Tanulmányok
II.
Kampány előtt
A
nyár uborkaszezon politikai
szempontból, mondják egyesek. Igaz ez a mostani nyárra is, de a
mélyben előkészületek folynak és egészen biztosan nem mentek
szabadságra a pártok stratégiai szakemberei és a kampányt
előkészítők. Az új országgyűlési szezon , ami megelőzi a
választásokat két dologról fog szólni. Kegyetlen politikai
vitákról és a kormánypárt, illetve az ellenzék emberek felé
tartó manipulatív kampányáról, aminek a középpontjában
természetesen a fizetések, munkahelyteremtés és a hasonló mára
már unalmassá vált lejárt lemezre illő kérdés áll majd. De
mi történik majd, pontosabban? Mi történhet és milyen
eredménye lehet pártok szempontjából az elkövetkezendő
időszaknak? Érdemes áttekinteni és elemezni egy kicsit a
helyzetet. Nézzük meg ellenzéki és kormánypárti oldalról az
esélyeket és nézzük meg a kis pártokat is, akik nincsenek
bent, de ott vannak a politikai paletta szélén, mondhatnánk a
perifériáján.
Az
ellenzék:
Definiálni
kell ezt is először. A magyar politikában kétféle ellenzék
létezik oldalakat tekintve balliberális és "jobboldali"
ellenzék. A "jobboldali" ellenzék körébe tartozik a
Jobbik, míg a balliberális ellenzék csoportjába az Mszp és az
Lmp tartozik hivatalosan, azonban a DK és az Együtt 2014 is
csatlakozott a semmiből ehhez a körhöz, de velük tart az
Lmp-ből kiszakadt Párbeszéd Magyarországért is, ami a DK
jelenlegi valós parlamenti ereje is egyben.
Akkor
nézzük végig a helyzetet balliberális oldalon.
MSZP:
Mára
már egy ideológiáját elvesztett érdekcsoport halmaz, ami
rengeteg gonddal küzd. A gondokat leginkább a gyurcsányi időszak
generálta és az ott elkövetett tettekre képtelen, de hozzá
kell tenni, hogy nem is tud magyarázattal szolgálni a párt.
Gyurcsány kikerülése a pártból szükséges volt, de késő is
számukra. Azonban helyette hasonló kaliberű, viszont őszinte
embert kiállítani képtelen volt és a jövőben sem lesz képes.
Van egy jól érzékelhető és Gyurcsány idején már beindult
korosztálybeli ellentét a régi (idős) tagság és az újak
között. Úgy látszik Mesterházy megjelenése az élen azt
erősíti meg, hogy a fiatalság felülkerekedett. Mesterházy
személye azonban egyfajta status quo is lehet a fiatal és az
idősebb korosztály között, hiszen látni kell, hogy nem a
legalkalmasabb embert választották meg egykoron. Egy átmeneti
ember a múlt és a jövő között. Kiállása, kommunikációja
sem jó, ezért hosszabb távon nem is marad a helyén. Egy a párt
szempontjából nehéz időszak embere, akit igazából hátulról
irányítanak. Az Mszp viszont további súlyos problémákkal is
küzd. A baloldali-munkásmozgalmi múlt eltűnt. Horn Gyulával
végleg sírba szállt minden pislákoló baloldali érték és az
Mszp persze kommunikációjában nem, de kimondatlanul végleg
elszakadt az egykori kádári maradványoktól és munkásmozgalmi
múlttól A megújulás képtelensége jellemző rájuk és az,
hogy alapvető pártbeli reformokat képtelenek végrehajtani.
Veszélyes vizekre eveztek és csak pénz körül forgó
érdekcsoportok halmaza maradt hátra, amit csak személyes érdekek
tartanak össze. A szavazóik is elkoptak és kopnak tovább. El is
fordultak tőlük, illetve az idős korosztály kikopása,
természetes csökkenése minden választáson éreztetni fogja a
hatását. A fiatalokat szinte teljesen képtelenek megszólítani.
A választáson együttműködés jöhet létre más pártokkal, de
ezt lejjebb tárgyaljuk majd a koalíciók című részben. A
választásokon sikerei lehetnek, de egyedül győzni nem fog.
Egyes hagyományosan szocialista és főleg gazdasági
válságkörzetekben érhet el sikereket, beleértve egyes
budapesti kerületeket is. Nem kevésbé számítanak itt az
idősekre és a cigányokra is.
LMP:
Egészen
biztos, hogy egy olyan csapatról van szó, aminek a feladata a már
halálra ítélt Szdsz kiváltása volt liberális oldalon.
Mondanivalója szinte semmi nem volt és most sincs. Cigány, buzi
és zsidó jogvédő alapok jól megmutatkoztak már az elején.
Egy antimagyar irányzat. Ezt jól mutatta az óriási cionista
médiaháttér, ami az előző választások előtt tolta őket
kegyetlenül előre. Szinte a semmiből törtek előre a
parlamentig, akár az Együtt 2014 főpróbájának is nevezhetnénk
őket. Ennek ellenére csak a fővárosban a liberalizmus fészkében
ért el komolyabb eredményeket, ami be is lendítette őket a
parlamentbe. Azonban a mór megtette a kötelességét és amikor
megjelent az Együtt 2014, akkor az Lmp végleg hullócsillaggá
vált. A cionista háttérerőknek csalódniuk kellett, hiszen egy
öntudatos „zöld” liberális csoport mégis megformálódott,
ami tartja mai napig a frontot, míg a zsidó háttérkörökhöz
köthető pénzközpontú horda a Párbeszéd Magyarországért
néven kivált és parlamenti alapját képezte azonnal a következő
Szdsz klónnak az Együtt 2014-nek. Az Lmp azonban kicsi eséllyel
indul a választásokon, hiszen csak a fővárosban vannak gyenge
hídfőállásai, vidéken erőtlen és eltűntnek is lehet
nyilvánítani.
A
DK
Egy
olyan párt, ami egyedülállóan egy ember köré szerveződött
Gyurcsány Ferenc köré. Ebből a szempontból is érdekes, mert a
rendszerváltásnak nevezett vállalkozás után ilyen még nem
volt. Gyurcsány egy olyan pártot alapított, ahol ő az alfa és
az omega is egyben. Szidja sok ember, azonban félelmetesnek
mondható a politikában az, amit csinál. A magyar politikai élet
fenegyereke, aki nagy színész és szónok is. Ő volt az, aki a
tévés vitában a 2006-os kampányban lesöpörte Orbánt, aki
azóta érdekes, de nem vitázik. Egy vesztett ügyet mentett meg
és történelmet írt. Ez tény. Természetesen a 2006-os
eseményekkel megint csak történelmi figurává vált, még ha
nem is a hősök című fejezetben emlegetik majd. Támogatói
elsősorban idősek, azonban fiatalok is álltak mögé kevesen.
Nem csak a fővárosban, hanem vidéken is megjelentek. Elsősorban
az Mszp-t gyengítik mindenhol, főleg a fővárosban és a vidéki
volt nagy szocialista térségekben.
Mindig
is gyengítette a megmaradt erőforrásokat az Mszp-nél és egy
ortodox globalista irányzattá vált.
A
parlamentben is a hírek szerint az Mszp-s oldalról a
legtehetségesebbeket csábította maga mellé Feri. Különös
akcióival pedig a porondon ott tudott maradni. Ilyen akció volt
például, amikor a miskolci Avason beköltözött egy családhoz a
panelba napokig. Azért ez sem volt semmi tőle. És a
legfontosabb, hogy mindenhol képes volt testőrök nélkül szembe
nézni az őt lealázókkal. Valószínűsíthető, hogy képes
lehet bejutni önerőből is, mert sokat tud és bevetheti tudását,
persze kommunikációs képességeivel együtt.
EGYÜTT
2014:
A
semmiből előbújt háttérhatalmi erők igazi arcának is lehetne
nevezni őket. A legveszélyesebb társulat, hiszen nem lehet tudni
konkrétan, hogy kik állnak mögöttük. Az biztos, hogy amikor a
semmiből megjelentek, utána zsidó amerikai körök három hónap
alatt 120 millió forintot toltak bele az új projektbe. A cél
velük a háttérhatalmi erők részéről egyértelmű volt. Az
Mszp vergődött, kivált Gyurcsány és csapata, ami jó lett
volna, ha csak Gyurcsány vált volna ki, de ő vitte a csapatát
is. Az Mszp meggyengült ellenzéki szerepben is. Az LMP nem
váltotta be a hozzá fűzött reményeket, főleg vidéken. A DK
pedig képtelen lesz kritikus politikai tömeget képezni. Új
arculatot egy párt sem tudott felmutatni és nem volt igazi vezér
sehol.
Egy
új csapat kellett és ez lett az Együtt 2014, ami már az elején
jól megmutatta, hogy ki is ő valójában. A füvesek bevonása
Kónya Péterrel, a Haza és Haladás Egyesület, a Milla a Magyar
Szolidaritás Mozgalom már jól mutatta az irányt a zsidó és
szabadkőműves háttérkörök felé. A buzik imádása és
védelme, a normális észnek ellentmondó liberális lépések jól
kitaposták az utat számukra. Az ismert angyalarcú
ex-miniszterelnök bevonása pedig azt mutatta meg, hogy
Magyarországon csak háttérerők támogatásával (pénz és
média) jöhet létre bármi is, ami új, vagy annak nevezhető a
politikában. Akcióik figyelemfelkeltők és erőszakosak (értsd
demokratikus keretek között) A Hallgatói Hálózat (HAHA)
felfuttatása, székház, illetve egyetem foglalásai a kormánnyal
szemben állók bizalmát is meg akarták nyerni. Az új, korábban
a Jobbikra hasonlító utcai módszerek azonban nem hozták meg a
várt eredményt. Az Együtt 2014 nevéből fakadt az, hogy majd
összefog mindenki balliberális oldalon és Bajnai mellet és
mögött menetel mindenki, aki Orbánt akarja leváltani. Ebből
azonban úgy néz ki, hogy semmi sem lesz. Nem lehet róluk semmit
sem mondani egyenlőre, nem tudjuk, hogy ki szavaz rájuk majd,
ugyanis soha sem indultak még választáson, ezért nem tudni,
hogy a vidék vagy a főváros lesz a hídfőállásuk, vélhetően
azonban az utóbbi néz ki annak. A pénz és nem
alapszervezetek-szervezetek mozgatják őket most és a jövőben
is. A legmocskosabb propaganda várható el majd tőlük és ennek
következtében ott lesznek a parlamentben, de az biztos, hogy
váltani kormányt képtelenek lesznek egyedül.
JOBBIK:
A
2006-os politikai rést használta ki. Azt, hogy az ott megjelenő
utcai erőket nem vállalta fel senki, a Fidesz sem. Ehhez járult
kommunikációja, amiben megjelent a zsidó és a cigány
szavakban. Kimondták azt, amit az emberek hallani akartak, azóta
kiderült, hogy csak beszéltek róla. A tömegek ezért álltak
mögé és vonultak velük a cigánysorokra is akkoriban. A gárda
számító megalakítása és díszletté alakítása jót tett a
2010-es kampányának is. A propagandájának újdonsága, a
gerilla weblapok, főleg a kurucinfo megjelenése és
szabadszájúsága dobott rajta sokat. A folyamatos cigányellenes
propagandája elsősorban az ország cigánylakta vidékein hozott
babérokat. Budapesten és a Dunántúlon erőtlenek maradtak, de a
vezetés pesti volt, ami feszültségeket generált. 2010 után
azonban a cigányok elleni spontán fellépések megszűntek, amit
a párt felső vezetése épített le folyamatosan. A gárda pedig
széthullott, hiszen a Jobbik maga verte szét ügyes módszerekkel.
Meg kell jegyezni, hogy a gárda vezetők meghurcolása, illetve
egyes jobbikos vezetők kirúgásának eszköze mocskos híreivel
mindig is a radikálisnak beállított kurucinfo volt. A borsodi
jobbikos erők szétverése Szegedi Csanád parancsára azonban
nagy veszteség volt számukra és nem tudnak talpra állni azóta
sem. A bástyát szétverték a vár elveszett, mondhatnánk.
A
Csanád ügy óriásit ütött rajtuk. Kiderült, hogy egy ortodox
zsidó irányította előtérből és a színfalak mögül is a
nagy szájú radikálisokat. Ráadásul a vezetőség pénzmániája
már most kiütött rajtuk (Pl: Szabó család) ami további
gondokat okoz a jövőben is majd. A HVIM és sok keményebb alak
háttérbe szorítása a párton belül mutatja besimulásokat a
politikai elitbe. A buzifelvonulás zavarásának tiltása pedig
egyértelmű jele volt mindenféle korábbi szélsőjobbos irány
feladásának. Eltűntek a nagy győzelmek helyszínei is. Nincs
szó már Gyöngyöspatáról, Tiszavasváriról vagy
Felsőzsolcáról.
Nem
tudni, hogy mit fognak elérni, de az utcai Jobbik eltűnése, a
tömegek elvesztése, az aktivisták, gárdisták, alapszervezetek,
szervezetek eltűnése, a kirúgások és lemondatások, illetve a
botrányok megtehetik a hatásukat. De még biztos, hogy lesz
botrány, ha nem máskor, akkor a választások előtt. Utoljára
2009-ben értek el jelentős eredményeket az EP választásokon,
azóta érezhető a visszaesés a 2010-es parlamenti bejutás
ellenére. Ezért és a botrányok miatt is nehéz jósolni.
Várható korábbi szavazóik visszahúzódása az Mszp és a Miép
irányába is, de valószínűleg sokan el sem mennek szavazni. Az
biztos, hogy most új elkeseredett tömeget keresnek szavazógépnek
és most ezt a cigányok által terrorizált népréteg helyett a
devizahitelesekben találták meg.
FIDESZ:
Igazából
a Fidesz hátradőlt, kért egy kávét 2002-2010 között és csak
az volt a feladata, hogy kihasználja a másik oldal hibáit.
Bejött nekik és ennek az eredménye a kétharmad, aminek
segítségével kénye-kedvére alakítja az ország dolgait. Az
EU-val és az IMF-el harcolt, miközben a keleti térség felé
fordult. Rájöttek arra is, hogy nem kormányokkal kell megegyezni
ebben a globalizált világban, hanem világcégekkel és ezért
kötötte meg a sok stratégiai szerződést is. A választások
előtt be fog vetni mindent. Az elfogott és elítélendő
maffiózók bíróságon elhangzott szavait, a jól kiépített
kommunikációs rendszert és a saját titkosszolgálatát is. A
korábbi baloldali hibákat pellengérezik ki, beszerzett adatokat,
bizonyítékokat szednek majd elő. Ezért valószínűleg lenyomja
az ellenfeleit a víz alá, mielőtt azok levegőt vehetnének. A
rezsicsökkentések újabb 10 százalékos csökkentése mellett
biztos, hogy bevetnek mindent, ami bevethető. Olyan hibákat nem
ejtenek, mint 2002-ben. A recept kész, csak a gombot kell
megnyomni. A támogatói a válságövezetekben nagyrészt
elveszti, de főleg Budapestre fog koncentrálni és a
hagyományosan fideszes, illetve a nyugati térségekre. A
választóik nagyon vegyesek a fiatalság mellett az idősek is ott
vannak. A cigányok tömegeit is próbálják majd befolyásolni,
ami nekik sem lesz nehéz, hiszen a primitív tömeg könnyen
megvehető. A média nagy részét hatalmában tartó kormánypárt
éjjel-nappal manipulálja majd a népet, a csapból is a Fidesz
fog folyni. Állandóan emlékeztetnek majd a szocialisták
bűneire. Abban az esetben, ha a devizahitelesek problémáját
mégis megoldja, akkor óriásit nyerhet a manőveren, kihúzva a
Jobbik alól az új szavazói bázist és a szocikat hibáztatja
majd a magyarság eladósításáért és nyomorba döntéséért.
Valószínűsíthető azonban a hatalomban maradása, kétharmad
nélkül, de ott maradhat.
A
KDNP-vel nem foglalkozunk külön és itt sem, hiszen nem létezik.
Önálló arculata nincs, csak a Fidesz árnyékában lévő
csatlós. Mivel már elszakíthatatlan a Fidesztől, ezért
elemezni őket felesleges.
A
kicsik:
Néhány
pártot érdemes megemlíteni itt néhány mondatban. A MUNKÁSPÁRT
erősen csökkenő, kihaló szavazói miatt biztosan nem lesz ott a
parlamentben. Miután már a Győrkös-féle "szélsőjobbos"
csapattal is összeállt egy-két akció erejéig, így
ideológiailag is egy kicsit zsákutcába jutott. Idősek, egykori
kemény párttagság fogja leadni rájuk a szavazataikat.
Fodor
Gábor LIBERÁLIS PÁRTJA új a politikai palettán és gyenge. A
liberális szavazatokért az Együttel és az LMP-vel szemben is
versenyeznie kell. Csak a fővárosban érhet el egy minimális
szavazatot. Bejutni biztos, hogy képtelen lesz.
MIÉP
Csurka halála után feltámadt újra hamvaiból, úgy, mint ha egy
bibliai történet elevenedne meg előttünk. Két volt jobbikos
képviselő a parlamentben Miép színekbe csavarta magát, ami jó
kezdet volt, amúgy mindketten korábban miépesek voltak. Az első
hónapok nagyobb lendülete abbamaradt, de már képesek ingyenes
minőségi újságokat kiadni. Valószínűleg a jelenlegi
kormánypárt a Fidesz állhat az akció mögött, hiszen ehhez
pénz kell, sok pénz. Mivel Csurka utolsó éveiben lándzsát
tört a Fidesz mellett, ezért ez könnyen lehetséges is. A
választásokon biztosan indul, de nem lehet megjósolni, hogy mire
jut. Valószínűleg a Jobbikból kiábrándultak szavaznak majd
rájuk és azok, akik korábban is Miép szavazók voltak. A
szélsőséges, de demokráciában még valamit kiharcolni akaró
réteg állhat melléjük. Bejutásuk kérdéses a parlamentbe, de
lehetséges abban az esetben, ha a Jobbikot elsodorná egy-két
újabb botrányos sztori az útból.
A
Jólét és Szabadság Demokrata Közösség (JESZ) az MDF
reformista utódja, amely próbál magára találni, de biztos,
hogy nem lesz ott most a parlamentben, azonban nem lehet még
tudni, hogy mikor tolják majd őket előre a háttérhatalmi erők,
hiszen jók lehetnek még 4-8 év múlva is.
A
SZOCIÁLIS UNIÓ Szili Katalinnal egyszemélyes hadseregnek
nevezhető, komoly háttere nincs.
A
régi és eltűnt pártok közül pedig a FÜGGETLEN KISGAZDA PÁRT
háza táján van némi mozgolódás, de nem lehet tudni, hogy
indulnak vagy nem.
Koalíciók:
Baloldalon
már most kristályosodik ki egy Mszp-Együtt 2014 koalíció, de
még viták lesznek itt, főleg abban a kérdésben, hogy egy adott
körzetben ki induljon, szoci vagy nem. A szocialisták
körömszakadtáig ragaszkodnak majd Budapest nagy részéhez,
illetve a nagy szocialista szavazótáborral bíró városokhoz és
vonzáskörzeteikhez. Nem fognak vitatkozni Komlóról, Ajkáról,
Csepelről vagy Kazincbarcikáról, de még Szegedről sem. Itt
kész tényeket fognak letenni az Együttnek. Tehát lehetnek még
bőven vitás pontok már az elején is. A közös miniszterelnök
kérdése is kérdéses, két dudás van a csárdában és megy a
huzavona, ami szintén kritikussá teszi az együttműködést. A
gyenge koalíciós vállalkozás azonban távol tartja magától a
DK-t és Gyurcsányt. Egyik sem akarja bevenni. Az Mszp a korábbi
szakadást nem bocsátja meg neki, míg az Együtt 2014 Gyurcsány
alatt már levitézlett vezetői gárdája szintén húzódozik
tőle. Gyurcsányi múltat nem vállalja fel egyik sem, csak az a
baj, hogy mindannyian a gyurcsányi múlt szereplői, vagy így,
vagy úgy. Gyurcsány azonban még könnyen fel tudja égetni a
labilis politikai pontonhidat az Együtt és az Mszp között,
hiszen sokat, nagyon sokat tud. Ha kell, akkor beveti majd azt és
azt mondja hogy, ha én nem, akkor ti sem. Mivel emberekről sokat
tud megbuktathatja az egész összeborulást. Ne felejtsük el azt,
hogy Gyurcsány kiakadt azon már miniszterelnök korában, hogy
sokan sikkasztanak és lopnak. Tehát tud ezekről és másokról
is. A megsemmisítő gomb a kezében van. De az Együtt-Mszp
számára a DK eszköz is, hiszen ha bejutnak és ők kellenek a
többséghez, akkor beveszik a buliba Ferit és csapatát is majd.
Az LMP után sem kap a Bajnai-Mesterházy páros, hiszen Párbeszéd
Magyarországért Együtt 2014-be beépült csapata ezt nemigen
engedi.
Jobboldalon
a Fidesznek nincs senkije, csak a Jobbik. A Jobbik részéről
látszódik az Orbánhoz való erőteljes húzás. Folyamatosan
kiállnak a Fidesz mellett a parlamentben. Orbán rémálmát a
gárdát fütyörészve szétverték körmönfont módon. Kinyírták
az igazi és harcos radikálisokat. Békén hagyják a
cigánysorokat. A parlamenti frakció nagyszájú jobbikos csapatát
(Zagyva, Gaudi). elnémították. A buzikat nem piszkálják.
Csanádot, mint zsidót pedig tíz körmükkel védték, amíg
lehetett. Nagy Magyarország meg hasonlók fel sem jönnek már a
kommunikációban. Besimultak szépen, hiszen a cél ez volt. Vona
pedig már szűk körben jelezte, hogy hajlandó összeborulni
velük. A Fidesznek meg ha odakerül, akkor nem lesz más
választása, mert ha a Jobbik kell a többséghez, akkor ad nekik
egy-két minisztériumot és kész, probléma megoldva. Habár
Orbánék lehet, hogy ha kevesebbet adnak, akkor is beéri a
Jobbik, hiszen százmillió történet van a kezükben, amivel
gyorsan megfoghatják a kettőskeresztet bitorló álradikálisokat.
Utószó:
A
demokratikus korszak negyed évszázada tart. Negyed évszázada!
Az ország romokban, a fiatalság elzüllött és elhagyja egy jó
része az országot. Mindenünket eladták, eladósítottak minket
és Európa folyamatosan minket hurcol meg, ha kell, ha nem. Nagy
kérdés, hogy a most bekövetkező hetedik választásra érdemes-e
elmenni, vagy otthon kell maradni. A hét mesés szám, de nem lesz
csoda higgye el mindenki. Azt mondjuk, hogy nem érdemes egy lépést
sem tenni az urnák felé, hiszen a háttérhatalmak kezében lévő
pártok egyikére sem szabad szavazni. Néphülyítés és aljas
dolog az egész. A magyarok nem igénylik a demokráciát.
Kiszámítható életet, rendet és tisztes megélhetést nyújtó
munkahelyeket akarnak. Sajnos a demokrácia nem hozta meg ezt
nekik. A demokrácia káoszt, a cigányok elszabadulását és a
megélhetés lehetetlenségét hozta el számukra. Európa
kiszolgáltatott rabszolgái lettek és a cionista erők
játékszerei. Ha pedig elmennek szavazni, akkor ezt a rendszert
továbbra is éltetik és konzerválják az embereket sanyargató
pártok hatalmát.
Jövőnk.Info
- Politikai Munkacsoport
Bizonyítható, hogy a zsidók nem Ábrahám leszármazottai
Bizonyíték
született arra, hogy, akik magukat zsidónak vallják, azok nem is
zsidók.
A
DNS vizsgálat eredménye rácáfolt arra eddig bevett
meggyőződésre, hogy a világ zsidóságának többsége Ábrahám
magja. Tehát a ma élők, akik azt állítják, hogy zsidók, azok
nem ősi izraeliták. A tény az, hogy az új DNS vizsgálatok
kimutatták, hogy a Palesztinokban több zsidó vér folyik, mint
azokban, akik zsidónak vallják magukat. Gyakorlatilag ez azt
jelenti, hogy Izrael államban élők, 7 és fél millió lakos nem
zsidó genetikailag.
A
zsidók nem zsidók, hanem Kazárok
Dr.
Eran Elhaik, és kollégái a McKusick-Nathan Genetikai
Orvostudományi Intézetből és a Johns Hopkins Orvostudományi
Egyetemről tették közzé. A Molekuláris Biológia, és
Fejlődéstani Intézet publikált egy DNS vizsgálati eredményt,
ami szerint a mai Izrael területén élők valójában kazárok.
Így ez eddig hipotézisnek felállított dolog valóságnak
bizonyult.
Mi
is volt a Kazár hipotézis? Leegyszerűsítve úgy tudnánk
megfogalmazni, hogy a zsidó genom leszármazások egy mozaikja. Ez
pedig elsősorban a kazároktól származik. A zsidók kazárok, és
nem Izraeliták.
Az
Európában, és Amerikában élő „zsidók” nem Ábrahám
leszármazottai, hanem Bulan királynak, és az ősi kazár
népeknek az utódai. Az egykori Kazária Török klánok keveréke
volt, akik Dél-Oroszországban a Kaukázusokban éltek az
időszámításunk kezdete utáni első századokban. Földrajzilag,
genetikailag semmi közük a zsidókhoz, de áttértek a zsidó
vallásra. Aztán saját magukat zsidóknak nevezték. Ezek a
kazárok majd kivándoroltak a Kaukázusokból, és letelepedtek
Oroszországban, Lengyelországban, Magyarországon, Németországba,
és Európa többi részére is. Ők hozták létre 1948-ban Izrael
államát. Ők nem Ábrahám magva, és nem közvetlenül
leszármazottai Ábrahámnak. Ők magukról azt mondják, hogy
zsidók, a DNS vizsgálat szerint pedig kazárok.
