Vajon mi lehet a közös egy madár és egy élelmiszergyár között, vetődhet fel a kérdés. Első blikkre semmi, ám a haditechnika iránt érdeklődők talán már megtapasztalhatták, hogy a fegyverek „névadói” előszeretettel adnak félrevezető fedőneveket a saját eszközökre, míg az ellenség cuccára aggatott név már esetenként beszédes is lehet. Nos, ezen írás témáját az amerikaiak először Orosz Harkálynak (Russian Woodpecker) emlegették, míg a szovjet specialisták Duga néven („Körív”) ismerték. A köznép – már aki beszélt róla egyáltalán – a méretei miatt „Tésztagyárnak” nevezte azokat a létesítményeket, amelyek fő feladata az amerikai ballisztikus rakéták indításának érzékelése volt. És így értelemszerűen a szovjet válaszcsapás elrendelésének elindító mozzanata.

Az Orosz Harkály elnevezést egy rádióamatőr adta annak az éterben tapasztalható ismétlődő harkálykopácsolásra emlékeztető kattogásnak, ami a rövidhullámú sávban volt tapasztalható és természetesen zavarta az amatőr rádiózást – mellesleg a polgári repülés kommunikációját és a rádiós műsorszórást is -, ami érthetően sok rádióamatőrt idegesített. (Nem azért mondom, de a volt századparancsnokom lelkes rádióamatőr volt, és olyan barátnőt keresett, akivel hívókódokkal lehet beszélgetni: amikor utoljára láttam a nőtlen szállón lakott.) A titokzatos és gazdátlan jel forrása sok spekuláció forrása volt, azonban a szakértők (és a rádióamatőrök) a jel gondos tanulmányozása után arra jutottak, hogy annak oka egy rendkívül nagyteljesítményű horizont mögé látó radarrendszer (over-the-horizonton radar, OTH). Természetesen ennek az elméletnek a bizonyítására csak a Szovjetunió szétesése után volt lehetőség: ez volt a Duga-3 (orosz: Дуга-3) és amint azt korábban említettem a ballisztikus rakétaindítást előrejelző hálózat része volt. Persze a NATO katonai hírszerzése addigra már lefényképezte a rendszert, és amint később látni fogjuk a beszédes „Steel Yard” (Vasudvar) nevet adta.

A hozzá nem értők számára – most már közéjük tartozom én is, de tanulmányaimból az alapokra még emlékszem - muszáj egy kicsit megvilágítanom a rádióhullámok terjedését, anélkül, hogy reménytelenül elijesszek bárkit is a további olvasástól. Nem lesz egyszerű. Tehát a lényeg az, hogy a rádióhullámokalapvetően egyenes vonalban terjednek, azaz kábé mint a fény. Minél magasabban van az antennánk és azon az adó (az a kütyü, ami kibocsátja a rádióhullámokat), annál nagyobb távolságra lehet ellátni a tetejéről, azaz a rádióhullámok is addig tudnak eljutni. Máris megfejtettük, hogy miért a Kékesen van tv-torony és nem Szegeden, ami az ország legmélyebb pontja. Igen ám, de a Föld állítólag gömbölyű, azaz – kicsit kisarkítva – a milánói dómot nem azért nem látjuk mert messze van (a rádióhullámok fénysebességgel terjednek, akárcsak a fény, pikk-pakk meglátnánk) hanem mert a görbület „kitakarja”, azaz a horizont alatt/mögött van. Na jó, azért is, mert itt ülünk a Kárpát-medencének nevezett gödör alján.

A másik dolog, hogy a Föld légköre a rádióhullámok egy fajtáját pontosan úgy veri vissza, mint a fényt az átlagos tükör. Azaz ahhoz, hogy „megnézzük” Floridát az kell, hogy betükrözzük a rádióhullámokat a horizont mögé, majd ugyanezen az úton az visszaverődik, amit egy másik kütyüvel (a vevővel) felfogunk. Az adónál az egyik fontos paraméter a teljesítmény (azaz milyen erős jelet bocsát ki), míg a vevőnél az érzékenység (azaz mi a leggyengébb jel, amit még érzékelni tud). Na ennyi, aki ennél többet akar tudni a témáról az itt olvashat utána. De térjünk vissza harkályunkhoz.

A szovjetek már a 60-as években elkezdtek dolgozni a ballisztikus rakéta elhárító rendszereket kiszolgáló korai előrejelző radarokon, de a legtöbb ilyen korai elképzelés azon alapult, hogy a radarok „lássák” a felbocsátott rakétákat (line-of-sight). Ez a látótávolsága ugyan nagy volt, de még sem annyira nagy, hogy elemezni lehessen, honnan jön az áldás és szólni a Szovjetunió főtitkárának, hogy melyik nyomógombbal tudja az apokalipszist elindítani/folytatni. Mivel abban az időben a szovjet műholdak felszereltsége erre a feladatra még nem volt alkalmas a választás a horizont mögé látó radarokra esett.Az első kísérleti rendszert, Duga-1 néven (itt és itt látható a GoogleMapon), Ukrajnában Mikolajiv helyiség közelében építették meg, ahonnan sikeresen észlelték a 2500 kilométerre lévő Bajkonur Űrközpontról startoló rakétákat. Ezt követte a Duga-2 kísérleti rendszer, ugyanitt, amely képes volt követni a Távol-Keletről és a Csendes-óceánon tengeralattjáróról indított – gondolom saját - rakétákat, amint Novaja Zemlja (Jeges-tenger) felé repülnek. Mindkét radarrendszer kelet felé nézett és meglehetősen alacsony teljesítményű volt, de a koncepció bevált és megkezdődött az igazi működőképes rendszer építése Duga-3 néven. A GoogleMap-on adó és vevőállomások.

Az új Duga-3 rendszernél az adó és a vevő között mintegy 60 km távolság volt és 1976-tól kezdett működni és idegesíteni a rádióamatőröket, vagyis az Orosz Harkály el kezdett kopogtatni. Az adóteljesítmény becslések szerint elérte a 10 MW-t, ami maradjunk annyiban, hogy bazi nagy. Az okosok bemérték, hogy honnan jönnek a jelek és a nyomok Ukrajnába vezettek, majd további pontosítások után megtalálták a kopogás forrását egy akkor jelentéktelen kisváros közelében, amit úgy hívtak, hogy Csernobil. Igen, ez az a Csernobil.

Bár a legkorábbi jelentések is azt gyanították, hogy ez egy horizont mögé látó radarrendszer és ez maradt a legnépszerűbb hipotézis a hidegháború alatt, mégis számos más elmélet jelent meg. Például, hogy zavarják a Szabad Európa Rádió adását, de ezt hamar kizárták, mert a Harkály történetesen a moszkvai rádiót is zavarta.

Idővel egyre több információ állt rendelkezésre magáról a jelről és annak jellemzőiről. A lényeg az, hogy amikor aztán Kelet-Oroszországban is megjelent egy második harkály, amely érdekes módon úgy „kopácsolt”, hogy az első harkályt ne zavarja, akkor a következtetés elkerülhetetlen vált: az oroszok megint kitaláltak valamit. Szinte látom magam előtt az átlag amerikait, amint dühösen csapkodja a tévéjét, mert csíkosan jön a Rambo II. A hisztis rádióamatőrök mozgósították a szürkeállományt és már külön szűrőberendezéseket készítettek a kattogás gyengítésére.

Ez így tartott a 80-as évek végéig, akkor a jelek ritkábbá váltak, majd 1989-ben el is tűntek. Bár a Duga-3 leállításának okát nem hozták nyilvánosságra, de ennek fő oka valószínűleg az volt, hogy a Szovjetunió a 80-as évek végére „belerokkant”. a hidegháború fegyverkezési versenyébe. A másik tényező az lehetett, hogy az USA addigra sikeresen kifejlesztette a korai előrejelző műholdak rendszerét, amely azonnal, közvetlen és rendkívül megbízható figyelmeztetést adott, míg a radar alapú felderítésnél mindig számolni kell az esetleges ellenséges és légköri zavarokkal. Egyes jelentések szerint a távol-keleti létesítményt (adó és vevő) Komszomolszk-na-Amure közelében 1989. novemberében vonták ki a rendszerből. Az eredeti Duga-3 a szerencsétlenül járt csernobili erőmű 30 kilométeres zónájában van és teljesen leállították, karbantartásáról már nem is beszélnek, de a maradványok még mindig látszanak. Tulajdonképpen a Duga-3 után új korai előrejelző radarrendszerek építését még tervbe vették, de befejezésükről nem sok hír van, erről talán a Munkács környékiek tudnának beszélni, akik csak tésztagyárnak nevezték a helyi beton monstrumokat.

A rejtélyes eszközök és tárgyak előszeretettel válnak különböző összeesküvés elméletek kedvenc témájává. Hát így kapcsolják össze a csernobili erőműbalesetet a Harkállyal, vagy időjárást befolyásoló és szabályzó hidegháborús fegyvert látnak benne, esetleg egy ördögi elmekontroll adóállomást vizionálnak. Viszont ezt a területet már átengedem a paranormális tevékenységet kutató esetleges szerkesztőtársaimnak.
Update: Medvegyev 2011-ben adta át az új tésztagyárat, a neve Voronyezs DM. Az orosz híradó is beszámolt róla itt.

Forrás és képek: wikipedia, http://englishrussia.com

Szovjet lézertank kísérletek

http://users.atw.hu/kibra/site/news.php?item.225.1

Trumpeter 1К17 "Сжатие" (Анонс)

https://www.youtube.com/watch?v=PUFRuap87yI

Tesla Laser Weapon System (LaWS) (HD)

https://www.youtube.com/watch?v=3bEs7IvBToM

Super Killer Laser Gun: LaWS Laser Weapon System Live-fire, Testing(LaWS) - US Navy- Armed Forces

https://www.youtube.com/watch?v=N-SCnrmRrKg#t=4.692771

Vendégposzt - Nukleáris repülőgépek 2.0

2010.12.10. 07:30 Jockey11

Jockey11 folytatja a múltkor elkezdett sorozatát a hidegháborúban szemben álló nagyhatalmak kacérkodásáról a nukleáris meghajtású repülőgépek gondolatával. Ma az oroszok, izé, a szovjetek kerülnek sorra.

Az előző részben eljutottunk addig, hogy többé-kevésbé áttekintettük az angolszász kísérleteket az atomrepülők terén. Ideje áttérnünk az ellenpólusra:

CCCP

Ha azt mondtuk, hogy a hidegháború kezdetén az amerikaiaknak gondot jelentett bombázóik hatótávolsága, akkor a szovjetekre ez hatványozottan igaz. Sam bácsi unokáinak ugyanis nem elhanyagolható földrajzi előnyük volt velük szemben: a II. világháború után – ilyen-olyan ürüggyel – több helyen is „ottfelejtették” magukat Nyugat-Európában, meg máshol, ahonnan jó rálátás nyílt a nagy vörös medvére. Magyarán: szinte mindenhol rendelkeztek olyan támaszponttal a Szovjetunió körül, ahonnan – még viszonylag korlátozott hatótávolság mellett is – lefedhették az összes olyan orosz területet, amit egyáltalán érdemes lett volna bombázni. Ezzel szemben Sztálin hiába gyűjtött be egy egész csokorra valót szatellitállamokból, a területükről legfeljebb az európai NATO-tagállamokat érhette el könnyebben, Észak-Amerikát nem. (Ezért lett később akkora vircsaft Kuba miatt, amikor Amerika pont ezt a számára igen kedvező helyzetet látta veszélyben)

Még a Lemil oldalain oly gyakran emlegetett Tu-95-ös és a Mjásziscsev-iroda M-4-ese (itt alul) is – honi repülőtereikről felszállva – csak az USA (Alaszkát nem számítva) legészakibb területeit, továbbá a nyugati és keleti part legszélét érte el. Az M-50, mint az oroszok első hangsebesség feletti stratégiai bombázója, 3-5 tonna hasznos teherrel a fedélzetén, csak két légi utántöltés mellett jutott el 15.000 km-re. Ehhez vegyük hozzá, hogy mindkettőt az amerikai partokhoz

kényelmetlen közelségben kellett volna

végrehajtani, a két adag nafta és a tanker saját üzemanyag-felhasználása pedig összesen 500 tonna kerozinjába fájt volna a népgazdaságnak. Egy stratégiai csapásmérő ezred egyszeri bevetése esetén ez 10.000 tonna, amit szállítani, tárolni, illetve megvédeni az ellenséges légi csapásoktól nem egyszerű feladat.

Úgyhogy egy évvel az amerikaiak után (1947 márciusában) a SZU Minisztertanácsa mellett működő Tudományos-Technikai Tanács ülésén döntés született arról, hogy agyalni kell a „nukleáris reaktorokban keletkező hő különböző erőforrásokban történő felhasználásnak lehetőségeiről”. A megbízott tudósok 5 évi gondolkodás után (1952 júliusában) jelentették is az atom-témában mindenható Kurcsatovnak, miszerint: „a reaktor-fizika területén elért elméleti tudásunk lehetővé teszi, hogy néhány éven belül ezen az elven működő erőforrást építsünk a legnagyobb repülőgépek számára”.

Eltelt újabb 3 év, mialatt a Moszkvától úgy 100 km-re délkeletre fekvő Obnyinszkban felépült az első atomerőmű, és az oroszok is elkezdték építeni első atom-tengeralattjárójukat, a K-3 „Lenini Komszomol”-t.

1955. augusztus 12-én aztán a

Minisztertanács kiadta a 1561-868 számú határozatát, amelyben elrendelte „a nukleáris meghajtás repülőgépekben történő alkalmazásának elméleti kidolgozását és gyakorlati megvalósítását”.

És most álljunk félre annyi időre, hogy tisztázzuk az állami pénzek elherdálásának amerikai és szovjet útja közötti különbségeket.

Amíg az USA-ban azt láttuk, hogy alapvetően a kisebb-nagyobb magáncégek vadásznak a zsíros megrendelésekre, addig ez a Tanácsok Országában (Страна Советов) szóban sem jöhetett. A rendszer alapját itt az úgynevezett OKB-k (опытно-конструкторское бюро – magyarul kb.: kísérleti és tervező irodák) képezték. Mivel ezek egy-egy hadiipari üzem mellett működtek, mindig a saját üzemük sorszámát viselték (kivéve: OKB-Iljusin). Ha a tervrajzokból legalább egy – többé-kevésbé sikeres – prototípus született, akkor az (repülőgép, helikopter és hajtómű esetében) a vezető tervező(k) nevéről kapta a típus-nevét (az első betűkből pedig a típus-jelet). Néhány példa:

ОKB-51 — Szuhoj, Pavel Joszifovics
OKB-153 — Antonov, Oleg Konsztantyinovics
OKB-155 — Mikoján, Artyem Ivanovics és Gurjevics, Mihail Joszifovics
ОKB-938 — Kamov, Nyikoláj Iljics

(Egy-két társaság SZKB [специальное конструкторское бюро – speciális tervező iroda] megnevezés alatt futott, de lényegi különbséget ez nem jelentett közöttük.)

Az OKB-k és az üzemek teljhatalmú ura a szovjet Repülőgépipari Minisztérium volt, amelynek viszont a Légierő mondta meg, hogy mit csináljon, és az egészre a Párt szeme vigyázott. Azt persze talán mondanom sem kell, hogy mindezt átitatta a kapcsolatok (sógor – koma – haver – jó ~~párttárs~~ elvtárs) Kelet-Európában megkerülhetetlen rendszere. Így az, hogy melyik OKB milyen feladatot (nehezet, könnyűt, vagy már megoldottat) kapott, továbbá hogy milyen anyagi-technikai feltételek mellett dolgozott, nem minden esetben a szakmai rátermettség és kompetencia alapján dőlt el.

A szerző nem vállal felelősséget a T. olvasók tudatában megjelenő, és más korokra, országokra és rendszerekre vetített véletlen párhuzamokért!

De térjünk vissza történetünk fő sodrába.

Az MT határozata 5 OKB-t nevezett meg: a 23-as (Mjásziscsev), a 156-os (Tupoljev) és a 301-es (Lavocskin vezetésével) a repülőgépek szerkezeti kialakításáért és berendezéseiért, míg az OKB-165 (Ljulka) és 276 (Kuznyecov) a hajtóművekért voltak felelősek. Íme ők ; hiába no, a szovjet érdemrend- és kitüntetésiparnak nem volt párja a világon.

Nézzük meg, ki és mit alakított közülük.

Lavocskinék a 301-esnél – egy korábbi utasításnak megfelelően – rá voltak kattanva az interkontinentális, torlósugár-hajtóműves szárnyas-rakéták témájára, és 1955-re már eléggé előrehaladtak a Burja (Vihar) nevű

eszköz

tervezésében. A két (folyékony-hajtóanyagú)

gyorsító rakétával indított gép 25.000 méter maximális magasságon 3,1-3,3 Mach közötti sebességre volt képes a torlósugár-hajtóművel. Az elképzelések szerint ezt alakították volna át közvetlen rendszerű nukleáris üzemre (mint az amerikaiak a Plutó projektben), de Lavocskin 1960 júniusában bekövetkezett halála nemcsak ennek, hanem az eredeti Burja sikeres próbarepüléseinek is véget vetett.

