Mennyibe kerül Magyarországnak az EU tagság?

Dr. Drábik János: Világdemokratúra
9. fejezet

Adósságcsapdában Magyarország

Mennyibe kerül Magyarországnak az EU tagság?

Független gazdasági elemzők (pl. Varga István, Bogár László, Lóránt Károly, Z. Kárpát Dániel, Zágrábi László, Tellér Gyula, és mások) az igazságot keresve kísérletet tettek annak számszerűsítésére, hogy Magyarország mennyit fizet az Európai Uniónak, és ténylegesen mennyit kap onnan? A budapesti kormány 1994-ben kötött megállapodást az EU-val, amely az 1994. évi I. törvény formájában került be a magyar törvények közé. Ennek értelmében Magyarország a fejlődő országokhoz hasonló elbírálásban részesült, azaz ipari termékeinek jelentős része vámmentesen juthatott az EU piacaira. Ugyanakkor az EU-ból hazánkba importált ipari termékek vámkötelesek voltak. Ezt követően azonban olyan ütemű és mértékű vámleépítést kényszerített Magyarországra az EU, hogy következményeként a normális - évi két milliárd dollár - cserearány-veszteségen felül további irreális cserearány-veszteséget kellett a magyar államnak és gazdaságnak elszenvednie. Az EU-ból érkező import mennyisége 1994-től 2003-ig a 2,7-szeresére nőtt. Ennek ellenére a vámbevételek bruttó összege az egytizedére csökkent.

A vámleépítés következtében a magyar gazdaságot óriási veszteség érte, mivel a vámbevételek összege rohamosan csökkent. 2003-ra már 1364 milliárd forint összegű kiesés jelentkezett. Ennek következtében nőtt a magyar adófizetők terhe, másrészt kevesebb pénz jutott az egészségügyre, a nyugdíjra, valamint az infrastruktúra fejlesztésére.

Magyarország érthetetlen módon engedett az EU követelésének és hozzájárult az útadó formájában bevezetett úthasználati díj elengedéséhez. Az EU előírta, hogy a Magyarországon áthaladó kamionok után 3 Ft / tonnakilométer díjat kell fizetni. Ezt a díjat a forint és az (akkor még EU elszámolási egységet képező) ECU árfolyamváltozásával arányosan emelik. Az EU illetékesei elérték, hogy a Magyarország által nyújtott útszolgáltatásért ténylegesen ne fizessenek. Az úthasználati díj egyoldalú elengedése miatt Magyarország cserearány vesztesége tovább nőtt. Ez nemcsak környezeti károkat okozott, de a több baleset miatt bekövetkezett emberi áldozatok száma is nagymértékben növekedett. A közúti áruszállítás ugyanis harmincháromszor balesetveszélyesebb, mint a vasúti.

Az EU Fehér Könyve szerint az Európai Unióban 2000-ben több mint 40 000 ember halt meg, és 1,7 millió sérült meg közúti balesetekben. A közúti balesetek közvetlenül mérhető költsége 45 milliárd euró. A közvetett költségek ennél három-négyszer magasabbak. Az éves költség 160 milliárd euróra tehető, ami az EU bruttó nemzeti össztermékének 2%-a. Az EU-n belül a mobilitás, így az áruk szabad áramlása fontosságban megelőzi az emberi élet és a környezet védelmét.

Az úthasználati díj kieséséből származó magyar veszteség 1992 és 2003 között 3,5 milliárd eurót tett ki. Más szóval ekkora összeggel támogatta Magyarország az EU-nak azt a prioritását, hogy az áruk teljesen szabadon mozoghassanak. Ez egyben azt is jelenti, hogy Magyarországnak elő kellett segítenie a súlyos károkat okozó egyenlőtlen cserét. A közúti áruszállítás támogatásával egyidejűleg jelentős pénzeszközöket - összesen 1340 milliárd forintot - vontak el a vasúttól. Ezzel megsokszorozták a vasút hátrányos helyzetét, noha a vasúti szállítás sokkal jobban kíméli a környezetet. A MÁV-nak még a legalapvetőbb fenntartási eszközei sem voltak biztosítva. 2003-ra is csak hitelből tudta működési költségeit biztosítani.

A délszláv háború miatt vállalt embargó is súlyos károkat okozott a vasúti szállításnak. A külföldi kamionok szinte ingyen használhatták, és ma is aránytalanul olcsón használhatják a magyar közutakat. Már olvashattunk híreket arról, hogy a tönkretett vasutat potom pénzért privatizálni akarják, ami alatt természetesen a külföldieknek való áron aluli kiárusítás értendő. Az EU vasútpolitikájának része a vasúttársaságok "államtalanítása", azaz privatizálása.

A délszláv háború és az embargó betartása miatt Magyarországot hárommilliárd dollár kár érte. Ez az összeg kamatokkal növelve meghaladja a hárommilliárd eurót. Üres ígéret maradt, hogy Magyarországot az elszenvedett embargós károkért majd kárpótolják.

Összegezve az 1994 és 2003 közötti időszak adatait, az egyoldalú vámleépítés következtében Magyarország 29 milliárd euró vámbevételtől esett el, továbbá 3,5 milliárd eurónak megfelelő összegű úthasználati díjat engedett el. Ebből a 32,5 milliárd eurót kitevő összegből le kell vonni azt, amit a PHARE, az ISPA és más EU-s támogatások keretében Magyarország kapott. Az összes ilyen címen befolyt összeg 1,4 milliárd euró. Ráadásul ennek az összegnek is a jelentős részét EU-beli vállalatok és szakértők kapták.

Az "EU csatlakozás 2004" külügyminisztériumi kiadvány kiinduló adatait használta Zágrábi László az EU csatlakozás költségeit elemző, 2003-ban megjelent tanulmányában. A hivatkozott KÜM dokumentum szerint a várható támogatások bruttó összege az EU költségvetésében 2004 és 2006 között 5,1 milliárd eurót tesz ki. A tényleges kifizetési előirányzat azonban csak 3,65 milliárd eurót tartalmaz. Ez is a várható kifizetés felső határát jelöli. A legilletékesebb szakértő, Balázs Péter - egyetemi tanár, korábban EU biztos, ma EU főtisztviselő - közölte, hogy 2004 és 2006 között ötmilliárd euró a Magyarország számára leköthető pénz, amelyből az Unió eddigi bővítési tapasztalatai szerint három milliárd eurót használ fel az ország (FigyelőNet, 2003.03.21., MTI-ECO).

Mekkora Magyarország befizetéseinek tényleges összege?

Hazánk költségvetési befizetése egyértelműen rögzítésre került, átutalása automatikusan és késedelem-mentesen történik. Ez az összeg azonban nem tartalmazza a Kormány által Magyarország számára vállalat összes kötelezettséget. A már hivatkozott külügyminisztériumi kiadvány 153. és 154. oldalain még további visszavonhatatlan befizetési kötelezettségek is szerepelnek: az Európai Beruházási Bank alaptőkéje részére 2004-től 6 éven át évi 54 millió eurót kell befizetni; az Európai Fejlesztési Alap számára 2005-ben 85 millió eurót kellett átutalni a fejlődő országok megsegítése címén. Ez méltánytalan, mert Magyarország soha nem volt gyarmattartó, és ma már nem is kereskedik a fejlődő országokkal, mivel piacait az EU közvetítők kaparintották meg. A Szén- és Acélkutatási Alap működéséhez 2006-tól kezdődően évi 9,93 millió eurót kell befizetni.

Ha összevetjük a befizetések és támogatások összegét, az így kapott egyenleg 2004 és 2006 között 1751,5 millió euró nagyságú támogatási többletet mutat Brüsszel számára. Ebből azonban 550 millió eurót le kell vonni, mivel biztos, hogy nem kerül kifizetésre. Az így megmaradt összeg 1200 millió euró. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarország az EU számára gyakorlatilag szinte ingyenes úthasználatot biztosít, akkor az egyenleg már nulla körüli értéket ad.

A csatlakozási feltételek teljesítése a magyar gazdaságra általában negatív hatással van. A magyar költségvetés egyenlegének romlása javítja az egyes EU tagok gazdasági helyzetét és költségvetési egyenlegét.

Milyen bevételektől esik el Magyarország?

Elmarad az ÁFA a személy-gépkocsik magánimportja után. Itt a kereskedelmi árrés is elvész. A más termékek magánimportja utáni ÁFA is az Európai Unió régebbi tagjainak a bevételét gyarapítja. Az EU-ból származó import utáni ÁFA beszedése bevallásosra módosult, ami jelentős késedelemmel és kieséssel jár. Az EU egyik direktívája (90/435/EGK) előírja, hogy tilos osztalékadót kivetni az EU-n belüli osztalék-átutalásokra akkor is, ha az anyavállalat és a leánycég két különböző tagországban van. 2001-ben például a külföldi anyavállalatoknak átutalt osztalék adójából húsz milliárd forint bevétele volt a magyar költségvetésnek. A csatlakozási tárgyalásokon a budapesti kormány ötéves átmeneti mentességet kért a forrásadóként levont osztalékadó eltörlésének a kötelezettségére, amikor EU-s anyavállalatok által magyarországi leánycégektől kapott osztalékokról van szó. Budapest 20%-os adókulcsot akart fenntartani arra hivatkozva, hogy a sok külföldi tulajdonú cég miatt ennek az adónemnek az eltörlése nagyon megnövelné a költségvetés hiányát, a GDP 0,2%-át kitevő 40 milliárd forinttal.

Hazánk működőtőke vonzását akadályozza az osztalékadózás új módja. Az EU-ban nálunk a legalacsonyabb a társasági adó. Ezt ellensúlyozta a profit kivitele esetén az osztalékadó. Így a tőke az adózás miatt abban volt érdekelt, hogy profitját itt Magyarországon tartsa és fektesse be. Számolni kellett azzal is, ami egyébként be is következett, hogy évenként 1-3 milliárd euró összegű külföldi működőtőke áramlik ki az országból.

Az EU csatlakozás többletköltségei

Az EU támogatás pénzügyi folyósítása utólagos, így jelentős hitelezési többletköltség jelentkezik. Az ÁFA új információs rendszere is többletteherrel jár. Az EU visszaosztott - és megtévesztően "támogatásnak" nevezett - pénzeinek a megszerzése is többletköltséget jelent. Ehhez még hozzájárul az EU jogharmonizáció, amely a GDP 2-3 százalékát is elérheti, ugyanakkor ez a költség a piaci versenyképességben nem realizálható. Több esetben a jogharmonizáció a magyar cégek versenyképességét rontotta.

Zágrábi László tanulmánya a költségvetésnek az EU csatlakozás következtében előálló veszteségét a 2004-től 2006-ig terjedő időszakra 1227 milliárd forintra becsülte. Ha összegezzük az eddig ismertetett számokat és becsléseket, akkor megállapíthatjuk, hogy Magyarországnak az EU csatlakozás előkészítése 1991 és 2003 között 8866 milliárd forint veszteséget hozott. 2005-ben és az azt követő években évi 1446 milliárd forint veszteséget okoz az, hogy Magyarország az EU tagja lett.

Mi volt a helyzet 2005 decemberében?

A magyar nemzetgazdaságnak nincs vagyonmérlege - állapította meg Varga István, az Adófizetők Szövetségének alelnöke, aki már az 1970-es évektől sikeres vállalkozó és a pénzügyek egyik legkiválóbb magyar szakértője, a MUOSZ-ban 2005. november 23.-án tartott tanácskozáson.

A központi költségvetés folyó kiadási tételeiről évről-évre kemény viták zajlanak a Parlamentben, de az államháztartás egészének évi alakulásáról nincs sem vita, sem jogszabály-alkotás. Magyarországnak nincs vagyonmérlege sem a termelő, sem az ingatlanvagyonáról. A pénzügyi eszközök állományáról sincs érdemi vita az Országházban. A politikai felelősséggel tartozó képviselők nem vitatják meg a tőkeműveletek körébe sorolt tranzakciókat. A nyilvántartást vezető Magyar Nemzeti Bank a számait az állományok értékváltozásáról becsléssel állapítja meg, és a becslés után fennmaradó különbözetet tekinti tranzakciónak. Tehát nem pontosan vezetett számviteli adatokat hoz nyilvánosságra.

Magyarország vagyonmérlegébe nemcsak az államháztartás tartozik bele, hanem az állampolgárok családi háztartásai is, továbbá a vállalkozók mérlegei és a vállalatok mérlegeiből levonható fontos következtetések. A nemzetgazdaság egészének pénzügyi mérlegét nem ismerhetjük, mert nincs ilyen. Az érvényes MNB törvény a központi banknak olyan jogosítványokat biztosít, amely megtiltja a politikai felelősséggel tartozó Kormánynak, az Országgyűlésnek, a választott képviselőknek, valamint ellenőrző szervüknek, az Állami Számvevőszéknek, hogy a tényleges adatokba betekinthessenek. Az MNB-nek van adatszolgáltatási kötelezettsége, amit saját belátása szerint összevont számokban meg is tesz. Saját maga dönti el, miről számol be, s miről hallgat. Pontos és hiteles adatokon nyugvó elszámolási kötelezettsége azonban nincs.

Az MNB - önkényesen - arra is felhatalmazta saját magát, hogy adatait visszamenőleg akár 5-6 évre is megváltoztassa. Ezzel a saját magától kapott joggal élt is. 1300 milliárd forinttal növelte az ország adósság-állományát csupán statisztikai számbavétellel, a banki nyilvántartási könyvek manipulálásával. Az adatok forrása a pénzügyi közvetítők adatszolgáltatása, valamint azok az adatok, amelyeket az APEH és a KSH továbbít. Az állam illetékes szervei kötelesek átadni a rendelkezésükre álló adatokat, ugyanakkor a politikai felelősséggel tartozó Országgyűlés és Kormány csak korlátozottan kap megbízható adatokat. Az MNB által használt devizatartalékért a költségvetés fizeti a kamatokat. Ha az MNB-nek árfolyamvesztesége van, akkor azt a költségvetés megtéríti neki, de ha nyeresége van, akkor azzal a központi bank föltőkésítheti magát.

A fentiekből következően Magyarország adósságállománya az MNB tartalékkezelésén, valamint kamat-megállapítási és árfolyam-szabályozási jogán nyugszik. A magyar nemzetgazdaságot sújtó adósságteher mértéke és költségei tehát elsődlegesen monetáris döntésektől függnek. Az államadósság kordában tartását célozza, hogy annak nagysága nem haladhatja meg a GDP 60%-át, a költségvetés hiánya pedig nem lehet nagyobb, mint a GDP 3%-a. A nagy EU országok mind túllépik ezeket az értékeket. Belgium GDP-hez viszonyított adóssága, pl. nem 60%, hanem 120%.

A gazdaságpolitika jó vagy rossz megítélése 2005-ben a pénzügyi közvetítők és a pénzügyi elemzők elvárásai szerint történik. Hol "piacnak", hol elemzőknek nevezik ezeket a szakértőket, akik mind a pénzvagyon-tulajdonos réteg érdekét képviselik. A politikai pártok pedig arra kényszerülnek, hogy versengjenek politikájukkal és döntéseikkel a nemzetközi pénzügyi közösség, valamint-e közösség közvetítőinek a jóindulatáért. Legfőbb törekvésük, hogy e nemzetközi pénzügyi közvetítők, az IMF, az OECD, valamint az ECB, az EU frankfurti Központi Bankja elvárásait teljesítsék.

A társadalmi szempontok számbavétele és szakszerű kezelése a valódi elemzés - úgy mint az emberek tevékenységének szimulációja és a környezetvédelmi szempontok felmérése - hiányzik. A tömegtájékoztatás ahelyett, hogy a tényleges problémákkal foglalkozna, valójában a véleményhatalmat közvetítő pénzügyi szakértők szempontjait továbbítja a lakosság felé.

Megállapodás az EU keretköltségvetéséről

Hosszú huzavona után 2005. december 17-én az Európai Unió tagországainak állam- és kormányfői megállapodtak az Unió 2007-től 2013-ig érvényes költségvetéséről. Eszerint a költségvetés 862,36 milliárd eurót tesz ki, ami az EU összjövedelme 1,045%-ának felel meg. A szociálliberális koalíció úgy értékelte, hogy Magyarország eredményesen tudta érdekeit érvényesíteni és az első brit javaslatban szereplő összeghez viszonyítva egymilliárd euróval többet kaphat. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szerint, ha a befizetések és a támogatások közötti különbséget nézzük, akkor a Magyarországnak jutó nettó Uniós támogatás a három és félszeresére nő, s évi átlagban eléri a 3,529 milliárd eurót. (A miniszterelnök befizetésnek csak Magyarország tagdíj-jellegű közvetlen befizetését vette figyelembe, és nem számította az EU-tagság miatt a költségvetésből kieső vámbevételeket, az EU számára elengedett úthasználati adót.) Gyurcsány úgy vélte, hogy a felzárkóztatási fejlesztések 85%-a lesz Uniós forrásból finanszírozható.

Varga Mihály volt pénzügyminiszter, a FIDESZ Magyar Polgári Szövetség alelnöke rámutatott, hogy Magyarország mintegy 200 milliárd forinttal kevesebb támogatáshoz juthat. Az eredeti javaslat szerint Magyarország 23,4 milliárd euró összeget kaphatott volna visszaosztás címén, így viszont csak 22,6 milliárd eurót kap, ami 800 millió euróval kevesebb "támogatásnak" nevezett visszaosztást jelent. Varga Mihály üdvözölte, hogy megszületett a döntés, de hozzátette: nem állítható, hogy Magyarország jól járt. A Fidesz alelnöke emlékeztetett rá: Brüsszelből folyamatosan azt ígérték, hogy Magyarország az EU tagjaként lényegesen több támogatást fog kapni. Most viszont azt közlik, hogy túl sok tagállama van az EU-nak és ezért mindenkinek áldozatot kell hoznia. A 200 milliárd forinttal kevesebb összeg azt jelenti, hogy nem jut elég pénz a fejlesztésekre és a felzárkózásra. Varga Mihály úgy értékelte: javíthat az eladósodott önkormányzatok helyzetén az, hogy a jövőben visszaigényelhetővé válik az Uniós alapokból érkező források tekintetében az ÁFA.

Az Európai Parlament katalán elnöke, Josep Borrel, bírálta a költségvetést, mert az jelentősen eltér az Európai Parlament és az Európai Bizottság javaslatától. Előbbi 883 milliárd, az utóbbi pedig 943 milliárd eurós költségvetési összeget javasolt a 2007 és 2013 közötti időszakra. Az EU csúcsértekezletén elfogadott megállapodás körül még nagy viták várhatók az EU Council (Tanács) és az Európai Parlament között.

Az EU nettó befizetői voltunk-e 2005-ben?

A sajtó - mellőzve azt, hogy összesítve mennyi a magyar pénzügyi és egyéb természetű hozzájárulás - csak azzal foglalkozott, hogy mi tekinthető Brüsszelből Budapestre befolyt összegnek? Így az a torzkép rajzolódott ki, hogy késleltetve ugyan, de többet kapunk, mint amennyit fizetünk. Ha 2005 decemberében még ideiglenesen negatív is az egyenleg, de már a magyar számlákon van a pénz, és hamarosan eljut a címzettekhez. A valóság ezzel szemben az, hogy egyértelműen nettó befizetők vagyunk. Ez derül ki a belépési szerződésből is, de az illetékesek erről szándékosan nem tájékoztatták a magyar állampolgárokat.

Érdemes idézni Varga István már említett előadásából a 2006. évi költségvetési törvényjavaslat néhány számát. A beruházások támogatására 309 milliárd forint, a visszatérítésekre pedig 15 milliárd forint jut. Ez összesen 324 milliárd forint bevételt jelent. Magyarország kötelező évi (tagdíj jellegű) befizetése az EU-ba 217 milliárd forint, a nettó többletbevétel tehát 107 milliárd forint Magyarország javára. Ez a "többletünk" azonban csak látszat, amely kreatív könyvelésből adódik. Megróvást azért nem kapunk érte, mert ezúttal a brüsszeli bürokrácia ügyeskedett szemfényvesztő könyvelési trükkökkel.

EU belépésünket megelőző évben - 2003-ban - a költségvetés 145 milliárd forint vám- és importbefizetéssel számolt. Ez az összeg az Európai Unió költségvetésébe folyik be a belépés után. Ebből az átengedett vám- és importbefizetésből 2005-ben mindössze 10 milliárd, 2006-ban pedig 7 milliárd forintot kapunk vissza a vámbeszedés költségeinek a megtérítésére. A magyar illetékesek lemondtak a korábbi 145 milliárd forintról (ez ma 160 milliárd forintra tehető), és Magyarország nettó 107 milliárd forintot kap vissza, amiből 15 milliárd költségtérítés. Azaz kapunk nettó 92 milliárd forintot, így a veszteség 68 milliárd forintot tesz ki.

A kép még kedvezőtlenebb, ha messzebbre tekintünk vissza, hiszen 1996-ban 247 milliárd forint volt a vámbevétel, ami mai forintértékre átszámolva 500 milliárd forintnak felel meg. Az úgynevezett Bokros-csomag talán egyetlen pozitív hozadéka a vámbevétel megemelése volt. Jöhet akár a kínai, akár az amerikai áru, a magyar költségvetést már nem érinti, mivel nem jelent vámbevételt Magyarországnak. Költségvetésünk tehát az elmúlt 10 év során lemondott mai pénzértéken számolva évi 500 milliárd forint vámbevételről, egyrészt a WTO-hoz (Világkereskedelmi Szervezethez), másrészt az Európai Unióhoz történő csatlakozás révén. Hogy méltó legyen erre a hátrányra, képviselői még azt is elvállalták, hogy további nettó 50 milliárdot fizetnek az EU közös kasszájába.

Miért nem tekintik az illetékesek EU-befizetésnek a vám- és importjövedelmek átengedését? Azért, mert kiderülne, hogy Magyarország az Európai Unió nettó befizetője és akkor már nem lehetne a befizetett pénzek pályázattal történő visszaosztását megtévesztően "támogatásnak" nevezni. Az Európai Unió ténylegesen semmiféle támogatást nem ad. Csak arra hajlandó, hogy a már előre beszedett összegekből - költséges pályázati procedúra után - visszajutasson valamit a megsarcolt tagállamoknak. Itt az orwelli "newspeak" tipikus esetével állunk szemben.

Még mindig Varga István előadására támaszkodva vegyük közelebbről szemügyre a nettónak mondott 107 milliárd forint sorsát. Magyarországnak a 217 milliárdos évi tagdíját a költségesen begyűjtött adójából kell egyszerű átutalási aktussal a brüsszeli adminisztrációhoz eljuttatnia. Az Európai Unió a 309 milliárd forintnyi visszautalásra szánt pénzét csak rendkívül bürokratikus pályázati, bonyolítási és ellenőrzési rendszerrel lehet lehívni. A magyar állam tehát költségesen és munkaigényesen szedi össze azt a pénzt, amit azonnal befizet. A neki szánt összeget viszont igen nagy munkával, költséggel és erős késleltetéssel kaphatja meg. A pénz lehívásának ez a módja nemcsak az államnak és a felhasználónak jelent nagy költséget - nyolc-tíz pályázatból átlagban csak egy sikeres - de az összes pályázat munka-, rezsi- és bankköltségét is viselnie kell. Az így felmerült többletköltséget becsléssel 20%-os nagyságrendűnek minősíthetjük. Ezt a becslést egy hatástanulmány pontosíthatja. 20%-os arány figyelembevételével viszont 62 milliárddal kell számolnunk. Ily módon a nettó 68 milliárd forint veszteséghez még hozzá kell adni a 62 milliárd forint költséget. A nettó hátrány ezzel 130 milliárd forintra növekszik. A Kormány számára elérhetőek az adatok és elvégezhetné ezt az elemzést. Eredményéről pedig legalább az Országgyűlést tájékoztatnia kellene. A demokratikus megoldás azonban az lenne, ha a tömegtájékoztatás útján az állampolgárokat is informálnák.

Az előzőekben ismertetett számításoknál is jobban hiányzik annak a számszerűsítése, hogy mekkora a tényleges különbség a tőkeerő, a piaci gyakorlat, valamint a finanszírozási háttér szempontjából az Európai Unió korábbi tagjai, a tizenötök és a magyar vállalkozók között. A köztük lévő nagy különbség folyamatos piackiszorítást jelent. A hazai vállalkozók, alkalmazottaik és családtagjaik fokozatosan elvesztik megélhetési lehetőségeiket és az államháztartás is egyre kevesebb adóbevételhez jut. A hazai vállalkozók jövedelemvesztése mérsékli a helyi szolgáltatások igénybevételét is, ezzel tovább csökken az országon belüli gazdasági aktivitás. A magyar cégek helyére lépő külföldi cégek pedig egyre nagyobb mértékben viszik ki a Magyarországon szerzett jövedelmüket.

A magyar vállalkozók és az állampolgárok érzékelik ezeket a problémákat, de sem a kormányzati politika, sem a tömegtájékoztatás nem foglalkozik az erre vonatkozó ismeretek begyűjtésével és közreadásával. Nincs a fenti problémákról tényekre támaszkodó és számszerűsíthető felmérés, specifikus statisztika és mérleg.