“Nincs
vér vagy családi kapcsolat a Zsidókkal. A világban található
Zsidó csoportoknak ma nincs közös genetikai eredete. Genomjuk
jórészt Kazár.”- nyilatkozta a Haaretz napilapnak Dr. Elhaik.
Isten
nem adott földet a kazároknak. Amikor Izrael miniszter elnöke
azt mondja, hogy „Isten adta ezt a földet izraelita
elődeinknek”. Ezt nem jól teszi, mert a tudomány
bebizonyította, hogy az ott élő mai „zsidóknak” nincsenek
ott izraelita ősei. A genetikusok azt állítják, hogy az
Izraelben élő „zsidók” 2%-a valódi izraelita.
Azok
az emberek, akik zsidóknak mondják magukat, csak azért vannak
Izraelbe, mert az államot 1948-ban az Amerikai Egyesült Államok
elismerte. Izraelt, mint nemzetet, azóta finanszírozza, és
oltalmazza a kis államot.
Dr.
Eran Elhaik munkatársaival együtt bebizonyította a Johns Hopkins
Egyetemről, hogy a hipotézis immáron valósággá vált.
Egyébként a tudományos eredmény nagyon értékes, és
megnyugtató a keresztény vallást illetően, és a zsidó vallás
megértésében is fontos szerepet vállal. Minden bizonnyal ez a
munka hatással lesz a világ gazdaságára is. Korábban is
született már hasonló eredmény 2001.-ben Dr. Ariella Oppenheim
a Héber Egyetem kutató munkája alapján. Dr. Oppenheim, is
szintén úgy találta, hogy a „zsidók” valójában kazárok.
A kutató arra is felhívja a figyelmet, hogy rengeteg palesztinba
van olyan kromoszóma, ami azt bizonyítja, hogy nekik volt
genetikailag kapcsolata az ősi izraelitákkal. A zsidókkal, akik
régen a templomokban, zsinagógákban dolgoztak.
Ezek
után felvetődik a kérdés, hogy a világ mit fog szólni a
tudományos felfedezésre. A cionista keresztények, és nem
keresztények, politikusok vajon, hogy reagálják le a tudományos
bizonyítékot?
Isten
azt ígérte, hogy Ábrahám magvai fogják örökbe venni a
földet. Ezért fontos az új DNS felfedezés fényében azt
tisztázni, hogy kik is Ábrahám leszármazottai? A Biblia azt
mondja: “Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva
vagytok, és ígéret szerint örökösök.”. Tehát, aki az Úr
Jézushoz tartozik az Ábrahám magva. Ez teljesen független a
fizikai fajtától. “A ki győz, örökségül nyer mindent; és
annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem.” –közli Isten
beszéde. Ő nem rasszista, sem antiszemita. A benne való
bizalomhoz mindenkinek joga van fajra, és etnikumra való tekintet
nélkül. Akik Jézust szeretik azoké az ígéret, és ők a
választott nép.
(hir.ma)
ÍGY
IGAZ...és Jézus, pártus herceg nemzete pedig nem más, mint a
Jézushoz hasonlóan sokat szenvedett, megkínzott magyar
nemzet..ezért titkolták igaz történetünket, eredetünket..és
tiportak, kizsákmányoltak, gyengítettek, írtottak minket, ahogy
csak tudtak...feszabdalták hazánkat az emberi faj reptiloid
elnyomói...de eljön az igazság pillanata, és helyre áll az
eredeti rend, az eredeti terv, ahogy annak lennie kell.
Szemfényvesztés
újra?
A
magyarországi baloldal nem létezik.
Ha ideológiai alapokat tekintjük, akkor meghalt Kádárral, ha
pedig történelmi szinten vizsgáljuk meg a dolgot, akkor azt
mondhatjuk, hogy sosem volt ilyen.
A
baloldali eszmék alapját megalapozó zsidó Marx és Engels
szavai százmillió ember halálát okozták a későbbiekben.
Ezzel az eredménnyel nevezhetjük az általuk kialakult kommunista
eszmét pusztítónak és károsnak. Nem csoda, hogy a kommunizmus
szélsőséges formái, illetve az anarchizmus sem tudott
egyértelmű eredményeket felmutatni a munkás és dolgozó
tömegek számára.
Vele
valami véget ért, és ez fáj még mindig a tömegeknek
A
parlamentáris demokráciában működő mérsékelt irányzat, a
szociáldemokrácia sem tudott hatékonyan politizálni a munkás
és paraszt tömegek érdekében. Történelmi szinten így a
munkás és paraszt tömegek képtelenek voltak társadalmi
súlyuknak megfelelő politikai nyomást kifejteni. Magyarországon
a helyzet még szélsőségesebb, hiszen a magyar politikai bal
élére, vagy a második vonalba szinte mindig a zsidó bajkeverők
kerültek.
Nincs
ez másképpen ma sem. A magyar politikai életben éppen csak túl
vagyunk a félidőn, de a háttérben megbújó cionista
háttérhatalom kezében a média nagy részével és óriási
összelopott tőkével már építi az országot tovább pusztítani
akaró terveit.
A
2010-es választások a liberális baloldal politikai
megsemmisülését okozták majdnem. Hozzá kell tenni, hogy nem
lett volna kár értük. A Fidesz vezette csapat sem tud hatékonyan
az országért és lakosaiért kiállni, nem utolsó sorban azért,
mert a zsidó háttérhatalom oda is befészkelte magát stabilan.
De mozgolódás van a rendszerben, hiszen a baloldali politikai
mozgás megindult. Lehet, hogy néhány orbáni elszólás a
bankrendszerrel kapcsolatban kiverte a biztosítékot?
A
bankrendszer a mindenkori zsidó uzsora alapja bármilyen
történelmi kort vizsgálunk meg. Az IMF és a hozzá kapcsolódó
bankrendszer nem akar hallani arról, hogy a bankok profitjához
hozzányúljon valaki. Nagy a lehetősége annak is, hogy a
balliberális oldalon csoportosuló zsidó kritikus tömeg minden
erejét összeszedi, mielőtt végleg megszünteti a magyar élet
létalapját a Kárpát-medencében. Ezt már jól előkészítette
a cionista banda az ún. nemzeti radikális páston is felügyeletet
gyakorolva, a hazaszerető tömegek feltérképezésével és
párhuzamos leépítésével. Csak a megfelelő ember, a megfelelő
név, illetve a megfelelő stílus és a megfelelő mondanivaló
szükséges ahhoz, hogy szétverje a jelenlegi, neki nem tetsző
rendszert. A gondolkodni nem akaró, sajtóval befolyásolt buta
tömeg az alapját adja majd a színjátéknak, ami 2014-ben
lefolyik majd.
Rájöttek,
hogy az MSZP kiöregedett, belülről szétesett és a korosodó
támogatói hamarosan elhagyják ezt a világot.
A
szegfű már kevés, a kávéjuk lefőtt
Az
LMP nem tudott kitörni a fővárosból, támogatottsága kicsi és
képtelen volt a magyarellenes SZDSZ nyomdokaiba lépni. Most pedig
a szakadás előtt áll, aminek az oka egyszerű. Van egy valóban
zöld része a pártnak, amelynek a középpontjában az európai
zöld program áll, míg a másik része erősen kapcsolódik az
elmúlt évtizedek neoliberális és zsidó vérszívókhoz. A
szakadással az esélytelenek körébe léptek a következő
választáson, csak egyes csoportjaik mehetnek be a parlamentbe az
Együtt 2014 színeiben.
A
csapat típusos, de egyedül nekik sem megy
A
DK és Gyurcsány egy ortodox balliberális irányzat lett, élen
az öszödi szemfényvesztővel. Gyurcsány személye pedig inkább
terhes lenne az új csoportnak, mint hasznos. Elsősorban az
idősebb korosztály szélsőbalos szárnya támogatja majd.
Hithű,
de már lejárt a lemeze
És
ott van a Milla élén a legalizált drogkultúrát Magyarországra
bevezetni akaró Juhász Péterrel, aki védte már a cigányokat,
támadta az új médiatörvényt és mondhatjuk, hogy szembement a
józan és normális magyar ember mindenféle erkölcsével. A
kendermagosok harcosából lett a Milla vezetője és a
zsidó-cionista háttérhatalom szóvivője (biztos, hogy nem kevés
összegért).
Juhász
Péter a kendert nem tudta legalizáltatni, de ennek ellenére már
megint kábítja a népet
A
Milla a Magyar Szolidaritás Mozgalommal és Kónya Péterrel,
illetve a Haza és Haladás Egyesülettel, élén a libás
Bajnaival próbál betörni Együtt 2014 néven a politikai
színtérre. Juhász és csapata Bajnaival és a régi SZDSZ
csúszómászóival akar visszajönni, illetve szélsőséges
gondolkodásával egy újabb kulturális és társadalmi
armageddont elindítani.
Együtt
a hányinger koalíciója
És
mi lenne az eredménye?
1,
totális zsidó térnyerés 2, cigányok elszabadulása, 3, teljes
és mindenre kiterjedő magyarellenesség, 4, végső csapás a
magyar fiatalokra és családokra, 5, az ország teljes és totális
kiszipolyozása és az élet ellehetetlenítése.
Abban
biztosak lehetünk, hogy a szél összefújja a mocskot 2014-ben és
egymás nyakába fognak borulni az előbb felsoroltak.
Összefújva
a szemét: SZDSZ, Milla, MSZP, LMP, zsidók és még ki tudja…
Azonban
a mocsoknak van egy jó tulajdonsága, mégpedig az, hogy
eltakarítható. De ez már a mi feladatunk lesz.
Jövőnk
Infó - Tényfeltáró Munkacsoport
Elemzés
a Jobbik stratégiájáról
ELŐSZÓ
Ez
az írás nem született volna meg, ha a Jobbik úgy működik,
ahogyan egy egészséges pártnak, vagy még inkább mozgalomnak
kellene!
Ha
a frakció szerepe nem arra korlátozódna, hogy a parlamenti
jelenlétet és felszólalásokat teljesítse, és aztán félévente
egyszer mindenkinek van pár perce, hogy elmondja a saját távlati
meglátásait is. Ha legalább ezeket a rövid megszólalásokat
meghallanák "fent", néha lenne valamilyen
következménye.
Ha
Vona és Szabó Gábor nem követett volna el mindent, hogy ne
mondhassam el ezt a tavaly májusi tisztújításon.
Szemtől-szembe, úgy kívánta tisztességünk, a becsület
számomra legalábbis ért volna ennyit. De nem kaptam esélyt,
féltek hogy belezavarok a képbe.
Az
elfedett, eltitkolni vágyott dolgok előbb-utóbb nyilvánosságra
kerülnek, csakúgy mint az elhallgattatni akart szavak. És minél
nagyobb az ellenállás, később annál nagyobb erővel fognak a
felszínre törni. Mint a fortyogó víz a lezárt fazékból. Mert
akinek mondanivalója van, az el is fogja mondani. Nekem van, és
mint Luther 1521-ben, a wormsi birodalmi gyűlésen mondta: itt
állok és nem tehetek másként. El kell mondjam, hátha van fül
a hallásra és szem a látásra. Fel kell ébredni abból a hamis
álomból, amit a parlamentbe kerülés után dörzsöltek a
szemekbe, amíg nem lesz végzetesen késő!
Ne
feledjétek: AZ
IGAZSÁG SZABADDÁ TESZ!
dr.
Lenhardt Balázsnemzeti
radikális országgyűlési képviselő
Zsákutcában
a Jobbik
Néhány
gondolat a nemzeti radikalizmusról
I.
rész
Nem
hiszek a váltópártiságban. Amíg a jelenlegi keretek között
működik a politikai rendszer és annak „liberális”
szabályait betartva próbálkozik a Jobbik, nem fog választások
útján hatalomra kerülni.
1/
Nemzetközi helyzet
A
nemzeti radikalizmus nevében elkövetett legnagyobb tévedés és
átverés, hogy el akarjuk hitetni magunkkal és a szavazókkal,
hogy a fennálló „demokratikus” játékszabályok lehetővé
teszik a kormányzás lehetőségének megszerzését. Nem teszik
lehetővé és nem is fogják, amíg a nyugati vagy atlanti
világrendszert (nagyjából Észak-Amerika, Európa és befolyási
övezeteik) el nem söpri a történelem vihara. A jó hírem, hogy
el fogja söpörni: a kulturális agymosáson és az országok
totális gyarmatosításán, majd kifosztásán alapuló
globalizációs rendszer napjai meg vannak számlálva. A 2008 óta
tartó permanens válság már a vég kezdete a világtörténelem
színpadán zajló hatalmas játszmában, az Egyesült Államok és
a mögötte álló, sokszor azt irányító zsidó körök hatalma
visszafordíthatatlanul hanyatlik. (Elég, ha csak Palesztina
ENSZ-béli státuszának szavazására utalok 2012 novemberében).
A mostani világrendből óriási hasznot húzó multinacionális
cégbirodalmak is túljutottak nagyságuk csúcsán, jelenleg már
a hanyatlás korát éljük. Az eddig harmadik világnak nevezett
térségekben viszont új erőközpontok alakulnak ki: Kína,
India, Brazília, és újjászületnek tradicionális nagyhatalmak
is, mint Orosz- és Törökország. Nagyon érdekes évtized előtt
állunk, ami át fogja rajzolni a világpolitika jelenlegi
határait. De az új korszak még nem köszöntött be! Még
védelmezik régi bástyáikat az USA és mellette álló
csatlósai, köztük őszinte fájdalmunkra Európa nagy része. Ha
nem is fiatal már az oroszlán, és fogai már meglazultak, de
körmei élesek és gyorsan oda tud csapni a fiatal és gyenge
antilopnak. A nyugati világrészt uralja még a multikulturális,
liberális gondolkodásmód, ahol az elhajlókat a legváltozatosabb
eszközökkel hallgattatják el vagy semmisítik meg. Korlátozzák
a szabad gondolkodást és véleménynyilvánítást jogszabályi
eszközökkel (börtön holokauszt tagadásért vagy radikális
honlap üzemeltetéséért), a sajtóbirodalmukon keresztül a
legváltozatosabb módon teszik lehetetlenné ellenfeleiket, de
akár a fizikai megsemmisítéstől sem riadnak vissza, mint Jörg
Haider esetében, ha a többi eszközzel kudarcot vallanak.
Országok esetében sem válogatósak: képesek voltak egy teljes
országot, az egyébként mintaországnak számító Ausztriát is
totális bojkott alá helyezni a Szabadságpárt kormányra
kerülése miatt, Olaszországban egy az EU által kinevezett
kormány hajtja végre a központi utasításokat. És Magyarország
is azért szenved el újabb és újabb retorziókat az elmúlt két
évben Brüsszeltől, mert szerintük Orbánék túl messzire
mentek a gazdasági „szabadságharcban”. Miközben mi, hazafiak
azt érezzük, hogy a fideszesek csak a láncaikat csörgetik, de
az ismétlődő rendreutasításra azonnal lekushadnak, mint a
megvert kutya.
Most
képzeljük el, mit szólnának hozzá ezek az óriási erők, ha a
Jobbik kormányra kerülne, és megpróbálná felszámolni a
cigánybűnözést, a multinacionális vállalatok
pénzkiszivattyúzását, vagy valóban megkísérelné rendezni a
„devizahitellel” átvert százezrek helyzetét a bankok
kötelezésével a jogtalanul beszedett profit visszafizetésére!
Ugye elég elképzelhetetlen helyzet? Ezen konkrét lépesek nélkül
viszont akkor sem lenne értelme a kormányzásnak, ha azt
megengednék a nyugati világrend urai, hiszen a rendszer gyökeres
(radikális) reformja nélkül csak a felszínt kapargatnánk. Ha
megengednék, hogy a Jobbik mint a mérleg nyelve ott legyen a
teljes többséget el nem érő Fidesz mellett a kormányban, akkor
mit lehetne elérni vele?! Egy miniszteri bársonyszék Balczónak,
egy másik Vonának, és néhány államtitkári pozíció, hogy a
karrieristáknak és a „szakértőknek” legyen min marakodni?
Mit sikerülne megvalósítani ekkora „hatalommal”?
Létrehoznának egy bizottságot a magyar-cigány együttélés
megvizsgálására, ahogyan Vona sürgeti másfél éve a
parlamentben, cinikusan beletörődve nemzeti létünk élet-halál
kérdésének, a cigánykérdésnek megoldatlanságba? Vagy
beleölnének pár százmilliárdot a nagymarosi vízlépcső és
vízierőmű újratervezésébe, hogy egyesek szakmai ambíciói
kielégülést nyerjenek, az érzelmileg teljesen vízlépcső-ellenes
társadalom 90%-ának ellenkezése dacára? Vagy megkapna egy
színházat a párt is a fővárosban, hogy a 19-ből már csak 16
maradjon zsidó irányítás alatt?
2/
A kormányzás lehetetlensége
De
nem kell „félni”, ez a helyzet elképzelhetetlen. A rendszer,
amely mozgatja a nyugati világrészt, még fennáll, működik és
keményen ellenáll a hegemóniáját megkérdőjelező
törekvéseknek. Ne felejtsük el, hogy milyen hazug uszítás
zajlik Gyöngyösi állítólagos zsidólistázása kapcsán a
Jobbik és Magyarország ellen az egész nyugati világban! Ehhez a
hisztériához elég volt egyetlen szándékosan félreértett
mondat, és máris boldogan retteghetnek és kiálthatnak
fasizmust. Az összehangolt nemzetközi hadjárat ellen, amit
természetesen itthonról gerjesztenek ötödik hadoszlopként
baloldali és liberális „gondolkodók”, rendkívül nehéz
hatékonyan védekezni. Hát még olyan bizonytalan módon, ahogyan
a Jobbik próbálja! Nem lehet játszani a kint is vagyok, bent is
vagyok játékot, miközben számos alapvető tabut nyíltan meg
sem kérdőjeleznek, és igyekszenek elhitetni a megsemmisítésünkön
munkálkodó esküdt ellenségeinkkel, hogy ők „szalonképes”
kormányzati tényezők lehetnek, akik nem is antiszemiták. Amikor
kiderült Szegedi zsidósága, akkor erényt próbáltak kovácsolni
abból, hogy lám milyen befogadó párt is Jobbik, sőt direkt jó,
hogy van ilyen híres zsidajunk. Gyöngyösi elszólása után
először bocsánatkérés, majd pedig megint következett a harcos
kardcsörtetés, most éppen országjárás folyik, ami a hivatalos
álláspontot követni akarókban is folyton bizonytalanságot
ébreszt, hogy akkor mit is gondoljon a zsidó kérdésről?!
Jó,
ha tisztában vagyunk vele, hogy mennyire negatív hazánk
külföldi, elsősorban nyugati megítélése. Ellenségeink időben
gondoskodtak róla, hogy a nemzeti radikalizmus és a Jobbik a
lehető legsötétebb színekben legyen ábrázolva a közvélemény
előtt. Így már könnyű lesz a morális támogatásukat
megszerezni egy esetlegesen megalakuló fasiszta/náci magyar
kormány elleni fellépéshez, amire pusztán a demokrácia és a
jogállam védelmében lesz szükség. A pontosan üzemelő
médiagépezetük pedig szépen adagolja a drámai hangvételű
riportokat, hogy szegény zsidóknak és cigányoknak milyen az
életük ebben a „földi pokolban”. Ez a szituáció olyan
egyértelmű és világos, hogy a Fidesznek esze ágában se lenne
belemenni egy ilyen kényszerkoalícióba. Ezért lett volna
létkérdés számukra a független LMP, amely külföldi
elfogadottsága miatt kívánatos partner lehetne, de a jelek
szerint Bajnaiék nyerik meg ezt a háborút a párt
szétszakításával. Hipotetikusan elképzelve egy Fidesz-Jobbik
együttműködést, biztosan kijelenthetjük, hogy az lenne a párt
vége. Ahogyan a kisgazdák, a KDNP, az MDF – sőt nyugodtan ide
vehetjük a MIÉP-et is – sem tudott szabadulni a narancs halálos
öleléséből, ugyanez történne a belső konfliktusokat kezelni
képtelen Jobbikkal. Ami persze a tagság elárulása és a korábbi
határozott álláspont nyílt megtagadása lenne. És bőven
elegendő lenne hozzá néhány vezető meggyőzése, zsarolás,
nepotizmus vagy megvesztegetés útján. Balczó Zoltán a régi
MIÉP-es első vonal és a parlamentben dolgozó hivatásos
apparátus egyhangú és egyértelmű elmondása szerint Csurka
személyes megbízottja volt a fideszes kapcsolattartásra, rajta
keresztül jött az ukáz, hogy mit szeretne Orbán a frakciótól.
És miként magától Orbántól tudjuk, hogy „a Pista
megbízható, korrekt úriember volt” a frakció teljesítette a
kéréseket és megszavazta az elvárt fideszes javaslatokat.
Hogy
a Jobbiknak egyedül – a rendszer játékszabályait betartva –
nincs esélye megszerezni az 50 %-nál nagyobb arányú eredményt
a győzelemhez, azt csak idiótáknak és jó szándékú
fantasztáknak kellene magyarázgatni. Nekik ajánlom figyelmükbe
az időközi választások eredményeit: a néhány kiugró
eredményt leszámítva (Gyöngyöspata, Tiszavasvári, Kosd –
ahol speciális körülmények szolgáltak a győzelem alapjául),
a tisztes helytállást jelentő 10% feletti eredményt is csupán
a körzetek kisebb részében sikerült elérni. Már ahol
egyáltalán sikerült rajthoz állni, mert rengeteg esetben jelölt
és aktivitás hiányában el sem indult a Jobbik. (A pontos
statisztikákat nemsokára külön közzé fogom tenni.) De a
gondolatkísérlet jegyében felvethetjük, hogy mégis csoda
történik, nyer a Jobbik. Akkor ugyanaz történik, amit fentebb
már vázoltam: a nyugati vagy pénzügyi világhatalom pár héten
belül fojtja meg az országot és a pártot. Totális bojkott,
totális pénzkivonás. Mint az egykori viccben a szovjet távirat:
Nyertek. STOP. Villany. STOP. Gáz. STOP. A valutaárfolyamok két
napon belül szállnának el, és lenne 500 Ft az euró, 350 a
svájci frank. A már most is elviselhetetlenül drága benzin ára
gyorsan fel tudna kúszni 7-800 forintra. Az azonnali eredményre
és javulásra áhítozó nép pedig olyan szinten gyűlölné meg
hirtelen az általuk megválasztott pártot, hogy ’56 után
megint a lámpavason hintázhatna néhány politikus. Vona Gábor
is eljutott erre a gondolatkísérletre egy 2011-es Barikád
vezércikkben, amikor arról beszélt, a legnagyobb csapda az
lenne, ha szinte önként adnák át a kormányzási lehetőséget
a Jobbik részére, hogy aztán néhány hét alatt bedöntve az új
kormányt, akár évtizedekre elvegyék az esélyt a valódi
nemzeti ébredés elől. És ez az ultima ratio a naiv hittel
szemben, hogy demokratikus, polkorrekt módon, politikai kampány
révén meg tudja szerezni a Jobbik a kormányrudat. Amíg a pénz
hatalmas urai uralkodni képesek és működtetik a rendszert
összeköttetéseik révén, addig el lehet felejteni, hogy ők
csendben asszisztálva néznék végig, hogy valaki kilép a
láncból, és önálló lábra áll. A megtorlás már jóval
azelőtt megtörténne, hogy bekövetkezne egy radikális fordulat
valahol Európában. Ahogyan a XIX. század derekán a Szent
Szövetség monarchiái uralták Európát, és együttesen léptek
fel, ha bármilyen forradalmi kísérlet csírázott ki a
területeiken.
Akármilyen
irányból járjuk tehát körül a nemzeti radikalizmus, vagyis
konkrétabban a Jobbik esélyeit a 2014-es kormányzást illetően,
azt kell mondjuk, hogy a mozgalom elpártosodása, a
kontraszelekció (harcos radikálisok helyett jött-ment szakértők,
Szegedi Chanád és a hatékony elhárítás hiánya), és a
rendszer egyes alaptabui elfogadásának köszönhetően, azok a
nullához közelítenek. Ha isteni beavatkozás következtében
mégis megtörténne, azzal sem nyerne az ország, de a párt végét
is jelentené. Akkor miért hülyíti mégis ezzel a maszlaggal a
mostani vezetés a tagságot és egymást, miért kampányoltak a
mostani elnökség tagjai a tisztújításon ilyen hazugsággal?! A
válasz egyszerű, tudják hogy ezt akarja hallani a tagság és a
választók is. Gátlástalan kufárként a reményt és a hitet
szavazatokért cserébe bocsátják áruba a politika piacán. Nem
jön össze, de igazolni tudják magukat: mi megtettünk mindent,
de ilyen ellenszélben ez csak ennyire volt elég, miért nem
szavaztatok többen ránk?! Azt az illúziót árulják, amit a
többi párt a demokráciában: a választónak semmi dolga nincs,
csak ránk szavazni, és mi megoldjuk a problémákat. Vagy
legalább olyanokat mondunk, amiket hallani akarnak. Amikor persze
az illúzió összeroppan a valóság súlya alatt, akkor a
szavazók megbüntetik a pártot, és másra szavaznak. A másik
pártra. Mert ki van ez találva nagyon! A fejlett demokráciákban
gyakorlatilag kivétel nélkül két nagy párt váltja egymást,
és mindkettő mögött ugyanazok a gazdasági érdekcsoportok
állnak. Hiába szavazol a másikra, csak a jelszavak, az arcok,
meg a színek változnak, a lényegi program ugyanaz, mert azt a
pénzügyi háttérhatalom alkotja, és intézményesült
képviselői (IMF, Világbank, WTO, EU stb.) útján juttatja el az
egyes országokba.
