2017. április 12., szerda

Kuruc olvasói levelek II.




Kuruc olvasói levelek II.


A II. világháború másképp: a rzsev-szicsevkai vérfürdő és Sztálingrád hamis mítosza
A második világháború kérdésköre végleg „lerágott csontnak” tűnik az érdeklődő és a közömbös publikum számára is. Nehéz olyan eseményt felidézni a világtörténelemben, melyről annyi könyv, film, újságcikk született volna, mint erről az apokaliptikus világégésről. Ez a háború alakította ki a világ mai arculatát és erőviszonyait.
Természetesen erre is fokozottan vonatkozik a régi közhely, miszerint a történelmet a győztesek írják. Ők írják bizony, és alaposan meg is hamisítják utólag a történéseket. Nyilván mindenki ismeri azokat az elsöprő többségben levő műveket, amikben a németek mindig ostobák, és az angolszászok túljárnak az eszükön, a németek mindig túlerőben vannak, de mégis vereséget szenvednek. Rosszabbak a fegyvereik, démonian gonoszak a tudósaik, és nem sorolom tovább ezt a generális ostobaság-halmazt. Ha ez így lett volna, akkor a háború 3 hónapig sem tartott volna. Ezzel szemben a háború több mint 5 és fél évig tartott, és az 5,3 milliós német hadi-veszteséggel szemben a koalícióba tömörült „szövetséges hatalmak” 26 millió katona életével fizettek az állítólagos „fölényes” győzelemért. Ez a cikksorozat a nagy háború néhány olyan eseményét és vonását próbálja körüljárni, amiről az átlagolvasó talán kevesebbet hallhatott.
Az angliai légicsatáról szóló cikk már kissé felborzolta a kedélyeket az érdeklődők között, sokan hitetlenkedésüknek is hangot adtak a „Battle of Britain” ilyetén felfogása láttán, de hát végső soron mindenki maga kell hogy kialakítsa nézeteit. Itt csupán az alternatív felfogásokat villanthatjuk fel egy kissé, és azt is meglehetősen hiányosan dokumentálva, mivel ezek a nézetek nem jelenhettek meg a „politikailag korrekt” irodalomban. Még az olyan objektívnek tűnő szerzők is, mint Galland, Westphal, Speer, Arnim, Schmidt és társaik is súlyos kompromisszumokat voltak kénytelenek kötni a könyveik megjelenése érdekében. A szovjet tábornokmemoárok vagy például Paulus tábornagy visszaemlékezései pedig gondolom senkiben nem hagynak kétséget azt illetően, hogy mi is volt a „főszabály” ezekben az írásokban. Kivételt igazából csak néhány magánkiadás (pl. David Irvingé) képezhet, de a revizionizmus fő vonalának szerzői bizony komoly üldöztetést vállalnak fel az igazság melletti kiállásukért. Ők az igazi nagyságai a háború krónikásainak, de elenyészően kevesen vannak. Ezért is dokumentálható nehezen a „másként látás” világnézete. De reméljük, idővel ez a helyzet megváltozik.
Ez az írás megpróbálja kissé más oldalról is megvilágítani a háború fordulópontjának tekintett sztálingrádi ütközetet, és egy olyan hadi eseményről is hírt adni, amiről szinte egyáltalán nem beszélnek a történészek.
A hivatalos (balliberális) felfogás szerint a keleti háború második évében, 1942-ben csupán az arcvonal déli szakaszán történtek „érdemleges események”. (Majd látni fogjuk, hogy már ez is egy jelentős tódítás.) A német hadsereg, kiheverve a moszkvai kudarcot, nyáron támadásba lendült, és megindult a Szovjetunió déli területei elleni offenzíva, a Fall Blau. Ez a támadás elsöpörte az előtte álló szovjet frontot, kijuttatta a 6. hadsereget a Volgához és Sztálingrádhoz, míg az óriási erőkből álló német „A” Hadseregcsoport elindult a Fekete- és a Kaspi-tenger között dél-keleti irányban a Kaukázus felé, hogy megszerezze magának a Kaukázus olaját. De a kezdeti sikerek után a szovjet déli hadseregek visszaverték ezt a kísérletet, és az „A” hadseregcsoport visszavonult Rosztov felé. Közben állítólag Hitler szeme mágikusan csak a Sztálinról elnevezett városra szegeződött. Lélektani, gazdasági és presztízs okokból is mindenáron el akarta foglalni a várost, amely később a 6. hadsereg temetője lett. És a Vörös Hadsereg 1942. november 18-20. között a várostól északra és délre is áttörte a német szövetségesek védelmét, óriási harapófogóba szorítva a 6. hadsereget és a megerősítő csapatokat. Ezt a katlant aztán a szovjetek 1943. február elejére felszámolják, a 6. hadsereget megsemmisítik, ami által gyökeres fordulat áll be a világháború menetében. A Wehrmacht ettől kezdve stratégiai védelembe kényszerül, és sorsa innentől kezdve csak az állandó visszavonulás, egészen a végső vereségig.
Eddig a hivatalos balliberális rablómese, és most nézzünk utána, valójában hogyan is történtek a dolgok ott a szovjet „déli végeken”, és mi lett a következménye a kölcsönös stratégiai melléfogásoknak.
Az „A” hadseregcsoport nem az olajért ment elsősorban a Kaukázusba. Ez tetszetős magyarázatnak tűnik, mivel ismert az állandó krónikus német olajhiány. Igazából a németek tisztában voltak azzal, hogy a kutak nem kerülnének épségben a kezükre. Új kutakat építeni a háború zűrzavarában igen nehéz, és a kitermelt olajat sem tudnák elszállítani arról a vidékről a hátországba. Ugyanis azon a tájon akkoriban semmilyen közlekedési infrastruktúra nem létezett. Úttalan tájakon, mocsarakon, kősivatagokon keresztül tört előre a hadseregcsoport, és a megoldhatatlan utánpótlás következtében egyre válságosabb helyzetbe került. Előkerült a német (és napóleoni) hadsereg legnagyobb átka: az utánpótlás megoldhatatlansága. Szó sincs arról, amit utólag kitaláltak, hogy a német hadsereg nem készült a télre, és nem volt ruházat és lőszer. A kelet-poroszországi és főkormányzósági hadi raktárakban millió-tonnaszám fel volt halmozva a készlet. De nagyon nehéz volt a frontra kijuttatni. Az egész keleti frontot csak néhány sínpár kötötte össze a hátországgal, és azt is állandóan támadták a partizánok. Aszfalt utak egyáltalán nem voltak, a földutak állapota az időjárástól függött. Ahogy ma mondanánk, a rendkívül alacsony logisztikai áteresztőképesség állandó krízist eredményezett. Ez véleményem szerint még a kegyetlen orosz télnél is nagyobb feladat elé állította a Wehrmachtot. A Kaukázusba egyetlen sínpár sem vezetett, még földutak sem voltak, csak kősivatagok. A harckocsik és teherautók tönkrementek, az utánpótlást egy idő után öszvér és tevekaravánokkal próbálták biztosítani. Ugyanis a helyi népek többsége átállt a németek oldalára, amit a győztesek elfelejtenek manapság megemlíteni. El is lettek szállítva ezért ezek a népecskék a háború után, de az már egy másik dráma. Ilyen karavánokkal azonban egy másfél milliós hadseregcsoportot tartósan ellátni nem lehetett. Ezt be kellett látni, és már túl az olajvidék peremén, a nyomorúságos állapotban levő „A” hadseregcsoport visszafordult Rosztov felé. Éppen időben, de erről majd később. Miért is jött ide, erre a tájra a Wehrmacht, ha nem az olajért? Mi volt itt ebben a kopár déli sziklasivatagban, ami idevonzotta a németeket? Erről sem szeretnek beszélni „ballibék”, mert hozzátartozik a nagy háború legalattomosabb, de ugyanakkor leglényegesebb vonásaihoz.
Hát ezeken a déli vidékeken keresztül ömlött be az országba - és került főleg vízi utakon északra - az a mérhetetlen mennyiségű amerikai utánpótlás, amely életben tartotta az agyaglábú szovjet kolosszust. Enélkül a Vörös Hadsereg már rég bedobta volna a „törülközőt”. Itt nem a Land Lease (kölcsönbérleti törvény) szerinti korlátozott segítségnyújtásról, hanem egy korlátlan és feltétel nélküli hadiszállításról volt szó, melynek pontos mennyiségeit ma sem ismerjük, ezek a mai napig titkosak. De el lehet képzelni, hogy milyen grandiózus méretű lehetett ez a szállítás, ha versenyben tartotta a félig összecsuklott szovjet behemótot egy olyan ellenfél ellen, amely egész Európa iparára támaszkodhatott. (Az Urálban és Szibériában folyó szovjet haditermelésről szóló meséket nyugodtan el lehet felejteni, az mind mennyiségileg, de főleg minőségileg kritikán aluli színvonalú volt.) Az amerikai szállítások az 1941. augusztusában „demokratikusan” megszállt Iránon keresztül érkeztek, miután hajók ezrei „forogtak” folyamatosan a Perzsa-öbölben. Hát ezt az utánpótlást akarta elsősorban elvágni a német „A” hadseregcsoport. De a távolba mutató „ököl” csak a levegőbe csapott, és meg kellett kezdeni a visszavonulást ugyanazokon a nyomorúságos tájakon, amelyeken odafelé jöttek. A perzsiai utánpótlásvonalat sohasem sikerült elvágni, és döntő szerepe lett a német vereségben.
És most nézzünk rá egy pillanatra a térképre, hogy miért is „téblábol” ott, azon a helyen Paulus 6. hadserege Sztálingrád környékén! Azért, hogy lélektanilag megtörje ezzel a szovjeteket? Vagy azért, hogy a Sztálin bűvös nevével feldíszített ócska, sivár falanszter várost a magáénak tudhassa? Dehogyis, erre a németeknek semmi szükségük nem volt. Szinte világít a felismerés, hogy a 6. hadsereg a Kaukázus felé előretört német „A” hadseregcsoport hátát védi. Ha nem lenne ott, akkor a hadseregcsoportot azonnal hátba támadhatnák, utánpótlását elzárhatnák és rövid idő alatt megsemmisíthetnék. Ennek átlátásához nem szükségesek hadászati ismeretek. Miért próbálják a balliberálisok mégis ezt az egyszerű tényt elhallgatni? Hát azért, hogy utána elmondhassák, hogy az „őrült Hitler káplár” teljesen feleslegesen áldozta fel katonáit, és háborús bűneit saját népe felé is viselnie kell.
Nézzük meg tehát ezt a „felesleges áldozatot” a tények tükrében! A Sztálingrád körüli válságos helyzet kialakulásakor az „A” hadseregcsoport már javában úton van visszafelé, Rosztov irányába. A csapatok itt már olyan nyomorúságos állapotban vannak, hogy szinte minden felszerelésüket hátrahagyják. Szerencséjükre a nyomukban vonuló szovjet déli seregtestek is olyan harmatgyengék, hogy alig tudnak kárt tenni ebben a visszafelé özönlő formátlan „embermasszában”. A helyzet kulcsa a Don menti Rosztov városa, amelynek természetes „folyosója” egyedül alkalmas arra, hogy a csapatok a mocsárvidéken keresztül jussanak és elérjenek a hátországba. Közben Sztálingrádnál már katasztrofális a helyzet. Manstein felmentő kísérlete összeomlott, a légi utánpótlás megszűnt. Elkezdődött az agónia. De a 6. hadsereg még mindig kitart, a katlanban egész januárban leírhatatlan, felfoghatatlan események zajlanak nap mint nap. (A saját végtagjaikat evők, a hóvakságban és őrületben szovjet harckocsiknak puszta kézzel nekirontók, harckocsik által tömegesen széttaposottak, hidegtől megtébolyodott magukat felgyújtók és felrobbantók, és más hasonló dolgok iszonyatát semmi sem tudja visszaadni.)
Szerencsére a fantáziátlan szovjet hadvezetés csak Sztálingrádra mereszti a szemét. Nem látják meg a sokkal nagyobb lehetőséget. 8 szovjet hadsereg állja körül ezt az agóniát, több gyűrűt is létrehozva Paulus hadseregének szerencsétlenjei körül. Pedig igazából erre már semmi szükség nem volt. Ha ebből a 8 hadseregből csak néggyel is megerősítették volna a dél felé támadó szovjet csoportosítást, akkor az „A” hadseregcsoport sohasem jutott volna túl a rosztovi résen, és a világháború is rövidebb lett volna. De a németek szerencséjére nem ez történt. A nagy „visszafelé” versenyfutásban – Sztálingrád emberfeletti, heroikus kitartása közepette – végül 1943. január 30-án a déli hadseregcsoport utolsó katonája is visszajut a rosztovi folyosón. Másnap bezáródik a rés, de már nincs senki a déli oldalon. Február 2-án összeomlik Sztálingrád, a tragédia bevégeztetett. De beteljesítette küldetését, hiszen 330 ezer ember élete árán megmentett másfél milliót. Szó sincs tehát semmilyen értelmetlen áldozatról. Ez Sztálingrád története.
És Sztálingrád nem volt a háború fordulópontja, mert, bár érzékeny veszteség volt a Wehrmacht számára egy ilyen megerősített hadsereg pusztulása, de az összesen 52 német hadseregből ez csak egy volt. A visszaözönlő hadseregeket rendbe hozva és feltöltve Manstein hatalmas ellentámadásba kezdett. Bénító csapást mért a szovjetekre Harkovnál, visszafoglalta az elveszett déli területek jelentős részét. Délről is kialakult a kurszki ív, ahol aztán később, júliusban német stratégiai kezdeményezésre megkezdődött a világháború egyik legnagyobb ütközete, a kurszki csata. Tehát az sem igaz, hogy a németek Sztálingrádnál örökre elvesztették a stratégiai kezdeményezést. A német erők megroppanása valójában Kurszk után, 1943 őszén történt. A hitleri hadsereg ténylegesen ekkor kezdi meg igazi vesszőfutását, amely a teljes megsemmisülés felé vezet. Ekkora már az amerikai szállítások mennyisége és a szovjet emberfölény olyan kilátástalan helyzetet teremtett, amit a Harmadik Birodalom erőforrásaival nem lehetett megoldani. A legnagyobb német vereség 1944 tavaszán és kora nyarán zajlik, amikor a Bagratyion hadművelet során a német Közép Hadseregcsoport 1,7 millió katonája kerül egy gigantikus bekerítésbe. Nem semmisül meg a teljes front, azonban a Wehrmacht itt már olyan sebet kap, amiből nem tud kigyógyulni. Ez a katasztrófa méreteiben többszörösen felülmúlta a sztálingrádi dimenziókat, de érdekes módon ezekkel az eseményekkel sokkal kevesebbet foglakozik a „hivatalos” történetírás, mint Sztálingráddal. Ők tudják, miért…
Mi is volt tehát akkor röviden a Szovjetunió déli részén zajló 1942-es eseményeknek a lényege? Ebben a térségben egy rosszul végiggondolt, homályos célokat kitűző német stratégiai kezdeményezés indult, mely légüres térbe került, és ebből csak egy elit hadsereg feláldozása árán lehetett kihátrálni. A súlyos hiba következtében a stratégiai kezdeményezés ezáltal - ekkor még csak átmenetileg - a szovjet oldalra került.
De térjünk vissza a szovjet-német háború egyik agyonhallgatott epizódjához, amely szintén a Sztálingrád körüli időkhöz kapcsolódik. Abban az időben, amikor Sztálingrád mellett november végén 13 szovjet hadsereg bevetésével megindul a nagy ellentámadás, a volgai várostól északra 1100 kilométerre egy még ennél is grandiózusabb ütközet előkészületei zajlanak.
Rzsev-Szicsevka-Vjazma körzetében, vagyis a központi front szívében hatalmas szovjet csapatösszevonások folytak 1942 őszén. 25 hadsereget, 3 millió embert, 3400 harckocsit, 1700 repülőgépet és 27 ezer löveget összpontosítottak november végére, erre a frontszakaszra. Emberben kétszer, hadianyagban háromszor akkora koncentráció, mint a sztálingrádi összevonás. Ez lett az úgynevezett Mars hadművelet, mivel akkoriban általában valamilyen bolygóról nevezték el a szovjet hadmozdulatokat. (A sztálingrádi az Uranus volt.) De ez a hadművelet mégsem vált híressé, sőt a mai napig agyonhallgatják. Egyszerű okból adódóan. Ugyanis ezen a frontszakaszon a szovjet Vörös Hadsereg - kevéssel Sztálingrád után - olyan katasztrofális vereséget szenvedett, amely fél évre megbénított mindenféle szovjet kezdeményezést. Nem illik bele a hivatalos háborús mesékbe sem, hiszen állítólag Sztálingrádnál megfordult a háború menete. Nem lehetett erről mesélni a vereséget szenvedett szovjet parancsnok, Zsukov marsall személyi kultusza miatt sem, mert róla azt a mesterséges képet építgették évtizedekig, hogy sosem szenvedett vereséget. Pedig valójában alig győzött, és akkor is csak tengernyi vér árán. (Lásd Berlin, Cserkaszi.) De a legnagyobb vereségeket ő szenvedte el, azokról azonban valahogy nagy hallgatás van. (Luck-Rovno, Rzsev-Szicsevka, Vjazma-Brjanszk – csak ebben a 3 óriási ütközetben úgy 4 millió szovjet katona esett el.) Zsukov személye megérne egy hosszabb méltatást, elégedjünk meg azonban annyival, hogy a cári hadsereg egykori altisztje mindvégig megtartotta ezt a „szellemi fokozatot”. Tompa fejében csakis a frontális gyalogosrohamok jelentették az egyetlen megoldást. A róla terjesztett legendákról - például, hogy ösztönösen rábökött a térkép azon pontjára, ahol német aktivitás volt várható - csak annyit, hogy a törzstisztjei egyhangúlag elmondták, hogy nem is ismerte ki magát semmilyen térképen. A csapatok körében az volt a beceneve, hogy mjasznik, azaz mészáros. Ahol ő megjelent, ott a különben is magas veszteségek általában az egekbe szöktek. Azt a „kedves” képességét, hogy támadásban képes volt gyakorlatilag az utolsó szálig kiirtani egész magasabb-egységeket, nos, az ilyen 100%-os veszteségeket még a hozzá hasonló „talentumok” garmadájával rendelkező Vörös Hadseregben sem tudta senki utána csinálni. Hagyjuk el egy kicsit az „őstehetség” Zsukovot, és tekintsük át a szovjet „hadászat” legszembetűnőbb jelenségét, amiből azonnal megérthetjük, hogy ilyen „táptalajon” hogyan termettek számolatlanul a hozzá hasonlók. Minden legenda ellenére „legendás” tábornoktársai is jórészt ugyanilyen hullagyárosok voltak. Konyev, Malinovszkij, Rokoszovszkij, Vatutyin, Jeremenko és a többiek ugyanebben a „stílusban” haladtak előre. A külföldi hadtudomány talán csak a vezérkar két munkatársának Antonovnak és Vaszilevszkijnek a teljesítményét ismeri el európai értelemben értékelhetőnek.
