Drábik János
Hogyan
lesznek a tények antiszemiták?
A
tudatipar és a hivatalos tudományosság képviselőinek bevett
gyakorlata, hogy a hatalom számára kellemetlen történelmi
tényekből különböző technikákkal kitalált legendákat,
fabrikációkat (tendenciózus belemagyarázásokat és
átértelmezéseket), azaz szélsőségesnek minősíthető
történelemhamisításokat, illetve hamis történelemértelmezéseket
állítanak elő. Akik a történelmi tényeket megkísérlik a
hivatalosság szervilis nyomásával szemben mégiscsak feltárni,
azok összeesküvés-elméleteket gyártó, szélsőséges személyek
lesznek, akiket a tudomány konformista képviselői természetesen
nem vehetnek komolyan. Sőt. A tudomány teljes tekintélyével fel
kell lépni ellenük. A sokszorosan elhallgatott és meghamisított
örmény-népirtás történelmi tényei is erre a sorsra
jutottak. Az örmény népirtást és a zsidó holokausztot két
teljesen különböző módon értékelendő történelmi ténynek
tekintik. A főáramlatú történészek szerint a legújabb kori
történelemnek ez a két szégyenletes epizódja nem is áll
kapcsolatban egymással. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük
a tényeket, akkor az örmény és a zsidó népirtás több
vonatkozásban is kapcsolatba hozható egymással, és úgy is
felfogható, mint öt évtizedet átfogó hosszabb folyamat szervesen
egymásba kapcsolódó két része. A világot háttérből
befolyásoló csoportok irányították ezt a folyamatot: hosszú-távú
célkitűzéseiket a rendelkezésükre álló pénzügyi hatalomra
támaszkodva felkészülten hajtották és hajtják végre. Ne
feledjük Soros György bölcs szavait: „A nagy pénzek csinálják
a történelmet.”
A
XX. század fő energiahordozója a kőolaj és a földgáz lett, míg
a XIX. században a fő energiahordozó a kőszén volt. A XIX.
század utolsó évtizedeiben a vezető ipari-országok átálltak a
kőszénről a kőolajra. Úgy tűnik, hogy ez a folyamat az Egyesült
Államok Pennsylvania nevű tagállamában
kezdődött, ahol először alkalmaztak fúrási technikát a kőolaj
felszínrehozatalára. A kőolaj üzletre hamarosan rá tette kezét
a londoni Rothschild-ház által támogatott John D.
Rockefeller, a Rockefeller dinasztia megalapítója. Neki
sikerült a szupergazdag nemzetközi bankárok támogatásával
monopolizálnia a kőolajtermelést-és forgalmazást a „Standard
Oil Company”létrehozásával. Kezdetben ez a cég a
pennsylvaniai olajkutakból fedezte az akkori világ
kőolajszükségletét. A kőolaj kibányászása, finomítása és
szállítása különleges technológiát igényel, mivel rendkívül
gyúlékony anyagról van szó. Egy ilyen kényes termék
világszinten történő forgalmazásához békés körülményekre
van szükség a kitermelés, a finomítás és a szállítás minden
szakaszában. A dinasztiaalapító Rockefeller hamarosan elnyerte „a
világ leggazdagabb embere” címét a Pennsylvaniában létrehozott
olajipari birodalom révén.
A
Rockefeller kőolaj-birodalom mögött ténylegesen
mögött
ténylege a már akkor is a nagyhatalmú nemzetközi pénzvilág, és
annak vezető pénzdinasztiája: a Rothschild-ház állt. A
dinasztiaalapító Meyer Amschel Rothschild, aki
Frankfurt Judengasse-jából indult, azzal csinált többek között
óriási vagyont, hogy az európai uralkodó házaktól megfelelő
díjazás ellenében átvette megőrzésre az arany és nemesfém
készleteiket, hogy azok a napóleoni háborúk idején biztonságban
legyenek, és még hasznot is hozzanak. Rothschild a szolgálataiért
nem fogadott el papírpénzt, csak aranyban lehetett fizetni neki.
Vagyis a részére átadott nemesfém-vagyon meghatározott
százalékának megszerezte a tulajdonjogát. Hamarosan több arany
került a birtokába, mint amennyi azoké a királyoké és hercegeké
volt, akiket szolgált. A napóleoni háborúk kimerítették
az uralkodóházakat, s ezért egyre nagyobb mértékben szorultak
rá, hogy Rothschildtól vegyenek fel kölcsönöket. Ezek az
uralkodók felhatalmazták a dinasztiaalapítót, hogy olyan
hitelleveleket (papírpénzt) bocsásson ki, amelyeket aztán
kölcsönbe vettek tőle azért, hogy folytathassák a háborút. E
rendszer eredményeként egyre jobban eladósodtak. A trükk az volt,
hogy azért a pénzért, amelynek a fedezete az ő aranyuk volt,
egyre több kamatot kellett fizetniük. Azért, hogy a kamatokat,
később a kamatos-kamatokat is vissza tudják fizetni, egyre nagyobb
mértékben kellett megadóztatniuk saját népeiket.
A
dinasztiaalapító öt fia
közül Salomon Bécsben, Kolman Nápolyban, JamesPárizsban,
legidősebb fia, aki ugyancsak Meyer Amschel névre
hallgatott, Frankfurtban működött. Londoban Nathan nevű
fia került, aki igen tehetségesnek bizonyult, és többek között
a waterlooi ütközet idején, 1815-ben, óriási haszonra tett szert
egyik napról a másikra azáltal, hogy jól megszervezett
hírszolgálata révén hamarabb tudta meg a csata kimenetelét.
Látszólag eladta a nála lévő consul részvényeket, amelyeket a
brit kormány bocsátott ki a háború költségeinek a fedezetére.
A tőzsde részvevői meg volta győződve, hogy Rothschild már
tudja, hogy Napóleon győzött, s ezért adja el a részvényeket.
Pánikszerű eladásra került sor, és a consul csaknem teljesen
elértéktelenedett. Eközben pedig Rothschild titkos jelére
ügynökeinek egy másik csoportja - szószerint néhány penny-ért
- felvásárolta az összes consult. Mire megjött a hír másnap,
hogy Wellington győzött, addigra a consul
részvények szinte csaknem teljesen Nathan Rothschild tulajdonában
voltak. A waterlooi csata előtt a Rothschild Bank 3 millió
dollárnak megfelelő pénzzel rendelkezett. Öt évvel később már
a Rothschild Holding vagyona elérte a 7,5 milliárd dollárt. Azt
szakértők sem tudják, hogy Nathan halálakor pontosan mennyit ért
az a vagyon, amellyel a Rothschild-ház londoni ága rendelkezett.