Sajnos
a Jobbik vezetése elhitte, hogy beállva a sorba, részt véve
ebben a játékban, nekik is osztanak majd lapot. Vagy legalábbis
leesik majd valamilyen konc. A társadalmat kifosztó és átverő
pártrendszer megsemmisítését, a valódi rendszerváltást nem
merték felvállalni – egyesek talán soha nem is akarták –,
csak választási szlogenként használták. A kevesebb
intelligenciával, de annál nagyobb ambícióval rendelkező
„szakpolitikusok” – természetesen szakirányú végzettség
és gyakorlati tapasztalat nélkül – ehelyett már látják
magukat a bársonyszékekben. A tragikomikus elem az egészben,
hogy ráadásul annyira komolyan kezdték venni magukat, hogy mára
el is hitték az egészet. Hiszen, ha nulláról sikerült eljutni
20 százalékig, miért ne sikerülne még magasabbra?!
Ma
már főként nem azért, mert nincs meg az anyagi háttér, hiszen
a parlamentbe kerülve a párt több, mint évi hatszáz millió
forinttal rendelkezik. Ez óriási médiabirodalomra még kevés,
de arra mindenképpen elég kellene legyen, hogy a jelenleginél
sokkal nagyobb erőt mutasson fel. Inkább a jelzett
kontraszelekció, a besimulás, és a világos ideológia hiánya
az ok, amit még tetéz egy kisebb léptékben már megjelent
nepotizmus. Ennyi idő után ilyen siralmas médiaháttér már a
saját felelősség, amit jól mutat, hogy a már kiépülőben
lévő saját bázisokat is évente verik szét és szervezik újra
(barikad, N1 TV). A nyolcvanas évek gagyi centrumos vagy Skála
Áruház-as bikinis nős hirdetéséire emlékeztető
óriásplakátokkal lepik el az országot nagyjából 70 millió
forintért, miközben sokan észre sem veszik, hogy mögötte a
Jobbik áll, olyan silány a kivitelezés. A sötét erők
rendelkezésére álló médiafelület viszont nemcsak hatalmas, de
hatékony, konzekvens, és kiválóan alkalmas a Jobbik
lejáratására. Miközben a lendület elfogyott, a növekedés
dinamikája megtört, amikor a vezetés a fékre lépett, és
nincsenek új ötletek sem, ami megoldást jelentene a helyzetre.
Pedig olyan elképesztően egyszerű: csupán vissza kellene nyúlni
a gyökerekhez, ahogyan elindult a mozgalom és egykor naggyá
tudott válni!
3/
A középre húzás koncepciótlansága
A
vezetés magyarázata, hogy a radikalizmusra nem vevő a társadalom
döntő többsége, új szavazókat csak középre nyitva lehet
megszólítani (amit bőségesen cáfol a politikatörténet).
Ezért kell szalon- és kormányképesnek látszani, és szakmai
lózungokat puffogtatva „hitelesnek” látszani. 2010-ben a
szavazók pontosan a radikalizmus és a valódi (rendszer)változás
ígéretében bízva álltak a Jobbik mellé, megcsömörölve két
évtized hazugságaitól és politikai garnitúrájától, ezért
nem valószínű, hogy később ez tántorítaná el őket. Sokkal
inkább az azóta visszatérő sodródás, megalkuvás a fennálló
körülményekkel, és a parlament aranyozott falai közé történő
hátrálás az átlagemberek mindennapi problémái elől. Csak
azzal számolni kellene, hogy a közvélemény előtt a Jobbik már
nehezen mossa le magáról a radikális, „szélsőséges”
imázst, az Árpád-sávokat, a gárdisták fekete bakancsait, a
cigány- és zsidókérdésben való nyílt állásfoglalásait,
vagy az EU-ellenességet. Ezeket a stigmákat már hordozza magán
a párt, és a jelenleginél jóval élesebb fordulat sem
garantálná, hogy sikerül megszabadulni tőlük. Lásd a
nyugat-európai trendeket, ahol a szélsőjobb nagy része
cionista- és Izrael-baráttá vált pénzért és támogatásért,
de maradtak ugyanott, ahol álltak, a periférián és semmivel nem
sikerült közelebb kerülniük a júdáspénzből a vágyott
kormányzáshoz.
Hiába
volt a legaktívabb párt a Jobbik a parlamentben, és tartott
naponta két sajtótájékoztatót a legkülönfélébb szakmai
kérdésekben, ebből a közvéleményhez vajmi kevés jutott el, a
többség a kereskedelmi média tájékoztatási elsőbbsége miatt
nagyrészt a botrányokról értesült. Amelyek a mai napig nem
belülről generált, így eladható és a figyelmet a pártra
fókuszáló megtervezett akciók, hanem spontán módon kialakuló,
egy rossz nyilatkozatot vagy egy képviselő által elkövetett
cselekményt meglovagoló lejárató kampányok. Ha a párt
vezetésének lenne annyi természetes intelligenciája, hogy
belássa hiába ontja magából a frakció a szakmai javaslatokat,
arra gyakorlatilag nem vevő a média, akkor jó ötletekkel, ütős
performanszokkal (csak nem az országgyűlésben, ahogyan eddig
próbálták!), erőteljes és gyors fellépéssel egy-egy a
társadalomban jelentős visszhangot kiváltó kérdésben sokkal
többször át lehetne törni a hallgatás falát. Célzott
akciókkal a szándékolt következményeket is bekalkulálva
komoly eredményeket lehetne felmutatni, amihez azonban óriási
szükség lenne a vezetést abszolút mértékben nem jellemző
bátorságra és kreativitásra. Persze ehhez vállalni kellene,
hogy rendszeresen túllépnek a politikai korrektség által
kijelölt mezsgyén, adott esetben provokatív módokon is!
Ehelyett
a stratégia a középre nyitás, amihez a megfelelő médiaháttér
mellett olyan alapvető feltétel is hiányzik, mint a meghódítható
politikai tér a centrumban. Azt ugyanis kőkeményen uralja a
Fidesz, és az utóbbi időben tett intézkedései
(rezsicsökkentés, nyugdíjkompenzáció) világosan mutatják,
hogy a jövőben sem fogja kiengedni a kezéből. Kétségbe vonom
azt a törekvést is, amelynek révén akár a legminimálisabb
megalkuvás és önfeladás útján próbál egy radikális
mozgalom új szavazókat megszólítani! Ezek a szavazók ugyanis –
szemben azokkal a meggyőződésesekkel, akiket a nemzeti radikális
ideológia és a 20 év totális kiúttalansága vonzott a párt
közelébe – már nem ideológiai okokból, hanem egy másik
pártból való akár átmeneti kiábrándulás, vagy egyetlen
konkrét kérdésben elfoglalt álláspont miatt sodródnak a párt
mellé, és a következő benyomásra – mivel szilárd
világnézeti alapjaik nincsenek – ugyanilyen könnyedén
sodródnak tovább. Ráadásul a fentebb kifejtettek okán a
nemzeti radikalizmus jelen formájában úgysem fog kormányra
kerülni, teljesen felesleges és kontraproduktív lépés ezért
megpróbálni szinte semmit nem érő szavazatokat szerezni
önfeladás és meghátrálás útján. Időközben a Jobbik
gyakorlatilag maga számolta fel egyetlen olyan fegyverét,
amelytől a hatalom, a rendszer valóban félt: a gárdamozgalmat.
Semmi nem valósult meg Vonáék gárdás ígéreteiből, a
gárdistákat magukra hagyták, a tőlük független
gárdamozgalmakat kifejezetten próbálják szétzilálni, az újra
egységesülést megakadályozzák az Új Magyar Gárda
irányításával. Ezt a tényt fehéren-feketén mutatta meg
tavaly augusztus 25-én, az ötéves Gárda születésnap, amelyen
megtiltották az ÚMG részvételét.
Tehát
rendületlenül próbál befelé törekedni a párt, ahol a
politikai preferenciákat felmérő szociológiai kutatások
szerint sem teremhet számára semmiféle babér. Közben pedig
egyre szélesebb réteg jelenik meg a jobbszélen, akik világosan
jelzik, hogy ők bizony az ideológiai meghátrálásokra, és a
megígért rendszerváltás feladására nem fogékonyak. Ez a
csoport a szavazókon belül nehezen mérhető, mert reális
(szélső)jobboldali alternatíva nélkül csak a választásokról
való távolmaradásával fog tüntetni. De a párttagságon belül
már jóval komolyabb súlyt képviselnek, és véleményüknek
visszatérően hangot is adnak. A 2012-es tisztújításon ugyan
elbukott a belső reformra, a keményvonalas visszarendeződésre
irányuló szándék a pártelnök és pártigazgató határozott
és a választás tisztaságát is megkérdőjelező fellépése
miatt, de az elégedetlenség általános és folyamatos a párt
irányának felpuhulása miatt. A „lázadók” közül sokakat
erővel bírtak távozásra, amiből a legsúlyosabb veszteség a
párt korábbi legerősebb bázisának számító Borsod szétverése
egy zsidó politikusbűnöző érdekében, míg mások önként
hagyták el a harcteret. Ezek akkora veszteséget jelentenek a párt
struktúrájának szempontjából, amelynek hatásai most szinte
felmérhetetlenek, de 2014-ban már nagyon is számszerűsíthetőek
lesznek. Saját tapasztalataim alapján a pártszervezet olyan
ütemben erodálódik, amelyet már nem lehet visszafordítani. Ha
a 2010 áprilisi választásokat tekintem bázisszámnak, azaz
100%-nak, akkor a jelenlegi állapot jóindulattal is csak 50%-os,
a teljesen passzívvá vált állományt természetesen nem
beleértve. Ez azt jelenti, hogy 2014-ben csak a négy évvel
ezelőtti tagság fele fog kampányolni, plakátot ragasztani,
fórumot szervezni, aláírást gyűjteni, és ami talán a
legfontosabb meggyőzni a környezetét, mint elkötelezett híve a
pártnak, hogy szavazzanak rájuk. Ennek hatása alapjaiban fogja
megrázni a pártot, amit nem fog tudni ellensúlyozni a már
rendelkezésre álló százmilliókból folytatott plakát-háború,
pláne ha a januárban megismert végletesen dilettáns
megjelenéssel fog „harcba” szállni a szavazókért.
4/
Rendszerváltás helyett parlamenti szalonpolitizálás
Valódi
rendszerváltást ígért a Jobbik, de sajnos megszelídülve és
domesztikálódva a parlamenti szerepbe csak egy lett a többi párt
közül. Nyilván ezt még két és fél év alatt sem látja át
mindenki, sokan makacsul igazolva akarják látni magukat és
választásukat, és sokakat tévedésbe ejt a verbális
radikalizmus, ami helyenként még megmaradt. De a valóban
radikális és gondolkozni, kritizálni is hajlandó réteg már
átlát a frázisokon, látja hogy tettek helyett maradnak a
sajtótájékoztatók, a parlamenti felszólalások, egy-egy
tüntetés a korábbiakhoz képest csekély részvétellel. És nem
hibáztathatóak az emberek sem, hogy több év után már nem
akarnak újra kimenni olyan eseményekre, ahol jól lehet előre
tudni, hogy nem történik semmi. Cselekvés helyett szájkarate.
Tehetséges szónokokban nincs még végzetes hiány a pártban, de
valódi tettek nélkül a jó gondolatok sem mozdítják előre a
haza sorsát. Úgy kellett volna betörni a parlamentbe, mint az
éhes farkasok, felrúgva az elmúlt két évtized elvtelen
kompromisszumait, és úgy csapni az asztalra minden nap, hogy azt
a falakon kívül is meghallják. Ehelyett jött az öltönyös
„szakpolitizálás”, a törvényjavaslatok és módosítók
üzemszerű és abszolút felesleges gyártása, hiszen a kétharmad
kényelmesen söpri le még a napirendre vételüket is. Félreértés
ne essék, nem vonom kétségbe a szakpolitika jelentőségét
szakmai kérdésekben, sőt fontosnak tartom az objektív
megközelítést, de azt be kellene látni, hogy az ország
jelenlegi állapotában nem finomhangolásra, hanem olyan gyökeres
változásokra van szükség, ami az egész „demokratikus”
rendszer teljes átalakítását, újjáírását jelenti. A
nemzeti célok megvalósításához nem elég, ha egyes törvényeket
akarunk módosítani, amiket persze soha nem fogadnak el a
kormányon lévők, hanem képletesen szólva fel kell rúgni az
asztalt. Erre pedig nem alkalmasak az öltönyös, nyakkendős
szakemberek, akármilyen okosakat is mondanak, hanem olyanokra van
szükség, akik harcolni tudnak és akarnak! Harcosokra pedig nincs
szükség, jelentette ki többször, több fórum előtt Vona és
Szabó Gábor. Aki pedig harcolni szeretett volna, az is hamar be
kellett lássa, hogy a jelenlegi Jobbik nem ezen az úton kíván
járni, és reménykedve a jövőbeli változásokban vagy
elfogadva a személyes és egzisztenciális kiszolgáltatottságot,
állt be a sorba, vagy találta magát körön kívül. És ami
igazán pusztító hatású, hogy az utca embere felismeri ezt,
amikor azt kérdezi, mi lett a Jobbikkal, hová tűnt, miért
simult be a többi párt közé, hol a radikalizmus?! A rutinos
cinikusok csak bólogatnak, tudták ők előre, mindenki csak addig
hangos és harcias, amíg nem kerül a pénz közelébe, ott
gyorsan betömik a száját. És erről sajnos abszolút a
jelenlegi konformista vezetés tehet. Megvolt az esély, hogy
bebizonyítsuk, valóban lehet másmilyen a politika, mint az
elmúlt évtizedekben, de Vonáék a könnyebb és kényelmesebb
utat választották.
Bogár
László jogosan fogalmazta meg 2010 tavaszán, hogy az előttünk
álló négy év legnagyobb kérdése, hogy a második Orbán
kormány az új rendszer első kormánya lesz, vagy a régi
rendszer utolsó kormánya. Mert a változás, mint az elején
említettem elkerülhetetlen, és könnyen előfordulhat, hogy
elsöprő erejű lesz: polgárháborús állapotokkal, éhezéssel,
az állami funkciók teljes leépülésével, a nemzetközi
kereskedelem megszűnésével, a pénzrendszer átmeneti
felszámolása mellett. Az utóbbi időben maga Orbán is többször
meglepő nyíltsággal beszélt egy olyan változásról, amely
megrostálja az országokat, és csak a jól felkészültek fogják
átvészelni. Ennek ellenére a kormányzó párt elsősorban a
saját hatalmának bebetonozásán ügyködik, ezért volt
kénytelen Bogár már 2011 második felében levonni a szomorú
konzekvenciát: ez bizony még a régi rendszer terméke, és annak
szabályai szerint és keretei között működik. És legalább
ilyen csalódottsággal kell megállapítanunk, hogy a Jobbik is a
régi rendszer utolsó ellenzéke, amely képtelen átlépni azokat
a kereteket, amelyben létrejött, alkalmatlan egy új korszak
elindítására. Ez pedig középtávon elkerülhetetlenül a
bukását, sőt a megsemmisülését fogja okozni. Annál is
inkább, mert sokszor látszólag tudatosan saját magát számolja
fel: a minden nemzetben gondolkodó magyar ember integrálásának
esszenciális kényszere helyett folyamatosan távolítják el
azokat, akiknek álláspontja bármiben eltér a pártvezetéstől,
vagy egyáltalán önálló véleménye van, amit el kíván
mondani. Nem fogom felsorolni hány alapszervezetet számoltak fel
a központból és hány elkötelezett radikálist űztek
illegalitásba, mert jócskán túlfeszítené egy ilyen írás
kereteit, de több száz emberről van szó. Akikkel aztán mások
is vették a kalapjukat, tovább gyengítve a pártot. És ezen
felül történik még a korábban részletezett lemorzsolódás,
amit a párt vezetése természetes tendenciának tekint.
Ráadásul
az eltávolítottak szinte kivétel nélkül a radikális
irányvonal hívei közé tartoznak, akik számon merték kérni,
hogy mi van az eredeti szellemiséggel és irányvonallal! A
törtetők, haszonlesők, karrieristák, szerencselovagok, volt
MSZMP-sek, SZDSZ-esek, kicsiny tudásukkal házaló „szakértők”
hada pedig nyugodtan tülekedik a húsosfazék körül, ők
teljesen lojálisak a fennálló vezetéshez, ezért nincs is velük
probléma. Ha a párt irányvonala nem lenne homályos és
egyenesen abba az irányba tartana, amerre a mozgalmi korban volt
kitűzve, akkor jóval kevesebb járulékos veszteséggel kellene
számolni. Sajnos az önérdek sokszor írta felül a közösség
elsőbbségének érvényesülését, amit a párt belső
mechanizmusát megismerők pontosan látnak, akkor is, ha kifelé
kedvezőbbnek tűnik a helyzet.
5/
A nemzeti radikalizmus elvhűsége
A
korszerű radikális párt a működését teljesen a fő
célkitűzés megvalósításának tudja alárendelni, nem aktuális
népszerűségre törekszik, hanem a tudatos építkezésben bízik,
tégláról téglára emelve az épületet. A cél természetesen a
hatalom megszerzése, hogy általa tudja a gyakorlatban
megvalósítani elképzeléseit, de ez soha nem jelentheti az
eredeti eszmeiség feladását, megtagadását. A kormányzás
lehetősége sosem válhat öncéllá, csupán eszköz a beteg
társadalom minél szélesebb körű átalakításához! A politika
totális elkurvulásának rengeteg rossz példája lebeghet szemünk
előtt, hogy visszatartson minden felelős nemzeti erőt attól,
hogy erre az útra lépjen, talán elég ha az MDF végnapjaira
utalok Dávid Ibolyával és Herényi Károllyal. A „mindenáron
a reflektorfényben maradni” jellegű attitűd minden kétséget
kizáróan a megélhetési politikusok és a pojácák jellemzője.
Ha valóban a nemzet újjászületése a fő mozgatórugó, akkor
kellő kitartással és alázattal meg kell várni a számunkra
kedvező pillanatokat az erősödéshez, nem pedig kockára tenni a
szebb jövőt kérészéletű ambíciókkal és elvtelen politikai
alkukkal.
Az
eszmékhez való hűség és a hitelesség mindennél nagyobb
érték, amit tilos veszélyeztetni azért, hogy bizonyos
kérdésekben esetleg megnyerjen a párt néhány ezer a kormánnyal
elégedetlen szavazót. Ez a kicsinyes rövidlátás pontosan a
régi rendszer tagjait jellemzi, akik csak négyéves távlatokban
tudják értelmezni a politikát. Aki a rendszert akarja
meghaladni, legyőzni, annak nem csupán a szabályait kell semmibe
venni, mint Gandhi a Brit birodalomét, de az aktuálpolitikai
szempontokat – ami általában pillanatnyi népszerűség
növekedés – le kell győzzék a távlati célok! Sajnos a
Jobbik esetében is többször feltűnő volt, hogy írta felül a
választási programjában is megfogalmazott, világos és alapvető
célkitűzéseket az aktuális érdek. Nem végigmenve két és fél
év törvényhozásán csupán két esetet említek: a fegyveres
testületek korai nyugdíjazásának kérdését és a választási
regisztrációt. Mindkettő hasonló eset, az elvi kérdés súlyát
felülbírálva több politikai hasznot vélt kiaknázhatónak a
frakcióvezetés, ha rugalmasan viszonyulva foglal el új
álláspontot. A társadalom döntő többségének igazságérzetét
mélyen sértette, hogy az irodai munkát végző rendőrök is
nyugdíjba mehettek harmincvalahány évesen, aztán a havi akár
kétszázezer forintos nyugdíj mellett biztonsági cégeknél
nyugodtan dolgoztak tovább. A Jobbik programja is megígérte a
kérdés rendezését, aztán amikor a kormány meg akarta lépni,
a rendvédelmi dolgozók szakszervezetei felé kacsintva a Jobbik
kihátrált korábbi határozott véleménye mögül. Nem tudom,
hogy ezzel hány stabil szavazót sikerült megnyerni a
rendvédelmisek közül, de félő, hogy legalább ugyanannyi
veszett el a hitelességének megkérdőjelezhetősége miatt.
A
másik súlyos eset a választási regisztráció volt, amikor
pillanatnyi politikai haszon érdekében a Jobbik együtt fújta a
nótát a szocialistákkal és a liberálisokkal. Mindenki tudja,
hogy mennyire rossz a jelenlegi választási rendszer, amelyben
velejéig hazug kampányok által becsapott és felheccelt tudatlan
tömegek szavazhatnak a magyar jövőről. Az elmebeteg, a bűnöző
és a négy általánost végzett szavazata pontosan annyit ér,
mint a több diplomás értelmiségié. A nagy pártok néhány
száz forintért vagy egy tál gulyáslevesért és két sörért
megvásárolják a cigányok jelentős részét. Adott volt az
esély változtatni, és bár a regisztrációnál kínálkozik
számtalan jobb lehetőség a választójog korlátozására,
ellenzékből csak javaslatokat lehet tenni, a kormánypárt
viszont törvényeket fogad el. A regisztráció valamit tompított
volna az előbb vázolt negatív hatásokon, hiszen sokan nem
mentek volna el erre a procedúrára, és jellemzően a legkevésbé
iskolázott, a politika iránt abszolút nem érdeklődő emberek.
Őket ezért duplán kellett volna megvásárolni, duplára emelve
a lebukásuk veszélyét, ami többeket visszatartott volna a
csalástól. Az elkötelezett bázissal rendelkező, komoly
ideológiai alapra építkező párt pedig könnyen mozgósíthatta
volna elkötelezett szavazóit, ezért nem csak elvi kötelessége
lett volna a Jobbiknak megszavazni, hanem gyakorlati előnyt is
jelenthetett volna.
Ezen
valós érvekkel szemben döntött a frakció vezetése úgy, hogy
a javaslatot fogadó értetlenségnek támogatást nyújtva, a
bármilyen állami összeírásra zsigeri ellenszenvet érzők
mellé állva minimális politikai előnyért cserébe utasítják
el a regisztrációt. Ami egy radikális pártnál elfogadhatatlan
ideológiai meghátrálás. És az ilyen típusú feladása az
elveknek a parlamenti működés vélelmezett logikája szerint
többször fordult elő az elmúlt 3 évben. Ide kell sorolnom azt
a folyamatot is, hogy a párt elnöke az utóbbi időben
rendszeresen olyan nyilatkozatokat tesz, hogy „Lehet, hogy nincs
igazunk…” vagy „Nem biztos, hogy mindenki így látja…”.
Egy markáns ideológiára épülő párt vezetőjének
határozottnak, sőt tévedhetetlennek kell mutatkoznia a saját
hívei előtt, különben a hitelessége és karizmája hamar
megkérdőjeleződik. Hiszen ki fog hinni annak a vezérnek, aki
még magában sem biztos?! Ha pedig maga sincs meggyőződve, hogy
igaza van, akkor ne álljon ki a nyilvánosság elé, hanem a belső
nyilvánosság előtt csiszolja a mondanivalóját. Persze más a
helyzet, ha a bizonytalan szavazók megnyerése a cél, amire
alkalmas lehet az ilyen puha hozzáállás, a megtartásukhoz már
kevésbé. Amennyiben a cél továbbra is a rendszerváltás
kiharcolása, az országot rabságban tartó béklyók levágása,
akkor ideológiai meghátrálásnak nem lehet helye a mozgalom
kommunikációjában. A zászlót győzelemre vinni olyan tábor
fogja csak, amelynek hite megingathatatlan és a vezetője nincs
bizonytalanságban az általuk képviseltek szent igazságáról.
Sajnos
a fentiekben kifejtettek szerint a jelenlegi Jobbik nem lesz képes
ennek a minőségi ugrásnak a végrehajtására. Vagy teljes
vezetőváltásra lenne szükség, hogy az ideológiailag
rendíthetetlen harcosok vegyék kezükbe az irányítást. Amíg
Vonáék hitele kitart, a 2014-es választásokig biztosan, erre
szintén nincs esély. Rengetegen bíztatnak és biztosítanak
támogatásukról egy új politikai alternatíva létrehozása
érdekében, amely kihívást jelentene a Jobbik felé is. Ennek
azonban még nem jött el az ideje. Álláspontom szerint pártot
elhagyó szakadárokból és kiábrándultakból most még nem
lehet egy új, valóban radikális mozgalmat elindítani. Az nem
csupán végzetes hátrányban lenne a Jobbikhoz képest az
anyagiak terén, de oly mértékben osztaná meg a párt mellett
még kitartó tisztességes embereket – akik rengetegen vannak –,
ami a nemzeti radikalizmus közeljövőjét tenné teljesen
kétségessé. De meg lehet fogalmazni azokat az elveket és
módszereket, amivel sikerre vezethető egy ilyen mozgalom,
okulására a mostani vezetésnek is! ÉS később, a megfelelő
pillanatban eljöhet majd a Magyar Hajnal…
– Folytatása
következik! –
Megjegyzés: Álláspontunk
szerint az a jelenség, ami az elmúlt években nemzeti
radikalizmus név alatt vált ismertté, a pártjával,
demokráciába besimuló, botladozó, stratégia nélküli
szervezeteivel, jelszavaival, módszereivel együtt a múlté! A
parlament- és választásközpontú naiv ábrándozással együtt.
