály néven. Ezzel nemcsak a piaci szocialisták gazdaságirányítási logikáját fordították meg, hanem Kádár egész hatalomszervezési logikáját is. Korábban ugyanis a pártirányítás elveit igyekeztek érvényesíteni az államigazgatásban, most viszont az államigazgatás szerveződési elvét hozták be a pártirányításba. E kettős megfordítás eredményeként a klasszikus párttársadalom megerősödött kiválasztó hatalma visszanyerte saját államát is.

Jelentősen kiterjesztette hatalomgazdasági határait is ez, az ortodox párttársadalom. 1973-ban a kormány az ötven legnagyobb vállalatot „kiemelt” nagyvállalattá minősítette. A kiemelés ugyan a felszínen a kiemelt fejlesztési lehetőségeket jelentette, a valóságban azonban ez a lépés a piaci viszonyoknak való alávetéséből és így a piaci szocialisták hatalomgazdaságából való „kiemelést” jelentette. Tegyük hozzá, a nagyvállalatok felső vezetése többnyire elégedetten fogadta ezt a hatalmi visszarendeződést. E vállalatok döntő többsége a kora sztálinizmus birodalmi autarchiájának a terméke volt, és így érdekeltségük a KGST-„reláció” megerősödése volt a „világpiacival” szemben. A nagyvállalati uralmi struktúrák birodalmi orientáltsága egészen a 90-es évekig fennmaradt, és valószínűleg döntő szerepe volt a „rendszerváltás” hatalomszerkezetének megalapozásában.Miután a legnagyobb ipari vállalatoknak a piaci viszonyok közül való kiemelése a hatalmi tartományban megtörtént, a párttársadalom talapzatát alkotó politika-ipari művek visszaállítása következett. Ez lényegében az állami-kollektív magántulajdon „reprivatizációját”, a pártpolitikai magántulajdon visszaállítását jelentette.

Az 1965-68-as piaci szocialista fordulat idején a „szakértelem” volt az egyéni politikai tőketulajdon elleni támadás központi kategóriája. Ez persze nem azt jelentette, mintha a piaci szocialisták nem politikai tőketulajdont akartak volna. A különbség csupán abban volt köztük, hogy a piaci szocialisták „ökonómiai” értelemben felfogott „szakértelem” kategóriája az általános diskurzusmezőben könnyebben volt felhasználható a párttársadalmi káderek pártpolitikai értelemben felfogott „uralmi” szakszerűségével szemben. A „szakértő" és a "káder” szembeállítása mögött meghúzódó rafináltan hamis értelmezési és tematizációs erő, most – több, mint negyven évvel e történések után – ugyanabban a feloldhatatlan konfliktus-zónában tartja fogságban a „rendszerváltó” elitek „szakértő versus pártkatona” típusú terméketlen pszeudo-vitáit.

A párttársadalmi expanzió a szimbolikus erőszak újfajta eszközeit kezdte alkalmazni az értelmező és azonosságképző hatalmi gépezetként felhasznált új médiumban, a televízióban. Ennek egyik klasszikus eszköze volt pl. a „Kék fény”. Ez a műsor a „bűn” és a „bűnös” fogalmainak definíciós monopóliumával bírván több és más volt, mint egyszerű televíziós élő krimi. A párttársadalom számára elfogadhatatlan magatartások megbélyegzésének és a kívánatos magatartási formák sulykolásának nagy erejű fegyelmező-hatalmi eszközeként működött. Ugyanezt a célt szolgálta a párttársadalmi embertermelő intézményhálózat újjászervezése is. Az új típusú káderek megtermelésére szolgáló intézmények létrehozásával és az új típusú, politikailag megbízható, az internacionalizálódó birodalmi uralkodó társadalmi valóság igényeinek is megfelelő szociális karakter-szerkezetű káderek sorozatgyártásának megszervezésével válik teljessé a párttársadalmi ellenforradalom társadalomszerkezetének és hatalmi intézményeinek a kiépítése.

A párttársadalom kiválasztó hatalmának gyakorlói azonban tisztában voltak azzal, hogy a piaci szocialisták hatalmát ugyan korlátozhatják, de a hatalomból való teljes kiszorításuk addig nem lehetséges, amíg a „belső gyarmatok” alávetett társadalmai velük szemben a rivális piaci szocialistákat támogatják. Ugyanakkor azt is pontosan tudták, hogy ők maguk sem maradhatnak fenn tartósan, ha e gyarmati területek kifosztható erőforrásait nem állítják saját megélhetésük és fejlesztésük szolgálatába. De volt egy fontos ideológiai indítékuk is a megélhetési gyarmatok elleni támadásra. Mégpedig az, hogy e gyarmatokon élők életszínvonala kezdett a párttársadalmi retorikában „uralkodónak” nevezett munkásosztály életszínvonala fölé emelkedni. Bár támadásuk – egyfajta „tüzérségi előkészítésként” – a „nép-nemzeti” parasztsággal kiegyező „úri-nemzeti”, illetve „polgári államtársadalmi” elitcsoportok elleni fenyegetéssel kezdődött, de a háborújuk fő célpontja a falusi társadalom egésze volt. Ám amikor a párttársadalom elkezdte hadműveleteit a fő munkaidőből a „rendelkezésre álló időbe” menekülő parasztság ellen, nem számolt azzal, hogy annak kezében ekkor már jelentős érdekérvényesítési potenciál volt. Az őket ért támadásokra így a háztáji gazdaságok népe a többletmunka megvonásával, konfliktusképessége megmutatásával válaszolt. Először az ún. zöldség-fronton vágtak vissza, s mikor adóztatással fenyegették őket, először csak áruikat vonták meg a piactól, később viszont már a termelést sem folytatták, s az eredmény veszélyes piaci hiány lett. Ám az önvédelmi háború legnagyobb csatáját a „sertéskivágás” hadművelet jelentette. A sertéstenyésztésre berendezkedett háztáji gazdaságok kb. egyharmada a koca-állomány kivágásával és így a sertésciklus igen veszélyes fegyverével vágott vissza, húshiánnyal és politikai feszültséggel fenyegetve meg a párttársadalmat. Bár ezek a „fegyverek” nagyon hatásos visszacsapást tettek lehetővé, de ahhoz, hogy a háztáji megmaradhasson, a „nép-nemzeti” társadalomnak meg kellett újítani és erősíteni szövetségét a piaci szocialistákkal.
E szövetség tárgya azonban sem gazdasági, sem közvetlenül politikai természetű nem lehetett, mert a birodalmi kiválasztó hatalom által támogatott és offenzívában lévő párttársadalom ezt lehetetlenné tette.

A piaci szocialistáknak egyetlen olyan „ágazatuk” maradt, ahol a háztájik népének a szövetségkötésért adhattak valamit, és ez az Aczél György kezében maradó kultúra volt. A piaci szocialisták vezérkarából kizárólag Aczél maradt a helyén és vált a 70-es évek végére az új hatalom-tektonikai polarizáció egyik döntő kristályosodási pontjává. Amit Aczél a szövetségért cserébe kínált, az egyfelől a háztáji gazdaságok „megélhetési gyarmatának” a megőrzése és ezzel az alávetett gazdaságba visszaszorított „nép-nemzet” materiális alapjainak fenntartása volt. A másik egy nagyjelentőségű szimbolikus hatalmi gesztus: az 1974. évi közművelődési törvény. A törvény valójában elsődleges jelentésszerkezetén messze túlmutató jelentőséggel bírt. A falu társadalma így visszakapta azokat az intézményeit, amelyekkel hozzákezdhetett történelmi önazonosságának újraalkotásához. Identitásának visszaállítása azt ígérte a nép-nemzetnek, hogy megindulhat a politizálódás útján, és az alávetett csonka társadalmi létből akár az uralkodó társadalmi valóság teljes társadalmává szervezheti magát. Mindennek a végbeviteléhez Aczélnak arra volt szüksége, hogy megnyissa az utat a párttársadalmak belső terében a nép-nemzetiszerveződés számára. Ezek a folyamatok a 80-as évek elejére, amikor a párttársadalmi ellenforradalom végleg megbukik, oda vezettek, hogy kialakul az egyre nyilvánvalóbban széteső rendszer meghaladásának két lét-alternatívája.

Az egyik a globális hatalmi rendszerbe való beilleszkedés komprádor lokális peremtársadalom felépítésével, amelynek szimbolikus hatalmasságává Aczél György válik. A másik a magyar nemzeti társadalom szerves entitásként „nemzeti nagykoalícióba” szervezése a nép-nemzeti társadalom politizációs teréből kiindulva a globalitás kihívásainak a kezelésére. Ennek „szimbolikus hatalmasává” Pozsgay Imre válik.

A legkritikusabb utolsó felvonásban, 1980 és 1989 között, e két szimbolikus hatalmasság feszíti ki annak az ontoszociális mezőnek a politizációs szerkezetét, amelyben kialakul az ún. „rendszerváltozás” végső formája, és igen hosszú időre eldől Magyarország sorsa.

A párttársadalmak belső harcai 1977-től újabb éles fordulatot vesznek. A piaci szocialista erők a központi bizottság októberi ülésén elfogadtatják azt a később csak „struktúrapolitikai” határozatként emlegetett döntést, amely először beszél nyíltan arról, hogy a termelési rendszer belső szerkezetének radikális átalakítása nélkül lehetetlen elérni azt a külkereskedelmi fordulatot, amely nélkül viszont nincs esély az adósságválság elkerülésére. A párttársadalmak elitjei valójában csak ekkor kezdenek szembesülni az adóssághelyzet súlyosságával. Ám a rivalizálásból adódó felhalmozási kényszer a szigorú politikai korlátozások ellenére újra igen magas – egy év alatt 22%-os – felhalmozási növekedést produkál 1978-ban, és ezzel az eladósodás katasztrofálisan felgyorsul. Az év végén elkerülhetetlenné válik a valós helyzettel való brutális szembesülés. A decemberi központi bizottsági ülés titkos dokumentumai világossá teszik, hogy egy történelmi korszak végleg lezárult. A minden idők legmagasabb (38%-os!) felhalmozási arányát produkáló gazdaság végleg felélte a külső erőforrásokra épülő növekedési stratégia minden tartalékát is. És ezzel az egész több évtizedes eastern modernizációs növekedési kaland is véget ért, hisz az „életszínvonal megőrzésének” abszolút politikai parancsa kizárta a belső erőforrások kifosztására épülő növekedés bármilyen formáját. A „fékezés” drámaiságát jelzi, hogy az 1980-85 közötti V. ötéves terv eredeti irányszámai 1978-ban a nemzeti jövedelem évi átlagos növekedését az akkor szerénynek vélt 4,5%-ban szabja meg. Az elfogadott terv 1981-ben már csak 2,8%-kal számol, és a valóság végül is mindössze 1%-ot tett ki. Talán ennél is súlyosabb volt, hogy a ténylegesen „számító” belső felhasználásra eleve csak évi 3% növekedést terveztek, ami az elfogadott tervben már csak 1%volt, és a teljesítés –1% körül alakult. Az 1978. decemberi párthatározat „új növekedési pályáról” beszél, amelyről akkoriban kesernyés öniróniával jegyezték meg a „bennfentesek”, hogy az benne az „új”, hogy nincs növekedés. S mivel a párthatározat világosan leszögezi, hogy az „egyensúly javításának” kell alárendelni a gazdasági növekedés ütemét és a belső felhasználást, ezzel a párttársadalmak közötti rivalizálás esélye is véget ért. Tekintettel arra, hogy sem a klasszikus párttársadalom, sem a „fejlett szocializmus” hevenyészve összetákolt újabb párttársadalma nem képes olyan alternatív erőforrást megnevezni, amely számukra „rendszer-adekvát” eszközökkel tenné lehetővé a növekedést, így sorsuk politikailag megpecsételődik és klasszikus vezérkaruk 1980-tól kikerül az uralkodó társadalmi valóságot birtokló elitből.

A drámai fékezés az 1979-86-os ciklus első három évében viszonylag sikeres, hisz a nemzeti jövedelem belső felhasználása folyamatosan csökken. Az 1978-as csúcsévhez képest a felhalmozás 1982-ig a felére, 1985-ig pedig a harmadára esik vissza. (Szinte folyamatos csökkenés után 1992-ben éri el mélypontját, ami alig több mint egyötöde az 1978-asnak, amit 1998-ban ér el újra a magyar gazdaság.) Ám mindez már kevés a csőd elkerüléséhez. A globális hatalmi térben ugyanis elkezdődik az utolsó gigantikus összecsapás a western és az eastern globalizáció világbirodalmai között. Nagy erejű és fenyegető válsághullámok kapcsolódnak össze s így fokozódik a helyzet kiszámíthatatlansága. A második olajárrobbanás, a szovjet birodalom katonai beavatkozása Afganisztánban és az intervencióval fenyegető lengyelországi események nyomán a növekvő kiszámíthatatlanság a globális pénzügyi rendszerben drasztikus átrendeződéssel jár. A szocialista országok számára vagy egyáltalán nem nyújtanak hitelt, vagy ha igen, akkor csak az eddiginél összehasonlíthatatlanul rosszabb feltételekkel.

Ezzel nyilvánvalóvá válik, hogy a western globalizáció birodalmának monetáris fegyelmező hatalmai a gazdaság meghatározó folyamatai feletti szuverenitást – legalább is Lengyelország és Magyarország esetében – átvenni készülnek az eastern globalizáció birodalmától. A szuverenitásgazda cseréjének szimbolikus aktusa a Valutaalapba való belépés 1982-ben. Ezzel valójában egy 15 éve húzódó globális hatalmi játszma dől el végleg. A piaci szocialista párttársadalom ugyanis az 1963-67 közötti sikeres és lendületes térnyerést követően már felvetette a belépés lehetőségét, hangsúlyozva, hogy a „világpiaci viszonyokhoz” való sikeres alkalmazkodás egyik alapvető feltételéről van szó. A szovjet globális birodalom azonban ekkor még kategorikusan elutasítja a lehetőségét is az ilyen típusú, a „kettős szuverenitás” irányába mutató lépésnek. Később a csehszlovák események politikai következményei, majd 1972-től a klasszikus párttársadalom előrenyomulása és a birodalom expanzív stratégiái hosszú időre lehetetlenné is teszik a kérdés újbóli előhozását. Az adósságválság nyilvánvalóvá válása és ennek nyomán a párttársadalom végleges veresége 1978-ban arra indítja az újra megerősödőben levő piaci szocialista vezérkart, hogy megkíséreljék az ügy újra megvizsgálását. Mondandójuknak kellő drámaisággal nyomatékot adva, lépésről lépésre győzik meg Kádárt az IMF-hez való csatlakozás kikerülhetetlenségéről. Bár a birodalom továbbra sem támogatja a lépést, a vele való vita „hatalomszerkezete” már jelzi, hogy használható alternatívát nem képes nyújtani, így a szovjet birodalmi támogatás hiányában is elkezdik a tárgyalást az IMF vezérigazgatójával. A Nemzetközi Valutaalapba történő belépéssel lényegében elkezdődik a western globalitás birodalmi fegyelmező hatalmi intézményeinek a magyar hatalmi térbe való beépülése. Feltevésünk szerint 1982 és 1988 között játszódik le valójában minden lényeges átalakulási folyamat, ezért úgy véljük, hogy ha egyáltalán van értelme a „rendszerváltás” kifejezés használatának, azt sokkal inkább erre az időszakra lehetne alkalmazni. Az optikai csalódást valószínűleg az okozza, hogy a „mutatványos bódé” közvetítő terének látványos újraberendezési hókusz-pókuszai kétségtelenül 1989-90-ben, illetve az ezt követő néhány év során játszódtak le. Ez a lejátszás-technikai kelléktár azonban csupán a „szalagátvágás” ceremóniája, a „rendszerváltott rendszer” hatalmi mélyszerkezetének megkonstruálása – a 60-as évek óta zajló felkészülés nyomán – 1982 és 1988 között ment végbe.

Tekintettel azonban arra, hogy az azóta is domináns rejtett hatalmi struktúrának elemi érdeke, hogy ezt a tényt minden rendelkezésére álló technikával elfedje, így nincs könnyű helyzetben az, aki – mint mi is – bizonyítani kívánja ezt a kissé szokatlan állítást. A hétköznapi (hamis) tudat ugyanis a rendszerváltozás forgatókönyveként máig is csak azt a leegyszerűsítő magyarázatot fogadja el, hogy „a rendszerváltó erők” bátor helytállása nyitotta meg az utat az 1990-ben kezdődő változásoknak. És hogy persze akkor még monolitikus volt az ellenfél, a „pártállam”, és lényegében majdnem teljesen monolitikus volt a vele szemben álló „ellenzék” is. Az elmúlt 20 év konfliktusai az óta persze széttördelték ezt az egységes(nek látszó) képet, és az összességében ma is a változások vesztesének bizonyuló többség a legkülönfélébb magyarázatokkal próbálja feloldani az összerakhatatlan „rendszerváltó puzzle” által kiváltott kognitív disszonanciáját. A következő fejezetben részletesen kifejtjük majd e frusztráció ontológiai mélyszerkezetét, de most térjünk vissza 1982-88 történéseihez.

Ebben a rendkívül kényes egyensúlyi helyzetek bonyolult hálózatából álló periódusban a folyamatokat formáló külső és belső erők konfrontációja, alkudozásai és egyezkedései, rejtett koalíciókötései és „áramlásai” lassan, elágazásról elágazásra formálták ki azt a „forgatókönyvet”, ami végül is megvalósult. Ez a végül is megvalósuló szcenárió ugyan nem teljesen azonos egyik fontos szereplő törekvéseivel sem, de tény, hogy sokkal közelebb áll az egyikéhez, mint bármelyik más stratégiához. Az ugyan 1982-től egyre világosabbá vált, hogy elkezdődött a „kettős szuverenitás” bizonytalan hosszúságú időszaka, de a magyar társadalom szempontjából ez többféle lehetséges jövő-változatot feltételezett. A nemzet számára egyáltalán nem volt ugyanis közömbös, hogy a western és eastern globalizáció közötti konfliktustérben milyen alkuerőt tud magának megőrizni, és ennek segítségével képes-e a többség számára a felemelkedés lehetőségeinek megteremtésére.

A belső hatalmi tér persze valamilyen értelemben kikerülhetetlenül leképezte a világhatalmi viszonyok szerkezetét. Az egymással versengő párttársadalmak, illetve a világhatalmi lemez-tektonikai elmozdulások „előszelétől” óvatosan megmozduló alávetett és belső gyarmati társadalmak közötti koalíciók és szembenállások javarészt a szerint formálódtak, hogy ki hogyan prognosztizálta a globális világbirodalmak összeütközésének várható fejleményeit. A klasszikus párttársadalom olyan súlyos vereséget szenvedett a 70-es évek végén, hogy közvetlen szerepe már nem volt az ezt követő évek során. Tekintettel azonban arra, hogy „beágyazottsága” az egész államhatalmi szerkezetben – bizonytalan körvonalakkal ugyan de – továbbra is jelentős maradt, így a belső koalíciókötések irányait közvetett módon mégis képes volt befolyásolni. Ráadásul néhány olyan reprezentánsa, aki idejében csatlakozott a szovjet birodalmi „fejlett szocializmus” fedőnevű újabb hatalom-intézményépítési kísérlethez, annak hazai peremtársadalmaként változatlanul képes volt a hatalmi tér befolyásolására. Reményeiket növelte, hogy 1982 novemberében elhunyt Brezsnyev, és a KGB-vezéri pozícióból birodalmi vezetővé avanzsált Andropov érzékelhetően határozottabb profilt készült adni a szovjet globális haditársadalmi törekvéseknek. Azt ugyan érzékelte, hogy a birodalom nyugati peremtársadalmaiban megjelent az új szuverenitásgazda és hogy a „kettős hatalom” csak ideiglenes lehet, de láthatólag úgy vélte, hogy a fenyegetés komplex eszköztárának virtuóz kombinálásával a kivonulás árát igen magasan szabhatja meg. A bukott hazai klasszikus párttársadalom „áramvonalasított” újabb változatának legambiciózusabb képviselői – akik közül végül is Grósz Károly bizonyult nyertesnek – stratégiájukat ugyanerre a logikára építették. Egy kicsit nyers metaforával élve, Grósz egyre nyíltabban jelezte, hogy amennyiben valóban ő lesz az „utód”, készen áll a nyerskapitalizmus kvázi-diktatórikus úton való bevezetésére. Vagyis a Wall Street-i globalista bankár és a párttársadalmi kommunista „rendőr” intim liason-jának feltételeit kész akár a legnyersebb módszerekkel is biztosítani.

Folytatjuk...

(Magyar Irodalmi Lap)

Rendszerváltás kérdőjelekkel - Hamis alkuk csapdájában

A párttársadalmak közül azonban a 80-as évek elejétől a piaci szocialisták – most már Kádár személyes kiválasztottjaként funkcionáló – új vezérkara kerül domináns pozícióba. Stratégiájuk széles körű támogatását többféle módon is igyekeznek biztosítani.