Csak becslésekre lehetünk utalva, mivel a Rothschild-ház
vagyonáról nem készül vagyonleltár. Ennek oka az, hogy a
családtagok nem adják örökbe utódjaiknak az egyben tartott
családi vagyont, ily módon nem kerül sor örökösödésiadó
fizetésére. Ez teszi lehetővé a vagyonleltár elkészítésének
a mellőzését is. Szakértők becslése szerint Nathan 1836-ban
bekövetkezett halálakor 20 milliárd dollárnak megfelelő
vagyonnal rendelkezett.
A
francia Rothschild-ház megalapítója, James, is igen sikeresnek
bizonyult. 1848-ban a párizsi Rothschild-ház vagyonát 600 millió
frankra becsülték, ami csaknem a duplája volt annak a 362
milliónak, amellyel az össze többi párizsi bank rendelkezett.
Amikor James 1868-ban meghalt (akkori nagy értékű dollárban) a
vagyonát 200 millió dollárra becsülték. A Németországban,
Ausztriában és Olaszországban működő Rothschild bankházak
vagyonáról nem készültek becslések. Azt azonban biztosan lehet
tudni, hogy mindhárom országban ők voltak a pénzpiacok
meghatározó szereplői. A XIX. és a XX. század fordulóján a
Rothschild-ház vagyona olyan méretűvé növekedett, hogy a velük
kapcsolatos holdingok, alapítványok, befektetési alapok
ellenőrizték a világvagyon mintegy felét. Itt a vagyonnövekedésre
vonatkozó becslések részletes felsorolását
abbahagyjuk azzal a számmal, amelyet olyan matematikus közgazdászok
(Korjagina, Glazijev, R. G. Ross és mások) tettek közzé: e
becslés szerint a Rothschild dinasztia egyben tartott családi
törzsvagyona a XX. század és a XXI. század fordulójára
elérhette a 100 trillió dollárt (1 trillió=1000 milliárd) .
Közel-Kelet
a versenytárs régió
Mindebből
látható, hogy a Rockefeller olajbirodalom valójában az igazi
pénzhatalom, a Rothschild dinasztia jóvoltából tudott
megszilárdulni, és bizonyos értelemben a Rockefeller család
(amelynek egybentartott családi vagyonát 11 trillió dollárra
becsülik) a Rothschildoknak köszönheti felemelkedését. A
„Standard Oil” világszintű versenytársává egy olyan régió
vált, amely a kőolaj mennyiségében messze felülmúlta
Pennsylvániát, ugyanakkor a térség stabilitása meg se
közelítette azt a nyugalmat és közbiztonságot, amelyben a
„Standard Oil” Pennsylvaniában működhetett. A versenytársként
megjelenő közel-keleti térségről, mint hatalmas
kőolajtartalékokkal rendelkező régióról, azt kell kiemelni,
hogy többségében mohamedán vallású lakosság él rajta. Ez a
tény is meghatározó szerepet játszhatott abban, hogy
megtörténhetett a másfélmillió örmény elpusztítását
eredményező népirtás 1915-ben, és nagyon fontos vonatkozásokban
kapcsolatban áll azzal, ami Európában a második világháború
során történt, vagyis a zsidó származású lakosságot ért
tömeges atrocitásokkal, amelyeket holokausztként ismerünk.
A
Rothschild-ház francia ága 1880-ban feltárási és kitermelési
jogokat szerzett az Oroszországhoz tartozó Baku környéki
olajmezőkön. Már ekkor tervek készültek arra, hogy a megépülő
tengerparti olajfinomítójukba olcsó orosz kőolajat szállítanak.
E kitermelési jogokért cserébe megépítették azt a vasútvonalat,
amely a Kaszpi-tengeri Bakut összekötötte az újonnan kiépített
Fekete-tengeri Batummal. Ez elérhetővé tette a Baku környékén
bányászott kőolaj árusítását a világpiacon. Baku, amely
egyébként az azerbajdzsániak által lakott terület központja
volt, korábban igen nehezen volt megközelíthető a kaukázusi
hegyvidék miatt. A bakui kőolaj kitermelésében ekkor részt
vett a svéd Nobel család is, amely víziúton
szállított Oroszország belső területeire bakui kőolajat. A
Baku-Batumi vasútvonal beindulásával a párizsi Rothschildok több
nyersolajhoz jutottak, mint amit el tudtak adni. Hogy leküzdjék az
óriásivá növekedett „Standard Oil” konkurenciáját, ezért a
Szueztől keletre fekvő piacokon kerestek értékesítési
lehetőségeket. Piackutatásra felfogadták Marcus
Samuel üzletembert, akinek nagy összeköttetései voltak a
Távol-Keleten. Amikor a Rothschildok ajánlatot tettek Samuelnek az
általuk szállított kőolaj eladására a Távol-Keleten, Samuel
megértette, hogy neki olcsóbban kell ezt a kőolajat piacra dobnia,
mint ahogy azt a Standard Oil árulta.
Ezért
a szállítási költségek érdekében olyan tankhajókat kezdett
megterveztetni és legyártatni, amelyek biztonságosan át tudtak
haladni a Szuezi Csatornán. (Az előnytelen alternatíva az lett
volna, hogy a tankhajók megkerülik az afrikai kontinenst a
Jóreménység Fokán keresztül.) Ily módon a Samuel által üzembe
állított tankhajók 7,5 ezer kilométerrel rövidebb úton érhették
el a távol-keleti piacokat. A Samuel által irányított vállalatnak
ez a lépése 1892-ben fontos folyamatokat indított be. Ekkor kezdte
meg útját az első olajszállító tankhajó, a Rothschild
tulajdonban lévő Batumi kőolaj-finomítótól a Boszporuszon, a
Dardanellákon, majd pedig a Szuezi Csatornán áthaladva a
Távol-Keletre. Ezzel a Shell kőolajvállalat egyik napról a
másikra az első számú kerozinszállító lett a Távol-Keleten,
és kiszorította erről a piacról a Standard Oil-t. A londoni
Rothschildok által támogatott Rockefeller Standard Oil a világnak
ebben a térségében ekkor veszítette el a monopolhelyzetét.
A Shell olajvállalat
hamarosan társult a Royal Dutch Petroleum Company-vel,
amely viszont a mai Indonéziához, de akkor még Hollandiához,
tartozó Szumátra szigetén végzett kőolajfúrásokat, és termelt
ki egyre nagyobb mennyiségű kőolajat. Az új vállalathoz, a
British Dutch Petroleumhoz, hamarosan csatlakoztak a Rothschildok, és
ezzel létrejött mostmár a Rothschildok irányítása alatt
álló Asiatic Petroleum Company, amely később felvette
a Royal Dutch Shell Group elnevezést. Ez pedig
kartellba lépett a Standard Oil-lal és a svéd Nobel céggel.