Mjásziscsevéknek kiadták, hogy Ljulkáékkal kell együttműködniük, mert a gépükhöz onnan fogják megkapni a nukleáris hajtóművet. Mivel az M-50 tervezése eddigre már igen előrehaladott állapotban volt,

így adódott, hogy ebből fejlesztik

tovább az M-60-at, mint nukleáris bombázót (itt felül). Ljulka tervező irodája ehhez több fajta – közvetlen hőátadáson alapuló – atomhajtómű tervét dolgozta ki. A lenti képen az ún. „járom”-rendszer,

amely azért ilyen kacskaringós, hogy

a pirossal jelölt turbina-tengelyt ne kelljen a reaktormagon (sárgával) átvezetni. Az ezt megelőző (két repülőgépet ábrázoló) képen 2-essel jelölve az a változat, amibe 4 ilyet építettek volna be, míg a 3-assal az az elrendezés látható, amikor a pilótafülke (3) mögötti légbeömlőkhöz közel helyeznek el két hagyományos hajtóművet (1) és az utánégető helyén van a gyűrű alakú reaktor (2). Ez lett volna az ún. kombinált rendszer, mert ezek egyszerre működtek volna.

Úgy látszik, a korabeli mérnökök fejükbe vették, hogy ha harckocsit lehet szélvédő nélkül vezetni, akkor repülőgépet is, mert – a korábbi posztban ártatlanul megvádolt Avro-730-hoz hasonlóan – ezen a gépen sem lett volna ilyesmi,

csak periszkópok és

kamerák. Hogy háború esetén a gépnek ne legyen szüksége reptérre, és így túlélőképességét fokozzák, terveztek egy hidroplán-változatot is, futóművek helyett siklótalpakkal.

1956 közepére azonban az orosz tervezők is belefutottak azokba a problémákba, amiket illik megoldani, ha az ember atomrepülőt akar építeni, és amik már az amikat is fejvakarásra késztették. Pl.: a megfelelő hatásfokú, de még beépíthető tömegű reaktorvédelem, a sugárszennyezett gép földi kiszolgálása, a személyzet katapultálása baleset esetén a teljesen zárt pilótafülkéből, stb., stb. El is kezdtek ezeken töprengeni, csak hát az idő múlt, és voltak más projektek is, amiben illett volna eredményeket felmutatni. 1958-ban maga az SZKP KB vette a fáradtságot és kritizálta meg az irodát, hogy a hagyományos üzeműre tervezett M-52K és M-56K jelű bombázók hatótávolsága még mindig elmarad az elvárttól.

Erre válaszul

Mjásziscsev jelentést írt, melyben kifejtette, hogy a hatótávolság problémájára csakis az atommeghajtás lehet a megoldás, és vállalta, hogy a Kuznyecovék által kifejlesztendő közvetett hőátadású rendszerre alapozva az iroda M-30 jelű prototípusa (itt felül) már 1966-ban repülni fog.

De a KB másképp látta a helyzetet, és nagyjából az alábbi választ adta:

Kedves elvtársak! Úgy ítéljük meg, hogy kollektívájuk válaszút előtt áll. Amennyiben a nagysebességű repülés területén szerzett tapasztalataikat a továbbiakban nem uránbányászként kívánják kamatoztatni, úgy azt javasoljuk, hogy olvadjanak be a Cselomej elvtárs által vezetett 52-es OKB-ba (annak 1-es fiókjaként) és a továbbiakban a többfokozatú ballisztikus rakétákat válasszák tervezői tevékenységük fő irányául. Elvtársi üdvözlettel…

Könnyen kitalálható, hogy Mjásziscsevék az uránbányászatban rejlő kihívásokat erőn felülinek érezték, és inkább a párt által kijelölt utat választották, így a szépreményű M-30-asból sem lett semmi.

De ha már említettük a közvetett hőátadáson alapuló rendszert, akkor ideje betartanunk a Pratt & Whitney kapcsán korábban tett ígéretünket, és kicsit kivesézni ezt a módszert is.

Végtelenül leegyszerűsítve egy ilyen atomhajtómű így néz ki: a reaktormagnak van egy saját, teljesen zárt, elsődleges hűtőrendszere (piros cső), ebben kering valamilyen anyag, ami nem érintkezik a külvilággal, hanem

hőcserélőn keresztül melegíti fel

a hajtóműből ki-, majd visszavezetett levegőt, amit viszont így nem ér a közvetlen sugárzás, és a radioaktív szennyezettsége elhanyagolható marad. (A P&W-nél ezért hívták ezt „tiszta” rendszernek.)

Ha azonban az ember gyorsabban akar repülni, mint a hang, akkor a beérkező levegőt illik úgy 1.000 °C körülire hevíteni, a hőveszteség miatt viszont az elsődleges körben keringő hűtőanyagnak ennél jócskán melegebbnek kell lennie, és itt kezdődnek a rendszer hátrányai.

A P&W-nek például sikerült a vizet túlhevítenie 815°C-ra, de csak 350 atmoszférás nyomás mellett. Szóba jöhetnek még a folyékony fémek is: az amerikaiak második atom-tengeralattjárójukat, a Seawolf-ot építették meg folyékony nátrium-hűtéssel, míg az oroszok az Alfa-osztály 7 hajóján folyékony ólom-bizmut keveréket alkalmaztak (igaz viszont, hogy víz alatti 73 km/h-t meghaladó sebességükkel gyorsabbak voltak bármely mai BKV-járműnél.

Nem mellesleg konteó: a filmben Tupoljevnek hívták a Vörös Októbert üldöző Alfa parancsnokát, aki aztán a saját torpedójába halt bele.

A szóba jöhető folyékony fémeket azonban elég nehéz keringetni, kémiailag általában igen agresszívak, és egy csomó macera van velük, úgyhogy széles körben nem is terjedtek el.

(Az igazi) Tupoljevről szólva a háládatlan utókor azt emeli ki, hogy nem igazán volt bővében a tervezői kvalitásoknak (és emberként is hagyott kívánnivalót maga után), viszont nagyon jó szervező volt, még annál is jobb kapcsolatokkal. Úgyhogy az irodája (Kuznyecovékkal karöltve) azt a feladatot

kapta, hogy vizsgálódjanak a hangsebesség alatti tartományban, már ami a nukleáris repülőgéphajtás lehetőségeit illeti. Mivel a Tu-95 (a képen) már javában próbarepült, mindez azt jelentette, hogy a kész gépet építsék át atomra.

1955 decemberében a szovjet hírszerzés jelentette az NB-36H próbarepüléseit, mire Kurcsatov azt „javasolta” Tupoljevnak, hogy először készítsenek valami hasonlót. Utóbbi meg is fogadta a tanácsot, és egy Szemipalatyinszkhoz közeli reptéren életnagyságú makettet építettek a Tu-95 törzsének hátsó részéről. Ebben helyezték el a kísérleti reaktort, hogy kipróbálják rajta a különféle pajzsokat. Tupoljevék ugyanis abból indultak ki, hogy részben magát a reaktort szigetelik, részben a pilótafülkét, de azt csak a géptörzs felől, hogy súlyt csökkentsenek. Miután úgy érezték, hogy megtalálták a megfelelő anyagokat, 1959-ben elkezdték a 7800408 gyári számú Tu-95M átalakítását.

A pilótafülke mögötti pajzs teljes vastagsága elérte a 20 cm-t. Ólomból, valamint a gamma- és neutronsugárzást jól elnyelő polietilénből és cerezinből (viasz-állagú paraffin-féleség) állt. Az amerikaiakhoz hasonlóan az oroszok is a hátsó bombatár helyére építették be a reaktort, de ennek volt saját körkörös védelme is – hasonló anyagokból, mint a pilótafülkéé. Hogy a kísérletek során különböző irányokba mégis ki tudjanak bocsátani sugárzást, ezért a reaktorköpenyre több – távirányítással nyitható és csukható – ablakot vágtak, amiket repülés közben a személyzet kezelt. A vízhűtéses, közvetetett rendszerű reaktor teljesítménye nem ismert, de valószínű, hogy az legalább egy nagyságrenddel felette volt a NB-36H-ba beépített amerikai szerkezetnek. Hasonlóság viszont, hogy a gép meghajtásában ez sem vett részt, és ennek is a menetszél hűtötte a radiátorait.

Mivel a reaktor kissé magasabb volt a belső térnél, ezért egy dudort készítettek a
géptörzs tetejére

(amint az itt a

képen látható).

Felszereltek még egy csomó sugárzásmérőt, és 1961 tavaszára el is készült a Tu-95LAL (летающая атомная лаборатория – repülő atom-laboratórium, itt az alsó képen). Sugárvédelem ide vagy oda, a gépre úgy válogatták a legénységet, hogy a tagjai már

túl legyenek a gyerek~~csinálás~~vállalás – fiataloknak való – hóbortján. Az 1961 májusa és augusztusa között

végrehajtott 34 próbautat (és a nyolc fős legénységet) a Tupoljev iroda kipróbált berepülőpilótájára Mihail Alekszandrovics Nyuhtyikovra bízták. A kísérletek idején 55 éves ezredes 1957-ben lett a Szovjetunió hőse, életében 232 motoros és 15 vitorlázórepülőt próbált ki. 1963-ban vonult nyugdíjba, és 1998-ban bekövetkezett haláláig az orosz „pilótaváros” (Zsukovszkij) megbecsült polgára volt. A legénységet ért – oroszok által is elismert – sugárterheléshez képest szép kor a 92 év…

A tesztrepüléseken műszaki probléma nem merült fel, az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy valahogy csökkenteni kéne a köpeny tömegét, mert így a gép semmilyen hasznos terhet nem tud szállítani. A kísérletek végeztével a Tu-95LAL sorsa is megpecsételődött. Miután a fűtőelemeket kiszedték a reaktorból, a szemipalatyinszki reptéren állították félre, majd a ’70-es évek elején Irkutszkba vitték, mígnem a gorbacsovi éra alatt átlényegült színesfémhulladékká. Itt alul a képen az oroszos precizitással kiszerelt reaktort láthatjuk, amint a földön hever, a gép alatt.

A Tu-95 jellegzetes, szembeforgó légcsavarjait 4 darab Kuznyecov NK-12 gázturbina hajtja meg, amelyekben nem a tolóerő, hanem a turbinatengelyen megjelenő teljesítmény számít. Mindez azt jelenti, hogy egy ilyen rendszert nagynyomású gőzzel is lehet működtetni, nemcsak 1.000 fokos levegővel. Adódott a gondolat, hogy a hőcserélőben vizet forraljanak, és ezt csöveken vezessék el a motorokig, amik immár gőzturbinaként forgatnák a légcsavarokat.

Mivel az így előállított

gőz nyomását sem lehet elég gyorsan és pontosan szabályozni, ezért a különleges repülési helyzetekben (fel- és leszállás, légiharc) ezek is hagyományos módban üzemelnének. A Kuznyecov-iroda el is kezdte az NK-12-esek módosítását. A vegyes üzemű, NK-14A jelű hajtóművek kerozinnal 13.000, míg gőzturbinaként 12.000 lőerőt adtak volna le a tengelyen.

Először a két belső hajtóművet cserélték volna le a vegyes rendszerre, majd – ha ezek rendben működnek – akkor a két külsőt is. Ez lett volna a Tu-119, ami csak a meghajtás módjában tért volna el elődjétől. A végleges változatnak a ’70-es évek második felében kellett volna repülnie, de ebből sem lett semmi, mert eddigre leállt az amerikai program, így nem volt kit utolérni. Másrészt az igaz ugyan, hogy a szovjetek a hidegháborúban folyamatosan erőn felül költöttek a fegyverkezésre (ez is lett a vesztük), de ott sem volt végtelen a pénztárca: a ’60-as években szinte minden forrás a stratégiai rakétacsapatok és a rakétahordozó atom-tengeralattjáró flotta kiépítésére ment el.

1965-re viszont pont ez utóbbiak miatt újabb feladatot sikerült találni a hangsebesség alatti nukleáris repülőgépek számára. Az atom-tengeralattjárók macska-egér játékában (orosz rakétahordozók kontra amerikai vadászok) a szovjetek a maguk javára akarták billenteni a mérleg nyelvét, és több napig a nyílt óceán felett járőröző, komolyan felszerelt tengeralattjáró-elhárító gépekkel akarták egy esetleges konfliktusban az amerikaiakat kiiktatni. Mivel egy ilyen gépbe be kellett férjen a reaktor (a nem túl könnyű fegyverzettel, felderítő és tűzvezető rendszerekkel és ezek kezelőszemélyzetével együtt), így a választás az akkori legnagyobb gépükre, az itt alul szemügyre vehető An-22 „Antej”-ra esett.

A Gólya (Аист) programban 1972 augusztusában a 01-07 gyári számú Antejbe pakoltak be egy reaktort, és pár hónap alatt 23 próbarepülést hajtottak vele végre. Minden jól ment, csak arra jöttek rá, hogy bár egy ekkora gépbe minden belefér, de a 4 db NK-14A nem képes ekkora súlyt a levegőbe emelni. Mivel máson nem igen lehetett spórolni, a sugárzás védelmet kellett könnyíteni, de lehetőleg úgy, hogy a hatásfoka ne romoljon. Az összes próbálkozó közül elsőként azzal is foglalkozni kezdtek, hogy hogyan óvják meg a reaktor épségét egy esetleges baleset során.

Állítólag a ’80-as évek második felére ki is fejlesztettek egy viszonylag könnyű, de elég hatékony reaktorköpenyt, és kidolgozták a reaktor, a primér hűtőkör és a sugárvédelem egy egységben történő katapultálásának és ejtőernyővel történő leeresztésének rendszerét baleset esetére.

Mire azonban bármit is kiviteleztek volna a gyakorlatban, a Szovjetunió szétesett. Ahogy az egyik mérnök fogalmazott:

Az történt, ami oly sokszor a repülőgépfejlesztéseink során: mire minden akadályt leküzdöttünk, eltűnt a cél.

Végezetül:

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár az atomrepülők a gyakorlati megvalósítás terén (nem annyira a műszaki akadályok, hanem inkább a külső körülmények hatására) kudarcra ítéltettek, nem tűntek el nyomtalanul a tudományos-technikai fejlődés történetéből, hiszen egy sor metallurgiai, valamint repülési és nukleáris technológiai újítást hagytak maguk után. Az alapgondolat sem vált köddé, csak visszatért eredeti helyére: a sci-fi és az elméleti tudomány világába.

Ezen a képen például egy amerikai óriásbombázó terve: a törzs cserélhető, elülső részében a reaktorral (hogy a géptől elkülönítetten lehessen karbantartani), és a piros nyíllal jelölt farokrészben a pilótafülkével (hogy elég távol legyen a sugárzástól).

Biológiai fegyverek - Haladóknak

2011.06.09. 07:50 Papírzsepi

1972-ben aláírták, majd 1975-ben hatályba lépett a Biológiai- és Toxinfegyver Egyezmény (BTWC). Ezt a megállapodást az Egyesült Államok és a Szovjetunió közösen harcolta ki, és ők is voltak a leszerelés fő ellenőrei is. A szerződést számos más ország aláírta. Megtiltotta a biológiai fegyverek fejlesztését, gyártását, tárolását, és persze bevetését. Emellett a meglévő készleteket le is kellett szerelni, de ennek ellenőrzéséről az egyezmény nem nyilatkozott. Emiatt, és további hibái miatt később több felülvizsgálati konferenciát is tartottak, de végül csak 2009-ben sikerült a megerősített, kiterjesztett megállapodást aláírni.

Opcionális aláfestő zene Jockey11 jóvoltából Arkonától (első 5 szám) és DDT-től (6-14). Mindenki válassza ki magának a szimpatikusabbat. Indítás az előrelépés vagy valamelyik számválasztó gombbal.

IV. Generáció: A Szovjet biofegyver-program.

A szovjet biofegyver program is az 1930-as években kezdődött. Az első titkos kutatólabort a szibériai Tabolszkban alapították meg, 1931-ben. 1933-ban aztán Szuzdalban, a Pokrovszkij-kolostorban alakította ki a GPU/NKVD a saját kutató-fejlesztő bázisát (egy templomban fejlesztettek biológiai fegyvert! Jellemző.) Ennek a helyi lakosság nem örült, és végül valahogy elérték, hogy 1935-ben az egészet átköltöztessék egy szigetre, a Kalinyin-környéki Szeliger-tóhoz.

Közben a Vörös Hadsereg is alapított egy saját kutatóbázist Perkuskóban (Moszkvától nem messze), amit később Kirovba költöztettek. 1954-ben két speciális lőteret is kialakítottak maguknak: mindkettőt az Aral tóban lévő szigeteken: az egyik a Komszomolszk-, a másik a Vozrozsdenyije-szigeten jött létre, bár ez utóbbi már 1937-ből biofegyver-kísérleti telepként működött. Fővárosa Kantubek, ahol fénykorában 1500 ember élt és dolgozott (ma már csak szellem- és romváros). Az 1960-as években aztán még további biológiai fegyvert gyártó üzemek épültek szerte az országban, többek között Szverdlovszkban és Zagorszkban is.

Ezeken a helyeken a szovjet kutatók lényegében minden lehetséges kórokozót megvizsgáltak. Foglalkoztak többek között anthraxal, tularaemiával, brucellosissal, pestissel, tífusszal, botulizmussal és sárgalázzal is. Minden lehetséges célba juttatási módot kipróbáltak, a légibombáktól kezdve a rakéta-robbanófejeken át a spray-szórásig. Igen alapos munkát végeztek.

Aztán 1973-ban a Szovjetunió is ratifikálta a Biológiai- és Toxinfegyver Egyezményt (BTWC), sőt, az egyik fő ellenőrévé vált. Ennek ellenére a szovjetunió képtelen volt elhinni, hogy az USA tényleg leállította a saját biofegyver-programját, így nem vették annyira komolyan ezt az egyezményt. Illetve semennyire sem vették komolyan.