A szovjet emberhullám taktikát, vagy régiesen orosz gőzhengert, sokan legendának tartják. Pedig nem legenda ez, hanem a nagyon is véres valóság volt a régi időkben. Már az első nagy háború idején is alkalmazták (az I. világháború katona halottainak 60%-a orosz), de igazán „kiforrottá” a második világháborúban vált ez a tengernyi vérrel „megöntözött taktika”. A dolgok hátterében természetesen ott áll egy embertelen és iszonyatos felfogás, amely semmibe veszi az emberéletet, és emberhulladéknak tekinti a hadsereg közrangú katonáit. Ugyanezt tükrözik a szovjet hadsereg belső viszonyai, a brutális bánásmód, az állandó megfélemlítés, a hősi halál mítoszának erőltetése. Ez egy fatalista, „úgyis meghalok”-szerű fásult, de végsőkig elszánt attitűdöt alakított ki a szovjet harcosokban. Ők még akkor is képesek voltak egyik gyalogosrohamot indítani a másik után, amikor más országok katonái már rég fellázadtak volna. Képesek voltak a saját bajtársaik hullahegyein keresztülmászva a géppuskákat a saját testükkel elzárni, az aknákra ráugrani. Az ilyesfajta hősiességet természetesen „jól motiválták” a háttérben elhelyezkedő NKVD záróosztagok, amelyek lekaszáltak minden visszavonulót. (Csak Sztálingrád körül állítólag több tízezer ilyen saját veszteség volt.) Ez a magyarázata az irdatlan, egészen a háború végéig fennálló 6:1 – 7:1 arányú szovjet-orosz veszteségeknek.
1942. november 25-én (pár nappal a sztálingrádi ellentámadás után) megindult a hatalmas szovjet offenzíva a Rzsev-Szicsevka-Vjazma vonal áttörésére. A hadművelet tulajdonképpeni célja a német Közép Hadseregcsoport „kettétörése” és kijutás a belorusz és balti térségekbe. A terep teljesen alkalmatlan a támadásra, a németek felé folyamatosan emelkedik, és ráadásul több helyen éles szögben hornyolt. Kevés a természetes fedezék, és az emelkedők tetejéről a németek elsöprő tűz alatt tudják tartani a felfelé rohamozókat. A német védelem (az alaposan megerősített 9. német hadsereg) parancsnoka Model tábornok, a védekezés nagymestere, de itt nincs szükség különösebb tudományra, mivel az öngyilkos szovjet taktika mindent leegyszerűsít.
A meg-megújuló folyamatos mészárlások ellenére az offenzíva lankadatlanul folyik egészen 1943. március végéig, azaz 4 hónapon keresztül, napi több támadási hullámban, 230 km hosszú frontvonalon. A szovjet túlélők, akik a jelcini érában mertek először megszólalni a Vojenno Isztoricseszkij Zsurnal hasábjain, többemeletes hullahegyekről és teljesen összezavarodott tisztikarról meséltek. Ezt a nyomást és kilátástalanságot semmilyen emberi psziché nem képes sokáig tolerálni. A rohamozók közül sokan megtébolyultak, rengeteg volt az öncsonkítás, felrobbantották magukat, hullahalmok alá rejtőztek napokig, és sorolhatnánk még a kétségbeesett emberi reakciókat. A kevés német szemtanú - aki meg mert szólalni az ügyben - arról mesélt, hogy a géppuskafészkekben nagyon gyakran kellett cserélni a katonákat, mert ezt az esztelen öldöklést nem sokáig bírták gyomorral sem a lövészek, sem az aknavetősök. Az ütközetről a nyugati katonai sajtóban azért több szó esik, mint az oroszban, de azért ott is erősen tompított formában írnak erről az őrületről. Valószínűleg nem akarják megszégyeníteni az egykori szövetségest. És nem szeretnek arról sem beszélni, hogy ők az eszközöket adták, de a szovjet behemóttal hozatták meg az irdatlan véráldozatot. Ez ugyanis egy elég aljas taktika, amivel nem illik dicsekedni. A valós orosz veszteségadatokat azóta is homály fedi, a becslések 600 ezer és 2,2 millió között szóródnak.
Szovjet felfogás szerint tehát az történt, hogy 1942-ben két nagyarányú szovjet hadművelet zajlott a keleti fronton. Egy nagyobb a központi frontszakaszon, és egy kisebb délen. A déli sikeres volt, a propaganda azóta is szűnni nem akaróan foglalkozik vele. „A központi vér- és hullatengert pedig felejtsük el, talán meg sem történt, aki netán emlékezni merne rá, azt pedig megfegyelmezzük. Olyan sok túlélő úgysem lehet azok közül.”
És az egész háború során elpusztult 22 millió szovjet katona helyére (Volkogonov-Bizottság adata) másik 22 millió katona állt (ugyanis pont ennyi volt a háború végén a Vörös Hadsereg létszáma), ezek átlagéletkora már 40 körül volt, és ez az öregebb garnitúra vitte végbe a Harmadik Birodalom és Kelet-Európa eltaposását. Nem sok örömük telt benne, mert a demográfiai sebeik máig sem gyógyultak be, a „szovjet-újbirodalom” pedig 1991 végén szétesett. Utódállamai a mai napig küzdenek egymással, a nyomorral, a vérgőzös múlttal és a szűnni nem akaró boldogtalanságukkal. A legyőzött Németországban pedig a rájuk erőltetett önmardosás és tudathasadás mellett, de azért sokkal emberhez méltóbb létben élte le életét azóta több generáció. Nem biztos, hogy az ilyen győzelmek boldogságot és megnyugvást hoznak. Jobb lett volna ezt az egészet valahogy elkerülni. Ha meg tudnánk mondani, hogy hogyan, az nagyon hasznos lehetne a jövő nemzedékeinek is.
A keleti nagy háború titkait talán egyszer áttetszővé mossa az idő. A halottak békéjét ne háborítsa senki, az élők megbékélését pedig segítse elő az emberi bölcsesség és megértés. Ne engedjük, hogy a háború démona újra beköltözzön a vén kontinensre!
Szende Péter
(A szerző olvasónk.)
Frissítés: kiegészítések a cikkhez:
Mivel a cikkhez jó néhány érdemi hozzászólás érkezett, megpróbálom összefoglalni az ezzel kapcsolatos gondolataimat.
1./ Több hozzászóló részéről felvetődött, hogy a világ mai arculatát, erőviszonyait nem a második, hanem inkább az első világháború alakította ki.
Való igaz, hogy a térképre nézve megállapítható, hogy a mai határok jórészt már az első nagy háború békekötései után kirajzolódtak. Sokan azt is állítják, hogy a második világháború az első szerves folytatása volt, és a kettő közötti idő csak valamiféle fegyverszünetnek fogható fel. Nos, való igaz, hogy az első világháború utáni „újrarendezés” olyan robbanásveszélyes gócokat hagyott hátra, amik önmagukban is újragenerálhatták volna az ellenségeskedéseket. De véleményem szerint a két időszak között van egy hatalmas különbség. Mégpedig az, hogy míg az első háború még valóban a világ földrajzi erőforrásain való „marakodás”, addig a második már két szerveződési mód, két világrendszer küzdelmét hozta. Ezek közül az egyik az I. világháború idején még csak csiráiban létezett cionista, monetarista pénz- és hatalmi rendszer. Ez a két nagy háború között erősödött meg, és a másodi világháború előestéjén már világhatalmi tényezővé vált. Hogy milyen mértékben befolyásolta a második nagy háború menetét, arról még ma sincs tiszta képünk, de biztosak lehetünk benne, hogy döntően. (Majd ha megnyitják a nagy bankárdinasztiák családi archívumait…)  Ez a pénzuralmi struktúra szétzúzta a hagyományos termelési módszereket és a hagyományos nemesfém alapú pénzrendszereket. Létrehozta a mindent felfaló finánctőkét és a pénz uralta társadalmat.
A másik szerveződési mód a munka alapú gazdasági és társadalmi szerveződési koncepció, amely legtisztábban a hitleri Németországban valósult meg. Ez jelentősen korlátozta a pénzviszonyokat, a hangsúlyt nem az egyénre, hanem a közösségre és a tényleges teljesítményekre helyezte. Olyan sikereket ért el, hogy az összeütközés nem volt sokáig elodázható. Ez a két rendszer nem fért el egy planétán sokáig egymás mellett.
Ezért szerintem a második világháború már alapvetően más jellegű volt. Itt két olyan újonnan létrejött elvi-eszmei rendszer ütközött meg egymással, ami az első háború idején még nem is létezett. És ennek a küzdelemnek a győztese ma is uralja mindennapjainkat, bár valószínűleg már nem sokáig. Ha kicsit nagyobb léptékben nézünk keresztül az azóta eltelt időkön és történéseken, bizony azt is mondhatjuk, hogy ott, a Kaukázus előterének sivatagain és mocsarain, a Don és Volga vidékének sztyeppéin harcoló német és magyar alakulatok a mostani, mai kifosztásunk ellen is harcoltak. Akkor is és később is, amíg csak harcolni tudtak…
2./ Több hozzászóló felvetette a háborús veszteségek, egyéb létszámok kérdését. Néhányan túlzónak tartják az itt felsorolt adatokat.
Ezekben a dolgokban valóban nagyon nehéz precíznek lenni, mégpedig azért, mert a németeknek a magukkal kapcsolatos háborús statisztikáin kívül (ami igen pontos, köszönhetően a germánok mindenkori precizitásának) akármilyen hihetetlen, de szinte semmilyen pontos, átfogó, megbízható adat nincs a keleti háború  zűrzavarának eseményeiről. Ami megbízhatónak tűnik, azok részleges és helyi adatok. A szovjetek az aktuális ideológiai szükségleteik szerint össze-vissza hamisítgatták az adatokat, annyiszor és oly sokáig, hogy az utódállamok már szinte semmit sem tudnak kihámozni belőle. És hozzá kell tenni, hogy a szovjet adminisztráció békeidőben is kaotikus volt, nemcsak háborúban. Még később, a „fejlett szocializmus” felépítése idején is. Ezért szinte minden velük kapcsolatos adat becslés!
Nézzük először a háborús veszteségek kérdését: 1946-ban Sztálin megbízta az ismert leningrádi közgazdászt, Voznyeszenszkijt, hogy mérje fel a szovjet háborús veszteségeket. Az ő vizsgálatai 6 millió halottat (katona+civil) tártak fel, és a népgazdaság 20%-ának elpusztulását jelezték. Voznyeszenszkijt hamarosan „kivonták a forgalomból”, és Sztálinnak nem tetszettek ezek a számok. Nem tudjuk, milyen módszertan alapján, de ekkor találja ki azt a 20 milliós veszteségadatot, ami később évtizedekig tartja magát (10 millió katona és 10 millió civil megosztásban). Valószínűleg ezt használja a Wikipédia is.  De biztosak lehetünk benne, hogy ez is hasracsapás. Majd eljött a jelcini glasznoszty időszaka, amikor is felállítják a Honvédő Háború Állami Bizottságát, élén a háborús veterán főtiszt és író Dmitrij Volkogonov professzorral. Előtte megnyitnak minden archívumot, és többek között ezt a kérdést is kutatják, immár dokumentumok alapján. Volkogonov elmondta, hogy teljes, átfogó adatok nincsenek, az ő összesített adataik is becslésekkel vannak kiegészítve. Ők azt találták, hogy a második nagy háborúban 20 millió katona és 9 millió civil pusztult el, és a népgazdaság több mint fele (55%) ment tönkre. Összesen tehát 29 milliós veszteség. Az adatot az akkori állami vezetés szégyenteljesen magasnak találja, és különösen fájlalja a bizottságnak azt a megállapítását, hogy a magas civil veszteség oka elsősorban nem a németek kegyetlenkedései voltak, hanem a kíméletlen hátországi iparosítás, ahol a fűtetlen épületekben vagy épületek nélkül a szabadban dolgozó munkás(nő)k óriási tömegei fagytak meg. Ez már sok volt a glasznosztyból is, a bizottság munkáját leállítják, a munkatársakat szélnek eresztik. Volkogonov egy későbbi interjújában azt valószínűsíti, hogy a végleges adatok nagyjából 33 millió halott körül állapodtak volna meg, melyből 22-23 millió katona. Érdekességként elmondta, hogy azt találták, miszerint az 1917 és 1924 között született férfi korosztályok mindössze 3%-a maradt életben a háborúban! Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár…
Az egyéb szovjet statisztikákról hasonló lesújtó véleményt tudok megfogalmazni. A szovjet lakosságra vonatkozó adatok szintén kalandos módon alakultak ki. Azt tudjuk, hogy a cári Oroszország utolsó békeévében egy részleges népszámlálás és a hozzá kapcsolódó becslés 202 millióban állapította meg a lakosság számát. (Ez területileg természetesen nem volt azonos a későbbi Szovjetunióval.) Már akkor 200 millión felül! Ekkor jött a polgárháború, kuláktalanítás, éhezések, Gulág, tisztogatások időszaka, ami valószínűleg több tízmillióval csökkentette a létszámot. Igen ám, de a természetes szaporulat is hatalmas volt abban az időben, nem ezrelékes, hanem százalékos nagyságrendű. A '20-as, '30-as évek népszámlálásai 150-170 millió közötti adatokat adtak meg. Csak egy komoly gond adódik ezzel, az, hogy az adott időszak statisztikusait szinte az utolsó szálig kiirtották! Még a trockistáknál is nagyobb gonddal pusztították el őket, valószínűleg nem véletlenül. Csak néhány alacsony beosztású hivatalnok maradt meg, és mesélt az akkori időszak hamisításairól. De alacsony rangjuknál fogva nem tudták elmondani a mögöttes politikai szándékok történetét. Véleményem szerint a lakosság száma ennél jóval magasabb volt, mint a hivatalos adat.
A Vörös Hadsereg létszámának háború végi 22 milliós adata saját (szovjet) adat, ami olyan-amilyen, de ez esetben egybevágott a nyugati becslésekkel, akik, gondolom, a szovjetek által rendelt hadianyagok mennyiségéből következtettek a méretre. Ha a Wehrmacht 12 milliós háború végi létszámát elfogadjuk, akkor szerintem a nem egészen kétszer akkora bolsevik hadsereg-létszám is egészen hihetőnek hangzik.
3./ Felvetődött egy hozzászólóban, hogy számára nehezen hihető az a koncepció, hogy a németek nem elsősorban az olajért, hanem az utánpótlás elvágása miatt mentek a Kaukázus felé. Az utánpótlást a vízi utak lezárásával is meg lehetett volna oldani.
A német hadvezetés tisztában volt azzal, hogy a Szovjetunió csak külső segítséggel tudja elkerülni a vereséget, ezért a külső segítségnyújtás megakadályozása elsőrendű német érdek volt. Ez már látszott, a kezdetben az északi vizeken át Murmanszkba irányuló angolszász szállítások elleni heves német támadásokon is, melynek következtében – a magas veszteségek miatt – ezzel az angolszászok fel is hagytak. Távol-Szibéria és a Jeges tenger felől lehetetlen volt a szállítás, nem maradt más hátra, mint a Közép-Kelet, amelyen keresztül a segítségnyújtás több variációban is lehetséges volt. Véleményem szerint az „A” hadseregcsoport ezt az egész közép-keleti irányt akarta valahogy lezárni, hogy miképpen, arról később döntöttek volna. A kitermelhetetlen és elszállíthatatlan olajért szerintem egy ilyen óriási seregtestet nem vontak volna ki a fő irányokból.
Szende Péter