A
vagyongyarapításban és vagyonmegtartásban felülmúlhatatlan
Rothschild dinasztia különböző elágazásai kellő előrelátással
világszinten vették kézbe a XX. század meghatározó
energiahordozójának a kitermelését és szállítását. 1905-ben,
három évvel azután, hogy a Royal Dutch megkezdte a nagyarányú
kitermelést Bakuban, hirtelen le kellett állnia a kőolaj
kitermeléssel. Ebben az évben már nagy volt a politikai feszültség
a cári Oroszországban. A kaukázusi régióban a termelés
leállásának fő oka az volt, hogy etnikai konfliktus robbant ki a
térségben élő mohamedánok és a kisebbséget alkotó keresztény
vallású örmények között. Ez az etnikai konfliktus vezetett
ahhoz, hogy első ízben szakadt meg a világpiacon az egyre
fontosabbá váló energiahordozónak, a kőolajnak a szétosztása.
Fel kellett hagyni a folyamatos ellátással. A Standard Oil
természetesen azonnal átvette a szállítást, mivel az Egyesült
Államokban békés és nyugodt körülmények voltak, s ott nem
kellett számolni a termelést megzavaró etnikai feszültségekkel.
A
Royal Dutch Shell csoport és a Nobel család megdöbbenve látta,
hogy bakui beruházásaik lángok martalékai lesznek. A kirobbant
zavargások mélyén etnikai konfliktus húzódott. Már ekkor
felmerült az az elgondolás, hogy olyan helyzetet kellene teremteni,
amely egyszer és mindenkorra véget vet annak, hogy ilyen
konfliktusok megzavarják a kőolaj üzlet folyamatosságát. A nagy
fáradsággal kiépített kőolajbirodalom nem tudott sikeresen
működni ilyen feltételek közepette. Az egyre nagyobb pénzügyi
és gazdasági hatalommal rendelkező Rothschild-ház számára,
amely 1905-ig már számos háborút finanszírozott, egy olyan
viszonylag kis létszámú etnikum eltávolítása az útból, mint
az örmény nép, ésszerű befektetésnek számított egy igen
fontossá vált világtérség békéjének és nyugalmának a
megteremtése érdekében a stabil üzletvitel érdekében. De volt
még ennél is fontosabb szempont. A Közel-Kelet a régóta áhított
zsidó nemzeti otthon Palesztinában való megteremtése miatt
jelentősen felértékelődött, s egyre fontosabbnak számított.
Ezért a Rothschildok - hagyományos pragmatizmusuknak
megfelelően - minden bizonnyal úgy dönthettek, hogy megteszik a
szükséges lépéseket.
Ezt
úgy is megfogalmazhatjuk, hogy egy néhány milliós csoportnak a
feláldozása több száz milliós nagyságrendű embercsoport
gazdasági és katonai biztonsága érdekében elfogadható ár, és
ennyiben nem kell tőle visszariadni. Egy ilyen nagyhorderejű
stratégia kivitelezése gondos előkészítést igényelt. Vigyázni
kellett arra, hogy a frontemberek, akik végrehajtják,
semmiféleképpen ne lehessenek összekapcsolhatók a tényleges
tervezőkkel és döntéshozókkal. Meg kellett szervezni a
helyetteseket, akik aztán kellő módon elrejtik a tényleges
mozgatókat.
A
ma Azerbajdzsánnak nevezett állam fővárosában, Bakuban,
természetesen az iszlámvallást követő és a török
nyelvcsaládhoz tartozó azeriek voltak többségben, de nagy
létszámú örmény közösség is élt ott. Az ő eltávolításuk
azonban nem szüntette volna meg az etnikai konfliktus igazi okát
sem a városban, sem a térségben. A várost körülvevő
térségekből kellő utánpótlás érkezett volna a jövőben is a
Bakuból eltávolított örmények helyére. A pragmatikusan szervező
háttérhatalom (a szuper-bankárok és a Big Business) gyakran nem
rosszindulatból és gonoszságból hoz néha kegyetlen döntéseket.
Azért osztották ki az áldozat szerepét az örményekre, mert
végül is egy kisebb létszámú etnikai közösséget könnyebb
eltávolítani, mint a több százmillióra rugó mohamedán
lakosságot.
A
fentiek azonban az örmény-holokausztnak csak az egyik lehetséges
magyarázatát adják. Az amerikai Clifford Shack számos
írásában, amelyek az Interneten is elérhetőek, már évek óta
így értelmezi az örmény holokausztot. Vannak azonban más
történelmi narratívák is, amelyek kibővítik a lehetséges
értelmezések körét.
Francia
felbujtók, török végrehajtók
Az
ismertté vált történelmi tényekből tudjuk, hogy közvetlenül a
török kormányzat és emberei hajtották végre az örmény nép
elleni erőszakot. Felbujtóként és bűnrészesként, azonban a
háttérben mindvégig közreműködött az a francia kormányzat,
amelyre viszont döntő befolyást gyakorolt a pénzvilág, a
nemzetközi pénztőke és annak meghatározó bankárdinasztiái,
ebben az esetben a Rothschild-ház párizsi ága. Franciaország a
XIX. század második felében komoly szolgálatokat tett az Ottomán
Birodalomnak. III. Napóleon francia császár arra törekedett, hogy
Törökországot szalonképessé tegye Európában, és támogassa a
gyengélkedő birodalom gazdasági fejlődését. III. Napóleon
szorosan együttműködött a Rothschild-házzal, és a Rothschildok
tanácsainak megfelelően annyi befektetést eszközölt
Törökországban, hogy Franciaország egymaga felülmúlta az összes
többi nyugati befektetés együttes mértékét.
Ebben
fontos szerepe volt annak is, hogy III. Napóleont vérségi
kapcsolat is kötötte a Rothschild dinasztiához. A dinasztiaalapító
legtehetségesebb fia, Nathan, Londonban csinált bámulatra méltó
pénzügyi karriert. Napóleon Bonaparte, vagyis I. Napóleon,
hatalmának csúcsán több testvérét a legyőzött országok és
hercegségek koronás főjévé tette. Így lett egyik testvéréből,
Louis Bonaparte-ból Hollandia királya. Louis Bonaparte-t
testvére, a franciák császára, arra kötelezte, hogy vegye
feleségül fogadott lányát, Hortense Beauharnais-t,
aki feleségének Josephine de Beauharnais francia császárnénak
volt a leánya.