Kövessük Dánia példáját

A dánok három népszavazáson is elutasították központi bankjuk függetlenségének a feladását és az euró bevezetését. A svédek is megtartották saját nemzeti valutájukat és monetáris önállóságukat. Nagy-Britannia egyelőre hallani sem akar az euró bevezetéséről. Mindhárom ország az Európai Unió tagja és azért ragaszkodik a saját pénzügyi önállóságához, mert az előnyös neki. Magyarországon viszont az euróhoz való csatlakozás kérdéséből nemzeti sorskérdést csináltak. A nyilvánvalóan mesterségesen felkorbácsolt polémia mögött a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia érdekei, és döntése húzódik meg.

Az euró bevezetésével Magyarországnak olyan feltételeket kell magára kényszerítenie, amelyek nemcsak betarthatatlanok, hanem amely feltételek alakulására a magyar társadalomnak már nincs semmilyen ráhatása. Ugyanakkor célszerű azt a látszatot kelteni, mintha lenne. A magyar állam és a magyar állampolgárok adósságát nem a budapesti Kormány és nem Magyarország lakói határozzák meg, hanem a hitelezők, a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia hazai pénzügyi közvetítői. E magántulajdonban lévő pénzügyi szervezetek nagyrészt külföldi vezetői olyan pénzrendszert irányítanak, amely teljes függetlenséget élvez a demokratikusan megválasztott és politikai felelősséggel tartozó országgyűléstől és a Kormánytól. Ez a pénzügyi apparátus önkényesen diktálhatja feltételeit. A bankrendszer határozza meg - az MNB részvételével, de nem az irányításával - a kamatlábakat, az árfolyamokat és a forgalomban lévő pénz mennyiségét.

Aki tanulmányozza az MNB Monetáris Tanácsa jegyzőkönyveit, az megállapíthatja, hogy tagjai diktátumnak tekintendő elvárások szerint döntenek olyan koordináták között, amelyben alig van mozgáslehetőség. Azt, hogy ma ki jut pénzhez és ki nem, melyik gazdasági szereplő marad talpon, és melyik jut csődbe, egyértelműen a pénzügyi szektor határozza meg. E pénzügyi szektornak a tulajdonosi köre - ha a tőkét tekintjük - száz százalékosan külföldi. A magyar tulajdonosok egyik banknál sincsenek döntési helyzetben, mivel a magyarországi bankok 90%-ban nem hazai tulajdon irányításával működnek. Ezért szinte ironikusnak tekinthető, hogy Magyarország politikai irányító rétege az adósságprobléma megoldását attól a vállalkozói körtől és köztisztviselői kartól várja, amelyik pénzügyileg és döntési szempontból is alárendelt szerepet játszik. Ennek a fonákhelyzetnek az egyik megnyilvánulása - állapítja meg Varga István -, hogy világelsők vagyunk a belföldi és a nemzetközi kamatok különbsége tekintetében.

Az államháztartási hiány nagysága olyan pénzügyi eszközöktől, kötvényektől, hitellevelektől függ, amelyeknek a mennyiségére és az úgynevezett piaci értékére nem a kibocsátónak van meghatározó hatása, hanem a hitelezőnek. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az adós - konfliktusmentesen - soha nem diktálhatott a hitelezőnek. Az érdekek érvényesítésére rendszerint fordítva került sor.

Már utaltunk rá, hogy Dánia, Svédország és Nagy-Britannia tájékozott és demokratikus közvéleménye hallani sem akar az euró bevezetéséről. Ha a magyarországi pénzügyi véleményformálók közéleti vitát kezdeményeznek erről a kérdésről a sajtóban és a politikai szférában, akkor ennek nyilvánvalóan megvannak az okai. Az euró bevezetése súlyos megszorításokat követel a gazdasági, alkalmazotti és szociális szférától. Ezeket a korlátozásokat hívják pénzügyi restrikciónak, másképpen megfogalmazva a pénz erőszakos átcsoportosításának a hitelezők javára. A magyar állam már nem rendelkezik tőkejövedelemmel, mert a közvagyont magánosította. Az állampolgárok túlnyomó része sem rendelkezik tőkejövedelemmel, mert a jövedelmet termelő vagyont vagy külföldiek szerezték meg, vagy felszámolták. A magyar állam már csak onnan tud többlet belföldi forráshoz jutni, ha az egészségügy, az iskolaügy és a társadalombiztosítás terheit átterheli piaci költségekkel és árakon az állampolgárokra. Ezt nevezik a nagy elosztó rendszerek reformjának, azaz az állam karcsúsításának, szolgáltató állammá való átalakításának.

Nyilvánvaló, hogy a nagy elosztó rendszerek piacosítása és fenntartási költségeinek az állampolgárokra való átterhelése nagyarányú megszorításokat követel meg. A magyar állampolgároktól egyrészt elvette az állam a közvagyont, másrészt szabadulni akar most a vagyontalanná tett állampolgárokkal szembeni szociális kötelezettségeitől, mert adóbevétele már nem elégséges szociális kötelezettségei finanszírozására. Az elkerülhetetlen pénzügyi megszorítások okaként azonban nem ezt akarja megjelölni. Ez az igazi ok, de ezt titkolni akarják. Ezért az euróövezethez történő csatlakozást és annak időpontját tálalják fel a társadalom számára e megszorító intézkedések elfogadtatása érdekében. A magyar állampolgárokkal úgy akarják lenyeletni ezt a keserű pirulát (a "második Bokros-csomagot"), hogy rendkívül veszélyesnek tüntetik fel az euró bevezetésének az elhalasztását.

Az euró bevezetése elsősorban a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchiának az érdeke, nem pedig a magyar társadalomé. Éppen ezért a bevezetés időpontja nem a magyar népnek, hanem a nemzetközi pénzügyi közösségnek a fontos. Miért lenne az a magyar társadalom érdeke, hogy az elkövetkező 5-6 évben tovább zsugorítsák fogyasztását, rákényszerítsék maradék vagyonának az elherdálására vagy felélésére, és így fokozzák az idegen tőke terjeszkedését Magyarországon? Minderre csak azért van szükség, hogy az eurózóna monetáris rendszerébe integrálódva soha többé ne szabadulhasson a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia diktátumai alól.

Az országnak egyáltalán nem olyan fontos az euróhoz való csatlakozás és annak időpontja, hogy emiatt a kormányzat irányítói ne a valóban sürgető feladatokra összpontosítsanak. Az euró zónához csatlakozás valóban megnehezíti a spekulációs támadásokat a forint árfolyama ellen. De ezeket a támadásokat Malajzia, Szingapúr és Argentína példáját követve devizavédelmi jogszabályokkal is jól ki lehet védeni. A magyar társadalomnak ez az érdeke, nem monetáris önrendelkezésének a teljes és végleges feladása úgy, hogy cserébe nem kap semmit.

Úgy tűnik, hogy az euró bevezetése körüli hűhó a megszorító intézkedések, bevezetését készíti elő. A külföldi tőke jelenleg az elérhető nagy reálkamatok miatt jön hazánkba. Magyarország a saját vagyonfelélése és eladósodása árán jól szolgálja ki a nemzetközi pénzügyi közösség és a multinacionális korporációs oligarchia igényeit. Ez az oligarchia ma abban érdekelt, hogy a magyarországi kamatlábak ne csökkenjenek. Ehhez viszont olyan politikai légkör kell, amely ezt a hátrányos helyzetet elfogadtatja a magyar társadalommal. Az euró körüli pénzügyi vita - úgy tűnik - arra szolgált, hogy elhitesse a közvéleménnyel, nagy katasztrófa vár rá, ha a kamatok tovább csökkennek, mert akkor távozik a külföldi tőke az országból, ez pedig a "lehető legrosszabb, ami történhet".

A nagyrészt spekulációs tőkéből álló nemzetközi tőke nem vesz részt a magyar gazdaság építésében. Egyetlen célja a megtermelt jövedelem kivonása, illetőleg az úgynevezett hitel és jövedelem konverzió. Ez azt jelenti: azért ad hitelt, hogy visszakapja jövedelemként.

2005. első tíz hónapjában havi átlagban 136,2 milliárd forinttal nőtt Magyarország adósság-állománya, vagyis tíz hónap alatt 1362 milliárd forinttal. Ez az összeg megfelel az - 5 400 000 hektárt kitevő - összes magyar szántóföld forgalmi értékének. Az adósságnövekedés döntően külföldön és a külföldi tulajdonban lévő pénzügyi intézményekkel szemben következett be. Ami a gazdaságban lezajlik, az a termelő szektor szereplőinek a hátrányára és a pénztulajdonosok előnyére történik. Magyarország eladósodása 44%-ig devizában történt. Varga István szerint várható, hogy a forint gyengül, mert a devizahiteleken keresztül így hatalmas árfolyamnyereségre tesznek szert a külföldi hitelezők. Ennek következtében tovább nő a lakosság és az államháztartás eladósodása anélkül, hogy újabb hitelek felvételére kerülne sor.

Az MNB 2005. november 24-i jelentése szerint a külföldiek, a biztosítók és a pénzügyi közvetítők - amelyek szintén külföldi tulajdonban vannak - folyamatosan növelik a kötvényállományukat az állammal szemben. A lakosság hitelállománya azonban csökkent. Az MNB szerint valamennyi szektor árfolyam-nyereséget ért el az állampapírok birtoklásával. Ez alól csak a helyi önkormányzatok a kivételek. A tőzsdén ugyancsak átlagosan 22%-ot meghaladó árfolyam-nyereséget értek el negyed év alatt a külföldiek. Ehhez meg kell jegyezni, hogy az árfolyam-nyereségből származó jövedelem jelenleg adómentes.

A lakossági megtakarításokat összegyűjtő befektetési jegyek árfolyama alig növekedett, a mennyisége azonban 21%-kal lett nagyobb. Tehát a háztartások, amelyek az összes befektetési jegy 3-ét birtokolják nem részesülnek az árfolyam-nyereségből, mert nem közvetlen tulajdonosai az állampapíroknak és a részvényeknek. A budapesti tőzsdén jelen lévő pénzvagyonnak csak a 3,3%-a van a háztartások tulajdonában, a nem pénzügyi vállalatok 4,4%-kal vannak jelen, míg az államháztartás 7,9%-kal. A budapesti tőzsde igazi szereplői és haszonélvezői a pénzügyi vállalkozások, amelyek 84,4%-ban uralják a tőzsdét. A külföldi befektetők az idén 1100 milliárd forint árfolyam-nyereséget értek el, az ő jelenlétük aránya 79%.

Érdemes még megemlíteni, hogy a 2006. évi előirányzat szerint a központi költségvetésbe a gazdálkodó szervezetek 853 milliárd forintot fizetnek be. A költségvetés adósságszolgálati terhei a kamatokkal együtt 835 milliárdot tesznek ki. Ez jól mutatja, mekkora adósságterhet kell a magyar társadalomnak viselnie.

Ki a felelős Magyarország eladósodásáért?

Magyarország eladósodása annak a nemzetközi folyamatnak a része, amelynek során Keleten az úgynevezett szocialista tervgazdaságok alakultak át pénzgazdasággá, Nyugaton pedig a vállalkozói szabadságon nyugvó piacgazdaságok, és a szociális piacgazdaság alapján működő jóléti államok, alakultak át pénzgazdasági rendszerré, azaz krematisztikává. Ez a pénzügyi-gazdasági konvergencia azt jelentette, hogy a világgazdaságban a szükségletekre termelő közgazdaságot felváltotta egy új rendszer, a krematisztika, amelynek a vezérelve a pénzből még több pénzt előállítása.

Az eladósodás a fejlett országok nem befektethető tőkéinek a lépéskényszerben lévő fejlődő országokba való kihelyezésével kezdődött. A visszafizethetetlen hitelek felduzzadásához a bankok meggondolatlan, túlzottan nagy kockázatot vállaló viselkedése jelentősen hozzájárult. A fejlődő országok elfogadták ezeket a kezdetben 4-6% kamattal terhelt viszonylag olcsó hiteleket, így az 1970-es években a fejlődő országok gazdasági reformokat hajtottak végre, amelyek egyik célja a belföldi szükségletek jobb kielégítése, a másik célja pedig a fejlett országokhoz való felzárkózás volt.

Az adósságválságot az robbantotta ki, hogy a brit pénzügyi rendszer irányítói 1979. nyarán négyszeresére emelték a kamatlábat, majd pedig az amerikai központi bank, a FED is 20% fölé emelte 1979. decemberében a kamatlábat. Az adósságválságért tehát nem szabad egyedül az eladósodott országokat felelőssé tenni arra hivatkozva, hogy nem gazdaságos termelésbe fektették a kölcsönöket. A rendkívül nagy kamatemelés miatt akkor sem tudták volna visszafizetni a korábban 4-5%-os kamatozással felvett hiteleket, ha azokat optimálisan fektetik be.

Az automatikusan növekvő kamatterhek következtében az adósságok felhalmozódása az 1980-as években nem gazdaságpolitikai döntésektől függött, hanem öngerjesztő, önálló életet élő folyamatnak kell tekintenünk. A fejlődő országok adósságállománya gyorsított ütemben nőtt a kamatautomatizmus miatt, annak ellenére, hogy adósságaikat már többszörösen visszafizették. Magyarország vonatkozásában érdemes idézni az MNB "Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon" című Műhelytanulmányok II. számú füzetét (1993-ban jelent meg), ennek az 56. oldalán olvasható:

"Az időszak egészét (1973-1989) tekintve mintegy egy milliárd dollár erőforrásbevonás, viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt." Ehhez még hozzá kell tenni azt, hogy a rendszerváltás idején, 1989-ben a magyar nemzetgazdaság egészét terhelő adósság összege 20,5 milliárd dollár volt.

A költségvetések kamatkiadások nélküli úgynevezett elsődleges egyenlege a súlyosan eladósodott országokban is általában pozitív, közel van az egyensúlyhoz vagy csak igen enyhén deficites. A nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia frontszervezeteinek - Nemzetközi Valutaalap, Világbank - a stabilizációs feltételei nem a túlfogyasztás visszafogását jelentették, mert nem volt túlfogyasztás. Valójában abszolút korlátozást jelentő restrikcióról volt szó. Az adósságaikat törleszteni kívánó országnak a kamatmechanizmus által automatikusan generált óriási kamatokat a belföldi kereslet és fogyasztás rovására kellett kitermelnie. Ez olyan követelmény, amelynek a legfejlettebb ipari országok sem képesek eleget tenni. Ez azt is egyértelművé teszi, hogy az adósságválság keretei között csak a lakosság reálbérének a nagyarányú csökkentésével lehet bármiféle stabilizációt elérni.

Az eladósodott fejlődő országok akár fogyasztásra, akár beruházásra költötték a felvett hiteleket, mindenképpen a fejlett országokból származó importot finanszírozták. Így tették lehetővé a fejlett ipari országok számára, hogy nagyobb válság nélkül valósítsák meg a náluk is szükségessé vált struktúraváltást, vagyis az átállást a szükségletre termelő ökonómiáról a pénzből még több pénzt előállító krematisztikára (pénzgazdaságra). A fejlett országok napjainkban is jelentős hasznot húznak a fejlődő országok keresletéből.

Az adósságszolgálat által a fejlődő országokra rakott terhek a fejlett országokban is egyre növekvő károkat okoznak. Az adósságszolgálati kötelezettségek közvetett hatásukkal is visszafogják és rombolják a gazdasági hatékonyságot. Az adósságszolgálathoz szükséges magas adók és más restrikciós intézkedések gátolják a beruházásokat. Az eladósodott fejlődő országok import- és működőtőke igényük révén is szolgálják a fejlett országok érdekeit. Ezek a fejlődőnek nevezett eladósodott országok erősen függnek a fejlett országok árfolyam-, kamat- és kereskedelempolitikájától. Ezért valójában a fejlett országoknak az lenne az érdekük, hogy az adósságteher csökkentésével és saját gazdaságpolitikájukkal elősegítsék az eladósodott fejlődő országok megerősödését.

Mértékadó nemzetközi dokumentumok kimondják a népek elidegeníthetetlen jogát a fejlődéshez. Az adósság-visszafizetési követelések jogosságának felülbírálati lehetőségét pedig a "rebus sic stantibus" elve is alátámaszthatja, amely szerint a körülmények lényeges megváltozása esetén felül lehet bírálni érvényes nemzetközi megállapodásokat. Az eladósodás pedig gyakran az adott országok jogrendszerébe és alkotmányaiba ütközően történt. Erre Magyarország is - a többi kommunista rendszerű országgal együtt - jó példa. A diktatórikus kormányzatok demokratikus legitimáció nélkül, vagyis a társadalom hozzájárulása nélkül vettek fel hatalmas hiteleket, amelyek következményeit viszont a rendszerváltás utáni demokratikus kormányoknak is viselniük kell.

Hogyan történt Magyarország eladósodása?

A pártállam kádárista vezetői és az autonóm erővé szerveződött pénzügyi apparátus kemény küzdelmet vívott a pénzügyi politika irányításáért. Amikor a külső eladósodás adósságszolgálati terhei az 1979-es nagyarányú kamatemelés következtében megugrottak, akkor a kádárista pártvezetés fokozatosan hátrálva elfogadta a pártállami nómenklatúra középszintű, technokrata rétegéből létrejött pénzügyi apparátusnak a javaslatait. Ezek lényegében a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia olyan frontintézményeinek, mint a Nemzetközi Valutaalap a koncepcióját képviselték.

A Bilderberg-csoportnak a svédországi Saltsjöbadenben tartott tanácskozásán 1973. májusában eldöntötték: felemelik a négyszeresére a kőolaj árát, hogy a teljesen fedezetlen pénzzé vált dollárt megtámasszák. Ehhez még azt is elintézték, hogy a kőolajtermelő országok kizárólag dollárért adják el az energiahordozókat, s ily módon biztosítva legyen a kereslet a teljesen fedezetlen dollár iránt. A terv részét képezte az is, hogy a fölös mennyiségben rendelkezésre álló petrodollárokat olcsón, 4-6%-os kamattal kikölcsönzik. Magyarország is ezekből a petrodollárokból vett fel hiteleket. A már említett pénzügyi apparátus hangadói támogatták az ország eladósodását, azt hangoztatva, hogy infláció idején kedvező eladósodni és a hitelek lehetővé teszik a technikai modernizációt. A kádárista felsővezetők a pénzügyi összefüggéseket nem tudták felmérni és hagyták, hogy ez a technokrata pénzügyi csoport belevigye az országot az adósságcsapdába.

1982. után a kádárista vezetés háta mögött, és még Moszkvát is kijátszva, beléptették az országot a Nemzetközi Valutalapba. Ezután a Valutalap ajánlásnak nevezett diktátumait végrehajtva elkezdték a pénzrendszer átalakítását. Módosították az adórendszert. Hozzáfogtak a kétszintű bankrendszer bevezetéséhez. Előkészítették a tőzsde működését. Szabaddá tették a külkereskedelmet. Leértékelték a forintot. Eltörölték a köztulajdont védő szabályokat és erőteljes privatizációt kezdtek. Csökkentették a központi újraelosztás szintjét és elkezdték az állam jóléti szolgáltatásainak a piacosítását. Ezzel lényegében szabaddá tették az országot a jövedelemkiszívásra és a külföldi tőke befogadására.

1988 és 1993 között a termelőtőkét az IMF restrikcióval elértéktelenítették és olcsó kiárusításra alkalmassá tették. Ezzel megindult a külföldi tőke nagyarányú beáramlása. Az adósságszolgálat terheinek a súlypontja pedig fokozatosan áthelyeződött a kamatfizetésről a tőkejövedelem átengedésére, vagyis a profittal történő fizetésre. 1995-ben már szinte korlátok nélkül működhetett a magyar társadalom munkájának az eredményét elvevő jövedelem-szivattyú.

1997-ben a Horn-kormány és annak pénzügyminisztere Medgyessy Péter, valamint a Nemzeti Bank élén álló Surányi György, a korábban nem kamatozó, úgynevezett nullás állományú összegeket (amelyekkel az állam egyik zsebe tartozott a másik zsebének) kamatozóvá tették, és így újabb csatornákat nyitottak meg a tőke, illetve a jövedelem-kiáramlás számára.

A Valutaalap utasításnak számító ajánlásai Magyarország vonatkozásában kizárólag a hitelező országok érdekeit szolgálták. A cél az adósságfizetés hosszú távú biztosítékainak a megszerzése volt. A magyar társadalom a Kádár-rendszer második és harmadik harmadától kezdve hozzászokott az életszínvonal-rontás tilalmához. A rendszerváltó kormányok ezt a tilalmat feloldották. A jövedelem-szivattyú működése nyomán a nemzeti teljesítmény egyre nagyobb része távozott az országból anélkül, hogy a nemzetgazdaság egészére nehezedő adósság mértéke és kamatterhei mérséklődtek volna.

2005-ben és 2006-ban már csúcsra járatva működik az adósság-szivattyú. Az állam a kétszintű bankrendszerre való áttérés során fokozatosan lemondott a 100%-osan a saját tulajdonát képező Magyar Nemzeti Bank ellenőrzéséről. Az MNB így a teljesen privatizált pénzrendszer részévé vált. Az állam bankjának a szerepét pedig egy új intézmény, az Államadósság Kezelő Központ tölti be. Mint már utaltunk rá, ma az egyik legfőbb probléma a túlzottan nagymértékű eladósodás és az a körülmény, hogy az EU úgynevezett maastrichti kritériumai közül Magyarország egyiket sem tudja betartani, így sem az államadósság mértékét nem tudja a GDP 60%-a alatt tartani, sem a költségvetési hiányt a GDP legfeljebb 3%-ra mérsékelni. A 2006. évi költségvetés előirányzatai ezt megerősítik.

Az állam viszont, ha akarná, igen egyszerű módon leépíthetné ezt a túlzott mértékű eladósodását. Feles törvénnyel felhatalmazhatná magát az Országgyűlés és a Kormány, hogy a költségvetés, azaz az Államadósság Kezelő Központ úgynevezett konszolidációs kötvényeket bocsásson ki több évre elosztva, tehát fokozatosan - mintegy 13 000 milliárd forint értékben. Az MNB ezeket a konszolidációs kötvényeket lejegyzi és a költségvetés kamatot fizet az MNB-nek a lejegyzett kötvények után. Ezt az összeget azonban az MNB, ezúttal az Országgyűlés és a Kormány utasítására, tőkeemelésre fordítaná, s így az állam a lejegyzett kötvényekért fizetett kamatot az MNB-től osztalék formájában visszakapná. Aki azt mondja, hogy ilyen pénzügyi megoldást pedig nem lehet, vagy nem szabad alkalmazni, annak felhívjuk a figyelmét arra, hogy ugyanezt tette a magyar bankrendszer is. (Ez akkor történt, amikor a költségvetés nagy összegben államkötvényeket bocsátott ki, amelyeket a kereskedelmi bankok lejegyeztek, majd pedig tőkeemelésre fordították.)

Az MNB-nek a lejegyzett kötvényeket még a pénzpiacra is ki kell vinnie. Hogy ezt megtehesse, kellő fedezettel kell rendelkeznie. A fedezet funkcióját az MNB tőkéje töltheti be. Azt hogy az MNB tőkéje mekkora, azt maga az MNB, illetve az MNB tulajdonosaként az Országgyűlés és a Kormány állapítja meg. Ez az összeg tetszés szerint lehet több és kevesebb. Aki azt mondja, hogy a jelenlegi gazdasági és pénzügyi világrendben ilyen megoldás nem fordult elő, azt emlékeztetjük arra, hogy Japánban az állam így konszolidálta a megroggyant bankrendszert. A japán állam óriási mennyiségben bocsátott ki kötvényeket, amelyeket elhelyezett a kereskedelmi bankoknál, de kikötötte, hogy ezt a pénzt kizárólag kutatásra és fejlesztésre lehet fordítani. Ily módon a bankok óriási keresletet támasztottak a kutatási és fejlesztési tevékenység iránt mind a gazdasági, mind a tudományos szférában, de a pénz lassítva áramlott a termelőgazdaságba. Ezzel a módszerrel az állam hatékonyan erősítette fel azt a termelőgazdaságot, amely viszont fokozatosan nagyobb adóbevételhez juttatta.

Mi az oka annak, hogy 2005. decemberében hetekig tartó közéleti vitát gerjesztettek arról, hogy az eladósodás következtében Magyarország pénzügyi helyzete ingataggá vált, amely miatt adósságainak a besorolását a pénzügyi közvetítők 2005. december 6-án leminősítették. A londoni Fitch Ratings nevű hitelminősítő intézet a magyar állam hosszú távú hitelképességét a stabilnak számító (A-)-ról (BBB+)-ra szállította le, amely már negatív értékelést jelent. A Fitch szakértői ezt azzal indokolták, hogy a magyar állam folyamatosan fennálló nagymértékű költségvetési hiánya nem tartható mértékben megnövelte az állam belső és külső eladósodását.