Dózsa György- vagy holokauszt-emlékév legyen 2014? - Olvasónk kérdése a tudományos és politikai vezetéshez

2014-ben lesz Székely Dózsa György parasztháborújának és gyalázatos leverésének, a küzdelem vezetője és sokan mások kínhalálának 500. évfordulója, ám a hazai közélet már most a jövő esztendőre meghirdetett újabb, ezúttal a 70. évre hivatkozva meghirdetett holokauszt-emlékév várható eseményeitől hangos. Hetven esztendővel ezelőtt kínoztak meg tömegesen, gyilkoltak halomra Tito partizánjai 40-50 ezer délvidéki magyar civilt, de az ő hét évtizeddel ezelőtti "holokausztjukról" egyelőre szó nincs, amiképpen Dózsa György és parasztjainak fél évezreddel ezelőtti tragédiájáról sem.

Dózsa György kínzása Temesvárott 1514-ben
Az elmúlt negyed évszázad szinte minden egyes naptári bejegyzése a zsidó holokauszt-megemlékezésekről szólt. Minden másról elfelejtenek megemlékezni, ami a magyaroknak fontos, mintha nekünk nem is lenne történelmünk, nem lennének tragikus, vagy kicsit örömtelibb évfordulóink. De miért is kellene mindig megemlékezni a magyaroknak a jelentős múltbéli eseményeikről? Költői kérdés. Ha ezt, mondjuk valamelyik föltámadó, sírjából kilépő, nagy "történelmi szlovák király" kérdezné, megértenénk. A szarkasztikus kérdést persze föltehetné a legnagyobb magyar alapította Magyar Tudományos Akadémia is, hiszen időközben már úgy kicsavarta irányítóinak kezéből a gyeplőt egy alávaló népség, hogy ennek a korábban megtisztelt intézménynek most már a menetrend szerinti holokauszt-emlékfrissítés a legfontosabb teendője. Na és az, hogy "tudományosan" megindokolja: miért nem ildomos közteret elnevezni, mondjuk Tormay Cécile-ről.
Két esztendővel ezelőtt, a 2011-es évet teljes egészében arra használta fel ez a nemzetiszínben tetszelgő társaság - a politikai és a tudományos egyaránt -, hogy felkészüljön az 2012-es, a tavalyi Wallenberg – 100. esztendőre. Meg is volt az eredménye a nagy igyekezetnek, mert még a csapból is a Magyarország-szerte több köztéri szoborral büszkélkedő "Vlagyimir Iljics Wallenberg" folyt.

Egyike a sok Wallenberg-emléktáblának, szobornak
Végül is valahogyan csak túléltük a 2012-es Wallenberg–emlékévet. Sőt, sikerült úgy átvészelni, hogy kormányzati szinten módszeresen elhallgatták azt a tényt, hogy Wallenberget a szovjetek küldték a másvilágra. Talán azért volt a nagy hallgatás ezen a téren, nehogy valaki hálából megkoszorúzza a Szabadság téri betonfalloszt.
Ha a 2014-es emlékévvel kapcsolatban mindenképpen a holokauszt, az „égő áldozat” jut eszünkbe, akkor nem lenne helyesebb inkább Székely Dózsa Györgyről és fölkelő parasztjairól megemlékezni? Dózsáról, arról a végvári vitézről, aki előbb a törökök elleni harcokban edződött, majd II. Ulászló király lovaggá ütötte vitézségéért? Emlékezni inkább arra, aki keresztes sereg vezéreként készült az Oszmán Török Birodalom ellen, majd számunkra ismeretlen okból az uralkodó ellen fordult? Közben több várat elfoglalt, mígnem Szapolyai János serege Temesvárnál megsemmisítő csapást mért rá.
Dózsa György a harcok folyamán sebesülten fogságba esett, majd a válogatott kínzások közepette tüzes koronát is tettek a fejére. Petőfi Sándor még izzó vastrónt is említ A nép nevében című versében, amit azonban a történészek manapság már cáfolnak. Bár lehet, hogy csak azért, mert az "égő áldozat" szerepét időközben jogvédelem alá helyeztették a sorstalanok. De akár így volt, akár úgy: kire szeretne inkább emlékezni a magyarság az Úr 2014. évében? A menetrend szerinti, mindenütt és folyamatosan műsoron lévő holokauszt-siralmakra, vagy Dózsa György kerek ötszáz évvel ezelőtti történelemformáló küzdelmére és hősi halálára?
Makádi István
(A szerző olvasónk)
A 2014-es "emlékévről":
Az emberkereskedőről:

Jobbik: elfogadhatatlan az ötmilliárdos holokauszt-emlékhely, épp elég van már belőlük


A Jobbik számára elfogadhatatlan egy újabb, ötmilliárd forintot fölemésztő holokauszt-emlékhely kialakítása Józsefvárosban. Tekintettel arra, hogy már létezik Holokauszt Emlékközpont, van Terror Háza Múzeum s számtalan, az állam által létrehozott, vagy támogatott holokauszt-kiállítás és -megemlékezés, érthetetlen, miért kell az adófizetők pénzét újra egy többmilliárdos emlékparkra fordítani - áll a párt közleményében.
Nem megsértve az áldozatok emlékét és tiszteletben tartva a hozzátartozók érzéseit, mégsem mehetünk el szó nélkül egy ekkora volumenű beruházás mellett. Ehhez az elképesztően magas összeghez azonban még újabb másfél milliárdot is hozzátesz a kormány, hogy a különböző zsidó szervezetek, illetve oktatási intézmények számára anyagilag biztosítsák a helyi szinten történő holokauszt-megemlékezéseket.
A Jobbik álláspontja szerint Magyarország legnagyobb nemzeti tragédiája a trianoni országvesztés. Trianonnak a mai napig nincsen semmiféle állami emlékparkja vagy állami múzeuma, szemben a zsidósággal kapcsolatos emlékhelyek tucatjaival, amelyek a magyar költségvetésből minden évben átlagon felüli támogatást élveznek. Mindeközben vidéki települések sokasága áll a csőd szélén forráshiány miatt, amelyeknek 5 milliárd forint nagyon sokat jelentene. Az összeg közel száz kistelepülés éves költségvetését teszi ki, ahogyan több ezer devizahitel-károsult anyagi helyzetét lehetne stabilizálni ezekből az állami milliárdokból.
A Jobbik felszólítja a kormányt, válaszoljon végre, hogy a magyar társadalom ezzel az újabb sokmilliárdos holokauszt-jóvátétellel megfizette-e már egyszer s mindenkorra a zsidósággal szemben elkövetett „történelmi bűnét”. Ha nem, akkor meddig tart még a jóvátétel, talán az idők végezetéig? Miért akar a kormány a magyar társadalomból és a jövő generációiból bűnbakot nevelni, s miért akarják a bűnös nemzet hamis sztereotípiáját tovább erősíteni? - teszi fel a holokamu-sulykolástól elmondhatatlanul megcsömörlött magyarok nevében a jogos, ám költői kérdéseket Mirkóczki Ádám országgyűlési képviselő, a Jobbik szóvivője.
(Kuruc.info)


Wallenberg aranya - 236 ezer dollárnyi érték az emberkereskedő benzintankjában

A holokauszt-vallás szentjeinek sorában is kiemelt szerepet játszó Raoul Wallenbergre emlékező rendezvények szónokai soha nem merik megemlíteni, hogy régóta tartja magát a hiedelem: a „hős zsidómentőt” 1945 januárjában az oroszok azért tartóztatták le, mert hatalmas mennyiségű aranyat, ékszereket és készpénzt találtak a kocsijában. Pedig, hogy így történt, az nem a gonosz nácik és a revizionista történészek állítása.
Bengt Jangfeldt, svéd kutató (eredeti foglalkozását tekintve irodalomtörténész), Wallenberg születésének 100. évfordulója alkalmából terjedelmes életrajzot jelentetett meg a „zsidómentő” svéd diplomata életéről. Jangfeldt hivatalosan, vagyis a cionista hatalom jóváhagyásával és a cionista tudományos élet keretei között tevékenykedő tudós. Azonban mégis volt benne annyi tisztesség, hogy nem hallgatta el a dokumentumok alapján kikövetkeztetett tényt: amikor az oroszok 1945. január 17-én Budapesten feltartóztatták Wallenberget, autójának benzintankjában 15-20 kilogramm aranyat, hatalmas mennyiségű ékszert, sőt készpénzt is találtak. Melyek értéke mai pénzben számolva 1,7 millió svéd koronára (236 ezer dollárra) tehető
Mivel Wallenbergről és általában a „zsidómentő szentekről” kizárólag az ájult tisztelet hangján szabad szólni, és rosszat még feltételezni sem szabad róluk, ezért Jangfeldt a Svenska Dagbladet című lapnak adott májusi nyilatkozatában szükségesnek találta leszögezni: „Ésszerű feltételezés, hogy az oroszok azt gondolták, Wallenberg náci aranyat próbál elrejteni a Vörös Hadsereg elől. Ez volt az a roppant banális ok, amiért letartóztatták”. Az interjú további részében persze a szerző maga is tisztázza, hogy mit ért „náci arany” alatt: a zsidók értéktárgyait, melyeket szerinte a „hős zsidómentő” igyekezett „biztonságba helyezni”. „Ugyanúgy, ahogyan Wallenberg mentette a zsidó életeket, ugyancsak mentette az értékeiket. Ami az ő tevékenységének logikus része volt. Úgy gondolta, a zsidók aranya és pénze biztonságosabb helyen lesz Svédországban, mint Budapesten” – vélekedett Bengt Jangfeldt.
Valóban. Csakhogy létezik más, hasonlóképpen „ésszerű feltételezés” is. Mégpedig az, hogy Wallenberg a budapesti zsidóktól a menlevelek fejében kicsikart értéktárgyakat, illetve készpénzt rejtette el az autójában, melyet esze ágában sem volt az eredeti tulajdonosoknak visszaadni. Wallenberg kihallgatásakor feltehetően azzal védekezett, hogy a zsidók értéktárgyait igyekezett „biztonságba helyezni”. De mi mást mondhatott volna? Jangfeldt nyilatkozatában még maszatolt egy kicsit, mert azt állította, az oroszok azt gondolták, „Wallenberg együttműködött a németekkel, és megpróbált elmenekülni az antidemokratikus személyek tulajdonát képező értéktárgyakkal”.
A Wallenberg-életrajz szerzője nyilatkozatában és a könyvében szereplő állítások joggal táplálják a gyanút: ő maga is kételkedik a svéd diplomata jó szándékában, csakhogy állását és pozícióját féltve kénytelen tisztára mosni a „hőst”. Miért lettek volna az oroszok annyira ostobák, hogy azt higgyék, Wallenberg „náci vagyont”, vagy éppen „az antidemokratikus személyektől elkobzott vagyont” rejtegetett? Fel sem merült volna bennük, hogy a svéd diplomata autójában elhelyezett rengeteg ékszer és arany a zsidóktól származik? És vajon mi oka lehetett annak, hogy Wallenberg eltűnése után hosszú éveken keresztül a svéd kormány nem érdeklődött a „zsidómentő” sorsával kapcsolatban? Ha tudták róla, hogy hatalmas összegeket zsarolt ki a „védenceitől”, akkor teljesen érthető és logikus, ha a stockholmi vezetés nem akarta bolygatni a roppant kellemetlen ügyet. Persze ahogy múltak az évek, úgy lehetett elhazudni a kínos körülményeket…
Természetesen nem zárható ki, hogy a „zsidómentő” szent védencei aranyát és pénzét ténylegesen biztonságba akarta helyezni, hogy azután visszaszolgáltassa nekik. Mint ahogy nem zárható ki a másik lehetőség sem, sőt a körülményeket figyelembe véve valószínűbbnek tűnik: Wallenberg egyáltalán nem jószántából és emberségből, hanem aranyért és pénzért mentette a zsidókat 1944-ben Budapesten. A teljes igazság talán sohasem fog kiderülni.
Perge Ottó - Kuruc.info