Hortense
költekező életmódot folytatott, és állandó pénzzavarral
küszködött. Gyakran fordult kölcsönért a Rothschildokhoz,
elsősorban Nathan Rothschildhoz, aki sok időt töltött
Hollandiában. Nathannak tetszett a csinos Hortense, és udvarolt
neki. Ebből a kapcsolatból egy gyermek is származott, aki
a Charles-Louis-Napóleon Bonaparte nevet kapta,
minthogy Hortense törvényes házasságban élt Louis Bonaparte-val.
Ez a gyermek III. Napóleon néven lett
Franciaország császára 1852-től 1871-ig. A név gondosan volt
kiválasztva: a Charles keresztnév Nagy Károlyra, a Lous név a jog
szerinti apjára, a Napóleon név, pedig a franciák császárára,
I. Napóleonra utalt. Charles-Louis-Napóleon ugyan Bonaparte névre
hallgatott, de egyáltalán nem hasonlított jog szerinti apjára,
Louis Bonaparte-re, aki nem élt jól feleségével. Louis Bonaparte
miután lemondott a holland trónról külön vált Hortense-től, és
az akkor Ausztriához tartozó Csehországban, illetve Olaszországban
élt. Mindössze hat évvel korábban halt meg, hogy a nevét viselő
harmadik fiúgyermek, III. Napóleon néven Franciaország császára
lett. III. Napóleon egy csöppet sem hasonlított névszerinti
apjára, viszont tökéletes másolata - ahogy írták
„karbon-kópiája” - volt fizikai megjelenésben, arckifejezésben
és jellemében is valódi apjának,Nathan Rothschildnak,
akinek nagy valószínűség szerint a természetes gyermeke volt.
Ezt a körülményt több történész is kutatta. Közéjük
tartozik a bolgár származású amerikai történész, Nicola
M. Nicolov, aki az 1990-ben az amerikai Portlandban megjelent
„The World Conspiracy” című munkájában a 185-től a 187-ig
terjedő oldalon ezt részletesen is kifejti. A kételkedőknek azt
ajánljuk, hogy hasonlítsák össze Louis Bonaparte, valamint
névleges fia Charles-Louis-Napóleon Bonaparte, továbbá Nathan
Rothschild portréját.
Franciaország
vezető pénzügyi és gazdasági hatalma ebben az időben a
Rothschild-ház párizsi ága volt. III. Napóleont még azok a
történészek is, akik nem tudják vagy nem fogadják el, hogy
származásilag, tehát vérszerinti rokonként a Rothschild-házhoz
tartozott, úgy tekintik, hogy a Rothschild-érdekeltség első számú
képviselője volt az államhatalomban. James de Rothschild a
Rothschild-ház párizsi feje nagy pénzügyi és gazdasági
befolyással rendelkező, hatalmas embernek számított. III.
Napóleon azért tett óriási erőfeszítéseket Törökország
érdekében, hogy ezzel érvényt szerezzen James de Rothschild
törekvéseinek. Felmerül a kérdés, hogy az örményekkel szembeni
erőszakos fellépés kapcsolatban állhatott-e Törökország akkori
legfőbb hitelezőinek valamilyen kívánságával.
Az
első örményeket sújtó tömeggyilkosságokra 1894-ben és
1896-ban került sor, mindössze két évre rá, hogy a bakui kőolaj
elkezdett nagymennyiségben áramolni a Szuezi Csatornán keresztül
a távol-keleti piacokra. Az örmények ekkor már évszázadok óta
éltek az Ottomán Birodalom fennhatósága alatt. Az első
világháború idején, 1915-ben folytatódott az örmény népirtás.
Ezt követően hosszabb időn át nyugalom uralkodott a Baku körüli
kőolaj térségben. Az első világháború során került sor az
Ottomán Birodalom megdöntésére is. Ennek közvetlen célja az
volt, hogy a mezopotániai kőolajmezők brit protektorátus alá
kerüljenek, azaz a Brit Birodalom érdekszférájába tartozzanak.
Ha a XX. század két világháborúját Kissingerhez hasonlóan mi
is egyetlen nagy háborúnak fogjuk fel, amelynek a két szakasza
között, mintegy 20 év tűzszünet volt, akkor megállapíthatjuk,
hogy a háború második szakasza nyomán a nagy nemzetközi
kőolajvállalatoknak végül is sikerült hosszú- távú
stratégiájukat végrehajtaniuk. Ezt a céljukat úgy érték el,
hogy a nyugati érdekeket védelmező lakosság tömeges
odatelepítésére nem is volt szükség.
A
francia Rothschildok körében James legfiatalabb fia, Edmond, volt
az, aki a dinasztia kőolajszakértőjének számított. Amikor a
palesztinai zsidó nemzeti otthon megteremtésén fáradozó Theodor
Hertzl (a budapesti születésű, bécsi újságíró Hertzl
Tivadar) felkereste Edmond Rothschildot 1896-ban, hogy
rávegye őt az európai (elsősorban orosz, lengyel és román)
zsidók tömeges Palesztinába telepítésének a finanszírozására,
akkor Edmond egyáltalán nem mutatott lelkesedést ezután az
elképzelés iránt. Úgy tűnik, hogy Edmondot nem a zsidó nemzeti
otthon megteremtése érdekelte elsősorban, hanem az, hogy
jövedelmező beruházásokat eszközöljön a közel-keleti
térségében, és azok kellő biztonságban legyenek kiaknázhatóak.
A Rothschildok által képviselt pénzbirodalmi érdekek nem a
tömeges betelepítést, hanem az ottani megbízható lakosság
fokozatos növelését tartották szem előtt. Edmond nem tartotta
szükségesnek (ahogy kifejezte) „koldusok” millióinak a tömeges
bevándorlását egy olyan térségbe, a Szuezi Csatorna mellé,
amely rendkívül fontos az óriási hasznot hozó kőolaj-üzlet
számára. A bakui térség is ingatag volt, és Palesztina, valamint
az azt körülvevő mohamedán lakosságú területek se voltak
mentesek az etnikai konfliktusoktól. Edmond azt is számításba
vette, hogy a mohamedánok szemében hitetlennek számító zsidók
tömeges bevándorlása arab ellenállást vált ki, mert ez az
európai, nyugati kultúrát terjesztő lakosság több vonatkozásban
is kiélezi a helyzetet, ami kulturális és fegyveres
konfliktusokhoz vezethet. Theodor Hertzl nem volt teljesen tisztában
Törökország belső viszonyaival, és talán ezért is fordult a
török szultánhoz, és kérte támogatását tervének a
megvalósításához. A szultán azonban nem támogatta Hertzl
elképzeléseit.