Az ún. nemzeti radikalizmus ideje lejárt, a kihívásokra választ
adni képtelen. Teljes megújulásra van szükség a nemzeti és
most már pusztán népi megmaradásért folytatott harcban. Új
stratégiára, új módszerekre, új jelszavakra, és gyökeres
szemléletváltásra.
Adrian Salbuchi: A készülő világkormány
A
nyitott szemmel járó, logikusan
gondolkozó emberek a világ elmúlt éveinek, mondjuk úgy 2001.
szeptember 11 óta bekövetkezett eseményeit látva mind azt
kérdezik: Mi történik? Egyre erősödő erőszakhullám,
háborúk, kézzelfogható hazugságok, megszállás, megrendezett
támadások, társadalmi zavargások, elszegényedés, romlás és
halál. A világ egy veszélyes és szánalomra méltó hely lett
és nincs jele a javulásnak…
A
logikus kérdés: Miért? Miért történik mindez?
Magyarázhatjuk-e az emberi gonoszsággal? Esetleg a
tudatlansággal? Lehetséges, hogy csupán egy sor rossz döntésről
van szó fontos ügyekben?
Szinte
mindenkinek van saját filozófiája szerinti kész válasza ezekre
a kérdésekre. A legracionálisabban gondolkozók azt mondják
csupán teljesen normális emberek rossz döntéseiről van szó,
ebben a mai, egyre összetettebb világban. Az optimisták vállat
vonnak és azzal söprik félre a problémát, hogy háborúk,
üldöztetés, szegénység és korrupció mindig is voltak a
világban. A pesszimisták, mint mindig, sajnálkozva hangoztatják,
hogy mindennek vége, különösen, ha a „térj meg, mert
2012-ben itt a világvége” kategóriához tartoznak. Mit
higgyünk akkor?
Elöljáróban néhány szó az „összeesküvésekről”
Akinek
a fenti magyarázatok egyike sem nyerte el a tetszését, és úgy
érzi, a világ problémáit szándékosan idézték elő, az
események folyását pedig egy maroknyi ember irányítja,
vigyázzon, mert könnyen összeesküvés elméleteket gyártó
őrültnek bélyegezhetik.
Túlságosan
ne aggódjunk emiatt, mert akik számára a globális hatalmak
működésének alternatív magyarázatai csupán „összeesküvés
elméletek” azok a) vagy teljesen tájékozatlanok, és szerintük
a világ olyan, amilyennek a tévé mutatja, vagy b) rövidlátóak
a kulcsfontosságú, hosszú távú geopolitikai kérdésekben,
vagy c) szándékosan próbálnak másokat megtéveszteni és
érdekeltek a globális hatalmi elit védelmében, amely mindig
kényelmetlenül érzi magát, ha valaki reflektorfény alá
helyezi őket. Ebben a cikkben csupán az utolsó kategóriának
szentelünk néhány sort.
Az
„összeesküvés elmélet” vádját megcáfolni egyáltalán
nem olyan nehéz feladat, mert legtöbbször normális emberi
viselkedéseket bélyegeznek ezzel a kifejezéssel. Mi lenne, ha
összeesküvést kiáltanánk minden alkalommal, amikor kettő vagy
több ember közös érdekből vagy egy közös cél érdekében
összeül, hogy tevékenységüket koordinálják és egyesítsék
erőiket céljaik gyorsabb és biztosabb megvalósításáért?
Ilyesmit nap mint nap látunk saját környezetünkben, az
iskolában vagy akár saját családunkban. Az ilyen emberi
viselkedés annyira hétköznapi, hogy senki sem tartja említésre
méltónak, kivéve, ha a világ hatalmasai teszik ugyanezt.
Minden
alkalommal, hogy valaki kijelenti, néhány hihetetlenül gazdag és
befolyásos ember összefogott, hogy együtt elérjenek egy közös
célt, bizonyos emberek, bizonyos csatornákon azonnal kiáltozni
kezdik, hogy „Összeesküvés elmélet!” és mindent
megtesznek, hogy az ilyen következtetéseket csírájában
elfojtsák és ellehetetlenítsék.
Hogyan
képzelheti bárki, hogy a hatalmasok összefogtak saját
érdekeiket előmozdítandó? Tenne ilyet egy befolyásos
helyzetben lévő ember? Egy politikus, üzletember vagy
vállalkozó? Ilyen nem történhet! Hogyan merészeli bárki is
azt állítani, hogy a globális bankárok összeesküdtek, hogy a
pénzügyek manipulálásán keresztül minden gazdaságot, piacot,
kormányt és a médiát hatalmuk alá hajtsanak? Hogyan állíthatja
bárki, hogy a világ hatalmasai a Trilaterális Bizottsághoz vagy
a Külkapcsolatok Tanácsához hasonló szervezeteket hoznak létre,
hogy legfontosabb tervüket, a világkormány megalakítását
támogassák? Hogyan lehet bárki annyira paranoiás, hogy azt
feltételezze, a hatalom arra használja erejét, hogy „saját
embereit” helyezze a Fehérházba, a parlamentbe, a Downing
Street-be, a Casa Rosada-ba (argentin elnöki palota) vagy a világ
legnagyobb médiumainak főszerkesztői székébe? Hogyan
feltételezhetnénk, hogy a hatalmon lévők még több hatalmat
akarnak?
Ez
a fővonalas média és az utca emberének reakciója, amikor az
egyértelműen közös célokkal, érdekekkel rendelkező
bankárokról, olajmágnásokról, hadipari cégekről,
politikusokról és szervezeteikről, bankjaikról, lobbijukról és
hadseregeikről van szó, akik azért szövetkeznek, hogy
vagyonukat és hatalmukat felhasználva teljhatalmat szerezzenek
társadalmunk felett. Mindez annyira egyértelmű, hogy csak a
rendkívül naiv emberek (vagy az elit által fizetett szemtelen
elemzők) hiszik ennek ellenkezőjét. Naiv lenne azt gondolni,
hogy Soros György soha nem veszi fel a telefont, hogy terveit
megbeszélje Henry Kissingerrel vagy Christine Lagarde-dal, vagy,
hogy David Rockefeller soha nem vacsorázik a Rothchild, Morgan
vagy Warburg családok tagjaival.
Ne
hagyd, hogy az „összeesküvés” szó megtévesszen! Akik ezzel
a címszóval akarják elhallgattatni a nyitott szemmel járó és
logikusan gondolkozó embereket, azért teszik, mert tudják, nincs
rájuk nézve veszélyesebb, mint a nyitott szemmel járó és
logikusan gondolkozó emberek. Most nézzük meg hogyan is működik
a világ. Hívhatod összeesküvésnek, vagy aminek tetszik.
A világkormány
A
maroknyi, igen befolyásos és gazdag kisebbség által megálmodott
világkormány felállításának terve több évszázadra
vezethető vissza. Gyökerei a politika színpada mellett, a
társadalmi, kulturális és vallási körökből erednek, gyakran
szimbolikusan „okkultista” felhanggal.
A
törekvést a jelenkorban leginkább „Új világrendként”,
„Egységes világként” vagy mostanában egyszerűen
„globalizációként” emlegetik. Mindegy minek nevezzük, a
tény, hogy a nemzeti szuverenitás – ami nem más, mint a nép
szabadsága, hogy a saját sorsukat befolyásoló döntések
meghozataláért felelős nemzetállamokat alkosson – mára
annyira elmosódott fogalommá vált, hogy alig akad, aki
jelentését képes lenne megfogalmazni. Ez a tendencia talán
elfogadható lenne, ha a nemzeti szuverenitás háttérbe szorulása
elősegítené az emberiség egészét érintő globális problémák
megoldását, azonban az egyre növekvő szegénység, az éhezés,
a terjedő betegségek és az egyre több térséget érintő
háborúk egészen más képet mutatnak. Miért? Azért mert a
világkormány nem a közjót előtérbe helyező, erős globális
intézmények munkájából, hanem egyes szektorok hasznát és
érdekeit előnyben részesítő magánintézményekből ered. Ha
létezik egyetlen, szinte soha nem említett jellemző, amivel
leírhatnánk a szemünk előtt felemelkedő világkormányt az az,
hogy „privát”.
Magánhatalom
Kezdjük
az alapoknál: A világot ma nem az igazság, nem a közérdek
iránti elkötelezettség, nem a nemzetközi jog vagy a morális
értékek, és nem is a demokrácia irányítja. A világot
jelenleg a hatalom irányítja és ezt a hatalmat egy apró,
zsarnoki kisebbség jogtalanul ragadta magához. Mit értünk
hatalom alatt?
Először
is a hatalom azt a képességet jelenti, amellyel a megtervezett,
támogatott, megszervezett és végül kivitelezett tettek a kívánt
rövid, közép és hosszú távú eredményeket hozzák. A hatalom
az az erő, ami az ellenállás erejétől függetlenül is képes
véghezvinni céljait, illetve képes bizonyos események
megtörténtét megakadályozni, függetlenül azok erejétől, ha
kell háború által.
Ez
magában foglalja a politikát, a gazdaságot, a pénzügyi és
üzleti világot, a technológiát, a kultúrát, a pszichológiát
és (a legvégső esetben) a háborút. A hatalom gyakorlásához
az összes rendelkezésre álló erőforrás összehangolt és
intelligens felhasználására van szükség a konkrét célok
elérése érdekében.
Másodszor,
fontos megkülönböztetni a formális hatalmat a valós
hatalomtól. A médiában a formális hatalom, mint például a
kormányok vagy pénzpiacok által magas szinten elért
eredményeket mutatják nekünk. A dolgokat ténylegesen mozgató
valós hatalmi erők azonban ritkán láthatóak. Ők tervezik meg,
hogy mi, mikor, hol és ki által történik. Most a valós és
formális hatalom közötti szimmetriák segítségével vizsgáljuk
meg, hogyan működik ez a globális rendszer:
A
valós hatalom politikai, gazdasági és társadalmi folyamatokat
hajtó diszkrét, proaktív szerkezetek és szervezetek köré
összpontosult. Ezek a folyamatok vonatkozhatnak egy nemzetre,
területre, társadalmi rétegre, köz- vagy magánintézményre,
vagy ezek kombinációjára. A valós hatalom hatékonysága a
folyamatosságban rejlik, ami lehetővé teszi, hogy erejét a
hatalom összpontosítására használja. A valós hatalom olyan,
önmagukban sokszor láthatatlan eszméket fűt, amelyek azonban
nagyon is látható eredményeket hoznak.
A
formális hatalom a valós hatalomtól eredő stratégiákat és
döntéseket kivitelező szerkezetek köré összpontosult. Ide
tartoznak a vezető multinacionális cégek, transznacionális
bankok, média monopóliumok, a legfontosabb egyetemek és az egyes
országok legmagasabb szintű kormánytagjai (elnökök,
kabinettagok, kongresszusi képviselők, bírák). A formális
hatalom szerkezetei felelősek az alacsonyabb szintről eredő
magas szinten bekövetkező hatásokért.
A
hatalomért folyó harc sok szempontból hasonlít a szörfözésre.
Mindkettő esetében fontos egyensúlyban maradni, nem szabad
leesni a deszkáról, rugalmasan kell irányítani a sebességet,
az irányt és a dőlésszöget. A jó szörfösök megtanulják
meglovagolni a hullámokat. Fontos megértenünk a hatalom alapvető
és kegyetlen törvényét: Akik a hatalom birtokában vannak,
céljaik elérésére és érdekeik előmozdítására használják
hatalmukat és a hatalmat nélkülözők kénytelenek viselni a
hatalommal bírók tetteinek következményeit. Ebben rejlik a
legtöbb ország problémájának gyökere is, hiszen a hatalom már
a nem a közös emberi érdekekért küzdő szerkezetek kezében
van.
A piramis
A
hatalmat legkönnyebb az üzletvilághoz hasonlítva megérteni,
hiszen a modern vállalat több évszázad alatt fejlődött
kulcsfontosságú „privatizált” hatalommá, átvéve az
irányítást a közintézményektől, alapvetően privát, három
szintre osztható gazdasági szerkezetek kezébe helyezve azt:
A
részvényesek a cég valós tulajdonosai, de nem folynak bele a
cég irányításába és inkább a pénzügyekre, mint a gazdasági
termelésre koncentrálnak. Az igazgatók a részvényeseket
képviselik és a cég működését az ő érdekeik szerint
felügyelik. Legfőbb feladatuk a részvényhozamok minél kisebb
költséggel elérhető növelése, így a kapitalista vállalat
alapvetően társadalomellenes szerkezet. A menedzserek a vállalat
napi szintű vezetésével megbízott jól fizetett alkalmazottak.
Általában jól kiképzett, keményen dolgozó szakértők, akik
tehetségükkel viszik előre a céget.
A
világkormány alapvető szerkezete már ma is létezik, de
egyelőre még kevésbé észrevehető, mert a „kormány”
koncepciójához köthető minták még nem láthatóak. Mivel a
hatalom magánkézben van, a világkormány inkább hasonlít a
fent leírt hagyományos magánhatalmi szerkezetre. Ez a
globalizmus alapja is, ahol a hatalom szintén magánkézben van és
a demokrácia az előnyben részesített politikai rendszer, amivel
a privát hatalmi szerkezetek a kormányt, például a pénzen
keresztül irányítják.
Éppen
ezért a nyilvános hatalom – a „kormány” – a legtöbb
országban csupán a döntéshozói szerkezet (elnök,
miniszterelnök, kongresszus, parlament, stb.) alacsonyabb szintjén
helyezkedik el. A közép- és magas szintű döntéshozói hatalom
a nemzeti kormányok és országok felett áll, így nekünk, a
népnek nincs beleszólásunk a minket érintő döntésekbe.
Vizsgáljuk meg, hogyan néz ki a globális hatalom hierarchiája a
gyakorlatban:
Legfelsőbb szintű döntések (értsd: a világ „tulajdonosai”) – a geopolitikai szint
Az
üzletvilágban a felső szintű döntéseket a részvényesek
hozzák. A világkormányban ez a hatalmi elit kiváltsága. Néhány
nagyhatalom kivételével, mint az USA, Nagy-Britannia,
Oroszország, Kína vagy Franciaország, a nemzeti kormányoknak
nem sok beleszólása van a felső szintű döntésekbe, ahol az
igazi hatalom a világ urainak kezében van. Ezt a hatalmat a
következő főbb, geopolitikai tengelyek koordinálják:
Agytrösztök
– Kompakt, hierarchikus, nagyhatalmú tervezőközpontok globális
hálózata. Közülük néhány ismertebb a Külkapcsolatok Tanácsa
(CFR), Trilaterális Bizottság, Bilderberg csoport, Chatham House,
Világgazdasági Fórum vagy az Új Amerikai Évszázad Projekt
(PNAC). Feladataik közé tartozik az összetett politikai,
gazdasági, pénzügyi, technológiai, katonai és kulturális
folyamatok hosszú távú alakítása, egy konzisztens,
fenntartható és összetett geopolitikai modellbe integrálva
őket, a hosszú távú nemzeti, regionális és globális hatalom
elérése érdekében.
Pénzügyi
dinasztiák – Sok generáció óta óriási gazdasági, pénzügyi
és társadalmi hatalommal rendelkező családok, mint a Rothchild,
Rockefeller, Morgan, Mellon, Bin-Laden, Buffet és hasonlók.
Királyi
és nemesi dinasztiák – Évszázadok óta óriási társadalmi,
gazdasági, vallási és pénzügyi hatalommal rendelkező családok
(mint a brit, holland, spanyol, belga uralkodócsaládok, vagy
Franciaország, Németország, Ausztria, Olaszország és
Portugália koronázatlan nemesei). Szoros kötelékek fűzik őket
iszlám megfelelőikhez és az USA vagy a távol-kelet pénzügyi
„nemességéhez”.
Vallási
szervezetek – A kulcsfontosságú vallások politikai
szerkezetei, különösen a Vatikán, az Anglikán egyház, a
Lutheránus és Kálvinista egyházak, a Zsidó Szanhedrin vagy
számos Evangéliumi szervezet, amely nyíltan cionista elveket
vall. [Fontos megjegyezni, hogy itt szervezetekről és azok
bizonyos befolyásos, sokszor beépült vezetőiről, tagjairól
nem az egyes vallások tagságáról van szó. „Mert az ember azt
nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben
van.” (I. Sámuel 16:7) – Idők Jelei]
Nemzetek
feletti politikai szervezetek – Idetartozik a szabadkőművesség,
a cionizmus, a nemzetközi szociáldemokratizmus, a nemzetközi
kereszténydemokratizmus és számos civil és lobby szervezet. Ez
a globális hatalom piramisának legmagasabb lépcsőfoka. Az
„illuminátus” hagyomány minden részét megtalálhatjuk itt:
a pénzhatalmat képviselő „öregek” egész kerekasztala ez, a
híres dinasztiák, királyi családok, sejkek, vatikáni és egyéb
papok, rabbik és nemesek egész sora, akik közül a „világ
királya” egy napon felemelkedik. Ez az utolsó lépcsőfok.
Szervezett
bűnözés – Nem meglepő, hogy a szervezett bűnözés
együttműködik a törvényes hatalommal, sőt előfordulhat, hogy
a hatalom hozta létre különféle „operatív megállapodások”
keretében. A határok igen homályosak, mivel számos szervezett
bűnözői csoport sikeresen beágyazódott a törvényes
szervezetekbe, beleértve olyanokat, mint a CIA, MI6, Mossad, DEA,
FBI, SEC, egyes pénzintézetek, tőzsdék és katonai vagy
biztonsági erők.
Középszintű döntések (a „döntéshozók”) – A stratégiai szint
A
privát üzletvilágban az ilyen jellegű hatalom az igazgatók
kezében van. A világkormány esetében ez néhány nagyjátékosra,
például multinacionális cégekre, transznacionális
pénzintézetekre, média monopóliumokra, nagy egyetemekre és a
nemzeti kormányok egyes szektoraira (különös hangsúllyal a
külpolitikai, gazdasági és védelmi ügyekre) utal.
Óriási
források felett rendelkeznek, amelyekkel, többek között, előre
jóváhagyott jelöltek és pártok politikai kampányait
finanszírozzák, ügyelve a hitelesség látszatának megőrzésére,
hogy a szavazók úgy érezzék, ők választják meg azokat, akik
irányítani fogják őket. Hívjuk ezt mondjuk a „demokrácia
színjátékának”.
A
monopóliumot élvező médiaszervezetek intenzív rövidtávú
pszichológiai hadműveleteket hajtanak végre (például
választások előtt), miközben az oktatási rendszer közép- és
hosszú távú pszichológiai nyomást gyakorol, hogy a lakosság
nagy része higgyen, elfogadja és megkérdőjelezés nélkül
magáévá tegye a „demokrácia színjátékát”.
Alacsonyabb szintű döntések (napi szintű ügyek) – az „ügyvezetői” szint
Az
üzletvilágban ezek a dolgok az ügyvezetők vagy menedzserek
kezében vannak. A világkormány szemszögéből nézve ez a
szerep a „hatóságok”, értsd kormányok, rendfenntartó
szervezetek, fegyveres és biztonsági erők, felügyeleti szervek,
stb. kezében összpontosul. Ide tartozik az „elnök”, az
ügyvezető hatalom fejeként, a „miniszterelnök”, a
képviselők, a bírák és a kormány törvényhozói szervezetei.
Éppen
ezért egy nemzet elnöke vagy miniszterelnöke, kormányzása
rövid ideje alatt csupán rövidtávú ügyvezetői, döntéshozói
hatalommal bír. Országaink szárnyaszegett elnök-vezérigazgatói
ők, akiket az elit által gondosan előre kiválasztott ellenzék
folyamatosan szorongat.
A dinamika
A
konfliktusok egy másik komoly forrása, hogy a pénzügyi,
gazdasági és társadalmi folyamatok egymástól eltérő
dinamikával és úgymond saját „ütemezéssel” rendelkeznek.
Pénzügyek
(gyorsütemű változások) – A modern technológiáknak
köszönhetően a pénzmozgások valósidőben történnek,
miközben a világ pénzügyi játékosai spekulációikat vagy
befektetéseiket egyik piacról a másikra, egyik valutából egy
másikba irányítják, szuperszámítógépek, összetett
szoftverek és telekommunikációs hálózatok segítségével a
nap 24 órájában a hét minden napján.
Dinamika:
A pénzügyek „ütemezése” másodpercben, esetleg percben
történik és javarészt automatikus. Ez a hatalmas előny
magyarázza, hogy miért uralkodik a pénzvilág mindenek felett.
Gazdaság
(közepes ütemű változások) – A gazdasági folyamatok a
pénzügyeknél sokkal lassabban mennek végbe, hiszen egy autó,
repülőgép, TV legyártásához, egy ruha megvarrásához, egy
szolgáltatáshoz, az ezekhez szükséges tudás elsajátításához
idő és energia kell.
Dinamika:
A gazdaság „ütemezését” napokban, hetekben, hónapokban,
sőt években mérjük. A valós gazdaság sokkal lassabban
működik, mint a természetellenesen fölé rendelt virtuális
pénzvilág.
Társadalom
(lassú változások) – A mentális paradigmákat, morális
értékeket, társadalmi szokásokat, stílusokat, stb. vezérlő
kollektív folyamatok a gazdaságnál is lassabban mennek végbe.
Manapság hihetetlen társadalmi és kulturális „átformálás”
megy végbe globális szinten. A társadalmi változásokat két fő
eszköz segítségével érik el:
Az
oktatási rendszer: A globális elit terveinek támogatása
szempontjából fontos társadalmi, kulturális, gazdasági és
politikai témák oktatását eltorzították, megfertőzték,
lebutították és fejtetőre állították.
A
média: Világnézetünk és a „valóság” torzítása mellett
a média, a szórakoztatóipar segítségével, demoralizáló,
destruktív, sokszor perverz tartalmakat közvetít az ókori
„cirkuszt a népnek” elv alapján, a modern technika
újításaival megspékelve.
Dinamika:
A társadalmi és kulturális változások igen lassúak.
Ütemezését évtizedekben, generációkban, sőt évszázadokban
mérjük.
A világhatalom „kerekei”
A
globális geopolitikai hatalom szerkezete nagyjából a
következőképpen néz ki:
Vezető
multinacionális társaságok – Az ipar, szolgáltatóipar,
kiskereskedelem, olajipar, energiaipar, bányászat, R&D,
hadügy, légiközlekedés, élelmiszeripar, mezőgazdaság,
vegyipar, építőipar, szállítmányozás, tanácsadás, stb.
Fortune 500 cégei. Magán pénzintézetek – Inter- és
transznacionális bankok, pénzügyi tanácsadók, hitelminősítők,
tőzsdék, alapkezelők, biztosítók és viszontbiztosítók,
nyugdíj és befektetési alapok, stb. Országos és nemzetek
feletti többoldalú entitások – Nemzetközi valutaalap (IMF),
Világbank, Inter-American Development Bank (IADB), Nemzetközi
Fizetések Bankja (BIS), minden központi bank, kiemelve a Federal
Reserve bankot és az Európai Központi Bankot, az ENSZ, stb.
Egyetemek
és akadémiák – A politikatudományokra, nemzetközi és
kormánykapcsolatokra és a közgazdaságra specializálódott
intézmények (például: Harvard, MIT, Columbia, Princeton, Yale,
Johns Hopkins, Chicago, Stanford, Georgetown, Oxford, Cambridge,
London School of Economics). Multimédia monopóliumok – The New
York Times, Washington Post, Newsweek, CNN-Time Warner, CBS, MSNBC,
Fox, BBC, The Economist, Der Spiegel, Foreign Affairs, Reuters.
Kormányok
– Kulcsfontosságú helyi és külpolitikai, gazdasági, pénzügyi
és monetáris pozíciók.
Ahhoz,
hogy az Új Világrend elérje céljait ennek a hatalmi keréknek a
megfelelő irányba kell forognia, amit az agytrösztök és
geopolitikai tervezőközpontok hálózata a vezetőfülkéből
diszkréten, de nem titokban, viszont rendkívül következetesen
irányít. A rendszer a hatalom minden egyes fontos fogaskerekének
konkrét forgatókönyvet készít, hogy az előírt ütemezés
szerint tegyék a dolgukat.
Ez
egy igen összetett hierarchiával rendelkező, rendkívül
fegyelmezett, piramisszerű rendszer és megfigyelhetjük, hogy a
piramison lefelé haladva a működtetők és szereplők száma
egyre nő és ezzel arányosan egyre kisebb fogalmuk van az
összképről, a terv egészéről. A titkosszolgálatokhoz
hasonlóan mindenki csak annyit tud, amennyire szerepe betöltéséhez
szüksége van és csak a csúcson állóknak van rálátásuk az
egész helyzetre, illetve csak ők tudják hol állnak a legfőbb
terv teljesítésében. Akiket érdekelnek a szimbólumok azoknak
az amerikai egydollároson látható mindent látó szemet tudnám
felhozni példának.