2013-ban is tovább építik a szélhámos Wallenberg mítoszát

Abban lehetett reménykedni, hogy a 2012-es úgynevezett Wallenberg-év elmúltával véget ér a pénzért zsidókat mentő svéd diplomata körüli felhajtás, és végre nem kell hallgatnunk a sok ömlengést és hazudozást róla. Úgy tűnik azonban, a Wallenberg-mítosz kiagyalói tovább kívánják folytatni áldatlan tevékenységüket. A Dagens Nyheter svéd napilap pénteki számában Wallenberg testvére, Nina Lagergren, valamint a svéd kulturális miniszter, Lena Adelsohn Liljeroth és az ENSZ főtitkár-helyettese, Jan Eliasson azzal a javaslattal állt elő, hogy augusztus 27-e legyen a svéd diplomata emléknapja.
"Itt az ideje annak, hogy nyilvánvalóvá tegyük, mindenkinek fel kell lépnie az elnyomás, az idegengyűlölet ellen, és ráirányítsuk a figyelmet Svédország nyitottságára és toleráns tradícióira. Túl sok ember fordítja el a tekintetét, amikor valaki más bajba kerül, és túl sokan vannak, akik nem cselekszenek akkor, amikor igazságtalanságot tapasztalnak, vagy másokat bántanak ” – olvasható a felhívásban. A mítoszgyártók fontosnak tartják továbbá, hogy a „Raoul Wallenbergre történő megemlékezések számos eseményét ne váltsa föl a csend”.
A nyilatkozatot aláírásával látta el számos agyalágyult és zsidóbérenc, többek közt Siavosh Derakhti, a Fiatal Muzulmánok az Antiszemitizmus Ellen elnevezésű szervezet vezetője, valamint Anna Ekström, a Nemzeti Oktatási Ügynökség igazgatója és Eskil Franck, az Élő Történelem Fórum kurátora.
A szerzők szimbolikusnak találják, hogy Wallenberg az 1900-as évek „ördögi ideológiái elleni küzdelemben áldozta föl az életét”. Ugyanakkor azon keseregnek, hogy a svéd történelemkönyvekben még mindig kevés szó esik Wallenbergről, aminek az oka szerintük „a szégyenérzet lehet, melyet a svédek éreznek azért, mert nem vizsgálták ki alaposabban eltűnésének körülményeit”. De mekkora lenne a svédek „szégyenkezése”, ha kivizsgálnák az ügyet, és mindenki számára nyilvánvalóvá válna a mellbevágó igazság, vagyis az a tény, hogy Wallenberg egy közönséges szélhámos volt, aki a háború zűrzavarában akart mesés vagyonra szert tenni?
A felhívás megszövegezői azon örvendeznek, hogy Wallenberg külföldön milyen híres, ugyanis például Kanadában, Argentínában és az USA több államában is van a csalónak emléknapja. Majd a lényegre térve a cionbérencek kijelentik: „Amiért ő harcolt, az nem csak a történelem része. Sajnos ma is aktuális. Az antiszemitizmus nem egy fájdalmas történelmi tapasztalat, hanem létező realitás, ami tovább él… Az internetet elárasztják a holokauszt-tagadók szövegei, és kísérletek történnek arra nézve, hogy minden rosszat – a 9/11-i támadásoktól kezdve az Utoya szigetén történt vérengzésig – a zsidók összeesküvésének számlájára írjanak. Ezek a zsidó hatalommal és a zsidók titkos céljaival kapcsolatos összeesküvés-elméletek klasszikus elemei az antiszemitizmusnak” - teszik egyértelművé a Wallenberg körüli cirkusz igazi értelmét a szerzők.
A nyilatkozatban nem felejtik el megemlíteni a cionista propaganda egy további alaptézisét sem, mely úgy szól, hogy a „gazdasági válság tovább erősítette az antiszemitizmust és az idegengyűlöletet”. A szerzők felszólítanak az „antiszemitizmus testvérének” tekinthető „iszlámellenes retorika” mellőzésére is, és harcot hirdetnek mindenfajta „intolerancia ellen”. Tehát lényegében azt szeretnék, ha Európa őshonos népei pisszenés nélkül vennék tudomásul a zsidó oligarchia egyre fokozódó diktatórikus uralmát és az idegen bevándorlók végzetes következményekkel járó invázióját. Világosan ki kell mondani végre: a Wallenberg-mítosz kizárólag a nyugati világot uraló cionista oligarchia hatalmi érdekeit szolgálja.
Az augusztus 27-i dátumot egyébként azért tartanák megfelelőnek az aláírók, mert „egybeesik az iskolakezdéssel”, és így könnyebben tudnák a szerencsétlen diákok fejébe a Wallenberggel kapcsolatos hazugságokat beleverni. Egyelőre csak Svédországban javasolják a Wallenberg-emléknapot, de biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb valamelyik beteges megfelelési kényszerben szenvedő és karrierjét építgető magyarországi politikus is bedobja a köztudatba a hülye ötletet.
Perge Ottó - thelocal.se nyomán
Kapcsolódó:




Még egyszer Raoul Wallenbergről - Hogyan lett a svéd diplomata Katynnak és Nürnberg szellemének áldozata?


Se szeri, se száma a Wallenberggel foglalkozó tanulmányoknak, könyveknek. Ahogy távolodunk időben 1944-től, úgy nő mítikus alakká Raoul Wallenberg, aki 2003 novemberében a Demszky-féle budapesti városvezetéstől díszpolgári címet kapott, megosztva ezt egy ideig Joszif Visszarionovics Sztálinnal, kinek kitüntetését az akkori városvezetés nem volt hajlandó törölni.

Raoul Wallenberg
Míg a kezdeti híradások zsidók ezreinek megmentéséről szólnak, az időbeni távolság növekedésével nő az általa megmentett zsidók száma is, jelenleg 100 ezer fölötti számnál tartunk. [1]
Tanulmányunk alapjául Bondor Vilmos: A Mikó-rejtély c. könyve szolgál. [2] Az Orsós Ferencre vonatkozó részt az Új Magyarország c. napilap egy 1997-es írásából vettük.[3]

1. Wallenberg budapesti tevékenységének történelmi háttere
1944. október 15-én Horthy kormányzó bejelentette a fegyverszünetet a Szovjetunióval és a háborúból való kilépést. A katonaság megosztott volt. Egyik része román, olasz és finn mintára le akarta tenni a fegyvert, a másik tovább akart harcolni a németek oldalán az oroszok ellen. Ez a rész október 16-án lemondatta Horthyt, és német segítséggel egy jobboldali koalíciós kormányt juttatott hatalomra Szálasi Ferenc vezetésével. November 4-én az első szovjet csapatok elérték Budapest külső védelmi vonalait. November 24-én a kormány Sopronba helyezte át székhelyét.
Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a budapesti gettónak és így gyakorlatilag az egész budapesti zsidóságnak semmi bántódása nem esett. A zsidó deportálásokat Horthy állíttatta le 1944 nyarán. Ezután zsidókat már nem deportáltak Németországba, viszont munkaszolgálatosokat vezényeltek a védelmi vonalak megerősítésére. A budapesti gettó megmentését később több szervezet is magának tulajdonította. Ismeretesek források, hogy az SS mentette meg a gettó lakóit a nyilasoktól, de olyanok is, melyek szerint a nyilasok mentették meg a gettó lakóit az SS-től. Tény mindenesetre, hogy a gettók védelmét Szalai Pál irányította a háború utolsó hónapjaiban, aki erre közvetlenül Szálasi Ferenctől kapott megbízást.
Lévai azt állította egy konferencián Jeruzsálemben 1969-ben:[4]
"Szálasi nem volt vérszomjas antiszemita. Nem akart deportálásokat, ezeket csak német nyomásra engedélyezte."
E kijelentésével botrányt okozott. A zsidók árulójának nevezték, halálosan megfenyegették, el kellett hagynia Jeruzsálemet. Karsai, a korszak másik történésze így nyilatkozik Szálasiról:[5]
"A mentőakciókat Szálasi szilárd szándéka vezette, hogy kormányát nemzetközileg elismertesse. Ennek reményében engedélyezte a nagy gettót a Dohány utcában és a nemzetközi gettót. Leállíttatta a nyugat felé vonuló deportálásokat (gyalogmeneteket), és hagyta, hogy a külföldi diplomáciai képviseletek és nemzetközi szervezetek menleveleket állítsanak ki a zsidók számára."
2. Wallenberg működése és eltűnése
Wallenberg svéd diplomataként jött Budapestre 1944 júliusában. Feladata a zsidók lehetőség szerinti védelme és mentése volt. Menlevelek ezreit állította ki számukra. Rábeszélte Szálasit a nemzetközi gettó létesítésére.
1945 januárjában a szovjetek Pestet, ahol a gettók is voltak, elfoglalták (más szemszögből nézve: felszabadították). Itt szeretnénk megjegyezni: A munkaszolgálatosokat nem szadizmusból gyalogoltatták a határ felé, vagy mert a hatóságoknak ehhez volt kedvük, hanem mert egyszerűen nem volt szállítóeszköz. A magyar honvédség alakulatai alkalmanként ugyancsak gyalog közlekedtek az országon belül a háború utolsó hónapjaiban. Továbbá, ha Wallenberg érdemeként tartják számon a menlevelek kiállítását, akkor a magyar kormányok — beleértve a Szálasi-kormányt — érdeme volt, hogy ezeket a papírokat a Wallenberggel kötött megállapodás értelmében elfogadták.
Január 17-én Malinovszkij szovjet marsall Debrecenbe hívta Wallenberget tárgyalásokra. Azóta nyoma veszett. De a GULAG-ban letartóztatott személyek egészen a hetvenes évekig állították, hogy látták, vagy találkoztak vele.
3. Eltűnésének és halálának hagyományos magyarázata
Azóta számos publikáció jelent meg róla. Feltűnő, hogy ezek részletesen foglalkoznak életével és budapesti tevékenységével, eltűnéséről és haláláról nagyon szűkszavúan tudósítanak. Lévai Jenő 1948-ban jelentette meg könyvét Raoul Wallenberg; regényes élete, hősi küzdelmei, rejtélyes eltűnésének titka címmel. Lévai 300 oldalon ír Wallenbergről, eltűnésének csak néhány sort szentel, anélkül, hogy a szovjeteket vádolná.
Mára senki sem vitatja, hogy a szovjetek hurcolták el, és valamikor a GULAG-ban halt meg. Röviden szeretnénk bemutatni az eltűnéséről keletkezett magyarázatokat.
3.1. Egyes 1945-ös sajtójelentések szerint nyilasok gyilkolták meg, ezért néhány nyilast fel is akasztottak. [4]
3.2. Rablók fosztották ki Budapest és Debrecen között, feltételezi Lévai említett művében. De Lévai figyelmen kívül hagyja, hogy az utat nem egyedül, hanem szovjet katonák társaságában tette meg.[6]
3.3. Wallenberg nagy mennyiségű értéktárgyakat őrzött otthonában, ezért rabolták el a szovjetek, véli a Schamschula György szerkesztette irodalmi és művészeti folyóirat, a Napút 2002-ben.
3.4. Amerikai ügynök volt, véli a Spiegel, amerikai forrásokra hivatkozva.[7]
3.5. Amerikai-szovjet kettős ügynök volt. Erre a megállapításra jut egy német-magyar-svéd-orosz történészkonferencia 2001-ben. De a konferencia legalább beismerte, hogy az USA-ban és Svédországban még mindig vannak zárolt papírok Wallenbergről. Később látni fogjuk, miért nagy jelentőségű ez.[8]
3.6. Részt vett a németek és zsidók közti csereügyleti tárgyalásokban (zsidók teherautókért), mondja Jakovlev SZKP PB-tag 1988-ban.[7]
3.7. Amerikai-brit-német ügynök volt, de az oroszoknak nem akart dolgozni, véli a szovjet, külföld felé irányuló kémcsoport egykori vezetője, Szudoplatov.[7]
3.8. A szovjetek német ügynöknek vélték, írja a Spiegel CIA-forrásokra hivatkozva.[7]
3.9. Stöckler Lajost, a budapesti gettó volt vezetőjét az ÁVH 1950-ben Wallenberg meggyilkolásának vádjával börtönbüntetésre ítélte.[9]
3.10. A szovjetek azért vetették börtönbe, hogy kicseréljék Svédországba menekült volt szovjet disszidensekért, de erre a svédek nem voltak hajlandók, vélte egy svéd-orosz kormánybizottság 2001-ben.[10]
3.11. Amerikai-brit kettős ügynök volt, de az oroszoknak is dolgozott. Böhm Vilmos Svédországban élő magyarországi zsidó buktatta le, véli Wilhelm Agrell svéd történész a Dagens Nyheter napilapban.[11]
3.12. Az oroszok azért ejtették túszul, hogy a svédektől egy milliárdos hitelt kapjanak kedvező feltételek mellett, írja a Kommerszant c. orosz lap 1999 decemberében.[12]
4. Wallenberg letartóztatásának valós oka
A történet 1944-ben kezdődött. A Honvédség egy része kilátástalannak ítélte a harcot Hitler oldalán. Amikor a szovjetek már csak 50 km-re voltak Budapesttől, felkelést terveztek, le akarták fegyverezni a nyilasokat, át akarták adni a várost az oroszoknak, hogy Budapestet megmentsék a harcoktól. A szervezet Magyar Frontnak nevezte magát. Árulás folytán a szervezet politikai szárnyát október 19-én letartóztatták (Bajcsy-Zsilinszky Endre). A katonai szárny továbbra is működhetett Mikó Zoltán százados vezetése alatt. Tevékenységük kisebb szabotázsakciókból állt, hogy megkönnyítsék az oroszok előrenyomulását. Ebben az időben került kapcsolatba Mikó Zoltán Wallenberggel. Mikó védte a Wallenberg által zsidók számára bérelt házakat a nyilasoktól, élelmet és papírokat szerzett az ott tartózkodók számára. Ezekben a házakban nemcsak zsidók húzták meg magukat, hanem lengyel ellenállók is, akik az október 15-i hatalomátvételig háborítatlanul éltek Budapesten. Utána az ő helyzetük is nehézzé vált.
Az ostrom idején, 1944 karácsonya után Wallenberg avval a kéréssel fordult Mikóhoz, hogy helyezze biztonságba a svéd követség archívumát és értéktárgyait. Wallenberg azon a véleményen volt, hogy a legbiztonságosabb hely a Magyar Nemzeti Bank pincéje, ahol más követségek is béreltek páncélszekrényeket.