A
Brit Birodalom erőfeszítései a Közel-Kelet feletti uralom
megszerzéséért
A nemzetközi
pénzügyi kartell létrejöttével, egy önálló
világstratégiával rendelkező erőközpont kapcsolódott be a
nemzetközi élet irányításába. Ez az autonóm képződmény
nemcsak a központi bankok hálózatára, de a már ekkor is működő
titkosszolgálatokra, a klasszikusnak tekinthető titkos
szervezetekre, a különböző szabadkőműves irányzatokra és
hálózataikra is támaszkodott. Sok olyan szervezet van, amely
eredetét tekintve a zsidó hagyományban gyökeredzik, és látszólag
zsidó érdekeket véd, de nagyon nehéz lehet pontosan megmondani,
hogy mely érdekeket lehet zsidó érdekeknek tekinteni. Egyelőre
csak arra szorítkozunk, hogy megállapítsuk, hogy a nemzetközi
pénzvilág szervezett magánhatalma, s ennek érdekei, még akkor
sem azonosíthatóak az egész zsidó nép érdekeivel, ha a
pénzhatalom döntéshozói származásilag mind a zsidó etnikumhoz
köthetők lennének. A nemzetközi pénzkartell irányítói azonban
több etnikumhoz kapcsolhatóak, és ennek az önálló hatalmi
képződménynek saját érdekei, és saját világstratégiája van,
amely lényegesen eltér a zsidó nép egészének (beleértve a nagy
létszámú zsidóközösségeket és a diaszpórában élő
kisebbeket) az érdekeitől.
Egyes
kutatók szerint a B’nai B’rith (a Szövetség Fiai héberül),
amely 1843-ban, New Yorkban jött létre, és mára a világ
legnagyobb taglétszámú zsidó szervezete lett, kettős természetű.
Egyrészt valóban fáradozik az egész zsidó nép egységének és
fennmaradásának megőrzésén, másrészt a származásilag
nagyrészt zsidó eredetű nemzetközi bankár érdekcsoportnak az
egyik fontos hálózatát alkotja. Elnevezése - a Szövetség Fiai -
a Tóra egyik kulcsfogalmára, Istennek a zsidósággal kötött
szövetségére utal. A B’nai B’rith ugyan most is hangsúlyozza
a zsidó nép évezredes összetartás érzésének a fontosságát,
és a sorsközösségből fakadó közösségi tudatának az őrzését,
de emellett a pénzhatalom kulcsembereinek számító zsidó
származású nemzetközi bankárok egyik fontos érdekérvényesítési
szervezete is.
Ehhez
hasonló megállapításokat lehetett tenni a B’nai B’rithről a
XIX. század negyedik negyedévében Angliában is. Ekkoriban a Brit
Birodalom már a nemzetközi pénzkartell irányítása alatt állt,
és a brit hírszerzés szorosan együttműködött a B’nai B’rith
hálózatával. Nem a zsidó nép valódi szükségletei és érdekei
voltak a meghatározóak, hanem a brit birodalmi érdekek mögött
meghúzódó pénzhatalmi érdekek. A B’nai B’rith eltérően más
ekkor működő hálózatoktól, ma is aktív, és hatékonyan segíti
a nemzetek feletti pénzbirodalom célkitűzéseinek a gyakorlatba
történő átültetését.
Palmerston brit
miniszterelnök, aki 1859-től 1865-ig állt a brit kormány élén,
hatékonyan működtette az általa finanszírozott Carbonari
hálózatot is, amelynek élén akkor a zsidó származású Giuseppe
Mazzini állt. A magasrangú szabadkőművesek és
illuminátusok, valamint a B’nai B’rith hálózat és a
Carbonarik meg akarták dönteni az Ottomán Birodalmat, „Európa
beteg emberét”. A Török Birodalom a különböző népek
irányában egész történelme során türelmesnek mutatkozott.
Azért, hogy könnyebben el lehessen távolítani, változtatni
kellett az etnikai kisebbségek iránt mutatott toleranciáján.
1862-ben,
amikor már folyt az Egyesült Államokban a polgárháború, az
illuminátus Mazzini mozgósította oroszországi ügynökeit, hogy
lázadjanak fel II. Sándor orosz cárellen. Ezt követően
az Ifjú Lengyelország (Mazzini és hálózata
számos európai országban és Amerikában is létrehozta az Ifjú
Németország, Ifjú Amerika és az ehhez
hasonló forradalmi szervezeteket) segítségével Mazzini
megszervezi az Ifjú Ottomán mozgalmat Párizsban.
1876-ban az Ifjú Ottománok egy rövid időre megszerezték a
hatalmat Isztambulban. Visszafizették az Angliától felvett
hiteleket, kihirdették a szabad kereskedelmet, és behívták az
országba a brit és a francia bankárokat. Az Ifjú
Ottománok uralmát megbuktatták, de hamarosan
visszatértekIfjú Törökök néven. Ekkor uralomra
kerülve véglegesen megdöntik az Ottomán Birodalmat.
1908-ban az Unióért
és Haladásért Bizottság, ismertebb nevükön az Ifjú
Törökök, katonai államcsínyt hajtottak végre, elűzték
a szultánt és átvették a hatalmat az egész Ottomán Török
Birodalomban. Amikor hatalomban voltak, fajüldöző kampányba
kezdtek, kegyetlenül elnyomva valamennyi nem török kisebbséget.
Négy éven belül – részben a kisebbségek elleni
kegyetlenkedéseik következtében - kitört a háború a balkánon
1912-ben és 1913-ban Törökország, Görögország, Bulgária és
Szerbia között. Ezek a balkáni háborúk hozzájárultak az első
világháború kirobbanásához 1914-ben, amelyben Törökország
Németország egyik szövetségesévé vált.
Hatalomra
kerülésük első hét évében az Ifjú Törökök elpusztították
az Ottomán Birodalmat. A brit hírszerzőszolgálat irányította és
manipulálta a különböző nacionalista csoportokat a birodalomban,
vagyis az Ifjú Törököket és azok ellenfeleit is. Amikor az Ifjú
Törökök átvették a hatalmat, az Ottomán Birodalom még magába
foglalta Szíriát, Irakot, Jordániát, Palesztinát és az Arab
Félszigetet. A birodalomhoz tartozott továbbá a Balkán jelentős
része, így Görögország, Bulgária és Szerbia fele, valamint
egész Albánia. Mint látható, ez a terület lényegesen nagyobb
volt, mint a mai Törökország.