A pénzhatalom
A
pénzhatalom rendkívül demokráciaellenes. Számomra mindig
meglepő, amikor politikusokat, a médiát, egyes értelmiségieket,
akadémikusokat vagy más véleménynyilvánítókat hallok a
demokráciáról beszélni, azt sürgetve, hogy mindenki mindenhol
a demokrácia elvei szerint cselekedjen, de soha egyetlen szót sem
szólnak a pénzügyek vagy a gazdaság demokratizálásáról. Ez
tabu téma, annak ellenére, hogy mindenki látja, a pénzvilág és
a gazdaság a lehető leg demokráciaellenesebb és kifejezetten
diktatórikus elvek alapján működik. Az a baj, hogy azok, akik
megtehetnék – újságírók, elemzők, politikusok – nem
mernek felszólalni.
“Poderoso
Señor es Don Dinero” – A pénz nagy úr – írta Don
Francisco de Quevade y Villegas spanyol költő négy évszázaddal
ezelőtt, és valóban hihetetlen látni, hogyan menetel előre ez
a „nagyúr”, egyre nagyobb hatalom birtokában a jelen
vészterhes században is.
A
világkormány a küszöbön áll. Évtizedeken keresztül amolyan
globális árnyékkormányként működött, mindvégig készülve
az igazi, nyilvános színrelépésre, a hivatalos, „törvényerejű”
világkormány megalakulására. Olyan rendszert kényszerítenek a
világra, amelyben a „demokráciának” és a kapitalizmusnak
sajátos értékei vannak, amelyeket a részvételhez el kell
fogadnunk, beleértve olyan transzcendentális értékeket is, mint
az igazság vagy a boldogság. A világkormány állampolgárainak
fel kell adniuk saját gondolkozásukat ennek a tudati (tehát nem
politikai vagy gazdasági) rendszernek a javára.
A
demokrácia és a kapitalizmus tudati rendszerek. A legtöbb ember
észre sem veszi, hogy gondolkodását is ezek a rendszerek
befolyásolják. Ezért a demokrácia és a kapitalizmus egy
diktatórikus rezsimet képviselnek. A diktatúra, vagy
parancselvűség a társadalom feletti teljes irányítást jelenti
és ez soha nem volt még olyan erős a történelem folyamán,
mint most. A demokratikus és kapitalista rendszerek
parancselvűsége olyan kifinomult, hogy még a vágyainkat is a
rendszer határozza meg. Azt kívánjuk, amit a rendszer akar, hogy
kívánjunk.
Ennél
egyértelműbben nem fogalmazhatunk. Amennyiben az igazi demokrácia
a nép, azaz a többség érdekeit hivatott képviselni, a közjó
és közérdek védelme mellett, akkor kimondhatjuk, hogy ma sehol
sincs demokrácia a világon, mert az a színdarab, amit demokrácia
néven játszunk, teljes mértékben demokráciaellenes és
kizárólag a pénzhatalom érdekeit szolgálja.
Aki
ezt nem érti meg, az nem értheti meg, hogy miként is működik
ma a hatalom a világon és így soha nem értheti meg mi a baj és
miért tartunk ott, ahol tartunk. Enélkül pedig nincsenek
válaszok és nincsenek megoldások.
Adrian
Salbuchi, argentin politikai elemző, író és rádiós
műsorvezető. Számos geopolitikai és gazdasági témájú könyve
jelent meg spanyolul és a legutóbbi, „Az eljövendő
világkormány: Tragédia vagy reménység?” angol nyelven, ami
saját weboldalán megvásárolható. A szerző, a Second Republic
Project alapítója, jelenleg számos argentin és nemzetközi
vállalat stratégiai tanácsadója.
– New
Dawn -
(Fordította:
idokjelei.hu)
A
Közel-keleti konfliktus: Gyorsított tanfolyam kezdőknek
Időszámításunk
előtt 1500: A héberek meghódították Kánaán földjét
A
Tóra (az Ószövetség első 5 könyve) elmondja hogyan menekültek
el az ókori héberek (zsidók) Egyiptomból, és miként foglalták
el Kánaánt (mai Palesztinát). A héber Isten, Javhe a
”kiválasztott népét” Kánaán lakóinak elüldözésére
utasította.
Amerika és Anglia katonai erőit felhasználva, Izrael uralni akarja a régiót
Biblia;
(5Mózes 7:1): ”És
Jehova, a te Istened a kezedbe adja őket, és te verd meg őket.
Mindenképpen add őket pusztulásra. Ne köss velük szövetséget,
és ne is légy velük kegyes.” Ezek,
és más erőszakos versek, vallási és világi alapokként
szolgálják a zsidók Palesztinával szembeni követeléseit. A
Tóra kijelenti, hogy a zsidók Egyiptomból jöttek Kánaánba. A
Tóra dicsőíti a Kánaán-i fajirtást.
Időszámításunk után 0-33: Megszületett a Kereszténység Júdeában
A
lélek tanítója, a názáreti Jézus sok követőre talált
Palesztinában (akkori nevén Júdea). Megváltoztatta az
Ószövetség kíméletlen részeit, követőinek egymás iránti
szeretetet tanítva és megbocsájtást a bűnözőknek, akik
megbánták tetteiket. Jézus fizikailag megtámadta az uzsorásokat
és leleplezte a magas rangú zsidó papokat (farizeusokat), mint
képmutatókat. A farizeusok akkor befolyást gyakoroltak Júdea
római kormányzójára (Poncius Pilátusra), hogy feszítse
keresztre Jézust. Pilátus vonakodott, de meg kellett békítenie
a farizeusokat. Megkorbácsoltatta Jézust és keresztre feszítette
őt.
Jézus
követői (az apostolok) azt állítják, hogy tanítójuk három
nap után feltámadt halálából. A zsidó és római üldöztetés
ellenére, a korai keresztények tovább terjesztették Jézus
tanításait. 300 évvel később, Róma áttért a kereszténységre
(a római katolikus és a görög katolikus vallásokra).
A
zsidó farizeusok Jézus keresztre feszítésére győzködték
Poncius Pilátust. Egy igazságos ember keresztre lett feszítve,
mellyel a zsidó-keresztény konfliktus megszületett.
135: A Rómaiak leverik a zsidó lázadást
A
római időkben Izrael Júdea néven volt ismert. Ez a főleg zsidó
lakta terület volt a legellenszegülőbb római tartomány.
135-ben a rómaiak leverték a legutolsó lázadást, mely után a
zsidók szétterjedtek mindenhol a Közel-Keleten és
Észak-Afrikában. Ezt a szétszóródást nevezzük diaszpórának.
Miután Hadrian császár leverte a zsidó lázadást, a szent
városukat Jeruzsálemet felégettette. Jeruzsálem át lett
nevezve Aelia Capitolina-nak, és a zsidóknak meg lett tiltva,
hogy ott lakjanak. Hadrian császár átnevezte az országot
Júdeáról Sziria-Palesztinára.
790-810: A Kazár birodalom felvette a zsidó vallást
A
kazárok török eredetű népek. Birodalmuk a mai Ukrajna,
Nyugat-Oroszország, Észak-Törökország, Grúzia,
Nyugat-Kazaksztán és Azerbajdzsán területén volt. Nem
tisztázott okok miatt, az egész kazár nemesség áttért a
judaizmusra. Az alattvalók hamarosan követték őket. DNS
vizsgálatok is igazolják, hogy az askenázik kazárok.
Mikor
rusz harcosok (a mai európai-oroszok) legyőzték a kazárokat
960-ban, a kazár zsidók (mai nevükön áskenázik) megtelepedtek
szerte Európában, főleg keleten (Lengyelországban,
Oroszországban, Magyarországon, Németországban, stb.). Az
áskenázi zsidók, akiknek nincs rokoni kapcsolatuk a júdeai
zsidókkal, ma a világ zsidó népességének 80%-át teszik ki.
Az áskenázik uralják az izraeli és az amerikai politikai életet
és köztudott róluk, hogy megkülönböztetést tesznek maguk és
a sötétebb szefárdi (az eredeti) zsidók között.
Az áttért kazár birodalomnak nincs származási kötődése Judeához/Izraelhez!
1200-1900: Kiéleződött az ellentét a zsidók és az Európai "vendéglátóik" között
A
második évezred folyamán az Európában szétszóródott
zsidóknak folyamatosan menekülniük kellett minden honnan. Minden
ország ahova csak a lábukat betették, előbb vagy utóbb
elüldözte és kitiltotta őket. A zsidók azt állítják, hogy
üldöztetésük oka mások irigysége az üzleti életben elért
sikereik miatt és a keresztény népek bosszúja Jézus
meggyilkolásáért. Mert szerintük a kereszténység nem tűri
meg maga mellett a judaizmust.
Ezzel
szemben Európa keresztény nemzetei azt mondják, hogy a zsidóknak
a pénzhez és a politikai hatalomhoz való gátlástalan
ragaszkodása, a becstelen üzelmeik, a kereszténységgel szembeni
támadásaik, a "gazdanép" elleni üzleti és politikai
bujtogatás a valódi oka az ”antiszemitizmusnak”
(zsidóellenesség).
Néhány
az ismertebb zsidó-ellenes eseményekből: Kitiltás Angliából
1290-ben, kitiltás Franciaországból 1394-ben, a spanyol
inkvizíció és kitiltás 1492-ben, a németországi Hep-Hep
lázadás, Martin Luther ”A zsidók és hazugságaik” esszéje
1543-ban, és az orosz progromok.
A zsidók európai országokból való kitiltásaik történelmi térképe.
1516-1918: Palesztina Török Ottomán uralom alatt
Palesztina
földje az Ottomán Török Birodalom részévé vált 1516-ban. Az
Ottománok szigorú uralkodása idején a muszlim többség és a
keresztény és szefárdi zsidó kisebbségek Palesztinában,
általában jól megvannak egymással. Ez a tény cáfolja a sokak
által hangoztatott modern mítoszt, hogy a zsidók és az arabok
évszázadok óta háborúznak.
Késői 1800-az évek: Megszületik a cionizmus
Az
1800-as évek végére, a cionizmusnak ismert mozgalom
népszerűségre tett szert Európa áskenázi (kazár) zsidóinak
köreiben. A cionizmus célja egy zsidó ország létrehozása
Palesztinában. Az 1880-as és 90-es évek alatt, a zsidó
Rothschild család, a világtörténelem leggazdagabb családja
támogatja az első "aliyah-ot". Ekkor körülbelül
20.000 zsidó vándorol ki Palesztinába, akik közül csak 10.000
telepedett le véglegesen ott.
Az
Ottománok megengedték ezt, de a helyi palesztinok tiltakoztak
ellene. Azonban idővel eltűrték őket, mert a zsidók a
palesztinok létszámához képest nagyon kevesen voltak. Nem
tudhatták mit jelentett valójában a hosszú lejáratú ”teve
orra” cselszövés! 1890-ban a cionista Rothschild Edmund báró
betette lábát az ajtó közé, amin az első áskenázi zsidók
becsordogáltak Palesztinába.
1897: Az első cionista kongresszus
Az
első Cionista Kongresszus Bázelben volt megtartva. A kongresszust
Teodór Herzl vezette – akit ma ”Izrael alapító atyjának”
tartanak. Herzl megjósolta, hogy a zsidó nép országának
létrehozásához 50 évre lesz szükség, és egy nemzetközi
testület lesz az, ami végül Palesztinát a zsidóknak fogja
adni.
Adva,
hogy az Ottomán birodalom sohasem mondott volna le Palesztináról
önkéntesen, és az Egyesült Nemzetek Szövetsége akkor még nem
létezett, Herzl látomása figyelemre méltó. Herzl, aki minden
bizonnyal egy Rothschild ügynök volt, ma egy nagyra becsült
személyiség Izraelben.
1914-1918: Az első világháború a cionisták hasznára vált
A
”szerencse” úgy hozta, hogy 1914-ben kitört az első
világháború Európában. Hogy ebben mennyiben volt benne a
cionista zsidók keze, arról megoszlanak a vélemények. Azonban
tény, hogy a háború egymással szembe állította Britannia,
Franciaország és Oroszország ”Szövetségét” a
Németországból, az Osztrák-Magyar Birodalomból és az Ottomán
Török Birodalomból (akinek ellenőrzése alatt áll Palesztina)
álló ”Központi Hatalmakkal”.
1916-ra,
a Központi Hatalmak katonailag előnyösebb helyzetbe kerültek.
Oroszország egy kommunista forradalom előtt állt, Franciaország
borzalmas vesztességeket szenvedett, Britannia német
tengeralattjárók blokádja alatt volt, és Németországnak egy
négyzetmétere se lett elfoglalva. Németország, (aki soha nem
akarta ezt a háborút!) békét és a háború teljes befejezését
ajánlotta fel Britanniának. Ekkor indultak be cionisták!
1916 március: a cionisták ajánlata a briteknek
A
brit kormány és a cionisták nyélbe ütöttek egy piszkos
üzletet. A cionistákat Chaim Weizman, Izrael jövendőbeli első
elnöke vezette. A cionisták megígértek hogy befolyásukat
felhasználva, bele fogják rángatni a hatalmas Amerikát a
háborúba a britek oldalán, hogy Németországot és Ottomán
szövetségeseit le tudják verni. És az USA bevonásáért
cserébe, a britek azzal fogják majd megjutalmazni a cionistákat,
hogy a háború után birtokukba veszik Palesztinát a legyőzött
törököktől. A britek akartak egy zsidó országot adni a
cionistáknak egy afrikai területen, de a cionisták ragaszkodtak
Palesztinához!
1916: jönnek a jenkik!
Miután
megszületett az egyetértés Palesztina sorsával kapcsolatban, az
amerikai cionisták, mint Bernard Baruch, Louis Brandeis, Paul
Warburg, Jacob Schiff, és mások, azonnal munkához láttak, hogy
Woodrow Wilsont kényszerpályára vigyék. A cionista befolyás
alatt álló sajtó a német császárból és népéből
vérszomjas embereket csinált, akiknek eltökélt szándékuk a
civilizáció tönkretétele volt. 1916-ban, az USA, az előző évi
Lusitania ”eseményt” felhasználva, belépett a háborúba a
britek oldalán, az idióta ”biztonságossá tesszük a világot
a demokráciára” ürügy felhasználásával.
1917. november 2.: A Balfour-nyilatkozat
Mint
egy fizetséget egy szolgálatért, Nagy-Britannia kiadja a
”Balfour-nyilatkozatot” 1917 novemberben, egy évvel
Németország kapitulálása előtt. De a piszkos üzlet valójában
1916 márciusában lett megkötve. Az Egyesült Királyság
külügyminisztere, Arthur James Balfour által Walter Rothschild
bárónak átadott nyilatkozat megállapítja ”Őfelsége
kormánya szívesen veszi egy nemzeti haza megteremtését a zsidó
nép számára Palesztinában, és minden tőle telhető támogatást
meg fog adni ezen cél elérésére.”
A
mai cionisták november 2-át ”Balfour Nap”-ként ünneplik. A
palesztinok meg továbbra is gyászolják november 2-át, mint
fájdalmas elárulásuk dátumát.
1918: Az amerikai katonai erő megfordította a háború menetetét
Amerika
belépése a háborúba problémát jelentett a Németországnak és
az Osztrák-Magyar birodalomnak, és lehetővé tette a brit
katonáknak az Ottomán birodalom lerombolását. Az USA
hadseregéhez való csatlakozás helyett, 10,000 amerikai-zsidó
önkéntes megalakította saját egységét (Zsidó Légió) és a
britek oldalán harcolt Palesztina ” félszabadításáért!”
A háború utáni karikatúra a német katonát hátba szúró zsidót ábrázolja.
Miközben
az USA előretört a németekkel és az osztrák-magyarokkal
szemben, Németország cionistái elkezdték aláásni befogadó
nemzetük háborús erőfeszítéseit A német cionisták abban a
tudatban voltak, ha Anglia és az USA megnyeri a háborút,
Palesztina rövidesen az övüké lesz. A háború végére sok
német emberben alakult ki az a vélemény, hogy zsidóik ”hátba
szúrták őket.”
1922: Brit uralom Palesztina felett
A
Központi Hatalmak elvesztették a háborút és országhatáraik
meg lettek szabdalva a ”versailles-i békeszerződés”-ként
ismert gonosz aljasság által. Három évig tartó katonai
megszállás után, Rothschild brit bábjai hivatalosan is
létrehozták a ”brit mandátumot” Palesztina felett.
Elkezdődött a tömeges bevándorlás. Az 1920-as és 1930-as évek
alatt a brit katonai erők összejátszottak a zsidó fegyveres
csoportokkal az arab felkelés brutális leverésére.
1925-1945: Adolf Hitler felemelkedése és bukása
Németország
megalázó veresége után sok német hitte, hogy a zsidó befolyás
volt felelős a háború elvesztéséért és az azt követő
Versailles-i békeszerződésért. A kegyetlen szerződés németek
millióit kényszerítette otthonaik elhagyására és hatalmas
kártérítések pénzbeli megfizetésére kötelezte. Az ezt
követő bankjegy nyomtatás mindent leromboló hiperinflációt és
depressziót okozott.
Adolf
Hitler a nemzetközi pénz kölcsönzőket a kommunizmus
támogatásával és a háború utáni gazdasági katasztrófa
előidézésével vádolta. Mikor, végül Hitler 1933-ban
hatalomra jutott, azonnal intézkedett, hogy a német bankok és a
sajtó zsidók általi ellenőrzése megszűnjön. A zsidók
elítélték Hitlert szerte a világban, és nyomást gyakoroltak a
brit és amerikai kormányokra, hogy harcoljanak Németország
ellen. 1939-ben a II. világháború elkezdődött, és megint
romlásba vitte Németországot.
1945-1948: A zsidóság népirtással kapcsolatos követelései
A
II. világháború alatt 30,000 zsidó gerilla (köztük nők és
gyerekek) csatlakozott más kommunista ”partizánokhoz” a német
katonák ellen vívott harcért. Válaszként a partizán
problémára, a németek sok európai zsidót munkatáborokba
zártak. Ez egy biztonsági intézkedés volt, háborús időkben
ez bevett szokás minden hadviselő félnél. Ugyan ezt tette
Amerika és Anglia is többek között.
Zsidó partizánok (köztük nők és gyerekek) hátba támadták a német katonáknak.
A zsidók hamarosan táborokba lettek internálva.
A
háború végére az elégtelen táplálkozás és a tífusz miatt
(melyek a "szövetségesek" által a táborok utánpótlási
vonalainak folyamatos bombázásai végett kialakult
készlethiánynak tudhatók be), sok táborlakó meghalt. A zsidók
azt állítják hogy 6 millió zsidó halála része volt egy
szándékos ”gázkamrás” népirtó programnak, a
holokausztnak. Néhány történész amellett érvel, hogy a
halálesetek száma nagyon el van túlozva, és, hogy azokat tífusz
járvány okozta, nem elgázosítás.
Tekintet
nélkül arra, hogy mi a valódi igazság, a ”holokauszt”
történetét jogalapként használták fel a cionisták a zsidó
állam létrehozásáért.
1945-47: A cionisták elárultak a briteket
A
II. világháború befejeztével a megviselt Anglia szegény volt
és kimerült gazdaságilag. A felbátorodott cionisták
kihasználták ezt a lehetőséget arra, hogy létrehozzanak egy
országot. Terrortámadásokat indítottak a britek ellen – a
legismertebb ezek közül az 1946-ban végbevitt jeruzsálemi King
David Hotel (ahol Brit Mandátum Irodáinak központja) volt. A
terrortámadás 91 különböző nemzetiségű embert ölt meg. Ez
volt a köszönet amit a britek kaptak a kazár zsidóktól azért,
hogy ellopták nekik Palesztinát!
A King Dávid Hotel bombázása megrázta az egész világot
1947 november: Az ENSZ feldarabolta Palesztinát
Az
USA akkori elnöke, Harry Truman támogatásával, aki nehéz
elnöki választások előtt állt és szüksége volt a cionista
támogatásra, a brit mandátummal együtt hamar szabad utat adott
az ”ENSZ általi Feldarabolás”-nak, pontosan úgy, ahogy azt
Teodór Herzl előre megmondta 1897-ben. Az ENSZ általi
feldarabolás két részre osztotta Palesztinát.
Egyik
részét a kazár-európai zsidók kapták meg, akik akkor már
özönlöttek oda Európából, a másik részét a helyi
palesztinok fennhatósága alá helyezték, akinek ezek ellenére
sem volt soha semmi beleszólásuk a dolgokba. Mindössze öt
hónappal a feldarabolás után, 1948 májusában Izrael el lett
ismerve egy új államként.
1948: A cionisták terrorja az arabok kiűzésére
A
”feldarabolás” után a Palesztina izraelieknek adott felén
több millió palesztin még úgy élt, ahogy azt ők tették
évszázadok óta. Azért, hogy ”meggyőzzék” a palesztinokat
otthonaik, földjeik és városaik elhagyására, fegyveres izraeli
terrorbandák, mint az Irgun, mészárolták az arab férfiakat,
nőket és gyerekeket.
Az 1948-ban elkövetett Deir Yassin-i mészárlás a palesztinokat ősi otthonaik elhagyására kényszerítette.
A
leggyalázatosabb mészárlást Deir Yassin-ban vitték véghez,
ahol a zsidók kézigránátokat dobtak arab otthonokba, elvágták
nők és gyerekek torkait, és a hullákat kútjaikba dobták.
Egyik terrorizált arab falu menekült a másik után. Sokuk, a mai
napig menekülttáborban él. Ez felháborodást váltott ki
mindenhol az arab világban. Az 1948-as háború egy arab
erőfeszítés volt az elnyomott palesztin testvéreik
felszabadításara de, az izraeliek az amerikai támogatásból (a
Hitleri Németországtól "zsákmányolt") kapott modern
fegyverekkel könnyen legyőzték ellenfeleiket.
1954: Az izraeli ügynökök Amerikai célpontot támadtak majd az arabokat vádolták meg vele
A
legendás Mossad – izrael titkosszolgálata – jelszava az, hogy
”Csalással kell háborút csinálni.” A legelső, amerikai
célpont ellen irányuló terrortámadás 1950-ben történt meg,
Egyiptomban. Mikor az egyiptomi hatóságok elkapták az igazi
tetteseket, kiderült, hogy araboknak álcázott zsidók voltak. A
szándékuk Amerika és az arabok szembeállítása volt. Az
izraeli ”elhárítás” mai napig fenntartja, hogy az izraeli
kormány semmit nem tudott a dologról. Ennek ellenére, az egy
történelmi tény, hogy az első Amerika ellenes terrortámadás a
Közel-keleten nem arabok, hanem izraeli kémek hajtották végre.
1963: ”AIPAC” – Megszületett az amerikai zsidó lobbi
Az
Amerikai Izraeli Közügyek Bizottsága (AIPAC) azzal a céllal
lett létrehozva, hogy az amerikai politikusokat rávegye Izrael
támogatására. Idővel, a szervezet Amerika legbefolyásosabb
lobbi csoportjává vált. Tagsága ma 100,000 erősen motivált
adakozó aktivistából áll – akik közül sokan jó
összeköttetésekkel rendelkező milliomosok. Mindkét amerikai
párt ambiciózus politikusai, ahogy híres újságírók és
akadémikusok is, jól tudják, hogy keresztbe tenni az AIPAC-nak
karrierjük végét jelenti.
1968: Izrael további palesztin területeket foglal el
1968-ban,
megint harcok törtek ki Izrael és egy arab országokból álló
koalíció között. A cionisták örökös áldozat szerepét
követelő állításaival szemben, Izrael kezdte el a háborút.
Izrael győztesen került ki a rövid konfliktusból, ami ”Hatnapos
Háború” néven lett ismert. A hat nap alatt Izrael még több
palesztin területet szállt meg. Emellett még szír és egyiptomi
területeket is elfoglaltak.
A
háború alatt Izrael megtámadta az USS Liberty nevű amerikai
hajót – 37 tengerészét megölve. Izrael azt állítja baleset
volt, de a szerencsés amerikai túlélők és magas rangú tisztek
állításai is azt mutatják, hogy a támadás egy szándékos
kísérlet volt az amerikai hajó elsüllyesztésére, majd
Egyiptomra hárítva a felelősséget érte.
Izrael
a mai napig folytatja brutális és megalázó ”1968-as
megszállását”, és bizonyítva a gyenge palesztinok feletti
zsarnokságát mészárlásokkal, mint Sabra és Shatila 1982-ben,
Öntött Ólom Hadművelet 2008-ban, és a napjainkban végbemenő
Védelmi Oszlop Hadművelet (2012).
2003: A cionisták 9/11-et egy Irak elleni háború elindítására használták fel
Irak
elnöke, Szaddam Husszein, az elnyomott palesztinok egy katonailag
erős védelmezője volt. Irak területének egy részére fáj a
foguk, amit a cionisták ”Nagy Izrael”-nek hívnak (az
Ószövetségben a Nílus (Egyiptom) és az Eufrátesz (Irak)
közötti terület). Azért, hogy elérjék hosszú távú céljukat
a régió uralására, Husszeint el kellett távolítani.
Az
izraeli Mossad és az amerikai CIA által kitervelt és véghezvitt
szeptember 11.-ei ”hamis zászló” támadások az amerikai nép
féldühítését szolgálták, mely végül szabad utat
biztosított korlátlan háborúkra (a globalizmusért és a
cionizmusért) a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. 2003-ban az
USA kormány eleget tett a cionista követeléseknek és lerohanta
Irakot. Szaddám Husszeint, aki semmi rosszat nem tett Amerikának
elfogták és kivégezték. Több, mint 5,000 amerikai katona, és
500,000 iraki vesztette életét az iraki háborúban.
2011: A cionista Amerika meggyilkolta Kadhafit
A
líbiai vezető, Muammar Kadhafi régóta kritizálta Izraelt.