Ha igaz az az állításunk, hogy a már korábban Magyarországon is alkalmazott konszolidációs kötvénykibocsátás megismétlésével, valamint a japán kormány által többször is sikeresen alkalmazott pénzügyi technikákkal viszonylag rövid idő alatt szinte teljes mértékben le lehetne építeni az eladósodást, akkor milyen célt szolgál a társadalom ijesztgetése a vészes eladósodással? Erre az a válasz, hogy az a nemzetközi pénz-, és korporációs oligarchia, amely pénzügyi közvetítői útján Magyarország számára is meghozza az érdemi monetáris döntéseket, feltehetően úgy döntött, hogy ismét rákényszeríti a Magyar Nemzeti Bankot az alapkamatláb lényeges felemelésére. Azért kell tehát válsághangulatot kelteni, hogy ezzel lehessen a lakossággal elfogadtatni a kamatlábak újra történő nagymértékű megemelését, amire valószínűleg 2006. első felében kerül majd sor. A nemzetközi pénzügyi spekulánsok így újból nagy összegű extraprofitot szívhatnak le a maguk számára a magyar pénzrendszerből. Felkérek mindenkit, hogy ezt maga ellenőrizze le 2006. elején.

Olvassuk újra Tellér Gyulát...

Dr. Tellér Gyula szociológus korábban az SZDSZ képviselője volt, később - az Orbán-kormány idején - a Miniszterelnöki Hivatal Stratégiai Főosztályának a vezetője lett. Tellér Gyula "Az apparátusi politika rendszere" című tanulmányában megállapítja, hogy a jövedelemelszívásnak a csúcsrajáratása először a Bokros-csomag idején következett be. Tellér szerint a külső források bevonását a saját teljesítménynek, kamat- és tőketörlesztés formájában való kiáramoltatása követte. Évről évre mindent megelőzött az erőforrások kamat- és tőketörlesztés címén való kivitele az országból. Részben az így távozott pénzeszközök, részben pedig a belső felhasználás korábbi színvonalának a biztosítására vonták be a külső erőforrásokat. Ezt Tellér az első uzsorakörnek nevezte el. Azért tekinti ezt a pénzkivonást uzsorának, mert magas kamat formájában elviszi a hitelfelvevőnek a törlesztésre szolgáló jövedelemrészeit is. Ezzel mind az adósság, mind a kamatfizetés tartóssá válik.

A pártállam irányítóinak monetáris és fiskális eszköztára az 1980-as években alkalmatlannak bizonyult a folyamatos gazdasági és pénzügyi egyensúlyvesztés elhárítására és az adósságtörlesztéshez szükséges gazdasági növekedéshez. Ez különösen igaz, ha tekintettel vagyunk arra, hogy 1979-ben a világ pénzrendszerének az irányítói a négyszeresére emelték a kamatlábat.

Mindez oda vezetett, hogy az irányító pénzügyi csoport legegyszerűbb megoldásként a nemzeti vagyon és erőforrások egy részének az áruba bocsátását választotta. Így kívánta a külső egyensúlyt helyreállítani és az adósságszolgálatot a külföldről bevont, illetve betelepült tőke teljesítményével fedezni. A betelepült tőke azonban profitjának egyre nagyobb részét vitte ki az országból. A magyar teljesítményen alapuló jövedelem tehát kiáramlik és helyébe jövedelemszerzési, illetve erőforrás-szerzési céllal külső tőke jön be.

Az első uzsorakör a korábban árukban megtestesülő magyar teljesítményen való osztozásról, mindinkább a magyar erőforrásokon - termőföld, geopolitikai helyzet, frekvenciák, infrastruktúra, felvevőpiac - való osztozásra tevődött át. Magyarországra évi 3-4 milliárd dollár érkezett, ugyanakkor nyíltan és rejtetten évi 4-6 milliárd dollár távozott.

Az MNB-nek ajándékozott ezermilliárdok

1997-ben került sor a köztulajdonban lévő, de ténylegesen privatizált központi bank megajándékozására úgynevezett "adósságcsere" címén. Ez az ajándékozási tranzakció megteremtette a második uzsorakört. Az MNB megajándékozására úgy történt, hogy a költségvetés jegybankkal szemben fennálló korábbi, nem kamatozó vagy csak igen kis mértékben kamatozó fiktív adósságát, amelyet külön számlán tartottak és nullás állománynak neveztek, piaci kamatozásúvá alakították át. Ezt az adósságot, amely azért volt fiktív, mert az állam egyik zsebe tartozott a másik zsebének, önkényesen 2029 milliárd forintban állapították meg 20 évre visszamenőleg. Majd ebben a nagyságrendben a pénzpiacokon nagy összegű kamatozó hitelt vettek fel. Így a költségvetésnek a de iure továbbra is száz százalékos állami tulajdonban lévő jegybankkal szemben évi több százmillió forintra rugó kamatfizetési kötelezettsége keletkezett. A költségvetés ezeket a kamatokat is csak úgy tudta fizetni, hogy évről évre a pénzpiacról kellett újabb hiteleket felvennie.

Ehhez azt kívánjuk hozzátenni, hogy a felgyorsított privatizáció következtében beáramló devizát az MNB magánál tartotta, az államnak pedig házilag előállított forintot továbbított. Ily módon óriási összegek jelentek meg, amelyeket az infláció korlátozása érdekében államkötvények, kincstárjegyek kibocsátásával kellett az MNB-nek magához vonnia a hitelezőktől, befektetőktől. Ezeknek viszont évi 100 milliárd forint körüli kamatot kellett fizetni. Az MNB a költségvetéstől kamat címén kapott összegekből fedezte pénzmennyiség szabályozási (sterilizálási) költségeit. De ebből fedezte az akkor még tulajdonában lévő kereskedelmi bankok, köztük a bécsi CW-Bank (Central Wechsel und Credit Bank) veszteségeit és egyéb költségeit.

A költségvetésnek a pénzpiacra kibocsátott hitellevelei előnyös pénzügyi-befektetési lehetőséget nyújtanak a betelepült működőtőke és a spekulációs forrótőke számára. Ebben a pénzügyi konstrukcióban olyan összegek kamataként, amelyeket a költségvetés soha nem vett fel, illetve a piacról bevont kamatfedezet kamataként, a költségvetésből - közvetlenül vagy az MNB-n keresztül - három irányba is áramlott a pénz. Egyrészt az államkötvények vásárlói felé, másrészt a sterilizáció érdekében kényszerbetétre vagy kötvényvásárlásra hitelezett kereskedelmi bankok felé, végül a rossz hitelek felvevői felé.

Ez a Tellér által két uzsorakörösnek nevezett gazdaságfinanszírozás sajátos körforgás: az egyik oldalon folyamatos a nemzeti teljesítmény kivonása a külső tulajdoni jogcímesek számára, a másik oldalon a kivont tőke helyébe újabb külföldi tőkét kell kényszerűen bevonni. Ezért a bevonásért a nemzeti erőforrások feletti tulajdonosi jogok folyamatos átengedésével kellett fizetni a kivont tőke helyébe benyomuló működőtőke tulajdonosainak. Így a magyar nemzeti vagyon fokozatosan átkerült a külföldiek tulajdonába.

Láthattuk, hogy a folyamatos tőkekivonás teremti meg a gazdaság folyamatos tőkebevonás iránti éhségét. Az egész körforgást a nemzeti teljesítmény, a nemzeti vagyon, a nemzeti erőforrások egyre nagyobb részének a kiárusítása vagy ingyenes átengedése táplálja. A magyar gazdaság főszereplője, amely a magyar erőforrásokkal és munkateljesítménnyel rendelkezik, az a külföldi tulajdonosi csoport lett, amely kooptálta a soraiba hazai kiszolgálóit.

Ez a rendszer igen költségesen működik. Jellemzője a legális és illegális jövedelemkivitel, az egyre növekvő adósságszolgálat, valamint nagy volumenben magas kamatozású állampapírok kibocsátása, a gazdaság működőképességéhez szükséges pénzek benntartásával. Ez elviszi a magyar gazdaságból azokat a jövedelmeket, amelyek nélkülözhetetlenek a technikai megújuláshoz és a társadalmi újratermeléshez. Ebben a rendszerben egy bizonyos idő után az újabb tőkebeáramlás már csak a profitkivitelt tudja kompenzálni, vagy még azt sem. A külkereskedelmi hiányt pedig semmiképpen. A két uzsorakörös finanszírozás könnyen felborul, ha például a működőtőke beáramlás lelassul vagy elmarad, netalántán tőkemenekülés áll elő.

Tellér szerint ily módon az adósságcsapda tőkebevonás-csapdává alakult át. Ha viszont restrikcióval, vásárlóerő kivonással stabilizálják a rendszert, akkor elmarad a növekedés. Ez a finanszírozási rendszer a gazdaságnak azt a részét tartja az alacsony hatékonyság és versenyképesség állapotában, amelyik a nemzeti jövedelem nagyobb részét állítja elő, s amely a legszorosabb kapcsolatban áll a társadalommal. A Bokros-csomag következményei bizonyítják, hogy ez a finanszírozási rendszer a restrikciós egyensúlykereső szakaszokban a társadalmi újratermelést is ellehetetleníti. A fizetési mérleg hiányának, a kivitt haszonnak, az adósságszolgálatnak és a velük szemben a beáramló tőkének az egyenlege hanyatló trendet mutat. Ezért a külső pénz- és jövedelem tulajdonosok a zsaroló helyzetébe kerültek. Ezt a helyzetüket kedvezmények és támogatások kikövetelésével, a munkaintézmények kiszorításával alaposan ki is használják.

A pénzügyi véleményhatalom

A véleményhatalom szervesen egészíti ki az eddig ismertetett két uzsorakört. Ezt a harmadikat Tellér Gyula zsaroló-körnek nevezi. A pénzügyi közvetítőknek a zsaroló-képessége azon alapszik, hogy a külső tőketulajdonosok - hitelezők, pénzügyi- és szakmai befektetők, profit és tőzsdei nyereségtulajdonosok - akiknek a tőkéjére a magyar gazdaságnak az egyensúlyhoz okvetlenül szüksége van, csak akkor fektetik be pénzüket, ha Magyarországon nyugalom, egyensúly, gazdasági és politikai stabilitás uralkodik. Ezek ugyanis a tőke hosszú távú kedvező megtérülésének a feltételei. Azt, hogy fennállnak-e ezek a feltételek, s hogy erről a hitelezőnek, befektetőnek mi legyen a véleménye, azt a pénzügyi-igazgatási apparátus erre kijelölt csoportjai mondják meg. Ők azok, akik véleményükkel kifelé és befelé is befolyásolják a nemzetközi pénzvilág Magyarország irányába tanúsított magatartását.

Ez a véleményhatalom egyre nagyobb szerephez jut a pénzügyek befolyásolásában. Képes arra, hogy lelassítsa a tőke beáramlását, és így közvetlenül is hat a pénzügyi egyensúlyra. Az a technokrata pénzügyi csoport, amely fokozatosan átvette az 1970-es és 1980-as években a pénzügyek irányítását, s bekapcsolódott a piacgazdasági intézmények megtervezésébe és bevezetésébe, továbbá az ország eladósításába, majd pedig irányította az adósság-menedzselést, szoros kapcsolatban áll a nemzetközi pénzügyi intézményekkel. Ez a kapcsolata teszi lehetővé, hogy ez a pénzügyi-bürokrata csoport szinte napra készen tudja, milyen Magyarország aktuális nemzetközi megítélése, valutapiaci helyzete és az ezekhez igazodó hitelminősítése, illetve hitelfelvételi lehetősége. Tagjai azt is tudják, hogy milyen belpolitikai helyzet az, amelyik rontja vagy javítja Magyarország hitelminősítését és hitelképességét.

Amikor 1982 után felgyorsult a pénzrendszer átalakítása és magánellenőrzés alá vétele, ez együtt járt a nyugati irányú pénzügyi függés erősödésével. Az adósságszolgálatból fakadó függő helyzet fokozatosan egyenlő erejűvé vált a szovjet birodalomtól való katonai, politikai és gazdasági függéssel. Ez a pénzügyi technokrata csoport, amely a pártállami nómenklatúra középső szintjét foglalta el, jól ismerte Moszkva és a nyugati hitelezők álláspontját is. E kettős tájékozódás birtokában egyre inkább a kádárista felső vezetés riválisává vált. Ily módon döntő szerephez jutott a politika irányának, tartalmának és a kormányok döntéseinek a meghatározásában.

Ez a véleményhatalom ma is működik és személyi körét illetően gyakran megegyezik a nemzetközi pénzügyi és korporációs oligarchia magyarországi tagjaival, illetve képviselőivel. Megvan rá a lehetősége, hogy a hitelfelvételeket és a tőkebeáramlást befolyásolja a nemzetközi minősítő intézeteknek nyújtott adatszolgáltatásával. Ily módon a nemzetközi pénzügyi közösség véleményét a saját érdekei szerint tudja befolyásolni. Ha az az érdeke, hogy erősödjön a forint, akkor ennek megfelelő adatokat továbbít. Ha spekulációs megfontolásokból az az érdeke, hogy gyengüljön a forint, akkor államcsőddel, válsággal ijesztget.

A pénzuralmi rend berendezkedése az Antall-kormány alatt

Antall József kormányfőként folytatta azt a pénzügyi-apparátusi politikát, amely a Nemzetközi Valutaalap elképzelésein és diktátumain alapult. A rendszerváltás első kormánya erőteljesen liberalizált és magánosított, valamint felgyorsította a nemzetközi nagytőke beáramlását. Csődbe vitte a gyengén teljesítő vagy más okból fizetésképtelenné vált vállalatokat, a termelőtőkét leértékelte és ily módon alkalmassá tette az áron aluli kiárusításra. A részben mesterségesen eladósított bankokat konszolidálta, és beindította a költségvetési hiány pénzpiacról történő nagyarányú fedezését. A beszűkült piac és a vásárlóerő jelentős csökkenése egyirányú jövedelem-áramlást hozott létre. Ez a jövedelem-áramlás a nyugdíjasok felől az aktívak irányába, a szegényebbektől a nagyobb jövedelműek felé, a munkanélküliektől az aktív foglalkoztatottakhoz irányult; a gazdaságban pedig a kisebb egységek felől a nagyobbak felé, a kistulajdonosoktól a nagytulajdonosokhoz; az iparban a termeléstől a feldolgozás felé - földrajzilag pedig az elmaradt térségekből a fejlettebb régiókba. A berendezkedő pénzuralmi rendnek megfelelően a reálgazdaság jövedelmét leszívta a monetáris szféra és ezen belül is a belföldi jövedelem-tulajdonosok helyébe egyre nagyobb arányban külföldi jövedelemtulajdonosok léptek.

Az Antall-kormány ennek a jövedelem átcsoportosításnak az irányát nem tudta kézben tartani. Ugyanakkor pedig megpróbálta megtartani az 1956 utáni korszak bizonyos eredményeit. Fél szemét behunyva tudomásul vette az úgynevezett spontán privatizációt, és ezzel segítette a pártállam által kinevezett vállalati vezetők tulajdonszerzését. Az úgynevezett kis privatizációval, egzisztencia-hitellel, vagyonjegyekkel, kárpótlással az alacsonyabb jövedelmű rétegeket is támogatni akarta. Lehetővé tette a szövetkezetekből a vagyonkivitelt és bizonyos mértékű rejtett földosztást is végrehajtott. Olyan földtörvényt fogadott el, amely biztosította a kizárólagos hazai földtulajdonlást. Tény, hogy kisebb-nagyobb kedvezményekkel segíteni próbált a rendszerváltás vesztesein.

A Horn-kormány pénzpolitikája

Az erőforrások kamat- és tőketörlesztés formájában történő kiáramlását a Horn-kormány következetesen biztosította. A jövedelem-kiáramláshoz szükséges feltételeket pedig fenntartotta. A nagyarányú tőkekiáramlás miatt megbomlott gazdasági egyensúlyt restrikciós intézkedések egész sorával igyekezett helyreállítani. Ez az intézkedéscsomag kapta a Bokros-csomag elnevezést az azt kidolgozó pénzügyminiszterről. Ez a megszorító csomag tovább működtetette a jövedelem-szivattyút. Ami a köztulajdon magánkézbe adását jelenti, a Horn-kormány egyértelműen támogatta a nagytőke előrenyomulását a kistulajdonosok rovására. Az időközben teljesen magánellenőrzés alá került központi bankot több száz milliárd forinttal támogatta. Ily módon az MNB beépülhetett a bankrendszerbe és teljesen önálló életet élhetett, kivonva magát az Országgyűlés és a Kormány érdemi ellenőrzése alól.

Amint már említettük, a Horn-kormány részt vett az úgynevezett adósságcsere lebonyolításában, amelynek a keretében lényegében odaajándékozott a magánellenőrzés alá került bankrendszernek a költségvetésből 2029 milliárd forintot és a kamatait. A pénzügyi-igazgatási irányítócsoporttal történő kiegyezés jeleként ebből a csoportból jelölte ki mindkét pénzügyminiszterét, továbbá a Nemzeti Bank élére is visszahelyezte ennek a csoportnak az egyik frontemberét, Surányi Györgyöt. A magát szociáldemokrata pártként meghatározó MSZP teljesen átengedte a pénzügyi irányítást ennek a nemzetközi pénzoligarchia kiszolgálására szakosodott csoportnak, továbbá e csoport politikai képviseletének, az SZDSZ-nek.

Érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy miként próbáltak a Horn-kormány mögötti érdekcsoportok mégis jövedelemhez jutni. Ezt a problematikát Tellér Gyula közelebbről is megvizsgálta. Már hivatkozott tanulmányában részletesen felsorolja azokat az ügyeket, amelyek segítségével a pénzügyi lobbyval rivalizáló csoportok is megpróbáltak jövedelemhez jutni. Ezeknek az ügyeknek a tanulmányozása nyomán nyilvánvalóvá válik, hogy a rendszerváltás után hatalomra került érdekcsoportok tulajdonképpen a késő kádári pártnomenklatúra, az igazgatási apparátus, a fegyveres testületek utódai. Ha a konkrét ügyek összefüggéseit vizsgáljuk, úgy mint az olajkereskedelem, az ÁFA-visszaigénylések és elengedések, a lakossági pénzek megcsapolásai, akkor ez egyértelműen kiviláglik.

A pénzkivétel változatos technikái is figyelmet érdemelnek. Az úgynevezett Tocsik-ügy jól szemlélteti, hogy hogyan lesz állami pénzből magánpénz, majd ebből pártpénz. Érdemes megemlíteni a Szekeresék nevéhez fűződő szállodaépítést, amelynél a Posta Banknál rendelkezésre álló pénzmennyiség a kiinduló feltétel. Az MSZP-s frakcióvezető házastársa a Postabank által alapított céggel százmilliókért tataroztat, majd lízingel egy szállodát. Szekeresék az ötletadónak és a szállodaműködtető barátoknak hosszú távú bérleti szerződést ajánlanak, amely lehetővé teszi, hogy az üzemeltetés hasznából megvegyék a szállodát. A szálloda jó üzletnek bizonyul és ezért az ötletadó és a barátok csak egyéves bérleti szerződéshez jutnak. Amikor ez ellen tiltakoznak, az önkormányzat villámgyorsan kilakoltatja őket, a szállodát pedig a frakcióvezető feleségének az épületbe időközben bejelentett szállodaműködtető cége veszi át.

A Postabank azonban a legkülönfélébb érdekcsoportoknak nyújtott hatalmas összegű hiteleket. Amikor emiatt összeomlik, akkor a politikai vezető réteg a költségvetésből szanálja. Az ajándék-közpénz odaítélését olyan képviselők is megszavazzák, akik a banktól olcsó villaépítési hitelt és más kedvezményeket kaptak, például az átlagosnál lényegesen magasabb betéti kamatokat. Ebben az ügyben a közpénz leszívásának technikája úgy alakult, hogy a banki pénzt alakították át magánpénzzé, majd a költségvetés pénzét hiánypótló banki pénzzé.

Külön figyelmet érdemel a szovjet államadósság lenyúlása. A sok száz millió dollár nagyságrendű államadósságot úgy értékesítették, hogy egy sajátos konstrukciót alkalmaztak. Ha egy cég képes más piacokon is eladható árut felkutatni Oroszországban és azt lekötni, akkor az orosz állam - a magyar illetékesek jelzésére - kifizeti az áru vételárát. Az üzlet lebonyolítója pedig a végén a magyar állam javára befizeti az áru vételárának megfelelő hányadát, de legalább 54%-át.

Mivel az üzlet bonyolítójának pályáznia kell, és neki kell a befizetési arányra ajánlatot tennie, ezért ez az arány titkos adat. Az államadósság értékesítésében rejlő üzleteket az állam olyan tisztségviselői, mint például az ipari miniszter az állam javára kötelesek hasznosítani. Hogy ez jogilag és erkölcsileg tiszta módon történjék a helyes eljárás az, ha felmérik a helyzetet és egy bizottság nyilvánosan szétosztja a kedvezményezettek között az üzleti lehetőségeket. A Horn-kormány idején azonban minden azzal kezdődött, hogy az egész ügyletmenetet letitkosították. Az immáron államtitkot képező befizetési arányokat a felek egymás közt tárgyalták meg, és aztán ugyancsak titokban egymást közt szétosztották az üzleteket.

A magyar állam képviselői, a letitkosítók, a zsűri döntéshozói, továbbá a kedvezményezettek azonban egy és ugyanazon politikai érdekcsoportnak a tagjai voltak, akiket meg is lehet konkrétan nevezni. Ha például az adósság lebontása olajkereskedelem formájában történik, akkor az egykori szovjet ösztöndíjasok kapcsolataik alapján - néha New York-ban bejegyzett cégek közbeiktatásával - fogadják az érkező szállítmányokat. Látszatra mindez úgy történik, mintha az állam küldte volna az államnak közvetítés nélkül. Az üzleti konstrukció hasonló az előbbihez. A pártklientúra tagjai döntéshozó hatalmuknál fogva közpénzeket szavaznak vagy ítélnek meg saját maguknak.

Érdemes itt szó szerint idézni Tellér Gyula tanulmányából az MNB tulajdonában lévő bécsi leánybank, a CW-Bank egyik tranzakciójának a történetét. Bizonyos Bisser Dimitrov nevű személy az egyik franciaországi vállalkozásához jelentős mennyiségű hitelt vett fel a CW Banktól, és a HFT (Hungarian Finance és Trade) nevű magyar pénzintézettől. Franciaországi vállalkozását a francia állam is támogatta több tízmillió frankkal. Dimitrov ezt a pénzt nyomban továbbutalta egy amerikai bankszámlára. A francia titkosszolgálat ezt kiderítette, de a pénznek már nyoma veszett. Tellér így ír erről:

"Különös jelentőséget ad az ügynek, hogy Bisser Dimitrov hajdani külkereskedő kollegája egy bizonyos Peter Dobrev, Apró Piroskának, a kereskedelmi bank volt elnökének, Horn Gyula egykori kabinetfőnökének (és egyben Apró Antal volt rákosista-kádárista politikus lányának) a férje. A pénzeket kölcsönző bankokban tulajdonosként, igazgatósági tagként, felügyelő-bizottsági tagként ugyancsak Apró Piroska baráti körének tagjai (Patkó András, Mészáros Kálmán) ültek. Az amerikai bankba vándorolt - és onnan 'külföldi' magánbefektetésként már vélhetően vissza is érkezett - pénz a HFT ágon is és a CW ágon is magyar állami eredetű."

A CW Bank 100 milliárd forint feletti veszteséggel fejezte be működését. Tellér Gyula megállapítja, hogy a bank kétes kintlevőségei a volt szocialista országok nemzetközi kereskedelmi ügyeinek a finanszírozásából származnak. A pénz útja a költségvetésből közvetítő pénzintézeteken keresztül jut az illegális magánvállalkozásba, és onnan vissza a privatizációba. A döntéshozók és a haszonélvezők egyaránt a Horn-kormány mögött álló érdekcsoportok tagjai.

A hatalomgyakorlás hatása a gazdaságra

A nemzeti teljesítmény és a felhasználás közötti különbözetet, amelyet az ország külföldi adósságai utáni kamatfizetés és tőketörlesztés, valamint az 1990 után betelepült működőtőke kivitt profitja is megterhelt, mint már említettük, folyamatosan külső tőkebevonással kellett fedezni. Jelentős jövedelmeket vont el és áramoltatott a külföldi tulajdonosok felé az "adósságcsere", vagyis a költségvetés jegybanknál vezetett nulla- vagy alacsony kamatozású hiteleinek pénzpiaci kamatozásúvá tétele. A Horn-kormány ideje alatt a tőkekivonás által megnövelt belső jövedelemfolyam és vagyonmozgás minden jelentős pontjára rátelepedett a szociálliberális klientúra. Ennek eredményeként ezermilliárdos nagyságrendű vagyont terelt jogilag és erkölcsileg is megkérdőjelezhető kétes pénzszerzési ügyek révén magán- és pártcsatornákba. A Horn-kormány erre a sokcsatornás pénzmozgásra rátelepített egy hatalomújratermelő szociológiai szerkezetet. Ezt a jogszabályok szinte tetszés szerinti átalakításával igyekezett zavartalanná tenni.