Mindenesetre átszervezték a biológiai fegyverprogramjukat.

1973-ban az összes addig működő kutatólabort megszüntették, és megalakult helyettük a „Moszkvai Össz-Szövetségi Tudományos Termelő Szövetség”, más néven Biopreparat (Биопрепарат, "Biological substance Preparation"). Ez, a hivatalosan békés célú intézet a Földművelési és egészségügyi minisztérium alá tartozott, első vezetője V. Ogarkov lett. Azt, hogy azért mégsem volt az a cég annyira békés jól mutatja, hogy Ogarkovot az a J. Kalinyin követte, aki azelőtt a szovjet hadsereg vegyi fegyverekért felelős tábornoka volt.

A Biopreparat átvette az összes addigi labort és termelőüzemet. Éves költségvetése 100 millió régi rubelre rúgott, 25 000 dolgozót foglalkoztatott mintegy 40 nyílt és száznál is több rejtett telephelyen. 1000 PhD-s szintű kutató, és 150 felső vezető dolgozott a cégnek. És persze ne felejtsük ki azt a 6500 magasan képzett tudományos dolgozót sem, akik az offenzív biológiai-fegyver programban dolgoztak tovább, persze titokban. Az összes termelőüzemet úgy alakították ki, hogy kettős hasznosítású legyen: nappal oltóanyaggyár, éjszaka biofegyver-üzem…

Akszu, Berdszk, Omutnyinszk, Pokrov, Szverdlovszk, Zagorszk, Aralszk városok – a nyugati hírszerzők mindegyik esetében gyanús hűtőbunkereket láttak, így gyanítható volt, hogy ezeken a helyeken nem feltétlenül növényvédő-szert állítanak elő (pedig végülis igen: ha mi, emberek kiirtjuk magunkat, az elég sok növényt megment, nem?).

A baktérium- és vírus mintákat gyakran postán rendelték nyugati laboratóriumokból, hivatalosan oltóanyag-gyártáshoz, biológiai működésű növényvédő szerekhez (közben az Ekologija nevű leányvállalat valóban foglalkozott is növény- és állatellenes biofegyverekkel).

Aztán 1979-ben Szverdlovszkban baleset történt: a városban üzemelő biofegyver-gyárban egy szűrő meghibásodott, és egy szép formás lépfene (anthrax) felhő került a légkörbe.

Az uralkodó széljárás mentén szépen leülepedett, közben rengeteg embert megfertőzött. Végül 65-en haltak meg. A balesetet letagadták, még azt is, hogy egyáltalán típusos lépfenét azonosítottak ott. Csak 1992-ben sikerült bizonyítani a balesetet, de ehhez az kellett, hogy Vlagyimir Paszecsnik, az egyik Biopreparat - főnök emigráljon és elmeséljen mindent. Persze a nyugati titkosszolgálatok addig is gyanították, hogy Szverdlovszkban biológiai-fegyver gyártási baleset történt, de elég valószínűtlennek tűnt számukra, hogy egy nagyváros közepére telepítsen bárki is ilyen veszélyes gyárat.

(Város közepén álló veszélyes üzem... itt most emlékezzünk meg egy pillanatra a Bhopal-i vegyi üzem 1984. decemberi balesetéről. Köszönöm.)

Érdekesség, hogy 1979-ben a szverdlovszki első titkár egy bizonyos Borisz Jelcin volt.

A Biopreparat 1984-ig a tularaemia- és más baktériumok alkalmazását kutatta, majd 1984-85 között egy vadiúj, genetikailag módosított, fokozott virulenciájú, növelt ellenálló-képességű pestistörzs került a figyelem középpontjába. Az antibiotikum-rezisztencia növelésén Csehovban, a súlyos kimenetelű vérzéses lázak (pl. Ebola) vírusaival pedig Noviszibirszk közelében, Koltszovóban (az „NPO Vector” - ban), és Obolenszkben foglakoztak.

Az NPO Vector a világ egyik legkomolyabb mikrobiológiai kutatóintézete. Több épületben, közel 100 laborja van (1.-4. szintűek, vegyesen: bármilyen kórokozóval dolgozhat). A terület igen komoly, háromszoros kerítésvédelemmel és CCTV rendszerrel van felszerelve. A több ezer négyzetméteres, többszintes épületekben igen komoly, túlnyomásos levegőztetés, speciális, extra-magas hőfokú vízkezelés, duplázott szűrők és persze többszörösen elkülönített speciális laborok vannak. Külön telepe van a kísérleti állatok létrehozásához (ami a környéken a messze a legnagyobb ilyen létesítmény). Mindenféle szinten zajlottak és zajlanak ma is mikrobiológiai kutatások. A különösen veszélyes ágensekkel és a 1980-as években a rakétákba tölthető biofegyverekkel is itt kísérleteztek. Később a tömegpusztító fegyverrel dolgozó tudósok jelentős része Irakba került. A Vector ma is működik.

Az Aral-tól két szigetén szabadtéri lőtér működött. Ez meg is látszott: 1976-ban jelentős halpusztulást tapasztaltak a környéken, 1988-ban pedig félmillió (!) antilop pusztult ki a Turgaj-sztyeppén. 1989-ben egész birkanyájak pusztultak el pestis miatt. Amúgy a Vozrozsdenyije-sziget (Újjászületés-sziget) ma már nem létezik. Az Aral-tó kiszáradásával előbb félszigetté vált, később teljes egészében a szárazföld része lett. Ugyan a területet alapvetően megtisztították (több száz tonna anthraxot távolítottak el a szigetről!), de ettől még mind a mai napig lehetnek rajta gócpontok. Tehát ne oda menjetek nyaralni.

A Biopreparatban a véletlenül megtalált vagy megalkotott vírusokat is górcső alá vették, próba-cseresznye alapon. Ilyen volt például az ebolához hasonló Marburg-láz, amit majmokkal hurcoltak be Németországba. Ezzel fertőződött meg véletlenül Nyikolaj Usztyinov kutató a begyűjtés során. Megbetegedett. Halála előtt gyakorlatilag már vért izzadt, de nem tudtak rajta segíteni. Halála után a kutató vérét és persze a benne lévő módosult vírust eltette magának a Vector, hátha jó lesz még valamire. Ezt hívják ma „U-variáns"-nak (Usztyinov emlékére). Egyes források szerint komolyan számításba is jött ez a kórokozó fegyver céljára.

A Biopreparat 1987-ben olyan komoly fejlesztő- és termelő kapacitással rendelkezett, hogy gyakorlatilag bármit elő tudott állítani, amire csak szükség volt. Termelő kapacitása elérte a 200 kg/hét (!) pestisbaktériumot – és más harcanyagokból még ennél is többet - sőt, sokkal többet - gyártottak. (A pontos adatok bizalmasak - bár az interneten többféle - ezer tonna/évben skálázott - táblázat is kering erről; emlékezzünk csak: 100 Kg anthrax mire is képes…?!). A következő képek Akszuban, a Sztepnogorszk-i Biopreparat üzemről készültek

Az üzemben Anthrax spórákat gyártottak. Alant a gyár belülről, valamint egy spóra-fermentor teteje és a tartály maga.

Az oroszok a gyártás terén igazán nagyot alkottak. De nem csak a mennyiség volt fontos.

A szovjet kutatók gyakorlatilag új fejezetet nyitottak a biológiai fegyverek történetében.

Hogy is van ez?

Az I. Generáció a mesterséges járvány-indítás volt, pl. a japán "kutatások".
A II. Generáció a klasszikus csírafegyverek kora, melyek alapvetően baktériumokra épültek. A németek tették le az alapjait, az USA és a SZU finomította.
A III. Generáció a fejlesztett technikájú, elsősorban (természetes) vírusokra épülő fegyvereké. Itt kezdődött a Biopreparat kora.
A IV. Generáció pedig még a mérsékelt és konzervatív szakemberek szerint is maga a rémálom. Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor is a „Bio” és a „Génmanipulált” jelzők kitűnően megférnek egymás mellett. Lássuk, miként:

- Genetikailag módosított kórokozók: hőálló, vízálló, fagyálló, UV-álló, antibiotikum-álló, buszmeg-álló kórokozók, növelt virulenciával. Mint pl. a Szuper-Pestis, Szuper-Anthrax (A Szuper Anthraxból pl. elég századannyi spóra a halálhoz.)

Kiméra-vírusok. Ezek két vírus genetikai ötvözéséből jönnek létre: Himlő+Ebola, Himlő+Venezuelai Lóencephalitis, stb. Egyesítik azok előnyös tulajdonságait, és nehezítik a beazonosítást is.

- Genetikailag szelektív kórokozók („Genetikai Fegyver”), melyek csak bizonyos gén-kombinációval rendelkező embereket ölnek meg. Ez az etnikai tisztogatás, a fajvédők Szent Grálja.

Talán nem is folytatom, mindenki el bírja képzelni. A genetika, a mikrobiológia, az új gyártási eljárások és eszközök utat nyitottak ahhoz, hogy olyan biológiai fegyvert csináljunk, amilyet csak akarunk. Csak elhatározás és pénz kérdése.

Mostanában divatosak a z ombi-filmek. Nos, erre a célra a veszettség (Rabies lyssa) vírus egy módosított változatát ajánlják a tudósok: influenza-szerű fertőzőképességgel és századrészére csökkentett lappangási idővel (most a veszettség lappangási ideje 18-60 nap, jellemzően harapással fertőz, és kezelés nélkül 99% a halálozási aránya). Szerintem ne próbáljuk ki.

A leleplezések (pl. Vlagyimir Paszecsnik dezertálása) miatt 1990-ben háromhatalmi tárgyalások indultak a Szovjetunió/Oroszország, az USA és Nagy-Britannia között, aminek hatására 1991-ben megnyitották a Biopreparat kapuit a nyugati ellenőrök előtt. 1992-ben aztán Borisz Jelcin nyilvánosan elismerte a szverdlovszki baleset megtörténtét, és ezután a 390-es sorszámú elnöki rendelettel betiltotta a biológiai fegyverek további kutatását, gyártását. A szélnek eresztett szakemberek más országokban kerestek fizetőképes keresletet a tudásukra, hogy mit vittek magukkal, arról gyakorlatilag semmilyen információ nincs.
Ezzel egy korszak lezárult – gondolhatnánk. De mielőtt továbblépnénk, még egy országról érdemes beszélni picit: Irakról.

Az kutatóintézet kertjében Névtelen úr a földet lapátolta. Elvégre ő volt itt a kertész, már két hete. Egy bajtársa javasolta neki a helyet: ugyanis ide jött dolgozni pár régi kollégája még a Biopreparat-időkből. Persze már nem élnek, de amit akkor hoztak magukkal…
Névtelen úr simán lehetett volna mikrobiológiai munkatárs a laborban, a tudása megvolt hozzá. De tudta: nem menne át a biztonsági ellenőrzéseken. Így csak egyszerű kertész lett: a objektumot és védelmi rendszerét így is jól kiismerhette.
- „Furcsa dolog az emberi gondolkozás” – töprengett, miközben a földet lapátolta – „Itt van ez a hacker gyerek. Fantasztikus. Egy zseni.”

Pedig a fiatal informatikus, akivel pár napja kezdett együtt dolgozni, nem tett semmi lehetetlent.

Egy nap az intézet igazgatója kitwittelte, hogy két hétre nyaralni ment, így itt volt az alkalom a cselekvésre. Ekkor jött a képbe az ifjú hacker. Felhívta az Intézet rendszergazdáját az Igazgató nevében, miszerint nem tud távolról belépni a levelezésébe, nem jó a jelszó, és MOST azonnal oldják meg neki! A megfélemlített rendszergazda nem gondolkozott, új jelszót adott – a hackernek. Így az a továbbiakban már hozzá tudott férni az Igazgató levelezéséhez. Pár kiküldött igazgatói utasítás után (melyek a zártláncú TV rendszert iktatták ki) egy közösségi szájt „elfelejtett jelszó” szolgáltatásával megküldette magának az Igazgató kedvenc jelszavát. A dirikre valamiért nem mindig vonatkoznak a biztonsági szabályok, most sem: ugyanazt a jelszót és felhasználói nevet használta mindenhol. Így ennek birtokában egyenes volt az út a belső hálózat felé is, ahol viszont már senki sem számított informatikai támadásra.

Tehát szabadon lehetett gyors jelszótörő programot futtatni. Az új, feltört jelszó a beléptető rendszer adminisztrációs felületére való belépéshez kellett. Ezzel már szabadon lehetett a beléptetőkártyák adatait módosítgatni.

Hát így lett Névtelen úr korlátozott kertész-kártyájából egycsapásra (de feltűnésmentesen) mindenhova-mindig-beeresztős. Összesen két napot igényelt a meló, adatgyűjtéssel együtt.
- „Okos fickó ez a hacker. Nagyon is okos! Ennek ellenére hogyhogy nem jött rá, hogyha valaki megbízza egy betöréssel egy 4-es szintű bio-laborba, akkor az utána nem akar majd tanúkat...” – gondolta tovább Névtelen úr, közben a hullát belökte a friss gödörbe. Éjfél múlt. Eljött nap a védett terület meglátogatására.

Irak biológiai fegyverprogramja

Az 1983-1988 közötti Irak-Iráni háború során Irak elsősorban vegyi fegyvereket vetett be sikerrel (pl. a „Sárga Eső” nevű tabun+mustár+trichotecen gáz kombót), aminek során 5000 sérült keletkezett, 15%-os halálozási arány mellett.

Ugyanakkor a fejlődő államok egyik legkifinomultabb biológiai-fegyver programján is dolgoztak, mégpedig a nagytávolságú rakétafegyverekkel együtt. Ugyan már 1975-ben elindult a program, de igazán csak 1985-ben tudott felgyorsulni, amikor az egészet Muthannaba költöztették.

Elsősorban a halálos anthrax, a botulinus toxin, a ricin és a mycotoxynok (melyek csak inkapactív harcanyagok) szerepeltek a listán, de növény- és állatállomány ellen bevethető fegyvereket is fejlesztettek. A kiinduláshoz egyszerűen rendeltek (névlegesen az iraki oktatási minisztérium, egyetemi oktatási céllal) az USA-ból egy nagycsomó mikrobát, amit meg is kaptak. Ezeket fel is dolgozták. Ám később újabb vírusokat is bevettek a kutatásba, például a vérzéses kötőhártya gyulladás vírusát, a brutális hasmenést okozó rotavírusokat, és a camelpox vírust (mely egy tevebetegség, de részben embert is megtámad). Ezek inkapacitív vírusok, de a Q-láz és a haemorrhagiás láz vírusa már nem az.

1990-ben indikátor anyagokkal, majd később élesben is kipróbálták ezeket, mégpedig 122mm-es rakétában és R400-as légibombában. Emellett 52 darab, tehergépjárműre szerelt (eredetileg növényvédelmi célú) aeroszol-generátort is készenlétbe helyeztek.

1991-ben, az első Öböl-háború idején mindezek bevetése komolyan fel is merült. A harcanyagokat részben fagyasztott állapotban töltötték módosított SCUD rakéták robbanófejébe, és készültségbe is helyezték őket. Lehet, hogy ki is lőtték volna őket. De az USA ekkor megemlítette, hogy van a közelben pár jókora atom-tengeralattjárója, és ha azok a biofegyveres rakéták esetleg elindulnának,

akkor az irakiak akár kezdhetik is leradírozgatni a térképekről a nagyobb városaikat. Ez az érv elég nyomósnak bizonyult, így Amer Rashid iraki olajminiszter ezután már azt nyilatkozta, hogy nem szándékoznak biofegyvert bevetni - csak ha az országot atomtámadás érné.

1995-ben Kamel Hasszan vezérőrnagy, az iraki tömegpusztító fegyverzet fejlesztési főnöke volt (és mellékesen Szaddam Husszein veje), távozott Irakból, és részletesen beszámolt a szövetséges erőknek a helyzetről. Ennek alapján sikerült (?) elérni a program leállítását és a készletek megsemmisítését. A második Öbölháború alkalmával már nem találtak biofegyvereket az országban.

Proliferáció

A proliferáció a tömegpusztító fegyverek világméretű elterjedését jelenti. Ebbe beletartozik az atomklub folyamatos bővülése, de a vegyi- és biológiai fegyvereké is. Ma több, mint 100 ország képes biológiai fegyvert gyártani, és sok ország ilyen jellegű törekvéseiről mind a mai napig nem tudunk semmit. Az kutatási eredmények és módszerek igencsak leegyszerűsítették a folyamatokat – miközben a IV. generációs biológiai fegyverek pusztító ereje messze meghaladja a nukleáris arzenálét. Ez a bővülés eléggé aggasztó.

Fontos dolog tehát a 144 ország által aláírt BTWC egyezmény, mert legalább van jogi alap fellépni a biofegyvereket gyártó-fejlesztő országok ellen. Sokat kockáztat ugyanis az az ország, amelyik ezt megszegi (nem is volt véletlen, hogy USA eléggé húzódozott az egyezmény megerősítésétől). Ma 17 olyan ország van, ahol gyaníthatóan folynak ilyen kutatások: Észak-Korea, Dél-Korea, Bulgária, Irán, Egyiptom, Izrael, Vietnam, Laosz, Kuba, Tajvan, Kína, Dél-Afrikai Köztársaság, Líbia és Szíria.

Érdekesség: egy gyorshír 2001-ből: Titokzatos zárlat az amerikai biofegyver-bázison .