Kadhafi végig kitartott amellett, hogy Izrael hamisan vádolta őt
amerikai katonák meggyilkolásával egy németországi diszkóban.
Egy brit rendőrnő, Yvonne Fletcher meggyilkolásával, és a Pan
Am 103 repülőjárat felrobbantásával.
Kadhaffi
nyilvánosság előtt vádolta a cionistákat amerikai Kennedy
elnök meggyilkolásával azért, mert JFK meg akarta akadályozni
Izraelt nukleáris fegyverek előállításában. Izraelnek
jelenleg több, mint 200 nukleáris bombája van.
Kadhaffi
legfőbb bűne az volt, hogy az nyers olaj kereskedelmében az
eddig kizárólagosságot játszó dollárt (értéktelen
papírlapot) felváltotta az aranyra. Ezzel a tettével meg is
pecsételte a sorsát.
2011-ben,
a NATO légitámadásokat indított Líbia ellen, miközben a CIA
által kiképzett ”lázadók” hadműveleteket hajtottak végre
a szárazföldön. Mint Szaddám Husszein, Kadhafi is életével
fizetett antiszemitizmusáért.
2012 és utána: Irán és Szíria következnek
Mint
Irak és Líbia, úgy Irán és Szíria is szintén akadályozzák
az Izraeli terjeszkedést a Közel-Keleten. Amerika és a NATO -
Izrael bábjai dolgoznak a függöny mögött mindkét kormány
elüldözésére. Előbb-utóbb bele lesznek rángatva a háborúba
Izrael érdekeiért.
Hogy mi lesz a végjáték?
A
cionisták a Tórát (az Ószövetség első 5 könyve)idézik,
mint Palesztinához való jogosultságuk alapját, ahonnan a
rómaiak 2,000 évvel ezelőtt elüldözték őket. A bibliai vers,
amiből a vallásos és istentagadó zsidó összeesküvése
származik a Teremtés könyvében van leírva (1Mózes
15:18): ”Ezen
a napon Jehova szövetséget kötött Ábrahámmal, ezt mondva: 'A
te magodnak adom ezt a földet az Egyiptom-folyótól a nagy
folyóig, az Eufráteszig' “(Irak).
A
két kék sáv az izraeli zászlón a két nagy folyót jelképezi.
A cionisták sose fognak megpihenni, amíg el nem lopták Egyiptom
nyugati részét, egy nagy részt Irakból, Libanonból, Szíriából
és Jordániából (és Szaúd Arábia déli részét). Közel-kelet
térképének ilyen radikális átrajzolásához egy nagyszabású
regionális (vagy globális) háború lesz szükséges.
(tomatobubble.com)
Fordította:
Márton László - Jövőnk.info
Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti és politikai előzményei.
Palesztina
és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti
és politikai előzményei.
Az
évtizedek óta fennálló közel-keleti válság a történelmi
múltban gyökerezik. A 2000 szeptemberében – az izraeli
provokáció hatására – kirobbant második intifáda is a
történelmi folyamatok következménye. Palesztina földje,
területe feletti fennhatóság gyakorlásáért különböző
népek és nagyhatalmak küzdöttek közvetlenül vagy közvetve,
több vagy kevesebb sikerrel, azonban a legmegszállottabb harcot a
cionizmus zsidó vezetői és hívei folytatták és folytatják
napjainkban is nagyhatalmi – leginkább az Egyesült Államok és
Nagy-Britannia által gyakorolt – támogatással.
A
cionista vezetők messianisztikus tevékenysége alapját képezte
a bibliai zsidó legenda, amely szerint 3219 éve annak, hogy a 120
éves Mózes halálának közeledtét érezve felment a
Nebo-hegyre, s maga előtt látta azt, amit az Úr ígért Izrael
Egyiptomból kivonuló gyermekeinek, a tejjel mézzel folyó
Kánaánt, azaz Palesztinát. A keresztény időszámítás
szerinti első század végén a római hódítók leverték a
zsidó felkelést, elűzték az ott élő zsidókat, s a világ
különböző részeire szétszóródott zsidó közösségek
összetartó ereje: az Ígérek Földjének kívánatossága volt.
A vallás politikai eszközként való alkalmazása hivatkozási
alappá és jogformáló erővé vált a „kiválasztott nép”
cionista vezetői számára, akik az Ígéret Földjére kívánták
visszavezetni népüket. Ezt a módszert alkalmazta Moses Hess is,
aki az 1862-ben megjelent Róma és Jeruzsálem című művében
megfogalmazta a zsidó burzsoá nacionalizmus eszméit.
Természetesnek tartja, hogy a zsidóknak - mint nemzetnek –
Palesztinában kell gyökeret verniük, továbbá, amint kedvezően
alakul a politikai helyzet Keleten, meg kell kezdeni a zsidó
telepek alakítását Palesztinában, ezzel megtennék az első
lépést, hogy a zsidók nemzetként telepedjenek le „történelmi
otthonukban”. Hess így fogalmazott: „Minden zsidó, akár
akarja, akár nem, szolidáris nemzetével, s a zsidók csak egy
zsidó államban lehetnek szabadok.” Az általa megálmodott
„zsidó állam” helyszíne, Palesztina már több mint 1000 éve
az ottani arab nép otthona, azonban Hess ezt a tényt teljes
mértékben figyelmen kívül hagyja, s a palesztinai arabokat
nemlétezőnek tekinti. Moses Hess vallási elemekkel átitatott
programjával kívánja megvalósítani a „zsidó államot”,
azonban a bibliai zsidó legenda és a „kiválasztott nép”
mítosza önmagában kevés ahhoz, hogy a cionizmus megnyerje
céljai elérése érdekében a nagyhatalmak támogatását.
Herzl
Tivadar azonban megtalálta azt a bázist, amely a cionista
törekvések létjogosultságának bizonyítéka, alátámasztása,
és ez nem más, mint az antiszemitizmus és a zsidóüldözés.
Herzl pályafutásában az 1895-ben, Nyugat-Európában kirobbant
Dreyfus-ügy fordulópontot jelentett. Ő maga írta: „E per
során váltam cionistává.” 1896-ban jelentette meg A zsidó
állam, kísérlet a zsidókérdés modern megoldására c. művét,
amellyel lerakta a modern cionizmus alapjait. 1897 augusztusában,
Bázelben összehívta a az első cionista kongresszust, amelynek
elfogadott programja a következő: „A cionizmus arra törekszik,
hogy a zsidó nép számára közjogilag garantált tűzhelyet
hozzon létre Palesztinában. Hogy ez a cél megvalósuljon, a
kongresszus a következő eszközöket választja:
1.
Bátorítja a zsidó földművesek, munkások és kézművesek
rendszeres palesztinai betelepítését.
2.
Minden zsidó közösségi szervezetnek – helyi és általános
kapcsolatban – tiszteletben kell tartani országaik törvényeit.
3.
A zsidó nemzeti érzés és tudat fejlesztése.
4.
Előkészítő tárgyalások a különböző kormányokkal a
cionizmus céljai realizálásához szükséges biztosítékokról.
(Xavier
Baron: Proche-Orient, du refus la paix. Párizs, 1994, Hachette,
10.o.)
A
program lényege egyértelmű: Palesztinába tömöríteni a
világon élő zsidókat, Palesztinát zsidó állammá
változtatni. A palesztinai arab nép ekkor már megindult volna a
nemzetté válás útján, azonban a bázeli program számukra a
megsemmisülést jelentette. Herzl különböző nagyhercegek,
uralkodók, bankárok ajtaján kopogtatott, abban bízva, hogy
tervéhez megkapja a támogatást. Felkereste II. Vilmos császárt,
kilincselt a török szultánnál és a brit külügyminisztériumban
is, azonban a vérbeli cionista módszereket Chaim Weizmann, a
cionista mozgalom angolbarát szárnyának vezetője alkalmazta.
Weizmann is több vasat tartott a tűzben, befolyásos angol
politikusokkal épített ki kapcsolatokat, s a kormányban
gazdasági és politikai erőt képviselő amerikai zsidó
szervezetekkel is. 1915 januárjában megalakult a Weizmann vezette
Cionista Politikai Bizottság, amely memorandumot intézett a brit
külügyminisztériumhoz, amely hat pontban rögzítette a
Palesztina jövőjét illető cionista javaslatokat. A memorandum
hat pontjának lényege:
1.
Ismerjék el a külön zsidó nemzettséget Palesztinában.
2.
Palesztina zsidó lakossága vehessen részt a helyi
önkormányzatban.
3.
A kizárólag zsidó ügyekben élvezzenek a zsidók autonómiát.
4.
Ismerjék el és legalizálják a meglévő zsidó intézményeket
Palesztina kolonizációja érdekében.
5.
Alakítsanak kiváltságlevéllel rendelkező zsidó társaságot a
zsidók palesztinai letelepítésére.
6.
Védelmezzék a nemzeti kisebbségek jogait.
Ezzel
egyidőben, majd ezt követően sorra születtek meg a minden
palesztinai arab nép felemelkedését és függetlenségi reményét
tönkrezúzó különböző egyezmények, nyilatkozatok.
1916
márciusában Petrográdban került sor a brit Sir Mark Sykes (a
háborús kormány államtitkára) és a francia Francois Georges
Picot (a háború előtt francia főkonzul Beirutban) közötti
megbeszélésre, majd megszületett az arab területeket egymás
között megosztó imperialista megállapodás, amely a hírhedt
Sykes-Picot egyezmény megkötéséhez vezetett.
A
közvetett és közvetlen uralom övezeteit az alábbiak szerint
rögzítették:
„Kék
(francia) övezet: Nyugat-Szibéria, Libanon, Kilikia,
Délkelet-Anatólia egy része.
Vörös
(angol) övezet: Dél- és Közép-Irak, a palesztinai Haifa és
Acre (Akko) kikötője.
Barna
övezet: Palesztinának az a része, amely a meglévő jeruzsálemi
szandzsáksághoz tartozott, lényegében az eljövendő
palesztinai mandátum >nemzetközi közigazgatás< alá
kerül, amelynek formáját a többi szövetségessel és a mekkai
serif képviselőivel együtt határozzák meg.
A-övezet
(francia érdekszféra): Kelet-Szíria, Mosul vidéke.
B-övezet
(brit érdekszféra): A Jordánon túli területek és bagdadi
vilajetek északi része.”
(Le
conflit du Moyen-Orient. Notes et Documents 1915-1967. Brüsszel,
é. N., 16-18.o.)
A
szigorúan titokban tartott Sykes-Picot egyezmény felcsillantotta
a cionista reményeket, hiszen Palesztina „nemzetközi” jellege
megnövelte a zsidó nemzeti otthonnal kapcsoaltos javaslatok
esélyeit. Sykes azt vallotta, hogy a cionista célok és a brit
birodalmi érdekek teljesen egybeesnek, s az orosz
külügyminisztériumban is támogatókat kívánt keresni.
Az
1917-ben megszületett Balfour-nyilatkozat meghozta a cionista
mozgalomnak azt a nagyhatalmi támogatást, amelyért Herzl hiába
kilincselt, a brit imperializmus felkarolta a zsidó nemzeti otthon
gondolatát.
A
Balfour-nyilatkozat első változatát a Cionista Szervezet
megbízásából Lord Rotschild nyújtotta át 1917 júniusában a
brit külügyminisztériumnak. Ez az első változat kilátásba
helyezte az autonóm zsiód állam szinte azonnali megteremtését,
a védnökséget ellátó hatalomnak csak a rendőri jogkör jutott
volna. A nyilatkozat első változata nemlétezőnek tekinti a
Palesztina lakosságának 87,5%-át alkotó arab lakosságot.
A
Balfour-nyilatkozat első változata, 1917. július:
"Őfelsége
kormánya, miután figyelembe vette a Cionista Szervezet céljait,
elfogadta azt az elvet, hogy elismeri Palesztinát, mint a zsidó
nép nemzeti otthonát, és a zsidó nép azon jogát, hogy
felépítse nemzeti életét Palesztinában, a háború sikeres
kimenetele után létesítendő védnökség alatt. Őfelsége
kormánya ezen elv megvalósítása szempontjából lényegesnek
tekinti, hogy a Palesztinában élő zsidók belső autonómiát
kapjanak, megillesse a zsidókat a szabad bevándorlás, és
létrejöjjön a Zsidó Nemzeti Kolonizációs Társaság az ország
újratelepítése és fejlesztése érdekében. Őfelsége kormánya
úgy véli, hogy a belső autonómia feltételeit és formáit,
valamint a társaság alapokmányát a Cionista Szervezete
képviselőivel együtt kell részletesen kidolgozni és
meghatározni."
Az
1917. november 2-ai, második változat már óvatosabban fogalmaz:
Külügyminisztérium,
1917. november 2.
"Tisztelt
Lord Rotschild!
Örömmel
adom tudtára őfelsége kormánya nevében az alábbi
rokonszenv-nyilatkozatot a cionista törekvések mellett, amelyet a
kabinet az én előterjesztésemre jóváhagyott:
Őfelsége
kormánya jóindulattal viseltetik a Palesztinában megteremtendő
zsidó nemzeti otthon gondolata iránt, és legjobb igyekezetével
azon lesz, hogy e cél valóra váltását megkönnyítse. Emellett
világosan kijelenti, hogy nem kerülhet sor olyan lépésre, amely
a már meglévő nem zsidó palesztinai közösségek polgári é
vallási jogait, vagy más országok zsidó lakosságának jogait
és politikai helyzetét sértené. Hálás lennék, ha ezt a
nyilatkozatot ismertetné a Cionista Szervezettel.
Üdvözlettel:
A.J.
Balfour"
(J.P.
Alem: Terre d’Israel. Párizs, 1973, Seuil 195.o.)
A
nyilatkozatot támogatta az Egyesült Államok kormánya, majd 1918
elején a francia és olasz kormány is.
A
brit kormány a Balfour-nyilatkozat következményének tekinti a
zsidó állam létrehozását. A nyilatkozat nem definiálta a
„nemzeti otthon” határait, azonban a Palestine című
folyóirat 1918. júliusi számában egyértelművé tette a
cionista szándékokat: „Palesztina határa nyugaton a
Földközi-tenger, északon a Libanon-hegység, keleten a
Szíriai-sivatag s délen a Sínai-félsziget.” Ezt
alátámasztották brit politikusok nyilatkozatai is. „Az
eljövendő nemzedékek tanúi lesznek annak, hogy Palesztinában
újra létrejön egy nagy zsidó állam.”
Weizmann
így definiálta a zsidó nemzeti otthon fogalmát: „Olyan
feltételek teremtése Palesztinában, amelyek lehetővé tennék
évente 50-60 ezer zsidó betelepítését, behozatalát,
intézményeink, iskoláink, a héber nyelv fejlesztését, s végül
olyan feltételek teremtése, hogy Palesztina éppen olyan zsidó
legyen, mint amilyen amerikai Amerika és angol Anglia…”
Világos:
Palesztinában a cionisták szerint nincs hely az arabok számára.
Chaim
Weizmann, a Balfour-nyilatkozat „atyja” nagy népszerűségnek
örvendett, s az általa irányított általános cionisták a
mozgalmon belül óriási súllyal rendelkeztek, azonban Weizmann
mellett szerephez jutott a szélsőséges nacionalizmus is.
Weizmann úgy képzelte, hogy a brit védőszárnyak alatt London
iránt a legteljesebb lojalitást tanúsítva kell szerényen, de
fáradhatatlanul kiépíteni a zsidó közösséget, amíg
elérkezik az a fordulat, amely a zsidó államot kész ténnyé
teszi. Ezzel szemben a szélsőséges nacionalisták azonnali
eredményeket követeltek. Mind Weizmann, mind a szélsőségesek
ugyanazt akarták: az arabmentes zsidó Palesztinát. A cél
azonos, azonban a módszerek és az időtartam kérdésében támadt
köztük ellentét. A szélsőségesek hangadója lett két
oroszországi származású cionista, Vlagyimir Zsabitinszkij (a
későbbi Revizionista Párt vezetője és az Irgun szellemi atyja)
és Joszif Trumpeldor. Jelentős szerepet játszottak az 1917-ben,
Alexandriában alakított zsidó légióban.
A
Cionista Szervezet által kinevezett Cionista Bizottság
megérkezett Palesztinába, s a brit kormánytól felhatalmazást
kapott, hogy felmérje a zsidó telepek helyzetét, s hogy
tanácsadóként együttműködjön a brit hatóságokkal a nemzeti
otthonnal kapcsolatos kérdésekben. Az 1918 végén megtartott
jaffai Cionista Konferencia már követelte, hogy egész Palesztina
viselje az Erec Jiszróél nevet, s a Dávid-csilalgos zászló
legyen az ország zászlaja.
A
Cionista Bizottság a Palesztinát érintő kérdésekben a katonai
közigazgatást megkerülve közvetlenül Londonhoz fordult, s egy
gyarmatosító társaság előfutáraként úgy vélte, hogy a
Balfour-nyilatkozat értelmében a védnökhatalom egyenrangú
partnernek számít, mert annak tevékenysége kizárólag a
külügyekre, a belbiztonságra, s a „bennszülöttek”
érdekvédelmére korlátozódik. A cionistákat sértette, hogy az
arabul tudó angol tisztviselők nem hajlandóak megtanulni
héberül, hogy nem tiltják be a cionizmus ellen tiltakozó arab
gyűléseket, hogy a telekkönyvek háborús megsemmisülésére
hivatkozva megtiltják a földeladásokat. 1919 áprilisában
került sor jelentősebb összecsapásra az arabok és a zsidók
között. Sir Luis Bols tábornok, a brit főadminisztrátor a
cionistákat hibáztatta, amiért provokatív magatartásukkal
kiváltották az arab nép haragját. Bols egy évvel később
követelte a Bizottság feloszlatását. Így fogalmazott:
„Lehetetlenség kedvében járni azoknak az embereknek, akik
hivatalosan csak egy nemzeti otthont kívánnak, valójában
azonban csak egy zsidó állam elégítheti ki őket, annak minden
politikai következményével együtt. Éppen ezért, a fejlődés,
és maguk a cionisták érdekében javaslom a palesztinai Cionista
Bizottság feloszlatását.”
Ezt
követően létrejött a San-Remo-i megállapodás: NagyBritannia
megkapta a palesztinai mandátumot, s 1920. július 1-jén
hivatalba lépett a cionista érzelmű Hubert Samuel, Palesztina
első főbiztosa. 1920. decemberére a Muszlim-Keresztény
Szövetségesek összehívták a III. Arab Kongresszust (az első
kettő a „Szíriai Kongresszus” nevet viseli). A kongresszus
önrendelkezési jogot és arab kormányt követelt Palesztina
számára, hivatkozva arra a tényre, hogy a háború végén az
összlakosság 8%-a zsidó. Végrehajtó Bizottság kinevezésére
került sor, hogy az a brit kormánnyal folytatott tárgyalásokon
képviselje az arab nép érdekeit. A Végrehajtó Bizottság e
követeléseket Winston Churchill, az akkori gyarmatügyi miniszter
tudomására hozta, amikor 1921 márciusában ellátogatott
Palesztinába. Az arab vezetők a tervezett törvényhozó
tanáccsal kapcsolatban hajthatatlanok voltak. Az 1922. aug. 10-ei
rendelet értelmében 1923 februárjában kellett volna a tizenegy
brit hivatalnokból és tizenkét választott tagból álló
(amelyből 8 muszlim, 2 keresztény, 2 zsidó) álló törvényhozó
tanácsot. A Cionista Bizottság (új néven: Palesztinai Cionista
VB) rávette a Vaad Leumit (Nemzeti Tanács), a zsidó közösség
legfelső végrehajtó szervét, hogy vegyen részt a
választásokon.
Az
V. Arab Kongresszus, amelyet 1922 szeptemberében Nablusban
tartottak, úgy döntött, hogy bojkottálja a választásokat,
hiszen úgyis a zsidó származású főbiztosé a szó a
bevándorlások kérdésében, a törvényhozó tanácsban pedig a
hivatalnokok és a két választott zsidó tag együttesen
leszavazhatják az arab képviselőket, akik ilyen módon nem
használhatják fel a törvényhozást a Balfour-nyilatkozat
érvényesülésének megakadályozására. Ezt követően a
palesztinai közigazgatást a főkormányzó vezette, mellette
működött a kizárólag brit tagokból álló végrehajtó
tanács. Az arab képviselők ellenállását Weizmannék
felhasználták arra, hogy önmagukat lojális együttműködő
partnerként tüntessék fel. A brit hatóságokkal érzékeltették,
hogy a cionizmus hajlandó alkalmazkodni a brit birodalmi
érdekekhez. Az ehhez hasonló színjáték és manipulációs
taktika jellemző Weizmann politikájára és a cionizmus
módszereire. A Balfour-nyilatkozattal a háttérben Weizmannn
előtt szabaddá vált az út a „zsidó nemzeti otthon”
megteremtéséhez és annak benépesítéséhez. Az első
világháború végén Palesztina zsidó lakossága 55 ezerre
csökkent, de 1925-ben már kétszer annyian voltak. Haifa
lakossága 2000-ről 8000-re nőtt, Tel-Avivé pedig 2000-ről
30000-re emelkedett. A harmadik és negyedik bevándorlási hullám
(1919-től 1923-ig) idején nyolcvanezren érkeztek. Az elsősorban
Kelet-Európából érkező bevándorlók gazdasági közösségeket
alakítottak ki. A zsidó közösségek fejlődése a húszas
években viszonylag zavartalan volt. A világgazdasági válság
előjeleként csökkentek az amerikai zsidó adományok, az
Egyesült Államokban idegenkedve szemlélték „szocialisztikus”
törekvéseiket.
1929-ben
Weizmann megkísérelte, hogy a Palesztinai Cionista VB-t olyan
zsidó ügynökséggé alakítsa, amely a világ egész zsidóságát
képviseli, a cionistákat és a nem cionistákat egyaránt.
Weizmannat az 1929. évi 16. Cionista Kongresszuson heves támadás
érte Zsabotinszkij és hívei részéről. Zabotinszkij 1920-ban
lerakta a „Hagana” (Önvédelem), az illegális zsidó hadsereg
alapjait, elítélt minden megállapodást a palesztinai arabokkal,
bármilyen együttműködést a nem cionistákkal, féktelen
arabgyűlölete nem ismert határokat.
Az
ötödik bevándorlási hullám (1932-1940) politikai
következményekkel is járt, hiszen Weizmannal szemben három erő
lépett fel. Fokozódott a jobboldali nyomás a szakszervezeti
központtal (a Ben Gurion vezette Hisztadruttal) szemben, amely
1933-ban ellenőrzése alá vonta a Zsidó Ügynökséget.
A
Hisztadrut és az általános cionistákkal szemben fellépő három
erő a következő volt:
1.
Középtőkések, akik ellenezték a cionista politikát.
2.
Az ortodox zsidók, akik szintén ellenezték a cionizmus világi
irányzatát.
3.
Zsabovonszkij csoportja, amely ellenezte az együttműködést az
angolokkal: 1925-ben még csak öt delegátussal képviseltette
magát a 14. Cionista Kongresszuson, de 1932-ben már 52 küldöttel
a harmadik legerősebb csoport volt. 1935-ben megalakították a
Revizionista Pártot, majd 1937-ben a Zsabovonszkij által vezetett
revizionisták létrehozták a Haganától független Irgun Cvai
Leumit (Nemzeti Védelmi Szervezet), majd ennek kisebb frakciójából
alakult Abraham Stern vezetésével a fegyveres, fanatikus
nacionalizmustól eltelt „Stern-csoport”.
Egyértelmű,
hogy a palesztinai arab nép a hatalmas bevándorlási hullámban
veszélyt látott, hiszen a földjeiktől fosztották meg a
lakosságot, a kisbérlők tízezrei jutottak koldusbotra azért,
hogy az elfoglalt földek a bevándorló zsidók tulajdonát
képezhessék, ahol zsidó telepeket létesíthessenek. A
palesztinai arabok vezetői felismerték, hogy csak a nemzeti
összefogás kényszerítheti rá Londont az arab autonómia
megoldására, és csak ez szabhat gátat a zsidó nemzeti otthon
megteremtése érdekében történő cionista földfoglalásoknak.
Ennek reményében 1935 novemberében arab küldöttség kereste
fel a brit főbiztost, hogy továbbítsa Londonnak a alábbi
követeléseket:
-
Alakítsák meg a szuverén palesztinai parlamentet, arab
többséggel.
-
Tiltsák be a további zsidó földvásárlásokat.
-
Azonnal szüntessék be a zsidók bevándorlását.
A
főbiztos decemberben közölte az arab és zsidó vezetőkkel a
brit kormány javaslatát, egy törvényhozó tanács felállítására
a következő összetételben: öt hivatalnok, 19 kinevezett (3
muszlim, 4 zsidó, 2 keresztény, valamint a kereskedelmi érdekek
két képviselője), semleges elnökkel, de a bevándorlás
továbbra is a főbiztosra tartozna, aki megvétózhatja a
törvényhozó tanács döntéseit! A Luzernben ülésező Cionista
Kongresszus elvetette a brit javaslatot, mondván, hogy „ez a
törvényhozó tanács a zsidóellenes agitáció fóruma lenne”.