A gazdasági megszorítások - a Bokros-csomag intézkedései - vámpótlékkal igyekeztek visszafogni az importot, és növelni a költségvetés bevételeit. Az éveken át fenntartott csúszó leértékeléssel ösztönözte az exportot. A Bokros-csomag a makrojövedelmek átcsoportosításával, a lakossági jövedelmek zsugorításával, a költségvetési kiadások csökkentésével, a belső piacok szűkítésével igyekezett a vállalatok értékesítését a külföld irányába terelni, és fokozni a gazdaság exportvezérelt növekedését. Az exportjövedelem azonban profit és adósságszolgálat formájában távozik az országból. Fokozására azért van szükség, hogy legyen elegendő pénz az adósságszolgálat teljesítésére. A Bokros-csomag nyomán a magyar gazdaság elmozdult a külső egyensúly felé. Ennek eredményeként az Antall- és a Boross-kormány ideje alatti évi 3-4 milliárd dolláros külső hiány 1996-ra évi 1,5-2 milliárd dollárra mérséklődött.

Míg az 1970-es években a fizetési mérleg egyensúlyát a nyugati és keleti cserearányromlás, a nyolcvanas években az ugrásszerű eladósodás és annak terhei, az 1990-es években viszont a betelepülő működőtőke miatti import, a túlliberalizált és túlprivatizált kereskedelem, majd a nyílt és rejtett profitkivonás terhelte meg. A külső egyensúly javításához a külföldi tőke által létesített úgynevezett vámszabadterületi nagyvállalatok, valamint a privatizációs bevételek járultak hozzá. Ha az 1996-1997-es külkereskedelmi mérlegből levonjuk a multinacionális cégek 1,5 milliárd dolláros többletét, akkor azt látjuk, hogy a valódi magyar gazdaság, a vámterületi gazdaság, a Bokros-csomag előtti helyzetben maradt. Ezért a restrikciós intézkedéseket sikerteleneknek minősíthetjük.

A Horn-kormány gazdasági megszorító intézkedései, restrikciós pénzpolitikája és piacszűkítő költségvetési politikája a termelőgazdaság valamennyi fontos területére rányomta a bélyegét. Ha eltekintünk a vámszabadterületi gépipari vállalatok sikeres előretörésétől, a kis- és közepes - azaz "a szocialista utógazdaságnak" minősíthető vállalati körbe tartozó - vállalatok stagnáltak. Az iparban továbbra is a beruházások elhalasztása, az amortizáció felélése, a közterhek fizetésének elmulasztása és a szürke gazdasági zónába való visszahúzódás volt a jellemző.

A mezőgazdasági szektorban csökkent a piacok felvevőképessége, a termelőbázis lehetséges teljesítményéhez képest. A mezőgazdaság kevesebb embernek biztosított megélhetési lehetőséget, mint ahányan képesek voltak és akartak dolgozni. Ez az egész agrárszféra alulfoglalkoztatottságának az egyik oka, amihez még hozzájárul az iparból is visszazúduló falusi munkanélkülieknek a problémája. A létrejött kereskedelmi és feldolgozói monopóliumok növelték az agrárium krónikus tőkehiányát, és a termelőföld elaprózottságából származó hátrányokat. A szociálliberális kormányzat alatt a mezőgazdaság egyetlen problémáját sem oldották meg. Sok tízmilliárdos szintentartási és fejlesztési elmaradásban van az infrastruktúra egésze, valamint a környezetvédelem. Ennek a helyzetnek a kialakulásáért természetesen nem lehet egyedül a Horn-kormányt felelőssé tenni, de az általa megteremtett pénzhiány jelentősen hozzájárult ennek a helyzetnek a rosszabbodásához.

Lehetett-e volna másképp?

A neoliberális pénzuralmi rendszernek nem sikerült a posztszocialista ipari szektort átállítania az exportorientált növekedésre. A fogyasztáskorlátozás, a privatizáció, a vámpótlék, a különböző eredetű felhalmozás-elmaradások, vagyis a nagyarányú tőke- és jövedelemkivonás, valamint a beáramló működőtőke lehetővé tette a szerkezet-átalakítást és az export növekedését. A megtelepedett külföldi nagyvállalatok azonban alig állnak kapcsolatban ezzel a jobb elnevezés hijján posztszocialistának nevezett szektorral. A multik előrehúzó hatása alig érvényesül. A magyar gazdaság stagnáló-lemaradó hazai tulajdonú részre, valamint dinamikusan fejlődő külföldi tulajdonú szektorra bomlott. Ennek következtében ez a "posztszocialista" szektor, vagyis a nem vámszabadterületi kis- és közepes vállalatok, az indokoltnál jobban visszaestek. E helyzet következményeként jelentős nemzeti jövedelem nem jött létre. A nemzeti vagyon elidegenítéséből befolyt privatizációs bevételek pedig adósságtörlesztésre lettek fordítva.

Zágrábi László "A Horn-politika hatása a gazdaságra és a társadalomra" című tanulmányában megállapítja, hogy "a növekedés kontra stabilitás kérdése helyett a 'növekedés és stabilitás kérdését kellett volna felvetni." A gazdaságpolitikának összpontosítania kellett volna az úgynevezett nem vámszabad területi szektorra és a kis- és középvállalatokra. Ennek a gazdaságnak kellett volna fenntartania a fejlődés lehetőségét, mert csak így lehetett volna megakadályozni a nemzeti jövedelem csökkenését vagy stagnálását. A szociálliberális kormányzat ezt elmulasztotta, és emiatt az ország elveszítette mintegy háromévi nemzeti jövedelem-növekményét. A szociálliberális kormányzatnak tehát lett volna választási lehetősége, de döntéseiben az össztársadalmi érdekek helyett a csoportérdekeknek adott elsőbbséget. A közérdeket szolgáló alternatíva érvényesítése érdekében a pénzügyi apparátusnak a külföldi tulajdonosi körrel, legfőbb támogatójával, kellett volna szembefordulnia és éles konfrontációban jobb tulajdoni arányokat kiharcolnia. A Horn-kormány körüli érdekcsoportoknak pedig osztozkodniuk kellett volna a társadalom szegényebb, lecsúszó csoportjaival azon az ezermilliárdos nagyságrendű vagyonon, amelyre rátették a kezüket.

A magyar lakosság tulajdonosi helyzete a privatizáció nyomán - föld- és vagyonkárpótlás, szövetkezeti vagyonnevesítés, egzisztencia-hiteles konstrukciók - nem javult. A Horn-kormány a készpénzes privatizációt részesítette előnyben, és ez tovább rontotta a rendszerváltás következtében lecsúszó rétegek esélyeit. A lakosság jövedelmi viszonyait rontotta az inflációs jövedelem-elvonás. Ez különösen azok számára volt hátrányos, akik nem tudták a piacon keresztül tovább hárítani a veszteségeiket. Elsősorban a nyugdíjasok és a nagycsaládosok, valamint a területi egyenlőtlenségek növekedése folytán a hátrányos területeken élő kistulajdonosok lettek a rendszerváltás vesztesei.

Az elmúlt másfél évtizedben mintegy 1 800 000-en veszítették el munkájukat. A rendszeres jövedelemmel rendelkezők aránya a lakosság egyharmadára zsugorodott. Csikós Csaba és Zágrábi László adatai szerint 1994-es forintértéken számolva az önkormányzatoktól 2000 milliárd forintnyi vásárlóerőt vontak el. A központi költségvetésben szereplő családi pótlékból és a jövedelempótló, illetve kiegészítő támogatásból 900 milliárd forintot, a nyugdíjakból 1000 milliárd forintot és az Egészségbiztosítási Alapból pedig további 1000 milliárd forintot hasítottak ki.

A társadalom jövedelmi megosztottságát kiegészíti a társadalom súlyos kulturális, morális és politikai megosztottsága. Évről évre nő a neurotikusok, az alkoholisták, a kábítószerélvezők száma. A magyar morbiditás adatai igen rosszak. A fő halálokok a keringési és érrendszeri megbetegedések, a szívelégtelenség és a rák. E mögött társadalmi, életmódbeli és környezetszennyezési okok húzódnak. Az iskolarendszer is leépül és egyre tehetetlenebb. A deviáns magatartás és a bűnözés a társadalom egyre nagyobb részét szövi át. Különösen nagy az intellektuális bűnözés, az u.n. fehérgalléros bűncselekmények aránya, amely az iskolázott rétegek erkölcsi válságára hívja fel a figyelmet. A belülről elkövetett intellektuális "bankrablások" sokkal több kárt okoznak, mint azok, amelyeket kívülről követnek el hagyományos módszerekkel.

A Horn-kormány társadalompolitikájával kapcsolatban is kijelenthetjük, hogy lett volna más megoldás, ha az erős csoportérdekek nem rekesztették volna el az útját. Abszurd dolog azt állítani a közvagyon ezermilliárdos nagyságrendű elrablásáról, hogy az "eredeti tőkefelhalmozás" volt.

A 2005-re kialakult helyzetért, amelyben már benne van az Orbán-, valamint a Medgyessy-Gyurcsány kormányzat tevékenysége is, nem lehet egyértelműen csak a kormányzó pártokat, illetve az egyes kormányokat felelőssé tenni. Ismét hangsúlyozzuk, hogy óriási a felelőssége a neoliberális gazdaságfilozófia képviselőinek, akik valamennyi kormányképes pártban a meghatározó erőt képviselték és ma is ők a pénzügyi és gazdasági politika meghatározói. A nemzeti-konzervatív, valamint a szociálliberális kormányzatokban mindvégig érvényesültek a neoliberális törekvések. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lettek volna olyan társadalmi csoportok, amelyek elutasították ezt a pénzügyi és gazdasági nézetrendszert.

Lóránt Károly állapítja meg "Neoliberális politika - gazdasági káosz" című írásában (Szép volt fiúk, Magyar Nemzet, 2005. november 26.), hogy a neoliberalizmust elutasítók már a hetvenes évek közepén erőteljesen bírálták ezt a nézetrendszert. A hitelfelvételt azok támogatták, akik a neoliberális gazdaságpolitikát is hirdették. Ezek a befolyásos állásokat betöltő személyek azonban kutatóintézetekben és pénzügyi irányító szerveknél töltötték el az életüket, s ezért gyakorlati tapasztalatokkal alig rendelkeztek. Ezt a hiányt elméleti nézetek kikölcsönzésével pótolták, amelyek azután sorra hibásnak bizonyultak.

Ezek a nemcsak okos, de "nagyon-nagyon okos" pénzügyi szakemberek különösen nem szerették az iparban dolgozó gyakorlati vezetőket. A nemzetközi pénz- és korporációs- oligarchia szolgálatába szegődött magyar pénzügyi lobbi ugyanazt hajtotta végre Magyarországon, mint világszinten azok a gazdasági frontemberek, akikről John Perkins számolt be 2004-ben megjelent "Confessions of An Economic Hitman" (Egy gazdasági frontember vallomásai) című nagysikerű könyvében. Magyarországon azért nem volt szükség ilyen John Perkinsek-re, mert volt kellő számban belföldi gazdasági "verőlegény". Ugyancsak Lóránt Károly állapítja meg, hogy ma Brüsszelre sokan úgy tekintenek, mint 1989. előtt Moszkvára. Ma Brüsszel a felül nem múlható bölcsességek forrása. Az európai integráció folyamata sokáig a franciák önzésére és a németek bűntudatára épült.

Az integráció költségeinek döntő részét a németek viselték, de most már az öt másik nettó befizető országgal együtt azt kívánják, hogy az EU központi költségvetése ne legyen magasabb a GDP 1%-ánál. Szakértők már az 1970-es években jelezték, hogy az európai integráció jelenlegi fokán a GDP 5%-át kellene összpontosítani, hogy ki lehessen elégíteni a jelentkező igényeket. A korábban csatlakozott fejletlenebb országok kaptak is segítséget, míg a legutóbbi nagy létszámú bővítés során belépő új országoknak erre már nincs esélyük. A mezőgazdasági támogatásokat is egyre nagyobb mértékben tagállami hatáskörbe akarják visszautalni. A GDP 1%-át kitevő közös alapból azonban nemcsak az új belépők igényei, de a korábbi 15 tagállam együttműködésének a költségei sem finanszírozhatóak megfelelően.

A 2005. december 19-i megállapodást megelőzően az új német kancellár, Angela Merkel, hajlandó volt hozzájárulni ahhoz, hogy az EU összesített jövedelmének (GNI - Gross National Income) az 1,045%-ára emeljék fel a kiadások főösszegét a 2007 és 2013 közötti hét éves időszakra. Ebből a 862,36 milliárd eurót kitevő összegből 22,6 milliárd euró jut Magyarország számára. Ez a korábbi brit javaslathoz képest egymilliárdos növekedés, míg a júniusi luxemburgi javaslatban szereplő számhoz képest egymilliárdos csökkenés. A 85%-os uniós társfinanszírozás lehetősége tehermentesíti a magyar költségvetést, az önkormányzatokat pedig nem sújtja az általános forgalmi adó az uniós források után. Ebből az említett két módosításból a magyar kormányzat hét milliárd euró költségkímélést remél. Kedvezőnek ítélik azt is, hogy a kohéziós pénzeket lakásfelújításra is fel lehet használni a jövőben. A magyar képviselet azonban azt nem tudta elérni, hogy csak három év múlva folyjanak vissza az uniós költségvetésbe a felzárkóztatási pénzek. A hosszabb kifutási idő azért lett volna kedvező Magyarország számára, mert az infrastrukturális programok kifizetési-engedélyezési rendszere rendkívül időigényes és elhúzódik. Az Európai Parlament, amely korábban a GNI 1,18%-át javasolta, várhatóan megemeli ezt a 869,36 milliárd eurós összeget.

A neoliberális gazdaságpolitika az európai integráció keretében ért el sikereket az árstabilitás megteremtésében, de ez az eredmény nagyarányú növekedési veszteséggel járt együtt. A tizenöt államból álló integráció a hetvenes években átlag évi 3%-kal növekedett, ez a növekedési arány a legutóbbi időben a felére csökkent. A neoliberális politika egyre nyilvánvalóbb kurdarca - e politika elkötelezett híveit - paradox módon nem annak feladására, hanem továbberőltetésére késztette. Az újabb neoliberális doktrína szerint piacosítani kell az egészségügyet és a többi közszolgáltatást is. Felmerül a kérdés: meg lehet-e győzni érvekkel az EU vezetőit arról, hogy a neoliberális dogmák erőltetésével mindazt megsemmisítik, amivel valaha tiszteletet vívott ki magának Európa a világ szemében. A világosan gondolkodó tőkések már felismerték, hogy a társadalmi szolidaritás híján széteső Európában olyan helyzet alakulhat ki, amely veszélyeztetheti eddigi biztos profitjukat A hivatalos brüsszeli gazdasági kurzus azonban nem segíti, inkább akadályozza mind a régi, mind az újonnan belépő tagállamok gazdasági gondjainak a megoldását.

Lóránt Károly szerint a magyar gazdaságnak nem az eladósodás vagy a fizetési mérleg hiánya okozza a legnagyobb bajt, hanem a gazdaságirányítás, illetve a mögötte meghúzódó neoliberális dogmák. A vezető ipari országok nem annak köszönhetik felemelkedésüket, hogy megnyitották piacaikat a konkurencia előtt, amikor gyengék voltak, hanem annak, hogy minden lehető eszközzel védelmezték gazdasági életterüket. Lóránt emlékeztet a brit hajózási törvényekre, amelyek két évszázadon keresztül védték Nagy Britannia kereskedelmi és ipari érdekeit, és csak amikor Anglia már ipari világhatalommá vált, akkor hirdette meg London a szabad piaci elveket. Ekkor is a főcél a többi ország piacainak a megnyitása volt.

Azok az ázsiai országok, élükön Kínával, amelyek képesek felzárkózni, nem a nemzetközi pénzügyi intézményekre hallgatnak, hanem saját iparukat és piacaikat védik. A neoliberális dogmákkal nem lehet a gazdasági problémákat megoldani. Erre jó példa a Bokros-csomag restrikciós politikája, amely szintén nem oldott meg semmit. A villamos-energia ipar áron aluli kiárusításával csupán átmenetileg tudta stabilizálni a gazdaságot.

Magyarországon alapvetően nem a költségvetési hiánnyal, hanem a fizetési mérleg hiányával van a gond. Ezt a helyzetet az idézte elő, hogy a hazai vállalatok elveszítették bel- és külföldi piacaikat, s bármennyire ellenszenves a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchiának, de ezeknek a piacoknak legalább egy részét vissza kellene szerezni. A neoliberális közgadászok az úgynevezett ikerdeficitből azt a következtetést vonják le, hogy a költségvetés (államháztartás) hiányának a csökkenésével javulni fog a fizetési mérleg. Vannak olyan körülmények is, amikor a fizetési mérleg hiánya is okozhat költségvetési hiányt. Mára már nyilvánvaló, hogy a fizetési mérleg javítását kell középpontba állítani. Ez létkérdés az ország jövője szempontjából. Az EU Csatlakozási Jegyzőkönyv 26. cikkelye szerint 2007-ig tehetünk védőintézkedéseket gazdasági nehézségek fennforgása esetén:

"Amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének jelentős romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, legfeljebb 2004. május 1-ét követő harmadik év végéig az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védőintézkedéseket tegyen."

Magyarország a neoliberális dogmák követése miatt több mint tízmilliárd dollár nagyságrendű külső és belső piacot veszített el. Ez a magyar GDP több mint tíz százaléka. Ennek a piacnak a túlnyomó része az EU-hoz tartozó multinacionális cégek kezébe került. Lóránt Károly szerint a magyarok joggal követelhetnék vissza elveszített piacaikat, és e cél érdekében védőintézkedéseket is életbe léptethetnének. Ez egyszerre szolgálna magyar és uniós érdeket, mert az Unió nem engedheti meg, hogy egy tagországában a spekulánsok megrendítsék a valuta árfolyamát.

Ha a magyar kormány meg tudja magyarázni, hogy az államháztartási hiány nem azért keletkezett, mert a kormányzat szórta a pénzt, hanem azért, mert az ország elveszítette a piacait, miközben megvalósította azokat a reformokat, amelyeket az Unió és intézményei javasoltak, akkor meg lehet hozni a megfelelő intézkedéseket.

Kik az EU igazi irányítói?

Az Európai Unió szemléletesen bizonyítja, hogy az a feltételezés, miszerint a pénz és korporációs oligarchia gyengébb államhatalmat akar, nem egyéb mítosznál. A korporációs oligarchia erősebb államot akar, amely képes arra, hogy a jóléti állam korlátozásai és terhei nélkül legyen képes irányítani. Más szóval olyan államot akar, amelyben gyengék a közérdek szolgálatában álló demokratikus intézmények, és amelyek így nem képesek hatékonyan ellenőrizni a kormányzást gyakorló államhatalmat.

Az Európai Unió felett a tényleges ellenőrzést gyakorló háttérhatalom létrehozta 1983-ban a saját informális, zárt társaságát - a Nagyiparosok Európai Kerekasztalát (angolul: European Round Table of Industrialists, ERT). Ez a formailag magán klub először a demokrácia válságával foglalkozott. Itt nem arról volt szó, hogy a demokráciát, vagyis "a nép kormányzását, a nép által a népért" erősítsék. Ellenkezőleg! Azt hangsúlyozták, hogy felelőtlen csoportok állandóan támadják a kormányokat több és jobb jóléti szolgáltatásokért, az esélyegyenlőség igazságosabb biztosításáért, a háborúk kiiktatásáért. Az 1973-ban létrejött Trilaterális Bizottság is készített egy tanulmányt a demokrácia válsága címmel és tudós szerzői arra a konklúzióra jutottak, hogy túl sok a demokrácia, és ez meggyengítette a Nyugat társadalmait. Azért, hogy ezt a gyengeséget kiküszöböljék, meg kell erősíteni a tekintélyt, még pedig a szükségtelen demokrácia megfelelő szintű korlátozásával.

Amikor az ERT létrejött első tanácskozásain már megegyezés született arról, hogy a pénzrendszer és a nagyipar vezetőinek kell a kezükbe venni a kezdeményezést. Első számú követelésük az volt, hogy le kell bontani a jóléti államot. Úgy vélték, hogy az egyes országok nemzeti kormányai ehhez nem elég erősek. Álláspontjuk szerint az államok integrációja, az Európai Unió hatékonyabban tudja eltávolítani a demokrácia korlátait. Az európai integrációt tehát úgy kellett átalakítani, hogy több fokozaton áthaladva elérjen a jelenlegi Európai Unióhoz, amely már képes arra, hogy a pénz és az üzlet szervezett hatalmát korlátozó demokratikus béklyókat lerázza magáról.

Az EU-ban a tényleges döntési jogköröket nem a demokratikusan megválasztott intézmények gyakorolják. A legfontosabb döntéseket a tagállamok különböző ügyekben illetékes miniszterei lényegében titkos alkukon alakítják ki.

Az Európai Unió igazgatási apparátusa is egyedülálló. Sokkal nagyobb hatásköre van, mint a tagállamok államigazgatási szerveinek. Az ő előjoguk, hogy javaslatokat tegyenek a lényegében nem demokratikusan megválasztott fő adminisztrátoroknak, a komisszároknak, vagyis az EU Bizottsága tagjainak. Óriási hatalma van a pénzrendszert irányító és Frankfurtban székelő Európai Központi Banknak, amely irányítja a korábban fokozatosan létrejött EMU-t, vagyis a European Monetary Union-t (Gazdasági és Monetáris Uniót) a pénzügyi- és gazdaságpolitika meghatározásában - beleértve a pénzmennyiség szabályozását, a kamatlábak meghatározását. Az Európai Központi Bank tagjainak szigorúan meg van tiltva, hogy bármilyen javaslatot vagy tanácsot elfogadjanak a demokratikusan megválasztott intézményektől.

Az Európai Unióra vonatkozó alapvető szerződések egyértelműen biztosítják a pénz- és korporációs oligarchia érdekeinek az érvényesülését, amelyet természetesen eufémisztikusan, vagyis szépítgetően szabad-kereskedelemnek és szabad piacnak neveznek. Ez a szépítgető terminológia félrevezető. A közös valuta, az euró bevezetésével, valamint a stabilitási paktum elfogadásával, az Európai Unió bebiztosította magát a jóléti állam esetleges visszatérése ellen. A pénz és termelőgazdaságot irányító csoportok számára különösen kedvező az, hogy az Európai Unió erőteljes nyomást tud gyakorolni a tagállamok kormányaira, hogy a jóléti állam feltámasztására törekvő erőket kemény intézkedésekkel megfékezzék.

A Nagyiparosok Európai Kerekasztala, vagyis az ERT, nem csupán valamiféle újabb lobbizó magánegyesület. Ma már több ezer üzleti érdekcsoport működik a brüsszeli döntéshozó központok közvetlen közelében. Az ERT-be tömörült beruházó bankárok és korporációs vezérek nem várnak arra, amíg ezek a hivatásos lobbizók befolyást tudnak gyakorolni a döntéshozókra. Az ERT mértékadó személyiségei zárt ajtók mögött, titokban hozzák meg döntéseiket. Az ERT tagjai valósággal szimbiózisban élnek a brüsszeli bürokrácia irányítóival. Az ERT személyiségei rendszeresen megtárgyalják a legfontosabb kérdéseket, álláspontjukat eljuttatják a különböző bizottságokhoz és munkacsoportokhoz. Az ERT munkatársai fogalmazták meg a belső piacra vonatkozó szabályokat és ugyancsak kulcsfontosságú szerepet játszottak az euró bevezetésében.

A pénz- és korporációs oligarchia kívánságait kellően előkészítve terjeszti elő végrehajtásra az EU igazgatási apparátusának irányítói és az EU vezetői. Így például 1993. decemberében, amikor még a francia Jacques Delors volt az EU Bizottság elnöke, ő is benyújtott egy úgynevezett White Paper-t - Fehér Könyvet - a gazdasági versenyről és a foglalkoztatásról. Azt állította, hogy a munkanélküliség a legfontosabb kérdés, amivel az Európai Unió foglalkozni kíván. Ami figyelemre méltó tény, az az, hogy ez a Fehér Könyv nem volt más, mint a az Európai Kerekasztal igazgatói által elkészített javaslatoknak egy enyhén módosított változata. Az is ismert tény, hogy Jacques Delors rendszeresen találkozott az ERT vezetésével.