Ám az igazi veszély most már nem a hadseregek kezében lévő biofegyver-arzenál, mivel azt (bármilyen veszélyes is) ésszel és óvatosan kezelik (Úgy legyen!). Sokkal inkább egy új jelenség ráncolja manapság a homlokokat: a Bioterrorizmus megjelenése.

Erről fogunk beszélni a harmadik részben. Addig szavazzatok és kommentezzetek!

A bemelegítő poszt itt, az első rész ("Kezdőknek") pedig itt érhető el.

Biológiai fegyverek - Kezdőknek

2011.06.02. 07:50 Papírzsepi

"...Avagy ha fegyvert hoznék amaz országra, és mondanám: fegyver, menj át ez országon! és kiirtanék belőle embert és barmot.
És ama három férfiú benne volna, élek én, az Úr Isten mondja, nem szabadítana meg sem fiakat, sem leányokat, hanem csak magokat szabadítanák meg.
Avagy ha döghalált bocsátanék arra az országra, és kiönteném búsulásomat reá vérben, hogy kiirtsak belőle embert és barmot..."

Ezékiel próféta könyve 14. rész

Opcionális aláfestő zene a Doomból, Shangrentől és Agallochtól. Indítás az előrelépés gombbal.

Alapok

Minden rendes becsületes írás, mely a biológiai fegyverekről szól, annak a formális definíciójával indít. Nos, ilyen definícióból több is van, miközben a legtöbb ember már zsigerből érzi, hogy miről is van szó.

Azért essünk túl a dolgon:

A biológiai fegyver (BF) a klasszikus tömegpusztító fegyverek egyik fajtája, amely az alkalmazását követően jellegzetes, viszonylag rövid (lappangási) időn belül, rendkívüli mértékben képes az emberi, állati és növényi szervezetek megbetegítésére, valamint bizonyos anyagok (!) károsítására, vagy elpusztítására, élő kórokozók, azok alkotórészeik, vagy azok anyagcseretermékei - mint biológiai harcanyagok - felhasználásával.

Tehát a csapatok, és a polgári lakosság sérülékenysége mellett a mezőgazdasági növények és a haszonállatok is lehetnek célobjektumok. Emellett léteznek korszerű biofegyverek nyomtatott áramköri kártyák, tömítőanyagok, kenőanyagok támadására is, melyek elég hatékonyan képesek a drága fegyverrendszerek megbénítására (akkor most gondoljuk újra a számítógépes vírus fogalmát..).
A NATO definíciója szerint a biológiai úton előállított klasszikus méreganyagok is biofegyvernek minősülnek – ilyenekről később még lesz szó. (Ettől eltekintve a biofegyver fontos ismérve, hogy a hatóanyag szaporodik az emberben.) Ez a késlekedés – a lappangási idő – az egyik nagy hátránya a fegyvernek.

A biológiai fegyverekre jellemző, hogy képesek egy pillanat alatt túlterhelni és összeomlasztani az egészségügyi ellátórendszert (úgy tűnik, Magyarországon ehhez biofegyver sem kell..), valamint jelentős pánikkeltő potenciállal is rendelkezik. A romboló tulajdonság szelektív (pl. az épületeket nem pusztítja el, csak a lakosságot), és más fegyverekhez képes jóval olcsóbb és egyszerűbben előállítható. Emellett a gyártókapacitás nagyon jól elrejthető, egyszerűen létesíthetők például kettős felhasználású termelőüzemek is (békében oltóanyagot gyárt, háborúban biofegyvert). Ráadásul a legtöbb esetben lehetőség van a saját állományt és lakosságot a csapás előtt védetté tenni.

Látszik, hogy a fegyver (offenzív szempontból) rengeteg előnyös tulajdonsággal rendelkezik. Nem is véletlen, hogy az első világháború előtt több országban is elkezdődtek az ezzel kapcsolatos kutatások. Német ügynökök már 1915-ben megpróbálták az amerikai expedíciós hadsereg lovait megfertőzni takonykórral. Ez részben sikerült is – 4500 ló pusztult el.
Tehát a technológia végülis sikeres volt, így – habár az első világháborúban inkább a vegyi fegyverek domináltak – Japán és Németország is komoly biológiai fegyver-programot indított – melyek aztán a második világháború ideje alatt gyorsultak be igazán.

- Mindjárt készen vagyunk, uram! – mondta a szállító a tulajnak.
A tulaj, egy szürke kis emberke csendben figyelte, amíg a szállító cég emberei kipakoltak. Már 2001 óta, lassan 10 éve élt az Egyesült Államokban, és jó nevű kereskedelmi cége volt. Elsősorban orvosi kellékekkel és segédanyagokkal kereskedett. Most is egy nagy csomó doboz érkezett, amelyeket még az átlagosnál is nagyobb figyelemmel kísért. Emberünk igazi nevét csak kevesen tudták, és nem volt fontos. Hívjuk mi is őt Névtelen úrnak!

Mielőtt igazán belemennénk, hogy az egyes országok milyen sikereket értek el a biofegyverek területén, érdemes még picit visszatérni az elmélethez.

Elmélet

Minden biológiai fegyver két részből áll:

A biológiai harceszköz a fegyver katonai, haditechnikai oldala, tehát tulajdonképpen a célba juttatás eszköze (rakéta, bomba, stb.). Ez sokféle lehet, és ez a terület ma is folyamatosan fejlődik.
A biológiai harcanyag (BH) a tulajdonképpeni hatóanyag, ami valamilyen biológiai ágensből, valamint adalék-, kiegészítő-, kísérő – és állagstabilizáló anyagokból áll.

Tehát a fegyverkutatás során ezzel a két alkotóelemmel kell foglalkozni, ezeket kell az adott célra alkalmassá tenni, illetve tökéletesíteni.

Többféle harcanyag létezik, ennek viselkedése szempontjából…

léteznek átmeneti harcképtelenséget okozó ágensek (ezeket inkapacitívnak hívják), és léteznek halálos (min. 15% mortalitású, és letálisnak hívják) változatok.
vannak emberről emberre (vagy emberről állatra, állatról- emberre) terjedő betegségek, és vannak olyanok, melyeknek nincs járványkeltő tulajdonsága.
vannak jól gyógyítható, kezelhető betegségek (pl. antibiotikummal), és vannak, melyeknél erre jelenleg nincs hatékony eszköz.
biofegyverként felhasználhatók baktériumok, vírusok, gombák, élősködők, illetve toxinok.

Emellett egy fegyver tervezésénél figyelembe kell venni a különféle lehetséges ágensek egyéb tulajdonságait is, melyek jobban vagy kevésbé teszik azt alkalmassá a fegyverben való felhasználásra. Csak a példa kedvéért: az Anthrax (lépfene, szibériai fekély) baktérium szinte ideális: spórás állapotban rendkívül strapabíró, eltartható. Nem terjed emberről emberre, de legalább 10 000 spórát belélegezve már biztosan halálos. Egyszerűen gyártható, és igen egyszerű a célba juttatása is. Vagy említhetném a Poxvirus variolae seu hominis vírust, magyarul a fekete himlőt. Meglehetősen strapabíró vírus, még az antivirális szerek sem tudják érdemben elpusztítani. Ellenpélda lehet a HIV vírus (AIDS), amit sokszor hírbe hoztak már a biofegyverekkel, de valójában egy igen érzékeny vírus; így klasszikus biofegyvernek nem igazán alkalmas.

Tehát amikor Japánban és Németországban megindultak a kutatások, elég hamar rájöttek, hogy nem minden kórokozó alkalmas a feladatra. Végül a listát összesen 28 emberi kórokozóra és 14 méreganyagra szűkítették (mely nem tartalmazza az állatok és növények ellen irányuló ágenseket). Mivel ilyen behatároltak (voltak) a lehetőségek, így nem meglepő, hogy a különböző országok biofegyver-programjai mennyire hasonlítanak egymásra.

Az I. Generáció: a japán járványkeltés.

Japán 1920-ban kezdte programját, mely eleinte a szándékos járványkeltésre összpontosított. A japán császári Kvantung-hadsereg Isii Siro orvos altábornagy vezetésével, a megszállt kínai területeken (Mandzsukuónak hívták) látott munkához. Azért itt, mert itt gond nélkül kísérletezhettek a kínai lakosságon. A távol-keleten egészen más az emberi élet értéke, így nekünk kicsi furcsa lehet a „Human resources” (emberi erőforrások) ottani értelmezése. És meglehetősen megdöbbentő is.

Az 1932-ben létrehozott 731-es alakulat és a Vakamacu állatorvos ezredes által vezetett 100-as különleges alakulat több száz kilogramm pestis, tífusz, lépfene és kolera kórokozót gyártott le. Ezek egy részét emberekben (!) tenyésztették, főleg hadifoglyokban és helyi lakosokban. Szintén élő embereket használtak az alapvető technológiai kísérletekhez is, és mindent gondosan dokumentáltak. Ezeket az élő emberes kísérelteket és próbákat egyébként nem lehetett túlélni; akinek valahogy mégis sikerült meggyógyulnia a fertőzésből, azt is megölték (mérges gázzal). Sokakat élve boncoltak fel, hogy azonnal lássák a kísérlet eredményét. Embertelen tesztek zajlottak, a tudomány nevében. Josef Mengele legfeljebb kisinas lehetett volna itt. Több tízezer ember halt meg a kutatások következtében, leírhatatlan kínok közepette.

A történtekről – többek között - a Katpol blogon írt Rammjaeger83 igen részletesen és kimerítően itt. Túlságosan jókedvűeknek és érdeklődőknek kötelező olvasmány!

A japánok többféle célba juttatási módszert is kipróbáltak. Mivel 1939-ből Isii engedélyt kapott a nagyobb arányú kutatásokra, hozzáfoghatott a kialakított módszerek éles, valós körülmények közötti próbáihoz. Mármint valós lakosságon, igazi városokon.

Tífusszal fertőzött zsemléket hagytak hátra az éhező kínai lakosság számára. Aztán figyelték az eredményt.
Máshol megmérgezték kolerával a kutakat, hogy vizsgálják a kór terjedését, a terjedés sebességét.
Jelentős mennyiségű, pestissel fertőzött bolhát és legyet állítottak elő, melyeket repülőgépről szórtak le Nimpo város körül. Sikerült is kirobbantani velük egy igen komoly pestis-járványt. Ehhez kifejlesztették a 25 kilogramm súlyú „Uji” nevű porcelánbombát (a polgári lakosság ellen), és az acéltestű, 1500 fertőzött repeszbombát tartalmazó „Ha” nevű bombát, katonai célpontok ellen.

A 100-as különítmény eközben állatok és növények ellen hatásos biofegyvereket próbált létrehozni, hogy ezzel romba döntse a kínai mezőgazdaságot (éhínséget okozva). Valamint ők feleltek a fertőzött állatok előállításáért is.

1942-ben aztán a japán hadsereg stratégiai visszavonulást hajtott végre a területen, közben igyekeztek minél több kárt okozni maguk mögött. Ennek során a kutakat és vízforrásokat megfertőzték, szándékosan megfertőzött hadifoglyokat engedtek szabadon, illetve fertőzött élelmiszer-készleteket hagytak hátra „véletlenül”.
A visszavonulás során egy ízben a japán hadsereg áthaladt egy korábban biofegyverrel sújtott területen, aminek hatására 10 000 japán katona betegedett meg, amiből 1700 meg is halt.

A háború végén az iratokat megsemmisítették, Kína hallgatásba burkolózott, érthető módon Japán is. A vezetők részben amerikai, részben orosz hadifogságba kerültek. Az amerikai fogságba kerülő háborús bűnösöket (főleg a program vezetőit) sosem vonták felelősségre, életük hátralévő részét Japánban, nyugodt körülmények között élhették le. Emiatt elég erősen tartja magát a konteó, hogy a megkezdett kutatásokat az USA ugyanúgy átvette és folytatta, mint ahogy mondjuk a V2 rakéta esetében, vagy legalábbis így tervezte. Mindenesetre megállapodtak, így sem az USA-nak, sem Japánnak nem volt érdeke, hogy csinnadrattát csináljon a dologból. A Szovjetunió az általa elfogott háborús bűnösöket a Habarovszki per során 2-25 év kényszermunkára ítélte, de az igazi felelősök elkerülték a büntetésüket. Japánban még ma is tabu Isii Siro tevékenysége, legszívesebben örökre törölnék a múltjukból. A sok ezer (millió?) ember halálával előállt eredményeket végül nem használták semmire, jobbára le sincsenek fordítva japánról.

- Mit is mondott? Mi a neve? Kell az adásvételi szerződéshez. – Az eladó gyanakvóan nézett Névtelen úrra. Épp most adta el neki a lakóbuszát, és még nem kapta meg érte a pénzt.
- Mr. Noname vagyok.
- Csak nem a világhírű „Noname” cég tulajdonosa? – az eladó arca felderült – rengeteg katalógusban láttam már a termékeit…!
- Névtelen úr csak mosolygott. Igazából mikrobiológus volt a végzettsége, de már régen nem ezzel foglalkozott. Nem akart sokat beszélgetni az eladóval. Mihamarabb túl akart esni az adásvételen, és el akarta kezdeni a busz belsejének átalakítását, az eszközök beépítését.

II. Generáció: a német és angol csírafegyverek.

Németországban 1936-ban kezdődtek a kutatások, melyekbe beolvasztották a megszállt francia- és belga területek intézeteiből (pl. Le Bouchetben lévő „Járványmegelőzési Laboratóriumból”, ami addig is rossz hírű biofegyver-laborként működött – néha még a természetes járványokat is megelőzte a lakosság lefertőzésében...) megszerzett anyagokat. Ugyanakkor az intenzív munka nem kezdődhetett meg egészen 1942-ig, a sztálingrádi vereségig, mivel addig Adolf Hitler szigorúan megtiltotta az ilyen jellegű kutatásokat. 1942-től kezdődően aztán újult erővel láttak munkához, de nem a japánok módszereiből indultak ki. Ők egy teljesen új úton indultak el, hogy a biológiai fegyvert valóban hatékony, jól bevethető, a modern kor elvárásainak is megfelelő tömegpusztító fegyverré alakítsák.

Egészen korszerű, még ma is hatékony módszereket dolgoztak ki a harcanyag célba juttatására: elektromágneses aeroszol-generátorokat fejlesztettek, valamint kialakították a bakteriális aeroszol technikáját. Nagy nyomású üveg-bombát építettek (ez volt a Himmler gun), melyben kis hatóerejű hagyományos robbanóanyaggal állították elő a szükséges fertőző aeroszolt. Ugyanakkor a német biofegyver-program közel sem volt olyan átütő, ahogyan a szövetséges országok hírszerzői gondolták (honnan is ismerős ez nekem?). A program túlértékelése miatt az angolok nem merték bevetni a saját biofegyverüket, mivel féltek a Genfi Egyezmény értelmében jogos német ellencsapástól. (Az 1925-ös Genfi Egyezmény megtiltotta ugyan a „bakteriológiai” fegyverek bevetését, de megengedte a megtorló csapást, a fejlesztést, a gyártást, és a kereskedelmet.)

Ebből a mondatból azért látszik, hogy Angliának és szövetségeseinek is volt biofegyver-programja.

Sőt, nem csak nekik, sokaknak. Akkortájt még Magyarországnak is volt ilyen: 1938-tól a tüzérszertár területén működött Bartos Dezső orvos-ezredes vezetésével a magyar biofegyver-labor, egész 1944-ig; akkor lebombázták az épületet.

Az angolszász hatalmak is a negyvenes évek elején kezdtek felkészülni az offenzív biológiai hadviselésre. Egész pontosan 1940-ben kezdte meg a működését Porton Downban egy kis intézet, ahol az offenzív és a defenzív fegyverkutatásokat végezték. Az Angliában „N-bomb project” néven futó program célja a bosszúállás fegyverének kifejlesztése volt, melyben a lépfene aerob spórás kórokozóját választották ki, fürtös bombás légi bevetésre. A módszert kipróbálandó a Gruinard szigeten (Skócia partjainál) próbafertőzést is végrehajtottak. A dolog elég jól sikerült: a sziget a következő 45 évben teljesen lakhatatlanná vált. Fegyveresek őrizték, senki sem léphetett be oda. Évente beeresztettek egy-egy birkacsordát a szigetre, de mindig mind elpusztult. A szigetet csak 1986-ban tisztították meg a spóráktól. Az angliai kutatások 1957 végén teljesen leálltak, mivel ettől kezdve a világ a nukleáris technika felé fordult.

II.-III. Generáció: Az amerikai biofegyver-program

Az amerikaiak sem tétlenkedtek, 1941-től induló programjukban, melynek központja Fort Detrickben volt, elsősorban ember-elleni kórokozókkal és mérgekkel kísérleteztek, de ezt később kiterjesztették növények és állatok ellen bevethető harcanyagokkal is.

Előszeretettel alkalmaztak imitáló eljárásokat. Léteznek ugyanis olyan baktériumok, melyek terjedési viselkedésükben igen hasonlatosak valamelyik gyilkos kórokozóéra, de semmilyen tünetet nem okoznak. Ilyen például a spórás Bacillus globigiit vagy a Serratia marcesens. Ezekkel is nagyszerűen lehet a célba juttatási módszereket fejleszteni, de lehetőség van a terjedés modellezésére, vizsgálatára is. Ez utóbbi elsősorban a védekezést szolgálta: kontrollált körülmények között, aeroszol-felhővel alkalmazták őket.