Ezt követően 1936 januárjában megérkezett a brit alkotmány
válasza: szó sem lehet a zsidó bevándorlás teljes
leállításáról. Londonba hívták tárgyalni az arab vezetőket,
akik elfogadták a meghívást, de a brit kormány váratlanul
semmisnek nyilvánította a törvényhozó tanáccsal kapcsolatos
régebbi javaslatát. Az arab vezetőknek szembesülniük kellett
azzal az elkeserítő ténnyel, hogy London ismét engedett a
cionistáknak. Ezidőtájt fokozta aggodalmukat az úgynevezett
„jaffai-ügy”: a kikötővárosban a brit rendőrök cementes
hordóba rejtett fegyvereket találtak, olyan hírek terjengtek,
hogy nagyarányú cionista fegyverbehozatal történik. A gazdasági
életkörülmények romlottak, a válság jelei bontakoztak ki és
a munkanélküliség leginkább a városi palesztinai arabokat
sújtotta. Aggodalmat keltett Szíria és Libanon korlátozott
autonómiájának híre is.
Ezen
események természetes következményeként kirobbant az arab
felkelés, amely kezdetben még csak a földjüktől megfosztott
palesztinai arabok fegyveres harcában nyilvánult meg, majd a
jelentősebb városokban alakított arab nemzeti bizottságok
meghirdették az általános sztrájkot. Az akciót az úgynevezett
Magasabb Bizottság irányította. A tíztagú bizottságban
képviseltették magukat mind a hat arab politikai párt képviselői
(köztük a Huszaini-csoport Palesztinai Arab Pártja, a
Nasasibi-csoport Nemzeti Védelmi Pártja és a Függetlenségi
párt képviselői). A magasabb bizottság bejelentette, hogy a
sztrájk addig tart, amíg a kormány fel nem függeszti a zsidó
bevándorlást. Később csatlakoztak a mozgalom mellé a
szomszédos arab országok: palesztinai védelmi bizottságok
alakultak Damaszkuszban, Beirutban, Bdgdadban és Ammanban,
önkéntesek érkeztek Szíriából és Irakból. London májusban
engedélyezte az új bevándorlási kvótát, ugyanakkor további
erősítéseket küldött. A brit csapatok továbbra is csak
őrszolgálatokat teljesítettek, bízva abban, hogy a mozgalom
magától összeomlik, hiszen a Magasabb Bizottságban érlelődtek
az ellentétek.
A
Husszaini-csoport inkább a gerillaharc, mint a sztrájk híve
volt, s nem kívánt engedni követeléseiből, azonban a többi
párt képviselői beérték volna kisebb engedményekkel is, hogy
győzelemmel szüntessék meg a sztrájkot. A Magasabb Bizottság
és London közötti közvetítő szerepet próbálta betölteni
Abdallah transzjordániai emír és Nuri esz-Szaid iraki
miniszterelnök, de sikertelennek bizonyult a kísérlet.
Októberben Irak, Szaúd-Arábia, Transzjordánia és Jemen
uralkodói felhívást intéztek a Magasabb Bizottsághoz, amelyet
így fogalmaztak meg: „Bízzon barátunk, Nagy-Britannia jó
szándékában, mivel az kijelentette, hogy igazságot fog tenni.”
A Magasabb Bizottság beszüntette a sztrájkot, azonban a
palesztinai arab gerillaharcok folytatódtak, hiszen a
Huszaini-csoport a fegyveres harc folytatása mellett döntött,
amelyet addig kívánt folytatni, amíg meg nem születik a
független arab Palesztina, Hadzs Amin al-Huszaini vezetésével.
A
másik csoport, a Nasaibi-csoport, az arab uralkodók
közvetítésével kompromisszumra törekedett, amelyet a
következőkben fogalmaztak meg: az ország továbbra is brit
uralom alatt marad, de erőteljesen korlátozzák a zsidó nemzeti
otthont. A Nasaibi-csoport 1937 júliusában hivatalosan szakított
a Magasabb Bizottsággal. A brit gyarmatügyi államtitkár a
következő emigrációs kvóta kapcsán először utalt a zsidó
bevándorlás politikai célzatú korlátozására:
„Őfelsége
kormánya helyesnek tekintette, hogy felhívja a főbiztost, ítélje
meg konzervatív módon az ország befogadóképességét…”
Ezt
követően megérkezett Palesztinába a Lord Peel vezette királyi
bizottság.
Lord
Peel jelentése volt az első javaslat Palesztina felosztására a
zsidó és palesztinai arab közösségek között, amely javaslat
alapelveit és indokait tekintve mintául szolgált a későbbi,
1947-es felosztási tervhez. A javaslat nem említi a még mindig
érvényben lévő Balfour-nyilatkozat hátterében lévő
stratégiai megfontolásokat, amely nyilatkozat teljes mértékben
támogatja a zsidó nemzeti otthon és a zsidó állam létrehozását
Palesztinában. A jelentés figyelembe vette a zsidó nemzeti
otthon létének megmásíthatatlan jellegét és lehetetlenné
tette a két közösség tartós együttműködését.
A
jelentésben erre vonatkozólag egyértelmű kijelentés található:
„III.
A felosztás előnyeit a zsidók számára a következőképpen
összegezhetjük:
1.
A felosztás biztosítja egy zsidó nemzeti otthon megteremtését,
és kizárja annak lehetőségét, hogy az a jövőben arab uralom
alá kerüljön.
2.
Lehetővé teszi a zsidóknak, hogy nemzeti otthonukat a szó
teljes értelmében a magukénak vallják, mert ez az otthon zsidó
állammá válik. Polgárai abban a helyzetben lesznek, hogy annyi
zsidót fogadhatnak be, amennyit csak lehetségesnek tartanak.
Elérik a cionizmus fő célját – a Palesztinában
meggyökerezett zsidó nemzetet, amely polgárainak ugyanazt a
státuszt biztosítja, amit más nemzetek a maguk polgárainak. A
zsidók végre megszűnnek >kisebbségi életet< élni…”
(The
Palestine Royal Comission Report, Cmd. 5479. london, 1937.)
A
két palesztinai állam megkapta volna az autonómiát, a külügyek
és a hadügyek azonban továbbra is brit kézben maradtak volna. A
palesztinai zsidó és a palesztinai arab államon kívül új
mandátum létesült volna Jeruzsálemben és Betlehemben, a
Jeruzsálemet Jaffával összekötő keskeny folyosón, Haifa
kikötőjében, Tiberias, Safad, Nazareth és Akko (Acre) vegyes
lakosságú városokban. Az 1937 augusztusában, Zürichben
megtartott Cionista Kongresszus elfogadta a felosztási tervet,
azonban a határokat nem. (a Peel-jelentés szerint a zsidó
államnak jutott volna Sharon és Emek síksága, Galilea java, egy
beékelt terület a Jaffa-Jeruzsálem folyosótól délre, a Ramle
és a Gaza közötti zsidó telepekkel.)
Az
Agudasz Izrael vallási párt rabbitanácsa kijelentette: „Szent
földünk határait maga a Teremtő vonta meg, s a zsidó nép
éppen ezért nem mondta le ezekről a határokról.”
A
felosztási terv ellen a palesztinai arab Magasabb Bizottság is
tiltakozott, így került sor 1939 januárjában a brit
imperialisták által összehívott konferenciára (St. James
Palace Conference), amelyen arab részről a pelasztinai Magasabb
Bizottság képviselői vettek részt és a Nasasibi-párt
képviselője. A Zsidó Ügynökség részéről (már Ben Gurion
volt a VB elnöke) megjelent az összes cionista és nem cionista
irányzat képviselője, kivéve a revizionistákat. A tárgyalásra
nem került sor, mert a palesztinai arabok nem voltak hajlandók
találkozni a zsidó küldöttekkel, s a palesztinai arab kormány
megalakításáról kívántak tárgyalni.
London
ezt követően csak az arab országokkal tárgyalt. 1939 májusában
közzétette a hírhedt Fehér Könyvet (Great Britain
Parliamentary Papers, Cmd. 6019).
A
Fehár Könyv elméletileg arra volt hivatott, hogy korlátozza a
zsidó bevándorlást és földvásárlást, s a
Balfour-nyilatkozatnak a zsidó nemzeti otthon megteremtésével
kapcsolatos elveit is feladta volna. A fehér Könyv azonban csak
ígéret lett az önálló Palesztin Állam megteremtésére, de
azt konkrétan nem jelentette ki és arra nem nyújtott
biztosítékot. A Fehér Könyvre a zsidó közösségek jellemző
reakciója Ben Gurion szavából olvasható ki: „Úgy harcolunk
ebben a háborúban, mintha nem lenne Fehér Könyv, és úgy
harcolunk a Fehér Könyv ellen, mintha nem lenne háború”.
A
Fehér Könyv elleni zsidó ellenállás a gyakorlatban három
formát öltött, amely forma jellegzetesen cionista módszer. Mind
a három módszert a Zsidó Ügynökség irányította.
1.
Titokban olyan akciókat szervezett, amelyeket később
felháborodottan elítélt a nyilvánosság előtt. Gyors
földvásárlásokba kezdtek főleg arab területeken abból a
célból, hogy kiszélesítsék az eljövendő zsidó állam
határait.
2.
Az illegális bevándorlás szervezése.
3.
A legjelentősebb ellenállási formája azonban a Hagana, a titkos
hadsereg fejlesztése.
A
bevándorlási hullám korlátozása érdekében létrejött Fehér
Könyv létét a Zsidó Ügynökség semmisnek tekintette, a 1942.
május 11-én az amerikai cionisták reprezentatív szervezete, a
Cionista Ügyek Amerikai Rendkívüli Bizottsága, a New York-i
Biltmore szállóban tartott ülésén elfogadta Ben Gurionnak, a
Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága elnökének
programjavaslatát. Az alábbi határozatot hozta:
„A
konferencia sürgeti, hogy nyissák meg Palesztina kapuit, s a
Zsidó Ügynökséget ruházzák fel a palesztinai bevándorlás
ellenőrzésével és megfelelő jogkörrel, hogy felépíthesse az
országot, beleértve a lakatlan és műveletlen területek
felhasználását, és hogy Palesztina legyen zsidó köztársaság,
beleilleszkedve az új demokratikus világba.”
A
palesztin arabokról és a kétnemzetiségű állam lehetőségéről
egyetlen szóval sem tett említést a határozat. Ezzel szemben
1944 októberében Nahaz pasa egyiptomi miniszterelnök
elnökletével az Arab Liga alakuló ülése az alábbi határozatot
hozta Palesztina ügyében:
„Palesztina
fontos része az arab világnak, és a palesztinai arabok jogainak
csorbítása kihat az arab világ békéjére és stabilitására…
A brit kormányt ígéretek kötelezik a zsidó bevándorlás
megszüntetésére, az arab földek megőrzésére és Palesztina
függetlenségének megadására. Ezek állandó arab jogok,
mielőbbi érvényesítésük a kívánt cél, a béke és a
biztonság stabilitása felé vezetne. Nem lehet nagyobb
igazságtalanság és agresszió, mint az európai zsidók
problémáját egy másik igazságtalansággal megoldani,
igazságtalansággal sújtva a különböző vallású és
felekezetű palesztinai arabokat.”
Ezekben
az időkben Palesztina jövője már nem csak Londontól függött.
A második világháború végén az Egyesült Államok
Nagy-Britannia egyenrangú partnereként és jövendő
vetélytársaként lépett fel a Közel-Keleten. Növekedett az
amerikai monopóliumok részesedése az olajban (az olajkészletek
növekedése elsősorban a szaúd-arábiai ARAMCO társaság révén
emelkedett), a brit tervek az amerikai pénzügyi segítségtől
függtek, s jelentős amerikai légitámaszpontok is működtek
ebben a térségben.
A
Palesztinával kapcsolatos amerikai politikát az alábbi
szempontok határozták meg:
- Az
olajérdekek arra késztették, hogy Londonnal vetélkedve keresse
az arab államok, főleg Szaúd-Arábia barátságát.
-
Az amerikai zsidók (csak New Yorkban 4 millió élt) értesültek
a hitleri „gázkamrákról”, s mivel az Egyesült Államok
elnökválasztás előtt állt, a zsidó szavazatok megnyerése
érdekében a Demokrata Párt szükségesnek látott egy hivatalos
gesztust a cionista tervek bátorítására. Ennek
következményeként az amerikai törvényhozás mindkét háza
határozati javaslatot terjesztett elő: Washington tegyen
lépéseket a Fehér Könyv hatálytalanítására, Palesztinának
zsidó államként történő létrehozására!
A
Zsidó Ügynökség az „addig üsd a vasat, amíg meleg” elvét
alkalmazván, hatmillió zsidó halottra hivatkozva követelte a
német és osztrák lágerekben lévő 100.000 zsidó azonnali
beengedését Palesztinába. Az amerikai cionista propaganda
rábírta Truman elnököt, hogy nyilvánosan támogassa a cionista
követeléseket, azonban nem sikerült elérnie, hogy az amerikai
kormány gyakorlati lépéseket tegyen az ügyben. London 1945-ben
még nem tervezte Palesztina feladását, ez a terület a brit
stratégia elemének számított. Éppen ezért a brit kormány
csak abba egyezett bele, hogy a 75 ezres kvóta után, havonta 1500
zsidó telepedhessen le Palesztinában. Ez a megoldás
felháborította a palesztinai arabokat, akik addig is szenvedtek a
zsidó bevándorlással járó földfoglalásoktól és a
cionistákat sem elégítette ki, hiszen a limitált bevándorlás
megakadályozta volna céljuk elérését: Palesztina zsidó
állammá történő változtatását.
A
Zsidó Ügynökség 1945. május 22-én az alábbi követeléseket
terjesztette a brit kormány elé:
- Nyilvánítsák
palesztinát azonnali döntéssel „osztatlanul és
csorbítatlanul” zsidó állammá.
-
Bízzák a zsidó Ügynökségre a palesztinai zsidó bevándorlás
ellenőrzését.
-
Bocsássanak ki nemzetközi kölcsönt az első egymillió zsidó
bevándorlásának finanszírozására.
A
fenti követelések egyértelműen kimondták, hogy Palesztina
„osztatlanul” zsidó állammá nyilváníttassék, amely a
palesztinai arabok likvidálásához vezetne. A követelésekre
London azt a javaslatot tette, miszerint meg kell várni a
nagyhatalmak döntését a békekonferencián. Két hónap
elteltével a hivatalba lépett munkáspárti kormány vezetői a
palesztinai arab lakosság erőszakos kitelepítését helyezték
kilátásba.
Truman
amerikai elnök petíciót kapott, amely követelte, hogy
Palesztinát nyilvánítsák minél előbb zsidó állammá!
A
Ben Gurion vezette cionista küldöttség felkereste az új
gyarmatügyi minisztert, s követelte a 100000 lágerlakó azonnali
beengedését és azonnali brit kormánynyilatkozatot arról, hogy
Palesztina zsidó állammá lesz.
A
Zsidó Ügynökség erőszakos eszközökkel akarta elérni célját
és kikényszeríteni a döntést. Mose Shertok (a Zsidó Ügynökség
végrehajtó bizottsági tagja) és Mose Szne (a hagana
főparancsnoka) között titkos táviratváltásokra került sor,
amely szerint Szne engedélyt kért Shertoktól egy komoly incidens
szervezésére. Shertok az engedély megadását azzal a
javaslattal tette, hogy a Hagana lépjen érintkezésbe az Irgunnal
és a Stern-csoporttal, és együtt hajtsák végre az „izolált
cselekedetet”. Október 31-én a zsidó közösség fegyveres
támadást intéztek a haifai olajfinomító ellen, Lydda
vasútállomását felrobbantották, három kishajót
elsüllyesztettek, ötven helyen átvágták a vasútvonalakat. A
Zsidó Ügynökség Londonban tartózkodó küldöttsége
természetesen tagadta, hogy bármi köze lett volna az akcióhoz.
London ezt követően növelte a Pakisztánban állomásozó brit
csapatok létszámát, és a Wshingtonnal való konzultáció után,
november 13-án bejelentette az angol-amerikai vizsgáló bizottság
megalakulását, amelynek célja, hogy megvizsgálják a zsidók
bevándorlási és letelepedési problémájával kapcsolatos
politikai, gazdasági, társadalmi feltételeket, a zsidók
helyzetét azokban az európai országokban, ahol „fasiszták”
áldozatai voltak.
Az
angol-amerikai vizsgáló bizottság 1946.áprilisi jelentése
olyan kompromisszumot tartalmazott, amelyet már egyik fél sem
volt hajlandó elfogadni. A kompromisszumos javaslat a következő
pontokat tartalmazza:
-
Azonnal engedélyezzék a német, osztrák táborok 100000
lakójának bevándorlását, s „könnyítsék meg a további
bevándorlást, megfelelő körülmények között”.
-
Palesztina maradjon továbbra is brit védnökség alatt.
-
Függesszék fel a zsidó bevándorlás korlátozását.
-
Nyilvánítsák illegálissá az arab munkaerő bojkottját a zsidó
alapokból finanszírozott üzemekben.
A
brit kormány kimondta, hogy a bevándorlási engedélyeket csak
abban az esetben adja meg, ha leszerelik a Haganát s
beszolgáltatják a fegyvereket.
1946
júliusában a szíriai Bludanban ülésező Arab Liga Tanács
elutasította az angol-amerikai vizsgáló bizottság jelentését,
s megalakította az állandó Palesztinai Bizottságot. A cionista
vezetők körében megérlelődött az elhatározás, hogy
erőszakos akciók sorozatával kiűzik az angolokat Palesztinából.
Néhány nap elteltével Palesztinában kilenc híd repült a
levegőbe, köztük a Jordán folyón átívelő Allenby-híd.
Az
Irgun elrabolt három brit tisztet, s követelte, hogy változtassák
meg a két Irgun-terroristára kiszabott halálos ítéletet,
különben kivégzik a brit tiszteket (az ítéletet
megváltoztatták, a tiszteket szabadon engedték). A „Kol
Jiszróél” (Izrael Hangja), a Hagana titkos rádióadója magára
vállalta az akciót.
Brit
katonák június 29-én megszállták a Zsidó Ügynökség
épületét, letartóztatták Mose Shertokot s a szervezete többi
vezetőjét (Ben Gurion akkor Párizsban volt). Az Irgun
terroristái három hét múlva (tejszállító arab munkásoknak
öltözve) felrobbantották a jeruzsálemi Dávid Király
Szállodát, amelynek egyik szárnyában működött a palesztin
brit katonai parancsnokság. Ezt követően Tel Avivban
meghirdették a rendkívüli állapotot. Az amerikai kormány és
Kongresszus helytelenítette a brit fellépést, Truman elnök
tiltakozott az ellen, hogy a Zsidó Ügynökség elleni lépéseket
az ő megkérdezése nélkül hajtották végre. Ezt követően
július 31-én közzétették az angol képviselőházban az angol
és amerikai kabinetbizottságok kantonizációs tervét, amelyben
kifejeződött, hogy London továbbra is ragaszkodik Palesztina
birtoklásához, Washington hajlandó pénzügyileg támogatni a
tervet, de katonai hozzájárulást nem nyújt. A terv vitája
során merült fel először a brit parlamentben Palesztina
feladásának lehetősége.
Churchill
így fogalmazott: „Ha az Egyesült Államok nem osztja meg velünk
a cionista ügy terhét … be kell jelentenünk, hogy visszaadjuk
az ENSZ-nek a mandátumot, és meghatározott időn belül
kiürítjük Palesztinát…”
Ben
Gurion és a le nem tartóztatott vezetők augusztus 5-én
találkoztak Párizsban. Elvetették a kantonizációs tervet,
helyette kidolgoztak egy felosztási tervet, s ezt London és
Washington tudomására hozták. A terv szerint a zsidó állam
magába foglalná Galileát, a tengerpartot, Jeruzsálemet, a
Negev-sivatagot, s olyan szövetségi szerződést kötne
Londonnal, mint amilyet az Transzjordániával kötött
(Nagy-Britannia megtarthatja támaszpontjait).
Az
arab államnak jutna a maradék: Samaria, Judea és egy keskeny
folyosó Ramlén és Lyddán át jaffához.
Az
Arab Liga augusztus 12-ei kairói tanácskozásán úgy döntött,
hajlandó tárgyalni Londonnal Palesztináról, amennyiben a
tárgyalás alapja nem a kantonizációs terv, s amennyiben a
tárgyalásokon nem vesznek részt a Zsidó Ügynökég és az
amerikai kormány képviselői.
A
gyarmatügyi minisztérium konferenciát hívott össze, amelyen
csak a brit küldöttek és a független arab országok képviselői
vettek részt.
Javaslat
született egy olyan kompromisszumos megoldásra, amely elnyerte a
Szovjetunió, a Palesztinai Kommunista Párt, a Nemzeti
Felszabadítási Liga s általában az arab világ kommunistái
támogatását. A libanoni modell szolgáltatta a példát.
(Libanonban a keresztény-muszlim békét úgy teremtették meg,
hogy a két közösség arányos képviselethez jutott. Például a
köztársasági elnök maronita-szertartású római katolikus
keresztény, a parlament elnöke síita muszlim. A parlamentben is
a vallások szerint oszlanak meg a mandátumok.)
A
kompromisszumos megoldásra tett javaslat lényege, hogy
Palesztinának kétéves átmeneti időszak után kétnemzetiségű
független állammá kell válnia, amelyben a zsidó illetve az
arab közösség számarányának megfelelően vesz részt az
államhatalmi szervekben.
1946-
októberében a 22. Cionista Kongresszus összeült. Weizmann
megegyezett volna Londonnal Palesztina „megfelelő része”
fejében, de az amerikai cionisták elvetették Weizmann
javaslatát. A központi probléma a bevándorlás volt, hiszen ha
sor kerül az ország felosztására, a határokat a népsűrűségnek,
a települési övezetnek megfelelően vonják meg, s minden
bevándorló több földet jelent! Meggyorsult az illegális
bevándorlás, és a Zsidó Brigád közreműködésével jelentős
hálózat alakult ki, amely földközi-tengeri gyülekezőpontokról
hajókat indított Palesztina felé. A brit hatóságok a legtöbb
hajót elfogták. Megélénkült az Irgun angolellenes
tevékenysége. 1947. január 1-jén bejelentette az angolok elleni
akciók fokozását. A Zsidó Ügynökség állásfoglalása
azonban akkorra már az volt, hogy a harcot nem a brit
hatóságokkal, hanem a palesztinai arab néppel kell megvívni.
A
londoni konferencián, 1947 februárjában a brit szakértők
előterjesztették az utolsó javaslatot, amelynek lényege, hogy
még öt évig fennmarad a brit védnökség, két évig havonta
4000 zsidó vándorolhat be, s öt év után megalakul a független
kétnemzetiségű egységállam. A javaslatot mindkét fél
elutasította, február 14-én berekesztették a konferenciát, s a
brit kormány bejelentette: „Őfelsége kormánya úgy döntött,
hogy az egész problémát átutalja az ENSZ-nek.” Az ENSZ
főtitkára összehívta a Világszervezet rendkívüli ülésszakát,
ennek ülésén alakult meg az UNSCOP. (United Nations Special
Committee of Palestine – Egyesült Nemzetek Palesztinai
Különbizottsága). A bizottság feladata, hogy a helyszínen
vizsgálja meg a palesztinai helyzetet, és legkésőbb december
1-jéig tegyen jelentést a főtitkárnak. Az UNSCOP július végén
elhagyta Palesztinát, s augusztus végén jelentést tett az ENSZ
főtitkárnak. A többségi jelentés a felosztást javasolta,
amely szerint a zsidó államhoz tartozott volna a Negev-sivatag, a
oartvidék nagy része, az Emek-síkság, Kelet-Galilea, (a zsidó
államhoz 16570 km2, az arab államhoz 9330 km2 tartozott).
A
jelentés kétéves átmeneti időszakot javasolt – brit
védnökség Nagy-Britannia, vagy több ENSZ-tag védnöksége
mellett – ezután a két független, de egymással gazdasági
unióban lévő állam megalakítását, Jeruzsálem és Betlehem
legyen ESZ védnökség alatt, továbbá az átmeneti időszakban
földvásárlási tilalom a tervezett zsidó állam területén,
valamint a zsidó bevándorlási kvóta felemelését.
Az
ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én megszavazta a Palesztinát
kettéosztó határozatot. A Zsidó Közösség ujjongva fogadta az
ENSZ döntését, arab Palesztina lakossága sztrájkkal
tiltakozott ellene. Az arab Magasabb Bizottság egy nappal az ENSZ
döntését követően, november 30-án tanácskozott
Jeruzsálemben, s meghirdette az általános sztrájkot,
tiltakozásul a kettéosztás ellen. Ezt követően kirobbantak a
zsidó-palesztinai arab ellentétek, egymást követték a
támadások, a retorziók.
A
Zsidó Ügynökség cionista vezetői az ellentámadást ügyes
propagandával készítették elő: a nemzetközi rokonszenv
megnyerése érdekében azt hangoztatták, hogy kizárólag
önvédelemre rendezkedtek be, s hogy az ország területén csakis
külföldi zsoldosok harcolnak, a palesztinai arabok békében
szeretnének élni a zsidókkal.
Ben
Gurion és az Irgun terroristái között politikai alku jött
létre, amelynek célja: semmibe véve az ENSZ palesztinára
vonatkozó határozatát, 1948. május közepéig, a brit mandátum
megszűnéséig megszabadítaná a zsidó államot az araboktól,
vagyis a lakosság felétől!
Mindezt
oly módon, hogy ezért ne a zsidó közösségek vezetőit
hibáztassa a nemzetközi közvélemény. Ezek szerint az Irgun
terroristái gondoskodnak az „arab kédés megoldásáról”.