Az Európai Kerekasztal tehát annak a háttérhatalomnak az európai regionális vezetése, amelynek szóhasználatát találóan jellemezte Orwell különböző munkáiban. Így például a rugalmasság vált kulcsszóvá, és ez valójában azt jelenti, hogy a munkaerő piacon szélsőségesen rugalmas béreket lehet fizetni, és ugyanilyen rugalmasan kell betartani a napi munkaidőt, a ledolgozandó órákat, és hasonlóan rugalmasan lehet eljárni a munkahely biztonságát illetően is. A közszolgáltatási szektor, valamint a közepes- és kisméretű vállalkozások foglalkoztatják a munkaerő kétharmadát az Európai Unióban. Az orwell-i szóhasználat úgy állítja be az ő helyzetüket, mintha éhenhalás fenyegetné őket, ha nem válnának a korporációs óriások "rugalmasabbá". Az ERT dokumentumaiban ugyanis az szerepel, hogy pozitív intézkedésekkel kell javítani a kis és közepes méretű vállalatok kapcsolatát a multinacionális cégekkel, amelyeknek főtevékenységükre kell összpontosítaniuk. Emiatt egyre inkább függenek az úgynevezett alvállalkozóktól. Itt a kulcsszó az alvállalkozás. A többi világcéggel való konkurenciában az európai konszernek rá vannak utalva arra, hogy egyre több tőkét préseljenek ki az őket készséggel kiszolgáló, és a kegyeikért versengő szállítóktól. Azt követelik az alvállalkozóiktól, beszállítóiktól, hogy egyre olcsóbb és minőségileg egyre jobb alkatrészeket szállítsanak, de csak éppen akkor, amikor arra szükség van, azaz ne legyen szükség raktározásra. Ez a bizonyos "just in time" követelmény nyilvánvalóan ütközik a jogszabályi rendelkezésekkel, és a szakszervezetek szabályzataival. A kis és közepes méretű beszállító vállalatok ezért rendkívül nehezen tudják kiszolgálni a multikat, hacsak nem engedik meg nekik a módosított szabályozók, hogy csökkentsék a béreket, kiterjesszék a munkaidőt, önkényesen túlóráztathassanak, továbbá a munkahelyi védelmi jogszabályok fellazításával könnyedén mondhassanak fel.

Tehát minél rugalmasabbak a bérekre, a munkaidő hosszára és az általános alkalmazási feltételekre vonatkozó szabályozók, annál alacsonyabbak az adóbevételek, valamint a társadalombiztosítást szolgáló befizetések. Ily módon a nagy korporációk még több jövedelmet tudnak kihasítani maguknak. A beszállítók a nagy korporációk frontembereivé válnak, akiknek a jóléti állam munkásvédelmi szabályainak a lazítását, illetve eltörlését szolgáló követelései valójában a korporációk érdekeit elégítik ki.

A pénz- és korporációs oligarchia tulajdonában lévő tudatipar természetesen arról beszél, hogy elérkezett az információs társadalom, ahol a legfőbb érték a tudás és az innováció, és mindez kreatív és jól fizetett állásokat jelent a jól képzett munkaerő számára. Emögött a szépen hangzó jelszavak mögött ténylegesen a munkaerőt és a környezetet végsőkig kiszipolyozó változások állnak.

Az ipari korszakban közismert volt a futószalag, a gépsor a maga feldarabolt és monoton munkafolyamataival. Ez vált az embert a gép alkatrészévé alázó kapitalista kizsákmányolás szimbólumává. Ma már ezek az üzemen belüli futószalagok nagyrészt kiiktatódtak az elektronika és a komputertechnika jóvoltából. Helyükre egy sokkal gigantikusabb futószalag lépett. Korábban a raktári készletek lehetővé tették a rugalmas alkalmazkodást a folyamatban lévő termelési folyamat igényeinek a kielégítéséhez, a kereslet és kínálat ingadozásának megfelelően. Ma, amikor az egyes vállalatoknak mindig csak az adott jelzésre kell szállítaniuk, azaz "just in time", így az alvállalkozóktól a fővállalkozókon át a gyártó üzemekig történő termelési folyamatban új, hatalmas futószalag jött létre. Ezúttal nem vállalaton belüli, hanem számos vállalatot összekapcsoló futószalag. A szépítgető kifejezés minderre az úgynevezett karcsúsított termelésnek (lean production-nak) a modellje. A szakszervezeti vezetők ezt nevezték el stressz általi menedzselésnek. Ebben a karcsúsított - pontosabban feszessé tett - termelési folyamatban nemcsak intenzívebbé válik az egész munkafolyamat, de még a lélegzetvételt szolgáló pihenőpercekre is alig van alkalom. Emiatt a termelési folyamat központi egységénél a túlóra és a nem kellő létszámú személyzet vált általánossá. Ilyen körülmények között a személyi képességek gyarapítására, az alkotó munkára egyre kevesebb lehetőség nyílik.

Az ERT vezetői tisztában vannak azzal, hogy egyre nő a konfliktus a gazdasági verseny rövid távú igényei és az ipar hosszú távú szükségletei között. Ez egyenes következménye a munkaerő maximális ki- és elhasználásának. Az ERT iparmágnásainak az emberszeretetét tükrözi, hogy a munkaerő értékének fenntartása érdekében meghirdették az egész életen át tartó tanulást. Ez aztán az ERT szobáiból szépen átköltözött az Európai Unió hivatalaiba, és ott az egyik legfontosabb uniós programmá vált. Ha elemezzük az egész életen át tartó tanulást, akkor megállapíthatjuk, hogy ennek semmi köze nincs a valódi tudás megszerzéséhez, amelyre tényleg szüksége van minden embernek - képességei optimális kibontakoztatásához. A pénzügyi- és korporációs oligarchia tisztában van vele, hogy szükségük van az alap és az alkalmazott kutatásra, a különböző szinten képzett specialistákra és szakemberekre. Ezért olyan szolgáltatást várnak az állam által fenntartott iskolarendszertől, hogy az kellő számban képezze ki számukra a legkülönfélébb célokra alkalmazható munkaerőt, akik a pénzgazdasági rendszerben működő ipar gyorsan változó igényeihez képesek alkalmazkodni. Amikor ezek a gyorsan és könnyedén adaptálható standard munkások - legyenek kékgallérosok vagy fehérgallérosok - az állandó stressz-helyzetben gyorsan elhasználódnak, a korporációs oligarchia igényt tart arra, hogy bármikor lecserélhesse őket hasonlóan gyúrható és gyorsan felhasználható ifjabb generációkra.

Ilyen megfontolások alapján az egy munkahelyen történő életen át tartó alkalmazás koncepciója teljesen elavult. Az életen át tartó tanulás tehát az életen át tartó munkahely-változtatást is jelenti, mert lehetővé teszi, hogy a munkaerő a munkáltatók igényeinek megfelelően gyorsan mozgathatóvá váljék. Ennek a rugalmasnak nevezett munkaerőnek az a célja, hogy gyorsan lehessen mozgatni egyik időleges munkahelyről a másik irányába - rövid átképzésekkel, rövid munkaszerződésekkel, amelyek rendszerint elbocsátással végződnek, amikor már ennek a munkaerőnek nagyobb bért kellene fizetni a munkában töltött évek után. A nagyobb bér helyett kisebb bérű fiatalokat vesznek fel. Mindez elvezet a munkájukat elvesztők korai nyugdíjazásához.

A pénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus és ennek következtében a felvett hitelek teljes visszafizetésének a lehetetlensége kényszeríti ki az ERT kezdeményezésére az Európai Unióban is meghonosodott pazarló bánásmódot a természeti erőforrásokkal. A magánpénzrendszer a kamattal erőszakos növekedésre szorítja az értéket egyedül előállító termelő gazdaságot. Emiatt lehetetlen az élethez szükséges erőforrások gondos megőrzése, az úgynevezett zöld gazdálkodás folytatása, amelynek részét képezi a környezetet nem szennyező biztonságos termékek előállítása, a káros gázok és anyagok kibocsátásának a korlátozása és az újrafelhasználható anyagok előnyben részesítése. A ma már több millió dolláros biopiac jól fejlődik a gazdag országokban. Ez azonban nem akadályozza a transznacionális korporációkat a természeti erőforrások világszintű pazarlásában.

Az áruk korlátlan szabad mozgása pusztítja a pótolhatatlan energiahordozókat, amelyek a szállításhoz szükségesek. Az Európai Unió területén 35 000 kilométer új utat építenek, ebből 12 000 kilométer autópálya. Mindez elsősorban a nagy autóipari vállalatok érdekeit szolgálja. A túlhajtott mobilitás a közlekedés eldugulásához vezet, de ilyen túlfeszített mobilitás nélkül a karcsúsított termelés, és az óriás futószalagként egymásba kapcsolódó termelő egységek között a szállítás, nem lehetséges. Az egyes alkatrészeknek a kihelyezése specializált alvállalkozókhoz azt is jelenti, hogy növekvő mennyiségben, egyre nagyobb távolságra kell szállítani őket - méghozzá akkor, amikor csörgött a telefon, vagy amikor érkezett a jelzés, hogy szükség van a szállításra (just in time).

Ennek az egész értelmetlenségnek a hibás pénzrendszer van a hátterében. Azért kénytelenek kegyetlenül versenyezni egymással a termelő vállalatok, mert mindegyik hitellel működik és a hitelpénz után kamatot kell fizetni. Amikor a magánosított pénzrendszer kamattal terhelt hiteleket nyújt a termelőgazdaság szereplőinek, akkor a hitel kamatostul történő visszafizetéséhez szükséges pénzt nem bocsátja ki. A hitelek felvevői a kamatfizetéséhez szükséges többletpénzt csak úgy tudják előteremteni, ha egyes versenytársaikat legyőzik, és csődbe juttatják. A győzteseknek más gazdasági szereplők csődbejuttatása révén válik lehetővé hiteleik kamattal való folyamatos visszafizetése. Az adósságot persze soha nem lehet visszafizetni, mert ebben a rendszerben minden pénz kamattal terhelt adósság. Abban az elméleti esetben, ha mindenki visszafizetné az adósságát, nem maradna pénz a reálgazdaságban, és gazdasági élet leállna. Ne tévesszük szem elől, hogy valamennyi negatív jelenség mögött az az alapvető hiba húzódik, hogy a gazdaság közvetítő közege egy szűk érdekcsoport magánmonopóliumává vált. Ez a szűk érdekcsoport bocsátja ki tetszése szerint, és használatáért hatalmas sarcot igényel magának kamat és kamatos-kamat formájában.

A magánpénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus azonban nem természeti törvény, tehát megváltoztatható. A hosszú távú beruházásokra amúgy sem alkalmazható ugyanaz a kamatmechanizmus, mint ami az egyhetes forgóeszközhitel esetében még betölti funkcióját. A kamattal működtetett pénzrendszer ellen több alkalommal is felléptek a történelem során. A kamatrendszert ellenzők felismerték, hogy az exponenciális görbe szerint elhatalmasodó kamatterheket egy idő után már nem lehet vállalni. A kamatmechanizmus túlterhelhető eszköz és ezért csak korlátozott ideig alkalmazható. A pénznek - és a kamatmechanizmussal működtetett pénznek is - elsősorban az áruk és szolgáltatások cseréjének a közvetítése a feladata. Amikor azonban a pénz már nem semleges gazdasági közvetítő eszköz, akkor a hatalmi visszaélés eszközévé válik. Ekkor már nem sok köze van a gazdasági erők jobb allokációjának az elősegítéséhez. Egyre inkább a teljesítmény nélküli nagyobb bevételt biztosítja egy szűk réteg számára.

Az adózás megváltoztatása nem elég

Az biztosan nem megoldás, hogy minden eszközzel elfogadtassák a kamatterhek alatt nyögő ország adófizetőivel a közgazdasági tartalomtól régen elrugaszkodott sajnálatosan magas adósságterheket, akár tehetnek róla, akár nem. 2006. elejéről visszatekintve és szemünket 2005. szeptember 30-ára szegezve a következő kép tárul elénk:

Magyarország pénzügyi kötelezettség-állománya 33 388,8 milliárd forint, ami mintegy 150 milliárd dollárnak, illetve 130 milliárd eurónak felel meg. Magyarország nettó pénzügyi vagyona 21 888,7 milliárd forint, ami hozzávetőleg 102 milliárd dollár, illetve 80 milliárd euró. A Magyarországon jelenlevő külföldi pénzvagyon 21 991,6 milliárd forint. A fenti számok tükrében a gazdaságot kiszolgáló forgalomban lévő pénz - ami lényegében ellátja a közvetítő közeg szerepét - mindössze 11 496 milliárd forint, vagyis igen kis összeget tesz ki. Kicsinek mondható a hitelállomány 3000 milliárd forintos nagyságrendje is. Ha ezekhez az adatokhoz még azt is hozzátesszük, hogy Magyarország összes szántóföldjének az értéke 1300 milliárd forint, akkor láthatjuk, hogy a magyarországi eladósodás oly mértékű, hogy ha az országot a teljes termőföldjétől megfosztják, akkor sem tud megszabadulni csak adósságának egy töredékétől.

A gazdaságban a közvetítő közeg szerepét betöltő 11 496 milliárd forintnak kell kitermelnie a társadalom egészét terhelő pénzügyi kötelezettség állomány - 33 388,8 milliárd forint - adósságszolgálati és kamatterheit. Az hogy Magyarországon ilyen viszonyok alakulhattak ki, abban több tényező mellett az is szerepet játszott, hogy annál a bizonyos kerek-asztalnál, amelyet demokratikus legitimáció nélküli önjelölt személyek ültek körül, milyen alkut folytattak, és milyen Alkotmányt fogalmaztak meg.

Magyarország pénzügyi helyzete 2006-ban azt szemlélteti, hogy a jelenlegi kölcsönmechanizmusok irreálisak és méltánytalanul nagy kamatjövedelmet préselnek ki a lakosságból. Ez a fajta pénzügyi és vagyonkoncentráció a kialakult erőviszonyok miatt egyelőre nem változtatható meg, és a külföldi kézre átjátszott magyar nemzeti vagyont csak forradalom vagy globális pénzügyi összeomlás nyomán lehetne visszaszerezni.

Monetáris eszközök az adósság csökkentésére

Amíg e hibás pénzügyi rendszer helyére visszaállítható a közpénzrendszer, addig is le kell szorítani a fojtogató kamatlábat. A kamat csökkenthető, ha megszüntetjük a készpénztartás ingyenességét. A pénz visszatartását nem jutalmazni kell kamattal, hanem költségkirovással büntetni. Ugyanezt javasolta Silvio Gesell nyomán Helmut Creutz is. Ha a pénzvisszatartást büntető költség havi 1%, akkor az évente már 12%-os veszteséget okoz a gazdasági élet közvetítő közegét visszatartó pénztulajdonosnak. Ebben az esetben az 1-2%-os hitelkamat már reális, és nem kell tartani a megtakarítási hajlandóság gyengülésétől. Az elérendő cél az, hogy a pénztulajdon ne vezessen automatikusan a források kivonásához a termelőgazdaságban. A társadalmi szükségleteket és érdekeket az szolgálja, ha a pénzmennyiség csak befektetés, vállalkozás, azaz értékelőállító tevékenység révén gyarapodik.

Megoldást jelenthetne az is, ha a jelenlegi magánpénzrendszer megváltoztatásával a pénz kölcsönadója osztozna a hitelfelvevő kockázatában, és csak akkor jutna kikölcsönzött hitele után hozamhoz, ha azzal sikerült értéktöbbletet előállítani a reálgazdaságban. A magánpénzrendszert működtető pénztulajdonosok jelenleg nem hajlandók az érték-előállító gazdasági szereplőkkel együtt résztvenni a kockázatvállalásban.

Az adósságcsapdából csak a közpénzrendszerre történő áttéréssel lehet tartósan kikerülni. A pénzkibocsátást - a forgalomban lévő pénz mennyiségének a növelését vagy csökkentését - többféleképpen is az egyes konkrét személyekhez lehet kapcsolni. Csak azt a magántulajdont szükséges alapvető emberi jogként alkotmányos védelemben részesíteni, amely az adott konkrét személy teljesítménye alapján jött létre. (Az összes többi vagyon ugyanis az előttünk élt nemzedékek együttes teljesítménye, és ezért az emberiség közös tulajdona.) A forgalomban lévő pénz mennyiségét a születéshez és az elhalálozáshoz kapcsolva növelni, illetve csökkenteni lehetne. A születések számával növekedne, az elhalálozások számával pedig csökkenne a forgalomban lévő pénz mennyisége.

Az állam ne csak állami hitellevelek formájában bocsásson ki pénzt, mert azért kamat-milliárdokat kell fizetnie a költségvetésből. Ne feledjük a nagy amerikai feltalálónak, Thomas Edisonnak, az Egyesült Államok eladósítása kapcsán megfogalmazott figyelmeztetését, miszerint: "Képtelenség azt állítani, hogy országunk kibocsáthat 30 millió dollár értékű államkötvényt, de nem bocsáthat ki 30 millió dollár értékű állami pénzt. Mindkettő kötelezettségvállalás arra, hogy fizetünk. Az egyik azonban az uzsorásokat gazdagítja, a másik viszont a lakosságnak nyújt segítséget."

Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász elgondolásai szerint, a magyar állam vissza vehetné az MNB-től monetáris felségjogainak a gyakorlását, és állami kibocsátású 13 ezer milliárd forinttal vissza vásárolhatná hitelleveleit a kereskedelmi bankoktól. Az infláció elkerülésére fel kell emelnie a jelenlegi 5%-os banki tartalékrátát 100%-ra. Ezzel elérhető, hogy a bankrendszerhez kerüljön az állami kibocsátású többletpénz, és ne legyen inflációs nyomást kiváltó pénztúlkínálat a reálgazdaságban. A költségvetés így évi több száz milliárdos kamattehertől szabadulhatna meg rövid idő alatt.

Az állam úgy is finanszírozhat konkrétan megjelölt termelő és infrastruktúra-fejlesztő programokat olcsó közhitelekkel, hogy nem okoz inflációt. Törvénnyel kellene korlátozni, illetve megtiltani az eladósítást. Minden olyan esetben, amikor a finanszírozás megoldható saját kibocsátású pénzzel, tilos lenne kamatozó hiteleket felvenni a nemzetközi pénzpiacokon. A multinacionális nagyvállalatok aluladóztatásának megszüntetésével is csökkenteni lehetne az államadósságot és a költségvetés hiányát. A monetáris önrendelkezés gyakorlását azonban a már régóta esedékes vagyonmérleg elkészítésével kellene kezdeni. Hadd tudják meg végre a választópolgárok, hogy hová került a nemzeti vagyon, mire fordították és miért az ellenértékként kapott deviza-milliárdokat? Mi az oka annak, hogy az adósságprobléma megoldásának monetáris megoldási lehetőségeiről mindkét kormányképes erő hallgat? Meddig marad Magyarország következmények nélküli ország?

Az MDF nyolc pontos "Globalista Katyvasza"
helyett Milton Friedman javaslatait!

Monetáris eszközök is vannak

Melyik a két kormányképes erő?

Az egyik a népi (idegenszóval populista), nemzeti, keresztény (emberközpontú) és konzervatív, a másik az urbánus, internacionalista, kozmopolita-globalista (pénzközpontú, keresztényi értékeket tagadó), és neoliberális. Az előbbi tehát keresztény, konzervatív és a nemzetet egyesítő (integráló), az utóbbi pedig ateista, szociál-liberális és a nemzetet dúsgazdag kisebbségre, másrészt bérből is fizetésből élő vagyontalanokra, illetve egyik-napról a másikra élő segélyezettekre felosztó (polarizáló).

A nemzeti oldal a rendszerváltás veszteseinek, a vagyontalan és tőkejövedelem nélküli többségnek, vagyis a lakosság nagy részének a szükségleteit, érdekeit és értékeit tartja szem előtt. Ez a vérszerinti család, valamint a nagyobb család: a nemzet érdekképviselete a politikai szférában.

A kozmopolita-globalista oldal a rendszerváltás nyerteseinek - a tőkejövedelmet húzó külföldi és belföldi pénztulajdonos és korporációs elitnek - a magyarországi képviselete. Ennek a képviselői vettek fel hiteleket 1973 és 1989 között, amiből mindössze egy milliárd dollár érkezett be Magyarországra. De ugyanezen idő alatt kifizettünk a nemzetközi hitelezőknek 11 milliárd dollár kamatot, és mégis felhalmozódott 20,5 milliárd dollár adósság 1989-ig a kifizetetlen kamatokból és adósságszolgálati kötelezettségekből. (Lásd: MNB Műhelytanulmányok, 2. szám, 1993. február, 56. old)

A kozmopolita-globalista oldal adta el megtervezett csődbejuttatással az állampolgárok közös tulajdonát képező nemzeti vagyont, amelynek a teljes devizabevételét kamatfizetésre és adósságszolgálatra költötte. Mégis a nemzetgazdaságra nehezedő teljes adósság 2006-ban 110 milliárd dollárra növekedett.

Az MNB 2006 március végi kimutatása szerint 1995 és 2005 között a hazánkba érkezett 17.746 milliárd euró működő és spekulációs tőke 54.571 milliárd euróra növekedett, azaz több mint 200% nyereséget hozott. A kozmopolita-globalista pénz-és korporációs oligarchia a magyar polgároktól elvett tulajdon tőkejövedelméből, az államnak be nem fizetett adóból, valamint az alul fizetett munkabérből nettó 36.825 milliárd euró hasznot tett zsebre egyetlen évtized alatt.

A vagyont munkájukkal létrehozó, de ettől pénzügyi trükkökkel megfosztott magyar milliók csak a demokratikus közhatalommal - az állammal - tudják érdekeiket érvényesíteni a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia (és hazai kiszolgálói) szervezett magánhatalmával szemben. A kisemmizett millióknak hatékony, azaz erős államra van szükségük. Nem túlméretezett, elhízott és bürokrata államra, hanem áramvonalasított, karcsúsított, de a közérdeket a fölénybe került magánérdekkel szemben hatékonyan védelmező államra van szükség.

A populizmus a nemzetet védi, vagyis a kisebb és a nagyobb családot, amely szétválaszthatatlan. A homályos értelmű "jobboldalinak" és "baloldalinak" való cimkézés helyett tartalmilag kell meghatározni, hogy mi is konkrétan az az elvetendő populizmus (Dávid Ibolya szavait használva 'populista katyvasz') a FIDESZ programjában, amely elfogadhatatlan az MDF számára? Miért rossz a hátrányos-helyzetűeknek, a rendszerváltás veszteseinek a képviselete, érdekeiknek a plebejus védelmezése?

A globalizmus mindenütt a középosztály felszámolására törekszik. Ezért a globalista stratégia megfékezése a nemzeti középosztályt védi. Csak globalizmus-ellenes program lehet nemzeti, konzervatív és keresztény. Vajon milyen keresztényi érdekeket sért a lakosság többségének - a rendszerváltás veszteseinek - az érdekvédelme, számukra is a gazdasági esélyegyenlőség legalább utólagos biztosítása? Miért 'katyvasz' a kórházak köztulajdonban tartása, a minimálbérek felemelése, a munkahelyteremtő pénzügyi intézkedések és gazdasági programok meghozatala, az eladósítás és a kamatformájában történő folyamatos sarcfizetés megfékezése?

A mérsékelt protekcionizmus, amely megengedett az EU-ban, a nemzeti érdekeket védi a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia túlzott liberalizmusával, az eltúlzott deregulációval, és a szélsőséges méreteket öltő privatizációval szemben. Az elkoptatott és homályos "baloldali" vagy "jobboldali" értékek, politika és program kifejezés használata konkrétan milyen nemzeti szükségleteket, érdekeket és értékeket jelent? Lehet, hogyKonkrétan kinek Azt kell szomorúan látnunk, hogy sajnos a pénzvagyonos réteg önző szükségleteit,érdekeit és értékeit védik az álkeresztény-álkonzervatív-álnemzeti MDF-es politikusok. A pénz-és korporációs oligarchiának most már nemzeti színekben is van egy politikai érdekképviselete (több jel is utal rá, hogy valószínűleg pénzért vette magának), azért hogy megbénítsa a hiteles nemzeti erőket, és kudarcra ítélje nemzeti fennmaradást szolgáló programjukat.A mai Magyarországon, a szélsőséges globalizmus és neoliberalizmus uralma idején, melyek a nemzetet védő, keresztény értékek és programok?

A pénzvagyonosok elsősorban a pénzmonopólium szervezett magánhatalmával, a termelői vagyon tulajdonlásával érvényesítik akaratukat. Igényt tartanak azonban a közhatalomra is. Olyan gyenge államot akarnak, amelynek nincs elég ereje ahhoz, hogy a vagyontalanok érdekében hatékonyan korlátozza határokat nem ismerő gazdagodási igényeiket. A pénz-és korporációs oligarchia az államtól a hátrányos helyzetűek féken-tartását, vagyonuk és biztonságuk védelmét várja a lehető legolcsóbban, a közteherviselés minimumra szorításával. Ez derül ki Dávid Ibolya kozmopolita-globalista 8 pontjából, amelyeket eleve úgy fogalmaztak meg, hogy a nemzeti érdekek feladása nélkül lehetetlen a teljesítésük. A közérdek védelmében fellépő demokratikus államot a kommunista diktatúrával azonosítják, hogy ellenszenvet keltsenek iránta a megtévesztett lakosság körében. Mindezt a tömegtájékoztatásban szerzett hegemón helyzetük gátlástalan kihasználásával érik el. A privatizációs visszaélések felülvizsgálatát, a szociális igazságosság legalább mérsékelt érvényesítését is szégyentelenül a szocialista állam diktatúrájához való visszatérésnek minősítik.