Mikó Zoltán százados
1945 januárjában a Nemzeti Bank szovjet kézre került. Nemcsak az értéktárgyakat, hanem az archívumot is megtalálták. Ebben az archívumban a szovjetek katyni vérengzéséről is voltak dokumentumok. Ezeket Wallenberg a lengyel ellenállóktól kapta. A szovjetek kihallgatták a vezető banktisztviselőket, akik – nem tudva a dokumentumok tartalmáról – beszámoltak a Wallenberg-Mikó kapcsolatról. Mikó 1945 januárjában vette föl a kapcsolatot az oroszokkal. Azok egy hét nagyon barátságos bánásmód után hirtelen letartóztatták.
Hiába kereste az ideiglenes antifasiszta magyar kormány, az oroszok letagadták, hogy fogságukban van.
Mikót az ismert NKVD-módszerekkel puhították meg. Persze nem avval vádolták, hogy Katynról ismeretei lennének, annál ravaszabbak voltak. A szovjetek antiszovjet összeesküvéssel, és az általuk ellenőrzött területeken partizánakciók szervezésével, valamint a szovjetek elleni kémkedéssel vádolták meg Mikót és közvetlen beosztottjait. Mikót és csoportját 1945 júliusában Constanzába szállították, ahol a III. Ukrán Hadseregnek egy koncepciós perében bíróság elé állították őket. Több hónapos kínzás után itt találkozott Mikó helyettesével, Bondor Vilmos főhadnaggyal.

Bondor Vilmos főhadnagy
"Mi lesz velünk, kérdezte Bondor. Mikó a hüvelykujjával lefelé mutatott, és annyit mondott: Vége. Összefüggésbe hoztak bennünket Wallenberggel."
A perben Mikót, Bondort és két másik személyt halálra ítéltek. További négy személy hosszú börtönbüntetést kapott. Bondor, és a másik hat személy tényleges bűne az volt, hogy ismerte Mikót, akinek az volt a bűne, hogy ismerte Wallenberget. Wallenberg bűne pedig annyi volt, hogy ismerte a lengyel ellenállókat. Őket egyébként szintén megtalálták és kivégezték a szovjetek, miután már örültek, hogy megmenekültek a Gestapotól.
A siralomházban Bondor megkérdezte Mikót, tudta-e, milyen súlyúak a lengyel dokumentumok, melyeket Wallenbergtől kapott. Mikó a kérdésre igennel válaszolt. Azt mondta, óvatosságra intette a svédet, Wallenberg azonban elengedte a figyelmeztetést a füle mellett, nyilván az amerikaiak védelmében bízott.
Bondor, aki 1956-ban szabadult, és még abban az évben az USA-ba emigrált, azt írja, az amerikaiak az 1970-es évekig szégyenletes szerepet játszottak a Wallenberg-ügyben. A Külügyminisztérium megpróbálta mindazokat elhallgattatni, akik tanúskodtak volna, hogy Katyn az oroszok műve volt, és mivel szoros kapcsolat volt Katyn és Wallenberg között, ez az elnémítási törekvés Wallenbergre is vonatkozott.
Az elítélteket 1945 augusztusában a hírhedt odesszai központi börtönbe szállították. A kivégzésekre éjjelente került sor. Egyszer Bondort is szólították. Elbúcsúzott Mikótól, akit akkor látott utoljára. Bondor kegyelmi kérvényét azonban elfogadták, ami azt jelentette, hogy a halálos ítéletet 25 év kényszermunkára változtatták. Később hallotta, hogy Mikót még abban a hónapban kivégezték. Mikó jellegzetes csizmáját felismerte az egyik őrön. Mikó kivégzését az orosz hatóságok 1993-ban ismerték be hivatalosan.
Itt vége lehetne történetünknek. Azonban fontosnak tartjuk, hogy beszámoljunk Katyn egy másik magyar főszereplőjéről.

Orsós Ferenc
Orsós Ferenc professzor a nemzetközi szaktekintély volt a törvényszéki orvostan területén. 1943-ban őt kérték fel a németek, vezesse azt a nemzetközi vizsgálócsoportot, melynek feladata volt kideríteni, ki követte el a katyni tömeggyilkosságokat: az oroszok, akik 1941-ig uralták a térséget, vagy a németek, akik azt ezután elfoglalták. A szakértői bizottság Orsós vezetésével egyértelműen megállapította, hogy a 4450 holttest 1940 április-májusában került a tömegsírokba. A felszabadított Magyarországon Orsós súlyos árat fizetett véleményéért. A Népbíróság háborús főbűnösnek nyilvánította. Orsós szerencséje az volt, hogy az Orvosegyetemet 1944-ben Halle-ba evakuálták, így amerikai fennhatóság alá került. Az amerikaiak nem adták ki a magyar hatóságoknak, de szigorúan ráparancsoltak, hallgasson Katynról. A szakértői bizottság két tagja (egy bolgár és egy cseh), aki az oroszok karmaiba került, "beismerte" hamisítását. Két másik bizottsági tagot, egy lengyelt, és egy románt a KGB meggyilkolt. Orsós tudományos karrierjének vége szakadt. A mainzi művészeti akadémián oktatott anatómiát. 1962-ben bekövetkezett haláláig félt attól, hogy a KGB őt is meggyilkolja.
5. A történet tanulsága
Történetünkből látható, hogy az amerikaiaknak kellemetlen volt az igazsággal szembesülni Katyn vonatkozásában. A szovjetek ugyan Katynt is fölvették a németek elleni vádpontok közé Nürnbergben, az IMT (Nemzetközi Katonai Törvényszék) azonban csöndben ejtette azt. Ehelyett Sztálin 1945 decemberében, tehát a nürnbergi perrel egyidőben Leningrádban rendezett egy kirakatpert. A perben Ernst Böhm, Ernst Gehrer, Gerhard Janicke, Heinrich Remlinger, Erwin Skotki, Eduard Sonnenfeld és Karl Hermann Strüffling német tiszteket halálra ítélték. Kivégzésük 1946. január 5-én történt. A fő vádpontok közé tartozott Katyn is. Janicke "bevallotta", hogy végrehajtotta Remlinger vezérőrnagy kíméletlen kiirtási parancsát. Franz Wiese törzsparancsnok 20 év GULAG-ot kapott. A kirakatperben "beismerte" a Wehrmacht rettenetes fosztogatásait. Arno Düre, egy másik tiszt, aki vallomásáért kötél helyett csak GULAG-ítéletet kapott, részletesen leírta az orosz asszonyok, gyerekek és öregek meggyilkolását, kijelentette, hogy a német csapatok a katyni erdőben több ezer embert, köztük lengyel tiszteket végeztek ki és földeltek el.[13] Az amerikaiak pedig az egészhez hallgattak. Hova is vezetett volna, ha az amerikaiak azt mondják, a leningrádi beismeréseket kínzással csikarták ki? Az egész nürnbergi konstrukció megingott volna, még a per lefolytatása és az ítélethirdetés előtt. Így hallgattak az amerikaiak és evvel megpecsételték Wallenberg sorsát. Ha ugyanis hangosan tiltakoztak volna a kirakatper ellen, és az egész világ előtt kinyilvánították volna, hogy nem hisznek az orosz verzióban Katynt illetően, Wallenberg további fogvatartásának sem lett volna értelme. Ugyancsak lehetett volna esélye egy csöndes diplomáciai megoldásnak Wallenberg szabadon bocsátását illetően oroszok és amerikaiak között, hiszen akkor nagy volt még a barátság. Mindenesetre a szovjetek Wallenberget nem végezték ki Mikóval és a lengyel ellenállókkal ellentétben.
De még valami szólt az amerikaiak számára amellett, hogy csöndben maradjanak Katynt illetően. Katyn esetében ugyanazok a szovjet személyek folytatták a vizsgálatokat, akik Auschwitz esetében is, és akik a világnak bemutatták a gázkamrákat (Liszenko és további két szovjet személy, Piper nem közli nevüket).[14]
Sok megfigyelő arra a megállapításra jutott volna, hogy aki az egyik esetben (Katyn) ilyen nyilvánvalóan hazudik, az esetleg a másik esetben is (auschwitzi gázkamrák) hazudhat.
Miután Gorbacsov 1990-ben a sztálinizmus legsúlyosabb bűntényének nevezte Katynt, sok értelme nem volna a Wallenberg-Katyn vonalat figyelmen kívül hagyni. De nem, ehelyett az udvari történészek és a médiagépezet újságírói kettős, hármas ügynökről, fogolycseréről, milliárdos hitelekről beszélnek, csak hogy ne kelljen az igazsággal szembenézni. Ezek a történészek néha a Soros Alapítványtól kapják az apanázst, nem csoda, hogy olyan eredményekre jutnak, melyek a megbízót is kielégítik.[15]
Csupán az utóbbi években találkozunk egy-két olyan írással, újságcikkel, melyek meg merik már szellőztetni az összefüggést Katyn és Wallenberg között. Feltételezhető, hogy ezek az írások a Püski Kiadónál 1995-ben megjelent könyvre (Bondor Vilmos: A Mikó-rejtély) illetve az ennek nyomán született, a www.vho.org revizionista honlapon megjelent írásra lettek figyelmesek, mely írás alapján a mi beszámolónk is készült.
Jegyzetek (Egyes honlapok a szokásos fluktuáció miatt esetleg máshol érhetők el.)
[1]
[2]
Bondor Vilmos A Mikó rejtély; Mikó Zoltán és Raoul Wallenberg kapcsolata a magyar ellenállásban 1944-1945 Püski Kiadó, Budapest 1995.
[3]
A lap 1997. szept. 20-i száma, melyet idéz a Magyar holocaust II - Dokumentumok a magyarok megsemmisítéséről c. könyv, Magyar Nemzeti Történeti Társaság, Kaposvár 1999.
[4]
Fiala Ferenc, Zavaros évek, München; első kiadás 1965. A hivatkozott, Lévaira vonatkozó rész a hetvenes években frissített kiadásban van benne.
[5]
Karsai László, "Carl Lutz és a magyar holokauszt" Becsület és bátorság, Well Press, Miskolc 2002, 329-335. o.
[6]
Lévai Jenő, Raoul Wallenberg; regényes élete, hősi küzdelmei, rejtélyes eltűnésének titka; Budapest, 1948
[7]
Spiegel: "Der Engel von Budapest (Budapest angyala)", http://www.spiegel.de/spiegel/0,1518,druck-146442,00.html
[8]
[9]
[10]
www.hhrf.org/ujszo/2001/10/kulpolitika.htm, hivatkozva az MTI jelentésére.
[11]
[12]
[13]
[14]
[15]
Pl. Ember Mária, "Wallenberg elrablása". www.bparchiv.hu/magyar/kiadvany/bpn/08/ember.htm
Bálint József, 2013. január


Erre jó a házi őrizet: megszöktek az ároktői cigány sorozatgyilkosok, újra lecsaphatnak


Az ORFK Kommunikációs Szolgálatának közleményéből kiderül: igazat írt olvasónk, megszökött két ároktői gyilkos:
A Tiszaújvárosi Rendőrkapitányság fogolyszökés vétség elkövetésének gyanúja miatt folytat eljárást a 26 éves Rostás Henrik és az 51 éves Rostás Elemér ároktői lakosok ellen.
A jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint a két férfi 2013. október 4-én éjjel a bíróság által elrendelt házi őrizet szabályait megszegve ismeretlen helyre távozott. A rendőrség azonnal megkezdte a két személy felkutatását.
Rostás Henrik körülbelül 175 centiméter magas, rövid, fekete hajú, sportos testalkatú férfi. Utolsó ismert ruházata: világoskék színű farmernadrág, fekete színű Adidas pulóver, kék színű Adidas sportcipő.
Id. Rostás Elemér körülbelül 170 centiméter magas, kopasz, pocakos férfi. Utolsó ismert ruházata: világoskék színű farmernadrág, fehér színű Adidas sportcipő és szabadidő felső.
A Tiszaújvárosi Rendőrkapitányság kéri, hogy aki a fényképeken látható férfiakat felismeri, jelenlegi tartózkodási helyükkel kapcsolatban érdemleges információval rendelkezik, hívja a 06/49/544-290 telefonszámot, vagy tegyen bejelentést a 107 vagy a 112 központi segélyhívó telefonszámok valamelyikén.

Ezeket szabadította rá a "pintéri rend" a magyarokra
Korábban írtuk: Olvasónk szerint megszöktek az ároktői gyilkos cigányok
Az alábbi levelet kaptuk, valóságtartalmát leellenőrizni nem tudjuk (várjuk a rendőrségi cáfolatot vagy megerősítést):
Tisztelt Szerkesztőség!
Szeretném Önökkel és a kedves olvasókkal megosztani azt, hogy Ároktőről a rablógyilkos banda több tagja is ma hajnalban megszökött a házi őrizetből. A kormány és a rendszer hibája miatt ezeket az aljas gyilkosokat hazaengedték, most pedig szökevényként, még veszélyesebben garázdálkodnak az országban. Ezt gondosan megtervelték.
Mint tudják, a lassú eljárás következtében hazaengedték őket, "fokozott" rendőri felügyelet mellett. Ez azt tette kim hogy naponta egyszer-kétszer felkeresték őket otthon hogy megvannak-e még.
Olyan emberekről van szó, akik időseket öltek meg, jóformán élvezetből, mert nem igazán tudom elhinni, hogy szegény kisnyugdíjasoknak millióik voltak otthon.
Hogy miért történt ez? Mert cigányokról volt szó. A kormány mindent megenged nekik, és most nézzék meg, hol is tart az ország.
Eddig Ároktő egy kellemes település volt, a cigányoktól eltekintve, gyakran jártak le a Tiszára horgászni, egész jó volt a turizmus.  Az utóbbi időben annyira félnek az itt kialakult helyzet miatt az emberek, hogy a falu lassan csődbe megy, mert senki sem mer Ároktőre lejönni. A környező településeken több ismerősöm is van, akik, ha tehetik, kikerülik a falut, még ha átutazóban járnak is.
Este 10 után az ember már nem is nagyon mer kimenni az utcára, és ez Orbán Viktornak és kutyáinak köszönhető.
Remélem, hogy egyszer eljön az a nap, amikor nem kell attól félni, és büszkén felvállalhatja, hogy magyar; a gyilkosok, rablók, cigányok pedig megkapj'k azt, ami jár nekik.
Köszönöm, hogy elolvasták!
Tisztelettel,
egy aggódó ároktői lakos
Korábban írtuk: 

Nagylábon éltek a most kiengedett cigány sorozatgyilkosok az "Elemér-farmon" - mégis járt nekik a segély