A hidegháború alatt 239 alkalommal végeztek kísérleteket különféle méretű városokban, ahol forgalmas utakat, metróállomásokat támadtak imitátor baktériumokkal, majd figyelték a terjedést és a baktériumok viselkedését. 1966-ban például azt vizsgálták Mahattanban, hogy mennyire sebezhető a metró egy olyan nagyvárosban, mint New York. Szabadon eresztettek hát egy megállónál egy jókora adag indikátor baktériumot, és figyelték a terjedést. Csak hát a kísérletet zavarta volna, ha a lakosság tudja, hogy most szándékosan meg lesznek fertőzve a metróban… mondjuk utólag sem voltak nagyon lelkesek, hatalmas botrány lett belőle.

Vizsgálták az alternatív célba juttatási lehetőségeket és az ellenük való védekezést is. Napi másfél millió sárgalázzal fertőzött szúnyogot gyártottak le kifejezetten Eurázsia északi részének számára. Azon a vidéken ugyanis ez a betegség ismeretlen, így nagyobb pusztítást vitt volna véghez. Speciális rakétákkal, vagy bombázóval kerültek volna a szúnyogok a helyszínre, és egy ilyen bomba vagy rakéta pár kilométeres körzetben okozott volna a csípésével fertőzést. Amúgy az ilyen, állatok által közvetített módszert entomológiai (rovartani) fegyvereknek nevezték el.

A kutatások során vizsgálták a fertőzött töltények alkalmazási lehetőségeit is, de a kilövéskori nagy hőséget csak igen kevés kórokozó volt képes túlélni.

Kipróbálták és tökéletesítettek az aeroszolos szórási módszert. Kiderült például, hogy 5 mikrométeres (tehát 5 ezred milliméteres) az optimális cseppméret a porlasztás során. A leghatékonyabb szórási módszer pedig a vonaltámadás: ilyenkor a repülőgép a szélre merőlegesen repül egyenletes sebességgel, miközben folyamatosan permetezi a szert. A legtöbb kórokozó nem bírja az UV sugárzást, így a napfény számukra végzetes. Ezért a támadást célszerű éjszaka, vagy borongós, párás időjárás mellett végrehajtani. A kiszórt anyag persze színtelen és szagtalan, és pontosan kiszámították a szükséges dózist is. A biofegyver-csapást lehet kombinálni más (vegyi, radiológiai, stb.) csapással is, hogy növeljék a hatásosságát (gyengítsék a célpont immunitást és csökkentsék a lappangási idő problémáját).

Megjegyzés: később a spórákat UV-álló anyaggal vonták be, hogy azok jobban bírják a napfényt.

Csak az összehasonlíthatóság kedvéért: 100 kg anthrax spóra megfelelően kivitelezett vonaltámadás esetén nagyjából 1-1.5 millió (!) ember halálát okozhatja, és akár 300 km2 területet is érinthet. Egy közepes atombomba pusztítási arányáról beszélünk......

Az amerikai program igen alaposan tisztázta a klasszikus csírafegyverek (azaz II. generációs biológiai fegyverek), valamint részben a vírusokra épülő III. generációs fegyverek minden tulajdonságát, viselkedését, bevetési szabályait, és lehetőségeit. Aztán 1969-ban R. Nixon elnök egyoldalú elnöki rendelettel betiltotta a további offenzív kutatásokat (a defenzíveket azóta sem).

- Üdvözöljük országunkban! – mondta a vámos a dél-amerikai ország repülőterén – Megmutatná a csomagjait?
- Parancsoljon. Csak hangszerek és kották. – válaszolta Névtelen úr.
- Ó! Ön énekes?
- Igen. Tenorista vagyok.
Nos, ez majdnem igaz is volt.. Egy n vagy két r.. nem mindegy? Mindenesetre a preparált hangszerekben és kottakönyvekben visszafelé sok minden elfér majd…

A következő részben megismerkedünk az orosz kutatásokkal és eredményekkel, a biofegyverek negyedik generációjával, valamint az iraki biofegyver-program kalandjaival. Addig is várjuk a kommentjeiteket!

A bemelegítő poszt itt érhető el.

Biológiai fegyverek – Terroristáknak

2011.06.16. 07:50 Papírzsepi

2001. szeptember 11-én Amerikának egy új fenyegetéssel kellett szembenéznie. Most kivételesen nem a repülőgépekről és a WTC-ről van szó, hanem azokról a borítékokról, melyekben a küldemény szövegét fehér porral is nyomatékosították. 22 ártatlan alkalmazott halt meg az anthrax spóráktól, és az esemény meglehetősen nagy pánikot okozott: a dolog megmutatta, hogy az addig szinte csak elméleti lehetőségként számon tartott eshetőség, azaz biofegyver bevetése békés lakosság ellen, mégis bekövetkezett. A bioterrorizmus valósággá vált.

Opcionális aláfestő zene 2000-ből.... Indítás az első számra klikkeléssel.

Azt már kevesebben tudják, hogy valójában egyáltalán nem ez volt az első ilyen eset. Lássuk a fontosabbakat:

1970-ben a Weather Undergound mozgalom tervezte pár amerikai nagyváros életét megbénítani a vízellátó rendszerek szennyezésével. Az eszközökért a hadsereget zsarolták meg, de ez nem volt annyira jó ötlet. (Illetve a lakosság szempontjából az volt...)

1972-ben a R.I.S.E (egyetemi hallgatókból összeállt szervezete) gondolta úgy, hogy a Föld túlnépesedett, és az USA 5 államának megritkítása majd orvosolja ezt a problémát. Nyolcféle kórokozót terveztek bevetni (hastífusz, diftéria, vérhas, stb.), de a megvalósításig nem jutottak el.

1980-ban a Red Army Fraction (Rote Armee Fraction - RAF - Vörös Hadsereg Frakció) német szélsőbalos terrorszervezet kezdett Párizsban, egy bérelt lakásban botulinusz-toxint botulizmus-toxint gyártani (pillepalackokban, a fürdőkádban). A német politika kiemelkedő személyei ellen akarták bevetni, de a francia rendőrség résen volt („szagot fogtak”).

1984-ben a Rajneeshee Cult nevű, Amerikában működő, de indiai eredetű szekta került nézeteltérésbe a Oregon állambeli The Dalles Dallas megyei Oregon város lakosságával. Ezért a szekta tagjai Salmonella typhimuriommal typhimuriummal fertőzték meg 8 salátabárban az ételeket (salátákat, uborkákat, csírákat, stb.), ezzel pár elég kellemetlen napot okozva az odalátogatóknak (751 embernek). Ezen kívül célzott merényleteket is terveztek számukra kellemetlen személyek ellen, mégpedig hastífusz, tularémia és vérhas kórokozókkal (sőt, a HIV-el is próbálkoztak), de végül lebuktak. A csoport vezetőjét lecsukták, a szekta felbomlott.

1991-ben a szélsőjobboldali, kormányzatellenes csoport, a Minnesota Patrif Council tervezett merényleteket ricin toxin felhasználásával, de az FBI időben közbelépett.

1995-ben az Aum Shinrikio (Legfőbb Igazság Kultusza - főguruja itt jobbra) nevű szekta kezdett vegyi- és biológiai fegyverek iránt érdeklődni. Az 1995. március 20.-i tokiói szaringázos metrótámadással hírnevet szerző szekta már az 1980-as években megkezdte a működését. A szokásos szöveggel térítettek: hamarosan jön a világvége, és csakis ők maradnak életben. A dolog sikeres volt, hamarosan igen sok pénzük és rengeteg komoly kapcsolatuk lett. A tagok között biofegyver-szakemberek is voltak.

Korszerű laborokat építettek, és Q-lázból, valamint anthraxból kezdtek biofegyvert készíteni. Ez el is készült, majd 1990 és 1993 között ezt be is vetették! Elsőként birkákon próbálkoztak, aztán a sikeres teszt után egy rivális szektát is megtámadtak teherautós permetezővel. Ez utóbbi nem sikerült technikai problémák miatt, ugyanis beragadt a szórófej.

Ezután egy saját tulajdonú, 80 emeletes magasház tetejéről permeteztek anthraxot a városra, de a helytelen alkalmazás miatt a dolog hatástalan volt. Végül a Macumoto nevű hegyi faluban öltek meg 7 embert ideggázzal.

A szekta számára persze fontos volt a hittérítés, így 1992 októberében Zairébe, Kikwitbe küldtek hittérítő küldöttséget. Ez a hely amúgy az ebola kiindulási helyeként ismert.... Ha már ott voltak, hoztak is haza magukkal vérmintákat.

A szekta felszámolásakor jelentős mennyiségű VX-gázt és kb. 15000 ember megöléséhez elegendő biofegyvert foglaltak le. Jól fel voltak tehát szerelve, de a szakértelem nem mindig volt tökéletes: a már említett metrós merényletet is elszúrták 1995-ben; ha úgy sikerült volna minden, ahogy tervezték, igen komoly katasztrófa lehetett volna belőle.

1998-ban egy Larry Wayne Harris (balra) nevű, szélsőjobbos férfi gondolta úgy, hogy (faji felsőrendűségi okokból) maszek háborút indít Irak ellen. Igen, ezt komolyan is gondolta, és ehhez saját gyártású pestisbombát tervezett. Szüksége volt harcanyagra is, így aztán egyszerűen vásárolt három fiolányi pestisbaktériumot az Amerikai Típustörzs Gyűjteménytől.

Ez 300 dollárjába és egy adag céges fejléces papírjába került. A papírt a munkahelyéről, egy mikrobiológiai cégtől szerezte be, s szintén ennek a cégnek az azonosítási számát használta a rendeléshez. Nem is volt gond, három hét türelmi idő után szépen megkapta a csomagot. Ám emberünk türelmetlen volt: mindenféle sürgető leveleket írt, egyre durvább stílusban. Ez nem volt igazán jó ötlet: a sok szövegben túl sokat elárult magáról, pontosabban a szakmai hiányosságairól. Ez feltűnt a Típustörzs Gyűjtemény munkatársainak (akiknek amúgy is televolt a hócipőjük az állandó anyázással), így Wyne a csomaggal együtt a rendőröket is megkapta.

Az akkor 46 éves férfit postai csalásért vonták felelősségre, és persze a hatóságok felülvizsgálták a mikróba-kereskedelmi rendszert.
Szabadulása után, 1998-ban Waynet már egy másik neonáci szervezet tagjaként vették őrizetbe Las Vegasban, mivel anthrax volt nála. Ahogy látszik is, a biofegyverek lelkes híve; az interneten komoly biofegyver-csináld-magad könyvet is kiadott (linket most nem mellékelek).

- Igazából még sosem láttam ilyet. Hőmérséklet-szabályozó és légszűrő egy üvegházba? – a szerelő lassan a munka végére ért.
- A termeléshez kell – mondta Névtelen úr. – az ilyen bio-dolgokhoz kell az állandó hőmérséklet. – Az USA-nak ezen a részén túl meleg lenne automatikus szellőztetés nélkül.
- És mit termel? Bio-alma? Bio-saláta?
„Majdnem. Bio-fegyver.” – gondolta Névtelen úr, de nem mondott semmit: csak bólogatott. Már vagy 10 éve ezen dolgozott. Fanatikusan hitte, hogy a Föld túlnépesedését meg kell állítania. Tagja is volt egy decentralizált terrorszervezetnek, akiktől az információkat kapta; de jobban szeretett magányos farkasként dolgozni. Most, hogy a hangszerekben sikerült visszacsempésznie a baktériummintát, már csak pár lépés választotta el a sikertől.

2002. március 22-én Afganisztában, Kandaharnál a támadó amerikai erők találtak egy félkész biofegyver-labort. Nem tudjuk, hogy mit akart az Al-kaida gyártani benne, de ötletek azért vannak.

2003. március 1-jén Khalid Shaikh Mohammed elfogásakor (aki az Al-Kaida első számú műveleti vezetője volt) találtak nála egy csomó adathordozót. Az ezeken lévő adatok alapján világossá vált, hogy az Al-Kaida beszervezett egy pakisztáni tudóst (bizonyos Rauf Ahmadot), anthrax gyártásához.

Természetesen ezen esetek után a hatóságok levonták a megfelelő konzekvenciákat, és igyekeztek „betömni” a biztonsági lyukakat – ám az a helyzet, hogy ez egy teljesen reménytelen feladat.

A legtöbb szakember ma tényként kezeli, hogy nem az a kérdés: lesz-e valamikor komoly bioterrorista merénylet, hanem csak az: mikor és hol.

Hogy miért?

Eddig elsősorban a biológiai fegyverek katonai alkalmazásáról volt szó, ám a bioterrorizmus esetében eléggé eltérő irányból kell közelítenünk.

Először is lássuk a harcanyag kérdését. A Biopreparat széthullása után sok tudós ment külföldre, és ott helyezkedtek el, ahol megfizették a tudásukat. Ugyan komoly szigorítások történtek az utóbbi években a kórokozó-kereskedelem terén, de még így is bő 500 olyan cég létezik világszerte, melyek a szürke- és feketepiacon is kereskednek. Tehát az anyag akár meg is vásárolható, de ettől függetlenül sok kórokozó a természetes helyén is begyűjthető (mint pl. a pestis). Meg persze vannak kevésbé mentesített területek, mint pl. az Újjászületés sziget, ami ugyebár ma a szárazföld része (fele Kazahsztán, fele Üzbegisztán része. A képen: a főváros, Kvantubek egy elhagyott laborja az Újjászületés-szigeten. Újjászületés, mi?).

Az alábbi képeken pedig szovjet TR-250-es tartályok láthatóak. Ezekbe 250 Kg Anthrax spóra fér. Amikor az Újjászületés sziget bezárt, akkor ott ilyenekben ásták el az antraxot, miután klór-alapú fertőtlenítő oldattal töltötték fel őket.

Az egyik emigráns helyi tudós kb. 200 tonnára teszi az elásott mennyiséget. A dologgal csak az a gond, hogy a használt fertőtlenítő sem garantálja a spórák 100%-ának inaktiválását. Úgyhogy ha valaki kiás egy ilyet, még bőven lehetnek benne fertőző-képes példányok. Arról nem is szólva, hogy az egész közép-ázsiai térségben igen gyakoriak voltak az anthrax-járványok, így a környéken nem érdemes bolygatni az ember- és haszonállat temetőket sem - hacsak nem pont fertőző csíra beszerzése a cél.

- Hová pakolhatjuk a cuccot? - kérdezte a szállítómunkás Névtelen urat.
- Rakja csak oda az üvegházhoz!
- Itt kell aláírni. Négy hordó valami táp-izé…
- Jó lesz ott, az üvegházban. A többit én elintézem.

Egy terroristának egészen más kórokozók is számításba jöhetnek harcanyagként: míg baktériumok otthon, szinte „konyhai" körülmények között is remekül tenyészthetők (tápoldatban, esetleg marhahúslevesben), addig a vírus-gyártás már komolyabb kapacitást igényel (Pl. egy tojás-alapú oltóanyag-gyárat. A tojás rendelkezik immunválasszal, és jól kézben tartható mennyiség. Speciális, ultra-steril tojásokat használnak, melyeket beoltanak a vírussal. Ezután ideális körülmények között (keltető gépben) tartják őket pár napig, majd kiszívják belőlük a vírussal dúsított fehérjét. Ezt még persze tovább kell kezelni, de alapvetően kész vagyunk. Nem minden vírus termelhető tojással, a himlő például igen.)

Kevésbé kell számítani a genetikailag módosított fajokra, de szóba jöhetnek helyettük mások. Például a HIV ugyan hadi alkalmazásra nem túl jó, de terrorizálni elég jól lehet vele. Vagy gondoljunk csak a fekete himlőre.

A variola vera ("igazi himlő" - de mi fekete himlőként ismerjük) vírus egy sikertörténet az egészségügyben. Komoly, fegyelmezett, és hatékony védőoltás-programmal sikerült gyakorlatilag teljesen kiirtani a Földről. Utolsóként 1977-ben regisztráltak ilyen megbetegedést, Szomáliában. Pedig komoly pénzjutalom jár érte. Aztán 1980-ban a Földet himlőmentessé nyilvánították, a meglévő vírusmintákat megsemmisítették, és a védőoltásokat leállították. Hivatalosan csak két helyen van ma himlő vírus: Az Amerikai Járványügyi Hatóság (CDC) atlantai központjában (balra) és Oroszországban, Kolcovóban a Víruskutató Intézetben. Hivatalosan. Aztán mindenki meglepődött, mikor kiderült: a szibériai fagyban eltemetett holttestek a temetés után olyan gyorsan megfagytak – és úgy is maradtak -, hogy a bennük lévő vírusok még ma is (adott esetben bő 100 évvel később!!) kimutathatóak voltak belőlük. Igaz, kitenyészteni már nem tudták. Amúgy nem is kell: a vírus genomja ismert, adatbankokban van, megfelelő felszereléssel szintetizálható, ha kell. Ugyanakkor az elmúlt 30 évben senki sem kapott oltást ellene, aki meg idősebb, annál is erősen csökkent már a védettség. Tehát még a középkorinál is védtelenebbek vagyunk, mert ma már kevés himlőt túlélt – így teljesen védett - ember van. Egy elszabaduló himlő tehát elképesztő pusztítást okozna.