A pénz-és korporációs oligarchia igényét A közérdek védelmében fellépő demokratikus államot a kommunista diktatúrával azonosítják, hogy ellenszenvet keltsenek iránta a megtévesztett lakosság körében. Mindezt a tömegtájékoztatásban szerzett hegemón helyzetük gátlástalan kihasználásával érik el. A privatizációs visszaélések felülvizsgálatát, a szociális igazságosság legalább mérsékelt érvényesítését is szégyentelenül a szocialista állam diktatúrájához való visszatérésnek minősítik.

így fogalmazta meg a cirkuszi babérokat sem megvető jelenlegi kormányfő, aki úgy látszik, hogy 1989 óta egyfolytában körforgalomban közlekedik a politikai változások "damaszkuszi útján": "Nincs út vissza a szocializmusba és nincs előre sem a polgári szocializmus fából vaskarika rendszerébe. Magyarországon szociális piacgazdaságot szeretnénk." A politikai szélkakasok kukorékolása helyett helyett, jó lenne hallani a szocializmus és a polgári szocializmus, valamint a szociális piacgazdaság fogalmak gondolkodó emberhez méltó pontos meghatározását.

Az eladott közvagyonnal történő elszámolás és hiteles vagyonmérleg-készítés nélkül nem lehetséges a társadalmi igazságosságnak megfelelő helyzetfelmérés, és a jelenlegi kiegyensúlyozatlan, beteg állapotról sem készíthető pontos diagnózis, ami a helyes terápa elengedhetetlen feltétele. De nem teremthető meg az esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói szabadság sem, ami nélkül nincs valódi piaci verseny és nem jöhet létre a társadalmi szolidaritást is vállaló szociális-piacgazdaság.

Az eladott közvagyonnal történő elszámolás és hiteles vagyonmérleg-készítés nélkül nem lehetséges a társadalmi igazságosságnak megfelelő helyzetfelmérés, és a jelenlegi kiegyensúlyozatlan, beteg állapotról sem készíthető pontos diagnózis, ami a helyes terápia elengedhetetlen feltétele. De nem teremthető meg az esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói szabadság sem, ami nélkül nincs valódi piaci verseny, és nem jöhet létre a társadalmi szolidaritást is felvállaló szociális-piacgazdaság.

A szociál-liberális kormányzat nyíltan a középosztály felszámolására törekedett. Ma is ez az egyik fő célkitűzése. A saját anyagi bázissal rendelkező erős középosztály (amelyhez a magyar gazdatársadalom is tartozhatna, ha nem kellene tagjainak most a puszta túlélésükért és a magyar föld megtartásáért küzdeniük), amely kellően tájékozott, s van saját érdekérvényesítő képessége, alkotja azt az egyedüli hiteles nemzeti erőt, amely veszélyeztetheti a pénz-és korporációs oligarchia hatalmi monopóliumát. A teljesen kiszolgáltatott, segélyekből élő társadalmi rétegek nem képesek sem az önálló gondolkodásra, sem az önálló akaratérvényesítésre, s így nem is veszélyesek az újvagyonos csoportok megszerzett vagyonára és hatalmára. A pénztulajdonos réteg média-fölénye segítségével mélyen a szintjük alá nyomta a magyarok jelentős részét. A lakosság százezrei már nem képesek saját érdekeik felismerésére sem. Amivel a tudatipar besugározza az agyukat, véleményükben az tükröződik vissza.

A tényleges főhatalmat kézbentartó pénz-és korporációs oligarchia ki tudta kényszeríteni, hogy mindkét kormányképes erő hallgasson az eladósodás és a munkanélküliség monetáris eszközökkel történő csökkentéséről. Elsősorban a fiskális megoldásokat - adócsökkentés, költségvetési takarékosság, egy második Bokros csomag - veszik számításba. Ezek pedig még olyan hozzáértő módon alkalmazva sem elégségesek, ahogyan azt a nemzeti-konzervatív oldal tervezi ismerté vált megoldási javaslataiban.

A kiutat a monetáris megoldások jelentik

1. A Nobel-díjas Milton Friedman által kidolgozott programot követve intézkedni kellene arról, hogy a pénzkibocsátás, a hitelrendszer, a kamatszabályozás és a deviza átváltási arányok meghatározása, azaz a monetáris hatáskör kormányzati ellenőrzés alá vételével a Magyar Államkincstár (vagy egy erre létesült más kormányzati szerv) két-három év időtartam alatt bocsásson ki mintegy 14 ezer milliárd forint állami közpénzt. Ezzel az összeggel vásárolja vissza a bankrendszernél lévő mintegy 14 ezer milliárd forint nagyságrendű állami hitelleveleket (államkötvények, kincstárjegyek, stb.). Egyidejűleg a feles törvénynek számító Nemzeti Banki törvény módosításával tegye lehetővé, hogy a kormány a jelenlegi 5% banki tartalék rátát felemelhesse 100%-ra. Ily módon a bankok csak olyan pénzzel gazdálkodhatnának, amellyel ténylegesen rendelkeznek. Ha a banki tartalékráta tehát 5% helyett 100%, akkor a 14 ezer milliárd forint állami kibocsátású pénz többsége a bankrendszerhez kerül, és így a termelőgazdaságban nem okozna inflációt.

Ezáltal újabb kölcsönök felvétele, további eladósodás és kamatfizetés nélkül, az állam megszabadulhatna 14 ezer milliárd forintnyi adósságától. A költségvetésben maradhatna évente mintegy 1000-1200 milliárd forint. Ez lehetővé tenné azt a nagyarányú adócsökkentést, amelyre elsősorban az úgynevezett nem vámszabad-területi magyar gazdasági szervezeteknek - versenyképességük visszaszerzése érdekében - elengedhetetlen szükségük van. Egyidejűleg maradna arra is elég pénz a költségvetésben, hogy ne legyen szükség a nagy elosztó rendszerek, úgy mint a társadalombiztosítás, az egészségügy és az iskolaügy piaci elvek szerinti átszervezésére, és a lakosság további súlyos megterhelésére. A magyar állampolgároknak a túlnyomó többsége a privatizáció keretében végrehajtott ellenszolgáltatás nélküli vagyonelvétel következtében teljesen vagyontalanná vált. Nincs tőkejövedelme és ezért abból a munkabérből, amely az EU-s átlagnak az egyharmadát-egynegyedét teszi ki, nem képes a piaci árat megfizetni a fent említett szolgáltatások igénybevételéért.

2. Amennyiben a politikai felelősséggel tartozó demokratikus állami irányító szervek legalább átmeneti időre visszaveszik az egyébként alkotmányosan őket illető monetáris szuverenitást, akkor lehetővé válik olyan nagyszabású termelőprogramok beindítása állami kibocsátású közhitelekkel, amelyeket csak konkrét termelőprogramokra lehetne fordítani, és amely programok eredményeként olyan termelőikapacitás-növekedés, új objektumok, többletáruk és szolgáltatások keletkeznének, amelyek fedeznék a reálgazdaságban a programokat finanszírozó állami kibocsátású pénzeket. Így az ország úgy tudna nagyszámú munkahelyet teremteni, és az eltartott segélyezettek tömegeit adófizető munkavállalókká tenni, hogy nem kellene további kölcsönök felvételével eladósodnia és hatalmas kamatterheket vállalnia. A termelői és infrastruktúra fejlesztési programokhoz kötött olcsó közhitel nem okozna pénzromlást, mivel továbbra is egyensúlyban tartaná egymást a termelőgazdaság és a forgalomba kerülő pénzmennyiség együttes és arányos növekedése. Munkahelyteremtő hatása révén segélyezettek százezrei válnának munkát végző, adófizető polgárokká. Ez jelentősen növelné a közcélokra fordítható adóbevételeket.

3. Kezdeményezni kell olyan törvény meghozatalát, amely szigorúan korlátozná az újabb kölcsönök felvételét. Intézkedni kellene a felől, hogy azzal a devizatartalékkal (jelenleg 16 milliárd euró), amellyel az MNB gazdálkodik, de amelynek a tulajdonosa a magyar állam és ő fizeti a kamatait, az MNB évente számoljon el a költségvetésnek. Meg kellene szüntetni az Államadósság-kezelő Központnak az a gyakorlatát, hogy lényegesen több hitelt vesz fel, mint amennyire a költségvetés finanszírozásához ténylegesen szükség van. Ezáltal hatalmas többletköltségeket okoz a magyar államnak.

4. A Magyarországon berendezkedett nemzetközi korporációk adózásának a mértékét haladék nélkül az európai uniós szintre kell felemelni. Jogszabályt kellene hozni annak érdekében is, hogy ha a multinacionális cégek a magyar államtól kapott adókedvezmények lejárta után kisebb adózású országba kívánnak távozni, akkor a távozásukat megelőzően kapott adókedvezményeket, amelyekből hatalmas extraprofitra tettek szert, a magyar költségvetésnek fizessék vissza.

Miért hallgat a sajtó és az elektronikus tömegtájékoztatás?

A hivatásos és párt-semleges politológusok, valamint a független sajtó, miért nem veti fel és teszi közéleti vita tárgyává a monetáris eszközök bevetését az adósságcsökkentés és a munkahelyteremtés érdekében?

A szabadsággal való visszaélés szabadságának a közérdekből történő korlátozása egyáltalán nem veszélyezteti a valódi szabadságot. Ellenkezőleg! Biztosítja a szabadság rendeltetésszerű használatát mindenki számára. Vagyis védelmezi a szabadságot. Az európai történelem nagy vívmánya, a szociális piacgazdaság és az arra épülő demokratikus jóléti állam, csak a 'szabadság-egyenlőség-testvériség' hármas követelményének az együttes teljesítésével védhető meg, állítható vissza. A túlerőssé vált pénz-és korporációs oligarcha-réteg korlátlanná növekedett szabadságát az egyenlőség követelményével, azaz a gyengék - a vagyontalanok, a gyermekek, az öregek, a munkanélküliek, a betegek, a képzetlenek - érdekeinek az érvényesítésével lehet és kell megfékezni, egyensúlyban tartani. Ezt a társadalmi igazságosságra törekvést próbálják ma egyesek populizmusnak nevezve becsmérelni. Holott ez a fajta populizmus elismerést érdemel, mert a közérdeket szolgálja az önző magánérdek nemzetpusztító túltengésével szemben. Azt pedig, hogy mennyire lehet az erősek szabadsággal történő visszaélését a gyengék érdekeinek érvényesítésével korlátozni, azt a testvériség, a közösségi szolidaritás íratlan szabályai, a keresztényi értékek írják elő.

Minden egyes embert születésénél fogva - Isten akaratából, a természet törvényeiből adódóan - elidegeníthetetlen jogok, egyéni és közösségi szabadságok illetnek meg. Ezeket a jogokat nem az állam adja, és nem is veheti el. Ehhez tartozik az a jog is, hogy se rendőrállami kommunista módszerekkel, se a magán-pénzmonopólium eladósítási technikáival ne lehessen elvenni senkitől munkájának az eredményét, amely egyben az ember egyéni és közösségi önrendelkezésének - szabadságának - az anyagi-pénzügyi előfeltétele is.

Az egyéni és közösségi teljesítmény arányában igazságosan elosztott vagyonra és nem egy túlprivatizált országra van szükség, ahol a kamat-kapitalizmus farkastörvényei szerint a pénz monopóliumával rendelkező szűk réteg egyre gazdagabb, a munkát-végzők pedig egyre szegényebbek lesznek. Dávid Ibolya 8 pontos katyvaszát e szempontok szerint kell megítélni.

A pénzoligarchia ultimátuma

Ezt az ultimátumot az MDF jobb sorsra érdemes elnök-asszonya nyilván kényszerűségből adta át a FIDESZ vezetésének. Első pontja szerint rendet kell tenni a költségvetésben, mert a költségvetés hiánya, az államadósság mérete veszélyezteti a gazdaság és az ország stabilitását. A FIDESZ közel 3500 milliárd forintnyi felelőtlen ígérete pedig még tovább súlyosbítja a helyzetet. Ezért ezeket az ígéreteket vissza kell vonni a nyilvánosság előtt.

Eltekintve attól, hogy a nyugati demokráciákban példa nélkül áll egy ilyen nyilvános önmegtagadást követelő és megalázó feltétel támasztása, (ha valaki tud erre példát, az hozza e sorok írójának a tudomására) a már fentebb kifejtett elgondolások szerint a FIDESZ programjában szereplő és alapos előkészítő munkával megfogalmazott programok további eladósodás nélkül biztosíthatják az új munkahelyek létrehozását és az államháztartás egyensúlyának a fokozatos megteremtését.

A pénzoligarchia Dávid Ibolya által továbbított második követelése, hogy meg kell erősíteni a konzervatív és jobboldali politika céljainak megfelelően a magyar kis- és középvállalkozásokat. Ezt pedig a pénzoligarchia úgy képzeli el, hogy a FIDESZ által a kis- és középvállalkozók közreműködésével kidolgozott programot - még pedig a TB-járulék 10%-os csökkentését és az EU-s átlag egyharmadát sem elérő minimálbér 100 000 forintra emelését - a FIDESZ vonja vissza. A pénzviszonyok teljes félreértéséről tanúskodik ez a követelés, vagy pedig tudatosan a pénzoligarchia önző érdekeit próbálja érvényesíteni. Dávid Ibolya és az MDF vezetői választhatnak aközött, hogy pénzügyi analfabéták, vagy pedig a pénzoligarchia felbérelt lakájai.

A pénzoligarchia ultimátumának harmadik pontja szerint a magántulajdon szentsége és a szerződések tisztelete az európai konzervatív politika alapja. És ezért a pénzoligarchia szolgálatába szegődött Dávid Ibolya elvárja, hogy a FIDESZ kampányában használt úgymond 'visszaállamosításra' vonatkozó kijelentéseit vonja vissza. Dávid Ibolya és az MDF most még hivatalban lévő vezetői pontosan tudják, hogy a magyar privatizáció még kelet-európai mércével is visszaélések egész sorozata volt, amely megszegte számos esetben az érvényes jogszabályokat. Azt is tudják Dávid Ibolya és társai, hogy nem készült 1988 óta vagyonmérleg és így az ország lakói a mai napig nem tudhatják, hogy a nevükben eljáró politikusok az ő tulajdonukat képező nemzeti vagyont, amelyet az állam csak kezelt - mennyiért adták el, kinek, és mi történt az érte befolyt ellenértékkel? Még olyan esetben sem került az eredeti állapot visszaállítására sor, amikor a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletben ismerte el, hogy az összes jogszabályi előírás súlyos megszegésével került sor például a növényolaj-ipari vertikum átjátszására a külföldi tulajdonos, a Feruzzi részére. Olyan valakinek, aki egykor az Igazságügy-minisztérium élén állott, tudnia kell, hogy a kifejezetten törvénysértéssel, a jogszabályok egész sorának a megszegésével végrehajtott privatizációs aktusokból legalább azokat orvosolni kell, amelyek esetében ez még az elévülési időn belül megtehető. Nem méltó egy volt igazságügy-miniszterhez, hogy ezt az orvoslást a kommunista rendőrállam rabló államosításával azonosítsa.

A pénz- és korporációs oligarchia Dávid Ibolya által postázott negyedik követelése arra irányul, hogy a FIDESZ vezetősége vonja vissza tőke-ellenes és idegen-ellenes kijelentéseit, mert ez elriaszthatja a külföldi befektetőket, akik a magyar munkavállalók százezreinek adnak munkát és megélhetést. Az Európai Unió iránti elkötelezettség nem jelenti a globalizmus túlkapásai ellen való küzdelem feladását. Fentebb már utaltunk a Nemzeti Bank 2006. március 31-i adatközlésére, amely szerint az 1995 és 2005 között az országba érkezett 17 milliárd 746 millió euró külföldi tőke, ugyanakkor 54 milliárd 571 millió euró áramlott ki egyrészt a külföldi befektetések jövedelmeként, másrészt adósságszolgálat formájában. Röviden: a külföldi tőkések befektetett 17 milliárd 746 millió euróbóleurójából 54 milliárd 571 millió euró lett. Azaz leszívtak a magyar néptől nettó 36 milliárd 825 millió eurót. Ezt a hatalmas összeget a magyar nép állította elő a munkájával. A magyar természeti környezetet szennyezték vele és a magyar közpénzekből felépült infrastruktúrát használták. Mégis a teljes hozam a külföldi tőkések zsebébe vándorolt. Ez az uzsora-rendszer lenne az, amire úgy kellene vigyáznunk, mint a szemünk fényére? Nem inkább az lenne egy magát nemzetinek, konzervatívnak és kereszténynek nevező politikai pártnak és politikusnak a feladata, hogy ezen a gyalázatos helyzeten változtasson?

Nem a külföldi tőke csábítgatására van szükség, hanem arra, hogy a Nobel-díjas Milton Friedman javaslatai alapján, a magyar állam pénzügyi szuverenitásának az érvényesítésével finanszírozzuk a magyar munkahelyek megteremtését. Ha ezt nem érti Dávid Ibolya, akkor foglalkozzon a pénzügyi és gazdasági kérdések tanulmányozásával, hiszen olyan pénzuralmi korszakba került a világ, és benne Magyarország is, ahol a közügyek intézésének elengedhetetlen feltétele a pénzügyi folyamatok alapvető törvényszerűségeinek a megértése. Aki erre nem hajlandó az ne akarjon részt venni a magyar nép sorsát meghatározó közügyek intézésében.

A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia legfelső irányítói már 1995-ben elfogadtatták a világgal a GATS egyezményt (General Agreement on Trade in Services - a Szolgáltatások kereskedelméről szóló általános egyezmény), amelynek lényege, hogy a szolgáltatások tulajdonjogát is át kell engedni a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának. Ez Magyarország vonatkozásában azt jelenti, hogy a teljes iskola-és egészségügyet is privatizálni kell, és be kell olvasztani a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába. Ennek pedig szerves részét képezi a magyar egészségügy privatizálása és kórházaink tulajdonjogának fokozatos átengedése a kizárólag profitszempontokat követő nemzetközi korporációknak. Ezért aki azt állítja, hogy az egészségügyben helye van a privatizációnak (az MDF ötödik követelése), a tőkebevonásnak, az valójában azt a magyar lakosságot próbálja megfosztani közös tulajdonának maradékától, amelyet már amúgyis kiszipolyozott a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia. Egy ilyen követeléssel előállni, különösen egy olyan népszavazás után, ahol az abban részt vevők többsége elutasította az egészségügy privatizálását és a kórházak eladását, az egyenlő a népakarat semmibevételével. Ez lekezelő és antidemokratikus álláspont. A hálapénz-rendszernek az Európai Uniós átlagfizetés bevezetésével lehet véget vetni, nem pedig a közvagyon utolsó maradékának az elkótyavetyélésével.

A Dávid Ibolya által kézbesített ultimátum hatodik pontja arról szól, hogy a korrupció évente legalább százmilliárd kárt okoz. Emiatt szükségesnek tartja a Tiszta Kezek Hivatalának felállítását. Itt a pénzoligarchia dezinformációs technikájával állunk szemben. A tolvaj kiálltja, hogy fogják meg. Egy olyan közéleti szerepkört betöltő személynek, mind Dávid Ibolya, tudnia kell, hogy a korrupciónak elsősorban rendszerbeli okai vannak. Miután a pénzvagyon egy szűk pénzvagyonos réteg magánmonopóliuma lett, és ugyancsak e szűk pénzvagyonos réteg tulajdonába került a termelői vagyon is, így hatalmas pénzügyi és gazdasági fölényét a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítja át politikai és közigazgatási döntésekké a politikai szféra tőle függő szereplőinek a megvásárlásával. A pénz- és korporációs oligarchia tagjait nem választják, leváltani sem lehet őket. Ők működtetik az ország nem látható kormányát, és évtizedekben gondolkodva tervezhetnek. A látható kormányzat képviselőinek, vagy ahogy mondani szokták a politikai osztály tagjainak, azonban négyévenként a választók elé kell állniuk. De ez a megméretés ma már egyre jobban azoktól a hatalmas összegektől függ, amelyekkel a pénzoligarchia a választásokat a háttérből befolyásolja. Nagyon helyes, ha az MDF harcolni akar a korrupció ellen. Ehhez azonban az első és legfontosabb feltétel a pénz- és korporációs oligarchia informális hatalmának és az általa működtetett informális hálózatnak az ellenőrzés alá vétele és korlátozása.

A Dávid Ibolya által kézbesített ultimátum hetedik pontja szemforgatóan arra hívja fel a FIDESZ plebejus, vagyis a nép érdekeit képviselő vezetőit, hogy szakítsanak meg minden együttműködést a szélsőséges politikai erőkkel - jöjjenek azok balról vagy jobbról. A pénzügyi oligarchia megtévesztő módszereihez tartozik homályos vagy egyenesen értelmetlenné vált fogalmak használata. A magyar lakosság 1989 óta a rendszerváltás kislétszámú nyerteseire és nagylétszámú veszteseire osztható fel. Mitől jobboldali az SZDSZ, és mitől baloldali az MSZP? Sőt: mitől jobboldali az MDF? A konzervatív szó pedig nem jelent egyebet, mint annak a megőrzését - konzerválását -, ami a múltban értékesnek bizonyult és az adott politikai erő ezért meg akarja tartani. Mitől konzervatív az MDF, amely egyre több jel szerint felvállalta a pénzoligarchia dokumentumokban is nyomon követhető neoliberális követeléseinek a szervilis kiszolgálását?

Történelmileg a konzervativizmus a Nagy Francia Forradalom nyomán uralkodó helyzetbe került liberalizmusra volt a válasz, amely abszolutizálta a változást és a haladást, és elutasított olyan bevált értékeket, amelyeket igazolt az emberiség tapasztalata. A liberalizmus túlzásaira született meg válaszként a konvervativizmus, amely kísérletet tett a liberalizmus által beindított folyamat megfordítására. A konzervatívok politikai programjában szerepelt az államhatalom megtartása, mert képviselői tudták, hogy céljaikat csak az állami intézmények útján érhetik el. A liberálisok természetesen felvették a küzdelmet a konzervatív ideológusokkal, de elismerték a konzervatívok törekvésének egy részét is, és ezért a radikális liberalizmus felvállalta a folyamatos és intelligens reformizmust. A liberalizmus és a konzervativizmus szembenállásához harmadikként csatlakozott a szocializmus ideológiája, amely lényegében ugyanazt akarta, mint a liberálisok, csak sokkal radikálisabban, gyorsabban és erőszakosabban, ha kell forradalom kirobbantásával. A konzervatív válasz a közvetlen társadalmi közösségek, a család, az egyesületek és a nagyobb család - a nemzet - szerepének a hangsúlyozása volt. A konzervatívok azon közösségek politikai jogait ismerték el, amelyek tradicionálisak voltak és így biztosították a folyamatosságot a társadalomban.

A konzervatívok tehát az egyénnel szemben a hagyományos és természetes emberi közösségeknek, a vérségi kapcsolaton alapuló családnak és a nemzetnek, valamint az elsődleges vallási és nyelvi-történelmi-kulturális összetartozásnak adtak elsőbbséget. A szocialisták viszont az egyénekkel szemben a társadalom egészének - mint kollektív képződménynek - kívánták biztosítani a népfelség elvéből következő politikai jogokat.

Ők társadalmi osztályokban, osztályellentétekben és osztályharcban gondolkodtak. A konzervatívokat és a szocialistákat közel hozta egymáshoz az individualizmussal szemben a kollektív érdekek hangsúlyozása. A liberálisokat és a szocialistákat pedig közel hozta, hogy mindkettő változást akart.

Nyilván Dávid Ibolya is tudja, hogy a konzervatívok azért támadták a klasszikus liberalizmus modernitás tételét, mert az aláásta a hagyományos értékeket. Az általános dekadencia felszámolásához, a korábbi értékrendszer helyreállításához azonban a konzervatívoknak szükségük volt az államra, amely képes megfékezni az anarchiát. A konzervatívok tehát mindig készek voltak az államhatalom olyan mérvű erősítésére, amelyet szükségesnek ítéltek az állandó változást követelő liberális és szocialista erők ellenőrzéséhez. Amíg egy állami intézkedés nem elnyomó vagy igazságtalan, addig az nem ellenkezik a konzervativizmus alapelveivel. Talán ennyi is elég annak bizonyításához, hogy a FIDESZ jelenlegi, a magyar lakosság túlnyomó többségének a szükségleteit, érdekeit és értékeit felvállaló plebejus programja, a valódi konzervatív program. Míg az MDF csak álkonzervatív és üres közhelyeket hangoztat.