A megkötözött öregasszonyra ágyat raktak, a falu szélén élő bácsit halálra verték egy kis fagyasztott húsért. Az ügyészség ezzel vádolja azt a hat cigányt, akik közül hármat a múlt héten kiengedtek a börtönből a bírósági tárgyalásuk elhúzódása miatt. A szomszédaik szerint a falujukban még soha nem csináltak bajt, de egykori áldozataik rettegnek tőlük, van, aki rendőrt hív, ha ismeretlen csenget be.
"A földön fekve találtam meg, rá volt rakva a heverő. Az ősz haja kilógott alóla. Több bordája eltörött, két hétig volt kórházban. Még ma is fáj a keze, fél napot feküdt összekötözve az ággyal a hátán, a hidegben. A mentős azt mondta, nem sokon múlt, hogy túlélte. Azóta nem jön be ebbe a házba" - így mesélt egy budapesti férfi arról, hogyan talált rá egy reggel idős rokonára, akihez előző nap este több csuklyás cigánybűnöző tört be. Az áldozat azt mesélte, hogy egy rongyot húztak a fejére, és folyamatosan azt kérdezték tőle, hogy hol a pénz. Végül elvitték a kevés nyugdíját.
2008 végén - 2009 elején több hasonló eset is történt az országban, az M3-as autópálya vonzáskörzetében. A módszer ugyanaz volt. A betörők lomtalanítás közben kifigyelték azokat az idős embereket, akik szerintük jobb anyagi helyzetben voltak. Éjszaka az arcukat maszkkal eltakarták, kezükre kesztyűt húztak, és betörtek hozzájuk. Megverték őket, az értékeiket követelték, majd megkötözve otthagyták őket. Némelyeket brutálisan bántalmaztak, ketten bele is haltak a sérüléseikbe.
Összesen 12 betörés történt, Budapesten, Szihalmon, Horton, Andornaktályán és Görgeháza-Bagotán. A rendőrség végül 2009 áprilisában tetten érte a betörőket, és hét ároktői cigányt letartóztatattak. 2011-ben R. Elemér és öt társa ellen vádat emeltek többek között nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel több emberen elkövetett emberölés bűntettével, valamint több rendbeli jelentős értékre, bűnszövetségben elkövetett rablás bűntettével.
A betörők, akik egymás rokonai, előzetes letartóztatásba kerültek, múlt héten azonban hármukat annak ellenére kiengedték, hogy még nem született ítélet az ügyben. A per ugyanis olyan sokáig húzódott, hogy a törvény szerint nem tarthatták bent őket tovább.
A szakértők több mint egy évet késtek
A Fővárosi Törvényszék közölte, hogy az ilyen súlyú bűncselekményeknél az előzetes letartóztatás automatikusan megszűnik, ha nem születik ítélet négy év elteltével. Az ároktői banda esetében ez történt, pedig a törvényszék szerint mindent megtettek, hogy gyorsan letudják az eljárást. Viszont több olyan dolog is történt, ami lassította a tárgyalást.
Az ügyet tárgyaló bírót félidőben előléptették, így új bírói tanácsot kellett kinevezni, és meg kellett ismételni az addig tárgyaltakat. Az új bíró ekkor már látta, hogy nem fognak a tárgyalás végére érni időben, ezért pót-tárgyalási napokat tűzött ki, sőt még helyszíni tárgyalást is tartott, mert a tanúk egy része nem tudott felutazni Budapestre. A törvényszék szerint a vádlottak egyike három alkalommal jelentett be kizárási indítványt a tanács elnöke ellen a gyors tárgyalásvezetést kifogásolva.
Az új bíró feleannyi idő alatt levezette a megismételt tárgyalást, mint az elődje, és egy ideig úgy tűnt, hogy képesek lesznek ítéletet hirdetni, mielőtt a vádlottakat ki kellene engedniük az előzetesből. Egy valami hiányzott, a DNS-szakvélemény. Enélkül viszont nem lehetett befejezni a tárgyalást. A DNS-szakértőt még a vádemelés előtt kirendelték, egy évvel később azonban egy törvényi változás miatt a vizsgálat a Semmelweis Egyetem DNS Laboratóriumától átkerült a Bűnügyi Szakértői és Kutató Intézethez.
A bűnügyi intézet azonban nem készítette el időben a véleményt, és még az előre kiszabott határidőhöz képest is egy évet és négy hónapot késtek. A törvényszék szerint ez a késés egyértelműen a bűnügyi intézet hibája, ezért 400 ezer forintos pénzbírságot szabtak ki rájuk. A végül 2013 márciusára elkészített szakértői vélemény nem volt kielégítő, így még kiegészítő vizsgálatot is el kellett rendelniük. Ez sem készült el időre, így nem tudtak ítéletet hirdetni.
A rendőrség így nyilatkozik a sorozatos késedelemről: "Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a több mint 400 bűnjel-minta vizsgálata és az eredmények kiértékelése komoly analitikai és szellemi munkát jelentett a szakértők számára". Ennek ellenére az ORFK írta, hogy az ügy kapcsán már több szakértő véleményt és készítettek, amelyeket a bíróság által megadott időre le is adtak. A dátumokat illetően azonban úgy látszik, nincs összhang a rendőrség és a bíróság között. Az ORFK szerint az összefoglaló szakvéleményt a bíróság által megadott határidőre, 2013 március 5-re leadták, holott a bíróság azt írta, csak március 20-ra készült el, és már akkor is éves késésben voltak. A kiegészítő vizsgálat határidejét is másképp írták. A rendőrség szerint április 25-ig volt idejük, amikor le is adták az anyagot, a bíróság szerint viszont április 20. volt a határidő.
A hatból három vádlott, köztük az elsőrendű vádlott R. Elemér számára áprilisban letelt a maximálisan előzetes letartóztatásban tölthető idő, így múlt hét szerdán, illetve csütörtökön kisétálhattak a börtönből.
Ki se jönnek a házból
"Tavasszal már bíztak abban, hogy az eljárás elhúzódik, és kikerülnek az előzetesből" - mondta R. Elemér ügyvédje. A szabadulásuk után a három férfi lakóhelyére, Ároktőre ment, ahol házi őrizetbe helyezték őket. A bíróság szerint ugyanis mindhárom szabadon engedett vádlott esetében fennáll a szökés és elrejtőzés, sőt a bűnismétlés veszélye is.
"Tartunk tőlük" - mondta az egyik kirabolt nő rokona. Azt mondta, a bíróságon találkozott velük, és látta a gyűlöletet az arcukon. Az ároktőiek azonban nem így gondolkodnak róluk. A kis Tisza-parti faluban nagy felfordulást okozott R. Elemér és két rokonának visszatérése, de a helyiek többségét nem zavarja az ottlétük.
"Ki se jönnek a házból" - legyintett egy férfi a falu közepén lévő kocsmában. Ő inkább a rendőrautókra mutogatott, mondván, hogy mekkora most "a nyüzsi". R.-ék visszatérése óta ugyanis szinte állandóan van rendőr a faluban. "Nagy a készültség, de béke van" - mondta a polgármester, Vargáné Kerékgyártó Ildikó.
R.-ék falu szélén álló házát naponta néhányszor felkeresi két járőr, hogy ellenőrizzék, nem szöktek-e el. Aláíratnak velük egy papírt, majd továbbállnak. R.-ék nem nyilatkoznak. "Az az álláspontjuk, hogy a másodrendű vádlott keverte bele őket az ügybe, aki egy távoli rokonuk. Egyértelmű bizonyítékok nincsenek ellenük" - mondta R. Elemér ügyvéde. A tettenérést azzal "magyarázzák", hogy "csak vasért" mentek abba a házba, ahol a rendőrök elkapták őket.
Valamennyi vádlott tagadta a bűncselekmények elkövetését. Az ügyvéd szerint R. "középművelt roma férfi", aki korábban nők futtatásával és mezőgazdasággal foglalkozott. "Egy viszonylag rendezett körülmények között élő családról van szó" - mondta. A bíróság szerint rendszeres jövedelemmel nem rendelkeznek, és a családjuk részére járó szociális juttatásokból éltek.
Nagylábon éltek az Elemér-farmon
A helyiek azt mondták, hogy Ároktőn soha nem volt baj velük, igaz nem is ismerték őket, mert nem szóltak az emberhez. "Itt nem raboltak, azt meg nem tudjuk, mi történt egy megyével arrébb" - mondta egy férfi a kocsmában, egy nő pedig azzal példálózott, hogy lakott már velük egy utcában is, mégsem lett baja.
A helyiek többsége inkább azt kifogásolta, hogy R.-ék miatt rossz híre lesz a falunak, hiszen úgy hívják őket, hogy ároktői banda. "A bűncselekményt nem szabad összehozni a faluval, mert ilyen jó falu nincs még egy a környéken" - mondta egy férfi. Szerinte rendesek az emberek, rendes a polgármester, csak kevés a lehetőség, ő is akart egyszer egy éttermet nyitni, de nem kapott rá engedélyt. A rossz hírek pedig nem használnak a falunak.
Az R.-ék szomszédságában élők sem tudnak róluk semmit. "Néha láttam őket elmenni, nagylábon éltek, mielőtt elfogták őket" - mondta egy asszony R.-ék utcája elején. Mikrobusszal jöttek-mentek, a kis házukhoz vezető faluszéli utca elejére pedig még az is ki volt írva, hogy "Elemér-farm". Az idősebb szomszédot nem nagyon érdekelte, hogy hazajöttek, mint mondta, nem tudja eldönteni, hogy bűnösök-e vagy sem.
"Mindenki fél, valamiért csak bevitték őket" - mondta pár házzal arrébb egy másik nő. Csak szűkszavúan volt hajlandó nyilatkozni, mert "még a falnak is füle van", de azt mondta, ha tehetné, máris visszazáratná őket a börtönbe. Eddig csak egy ajtót zárt éjszakánként, de amióta visszajöttek, mindkettőt bezárja. "Együtt kell velük élni, mást nem lehet csinálni" - jegyezte meg sztoikusan egy távolabb lakó férfi.
Az idős nőknél előkerültek a rendőrképek
"Nagyon fel vagyok háborodva, hogy kiengedték őket"- ezt pár kilométerrel arrébb, Bagotán mondta egy nyugdíjas nő. A Hortobágy melletti kicsiny település a puszta közepén fekszik, Ároktőhöz közel. A szélén egy ház azóta üresen áll, mióta a lakóját, egy idős férfit a banda tagjai úgy megverték még 2008-ban, hogy később belehalt a sérüléseibe. Egy adag fagyasztott húst loptak el tőle.
Az idős nő szerint a férfi kötözködős, de jómódú ember volt, akinek az lehetett a veszte, hogy a banda egy tagja felfigyelhetett rá, miközben üzletelt vele. "Én is beszéltem vele, tisztelettudóan beszélt, jó egészséget kívánt, nem gondoltam volna, hogy ilyet tesz" - tette hozzá. Azt mondta, később az is szöget ütött a fejébe, hogy egy másik férfi a betörés előtt sorra járta a környéken lévő házakat, az után érdeklődve, hogy van-e vasuk. Később mindkét férfit felismerte a nyomozás során mutatott fényképeken.
"Félek" - mondta az idős nő. A három vádlott kiengedése óta is becsöngetett hozzá valaki vas után érdeklődve. Nem nyitott ajtót, hanem azonnal tárcsázta a rendőrséget. A férfit a falu határában igazoltatták a rendőrök, de mindent rendben találtak. Az idős nőt azonban ez nem nyugtatta meg, az utóbbi időben szerinte elszaporodtak a környéken a betörések. Ezért elővette egy rokona régi, rendszerváltás előtti rendőr fényképeit, és kirakta őket jól látható helyre. Azt hallotta, ha betörők érkeznek, és a házban rendőrképekkel találkoznak, továbbállnak. "Itt emberemlékezet óta ilyen aljas gyilkosság nem történt, maradjanak csak a börtönben" - mondta, visszatérve a kiengedett gyilkosokra.
A következő tárgyalás július 2-án lesz. Ha augusztusig nem lesz vége az elsőfokú eljárásnak, a maradék négy gyilkos is eléri a maximálisan előzetesben tölthető időt, így őket is ki kell engedni az előzetesből.
(Origó nyomán)
Kapcsolódó:



Olvasónk kiegészítései Boross Péter életrajzához

Tisztelt Szerkesztőség!
Néhány nem túl közismert információt szeretnék Boross Péterről közölni, akit mostanában elég rossz bőrben látni. Jó lenne, ha addig, amíg még eszénél van, nyilvánosságra kerülne az alábbi néhány adat:
Hogy ki is valójában ez az ember, az innen részben megtudható. De hát persze nem minden. Nyilván kétkezi családból származik, apja erdész volt, aki 97 éves korában háztartási balesetben halt meg (ld. a mellékletben), tehát jó géneket kaphatott a fia. 
Az szóbeszédből is vélelmezhető, hogy ex-miniszterelnökünk nem teljesen makulátlan. 20 évvel ezelőtt lövöldözött a belvárosban egy begolyózott ávós tiszt, nevezett Pudleiner Gyula, aki utána már börtönben halt meg. Korábbi gyilkosságok is száradtak a lelkén, amelyek indítékai nem derültek ki, de mivel jó ismerősei voltak az áldozatai, ezért korábbi politikai kapcsolatok miatt lehetett az emberölés (pl. hogy ne beszéljenek). Pisztolyt pedig a Boross család fegyverboltjából lopott. Na most fegyverboltból finoman szólva is nem egyszerű csak úgy elcsenni pisztolyt és hozzá való lőszereket egy épeszű embernek sem, nyilván mint régi jó ismerős lehetett ott Pudleiner, megbíztak benne. 
A következő információkat pedig egy néhai rokonom hagyta rám, aki Boross Péterrel együtt dolgozott. Adatokkal alátámasztani nem tudom, de igaz kell hogy legyen, volt hozzátartozómat ismerve. Nem szeretném, ha elvesznének az alábbiak, ezért leírom: 
Boross életrajza szerint a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalatnak 1971-ben lett a vezetője. De hogy miként, arról már nem szól a történet. Elődje egy zsidó ember volt, Hidvéghy (de lehet, hogy Hidvégi) Jenő, aki Hymanról magyarosított. Halálával vette át Boross a vezetői posztot. Hidvéghy nem természetes halállal halt meg. Boross Péter hathatós közreműködésével kénytelen volt öngyilkosságot elkövetni (talán ciánkapszulát kapott, de ezt nem tudom biztosra). Boross ugyanis feldobta elődjét, aki amúgy tisztességes ember volt, és nem volt nagyobb bűne akkor, mint más magyar állampolgárnak. Mindössze annyit tett, hogy hivatalos külföldi kiküldetése során becsempészett a határon kisebb csecsebecséket. Boross Péter soha nem volt tagja az MSZMP-nek, de benyalt oda rendszeresen, ezt is jelentette. A párt felkínálta Hidvéghynek, hogy elkerülheti a meghurcoltatást és a botrányt, ha likvidálja magát, ő pedig kénytelen volt élni vele. 
Boross az életrajza szerint 1992-ben lépett be az MDF-be. Ismeretsége, kapcsolattartása amúgy Antall Józseffel sokkal régebbi. Háttérből próbált vele (is) titokban szervezkedni, évtizedeken át igyekeztek megfigyelni őket. Hogy pontosan mit terveztek már az elejétől, arról szintén nincs információm, vélelmezhetően mint ellenzék próbáltak színre lépni.