És most egy pillanatra gondoljuk végig, hány halott lenne, ha mondjuk a Heathrow repülőtéren megjelenne egy ebola-himlő kiméra! (Ez itt a hatásszünet helye.). Na. Akinek ilyen vírusa van, az nem hülye: ő sem akar meghalni. Tehát az ilyen szörnyeket eléggé őrzik, nehogy terrorista kezébe kerüljön (legalábbis remélem). Tehát a bioterrorizmus számára szerencsére főleg „csak” a II. esetleg III. generációs harcanyagok jöhetnek számításba. Amelyek persze ma sem kevésbé halálosak, mint 50 éve.

Lépjünk tovább, nézzük a hogyant: miként kell biofegyvert készíteni. Az internet ilyen szempontból teljesen ellenőrizhetetlen, igen részletes információ gyűjthető be róla. De hogy biztos legyen a dolog, pár éve a WHO kiadott egy kézikönyvet, amiben részletesen leírják, hogy miként kell kártevőirtási célú permetezőanyagot készíteni baktériumból. Ehhez egy olyan bacit használtak fel, mely az emberre veszélytelen, csak a kártevőknél okoz katasztrófikus járványt. Ezzel a kiadvánnyal kívánták segíteni a fejlődő országok mezőgazdaságát, ahol bizony igencsak elkél a segítség. Csakhogy a kiadvány nyílt, szinte bárki által megszerezhető, és nem kell hozzá túl nagy tudás, hogy a fő alkotóelemét képező baktériumot kicseréljék valami ember ellen is hatásosra. A gyártási folyamat ugyanaz, és már készen is van a biológiai fegyver. Igazából technikusi szintű tudást igény a dolog, nem többet.

Következő kérdés: mivel lehet előállítani. Sokáig úgy gondolták, hogy a biofegyver-gyártáshoz szükséges felszerelések beszerzése nem lehetséges feltűnés nélkül. Ezt megerősítendő a Pentagon 1998-ban a „Bacchus” művelet során ezt ténylegesen ki is próbálta. A szakértői csoport feladata az volt, hogy 1.6 millió dollárból építsenek biofegyverek gyártására alkalmas labort, mégpedig minden feltűnés nélkül. Hát építettek. 1999-ben hetek alatt beszereztek mindent, mégpedig legálisan és csendben. 2000 nyarára készen is voltak a fullos laborral, ezzel kisebb sokkot okozva az illetékeseknek. Persze azonnali szigorítások következtek, amit a 2001-es anhtrax-eset után még tovább szigorítottak. A próba kedvéért ezután is megpróbálták a labort összehozni. A helyzet az, hogy akkor is sikerült, mégpedig minden gond nélkül. Ne legyenek tehát illúzióink a dologgal kapcsolatban.

Aztán nézzük meg, hogy miként lehet a harcanyagot célba juttatni. Nos, a mezőgazdasági szóró eszközök tökéletesen alkalmasak a feladatra (nem véletlen, hogy 2001 szeptemberében meg is tiltották a szóró-helikopterek és repülők repülését a nagyvárosok fölött – bár ezt mára feloldották). Egy terroristának célszerűnek tűnhet a metróban támadni, mert akkor a járművek-keltette huzat villámgyorsan végigfertőzi a teljes alagutat (Tokióban pl. naponta 5 millió ember használja a metróhálózatot). Ennek elkerülésére a komolyabb metróknál ma már telerakták bio-érzékelőkkel az alagutat, hogy még idejekorán lépni lehessen.

Eljött tehát a nagy nap. Névtelen úr erre várt már sok éve. Régi bajtársa hamarosan érkezik a helikopterrel. Közönséges, ősöreg mezőgazdasági helikopter volt, de akár 400 kg permetet is cipelhetett. Bár a hivatalos nyilvántartásában erről szó sem volt. Valahogy kitörlődött ez az adat.
Megvolt már minden más is: az útvonalterv, és a meteorológiai jelentés. Lassan a harcanyag is előállt: a buszban berendezett labor szárító gépei gyorsan dolgoztak. Már csak tölteni kell a helikoptert, hivatalos útvonalengedélyt kérni New York felett, és szórni. Utána minél lakatlanabb helyre utazni. Névtelen úr már elő is készítette a védőruhákat: a szuperpestissel nem árt az óvatosság.

Aztán támadhatók az ivóvízforrások is: egy víztározó hagyományos megmérgezéséhez – mondjuk ciánkálival - több teherautónyi anyag kell, miközben egy megfelelően megválasztott biofegyverrel olyan 1 liter bőven elég. És ezeket az objektumokat bizony nem feltétlenül őrzik eléggé: pár rozsdás lakat, szakadt kerítés próbálja megállítani a terroristákat. A már említett Legfőbb Igazság Kultusza is hasonlóra készült, már oda is volt készítve a víztározóhoz a VX.

Megfertőzhetők az élelmiszerek is (főleg a kevésbé ellenőrizhetők, mint pl. a friss gyümölcsök, zöldségek, gyorskaják, stb.). De öngyilkos merénylők (akár mondjuk himlővel megfertőzve magukat) simán elvegyülhetnek a tömegben, és amíg élnek, lelkesen fertőzhetnek boldog-boldogtalant (egy idő után persze mind boldogtalan lesz). Különösen jól megy ez mondjuk tömegrendezvényeknél (fesztiváloknál...). Amúgy a himlő halálozási aránya úgy 30-60% körüli.

Jól hangzik, nem? Tényleg nem. Akkor most nézzük meg, hogy miként lehet védekezni a biológiai fegyverek ellen.

Nos, ez igen nehéz és összetett kérdés. Nyilvánvaló, hogy nem lehet mindenkit minden ellen beoltani, és nem lehet mindenkit gázálarccal felszerelni. Ráadásul egy biocsapás – legyen az katonai vagy terror, rejtett vagy nyílt – detektálása sem olyan egyszerű feladat. Vannak árulkodó jelek (pl. tömeges állatpusztulások), de addigra már mindenképpen késő.
Tehát ami tenni lehet, az bizony a komplex, többszintű, és folyamatos védekezés.

1. Megfelelő védőfelszerelések, ellenanyagok beszerzése.

Háború nem szokott váratlanul kitörni, így fel lehet készülni a biológiai hadviselésre is, főleg, ha tudjuk, hogy az ellenségnek milyen eszközei vannak. Erre az első Öbölháborúban volt is példa.
Ebbe a kategóriába tartozik a szükséges laboratóriumi erőforrások biztosítása is, belevéve a szükséges kimutató anyagok és eszközök meglétét is.

2. Hírszerzés. Nem lehet mindent műholdakról és robotrepülőkről kideríteni. Szükség van a hatékony titkosszolgálatokra. Beépülő ügynökök nélkül a terroristáktól nem sok infó szivárog ki. Folyamatosan kell monitorozni a világot, keresni az árulkodó jeleket, és nyomon követni a gyanús egyéneket és szervezeteket.

Lehet, hogy érdemes elgondolkodni, hogy az adatvédelem a fontosabb-e, vagy esetleg egy bioterrorista csapás megelőzése.
Haladni kell a korral, ha a terroristák felhasználják az internetet, a rendőrök sem hanyagolhatják el ezt a területet.
Figyelni kell a biotechnológiai kereskedelmet és a vakcina-kutatásokat.
Figyelni kell a laboratóriumok működését, az ott dolgozókat (!) és azok kapcsolatait.
A kiemelt célpontokat fel kell készíteni a védekezésre - ahogy a metrónál már volt is róla szó. De ezt minden kritikus infrastruktúrára meg kell tenni.

3. Jól felszerelt és jól működő egészségügyi rendszer kell.

A háziorvosokat ki kell képezni, hogy felismerjék egy esetleges biocsapás jeleit.
Átgondoltan kell a különféle betegségek eradikálását (kiirtását) végezni: a himlő után lassan sor kerül a gyermekbénulásra és a kanyaróra is; siker esetén a védőoltások megszüntetése komoly kockázatot jelent.
Járványt terjesztő rovarok és kártevők figyelése, irtása ugyanilyen fontos, főleg az entomológiai fegyverek ellen.
Erősíteni kell a kutatás-fejlesztést új oltások, antivirális szerek és antibiotikumok terén, de a diagnosztikai eszközök (főleg az expressz-diagnosztikaiak) folyamatos fejlesztésére is szükség van.

És most mindenki gondolja át mindezt a hazai viszonyok alapján.

Névtelen úr a nyüzsgő várost figyelte a levegőből. Egy felfestett buszsáv miatt a szokottnál is nagyobb dugó volt odalent. "Pár nap, és megoldódik ez is." - gondolta. - "Akár csak a sok más kérdés."
A mutatókat figyelte: azt akarta, hogy permet még biztosan kitartson a JFK repülőtérig, pedig már a kétharmadát kiszórta. A rosszullét kerülgette. Egy nyugdíjból visszahívott rendőr valahogy szagot fogott, így pont a permet betöltésének közepén váratlanul megjelentek a rendőrök. Lövöldözés kezdődött, a társát lelőtték, az ő védőruhája és permet-tankoló cső is szétment.

Névtelen úr tudta: ő lesz a hárommilliárd emberéletet követelő járvány első áldozata.

Mit mondhatnék még? Dobjatok be holnaptól kicsit többet az egyházi perselybe…

A bemelegítés itt olvasható, az első rész itt, a második pedig itt.

Köszönetnyilvánítás

Külön köszönöm dr. Faludi Gábor biológiai-fegyver-szakértőnek a szakmai segítséget. Jockey11-nek az orosz forrásokat és a zenét, valamint Tiborunak az átnézést és a tanácsokat.

Felhasznált irodalom

dr. Faludi Gábor, dr. Rókusz László: A Biológiai fegyver. 2003 Magyar Honvédség Egészségügyi Csoportfőnökség
dr. Faludi Gábor: A biológiai fegyver jelentőségének megváltozása. 1999 Honvédorvos 1998/1 szám
dr. Faludi Gábor: 2004. A Bioterrorizmus
Török Ervin: A bioterrorizmus, mint biztonságpolitikai kockázat. 2005. Szakmai Szemle 3. szám
Lukács András, Pátri László: Szuperpestis a mélyhűtőben. 2001. Hetek
http://hu.wikipedia.org/wiki/Biológiai_fegyver
Katpol blog / Rammjaeger83: Őfelsége halálgyárai - A Japán Császárság biológiaifegyver-programja (1930-1945)

Biológiai terror: sok milliárd láthatatlan ellenség

Szuperpestis a mélyh 369 t 337 ben

"Egy kémcső választ el bennünket a földi pokoltól" – figyelmeztet egy napokban megjelent amerikai sikerkönyv felcíme. Sokszorosára nőtt a kereslet gázálarcok, fertőzés elleni vitaminkészítmények, vegyvédelmi öltözetek iránt. Az FBI egy esetleges vegyi és biológiai terrortámadástól tartva megtiltotta a permetezőrepülőgépek felszállását az amerikai nagyvárosok környékén, és bár a repülési tilalmat feloldották, az újabb hírek fokozott óvatosságra intenek: Irak az utóbbi hónapokban leállította nukleáris fegyverprogramját, minden erejét a vegyi, biológiai fegyverek kifejlesztésére fordítja. Mekkora a valós veszély, és lehetséges-e a védekezés a láthatatlanul pusztító terrortámadásokkal szemben?

A biológiai fegyverkezés a biológia robbanásszerű fejlődésének keserű mellékhatása. Minden eddiginél többet tudunk az öröklődésről, a rák kialakulásáról, arról, hogy milyen folyamatok zajlanak le a mikroszkópikus sejtek szintjén az emberben. Ezek az információk mindenki számára néhány dolláros befektetéssel – újságokból és az interneten keresztül – könnyen elérhetőek, így a biológiai fegyverek előállítása egy nukleáris fegyverhez viszonyítva rendkívül olcsó és egyszerű vállalkozás nemcsak kormányok, hanem akár "mezítlábas" terroristák számára is.

Borítékban érkezett a vírus

Atombombát készíteni még ma is rendkívül költséges, a megfelelő dokumentáció és szakmai tapasztalat pedig nem minden ország számára hozzáférhető. Ráadásul az atombombához szükséges hasadóanyagok minden grammjával el kell számolniuk a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek. Az egyszerűbb biológiai fegyvereket azonban közepes szakmai felkészültségű technikusok is elkészíthetik tízezer dollárnyi beruházásból, ha a szükséges recepteket letöltik az internetről.

A biológiai terroristáknak kis szerencsével még csak nem is kell előállítaniuk felfegyverzett baktériumtörzseket, akár postán is megkaphatják azokat valamelyik jól felszerelt üzemtől. A nyolcvanas évek közepén például az iraki oktatási minisztérium 70 csomagnyi mikrobát és toxint rendelt az American Type Culture Collection nevű cégtől. A küldemény annak rendje és módja szerint meg is érkezett, és – mint később kiderült – az irakiak alaposan fel is dolgozták.

Ugyanettől a cégtől rendelt bubópestis baktériumokat néhány évvel később egy ohiói technikus, Larry Harris. Az akcióhoz csak egy hitelkártyára és egy hamis fejléces levélre volt szüksége. Harris három hét múlva megkapta az igényelt baktériumot, de türelmetlensége és hozzá nem értése feltűnt a cég számára, akik értesítették a szövetségi nyomozókat.

A nyomozás során kiderült, hogy Harris egy rasszista szervezet tagja, és saját bevallása szerint biológiai fegyvert akart készíteni egy Szaddám Huszein elleni támadáshoz, ezért az afférért 1995-ben börtönbüntetésre ítélték. (Pestist mellesleg a magyarországi egyetemi laboratóriumok hűtőiben is lehet találni.)

Titkos szovjet bázisok

A nyolcvanas-kilencvenes években többször próbáltak meg magánszemélyek baktériumfegyvereket bevetni – változó hatással. 1984-ben az amerikai Oregon államban a helyiekkel való konfliktus után egy keleti vallásokkal foglalkozó csoport tagjai szalmonellát juttattak négy étterem salátabárjaiba, 750 embert fertőzve meg. A csoport vezetője két és fél évet ült ezért a tettéért börtönben, majd Európába emigrált. Sokkal tragikusabb végkimenetele volt a Legfelsőbb Igazság nevű japán szekta ténykedésének, akik 1995-ben szarint engedtek ki a tokiói metróban. Az ideggázzal töltött és leszigetelt műanyag zacskókat cipősarokkal és élesre faragott esernyőnyéllel hasították fel a fanatikus kultusztagok. A támadásban 12 ember vesztette életét és több mint 5000 ember megsebesült. A szekta tagjainak őrültségét jól bemutatják a később kiderült tények: a csoport anthraxszal szórta be Tokiót, szerencsére sikertelenül, a kilencvenes években pedig az ebola által sújtott Zairéban jártak, ahol gyilkos vírusra akartak szert tenni későbbi támadásaikhoz.

A biológiai fegyvergyártásban a nyolcvanas évek végére Irak küzdötte fel magát első számú szereplővé. Az ENSZ fegyverellenőrzési bizottságának adatai szerint Irak mintegy 8500 liter anthraxszal, 2500 liter aflatoxinnal, 19 ezer liter botulinummal rendelkezett. Ezeket lefagyasztott állapotban helyezték volna a rakétafejekbe. Az Öböl-háború során Irak ezeket a biológiai fegyvereket Scud-rakétákkal akarta Izraelbe és az USA-t támogató arab államokba juttatni. Ebben állítólag az USA és Izrael állította meg, megfenyegetve Irakot, hogy ha ezt megteszi, akkor nukleáris ellencsapásra számíthat.

A biológiai fegyverek gyártásában azonban a volt Szovjetuniónak volt a legnagyobb kapacitása és tapasztalata. Az "alap"-biológiai fegyvereken kívül számos rendkívül nagy hatású, például az emberek érzelmeire ható, rendkívüli izgatottságot vagy depressziót okozó szereket is létrehoztak. A volt Szovjetunió kiterjedt biológiaifegyver-programjáról a kilencvenes években értesülhetett a szélesebb nagyközönség, Kanatjan Alibekovtól, a program második emberétől, aki az Egyesült Államokba szökött. Alibekov – mai nevén Ken Alibek – Biohazard című könyvében beszámolt az oroszok anthrax- és himlőgyártásáról, és rendkívül sok olyan információt hozott nyilvánosságra, amit a másik oldalon álló kollégái a szolgálati titok miatt nem tehettek meg.

A szovjetek 1973-ban hozták létre Biopreparat nevű komplexumukat, röviddel a biológiai és toxikusfegyverek gyártásának beszüntetéséről szóló nemzetközi szerződés aláírása után. A szovjetek egész egyszerűen nem tudták elhinni, hogy az USA felhagyott biológiaifegyver-programjával, pedig azt már 1969-ben beszüntették.

Az U-variáns

A Biopreaparatnál mintegy harmincezer ember dolgozott, egy részük gyilkos toxinokat, mikrobákat és vírusokat fejlesztett, egy másik részük pedig hatásos gyógyszerek után kutatott. A szovjetek az olyan "hagyományos" gyilkoló baktériumok mellett, mint az anthrax sok rendkívül nagy hatású tömegpusztító mikroorganizmust fejlesztettek ki. Az egyik ilyen fegyverhez egy végzetes baleset folytán jutottak hozzá: 1967-ben egy Marburg nevű kis németországi város vakcinaüzemében egy ebolához hasonló vírus megölt néhány embert, akik majomkísérletekkel akartak védőoltást létrehozni. A vírust ennek következtében Marburgnak nevezték el. A szovjetek ehhez jutottak hozzá – valószínűleg titkosszolgálati módszerekkel –, majd a Biopreparat novoszibirszki üzemében, a Vectorban folytattak rajta kísérleteket. 1988-ban a kísérletek során egy Nyikolaj Usztyinov nevű kutató véletlenül megszúrta magát egy fertőzött tűvel. Usztyinov néhány napon belül meghalt, a vírus rendkívül erős vérzést váltott ki, szinte vért izzadt. A Vector lefagyasztotta Usztyinov vérét, és további kísérletek során kifejlesztette az Usztyinov után Variant U-nak nevezett vírust.

A Szovjetunió biológiai tömegpusztító fegyvereiről 1989-ben jutott részletes információhoz a Nyugat, miután Vlagyimir Paszecsnyik, a Biopreparat pestis kifejlesztéséért felelős igazgatója Nagy-Britanniába disszidált. Paszecsnyik igencsak ráijesztett a brit és az amerikai titkosszolgálatokra, amikor beszámolt arról, hogy a Szovjetunió olyan pestist fejlesztett ki, amelyik ellenáll az antibiotikumoknak és fertőzőképessége révén pusztító ereje felülmúlja a nukleáris fegyvereket. Ezután követelték a nyugati hatalmak a Szovjetuniótól, hogy ismertesse biológiaifegyver-programját. A szovjetek bemutatták a helyszíneket, ahol a kísérletek folytak, de a gyilkos organizmusokat elrejtették a fegyverellenőrök elől.

Alig néhány évvel később újabb Biopreparat-vezető disszidált Nyugatra, ezúttal az Egyesült Államokba. Ken Alibek részletesen beszámolt az USA kormányszerveinek a szovjet biológiaifegyver-programról, valamint arról is, hogy a Biopreparat kutatóinak többségéről nincs információ, amióta Oroszország – hivatalosan – leállította a biológiai fegyverek gyártását. Alibek szerint ezeknek az embereknek egy része Iránba vagy Irakba ment dolgozni, oda, ahol tudásukat megfizetik, és nem tudni, hogy miket is vittek magukkal a Biopreparat hűtőiből. Elképzelhető, hogy ezek az országok ilyen módon a legfejlettebb biológiai fegyverekhez is hozzájutottak. A terrorista csoportok számára a legkönnyebben elérhető biológiai fegyver azonban még mindig az anthrax, ami részben megnyugtató, mert ez ellen legalább létezik oltás, és antibiotikumokkal is kezelhető – de csak abban az esetben, ha hamar felsimerik, hogy anthraxtámadás történt.

Halálos legelők

Az anthrax – ismertebb nevén lépfene – egy olyan baktérium, amely főként növényevő állatokat támad meg. A fertőzött földben a spórák akár évtizedekig is túlélnek fertőzőképességük megőrzése mellett – használhatatlanná téve a legelőket, miközben a fertőtlenítés óriási költségeket emészt fel. Ha valaki belélegzi a baktériumspórákat, vagy a baktériummal fertőzött állat húsát megeszi, a fertőzés akár három nap alatt halált okozhat. A belélegzéses anthraxfertőzés meglehetősen ritka: az Egyesült Államokban 1900 és 1978 között összesen 18 olyan esetet jegyeztek fel, amikor anthraxspórákat lélegeztek be a juhokkal foglalkozó munkások. A levegőben terjedő anthraxról az 1979-es szverdlovszki eset kapcsán sikerült a legtöbb információt begyűjteni. A volt Szovjetunióhoz tartozó városban anthraxot gyártottak, és ez került véletlenül a levegőbe. A levegőben terjengő anthraxspórák összesen 79 embert fertőztek meg, ebből 68-an életüket vesztették.

Az Egyesült Államokban működő Járványmegelőzési Központ adatai szerint 100 kg anthrax szélnek eresztése

Washington fölött hárommillió ember halálát is okozhatja. A most földre kényszerített mezőgazdasági permetező repülőgépek ennek a mennyiségnek a dupláját is ki tudják szórni. Az anthrax ellen akkor lehet hatékonyan védekezni, ha nagyon korán felismerik. A betegség első fázisában ugyanis nagyon hasonló egy influenzás megbetegedéshez: láz, köhögés, fejfájás és általános gyengeség lép fel. A második fázis viszont már végzetes: a láz hirtelen felugrik, légszomj, hasmenés, sokk lép fel, a beteg kómába esik. Az esetek mintegy felénél vérzéses agyhártyagyulladás is kialakul, súlyos tudatzavarral, majd végül a vérnyomás drámai zuhanása okozza a halált.

Lehetséges a védekezés

Az anthrax ellen létezik oltóanyag, amelyet a Bioport Corp. a hetvenes évek óta gyárt és szállít elsősorban a hadsereg számára. Az USA által forgalomba hozott készítmény tok nélküli baktériumtörzsek legyengített, sejtmentes kivonatából áll. A hat elemből álló oltási sorozat után 2-7 héten belül kialakuló védettség mintegy 88 százalékban akár két évvel később is fennáll. Miután a korábbi években a biológiai terror eshetőségét csekélynek ítélték, s a népesség teljes átoltásának költségei tetemesek, így jobbára csak a fenyegetettségnek kitett, többnyire katonai személyzet részesült a védelemben. Szerencsétlen egybeesés, hogy a cég engedélyeztetési eljárások miatt jelen pillanatban nem gyártja az oltóanyagot, 2002-re ígéri az újabb dózisokat.

A betegség korai szakaszában antibiotikum is alkalmazható. Az elmúlt napokban New Yorkban megnőtt a német Bayer gyógyszergyártó cég Cipro nevű gyógyszere iránt a kereslet. A CNN beszámolója szerint nagyon képzett és egyben nagyon izgatott emberek több hónapra való mennyiséget vásároltak be az említett gyógyszerből. David Siegrist, a Potomac Politológiai Intézet Biológiai Terrorelhárító programjának igazgatója szerint az orvosok nem véletlenül választották a Ciprot, az Öböl-háború idején ugyanis

a hadsereg is rendelt belőle a Perzsa-öbölben tartozkodó katonák számára. A betegség kezelésére általánosan elfogadott a doxycyclin nevű közismert antibiotikum, sőt a természetben fellelhető törzsek zöme ellen a penicillin is hatásos. Nem zárható ki azonban annak lehetősége, hogy olyan manipulált változatokhoz nyúlnak az esetleges merénylők, amelyek ellenállók az ismert védekezési formákkal szemben.

Kénkő és hashajtó

A történelemkönyvek által rögzített legkorábbi példa biológiai fegyver használatára az időszámításunk előtti hatodik században történt, amikor az asszír hadsereg anyarozszsal mérgezte meg az ellenséget. Ugyancsak ebben a században az athéni Szolón hunyorból készített, hashajtó hatású teát öntetett az ostrom alá vont Krissa vízkészletébe. Az első vegyi fegyver használatát hagyományosan időszámításunk előtt 429-re teszik a történészek, amikor a spártaiak a peloponnészoszi háborúban felizzított szurok és kén mérgező füstjét használták fel az ellenséggel szemben.

A középkorban általánosan bevett gyakorlat volt, hogy a hullákat a várfalon át bedobálták az ostrom alá vont városba vagy várba. Ez történt 1346-ban is, amikor a tatár sereg a mai Krím-félszigeten található Kaffát ostromolta. A várban rövid időn belül pestisjárvány tört ki, s a védők kénytelenek voltak megadni magukat. Egyes történészek szerint az innen menekülők hozták át Európába a két évvel később milliók halálát követelő fekete halált, a pestist.

Pár száz évvel később itáliai hadjárata során – 1797-ben – Napóleon mocsárlázzal próbálta meg-fertőzni a körülzárt Mantua lakosságát.

Járvány Tábornok

2012.07.05. 07:00 Papírzsepi

Szinte minden háborúban részt vesz. Amióta az ember létezik és háborúzik, azóta van jelen minden nagyobb hadjáratnál, és sok ezer éven át gyakorolt alapvető hatást azok kimenetelére.

A rettegett Járvány Tábornok mindig a legkritikusabb pillanatban, a leggyengébb ponton támadott. Egész hadjáratok, uralkodók, országok, sőt, birodalmak sorsáról döntött. Legyőzhetetlen hadai ezernyi áldozatot szedtek, és nem volt menekvés előlük. Sok-sok évnek kellett eltelnie, mire végre méltó ellenfélre talált néhány fehér köpenyes, tűkkel és oltóanyagokkal felszerelt orvoscsapatban.

Ám igazán sosem lehetünk tőle biztonságban.

Járvány Tábornokkal már az ókori leírásokban is találkozhatunk. Mind az egyiptomi, mind az ógörög, mind pedig a perzsa birodalom hadjáratainál és csatáinál ott találhattuk. Ebben a korban a járványos megbetegedéseket még felsőbb isteni büntetésnek, megtorlásnak tartották, és ugyan Hippocrates megpróbálta kiismerni a Tábornok haderejét, igazán ellenszert ő sem tudott adni. De legalább részletesebb leírásokat készített, így ma már sok esetben -utólag- azonosítani tudjuk, hogy az adott pillanatban Járvány Tábornok épp melyik hadtestét vetette be.

Akkoriban még nem létezett közegészség, a higiénia sem állt a helyzet magaslatán, és a háborúkba vonuló hadseregeket is csak papok és sámánok kísérték. Egyszerűen nem is volt hatékony eszközük az előre nyomuló járványos megbetegedések megfékezésére.

A legrégebbi leírás Hérodotosztól származik. A leírása szerint az i.e. 440 és 430 között Görögországba érkező, I. Khsajársá perzsa király (alias Xerxész) által vezetett 800 000 fős hadsereg az őrizetlenül hagyott Thesszália lerohanása után találta szembe magát Járvány Tábornok seregeivel. A városban állomásozó Loimos (Pestis) hadosztályok súlyos veszteségeket okoztak a perzsáknak. Olyannyira, hogy a város elhagyásakor 300 000 halottat hagytak maguk mögött.

Az i.e. 430-as második peloponésszoszi háború idején viszont Athénnak kellett megküzdenie az Etiópiából induló, és gyorsan terjedő pestissel. Ez a betegség egyik harcoló felet sem kímélte, maga Periklész is az áldozatává vált.

Járvány Tábornok hadereje ezekben a korokban jellemzően sokkal nagyobb pusztítást okozott, mint a háborús cselekmények. Jellemző volt, hogy egy-egy háborút végső soron nem is a fegyverek döntöttek el, hanem az, hogy a különféle betegségek mennyire kímélték meg a résztvevő hadseregeket, mennyire sikerült túlélniük azt. A háborúk eredményének befolyásolásával Járvány Tábornok gyakran írt történelmet, egész országok és birodalmak sorsát határozva meg.

Krisztus előtt 400 évvel komoly csetepaté bontakozott ki Szirakúzáért. Ez a város (és egész Szicília) stratégiai jelentőséggel bírt a Földközi-tenger feletti uralom szempontjából, ami viszont a teljes mediterrán vidék feletti ellenőrzést jelentette. A terület eredendően vegyes népességű volt, ám a belviszályaik ellenére is elég komoly erőt képviselt. Még Karthágót is megverte egyszer. Aztán i.e. 416-ben Athén is beleavatkozott a dologba, de Járvány tábornok megállította a törekvéseit. I.e. 396-ban aztán megérkeztek a karthágóiak, és meg is szállták a várost. Hosszú távra érkeztek, ám Járvány Tábornok ismét közbelépett. A pestis hadosztály elég gyorsan kiszorította a punokat a városból, mely végül hosszas csaták és politikai keverések után után a Római Birodalomhoz került. Ez alapvetően meghatározta a terület sorsát, de mi lett volna, ha Karthágó meg tudta volna tartani a területet? Már nem tudjuk meg.

I.e. 323-ban egy igen tehetséges hadvezér, egy bizonyos Nagy Sándor érkezett Észak-Itáliába némi hódítási szándékkal. Hadseregét egyetlen más haderő sem tudta megállítani, míg szembe nem találkozott Járvány Tábornokkal. A kolera és a malária hatalmas veszteségeket okozott a makedón birodalomnak, és magának Nagy Sándornak is. A hadvezér-zseni 32 évesen, tüdőgyuszival súlyosbított maláriában halt meg, pont egy újabb nagyszabású hadjárat küszöbén. Látszik, hogy Járvány Tábornok az ellenséges hadvezérek kiiktatásában is jeleskedett... Mi lett volna, ha Nagy Sándor épp tervezés alatt álló újabb hadjárata megvalósult volna? Ki tudja.

Amúgy a legyőzhetetlennek tűnő Római Birodalom is napi szinten harcolt Járvány Tábornok csapataival. A malária és a pestis gyakran tett látogatást a birodalom különböző részein. Néró uralkodása alatt például Rómában tört ki durva pestis járvány, később, i.sz. 165 táján az egész birodalmat elárasztotta a kór. A himlő is megjelent, többek között Marcus Aurelius császár is ebben halt meg. Természetesen a Rómát támadó gall és germán törzsek is találkoztak Járvány Tábornok csapataival, melyek nem egy sikeresnek induló Róma-elleni hadjáratot fordítottak katasztrófába.

A hunok előretörése is elakadt Konstantinápolynál, mivel a város bevétele előtt még előbb le kellett győzniük az anthraxot is. A szarvasmarhákat, később a lovakat, még később pedig az embereket is megtámadó baktérium végül megállította az előretörést.

Fontos megemlíteni, hogy Járvány Tábornok gyakran nem csak egyetlen hadtesttel támadott. A legfőbb haderő, a pestis mellett a fekete himlő, a vérhas, kolera, az anthrax, a tífusz, illetve a mediterrán vidékeken a malária is gyakran egyszerre jelent meg. Így utólag már nem is mindig lehet pontosan azonosítani, hogy épp melyik volt a domináns. Emellett azt is fontos megemlíteni, hogy a járványok a polgári lakosságot sem kímélték, így a háború másodlagos következményeként egész városok, országrészek haltak ki. A kieső munkaerő visszavetette a mezőgazdaságot, éhinséget, majd újabb járványokat váltott ki. Egy gazdaságilag meggyengült ország pedig gyakran a gyarmatosítók prédája lett.

Például Krisztus után 444-ben egy hatalmas járvány során szinte kihalt a Brit-szigetek őslakossága, így lényegében megállt az élet a vidéken. A gazdaság működésének fenntartása végett 449-ben szászokat kellett a szigetekre telepíteni, ami később elég jelentős változásokat okozott a terület jövőjében.

Az 540 körül kirobbant justiniánusi pestis sem kispályázott: 60 éven át terrorizálta a emberiséget, ezzel jelentős mértékben hozzájárulva a Bizánci Birodalom hatalmának összeroppanásához.

A középkor amúgy is a járványok szorításában telt el. Emberek milliói haltak meg a fertőző betegségek következtében, jellemzően sokkal többen, mint a háborúkban. És ez igaz volt a hadjáratokra, keresztes- és térítő háborúkra is.

Az első keresztes háborúban (1096–1099) például a 300 000 fős expedíciós hadsereg 20 000 főre csökkent a járványos megbetegedések miatt. Ezzel Járvány Tábornok nagyságrendekkel több áldozatot szedett, mint a tényleges csatározás. A második keresztes háború (1147–1149) sem járt nagyobb sikerrel: 100 000 főről 5000 főre apadt a csapat létszáma, és ezzel az egész vállalkozás dugába dőlt. A harmadik keresztes háború (1189–1192) során maga Szent Lajos is Járvány Tábornok áldozata lett.

Ám, hogy a helyzet még rosszabb legyen, a hajózás felélénkülése még inkább a dögvész előretörését segítette - ezzel új szintre emelve a pusztítás mértékét.

Az 1300-as évek elején Szicíliából menekülő itáliai kereskedők érkeztek a Krími-félszigetre. Ám gyorsan nézeteltérésbe keveredtek a helyi muzulmánokkal, akik a konfliktus eldurvulásakor a közelben járásozó tatároktól kértek segítséget. Azok jöttek is segíteni, annak ellenére, hogy eléggé el voltak foglalva: ugyanis épp akkortájt ütötte fel a fejét Járvány Tábornok egy diverzáns pestis-osztaga a tatár seregben. Ám a kán úgy döntött, hogy ezt a saját javára fordítja, és parancsot adott a pestises hullák átdobálására az ellenséges területekre (Kaffa erődjébe). Ezzel nem csak egy új fegyvernem, a biofegyverek alkalmazásának alapjait tette le, hanem az 1347-ben kezdő, egész Európát rettegésben tartó Nagy Pestisjárványét is. A menekülő emberek ugyanis magukkal vitték a diverziós terror-osztagokat, a fertőzött patkányokat, így a járvány gyorsan terjedt (a lenti képen látszik is). Összesen 25-30 millió ember halt meg Járvány Tábornok európai hadjárata során, ami a kontinens akkori 80 milliós lélekszámához viszonyítva elég brutális pusztulást jelentett.

A pestis akkoriban amúgy is gyakori vendég volt. Hol itt, hol ott ütötte fel a fejét, és bizony továbbra is erősen bele-bele avatkozott a háborúk kimenetelébe. A pestis zárta le például 1456-ban Nándorfehérvár ostromát is. A tízszeres túlerőben lévő II. Mehmed ugyanis kénytelen volt idő előtt támadni az elharapódzó járvány miatt, így túlerejét nem tudta kellően érvényesíteni - komoly lehetőséget adva a védőknek. Ebben a csatában Járvány Tábornok ezúttal a mi oldalunkon állt, így a segítségével elért diadal csaknem 80 évre visszavetette a török hódítást. Ám a győzelemért a Tábornok nagy árat kért: a csata két meghatározó vezérének, Hunyadi Jánosnak és Kapisztrán Jánosnak az életével kellett fizetnünk érte (1456 augusztus 11. és október 23.).