A pénzoligarchia nyolcadik követelése politikushoz méltatlan megalázkodást vár el Orbán Viktortól azon a címen, hogy a FIDESZ egyik országgyűlési képviselője állítólag megfenyegetett egy egyházi személyt. Erre még azt is mondhatnánk, hogy ha ez tényleg így történt, nos akkor erről meg lehet állapodni. Ehhez azonban nem ártana, ha Dávid Ibolya a bizonyítékait is nyilvánosságra hozná.

Az ultimátum pontjainak rövid áttekintése után megállapíthatjuk, hogy az MDF elnök asszonya azt tartotta szem előtt, hogy azokat semmilyen körülmények között se lehessen elfogadni. Nyilván ezt kérték tőle a háttérben meghúzódó megbízói. Azt viszont bebizonyította, hogy nemzeti helyett globalista, keresztényi értékek helyett kozmopolita és pénzuralmi értékrendet, a konzervatív politika helyett pedig tőrőlmetszett neoliberális politikát képvisel. Más szóval megfogalmazva: Dávid Ibolya álnemzeti, álkonzervatív és álkeresztény politikus, nem alkalmas arra, hogy a magyar nemzet nevében beszéljen.

Dávid Ibolya szereti a ködös megfogalmazásokat, így előszeretettel hivatkozik az európai értékekre, a mérsékelt európaiságra. Nyílván tudja, hogy az európai kultúra legnagyobb vívmánya a szociális piacgazdaságon alapuló jóléti állam volt. Ezt a globalizmust kiszolgáló Európai Unió lecserélte pénzgazdaságra, amely a kamatozó magánpénzmonopólium hegemóniája alatt működik. Ennek a pénzuralmi rendszernek az alapelve nem a szükségletek kielégítése, hanem a pénzből még több pénz előállítása. Következménye a leküzdhetetlen strukturális munkanélküliség, amely már 15 éve hivatalosan 20 millió az Unióban, de a munkát keresők tényleges száma ennek a kétszerese. Az a megtévesztő, hogy Dávid Ibolya az európai értékrendet pusztító globalizmus programjának a végrehajtását követeli a FIDESZ-től az európai értékekre hivatkozással.

A magyar államnak 2003-ig - az EU-tól kapott összegek levonásával - 8866 milliárd forintjába került az Európai Unióba történő belépésre való felkészülés. 2004-től évente 1440 milliárd forintba kerül az EU-s tagságunk. Erre vonatkozó és hivatalos számokon nyugvó bizonyítékaim elolvashatóak a Leleplező c. könyvújság 2006. évi első számában. Amíg számszerű levezetéseimet hasonló konkrétsággal és részletességgel nem cáfolják meg, addig ezeket az adatokat tekintem valóságosnak.

Dávid Ibolya nem tesz semmit azért, hogy a magyar termőföld véglegesen a magyar gazdák tulajdonában maradhasson. A magyar nép azonban csak a magyar földdel együtt magyar nép. A mesterséges eladósítás egyik célja pontosan a magyar termőföld külföldi korporációk és pénzintézetek, vagyis jogi személyek tulajdonába történő átjátszása, nyerészkedés és ingatlanspekuláció céljából. A FIDESZ ezt kívánja a magyar lakosság széles tömegeinek a bevonásával készített bátor pénzügyi és gazdasági programjaival megakadályozni. Ebben a sorskérdésben csak nemzeti összefogás jöhet számításba, nem annak hajtogatása, hogy kőbe véstük, nem segítjük hatalomra Orbán Viktort. Aki a magyar nép sorskérdését hiúsági kérdéssé silányítja, annak a történelem ítélőszéke előtt kell majd számot adnia döntéséről.

A több mint 150 ezer 'szép korú' taggal rendelkező 'Tisztelet Társaság'-nak, amelyet egykori MSZP-sek működtetnek, szükségszerűen vannak finanszírozási szükségletei. Ha ennek a Tisztelet Társaságnak az aktivistái arra kérték támogatóikat, hogy új kedvencükre, az MDF-re szavazzanak, akkor feltehetően annak a reményében tették ezt a szívességet, hogy költségeiket a kedvezményezett párt fedezi, illetve néhányukat a képviselői listáralistáralistájára is felveszi. A tények makacs dolgok, s nem kizárt, hogy előbb vagy utóbb itt is fény derül rájuk.

Miért kellett kőbe vésni az MDF vezetésének, hogy nem támogatják Orbán Viktort, és nem fogadják el a FIDESZ programját? Akár tetszik ez Dávid Ibolyának, akár nem, Antall József a rendszerváltás utáni időszak politikai őstehetségének tekintettetartotta Orbán Viktort, akit a kereszténydemokrata értékrendet követő nemzeti-konzervatív néppárt egyik vezetőjének tekintett, s akire haldoklóként is rábízta végakaratát. Orbán Viktor az, aki ezt az antalli örökséget - egy nagy nemzeti gyűjtőpárt létrehozását - sikeresen megvalósította munkatársaival, s közben nagyformátumú államférfivá nőtte ki magát. Orbán Viktor és a FIDESZ történelmi küldetést teljesít, amikor az uzsoracivilizáció rabságába került és pusztuló magyar nemzetet fel akarja emelni. Aki nem hajlandó a nemzet felemelkedése érdekében félretenni kicsinyes egyéni és pártpolitikusi sérelmeit, az nem tekinthető többé hitelesen sem kereszténynek, sem magyarnak, sem a magyar nemzet fennmaradását célzó konzervatív politika képviselőjének.

Dr. Drábik János

Korszakváltás a világtörténelemben

Miért a liberalizmus vált a Pax Americana ideológiájává?

A XIX. században három eszmerendszer, ideológia alakult ki: a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus. Létrejöttük óta állandó küzdelemben álltak egymással. Mindhárom eszmerendszer elutasítás és válasz is volt egyszerre. Az 1789-es francia forradalom egyik fontos következménye a nyugati civilizációhoz tartozó világ számára az volt, hogy elfogadottá tette a szakadatlan változás eszméjét, hogy az új, az átalakuló, sőt a forradalmi az normális és nem kivételes jelenség a modern államok politikai életében, fejti ki Immánuel Wallerstein világrendszerkutató gazdaságtörténész "After Liberalism" című tanulmánykötetében, amelynek főbb megállapításaira a továbbiakban is támaszkodunk. Wallerstein megállapítja, hogy ami először csak statisztikai előfordulása miatt volt normálisnak tekinthető, később erkölcsileg is normális jelenséggé vált. A francia forradalom egyrészt az atomizálódás történelmi folyamatának a csúcspontja volt, azaz mindannak a betetőzése, amelynek a gyökerei visszanyúlnak a nominalizmushoz /a materializmus középkori változatához/, a vallási mozgalmakhoz és a tudományos racionalizmushoz és másrészt azon társadalmi csoportok, intézmények és értékek lerombolója, amelyeken a középkor nyugodott. Ez volt a XVII-ik századi newtoni tudományosság és a XVIII-ik századi haladás koncepció, a modernitás apoteózisa. Ez a modernitás egy meghatározott társadalmi valóság és egy hozzákapcsolódó világnézet ötvözetét jelentette.

Ezt az új eszme-és normarendszert, amely elkerülhetetlennek tekintette a szüntelen változást, egyes csoportok sokkhatásként élték át. A változás és haladás abszolutizálása - arra hivatkozással, hogy régi, elutasított olyan bevált értékeket is, amelyeket igazolt az emberiség tapasztalata. Így a változás új kultuszára való válaszként megszületett a konzervativizmus, amely annyiban volt reakciósnak nevezhető, hogy valóban egy válasz-adás, egy re-akció volt a modernitás kibontakozó ideológiájára. A konzervativizmus azt tűzte ki, hogy teljesen megfordítja a folyamatot, ha pedig ez nem megy, akkor megkísérli feltartóztatni a kibontakozó változásokat. Mint minden ideológia, a konzervativizmus is elsősorban politikai program volt. A konzervatívok tudták, az államhatalmat kell megtartaniuk, mert az állami intézmények útján érhetik el céljaikat. Ezért amikor a konzervatív erők 1815-ben visszatértek Franciaországba, ezt restaurációnak, a régi rend helyreállításának, nevezték el.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a konzervativizmusra való reagálásként jött létre a liberalizmus, amely a modernség tudatos vállalására hivatkozott. Képviselői arra törekedtek, hogy nézeteikkel befolyásolják a társadalom és az állam valamennyi intézményét, hogy megszabadítsák azokat az irracionalizmus maradványaitól. Felvették a küzdelmet a konzervatív ideológusokkal, akik megítélésük szerint félnek a szabad embertől, amely megszabadult a tradíció hamis imádatától. A liberálisok elengedhetetlennek tartották a haladást, de azt is tudták, hogy azt az embereket mozgósító politikai program nélkül nem lehet megvalósítani. Ezért a liberális ideológusok azt vallották, ahhoz, hogy a történelem a maga természetes menetét kövesse, szükség van tudatos, folyamatos és intelligens reformizmusra.

A szocializmus, amely válasz volt a liberalizmusra, csak 1848 után öltött önálló arculatot. Ennek az volt az oka, hogy azok, akik 1789 után már szocialistának kezdték hívni magukat, a forradalom olyan örököseinek tekintették magukat, akik semmilyen lényeges vonatkozásban sem különböznek azoktól, akik viszont liberálisnak nevezték magukat. Ami azonban mégis megkülönböztette a szocialisták politikai programját - és később ideológiáját is - a liberálisokétól, az a meggyőződésük volt, hogy a haladás megvalósulásának a felgyorsításához erőteljes beavatkozásra van szükség. A szocialista program lényege tehát a történelem szükségszerű menetének a minden eszközzel történő felgyorsítása. Ezért gyakorolt rájuk nagyobb vonzerőt a forradalom, mint a reform. Ez utóbbi számukra a túlságosan türelmes, tudatos politikai aktivitást jelentette, amelyre a kivárás a jellemző. Ők viszont nem akartak várni.

A modernitás és a "változás, mint normális állapot" új elveivel kapcsolatban három magatartás kristályosodott ki: Az első: Fel kell ismerni, és minél pontosabban jelezni a belőlük származó veszélyt, ezek volta a konzervatívok. A második: Segíteni kell az emberiséget a boldogság elérésében olyan racionálisan, amennyire csak lehetséges, hirdették a liberálisok. A harmadik: Fel kell gyorsítani a haladást az azt ellenzők elleni kemény küzdelemmel, állították a szocialisták. A konzervatívok ellenezték a francia forradalmat, a liberálisok a konzervatívok restaurációs törekvéseit, a szocialisták pedig a liberálisok reformizmusát és óvatosságát.

Mindhárom ideológiának van egy hordozója, egy szubjektuma, a francia forradalom esetében ez a nép, amely a szuverenitás letéteményese. A népfelség elvének a meghirdetése a modernitás egyik nagy vívmánya. Mégis üresnek bizonyult az új elv, mert senki nem tudta megmondani, hogy ki a nép. Látszólag a liberálisok álláspontja volt még a legvilágosabb, akik azt mondották, hogy mivel minden egyén a politikai, gazdasági és kulturális jogok önálló hordozója, ezért ezen egyének összessége a nép. De ezután jött a kérdés, ki tekinthető ilyen autonóm egyénnek. A csecsemő nem, az analfabéta nem, a nagyon szegények, vagyontalanok nem, a nők nem,(legalábbis a múlt században ez volt helyzet, de még a XX. században is sokáig, pl. Svájcban), az idegenek nem, az elmebetegek nem, a bűnözők nem és így tovább. Ki az, aki hivatott eldönteni, hogy kik gyakorolhatják a népfelség elvéből őket megillető szuverenitást és kik nem?

De ha elismerjük, hogy minden társadalmilag felelős egyén gyakorolhatja szuverén jogait, hol van annak a határa, hogy az már ne sértse a másik egyént ugyanilyen jogainak a gyakorlásában? És ha nem is sértené egyik polgár sem a másik jogait, akkor is még komoly nézeteltérés állhat fenn közöttük a közösséget, a társadalom egészét érintő kérdésekben. Ezeknek a problémáknak a megoldása a politikai demokrácia alapfeltétele. A konzervatív válasz erre az olyan társadalmi közösségek - mint a család, az egyesületek, az egyház, a nemzet - szerepének a hangsúlyozása. A konzervatívok azon közösségek politikai jogait ismerték el, amelyek tradicionálisak voltak és így biztosították a folyamatosságot a társadalomban.

A konzervatívok tehát az egyénnel szemben a hagyományos kisközösségeknek - a természetes emberi közösségeknek, a vérségi kapcsolaton alapuló családnak, a nagyobb családnak: a nemzetnek, az elsődleges vallási és nyelvi-történelmi-kulturális összetartozásnak - adtak elsőbbséget. A szocialisták viszont az egyénekkel szemben a társadalom egészének, mint kollektív entitásnak kívánták biztosítani a népfelség elvéből következő politikai jogokat, társadalmi osztályokban, osztályellentétekben és osztályharcban gondolkodtak. Láttuk, nehéz meghatározni, hogy melyik egyén a politikailag cselekvőképes. De még ennél is nehezebb megmondani, hogy a társadalom melyik közössége alkotja a népet. A legnehezebb viszont meghatározni, hogy mi tekinthető a nép általános politikai akaratának. Mehetünk azonban tovább is. Miért csak egy nép, egy nemzet akaratát nézzük? Miért nem az egész emberiségét? Hogyan viszonyul egymáshoz az általános akarat és mindenegyes egyén akarata? Röviden: egyik ideológia sem tudta megválaszolni kielégítően, hogy ki a népfelség igazi hordozója.

Hogyan viszonyultak ezek az ideológiák az államhoz?

Az emberek azonban nem légüres térben, hanem egy állam keretében nyilvánítják ki akaratukat, azaz az állam által szuverének. Ugyanakkor az is általános nézetté vált a múlt században, hogy az emberek társadalmat is alkotnak. Hogyan lehet tehát az államot és a társadalmat összeegyeztetni?

Az államhoz való viszony vezetett ahhoz, hogy a három ideológia végül is kettőre csökkent. A liberálisok és a konzervatívok összebékülése 1848 után kezdődött. A konzervatívok felismerték, hogy a liberálisokkal együtt a magántulajdon alapján állanak, ez pedig elősegíti a folyamatosságot, és, ezáltal a család, az egyház és a társadalmi szolidaritás erősítését.

A konzervatívokat és a szocialistákat pedig közel hozta egymáshoz az individulizmussal szemben a kollektív érdekek hangsúlyozása. De közeledtek egymáshoz a liberálisok és a szocialisták is, és megszületett a szociál-liberalizmus vagy liberálszocializmus. Vagyis kialakult a háromból kettő: a konzervatív-liberalizmus és a liberálszocializmus. Ez utóbbi egyfajta tradicionalizmust képviselt, amely egyszerre volt népi és szocialista. Ezek azonban megtartották a fejlődés és haladás elvét, a legalapvetőbb liberális eszmét. A marxizmus ugyancsak a haladást, a modernitást tűzte a zászlajára, tehát a XX. században szinte minden ideológiában a liberalizmus eszméi jutnak vezetőszerephez. Maguk a liberális pártok lemorzsolódnak, de a nagy pártok lényegében a liberális programot valósítják meg. Vagyis a XX. század egészen a liberalizmus századának nevezhető. A liberalizmus azonban mind társadalmi, mind gazdasági ideológiaként kiélte lehetőségeit és ezért 1989-el megkezdődött fokozatos átalakulása és felbomlása. Az erre vonatkozó érvek kifejtése előtt azonban vissza kell térni annak részletes elemzéséhez, hogy miért változott meg mind a három ideológiának az állammal kapcsolatos eredeti negatív álláspontja?

Első látásra úgy tűnik, hogy valamennyi a társadalom oldalára állt az állammal szemben. A hagyományos liberalizmus követői számára alapkövetelmény az állam távoltartása a gazdasági élettől, és az éjjeliőr szerepére korlátozása, olyan szolgáltató állammá átalakítása, amely csupán a jogrendre vigyáz, és a vagyonbiztonságot szavatolja. A konzervatívok számára viszont nemcsak a francia forradalom szélsőséges individualizmusa volt elrettentő, de az állam benne játszott erőszakos és önkényuralmi szerepe is. Úgy vélték, hogy az állam akkor lesz ilyen zsarnokian diktatórikus, ha kétségbevonja az olyan közvetlen emberi közösségeknek a szerepét, mint a család, az egyház, vagy az önkéntes társulások (civil szervezetek), amelyek iránt elsősorban lojálisak az egyes emberek. Ami pedig a szocialisták véleményét illeti, azt a Kommunista Kiáltványban úgy foglalta össze Marx és Engels, hogy a burzsoázia a modern ipar és világpiac létrejöttét követően megszerezte magának az államban a kizárólagos politikai befolyást és hatalmat. A modern állam kormánya a burzsoázia közös ügyeinek az intézője. Ezek az elitélő nézetek egyik ideológia híveit sem akadályozták meg abban, hogy sérelmezzék: miért nem az ő kezükben van az állam irányítása? Mindhárom úgy érezte, hogy saját nézetei, és politikai programja érvényesítése végett szüksége van az államra, az állam kényszergyakorlási monopóliumára. A szocialisták miközben kezdettől hirdették az állam elhalását, valójában mindig erősítették azt, amikor erre lehetőségük nyílott. Egyedül a szocialistákon belül mindig kisebbséget alkotó anarchisták gondolták komolyan az állam megszüntetését, ha kell erőszakosan is. Az ő feloldhatatlan ellentmondásuk éppen az, hogy az erőszakot egy ellenerőszakkal akarták felszámolni, és erőszakkal akarták kikényszeríteni a kényszermentes társadalmat.

(1989 után a hagyományos liberalizmus túlgyőzte magát és szélsőséges neoliberalizmussá degenerálódott. Ezzel megkezdődött a klasszikus liberalizmus eszmerendszerének a bomlása, gyökeres átalakulása. Az ökonómia, a szükségleteket kielégítő termelőgazdaság és szociális piacgazdaság helyére krematisztika, a forgalomnak és a fogyasztásnak, valamint a pénzzel való spekulációnak elsőbbséget adó pénzgazdaság lépett. Ebben a meghatározó cél a pénzből még több pénzt előállítani. A jóléti államot pedig a szolgáltató állam váltotta fel. A karcsúsított szolgáltató állam a transznacionális magánhatalommá integrálódott nemzetközi pénz-és korporációs oligarchiát szolgálja ki magán-pénzmonopóliuma globalizálásában, és a világ fizikai-termelő vagyonának az ellenőrzése alatt történő centralizálásában. A szuverén nemzetállamokat pedig nemzetek feletti struktúrákba integrálja az új világrend, az egy központból irányított világkormányzat létrehozása érdekében.)

De vajon a konzervatívok valóban ellenezték-e az államot? A konzervatívok azért támadták a klasszikus liberalizmus modernitás-tételét, mert az aláásta a hagyományos értékeket. Az általános dekadencia felszámolásához, a korábbi társadalmi értékrendszer helyreállításához azonban szükségük volt az államra. Úgy gondolták, hogy erős végrehajtó hatalomra van szükség az anarchia megfékezésére. A konzervatívok tehát mindig készek voltak az államhatalom olyan mérvű erősítésére, amelyet szükségesnek ítéltek az állandóan változást követelő erők ellenőrzéséhez. Amíg egy állami intézkedés nem elnyomó vagy igazságtalan, addig az nem ellenkezik a konzervativizmus alapelveivel, vallották.

Úgy gondolhatjuk, hogy az egyéni szabadság és a szabad piac élharcosai, a liberálisok - szemben a konzervatívokkal - kitartottak következetesen az államot bíráló, szerepét messzemenően korlátozni kívánó nézeteik mellett. Nos, nem ez a helyzet. Álláspontjuk kezdettől fogva ellentmondásos volt. Az egyéni emberi jogok állammal szembeni védelmezőiként kénytelenek voltak elkötelezni magukat az általános választójog mellett, amely a demokratikus állam egyedüli garanciája. Így aztán az állam vált az egyént a múltból örökölt társadalmi korlátozások alól felszabadító reformok fő eszközévé. Ez vezetett ahhoz a liberális elgondoláshoz, hogy jogi normává alakítsák át gyakorlati törekvéseiket. A liberálissá lett Jeremy Bentham szerint például egy államférfinak arra kell törekednie, hogy szabaddá tegye az egyént a kormány hatalmának csökkentésével és az államhatalmi ágak megosztásával. Ha az állam hatalma az általános, de legalábbis nagyon széleskörű választójog révén összhangba kerül a többség érdekeivel, akkor már nincs ok a gyanakvásra, akkor az állam már egyértelműen áldás. Így lettek például az akkor kormányzó brit konzervatívok a klasszikus liberális hagyomány megtartói, és az Egyesült Királyságban az arisztokrata önkormányzatot ílymódon váltotta fel fokozatosan a fizetett hivatalnokokra támaszkodó bürokratikus kormányzás.

Valamennyi ideológia indíttatva érezte magát, hogy magyarázatot adjon az államhatalom iránti vonzalmára. A szocialisták szerint az állam érvényesítette a közakaratot. A konzervatívok számára az állam védelmezte a hagyományos jogokat a - gyakran szeszélyesen és kiszámíthatatlanul változó - közakarattal szemben. A liberálisok pedig úgy vélték, hogy az állam hozza létre azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik az egyéni jogok érvényesülését. Valamennyiben az volt a közös, hogy az állam hatalmát erősíteni kell a társadalommal szemben, miközben szavakban mindhárom ideológia változatlanul az állam gyengítését és a társadalom erősítését hirdette. A kommunisták is az állam szüntelen erősítésével valósították meg az állam "elhalását" hirdető marxista dogmát.

1848-ig csupán azokat lehetett világosan megkülönböztetni, akik elkerülhetetlennek és kívánatosnak tartották a szakadatlan változásban megvalósuló haladást, azaz a francia forradalom híveinek számítottak, másrészt azokat, akik ellenezték ezt a forradalmat, mert az felbomlasztotta a hagyományos értékrendet. A küzdelem tehát a liberálisok és a konzervatívok között folyt. Azokat pedig, akik magukat radikálisoknak, jakobinusoknak, republikánusoknak vagy szocialistának nevezték csupán keményebb, harciasabb liberálisoknak tartották.

1848-ra azonban kialakul a liberálisok és szocialisták világos megkülönböztetése. Ugyanekkor kezdődik a liberálisok és a konzervatívok kiegyezése is. Ekkorra már kialakul a klasszikus liberalizmus mérsékelt változata, amely elvetette a forradalmat, az erőszakos felkelést, és helyette a reformok kiharcolását, választotta. A szocialisták pedig ekkor szakítottak Saint Simon haladásról szóló elképzeléseivel és tértek át a marxista nézetek hangoztatására. Azaz most már nem a szegénység fokozatos megszüntetése volt a téma, hanem a kapitalista társadalom embertelensége, amelyet csak a kapitalizmus megdöntésével lehet orvosolni. A konzervatívok ekkor rájöttek, hogy céljaik összeegyeztethetők a reformizmus törekvéseivel. Így a liberálisokkal együtt törekedtek a magántulajdon védelmére. Igaz a motívumuk más volt. A konzervatívok számára a tulajdon a folytonosságot jelentette, a családi életnek, az egyház szerepének, és a közösségi szolidaritásnak az alapját. De szemük előtt lebegett a forradalom fenyegetése is. Látták, hogy a jakobinizmus leküzdéséhez, elengedhetetlenül szükségesek a mérsékelt reformok.

Ezzel párhuzamosan a konzervatívok és a szocialisták is közeledtek, mert mindkét tábor ellenezte a liberálisok szélsőséges individualizmusát és nagy súlyt fektetett a közösség és a társadalom kollektivista értékeire. A liberális és szocialista szövetkezés következményeként létrejött a szocialista liberalizmus, a liberális és konzervatív közeledés pedig megszülte a konzervatív liberalizmust. A konzervatív-szocialista együttműködés csak rövid ideig tartó taktikai szövetkezés volt a múlt században. A XX-ik században azonban újjáéledt az un. totális rendszerekben, amelyek egyszerre voltak kollektivisták és népiek, nemzetiek, illetve, ahogy most mondanák: populisták.

Mind a liberalizmus, mind a kollektivista rendszerek megszállottan hittek a termelékenység növelése útján elért haladásban. Ezért a szocialista konzervativizmus, vagy konzervatív szocializmus is a liberalizmus egyik változatának volt tekinthető. 1789 után tehát csak egy igazi ideológia született, a liberalizmus, amelynek azonban három különböző színezetű változata volt.

Az első periódusban, 1789-1848-ig a küzdelem a formálódó konzervativizmus és a kulturális hegemónia megszerzésére törő liberalizmus között folyt. 1848-1917-ig a liberalizmus dominálta a nyugati világot, miközben a marxizmus egy önálló szocialista ideológiát igyekezett létrehozni. Ha tehát a bolsevista leninizmust, a német nemzeti szocializmust és a korporatista olasz fasizmust, a spanyol fallangizmust, és az amerikai new dealt is a liberalizmus más-más színezetű változatának tekintjük, akkor az 1917-1968-ig terjedő időben élte a liberalizmus a virágkorát. 1968-tól 1989-ig pedig megkezdődött lassú hanyatlása.