Az egyik – később döntővé váló – törekvésük, hogy tömegesen kezdik el a történelmileg az 50-es évektől az alávetett társadalmak közé száműzött polgári államtársadalom reprezentánsait bevonni a külkereskedelmi banki és pénzügyi apparátusokba, a legmagasabb egyetemi és akadémiai pozíciókba és az egyre hatalmasabb szerepet játszó média világába. Valójában ezen a módon és ekkor válik – egyébként párhuzamosan Reagan és Thatcher monetáris ellenforradalmával – a mainstream liberokrata ideológia nemcsak abszolút domináns narratívává, hanem az egész értelmiségi generáció számára az egyetlen lehetséges világszervező értelemmé, létszervező logikává. Amiből is kitetszik, hogy a western globális birodalomnak talán nem is a rafinált adósságcsapdán keresztül elért gazdasági szuverenitás-kontrollja volt a legsikeresebb fegyverténye, hanem az, hogy játszi könnyedséggel úgy szerezte meg az értelmezési és azonosságképző hatalmat, hogy azt szinte felkínálták neki az újdonsült komprádor elitek és mit sem sejtő, önfeledten készülődő áldozataik. A radikális liberokrata értelmiség így egyre nyíltabban hirdeti a „reform reformját”, ami most már nem az 1968-as óvatos kvázi-piacot jelentené, hanem valóságos tőkeviszonyt. E radikalizmust tompítandó, a piaci szocialista párttársadalom viszont kerülni igyekszik még a reform kifejezés használatát is, helyette a „gazdaságirányítási rendszer korszerűsítése” szemérmes eufémizmusát alkalmazza.

Sokkal gyanakvóbb viszont a domináns pozícióba jutó új piaci szocialista vezérkar az ötvenes években szintén alávetett pária társadalommá csonkolt úri-nemzeti társadalom lassan szintén emancipálódó világával. A számukra nyitott tér valójában ugyanaz, mint a még inkább alávetettként kezelt, de a klasszikus párttársadalom ellen mesteri módon felhasznált nép-nemzeti agrártársadalomé, vagyis a dinamikusan szélesedő ún. „második gazdaság”. És ez a második gazdaság a pacifikálás bázisa a klasszikus és a „fejlett szocialista” párttársadalom hirtelen vákuumba kerülő alávetett politikai-bérmunkás osztályával kapcsolatban is. A második gazdaság történelmileg egy átmeneti hatalomszerkezeti „egérút” volt mind az uralkodó, de hanyatló társadalmak alávetett osztályainak, mind pedig az eleve alávetett és csonka társadalmaknak. Valójában egyszerűen egy ravasz önkizsákmányolási csapdáról volt szó. A politika-ipari művek gazdasági értelemben eleve csak veszteséget termelni képes világának csapdájába szoruló társadalmi csoportoknak a lázadás alternatívájaként a kizsákmányolási szint önként vállalt jelentős növelését ajánlották fel, de úgy, hogy a megszerezhető jövedelem abszolút mértéke kétségtelenül nőtt. Csakhogy ezért a „rendelkezésre álló idő” – vagyis a humán reprodukcióra szolgáló idő! – jelentős csonkítása volt az ár, amelyet a „boldog” milliók önként fogadtak el, nem sejtve, hogy ezzel önként lökik magukat a magyar történelem eddigi legveszélyesebb lepusztulási lejtőjére.

A legjelentősebb leleménye a piaci szocialista vezérkarnak kétségtelenül a „harmadik gazdaság” társadalom szerkezetének megkonstruálása volt. Ez a rejtett hatalmi zsilip a párttársadalmak uralkodó társadalmi valósága által létrehozott olyan „légi híd” volt, mint amilyen például 1975. április végén a saigoni elnöki palota tetejéről induló helikopterek leszállóhelye és a kikötőben állomásozó 7. flotta anyahajói között működött. Lehetőséget nyújtott a történelmileg egymásra torlódó párttársadalmak elitjei arra „érdemes” tagjainak a „kimentésére”. Arra, hogy diszkrét és védett körülmények között begyakorolják az új „rend” hatalomgazdasági működésének rutinjait, s ha mind a western globalitás iránti komprádor lojalitás, mind e rutinok terén létrejött a szükséges teljesítménypotenciál, a „kiválasztottak” bebocsátást nyertek a rejtett korai privatizációk diszkrét és elegáns vadaskertjeibe. A családtagokon és a szűkebb baráti összefonódásokon keresztül a politikai uralmi tőkék, a kapcsolati tőkék, az uralkodó tudások, készségek és képességek tőkekészleteinek bonyolult és az avatatlanok szeme elől elrejtett komplex „pártpolitikai tőzsdéi”, cserefolyamatai építették itt fel ezekben az években azt a komplexumot, amit később a csalódott és kisemmizett többség indulatosan (és hibásan) nomenklatúra-burzsoáziának, a haverok kapitalizmusának nevezett el, gengszter-váltásnak, vagy módszer-váltásnak titulált.
Az ezekben a jól izolált terekben formálódó új komprádor elitek leendő birodalma demokratikus legitimitásának biztosításához arra is szükség volt, hogy meginduljon annak az új jogrendnek a megkonstruálása, amely a többség számára észrevétlenül megteremti a „szocializmus” politikai kapitalizmusa pártpolitikai magántőkéjének a sokoldalú és zavartalan konvertálását a „reökonomizált” új kapitalizmus „normál” magántulajdonára. A magyar jogász elit hatalmas negatív teljesítménye, hogy ez a grandiózus mű történelmileg rendkívül rövid idő alatt és professzionális minőségben készült el. Ez tette, és teszi ma is lehetővé annak a pusztító csapdának a működtetését, amelynek lényege, hogy erkölcsileg ugyan erőteljesen kifogásolhatók a lezajlott folyamatok, de „jogilag minden szabályos”. Ha ugyanis egy emberi közösség tartósan engedi érvényesülni ezt a végzetes anomáliát, akkor ezzel tudatosan saját magát roncsolja szét.

Az uralkodó pozícióba került piaci szocialista párttársadalom e komplex „rendszerváltó” tevékenységét a berendezkedés-kiválasztó főhatalom egyre nagyobb részét Kádártól „békés” eszközökkel elorzó Aczél György és a mögötte kialakuló „nagykoalíció” irányította. Ez a nagykoalíció magába foglalt a radikális liberokrata értelmiségi csoportok (később SZDSZ-ként megformálódó) „reformelitjétől” kezdve a „szocialista” nagyvállalatok technokrata struktúráján és a banki „pénzügyes” eliten át a western globalitás iránti lojalitásra kész párttársadalmi disszidensekig mindenkit. Mindazokat, akik a saját uralmi pozícióik előzetes bebiztosításáért cserébe, lényegében komprádorként funkcionálva szolgáltatták ki az ország szociális terének gazdag értékmezőit, az ezt „külszíni fejtéssel” a vesztes többség érdekeinek teljes figyelmen kívül hagyásával „letermelő” transznacionális tőkestruktúrák hatalomgazdaságának. Ma már persze nagyon nehéz megmondani, hogy létezett-e ennek a nagy erejű „rendszerváltó forgatókönyvnek” reális alternatívája. Történelmi tény viszont, hogy a komprádor nyertesek nagykoalíciójával szemben nem sikerült megszervezni a vesztesek nemzeti nagykoalícióját. Az Aczél Györggyel szemben megformálódó alternatív létmód szimbolikus hatalmasságává Pozsgay Imre kezdett felépülni, ám mind az ő politikai életműve, mind az általa megformálandó szociális univerzum végül is csonka és befejezetlen maradt, és valójában az ma is. Mondandónk végének egyik döntő kérdése pedig éppen az lesz, hogy vajon a 2010-es választás békés „forradalma” képes lesz-e befejezni e művet.

Lássuk először is, hogy milyen társadalmakból és társadalom-fragmentumokból építkezhetett volna fel ez a nemzeti nagykoalíció. Szociális bázisának fő elemét elsősorban a nép-nemzeti paraszttársadalom képezte. Ez a sajátos ontoszociális képződmény valójában egy valaha létezett univerzum maradványa: az európai tradicionalitás univerzális szakralitása adja a történelmi előképét. A XIX. század elejétől kezdve, ahonnan a modern értelemben vett politizációs szerkezet kialakulása elkezdődött Magyarországon, a nép-nemzet paraszt-társadalma többször is tett kísérletet önálló politizációs konstrukciójának megformálására. Bár voltak e próbálkozássornak biztató elemei, de összességében mindig kudarcba fulladt. Fontos adalék ehhez a kudarchoz, hogy az elmúlt kb. 170 év során egymással is ádáz csatákat folytató két domináns társadalom, az úri nemzeti társadalom és a polgári államtársadalom mindig kész volt összefogni a nép-nemzet ellen. Koalíciójuk így sikerrel akadályozta meg mind a nép-nemzet önálló politizációs struktúrájának felépülését, mind pedig azt, hogy e társadalom szocietális törekvései komolyan befolyásolhassák a western modernizáció lezajlását Magyarországon.

A nép-nemzet így valójában minden törekvése ellenére csonka társadalom maradt kétféle értelemben is. Csonka volt, mint szocietális univerzum, mert sem teljes differenciáltságú osztályszerkezete, sem a különböző osztályainak konfliktusait kezelni képes intézményrendszere, sem értelmező és azonosságképző hatalmai nem vagy csak részben épültek fel. Nem volt képes olyan védelmi rendszer kiformálására sem, amelyek a nagy – tektonikai mélységű – elosztási konfliktusok esetén megóvhatták volna a csonkoltságot tovább súlyosbító kifosztásoktól. De csonka volt a szűkebb politizációs értelemben is, amennyiben csak igen ritkán volt képes olyan nagyformátumú reprezentánsok felépítésére, akik érvényesíteni tudták volna a nép-nemzet tradicionális értékeit, de egyben ezt „kor-szerűen” tenni is alkalmasak lettek volna. És végül, de nem utolsósorban azonosságképző szociokulturális intézményrendszere is mindig fogyatékos maradt.

A két világháború közötti periódus során először mutattak bizonyos fejlemények abba az irányba, hogy e számos elemet érintő csonkoltság megváltozhat. Valószínűleg szerepe volt ebben annak a megnövekedett manőverezési szabadságnak is, ami abból származott, hogy az úri-nemzeti és a polgári államtársadalom konfliktusai egyre mélyebb szocietális szakadékot hoztak létre. A nép-nemzet paraszttársadalma számára a II. világháború után egy új komplex nemzetépítési stratégia minden eddiginél jobb esélyeket nyújthatott volna a teljes társadalommá váláshoz. Az első néhány év során a kommunisták számára szinte létkérdésnek is számított, hogy a nép-nemzetnek kínált szövetség legyen az a diszkrét paraván, amely a háttérben nagy erővel zajló párttársadalom-építést elfedheti az avatatlanok szeme elől. 1948 és 1953 között aztán a nép-nemzet történetének egyik legsúlyosabb árát fizette a rosszul megválasztott stratégiáért. Az iszonyú erejű, minden eddiginél pusztítóbb erejű rombolás sokkolta a nép-nemzetet, és 1956-ig csak kevés ideje maradt a felépülésre. Ám ehhez képest hatalmas és megrendítő létformáló erőről tett tanúbizonyságot a forradalom rövid időszaka alatt. Mint azt már az előző fejezetekben jeleztük, 1956 törekvéseinek ontoszociális mélyszerkezete nemcsak az eastern és a western modernizációt utasította el, hanem kísérletet tett a létmódválasztás e hamis síkjából való kilépésre is. A forradalom leverése és értelmének meghamisítása ezért volt elemi érdeke mind a western globalitás, mind az eastern globalitás hatalmi struktúráinak. És lássuk be, az ma is!

A kádári berendezkedés uralkodó társadalmi valósága némileg átalakította a nép-nemzeti társadalom kezelésének stratégiáját. Míg az 1948-53 közötti brutális sztálinizmus párttársadalma szinte megsemmisítéssel fenyegette a nép-nemzetet, körülbelül úgy, mint ahogy a Nyugat évszázadokon át a csupán „rabszolgalelőhelyként” tételezett Afrikát, addig Kádár már a XIX. századi Nyugat gyarmatosítója. Célja nem a megsemmisítés, hanem a tartós kiaknázás. A gyarmatosítás hatalomgazdasági szerkezete ugyan elég durván indít, de ezt a 60-as évek második felétől enyhíti az önkizsákmányolás „szabadság-tereit” megteremtő háztáji gazdaság és más ellenőrzött, de létező „piacosítási” törekvések. A gyarmati alávetés súlyosabb következményekkel járt viszont azokban a rejtett szociokulturális mezőkben, ahol az értelmező és azonosságképző hatalmak működnek. Az ortodox párttársadalom pusztító dühe 1948 és 1953 között, majd alig tompítottan 1956 és 1961 között, nem volt teljesen alaptalan. Okkal tartott ugyanis attól, hogy a nép-nemzeti társadalom kulturális identitásának meghagyása állandósíthatja a teljes társadalommá válás veszélyét. Ez pedig végzetes fenyegetést jelentett a párttársadalmak által csak iszonyú erőszak és pusztítás nyomán nagy nehezen összetákolt uralkodó társadalmi valóságra.

Azzal azonban Kádár is tisztában volt, hogy valamilyen formában reagálni kell azokra az óriási feszültségekre, amelyeket az identitásképző intézmények szisztematikus szétverése idézett elő. Megpróbált tehát a hatvanas évek során a nép-nemzeti társadalom „szimbolikus hatalmasaival”, az elsősorban Illyés Gyula és Németh László vezette írócsoporttal olyan sajátos viszonyrendszert felépíteni, amely a kialakuló feszültségeket, ha megoldani nem is, de legalább kezelni próbálta. Nagy valószínűséggel csak ez a konstrukció tette lehetővé, hogy a párttársadalmi ellenforradalom legnehezebb időszaka során, a hetvenes évek derekán a már említett módon hatékony szövetség jöhetett létre az Aczél György vezette piaci szocialista párttársadalom és a nép-nemzeti csonka társadalom között. Sőt, felgyorsulhatott az a folyamat is, amelynek eredményeként magában az uralkodó társadalmi valóságban is megjelenhetett a nép-nemzet képviselete. Valójában ez a sajátos és az eastern modernizáció peremtársadalmaiban példátlan konstrukció tette lehetővé, hogy Pozsgay Imre és a személye körül szerveződő új írónemzedék az uralkodó társadalmon belül önálló jövőbeli létszervező modell felépítésébe kezdjen bele. A létmodell lényege, szemben az Aczél vezette komplexummal, az volt, hogy a magyarság előtt álló nemzetstratégiai feladatoknál meg kell fordítani a narratívában szereplő alapkérdést.

A komprádor elitek uralkodó társadalmi valósága – legyen szó az eastern vagy a western birodalmakat kiszolgáló komplexumról – reflexszerűen úgy közelít a problémához, hogy a célpiramis csúcsán a birodalmi uralkodó valóság hatalomszerkezeti céltételezése áll. Az eastern esetében a „szocializmus építése”, a western esetében pedig a „világgazdasághoz való versenyképes alkalmazkodás” a legfőbb birodalmi imperatívusz. Ehhez aztán még számos alárendelt cél is kapcsolódik, és a folyamat végén mintegy e célok szerény derivátumaként, legfeljebb közvetett formában, a fenti „követelmények” teljesítésének jótékony és automatikus következményeként jelenik meg a nemzet hosszú távú komplex értelemben felfogott „egész-sége”. A nép-nemzeti társadalom létszervezési módjának alapjai fordított logikára épülnek. Itt a célpiramis csúcsán áll az, ami az előbb említett szerkezetben csupán derivátum, tehát a nemzet egészsége. És ezután következik az a nemzetépítési stratégia, amelyben e célhoz képest minden csak eszköz, legyen szó a „szocializmus építéséről” vagy éppen a „nemzetközi pénzügyi intézetek”, esetleg a „multinacionális befektetők” globalo-mainstream követelményeiről. És persze jönnek azok a kikerülhetetlen kompromisszumok is, ahol a külső hatalmi struktúrákkal való alku során a nemzetépítő célok szerkezetét és időbeli ütemezését óhatatlanul módosítgatni kell. Ám e folyamat során is mindig egyértelmű az alapvető cél és az abbéli törekvés, hogy a nagy erejű külső követelményekhez való alkalmazkodás kompromisszumain keresztül is ezt az alapvető célt igyekszünk megvalósítani. És hogy ehhez képest a legmagasztosabb cél is – mint mondjuk az Európai Unióhoz való csatlakozás – csupán eszköz, és felhasználhatósága, „használati értéke” kizárólag attól függ, hogy milyen mértékben képes hozzájárulni az alapvető cél eléréséhez.

Ma már világosan látszik, hogy noha 1982 és 1988 között a kétféle létszerveződési elv együtt létezett, és az időszak végén – egy rövid pillanatra – úgy tűnt fel, hogy a Pozsgay által szimbolizált alternatíva akár meghatározóvá is válhat, de a valóságos rejtett erőviszonyok ezt sem akkor, sem az óta nem tették lehetővé. Sőt, bár időnként erőteljesebb megnyilvánulásokra is képes, de a nép-nemzet társadalma hosszú időre minden eddiginél alávetettebb belső gyarmattá vált az ún. „rendszerváltozás” hatalomszerkezetében. A kritikus 1982 és 1988 közötti időszakban a kettős-szuverenitás uralkodó-valóságának formálódó-átalakuló komprádor elitje valójában úgy tudta felépíteni az új berendezkedés leendő hatalomszerkezetének alapstruktúráit, hogy a nép-nemzeti társadalom reprezentánsai nemcsak teljesen kimaradtak ebből, hanem hellyel-közzel értelmezni sem tudták, hogy valójában mi történik. Az 1984 és 1987 között zajló formális reformmunkálatok fő célja a leendő western modernizációs hatalomgazdasági intézményrendszer jogi alapjainak és fő szerkezeti elemeinek a megformálása volt. Ezek a folyamatok először a különböző gazdasági intézményi formák piaci irányú kikísérletezését célozták. Ekkor jöttek létre az első, most már hivatalosan is deklarálható polgárjogi társaságok és gazdasági társulások, s ez a folyamat vezetett el az alapvető cél: a társasági és átalakulási törvény felépítéséhez. Mindez valójában már az új hatalmi struktúra alapjainak a kiformálását jelentette, a nélkül azonban, hogy az egészet vezénylő piaci szocialista párttársadalom urain és legfőbb szövetségesein kívül bárkinek sejtelme lett volna arról, hogy valójában mi zajlik. Hogy ami történik, az nem mást jelent, mint hogy a még regnáló kádári berendezkedés színfalai között már zajlik az új „kiválasztó hatalom” beüzemelése. Hogy itt végleg el is dől a leendő hatalmi elitek viszonylag pontos összetétele és a berendezkedés létminősége. Hogy felépülnek azok a rejtett hatalmi intézmények, eljárások és technikák, amelyek – mai áron számítva – kb. 150 milliárd dollárnyi állami tulajdonban lévő nemzeti vagyon sorsát döntik majd el.

A folyamat egyik legbizarrabb epizódja az ún. „Fordulat és reform”-ügy volt 1986-87-ben. Pozsgay ekkor, mint a Hazafias Népfront vezetője tevékenykedett, de „minőségét” az adta, hogy Kádár és Aczél mellett ekkor már ő is részese volt a berendezkedés kiválasztó hatalma körüli küzdelemnek. Az új szuverenitásgazda hatalomszerkezetének kiépüléséért harcoló piaci szocialista párttársadalom nem akart közvetlen konfrontációba keveredni nem a most már a folyamatokból kisodródni látszó Kádárral. De valószínű utódként az „áramvonalasított” klasszikus és fejlett szocialista párttársadalmak maradványai nevében militánsan fellépő Grósz Károllyal sem, aki persze diszkréten jelezte a piaci szocialistáknak, hogy számára a fő ellenség a Pozsgay-féle létalternatíva és megegyezés esetén kész „reformdiktatúrát” gyakorolni. Ez utóbbi hatalomszerkezeti tartalma az lett volna, hogy az új szuverenitásgazda hatalmi talapzatának engedelmes kiépítéséhez a szocietális térben „fenntartja a rendet” s cserébe az átmenet időszakára „szabad elvonulást” és persze kényelmes „beilleszkedést” kapna „elvonuló” népe, a bukott párttársadalom. (S noha ez az egyezség formálisan soha nem jött létre, de a már említett „rendőr-bankár” nagykoalíció szocietális értelemben nagyon is jól működő bázisul szolgált a vesztes többség kifosztásához.) A kockázatok csökkentése, illetve egy esetleges vészhelyzetben Pozsgayra (és rajta keresztül a nép-nemzeti társadalomra) hárítása érdekében a piaci szocialisták militáns piac-hatalmi elitje – az ún. „reformközgazdászok”   ajánlatot tettek neki. Ennek lényege az volt, hogy a nyílt szuverenitásváltás „tesztprogramjaként” megfogalmazott hatalomgazdasági manifesztumukat demonstratív módon vitassa meg a Társadalompolitikai Tanács. Ez utóbbi testület formálisan Pozsgay, illetve a Hazafias Népfront elnökségének tanácsadó grémiuma volt, de ténylegesen egyfajta „nagykoalíciós” kísérlet színtereként működött. Az értelmiségi elitek szintjén 30 éve az első olyan kísérlet volt tehát, amelyben a különböző párttársadalmak és az általuk belső gyarmati sorban tartott alávetett társadalmak intellektuális reprezentánsai vettek részt. A TPT meghatározó szegmense azonban a hatalmi szempontból erősen túlreprezentált piaci szocialista párttársadalom, illetve fő „külső” szövetségese, a rendkívüli gyorsasággal „túlemancipált” polgári államtársadalom, vagyis lényegében a leendő SZDSZ volt.