Noha
az Ottomán Birodalom lakóinak nagy része török volt, jelentős
számban éltek területén szlávok, görögök, arabok, örmények
és kurdok. Az Ottomán Birodalom soknemzetiségű állam volt,
ugyanúgy, ahogyan az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári
Oroszország is. Az Ifjú Törökök a demokrácia zászlajának
lobogtatásával ragadták meg a hatalmat, de ezt a zászlót
hamarosan kicserélték a Pán Török lobogóval, és a
valamennyi török egyesítését meghirdető jelszóval. Az volt az
elképzelés, hogy létrehoznak egy olyan nagy török államot,
amely egyesíti Ázsia török nyelvű népeit. Minthogy e népeknek
a fele a cári Oroszország területén élt, ez egyben azt is
jelentette, hogy háborút kell folytatni e terv megvalósítása
érdekében Oroszországgal. A valamennyi török egy birodalomban
történő egységesítését meghirdető stratégiát azonban nem az
Ifjú Törökök találták ki, és ez az eszme még csak nem is
Törökországban született meg. Elsőként a magyar
cionista Vámbéri Ármin (Arminius Vambery) vetette
fel, aki egy darabig a török szultán tanácsadója volt, de
titokban lord Palmerston ügynökeként a brit külügyminisztérium
számára dolgozott. Vámbéri volt az, aki később megpróbált
közbenjárni Hertzl Tivadar cionista vezető érdekében a
szultánnál egy zsidó nemzeti otthon Palesztinában való
létrehozása, vagyis Izrael állam megteremtése érdekében.
Az
Ifjú Törökök kibontották a pán-iszlámizmus lobogóját
is. Az volt az elképzelésük, hogy a világ összes mohamedán
vallást követő népét egy birodalomban egyesítik, függetlenül
attól, hogy törökök vagy sem. Ez a stratégiai cél szintén azt
jelentette, hogy érdek- összeütközésbe kerülnek Oroszországgal.
A pán-iszlámizmus ötletét sem az Ifjú Törökök találták ki,
és ez az elgondolás sem Törökországban született. Ezt először
az 1870-es években egy brit arisztokrata, Wilfred
Blunt hirdette meg. Blunt ősei voltak azok, akik a XVII.
század végén létrehozták a Bank of England-et (az Angol Bankot),
amely később egy rejtőzködő állam lett a brit birodalmon
belül.Wilfred Blunt magas-rangú brit hírszerző tiszt
volt, aki amellett érvelt, hogy az iszlámot kell felhasználni
Oroszország gyengítésére és a cári uralom megdöntésére.
Ugyanez a Blunt család volt az, aki a szárnyai alá vette a XX.
század egyik legzseniálisabb hírszerzőjét, Kim Philby-t.
aki kulcsszerepet játszott – hármas ügynökként – a
Szovjetunió felbomlasztásában is. (Kim Philby a brit hírszolgálat
az MI5 egyik legmagasabb rangú vezetője volt. A Cambridge-i Ötök
lebukása után érintetlen maradt, de nemsokára nyoma veszett a
Közel-Keleten, majd Moszkvában tűnt fel a KGB tábornokaként.
Eddig kettősügynök lenne. Akkor derült ki, hogy hármas ügynök,
amikor a Szovjetunió felbomlott és elmondhatta, hogy ezzel élete
értelmet nyert. Vagyis azért lett látszólag KGB-s, hogy KGB-s
tábornokként belülről előkészítse a Szovjetunió
felbomlasztását, s így teljesítse az MI5-tól kapott szupertitkos
megbízatását.)
Miközben
az Ifjú Törökök a pán-török és a pán-iszlám mozgalmakat
szorgalmazták, a brit birodalom irányítói a törökellenes
függetlenségi mozgalmakat támogatták az Ottomán Birodalmon
belül. Az arab nacionalizmus irányítását Lawrence of
Arabiatartotta kézben. Thomas Edward Lawrence, aki
1888-tól 1935-ig élt, brit katona volt, s igen fontos szerepet
játszott az 1916-tól 1918-ig tartó arab forradalomban. Sokoldalú,
érdekes személyiségként kitűnően írt, és a legváltozatosabb
tevékenységekben is kiismerte magát. Széleskörű ismeretségre
tett szert, és az arab világ egyik legkiválóbb ismerőjének
számított. Ezért kapta a Lawrence of Arabia nevet.
Az
angolok támogatták a szerb nacionalizmust is, és ennek a helyszíni
tevékenységét ügynökük Seton-Watson irányította,
aki rendkívül sokat ártott Magyarországnak és a magyar népnek
is elfogult, és rágalmazástól sem mentes magyarellenes írásaiban.
A brit birodalomnak voltak ügynökei Albániában és Bulgáriában
is. Valamennyinek az volt a célja, hogy előkészítsék e
területeknek az elszakadását az Ottomán Birodalomtól. A brit
kormány tehát több vasat tartott a tűzben. Egyrészt kiszolgálta
a brit hatalom kebelén rejtve működő pénzhatalmat, másrészt a
brit birodalom terjeszkedésén is fáradozott, mégpedig úgy, hogy
„Európa beteg emberét”, Törökországot felbomlassza. Ebbe a
törekvésbe illett bele, hogy London támogatta a Törökországon
kívül megalakuló „Nagy Örményország” tervét,
amely ország független lenne Irántól és Oroszországtól is. Egy
ilyen elképzelésnek nem volt realitása, mert egyik nagyhatalom se
támogatta volna, beleértve Nagy-Britanniát is. Ezzel egyidejűleg
brit részről azt sugalmazták a kurdoknak, hogy elképzelhetőnek
tartják egy„Nagy Kurdisztán” létrehozását
is. Az egésznek a komolytalansága akkor derül ki, ha
összehasonlítjuk a London által javasolt Nagy Örményország és
a Nagy Kurdisztán területeit. A két képzeletbeli állam területe
ugyanis majdnem teljesen azonos volt.
Az
első világháború idején 1915-ben a Committee of Union
and Progress (Az Unió és Haladás Bizottsága) nevű
politikai mozgalom, a CUP, pontosabban annak vezető
csoportja, az Ifjú Törökök-nek nevezett csoport kormányzott.
Többek között ők vették igénybe a kurdokat több, mint
egymillió örmény megsemmisítésére. Az Ifjú Törököket tehát
a londoni központú pénzhatalom (amely a brit kormányt is
eszközként használta) segítette hatalomra. Ennek a sugalmazására
mészárolták le az örményeket, akiket ugyancsak Anglia támogatott
látszólag. A háttérhatalom a brit kormány mögött aztán ezt a
népirtást használta fel a Török Birodalom felszámolása egyik
indokaként.
1916-ban
már elkészültek a brit és a francia tervek a Török Birodalom
felosztására. Ezek szerint Törökország egy viszonylag kis
területre szorult volna vissza a Fekete-tenger partvidékén. A
birodalom többi része Franciaország és Nagy-Britannia
fennhatósága alá került volna.
Kik
voltak valójában az Ifjú Törökök?
Az
összefüggések jobb megértése végett szólnunk kell néhány
szót arról, hogy ki volt Shabbetai Tzvi vagy Sabbatai
Zevi, aki 1626-tól 1676-ig élt. Sabbatai Zevi
követőit frankistáknak nevezték. Ennek az volt
az előzménye, hogy Jacob Frank(1726-1791)
újjáélesztette a Sabbatai mozgalmat azért, hogy a szabadosságig
elmenő liberalizmus elveit érvényesítse és felszámolja az
ortodox júdaizmust. A modern Biblia-kritika megteremtésével
tudatosan rombolták az isteni megnyilatkozás tekintélyét. Jacob
Frankot ezért Antelman rabbi antiszemitának minősítette.
Sabbatai
Zevi, akit Jacob Frank a példaképének tekintett, Szmirnában
született, és kicsapongó életet élő török zsidó volt, aki
végül is összeházasodott számos szeretője egyikével. A zsidó
enciklopédia megírja róla, hogy gátlástalanul vette a szájára
Isten nevét, amit egy vallásos zsidó soha nem tesz, és azt
állította magáról, hogy ő a Messiás. Sabbatai rokonszenves
kinézésű, és behízelgő hangon beszélő, tehetséges ember
volt, akinek igen sok követője támadt, amikor bejelentette:
Isztanbulba megy, hogy tiltakozzon a szultánnál. Mozgalma azonban
felbomlott, amikor a szultán 1666-ban letartóztatta. Felajánlotta
neki, hogy életben maradhat, ha áttér az iszlámra. Elképzelhető,
hogy milyen csalódást okozott híveinek az, hogy az általuk
messiásként tisztelt vezetőjük hitehagyottá lett.
Egy
évszázad multán Jacob Frank újjáélesztette a
Sabbatai mozgalmat, és a bűnelkövető koncepciót kissé
átdolgozta. Ez volt a „megfordítás doktrínája”. Jacob Frank
arra bíztatta mozgalmának a tagjait, hogy csak bátran kövessenek
el bűnöket, minthogy az üdvözülést nemcsak a tisztaság és
bűntelenség révén lehet elnyerni, hanem bűnök elkövetésén
keresztül is. Marvin S. Antelman ortodox rabbi „To
Eliminate The Opiate” (Eltávolítva a homályt, New York,
Zahavia LTD, 1974, 95. old.) című munkájában megírja, hogy az a
bűn, amiben leginkább elmerültek Jacob Frank követői, a
szexuális kicsapongás volt orgiák keretében. Antelman úgy látja,
hogy a modernkori női felszabadítási mozgalom gyökerei is ide
nyúlnak vissza. Egy másik bűn, amit a frankisátk elkövethettek
az volt, hogy a mozgalomhoz tartozók bármilyen más valláshoz
csatlakozhattak, különösen a katolikus egyházhoz. Ennek az volt a
célja, hogy utánozzák a Sabbatai-féle szerepmodelleket azért,
hogy ezeket a vallásokat kifordítsák értelmükből, és így
lejáratva felmorzsolják őket. A frankistákat az ortodox zsidóság
1756-ban kiközösítette. Ezt követően a frankista reformmozgalom
tagjai saját zsinagógákat és iskolákat hoztak létre, és ők
maguk szentelték fel saját rabbijaikat. Antelman rabbi szerint az
ilyen frankista zsidók csak JINO-k, Jew in name only (Csak nevükben
zsidók).
A
frankisták köréből számos szabadkőműves, elsősorban az
illuminátus irányzathoz tartozó szabadkőműves került ki. A
szabadkőművesség igen jól tudta hasznosítani őket. Ez
nyilvánvalóvá vált az 1848-as szabadkőműves mozgalmakban és
forradalmakban, amelyekben a kommunista nevet viselő illuminátusok
már kulcsszerepet játszottak. Az egyik ilyen kiemelkedő frankista
volt ebben az időben a 32-es fokozatú Grand Orient
szabadkőműves: Marx Károly.
Már
említettük, hogy 1843-ban a New York-i reform-zsidók hozták létre
a kizárólag zsidó származású tagokat befogadó szabadkőműves
szervezetet a B’nai B’rith-et. A XX. század
kezdetére a B’nai B’rith megalapította az Anti-Defamation
League, ADL (Rágalmazás-elleni Liga), az Amerikai
Zsidókongresszust és a Zsidó Jótékonysági Szövetséget. Azok a
reform-zsidók, akik e szervezetek létrehozásában kulcsszerepet
játszottak, ugyancsak megalapították az American Civil
Liberties Union-t, ACLU-t(az Amerikai Polgárjogi Uniót). Az
illuminátus frankista zsidóság szervesen beépült a szabadkőműves
páholyokba. Ezekből az illuminátus zsidókból került ki Moses
Mendelssohn, Karl Marx, Vlagyimir
Lenin és Leo Trockij.
Az
Ifjú Törökök alapítója az olaszországi B’nai B’rith egyik
magas-rangú vezetője Emmanuel Carasso volt. Carasso
1890-ben alapította meg az Ifjú Törökök elnevezésű titkos
társaságot Szalonikiben, vagy másik ismert nevén Thessalonikiben,
amely ekkor még Törökországhoz tartozott, ma pedig Görögország
második legnagyobb városa. Az olasz nagypáholy által
engedélyezett és irányított szabadkőműves páholyokat a Török
Birodalomban az illuminátus Carbonari mozgalom zsidó származású
vezetőjének Giuseppe Mazzininak az egyik
követője Emmanuel Veneziano szervezte meg. Veneziano a
B’nai B’rith egyik európai szervezetének, az Alliance
Israélite Universelle-nek, az AIU-nak (Egyetemes Izraeli
Szövettség) volt az egyik vezetője. Az Alliance Israélite
Universelle központja Franciaországban van. Adolphe
Crémieux szervezte meg 1860-ban, Párizsban, válaszul az
ún. „damaszkuszi ügy”-re, hogy megvédelmezze a különböző
országokban élő zsidóknak a jogait. A szervezet egyszerre
képviselte a zsidó szellemi önvédelmet és a szellemi
kibontakozást a világon szétszórva élő zsidók számára. A
Szövetség számos zsidó iskolát működtetett és működtet, és
szerepe volt a Spanyolországban beszélt ladino zsidó nyelv
megújításában. Az AIU 1870-ben az Ottomán
Birodalomtól kapott ajándékba egy nagyméretű földterületet,
ahol a zsidó közösség mezőgazdasági tanintézetet kezdett el
működtetni. Ez volt az első modern zsidó mezőgazdasági
település, amely hozzáfogott a narancs termesztéséhez.