Ben Gurion pedig moshatja kezeit. Az Irgun terroristái (a Hagana
vezetőinek tudomásával) 1948. április 9-én behatoltak Deir
Jaszin arab faluba, amely az ENSZ döntése értelmében a
jeruzsálemi nemzetközi övezethez tartozott, hangszórókkal
azonnali távozásra szólította fel a lakosságot, s mikor az
arab parasztok kiléptek a házaikból, géppisztolytüzet
zúdítottak rájuk. Erről az akcióról Menahem Begin, az Irgun
vezetője Lázadás című könyvében így nyilatkozott: „a
zsidók úgy hatoltak be Haifába, mint kés a vajba” A fegyveres
offenzíva folytatódott, elfoglalták Kelet-Galilea nagy részét,
a brit csapatok visszavonulása után április 21-én megtámadták
és elfoglalták Haifa arab negyedét, majd megszereztek még két
arab várost: Akkát és Jaffát. Jaffában vérengzést rendezett
az Irgun és kifosztotta a menekülő arabokat. Május elejére a
brit csapatok lényegében kivonultak Palesztinából, kivéve
Jeruzsálemet, Haifa kikötőjét és az e kettőt összekötő
útvonalat. Elérkeztek a mandátum végnapjai, és mivel a brit
hatóságok egyetlen lépést sem tettek Jeruzsálem nemzetközi
státusának biztosítására, az Újváros zsidó kézen volt, míg
az óváros Abdallah birtokában, s a május 8-án kötött
tűzszünet nem volt tartós. Az angolok bezárták a
kormányhivatalokat, elégették az okmányokat.
Tel-Avivban
a Rotschild bulváron lévő Népművészeti Múzeumban
kikiáltották a „Medinat Jiszróélt”, azaz Izrael állam
függetlenségét. A függetlenségi nyilatkozatot aláírta
valamennyi párt. 1948. május 15-én Izrael Állam megalakulásával
Ben Gurion, a Zsidó Ügynökség elnöke lett a miniszterelnök,
Mose Sharet politikai titkár a külügyminiszter, és Eliezer
Katlan pénztáros a pénzügyminiszter.
Izrael
Államnak minden lehetőség adott volt, hogy a szomszédos
országokkal rendezze a vitás kérdéseket és együttműködjék
a közel-keleti béke megteremtésében. Ben Gurion az
ENSZ-felosztást csak kényszerű, átmeneti megoldásnak
tekintette.
Összevetve
Izrael Állam 1948. május 14-én kiadott függetlenségi
nyilatkozatát az 1948. augusztus 1-én kelt „Az izraeli kormány
válasza az arab menekültek visszatérésével foglalkozó
javaslatra” című dokumentumban megfogalmazott nyilatkozattal,
és a későbbi, 1950. évi „visszatérési törvényben”
megfogalmazott elképzelésekkel, egyértelművé válik Ben Gurion
terve a palesztinai arab menekültek sorsát illetően.
A
függetlenségi nyilatkozatban Izrael Állam „…
gondoskodik
az összes vallás szent helyeinek és ereklyéinek
sérthetetlenségéről”, és „tiszteletben fogja tartani az
Egyesült Nemzetek alapokmányának elveit. Izrael Állama kész
együttműködni az Egyesült Nemzetek szerveivel és képviselőivel
az 1947. november 27-ei közgyűlési határozat végrehajtásában,
és lépéseket tesz egész Palesztina gazdasági egységének
megteremtésére … Erőszakos támadások közepette is
felhívással fordulunk az ország arab lakosaihoz: térjenek
vissza a béke útjára, és vegyék ki részüket az ország
fejlesztésében, mint teljesen egyenjogú polgárok, akiknek
megfelelő képviseletet biztosítunk az állam minden ideiglenes
vagy állandó testületében és intézményében … Izrael
Állama kész teljes erejével részt vállalni a Közel-Kelet
békés fejlesztésében és felvirágoztatásában…”
A
nyilatkozatban tett ígéret az Egyesült Nemzetek határozatainak
tiszteletben tartására és az 1947. november 29-ei közgyűlési
határozat végrehajtására ellentétben áll Ben Gurion
miniszterelnök 1950-ben, a jeruzsálemi egyetemen kimondott
véleményével, amely szerint:
„Ez
az izraeli térkép nem a mi országunk térképe. Van egy másik
térképünk, s nök felelősek azért, hogy ez az ország
valósággá váljék. Ez az összes zsidó szülőföldjének
térképe – a Nílustól az Eufráteszig!”
Az
1950. évi visszatérési törvény meghirdetése egyben azt is
jelentette, hogy az izraeli kormány meg akarja akadályozni az
elűzött palesztinai arab menekültek visszatérését. Ezt
bizonyítja korábban, a 1948. augusztus 1-én kiadott nyilatkozat,
amelyben az alábbiak szerint magyarázzák a menekültkérdésre
adott választ:
Az
Izraeli kormány válasza az arab menekültek visszatérésével
foglalkozó javaslatr
(Az
Ideiglenes Kormány külügyminiszterének levele az
ENSZ-közvetítőkhöz. Hakirya, 1948. augusztus 1.)
1.
Az Ideiglenes Kormány – figyelembe véve az arab menekültek
visszatérésével kapcsolatos jegyzéket – engem bízott meg,
hogy átadjam önöknek a következő választ.
2.
Mint ahogy a július 26-i, hétfői tárgyalás során említettem,
nem feledkezünk meg azon arabok helyzetéről, akiket a jelenlegi
háború eredményeként erőszakkal eltávolítottak otthonaikból,
és sorsukra hagytak. A mi népünk is túl sokat szenvedett
hasonló csapásoktól, így nélkülözésük nem idegen
számunkra. Ha azonban nem értünk egyet újrabeengedésükkel az
izraeli fennhatóság alá tartozó területekre, az azért van,
mert átgázoltak a jelen biztonságunkkal, a háborúból való
kilábalással és az eljövendő békeegyezmény stabilitásával
kapcsolatos szempontokon. Úgy érezzük, meggyőztek minket, hogy
bármilyen mértékű visszatelepítés – kizárólag emberbaráti
alapon – nem veszi figyelembe a probléma katonai, politikai és
gazdasági aspektusait, és bebizonyítaná, hogy azt alaptalanul
gondolták ki…
3.
A Biztonsági Tanács május 29-ei határozata, amelynek
feltételeit felújították a július 15-ei határozatban, különös
figyelemmel gondoskodott arról, hogy a fegyverszünetet ne
befolyásolja egyik fél joga, célja és helyzete sem: Ön úgy
tolmácsolta ezt az elvet, hogy egyik félnek sem lehet több
előnye a másik kárára. Kétségtelen, hogy a fegyverszünet
alatt több ezer arab visszatérésére Izrael Államba – amelyet
még mindig szorongatnak az ellenséges seregek, s vad politikai
támadások célpontja és újra megújított katonai támadások
tárgya lenne -, valójában erősen károsítaná jogainkat és
helyzetünket. Segítené az agresszorállamokat a rájuk nehezedő
menekültprobléma, míg másrészről csökkentené Izrael háborús
erejét és háborús készültségét a területére hozott
politikailag robbanásveszélyes, gazdaságilag nincstelen elemek
súlya, és kormányát terhelné a felelősség az össze
bekövetkező bonyodalmakért.
4.
Mindezzel a háttérben az ön utalása az arab menekültek
visszatérésére, mint a vitás kérdések egyikére, amelynek a
békés elintézését célzó próbálkozás mindkét fél
feladata, számunkra úgy tűnik, hogy elkerüli a téma lényegét.
A jelenlegi konfliktus gyökere – amelynek az arabok tömeges
menekülése és ebből eredő szenvedése csak következménye –
az, hogy az Arab Szövetség de iure és de facto is
visszautasította Izrael Állam elismerését. Mindaddig, amíg ez
a helyzet fennáll, minden kísérlet, amely az arab menekültek
problémáját kiszakítja az összefüggésekből és azt csak
izoláltan akarja megoldani – mint ahogy az már történt -,
súlyosbítja a helyzetet…
5.
Azt sem érezzük, hogy ez a vitapont megfelelt az Ön érvelésének,
hogy a jelenlegi fegyverszünet határozatlan ideig tart, és ezért
az arabok visszatelepítése biztonsági szempontból nem jelent
különösebb problémát. Először is nagyarányú visszatérésre
jogosítottak fel, s ezt nehéz lehet – ha nem lehetetlen –
megfelelő határok között tartani. Még ha a katonaköteles korú
férfiakat hivatalosan kizárják is, a valós eredmény a mufti
által lelkesített irreguláris csapatok számának növekedése
lesz, akik pedig nem ismerik a fegyverszünetet. Továbbá maguk az
arab államok, amelyek a Biztonsági Tanácshoz csatlakoztak, a
jelenlegi fegyverszünetet számos feltétellel fogadták el, így
fenntartották maguknak a jogot, hogy akkor legyen vége a
fegyverszünetnek, amikor nekik tetszik. Ők a fegyverszünet
alapkövetelései szerint továbbra is olyan hajthatatlan, meg nem
alkuvó, ellenszegülő állásfoglalást várnak a Biztonsági
Tanácstól és közvetítőitől, mint Jeruzsálem vízzel való
ellátása és a Jeruzsálem-Tel-Aviv főútvonal megújítása.
Nem múlik el nap anélkül, hogy néhány kitűnő arab szónok ne
fenyegetne a háborúskodás újrakezdésével. Ilyen körülmények
között az az egyszerű tény, hogy a Biztonsági Tanács
határozatlan ideig fegyverszünetet rendelt el, nem elég szilárd
alap ahhoz, hogy az Ideiglenes Kormány messzemenő
visszatelepítési programot hozzon létre az arab menekülteknek.
6.
A nehézségeket az sem csökkenti, ha a visszatérést Jaffa és
Haifa korábbi területeire korlátozzák… Ezen városoknak
sebezhető pontjaik vannak, amelyektől a béke és stabilitás,
Izrael jóléte a jelen helyzetben erősen függ. Mindegyik
fenyegeti a zsidó biztonságot, és ilyen területen a
potenciálisan robbanással terhes helyzet újrateremtése az
utolsó dolog lenne, amit bármelyik létéért küzdő állam
elfogadna. Mellékese: nem tudjuk méltányolni… miért csak
Jaffa és Haifa korábbi területét választották ki erre a
speciális eljárásra, és miért találták azokat érdemesebbnek
bármelyik más városnál vagy falunál.
7.
Gazdasági oldalról a visszatérő arabok reintegrálása a
normális életbe, s még csak fenntartásuk is, megoldhatatlan
problémát jelentene. Az alkalmazkodás, a foglalkoztatás és az
általános életmód nehézségei legyőzhetetlenek lennének. Úgy
véljük, Ön biztosan kész elismerni, hogy pusztán hipotetikus
az a nemzetközi segítség, melyet ön elképzelt erre az időre.
Másrészről az Ideiglenes Kormány ellenállna és teljes
igazságtalanságnak tartana minden kísérletet, amely a
visszatérő arabok segítésére és újratelepítéséhez a
korlátozott és igen szűk anyagi támogatást is igénybe venne.
Nem akarjuk vállalni az arabok helyett a felelősséget, akiket a
zsidók sosem akartak bántani – akikkel valóban békében
akartak élni: az Ideiglenes Kormány feljogosította magát, és
igen eltökélt, hogy kártérítést követeljen az arab
államoktól a pusztításért, rombolásért, az elveszett
életekért, vagyonokért, amelyeket Palesztinában a fegyveres
intervenció bűnös oktalansága okozott.
8.
Izraelből és az Izrael által elfoglalt területekről az arab
tömegek menekülése a külső arab agresszió következménye. Az
invázió igazolására az arab kormányok azt állítják, hogy
Palesztina arabjainak felszabadítási kérelmére vonultak be. A
nyilvánvaló tény azonban az, hogy az arab államok intervenciója
nélkül a helyi arabok túlnyomó része belenyugodhatott volna
Izrael Államának megalapításába, és most békésen és
jólétben élhetnének a területeken mind a zsidók, mind az
arabok megelégedésére. Ha a háborútömeges kivonulást
okozott, és a kivonulás óriási szenvedést eredményezett, a
felelősség azoké, akik a háborút előidézték és folytatták,
ugyanúgy, mint azoké, akik segítették és felbujtották őket.
Az arab kormányok és az a nagyhatalom, amely minden módon
elősegítette, hogy azok mindent elkövessenek Izrael Állam
aláásására és lerombolására, kudarcukat követően Izrael
Államától várják el saját meggondolatlan cselekedetük
eredményéért a kártérítést.
9.
Az említett politikai, gazdasági és biztonsági okokból az
Ideiglenes Kormány a háborús állapot megszűntéig nincs olyan
helyzetben, hogy az otthonaikból elmenekült arabokból
akármennyit is újra befogadjon. Az 1948-as arab kivonulás egyike
azon jelenségeknek, amely, más országok tapasztalatait
figyelembe véve, megváltoztatja a történelem folyását. Korai
lenne pontosan megmondani, hogy a kivonulás hogyan és milyen
mértékben fogja Izrael és a szomszédos területek jövőjét
befolyásolni. Mikor az arab államok készek lesznek
békeszerződést kötni Izraellel, ennek a kérdésnek a megoldása
az általános egyezmény részeként fog felmerülni, és jogos
részét képezi majd a zsidó életek és vagyon elpusztításáért
benyújtott kártérítési igényünknek. A zsidó és az arab
népek hosszú távú érdekei, Izrael Állam stabilitása és
szomszédaival való béke alapjának tartóssága, az arab
kormányok felelőssége agresszív háborújukért, és az
újratelepülőkkel szembeni kötelezettségük mind lényeges
részeit képezik majd annak a kérdésnek, hogy vajon milyen
mértékben és feltételekkel térhetnek vissza Izrael területének
volt arab lakói. Az Ideiglenes Kormány készen áll egy átfogó
és tartós békeszerződés megkötésére, de véleménye szerint
igazságtalan lenne egy egyoldalú és részleges béke létrehozása
addig, amíg a másik fél háborúra hajlik.”
Aláírta:
M. Shertok külügyminiszter
(The
Right of Return of the Palestinian People. New York, 1978, United
Nations, 48-50.o.)
Négy
hónappal a fenti levelet követően megszületett „Az ENSZ
közgyűlésének 194. (III.) határozata” (1948. december
11-én), amelynek 11. pontjában kimondja a palesztinai arab
menekültek hazájukba történő visszatérésének lehetővé
tételét és annak módját.
Ezzel
szemben az izraeli kormány 1948 őszén már rendeletet hozott az
úgynevezett „távollévő személyek” tulajdonáról.
(Távollevőnek számított minden palesztinai arab, aki 1948.
augusztus 1-je előtt elhagyta lakhelyét. Ha egy palesztinai arab
az Irgun terroristáinak vérengzésétől tartva más városokba
költözött, majd onnan visszatért saját földjére, ez a föld
már nem volt az övé!) Az izraeli kormány 1949-ben felhatalmazta
a hadügyminisztériumot, hogy „biztonsági övezetnek”
nyilváníthatja Izrael bármely részét, s tíz napon belül
eltávolíthatja onnan a lakosokat. Így űzték el saját
földjeikről a palesztinai arabokat, s folytatódott a földrablás,
amelyet különböző „törvényekben” fogalmaztak meg.
1967.
június 3-án az izraeli kormány döntött az Egyiptom elleni
támadásról: június 5-én indul az izraeli villámháború,
amely a „hatnapos háború” nevet viseli. A villámháború nem
érte el a fő célját, a kairói és a damaszkuszi rezsim
megdöntését, de 1967 novemberében a Biztonsági tanács
határozata, amelyet Nagy-Britannia terjesztette elő,
kompromisszumos megoldásra törekedett. Az 1967-es határozat
lényege:
1.
Ki kell vonni a csapatokat a megszállt területekről.
2.
Be kell szüntetni a hadiállapotot, elismerve a térség összes
államának szuverenitását, területi integritását és
politikai függetlenségét.
3.
Biztosítani kell a szabad hajózást a Szuezi-csatornán és az
Akabai-öbölben.
4.
Igazságosan rendezni kell az arab menekültek ügyét.
A
határozat alapfeltételének nyilvánította a megszállt
területek teljes kiürítését, ezt összekötve a
menekültkérdéssel. Izrael elzárkózott a határozat
elfogadásától, s bejelentette: nem adja vissza Jeruzsálem
keleti részét.
A
napjainkban tapasztalható közel-keleti konfliktusok a fenti
történelmi események következménye. A konfliktus békés
rendezésére addig nem kerülhet sor, amíg Izrael folytatja a
cionista törekvések végrehajtását és a palesztinai arab nép
elleni agressziót. A jelek szerint Izraelnek azonban nem áll
szándékában politikájának megváltoztatása.
Az
ellenzéki Likud-párt vezetője, (a háborús bűnös) Ariel
Sharon volt külügyminiszter, 2000. szeptember 28-án provokatív
látogatást tett a Templom-hegyen, s az addig folyamatban lévő
béketárgyalások eredményességét veszélyeztette. A
tárgyalások alapját az önálló palesztin állam kikiáltásának
határnapja (2000. szeptember 13.) képezte az alábbi
feltételekekl:
1.
Izrael ismerje el a Templom-hegyen lévő mecset-együttes feletti
Palesztin szuverenitást.
2.
Vonuljon ki az 1967-es határokig.
3.
Ismerje el a palesztinai arab menekültek hazájukba való
visszatérésének jogát.
Izraelnek
nem áll szándékában a fent jogos követeléseknek eleget tenni,
hiszen a palesztin nép számára tett engedmény veszélyeztetné
azt a cionista tervet, hogy Izrael teljes mértékben bekebelezze
Palesztinát, ahol csak és kizárólag egyetlen állam léteznék,
amely nem más, mint Izrael állam. Az izraeli tervben nem szerepel
egy kétnemzetiségű állam. Izrael már 2000 szeptemberében
kezdte irtani a palesztin-arab népet, a zsidó katonák a
Templom-hegyi mecsetből az ima után kilépő fegyvertelen arab
hívőkre már gépfegyverekkel vártak és közéjük lőttek.
Ariel
Saron 2000. november 16-án előrehozott választásokat sürgetett
Ehud Barak miniszterelnök leváltására, hiszen Saron szerint
„nem szabad megengedni, hogy a Barak-féle Munkapárt tárgyaljon
a palesztinokkal egy esetleges békeszerződés feltételeiről.”
Saronnak nem kell sokáig várnia, hiszen 2001. március 9-én
letette a kormányfői esküt. Az eskütétel harmadik napján
(március 12-én) az amerikai lapoknak tett nyilatkozatában
ismertette jövőbeni céljait: tevékenységének prioritásai
közé sorolja zsidók bevándorlásának ösztönzését. Azt
akarja elérni, hogy a következő 10-12 év során újabb 1 millió
zsidó vándoroljon be Izraelbe és reményei szerint 2020-ra a
világ zsidóságának többsége Izraelben fog élni.
Saron
módszeresen dolgozik célja megvalósítása érdekében, hiszen
gazdasági, katonai blokád alá vonja a palesztinai arab
lakosságot, figyelmen kívül hagyja az ENSZ határozatokat,
behatol és körülzárja a palesztin városokat, amelyeket
börtönné változtat, s a palesztinai civil épületek (kórházak,
iskolák, lakótelepek) elleni támadásokkal gyakorlatilag a
palesztinai arab nép likvidálásába kezdett: a palesztin
rendőröket, a civil palesztin fiatalembereket a családtagjaik
előtt végezteti ki.
Saron
teljes mértékben szabad kezet kapott az Egyesült Államoktól,
így megengedheti magának, hogy Jasszer Arafat palesztin elnök
Ramallah-i főhadiszállás köré ostromgyűrűt vonjon, s a
palesztin vezetőt embertelen körülmények között fogva tartsa,
sőt egyenesen a száműzetésével fenyegetőzzék. Saron a
béketárgyalásokra már egyáltalán nem mutat hajlandósságot,
azzal az ürüggyel, hogy a palesztin nép hagyjon fel a terrorista
merényletekkel, miközben Saron kormánya úgy harcol a palesztin
nép ellen, mintha igazi hadsereg ellen harcolna, beveti a
legmodernebb amerikai fegyvereket, F-16-os vadászgépeket, a
fegyverrel nem rendelkező kődobáló palesztin nép ellen. A
megszállt és elnyomott népnek kellene – Saron szerint –
engedményeket tenni a megszállókkal szemben.
A
palesztin nép mindig hajlandó volt béketárgyalásokra, a
konfliktus békés rendezésére, és ezt mi sem bizonyítja
jobban, mint hogy Jasszer Arafat a béke megteremtése érdekében
1993-ban az oslói egyezményben aláírta, hogy az izrael által
megszállt 1967-es határok 22%-át szolgáltassa vissza Izrael,
azonban Saron még erre sem volt hajlandó. A palesztin nép ennél
nagyobb engedményt már nem tehet. A tárgyalásokhoz két,
kompromisszumos megoldásra törekvő tárgyalópartner szükséges.
A jelenlegi helyzetben az a palesztin mondás lépett érvénybe,
miszerint „egy kézzel nem lehet tapsolni”
Hikmet
Zeid, palesztin miniszter, aki 1989-1993 között a PFSZ budapesti
nagyköveteként, pozíciójához méltóan képviselte hazánkban
országát és népét, egyértelműen és nyíltan, tiszteletre
méltó módon mutatott rá a konfliktus lényegére:
„Az
1993-as oslói egyezmény után azt reméltük, hogy Izrael
ugyanolyan komolyan veszi a békefolyamatot, mint mi, mert mi
valóban komolyan vettük. Úgy érezzük, hogy az izraeli fél még
nem döntötte el, hogy mit akar. Békét szeretne, de nem akar
kivonulni a megszállt területekről. Békét akar, de nem akar
megszabadulni a megszálló hatalom mentalitásától, a megszállás
gyakorlatától, a békefolyamat ismételt megsértésétől. Így
most olyan szakaszba jutottak a dolgok, ami komoly veszéllyel
fenyeget: a BÉKE veszélybe került.
Nem
azért, mert gyengék vagyunk. A palesztin nép képes
szembeszállni a megszállással, harminc évig harcoltunk a
megszállás ellen és készek vagyunk újra harcolni. Az izraeliek
milyen engedményeket várnak tőlünk? Talán távozzunk
Palesztinából és hagyjuk itt nekik?! Ilyen fajta jóindulatot
remélnek tőlünk?! Hogyan élhet békében együtt két nép,
ahol az egyik leigázott, megszállt nép, a másik a megszálló
nép? Miféle bizalom lehet közöttük? Végül is mit kívánnak
a palesztin féltől? Milyen engedményeket tegyünk, hogy
elnyerjük az izraeli megszállók bizalmát? Mi minden tőlünk
telhetőt megtettünk, a békefolyamatba meggyőződésből
kapcsolódtunk be, nem taktikáztunk. Ezt tudjuk adni, többre nem
vagyunk képesek. Mi a palesztin területeket szeretnénk
visszakapni, egy független palesztin államot akarunk létrehozni,
amelynek kiegyensúlyozott kapcsolatai lesznek a térség
valamennyi államával. A békefolyamat, a megegyezés alapja a
„terület a békéért”, de mi még nem kaptuk vissza a
területeinket, láthatják, hogy városainkat katonailag
körbezárták, szinte teljes katonai blokád alá helyezték! Hol
vannak akkor azok a palesztin területek, amelyeket a békéért
adtak vissza?! Nekünk, áldozatoknak milyen engedményt kellene
tennünk Izraelnek?! Mondjunk le a megszállt Kelet-Jeruzsálemről?
Ilyenfajta jószándékot vár tőlünk a megszálló hatóság?
Mondjunk le a szomszédos arab államokkal közös határainkról?
Adjuk áldásunkat a földjeinket kisajátító zsidó telepesek
földfoglalására, területeink megszállására, szülőföldünk
kisajátítására? Mondjunk le a menekültek jogairól, miközben
az izraeli kormány a palesztin menekültek helyére 1 millió
oroszt és ukránt hozott ide? Mi közük van ezeknek az orosz és
ukrán zsidóknak Palesztinához? A hazájukból elűzött 3,5
millió menekült ősei ezer vagy több száz éven át éltek
Haifában, Jaffában és Palesztinában, az izraeli kormány mégis
megtiltja a palesztin menekülteknek, hogy visszatérjenek
szülőföldjükre! Azt azonban lehetvé teszi, sőt pénzeli, hogy
olyan orosz zsidók, akik nem akarnak tovább Oroszországban élni
(a fele keresztény, nem is zsidó), ide jöjjenek és azonnal
állampolgárságot és különböző kedvezményeket kapjanak.
Amint megérkeznek Izraelbe, máris teljes jogú izraeli
állampolgárrá válnak.
Milyen
jóindulatot várnak még tőlünk? Még mit adhat a palesztin
ember Izraelnek, felszámolja magát?! Egyáltalán van-e a világon
olyan nép, amely felszámolja magát a megszállók kedvéért? Mi
sem nyilvánítjuk magunkat nemlétezőnek. Élő nép vagyunk,
olyan nép, amely az elmúlt 50 évben képes volt szembeszállni
minden összeesküvéssel, amelyet körülötte szőttek és minden
olyan erővel, amely összeesküdött Izraellel ellenünk. Semmi
sem jelent zsákutcát, még a háború sem. A háborúknak
általában céljaik vannak, különösen, amikor egy nép el van
nyomva és a teljes függetlenséget szeretné kivívni, és mi
minden eddigi kudarc ellenére számításba vesszük egy békés
megoldás lehetőségét!”
Piroska
Éva: Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam
létrejöttének történeti és politikai előzményei.
Északi
Korona,
2003. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése