Talán még emlékeket tudsz társítani ….

Talán még emlékeket tudsz társítani ….

Három percre az Ítélet Napjától

– egy magyar “hazaáruló”

buktatta le a Moszkvának

dolgozó amerikai kémet

MEZŐ GÁBOR

Nem vagyok ügynökvadász, nem vagyok történész. A Hamvas Intézet munkatársaként nyomozok, kutatok, próbálom összerakni a kirakós néhány részletét. Inkább csak Tűrt, semmint Támogatott munka - és én mégis imádom.

Az amerikai és a hazai (köztük sokáig titkos) forrásokat összehasonlítva egyértelmű, hogy magyar segítséggel kapták el az Egyesült Államok egyik legkártékonyabb árulóját, a Budapesten keresztül Moszkvának dolgozó Clyde Lee Conradot. Az amerikaiak a magyar hírszerzés által beszervezett Conrad kilétére a CIA-nál bejelentkező Belovai István információja alapján jöttek rá. Belovai mondta el a CIA-nak, hogy a hosszú évek óta keresett, de akkor még mindig ismeretlen amerikai áruló a Nyugat-Németországban állomásozó V. hadtestre vonatkozó iratokat is kiadta a Szovjetuniónak. A nyomozást ezután tudták leszűkíteni, és így bukkantak rá Conradra, aki addigra a nyugat-németországi atomaknazár teljes iratanyagát is átadta Moszkvának, ezzel behozhatatlan előnyhöz juttatta a Szovjetuniót, amely így – ha úgy döntött volna – sokkal könnyebben lerohanhatta volna Nyugat-Európát. A Magyar Népköztársaság (hírszerzőstül, ügynököstül, vezetőstül) a szolga, a beosztott szerepét játszotta a történetben, Budapesten a szovjet Krasznyikov ezredes dirigált. És a végkifejlet? Conrad a börtönben, Belovai amerikai emigrációban halt meg, utóbbi rehabilitálását mindig megakadályozták a rendszerváltás előtt Moszkvának dolgozó, Belovai “árulását” soha meg nem bocsátó katonatisztek, politikusok, jogászok, befolyásos diplomaták és újságírók.

Kelenföld, 1985. július 10. A magyar rendőrség letartóztatta Belovai Istvánt, a katonai hírszerző éppen egy elrejtett csomagot próbált átvenni, amelyet az amerikai CIA küldött a számára. Belovait a belügy két századosa fogta el. Részlet a jegyzőkönyvből, amelyet a rendőrök („Rusotzky Imre r. szds.” és „Vass László r. szds.”) vallomása alapján vettek fel: „… Az intézkedő rendőrök előadják: szolgálati utasitásra polgári ruhában megfigyelés alatt tartották Budapest, XI. Kővirág sor és Zsurló utca kereszteződésében levő kettős villanyoszlopot, ahol más információ forrásból eredően feltételezhető volt – hogy annak környékén – álcázott tárgyat rejtettek el, melyben valószinüsithetően kémtevékenységgel kapcsolatos üzenetet továbbitanak és amelyet egy előre ismeretlen személy fog keresni, illetve magához venni.”

Bűnjel / Forrás: ÁBTL/Facebook

A rendőrök az ÁBTL-dossziéjában megőrzött vallomása is megerősíti, hogy Belovait nem tudták beazonosítani, csak az az átadás, átvétel helyét ismerték a Moszkvának dolgozó CIA-ügynöknek, Aldrich Amesnek köszönhetően (akinek egyébként éppen a szovjet hírszerzés ellen kellett volna dolgoznia, így minden fontos iratba belenézhetett).

Ames és üzenete / Forrás: Twitter

Belovai előzetesbe került, majd az év decemberében életfogytiglanira ítélték. A londoni rezidentura egykori katonai és légügyi attasé-helyettese 1984-ben vette fel a kapcsolatot a CIA-val, de nem dolgozhatott sokáig az amerikaiaknak, hiszen 1985-ben már el is kapták. Nem árthatott igazán a Kádár-diktatúrának – gondolhatnánk. Hatalmas tévedés. Amellett, hogy kiadta a londoni belügyi és katonai rezidenturák hivatásos állományát és a nekik dolgozó ügynököket (így az előző cikkekben bemutatott Aczél Endrét, a malévos Borsos Györgyöt és több a rendszerváltás után is foglalkoztatott diplomatát), elcsepegtetett egy igazán lényeges információt.

Azt, hogy van a magyar hírszerzésnek egy korábban „Hóvirág”, később „Gyopár” (vagy „Havasi Gyopár”) fedőnéven foglalkoztatott amerikai ügynöke, aki számos különösen fontos és titkos iratot juttatott el Budapesten keresztül Moszkvának.

Sejthetjük, hogy finoman szólva is kevéssé érdekelte az amerikai hírszerzést Aczél és a többi londoni magyar kiküldött titkos élete (akikről, mint keleti diplomatákról és tudósítókról pontosan tudták, hogy kicsodák), annál fontosabb volt a belső áruló kiléte.

“HÓVIRÁG”, “HAVASI GYOPÁR”, “CANASTA PLAYER”

Az amerikaiak Belovai beszervezésének idején már évek óta keresték azt a férfit, aki Budapestnek, illetve Moszkvának dolgozott. Az ügy fedőnevét a nyolcvanas évekre Canasta Playerre (nagyjából: kanasztázóra) változtatták. A magyar katonai hírszerzés „Hóvirág/Havasi Gyopár” fedőnevü ügynökét – azaz Clyde Lee Conradot végül Belovaiék segítségével fogták el. A magyar hírszerzőtiszt információi alapján tudták legalább annyira leszűkíteni a kört, hogy szívós munkával eljuthassanak az árulóhoz, akinek valódi nevét akkor még Belovai sem tudta megmondani. (Conrad árulása még ma is érdekli Amerikát, George Clooney vette meg annak a forgatókönynek(“Three Minutes to Doomsday”, kb.: Három percre az Ítélet Napjától – lásd a címet) a jogát, amely az áruló történetéről (is) szól).

Conradról (jobbra) és magyar összekötőjéről készített titkos felvétel / Forrás: Army.mil

A szovjeteknek dolgozó amerikai kémet az egyik legkártékonyabb árulóként tartják nyilván az Egyesült Államokban. A Conrad elleni nyomozást az amerikai Külföldi Kémelhárító Tevékenységek Szervezete (FCA) vezette, amelynek akkori vezetője, Stuart A. Herrington ezredes „Traitors among us” („Árulók köztünk”) címmel írt visszaemlékezést. Izgalmas művéről és a Conrad felderítésére irányuló akcióról a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat (KNBSZ) munkatársa, Kovács Krisztián őrnagy írt kimondottan érdekes és olvasmányos tanulmányt, amely a KNBSZ Szakmai Szemléjében jelent meg. (Ezen az oldalon el is lehet az egészet olvasni). Cikkem erre és saját kutatásomra épül.

Herrington a lányával Vietnamban / Forrás: PBS.org

SZABÓ ZOLTÁN MÉG ÜGYNÖK-UTÓDJÁT IS MEGKERESTE

Most vissza kell térnünk egészen 1956-hoz. Magyarországról megközelítőleg kétszázezren emigráltak a szabadságharc leverése alatt és után, közöttük volt egy bizonyos Szabó Zoltán. Az ő történetét a különböző források máshogy tálalják. Van, amely szerint már eleve fedett ügynökként küldték ki Nyugatra, máshol arról írnak, hogy gyerekként hagyta el Magyarországot a szüleivel. Utóbbit erősíti meg Herrington visszaemlékezése (nem gondolnám, hogy a kémelhárítás egykori vezetője rosszul ismeri egyik legismertebb árulójuk „eredettörténet”). Eszerint a Szabó-család (persze nem a rádiós teleregény hősei) az Egyesült Államokba emigrált, ahol Zoltán belépett a hadseregbe, majd Németországba vezényelték. Abban már megegyeznek a források, hogy a fiatal katona megjárta Vietnamot (ahogy később Aczél Endréék is…), ezután szervezte be a magyar katonai hírszerzés.

A német területen élő, hadműveleti iratokhoz is hozzáférő amerikai-magyar értékes ügynök lett, olyannyira, hogy nyugdíjba vonulása előtt még utódját is megtalálta Conrad személyében.

Szabó Zoltán (balra) és Clyde Lee Conrad / Fotó: Rhein-main-presse.de, forrás: Herrington visszaemlékezése

Szabó végül 1979-ben hagyta ott az amerikai hadsereget és oda beépített felfedezettjét. Éppen idejében.

50.000 DOLLÁR EGY-EGY ÉRTÉKESEBB IRATGYŰJTEMÉNYÉRT

„Az amerikai elhárítás számára 1978-ban kezdődött a Conrad-ügy, amikor az FCA tájékoztatást kapott a CIA müncheni kirendeltségétől, hogy a hadsereg legmagasabb minősítésű hadműveleti dokumentációit valaki nagy számban adja át a magyar katonai hírszerzésnek, ahonnan azokat Moszkvába továbbították – írta Herrington (Kovács Krisztián tanulmányából idézem). – Bár a CIA informátora nem tudta azonosítani a kiszivárogtatás forrását, azt tudták, hogy a dokumentumok a budapesti szovjet légügyi attasén, GRU (Felderítő Főcsoportfőnökség – MG) rezidensen keresztül jutottak el Moszkvába. A tájékoztatás szerint évek óta folyt a kémtevékenység, amiért esetenként akár 50.000 USD-t is kifizettek a magyarok.”

Milyen gáláns tudott lenni a Kádár-rendszer! Belovai visszaemlékezése (Fedőneve: Scorpion) is megerősíti, hogy egy időben ő rendszerezte Budapesten a Conrad-féle anyagokat. Nem néhány kósza papírlapról volt szó. Az átadott szigorúan (más minősítése szerint: kozmikusan) titkos iratok előbb egy, majd több páncélszekrényt is megtöltöttek. Ráadásul az NCA-nek sokáig fogalma sem volt arról, hogy ki lehetett a belső áruló. Ismeretlen elkövető után nyomoztak, és próbálták egyre szűkíteni a kört. A beazonosítás igen lassan haladt, Kovács szerint ennek a számítógépes nyilvántartások hiányán kívül még több oka volt: „Másik hátráltató tényező volt, hogy az FCA „hadseregen kívüli” szervezet volt, amely feltehetően konspirációs okok miatt nem vonta be a katonai alakulatok elhárításáért felelős szervezeteket a munkájába. Így az FCA nyomozóinak egyedül kellett a mintegy 200.000 fős, folyamatosan változó személyi állományú amerikai haderő gyűjtőit ellenőrizni”.

Kétszázezer ember – talán nem csak nekem ugrik be a remek Tű a szénakazalban című kémfilm. Nem meglepő, hogy a nyolcvanas évek közepén még szinte sehol sem tartott az ügy. Ekkor lépett be Belovai a képbe. „Az előrelépést az a lista jelentette, amelyet a CIA szerzett be ügynökeitől, és amely a szovjeteknek átadott dokumentumok címét tartalmazta – emlékezett Herrington. – Az átadott iratok között volt többek között az amerikai V. Hadtest 1982-es és 1984-es általános mozgósítási terve is. A dokumentumlistából arra következtettek a nyomozók, hogy a kém az V. Hadtest, 3. páncélos vagy 8. Lövészhadosztályánál lehet állományban”.

“Autumn Forge 78”, talán titkos felvétel, egy orosz fórumoldalon több hasonló fotó van / Forrás: Hotstreams.ru

BELOVAI INFORMÁCIÓJA KULCSFONTOSSÁGÚ VOLT

Belovai büntetőügyéből (is) világosan kiderül, hogy az V. hadtestre vonatkozó információt ő árulta el a CIA-nek. „A magyar katonai hirszerzés ügynökeire vonatkozó (az amerikaiak által feltett – MG) kérdésre elmondta, hogy az NSZK-ban állomásozó USA 5. hadtesténél van valaki, aki régen, de legalább 1978 óta többek között az 5. hadtestre vonatkozó hadmüveleti és harcászati terveket és azok lebontását és a 4. Szövetséges Harcászati Légi Parancsnokság alkalmazásának tervét átadta a magyar katonai hirszerzésnek. Az átadott anyagok nagyon frissek, például az „Autumn Forge-78” gyakorlattal kapcsolatos anyag még a gyakorlat megkezdése előtt a kezünkbe került. Ugyanebből a forrásból sikerült megszerezni az Európára érvényes éles atomtelepités, illetve atomakna-telepités tervét is… Elmondta továbbá, hogy az USA-ra vonatkozó anyagokat – az NSZK területén elhelyezett 5. hadtest anyagait is –

azért adják át a szovjeteknek, mert háború esetén a Magyar Néphadsereg tervezett hadmüveleti irányába az NSZK nem esik bele. A Magyar Néphadsereg tervezett hadműveleti iránya Ausztria, illetve Észak-Olaszország lenne.”

Belovai információja a CIA segítségével juthatott el az FCA-hez, de ehhez az is kellett, hogy az amerikai szolgálatok összedolgozzanak. Kovács tanulmánya szerint ekkoriban – 1985-ben – döntötték el, hogy az európai kémelhárítás elsődleges feladata a „Canasta Player”-ügy kulcsfigurájának megtalálása lesz. A nyomozást vezető FCA külön munkacsoportot, a CIA pedig nyomozócsoportot alakított. Belovai fülese alapján pedig végre leszűkíthették az ismeretlen tettes körét.

„A dokumentumlistából arra következtettek a nyomozók, hogy a kém az V. Hadtest, 3. páncélos vagy 8. Lövészhadosztályánál lehet állományban – írta Herrington (továbbra is Kovács őrnagy tanulmányából idézek). – Ezen katonai egységek vonatkozásában újrakezdték a személyi adatbázis vizsgálatát az 1982 és 1984 közötti időszakra vonatkozóan és a felállított profil segítségével immár sikerült meghatározni egy kezelhető létszámú személyi kört. A gyanúsítottak körét ezután tovább szűkítették azokra, akik korábban is ezeknél az alakulatoknál szolgáltak. A keresés eredményeként, 8 év kutatás után, 1986. januárban eljutottak Clyde Lee Conrad főtörzsőrmesterhez.” Milyen a sors! Alig néhány héttel Belovai ítélete után.

Clyde Lee Conrad / Fotó: Stripes.com

Végül a CIA másik korábbi részinformációja is helyesnek bizonyult. A mi (vagy szüleink, nagyszüleink) adóforintjaiból fizetett, dollárszázezrekkel jutalmazott Conrad által kijuttatott iratokat a budapesti szovjet légyügyi attasé vitte Moszkvába. (Nem mellékes tény, hogy a szovjetek sem akkor, sem később nem fizették ki Conrad bérét). Belovai vallomása (és kiszivárogtatása) szerint a szovjet attasé naponta bejárt a magyarokhoz, és eldöntötte, mikor, mivel foglalkozzanak:

„Szovjet részről Krasznyikov ezds., a Budapesti Szovjet Nagykövetség légügyi attaséja, naponta bejár a Csoportfőnökségre. Ő dönti el, hogy milyen anyagokra tart igényt a szovjet felderités, továbbá meghatározza a felderitési igényt”

– mondta a CIA-nak (és később magyar kihallgatóinak) a levéltári iratok szerint.

Ezek szerint Moszkva határozta meg, hogy mivel foglalkozzanak a magyar felderítők és hírszerzők, illetve a nekik dolgozó ügynökök Londonban, Párizsban és a világ bármelyik részén.

(Kivéve az olyan lánglelkű hazafiakat, mint mondjuk a szigorúan titkos tisztként is a KGB-elleni védekező Medgyessy Péter ex-miniszterelnököt).

KRASZNYIKOV RENDELTE, A MAGYAR “BEOSZTOTTAK” TELJESÍTETTEK

„A Conrad kémbandától (ekkor még nem ismertem a nevét) származó rengeteg, nagyon magas titkossági fokozatú anyagokra nem a Tájékoztató Szolgálatnak volt szüksége, sőt nem is a Magyar Néphadseregnek, hanem a Szovjet Hadseregnek volt szüksége rájuk. Tehát itt a Tájékoztató Szolgálatnak semmiféle igénye nem volt. Volt viszont igénye Krasznyikov ezredesnek, a szovjet összekötőnek, aki a Tájékoztató Szolgálaton keresztül „rendelte meg a kívánt anyagokat” (tudom mert én is végeztem ezt a munkát), ugyanis a Tájékoztató Szolgálatnál dolgoztak azok a fejek, akik értették is azt, hogy milyen információt hordoznak a Conrad kémbandától származó dokumentumok” – írta Belovai visszaemlékezésében.

ATOMAKNAZÁR KIKERÜLVE, SZABAD LETT VOLNA AZ ÚT NYUGATRA

Előző cikkemben is utaltam rá, hogy Belovai következetesen visszautasította a hazaárulás vádját („a felségárulás nem hazaárulás”). Állítása szerint a Szovjetunió és a harmadik világháború kitörésének lehetősége ellen, a magyar hadsereg védelmében dolgozott. Tény, hogy munkájából adódóan világosan látta, milyen horderejű anyagokat juttatott el Conrad Moszkvának. Különösen fontos volt az, amely a nyugat-németországi atomaknazárra vonatkozott. A NATO (és az USA) ezzel akarta megállítani a valós forgatókönyvnek tűnő szovjet inváziót, a meglehetősen aljas védelmi rendszer ismerete hatalmas előnyt jelentett Moszkvának.

A büszke tervezők… / Forrás: Motherjones.com

„Emlékezetem szerint 128 db atomakna koordinátáit ismertük. Hadászati értékűek voltak az atomaknákra vonatkozó adatok, mert egy háború esetén, ha az amerikai védelmi erők arra kényszerülnek, hogy az előrenyomuló szovjet erőket már csak az atomaknák felrobbantásával tudták volna megállítani, akkor a szovjet parancsnokok nem lettek volna gondban, mert az egyes atomaknák telepítési dokumentációinak ismeretében pontosan tudták volna, hogy melyek azok a területek és sávok, ahol az atomakna robbantás után maradt annyi hely, hogy a szovjet páncélos erők oszlopmenetben akadálytalanul tovább tudtak volna törni céljuk elérésére” – írta erről Belovai a Fedőneve: Scorpion című könyvében.

Egy másik hidegháborús eszköz: Atomic Annie / Forrás: Motherjones.com

Belügyi kihallgatásán, 1985-ben pedig ezt mondta (természetesen a levéltári dossziék szerint, az iratrészlet címe a sokatmondó „Motivációk”): „Ujra végiggondoltam az egész politikát, az összes körülményt, úgy döntöttem, hogy vállalkozom arra, amire kérnek, vagyis folytassak felderitést a CIA részére. A mérlegelésnél eszembe jutott, hogy a magyar hirszerzés által kiadot hatalmas valutaösszegek (ezek landoltak Conradnál – MG.) tulajdonképpen nem a magyar nemzeti érdekeket szolgálják, tekintettel a Magyar Néphadsereg tervezett alkalmazási irányát, továbbá azt, hogy ha a hadsereg alkalmazásra kerülne, az milyen következményekkel járna. A magyar hirszerzés jó volt mindig, de most ismét olyan célokért folytatja tevékenységét, amely nem felel meg nemzeti céljainak”.

LEBUKTATÁSI LÁNC BELOVAITÓL AMESIG

Szerencsére végül minden békésen alakult. A harmadik világháború elmaradt, a Szovjetunió kiszenvedett, a kommunista csatlósok szépen rendszert váltottak.

Nem mellékes, hogy a Belovai-Conrad ügyből az is kiderült, kettős ügynöknek lenni nem féletlenül sikertörténet.

Érdekes az a lánc, ami kialakult. Conradot lebuktatta Belovai, Belovait lebuktatta Ames, végül utóbbit is elkapták. A jelenleg is börtönbüntetését töltő Ames 1985 áprilisában sétált be először a washingtoni szovjet nagykövetségre, ahol 50 ezer dollárért cserébe átadott egy listát, amelyen az amerikaiak hírszerzés keleti kapcsolatai szerepeltek. Például Belovai vagy az Vlagyimir Vasziljev őrnagy, aki a budapesti vezér Krasznyikov beosztottja volt.

„Amikor Aldrich Ames 1985 májusában rólam jelentett a szovjet KGB-nek, ez pedig riasztotta a magyar BM elhárítást, akkor csak azt tudta, hogy Budapesten valamilyen rejtekhelyen, valamilyen csomag felvételére kerül sor, de azt nem tudta, hogy a csomagért ki fog menni. Azt viszont kiválóan tudta Aldrich Ames, hogy Budapesten a Szovjet Nagykövetségen teljesít szolgálatot Vlagyimír Vaszilejev, aki részletesen tájékoztatja a CIA-t, a Conradtól kiáramló kozmikus szigorúan titkos anyagokról” – olvasható a Fedőneve: Scorpionban.

Ames információja alapján figyelték tehát meg a kérdéses villanyoszlopot, Belovait elkapták, de végül Vasziljev járt a legrosszabbul, a szovjetek nem szórakoztak, egyszerűen kivégezték. Bár Belovai végül ezt elkerülte – életfogytiglanira változtatták a büntetést –, ebben komoly része volt az amerikaikkal már barátkozni próbáló, titkon már hatalma átmentésén dolgozó hazai kommunista vezetésnek.

Folytatom.

Letöltés (PDF, 11.45MB)

Belovai emigrált, a CIA-nak kiadott elvtársak nagykövetek, “külügyminiszterek” lettek

– Ki a valódi hazaáruló?

Nagykövet, “külügyminiszter”, sztárújságíró, fapados légitársaság magyarországi igazgatója. Sokra vitték a rendszerváltás után azok a londoni kiküldöttek, akiknek a neveit Belovai István hírszerző kiadta 1984-ben az amerikai CIA-nek. Volt, akinek az állambiztonsági dokumentumok szerint a londoni repülőtér katonai felderítése volt a feladata, más biztonsági tiszt volt, megint más katonai információkat szerzett. A rendszerváltás egyedül a Kádár-rendszert és Moszkvát eláruló Belovai Istvánnak jött rosszul. Őt máig hazaárulónak bélyegzik.

Mindig érdekes, ha egy cikk szereplői reagálnak. Előző írásomnál ez történt, Aczél Endre többször is hozzászólt, kiegészítést tett, kulturáltan, a személyeskedést elkerülve. Kevéssé szimpatikus az, amit néhány olvasótól a már elhunyt Belovai István kapott. Megtudhattuk, hogy hazaáruló, csak pénzért jelentett az amerikaiaknak, valamint “iszákosságára” is fény derült. Aczél például ezt írta: „Tény, rossz híre volt a követségen, mert a főnöke munkára alkalmatlannak tartotta s mert mindenki tudta, hogy megállás nélkül piál. Általában gyalog ment haza munka után és minden kocsmába betért. Ideális alany volt a beszervezéshez. Főnöke hiába kérte, hogy hívják haza, a pártbizottság embere volt, és kitartottak mellette. És történt még valami: B. elbúcsúzott, majd visszafordult az ajtóból ezekkel a szavakkal:

„Ne félj, téged nem dobtalak fel.” Mint látni, valóban nem…”

– fogalmazott. A megjegyzés vége (és a három pont) már csak azért is furcsa, mert Aczél hozzászólásaiban és megnyilatkozásaiban végig azt magyarázza, hogy semmi „titkosat” nem csinált. De akkor mi alapján „dobta fel” Belovai?

HALÁLA UTÁN IS HITELTELENÍTENI PRÓBÁLJÁK

Belovai István már nem tudja megvédeni magát, nem tudjuk, mennyit „piált”, és ha sokat, miért tette. Talán lelkiismereti okokból? Lépjünk túl ezen, nem tisztem megvédeni, viszont egészen egyértelmű a hiteltelenítés szándéka. „Piás”, „link”, „hazaáruló” – írták az egymásnak válaszoló hozzászólók Belovairól, mások pedig az állambiztonsági iratokból idézett szövegekben előforduló helyesírási hibákat, elírásokat kérték rajtam számon. „Ennyit a cikk hitelességéről” – írták. Normális körülmények között ez egyáltalán nem érdekes, de a folyamat annál inkább,

ugyanis nem véletlenül kritizálta a cikk hitelességét az alább majd bemutatott egykori londoni diplomata, ahogyan Aczél sem csak unalmában fűzött hozzá több hosszú megjegyzést.

Már csak ezért is fontos folytatni a londoni társaság történetét.

OKKAL GYŰLÖLIK A LONDONI KIKÜLDÖTTEK BELOVAIT

Előző cikkemben említettem, hogy Belovai Istvánt 1985 telén ítélték el. Ítéletének kiegészítésében felsorolták bűneit, hogy több fontos államtitkot kiszivárogtatott az amerikaiaknak, így például névvel és fedőnévvel felsorolta a katonai és belügyi rezidenturák hivatalos állományát és a „megnyert embereket”. Kikről volt szó? „Igy a részleteket illetően is meggyőzően tett vallomást az 1985. julius 11-én történt kihallgatásakor arról, hogy 1984. julius 5-én Tom Haase lakásán felsorolta a katonai rezidentura állományába tartozó személyeket és az un. megnyert személyeket is, tehát azt, hogy

ilyenként Fodor László, Aczél Endre, Borsós György, Nagy Kornél tevékenykedik. Hasonlóképpen elismerte, hogy nevezettek fedőneveit is megmondta. Ugyanigy nyilatkozott arról is, hogy azokat a külföldi személyeket is felfedte, akikkel kapcsolatuk volt. E kihallgatásakor a BM rezidentura tagjaiként Zentai Zoltánon kívül megnevezte Szabados Bélát, Blahó Bélát is, és Braun Gyulára, továbbá Csapó Istvánra vonatkozóan is adatokat szolgáltatott”.

Ezt írták az ítéletéhez fűzött egyik megjegyzésben, amelyet nem is olyan régen oldottak fel a titkosítás alól: „Szigorúan titkos! Különösen fontos! Érv. idő: 2015.12. 31... Bokor István” – körmölték tollal mellé (Sajnálatos, hogy több dokumentum még ma sem kutatható…).

KATONAI SZEMPONTÚ FELDERÍTÉS

Igazságtalan lenne csak Aczél Endrével foglalkozni a londoni kiküldöttek közül, érdemes megnézni, hogy mi lett a többiek sorsa. Amikor megkaptam a dossziékat, először a katonai rezidentura kapcsán említett Borsos (a levéltári dokumentumokban néha „Borsósként” írták a nevét) Györgyre kerestem rá. Róla Belovai az iratok szerint a következőket adta ki a CIA-nek. „Borsós György MALÉV képviselő, fedőneve „Bodnai”. Feladata a heatlowi repülőtér operativ és katonai szempontu felderitése, valamint a katonai hirszerzés „K” postaanyagainak továbbitása, melyeket a MALÉV gép főpilótájának kell átadnia”. Belovai – mondjuk Aczél Endréhez hasonlóan – Borsost is a „megnyert személyek” közé sorolta.

Autóbombát keresnek a Heathrow-on / Forrás: BBC.co.uk

BORSOS MOSZKVÁBÓL KERÜLT LONDONBA

Mit lehet róla tudni? Az interneten is olvasható az a nyolcvanas években készült könyv, amelyben Borsost a Malév londoni képviseletének vezetőjeként szólaltatták meg. Megtudhatjuk, hogy „tapasztalt üzleti diplomata, korábban moszkvai állomásvezető is volt”. Miután a szerző hosszan méltatta Borsos munkabírását, néhány kulisszatitokba is beavatta az olvasót: „Hogy mennyire leköti a jól dolgozó képviselő minden idejét a munkája, arra jellemző, hogy mivel Borsos Györgynek érkezésem napján meg kell jelennie egy koktélpartira a magyar nagykövetségen, hát engem is magával visz. Mit kell ott Borsosnak csinálnia? Tulajdonképpen semmit. De azért van alkalom köszönteni ezt és azt, szót váltani ezzel meg azzal, kérdezni valamit ettől és attól, szóval kapcsolatot teremt és tart fenn.”

(Kérdezni, szót váltani, kapcsolatot teremteni – szól a leírás. Nem mellékes, hogy Belovai is egy koktélpartin ismerkedett össze az amerikai titkosszolgálat emberével).

Borsos a rendszerváltás után is a Malévnál maradt, egy 1995-ös Népszabadság-cikk már illetékes osztályvezetőként említi, őt küldik Moszkvába tárgyalni a magyar légitársaság irodájának szétverése idején. Hat évvel később a Magyar Nemzet írt róla, ekkor már a Malév „nagy-britanniai és írországi régió irodavezetőjeként” idézték. Később váltott (és hol van már a Malév): nem sokkal ezután már a SkyEurope fapados légitársaság magyarországi „projekt managereként”, „ügyvezetőjeként”, „magyarországi igazgatójaként” említik, a legtöbb internetes portál őt szólaltatta meg a társaság ügyében.

Borsos nyilatkozik / Forrás: Nava.hu

(Talán a SkyEurope Airlines története is megér egy rövid bekezdést. A vállalkozás Kelet-Közép Európa első diszkont légitársasága volt, amely a kezdeti szárnyalás után 2009. augusztus 31-én csődöt jelentett. Korábban az a példátlan eset is megtörtént, hogy a vállalkozás gépét Párizsban a cég tartozása miatt feltartóztatták).

BLAHÓ BÉLA „BIZTONSÁGI TISZT” PEKINGBEN KEZDTE

Borsos további pályafutásáról nem tudni, lépjünk a következő névre. Blahó Béla „biztonsági tiszt” a Belovai-dossziék szerint a belügyi rezidentura embere volt. Blahó az idősebb kollégák közé tartozott, akinek egyik „feladata a követség biztonsági rendszerének müködtetése, a biztonság fenntartása” volt. Blahó már ebben az időben sem volt fiatal, a kora miatt sem futhatott be jelentős karriert a rendszerváltás után. Ebben a tavalyi – 2016-os – cikkben szülőföldje ünnepli „Béla bácsit”, az egykori diplomatát. Figyeljük csak, mennyire összefutnak az életutak! „Miután Blahó Béla tanári diplomát szerzett, beiratkozott a Külügyi Akadémiára, hamarosan pedig diplomáciai feladatot is kapott: kulturális attashé lett Pekingben. – Moszkvába készültem pedig. Kicsit megijedtem, hiszen egy szót sem tudtam kínaiul. Mondták, nyugodjak csak meg” – mesélte a portálnak. Valóban felesleges lett volna izgulni, a nyelvtudás hiánya sem jelentett akadályt, Peking után Kenya, Bangladesh, az Egészségügyi Minisztérium, majd London következett. Aztán a békés öregkor.

Blahó Béla / Fotó: Szoljon.hu

Blahó külügyes életútját mások is érdekesnek találták, 2013-ban a Külügyminisztérium Nagy Imre téri épületének éttermében beszélt a régi időkről.

BRAUN GYULA: LONDONBÓL A „MÁLTAI” LOVAGRENDIG

Blahóénál sokkal érdekesebb a szintén a BM rezidentura kapcsán megemlített Braun Gyula későbbi pályafutása, Belovai szivárogtatása szerint az ő kiküldetése a nyolcvanas évek közepén éppen lejárt. „Braun Gyula diplomatát valamilyen nőügye miatt hamarosan hazarendelik” – mondta az iratok szerint Belovai a CIA-embereinek, de ennél izgalmasabb a folytatás. Braunt a Heti Válasz 2007-es cikke már a Jeruzsálemi Szent János Szuverén Máltai Lovagrend Autonóm Perjelségeinek Szövetsége külügyminisztereként (!) mutatta be.

„A külügyminiszter Braun Gyula – a nyolcvanas években kulturális attasé Londonban, majd 1989 után a brüsszeli magyar nagykövetség munkatársa -, a műszaki és innovációs tárcát pedig a keceli Pintér Művek tulajdonosa, Pintér József irányítja” – írta a Válasz a lovagrendről, amelynek magyarországi perjele azóta is Popper György. Róla ezt emelték ki a hetilapban: „Popper kétségkívül régi motoros a diplomácia és a rendteremtés világában. Miután 1976-ban elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet, 1979-ben a Magyar Karateszövetség élére került – s ott is maradt 1999-ig -, majd 1983 és 1987 között a Minisztertanács protokollfőnöke volt. A rendszerváltozás évében megalapította és máig vezeti a Multicontact Üzletitanácsadó Kft.-t, ezenkívül két testőrcég felügyelőbizottsági tagja, sőt a Nemzetközi Testőr- és Biztonsági Szolgálatok Szövetségének (IBSSA) elnöke”. Poppert a TV2 rendszeresen megszólaltatja biztonsági szakértőként. Legutóbb éppen a frissen megválasztott Donald Trump amerikai elnökkel kapcsolatban.

Popper György és Schmuck Andor / Forrás: Kmfap.hu

A lovagrend tagságát is érdemes bemutatni. A Válasz tíz évvel ezelőtti cikke szerint a „díszes társulat lovagjai közt az alapszabályban csatlakozási feltételként említett krisztusi irgalmasság olyan bajnokait találjuk, mint Kovács József operetténekes, Bárándy Gergely MSZP-s parlamenti képviselő (ő a máltaiak szerint már nem tag – MG), ifj. Lasz György, az In-Kal Security vezetője, Mága Zoltán hegedűvirtuóz, vagy Dévai Kovács Gyula volt bulvárújságíró, 1994-ben a Mmmámor című erotikus tévémagazin szerkesztője, utóbb a Miss Universe Hungary sajtófőnöke”. A hetilap szarkasztikus  írása óta tíz év telt el, azóta több ismert politikusról is megjelent, hogy lovag vagy lovag volt. Mint például Hunvald György, a botrányos ügye ellenére újraválasztott Gyenes Levente gyömrői polgármester vagy a szépkorúak támogatója, Schmuck Andor (ahogyan ők nevezik: Sir Andor). S bár az igazi nagyágyúból, Gyurcsány Ferencből még fénykorában sem lett „Sir”, egy „Lovagi Nagykereszttel” őt is elismerték. (Egy olvasónk, majd a rend is felhívta a figyelmet arra, hogy az Index cikkére hiba volt hivatkozni,Gyurcsányt ugyanis a Vatikán által alapított máltai lovagrend tüntette ki). Talán mellékszál, de érdekes, hogy a „máltaiak” „társult rendje” volt az az Ordo Hungariae, amely 2015-ben Széles Gábort választotta az „év nagy magyarjává” (ezzel kapcsolatban a rend azt írta portálunknak, hogy megszakították minden kapcsolatukat az Ordoval, ezek szerint csak a honlapjukat felejtették el frissíteni).

Sir Mága és a lovagtársai / Forrás: Kmfap.hu

A névsorolvasás után következzen a csattanó: „Sir Dr. Braun Gyulát” még 2008-ban száműzte a lovagrend, hogy miért, arról saját honlapjukon írnak. Már a bevezető megérdemli a figyelmet:

„Mi, Jose, Isten kegyelméből a Ciprusi Szuverén Rend Örökös Régense és Nagykancellárja, a Villedieu-i Szentháromság Perjelség Örökös Nagypriorja, és lovagtársaink akaratából a Máltai Lovagrendként is ismert Jeruzsálemi Szent János Szuverén Máltai Lovagrend Autonóm Perjelségeinek Szövetsége Nagymester-Régense, az Alapszabály által ránk ruházott hatalomnál fogva”

– így az indítás, ezt követően felsorolják a korábbi külügyminiszter „vétkeit”, arra is kitérve, hogy nem mutatott megbánást. „… figyelembe véve, hogy miután lehetőséget adtunk Sir Dr. Braun Gyulának levelei visszavonására és tetteinek újragondolására, ő fenntartotta véleményét, és miután számos kísérletet tettünk a helyzet megoldására, egy különösen durva e-mail üzenetet küldött nekünk, amelyben további hazugságok, fenyegetések, és elfogadhatatlan követelések szerepeltek, és „primitív emberekként” hivatkozott a többi magyarországi Lovagra és Dámára”.

Ez a különösen durva e-mail, és a megbocsáthatatlan „primitív emberek” hivatkozás lehetett az utolsó csepp:

„Sir Dr. BRAUN GYULÁT KIZÁRJUK, ÉS ÉLETE VÉGÉIG SZÁMŰZZÜK a Szövetségből, és megfosztjuk minden korábbi jogától és címétől, valamint azok használatától, és megtiltjuk, hogy Szuverén Lovagrendünk tagjaként mutatkozzon be, és e címet viselje”

– olvashatjuk.

Nem tudni, hogy ezután mi történt, de nyilván érzékenyen érintette a diplomatát, akit addig tenyerén hordott az élet. Belovai „árulása” idején ugye Londonban volt diplomata, majd 1989-ben átment Brüsszelbe, ahol tanácsos, majd „helyettes misszióvezető” lett. Egészen 1993-ig ott maradt (ha hihetünk ennek a méltató cikknek), majd a strasbourgi székhelyű Európa Tanács nagyköveteként dolgozott 1996 és 1998 között. Belgiumba már a második MSZP-kormány alatt tért vissza, ő vezette Magyarországi Régiók Brüsszeli Képviseletét, valamint a Regionális Együttműködési Alapítvány kuratóriumát is. Aztán jött a lovagrend, és a sajnálatos kizárás története.

Bár a folytatás nála sem ismert, előző cikkemet olvasta. Hozzászólásában ezt írta: „A cikk hitelességéhez csak annyit: Fodor László soha nem volt kulturális attasé, ő ugyanis sajtóattasé volt!” Ez nyilvánvaló hiba, viszont nem az enyém: az állambiztonsági dossziéból idéztem, ismerve a slendriánságukat egy ilyen tévedés nem olyan meglepő az egykori belügyesektől… (Most már tudjuk, hogy valóban ő, és nem Fodor volt a kulturális attasé.)

Braun középen / Forrás: Kmfap.hu

FODOR LÁSZLÓ INDIÁTÓL SZAÚD-ARÁBIÁIG

S ha már Braun Fodor Lászlót említette. Belovai róla ezt adta ki a CIA-nak: „Fodor László kulturális attasé, fedőneve „Felvégi”. Feladata a kapcsolati körében katonai, katonapolitikai információk szerzése.” Tehát Belovai szerint Aczél és Fodor titkos feladata megegyezett. Utóbbi későbbi pályafutásáról viszonylag keveset tudni, Fodor László néven találunk egy diplomatát, akit 1998-ban neveztek ki indiai nagykövetté (ha nem ugyanarról a személyről van szó, akkor ez tévedés, de azért ennek kicsi a valószínűsége). Udvarvölgyi Zsolt: Konszenzusból ámokfutás című munkájában élesen kritizálta az első Orbán-kormány külügyminisztériumának munkáját, írásában Fodor László a mérleg „megfelelő” serpenyőjébe került. Udvarvölgyi szerint legalább néhány „fontos és kevésbé fontos” pozícióba „felkészült karrierdiplomatákat” nevezett ki, közöttük szerepelt Fodor is. Ez a könyv már indonéz nagykövetként említi,  majd később Szaúd-Arábiába került ugyanerre a posztra, ahonnan csak 2012-ben hívták vissza. Búcsúja idején készült ez a felvétel is:

Fodor Lászlót búcsúztatják / Forrás: Mofa.gov.sa

Utolsó névként következzen „Hegedüs Gábor”. A Belovai-dosszié szerint Hegedüs a nyolcvanas évek elején „Balda” fedőnéven ő vezette a londoni BM-rezidenturát, „visszarendelése” után Zentai Zoltán vette át a helyét (a „Balda” nevet utóbbi is megtartotta Belovai szerint). Hegedűs Gábor neve Hárs Gábor visszaemlékezésében bukkan fel. Az MSZP-politikus és diplomata Hárs már a rendszerváltás előtt is komoly karriert futott be, a varsói nagykövetségbe „attaséi, illetve titkári beosztásban” teljesített szolgálatot. Meg sem lepődhetünk azon, hogy a Horn-kormány alatt visszatért Lengyelországba, nagykövet lett, helyetteseként említette Hegedűs Gábort önéletrajzi munkájában. Nem gondolnánk, hogy nem ugyanarról az emberről van szó.

A nagykövet naplója / Forrás: Moly.hu

Valamelyest talán tisztábban látunk. Belovai István a Kádár-rendszer “árulásáért” előbb halálra, majd életfogytiglanra ítélte, a börtönből csak a rendszerváltás után szabadult, kegyelemmel. Azóta sem rehabilitálták. Belovai a diktatúra hírszerzőjeként hagyta, hogy a CIA beszervezze, és nekik fontos, államtitkot képező információkat árult el. Így közvetve mostani szövetségesünk, a NATO javára szivárogtatott.

Ha igazak az általa az amerikaiaknak átadott információk – márpedig a dossziékban összegyűjtött iratok szövege, a sehol sem cáfolt felvetések erre utalnak –, a londoni kiküldöttek (ahogyan korábban ő maga is) közvetve a Szovjetuniónak, közvetlenül pedig a Kádár-diktatúrának dolgoztak. Ehhez képest a rendszert váltott Magyarország nem bocsátott meg Belovainak, aki – állítása szerint halálfélelemből – Amerikába ment, és idegen földön halt meg. Az általa beárult emberek többsége magasra jutott a rendszerváltás után (is).

Hadd idézzek Belovai vallomásából: „A mérlegelésnél eszembe jutott, hogy a magyar hírszerzés által kiadott hatalmas valutaösszegek (ezzel kenték meg a Moszkvának Magyarországon keresztül szivárogtató amerikai Clyde de Conradot, következő cikkem róla szól – MG) tulajdonképpen nem a magyar nemzeti érdekeket szolgálják, tekintettel a Magyar Néphadsereg tervezett alkalmazási irányát, továbbá azt, hogy ha a hadsereg alkalmazásra kerülne, az milyen következményekkel járna. A magyar hírszerzés jó volt mindig, de most ismét olyan célokért folytatja tevékenységét, amely nem felel meg nemzeti céljainak… Ha el is hagytam volna az országot egy idő után, később, amikor majd eljön az idő, hogy végre a szó igazi értelmében önálló lesz Magyarország, hazatértem volna…

Itt említem meg, hogy a felségárulás nem hazaárulás.”

Folytatom.

A vezető kép illusztráció a London Spy című filmből.

Letöltés (PDF, 11.45MB)

Letöltés (PDF, 2.6MB)

A cikkel kapcsolatban a máltai lovagrend rövid helyreigazítást kért a következő nagyon fontos pontokban:

“1. Bárándy Gergely – parlamenti tagságát elnyerve azonnal felfüggesztette rendi tagságát, tehát nem tagja a KMFAP-nak; 2. Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem tőlünk, hanem a SMOM-tól kapta.; 3. Önök egy olvasóra hivatkozva utalnak arra, hogy Gyurcsány Ferenc kitüntetését az „eredeti” máltaiaktól kapta, ezzel egyértelműen figyelmen kívül hagyták a tényeket, amelyek több ország bíróságának határozatában is benne foglaltatnak, a magyar kormánnyal diplomáciai kapcsolatban álló lovagrend (SMOM) nem az ősi, hanem a Vatikán által a XIX. században alapított lovagrend; 4. Önök lemaradtak arról a tényről, hogy a KMFAP már korábban megszakított minden kapcsolatot az Ordo Hungariae-től, tehát nem kell minket velük ismét összekapcsolni.”

Megjegyzés: Utóbbi “tényről” nem mi, hanem a rend saját honlapja “maradt le”, ott az Ordo még ma is társult tagként szerepelt.

Belovai István hírszerző árulása

után ért véget

Aczél Endre londoni aranyélete

Előkelő környéken bérelt lakást Aczél Endrének a Magyar Távirati Iroda Londonban, és az ismeretlen pekingi tudósító kinőtte magát a nyolcvanas évek elején. Aczél remekül kihasználta különleges helyzetét, kevés olyan magyar újság volt, ahová nem írt, így neve Magyarországon ismertté vált. Az aranyéveknek 1985-ben lett vége, az amerikaiak által beszervezett Belovai István magyar hírszerző kiadta a CIA-nak a londoni HM és BM rezidentúrák szinte teljes hálózatát, s miután lebukott, és elítélték, Aczél kiküldetése is lejárt. Panaszra nem lehetett oka, amíg Belovai börtönbe került, ő a Híradó főszerkesztője lett. Ő és a többi lebuktatott londoni magyar többsége is komoly pályafutást írt le a rendszerváltozás után.

Előző cikkemben ott hagytam abba, hogy 1980-ben Aczél Endre Londonba költözött, miután önéletrajzi műve szerint ezt a lehetőséget választotta a füstbe ment Washington helyett. A korábbi pekingi munkatárs London elegáns negyedében, Chelsea-ben bérelhetett lakást, miután „az MTI nem hőkölt vissza a magasnak tetsző bérleti díjtól…” (idézet Aczél: Amit megírhatok című könyvéből). Jól tartotta a Magyar Népköztársaság, nem véletlenül jegyezte meg, hogy a patinás Financial Times-nál dolgozó angol ismerőse messze nem engedhette meg magának azt a környéket. Büszke is volt aranyéletére: „a ház bérét, továbbá a rezsi egy részét, a gépkocsi és az üzemanyag költségét, az újság-előfizetést meg az ehhez hasonlókat nem mi mi fizettük ki, hanem az MTI, s mindennek tetejébe volt reprezentációs költségkeret is, még egy szerénynek mondható fizetés mellett is majdnemhogy a jobb módú angolok sorába emelkedtünk.”

JÓL TARTOTTA, MAJD ISMERTTÉ TETTE AZ MTI

Szakmailag is Londonban alapozta meg jövőjét, ott vált befutott újságíró az ismeretlen pekingi tudósítóból, kivételezett helyzeténél fogva szívós munkával a nagyágyúk közé emelkedett. Önéletrajzi munkájában elégedetten elevenítette fel, hogy ekkor már mindenhol megjelentek a cikkei, londoni tudósítóként – riválisok nélkül – megkerülhetetlenné vált.

Aczél pályafutása is remek példája annak, hogyan tudta kiemelni, megfuttatni a Kádár-rendszer a neki kedves újságírókat. Amiben persze semmi különleges nincsen, csupán a rendszerváltásnál felejtették el a háttérbe tolni (vagy legalább átvilágítani) az addig reflektorfényben fürdőző, a kádári Magyarországot mindenben kiszolgáló embereket. Persze ez már túlmutat hősünk történetén.

Aczélról a londoni aranyesztendők alatt derült ki, hogy jóval több egy átlagos katonapolitikai tudósítónál, a vietnami főhadnagyból, észak-korai turistából a brit futball nagy szerelmese lett, sportújságíróként is bemutatkozott a magyar közönségnek.

Aczél Endre Londonból, Képes Sport / Forrás: Arcanum.hu

Könyvében hosszan sorolja, hogy mi mindenről írt Nagy-Britanniában (amit megírhatott). Például az IRA terrorszervezetéről. Miután már tudjuk (cikkem itt: Terroristaparadicsom volt Budapest a nyolcvanas években), hogy az írek emberei egy felettébb meggyőző bírósági vallomás szerint a Magyar Népköztársaságban, a magyar katonaság díszkíséretében (!) vették át a szovjetektől megvásárolt fegyvereket, rögtön érdekesebbé válik ez a téma is. (Főleg, ha hozzátesszük, hogy a katonai hírszerzés és felderítés egyik kulcsemberea az a Szűcs Ferenc volt, aki mellett a hetvenes években Aczél elvtárs tüsténkedett Vietnamban). Arra egyébként, hogy mennyire kiemelt újságíró volt Aczél, ő maga emlékeztetett, hiszen ő, csak ő, és egyedül ő készíthetett interjút a keleti blokkból a legendás Vasladyvel, Margaret Thatcher-rel. Valószínűleg alaposan felkészíthették a brit miniszterelnököt a beszélgetésre. (A Vasladyről és Aczélről ajánlott olvasmány: Andor László: Az Aczél-szindróma).

Részlet a tervből / Forrás: ÁBTL

HÍRSZERZÉSSEL HÍRBE HOZOTT DUÓ: MAGYAR ÉS ACZÉL

A külföldi tudósítók hátterével kapcsolatban érdekes cikkre bukkantam a Népszava archívumában (1981-es írás), címe: Londonban megnyílt a közös piaci csúcsértekezlet. A cikk így kezdődik: „Aczél Endre és Magyar Péter, az MTI tudósítói jelentik”. Mindenképpen figyelemre méltó páros. A rendszerváltás után szintén külpolitikai szakértőként számon tartott Magyart még egészen fiatalon, 1969-ben fedezte fel a belügyi hírszerzés Press-rezidentúrája (emlékezzünk, Aczélt 1971-ben tapogatták le), mely külföldi tudósítónak szánta. Az állambiztonsági iratban azt írták róla, hogy „BM III/I. Csfség nyilvántartásában Regős r. alez. elvtársnál szerepel”. Tény, hogy átment a szűrőn, a hetvenes évek elejétől római, majd brüsszeli tudósító lett (cikkem itt), ezek is álommunkának számítottak akkoriban. Egy ideig nagyon is hasonló pályafutást futottak be Aczéllal, ahogyan az sem véletlen, hogy 2015-ben Magyart is érdemesnek látta a MÚOSZ egy életműdíjra.

(A mindent túlélő újságírószövetség mintha ügyelne rá, hogy évről-évre elegendő egykori állambiztonsági alkalmazott és/vagy árokásó legyen az ünnepeltek között).

A méltatás vezérfonala is ismerős, Magyarnál is a különleges interjúkat emelte ki a MÚOSZ, azokat a nyugati anyagokat, amelyeket valójában csak a kiválasztott tudósítók készíthettek el: „Különlegességnek számító interjúkat készített nemzetközi hírességekkel. Számos könyvet publikált, írt II. János Pál pápáról, az EU történetéről, az unió szervezetéről és Silvio Berlusconiról is. 2005 óta Magyar Péter az ANSA olasz hírügynökség budapesti tudósítója” – írja a MÚOSZ.

Magyar Péter a szakértő / Forrás: NAVA.hu

BELOVAI SZIVÁROGTAT, ACZÉLNAK HAZA KELL JÖNNIE

Most nézzük, hogyan kereszteződött Aczél és Belovai István ösvénye. Az 1985-ös esztendő mindkettejük számára kulcsfontosságúvá vált: Belovait elkapták és elítélték, míg Aczél számára véget értek az angliai aranyévek. Belovai István hírszerzőtiszt 1982 és ’84 között a londoni nagykövetség katonai és légügyi attasé-helyettese volt. A Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) 1984-ben szervezte be, s mivel ezután egy fegyelmi ügye miatt hazarendelték, a magyar rendőrség Budapesten fogta el 1985 nyarán egy rejtett csomag átvétele közben.

Rejtett csomag /Forrás: ÁBTL/Facebook

Máig nem világos, hogy ki buktatta le, de most nem is érdekes. Belovai több szigorúan titkos információt elcsepegtetett az amerikaiaknak – például a világpolitikailag is fontos Conrad-üggyel kapcsolatban, amivel következő cikkemben foglalkozom –,

feltárta a londoni hírszerzői rezidentúrák (HM és BM) felépítését és személyzetét.

Az egyik utolsó felvétel Belovai Istvánról / Forrás: Lemil.blog.hu

Belovai István történetét többen megírták, de még most sem látunk teljesen tisztán. Mivel ügyének, az ellene folytatott nyomozásnak, és bírósági pernek a dokumentumai megtalálhatóak a Történeti Levéltárban, ezek megfelelnek mankónak. Az iratok egy része csupán 2016 elején vált kutathatóvá, de vannak hosszú oldalak, amelyekbe még most sem lehet betekinteni. Következzen a nyomozati szakaszban készített egyik feljegyzés részlete:

(Belovai) „… tájékoztatást adott az MNVK. Csfség (az MNVK 2. Csoportfőnökség volt a felelős a katonai hírszerzésért – MG) szervezetéről, vezetőiről és saját addigi beosztásairól, tevékenységéről; a londoni magyar katonai felderités hivatásos és hálózati kapcsolatairól, a számára ismert tevékenységükről; a londoni magyar katonai felderités hivatásos és hálózati kapcsolatairól, a számára ismertté vált tevékenységükről… a londoni BM hirszerző tisztjéről, a követség biztonsági felelőséről és a korábban szolgálata során tudomására jutott, más országban dolgozó katonai hirszerzőkről; azok fedőneveiről és egyéb kapcsolódó kérdéseikről.”

EGY KATONATISZT LAKÁSÁN TALÁLKOZOTT A CIA EMBEREIVEL

Az Összefoglaló jelentés szerint a katonatiszt már beszervezésekor értékes információkkal szolgált: „… Belovai megjelent Tom Haase magánlakásán (akiből a jelek szerint később politikai krimiszerző lett – MG), ahol találkozott Steve Nemeth-tel /Steve/ és William Howard /Bill/ USA követségi titkárral, valójában mindketten a CIA tisztjei… Miután Belovai közölte velük, hogy a CIA-val az együttmüködést vállalja, részletes kihallgatásnak vetette alá Nemeth.

Belovai ennek során ismertette a londoni HM és BM rezidentura hivatásos állományu tagjait, a HM rezidentura által foglalkoztatott magyar állampolgárságu „megnyert személyeket”, az általa ismert ügynököket, az MNVK 2. Csoportfőnökség szervezeti felépitését, a londoni követéség rejtjelző tevékenységét”.

Tom Haase / Forrás: Tomhaase.com

Belovai kiszivárogtatása szerint Aczél Endre a katonai hírszerzés „megnyert személyei” közé tartozott, de természetesen nem csupán őt fedte fel:

„Fodor László kulturális attasé, fedőneve „Felvégi”. Feladata a kapcsolati körében katonai, katonapolitikai információk szerzése.

Aczél Endre ujságiró, fedőneve „Acsadi” (máshol „Acsádi – MG). Feladata a kapcsolati körében katonai, katonapolitikai információk szerzése.

Borsós György MALÉV képviselő, fedőneve „Bodnai”. Feladata a heatlowi repülőtér operativ és katonai szempontu felderitése, valamint a katonai hirszerzés „K” postaanyagainak továbbitása, melyeket a MALÉV gép főpilótájának kell átadnia.

A Magyar-Angol Bank igazgatója /nevét Nemeth-nek megadta/, mivel akkoriban került kihelyezésre, feladata még nem volt.

Nagy Kornél, a magyar kereskedelmi kirendeltség beosztottja, fedőneve „Elkán”. Feladata gazdasági információk szerzése…”.

Kiadott személyek / Forrás: ÁBTL

Belovai a CIA embereinek (köztük a magyar származású Nemethnek) a belügyi hírszerzés (III/I.) embereit is kiadta: „Ugyanigy nyilatkozott arról is, hogy azokat a külföldi személyeket is felfedte, akikkel kapcsolatuk volt. – E kihallgatásakor a BM rezidentura tagjaiként Zentai Zoltánon kívül megnevezte Szabados Bélát, Blahó Bélát is, és Braun Gyulára, továbbá Csapó Istvánra vonatkozóan is adatokat szolgáltatott”.

A KETTŐS ÜGYNÖK CONRAD ELVESZTÉSE NAGYON FÁJT MOSZKVÁNAK

Nem kérdés, hogy az amerikaiak által beszervezett Belovai hatalmas gyomrost adott a kádári állambiztonságnak, a felsorolt személyek feltálalása volt a kisebb veszteség, súlyosabb csapás volt a magyarok által beszervezett, és dollárszázezrekkel megfizetett Clyde de Conrad lebuktatása. Nem véletlen, hogy Belovaira először halálos ítéletet mértek, ezt változtatták végül életfogytiglani börtönbüntetésre.

Clyde de Conrad /Forrás: ABTL-Facebook

A kettős ügynököt 1985 decemberében ítélte el a katonai bíróság, és valahol összecseng, hogy Aczél Endrét éppen ebben a hónapban hívták haza Londonból.

Szomorú, de tipikus, hogy önéletrajzában meglehetősen szűkszavúan írt erről a témáról, és saját szerepét (vagy legalább a Belovai-ügyet) még véletlenül sem hozta szóba. Csupán arról írt, hogy a gyanakvó britek végig megfigyelték őt, s ez kiküldetése utolsó napján is bebizonyosodott.

Harold Wilson lebuktatása / Forrás: MI5.co.uk

ACZÉL ÉS AZ ELŐ BEVÁGODÓ TITKOSSZOLGÁLATI FURGON

Visszaemlékezése szerint megtörtént, hogy idegen tárgyat találtak a lakásukban, máskor pedig a brit MI5 egyszerűen megállította az autóját. Megszondáztatták, vérvételre vitték, de nem találtak alkoholt a mintában. Négy évvel később már igen: a család hazautazása előtti napon megállt előttük egy furgon, s miután Aczél bevallotta, hogy ezúttal sikeres lenne a teszt, a feleségét ültették a kormányhoz. „Egyáltalán nem akartak „bántani”: se 1981 nyarán, se 1985 decemberében. Csak mint mondtam, gyöngéden a tudomására hozták, hogy mindvégig szemmel tartottak.” Elképesztő vagy sem, de még ehhez sem tett hozzá semmit. Pedig jól tudjuk (és 2010-ben, amikor a könyvet írta, már régen nyilvánosságra derült), hogy nem véletlenül figyelték meg ennyire a britek. Ahogyan az sem puszta balszerencse, hogy hazahívták, hiába akart maradni annyira.

ACZÉL: SENKINEK SEM VOLTAM A KÁDERE

Magyarországra érkezve természetesen tovább emelkedett. A már jól csengő névvel rendelkező újságíró a Híradó főszerkesztője lett, s ez annál is nagyobb teljesítmény, ha arról is értesülünk, hogy amolyan körön kívüli volt. „De én nem voltam Berecz-káder. Senkinek nem voltam a kádere. Nem voltam „pártkatona”… Kineveztek a Hiradó élére, mert Londonban úgy dolgoztam, hogy „még a csapból is én folyjak”. Olyasvalaki lettem, akit nem lehetett megkerülni. Tudom és pironkodás nélkül írom le, hogy a rádióhallgatók és a tévénézők legalább annyira kedveltek akkor, mint évtizedre rá a Népszabadság „vezércikkeinek” olvasói.”

BELOVAI: NEM BESZÉLVE ACZÉL TOVÁBBI KIKÜLDETÉSEIRŐL

Érdekes, hogy sokak szerint „hazaáruló” Belovai a rendszerváltás után annyira próbált harcolni az igazáért, hogy 2000-ben (amikor az Aczél-Acsádi ügyet először megírták) nem csupán a rádiónak beszélt a hírszerzőkről, még az Index fórumán is megpróbálta meggyőzni az olvasókat. Most az érdekes, amit Aczélról írt (az ékezeteket én tettem ki, Belovai Amerikából írt):

„Aczél tudja, hogy annak idején miért ő került ki Vietnamba és helyette miért nem más. Nem beszelve további kiküldetéséről…

Úgy vélem, Aczél Endre nem úgy mondta el a dolgokat…, ahogy azok voltak. Aczéllal bilincsből való szabadulásom után (úgy emlékszem 1990. október közepe táján – nincs nálam a naplóm – mert éppen Oregon államban vagyok- , abban szerepelnie kell) találkoztam és ha igaz amit nekem akkor elmondott, akkor Kozmopolitának (egy ismeretlen fórumtárs, aki Aczélre hivatkozott – MG), vagy ahol előadta magát, akkor nem mondta el a teljes igazságot. Majd elmondja, ha akarja. De ha nem mondja el, akkor ne handabandázzon…”. Majd egy „spicliző” fórumtársnak azt írta:

„Acsádi nem volt belső spicli. Acsádi a Magyar Hadaszati Katonai Hírszerző Szolgálat ügynöke volt”.

Arra, hogy a Belovai versus Aczélék ügy mennyire aktuális, remek példák az előző cikkem alatti hozzászólások. Többen nem csupán Aczélt és a kádári hírszerzésnek dolgozó többi résztvevőt mosdatják, de máig égő gyűlölettel nyilatkoznak Belovairól. Például az az ember, aki Facebook-profilja szerint a kelet-német Stasi tisztje volt (!) , vagy egy másik egykori (?) katona, aki csak ennyit írt: „Az az aljas áruló pedig még rehabilitáltatni is akarta magát. Húzd meg magadat és pofa súlyba!”.

Belovai István meghúzni biztosan nem tudja magát, mert néhány évvel ezelőtt elhunyt. Folytatom.

Letöltés (PDF, 4.3MB)

Letöltés (PDF, 2.6MB)

Vezető kép: Flickr.com

Aczél Endre főhadnagy Vietnamban

– 1971-ben szemelte ki a hírszerzés

Lengyelország, Vietnam, Peking, London – Aczél Endre a Magyar Távirati Iroda tudósítójaként bejárta a fél világot, és ennek a Kádár-rendszerben megvolt az ára. Az állambiztonsági iratok szerint már 1971-ben kikérte a III/I (hírszerzés) a fiatal újságíró anyagát, és bár az ügy folytatásának nincs nyoma a hiányos dossziéban, Aczél karrierje ezután végig felfelé ívelt – minden jel szerint a katonai hírszerzésnek dolgozott. Tulajdonképpen csak 1985-ben lett meleg a helyzet, de erről nagyon kevesen tudtak akkoriban: Aczél neve egy szigorúan titkos ügyben és ítéletben szerepelt. Belovai István kettős ügynök (1984-ben szervezte be a CIA) adta ki az amerikaiaknak Aczélt (is), aki a katonatiszt szerint a londoni HM-rezidentúra „megnyert embereként” „politikai és katonapolitikai információkat” szerzett Angliában. Aczél önéletrajzi műve szerint vietnami kiküldetése előtt lett a néphadsereg hadnagya, és a hírszerzés korábbi vezetője, Szűcs Ferenc mellett dolgozott. Ebben ő semmi különöset nem lát, néhány mozaikot összeillesztve azért másról árulkodik a kirajzolódó kép. Belovai versus Aczél: ki(k) az igazi hazaáruló(k)? (1. rész).

„Aczél Endre ujságiró – állandó tudosító – politikai és katonapolitikai információkat igyekszik gyüjteni, fedőneve “Acsádi””. (Részlet Belovai István hírszerző bírósági ítéletéből).

„Aki azt állítja, hogy hosszas külföldi, főleg nyugati kiküldetésben volt, és nem jelentett, az nem mond igazat.” (Aczél Endre egy nagyváradi közönségtalálkozón).

„Így lettem én, aki a néphadseregnek addig a színét sem láttam, egyik percről a másikra, minden rendfokozat átugatásával katonatiszt”. (Aczél Endre: Amit megírhatok).

„Egy szülőnek nem épp élmény, hogy a lányuk szeret, hogy is mondjam, kefélni”. (Aczél Endre botrányos bejegyzésének részlete – Facebook)

Még kétezerben írták meg a Magyar Nemzetben (minden bizonnyal egy belső fülest követően), hogy Aczél Endrét, a külpolitikai újságírás híres/hírhedt (a jelző választható) alakját „Acsádi” fedőnévvel említették Belovai István hírszerző bírósági ítéletében. Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség által beszervezett Belovai több információt is átadott a CIA-nak, többek között arról is beszámolt, hogy kik dolgoznak a londoni katonai és belügyi hírszerzői rezidentúráknak.

(Nem mellesleg, nem csupán Aczél futott be jelentős karriert a rendszerváltás után is. Erről majd következő cikkemben).

Belovai a nyomozati és bírósági iratok szerint felsorolta a hivatásos és „megnyert személyeket”. Közöttük Aczélt, aki – a Történeti Levéltárban megtalálható, részben még mindig titkos (!) dokumentumokból idézek – „politikai és katonapolitikai információkat igyekszik gyüjteni”.

A dokumentum vonatkozó részlete / Forrás: ÁBTL

Az ügynek természetesen semmiféle következménye nem lett, Aczél végül sok-sok évvel később a Kiss László-botrányba bukott bele, miután egészen gusztustalan és vállalhatatlan bejegyzéseket, hozzászólásokat tett közzé a népszerű internetes közösségi oldalon. Ezután mind a Népszabadság, mind a Klubrádió eltaszította magától, gyakorlatilag körön kívül került.

Sokan éreztek kárörömöt, de a kesernyés ízt sem hallgatták el: ahogyan korábbi munkatársam megjegyezte, valahol szomorú, hogy végül világhálós ámokfutása, s nem kimagyarázhatatlan múltja okozta (átmeneti?) kitaszítottságát.

ÚJ TEHETSÉGEKET KERESETT A HÍRSZERZÉS: 1971-BEN ACZÉLT IS LETAPOGATTÁK

Korábbi cikkeimben már bemutattam, hogy a hírszerzés (III/I.) Press-rezidentúrája (ami a sajtót, így különösképp a megkerülhetetlen Magyar Távirati Irodát – MTI – felügyelte) minden fontosabb döntésbe, külpolitikai tudósítói, főszerkesztői kinevezésbe beleszólt. Ezenkívül figyeltek az utánpótlásra is, keresték azokat az ifjú tehetségeket, akiket megfuttathattak. Húszas éveiben, 1971-ben a fiatal Aczél Endrét is letapogatták.

 „Kövesd Róbert r. alezredes elvtárssal folytatott személyes megbeszélésünkre hivatkozva kérem Osztályvezető elvtársat, hogy hálózati utánpótlásunk kiépitésében az osztály lehetőségeit figyelembe véve folyamatosan sziveskedjék segitséget nyujtani.

Kérem, hogy az alábbi ujságirók személyzeti anyagát az MTI-ből bizalmas uton megszerezni sziveskedjenek és tanulmányozás céljából bocsájtsa osztályunk rendelkezésére: Bokor Pál… László Balázs… Hajdók Lajos… Aczél Endre… Ambrus István… Simó Imre...” – írta 1971. augusztus hetedikén Rajnai Sándor a III/I. (hírszerzés) csoportfőnök-helyettese Gál Róbertnek, a III/III-4. (kulturális osztály) vezetőjének.

Rajnai Sándor / Forrás: ÁBTL

Az iratok szerint előbb Bokor Pál és László Balázs, majd Hajdók Lakos és Aczél Endre anyagát küldték át (utóbbiakat szeptember 30-án), de a tanulmányozás végeredményének nincs nyoma. Ennek egyszerű az oka: ezek a dokumentumok egy összefoglaló dossziéban találhatóak, amelyben különböző ügyeket, feljegyzéseket gyűjtöttek össze. (Úgy képzeljük, mint egy évkönyvet, ahol ízelítőül bekerül egy-egy cikk).

AMIT MEGÍRHATOTT, ÉS MI AZ, AMIT NEM?

Szerencsére kéznél van Aczél Endre önéletrajzi műve, amelynek már címe is talányos (Amit megírhatok), s amelyről egy nagyváradi közönségtalálkozón látszólag meglepő nyíltsággal beszélt: „Aki azt állítja, hogy hosszas külföldi, főleg nyugati kiküldetésben volt, és nem jelentett, az nem mond igazat. A szervek engedélye nélkül senki sem vállalhatott tartós külföldi munkát, ez minden szocialista országban így volt, több százezer ember került ilyen helyzetbe”.

Mielőtt kitörne a tapsvihar, nem árt átgondolni, mit üzent. Egy: mindenki jelentett, kettő több százezren tettek így – mintegy kényszerből, engedve a szocialista „játékszabályoknak”. Felelősség elkenése: pipa. Kijelentésével így is kellemetlenséget okozott. Amellett, hogy mindent és mindenkit összemosott (vö.: a korábban éppen Aczélt ostorozó Kerényi Imre „mindenki párttag volt” kijelentésével), egészen biztosan nem szerzett jó pontot korábbi klubrádiós munkatársánál, Bolgár Györgynél, akit meg is kerestek az ügyben. Az akkor is – mint mindig – ellenzéki Magyar Nemzet kérdezte meg a régi motoros Bolgárt Aczél véleményéről, aki természetesen felháborodott a zaklatáson.

SZOVJET FEJTÁGÍTÁS UTÁN KÖZEL-KELETI KALANDOK

De térjünk vissza Aczélhoz és az MTI-hez. Az 1944-ben született újságíró-riporter művében azt megírhatta (utalás a címre), hogy egy évig a Szovjetunióban tanult, majd 1968/69 tájékán elhelyezkedett az MTI-nél, ahol először a szovjet távirati iroda anyagait fordította. A „rá következő években” a Közel-Keleten járt („újságíró küldöttség tagjaként valamilyen meg-nem-mondom-milyen eseményen és az állandó kairói tudósító helyetteseként is megfordultam”), majd Lengyelországba ment. Oda állandó tudósítóként indult volna (a húszas évei közepén), de egy tapasztaltabb kolléga megelőzte. „Ekkor vettek fel az MSZMP-be” – írta – és „ha tudósítónak nem is, alkalmi helyettesnek, kisegítőnek jó voltam Varsóban…”. Kár lenne szerénykedni, Lengyelországra irányult ekkoriban a figyelem, hiszen ekkor – 1970-ben – tartották a világpolitikailag kiemelkedően fontos lengyel-német tárgyalásokat. Aczél ennek megfelelően viszonylag hosszan írt a kényes ügyről a művében. Meg másról is:

Aczél Lengyelországból / Forrás: Arcanum.hu

Később is kapott megtisztelő feladatokat: (1971-ben – MG) „… immár az MTI különtudosítójaként abban a szerencsében volt részem, hogy elkisérhettem az SZKP (Szovjet Kommunist Párt – MG) kongresszusán vendégeskedő Kádár Jánost Örményországba.” A fiatal újságíróra egészen biztosan nem lehetett panasz, hiszen – azt követően, hogy az állambiztonság 1971 végén néhány ígéretes munkatársa mellett őt is letapogatta – 1973-ban már Vietnamba küldték. Hogy milyen minőségben?

„NEM SEJTETTEM, HOGY BÉKAEMBEREKKEL KATONATISZTKÉNT MEGYEK VIETNAMBA”

„Nem sejtettem, hogy első tudósítói kiküldetésem színhelye Dél-Vietnam lesz, de velem együtt még pár száz magyar értelmiségi sem sejtette, hogy beöltöztetik katonaruhába, „hivatásos tisztet” csinálnak belőle, és besorozzák a vietnami békemegállapodás (Párizs, 1973. január) rendelkezése szerint létrehozott Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelőbizottság magyar tagozatába, annak is katonai részlegébe… Az MTI-nek abban a megtiszteltetésben volt része, hogy egy újságírót (engem) és egy fotográfust (a szakmájában elsőrangúnak tekintett Friedmann Endrét) delegálhatott a többiek mellé. Kis meglepetésre mindkettőnket beöltöztettek katonaruhába, mondván, hogy a bizottság civil ruhás tagjai mind diplomaták, tehát vagy „katona” az ember, vagy semmi, középút nincs”.

Érdemes figyelni az idézőjelek következetes használatát. „Hivatásos tiszt”, „katona”, természetesen semmi különlegességről nincs szó, a civil újságírót csak úgy besorozták (vö: több százezren jelentettek, nincs itt semmi látnivaló). Akad viszont egy régi ismerős: Friedmann Endre.

Esztergom, 1990. április 20. Katonák nézik a páncélosok elszállítását./ MTI Fotó: Friedmann Endre

A SZTÁRFOTÓS, AKI SZÍVESEN SEGÍT AZ ÁLLAMBIZTONSÁGNAK

Friedmann nevére Hahn „Orengo” Péter (nyugdíjazott Népszava-lapszerkesztő) titkos munkatárs dossziéjában bukkantam rá (történetét itt és itt írtam meg). A hírszerzésnek dolgozó, de alkalomszerűen a III/III-nak (belső elhárítás) is bedolgozó Hahnt a hetvenes évek végén arra kérték, hogy segítsen a kubai Világifjúsági Találkozó biztosításában. Dobos György százados elégedett volt vele, olyannyira, hogy ezt jelentette: „Külön kiemelem, hogy komoly segítséget nyujtott az ujságíró kollektivába történő beilleszkedésbe és segítségével olyan személyeket ismertem meg, akik 5-6 nap után – az adott helyzetből következtetve az állambiztonsági munkámra – segítségüket ajánlották fel bármilyen állambiztonsági kérdésben. Ilyen személy volt: Fejér Péter újságíró az MTI-tól és Friedmann Endre fotós az MTI-tól”.

Friedmann besegít? / Fotó: Fotoklikk.hu

Kiről van szó? Friedmann az MTI örökös tudósítója, 1968-ban fotósként ő kísérhette el a prágai tavasz leverésében segédkező magyar csapatokat, de ő örökítette meg Farkas Bertalan űrhajós szigorúan titkos bajkonuri felkészülését is. Nyolcvanadik születésnapja kapcsán ezt írták róla: „Honvédelmi tudósítóként rendszeresen fényképezte a fegyveres testületek eseményeit, a polgári védelmi gyakorlatokat”. Csehszlovák bevonulás, titkos űrbázis, védelmi gyakorlatok, Vietnam Aczél Endrével – nem átlagos pályafutás. Bár Friedmann Endrének nincs nyoma a Történeti Levéltárban (hiszen katonai dossziékhoz még mindig (!) lehetetlen hozzáférni),

elég gyanús, hogy a katonai hírszerzéshez lehetett beszervezve.

Aczél visszaemlékezése szerint ilyesmiről szó sem volt, szerencsére megörökítette tiszté avatása hiteles történetét:

„… pénteken délután egy cseh újhullámos filmbe illő jelenet játszódott le a kelenföldi lakótelep egyik huzatos lépcsőházi bejárójában. Akkortájt ott laktunk egy kollégától bérelt lakásban, s a kérdéses napon megszólalt a kaputelefonunk. Aki beleszólt, illedelmesen bemutatkozott, mondta, hogy X. Y. alezredes, a kiegészítő parancsnokságtól jött, s kéri fáradjak le a földszintre pár percre. Lementem. Ott állt egy láthatóan hétvégi pihenőjére készülő, fáradt, idősebb katonaember, megkérdezte a nevemet, majd miután hallotta, amit akart, aktatáskájával a kezében vigyázzba vágta magát, és a következő mondat hagyta el a száját: „Önt a honvédelmi miniszter a mai napon hadnaggyá léptette elő, az erre vonatkozó okmányokat átadom.” Átadta, kézfogás, gratuláció (nem vicc), búcsú. Így lettem én, aki a néphadseregnek addig a színét sem láttam, egyik percről a másikra, minden rendfokozat átugatásával katonatiszt. Friedmann dettó.”

Friedmann dettó. Szóval eljött a „fáradt”, „idősebb katonaember”, és akár egy „cseh új-hullámos filmben” egy pillanat alatt hadnaggyá ütötte.

Csak egy dolgot említek: ha a vietnami út kapcsán katonatisztet csináltak Friedmannból, akkor évekkel ezelőtt hogyan mulasztották el a csehszlovákiai invázióval kapcsolatban? Oda elmehetett egyszerű civilként?

Miről lehetett szó? – jobbra Aczél Endre hadnagy / Forrás: Amit megírhatok

Katonai hírszerzésről tehát szó sem volt. De akkor mit csinált Vietnamban?  „Inkább kitalálták nekem, hogy legyek katonai szóvivőféle… Ez nem volt ellenemre, ezután mindig ott ültem Szűcs vezérőrnagy, a katonai parancsnok (korábban a magyar katonai hírszerzés vezetője) mellett az ICCS katonai bizottságának teljesen formális ülésein… Friedmann meg utazgatott ide-oda, és csinálta a később részben világhíressé lett fotóit”.

Szűcs Ferenc / Fotó: Szabadsag.hu

Ennyi: ott ült a korábbi hírszerző-vezér Szűcs mellett (akit később is kiemelt feladatokat kapott), eljárt a „teljesen formális” katonai ülésekre, tudósításokat küldött a “teljesen érdektelen” vietnami békefolyamatról, amíg társa bejárta az egész szétlőtt, elpusztított országot. Így dolgozott a két honvéd MTI-alkalmazott Vietnamban. „Azzal tudtak hazahozni, hogy az MTI januárban Pekingbe kíván állandó tudósítónak küldeni” – írta Aczél, majd arról is beszámolt, hogy előtte „soron kívül főhadnaggyá” léptették elő. Ne gondoljunk semmi rosszra: beszámolója szerint ez mindenkivel megesett.

Aczél Endre (balra) Vietnamban. /Forrás: A. E.: Amit megírhatok

Ha nem csupán aczéli szűrővel szeretnénk vizsgálni a vietnami magyar küldetést, nem árt más forrásokat is használni: „Az 1990-es években napvilágra került levéltári források alapján ma már tudjuk, hogy a magyar “békefenntartók” nemcsak a diplomácia frontján harcoltak sikeresen az imperialisták, neokolonialisták és délkelet-ázsiai “talpnyalóik” vagy “szekértolóik” ellen. A magyar (és a lengyel) delegáció tagjai diplomáciai mentességüket kihasználva, operatív és propaganda célú információkat gyűjtöttek és juttattak Hanoinak (Észak-Vietnamnak – MG), sőt a magyarok 1974-től számos bizottsági képviselőnek “álcázott” különleges ügynököt küldtek Saigonba (akkor Dél-Vietnam fővárosa – MG), akik Hanoi szándékait illetően sikeresen vezették félre – többek között – a CIA saigoni kirendeltségének magyar származású vezetőjét, Thomas Polgart” – írta Szőke Zoltán az Archivnet.hu-n elolvasható tanulmányában.

PARASZTHÁT HAJLIK ÁT, ÁLTALLÉPJÜK AMERIKÁT

Így vagy úgy, Aczélt Pekingbe küldték, így köszönjünk most mi is el Vietnámtól Pavel Koyš zseniálisan rettenetes szocialista költeményével (fordította: Kulcsár Ferenc):

„Testvérünk, Vietnam, szívünk tisztasága,
tiszta kezünk kötése téged óv,
vidd el a hazai, örökifjú nyárba
a legyőzhetetlen lobogót…

Emberi munka a béke: feltörni
az ugart! Fölötte paraszthát hajlik át.
Nem természetes már büntetlenül ölni
korunk általlépi Amerikát.”

PEKINGI ŐSZ – ACZÉL, A KATONAI ÁTSZERVEZÉSEK SZAKÉRTŐJE

Aczél Endre saját műve szerint Kínában is aranyéletet élt. Különleges helyzetét ő sem titkolta, édesanyja többször meglátogathatta őket, és Észak-Koreában is megfordult. Az újságíró szerint hivatalos MTI-tudósítóként ez amúgy kijárt neki, és feleségét is elvihette. Volt, hogy Pekingbe egy-egy jó ismerős („Hajdú János barátom”) is beugrott, utóbbi felbukkanása számomra is érdekes, hiszen írtam róla korábbi cikkemben. A fiatalabbaknak: Hajdú volt az, aki az MSZMP utasítására lejárató cikket írt az Élet és Irodalomban Csoóri Sándorról és Duray Miklósról, miután utóbbiak megengedhetetlenül őszintén írtak a felvidéki magyarság helyzetéről. (Utána meg MSZP-politikus lett, de ebben nem is volt semmi meglepő).

Aczél (saját bevallása szerint ekkor már minimum főhadnagy) Kínában sem tartózkodott a katonai témáktól: találomra felfedezett (hála az Arcanum egészen zseniális archívumának) Katonai átszervezések Kínában című cikkében diplomáciai forrásokra hivatkozva elemezte az ázsiai nagyhatalomnál történt fejleményeket.

Katonai átszervezések / Fotó: Arcanum.hu

Egyszer azonban a pekingi ősz is végetért, s miután Aczél kiküldetése lejárt, itthon az MTI külpolitikai rovatánál kapott felelős beosztást. „A „bizalmas” szerkesztése azonban nem volt bizalmi munka, legalábbis nekem ilyen ismeretem nincsen” – írta erről a munkakörről, ez a sor is illeszkedik a mindent átíró, újraíró mondatok sorába. Erre az időszakra túl sok karaktert nem pazarol, hiszen elérkeztek az aranyévek, a londoni kiküldetés, a „lottó ötös”, ahogyan ő nevezte. Nagy idők voltak, bár nem így tervezte. Aczél szerint eredetileg Washingtonba akarták küldeni az MTI-től, de ez végül meghiúsult. Körbekérdezése szerint nem belügyi vagy honvédelmi vétóról volt szó (ezt nem is gondolnánk), kiderült, hogy annak „az embernek a felesége, aki végül kiutazott Washingtonba, szovjet volt…”. Léteztek tehát magasabb szempontok, amelyek egy Aczél szintű tehetséget is elpöcköltek az amerikai kalandtól. (Egyelőre, később, még a rendszerváltás előtt ott is megfordult).

OLYAN AJÁNLATOT KAPOTT, AMIT SENKI MÁS

Az újságíró nem tört össze, nem úgy a főnöke: az „MTI akkori vezérigazgatója őszintén megrendült. Olyan ajánlatot tett nekem kárpótlásul, amilyet azt hiszem, tudósítónak még nem tettek. Lehívott magához, és közölte, hogy három helyen (Párizs, Bonn, London) is üresedés lesz, oda megyek, ahová akarok.” (Ez az igazi szabadság, a boldog, és határtalan kései gulyáskommunizmus korszaka!)

Több cikkben megírtam, hogy az MTI tudósítóit (és a sajtóattasékat stb.) rendszerszerűen a hírszerzés Press-rezidentúrája jelölte ki. Volt, akit a kiküldetés előtt átkértek a katonai hírszerzéstől, volt, akit beszerveztek, volt, aki amúgy is náluk vagy a kémelhárításnál, esetleg a belső elhárításnál volt. Olyanok is akadtak, akik annyira megbízhatóak voltak, hogy be sem kellett őket szervezni, társadalmi kapcsolatok voltak stb.

Alátámasztásnak talán megteszi az a francia-német nyelvterületre vonatkozó irat, amelyet a külügyből írtak a Press-rezidenturát vezető „Bakos” elvtársnak (azaz Szolnok Péter szt-tisztnek): „Kérjük Bakos Elvtársat, hogy a váltási tervet hosszabb távra elkészithessük javasoljon olyan személyeket, akik Bécsbe, Bernbe, Brüsszelbe, Párizsba, Kölnbe sajtóattachenak valamint állandó külföldi tudósitónak számba jöhetnek”.

Részlet a tervből / Forrás: ÁBTL

Abban az ügyben Bakos válasza sem késett sokat, a hosszú, háromoldalas dokumentumban pontról-pontra felsorolták, hova, kinek kellene mennie. Árkus Józseftől Várkonyi Tiboron át Magyar Péterig. Egy dolog közös bennünk: mindegyikükben vakon megbízott a rendszer.

Visszatérve Aczélhoz: bármilyen ajánlatot is tett az MTI vezére (vagy Barcs Sándor vagy az őt követő Lakatos Ernő), azt nyilván egyeztette a hírszerzéssel is. Mindenhol rábólintottak, így elindulhatott Angliába, ahol igazi csillaggá vált. Ahogyan ő fogalmazott: „Írtam én a Magyarországnak, a Népsportnak, a Képes Sportnak, a HVG-nek, csak hogy állandó ügyfeleimet említsem.” És besegített a katonai hírszerzésnek – csak, hogy Belovai István CIA-kém ítéletének egy szakaszát említsem.

Folytatom.

Letöltés (PDF, 4.3MB)

Letöltés (PDF, 2.6MB)

A vezető fotót Aczél sokat idézett művében (Amit megírhatok) találtam.

Láthatatlan pókháló: így fojtotta meg áldozatát a kádári állambiztonság

Sehol sem volt biztonságban az a személy, akit a kádári állambiztonság kiszemelt. A veszélyesnek tartott újságíró elleni akcióknak “társadalmi kapcsolatok” voltak a főszereplői. Az egyikük barátja volt, neki kellett volna altatót csempésznie az italába. A másik bérlőtársa volt, ő engedte be a kémelhárítás embereit a közös lakásba. A harmadik a Gellértben dolgozott, ő a látogatók szekrényének feltörésében segédkezett. Nem hiába dolgoztak, miután a megfigyelt, lehallgatott Paulinyi Zoltán csúnyán összeverte a róla jelentő, őt kijátszó hálózati bérlőtársat (nem biztos, hogy a “játszma” miatt), beleunt a szélmalomharcba, és feleségével együtt Németországba emigrált. Két és fél évre ítélték távollétében.

Előző cikkemben bemutattam, hogyan tették ki a német hírszerzéssel gyanúsított Paulinyi Zoltánt a kémelhárítás irányította Budapesten Rundschau című újságból. Most azt villantom fel, hogyan figyelték meg, hogyan próbálták „elaltatni”, lakását, uszodai szekrényét átkutatni, egy barátnak hitt ügynök és társadalmi kapcsolatként alkalmazott társbérlője segítségével. Esete a módszer, a rendszer, a megkerülhetetlen háló miatt érdekes.

Figyelnek és megfigyelnek. Paulinyit inkább figyelték / Fotó: Az ügynök élete című filmből

A kémelhárítás több tervet is kieszelt a (nem megalapozatlan) gyanú szerint a nyugat-német hírszerzésnek dolgozó Paulinyi Zoltán “lebuktatására”. Különösen fontosnak tartották a „Párkányi” fedőnéven megfigyelt fordító/újságíró jegyzettömbjének megszerzését, a feladatra először a a célszemély barátját, „Agárdi” ügynököt szemelték ki.

Neki kellett volna saját lakásában altatót kevernie (!) Paulinyi italába, hogy a később beengedett tisztek közben megszerezhessék a zsebében hordott fontos iratot.

MAJD A “BÁTOR”, “KEZDEMÉNYEZŐ” ÜGYNÖK ELALTATJA

„Javaslat Budapest, 1972. március 24… „Párkányi” fn. 48 éves, magyar állampolgár, ujságirót operativ feldolgozás alatt tartjuk, mivel rendszeres kapcsolatot tart a 40. sz. objektum „Soltész” fn. hirszerzőgyanus beosztottjával (Peter Scholz német „diplomata” – MG)... 1972 február 23-án az Intercontinentál Szálloda magyaros éttermében történt találkozójuk alkalmával, a külső figyelés rögzitette, hogy „Párkányi” egy fekete szinü jegyzettömből számolt be, amit „Soltész” jegyzetelt… Az ügyben jelenleg foglalkoztatjuk „Agárdi” fn. ügynököt, aki „Párkányival” „baráti” viszonyban van. „Agárdi” fn. ügynök ellenőrzött, megbizható, bátor és kezdeményező… A végrehajtásra alkalmas „Agárdi” lakása… „Agárdi” meghivja magához „Párkányit”, aki már korábban több alkalommal volt nála. (Rövid rész törölve – MG) „Agárdi” a részünkre szakorvos által átadott altató mennyiséget „Párkányi” italába teszi. Ezzel biztositjuk, hogy „Párkányi” 1-1,5 órát aludjon. Miután „Agárdi” meggyőzödött arról, hogy „Párkányi” mély álomba merült, telefonon – lakásban van – felhivja a 312-482-es telefonszámot – „Otthon” fn. „K” lakás -, ahol tartózkodni fogunk.

„Agárdi” közlésének vétele után Kristál Ervin r. őrgy. És Pető Sándor r. hdgy. átmegy „Agárdi” lakásába, ahol kiemeli „Párkányi” zsebéből a jegyzettömböt, noteszt és átviszi a „K” lakásba fotózás céljából. Az anyagok fotózása, illetve megszerzése után, azokat „Párkányi” zsebeibe visszahelyezzük, majd a lakást végleg elhagyjuk. „Agárdi” ezt követően „Párkányit” ébreszteni fogja (ismét törölt rész – MG). Javasolni fogja, hogy hideg vizben mosakodjon meg és sétáljanak egyet a levegőn. Miután „Agárdi” és „Párkányi” elváltak egymástól, „Agárdi” visszatér a lakásába… „Agárdit” feladatainak végrehajtására részletesen kioktatjuk.” Végül tollal a gépelt javaslat alján: „Nem lett végrehajtva.”

LOPÁS A GELLÉRTBEN – HÁLÓZATI SEGÍTSÉGGEL

Nem tudjuk, miért mondtak le az akcióról, de rövidesen elálltak egy újabb tervvel. Ehhez egy társadalmi kapcsolat segítségét vették igénybe. A Gellértben dolgozó hálózati embernek kellett elintéznie, hogy – amíg fürdőzik – kiemelhessék Paulinyi szekrényéből az olyannyira vágyott jegyzettömböt. (Most akkor gondoljuk át, hogy ugyanezt az összes szállodában, hotelben, intézetben stb., stb. megtehették, megtették, társadalmi kapcsolatok, ügynökök vagy éppen hivatalos kapcsolatok – hoteligazgatók, munkahelyi osztályvezetők stb. – mindenhol akadtak …)

„Javaslat Budapest, 1972 junius 30… Hálózati adataink szerint „Párkányi” heti 2-3 alkalommal a reggeli órákban a Gellért uszodába jár uszni. Ezt a körülményt kihasználva annak érdekében, hogy megszerezzük „Párkányi” lakáskulcsait és lehetőség szerint fotó-másolatot készitsünk noteszéről, a következő intézkedéseket javasoljuk végrehajtani… külső figyelés alá vonjuk. Ennek segitségével pontositjuk… Lakásáról milyen öltözékben és felszereléssel indul az uszodába… a férfi öltöző mely részlegét /: szekrény, közös öltöző, kabin:/ veszi igénybe… Az uszoda mely területén, mennyi időt tölt el.”

Amíg fürdőztek, mások kutattak / Fotó: Fortepan.hu

És ezután következik a csak H. G. monogrammal emlegetett társadalmi kapcsolat szerepe (akit ilyen ügyben már többször bevetettek): „A fürdő területén tartózkodásnak idejét felhasználjuk arra, hogy „Párkányit” megmutassuk H. G. társadalmi kapcsolatnak, aki a BM III/II/2-b. Alosztálynak hasonló akcióban már eredményesen segitséget nyujtott... Az első látogatás után az akciót végrehajtó brigád naponta felkészülten várja, a korábbi látogatás napszakában a külső figyelés jelzését,hogy „Párkányi” elindult a fürdőbe. A jelzés megtörténte után értesitjük H. G. társadalmi kapcsolatot, aki várja „Párkányit” az öltözőnél és igyekszik olyan helyen elhelyezni, ahol az anyagkiemelést dekonspiráció veszélye nélkül végre tudjuk hajtani… Alkalmas időben a társadalmi kapcsolat biztositása mellett végrehajtuk az anyagkiemelést és az általa előre biztositott bázishelyként használt helyiségben elkészitjük a lenyomatokat, illetve a fotókat.”

Mire nem alkalmas egy társadalmi kapcsolat! (Erről eszünkbe is juthat a Széchenyi-díjas (hányan adták vissza?) Hanák Péter, aki önszorgalomból kutakodott történésztársai fiókjaiban, és ha talált valamit, rögtön le is jelentette Kádár Jánoséknak).

BÉRLŐTÁRSA SEGÍTETT A KÉMELHÁRÍTÁSNAK

A következő akciót augusztusra időzítették, ekkor már Paulinyi lakását vették célba – szintén egy társadalmi kapcsolat segítségével. Amíg az újságíró a családjával a Balatonra utazott (a nyaralót is végig megfigyelték), addig Paulinyi „Ősz” fedőnevű társbérlője segítségével bedrótozták a lakását. Már nem a jegyzettömböt akarták megszerezni: (Jelentés Budapest, 1972. augusztus 22.). „… célunk volt „Párkányi” lakásából 12 db magnetofonszallag elhozatala. Az akció végrehajtása során a javaslatban kitüzött célt elértük… 11 órától „Ősz” fn. társadalmi kapcsolat – „Párkányi” társbérlője – rendelkezésünkre állt… Nagy István r. fhdgy., Pető Sándor r. fhdgy. És a III/V-1. Osztály („K” (konspirált) ellenőrzés – MG) két beosztottjával „Ősz” fn. társadalmi kapcsolat társaságában, mint annak vendégei bementek a kapcsolat lakásába. Ezt követően a kapcsolat Pető elvtárssal eltávozott. Az akció parancsnok utasitása után a zártechnikus hozzáfogott a céllakás ajtajának felnyitásához. A másik technikus pedig a vételező helyen tartózkodó másik elvtárssal próbavételt eszközöltek”.

A kép illusztráció. Házkutatás, fotó: Magyar Rendőr: /Forrás: Magyarrendor.osaarchivum.org

ZAVAR: PAULINYI FELESÉGE HAZAINDUL

Az akció eddig tökéletesen működött, csak közbejött valami – a rádió-összeköttetés megszakadt, Paulinyi felesége pedig hazaindult: „Időközben a rossz időjárás miatt a III/2. Osztály rádió összeköttetése megszakadt, ezért pontos értesülést nem tudtak adni. Kb. 12 óra 20-kor helyreállt az összeköttetés. Közölték, hogy „Párkányi” felesége Budapest irányába hajt a gépkocsival, és kb. a 70-es km. kőnél tart. Az akció parancsnoka – mivel fennállt annak veszélye, hogy a kinyitás után az ajtó becsukása még több időt vesz igénybe – utasitást adott a lakás elhagyására.

Ezért „Ősz” fn. társadalmi kapcsolat visszatért lakására, majd a brigád tagjaival együtt eltávoztak… Az akció idején „Ősz” fn. társadalmi kapcsolat a Fogas Étteremben tartózkodott.”

Látjuk, hogy a tiszteket simán ki-beengedő „Ősz” szépen megebédelt – gyaníthatóan az állambiztonság állta a falatozást. A szalagokat még este visszavitték: „A behatolás kb. 1 percet vett igénybe. A kapcsolat (természetesen „Ősz” – MG) kb. 5 perc mulva érkezett vissza. Kárpáti elvtársék megköszönték a fáradozását, segitőkészségét és átadtak részére 600, – Ft pénzjutalmat…”.

A kép illusztráció. Nyomozók munkában, forrás: Magyar Rendőr / Fotó: Osaarchivum.org

600 forint – nem volt az olyan rossz zsebpénz akkoriban… A következő jelentésből (1972. szeptember 6.), amely amúgy a magnószalagok tartalmáról szólt, „Ősz” személyére is fény derült: „A titkos kutatás során kilenc magnószalagot találtunk, melyeket lemásoltunk a B. M. III/V-3. Osztály segitségével. Ebből kettő zenei felvételeket tartalmazott, a további hét szalagon pedig az alábbiak találhatóak: 1./ „Párkányi” társbérlőjével Kunfalvi Józseffel veszekszik, mivel az lakásában kopácsolással járó munkát végeztet, ami felébreszti „Párkányi” csecsemőkoru gyermekét.

Megjegyezendő, hogy „Párkányi” különböző kapcsolatai segitségével ki akarja szoritani a lakásból társbérlőjét és feltehető, hogy erre a célre kivánja felhasználni a felvételt… A társbérlő azonos „Ősz” fn. társadalmi kapcsolatunkkal, aki konkrét célunk ismerete nélkül segitséget nyujt a lakásban végrehajtott akcióinkhoz.”

(A további szalagokon amúgy kényes interjúk is voltak, de mivel most az újságíró megfigyelésével, a köré font hálóval foglalkozom, ezeket nem érintem).

Egyre szebb a történet: ez a bizonyos Kunfalvi József volt Paulinyi társbérlője, akivel ki akarták egymást szorítani a remek helyen lévő (Normafa környéke, Őzike út) lakásból. Nem tudjuk, sejtette-e az újságíró Kunfalvi hálózati érintettségét, de egy újabb dokumentumból megtudjuk, nem sokkal ezután alaposan helybenhagyta. Az affért az „altatós” „Agárdi” ügynök jelentette:

„1972. szeptember 25-én beszélgetést folytattam Bolgár Pállal a ÁGTI. (Általános Géptervező Iroda? – MG) személyzeti osztályvezetőjével… Bolgár elvtárs elmondta, hogy a Nemzeti Bank egyik tisztviselőjétől értesült, hogy kollégáját Kunfalvit, társbérlője néhány nappal ezelőtt úgy megverte, hogy gége sérüléssel kórházba került. Ez a társbérlő Paulinyi Zoltán volt, akit Kunfalvi ezért fel kiván jelenteni… Megjegyzés: Kunfalvi társadalmi kapcsolatunk. Más oldalról érkezett értesülésünk alátámasztja az eset megtörténtét” – tette hozzá a jelentéshez a kémelhárítás munkatársa.

“AGÁRDI” – EGY MINDENRE HASZNÁLHATÓ ÜGYNÖK

Kunfalvi és Paulinyi pereskedését is megőrizték az újságíró megfigyelési dossziéjában (a levéltári adatok szerint egy hónap eltéréssel amúgy éppen egy idősek voltak, mindketten 1924 őszén születtek), és Paulinyi dossziéiból azt is össze lehet rakni, hogy kit takart az „Agárdi” fedőnév:

„Javaslat Budapest, 1972. november 30. „Az ügyben foglalkoztatott „Agárdi” fn. ügynököt 1947-ben szervezte be a belső elháritás. Jobboldali szociáldemokraták ellen foglalkoztatták. Több ügyben eredményesen dolgozott, köztük olyan ügyekben is, melyeket realizáltak . Munkája eredményeként a biróság elitélt személyeket. A hálózatból 1958. augusztusában zárták ki azzal, hogy a területen hirszerző lehetősége megszűnt, és mint MSZMP. tag, akkori munkahelyén pártfunkciót töltött be. 1971-ben a „Párkányi” fn. ügy kapcsán mint társadalmi kapcsolatot kezdtük ismét foglalkoztatni. 1972. márciusától ügynökként foglalkoztatjuk, mivel lehetősége van arra, hogy „Párkányi” vonatkozásában mélyreható felderitő munkát végezzen.”

A telefon-lehallgatások, jelentések alapján kiderül, hogy az „Agárdi” fedőnév az „egyetemi könyvtárban” dolgozó Almási Jánost takarta, aki egy későbbi hivatkozás szerint adjunktusként folytatta. A fenti jelentésből látni, hogy a szociáldemokraták elleni ügyekben felhasznált Almási később társadalmi kapcsolatként segítette a hálózatot, majd ismét ügynökké “ütötték”.

PAULINYI ÉS FELESÉGE “DISSZIDÁL”

Paulinyi nyilván érezhette, hogy szorul a hurok, mind a Budapesten Rundschau (BR) beszervezett főszerkesztőjével, Baló Péterrel, mind társadalmi kapcsolat társbérlőjével pereskedett, újságíró-állásából éppen Baló rúgta ki, nem beszélve a kémvádról. Érthető, hogy nem sokkal később emigrált.

A kémelhárítás erre egy „állampolgári bejelentés” – jellemző a rendszer rothadtságára (halló, boldog hetvenes évek), hogy a „disszidálásról” Paulinyiék takarítónője szólt a házban lévő rendőrtisztnek –, és a lakás átkutatása után jött rá. „Ősz” társbérlő segítségével ugyanis rendszeresen bejártak Paulinyihoz.

A kép illusztráció. Egy házkutatás eredménye, forrás: Magyar Rendőr / Fotó: Magyarrendor.osaarchivum.org

„Az 1974. január 24-én jóváhagyott javaslat alapján végrehajtottuk „Párkányi” fn. célszemély lakásának titkos kutatását. A titkos kutatás speciális céllal történt, melynek alapja az volt, hogy a BM. Utlevél Osztályhoz olyan bejelentés érkezett, miszerint „Párkányi” és családja az NSZK.-ba disszidált… Tekintettel arra, hogy „Párkányi” lakásán 1973. decemberében hajtottuk végre titkos kutatást, – így megfelelő összehasonlítási alapunk volt arra vonatkozóan, hogy értéktárgyaiból, illetve általában mi hiányzik…. Hiányzik a lakásból „Párkányi” riporter magnetofonja. Hiányzik az a fadoboz, amelyben „Párkányi” régi pénzérme-gyűjteménye volt… Iroasztalának kutatásakor, illetve további megkeresés során sem találtuk meg a 30.000. – Ft-ról szóló autónyeremény-betétkönyveket. Megállapitottuk, hogy a decemberi kutatás során észlelt aranytárgyak – ékszerek – kivétel nélkül hiányoznak. Iróasztalában hivatalos okmányt / a számlák kivételével/ nem találtunk… Az előszobában lévő beépitett szekrényben ugy „Párkányi”, mint felesége ruhái hiányoznak… A fentiek alapján valószinüsithető, hogy a „Párkányi”-val kapcsolatos bejelentés helyénvaló.”

A „disszidálást” a hírszerzés is megerősítette, a kémelhárítást és a belső elhárítást a több ügyből ismerős Bogye János III/I-2.-es osztályvezető tájékoztatta: „Nem ellenőrzött adataink szerint Paulinyi Zoltán magyar ujságiró 1974. január 6.-án késő este a nyugat-berlini repülőtérre érkezett. A repülőtéren Völkers nyugat-berlini szenátor és két-három ismeretlen férfi fogadta. Az információt közlő személy érdekesnek találta, hogy Paulinyi és kisérete nem az utasok részére fenntartott ellenőrző ponton, hanem az adminisztrativ irodákon keresztül távozott”.

A Paulinyi-házaspár lépése után „Ősz” társadalmi kapcsolatra és „Agárdi” ügynökre egy ideig nem volt szükség. (Paulinyiékat távollétükben “hazatérés megtagadása miatt” két és fél, illetve másfél év börtönre ítélték).

Folytatom.

Szigorúan ellenőrzött újságok: a beszervezett főszerkesztő és a hírszerzés szt-tisztje együtt alakították át a szerkesztőséget

Betelt a pohár a kádári külügynél és a hírszerzésnél, amikor egy tiltott Günter Grass-interjú 1969 végén megjelent a Budapester Rundschau (BR) nevű német nyelvű magyar újságban. Az ügyért az amúgy is megfigyelt Paulinyi Zoltánt vonták felelősségre, az állambiztonsági dossziék szerint a szerkesztőségi meghallgatáson Ungvári Tamás olvasószerkesztő is ellene “vallott”. A lap élére a külügy saját emberét, a már régen beszervezett Baló Pétert helyezte, aki amint lehetett, megszabadult Paulinyitól. Könnyű dolga volt, ez a szerkesztőség is tele volt ügynökökkel, titkos munkatársakkal és társadalmi kapcsolatokkal. A BR története túlmutat önmagán, így működtek az akkori (akkori?) lapok.

„Amit láttam, azt nem hihettem el. Gyorsan az asztalra tettem a kezem, mert remegni kezdett. Most mit csináljak. Mintha álmodtam volna. Mindjárt elájulok, s az mindent megold. Vagy kiugrok a csukott ablakon, és elmenekülök… El akartam tűnni innét, ne nézhesse most senki az arcom” – írta az idén elhunyt Esterházy Péter a Javított kiadásban arról a pillanatról, amikor szembesült édesapja addig ismeretlen állambiztonsági múltjával. Az író az ismert keletkezéstörténet szerint már befejezte élete főművét, a Harmonia cælestist, amikor megtudta, hogy apja és (regény)hőse, Esterházy Mátyás hosszú évtizedekig a belső elhárítás ügynöke, majd titkos megbízottja volt. Fia a jelentések, jellemzések elolvasása után írta meg a Javított kiadást, amelyben megpróbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. (Mellékszál: én mindkettő művét igen kedvelem).

Ez a bevezető azért ideillő, mert Esterházy Mátyás is annál a Budapester Rundschau (BR) nevű, német nyelvű propaganda-lapnál dolgozott, amelynek titkos történetét előző cikkemben kezdtem feldolgozni. Emlékeztetőül: az állambiztonsági iratokból kiderül, hogy a BR-t a hírszerzés és a Külügyminisztérium a hatvanas évek végétől a Németországi Szövetségi Köztársaság elleni aknamunkára használta. Korábbi írásomban már bemutattam annak az III/I.-es feljegyzésnek az első részét, amelyet a Rundschau élére 1970-ben kinevezett Baló Péter főszerkesztő és a hírszerzés Press-rezidentúráját vezető Szolnok Péter együtt készített. A cél a szerkesztőség átalakítása volt – szakmai és állambiztonsági szempontból. Baló és Szolnok össze tudtak dolgozni, mindketten (ahogyan a szerkesztőség jelentős része) tagjai voltak a kádári állambiztonság hálózatának, Szolnok magasan (szigorúan titkos tiszt), Baló alacsonyabban (ügynök, majd titkos munkatárs) helyezkedett el a „ranglétrán”. Utóbbi ugyanott ahol Esterházy Mátyás.

Javított kiadás / Forrás: Moly.hu

A családjával együtt kitelepített, megalázott Esterházyt egyik interjúja szerint egyébként éppen Ungvári Tamás “szerződtette” a laphoz, ahol az egykori gróf fordítóként helyezkedett el. A BR egykori olvasószerkesztője (az én korábbi munkahelyeimen az olvasószerkesztők nem szerződtettek senkit, de ez más kérdés) egészen pontosan így emlékezett vissza: „Esterházyt én szerződtettem, kérdeztem, ki tud jól németül, mondták, hogy németül, angolul, franciául ő tud igazán, csak éppen nincs kéznél, mert a nyíregyházi útkaparó vállalatnál van nyilvántartva. Felhívtam Bányász Rezsőt (kommunista politikus, diplomata, ekkoriban a Külügyminisztériumnál dolgozott – MG), aki különben még él, mondtam neki, hogy nagyon szeretném átvenni Esterházy Mátyást az útkaparó vállalattól, ígérte, hogy majd utánanéz. Két óra múltán visszahívott és arról tájékoztatott, hogy Esterházy Mátyás „soha, amíg mi itt ülünk, nem lesz alkalmazott maguknál, de ha akarja dolgoztatni, dolgoztathatja”. Ez így még jobb is volt, mert a havi fizetés, amit kapott volna, egy kisebb család eltartására sem lett volna elég, a flekkpénz viszont nem volt rossz”. 

Azért jó tudni, hogy a kommunistáknak “le nem fekvő” Ungvári saját bevallása szerint egy telefonbeszélgetéssel elintézte Bányász elvtársnál az ügyet. Tény, hogy Esterházy Mátyást felvették, és a Baló-Szolnok féle állambiztonsági feljegyzésben (ahol persze az azóta rögzült hibás írással „Eszterháziként” említettek) így jellemezték: „a szerkesztőség legjobb munkaerője, kifogástalan magatartásu”. Bár első látásra furcsa, hogy nem pazaroltak rá több mondatot (III/III.-as érintettségére sem tértek ki, holott már az ötvenes évek végén beszervezték), ez nyilván a pozíciójának szólt. Míg az újságírókat, szerkesztőket egész bekezdésekben értékelték, a fordítóknak „ennyi járt”, Esterházy munkatársáról, „Barát Annáról” csupán ezt jegyezték meg: „nyiltan szovjetellenes nézeteket vall, de 67 éves kora miatt nem törödnek vele…”.

FOLLINUSZ JÁNOS – EGY ÚJABB TITKOS MUNKATÁRS

A fordítóknál komolyabb figyelmet érdemelt a feljegyzéssben a BR „gazdaságpolitikai rovatvezetője”: „Dr. Follinusz János. Másodállásban van a lapnál, a Figyelő h. főszerkesztője. Munkáját kitünően ellátja, elsőrendü munkaerő, politikailag is teljesen megfelelő” – írta Baló főszerkesztő, Szolnok pedig a korábbi cikkben bemutatott módon a zárójeles részben fűzte hozzá a hírszerzői kiegészítést: „/A III/III. Csfség tmt. (titkos munkatárs –MG) átkérése a Press rezidenturához folyamatban. Ellenőrzött, kitünően dolgozó kapcsolat/.”

Follinus János publicistáról nem sok mindent találni, a feljegyzés szerint ekkor – 1970-ben – már titkos munkatársként segítette a belső elhárítást, a Press tőlük akarta átkérni. A levéltári dossziékból látni, hogy később a Magyar Távirati Iroda (MTI) bonni tudósítója lett (titkos munkatársként ez nem meglepő), majd 1986-ban érdemeire tekintettel megkapta az újságírók Rózsa Ferenc-díját. A BR-nél nem csak ő, helyettese is kifejezetten megbízhatónak számított:

„Gazdaságpolitikai munkatárs, terjesztési felelős: Körmendi Pál. Idős, munkásmozgalmi veterán, pártbizalmi. Gyenge munkaerő, politikailag teljesen megbizható. Egyelőre tartani kivánják. /III/I.Csfség Press rezidentura társadalmi kapcsolata, bármely feladatot vállal. Bevonását kora miatt nem tervezzük./.”

Ismét egy „társadalmi kapcsolat”, aki „bármely feladatot vállal”. Jellemző az egész leírás, „gyenge munkaerő”, viszont „politikailag teljesen megbízható”, „pártbizalmi”. Hány ilyen teljesen alkalmatlan „újságíró”, “szakember” dolgozott akkor, és dolgozik ma is a szerkesztőségekben? A következő egy jóval ismertebb név: „Sportrovat vezető: Zsolt Róbert. Másodállásban dolgozik be. Teljesen megfelelő. Tartani fogják. /A III/II. Csfség kapcsolata./.”

A Magyar Honvéd szerkesztősége, középen Zsolt Róbert / Forrás: Honvedelem.hu

A hetvenes, nyolcvanas évek ismert sportújságíróját (aki 1961-től hosszú évtizedekig vezette a Magyar Nemzet sportrovatát) tehát a kémelhárítás kapcsolataként említik, nem elképzelhetetlen, hogy megkörnyékezték, hiszen bár 1956-ban kulcsszereplője volt a forradalmi Magyar Honvéd című újság megjelentetésének, ehhez képest a Magyar Nemzetnél egészen hamar elhelyezkedhetett. Amikor már azt hinnénk, hogy csupa beszervezett és/ vagy megbízható elvtárs alkotta a szerkesztőséget (leszámítva a „szovjetellenes” Barát Annát), előkerül a társaság „fekete báránya”. „Német szerkesztőség: Olvasószerkesztő: Paulinyi Zoltán. Kiváló szakember.

Tisztázatlan multja, összeférhetetlen, intrikus magatartása negativ politikai nézetei miatt a lehető legrövidebb idő alatt szabadulni kivánnak tőle. Egyelőre azonban nincs meg utódja. / Paulinyit a III/I-2. Osztály, mint nyugatnémet h. gyanus személyt ellenőrzés alatt tartja. Intézkedéseinket össze kell hangolnunk/”.

PAULINYI ZOLTÁNT ÉVTIZEDEKEN KERESZTÜL MEGFIGYELTÉK

Paulinyi Zoltánt „h. gyanus”, azaz hírszerzőgyanús újságírónak tartotta az állambiztonság, nem véletlen, hogy megfigyelési dossziékat (O-15492/1-7) vezettek róla. Az újságíró/fordítót „Párkányi” fedőnéven vonták ellenőrzés alá, telefonbeszélgetéseit lehallgatták, ügynökök, társadalmi kapcsolatok jelentettek róla (egyikük éppen társbérlője volt, akit egy későbbi jelentés szerint összevert). Dossziéiból kiderül, hogy nem volt teljesen alaptalan az „összeférhetetlen, intrikus magatartás” felemlegetése. A különböző jelentésekből, megfigyelésekből egy mindenkivel összevesző, folyamatosan konfliktusokat kereső, ellenzéki húrokat pengető, de az állampártnál is nagyon jó kapcsolatokkal bíró újságíró alakja körvonalazódik.

A dokumentumokból az is világossá válik, hogy miért is akartak tőle ennyire megszabadulni, miért kellett 1970-ben odaejtőernyőztetni a laphoz a külügy Sajtóosztályát vezető Baló Pétert a szerkesztőség élére.

A Külügyminisztérium az 1967-ben elindított Rundschau élére eredetileg Paál (máshol: Pál) Ferencet nevezte ki, de miután a főszerkesztő 1969 nyarán meghalt, átmenetileg – Baló odahelyezése előtt – Wesselényi Miklós vezette a lapot. Wesselényi – akit a kémelhárítástól akart „átkérni” a hírszerzés – viszont komoly hibát vétett, az ő irányítása alatt jelent meg az az írás, ami miatt vissza kellett hívni a lapot. Ezután küldték Balót tűzet oltani, hogy a Press-vezető Szolnokkal megpróbálják átalakítani, megreformálni az újságot (Wesselényit pedig 1971-ben, természetesen kitüntetéssel, nyugdíjazták).

Günter Grass német író / Forrás: Flipboard.com

BOTRÁNYOS GÜNTER GRASS-INTERJÚ

Az említett botrány szálait kiválóan fel lehet göngyölíteni Paulinyi megfigyelési dossziéi alapján. A kiváltó ok egy Günter Grass-interjú volt. A kényes cikk annak ellenére megjelent 1969 novemberében a BR-ben, hogy állítólag le volt tiltva. Paulinyi dossziéjában megtalálható az a jegyzőkönyv, amely a szerkesztőség fegyelmi vizsgálatán készült, és amelyben éppen őt nevezik meg a megjelenés fő bűnösének. Innen idéznék ebből: „Idézésre megjelenik Ungvári Tamás… a Budapester Rundschau olvasószerkesztője, aki a … következőket adja elő: Két alkalommal is nyilvános szerkesztőségi ülésen szóba került Günther Grass-al folytatott interju esetleges közlésének problémái. Ezeken a szerkesztőségi üléseken, mivel Wesselényi Miklós mb. (megbízott – MG) főszerkesztő külföldön tartózkodott, én a teljes szerkesztőség előtt megemlítettem, sőt nyomatékosan hangsulyoztam, hogy tudomásom szerint mind a Táj. Hivatal (Tájékoztatási Hivatal – MG), mind pedig a Külügyminisztérium nem helyesli hasonló interju leközlését. Erre Paulinyi kollégám megjegyezte, hogy ezt a Párt központtal ill. a Külügy Sajtó Osztályával (ezt vezette ugye éppen Baló, a leendő főszerkesztő – MG) tisztázza. Az én többszörös szkeptikus kérdéseimre azt a választ adta, hogy ő a cikk közlésésére határozott jóváhagyást kapott. A cikket én is és Wesselényi Miklós is, egy határozott jóváhagyás értelmében olvastuk el, és kurtitottuk meg”.

A dossziéban megőrizték az esetnél még a Sajtófőosztálynál dolgozó Baló feljegyzését is, aki állítása szerint semmit sem tudott az interjú tervezett megjelentetéséről. „A november 28-i 48-as számban nagy meglepetésünkre láttuk, hogy az interjú megjelent – írta Baló. – A megjelenés tényén tul az interju tartalma politikailag is sulyosan kifogásolható. Tuladonképpen az történt, hogy a lap 48. száma Günter Grass politikai koncepciójának szócsövévé vált…

a lap terjesztését mind bel- mind külföldön további intézkedésig leállitottuk. Meggyőződésünk, hogy a lap e száma az NDK-ban hasonló sorsra jutna, mint annak idején a Lukács-interjút tartalmazó két szám és ujabb nehézségeket eredményezne az NDK-val való kapcsolatunkban”.

Nem hiába féltek a baráti NDK-tól, bevetésben a Stasi, kép az archívumukból /Forrás: Time.com

Baló feljegyzéséből kiderül, hogy a cikk főleg a baráti Német Demokratikus Köztársaság (NDK) miatt volt problémás. A Lukács György-interjú felemlegetése sem véletlen, ahogy Dalos György írta a Beszélőben a „Lukács-ügyről”: „A Budapester Rundschau című hetilap terjesztését az NDK-ban 1968 tavaszától erősen korlátozták, és a lap liberálisnak ítélt irányvonaláról, egyes szerkesztőinek (pl. Nemes Jánosnak) „revizionista” magatartásáról még 1989-ben is titkos jelentéseket készítettek.”

Előbb a marxista (de a Rákosi-, majd Kádár-diktatúrában finoman szólva is körön kívüli) filozófus, aztán a valószínűleg nem eléggé vonalasan nyilatkozó Grass, nem véletlen, hogy a külügynél (és az állambiztonságnál) is besokalltak: odairányították Balót rendet tenni.

AZ AMÚGY IS TÁMADHATÓ PAULINYI KÖZELLENSÉGGÉ VÁLT

Érthető, hogy a Grass-cikkért felelőssé tett Paulinyi ezután közellenséggé vált a lapnál, dossziéiban megőrizték annak a végtelenül hosszú, fárasztó csatározásnak a részleteit, amit Baló főszerkesztővel folytatott. Utóbbinak nem volt egyszerű kirúgnia a fordító-szerkesztőt, bár a Grass-botrány után egy szerkesztőségi italozásért is elővették, végül egy németországi kiküldetés után függesztették fel. Paulinyi ezután sem hagyta magát, leveleket írt politikus-ismerőseinek, a Központi Bizottság Agitációs és Propagandabizottságához, ugyanazt tette, amit Baló: feljelentette, befeketítette a másikat.

Paulinyi a vele szembe helyezkedő szerkesztőségi tagokat a róla jelentő ügynökök szerint csak „ÁVH-klikk”-ként jellemzi, ami nyilvánvaló túlzás, de sokat elárul helyzetéről.

Egy bizonyos „Agárdi” így jelentett 1971-ben erről a helyzetről a tartótisztjénak: „Dr. Paulinyi Zoltánnal és feleségével… a Sport Szálló éttermében találkoztam. Paulinyi, aki a Budapester Rundschau egyik szerkesztője… elmondta, hogy kb másfél év óta voltak problémái a lapnál.

Paál Ferenc főszerkesztő halála után Wesselényi Miklós h. főszerkesztővel, később Baló Péterrel, az új főszerkesztővel rossz viszonya alakult ki… a szerkesztőségben lévő ellenségei… közé sorolja Ungvári Tamás és Kiss György szerkesztőket is”.

A rendszer tenyerén: Karinthy Ferenc, Ungvári Tamás és Kéri László (utóbbi társadalmi kapcsolatként Peterdi Pál dossziéiban is szerepel) / Fotó: Manda.hu

BALÓ KÜLÜGYES ÉS TITKOS MUNKATÁRS, A “BECSÜLETES EMBER”

Az újságíró ügyében végül a szerkesztőséget is meghallgaták, Paulinyi dossziéjában az erről készült feljegyzés is megtalálható. Igazi kordokumentumról van szó. Előbb a főszerkesztőről kerül szóba: „BURU (Budapester Rundschau – MG) szerkesztőség munkatársaival folytatott beszélgetés…

Ungvári Tamás… Állampolgári felelősségem tudatában kijelentem, vannak akik becsületesnek születtek, vannak, akik becstelennek, és Baló egy becsületes ember.

Nem azt mondom, hogy tökéletes, millió hibát követ el, és sok hibája van. Igazságmániás, ha valami nem tetszik neki azt megmondja, nem is mindig kellő modorban. Őt ezért fizetik, a Balót szerintem tönkreteszitek. Nem érdemli meg tőletek ez a pasi.”

Azután a kevéssé közkedvelt Paulinyi is szóba került, az Ungvárit idéző jegyzőkönyv így folytatódik: „Paulininek az a baja, hogy mindig úgy viselkedik, hogy ezt a lapot csak ő tudná egyedül megcsinálni. Ő érzékelteti azt, hogy amit te mondasz, az egy hülyeség. De a szakmájában jó… Akár kivel csinálja még nyerhet is, csak a Baló véletlenül egy fedhetetlen pali. Ismerünk olyan főszerkesztőt, akik kicsit maguk felé fordulnak, véletlenül a Baló nem ilyen. A Zolinak az a peche, hogy nincs céltáblája”.

Végül a kiutált Paulinyi és a „feddhetetlen”, „becsületes” Baló (utóbbi hosszú évtizedekig, több különböző pozícióban, hol a kémelhárításnak, hol a hírszerzésnek dolgozott) csatáját a főszerkesztő nyerte, a fordítót eltávolították a laptól.

A titkos munkatárs Baló teljesítette a küldetést, eltávolította a fekete bárányt.

Folytatom.

Letöltés (PDF, 1.6MB)

A vezető fotó egyrészt illusztráció, másrészt egy szintén beszervezett sportriporter/újságíró, a legendás Szepesi György (“Galambos”) látható rajta (jobbra), ahogyan interjút készít Helmuth Schön német edzővel /Forrás: Fortepan.hu

„Felajánlotta szolgálatait”

• a kádári hírszerzés Ungvári Tamásról (egy propaganda-kiadvány története,
• 1. rész)

Különleges dokumentumra bukkantam a kádári hírszerzés Press-rezidentúrájának egyik dossziéjában. A jelentést a Press-vezető Szolnok Péter szigorúan titkos tiszt készítette, miután leült megtárgyalni a Budapester Rundschau nevű német nyelvű magyar propaganda-kiadvány átalakítását a frissen kinevezett főszerkesztővel, a már korábban beszervezett Baló Péterrel. A jelentésben névről-névre végigmennek a szerkesztőség meghatározó arcain, ki megbízható, ki nem, kinek milyen állambiztonsági kötődése van, és ha nincs, miért nincs. Izgalmas dokumentum, hiszen rávilágít az akkori újságok, szerkesztőségek működésére, és a valódi irányítók kilétére. Budapester Rundschau, 1. rész.

A Külügyminisztérium (KÜM) által 1967-ben elindított, német nyelvterületen terjesztett Budapester Rundschau című magyar propaganda-kiadvány a hírszerzés, azon belül is a sajtót felügyelő Press-rezidentura alá tartozott. Amikor a lap első főszerkesztője, a KÜM által kinevezett Paál (máshol Pál) Ferenc 1969 nyarán meghalt, utódjának Baló Pétert, a KÜM Sajtóosztályának vezetőjét jelölték ki. Baló ekkoriban még „Bodrogi” néven a kémelhárításnak (III/II.) dolgozott, éppen új munkaköre miatt került át a hírszerzéshez (III/I.), ahol a „Bajkó” fedőnevet kapta.

A Press-rezidentura vezetője, „Bakos” – azaz Szolnok Péter szigorúan titkos tiszt – (róla Apró Piroska kapcsán is írtam) 1970 januárjában találkozott Balóval, és az erről készült jelentését februárban adta le.

Mivel Balóék (azaz a KÜM) és a Press (azaz a hírszerzés) is elégedetlen volt a Rundschau szerkesztőségével, mindenképp változásokat akartak. Az erről szóló közös „javaslatot” terjesztette fel Szolnok feletteseinek, külön-külön jellemezve az újságírókat/munkatársakat szakmai és állambiztonsági szempontból.

A továbbiakban a szigorúan titkos tiszt jelentéséből idézek:

„1970. január 24-én megbeszélést folytattam Baló Péterrel, a Budapester Rundschau ujonnan kinevezett főszerkesztőjével… [aki] a szerkesztőség részben azonnal, részben perspektivikus átszervezését, személyi változtatásokat javasolt a KÜM Sajtófőosztályának, illetve a Pártközpontnak. Oka: a lap feleslegesen nagy példányszámban, hibás szerkesztési meggondolásokkal, sorozatos politikai hibákkal /az NDK-ban többször, itthon egyszer el kellett kobozni/ tisztázatlan funkciókkal jelent meg eddig… Baló elvtárs megitélése szerint javaslatait jóvá fogják hagyni /előzetes egyeztetések után készültek/... Baló elvtárs e meggondolások figyelembevételével a következőképpen képzeli el a szerkesztőség szervezeti, személyi felállását. Zárójelben saját operativ észrevételeim jelentem.”

A kép illusztráció, a fotón a rádiós 168 óra szerkesztősége látható, középen a felelős szerkesztő Ipper Pál /Forrás: Fortepan.hu

AZ ÁRVÍZI HAJÓS DÉDUNOKÁJA A KÉMELHÁRÍTÁSNAK (IS) DOLGOZOTT

A “politikai hibákra”, “elkobzásra” következő cikkemben visszatérek, most nézzük a Balóék által kívánt szerkesztőséget. A főszerkesztő természetesen önmagával kezdte („Bakos” tette hozzá – ahogy említette – a zárójeles // részeket): „Főszerkesztő: Baló Péter /a III./I. Csfség Press rezidentura kapcsolata/”, majd következett egy jóval ismertebb név: „Főszerkesztő-helyettes: /báró/ Wesselényi Miklós. Belátható ideig tartsa meg jelenlegi funkcióját. Kitünő ujságiró, nyugatnémet kapcsolatait sokirányuan hasznositani tudják. Politikailag loyális, képzett… /A III/II. Csfség megbizható, ellenőrzött, eredményesen dolgozó kapcsolata. Egy évvel ez előtt kértük átadását a Press rezidenturának, mert nyugatnémet, francia lehetőségeit az elháritás nem tudja érdemben hasznositani. Elzárkóztak. Ismételt lépéseket teszünk ez irányban, lévén, hogy ujabb, nyomósabb érvek merültek fel átkérése mellett./”

Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós” dédunokája tehát alapvetően az elhárításnak dolgozott, és bár már korábban is próbálta „átcsábítani” a hírszerzés, a III/II. visszautasította a kérést. „Eredményesen dolgozó kapcsolat” – írta zárójeles megjegyzésében „Bakos”, innen nézve logikus, hogy éppen egy állambiztonsági kitüntetéssel jutalmazott egykori titkos munkatárs írt róla magasztaló cikket a bárókért hagyományosan kevéssé rajongó Népszavában.

„Érdekes, hogy most, amikor születési évfordulója alkalmából élettörténetében búvárkodtam, fedeztem föl, személyes ismeretségünkön túl, és túl azon, hogy mindketten az újságírói hivatást mondhattuk magunkénak, volt még egy „közös múltunk” is. Miklós két esztendőt töltött diplomataként a párizsi magyar képviseleten sajtóattaséi minőségben, és vagy négy és fél évtizeddel később, a rendszerváltás után nekem is, Szávai János nagykövet ajánlására és Antall József miniszterelnök hozzájárulásával, két kerek éven át volt szerencsém ugyanazt a posztot betölteni” – írta Várkonyi „Técsy” Tibor Miklós báró, a szerkesztő úr című publicisztikájában. Mivel tudjuk, hogy a Press-rezidentúra következetesen csak beszervezett vagy teljesen megbízható elvtársakat küldött Nyugatra sajtóattasénak (vagy MTI-tudósítónak, sajtóirodásnak etc.), Várkonyi akaratlanul is kiegészítette a képet.

Ungvári Tamás (jobbra) Romain Gary francia íróval / Forrás: Manda.hu

Lépjünk tovább a „Bakos” által legépelt szerkesztőségi ranglétrán: „Olvasószerkesztő: Ungvári Tamás. Szakmailag kiváló. Politikailag loyális, de kevéssé politizál. Emberi karakterbeli jellemzői negativak: bohém, kissé link, anyagias. Bizva személyes baráti kapcsolatukban Baló elvtárs megpróbál dolgozni vele, aktiv politizálásra birni. Különösen hasznositani kivánja széleskörü, magasszintü nyugati politikai, kulturális kapcsolatait. /III/III. Csfség néhány évvel ez előtt megkisérelte fokozatos bevonását, de „nem látták megoldhatónak”. Jelenleg a Press rezidentura foglalkozik vele, társadalmi kapcsolat szintjén. Ennek során felajánlotta szolgálatait, ha sajtótudósitói, attaséi beosztáshoz segitjók. Rendkivüli képességei, kapcsolatai miatt feldolgozásával feltétlenül foglalkozni kivánunk a jövőben is./”

Már megint felbukkan a sajtótudósító, sajtóattasé munkakör. „Bakos” szerint Ungvárit beszervezését a belső elhárítás nem látta megoldhatónak, ugyanakkor jelentése szerint éppen az általa irányított Press-rezidentura „foglalkozik vele, társadalmi kapcsolat szintjén”, amelynek során felajánlotta a szolgálatait, ha attasé vagy tudósító lehet – tehát ha megkap egy külföldi kiküldetést. Szögezzük le: a Press-rezidentúra vezetőjének jelentése természetesen nem bizonyítja azt, hogy Ungvárit beszervezték (sőt, bár sok minden volt, sajtóattasé és sajtótudósító a források szerint nem). Így vagy úgy, természetesen az ismert kritikust is foglalkoztatja az ügynök-kérdés, éppen ezen a nyáron tett ki egy érdekes fényképet a közösségi hálóra, amely mellé ezt a szöveget írta:

„A mellékelt fénykép nagy drámát rejt. Ott van rajta az ijesztően fiatal Psota Irén, akit ezen a héten temetünk. A jobb szélső sarokban a besúgó Geigerné, Somló Vera, titkos ügynök, édesanyám egykori ismerőse, a belváros legjobb szabászának a felesége. Bal szélén a Budapestre látogató Romain Gary… Aztán Jean Seberg, Hollywood angyala… Közülük már csak én élek, alulírott U.T., és gyászolom őket, különböző mértékben…”.

Gary, Ungvári, Psota, Seberg és Somló / Fotó: Manda.hu

Ungvárit a történet után megkereste a Magyar Narancs, és hosszú, kétségtelenül érdekes interjút készített vele (csak ült és mesélt), amiben a kritikus azt mondta: tíz év börtönt kaphatott volna Somló jelentései miatt (akinek rokonai megkeresték a fotó nyilvánosságra hozatala miatt). „Részletesen leírja, hogy én a nála vendégeskedő amerikai politikai attasét miről informáltam. Ami nekem tíz év börtön lehetett volna” – mondta Ungvári nyilván jócskán túlozva (ha csak nem a szovjet rakétaprogramról mesélt az amerikaiaknak). Aztán így folytatta: „Volt egy ember, aki ezer oldalt írt rólam. Mit mondhattam volna neki? Közben pedig mindenki szem volt a láncban, és nagyon kellett félni azoktól, akikről tudtuk, hogy ügynökök. De nem kellett bezupálni, nem kellett belépni a pártba, nem kellett aláírni besúgónak. Nem is érte meg. A rendszerük megbukott, és én még mindig élek, itt ülök a Hungáriában, és mindjárt nekilátok ennek a gusztusos bécsi szeletnek.”

TÁRSADALMI KAPCSOLAT – AKIKRŐL NEM KÉSZÜLT NYILVÁNTARTÁS

A bécsi szelet elfogyasztásának utólag is örülünk, de talán nem árt tisztázni, mit jelentett a Szolnok Péter szt-tiszt által említett társadalmi kapcsolat az állambiztonság rendszerében. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában dolgozó történészek mindig hangsúlyozzák, hogy a jelentésekben fedőnév helyett sokszor a sajátjukon szereplő „társadalmi kapcsolatok” az elképzelt felelősségi rangsorban megelőzik az ügynököket. Egyszerűen fogalmazva azért, mert ők nem voltak beszervezve, őket az ég világon senki sem kényszerítette, zsarolta vagy kecsegtette. Ráadásul a szabályzat szerint semmilyen nyilvántartásban nem szerepelhetnek, tehát különösen védettek voltak. Ahogyan A Hálózaton kívüli kapcsolatok az állambiztonsági munkában című kéziratban fogalmaztak:

„Társadalmi kapcsolatnak azt a szocializmushoz hű személyt nevezzük, aki felkérésre, vagy önként folyamatosan segíti, tájékoztatja az állambiztonsági szerveket, elhelyezkedése és lehetőségei alapján képes az elhárítást érintő kérdésekben rész- vagy kiegészítő információkat adni a környezetében jelentkező ellenséges tendenciákról, jelenségekről, eseményekről, személyekről”.

Valamint: „A kapcsolattartás nyílt. Az operatív tiszt mint a Belügyminisztérium állambiztonsági szervének beosztottja veszi fel és tartja a kapcsolatot. A kapcsolattartás helye bárhol lehet, a munkahelyen, az operatív tiszt, vagy a kapcsolat lakásán, vagy nyílt helyen”.

És: „A társadalmi kapcsolat semmiféle /operatív vagy hálózati/ nyilvántartásba nem kerülhet, dossziéja nincs, írásra nem kötelezhető, de önkéntesen írásban is eljuttathatja információit. A szóbeli információ lényeges adatait az operatív tiszt foglalja írásba.”

MEGBÍZHATÓBBAK, VÉDETTEBBEK VOLTAK AZ ÜGYNÖKÖKNÉL

Micsoda aranyélet az ide-oda rángatott ügynökökhöz képest! Az is tévhit, hogy a társadalmi kapcsolatoktól csak információkat, jelentéseket kértek. Az állambiztonsági szabályzat szerint megfigyelésekben, bomlasztásokban, külföldi akciókban (stb. stb.) is bevetették őket, ráadásul sokkal jobban megbíztak bennük, mint a sokszor zavart, lelkiismeret-furdalással küszködő, kényszerből jelentő ügynökökben.

Most menjünk tovább a jelentésben (és a szerkesztőségben): „Olvasószerkesztő gyakornoka: …… (név kihagyva) Baló elvtársnak nincs jelöltje. Szivesen venne javaslatot tőlünk, fiatal, németül beszélő ujságirógyakornokra. Vállalná az illető néhány éven belüli „kifuttatását”. Ungvári mellett dolgozva, annak számos kapcsolatát átvehetné. /Baló elvtársnak igéretet tettem, hogy az Ujságiró Akadémia hallgatói közül májusban javasolni fogunk valakit. Amennyiben a 3. Osztálynak lenne saját jelöltje, kérjük közöljék.”

Korábban is írtam arról, hogy a hírszerzés fokozottan ügyelt az újságíró-tehetségek kiválasztására és kinevelésére. Ezeket gyakran a MÚOSZ Újságíró Akadémiájából emelték ki, máskor a Magyar Távirati Iroda megbízhatónak tartott, nyelveket beszélő fiataljai közül csemegéztek. Látjuk, hogy a Rundschau-hoz is így kerestek embereket. A hírszerzés és a lap engedelmes főszerkesztője együtt mazsoláztak a jelöltek között (ezt látva kevés kétségem van afelől, hogy a többi lapnál más lett volna a helyzet). Baló Péter főszerkesztő-hírszerző egyébként igen eredményesen dolgozhatott, hiszen csak 1986-ban zárták ki a hálózatból idős korára való hivatkozással.

Letöltés (PDF, 1.6MB)

Folytatom. Fotók: Manda.hu, ill. Fortepan.hu. A címlapfotó illusztráció.

Megmentette Göncz Árpádot a kivégzéstől – ’56 egy indiai diplomata szemével

„A felkelés kirobbanásának igazi gyutacsa a szenvedés és megaláztatás volt” – írta a magyar forradalomról és szabadságharcról Rahman indiai diplomata, aki három évig, 1956-tól 1959-ig szolgált Magyarországon. Majd így folytatta: „A tárgyalások kezdettől fogva pusztán az időhúzást szolgálták, és ezen még a régi kommunisták sem láttak át, egészen addig, amíg már túl késő lett. Ezt aztán azzal tették jóvá, hogy szépen meghaltak – az akasztófán.” Rahman emlékirata különleges dokumentum az 56-os forradalomról, és az azt követő megtorlásról, kikényszerített konszolidációról.

Kevesen ismerik – bevallom, néhány éve nekem is ismeretlenül csengett a neve – a néhány évvel ezelőtt elhunyt Mohamed Ataur Rahman történetét, az indiai diplomata 1956 és az azt követő évek jórészt ismeretlen krónikása volt. Több is annál. Nem véletlenül nyitott személyéről megfigyelési dossziét 1957 júniusában a magyar állambiztonság. Rahman nem éppen a hivatalos, kádári, ellenforradalmi álláspontot közvetítette hazájának, Indiának, így hamar a magyar szervek célkeresztjében találta magát. Ügynökök és külügyminisztériumi munkatársak (például Gergely Miklós vagy az 1956-os ENSZ-felszólalás okán hírhedtté vált Kós Péter) jelentettek róla, őt és feleségét is megfigyelték, később pedig mindenáron haza akarták küldetni. Előbb nejét próbálták belekeverni egy óracsempészési ügybe egy beszervezett műkincskereskedő segítségével, majd magát Rahmant próbálták lejáratni.

A részletesen kidolgozott terv szerint a vele kapcsolatban álló ügynökök segítségével előbb le akarták itatni, ezután ráküldtek volna egy könnyűvérű ügynöknőt, akinek megjelenő „barátja” “felháborodásában” rendezett volna egy rendőrségi botrányhoz vezető jelenetet. Így akarták elérni, hogy India hazarendelje a renitens diplomatát, majd – reményeik szerint – egy Kádár-konform bábuval helyettesítse.

Az akcióra végül nem volt szükség – Rahman 1959-ben távozott Magyarországról, a politikai vezetés és az állambiztonság nagy örömére. Addig viszont megtette a magáét.

NEKI TULAJDONÍTJÁK GÖNCZ ÁRPÁD “MEGKÍMÉLÉSÉT”

A napokban a miniszterelnök által is méltatott Rahman visszaemlékezését éppen tíz éve, ’56 ötvenedik évfordulóján adta ki a Hamvas Intézet (itt megrendelhető). Az emlékirat kiadási jogát Bethlenfalvy Géza professzor segítségével szerezte meg az intézet, az ismert orientalista gondozta és szerkesztette a kötetet. Túlzás nélkül unikális műről van szó, nem csupán Rahman különleges nézőpontja miatt (külföldiként, de tagadhatatlan szimpátiával követte végig a történelmi napokat), hanem azért is, mert közel sem száraz, papírízű szövegről van szó. A diplomata érzékletesen, őszintén, de ömlengés és pátosz nélkül írt a magyar szabadságharcról és azt követő néma, elfojtásra, hallgatásra épülő kádári évekről. Ráadásul a saját szerepét sem hangsúlyozta túl – annak ellenére, hogy még az állambiztonsági iratok szerint is neki köszönhető Göncz Árpád halálos ítéletének megváltoztatása! –, visszaemlékezéséből egy élni tudó és szerető, vadászni és inni is kedvelő bohém alak toppan elénk, aki kivételesen jó megfigyelő volt.

Igazolványkép / Forrás: Discovermyindia.eu

Cikkem második részében bemutatom állambiztonsági megfigyelését, most tíz éve megjelent művéből idézek néhány érzékletes, ’56 napjait talán kiegészítő, más fénytörésben megvilágító részletet.

RÁKOSI ÉS UTÓDIA MEGALÁZTÁK A MAGYAR NEMZETET

Rahman 1956 szeptemberében érkezett ügyvivőként Magyarországra, és tökéletesen megértette, hogy mi vezetett a hetekkel később kirobbant forradalomhoz: „Rákosi, az első számú pártvezér és kormányzó nekilátott és úgy működött, mint a mészáros a vágóhídon – írta az embertelen kommunista rendszerről. – A megszálló csapatok támogatták: levadásztak mindenkit és mindent a horthystáktól kezdve a karórákig.

A magyar népet sújtó szenvedés felmérhetetlen volt és gyakorlatilag minden családot érintett. Ehhez csupán az a fájdalom volt mérhető, amit a fenyegetéssel és példákkal kikényszerített és a külvilágnak szóló öröm és ünneplés megnyilvánulása okozott, amikor hálát mímelve kellett üdvözölni a birodalom lelátogató nagyvezíreit. A felkelés kirobbanásának igazi gyutacsa a szenvedés és megaláztatás volt.”

Sokatmondó tekintetek, íme, egy kommunista ünnep /Fotó: Fortepan.hu

A kommunizmus “kijavíthatóságáról”, és a „horthysta ellenforradalom” hazugságáról is meg volt a véleménye: „Politikailag Nagy Imre apránként tett engedményeket, amelyek elfogadhatatlanná váltak, mire megadta őket, és tovább késlekedtek, mert várt a szovjet tanácsra. A forradalom sikere lehetetlenné tette a komromisszumot: világos lett, hogy a kommunizmus napjai Magyarországon meg vannak számlálva, nem létezhetett a biztonsági erők és a hadsereg támogatása nélkül… Később a propaganda arról beszélt, hogyan zúdultak Magyarországra a horthysta tisztek és fegyverek. Korlátozott megfigyeléseink szerint éppen az ellenkezője történt.”

ÖRÖMMÁMOR A FORRADALOM SIKERE UTÁN

Rahman így írt a forradalom sikere után napokról, amikor még úgy tűnt, sikerülhet megnyerni a harcot: „Tucatnyi felrobbantott katonai jármű hevert szerteszét, ugyanerre a sorsra jutott két-három tank és páncélozott gépkocsi, és Buda meg Pest főútvonalain csaknem minden épületen nyomot hagytak a lövések, és lyukakat vágtak a gránátok. Az emberek mégis általános örömmámorban úszva járkáltak az utcákat.”

“Generálozva” / Fotó: Fortepan.hu

A rendszerváltás előtt természetesen nem sokat lehetett tudni a KGB-vezér Szerov szerepéről és a forradalom mögötti sakkjátszmáról, és erről sajnos – az ideológiai törésvonalak mentén – máig megoszlanak a vélemények. Rahman találóan fogalmazta meg, hogyan verte át a szovjet diktatúra még magyarországi cinkosait is, a diplomata szerint Szerovék terve jól működött. „Az akkor elkezdett szovjet-magyar tárgyalások történetének megírása még várat magára – fogalmazott. – Ez bizonyára az oroszok mesteri előadása volt, sok tekintetben vetélkedett Iphigeneiával. Szerov, a karmester, egyaránt rászolgált a későbbi előléptetésre és leváltásra.

A tárgyalások kezdettől fogva pusztán az időhúzást szolgálták, és ezen még a régi kommunisták sem láttak át, egészen addig, amíg már túl késő lett. Ezt aztán azzal tették jóvá, hogy szépen meghaltak – az akasztófán.”

Szerov / Fotó: So-l.ru

A napokban éppen Mensáros László színészlegendánk (és 56-os hősünk) visszaemlékezésében olvastam arról, hogyan verték át a forradalmi bizottságokat vidéken (is) a helyi kommunisták a szovjetek végleges kivonulásával kapcsolatban. Rahman ugyanerről a Szerovhoz köthető „trükkről” írt:

„November 1-jéig az orosz csapatokat kivonták Budapestről. Tovább folytak a katonai tárgyalások az ország egész területéről történő teljes kiürítésről. 3-án azt állították, hogy már csak az ünnepélyes aláírás van hátra. És Szerov a tósztok közepette letartóztatta az egész magyar delegációt… Vasárnap hajnalban… a távolból állandó ágyudörgés hallatszott és lassan növekedett az ereje. Alig egy óra múlva már a városban dübörgött. A rádióállomás volt az egyik első célpont, hallgattuk a szabad rádió utolsó bemondóját, egy nőt, aki sürgető, kihívó hangon ismételgette, hogy Magyarországról távozik a szabadság, „távozik, távozik…”, aztán az adás megszakadt.”

Angol nyelvű indiai dokumentum. A cím fontos (Revolution – azaz Forradalom) / Fotó: Discovermyindia.eu

Bár az országban még napokig harcoltak a bátor, önfeláldozó szabadcsapatok, az ellenállás reménytelen volt. A szovjet hadsereget nem lehetett megállítani. Különösen érdekes az a rész, amit Rahman egy orosz tisztről írt. Az indiai követ nem tudta meggyőzni beszélgetőpartnerét arról, hogy nem fasiszta ellenforradalmat vertek le, a fiatal katona végig a munkások megvédéséről beszélt – ő is elhitte (miért ne hitte volna) a szovjet/magyar propagandát.

„A fiatalos tiszt, aki nyilván szerzett a legutóbbi háborúban tapasztalatokat, hiszen bizonyította nyugodt és magabiztos tartása, azt mondta, hogy ez nem volt háború, mert az más lett volna. Az orosz csapatok szinte mindenkinél jobban tudják, mi a háború. Nem, ez csupán erődemonstráció volt, hogy zajjal és fenyegetéssel megfélemlítsék a félrevezetetteket. Talán kárt tettek az épületekben, de ez nem volt akkora, amint gondolom. A veszteség csekély. Az embereket néhányan félrevezették, még a megbízható munkásokat is. Most az ő érdekükben áll, hogy a jövőben megvédelmezzék őket a reakciótól.”

Rahman a szovjet tiszt magyarázkodására azt válaszolta: „Láttam Csepel körül tankokat, amikor arra jártam. Csak nem gondolja,hogy a munkásokat védik néhány burzsoá orvlövésszel szemben?”, amire a szovjet tiszt kicsit kényelmetlenül érezte magát: „Utalásom a munkásokra a tiszt elevenébe hasított… elkomolyodott és kért, hogy higgyek neki.

Majd elővett a zsebéből egy kicsi, talán zöld színű könyvecskét, és azt mondta,hogy kész megesküdni a párttagsági könyvére, hogy amit mondott, az helyes… és a teljes igazság!”

Rahman és családja / Forrás: Discovermyindia.eu

Rahman szerepe a megtorlás évei alatt vált igazán fontossá. A történészek szerint több ítélet enyhítéséből kivette a részét, és felnyitotta – vagy legalábbis megpróbálta – az indiai kormány szemét a rákosistából éppen kádárivá átlényegülő „demokratikus” Magyarországgal kapcsolatban. Az indiai diplomata visszaemlékezésének egyébként csak első része foglalkozik a forradalommal, a további fejezetekből sok minden kiderül a kádári hétköznapokról, diplomáciai beszélgetésekről vagy éppen ivászatokkal egybekötött vadászatokról. A következő cikkemben állambiztonsági megfigyelésével, az ellene folytatott akciókkal folytatom.

A fotókat a Fortepanról és a Discovermyindia.eu honlapról kölcsönöztem.

„Rákosi és Kádár ugyanaz a fajzat” – ’56 francia hőse, Albert Camus

„Ne figyeljenek más leckére, csak Budapesten a szabadságért meghaló fiatal harcosokéra! Ők bizonyosan nem hazudtak önöknek…” – ilyen, és ehhez hasonló felemelő sorokat írt a magyar forradalomról Albert Camus, aki következetesen, a kiközösítést is vállalva kitartott az 56-os ügy mellett. Miért nem becsüljük meg jobban azt a francia írót, gondolkodót, aki nem egyezkedett, nem maszatolt, hanem mindkét totális diktatúra ellen egyformán fellépett? „Amerikai báb” – írta róla a kádári sajtó. Nézzük, mit tett a szabadságért, s hogyan próbálták lejáratni itthon, keleten és nyugaton.

Nem sokszor, nem sokan álltak ki a magyarságnak fontos nemzeti ügyekért külföldön, már csak azért is meg kell becsülnünk az olyan valódi európai gondolkodókat, mint amilyen Albert Camus. Olyan művész volt, aki nem engedett a szírénhangok csábításának, ezért mind nyugaton, mind keleten közellenségként kezelték a kommunisták, és a velük összejátszó, az elnyomás “előremutató” rendszerét soha meg nem tagadó baloldali értelmiségiek. Következzen kiállásának és kitaszításának ismert, és mégsem eléggé ismert története.

„Az ötvenhatos ellenforradalom kitörése óta Camus szakított minden haladó szervezettel, durván támadja a forradalmi munkás-paraszt kormány és a Szovjetunió politikáját. (…) A Szovjetuniót és a magyarországi helyzetet támadó pamfletjei után nemrégiben hamis állításoktól hemzsegő előszót írt egy cikkgyűjteményhez, melynek írásai az ellenforradalmat dicsőítik” – jelentette „Döme”, azaz Bene Ede irodalomtörténész 1959 nyarán (a jelentést Szávai János tanulmányából idéztem).

A „Döme” ügynök által említett „cikkgyűjtemény” az 1959-ben, Nagy Imréék kivégzése után Brüsszelben kiadott Az igazság a Nagy Imre ügyben című könyvet takarta, ehhez írt előszót a francia író. Camus pontosan, élesen fogalmazott:

„Ez a könyv azt bizonyítja, hogy Magyarországon a Nagy Imre-ügyben minden előfordult: esküszegés, hivatali visszaélés, a nemzetközi jog, diplomaták és parlamenterek sérthetetlenségének semmibe vétele, emberrablás és gyilkosság. A történetben egyedül lopás nem fordult elő, amit a magam részéről szinte sajnálok. Ebben a szép társaságban egy tolvaj idillien, frissítőleg hatna.”

Súlyos, őszinte szavak. Camus egyéniségének, igazságérzetének, megalkuvásoktól mentes gondolkodásának köszönhette, hogy a francia értelmiség befolyásos, kommunista/baloldali része kitagadta. A totális (legyen az náci, fasiszta vagy „proletár”) diktatúrákat egyformán elvető, az azokat mentegető, áruló írástudókat megvető író az 1956-os forradalom és szabadságharc után vált végleg kiközösítetté, páriává. Az ellene folytatott hadjárat élére korábbi támogatója, mentora és barátja (pontosabban, akit annak hitt), Jean-Paul Sartre állt.

A hazájában hihetetlenül befolyásos filozófus-író árulóként kezelte Camus-t, amiért nem csupán kritizálta, de elvetette a kommunizmust, és nem hitt az embertelen rendszer megjavíthatóságában. Nem csupán Camus-t közösítették ki, mások mellett hasonló sors várt a valaha még Katalóniáért harcoló, de a kommunizmussal szembeforduló George Orwellre és Arthur Koestlerre (akiknek a huszadik század két igazán fontos művét, az 1984-et és a Sötétség délbent köszönhetjük).

Sartre (alul, balra) és Camus (alul, középen, Sartre mellett) – itt még együtt

Fázsy Anikó a Hamvas Intézet gondozásában megjelent művében (Albert Camus esete a baloldallal, in: A Naphta szindróma) hosszan foglalkozik a Camus-Sartre ellentéttel: „Camus-t a francia baloldal karanténba zárta, ahonnét az 1957-es Nobel-díj sem tudta kiemelni… Sartre Camus lejáratására, erkölcsi ellehetetlenítése érdekében nem átallja, hogy – utólag – elmarasztaló kritikákat írjon azokról a könyvekről, amelyeket annak idején oly lelkesen dicsért, s ami kilomboztatta a két ember barátságát. Most már nem talál bennük semmi jót”.

Bár a „kenyértörésre” ’56 után kerül sor, a távolodás már korábban megkezdődött. Fázsy Anikó idéz egy ötvenes évek elején keltezett magánlevélből, amely Camus kérlelhetetlenségét bizonyítja:

„Oroszország ma őrtornyokkal körülvett rabszolgák földje… Hogy a koncentrációs táboroknak ezt a világát a szabadság eszközeként csodáljuk, az eljövendő boldogság iskolájának tartsuk, hát ez ellen harcolni fogok az utolsó leheletemig”

– írta az író, élesen szembefordulva azokkal a nyugati értelmiségiekkel, akik mindenáron, újabb és újabb alkuk árán védelmezték a Szép új világot (amit – nem lényegtelen – a távolból csodálhattak). Mit gondolt róluk Camus?

A Molotov-Ribbentrop-paktum aláírása / Fotó: Dw.com

„A nosztalgiázó értelmiségiek kizárólagos és undorító munkája abban merül ki, hogy gondosan megkülönböztessék a jó koncentrációs táborépítőket a rossz koncentrációs táborépítőktől, a jó antiszemitát a rossz antiszemitától. Az embernek hányingere támad”

– idézi Fázsy Camus-t. És mit gondolt Sartre? „Igen, Camus, én is, akárcsak maga, elfogadhatatlannak tartom ezeket a táborokat, de számomra legalább annyira elfogadhatatlan, hogy a „polgári sajtó” naponta fölemlegeti”. Ez utóbbi a kívülállóknak érthetetlen logika: elfogadhatatlan a Gulag, de az is, hogy ennyit beszélnek róla!

1956: EGY IGAZ EMBER KIÁLLÁSA

Miután 1956. október 23-án kitört a forradalom, a világ közvéleménye felénk fordult. Sajnálatosan csak igen rövid ideig. Camus volt a kivétel. Az író a Kádárékkal érkező szovjet hadsereg bevonulása után, november 8-án (a müncheni rádió közvetítésével) kapta meg a magyar írók kétségbeesett táviratát, amely cselekvésre késztette.

„A világ minden írójához, költőjéhez, tudósához! – szólt a felhívás. – A magyar írók hozzátok fordulnak. Hallgassátok meg felhívásunkat. A barikádokon harcolunk hazánk szabadságáért, Európa szabadságáért, az emberi méltóságért. Meg fogunk halni. De áldozatunk ne legyen hiábavaló! A végső órán, a felkoncolt nemzet nevében hozzátok fordulunk, Camus, Malraux, Mauriac, Russel, Jaspers, Einaudi, T. S. Eliot, Koestler, Madariaga, Jiménez, Kazantzakisz, Lagerkvist, Laxness, Hesse és a szellem többi harcosai… Cselekedjetek!”

Camus cikke két nappal később jelent meg: „Halálra ítélt erődjükben elszigetelt magyar testvéreink bizonyára mit sem tudnak a francia írók egyöntetü és mély felháborodásáról. Igazuk van azonban, ha azt gondolják, hogy a szavak vajmi keveset érnek, s nevetséges a keresztre feszített Magyarország feletti üres siránkozás. Az az igazság, hogy ugyanaz a nemzetközi közösség, amely  a sok év késlekedés után végre erőt gyűjtött a beavatkozáshoz Közép-Keleten, hagyja ugyanakkor megölni Magyarországot” – írta a hazánk sorsára nézve kulcsdöntő szuezi válságra utalva, majd az Egyesült Nemzetek (ENSZ) segítségét kérte. Aláírásgyűjtést kezdeményezett azért, hogy az ENSZ azonnal vizsgálja ki a magyarok elleni népirtást, engedjék ki a politikai foglyokat, tartsanak szabad választásokat, és a magyarok szavazhassanak a szovjet csapatok kivonásáról, akiket nemzetközi ellenőrző csapatokkal helyettesítsenek. (Camus írásait Raymond Aron: ’56 és a franciák című művéből idézem).

„Szeretném, ha ezt a szöveget a magyar írók közzétett felhívás minden címzettje aláírná. De ezen felül minden európai író, éljen bárhol, gyűjthetne aláírásokat annyi értelmiségitől, ahánytól csak tud, és elküldhetné azokat az Egyesült Nemzetek Titkárságára ezen szöveg kíséretében. Sajnos, és ezt szégyenkezve mondom, ez minden, amit lerohant testvéreink érdekében, a mészárlás megszüntetéséért tehetünk, s csak így tudjuk megmutatni a világnak, hogy a tehetetlen vagy kegyetlen kormányok ellenére, túl a diktatúrák függönyén, a baloldal hagyományos eszméinek és mozgalmainak minden kudarca ellenére, igenis létezik még valódi Európa, melyet az igazság és szabadság eszméje egyesít minden zsarnoksággal szemben.

A magyar felkelők most tömegével halnak meg ezért az Európáért. Hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló, nekünk akiknek még megadatik a szabad szólás joga, tanúskodnunk kell hűségünkről és hitünkről, és minél messzebbre eljuttatnunk Budapest felhívását”

– írta a Franc-Tireurben megjelent cikkben.

CSAK A SZABADSÁGÉRT HARCOLÓK NEM HAZUDTAK

November végén még keményebben, szebben fogalmazott: „Felejtsenek el minden tanítót, minden lejárt ideológiát, romlandó fogalmat és ócska szólamot, mindazt, amivel továbbra is tömni akarják magukat! Se jobbról, se balról ne hagyják magukat zsarolni.

Végül: ne figyeljenek más leckére, csak Budapesten a szabadságért meghaló fiatal harcosokéra! Ők bizonyosan nem hazudtak önöknek, amikor azt állították, hogy földi történelmünkben ha kevés dolog is, de a szellem és a munka szabadsága egy szabad országban a szabad Európa ölén igazán megéri, hogy harcoljanak és meghaljanak érte.”

Olyan mondatok ezek, amikhez nincs mit hozzátenni. Közben Sartre – aki egyrészt nyilván nem tehette meg (és miért is akarta volna?), hogy ne ítélje el a szovjet beavatkozást –, azért a novemberi eseményeket is kimagyarázta. Hosszú, kacskaringós esszéjét (Sztálin kísértete) a következő sorokkal zárta: „Ha a Szovjetunió nem ér se többet, se kevesebbet a kapitalista Angliánál, akkor nem marad más, mint művelni kertjeinket. De hogy a reményt megőrizzük, éppen ellenkezőleg kell cselekednünk: belátni a tévedéseket, a szörnyűségeket és a bűnöket, felismerni a szocialista tábor nyilvánvaló előnyeit, s ehhez mérten még jobban elítélni azokat a jelenségeket, melyek ezeket veszélyeztetnék” – írta. Mintha a kádári konszolidáció, desztalinizáció zümmögését hallanánk. Belátni, felismerni, elítélni – esetleg önkritikát gyakorolni?

A megtorlást és jogtiprást szépen elkenegető Sartre-tal szemben fellépő Camus nagy hatású beszédet tartott 1957. március 15-én a párizsi Wagram-teremben, ahol – ó, egek! – Kádárt és Rákosit egymás mellé helyezte. Beszéde nyomtatásban Az a nap, amikor Kádár rettegett címmel jelent meg (szintén a Franc-Tireurben).

„Ugyanaz lesz most számunkra Magyarország, ami húsz évvel ezelőtt Spanyolország volt. A finom árnyalatokra a nyelvi fordulatokra és okoskodó fontolgatásra, mellyel még mindig el próbálják fedni az igazságot, nem vagyunk kiváncsiak.

A Rákosi és Kádár közötti versengésnek, amiről annyit beszélnek, semmi jelentősége. Egyazon tőről fakad. (Más fordításban: “Ugyanaz a fajzat” – M. G.). Csak az áldozatok számában különböznek, és ha Rákosi egyelőre vezet is, ez nem fog sokáig tartani. Ami az ország szabadságát illeti, édes mindegy, hogy a kopasz gyilkos, vagy a másik, az üldözöttből üldözővé lett, kezében van a hatalom… egy totalitárius állam nem léphet előre. A terror nem fejlődik, legföljebb csak fokozódik, a vérpad nem lesz szabadelvűvé, s az akasztófa sem toleránssá…

És ha valaki még kételkedne ebben, a magyar írók most világgá kiáltják, mielőtt végleg elhallgatnának, mert úgy döntöttek, hogy jobb elhallgatni, mint rendelésre hazudni.”

1957: NOBEL-DÍJ, ÉS A KÁDÁRNAK ÍRT LEVÉL

Camus életében ez az esztendő – 1957 – amúgy is fontossá vált, ebben az évben kapta meg irodalmi Nobel-díját, októberben pedig – két másik francia Nobel-díjassal, Francois Mauriac-kal és Roger Martin Du Gard-ral együtt – táviratot küldött Kádár Jánosnak. A franciák a kezdődő íróper ellen tiltakoztak (Tamási Áron bírósági kiállásáról ebben a cikkben emlékeztem meg), és az igazság kedvéért említsük meg, hogy mások mellett Sartre is felemelte a szavát az írók védelmében. Ezután jelentették meg Brüsszelben azt a leleplező művet a “Nagy Imre-ügyről”, amelynek előszavával Camus olyannyira felháborította „Döme” ügynököt.

CAMUS, A KÖZELLENSÉG – LEJÁRATÁS ITT ÉS NYUGATON

Az ötvenes évek közepétől, de különösen ’57 után Camus közellenséggé vált a „szocialista blokkban”, az akkori magyar sajtót vizsgálva leginkább az elhallgatás módszerét alkalmazták ellene (évente egy cikkben említették a nevét). A pestist és A bukást csak 1962-ben adták ki Magyarországon, természetesen ideológiailag megtámasztva: „Köpeczi Béla hosszú előszót írt ehhez a kiadáshoz, amelyben próbálja feloldani az ellentmondást az írói mű és az ideológia között – írta Szávai János. – Camus legzavarosabb és legkártékonyabb könyvének nevezi a L’Homme révolté-t(A lázadó ember); ugyanakkor paradox (vagy nagyon is logikus) módon ezt a könyvet a Pártközpont lefordíttatta és zárt kiadványként terjesztette, 150 példányban.”

Köpeczi Béla olvas / Forrás: Matud.iif.hu

Érthető, hogy A lázadó ember Franciaországban sem aratott „osztatlan sikert”, Sartre lapjában (Les Temps Modernes) a baloldali véleményvezér egyik fiatal embere írt megsemmisítő, lejárató kritikát, a szakértők szerint ez vetett végérvényesen véget Sartre és Camus korábbi barátságának.

MINDEN FORRADALMÁR “FASISZTA” VOLT

Bár Camus-t az ötvenes évek végén nálunk jobbára nem létezőként, érinthetetlenként kezelték, jellemző a groteszk, szánalmas írás, amely 1958-ban jelent meg „Kár a gőzért, monsieur Camus” címmel a Hét című pozsonyi folyóiratban.

„Ez évi első számunkban már megírtam azt a senkit sem meglepő tényt, hogy Albert Camus, egy közepes, filozofáló francia író a hidegháború rosszhírű hőse megkapta az elmúlt esztendő irodalmi Nobel diját… Nem is térnék vissza ehhez az amerikai drótokon rángatódzó paprikajancsihoz, ehhez az antihumanista „humanista íróhoz”, ha… Igen, ha az amerikai Life cimü folyóirat hasábjain nem találkoztam volna vele, ha nem olvastam volna legközelebbi „írói” terveit. Albert Camus ugyanis regényt, mégpedig nem is akármilyen regényt akar írni. A gyűlölet nyálkájába mártogatja lélekmérgező tollát, hogy bepiszkítsa az ötvenhatos magyarországi ellenforradalom vértanúinak emlékét.

Mert monsieur Camus a „magyar szabadságharcról” akar könyvet írni… Mindszenty bíboros és Francia, Kis Mihály, Nagy Imre és Meyer Antal SS-legény, Háy Gyula és Tuskólábú János, Losonci Géza és az újvidéki tömeggyilkos horthysta tábori lelkész, Maléter és Dudás, Déry Tibor és herceg Eszterházy, Pálinkás-Pallavicini meg a többi ellenforradalmár és fasiszta apologetikáját akarja megírni.”

Letöltés (PDF, 497KB)

A Hét részleges névtelenség mögé bújó szerzője (csak „SI” monogramot használt) természetesen nem maga találta ki a rágalmakat, ahol minden „ellenforradalmár” „fasiszta”, ott minden forradalomról beszélő humanista „náci/fasiszta/amerikai báb” etc. Jellemző, hogy 1959-ben megjelent Új magyar lexikon a francia írót a „reakció híveként” és a „munkásmozgalom ellenfeleként” jellemezte, mint ahogyan az is, hogy Camus Nobel-díja egy-egy rövid hírt ért meg a korabeli magyar napilapokban. Sajnálatosan korai haláláról sem írtak többet.

A KGB RENDEZTE MEG CAMUS HALÁLÁT?

A negyvenes éveinek végén járó Camus 1960-ban autóbaleset áldozata lett – bár a baleset kifejezés megkérdőjelezhető. Néhány éve Giovanni Catelli olasz akadémikus fedezte fel, hogy hiányzik néhány rész Jan Zábrana cseh költő naplójának olasz fordításából. Nevezetesen éppen az a részlet, amely Camus haláláról szól.

Zábrana egy meg nem nevezett, de „sokat tudó” forrásra hivatkozva azt írta, hogy a francia írót a KGB parancsára ölték meg, autóját Dmitrij Sepilov egykori szovjet külügyminiszter parancsára rongálták meg. Bizonyíték nincs, de az ötvenes-hatvanas évek paranoiás világában ez a forgatókönyv bőven elképzelhető.

Tény, hogy Sepilov semmiképpen nem kedvelhette Camus-t, aki a már idézett, 1957 márciusán elhangzott (és később nyomtatásban is megjelent) beszédében külön is kitért a szovjet elvtársra:

„Mikor Sepilov úr Párizsból hazatérve azt merészeli írni, hogy a „nyugati művészet arra hivatott, hogy a lélekből kiölje az emberi érzést és gyilkosok változatos fajait nevelje”, nos, akkor úgy érzem, ideje azzal válaszolni, hogy íróink és művészeink – legalább ők – soha senkit nem mészároltak le, s mindemellett megvan bennük az a nagyvonalúság, hogy nem vádolják a szocialista realizmus elméletét a Sepilov úr, vagy a hozzá hasonlók parancsára elkövetett nyílt vagy titkos mészárlással”.

Albert Camus / Kép: Blog.redbubble.com

Baleset történt vagy sem, nem tudjuk.

Egy valami biztos, Camus többet érdemelne tőlünk, magyaroktól.

Egyike volt azon keveseknek, akik egyenes gerinccel, a szélsőségek csábításának nemet mondva, és éppen ezért kitaszítva, s ezt tudatosan vállalva vált a huszadik század meghatározó gondolkodójává. Kevesen álltak ki ilyen következetesen a magyar ügy mellett – talán jobban is megbecsülhetnénk az emlékét.