A klasszikus liberalizmus hanyatlásának kezdete

Térjünk vissza arra, hogy mi is történt 1968-ban, amikor a liberális ideológia hanyatlása, hitelvesztése elkezdődött. A nyugati világ fellegvárain 1967-1968-ban átsöprő diáklázadások, amelyek széleskörű társadalmi támogatottságot élveztek, mind elvetették a liberalizmus eszmerendszerét és gazdasági gyakorlatát. Tény az is, hogy a marxistákat és a nagy kommunista pártokat sem kímélték. Őket is megtagadták, mint elavultakat. Az 1968-at követően aztán a legkonzervatívabb politikai csoportok, amelyek neoliberálisoknak nevezték magukat, megkíséreltek válaszolni 1968 forradalmárainak. Nem túl sikeresen. 1848 óta először 1968-ban vált kétségessé a liberalizmus, a kapitalista világgazdaság és demokratikus kormányzati rendszer domináns ideológiájának az érvényessége. Az azóta eltelt idő pedig bebizonyította, hogy az az eszmerendszer, amely a modernitás középpontjában áll, alapjaiban megingott. 1989 óta pedig már annak lehetünk tanúi, hogy a kapitalista világgazdaság strukturális válsága közepette a gazdasági és társadalmi liberalizmus többé már nem hatékony politikai eszköz és fokozatosan átadja helyét a globalizmus új világrendszerének, a korlátlanná és gátlástalanná vált szélsőséges liberalizmus egyeduralmának, amely elindult a totális uralom új változata: a pénz-és korporációs oligarchia neoliberális reformfasizmusa, az univerzális fasizmus irányába. E tény megállapítása azonban nem ad magyarázatot arra, hogy milyen okok vezettek a klasszikus liberalizmus hanyatlásához, amely a ma is sokat hangoztatott modernitást tűzte a zászlajára.

Mi lett a modernitás követelményével?

Mindenek előtt le kell szögezni, hogy a modernitás szó két különböző fogalmat jelöl. Az egyik jelentése a szakadatlan műszaki haladásra, az állandó technológiai újításokra, innovációkra utal. Ez a technikai-modernitás gyorsan elröppenő, hiszen ami ma korszerű holnapra már elavulhat. Ez a modernség az autózást, a légi közlekedést, az űrutazást, a rádiózást-televíziózást, a légkondicionálást, a komputereket, az on-line technikát és az internetet, valamint a nano-technológiát jelenti. Ez a modernitás változatlanul vonzó és ma is száz és százmilliók vágyódnak ezen modernitás vívmányai után.

A modern szó másik, ideologikus jelentése sokkal inkább valaminek a tagadását rejti, semmint valami újnak az igenlését. Eszerint az a modern, aki megtagadja a középkort, a babona, a szellemi sötétség, a szűklátókörűség, a tudatlanság és a merev dogmák korszakát és nem ismeri el a tekintély korlátait. Modernnek számítottak a forradalmak: nemcsak az angol, az amerikai és a francia, de bolsevik és a maoista forradalom is Oroszországban és Kínában. Modern volt, aki az állam és az egyház, állam és a nemzet elválasztását, a politikai jogok és szabadságjogok kiterjesztését, az elnyomottak, a jobbágyok, a szinesbőrű rabszolgák, a nők és gyermekek emancipációját követelte. Ezt az ideológiai-társadalmi modernitást ugyanolyan elkerülhetetlen szükségszerűségnek tekintették, mint a visszafordíthatatlan technológiai haladást. Ez a modernitás azonban nem annyira az ember győzelme volt a természet felett, hanem sokkal inkább az ember győzelme önmaga korábbi nézetei, előző állapota felett. Ez az ideológiai modernizáció nem a tudomány és technológia előrehaladásától, hanem a súlyos és minduntalan újjászülető társadalmi konliktusokkal terhes - gyakran véresen erőszakos - politikai küzdelmek megvívásától függött. Az emberi felszabadulásnak ez a modernitása a valódi demokráciát -"a nép uralmát, a népért, a nép által"- tűzte zászlajára szemben az arisztokratikus uralommal, amely viszont a legkiválóbbak uralmát hirdeti és valósítja meg. Ez a modernitás, amely egyszerre harcolt az ember anyagi és szellemi igényeinek a kielégítéséért és azok mérsékléséért, nem volt állandóan változó, önmagát minduntalan kicserélő átmeneti és tovatűnő modernitás. Az emberek ragaszkodtak ahhoz a szabadságfokhoz, amit sikerült elérniük. Nem elvetni, lecserélni, hanem megtartani, korszerűsíteni, bővíteni akarták féltett kincsükké vált szabadságukat. Ez a két modernitás tehát kezdettől különbözött egymástól, gyakran tagadták is egymást, de ugyanakkor szorosan kapcsolódtak is egymáshoz. Ez az eszme-páros alkotta a kapitalista világrendszer legbensőbb kulturális ellentmondását. A köztük feszülő ellentmondás még soha sem volt olyan éles, mint éppen napjainkban. Ez vezetett el a nyugati civilizáció morális és intézményi válságához.

Kapitalizmus, liberalizmus és haladás

A nagy francia forradalmat megelőző két évszázadban már kialakultak a kapitalista világgazdaság körvonalai: keretein belül már létezett a munkamegosztás, elhatárolódtak a központok és a perifériák; a meghatározó politikai struktúrát képező államok kapcsolatban állottak egymással és már beindult a vagyon felhalmozása és annak a pénzrendszernek a kialakítása, amely végül is a magántőke által irányított pénzpiacok, központi és kereskedelmi bankok mai világrendszerévé tudott fejlődni. Visszatérve a kapitalista világgazdaság első szakaszához, az általános normák ekkor már léteztek, de még lazák, kezdetlegesek voltak. Nem volt konszenzus arról, hogy az állam szekuláris legyen-e vagy sem, hogy kié legyen a legfőbb kérdések eldöntéséhez szükséges erkölcsi tekintély, hogy legitim-e ha több vallás is létezik, vagy milyen jogok illetik a szellemi emberek társulásait. Elég itt annyit kiemelni, hogy az ekkor hatalmon lévők mindkét modernitásnak, a műszakinak és a társadalminak is ellenzői voltak, és a közös ellenfél kapcsolta össze eme két modernitás szorgalmazóinak a törekvéseit. A felvilágosodás ekkor még a technológiai és a társadalmi haladásban való egységes hitként funkcionált.

A francia forradalom volt az, amely élére állította a kérdéseket és válaszokat csikart ki nemcsak Franciaország, de az akkori modernizálódó világ egésze számára. 1789 nem állt egyedül. Megelőzte Észak-Amerika és követte Dél-Amerika függetlenné válása. Európában beindította a nacionalizmust, és lendületet adott a nemzetállamok kialakulásának. Ezt nemcsak forradalmi eszméinek terjesztésével, de a napoleoni francia imperializmusra való ellenlépésekkel is gerjesztette. De ez a forradalom tette világossá azt is először, hogy az emberi felszabadulás és a technikai haladás modern eszméi nem ugyanazok. Az 1815-ben létrejött európai rend, a szentszövetség, olyan status quot vezetett be, amely támogatta a technológiai haladást, de egyidejűleg gátolta a társadalmi változásokat szorgalmazó radikális mozgalmakat, az ideológiai-társadalmi modernizmus terjedését. A modernitásnak ez a szétválasztása nem volt könnyű feladat, de végül is megtörtént. Ez a körülmény legitimálta a kapitalista világgazdaság működését további másfél évszázadig. Az ideológiai liberalizmus, amelyet ugyan leválasztottak a technológiai modernitásról, nemcsak tovább fejlődött, de szélsőséges változatban (amely már szembekerül önmagával, és az ellenkezőjét valósítja meg a gyakorlatban, mint amit eredetileg elméletben hirdetett) ez lett az új világgazdasági rendszer vezető eszmerendszerévé. A hagyományos rend és tradíció híveinek ebbe bele kellett törődniük, mert a forradalom és a napóleoni uralom évei történelmileg már vissza nem forgatható változásokat idéztek elő az emberek gondolkodásmódjában. El kellett fogadniuk, hogy a politikai változások sokkal inkább normálisnak, mint kivételnek tekintendők és a szuverén hatalom letéteményese nem az abszolút uralkodó, nem a született arisztokrácia, hanem a nép. A liberálisoktól fokozatosan elkülönülő szocialisták türelmetlenek voltak a modernitás mindkét változatával szemben, de különösen sérelmezték a gyökeres társadalmi átalakulás elmaradását. Azt vetették a liberálisok szemére, hogy a politikai szabadságjogokat és az emberi jogokat csak korlátozottan akarják megvalósítani és csak bizonyos jól behatárolt embercsoportok számára.

Demokrácia helyett az alullévők fékentartása

A három ideológia közül a liberális a középen helyezkedett el. Miközben a liberálisok az állam, különösen a monarchikus-dinasztikus állam, hatáskörét csökkenteni kívánták a gazdasági élet és a pénzügyek terén, egyidejűleg az államot helyezték a racionális reformista törekvések középpontjába. Így pl. Angliában egyrészt elérték, hogy az állam kivonuljon a belső piac védelméből, másrészt rávették, hogy szabályozza a munkafeltételeket. Az államot ellenző ideológiaként megszülető liberalizmus az államgépezet hatékonyságát erősítő politikát valósított meg. A liberálisok ekkor már úgy látták: központi céljukat, a technikai haladást úgy érhetik el, hogyha a kezükben lévő állam egyidejűleg engedményekkel fékentartja a veszélyes osztályokat. Ezzel remélték ellenőrzés alatt tartani a népszuverenitás általuk hirdetett elvének a gyakorlati alkalmazásából származó nem kívánatos fejleményeket. Így a vezető nyugati államokban a liberalizmus már csak három célt követett: a választójog kibővítését, a jóléti állam kialakítását és a nemzeti identitás védelmét. Úgy gondolták, hogy ez a három cél leszereli a veszélyes társadalmi osztályokat, miközben biztosítja a technikai modernizálódást és a még ennél is fontosabbat: a vagyon- és pénztőke-felhalmozás zavartalan folytatódását, a kamatszedő pénzhatalom fokozatos nemzeti és transznacionális kiépülését.

Ami a választójogot illeti az egyre bővült: a kistulajdonos férfiak után kiterjesztették a tulajdonnal nem rendelkezőkre, majd a fiatalabbakra, végül a nőkre. A liberális elképzelés az volt, hogy a politikai döntésekből eddig kizárt rétegek az ismétlődő választásokon való részvétellel beérik, és az érdemi társadalmi döntéshozatalban való tényleges részvétel radikális követeléséről lemondanak. Hasonlóan eltekintenek majd a gazdasági egyenlőség követelésétől, amely pedig minden egyéni szabadságjog és a valódi demokrácia tényleges érvényesülésének az előfeltétele.

A jóléti államról való vita valójában a társadalmi többlettermék állami úton történő újraelosztásáról folyt. Ez lényegében növekvő engedmények szakadatlan sorozatát jelentette egészen az 1980-as évekig, amikor először születtek meg a szociális intézményrendszert korlátozó intézkedések a liberális gazdasági világrendszerhez tartozó néhány államban. A jóléti állam lényege, hogy a bér egy része közvetett módon a központi elosztásból érkezik. Ez lehetővé tette a bérek, juttatások bizonyosfokú kiegyenlítődését és a tőke, valamint a munka közti egyezkedést átvitte a politikai szférába. A jóléti állam azonban nem a legalacsonyabb bérűeknek, hanem inkább a középjövedelműeknek kedvezett, akiknek a létszáma növekedett, és akik a centrista kormányok alatt a klasszikus liberális ideológia legfőbb támogatóivá lettek.

Megosztott társadalom helyett egységes nemzet

De kétszáz év távlatából már azt is látjuk, hogy sem a választójog megadása, sem a jóléti juttatások nem lettek volna képesek a veszélyes osztályok megfékezésére egy harmadik tényező, a nemzeti identitás megteremtése nélkül. A lakosság megosztottsága a nyugati civilizáció államaiban egyre nyugtalanítóbbá vált. Így pl. Disraeli, a viktoriánus Anglia miniszterelnöke, "Sybil vagy két nemzet" c. regényében egyenesen Anglia két nemzetéről, a gazdagokéról és a szegényekéről, szól a chartista összesküvés kapcsán.

Ha tehát ezekben az államokban két nemzet élt, akkor ebből egyet kellett formálni. Ez az egység nem más, mint a nemzeti identitás. A liberalizmus nagy programja nem az volt, hogy államokat kreáljon a nemzetekből, hanem az, hogy nemzeteket alakítson az egyes államok lakóiból. Az adott állam lakóit, a szuverén uralkodó alattvalóit, a francia forradalom óta a népszuverenitás hordozóit, állampolgárokká kell átminősíteni, akik aztán azonosulnak az állammal. Ez úgy történt, hogy jogilag pontosan meghatározták, kit lehet az adott állam polgárának tekinteni. Általában kizárták vagy korlátozták azokat, akik újonnan érkezők voltak.

Az összetartozást megerősítették a nyelvhasználat egységesítésével, egy államnyelv kialakításával. Megkövetelték, hogy valamennyi hivatalos tevékenységet az állam nyelvén folytassanak. Ekkor kezdődött meg a nyelvek tudományos egységesítése és a kisebbségekre való rákényszerítése. De a két legfontosabb homogenizáló intézmény az iskolarendszer és a hadsereg volt. Mindkettő nemcsak kötelező volt, de mindkettő az államnyelv használatát, az állampolgári kötelességek betartását és a nemzeti lojalitást szorgalmazta. Mintegy száz év alatt a két nemzet, a szegények és gazdagok nemzete, egy egységes nemzetté alakult át a klasszikus liberális rendszer kulcsállamaiban.

De ekkor születik meg a ma oly elitélően emlegetett "racism", azaz a faji alapon történő megkülönböztetés. Államon belül egyesíti az uralkodó nemzet tagjait, nemzetközi vonatkozásban pedig egyesít bizonyos nemzeteket a világ többi részével szemben. Nemcsak a szomszédokkal szemben, de a világ perifériáinak lakóival szemben is. Így lesznek a nemzetállamokból birodalomépítő, imperialista államok, amelyek gyarmatosították Afrikát, Ázsiát a civilizáció terjesztésére hivatkozva. Gondoljunk itt Cecil Rhodes nyíltan hirdetett céljára, hogy az angolszász legyen a világ civilizáció vezető népe, földünk globális uralkodó faja. Ő az új világrendet a Brit Birodalom világállammá fejlesztésével kívánta megvalósítani.

A választójog, a jóléti állam és a nemzeti önazonosság liberális célkitűzései reményt nyújtottak az alulmaradtaknak, hogy sorsuk a reformok útján fokozatosan majd jobbrafordul. A klasszikus liberalizmus ekkor dolgozza ki a történelemnek azt az elméletét, amely szerint a világ elkerülhetetlenül a viszonyok javulása irányába halad az emberi szabadságvágy ellenállhatatlan erejétől hajtva. Még ekkor is összemossák a kétféle modernitást, amelynek egyetlen élharcosa az egyén. Pedig ekkor már erősen szétvált ez a két törekvés, ez azonban nem változtatott azon, hogy egységük maradt a hagyományos vagy klasszikus liberalizmus hivatalos ideológiája. Az uralkodó elitek arról kívánták meggyőzni a kezükben lévő iskolarendszer, hadsereg és sajtó segítségével az alulrekedt és ezért veszélyessé vált rétegeket, hogy ne támasszanak igényeket a nagyobb társadalmi szabadságot jelentő modernizáció iránt - amelyet lényegében sohasem gondolt komolyan mindenki számára biztosítandónak még a hagyományos liberalizmus sem - hanem, ehelyett a technológiai modernizáció továbbfejlesztésére összpontosítsanak. A szocialista mozgalmak végül is elfogadták a centrista reformizmust és a technológiai haladás elsőbbségét. Lojalitásukért cserébe alig kaptak valamit, és amikor kitört az első világháború teljesen felhagytak a társadalmi szabadságot segítő modernitás követelésével, és engedelmesen felsorakoztak a nemzeti lobogó alá. Ez a háború meghozta a klasszikus liberalizmus teljes győzelmét az euro-atlanti régióban, de ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá tette, hogy mekkora a szakadék a világrendszer központi térségei és a perifériák között.

A hagyományos liberalizmus és a felszabadító mozgalmak

Ekkor lépnek a történelem színpadára a nemzeti felszabadító mozgalmak először Kelet- és Dél-Ázsiában, a Közel-Keleten, később Afrikában és végül a névlegesen független Latin-Amerikában. Világszinten tehát felemelték fejüket a veszélyes osztályok és kezdték számon kérni a klasszikus liberalizmuson az általa kifejlesztett és hirdetett eszméket, elveket, követelményeket. Az ember tényleges felszabadulásának liberális elveit követelve nem tagadták meg a technológiai modernizációt, de pontosan azért, hogy ez utóbbinak az áldásaiból részesülhessenek szabaddá, függetlenné, jogilag, társadalmilag, gazdaságilag egyenlővé akartak válni.

Az 1914-tôl 1945-ig tartó időszakot az a 30 éves háborúskodás jellemezte - egy kétmenetes 30 éves háború -, amelyet az Egyesült Államok, pontosabban az őt kontrolláló pénzügyi-és gazdasági elitek vívtak Németországgal a gazdasági világrendszer ellenőrzéséért. Még pontosabban azért, hogy Németország ne haladhasson a kamatmentes finanszírozás és a termelőgazdaságnak elsőbbséget biztosító fejlődés útján. A német út azért volt nagyon veszélyes a hatalmát és befolyását egyre jobban kiépítő nemzetközi pénzügyi közösség számára, mert kétségbevonta a pénzvagyonnal rendelkezők pénzteremtési és kamatszedési monopóliumát, vagyis a pénzpiac elsőbbségét az érték-előállító reálgazdasággal szemben. Azaz emberközpontú alternatívát kínált azzal a gazdasági rendszerrel szemben, amelyben a pénzvagyon monopóliumával rendelkezők a pénz visszatartásával aránytalan nagy kamatjövedelem fizetésére tudják kényszeríteni a társadalom értéket előállító részét. Mint tudjuk ezt a küzdelmet az Egyesült Államok és a háttérből irányító nemzetközi pénzügyi elitek nyerték meg. De ez volt az az időszak, amikor egy új, minden eddiginél nagyobb ellentmondás jelentkezett a világ színpadán: Észak és Dél máig tartó konfliktusa. A domináló Észak megpróbálta meggyőzni a most már világszinten jelentkező hátrányos helyzetű veszélyes erőket, hogy a két modernitás, az emberi nem felszabadulása és a technológiai fejlődés, ugyanaz. Wilson elnök felajánlotta nekik a nemzeti önrendelkezést, míg Roosevelt, Truman és Kennedy gazdasági fejlesztést ígért az elmaradott, szegény országoknak. Ez lényegében az államon belül érvényesülő egyenlő választójog és jóléti juttatások rendszerének a nemzetközi szintre történő kiterjesztésének tekinthető.

A Nyugat még az identitás egy változatát is felajánlotta. Ez volt a közös front a kommunista tömbbel szemben. Ezt az ajánlatot a harmadik világ erős gyanakvással fogadta, mivel a kommunista országokat, azaz a második világot, lényegében saját részének tekintette, vagyis objektíven a saját tábora egy elkülönülő részének. Látva azonban a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok erejét és a Szovjetunió nagyrészt csak szimbolikusnak tekinthető ellenállását a Pax Americana rendszerével szemben, a harmadik világ az el-nem-kötelezettség politikáját választotta.

Ez azt jelentette, hogy a harmadik világ soha nem azonosult úgy világszinten a domináló erőkkel, ahogyan azt állami szinten a munkásosztály megtette a közös fajhoz és nemzethez tartozás alapján. A liberális kultúra világszinten nem működött olyan eredményesen a XX. században, mint nemzetállami szinten a XIX-ik században. A wilsoni klasszikus liberalizmusnak sikerült elcsábítania és egyben meg is bénítania a leninista szocializmust, ahhoz hasonlóan, ahogyan az európai liberalizmus sikeres volt a szociáldemokrácia elcsábításában és lefegyverzésében a XIX. században. Lenin bolsevikjainak a programja ténylegesen nem a világforradalom volt, hanem csupán egy harsány anti-imperializmus, kiegészítve a szocializmus építésével. Ha ezt közelebbről szemügyre vesszük, akkor kiderül, hogy lényegében nem más, mint a Wilson és Roosewelt által meghirdetett nemzeti önrendelkezés, és az elmaradott országok gazdasági fejlesztése. Az egykori szocialista országokban is a technikai modernitás kapott elsőbbséget az emberi társadalom viszonyainak alapvető megjavításával, fejlesztésével szemben. És nemcsak a klasszikus liberalizmus ideológiáját valló nyugati országok elitjei, de az igazi leninisták is azt hirdették, hogy a két modernizáció ugyanaz. A liberális Észak így a kommunisták segítségével foghatott hozzá a vonakodó Dél nemzeti felszabadító mozgalmainak a meggyőzéséhez, hogy elégedjen meg a technológiai haladással és mondjon le a lényegi társadalmi modernizáció, azaz a társadalmi szabadságot nemcsak formailag, de tartalmilag is növelő, a gazdasági egyenlőséget is felölelő szabadságjogok követeléséről.

1968 azt a rendet tagadta meg, amely értéket nem termelő kamatszedő kisebbségre és kamatfizetés formájában ingyen munkát végző érték-előállító többségre osztja a társadalmat. Ez a forradalom hamar kialudt, de az is lehet, hogy gyorsan elfojtották az abban érdekelt erők. Hatása azonban igen jelentős, mert alapjaiban ingatta meg a klasszikus liberalizmusnak, mint a fennálló gazdasági világrendszer vezető ideológiájának az érvényességét. Mind a világ jobboldali mozgalmai, mind a baloldaliak eltávolodtak a hagyományos centrista liberális értékrendszertől és politikától. Az új-konzervativizmus pedig egy ideig nem volt más, mint a múlt évszázad első fele konzervativizmusának korszerűsített változata. (Később az új-machiavellista pénz-és korporációs oligarchia ideológiájává, az új világrendet hirdető univerzális fasizmus eszmerendszerévé alakult át.) Az új-baloldal viszont a múlt századi radikalizmust élesztette újjá. Ez nem más, mint a népszuverenitáson alapuló valódi demokrácia követelése. Ezt a demokráciát kisérli meg diktatórikus korporációs-uralommá átalakítani a pénzvagyon monopóliumát birtokló transznacionális pénz-és korporációs oligarchia, hogy aztán az üres formákra redukált demokrácia kulisszája mögött megszervezze a privilégiumait és hegemóniáját biztosító globális intézményrendszert, a reformfasiszta világállamot. Ezek a tervek már konkrét formát öltöttek, tanulmányozhatóak. A háttérhatalomnak ez a mintegy kétszáz éve tartó stratégiája megvalósulásának az utolsó szakaszába lépett a civilizációk küzdelmét megtestesítő terror elleni világháború megindításával.

Felhasznált irodalom:

• Yehezkel Dror: Ist die Erde noch regierbar?, C.Bertelsmann, 1994
• Hamish McRae: A világ 2020-ban, Adu Print, Budapest, 1996
• Lester R.Brown: A világ helyzete, State of the Worldwatch Institute, A Föld Napja Alapitvány, Budapest 1994
• Francis Fukuyama: The End of History and the Last Man, The Free Press, New York, 1992
• Ralph Dahrendorf: A modern társadalmi konfliktus: Gondolat, Budapest, 1994
• Heller Ágnes - Fehér Ferenc: A modernitás ingája, T-Twins Kiadó, Budapest 1993
• Immanuel Wallerstein: After Liberalism, The New Press, New York, 1995
• Jeffrey Bell: Populism and Elitism, Politics in the Age of Equality, Washington 1992
• Christopher Lasch: Revolt of the Elites and the Betrayal of Democracy, New York, London 1995
• Dr.John Coleman: The Committee of 300, Carson City, Nevada, USA, 1994
• Marjorie Deane and Robert Pringle: The Central Banks, Penguin Books, New York, USA, 1995
• Zbigniew Brzezinski: Between Two Ages, The Viking Press, New York, 1970
• Aurelio Peccei: Die Zukunft in unserer Hand, Molden, München, 1981
• Peter Russell: Die erwachende Erde, Wilhelm Heyne Verlag, München, 1982
• Faragó Béla: Nyugati liberális szemmel, Magyar Füzetek könyvei 10, Párizs, 1986
• Tamás Gáspár Miklós: Másvilág, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1994
• Modern ideológiák, Magyar liberalizmus, (válogatta: Tőkéczki László) Századvég Kiadó, Budapest, 1993
• Szabó Miklós: Múmiák öröksége, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1995
• Alvin Toffler: Hatalomváltás, Európa Könyvkiadó, 1993
• László Ervin: Kozmikus kapcsolatok, a harmadik évezred világképe, Magyar Könyvklub, Budapest, 1996