Börtönben halt meg a darabolós rendőr




2004-01-19 00:10:11 | Szerző: Szemán László
Szeged-Budapest - Meghalt Pudleiner Gyula ( 70) ex-rendőrezredes, aki a szegedi Csillagbörtönben töltötte életfogytiglani büntetését. 1992-ben agyonlőtte, majd lefejezte legjobb barátját és annak feleségét, rá egy évre a Szív utcában lövöldözött. A gyilkosságot sosem ismerte el. Azt állította: "A KGB ölte meg őket, én csak takarítottam.Dr. Pudleiner Gyula közel 11 évet húzott le a Csillagbörtönben. Múlt hét közepén rosszul lett, eszméletlenül vitték kórházba, ahol hét végén elhunyt.
1988-ban még a BM Vörös Csillag érdemrenddel kitüntetett főügyelet-vezetője volt ezredesi rangban, ám egy korrupciós ügy miatt lefokozták és kirúgták. 1993. február 19-én a fővárosi Szív utcában részegen a parkoló autók gumijait szurkálta ki éppen, amikor járőkelők rászóltak. Fegyvert rántott és három emberre is rálőtt. Fiatalok beleverték a betonba, a zsaruk pedig Tökölre szállították, lévén súlyos cukorbeteg volt.
A vizsgálat során egyszer csak beismerte: jelen volt 1992. február 27-ről 28-ra virradóra a XVI. kerületi Katóka utcában, amikor barátja, Hevesi István a tőle kapott pisztollyal öngyilkos lett, majd Hevesi felesége kezében is elsült a pisztoly. Pudleiner pánikba esett, lefejezte a holttesteket, magához vett néhány műszaki cikket, hogy rablógyilkosságot imitáljon, majd felgyújtotta a lakást. A fejeket két reklámszatyorban BKV-busszal Budára vitte, és a II. kerület egyik erdős részén elásta. A fejeket később egy kutya találta meg.
Az ex-rendőrezredes a bíróságon azt állította: a KGB egyik tisztje ölte meg Hevesiéket, majd parancsára ő "takarította” el a nyomokat.
Pudleiner I. fokon 15 évet kapott, ám a Legfelsőbb Bíróságon dr. Pálinkás György jogerősen életfogytiglanira ítélte a kettős gyilkosságért, lefejezésért, gyújtogatásért, a Szív utcai lövöldözésért és fegyverlopásért. Legkorábban 20 év múlva szabadulhatott volna. Egyik perben sem fogadták el Pudleiner védekezését, és nem vizsgálták az állítólagos KGB-szálat.

Kik voltak az áldozatok? 
Dr. Hevesi István őrnagyot 1957-ben bocsátották el az ÁVH-tól. Egy nagyvállalat jogtanácsosaként ment nyugdíjba. Felesége - Pudleiner több volt kollégája szerint - a KGB egyik budapesti összekötője volt "Vera” fedőnéven. A rendszerváltást követően nem kívánt továbbdolgozni a KGB jogutódjának, így a likvidálásáról döntöttek. A házaspárt azzal a pisztollyal lőtték agyon, amit Pudleiner 1990-ben leadott egy fegyverszaküzletben, ami aztán eltűnt onnan. Pudleiner halálával már nincs remény rá, hogy kiderüljön: valójában miért és ki ölte meg Hevesiéket?






VÉR ÉS OLAJ



Néhány általánosság

Bocsássa meg az Olvasó, ha egy gondolatmenet erejéig általánosságokkal traktáljuk, mielőtt rátérnénk a jóval érdekfeszítőbb konkrétumokra. Miért különösen jók a kondíciók ma nálunk egy efféle – az erőszaktól nem idegenkedő s a politikai intézményekbe is beépülő – kriminális gazdaság kibontakozásához!

1. Először is megszoktuk, s nem tartjuk bűnnek, hogy valójában nem azt csináljuk, amit papíron, hogy nem abból élünk meg, nem abból halmozunk fel szerényen, amit a hatósági lajstromok számon tartanak. Azokat a milliókat, akik természetesnek veszik s gyakorolják a kegyes adó- és tb-csalást, nyilván nem éri áramütésként, ha egy kis alkoholcsempészéssel, valutázással, sőt egy kis HTO-manipulációval találják szembe magukat. A kriminalitás határai bizony elmosódtak.

2. Táptalaja a kriminális gazdaságnak a déli határainkon túl dúló, vég nélküli háború és az embargó. Olajra, közszükségleti cikkekre, mint a sivatagi vándornak egy csepp vízre, mindenkinek szüksége van odaát, s fizetőeszközük – mint a háborús hátországban általában – nemesfém, keményvaluta és fegyver. De nem csupán e veszélyes fizetőeszközök jutnak át a határon a tiltott gyümölcsök fejében, hanem azok az egzisztenciák, karakterek, előéletek is, amelyek egy ilyen erőszakkal átszőtt, zavaros helyzetben tenyésznek. A magyar határon kívüli, ellenőrizhetetlen és veszedelmes viszonyok nem csak a háború sújtotta kis-Jugoszláviára, hanem a keleti szomszédokra is jellemzőek, hisz tudunk egyet s mást a Szovjetunió utódállamainak bűnözéséről is.

Ilyen belső előzmények után és ilyen külső környezet mellett különösen nehéz felvenni a harcot a kriminális gazdasággal, azaz a szervezett bűnözéssel.Első konkrétum: az olaj

Időről időre ugyan megjelennek kis hírek az újságban arról, hogy több száz – kitüntetetten HM-kötelékbe tartozó – személy ellen folyik eljárás különféle olajvisszaélések ügyében, mégis alapos okkal gyanítható, hogy az úgynevezett olajmaffia teljes felgöngyölítése egyelőre elmaradt. (Egy legutóbbi, június 27-i adat szerint, mely Szűcs István ipari államtitkártól származik, a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága több mint kétszáz, az ORFK pedig több mint háromszáz olajügyet nyomoz és vizsgál éppen.) Mind a mai napig nem tudhatunk semmi megnyugtatót a dr. Szeszák Gyula, időközben nyugdíjazott Hajdú-Bihar megyei főügyész által összegyűjtött terhelő anyagok sorsáról. Mint a másfél évvel ezelőtti sajtóból kiderült, dr. Szeszák kinevezése után rövidesen gyanús olajszállítmányok nyomára bukkant a megyében. Vizsgálódásai eredményét továbbította felettesének, a legfőbb ügyésznek, aki az átfogó vizsgálatra vonatkozó utasítás helyett leállította dr. Szeszákot, s az olajügyeket átutalta a Csongrád Megyei Ügyészség hatáskörébe. Majd, mivel dr. Szeszák nem maradt nyugton, de időközben megünnepelhette 60. születésnapját, a legfőbb ügyész nyugdíjba küldte. A Beszélő szerkesztősége – a dr. Szeszák összegyűjtött anyagaihoz hasonlóan – süket csöndbe hulló dossziékról más megyékből is tud. Mondanunk se kell, hogy az ügyiratok némelyikében szereplő nevek Egészen Magas Körökhöz – magyarán a kormányhoz és országos hatáskörű szervekhez – tartoznak. A papírokba foglalt állítások kivizsgálása máig sem történt meg. Ha mi lennénk a Washington Post, netán a New York Times, persze nem haboznánk, s néhány küzdősportokban képzett testőr fedezékében magunk látnánk hozzá a nyomozáshoz. De hát egy szegény kis ország szerény kis lapjának nincs erre kapacitása. Bizony még az is szép lenne, ha a hivatásos rendőrség szakértelméből és pénzéből futná e szövevényes ügyek kivizsgálására. Csak az a kérdés, hogy olyan elszántak-e az e célra fenntartott szervezetek? Egyes feltételezések szerint az olaj export-import ügyekben, amelyek a HTO-manipulációk alapjait képezik, magas rangú MÁV-osok és VÁM-osok, vagy családtagjaik is érdekeltek.

Mint köztudott, a HTO-manipulációk egyik fajtája az ún. szőkítés kellemetlen következményekkel jár a dízelüzemű járművek motorjára nézve. Épp ezért az Országos Fogyasztóvédelmi Felügyelőség is hatalmas vizsgálati anyagot gyűjtött össze. Csakhogy ezek az iratkötegek is el vannak zárva. Újabb és újabb titkos olajtárolók lepleződnek le alföldi és Tolna megyei tanyákon, egyre duzzad a gyanúsítottak köre, de közben túlságosan, megengedhetetlenül sok a hallgatás.Második konkrétum: Magda Marinko és a dél-alföldi gyilkosságok

A Kurír (1994. március 26.) és a Népszava (1994. március 29.) – az utóbbi tényszerű állításokkal alaposan alátámasztva, s szerényebben, de már korábban a Beszélő (1994. március 3.) is hangot adott a feltételezésnek, hogy a Magda Marinko nevével fémjelzett kegyetlen délszláv bérgyilkos csoporthoz tartozó személyek és egyes áldozataik kapcsolatban állhattak a magyar titkosszolgálattal. A rendőrség mindeddig nem nyilatkozott arról, hogy összesen hány leszámolásszerű és bérgyilkossággal gyanúsítható ez a csoport. A Beszélő tíz áldozatról írt, a Népszava a közismert kecskeméti, orosházi, szegedi és szabadkai áldozatok mellett egy nyolcadikat vezetett elő, s a rendőrség ezeket a feltételezéseket soha sem cáfolta. De nem is igazán igyekezett eloszlatni a szereplők némelyikének a magyar Nemzetbiztonsági Szolgálathoz fűződő kapcsolatát övező homályt sem.

Az NBH vezetője a Kurírnak április elején lakonikusan úgy nyilatkozott, hogy ők a Magda-ügyben minden szükséges információt átadtak a rendőrségnek – vagyis voltak információik –, magas rangú rendőrök pedig informálisan azt sejttették, hogy a titkosszolgálat bizony elpuskázott egyet-mást. A röviden Magda Marinko-ügynek nevezett bűntényhalmaz nyomozásának történetéből azt mindenesetre okkal olvashatjuk ki, hogy ez a nyomozás nem pusztán az igazság felderítésére irányuló eszmei parancsnak, hanem több egyéb megfontolásnak is engedelmeskedik. Talán mondanunk sem kell, hogy lappangó, de nem kellőképpen ellenőrzött bizonyítékokra alapozott pusmogás folyik: Magda Marinko üzleti kapcsolatai az egyik (még hivatalban lévő) kormányférfiú családjáig ívelnek, s ennek következtében a rendőri vezetők enyhén szólva nem motiváltak a végtelenül szövevényes história felgöngyölítésében. Annyi bizonyos, hogy a gyilkosok és az áldozatok közül nem egy komoly üzleti vállalkozásokat is vitt, s ezek szálai egészen az olajig vezetnek.

Ezek gyanúk. De miért tartsuk feltétlenül feddhetetlennek azokat a kormányférfiakat s azokat a rendőri vezetőket, akik rezzenéstelen arccal figyelték az 1992. október 23-i Parlament előtti incidens több mint kétséges fejleményeit (Beszélő,1992. 44. sz.); de ugyanilyen pókerarccal hallgattak az egyébként méltán komolytalanul vett Torgyán dr. ellen megkísérelt provokációról (Beszélő, 1993. 13. sz.); akik szemrebbenés nélkül állítottak valótlanságokat a kétegyházi gyújtogatás ügyében (Beszélő, 1992. 38. sz., 51–52. sz.), s mindmáig elmulasztottak kimerítően válaszolni arra, hogy hogy is kerülhetett pisztoly Pudleiner Gyula leszerelt rendőrtiszt kezébe a dr. Boross Péter által privatizált presszó helyén nyílt és ifjabb Boross tulajdonában álló fegyverüzletből. Pudleiner Gyula maga tudomásunk szerint jelenleg a börtön elmemegfigyelőjében tartózkodik. Ja, és ilyen-olyan okból rács mögött vannak azok a személyek, akik már az első (kecskeméti) mészárláskor Magda Marinkóra tettek bejelentéseket. Mint tudjuk, M. M.-et csak két gyilkossággalkésőbb tartóztatták le.A kör bezárul?

A sajtószabadságtól megrészegült, a vázolt ügyekben magánnyomozásokba kezdő zsurnalisztáknak szokatlan élményekben volt részük. Halálos fenyegetéseket kaptak, elszedték tőlük papírjaikat olyan férfiak, akikből kinéz egy tizenegyedik vagy tizenkettedik áldozat „megszervezése” is. A magánnyomozásban legmesszebb jutó pályatárs azzal csukta be noteszát, hogy a dolog reménytelen; a szervezett bűnözés kapcsolatrendszerében olyan mélyen merültek el az összes jelentős pártok s a kormány felügyelete alatt álló hivatásos bűnüldöző szervezetek, hogy a maffia kiirthatatlanul beette magát mindennapi életünkbe, s ezen mit sem változtat bármilyen választási végeredmény.

Mi nem vagyunk ilyen pesszimisták, bár a baljós előjelek sorakoznak. Ha tárgyilagos vizsgálatok nem tisztázzák például Boross Péter szerepét mindazokban az ügyekben, amelyekben titkosszolgálati és belügyminiszterként személyével kapcsolatban gyanú fogalmazódott meg, akkor nem igazán megnyugtató éppen őt látni a Nemzetbiztonsági Bizottság élén. S talán kicsit túl korán jelentette ki az új belügyminiszter-jelölt, hogy nincs oka kételkedni Pintér Sándor országos rendőrfőkapitány alkalmasságában. Kívánjuk, hogy mind Boross Péter, mind Pintér Sándor feddhetetlennek bizonyuljon. De ha elejét akarja venni az új kormány és az új parlament az erőszak és a szervezett bűnözés mind nagyobb hatalmának, s átlátható, tiszta demokratikus országot szeretne, jól tenné, ha első vizsgálóbizottságait e tárgykörökben állítaná fel."Ez egy végtelenül bűnös nép, minden magyarnak szégyellenie kellene a magyarságát" - Zircen kampányolt a Bajnai-párt