A Fordulat és reform, mint a hatalomváltás gazdasághatalmi manifesztuma, több évvel megelőzve az ún. Washingtoni Konszenzus nevű globális hatalmi diktátumot, esszenciálisan liberokrata program, amelynek fő üzenete a brutális államtalanítás. „Az állam a legrosszabb tulajdonos, ezért teljesen mindegy, kinek a kezébe adva és mennyiért, de lehetőleg minél előbb privatizálni kell az egész állami vagyont” – nagyjából ez volt az alapvető ideologikus szlogenje a dokumentumnak, itt még persze csak szemérmesen körülírva. (Az Enrontól a WorldCom-ig és az Arthur Andersentől a Moody’s-ig tartó mega-botrányok, a globális hatalomgazdaság cinikus korruptságának megrendítő lelepleződése és az ezt követő összeomlás napjainkban kicsit különös megvilágításba helyezi a „mindenki helyből jobb tulajdonos, mint az állam” típusú megközelítési módokat.)

A Fordulat és reform vitái több mint fél éven át a magyar értelmiség „belső nyilvánosságának” szenzációs történései voltak. Az eredetmítosz legendáriuma innentől számítja a „gazdasági rendszerváltást”, és a hősi pózba merevült „reformközgazdászok” elszánt csapatát, mint a szabadságharcosok elit osztagát ünnepli. Ezt az extatikus ideológiai gyönyört fokozta a végsőkig, amikor   már a frissen kinevezett miniszterelnök, Grósz Károly pénzügyminisztere bizonyos Medgyessy Péter   "megtorlásként" felszámolta azt a Pénzügykutató Intézetet, amely a liberális gazdaságideológiák, hatalmi narratívák történelmi genezisének fő színtere volt. E látványos dramaturgia alapvető célja az volt, hogy az egész magyar közgondolkodás számára kétségbevonhatatlan evidenciaként rögzüljön, hogy ami van, az „szocializmus és rossz”, ami pedig ezt felválthatja, az kizárólag ez a privatizációra, liberalizációra és deregulációra épülő „reform-közgazdaságtan” hatalomgazdasága. Az értelmezési kereteknek és a használt fogalomkészleteknek egy olyan hatékony diktatúrája épült fel, ami az azóta eltelt két évtized során csupán erősödött. A nyers politikai megtorlás helyét pedig átvette az értelmező és véleményhatalom tematizációs terrorjának megbélyegző-kirekesztő eljárásmódja mindenkivel szemben, aki kételkedni merészelt mindebben.

Az MSZMP 1987 júliusában jóváhagyott stratégiája, amely a „gazdasági-társadalmi kibontakozási program” címet viselte, már a Fordulat és reform fogadtatása nyomán a belső konfliktustérben tovább erősödő piaci szocialisták térnyerését jelzi. Mivel megerősíti, hogy fizetőképesség megőrzése az alapvető stratégiai cél és mindent ennek kell alárendelni, ezzel lényegében véglegessé válik az új szuverenitásgazda meghatározó szerepe. A dinamikus „entré”-val indító új miniszterelnök – Grósz Károly – politikai megnyilatkozásaival és nyugati látogatásaival újra felajánlkozik a „reformdiktatúra” vezéri szerepére. Vagyis világosan jelzi, hogy a párttársadalmi maradványok „szabad elvonulásáért” cserébe hajlandó a „kommunista rendőr” rendfenntartó erejét a brutális piaci átalakulás veszteseinek féken tartására felhasználni, amíg a „western bankár” beüzemeli az új berendezkedést. A fenyegetés és az édesgetés taktikáit folyamatosan kombinálva, ezt az ajánlatát még a Kádár megbuktatásával megszerzett legfőbb kiválasztó hatalom birtokában is megismétli néhányszor. S noha óriási ambíciókkal készült erre a szerepre, 1988 végétől az események hónapról hónapra csökkentik e stratégia kivitelezhetőségét.

Rendszerváltás kérdőjelekkel - Ciklusok hullámvasútjában

Az első ciklus 1945-1952 közötti szakasza a legújabb kori magyar történelem talán legsúlyosabb időszaka. A nemzeti vagyonának 40%-át elvesztő ország történelmi mélyponton van a háború után.

Anyagilag, mentálisan, morálisan lepusztítva, kifosztva, idegen megszállás alatt, a felemelkedés minden reménye nélkül. Ám akárcsak más földig rombolt országokban – főként a fő vesztesnek számító Németországban és Japánban – bekövetkezik a „csoda”, valóban három év alatt eléri az ország az 1938-as utolsó békeév termelési szintjét. Vagyis bebizonyosodik, hogy a mentális, morális, spirituális „készletek”, a humánvagyon pusztulása mesze nem olyan nagy, mint amilyennek sokan gondolták. S mivel ezek a „belső” vagyonok sokkal kevésbé sérültek, mint az anyagi struktúrák, így ez utóbbiak viszonylag könnyen és gyorsan rekonstruálhatók.

A „látható” világok „mutatványos bódéjában” ekkor még a piac és a demokrácia minden fontos intézménye üzemképes vagy legalább is annak látszik. Az újjáépítés sikerességét biztosító gazdasághatalmi intézmények felett azonban kezdettől fogva a Magyar Kommunista Párt dominanciája érvényesül. Az 1946. évi pénzreform irányítását is alapvetően ők végzik, és a kiépülő Országos Tervhivatalon keresztül elkezdődik annak a rejtett hatalmi térnek a felépítése, amelynek később döntő szerepe lesz a párttársadalmi felhalmozás-maximalizációs stratégia vezérlésében.

A hároméves terv, mint politikai keret, azt sugallja, hogy az ország újjáépítésének döntő intézménye a kommunista párt. A terv megjelenésével együtt elkezdődik annak a mítosznak a felépülése is, amelynek a lényege, hogy a „tervszerűség, tudatosság és arányosság”, vagyis a kommunisták által favorizált berendezkedés az egyetlen esély arra, hogy a gazdaság fejlődése egyszerre dinamikus és kiegyensúlyozott legyen. Az 50-es évek egészének gazdasági adatai egyébként groteszk cáfolatai e feltevésnek, hisz soha sem alakultak olyan anarchisztikus és kiszámíthatatlan módon a gazdaság fő folyamatai, mint éppen akkor, amikor a tervszerűség hatalmi intézményei – látszólag legalább is – totális uralmat gyakoroltak a folyamatok felett.

Az okok mélyrétegében erre viszonylag egyszerű a magyarázat. A párttársadalom ugyanis viharos gyorsasággal számolta fel a 40-es évek végétől a közvetítő mezőket, és így a politikai akarat számára gyakorlatilag megszűntek a korlátok. Egészen rövidtávon tehát bármilyen léterőszak megvalósíthatónak, kivitelezhetőnek látszott. A megerőszakolt szocietális tér a maga többnyire tradicionalitásbeli eszközeivel azonban immunreakciókkal válaszolt, és egy idő után e védekező mechanizmusok hatalmas láthatatlan szövedéke szinte mozgásképtelenné tette a „szertelenné” váló politikai akaratot.

1948 végétől kezdődött el az első ötéves terv kidolgozása, amelynek fő célja az volt, hogy mind a felhalmozás arányát, mind az ipari termelést egyetlen ötéves időszak alatt megkétszerezze. Ráadásul, ahogy 1948-tól 1950-ig a kialakuló párttársadalom egyre korlátlanabbnak vélte saját „akaratszabadságát”, úgy váltak a „tervszámok” egyre irreálisabbá. Ahogyan Rákosi fogalmazott, „az a jó terv, amit csak lábujjhegyen állva lehet elérni”. A tervszámok növelése a kiépülőben levő párttársadalmi hatalomszerkezetnek azt a mohó vágyát tükrözte, hogy a lehető legjobban felgyorsítsa saját uralmi intézményeinek a megvalósítását. A „vas és acél országa” azt a grandiózus „politikai ipari műveket” jelentette valójában, ami a hatalomgazdasági bázisát képezte e párttársadalomnak.

Ám az 1951-es diadalmas szárnyalást követően 1952 a látványos kudarc éve lett. A szinte összeomlásszerű visszaesés több tényező eredője volt. Kétségtelenül szerepe volt annak, amit Jánossy Ferenc a trendelméletében megfogalmazott, vagyis, hogy az újjáépítési ciklus igazából csak ekkor ért véget. Jelentkeztek már azok a védekező mechanizmusok is, amelyekkel a megtámadott alávetett társadalmak kifejezték ellenállásukat. És végül az évszázad legsúlyosabb aszálya is sújtotta a döntően még mezőgazdaságának teljesítményeire épülő magyar társadalmat. Ebben az évben tehát a brutálisan előrenyomuló párttársadalmat olyan súlyos csapás érte, aminek egy éven belül érzékelhető hatalomszerkezeti következményei lettek. A párttársadalom ugyanis ontoszociális értelemben nem volt tökéletesen homogén struktúra. Lappangva változatlanul léteztek benne azok az árnyalatbeli különbségek, amelyek a 20-as évek szovjet vitáiban is a felszínre jöttek.

A felhalmozás-maximalizációt illetően teljes volt az egyetértés, de létezett egy olyan irányzat is, amely az „áldozatok” óvatosabban haladó kifosztását szorgalmazta, azzal érvelve, hogy így lehet elkerülni ezek összeomlását és ezzel a párttársadalom hatalmi törekvéseinek meghiúsulását. Ezt a nézetrendszert a 20-as évek vitáiban a legkövetkezetesebben Buharin képviselte, a magyar párttársadalmi eliten belül pedig 1953-ban Nagy Imre körül csoportosultak azok, akik – éppen a hatalmi komplexum megóvása érdekében – az áldozatok mértékletesebb kifosztásának stratégiáját javasolták.

Az 1952-es összeomlás ugyanis javarészt annak volt a következménye, hogy a kifosztás valamennyi eszközét egyszerre és minden tompítás nélkül szabadították rá a magyar társadalom belső gyarmataira. Társadalomgazdasági értelemben két fő típusa létezik a felhalmozás-maximalizáció érdekében véghezvitt kifosztásnak. A legdurvább változatot az jelenti, amikor a folyó fogyasztás is csökken. 1951-52-ben, két év alatt több mint 20%-kal csökkentek a reálbérek, így ez a lehető legbrutálisabb formában valósult meg. (Ehhez hasonló gazdaságpolitikai terrorakció csak 45 évvel később, 1995-96-ban a Bokros-csomag megvalósítása során játszódott le.)

Vannak azonban a kifosztásnak olyan időben elhúzott formái is, amikor nem a folyó fogyasztás csökken, hanem a felhalmozásban visszaesik azoknak az ágazatoknak a súlya, amelyek a fogyasztást szolgálják. Ezek a mezőgazdaság, illetve a népesség életfeltételeinek egyik alapját jelentő infrastrukturális rendszerek. A negatív hatás itt részben közvetlenül, de – és ez talán a legveszélyesebb – közvetve, hosszú távú ökológiai és szociális lepusztulásban nyilvánul meg. Ezért nevezi ezeket Kornai János találóan „halasztásnak” és „mulasztásnak”, a folyó fogyasztást csökkentő „áldozattal” szemben.

Az 1949-52 közötti időszak azért volt különösen brutális, mert valamennyi kifosztási módozatot egyszerre és koncentráltan próbált felhasználni, és ez néhány év alatt igen súlyos helyzetet idézett elő. Az 1953 és 1963 közötti évtized valójában a permanens válság évtizede, amely egyúttal végleg meg is bontja az addig egységes párttársadalom belső szerkezetét. 1952 és 1958 között az egyébként hétéves gazdasági ciklus hat évre rövidül, aminek a fő oka, hogy 1956 nemcsak politikai értelemben borította fel a folyamatok menetét, hanem makrogazdasági értelemben is. De térjünk vissza 1953-ba.

Az 1952-es kudarc olyan erejű, hogy a párttársadalmi elit kénytelen a kevésbé gátlástalan kifosztási technikát szorgalmazó Nagy Imrét előtérbe tolni, így ő lesz a miniszterelnök. Arra azonban sem ideje, sem ereje nincs, hogy a hatalmi szerkezet belső átalakításába is belefogjon, mert alig másfél év áll rendelkezésére Rákosi 1955-ös megerősödéséig, amikor ismét leváltják és lényegében belső emigrációba kényszerítik. E rövid idő alatt csupán annyit sikerül elérnie, hogy a folyó fogyasztás jelentős növelésével igyekszik kárpótlást adni az „áldozatért”, illetve némileg lassítja a mezőgazdaság kifosztását.

Ez az 1952-58 közötti gazdasági ciklus az egészen szélsőséges gazdasági irányváltások időszaka, ami mögött a párttársadalom egyre nagyobb belső feszültségei húzódnak meg. 1956-ra ezek a tektonikus feszültségek nyíltan is megjelennek, és az összeomlás elérhető közelségbe kerül. Igen különös, mondhatni groteszk kísérője 1956-57-nek, hogy szemben 1951-52 gazdaságpolitikai terrorakciójával, amikor több mint 20%-kal csökkennek a reálbérek, itt most három év alatt – 1955-56-57-ben – minden idők legmagasabb reálbér növekedése játszódik le, összesen kb. 35%-os növekedéssel. (Szinte már-már misztikus elem, hogy a 90-es évek rendszerváltást követő rendszerében a Bokros-csomag után szintén négy-öt év telik el, és a lelkifurdalástól gyötört, lázadástól tartó elitek újra példátlan reálbérnöveléssel kísérleteznek 2001-2003-ben, amikor három év alatt 32%-os reálbér-növekedés megy végbe.)

Az 1956-os reálbérnövelés nyilvánvaló célja a lázadás lecsillapítása, ami végül is sikertelen volt. Az 1957-es reálbérnövelés célja viszont az új berendezkedés elemi szintű konszolidálása, a lázadó lakosság pacifikálása – és ez többé-kevésbé sikeres volt. Ám ennek ára van. 1958-ra ugyanis kiderül, hogy a klasszikus párttársadalom hatalomgazdasága képtelen úgy működtetni önmagát, hogy „áldozatok” formájában nem csökkenti folyamatosan a folyó fogyasztást. Ezzel a klasszikus párttársadalom reprodukciós bázisa 1958-ban végleg összeomlik.

Kádár és az őt támogató elitcsoportok innentől kezdve „hátrálásba” kezdenek, ami persze nem egyenes vonalú, de a 80-as évek végéig folyamatosan tart. A hátrálás lényege, hogy kikerülhetetlenül elkezdődik a „mutatványos bódé” közvetítő mezőjének újra berendezése. Az a piac és az a demokrácia, amivel kezdetben kísérleteznek, szánalmas barkács-termék, de később, az adott viszonyokhoz mérten, kifejezetten ötletes és ideig-óráig sikeres konstrukciók is felbukkannak a mutatványos bódé kelléktárában.

A legfőbb dilemmát az okozza, hogy ha a folyó fogyasztás megcsonkító brutalitása nem alkalmazható, akkor milyen erőforrásokból táplálható a felhalmozás-maximalizáció gazdasághatalmi gépezete. Az 1958-tól 1965-ig tartó harmadik ciklus a „halasztások, mulasztások” stratégiáját folytatja, így nem nyúl az „életszínvonalhoz”, viszont durván tovább csökkenti a mezőgazdaság és az infrastruktúra tőkefelhalmozásból való részesedését, így biztosítva a „politika-ipari művek” felhalmozási szükségletét.

A módszereken kicsit enyhítve, de lényegében minden ellenállást megtörve, véghezviszik a mezőgazdaság párttársadalmi hatalomgazdasági alávetését a „szövetkezetesítés” formájában. Ennek fő célja, hogy egyenletesebben és megbízhatóbb feltételek között legyen kiszivattyúzható az agrárgyarmatokra kivetett hatalomgazdasági „adó”. A magyar falu belső gyarmattá süllyesztett nép-nemzeti alávetett társadalma néhány évig szinte polgárháborús állapotok színterévé válik. Van azonban az átalakulásnak két olyan eleme, ami itt még nem kap különösebb figyelmet, de egy évtizeden belül kiderül, hogy a folyamat egyúttal szocietális laboratóriumként is működött. Az egyik ilyen mozzanat, hogy érzékelhető társadalomszerkezeti eltolódás megy végbe a termelőszövetkezeti vezető pozíciókra kiszemeltek rekrutációs bázisában. Ami Rákosi szövetkezetesítés kísérleténél még elképzelhetetlen volt, itt most bekövetkezik. A szintén alávetett és gyarmati sorba kényszerített úri társadalom egyes tagjainak beemelésével óvatosan, de mégis csak demonstratív módon megkezdődik a „szakértelem” újra felfedezése. A dolog azért érdemel különös figyelmet, mert a párttársadalom hatalomgazdasága az „érdemek” és „lojalitások” által megalapozott „uralmi szakszerűségre” épült, és teljesen figyelmen kívül hagyta a western modernizáció gazdaságpiacának szakszerűségi kritériumait.

Mint később látni fogjuk, mind ez az óvatos kísérlet, mind a másik komoly ontoszociális potenciált hordozó intézmény – a háztáji gazdaság – az egész párttársadalmi hatalmi struktúrát, sőt az egész uralkodó társadalmi valóságot átfogóan módosító változások előhírnöke volt. A háztáji gazdaság a kalkulatív piaci logika elemi szintű és „szigorúan ellenőrzött” feltételek mellett zajló „kitanítási” intézménye volt, amely kinyitotta azokat a tereket, ahol a szabad akarattal vállalt önkizsákmányolás lényegesen magasabb szintje valósult meg, mint amilyet a párttársadalom nyers fegyelmező hatalmai valaha is kikényszeríthettek volna. Tekintettel azonban arra, hogy egy most már „szocialista módon átszervezett” mezőgazdaságot mégsem lehetett olyan durván fosztogatni, mint annak előtte a belső gyarmat agrártársadalmait, a rendszer 1965-re újabb kritikus ponthoz érkezett.

Az 1963-as amnesztia volt az első jelzés, hogy a párttársadalom hatalmi gépezete kezdi feldolgozni azt az 1958 óta nyilvánvaló tényt, hogy uralkodó társadalmi valóságának egész szerkezetét át kell alakítania ahhoz, hogy a permanens válságból valahogy kikeveredjen. 1958-tól nem építhetett a folyó fogyasztás csökkenéséből adódó forrásokra és 1965-től végleg lezárult az agrártársadalom forrásainak felélésére épülő stratégia is. Az infrastrukturális rendszerek belső forrásfelélése ugyan folytatódott még egy cikluson át, de ez azzal együtt sem biztosított elegendő forrást, hogy veszedelmesen lepusztult állapotba kerültek azok a nagy rendszerek, amelyek nélkül egy társadalom egyszerűen működésképtelen.

Az amnesztia diszkrét üzenet volt az úri társadalom, de főként a polgári államtársadalom elitjének, hogy bizonyos feltétellel és bizonyos szintig a hatalomszerkezet egyes jól ellenőrzött szegmenseinek részévé válhatnak. E nagyon kényes hatalomszerkezeti operáció csak az uralkodó társadalmi valóság párthatalmi struktúrájának átalakításával volt keresztülvihető. Kádárnak és közvetlen uralmi környezetének minden taktikai képességére szükség volt ahhoz, hogy 1963 és 1968 között végrehajtsa azt a talán legnagyobb szabású változást, ami a klasszikus párttársadalom mellé egy új „piaci szocialista” párttársadalmat épített be az uralkodó társadalmi valóság szocietális univerzumába. A folyamat a politika lejátszás-technikai felszínén, mint a „gazdasági mechanizmus reformja” jelent meg. Ezzel az uralkodó társadalmi valóság kettős szerkezetűvé vált. Az eddig egységes „politikai ipari művek” hatalomgazdasági komplexumának egy része megkezdte „hosszú menetelését” a „re-ökonomizálódás” felé.

A folyamat valójában egy nagyon komplex történéssorral írható le. A központi tervutasítás megszűnése, ami formálisan a reform lényege volt, azt jelentette, hogy a redisztributív káder-elit ezen túl csak bizonyos korlátozásokkal szivattyúzhat át erőforrásokat a gazdaságilag is többlettermék létrehozására képes üzemekből a „politika-ipari művek” felé. Vagyis csak akkor és csak olyan mértékig, ahogy a most már kettős szerkezetű uralkodó társadalmi valóság két párttársadalma megegyezett. Bár a klasszikus párttársadalom alkuereje változatlanul meghatározó volt, de totális monopóliuma az 1953-as megroppanás, az 1956-os forradalom, az 1958-as gazdasághatalmi lehetetlenülés, az 1963-as amnesztia és az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus ívén haladva tizenöt év alatt felmorzsolódott, és kénytelen volt egyezkedni újdonsült riválisával, a piaci szocialista párttársadalommal.

A változások kulturális, ideológiai következményekkel is jártak. Fokozatosan alakult át a klasszikus párttársadalom médiamonopóliuma egy olyan szerkezetté, amelyben egy évtized elteltével a piaci szocializmust támogató erők kerekedtek fölül. Virtuóz módon kezelte az itt kialakuló média-elit az ekkoriban tömegessé váló új „fegyvert”, a televíziót. Ez a folyamat egyúttal véglegesen rögzítette is a véleményformáló csoportokban azt a meggyőződést, hogy a polgári államtársadalom elitje és az a mainstream liberális „piacelvű” reformközgazdász kör, amelynek doktrínája az ún. „rendszerváltozás” uralkodó ideológiájává válik, a magyar társadalom számára az egyetlen lehetséges jövőt képviseli. A professzionális színvonalú „kitanítási” folyamat több évtizedes ívű determinációnak bizonyul.