Amerika 1492-es felfedezése aztán új színt hozott Járvány Tábornok addig sem unalmas hadseregébe: a szifiliszt. Ezt Amerikából exportálták Európába, cserébe friss import Variola Verát vittek vissza a hajók. Vera kisasszony és udvartartása (kanyaró, szamárköhögés, stb.) később elképesztő pusztítást vitt véghez az indiánok között. Szintén megjelent a palettán egy másik feltörekvő versenyző is: az influenza.

Az influenzát igazából már Amerika felfedezése előtt leírták Angliában, de a többi korabeli járványhoz képest labdába sem rúgott. Aztán az 1500-as években angol hajósok vitték át a kontinensre, így 1529-ben Amszterdamból indulhatott a járvány. 1743-ban már a ma is mert verzió kezdett terjedni Itáliából, majd 1889–92 között „orosz influenza”-ként futott be komoly karriert – egymillió embert ölt meg akkor. De az igazi nagy dobása még hátra volt

Ezekben az időkben még mindig nem tudtak sok mindent tenni Járvány Tábornok ellen, ám a betegségek diagnosztizálása, a betegek elkülönítése már önmagában is jelentős lépésnek számított. A magyar cs.kir. hadseregben például már XVI. századtól találhatunk egészségügyi kísérő személyzetet, II. Miksa (1493–1516) hadseregében pedig polgári orvosokkal kísértették a hadjáratra vonuló katonákat. Úgy tűnik, hogy II. Miksa tanult elődjének, I. Miksának a hibájából: az 1566-ban Buda felszabadítására indított hadjárat ugyanis gyorsan kudarcba fulladt, mikor a kiütéses tífusz már a 30 000. halottat követelte (ez volt a „morbus hungaricus”, mivel a betegséget a katonák szerte Európában széthurcolták Budától – szerethettek érte minket akkoriban…).

II. Miksa már jobban felkészült volt, de megjegyzendő, hogy ezek a "kísérő orvosok" sokkal inkább borbélyok voltak, illetve ápolók, akik továbbra sem nem tudtak sokat kezdeni a járványos betegségekkel. Járvány Tábornok tehát továbbra is szabadon alakítgathatta a történelem menetét. Nézzünk néhány példát:

Az amerikai Függetlenségi Háború során himlő járvány tört ki, ami miatt a függetlenség-pártiak nem tudták a megszállt északi gyarmatokat megtartani. A veszteségek miatt vissza kellett vonulniuk, visszaadva a koronának a gyarmatokat. Így aztán Kanada ma nem az Egyesült Államok része...

De a Nagy Francia Forradalom sorsa is egészen máshogy alakult volna, ha a király megsegítésére érkező, 42 000 főt számláló porosz-osztrák csapatoknak nem okoz egy 13 000 fős veszteséget a vérhas (dysenteria) – ami miatt vissza is kellett vonulniuk.

Ám Járvány Tábornok nem mindig a franciák oldalán harcolt. Napóleon oroszországi hadjáratát már eleve lestrapált (piszkos, éhező, és tetves) katonákkal kezdte meg, de a felperzselt föld-taktikája ezen még tovább rontott. Légzőrendszeri problémák, diftéria, majd kiütéses tífusz tizedelte a katonákat, akik félmilliós létszáma igen gyorsan csökkent. Moszkva elérésénél már csak 80 000-en voltak, ám a legrosszabb csak ezután jött. Nem csak az oroszok lendültek ellentámadásba, de Tél Tábornok is, majd ezt látva Járvány Tábornok is rátett még egy lapáttal. A katonák nem tudtak tisztálkodni, nem étkeztek megfelelően, legyengültek és elárasztották őket az élősködők. Így a vírusos tüdőgyulladás, a vérhas, a hideg és a háború megtizedelték a francia erőket, akik létszáma végül 20 000-re fogyott. A katonák a betegségeket is haza hozták magukkal, így később több várost is megfertőztek. Vilnában például 25 000-en betegedtek meg, és csak 3 000-en maradtak életben.

A Rákóczi-szabadságharcból (1703–1711) sem maradhatott ki Járvány Tábornok. Mindkét oldal erőteljes támadás alá került, olyannyira, hogy a szabadságharc vége felé már minden 5 áldozatból 4 a pestis rovására volt írható. A 3 milliós országban 300 000-en haltak meg a járványtól. Ez mind anyagilag, mint a járvány miatti dezertálás miatt megroppantotta a kuruc sereget, ami Érsekújvár elestéhez vezetett, végső soron pedig a teljes vereséghez.

1730 után viszont az epidemiológia rohamos fejlődésének köszönhetően megjelent az első védekezési mód a fekete himlő ellen. Ez a vakcina tulajdonképpen gyengített himlő volt, amit ha sikerült túlélni, akkor később védettséget biztosított. Ugyanakkor a korabeli vakcina még meglehetősen veszélyes volt: beadása előtt tényleg nem ártott megérdeklődni a kockázatokat és a mellékhatásokat a kezelőorvostól és a gyógyszerésztől, de talán még Istentől is; ugyanis a vakcina halálozása aránya 1:300 volt. (Most minden évben aggódunk az influenza-oltások veszélyei miatt, de mikor mit szólhattak az amerikaiak, mikor George Washington elnöknek tele lett a zsákja a himlővel, és elrendelte a kötelező variolizálást?)

A dögvész igen komoly pusztító erő volt, még ekkoriban. Jól mutatja a tipikus veszteségi arányokat a krími háború (1853-56). Ekkor az orvosi kezelésre szoruló katonák 80%-a fertőzés miatt lett hadképtelen, a háborús sérülések aránya csak 20% volt. A teljes halálozási arány 3.1 : 1 volt a betegségek javára (Összesen: 52877 harctéri halott, 114494 betegségben elhunyt). A porosz–osztrák háborúban (1866) ez az arány 1.4 : 1 volt, az orosz–török háború (1877–1878) idején viszont kiemelkedően sok, 18-szor annyi ember betegedett meg fertőző kórtól, mint fegyvertől. De említhetnénk az első mexikói háborút (1846-48) is, ahol a harcok 1549 amerikai és mexikói életet követeltek, míg Járvány Tábornok 10951-et.

Ám az orvoslás fejlődése töretlen volt: 1768-ben megnyílt az első katonaorvos-képző intézet Brüsszelben, majd igazi áttörést az 1785-ben, Bécsben induló intézet hozott. Természetesen elsősorban az akkoriban rohamosan fejlődő tűzfegyverek által okozott sérülésekre specializálódtak, de legalább már kialakult egy hatékony katonaorvosi rendszer a hadseregekben.

Magyarország területén az első állandó katonai egészségügyi intézmény alapítását II. József rendelte el. A cs. kir. pesti helyőrségi kórház elnevezésű intézmény bizonyíthatóan 1785-től kezdte meg működését. Ekkor már a csapatkórházak, gyengélkedőházak, tábori kórházak is rendszerbe álltak, 1870-re már 32 katonai kórház üzemelt a Monarchia területén. Ezekre szükség is volt, mert Járvány Tábornok már gyűjtötte a seregét.

1848-ban, a forradalom kitörésekor Magyarországon még így sem vették túl komolyan a járványok elleni védekezést (főleg a polgári gyógyításban). Pedig akkor még sokakban élt az 1831–32. évi (első) „nagy” kolera-világjárvány emléke. Amikor ismét megjelent a kolera (a környező országokban és hazánkban egyaránt – hisz pl. mindenki a Duna vizét itta), akkor azért hoztak néhány megelőző intézkedést (bár a 31%-66%-os halálozási arány mellett furcsa, hogy egyes területeken még az elkülönítést is feleslegesnek tartották).

Ez a kolera az indiai eredetű O1 verzió volt, melyről egy bizonyos John Snow mutatta elsőként ki, hogy ivóvízzel terjed – de ez az információ Magyarországra csak késve jutott el. Magát a bacit csak 1884-ben sikerült kimutatnia Robert Koch-nak.

Az szabadságharc kitörésekor az országban orvoshiány volt, főleg vidéken. Így aztán már Jellasics betörése előtt járványok törtek ki: kolera, hastífusz, kiütéses tífusz, szóval a szokásos. Május 15-én már 800-an voltak kórházban a magyar haderőből, de a környező országokban is támadásba lendült Járvány Tábornok Kolera-hadteste. Akkor még nem volt nyilvánvaló, de egy világjárvánnyal nézett farkasszemet a Klauzál Gábor-vezette minisztérium (ahová az egészségügy is tartozott).

A kolera október 9-re érte el Pestet. Attól kezdve az ellene dúló harcokat a Honvédelmi Bizottmány irányította, majd Klauzál Gábor Kolera Elleni Bizottsága. Ez mind a polgári, mind a katonai védekezésre hatáskörrel bírt, bár az utasításait nem mindig hajtották végre. Ráadásul a katonaság higiéniás állapota is katasztrofális volt. Kossuth személyesen is meggyőződött erről, és különféle rendeletek kiadásával próbálta a helyzetet (és a Bizottság intézkedéseinek betartását) segíteni. A kórházakat a Honvédség lefoglalta, a polgári betegeket haza küldték (tovább fertőzni a családot, majd meghalni).

Az intézkedések és (főleg) a tél hatására a kolera kicsit visszább szorult, de 1849-ben újra támadásba lendült – ekkor már elkülönítésre is szükség volt. Mire a járvány lecsengett volna, megérkeztek az oroszok – és velük együtt Járvány Tábornok újabb hadtestei is.

Az Indiából Oroszországba átterjedő kór nem kímélte az orosz haderőket sem; a 200 000-es seregből már júniusban 6000 beteg volt, és 1300 halott. Attól kezdve pedig napi 60 új megbetegedést regisztráltak, így júliusra már az orosz haderő negyede (!) megkapta a betegséget, és a halottak száma is 20 000 felett járt. A legfertőzöttebb a 4. orosz gyaloghadosztály volt, akik többezer fős kolera-barakkokat építettek Tokajon, Eperjesen, Kassán és Nyíregyházán.

Sajnos az orosz haderő-mozgások is erőteljesen elősegítették a járvány terjedését, ami így a magyar sereget is újrafertőzte. Összesen 25-30 000 magyar katona veszett el a forradalmi harcokban, ezzel szemben Járvány Tábornok számlájára 100-120 ezer halott írható (200-240 ezer betegből).

Véletlen, hogy a magyar szabadságharc pont egy világméretű kolerajárvány idejére esett, de a brutális orosz veszteségek dacára is kijelenthető: Járvány Tábornok ezúttal ellenünk volt. Nélküle talán minden máshogy alakult volna.

Ám voltak sikerek is. 1897-ben egy bizonyos Ernest Duchesne francia katonaorvos kifigyelte, hogy az arab lovászok a nyergen megtelepedett gombát használják gyógykezelésre. A Penicillium glaucum nevű penészgomba hatékonynak bizonyult a tífusz ellen, de az Escherichia Coli ("E-Coli") baktériumot is elpusztította. Munkásságát akkor még kinevették, ám valójában ez volt az első komoly penicillin-kutatás a világon. Duchesne később meghalt TBC-ben (ami amúgy penicillinnel gyógyítható lett volna), a fődíjat pedig egy bizonyos Alexander Fleming vitte el. És mindenki, aki az életét köszönheti a penicillin és az antibiotikumok felfedezésének.

Mikor a plázában sétálgató fiataloktól megkérdezte egy riporter, hogy mik az elmúlt 150 év legfontosabb felfedezései, akkor naná, hogy a mobiltelefont mondták a legtöbben - akkor még nem volt Facebook. Nekem azért lett volna pár sokkal jobb jelöltem is...

A katonaorvosi szolgálatok is fejlődésnek indultak. A cs. és kir. Hadügyminisztérium 1867-es megalakulását követően a 14. (egészségügyi) osztály vezetője látta el a katona-egészségügyi szolgálat vezetését, később a cs. és kir. Hadsereg Főparancsnokság egészségügyi főnökével együttesen gyakorolta ezt a feladatkört.

Aztán kitört az I. Világháború, melybe a Monarchia katonaorvosai az addigi háborúkénál jóval komolyabb tudással, eszközkészlettel és tapasztalattal léptek be. Betegmegfigyelő állomásokat hoztak létre, melyek tudatosan harcoltak a járványok ellen. Ekkor már a kolera elleni védekezés is jól működött, így az csak a háború első három évében jelentkezett, akkor is csak enyhén, főleg a szerb harcszíntéren. Összesen 80000 megbetegedés történt, ami a háború méretéhez és hadi veszteségeihez képes igen kevés. A malária (főleg Albániában) még a koleránál is kevesebb megbetegedést okozott. A kinines kezelés és a jól szervezett gyógyítás- és megelőzés meghozta gyümölcsét. A tífusz sem tudott igazán előre törni, bár így is 3 millió halálesetről írnak, főleg Oroszországban és a keleti fronton (nem véletlenül: itt leírhatatlan higiéniás állapotok uralkodtak).

Érdekes adalék, hogy a különböző fertőző betegségek különböző dolgokhoz is kötődnek. A legtöbb betegség terjedése főleg az epidémiai (földrajzi) területektől függ, de például a kolera, a tífusz, a vérhas és a malária nagyon időjárás-függő is. A megerőltetésnek kevésbé van hatása, de például a katonák származási helye lényeges: szereztek-e már védettséget korábban. A Krimi háborúban például az oroszok megbetegedése sokkal ritkább volt, mint a többi résztvevőé - pedig sokkal többen voltak.

Emellett a háborúban megjelenő stressz sem elhanyagolható, ami vérnyomás- és veseproblémákat okoz a katonáknál és a polgári lakosságnál egyaránt - tovább növelve a veszteségeket.

Ami még lényeges: a kezelések miatt csökkent a betegségek halálozási aránya is. Az elhúzódó háború, és a végén már 22%-ot is meghaladó alultápláltsági ráta dacára sikerült elkerülni Járvány Tábornok korábban tapasztalt előretörését. A Monarchia seregében sem volt jelen a pestis és a lepra, inkább a tetanusz és az agyhártyagyulladás okozott 110 000 megbetegedést. Ezeket is csak azért, mert a háború kezdetén lassan állt csak fel a katonaorvosi hálózat, és lassan alakult csak ki a szükséges tapasztalat. Ráadásul vadiúj, addig nem számon tartott betegségek is rendszerbe álltak, mint például a lövészárok-láz, vagy a nephritis. Ám az I. VH. során már egyértelműen több veszteséget okoztak a fegyverek, mint a fertőző betegségek.

Ám Járvány Tábornok még tartogatott egy utolsó cselt. A Spanyolországból hazatérő amerikai katonákon észlelték elsőként az influenza egy addig nem látott, szokatlanul agresszív változatát. Innen nevezték el a kórt spanyolnáthának, ami villámgyorsan terjedt előbb a harctérről hazatérő, hajókon és vonatokon összezsúfolódó katonák között, majd a háború nélkülözéseitől legyengült lakosság köreiben. Az új influenza-verzió cseppfertőzéssel terjedt, a tüdőben is tudott szaporodni (nem csak a felső légutakban), és 40 fertőzésből egyszer ölt (a normál vírus 25 000-ből egyszer halálos). Járvány Tábornok vadiúj tömegpusztító fegyvere 1919-re kb. 20-50 millió ember halálát okozta, többet, mint az I. Világháború.

Bár egyes vélemények ellent mondanak ennek. Az első VH. végére az akkor még hivatalosan nem detektált betegség már javában szedhette áldozatait a lövészárkokban. Olyannyira, hogy egyes becslések szerint addigra már több katona halt meg spanyolnáthában, mint harci cselekményben - csak ezt még hivatalosan nem mérték. Ha ez igaz, akkor az influenzának is komoly szerepe lehetett az I. VH lezárásában, a halottak számát meg nyugodtan fel lehet emelni 100 millióra.

A második világháború során is jelen voltak Járvány Tábornok hadtestei. Főleg ott, ahol a higiénia és az egészséges táplálkozás hiányosságokat szenvedett. (A hadifogoly- munka- és haláltáborok tipikusan ide tartoztak...) A tetvek megjelenése hozta a tífuszt, így az élősködők irtására az amerikaiak DDT-t, a németek Ciklon-B-t vetettek be. Utóbbiak nem csak rendeltetésszerűen használták ezt az anyagot.

A magyar katonák indulás előtt Tetra védőoltást kaptak (kolera, tífusz, paratífusz ellen), valamint jól szervezett csapat-egészségügyi rendszer is rendelkezésre állt. Ellenben újdonságként jelent meg a gyors mozgás, és (főleg Oroszországban) a rossz utak jelentette probléma. Emiatt az egészségügyi személyzet gyakran lemaradt a csapatoktól. Így a 2. magyar hadsereg szinte minden katonája átesett az "ukránkán", de általában is gyakori volt a TBC, és a különféle nemi betegségek. Ahol sok volt a halott, pl. Leningrád ostroma alatt a hastífusz járvány is aratni tudott.

Ám a középkorban elért sikereit Járvány Tábornok már így sem tudta megismételni. Ám ez nem jelent semmit a jövőre nézve: a biológiai fegyverek fejlődésével, rossz kezekbe kerülésével a tábornok még visszatérhet, még ha valaki másnak az eszközeként is. Soha nem lehetünk biztonságban tőle!

Források:

visz a víz sodor

2017. február 5., vasárnap

Az élet rémségei

Megáll az ész!

Harkály hátán repülő menyét

Az Orosz Harkálytól a Tésztagyárig