Olvasónk beszámolója:
Adjon az Isten!
Április 3-án Zircen tartott lakossági fórumot Vona Gábor, a Jobbik elnöke. Rendezvényünk sikerét jól jelzi a tény, miszerint az Ifjúsági Központ "zsibongója" zsúfolásig telt Zirc és környéki érdeklődőkkel (nagyjából 120-130 fő fér el itt).
A rendezvényen 3 tüntető is képviseltette magát (7000-es városból nem rossz arány).
A trió tagjai: K. Gábor, korábban a zirci önkormányzat Városüzemeltetési osztályán dolgozott. Még az elvtársi időkből maradt ott, tehát igazi vérbeli szocialista. B. István, víz- és fűtésszerelő, szintén vérbeli szocialista. A kommunista időkben többször is feljelentette vetélytársait koholt vádak alapján, így teremtve magának és vállalkozásának jobb piaci feltételeket. P. Ákos - ő azt sem tudta igazából, mi ellen tüntet.
A trió szellemi színvonalát jól példázza transzparenseik feliratai is:
B. István: Olaszfalu = Auschwitz feliratú táblát tartott a magasba. Tudni kell, hogy a megszálló Vörös Hadsereg Olaszfaluban 32 fiatal férfit mészárolt le ok nélkül. Érthetetlen, hogy a kommunisták által elkövetett háborús bűntettekhez mi köze a Jobbiknak, de ezt valószínűleg eme beteg elme jobban tudja. Mindenesetre a Jobbik vezetőinek kérdésére csak mély hallgatás volt a válasz.
P. Ákos: "Cigány vagyok, zsidó vagyok, komcsi vagyok" feliratú táblát tartogatott. A Jobbikos kérdésre, miszerint miért nem szerepel a táblán a "magyar vagyok" felirat, szintén csak érthetetlen nézés és mély hallgatás érkezett válaszul.
K. Gábor táblája pedig az auschwitzi tábor képeit tartalmazta, ami szintén érthetetlen, mivel a Jobbiknak ahhoz sincs semmi köze.
A rendezők többször is megkérték a "zirci hősöket", hogy legyenek szívesek átfáradni az út túloldalára, és közterületen folytatni tevékenységüket. Azonban eredménytelenül, mert szerintük szabad országban ott tüntetnek, ahol akarnak. A probléma csupán az volt, hogy nem jelentették be előre a tüntetésüket, és még csak nem is közterületen végezték áldásos felvilágosító munkájukat.
P. Ákos egyébiránt többször is keresetlen szavakkal illette a jelenlévők és szervezők felmenő-lemenő rokonságát is, de egyik bajtársunkban emberére akadt. Ebből a provokációból kisebbfajta szóváltás kerekedett, és a rettegő B. István értesítette a rendőrséget is. Azonban a rend őrei csak Orbán Imre megyei alelnök hívására érkeztek a helyszínre és igazoltatták a hős triót.
Mint később megtudtuk, a 3 tüntető ellen a gyülekezési jog megsértése miatt eljárás indult, valamint P. Ákos ellen (és B. János bajtársunk ellen) garázdaság miatt indítottak eljárást a rendőrök.
Azt gondoltuk ezzel vége is a történetnek, de nagyot tévedtünk. Hónapokkal később, K. Gábor úgy gondolta, neki meg kell írnia hőstettüket és meg kell tudnia országnak világnak milyen szörnyű kínokat kellett átélnie két "bátor és hős" társával együtt a fórum kapcsán.
Büszkén hozzá is látott a munkához. Cikkében természetesen jó szocialistához méltóan bőszen retteg a "bakancsosoktól, fasisztáktól", hiszen benne mély nyomot hagytak a buchenwaldi koncentrációs táborban tapasztaltak. Majd a cikk végén már előre retteg a jövőtől, "Tényleg azt akarjuk, hogy övék legyen a holnap?" szól a bátor hős demokrata kérdése.
Ezzel még mindig nincs vége, hiszen tovább rettegte magát társaival együtt egészen a Magyar Narancs szerkesztőségéig. Természetesen itt is nyitott fülekre talált rettegésével, és ők is megírták e nemes lelkű bátor hős demokrata kínkeserves meghurcolásának történetét.
Továbbá a zircinfo.hu oldalon megjelent cikke után a kommentben rögtön megjegyezte, hogy a Szolidaritás Mozgalom zirci "kitelepülését" megzavarták a Jobbik helyi vezetői. Itt is retteg pár soron keresztül, miszerint fizikai inzultus érte őket stb. Természetesen egy szó sem igaz az egészből, a libás párt úgy tartott standolást a buszpályaudvaron, hogy az engedély nem is oda szólt, hanem egy félreeső parkolóba.
Nem mellesleg a képen hátul Szolidaritás-mellénykében retteg a Vona-fórumon oly nagy kínokat szenvedett B. István is.
És a végére az igazi nyalánkság, kedves bajtársaim. Volt szerencsénk áprilisban megismerkedni testközelből a Bajnai-párt ideológiájával is, egyenesen a békésen vigyorgó p.naszőrsapkás aktivistától és társaitól. Nem győztem pislogni az elhangzottakon igazából. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, Horthy-gyalázás, Károlyi Mihály és a vörös terror éltetése, nácizás, antiszemitázás, Izraellel való példálózás. De az igazi finomság a végére maradt, mikor feltűnt a színen Sánta Zs. Szolidaritás Mozgalom-aktivista, cigivel a nagy szájában (buszpályaudvaron, ahol tilos persze, csak nem neki).
Ő a következő mélyenszántó gondolatokat osztotta meg az érdeklődőkkel:
"Minden magyarnak szégyellenie kellene a magyarságát, le kellene tagadnia magyarságát, mert ez egy végtelenül bűnös nép." Közben persze "harcostársai egyetértően helyeseltek és bólogattak. Utána folytatta gúnyos vigyorral az arcán: "Olyan, hogy magyar ember, nem is létezik. A magyarok az Urál lábától idekóborolt félnomád parasztnép, akik körbeb.szták a Kárpát-medencében a jogosan itt élő szláv, szerb, román stb. nőket, és a maiak ezeknek a korcs ivadékai."
Végül a képen középen álló egyén vette át a szót, mondván, tessék megnézni az izraeli embereket, azok mennyivel szebbek, okosabbak mint a magyarok, nem hiába tartanak ott, ahol.
Arra a kérdésre, hogy mégis kit képviselnek ők, ha ilyen módon vélekednek a magyar emberekről és a magyarságról, természetesen nem érkezett válasz, csak hümmögés.
Szebb Jövőt!
Zirci Betyár


Olvasó: inkább világvége, mint holokauszt-emlékév!

Már lassan minden magyar számára ismeretes, hogy 2014 a holokausztra való megemlékezés „éve” lesz Magyarországon. Nem, nem egyetlen napról van szó, dehogy, az eddig volt, évente egyszer, na jó, kétszer megemlékeztek mondjuk arra a bizonyos zsidóüldözésre, amely a második világháború idején állítólag zajlott. Bár ezzel már lassacskán úgy vagyok, hogy minél többet akarják bizonygatni a holokausztot, annál kevésbé hiszem el. Minél inkább lelkiismeret-furdalást akarnak belőlem kiváltani ezzel, annál inkább a düh, harag az, ami megmozdul, hiszen a saját honban már minden a magyar ellen irányul, és mindenért a magyar a hibás.
És láss csodát, ennek az évnek a fő szervezője és „ügyintézője”, ha úgy tetszik, még véletlenül sem más, mint Lázár János, a röhejes Emlékbizottság vezetője, aki máris kijelentette előre, hogy nem is akar hallani olyan emberről, akinek ezzel szemben valamilyen, bármilyen ellenvetése is volna. Mindenki befogja a pofáját, és lenyeli azt a galuskát, miszerint bizony-bizony sok milliárd forintot szán a kormány erre a magyar társadalommal szemben határtalanul aljas színjátékra. Ez már tragikomédia. 
Lázár János szülővárosa, mint közismert, Hódmezővásárhely. Az talán országszerte azonban nem annyira közismert, hogy ez a valamikor virágzó kis mezőváros lassan a munkahelyhiány miatt az Alföld egyik anyagilag legszegényebb, de szellemileg, lelkileg is leépült városává válik, s mindez Lázár János „színvonalas” vezetésének köszönhetően.
És akkor itt jön az ötmilliárd forintos holoszínjáték, a józsefvárosi pályaudvarból kialakított műemlék, egymást követő események és fejlesztések, „gyermekholokausztra” való beruházások, amelyek ki tudja, mennyi verejtékébe és hány milliárdjába kerülnek még a magyarnak. És a legaljasabb lelki játék az, amelybe a magyar diákok lesznek bevonva történelmi kutatásokba, majd a magyar iskolák falaira felkerülnek az úgynevezett áldozati emléktáblák, és az egész zsidó cirkusz szervesen beépül majd az oktatásba. Igen, a magyar oktatásba. 
Rögtön az ötlött fel bennem, hogy ha csak az ötmilliárddal számolok, mondjuk itt helyben, Hódmezővásárhelyen nagyjából minimálisan kétszáz embernek való komoly munkahelyi beruházást lehetne bármilyen ágazatban indítani, de úgy vélem, ezt bármelyik város szívesen elfogadná. De lehetne mást is. Mondjuk az amúgy is a kormány számára nagyon népszerű közmunkaprogram keretében hány negyvenhétezer forintos munkahelyet lehetne teremteni? De nem átlagember, hanem a magyar kormány politikusai számára. Negyvenhétezer forint fizetést, és nem többet egy vassal sem minden egyes politikusnak, csak és kizárólag önkéntes munkáért.
De hogyha még ez az alattomos művelet, amelyet - tessék észrevenni, hogy már most, 2013 szeptemberében elindítanak, jövőben egy teljes éven át irgalmatlanul ezzel terrorizálnak bennünket, és ezáltal hét bőrt húznak le minden igaz magyarról -, szóval hogyha még ezt is megengedi a magyar ember, akkor sötétebb és nagyobb a mélység, mint a török, vagy a labanc hódoltság idején. Akkor azt mondom, inkább világvége jöjjön 2014-ben, minthogy a holokauszt éve legyen.
Én nagyon bízom az igaz magyar ifjak, diákok józan észjárásában és érzelemvilágában és abban, hogy egy igaz magyar ifjú tudja, hogy neki nem kell bűnhődnie semmiért, tudja, hogy a magyar nemzet nem volt sosem hibás a zsidóüldözésért, mint ahogyan nem hibás ma sem, és hangot is ad ezen véleményének.
Igenis mondjuk ki, a magyar nemzet nem ölt zsidót, ezért nem jár érte neki semmilyen bűnhődés, és nem kell neki semmiféle emlékévet tartani ahhoz, hogy megfeleljen a világot markában tartó úgyszintén mai napig zsidó kézzel irányított háttérhatalomnak. Az igaz magyarra igazából egyetlen feladat várna a jelenben: akasztaná fel a senkiházi „királyokat”.
Kovács Sándor,
Hódmezővásárhely, 2013. szeptember 13.


Még egy hiéna végrehajtó, akinek partnere a csepeli bíróság

Tisztelt Kuruc.info!
Olvastam Zoltán Ákos végrehajtó törvénytelen cselekedeteiről szóló beszámolójukat. Én most egy másik végrehajtó, Kristófy László aljas dolgairól szeretnék beszámolni önöknek. Ez az ügy csepeli vonatkozású, amihez asszisztál a csepeli bíróság is.
Egy régi ismerősöm mesélte el kétségbeesve, hogy már senkihez nem tud segítségért fordulni, és minden ügyvéd azzal az indokkal utasítja el, hogy nem akarnak a végrehajtókkal ujjat húzni, mert az egy maffiahálózat, aminek az "igazságszolgáltatók" is tagjai. Akik eddig foglalkoztak az ügyével, azok is becsapták, nem adták be időben a kérvényeket, fellebbezéseket, ezért győzködöm arról, hogy jelentse fel T. Gábor és Sz. Edina ügyvédeket az ügyvédi kamaránál kártérítésért. És ha az ügy alakulását nézzük, akkor van is alapja ennek a megállapításnak.
Az érintett hölgy, H. Mónika, aki egy telefont vásárolt saját nevére, de egy ismerőse használta. Mónika felbontatlanul adta át neki a szolgáltatótól kapott leveleket, soha nem nézte meg a tartalmát, mert megbízhatónak tartotta régi ismerősét. Sajnos ez az ismerőse meghalt, és elhalálozása után derült ki, hogy telefonszámla-adósságot hagyott maga után. Az ügy Kristófy László végrehajtóhoz került, aki a törvény által előírt végrehajtási eljárást nem tartotta be. Érdekes módon most nem találta meg sem a munkáltatót, sem a tartózkodási helyét, de az ingatlant, ami a tulajdona a hölgynek, azt megtalálta, és végrehajtás alá is helyezte azonnal.
Kristófy a földhivatalhoz érkeztetett egy bejegyző határozatot 2008.05.16-án 183.700 Ft tartozás és járulékai erejéig, amire jogosult a Magyar Telekom Nyrt. Mivel 500.000 Ft alatti tartozásnál még nem árverezhet ingatlant, ezért valamilyen úton beadott egy újabb bejegyző határozatot. A következő bejegyző határozat 2010.06.18-i, ami 5.757.987 Ft és járulékai, ahol a Raiffeisen Bank a jogosult. A bank soha nem mondta fel a szerződést, nem kért végrehajtási jogot, mint az a földhivatal által kiadott 2011.07.04-i tulajdonlapon szerepel. Az ingatlanárverezési jegyzőkönyvben is szerepel a Raiffeisen Bank mint végrehajtást kérő. Ez a jegyzőkönyv hamis tényeket igazol.
Milyen összefonódások vannak már megint a földhivatalnál? Évekkel korában már volt egy hatalmas botrány ennél a hivatalnál, újra vizsgálni kellene a tevékenységüket. Nem árverezhet félévnél régebbi adó és értékbizonyítvánnyal, amit a helyi önkormányzat ad ki. Csepel önkormányzata 2009. március 2-án adott ki ilyen igazolást végrehajtás céljából, ami 26.000.000 Ft értékről szól, szemben a Kristófy által kiállított ingatlanárverezési jegyzőkönyvben szereplő 24.000.000 Ft-tal.
Az árverezés 2011.05.25-én történt meg, több mint két évvel az értékbizonyítvány kiállítása után. A csepeli bíróság minden beadványt elutasít, érdemi vizsgálat nélkül. Még meg sem szárad a bírósági pecsét a beadványokon, de a végrehajtó már tudja, hogy kifogás érkezett az ügyben.
Kristófy nem minden iratot küld el az ügyfélnek, ez látszik az ügyirat sorszámából is. A hiányzó iratokat felszólításra sem adja ki. Az árverés 2011.05.25-én volt, és az ingatlant el is adta Kristófy, de a mai napig nincs kifizetve az ellenérték, mert őt a bank nem értesítette, hogy a közjegyző előtt kötött hitelszerződése megszűnt volna. Ugyanis a hitelt még mindig fizeti a banknak minden hónapban.
Néhány törvénytelenséget említek most meg, remélem, hogy akik ennek a végrehajtónak voltak az áldozatai, szintén megírják történetüket.
A vevő nem más, mint Németh Klára Katalin, aki rendszeres ügyfele Kristófynak, és általában sikerrel teszik tönkre a megszeppent, megalázott áldozatokat. Ők ebből élnek! A nő évek óta nem dolgozik. (Németh Klára Katalin és férje címe, elérhetősége, telefonszáma a szerkesztőségben.) Ez a antimagyar munkanélküli házaspár rendszeresen luxusutakon vesz részt, miből? Folytatólagosan követik el az adócsalást, az így szerzett ingatlanokat Kristófy segítségével játsszák át harmadik személynek, vagyonszerzési illeték megfizetése nélkül. Ajánlom a NAV figyelmébe a házaspárt!
Amit biztosan kijelenthetek, hogy nem fogjuk ismerőseimmel hagyni, hogy H. Móninak és családjának életét a csaló, és pénzéhes végrehajtó, valamint Németh Klára és férje tönkretegye. Nem ijedünk meg a fenyegetéstől, és a piszkos munkához igénybe vett verőembereiktől sem! Védjük meg a kisemmizőktől a magyar embereket!
Tisztelettel:
Egy csepeli tisztelőjük és olvasójuk
Kapcsolódó:



Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)