S noha Kádár számára az 1968-as prágai események kellő erejű figyelmeztetést jelentenek, az ezekből levonható következtetéseknek csak egy részét tudja érvényesíteni. A szovjet birodalmi haditársadalom katonai fegyelmező erejének hadmozdulatai józanságra intik mindazokat, akik nem csupán piaccal, hanem demokráciával is fel akarják tölteni a mutatványos bódé közvetítő terét. Ennek ellensúlyozásaként azonban nem nagyon mutatnak óvatosságot a klasszikus párttársadalom politika-ipari műveivel való bánásmódjuk terén. Egyre látványosabb feszültség alakul ki a rohamosan növekvő agrártársadalomban tapasztalható piaci jövedelmek és a stagnáló, sőt részben visszaeső párttársadalmi birodalmi bérek között. Ráadásul az egymással versengő két párttársadalom 1967 és 1972 között már alig talál kifosztható belső erőforrást – az infrastruktúra készleteinek felélése már nem elégséges –, így óvatosan, de már ekkor elkezdődik az addig tabunak számító nyugati hitelfelvétel. A folyamat 1971-re veszélyesen magas felhalmozási rátához és e mögött meghúzódó jelentős külső eladósodáshoz vezet. A rivalizáló párttársadalmak csak a vazallusaiknak és politikai bérmunkásaiknak juttatott beruházásokkal képesek hatalmi talapzatukat konszolidálni. Így érkezünk el az újabb ciklus végpontjához, az 1972-es társadalmi, politikai és gazdasági határkőhöz. Ezzel az évvel végleg lezárul a belső erőforrások kifosztására épülő stratégia, hiszen sem a folyó fogyasztás, sem a mezőgazdaság, sem az infrastruktúra felélése nem alkalmazható többé. Ez utóbbi különösen veszélyes méreteket ölt. Szinte egyszerre derül ki, hogy a közlekedési rendszerek, az energiarendszer, a víz- és szennyvízrendszerek, az oktatási-kulturális és egészségügyi szociális rendszerek „lehasználtsága” történelmileg kritikus szinthez érkezett. Nemcsak hogy további kiszivattyúzásnak nincs esélye, hanem éppen ellenkezőleg, halaszthatatlanul el kellene kezdeni e nagyrendszerek horribilis forrásokat igénylő rekonstrukcióját. A felhalmozásra és fogyasztásra egyaránt építő stratégia körül a növekedési válság csapdája bezárulni látszik.

Ezt a helyzetet és a szovjet birodalmi elittől érkező biztató jelzéseket kihasználva, a klasszikus párttársadalom uralmi struktúrái mindent egy lapra tesznek fel. Nemcsak egyszerűen a rivális piaci szocialista párttársadalomra kívánnak döntő – lehetőség szerint megsemmisítő – csapást mérni, hanem az ezért általuk „főfelelőssé” tett Kádárra is. A konspiráció biztatóan halad, és 1972 novemberében lényegében bezárul a gyűrű a rendszer ura körül. Bár azon a nevezetes központi bizottsági ülésen végül is el tudja kerülni a bukást, de ennek ára az, hogy az egész piaci szocialista párttársadalmi elitet „beáldozza”. Ezt olyan látványosan és drámaian sikerül előadnia, hogy a meglepett puccsisták kicsit elbizonytalanodnak. Kádár pedig – utat engedve a klasszikus párttársadalmi médiának – igyekszik a hatalomgazdasági „gőz” kiengedésével csillapítani a feszültséget.

Egymás után születnek a demonstratív politikai döntések egyfelől a „munkásosztály helyzetének javításáról”, másfelől a „munka nélkül szerzett jövedelmek” visszaszorításáról. Az előbbi a klasszikus párttársadalom politikai bérmunkásainak „kárpótlását”, az utóbbi a piaci szocialisták belső gyarmati sorból éppen hogy csak felszabadítani kezdett társadalmi bázisának megfegyelmezését és radikális „visszavágását” jelenti.

Sajátos vonulata a kiéleződő politikai és ideológiai konfliktusoknak, hogy néhány látványos „leszámolás” történik a szimbolikus térben is. A piaci szocialista párttársadalom ideológiai talapzatát jelentő néhány szociológus és filozófus demonstratív száműzetésével (részben külső, részben belső emigrációba kényszerítésével) a klasszikus párttársadalom jelképesen is fel kívánja mutatni teljes győzelmét. A győzelem azonban csak Kádár eltávolításával válna teljessé, és ez csak késik. Aligha véletlen azonban, hogy akkoriban kezdett elterjedni először az a pesti vicc, amelyik azt kérdezi, hogy miért nem disszidál a magyar értelmiségi; s a válasz, hogy természetesen kalandvágyból. Kádár tehát maradt, sőt valójában hatalmi mozgástere még növekedett is. A piaci szocialisták elbizakodott vezérkarának feláldozásával és a diszkrét, de gyilkos erejű és pontosságú megtorlással mindkét párttársadalmi elitet sikerült megfegyelmeznie.

A belső erőforrások teljes kimerülése nyomán azonban az új szerkezetű uralkodó társadalmi valóságát ő sem tudta üzemeltetni. Pontosabban egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy ebben a hatalmi patthelyzetben csak a külső erőforrások finanszírozhatják a kiépítés és üzemeltetés költségeit. Sem a „kétfrontos harc” taktikai csatáinak bűvöletében égő Kádár, sem a rivalizáló párttársadalmi elitek – legalább is döntő többségük – nem érzékelték azt a globális hatalmi teret, amelyben a döntő fontosságúnak, sőt végzetesnek bizonyuló szocietális fegyverként működő adósságcsapda éppen az ilyen és ehhez hasonló esetekre volt bekészítve a szovjet birodalom nyugati peremtársadalma mit sem sejtőn rövidlátó elitjeinek.

Két rendkívül súlyos tévedés összekapcsolása is kellett e csapda kialakulásához. Az egyik az a feltételezése volt, hogy az olajárrobbanás csak átmeneti jelenség, és átmenetileg is csak a Nyugatot sújtja. A másik annak a feltételezése volt, hogy létezhet olyan befektetési cél a magyar társadalom-újratermelési térben, amely képes akkora western modernizációs értelemben vett profitot termelni, amiből az adósságok a kamatokkal együtt visszafizethetők. A két hamis feltételezés összekapcsolása tette lehetővé, hogy egyetlen újabb hétéves ciklus alatt, 1972-től 1979-ig, relatíve a világ egyik legjobban eladósodottá vált nemzetgazdaságává legyünk. A hitel felvétel kivitelezését az a Fekete János vezette elit-csoport szervezte meg, amelynek „jogutódjai” az egész „rendszerváltás” meghatározó agytrösztjét jelentették. Ez az SZDSZ ős-alakzatainak egyik döntő elemét is jelentette egyben.

A 60-as évek során a világállam fegyelmező hatalmaként üzemelő IMF álláspontja az volt, hogy az adósságszolgálati ráta szintje 20% és 25% között már veszélyzónát jelent, és 25% felett a fizetésképtelenség közvetlen közelébe jut az eladósodott gazdaság. Magyarország 1978-ban már túllépte a 40%-ot és kb. 15 éven át nem is kerül ez alá a szint alá; a legkritikusabb 1982 körüli időszakban pedig a 60%-ot is meghaladja.

Döntő fontosságú annak hangsúlyozása, hogy a mainstream gazdaságideológiák állításával szemben a hatalmas külkereskedelmi deficitek és az eladósodás nem a fogyasztás, hanem a felhalmozás nagyarányú növekedésének a következménye. A hétéves ciklus során a felhalmozás éves növekedési üteme eléri a 15%-ot (!), míg a lakossági fogyasztás dinamikája évi 3% alatt van. Ez a hisztérikus felhalmozás-növekedés (1974-ben egyetlen év alatt 40%-kal nő a felhalmozás) az egymással viaskodó párttársadalmaknak abból a törekvéséből fakad, hogy saját birodalmi elitjük lojalitását mindenáron biztosítsák. Az 1978. évi 38%-os felhalmozási arány a nemzeti jövedelmen belül minden idők legmagasabb akkumulációs rátáját jelenti… És egyben a történet végét. A kritikus szintű eladósodás ugyanis véget vet az 1948-tól 1978-ig zajló felhalmozás-maximalizációs történelmi korszaknak. Csupán egyetlen rövid évtized alatt a felhalmozási ráta az induló szintre esik vissza, egyetlen cikluson át mindent (belső és külső erőforrásokat) feláldoznak. Az eastern modernizáció kényszerű mítosza néhány év alatt szertefoszlik. Még az is összeomlik, amit pedig Kádár János birodalmában mindenki axiómának tekintett. Élt ugyanis a legenda, hogy amíg Kádár van hatalmon, éppen az ötvenes évekbeli tapasztalataira építve, nem fogja megengedni, hogy a folyó fogyasztás 1956 után valaha is újra csökkenni kezdjen. 1979-cel azonban ez a legenda is összeomlik.

A KSH még valamilyen módon igyekszik fenntartani az alacsony inflációs ráta igézetét, ám a kietlen valóság jelzései meggyőzőbbek a vesztes többség számára. 1978 és 1998 között összesen négy év (négy „választási év”!) van csupán, amikor szerényen, de növekszik a reálbér, a többi évben folyamatosan csökken, és 1996-ban már a 30 évvel azelőtti 1966-os szinten áll, és 35%-kal alacsonyabb, mint 18 évvel az előtt 1978.ban. Az 1978-as reálbér szintjét még a hatalmas arányú 2001-2003-es reálbér-növekedéssel is csak megközelíteni sikerült, de elérni csak 2006-ban, majd újabb visszaesés után 2010-ben sikerült.

1979 tehát lényegében az eastern modernizáció „szocializmusának” végleges bukását jeleneti.

Bogár László: Rendszerváltás kérdőjelekkel

Bogár László tanulmánya a szovjet megszállás alatti és az azóta működő politikai, gazdasági rendszerről.

De mi is az a „szocializmus”?

Mielőtt bele fognánk a magyar rendszerváltás részletes kifejtésébe, a közvetlen történeti előzmények rövid összefoglalása mindenképpen indokoltnak és szükségesnek látszik. Ennek a rövid összefoglalónak a főszereplője az a jelenséghalmaz, amely magát bolsevizmusnak, kommunizmusnak, szocializmusnak nevezte. Hogy pontosan mi volt, az még hosszú ideig marad vita tárgya, ám be kell látnunk, ha a „szocializmusból a kapitalizmusba” történő „rendszerváltás” elemzését akarjuk végbevinni, ez a kis kitérő elengedhetetlennek látszik.

A XX. század első évtizedeire végleg lezárult az első szakasza annak a folyamatnak, amely a XVI. századtól kezdve a westernitás civilizációjának létroncsoló expanziójával jellemezhető. E szakasz során a Nyugat fizikailag is teljesen birtokába vette a rajta kívül fekvő „maradék” világ öko-szociokulturális terét. A gigantikus méretű új erőforrások és az „anyagcsere végtermékektől” való könnyű megszabadulás lehetősége hatalmas esélyt adott az Occidens vezető hatalmainak arra, hogy sokkal harmonikusabban rendezzék be saját belső tereiket, és ez – a létkorrumpálás új módszereinek alkalmazásával összekötve – végleg elhárította a westernitás uralmi szerkezete elleni állandó erőszakos lázadás, a permanens polgárháború veszélyét a Nyugat centrumában.

Ezzel párhuzamosan végbement egy másik – eltérő irányokba mutató – folyamat is. E folyamat egyik elemét az jelentette, hogy a Nyugat hatalmi rendszerén belül kiéleződött a rivalizálás a centrum országai között a dominanciáért. Súlyosbította ezt a konfliktust az a régóta lappangó feszültség, ami a világ „maradék” tereinek felosztása terén az atlanti hatalmak és Európa kontinentális hatalmai között kialakult. A másik elemét pedig az jelentette, hogy ugrásszerűen radikalizálódott a helyzet a Nyugat szocietális terével közvetlenül érintkező kelet-európai perifériákon. Ennek fő ontoszociális oka az volt, hogy ezek a társadalmak sokkal átfogóbb darabjait őrizték meg a lassan pusztuló-erodáló tradicionalitásnak. S mivel uralkodó elitjeiknek a világtérben zajló gyarmatosítási folyamatba való részvételre semmi esélyük nem volt, így csak a minden elképzelhetőnél brutálisabb „belső gyarmatosítással” kísérelhették meg létmódjuknak a Nyugat elitjeinek létmódjához való igazítását.

Egészen különös helyet foglalt el ebben a világhatalmi szerkezetben az orosz birodalom. Mint a „Harmadik Róma” címre aspiráló ortodox civilizáció központi impériuma, egyszerre próbált felsőbbrendűnek is mutatkozni, mint a Nyugat, de újra és újra nekirugaszkodott a western modernizáció eszközével való világhatalommá válás kísérleteinek is. Eközben roppant kiterjedésű és természeti gazdagságú földrajzi terében a belső gyarmatosítás egész hierarchikus rendszerét hozta létre. A XX. század második évtizedére világossá vált, hogy a birodalom hagyományos uralmi rendszere nem képes többé egyensúlyban tartani az iszonyú feszültségek tömegétől szenvedő hatalmas országot, a változás tehát elkerülhetetlen.

A Nyugat formálódni kezdő globális birodalma számára igen komoly kihívást jelentett, hogy egyszerre váltak rendkívül kiélezetté a belső küzdelmek vezető hatalmai között a dominanciáért, és ugyanekkor kulmináltak az orosz birodalom évszázada megoldatlan belső feszültségei is. A Nyugat olyan stratégiai megoldást keresett, amely ennek a közvetlen földrajzi szomszédságában lévő roppant méretű szocietális tér átalakulása kockázatát és „árát” nem terhelné rá, sőt lehetőség szerint mintegy „előemésztené” ezt a hatalmas testet. Azokra az időkre, amelyekben az Occidens már rendelkezik azokkal a szocio-technikai és technológiai feltételekkel, amelyek egy, az övétől teljesen elütő, ökológiai és szocietális univerzumban is lehetővé teszik e tér értékeinek „rendeltetésszerű” kiszivattyúzását.

Az orosz uralmi elit értelmiségi csoportjainak jelentős része számára egyre brutálisabb kihívást jelentettek a megoldatlan civilizatorikus dimenziójú problémák veszélyesen egymásra csúszó tektonikai rétegei. Mentális és spirituális belső egyensúlyuk fenntartása érdekében mindennél fontosabbnak látszott egy omnipotens és dinamikus narratíva megtalálása. Nos, Lenin és a nyers radikalizmusával sokszor még őt is felülmúló Lev Davidovics Bronstein, aki az illegalitásban a Trockij nevet vette fel, éppen ezt kínálta, amikor a marxi elmélet militáns tartalmait felerősítve új narratívával, drasztikus forradalmi erőszakot, átfogó polgárháborút hirdettek.

E polgárháború deklarált végcélja ugyan a „munkásosztály felszabadítása” volt, ám a felkészülési fázis radikális teoretikus szómágiája valójában végig homályban hagyta e „felszabadítás” mibenlétét. Stratégiájuk lényege egyfajta kettős forradalom végrehajtása volt. Fogalomkészletükkel élve, a történelmileg elmaradt „polgári forradalmat”, majd ezt követően radikális „proletárforradalmat” kell végrehajtani. Később, amikor világossá vált, hogy az így ez utóbbit történelmileg először végrehajtó Oroszország aligha tarthatja fenn egyedül önmagát, a harmadik feladattá a „világforradalom” kezdeményezése vált.

A világháború gyakorlatilag teljesen szétveri a birodalom egész uralmi szerkezetét, így az eredetmítosz grandiózus hőstetteként felmagasztalt „forradalom” 1917 októberében, valójában egy jelentéktelen és gyakorlatilag semmilyen ellenállásba nem ütköző puccs volt csupán. Az ezt követő polgárháború három éves lidércnyomása arról tanúskodik, hogy a belső és a külső hatalmi tér egymással versengő, sőt egymást kioltó narratívák egész sorát vonultatja fel, és a rivalizáló aktorok egyikének sincs akár csak hozzávetőlegesen pontos ontoszociális képe sem a lehetséges jövőstratégiákról. A döntést egyszerűen a nagyobb „élőerőt” és szervezettséget mutató katonai potenciál dönti el, és ez az előbb már említett Trockij kezében összpontosul. A bolsevik diktatúra tehát katonailag legyőzi minden ellenlábasát, és képes a karhatalmi értelemben vett „rend” megszervezésére és fenntartására.

Az anyagi és szimbolikus értelemben vett nyomorúság azonban minden elképzelhető mértéket felülmúl, és így közvetlenül a polgárháború után az új hatalom a gazdasági térbe, ha kontrollált formában is, de kénytelen visszaengedni a western modernizáció kapitalizmusának azt a konfúz kelet-európaias változatát, ami Oroszországban már 1917 előtt is létezett. S ami ezután következik – nagyjából hét-nyolc éven át –, az egy példátlanul érdekes és tanulságos ontoszociális „laboratórium”. Az egymással vetélkedő politikai, gazdasági és ideológiai elitcsoportok mind a teoretikus térben, mind a gyakorlatban lázas igyekezettel próbálják megszerezni a dominanciát. Noha a történetírás megpróbálja az egyes ontoszociális stratégiákat egyes nagy erejű reprezentánsokhoz kötni, a tisztánlátás ezen a téren meglehetősen reménytelen. Olyan konfúz módon keverednek ugyanis egymással a teoretikus áramlatok, a politikai-hatalmi szembenállások és a személyes uralmi ambíciókon nyugvó konfliktusok, hogy csak nagyon óvatosan és hipotetikusan lehet véleményt mondani arról, hogy „ki kicsoda?” ebben a máig is áttekinthetetlen játszmában. Az új birodalom történetét még most, bukása után két évtizeddel is számos bizonytalanság övezi. Ami biztos, az csupán annyi, hogy 1928 körül a politikailag és ideológiailag valamennyi ellenfelét legyőzni képes Joszip Visszárionovics Dzsugasvili, alias Sztálin, megszerzi a teljhatalmat. Ez egyben megnyitja számára annak a lehetőségét is, hogy az ellenségeit ne csak verbálisan semmisítse meg, hanem a fizikai valóságban is.

Ha a lezajló viták lényegét kívánjuk megragadni, nagyjából a következőkről volt szó. Viszonylag hamar kiderült, hogy a világforradalom kirobbantásának vajmi kevés esélye van, és ezért tartósan be kell rendezkedni arra, hogy a Szovjetunió egyedül létezik egy számára ellenséges világban, lényegében teljes izoláltságban. A kihívás ontoszociális esszenciáját az jelentette, hogy egy anyagilag és humán viszonyait tekintve végtelenül lepusztult, premodern talapzatra, tehát kifosztott és megcsonkított tradicionalitásra épülő társadalom számára milyen jövő utak nyílnak. A kérdés megválaszolása persze jelentős mértékben attól is függött, hogy mi a „célfüggvény”. A lehetséges jövő útjai ugyanis igen erősen divergálnak aszerint, hogy a stratégiai cél az emberséges és öko-szociokulturális értelemben harmonikus berendezkedés megvalósítása-e vagy esetleg az, hogy az adott ország – bármilyen áron – a világ vezető katonai hatalma legyen és e katonai erővel hajtsa dominanciája alá a világ minél nagyobb részét. Mivel viszonylag gyorsan kiderült, hogy Sztálin rendszere retorikailag az első, ám valójában a második céltételezéssel élt, így a vita lényege az volt, hogy milyen szocietális stratégia segítheti a leghatékonyabban a katonai szuperhatalommá és ezen keresztül globális birodalommá válás folyamatát.

Bár a teoretikus platformok száma elég jelentős volt, mégis alapvetően két álláspont fogalmazódott meg. Az egyik egy lassúbb és fokozatosabb, a másik egy brutális és drasztikus felhalmozás-maximalizáció mellett kötelezte el magát. Ontológiai mélyszerkezetüket illetően azonban nem volt különbség a két elképzelés között, hiszen abban teljes volt az összhang, hogy a politikai propaganda verbális ködfüggönye mögött egy nyers politikai kapitalizmus formálódik. Egy olyan brutális modernizáció készül felhalmozás-maximalizálni, amely csupán abban különbözik western riválisától, hogy még azokat a formális hatalomgazdasági „tompító” mechanizmusokat sem alkalmazza, amelyeket legalább is a XX. század elején az már evidensnek tekintett. A sztálini rendszer tehát lényegét tekintve visszatérés volt a Nyugat legdurvább XVIII. századi nyers kapitalizmusához. Annyival volt talán még annál is brutálisabb, hogy hatalomgazdasági komplexumának kiépítéséhez és üzemeltetéséhez teljes ideológiai legitimációval alkalmazhatta a nyílt politikai terrort is.

Talán az alábbi sajátos metaforával szemléltethetnénk az eredeti western modernizációt és ezt a jobb híján „eastern” modernizációnak nevezhető kelet-európai változatát megkülönböztető összefüggéseket. A western modernizáció rejtett uralmi szerkezetében a „látható” gazdaság világa csupán a legjelentéktelenebb rétege az ontoszociális történéseknek. Az „ismeretlen főszereplők” ugyanis e réteg alatt és fölött helyezkednek el. A mélyrétegben a történelmi családüzem található, vagyis a „külső természetbe” harmonikusan beleágyazott „belső természet”, amely minden ember által létrehozható érték egyetlen lehetséges forrása. A felettes „szupertérben” a hatalomgazdaság rejtett erőszakstruktúrái húzódnak meg. A klasszikus kapitalizmus legkegyetlenebb időszakait kivéve, a berendezkedés mindig igyekezett közvetítő mezőket iktatni a két főszereplő interakciói közé. Ennek egyszerűen az volt az oka, hogy e puffer zónák nélkül a hatalomgazdaság erőszaktechnikái olyan brutálisan martak bele a családüzembe, hogy ennek következményei sokszor kezelhetetlenül súlyosnak bizonyultak.

A western modernizáció uralmi struktúrái tehát évszázados empírikus tapasztalatokon csiszolódva a piac és demokrácia tompító, moderáló intézményeit építették a két főszereplő közötti térbe. Ez máig is egyre kifinomultabb szerkezetű „mutatványos bódéként” működik, amelynek az a feladata, hogy egy sajátos virtuális világként a szimbolikus tereivel némileg fékezze a hatalomgazdaság erőszaktechnikáinak brutalitását. Hogy olyan procedúrák betartására kényszerítse rá, amelyek legalább a legsúlyosabb reprodukciós válságoktól megóvhatják a berendezkedést.

Az eastern modernizáció nagy történelmi (negatív) teljesítménye, hogy a hatalomgazdaság erőszakintézményei magukba szippantják ezt a közvetítő teret (már azt a keveset, ami ezekben a félperifériális országokban egyáltalán kiépült). A piac és demokrácia meta-intézményeivel feltöltött közvetítő mező eltüntetésével a hatalomgazdaság minden korlátozástól mentes brutalitással és közvetlenül marhat bele a családüzem értékteremtő tereibe. Hogy ez milyen iszonyatos következményekkel járhat, arra a győztes Sztálin 1929 és 1932 között véghezvitt mezőgazdasági kollektivizálási terrorakciója nyújtja a világtörténelmileg talán a legmegrendítőbb példát. A milliók éhhalálával és szinte elképzelhetetlen pusztítással járó „kollektivizálás” filozófiai értelemben olyan humánreprodukciós axiómákat sértett fel, amelyeket az elmúlt öt-hatezer év civilizációiban a szakralitás védett meg. A szétvert szakralitás és a western modernizáció „szakralitás-pótlék” gyanánt közbe iktatott puffer zónájának likvidálása így lehetetlenné tette például annak megakadályozását is, hogy a vetőmagnak való gabonát is begyűjtse a pedáns bolsevik adminisztráció.

A begyűjtött és Nyugatra vitt gabonáért cserébe megindult a katonai készülődés alapját képező nehézipar szintén iszonyú áldozatokkal járó kiépítése. A példátlanul nehéz ökológiai és klimatikus feltételek, valamint a tény, hogy a nehéziparral egy időben kellett a nagy technikai infrastrukturális rendszereket is kiépíteni, újabb szocietális terrorakció-sorozat beindítását eredményezte. A konstrukció kettős haszonnal járt. Egyébként is szükség volt a „fegyelmezésnek” az iszonyú feszültségekhez méretezett új, elrettentő erejű intézményeire, és ezt lehetett így összekötni a rabszolgaság gigantikus struktúráival. A gulag megteremtésével a fegyelmezés és az elképzelhetetlenül magas kizsákmányolási ráta együttes megvalósítására nyílt meg a lehetőség. A munkaerőállatok roppant méretű csordáinak féken tartására és karbantartására egyetlen hatalmas fegyintézetté változott az egész ontoszociális tér; az iskola, a kórház és a börtön, mint a western modernizáció nagy institúcionális találmányai, most egyetlen lidércnyomásszerű homogén masszává sűrűsödve, a profitmaximalizáló munkaerőállat-tartás megdöbbentő történelmi komplexumává lettek.

S e folyamat kellős közepén, 1931-ben, Sztálin bejelentette, hogy a Szovjetunió egyetlen évtizeden belül utoléri a Nyugat leggazdagabb országait. A bejelentés történelmi groteszkségénél csak ontológiai önleleplező ereje nagyobb. A Vezér ugyanis ezzel beismerte, hogy rendszerének nincs és nem is lehet önálló ontoszociális minősége, tehát hogy semmiképpen nem lét-alternatíva, legfeljebb egy olyan eljárásmód, amely gyorsabban és pusztítóbban éli fel a külső és belső természet készleteit. És e pusztítással a fegyverként használható javak nagyobb tömegét képes előállítani, legyenek ezek nyers, hétköznapi vagy szimbolikus fegyverek. Közvetett módon Sztálin ezzel közhírré tette globális hatalomépítési igényét is.

A Nyugat hatalmi szerkezetének urai számára ezzel olyan kihívó jelent meg a színen, amely hosszú évtizedeken át képes meghatározó módon befolyásolni a világhatalmi rendszer tematizációs szerkezetét. A western modernizáció nagy történelmi zsákutcája évszázados ívű elhúzódó antagonizmusainak rendszerébe brutálisan beékelődik az eastern modernizáció kisebb, de veszélyesnek mutatkozó újabb zsákutcája. S noha végül is betölti a westernitás által neki szánt történelmi szerepet, de közben számos alkalommal mérhetetlen veszélyekkel teli helyzetbe sodorja a világot. Betölti szerepét, mert úgy tűnik fel, hogy igen hosszú időre ideológiailag teljesen hiteltelenné tett és lejáratott minden olyan kísérletet, ami a western modernizáció (és ma már globalizáció) alternatíváját keresné. Betölti szerepét, mert olyan brutalitással és olyan rövid idő alatt semmisíti meg a tradicionalitás minden elemét, amire a westernitás valószínűleg képtelen lett volna. Betölti szerepét, mert szintén elképzelhetetlen belső áldozatok árán kíméletlenül végigviszi a modernizáció stációin a birodalom társadalmát, így az ma már „fogyasztható” állapotú a győztes western globalizáció számára. És végül betölti a szerepét, mert csendben, békésen és „olcsón” múlik ki hetven év után a világból. Az „olcsóság” persze csak a westernitás uralmi struktúrái szemszögéből értendő, mert a szovjet globalizációs zsákutca „lakói” számára valószínűleg a világtörténelem legköltségesebb kísérleteként tételeződik ez a kis „kitérő”.

Sztálin számára az egyetlen, máig sem egészen beazonosítható világtörténelmi elágazási pont éppen akkor érkezik el, amikorra a Nyugatot utol kellene érni, 1940-41 során. Miután az angolszász dominanciájú western globalitás rendszerét a „Harmadik birodalom” személyében az első és egyben utolsó olyan nagy kihívás éri, amely az Occidens belső szerkezetén belüli riválistól érkezik, Sztálin válaszút elé kerül. Noha nem túl valószínű, hogy Hitler és Sztálin tartós szövetsége működőképes lett volna, és annak az esélye is viszonylag kicsi volt, hogy ez a koalíció képes lett volna-e legyőzni az angolszász Nyugat világbirodalmát, de kizártnak visszamenőleg sem tekinthetjük egyik lehetőséget sem. És ez volt talán a legdöntőbb pont, ahol a többszörös és bonyolult áttételeken keresztül, de mégis csak az Occidens történelmi kreaturájaként működő eastern modernizációs zsákutca mindenható ura „jól” döntött. Mármint a Nyugat stratégiai érdekei szempontjából…

Az a már említett brutális ontoszociális építmény, amely a „mutatványos bódé” kiiktatásával lehetővé tette, hogy a hatalomgazdaság közvetlenül ragadjon ki a családüzemből minden elképzelhető értéket, rövidtávon gyakorlatilag korlátlan lehetőségeket nyújtott a birodalom urai számára. Ez a körülmény a technológiai kutatás és fejlesztés terén hatalmas energiákat volt képes felszabadítani, és ezt egy pontba – az atomfegyver és rakétatechnika komplexumába – fókuszálni. Mindez egy-két évtizednyi távon megrendítő fölényt biztosított, de hosszabb távon végzetesnek bizonyult. Mégpedig egyrészt azért, mert iszonyú erejű vákuumot hozott létre a technostruktúra szinte minden egyéb területén, és a növekvő szerkezeti feszültségek egy idő után kezelhetetlenné váltak. Másrészt pedig azért, és ez volt a döntő, mert a birodalmi haditársadalom szemléletét egy idő után patologikusan „csőlátóvá” tette, s így a legbelső intellektuális elitek is képtelenné váltak arra, hogy meglássák azokat a rejtett ontoszociális tereket, ahol azok a pusztító dekonstrukciós fegyverek épülnek, amelyekkel végül is a Nyugat olyan elegáns könnyedséggel győzte le és fosztotta ki vetélytársát.

Igaz, nagyjából 1962-ig nem is volt teljesen egyértelmű, hogy az atomfegyverkezési verseny egy rendkívül költséges zsákutca csupán. Néhány nagyon éles helyzet az 1952-1962 közötti időszakban, és a záróakkordot jelentő kubai rakétaválság tette igazán világossá ezt a felismerést. Így, noha a 60-as évek közepéig a szovjet birodalmi előrenyomulás töretlennek tűnt fel, ma már látszik, hogy az impérium saját differenciálatlan szemlélete és rövidlátása csapdájába hullva, lényegében el is vesztette a versenyfutást. Ráadásul a Sztálin 1953-as halálát követő néhány év belső zavarai és feszültségei inkább fokozták e csapda bezárulásának esélyét. Miután az utód – Hruscsov – csak 1956-57-re tudta konszolidálni a helyzetét, s ráadásul szovjet birodalmi mércével mérve meglepően rövid ideig, hisz 1964-ben már meg is döntötték hatalmát, csak 1957-től nyílt egyáltalán elvi esély arra, hogy a sztálini hatalmi struktúra veszélyes merevségén változtatni lehessen. Hruscsovot valószínűleg azért távolította el a haditársadalmi elit, mert a konstrukciót úgy akarta módosítani, hogy óvatosan belekezdett a „mutatványos bódé” létszintjének újra berendezéséhez.

Vagyis elkezdte a „piac” és „demokrácia” adott körülmények között egyáltalán értelmezhető és persze rendkívül kezdetleges tartalmaival való újrafeltöltését e régóta üresen álló térnek. A kísérlet nem pusztán szeszélyből indult el. Az ötvenes évek végén, az újjáépítési periódus végén a birodalom gazdasága az egyre nyilvánvalóbb válság jeleit mutatta. S mivel Hruscsov egyre inkább éppen a sztálini berendezkedés tagadására építette legitimitását, így sem a terror, sem a fogyasztás újabb megnyomorítását jelentő módszerek nem voltak használhatók számára. A „kiutat” így a piac és demokrácia óvatosan adagolt porciói jelentették. S mivel rövidtávon valóban mutatkoztak bizonyos pozitív következmények, a főtitkár 1961-ben meghirdette a „dognaty i peregnaty” programját, aminek lényege a „legfejlettebb tőkés országok” utolérésének és túlszárnyalásának grandiózus terve volt. Hruscsov már kicsit óvatosabb becslést adott, mint elődje, aki tíz év alatti utolérésről beszélt, és 1980-85 közé tette a „túlszárnyalás” idejét. Ám hiába volt az óvatosság, mert elképzelései körülbelül ugyanannyira voltak „reálisak”, mint Sztáliné. Hruscsov megbuktatásának bizarr pikantériáját az adja, hogy valójában csak a „nagyvezért” követte „piacosítási” elképzeléseivel. 1949 után ugyanis Sztálin nagyon komolyan elkezdett olyan tervekkel foglalkozni, amelyek az adott viszonyok között nagyjából Teng Hsziao-Ping 1978-as reformelképzeléseinek feleltek meg. Sőt az is kiderült, hogy Berija, aki néhány hónapon át joggal érezhette magát Sztálin utódjának, már lázasan dolgozott is e tervek valóra váltásán.

A 60-as évek elejének diadalittas haditársadalmi elitje azonban csak kockázatos kísérletnek látott minden olyan próbálkozást, ami a „mutatványos bódé” szintjének újra berendezését célozta meg, így eltávolította a renitens Hruscsovot. A későbbiek során már sikeresen blokkoltak minden ilyen próbálkozást, és „piac” és „demokrácia” helyett inkább a terror lassú és óvatos visszavonásával a korrupció és kriminalizálódás erőit engedték be a közvetítő terekbe. A főként ukrán és közép-ázsiai maffiák, illetve a különböző elitcsoportok mind jobban elnézett korrumpálódása azt jelentette, hogy egyre inkább ezek féllegális konfúz elegye települt a puffer zónába.

Éppen elég feszültséget jelentett a birodalmi elit számára az az egyre nyilvánvalóbb tény, hogy ugyanez nem valósítható meg az impérium nyugati peremtársadalmaiban. Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország válságai jelezték, hogy a klasszikus sztálinista párttársadalom hatalomgazdasága 1953-56 között az egész birodalomban megbukott. A közvetítő mezőket tehát újra fel kellett tölteni valamivel, csak éppen az volt tisztázatlan, hogy milyen is legyen ez a „töltelék”. A három felkelés ontoszociális mélyrétegeiből feltörő alapkérdéseket értelmezni sem volt képes a birodalmi elit, így aztán a fegyveres fegyelmezés volt az egyetlen lehetséges válaszminta számukra. E reakció persze valahol a dolgok legmélyén annak a ténynek a belátása volt, hogy az eastern modernizáció urai nem képesek „rendszer-adekvát” intézményekkel feltölteni a közvetítő teret, ezt már csak a western modernizáció intézményeit alkalmazva tehetik. Csakhogy ezzel – és ezt végül is jól sejtették – egy beláthatatlan, vagy nagyon is belátható lebomlási folyamat veszi kezdetét a birodalom nyugati peremvidékein.

Ugyanígy képtelenek voltak annak felfogására is, hogy a 70-es évek konstruált olajárrobbanása már az új „fegyver” megjelenését jelzi, és így az ennek nyomán kialakuló adósságcsapda 1978-82 között végleg rázárult Magyarországra és Lengyelországra. Hiábavaló volt tehát a demonstratív, igaz, most már hazai „nemzetmentőkre” bízott fegyveres rendteremtés, mert Lengyelország szuverenitásának meghatározó része már a globális birodalom fegyelmező hatalmainak kezében volt. Ugyanez vonatkozott Magyarországra is, ahol a váltás, a „szuverenitásgazda” lecserélése, Valutaalapba történő a belépéssel megtörtént, és 1988-ig a szocietális teret ellenőrző új hatalomgazdaság is kialakult. 1988 és 1990 között már csak azoknak a részletkérdéseknek az egyeztetése zajlott, hogy milyen lejátszási- és látványtechnikával rendezik be a közvetítő teret, most már „igazi” piaccal és „igazi” demokráciával.

A szovjet birodalmi haditársadalom azonban ekkor még – a 80-as évek első felében – a globális világbirodalmi pozíciók hagyományos fegyverekkel történő megőrzésének és kiterjesztésének illúzióiban él. Az afganisztáni expanziós kaland és az új közép-hatósugarú rakéták telepítése Nyugat-Európa fenyegetésére már csak arra lettek, lehettek volna jók, hogy a nyugati peremvidék „kiürítésének” árát megkérjék. A Brezsnyevet felváltó Andropov talán meg is értette valamelyest a feladatát és hajlandóságot is mutatott annak teljesítésére. Ám sem a – csak jelentéktelen epizódfigurának bizonyuló – utóda, sem a záró alkut végül is lebonyolító – egyébként Andropov által protezsált – Gorbacsov nem volt alkalmas egy ilyen „rendezett visszavonulást” fedező alku létrehozására.

Gorbacsovot, akit egyébként a Nyugat globális birodalma sokáig médiasztárként, ma pedig mint a világtörténelem legbölcsebb államférfiját tartja számon, saját hazájában néma gyűlölet és megvetés veszi körül. Figyelembe véve azt a civilizatorikus zuhanást, amit a belső birodalom alávetett társadalmai az elmúlt évtized során átéltek, ezen nincs túl sok csodálkozni való. Oroszország ma a globális térben relatíve gyengébb pozíciót foglal el, mint a cári birodalom száz évvel ezelőtt. Csakhogy rövidlátó elitjei közben globális világbirodalom-építési ámokfutásuk során elképzelhetetlen méretű anyagi és emberi áldozatot sajtoltak ki a lehető legbrutálisabb eszközökkel azért, hogy sikerüljön mindezek árán némileg rosszabb pozícióba jutni, mint ahonnan ez az egész elindult. A katasztrofális mortalitási és morbiditási mutatók, az összeomló demográfiai potenciál, a bűnözés, a drogfogyasztás exponenciális emelkedése jól jelzi a szocietális tér széthullását és azoknak a decivilizációs folyamatoknak az elindulását, amelyek a hanyatlás további tereit nyithatják meg a jövő Oroszországa alatt.

Az eastern modernizációnak a western modernizáció történelmi zsákutcáján belül megkonstruált saját zsákutcájának epizódja tehát véget ért. A történelem azonban folytatódik, és egyelőre a Nyugat nem rendelkezik semmilyen használható válasszal arra a kérdésre, hogy mi történik akkor, ha a volt szovjet birodalom lakóinak vesztes többsége számára visszavonhatatlanul bizonyossá válik, hogy „kilakoltatták” saját történelméből, vagyis ha a „rendszerváltozás rendszere” végleg megbukik.

A magyar „szocializmus” rendszerének kiépülése

A balti államoktól Lengyelországon át Horvátországig húzódik Európának az a sajátos régiója, amely civilizációs szempontból mindig is a Nyugat szociokulturális szövetrendszerének része volt, de ahogy Bibó István fogalmaz, már a modernizációt megelőző évszázadok során is kissé „vidékies szövedékben” jelent meg benne az univerzális szakralitás létszerveződési módja. A kevésbé elmélyült megformáltság így valószínűleg eleve sérülékennyé tette e vidékek szociális szerkezetét, emiatt a modernitás első időszakaitól kezdve a folyamatos leszakadás, sodródás, majd végül a Nyugatnak való alávetettség és kiszolgáltatottság – egyfajta fél-perifériális helyzet – volt a sorsa.

A régió országait egyre inkább kettős társadalomszerkezet jellemezte. A megcsonkított és kifosztott tradicionalitás nyomorúságának tengerén a modernitás szigetei sokáig inkább csak sajátos „enklávéként” léteztek. A két világ határfelületén pedig számos – újabb tehertételt jelentő – bonyolult társadalom-lélektani interferencia alakult ki. A magyar társadalom esetében e különös, zavaros térben végül is a XX. század elejére nagyjából három, létminőségét tekintve tektonikus elkülönülést mutató „társadalom” alakult ki. E társadalmak közül kettő uralkodó társadalom volt, állandó rivalizálásban és együttműködésben egymással. Az egyik az „úri társadalom”, a másik a „polgári államnemzet” társadalma. Talán az elnevezésből is kitűnik, hogy az első a tradicionális uralmi csoportokat fogta össze, egy meglehetősen zavaros és sok szempontból inkoherens entitásban.

E társadalom egyes csoportjai, létezésük materiális alapjainak és szociokulturális beállítódásaiknak minőségét tekintve, számos – időnként kissé groteszk – jelét adták annak, hogy többnyire nem tudják és nem is nagyon akarják kezelni ezt a sajátos „határhelyzet” létezést a tradicionalitás és modernitás érintkezési felületén. A parazita „kitartottságtól” a nemzet létezésének alapkérdéseivel is bátran szembenézni képes (bár ritka) attitűdökig számos szociális karakterelem jellemzi e társadalom viselkedésmintáit.

A másik uralkodó társadalom a modernitás hatalomgazdaságának szocietális konstrukciója volt. Éppen a megkésettség és szervetlenség okán eredetét tekintve „nyugati” entitás. Ebben a „köztes Európában” és benne Magyarországon is a western modernizáció kapitalizmusa ontoszociális import, vagy inkább „implantátum”. A „polgári államnemzet” társadalma a kezdetek idején a XVII. századtól indulóan Németország felől „importálta” a tőkét, a tőkést, sőt sok esetben még a (szak)munkást is. A helyzet érzékenységét fokozta, hogy a zsidóság döntő része eleve ehhez a hatalomgazdasági szempontból domináns, bár dominanciáját csak az úri társadalommal kötött szövetségeinek védő fedezete mellett gyakorolni képes társadalomhoz tartozott.

És végül az uralkodó pozícióba ugyan soha nem jutó, de létformáló erejét tekintve mégis meghatározó „harmadik rend”: a „nép-nemzet” paraszt-kézműves társadalma. Ez a sajátos szocietális képződmény azért maradhatott fenn mindmáig, mert a „megkésettség” (mármint a western modernizáció megkésettsége) többek között azzal a következménnyel is járt, hogy a tradicionalitás felszámolása később indult és szervetlenebbül zajlott, mint a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban. A tradicionális közösségek és intézmények szétrombolása ugyan folyamatos volt, és tart ma is, de az, hogy tarthat, ez azt is jelenti, hogy még ilyen történelmi pályaív után is maradt léterő ebben a társadalomban.

Ez a komplexum hordozta azokat a történelmi készségeket, képességeket, amelyekkel egy végül is minden alkalommal megakasztott és szétroncsolt „szerves átmenet” megvalósítható lett volna. Egy olyan „modernizáció”, amely az univerzális szakralitásból átmentett létkarakterrel a külső és belső természet készleteit kevésbé brutálisan felélő jelleget hordozott volna.

Sajnos a magyar történelem minden fontos elágazási pontján a két uralkodó társadalom – régi sérelmeit és konfliktusait zárójelbe téve – összefogott annak elkerülése érdekében, hogy a „nép-nemzet” szocietális szegmense meghatározó szerephez jusson. (Mint az utolsó fejezetben majd látni fogjuk, ennek a roncsoló, hamis kiegyezésnek az alapjaira épült az ún. „rendszerváltozás” rendszerének uralmi struktúrája is.)
E rövid társadalomszerkezeti vázlatot azért láttuk szükségesnek előrebocsátani, mert az ún. „szocializmus” magyarországi története feltevésünk szerint valójában egy tektonikai erejű összeütközésként is leírható a western modernizáció előbbiekben leírt szerkezete és az eastern modernizáció brutális gyorsasággal megszerveződő párttársadalmainak belső struktúrái között. A mai többszörösen összetett magyar társadalom valószínűleg csak e konfliktustér történéseiből vezethető le.

Az angolszász globális birodalom hatalomszerkezete számára nem okozott komoly dilemmát, hogy az eastern modernizáció szovjet impériuma messze előretolta a háború után nyugati határait. Valószínűleg megnyugtathatta őket, hogy legfeljebb a Nyugat történelmi „gyepű” zónáját, vagy ahogyan ők a két világháború között nevezték, a „cordon sanitaire” szigetelő sávját veszítették el. Nagyjából abban is biztosak voltak, hogy ez a veszteség is csak ideiglenes. (Amiben igazuk is lett, bár feltehetőleg egy kicsit rövidebb időszakra gondoltak.) Sőt történelmileg „produktív” veszteségről van szó, hisz az eastern modernizáció brutalitása mind a birodalom belső övezeteit, mind a „friss szerzeményként” tételeződő nyugati „közel-külföld” szocietális szerkezetét „fogyaszthatóbb” állapotba hozza majd. S tegyük hozzá, ez a számításuk is bevált.

1945 után néhány éves színjáték következett, mert a szövetségesek közötti alku alapján kezdetben formálisan vissza kellett építeni a „mutatványos bódét” a zsákmányként kapott országok politikai szerkezetébe. A piac és a demokrácia tehát néhány évig itt is kitöltötte a hatalomgazdaság és a családüzem ontoszociális mélyszerkezete közötti közvetítő mezőt. Ennyi időre egyébként a szovjet birodalom rezidentúrájának, alapintézményeinek és komprádor-szálláscsináló elitjei uralmi struktúráinak kiépítéséhez is szükség volt. Elkerülendő a kellemetlen meglepetéseket azonban, a hatalomgazdaság fő pozícióit, a nyers fegyelmező erő belügyi, karhatalmi és állambiztonsági pozícióit, valamint a csupán kezdetleges technikai színvonalú, de mégis nagyjelentőségű korabeli „média” fő pozícióit azonnal megszerezték a birodalom helyi társadalmának reprezentánsai.

Mivel az első fázisban a stratégiai céljuk az addig uralkodó társadalmak szétverése és lehetőség szerinti megsemmisítése volt, így logikusnak látszott, hogy ennek elérése érdekében a „harmadik renddel”, a nép-nemzet társadalmával igyekeztek stratégiainak látszó szövetséget kötni. Ügyes és félrevezető taktikákkal, fenyegetéssel és édesgetéssel sikerült viszonylag rövid időn belül jelentősen meggyengíteni az uralkodó társadalmak politizációs intézményeit. S miután 1947-ben, nyílt csalásoktól sem visszariadva, sikerült elérniük, hogy a Magyar Kommunista Párt lett – igaz, csak 22%-kal – a legerősebb parlamenti párt, nyitva állt az út az ellenfelek parlamentáris eszközökkel való kiszorítására, és ezt követően, most már „demokratikus” döntésekre építve, hatalmi bázisuk felszámolására.

Mindez azonban nem egyszerűen csak egy politikai konfliktussorozat volt, hanem egy új uralkodó társadalmi valóság alapjainak létrehozása és hatalmi építményének kiformálása. E konstrukció lényegének megértéséhez rövid kitérőre van szükség, hogy kifejthessük annak a narratívának a lényegét, amelynek segítségével az ún. magyar szocializmust, illetve annak „rendszerváltását” leírhatjuk. Eddig ugyanis kicsit metaforaszerűen – a hatalomgazdaság és a családüzem összecsapásaként – csak a kapitalizmus és a szocializmus közötti ontoszociális mélyszerkezeti különbséget igyekeztünk jelezni, de nem fejtettük ki a szocializmus hatalmi szerkezetének részleteit.
Feltevésünk első eleme, hogy a magát szocializmusnak nevező rendszer valójában politikai kapitalizmus, nyílt brutális hatalom-gazdaság. Egy olyan konstrukció, amelynek lényege, hogy benne a hatalmi célfüggvény nem – vagy nem elsősorban – az anyagi értelemben vett profit elérését és növelését fogalmazza meg, hanem a politikai-hatalmi profitét. Nem gazdasági, hanem politikai nyereség elérése a fő cél: több „szocializmusnak” és vele az uralkodó társadalommal való azonosulásnak, valamint az alattvalók lojalitásának az eléréséhez volt szükség a többlet-termékre. Bizonyos politikai profit eléréséhez képest kevésbé számított az, hogy piaci-gazdasági értelemben veszteséges az adott tevékenység.

A politikai profitot előállító hatalomgazdasági komplexum tehát valamiféle „politikai ipari művek” szerepét töltötte be.
A második fontos megállapítás, hogy az ún. szocializmus történelmileg nemcsak hogy nem számolja fel az ontológiai értelemben vett „magán” intézményét, hanem még inkább elmélyíti azt, mint a western modernitás. Csupán annyi történik, hogy átalakul a magántulajdon belső természete. A „politika-ipari művek” hatalomgazdasági komplexumában a személyes magántulajdon új létminőséget vesz fel, politikai magántulajdonná válik, nem közvetlenül a materiális tőkéhez, hanem politikai érdemek és lojalitások közös politikai tőkestruktúrájához kapcsolódik. S minthogy a személyes teljesítményekből előálló politikai profithoz való hozzáférés jól elkülöníthető politikai csoport privilégiuma, a szocializmus magántulajdonosi osztálytársadalom, a politikai tőkések domináns osztályával és az alávetett politikai bérmunkások osztályával.

Az így kialakuló osztálytársadalom azonban, mint komplex szocietális univerzum, uralkodói pozícióban van más alávetett társadalmakkal szemben. Ezek kezdetben – a klasszikus „párttársadalom” megformálódása idején – még csak a „fordulat éve” után belső gyarmattá tett történelmi társadalmak megcsonkított derivátumai, később azonban magán az uralkodó társadalmi valóságon belül is egymással rivalizáló párttársadalmak jönnek létre, és az alávetettségi viszonyok közöttük is létrejönnek.

A párttársadalmakon belüli politikai bérmunkások – noha saját társadalmukban alávetett státusban vannak – más, nem az uralkodó társadalmi valósághoz tartozó, tehát „belső gyarmatosított” társadalmakban élőkhöz képest mégis „uralkodó” pozícióban. Ez abban is tükröződik, hogy a redisztribúció jóvoltából akkor is magasabb bérekhez jutnak, mint a „belső gyarmatokon” dolgozó kollégáik, ha tevékenységük gazdasági értelemben veszteségtermelő.

És végül mindezekből az is következik, hogy a mindenekfelett álló „egypárt” is több párt hatalomszerkezeti értelemben. Három fő strukturális elemből tevődik össze, amelyeket hierarchikus viszony kapcsol egymáshoz. A hierarchia csúcsán áll a testületi párt „meritokráciája”, amely kizárólag a hatalomépítésben és megtartásban nyújtott kiemelkedő teljesítmények nyomán kivívott „érdem” alapján kooptálja tagjait. A második hierarchikus szint a redisztribútor bürokraták apparátusi pártja, ahol az igazodási hajlandóság és megbízhatóság a hatalmi „vehiculum”. Mivel a redisztribúció bonyolult folyamatát technikailag ez a csoport üzemelteti, ezért noha alávetettek a testületi pártnak, de viszonylag komoly szervezeti hatalom koncentrálására képesek, így kritikus pillanatokban akár manipulálhatják is a testületi pártot.

És végül a hierarchia legalsó szintjén a politikai páriák „alapszervezeti” pártja áll. Számukra már csak az egész oligarchikus képződmény szervezeti idiotizmusának meta-nyelve és verbális bűvészmutatványai maradnak, plusz az ígéret és remény, hogy az uralkodó párttársadalom belső terében való létezésük kellő lojalitás és érdemek esetén megnyitja az utat a vertikális mobilitás pályáin a magasabb hierarchikus szintek felé.

Ez a konstrukció volt az a hatalmi gépezet, amely 1948-ig csak a színfalak mögött, ám ezt követően s főként a nagyjából 1951-ig tartó teljes kiépülése után brutális nyíltsággal a minden közvetítés nélküli hatalomgazdasági terrort üzemeltette. A korlátozás nélküli párttársadalmi erőszak társadalom-újratermelési következményei azonban olyan súlyosak voltak, hogy 1953 és 1956 között lényegében a térség minden országában válságba jutottak és folytathatatlanná váltak. Így az 1956 és 1968 közötti időszak az uralkodó társadalmi valóság párttársadalmi korrekcióját hozza magával szinte mindenütt.

Mielőtt azonban e korrekciókat részleteznénk, vissza kell térnünk a fejezet alapkérdéséhez. Nevezetesen ahhoz, hogy a szocializmus önlegitimációs eredetmítoszában magát, mint a western modernizáció kapitalizmusának alternatíváját tételezte. Mint azt az előzőekben jeleztük, e váltás ontológiai minősége azonban már a klasszikusoknál (Marx és követőinél) is tisztázatlan volt, és ezt követően még inkább az maradt. Végül is a sztálini szovjet birodalomban egyszerűen végtelen hatalomgazdasági felhalmozás-maximalizációs céltételezéssé degradálódott. Kicsit leegyszerűsítve egy spirituális lepusztulási folyamat során a létharmóniából bizonytalan ontológiai talapzatú „társadalmi fejlődés” lett, aztán ez anyagi gazdasági növekedéssé egyszerűsödött, és végül kvázi végtelenbe tartó felhalmozási rátává, hadiipari célú akkumulációs lavinává alakult át. S mivel ez az egyre nyersebb „lemeztelenedés” egyre durvábban sértette fel a külső és belső természetet, a végén már súlyosabban, mint a legszélsőségesebb manchesteri kapitalizmus, így érthető módon erősödött a vele szembe való ellenállás, ami fokozta a terrort és ez végül is tébolyult konfliktus-eszkalálódáshoz vezetett.

A gazdasági felhalmozás-maximalizáció és nehézipari gazdasági növekedési hisztéria valójában a rendszer egész fennállását végigkísérte. Elemzéseinkből az a kép bontakozik ki, hogy nagyjából hét éves ciklusokban ez a növekedés elemi újratermelési korlátokba ütközik. A hétéves ciklus talán abból adódik, hogy a háború utáni első ciklus, vagyis maga az újjáépítési periódus éppen ennyi időt igényelt. Jánossy Ferenc híres trendelméletében, amelyet csak a 60-as évek végén engedtek publikálni, úgy véli, hogy már a sztálini rendszer 1937-es Nagy Terrorja is összefüggésben lehetett a háborús pusztítást követő rekonstrukciós periódussal. Szerinte a politikai hisztériát a következő félreértés-lánc okozza. A hétköznapi logikát magáévá tevő politikusi „észjárás” szerint az újjáépítés akkor ér véget, amikor a termelés színvonala eléri az utolsó békeév szintjét. S ha netán ezután is ugyanolyan gyors marad a növekedés, mint az újjáépítés során volt, akkor ezt rendszerük felsőbbrendűségének, saját zsenialitásuknak vagy más hasonlónak tulajdonítják, és biztosak benne, hogy ez most már az idők végezetéig így lesz.

Csakhogy – mondja Jánossy – az újjáépítés nem akkor ér véget, amikor az utolsó békeév szintjét éri el a termelés, hanem akkor, amikor utoléri azt a trendet, amelynek mentén akkor haladt volna, ha nincs is háború. Ez pedig értelemszerűen néhány évvel később következik be, mint az utolsó békeév utolérése. Ezért az önnön zsenialitásától megittasult politikai elit számára súlyos mentális traumát jelent az a frusztráció, amikor egyszer csak azt észleli, hogy a növekedés lendülete megtörik. A trendelméletből levonható következtetések ismerete hiányában úgy véli, hogy ennek oka kizárólag belső összeesküvés vagy kívülről irányított diverzió, esetleg mind a kettő.

A világháború és a polgárháború iszonyú pusztítása nyomán Oroszország csak kb. 1934-35-ben érte utol azt a trendvonalat, amelyet az utolsó békeévtől – 1914-től – lehetett megrajzolni. Sztálin tisztogatási tébolyát tehát jelentősen fokozhatta a növekedés hirtelen megtorpanásának értelmezhetetlen rejtélye. Jánossy szerint ugyanez vonatkozik Rákosira is, aki már 1949-ben deklarálta, hogy a termelés túlszárnyalta az 1938-as utolsó békeév szintjét, vagyis az újjáépítés befejeződött. Csakhogy a trendelmélet alapján az újjáépítés csupán 1951-ben fejeződött be. Így aztán az 1950-es és 1951-es év kétszámjegyű növekedésétől mámoros elit számára igen kínos volt a növekedési ütem hirtelen jelentős csökkenése 1952-ben. És valószínűleg a magyar terrorhullámot is – egyetlen év alatt kb. félmillió (!) gazdasági bűncselekményt „lepleztek le” – jelentősen ösztönözhette a trend félreértéséből adódó frusztráció kiváltotta agresszió.

Az ezt követő évtizedek során tehát viszonylag szabályos hétéves ciklusokban zajlik a gazdasági felhalmozási arány növelésének történelmi trendje. A ciklusok „lefutása” sajátos nagy M betűre emlékeztető alakzatot formáz. Vagyis a ciklus mélypontról indul, ahol a növekedés, a felhalmozás, a fogyasztás és az import (mint „külső fogyasztás”) egyaránt mélyponton van. Ezt követően két év nekilendülés megy végbe, majd kisebb megtorpanás a ciklus közepén, majd újabb nekilendülés és a hetedik évben újra a válság mélypontja.

A gazdaság felhalmozási rátájának átlaga ciklusról ciklusra emelkedik: míg az ötvenes években csupán 15% körül van, a 70-es évek végén, 1978-ban eléri minden idők legmagasabb felhalmozási arányát, a 38%-ot. Ezután egy évtized alatt visszaesik a háború előtti trendek 12%-os szintjére. A folyamat nagytávú képe tehát azt látszik kirajzolni, hogy közel harminc éven át mindent a felhalmozási ráta növelésének oltárán áldoz fel a rendszer, majd egyetlen évtized alatt feláldozza azt, amiért előtte mindent feláldozott és megbukik. A továbbiakban e ciklusokban zajló társadalmi, gazdasági és politikai változásokat, illetve ezek feltárható mélyszerkezetét tekintjük át.

Fegyverbe magyar! Hány Szögi Lajosnak, Marian Cozmának és Bándy Katának kell még meghalnia?

Amíg a letartóztatott hazafiak több napig ügyvédet sem kaphatnak, addig Bándy Kata gyilkosa még üzenhet is: "Egyedül viszem el a balhét". Adta közzé a cigány védője.

Mint emlékezetes Incze Bélához négy napig nem jutott be ügyvéd, Budaházy Györgyöt is elvágták anno a külvilágtól. Ehhez képest a gyilkos cigány üzenetet fogalmazhatott meg: "Egyedül viszem el a balhét". Rendőrségi források alapján arról számol be a média, hogy többen kellhettek a lány autóba tuszkolásához és megöléséhez, ennek ellenére hagyják, hogy az ügyvédje ilyesmiket nyilatkozzon (ebben az esetben nem tudták korlátozni az ügyvéd bejutását, így láthatjuk, hogy a rendőrség csak velünk szemben akadékoskodik).

A hírekből tudjuk, hogy a tettes, Péntek László, piti, bűntetett előéletű bűnöző. A kuruc.info gépkocsi-feltörésről és rablásról szól. Prostituált "élettárssal", kirendelt önkormányzati lakásban élve (vagy éppen kedvtelésből hajléktalanként), vígan facebookozva járkálhatott köztünk! Mit csinál a magyar állam, mit csinálnak a helyi önkormányzatok és egyéb állami szervek? Egyértelmű, hogy zéró toleranciát kellene alkalmazni az ilyen visszaesőkkel szemben, illetve nyomon követni az életvitelét két segélyezés és önkormányzati lakás kiadása közben. Például megnézni Facebookon, ahol beszámol napi tevékenységéről, illetve felvetni a kérdést, hogy honnan van pénze egyáltalán Internetre?

Azt is olvasni lehet, hogy "csontját törték" a gyilkos cigánynak a rendőrök intézkedés közben, sőt, kórházba is kellett szállítani. Nagyon helyesen tették, és köszönjük szépen a társadalmi üzenet "közvetítését". A média azonban lassan már sajnáltatja ez ügyben a gyilkos cigányt, mert hát mégis, hogyan lehet, hogy őt megverték... Az ATV meg egyszerűen azt hazudja, hogy magyar volt az elkövető: "huszonhat éves magyar férfi".

Látjuk a Facebookját elemezve, hogy rengeteg Orsós, Kolompár nevű ismerőse van, illetve szinte mindegyik ismerőse cigány. Látjuk, a gyerekét, akin kapucnis pulóver van és Jägermeister üveget szorongat, vagy éppen apja stílusában pózol. Keressük az indokokat is, de nem találjuk, illetve nagyon is: a bűnözői cigány egy tipikus díszpéldányával állunk szembe. Szívesen írnám, hogy felakasztanám, lelőném, vagy, "megkínoznám" (ahogy fogalmazott adatlapján valaki), de nem is ez a kérdés, hanem az, hogy mivan a többi hasonló egyeddel? Hány ilyennek kell még történnie, hogy megregulázzuk a cigányságot, hogy rendet tegyünk a társadalomra veszélyes lumpen elemek között? Mikor lesz itt rend? Miért hagyjuk, hogy a TASZ, a balliberális szennymédia őket védje, mikor valaki munkára és rendes életre akarja őket nevelni? Miért kell újra és újra Szögi Lajosoknak, Marian Cozmák és Bándy Katalinoknak meghalniuk (sajnos a névsort lehet folytatni)?

Nincs más megoldás, mint a fegyverkezés, a társadalmi immunrendszer felállítása. Pécsen elfogyott az összes gáz-spray és gáz-riasztó fegyver. Ők érzik és tudják, de ez még kevés: mind mentálisan, mind fizikaiban keményebbnek kell lennünk. Különben egyesével fognak minket legyilkolni, asszonyainkat megerőszakolni és megfojtani, ha nem teszünk valamit.

Visszatérve a kiinduláshoz: miért probléma, hogy ezt üzenhette ki a gyilkos? Valószínűleg ő már tudja, hogy milyen bizonyítékok vannak ellene, és felfogta, hogy úgyis ülnie kell neki. Láthatta, hogy a tettestársai ellen nincs bizonyíték, vagy csak közvetett bizonyítékok van. Kiüzenhette, hogy egyedül viszi el a balhét, így hiába ijesztenek majd rá kihallgatás közben az ügy többi vádlottjára, ők tudni fogják, hogy csak hallgatniuk kell, mert a főkolompos biztos nem beszélt és elviszi a balhét. Bándy Katalin gyilkosai még köztünk járnak.

Fegyverbe magyar!

(Ostenburg - Szent Korona Rádió)

Korunk nagy hazugságai: A II. világháború fikciói

A II. világháború témaköre lerágott csontnak tűnik a történelmi érdeklődésű, de érdektelen emberek számára is. A többség csak a hollywoodi filmek által felvetett kérdésekkel találkozik, amely szinte kizárólag a 'gonosz nácik' zsidóság elleni atrocitásaira redukálja a háború történéseit.

A kölni dóm

Pedig a 2. világháborúval szemben nemigen szabadna érdektelenné válni, hiszen ez alakította ki a világ mai arculatát. A háború után kialakult hatalmi viszonyok és ideológia mai is erős hatást fejt ki a politikára, és nem utolsósorban érvényben van a háború utáni békerendszer is. Ez a nagy háború közvetlenül beleszólt a kisemberek egyéni sorsának alakulásába, családok létrejöttébe, illetve sajnos pusztulásába is – mindezt sokmilliós nagyságrendben. Hatása a nemzetek, de a családok szintjén is a mai napig erősen érezhető, sőt olykor meghatározó.

Ebben az írásban nehezen magyarázható tényeket és kérdéseket szeretnék felvetni, amelyek egy kicsit rávilágíthatnak arra, hogy bár a 2. nagy háború közvetlen történéseinek javát ismerjük,a látható-látványos politikai forgószínpad eseményeit több-ezerszeresen feldolgozták, mégis a háború történetének igazi összefüggéseiről, a tényleges stratégiai-hatalmi történésekről még csak manapság kezdenek halvány sejtések megfogalmazódni. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a 2. világháború történetét nem ismerjük, és nem is fogjuk megismerni addig, amíg a résztvevő felek az érzékenyebb dokumentumaikat nyilvánosságra nem hozzák, de főleg addig, amíg a liberális háttérhatalom nagy bankárdinasztiáinak iratszéfjei meg nem nyílnak a nyilvánosság számára.

Első fontos megállapításunk tehát: A II. Világháború teljes történetét leíró művek még nem készültek el. Bármilyen hihetetlen is ez egy olyan eseménylánccal kapcsolatban, melyről már könyvek százezreit írták meg.

A 2. világháború történeti feldolgozásának alapvetően négy verziója létezik:

1./ Egy nyugati liberális rózsaszín meseváltozat: ebben a mélyen demokratikus, talpig becsületes, gáláns lovag elviszi a szabadságot rossz útra tévelyedett európai testvéreinek. Közben melléküzemágban pedig elpusztítja az ok nélkül előbukkanó gonoszt, a világtörténelem eddigi legsötétebb erejét, melynek győzelme pokollá változtatná a földet. Mindezt pedig úgy tudja megtenni, hogy közben a keze is alig lesz piszkos. Tisztán jött, tisztán megy, alig vannak veszteségei. Gyönyörű történet. Ma is ez ihleti a nyugati irodalmat és Hollywoodot is. (Ugye, hogy még a Csillagok háborúja forgatókönyvének fő vonulatát is erre szabták?) Természetesen ahhoz, hogy egy ilyen szépséges változatot kapjunk, tények ezreit kell megváltoztatnunk, eltüntetnünk, kozmetikáznunk. Magyarán szólva a hazugságok tengerén billeg ez az egész. Bár mostanában már elég nagy repedések jelentek meg rajta, egyelőre még működik ez a dolog.

2./ Ugyan a Szovjetunió azóta már jobblétre szenderült, a főleg a szovjet diplomácia és hadtörténet által folyamatosan szült könyvekből összeállt egy kommunista változat, melynek leglényegesebb elemei változatlanul forgalomban vannak. Csak a sztálinista ideológiai túlzásokat faragták le belőlük. Történeti értéke még a liberális változatot is alulmúlja, mivel a tényeket még inkább meghamisítja, sőt teljesen összezavarja, és annyira bántóan erős benne az ideológiai szál, hogy nyugodtan kijelenthetjük, használható adatot alig-alig tartalmaz.

Fő műve: " A nagy honvédő háború története" című, egy hruscsovista kollektíva által összeállított iszonyat, mégis a legszebb ékkövei ennek, a szovjet hadvezérek memoárjai, (Zsukov, Konyev, Csujkov, Malinovszkij stb..) melyeknek különböző kiadásai még a szerzők halála után is jelentős változásokon estek át. A kommunista háborús filmek infantilizmusa (Ballada a katonáról, Leningrád ostroma stb..) pedig még a mostani 10 éveseket is sokkolná, ha megnéznék. (de ez szerencsére eszük ágában sincs).

Ez a verzió ideológiailag erősen bírálja ugyan a liberális változatot, de fő vonulataiban azért
illeszkedik hozzá. Ellentétben a liberális változattal, amely részigazságokra húz fel egy hamis
felépítményt, itt még részigazságokról sem lehet szó. Itt csak ideológiailag determinált kisebb,
vagy nagyobb, esetleg ordító hazugságok léteznek.

3./ A legyőzött országok önsanyargató, agymosott, mazochista háborús irodalma. Ez a leggyomorforgatóbb és legmocskosabb verzió. A vereséget szenvedett népekre kényszerített agymosó, önmegtagadó meakulpázás olyan eredményeket ért el, ami elgondolkodásra kell, hogy késztesse még az emberi psziché kutatóit is. A saját magukat mocskoló, apáikat, rokonaikat, nemzeti hőseiket megtagadó vazallus írásműveket egy önérzetes ember nehezen tudja végigolvasni. Ha mégis valami egyéb ok miatt végigerőltetjük magunkat egy ilyenen, akkor a Rajk-per juthat eszünkbe erről. A kommunista-globalista világlátás ad talán valami olyan pluszt, ami a lelket is ki tudja préselni a feláldozandó egyénből, vagy közösségből. A legyőzöttek verziója világnézettől függően szolgalelkűen és teljes alázatossággal illeszkedik a fentebb tárgyalt változatokhoz. Léteznek olyan szélsőséges művei, melyek már az elmebetegség jeleit mutatják. (Paulus és más tábornokok 'megtérése', magyar partizánok csudálatos kalandjai, egyes japán szerzők, akikbe a gonosz ki-be költözött stb...)

4./ Interneten, radikális weboldalakon, szamizdat csoportokban terjedő, részben a történelmi revizionizmus fő vonulatait követő, suttogó irodalom. Erősödőben van, de ahhoz még gyenge, hogy komoly tömeghatása legyen. Erős kételyeket fogalmaz meg a hivatalos történetírással szemben, jól rátapint a hazugságokra, de megfelelő mennyiségű és minőségű forrásanyag híján nehezen tud egy konzisztens saját változatot kidolgozni. Állításait a hivatalos történészek, és a politika, összeesküvés-elméleteknek minősíti.

Kezdjük talán azzal, hogy sokan az első világháború közvetlen folytatásaként értelmezik a másodikat. Ez tetszetős magyarázat, mivel jól illeszkedik a vesztesek megalázottságához és az első világháborút lezáró békerendszer igazságtalanságaihoz. Egy nagy hibája azonban van ennek a magyarázatnak. Nevezetesen az, hogy eltereli a figyelmet a közben felemelkedő nagy bankárdinasztiák egyre meghatározóbbá váló szerepéről, majd a háború kirobbantásában és irányításában betöltött szerepéről. A 2. nagy háború céljai sem ugyanazok már, mint az elsőé.

Az első háború javarészt még tényleg egy befolyási területeken és erőforrásokon történő marakodás, a második háború esetében viszont ehhez már hozzáadódik két kialakulóban levő világgazdasági szisztéma küzdelme, amely nem férhetett meg egy planétán békésen egymás mellett. Az egyik szisztéma az új bankároligarchia által erőltetett hitel és kamatos kamat-alapú liberalizált pénz és árumozgást kívánó új pénzkapitalizmus volt. Ennek, még az akkor általános nemesfém alapú pénzrendszerek is útjában voltak. Győzelme után ez a szisztéma továbbfejlődve, majd a világpénz státuszt is megszerezve a 80-as évekre egy teljesen liberalizált és monetarizált gazdasági rendszert tett uralkodóvá a nyugati féltekén. (Jelenleg éppen ez van összeomlóban, de ez már egy másik történet.)

A másik gazdálkodási szisztéma teljesen más elven működött. A hitleri Németország alakította ki alapelveit, és mivel életképesnek bizonyult, számos európai ország átvette és részben működtette. Ez nem a pénzen, hanem a termelésen alapult. A belföldi, vagy nemzetközi résztvevői tényleges teljesítményeket cseréltek el egymással, (nem értékpapírokat, hanem váltókat). A pénznek ebben a rendszerben csak elszámoló szerepe van. A cserék először bilaterális, később már multilaterális alapon történtek, az erre szakosodott bankokban történő kölcsönös jóváírásokkal. Tulajdonképpen egy sokoldalúan működő nemzetközi klíringrendszer körvonalai bontakoztak ki. Németország ezzel a rendszerrel olyan gyors fejlődést produkált, ami ma is zavarba ejti a korszakot tanulmányozókat.

Nem is illik erről beszélni liberális berkekben. Ha szóba kerül, azzal intézik el, hogy a fellendülés a fegyverkezésnek volt köszönhető, ami egy hatalmas hazugság. (Gondoljunk csak arra, mit tett a fegyverkezés a Rákosi korszak Magyarországával).

Németország 1933-tól hat év alatt a világgazdaság 40. hely körüli pozíciójából, és sok millió
munkanélkülivel nekivágva 1939-re a világgazdaság egyik éllovasa lett, az egy főre jutó mutatók többségében az Egyesült Államokat is megelőzve. Mindmáig az egyetlen kapitalista ország a történelemben, ahol teljesen megszűnt a munkanélküliség, még ún. szerkezeti munkanélküliség sem létezett. És mindezt teljes nyugati bojkott mellett! (Ismerjük ugye a hitleri autópályák még itt-ott létező zötyögős szakaszait, ahol az utat betonlapokból rakták össze, mivel az olajembargó miatt aszfaltot nem tudtak előállítani.)

A német fellendülés mértéke a mai korszak kínai adatait is messze felülmúlta! A fellendülés fontos tényezője volt egy kissé naiv, de őszinte lelkesedésen alapuló össztársadalmi összefogás. A korszak filmdokumentumait nézve ezt még a legelvakultabb ellenfelek sem tagadhatják le.

A mai kor még mindig nem engedi ezeknek a kérdéseknek a tárgyilagos elemzését. Amit a nemzetiszocialisták csináltak, az csak rossz és szégyenletes lehet, ez a mai kor üzenete.

Óriási tabu erről beszélni manapság, hiszen azonnal nácivá minősül az, aki megpróbálna őszintén beszélni az akkori tényleges német viszonyokról. Megkockáztatom, hogy a holokauszt után az egyik legérzékenyebb témáról van szó. És egyre inkább azzá válik, hiszen a végsőkig monetarizált kapitalizmus alternatívájaként egyre többeknek jut eszébe, hogy úgy is lehetne csinálni a dolgokat.

Ebben a rendszerben nem lehet végsőkig eladósodni, ennek megfelelően politikai és gazdasági nyomás alatt sem lehet tartani országokat. Nincs szerencsejáték-szerű értékpapír rendszer, és nincsenek pénzügyi derivátumok. Csak jól látható munka és teljesítmény, ami mellett egyáltalán nem tud létrejönni egyetlen háttérhatalmi szisztéma sem. A háttérhatalmi stratégia nem engedhetett kibontakozni egy ilyen szisztémát! A saját rendszere pusztult volna el tőle! (Ez megérne egy külön írást, de térjünk vissza eredeti vezérfonalunkhoz.)

A bankárdinasztiák felemelkedése és megerősödése 1913-tól datálható, amikor egy bankkonzorcium megszerzi az USA jegybanki jogkörét és létrejön a FED, a Szövetségi Tartalék Rendszer. (Az alapító történelmi családok nevei érdekesek, de nyilván semmi újdonságot nem jelentenek: Rotschild, Rockefeller, Morgan, Kuhn, Loeb, Warburg). A megszerzett kulcspozíció hamarosan országos, később nemzetközi politikai hatalomhoz juttatja őket, és a későbbiekben a köreikhez csatlakozókat. Az első világháborút még jobbára nyerészkedésre használták, bár jelentős szerepük volt Amerika hadba-lépésében, a háború után egy-két évtizeddel azonban már jelentős nemzetközi pozíciókat is kiépítettek. Ne feledjük azonban, hogy a dollár itt még nem világpénz, a nagy nemzetközi cégek még nem hódoltak be a bankárhatalomnak. Pozíciójuk erős és egyre erősödőben van, de még korántsem világhatalmi.

Hiba lenne azt feltételezni, hogy a bankárhatalom egy kész, kiválóan megalkotott tervvel vágott neki a II.világháborúnak, és az csaknem száz százalékban meg is valósult. Szó sincs erről. De léteznie kellett egy Háttérhatalmi Stratégiának, - az események erre utalnak - amely kisebb nagyobb buktatókkal haladt a célja felé, ami kétségtelenül a nemzetiszocializmus megsemmisítése és azon túl, világhatalmi pozíciók megszerzése volt.

Ezt a stratégiát dominánssá tudták tenni az amerikai politikában és egyeztették a későbbi szövetségeseikkel. Itt azonban már sűrű köd ereszkedik le a történeti látómezőre és hiteles források hiányában csak nagyon óvatos következtetéseket tehetünk. Az USA kezdettől fogva komoly anyagi segítséget adott Németország ellenfeleinek, elsősorban Angliának, és mindezt a semlegesség korszakában. Már ez elég sokat elmond, hiszen a végtelen óvatos diplomácián keresztülnyomni a hadiszállításokat egy hadban álló országnak, nos ehhez komoly belső nyomás kellett.

A Szovjetunióhoz való tényleges viszony is egy talány, az sokat mond, hogy a fejlett világból az USA töri meg a szovjet elszigeteltséget, és veszi fel a diplomáciai kapcsolatot a kommunista országgal. Azt azonban, hogy a kapcsolat mikor vált sokkal szorosabbá, és tette lehetővé a szinte korlátlan hadianyag-szállításokat a Szovjetuniónak, nem tudjuk megmondani. Azt is érdekes lenne tudni, hogy a szorosabb, titkos kapcsolatok vajon a Molotov-Ribbentrop paktum előtt köttettek, vagy utána. Amennyiben előtte, akkor egyértelműen Hitler tőrbecsalásáról és kijátszásáról van szó, ha később,
akkor viszont jó nagy külpolitikai kanyarokat írt le az USA, és azon belül a Háttérhatalmi Stratégia. Itt most kanyarodjunk kicsit el a bankárhatalomtól - amely mint látjuk igen erős, de nem döntő pozíciókat szerzett a világháború kezdetére - és vessünk néhány pillantást a háború más aspektusaira is.

Bár agyonrágott csont, azért néhány szót szóljunk a német-zsidó viszony megromlásának okairól is. A jelenkori liberális és vazallus történetírás sugallata szerint a német nép veleszületett irracionális gyűlölettel viseltetett a zsidók iránt és csak arra várt, hogy egy eljövendő vezérrel az élen megkezdhesse a leszámolást ezzel a kisebbséggel. Hatalmas félrevezetéssel állunk itt szemben!

A viszony megromlásának egyik oka az első világháborúban gyökerezik. Arról van szó, hogy a háború az Antant számára válságossá vált szakaszában a német cionista körök felkeresték angol kollégáikat azzal, hogy segítenek beléptetni az USA-t a háborúba Németország ellen, amennyiben a háború után azok hozzásegítik a zsidóságot Palesztina megszerzéséhez. Ezt a mai történetírás a 'Dolchstoss' (tőrdöfés) legendának minősíti, amit a nemzetiszocialisták találtak ki. Egy baj van ezzel: az, hogy annak idején az újságok ezt teljesen nyíltan megírták, és cionista politikusok névvel, fényképpel ezt fel is vállalták a sajtóban. A párizsi béketárgyalásokon meg is jelent a Zsidó Világkongresszus több mint száz képviselője Benjamin Baruch vezetésével és nyíltan követelni kezdte - a Balfour nyilatkozat alapján - jussát, Palesztínát.

Ez komoly meggondolatlanság volt részükről, igyekeznek is visszamenőleg eltüntetni a nyomait, amit csak lehet: fényképek retusálása a történelemkönyvekben, újságok eltűntetése, de ebben csak részleges sikereket lehet elérni, mindig marad valami, vagy valaki, aki/ami ismeri a tényeket.

Az ellentétek megjelenésének másik fő oka már az első háború után, a húszas évek derekára tehető. Ekkor a jóvátételek alatt megroppant és hiperinflációt átélő németek érdekes látogatókat kapnak főleg a tengerentúlról. Jórészt zsidó származású befektetők és spekulánsok népes csapata érkezik az országba és a dollárjaikért óriási felvásárlásokba kezdenek a teljesen padlóra került német piacon. Ezek voltak az úgynevezett "pár dolláros hajók", ami arra célzott, hogy Németországban pár dollárért szinte mindent meg lehetett szerezni. Óriási ingatlan-portfóliók kerültek a kezükbe, a nagyobb német városokat szinte szórakoztató központokká változtatták. Megjelentek az Európában még sosem látott kabarék, sztriptíz- és buzibárok, ennek a kornak a találmánya a buzifelvonulás is.

A teljesen elszegényedett német családok tömegei lökték a prostitúció karjaiba leányaikat.Nem tudni, mennyire reális adat, de számos, a kort vizsgáló írás a fiatal német nők egyötödére, egyhatodára teszi a prostitúció mértékét. (Szegény német nők! A háború végén majd a szovjet katonák kezdenek el 'udvarolni' nekik 'igen hevesen'. Ez a női generáció emberfeletti áldozatokat vállalt a túlélésért, de még megértést sem kapott soha.) Még a kábítószer is megjelent a német hétköznapokban. El lehet képzelni, hogy milyen indulatokat váltott ki mindez, egy addig puritán, evangélikus többségű társadalomban! Hát ennyit az ok nélküli ellentétekről!

A nemzetiszocialisták és a kereszténység rossz viszonya a következő hatalmas hazugság, amit a jelenkor történészei mindenképpen tudatosítani szeretnének a közvéleményben. Ez egyáltalán nem igaz. A nacionalista mozgalmakhoz történelmileg hozzátartozik az egyházi szál, még az ultra-nacionalistákhoz is. Senki nem gondolhatja komolyan egy egyházi-szocialista-liberális ideológiai vonal létezését nacionalista-ellenes éllel.

Senki nem állítja, hogy ez a viszony mindig felhőtlen volt, de az ezzel kapcsolatosan leírt
konfliktusok jórészt légből kapottak. A nemzetiszocialista táborokba például kizárólag keresztény papok járhattak be, és nyilván az ő beszámolóik nyilvánosságra kerülése a liberális háttérhatalom egyik fő félelme. A papi szájhagyomány szerint léteznek ilyen beszámolók, és nyilvánosságra kerülésük hatalmas ribilliót váltana ki ideológiai frontokon.

Az, hogy a nemzetiszocialista nómenklatúra egy jelentős része a háború után Dél-Amerikába tudott jutni, jórészt vatikáni kapcsolatok és szervezés eredménye. Ezt majdnem mindenki tudja, de hivatalosan sosem ismerték el. A háború után a pápák évtizedekig nem voltak hajlandók a holokauszt eseményeivel foglalkozni, arról nyilatkozni. Csak mostanában tört meg a jég ebből a szempontból is. Gondolhatjuk, milyen nyomás hatására.

De folytassuk tovább a világháború előzményeinél és kezdeténél. A hivatalos mese szerint az agresszív nácik rárontottak a háborúra fel sem készült, államiságát csak húsz éve visszanyert békeszerető Lengyelországra, és a meglepetés erejét is felhasználva néhány hét alatt tökéletesen lerohanták. Újabb csudálatosan méretes hazugsághoz érkeztünk: bármennyire is szimpatikusak számunkra a lengyelek, azt le kell szögeznünk, hogy ezekben a dolgokban ők korántsem voltak ártatlan báránykák. Idézzük csak fel az akkori velük kapcsolatos kronológiát:

- 1938 őszén a lengyelek felszólítják Csehszlovákiát, hogy adja át nekik, Szlovákia északi lengyelek-lakta körzeteit. A szétesés szélén álló Csehszlovákia fogcsikorgatva enged a kérésnek.

- 1939 márciusában az összes későbbi hadviselő fél közül elsőnek Lengyelország teljes mozgósítást hajt végre. Később a katonák egy részét leszerelik, majd nyár végén újra behívják. Hatalmas ferdítés az, miszerint a lengyelek a konfliktus kitörésekor mozgósítottak.

- A Németországgal szembeni diplomáciai konfliktusok egyre erőteljesebbé válnak, a lengyelekhez került német területeken egyre gyakoribbak a németellenes atrocitások, amelyek végül a hírhedt brombergi mészárlásba torkollnak. A lengyelek elleni későbbi atrocitásoknak jórészt ez a hivatkozási alapja.

- És végül egy megdöbbentő sajtócikk: 1939 augusztus 6.-án Rydz-Smigly a lengyel vezérkar főnöke a brit Daily Mail-nek nyilatkozik: "Lengyelország háborút akar Németországgal, és Németország akkor sem tudja azt elkerülni, ha akarja". Hasonló nyilatkozatokat tett más brit lapoknak a külügyminiszter Josef Beck is. Hogyan lehetséges ez? Elment ezeknek minden józan eszük? Nem, csak nekünk kell a mostani ismereteinket egy kicsit elfelejteni és visszaidézni azokat az időket. A lengyel hadsereg korántsem volt olyan gyenge. Másfél milliós létszám, 1200 harckocsi, 1500 repülőgép.

De az önbizalom nagy részét nem ez adta. Hanem Anglia és Franciaország korlátlan ígérete, amely ezen országok azonnali hadbalépését ígérte bármilyen Lengyelországot érintő konfliktus esetén. Függetlenül attól, hogy a lengyelek agresszorok, vagy védekeznek, hogy igazságos, vagy igazságtalan konfliktusba keverednek. Nagyon ritka az ilyen széles spektrumú katonai szerződés, és a lengyelek korlátlanul megbíztak benne. És valószínűleg be lettek ígérve a lengyeleknek újabb német területek is. Más nemigen magyarázhatja ezt a harciasságot. Ezt az egyetlen ígéretet be is tartották a háború után. Biztosak lehetünk benne, hogy az angol-francia közbelépés elmaradása olyan pszichikai sokkot okozott Lengyelországban, ami jelentősen rontotta a lengyel ellenállás hatékonyságát.

És végül egy újabb érdekes momentum a német-lengyel konfliktus történetéhez: a hadműveletek elindulása utáni harmadik napon Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak. Két hét múlva a Szovjetunió is elindította csapatait keletről a lengyel területek annektálására. A katonai szerződés úgy szólt, hogy bárkivel keveredik is Lengyelország konfliktusba, annak automatikusan kijár az angol-francia hadüzenet. Az angolok és a franciák azonban nem üzentek hadat a Szovjetuniónak!

Itt már újra kezdhetünk gyanakodni a Háttérhatalmi Stratégiára! Magától adódik a feltételezés, hogy itt már léteznie kellett egy magasabb rendű megegyezésnek, amely felülírta az esedékes angol-francia hadüzenetet! Lengyelországot egyébként a háború végi tárgyalások során is cserbenhagyták. Nem akadályozták meg a teljes bolsevizálását, és a Sztálin által bekebelezett területeit sem kapta vissza soha. Lengyelország azóta bizony jól látható gyanakvással kezel minden nyugati ígéretet!

Igaz-e a legenda, miszerint a német hadsereg volt minőségileg a legjobb, a német hadosztályok ereje általában több ellenséges hadosztállyal is felért? A Waffen SS és az elit Wehrmact hadosztályokra ez mindenképpen igaz, de a normál Wehrmacht hadosztályok is jóval erősebbek voltak a szövetségesek átlagánál. Ennek okát természetesen nem faji, vagy egyéb misztikus felsőbbrendűségi tényezőkben kell keresni, hanem az igen hatékony militáns német nevelésben. A német ifjúsági szervezetekben már gyermekkortól megindult egy magas színvonalú poroszos katonai kiképzés, ami átfogta az egész társadalmat.

A sok évig tartó magas szintű katonai kiképzés nyilván rendkívül megemeli egy ilyen hadsereg katonai hozzáértését, színvonalát. Ezek a katonák szinte behozhatatlan előnyben voltak a 3 hónapos gyors-kiképzést kapott amerikai, angol, vagy a sokszor írástudatlan, vezényszavakat sem ismerő bolsevik harcosokkal szemben. Ezt tovább fokozta az, hogy a német hadsereg ismerte fel először a pszichikai felkészítés jelentőségét. Egy sor, a bajtársiasságot és a morált erősítő intézkedést vezettek be, melynek be nem tartását halálbüntetéssel szankcionálták.

A német ellenállás szívóssága sok helyen megdöbbentette a szövetségeseket. Az itáliai harcok során például gyakorlatilag csak néhány ejtőernyős elit egység a pár hozzá tartozó kiszolgáló alakulattal másfél évig tartó csigalassú araszolásra késztette a hússzor akkora méretű és ötvenszer annyi hadianyaggal rendelkező egyesített ármádiát. A normandiai partraszállás utáni hónapok sem voltak olyan dicsőségesek, mint amilyennek a szövetségesek beállítják.

Jókora elhallgatott momentuma az itteni előrenyomulásnak, hogy az amerikai hadvezetés megelégelve az ember-ember elleni harcokban elszenvedett hatalmas veszteségeket, taktikát változtatott és onnantól többszörös szőnyegbombázással támadta az előtte fekvő ellenséges területeket. Gyakorlatilag mindent elpusztítottak, ami az útjukba került, és csak utána indultak meg a harcoló egységek. Óriási számú francia civil pusztult el ettől a taktikától. De Gaulle tábornok barbároknak nevezte az amerikaiakat, és állítólag több ízben is puszta kézzel nekiesett amerikai kollégáinak. Az azóta is tartó francia-amerikai ellentéteknek a gyökerét valahol itt kell keresnünk. Jó néhány nyugat-franciaországi település határában ma is kint van a felirat, miszerint ide amerikai be ne tegye a lábát!

Ugyancsak egyre erősebb repedésnek látszik a liberális történetek rózsaszín falán, hogy mind nehezebb elrejteni a légi banditizmus történéseit és következményeit. Állandóan erősödő érdeklődés kíséri a szörnyű tűzviharokat átélt német városok (Drezda, Hamburg, Schweinfurt, Köln stb..) értelmetlen elpusztításának történetét. Ugyancsak egyre kevésbé tudja elfogadni a világ közvéleménye az atombombák bevetésével kapcsolatos indoklást. Mind többen érzik, hogy erre semmi szükség nem volt!

Mi volt hát az igazi oka a végső német vereségnek?

A német politika rövidlátása, és a megfelelő szövetségesek hiánya. Az, hogy a Háttérhatalmi Stratégia egy olyan politikai és gazdasági elszigeteltségbe tudta bezárni a német befolyási övezetet, amiből az óriási túlerő miatt katonai eszközökkel szabadulni nem lehetett. A német hadsereg hatalmas teljesítményekre volt képes, de a lehetetlent nem teljesíthette. 44 ország egyesített katonai erejét nem győzhette le, hiszen ezek között voltak a világ leghatalmasabb nemzetei is. Előttünk lehet egy kép, egy filmrészlet, amelyen a Reichstagban Göring olvassa fel a Németországnak újonnan hadat üzent országok névsorát. Éppen Hondurast és Costa Ricát olvassa, majd mindkettő után durván felröhög. A náci képviselők vele hahotáztak. Ez a jelenet is jól kifejezi az ostoba önteltséget és a mélyebb összefüggések meg nem értését.

Természetesen nem Costa Ricán kellett volna aggódniuk, hanem elgondolkozhattak volna azokon az összefüggéseken, amelyek még ezeket az országokat is rávették a hadüzenetre. A német diplomácia katasztrofális csődje volt ez! Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Háttérhatalmi Stratégia csapdájába a németek gyanútlanul belesétáltak. Egy Bismarck színvonalú diplomácia sohasem kezdett volna háborút ilyen gyenge pozicióból!

Térjünk át a Szovjetunióval kapcsolatos háborús kérdésekre és hazugságokra, amelyekből aztán van bőségesen. Kezdjük mindjárt a szovjet veszteségek kérdésével. 1946-ban Sztálin megbízza az ismert leningrádi közgazdászt Voznyeszenszkijt, hogy mérje fel a szovjet háborús veszteségeket. Az ő vizsgálatai 6 millió halottat (katona+civil) tártak fel és a népgazdaság 20 %-ának elpusztulását jelzik. Voznyeszenszkij hamarosan eltűnik a Ljubjanka húsdarálójában (nem emiatt) és Sztálin érzi, hogy ezek a számok valahogy túl szerények. Ő is nekilát kalkulálni, aminek eredménye a 20 milliós ember, és 40%-os gazdasági pusztulás. Ezek a számok tartják magukat a 90-es évek elejéig.

Ekkor már a jelcini érában felállítanak egy Állami Bizottságot a kérdés sokoldalú vizsgálatára. Vezetésével a háborús veteránt és történészt Dmitrij Volkogonovot bízzák meg. Ez a bizottság már valóban nagy erőkkel vizsgálja a kérdést és igen szerteágazó, részletekbe menő kutatás után először 27, később 29 millió főben adja meg a veszteségeket, melyből a katonai veszteség 20 millió. Ezt már sokallni és szégyellni kezdi az Orosz Föderáció vezetése, és leállítják a bizottságot. Volkogonov egy későbbi interjújában azt valószínűsíti, hogy a végleges adatok nagyjából 33 millió halott körül állapodtak volna meg, melyből 22-23 millió katona.

Érdekességként elmondta, hogy azt találták, miszerint az 1917 és 1924 között született férfi korosztályok mindössze 3%-a maradt életben a háborúban! Döbbenetes számok ezek! Egy olyan mészárszék-társadalmi rendszer számai, ahol az emberélet egy fikarcnyit sem ért. Ahol a társadalmi vezető réteg a széttaposott marhalepényt is nagyobb becsben tartotta alattvalói sorsánál. A gazdasági pusztulásnak volt egy érdekes utózöngéje a nürnbergi perben. Az egyik tárgyalási napon Rugyenko a szovjet főügyész elkezdte sorolni, hogy a nácik mi minden pusztítást követtek el, és hogy tízezrével hurcolták el a szovjet nemzeti vagyon elemeit. Ekkor Göring egy rövid kérdés erejéig szót kért, majd ezt kérdezte: "És ugyan mit vittünk mi el onnan?" A főügyész látható zavarba jött, a nemzetközi sajtó pedig elkezdett hangosan hahotázni. Óriási telitalálat volt. Nem lehetett rá mit mondani. Aki ismerte a szovjet állam koldus-szegénységét, és hallott a felperzselt föld taktikáról, az tudta, hogy néhány üszkös kapanyélen kívül más nemigen kerülhetett a németek kezére.

Egy dolgot rögtön le kell szögezni a szovjet események kapcsán. A liberális és kommunista beállítás az, hogy a Szovjetunió az őt ért meglepetésszerű támadás után, az első bénító csapásokat kiheverve összeszedte magát, és a földről feltápászkodva, eszközeit keletre telepítve kolosszális erőfeszítésekkel rendbe szedte haditermelését és hadseregét, majd hatalmas emberfölényét kihasználva gigantikus ellentámadásba lendült és letarolta ellenfelét. Nos, ez egy gigantikus hazugság!

Aki egy kicsit is ismeri a háború előtti időszak gazdasági erőviszonyait, az tudja, hogy a Szovjetunió minden iparosítás és emberáldozat ellenére a Nyugathoz képest egy rendkívül elmaradott állam volt. Néhány ásványi és alapanyag termelésében ugyan ott volt a világ élvonalában, de feldolgozóipara, gép és fegyvergyártása a kőkorszakot idézte. Öntöttvas és hullámpapír kombinációjából álló traktoraik, fakerekű tehergépkocsijaik jól szemléltetik a technológia ottani színvonalát. A hadsereg ugyan rendelkezett több tízezer ócskavasszerű T 26-os harckocsival, a légierő pedig számos Rata és egyéb kőkorszaki vadászgéppel (melyekkel nem lehetett 3000 m fölé emelkedni), de ezeket a német hadigépezet roncshalommá lőtte már a háború első hónapjában.

A szovjet hadigépezet és hadigazdaság még sértetlen állapotában sem volt ellenfele a németnek. A német hadigazdaságot pedig jócskán megerősítette az elfoglalt európai területek kapacitása, amelyek még jelentősebb fölényt biztosítottak a Szovjetunióval szemben.

Ráadásul a hadműveletek első hónapjai során a németek elfoglalták a Szovjetunió európai területeinek 40 %-át. Ahol szinte minden lényeges volt. És ezek után - a mese szerint - a szovjetek keletre menekítették 1500 hadiüzemüket (a 4100-ból), amiket az Ural környékén újraindítottak (a leírások szerint a szabad ég alatt, mert épületeket nem tudtak emelni) és ezek termelését felfuttatva később mindinkább a fasiszta hadigépezet fölé nőttek.

Az 1941 június 22.-i német támadás hatalmas szovjet katonai katasztrófák sorozatát indítja el. A szovjet összeomlás dimenziói apokaliptikusak. A későbbi sztálingrádi katlan méreteit 5-6 szorosan meghaladó óriási bekerítések jönnek létre, melyeknek veszteségadatait ma sem ismerjük pontosan. A szovjetek tendenciózusan és jelentősen kisebbítették a számokat, de az valószínű, hogy csak a Vjazma-Brjanszki hatalmas ikerkatlanban legalább 2,5-3 millió ember került bekerítésbe. Szinte az egész szovjet Nyugati Frontot bekerítették itt, és csak nagyon kevesen tudtak kitörni ebből. Ugyancsak hatalmas katlanok jönnek létre Minszknél, Kijevnél, Orelnél.

A szovjet gazdaság az elszenvedett területi, nyersanyag és emberveszteségek következtében gyakorlatilag összeomlott. Óriási hadianyag és élelmiszerhiány lép fel, melyet csak egy ilyen szegénységben élő aszkéta nép élhetett túl hónapokig. Anglia megpróbál hadianyagot eljuttatni hajókkal az északi vizeken keresztül, de a szállítmányok 50-60%-a odaveszik, így egy idő után felhagynak a próbálkozásokkal. És ekkor furcsa dolog történik: 1941 augusztus második felében a zajló katasztrófa kellős közepén a szovjetek kivesznek a frontból 3 összfegyvernemi hadsereget és elindulnak vele, hogy segítsenek az angoloknak elfoglalni Iránt. Akkor, amikor Kijev körül már majdnem bezárult a gyűrű. Amikor a moszkvai irányban a németek Jelnyánál állnak, 260 km-re Moszkvától. Nagyon fontos dolognak kell ennek lennie, hogy ezt megtegyék. Az is. A szövetségesek kitalálták, hogy a Perzsa-öblön és Iránon keresztül fogják ellátni, és életben tartani a szovjet frontot. És hamarosan elkezd özönleni a hadianyag ezen az úton keresztül. (Hogy Irán szuverenitását durván és ok nélkül letiporták közben? Ugyan már, ne kukacoskodjunk!)

Hogy mi és mennyi háborús anyag mozgott itt, nos ez a mai napig nem világos. Mindenesetre biztos, hogy nagyságrendekkel több, mint a híres Landlease kölcsönbérleti egyezmény keretében szállított mennyiségek. Szinte biztos, hogy a Háttérhatalmi Stratégia nyitott ekkor a szovjetek számára egy korlátlan számlát, amivel teljes egészében fedezhették háborús szükségleteiket. Szinte biztos, hogy csak ennek köszönheti a szovjet rendszer a fennmaradését, nem a saját, Ural-beli kohóinak és egyéb agyrémeinek.

Nagyon sokan leírják, hogy a Vörös Hadseregben szinte minden amerikai volt: a ruházat, konzervek és egyéb élelmiszerek továbbá a hadianyagok is. Akkor sem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy még a T34-es harckocsik nagy része is Amerikában készült. A Szovjetunió sem a háború előtt, sem a háború után, sem békeidőben nem tudta ellátni magát, nemhogy egy óriási anyagigényes háborúban egy hatalmas 20 milliós hadsereg minden igényét kielégíteni.

Vége az első háborús évnek, a németeket az orosz tél és az erősödő szovjet ellenállás megállítja Moszkvánál. És ekkor megint furcsa dolog történik. A második háborús évben nem folytatják a fő hadászati irányban Moszkva felé elkezdett támadásukat, hanem elindulnak dél felé. Mit akarnak vajon ott? A liberál-kommunista mesék szerint presztízs okokból el akarják foglalni Sztálin városát. és rá akarják tenni a kezüket a kaukázusi olajra. Újabb irdatlan hazugsághoz érkeztünk. A németek nem olyan ostobák, hogy ilyen felesleges dolgokkal vesződjenek. A kaukázusi olajra ugyan szükségük lenne, de tisztában vannak vele, hogy ilyen irdatlan távolságból, ilyen primitív közlekedési viszonyok között esélyük sincs az elszállítására. Sztálin ócska, szürke falanszter-városa pedig nem érdekli őket.

Pontosan tisztában vannak vele, hogy a szovjet hadigépezetet ellátó amerikai segélyútvonal délről vezet az ország belsejébe. Ezt akarják valahogy megsemmisíteni. A hadművelet kudarcot vall, a sok ezer kilométer hosszú sztyeppei és sivatagi úton a német hadsereg utánpótlása felmorzsolódik. A járművek itt már nem tudnak közlekedni, és egy idő után a lóval, szamárral történő utánpótlás is lehetetlenné válik. A perzsa utánpótlási vonalat sohasem sikerül elvágni, és fontos része lesz a német vereségben.

Ezek után a mese szerint Sztálingrádnál megsemmisül Paulus hatodik hadserege, amelyik állítólag presztízs okokból nem akart visszavonulni, és Hitler teljesen feleslegesen feláldozza ezt az elit-hadsereget. És ez a háború fordulópontjává válik. No itt aztán tobzódik a hazugság. A liberális mesék is eléggé naivak, de ezek a bolsevik állítások nagyon primitívre sikeredtek. Elég egyetlen pillantást vetni a térképre, hogy lássuk, a 6. hadsereg a Kaukázus felé indult 'A' hadseregcsoport hátát védi. Ha visszavonul, akkor az egész másfél milliós csoportosítást hátba támadják, és megsemmisítik. Ezért tart ki a 24. órán túl is a 6. hadsereg.

És el is éri célját, mivel megsemmisülése pillanataiban a kaukázusi csoportosítás utolsó katonái is visszajutnak a Rosztovnál kialakult szűk résen. A rés bezáródott, a 6. hadsereg bevégezte feladatát. 300 ezer emberélet által megmentett másfél milliót. Ez volt az értelme ennek a hatalmas áldozatnak!

És nem volt ez semmiféle fordulópont, mert bár érzékeny veszteség volt a németeknek egy ilyen megerősített hadsereg pusztulása, de az összesen 52 német hadseregből ez csak egy volt. Emlékszünk rá, a szovjetek több, hatszor-tízszer ekkora méretű katasztrófát is túléltek. Abból is látszik ez, hogy 1943 tavaszán a németek rendbe szedve déli frontjukat hatalmas ellentámadást kezdtek Harkovnál, mellyel visszafoglalták az elveszett területek jelentős részét, és délről is kialakult a kurszki ív, ahol aztán júliusban német stratégiai kezdeményezésre megkezdődik a világháború egyik legnagyobb ütközete, a kurszki csata.

A szovjet-német háború egyik agyonhallgatott epizódja is a Sztálingrád körüli időkhöz kapcsolódik. 1942 november 18-án megindul a Sztálingrád környéki ellentámadás, mely néhány nap múlva a katlan bezárulásához, azután pedig a 6. hadsereg megsemmisüléséhez vezet. 13 szovjet hadsereg vesz részt ebben az ütközetben. Eközben 1100-1200 kilométerre Sztálingrádtól északra, a Rzsev-i körzetben ugyancsak óriási szovjet ellentámadás készülődik. 28 szovjet hadsereg összpontosítása történt meg ebben a körzetben. Több, mint kétszerese a Sztálingrádnál felvonult egységeknek. A csapatok parancsnoka Zsukov, a legfelsőbb főparancsnok helyettese.

A terep rendkívül alkalmatlan a támadásra, a németek felé folyamatosan emelkedik és ráadásul több helyen éles szögben hornyolt. A támadás ennek ellenére december elején elindul és kisebb szünetekkel egészen március elejéig tart. Az emelkedők tetejéről a német védelem kényelmesen elsöprő tűz alatt tudja tartani a felfelé rohamozókat. És képzeljük el ezt a szüntelenül megújuló vérfürdőt 230 km hosszúságban. És a szovjet nem változtat a taktikán, hónapokig küldik kímélet nélkül csapataikat ebbe a húsdarálóba. A becslések szerint jóval kétmillión felül van a szovjet halottak száma ebben a körzetben. A Rzsev-szicsevkai ütközet a 2. világháború egyik legnagyobb vérfürdője. A sztálingrádi csatával egy időben zajlott, de mivel megsemmisítő vereség lett az eredménye, a szovjetek egyszerűen agyonhallgatták. A Vojenno Isztoricseszkij Zsurnal közölt néhány éve egy cikksorozatot néhány túlélővel.

A történelemkönyvek egyáltalán nem tárgyalják ezt a grandiózus ütközetet! Nem is illik a képbe, hiszen állítólag Sztálingrádnál megfordult a háború menete.... A német erők megroppanása igazából már Kurszk után, 1943 őszén történt. A hitleri hadsereg valójában ekkor kezdi meg igazi vesszőfutását, amely a teljes megsemmisülés felé vezet.

Érdekesnek tűnő adatok merültek fel a németek veszteségeivel kapcsolatban is. 1944 végéig a katonai veszteségük "csak" 3,8 millió, ami 1945 májusára 5,5 millió fölé ugrik. Ebben a szakaszban, az összeomlás időszakában pedig már igazi nagy ütközetek nincsenek, csak tömeges fogságba esések. Vagy talán valahol tömegesen irtani kezdték a német katonákat? De ez egyelőre még a gyanúnál is halványabb gondolat.

Még egy adalék a szovjet-amerikai viszony történetéhez: A háború befejezését követően az amerikaiak 1945 nyarán minden szállítást leállítanak. A szovjetek erősen zokon veszik ezt, úgy gondolják, hogy áldozataikért ez továbbra is jár nekik. Ez az egyik fő oka a háború utáni kapcsolatok gyors megromlásának.

Miért esik olyan kevés szó a Szovjetuniónak nyújtott segítség mértékéről és később a szovjettel szembeni engedékeny politikáról? Mert ez a szovjet oldalon csökkentené a katonai dicsőség nagyságát, rombolná a nemzeti közérzetet, amerikai oldalon pedig rávilágítana a meglehetősen aljas Háttér-stratégiára: mással hozatni meg a hatalmas véráldozatot az anyagi segítségnyújtás ellenében. Egy olyan tompa-agyú kolosszussal, amely habozás nélkül salakká égeti a háború kohójában állampolgárainak tízmillióit. Ez a tisztességtelen megegyezés mintapéldája! Reméljük, egyszer nyilvánosságra kerülnek a részletek!

Szovjet részen nem a hazát árulták el, hanem a haza árulta el fiainak hatalmas tömegeit. A szovjet katonánál szánalomra méltóbb, magányosabb, halálra ítéltebb ember aligha élt a földön. Nevetséges, széteső, zörgő fegyverekkel zavarják be az ütközetekbe. Ha visszavonulna, akkor az NKVD záró-osztagai tüzelnek rá. Ha fogságba esne, akkor a családját internálják, ha dezertál, akkor a SZMERS egységei vadásszák le. Egy dolgot tehet: megy előre és meghal. És meg is teszi tízmillió-szám.

A legfőbb ’gonosz’ elpusztítása után a Háttérhatalom Stratégiájának már szinte semmi sem állhat az útjába. Egyenes út vezet a teljes győzelméig, melynek következményeit ma is érezzük a bőrünkön. De ki volt itt a főgonosz?!

(K. Márk - Szent Korona Rádió)