Az
Ifjú Törökök 1908-ban történő hatalomra jutása
során Carasso továbbra is fontos szerepet
játszott. Felkereste a szultánt, és közölte vele, hogy el van
mozdítva a hatalomból. Ő volt megbízva azzal, hogy háziőrizetbe
helyezze. Carasso irányította az Ifjú Török mozgalom
hírszerző-hálózatát az egész balkáni térségben. Az első
világháború idején, pedig ő volt az élelmiszerellátás
irányítója.
Az
Ifjú Török rezsim másik fontos hatalmi tényezője a sajtó
szoros kézbentartása volt. Kormányzásuk idején az Ifjú Törökök
számos újságot adtak ki, köztük az Ifjú Török című lapot,
amelynek nem kisebb személyiség volt a főszerkesztője, mint a
neves orosz cionista vezető Vlagyimir Jabotinszkij.
Jabotinszkij fiatalemberként Olaszországban tanult, és Giuseppe
Mazzini követője volt, aki mesterének eszméit a cionista mozgalom
alapjának tekintette. Jabotinszkij Törökországba ment röviddel
azután, hogy az Ifjú Törökök hatalomra kerültek, és átvette
lapjuknak a szerkesztését. Az újság a török kormány egyik
tagjának a tulajdonában volt, de ténylegesen az Orosz Cionista
Szövetség finanszírozta, és a B’nai B’rith
felügyelte. A szerkesztőség munkáját a holland cionista
vezető Jacob Kann irányította, aki egyben a
holland uralkodó-házaspárnak a személyes bankárja is volt.
Jabotinszkij később azáltal vált híressé, hogy ő hozta létre
az Irgun nevű terrorista csoportot Palesztinában,
amely az egyik legharciasabb cionista szervezet volt. Jabotinszkij
követői ma is a kemény politizálás hívei Izraelben.
Carasso másik
neves segítőtársa Alexander Helphand volt, akit a
történelembenParvusként is ismernek. Ő az a
pénzember, aki megszervezte az 1905-ös és az 1917-es oroszországi
forradalom nyugati bankárok által történő finanszírozását.
1905-öt követően Parvus Törökországba költözött, ahol az
Ifjú Törökök egy másik újságjának, a Török Hazának lett a
gazdasági szerkesztője. Parvus Carasso üzlettársa volt a
gabonakereskedelemben, és egyben a török hadsereg egyik fő
hadiszállítója a balkáni háborúk idején. Később visszatért
Európába és egyike volt azoknak, akik Max Warburggal,
a német titkosszolgálatot irányító hamburgi bankárral
együttműködve megszervezték 1917-ben Lenin titkos átszállítását
Svájcból Finnországon keresztül Oroszországba.
Az
Ifjú Törököknek sokat segített Talaat Pasa, aki
az első világháború idején Törökország belügyminisztere
volt, és szinte diktátori hatalommal rendelkezett. A cigány
származású Talaat Pasa tagja volt Carasso olasz szabadkőműves
páholyának, amely Szalonikiben működött. Az Ifjú Törökök
1908-ban történő hatalomra kerülését megelőzően még 1907-ben
Talaat az Ottomán Birodalomban működő skótrítusú
szabadkőművességnek a nagymestere lett. Ha valaki napjainkban az
Egyesült Államok fővárosában, Washingtonban D.C.-ben, felkeresi
a skótrítusú szabadkőművesség központjának az archívumát,
akkor maga is meggyőződhet arról, hogy az Ifjú Törökök vezetői
a skótrítusú szabadkőművesség tisztségviselői voltak.
Felmerül
a kérdés, hogy ki volt az, aki megalapította a skótrítusú
szabadkőművességet Törökországban? Az egyik alapító Adolphe
Crémieux volt a skótrítusú szabadkőművesség
franciaországi nagymestere, aki a Mazzini-féle Ifjú
Franciaország mozgalom vezetője is volt. Az Ifjú
Törökökre vonatkozó számos dokumentum megtalálható a B’nai
B’rith és a skótrítusú szabadkőművesség archívumaiban,
amelyekbe nem könnyű bejutni a kutatónak, de egyes történészek
számára ez nem leküzdhetetlen akadály. A hivatalos történetírás
erről nem szól, és a főáramlatú tankönyvek sem számolnak be
róluk.
Angol
részről Aubrey Herbert tartotta a kapcsolatot az
Ifjú Törökökkel. Aubrey Herbert, noha súlyos szembetegséggel
küszködött kisgyermek kora óta, nagy műveltségre tett szert, és
jelentős karriert futott be. Maga is képzett orientalista volt, aki
számos nyelvet beszélt: franciául, olaszul, németül, törökül,
arabul, görögül és albánul az angol anyanyelve mellett. Beutazta
a világot, Japánban tiszteletbeli konzul volt két évig, majd
pedig Isztambulban töltötte be ezt a tisztséget 1904-től 1905-ig.
Ezt követően komoly erőfeszítéseket tett a független albán
állam megteremtése érdekében. Ennek köszönhetően két ízben
is felajánlották neki az albán trónt. A kisebb nemzetek
önrendelkezési jogának a harcosaként tartották számon. Ezért
bírálta saját kormányának az írekkel kapcsolatos politikáját
is. Gyenge látása ellenére Aubrey Herbert 1914-ben csatlakozott az
Ír Gárdához, a Mons melletti csatában megsérült, és ezt
követően lett a brit hírszerzés kairói irodájának a
munkatársa. Hírszerző tisztként aGallipoli Kampány idején
két okból is nagyon sikeresnek bizonyult. Egyrészt közeli
kapcsolatban állt Riz Tevfik-kel (Bülükbasa),
másrészt török nyelvtudása miatt sikerült elérnie a
tűzszünetet a török hatóságoknál. Később együttműködött
T. E. Lawrence-szel, akivel sikertelenül tett kísérletet egy török
tiszt megvesztegetésére, a Kut-alAmara-nál bekerített brit
csapatok érdekében. Magas-rangú szabadkőművesként Aubrey
Herbert szoros kapcsolatot tartott Carassoval és az Ifjú Törökök
más vezetőivel. Herbert nagyapja Giuseppe Mazzininek, a Carbonarik
vezetőjének, egyik fő pénzügyi támogatója volt, apja pedig a
brit szabadkőművességet irányította 1880-tól 1890-ig.
Nagybátyja pedig a brit birodalom washingtoni nagyköveteként
szolgált. T. E. Lawrence egyenesen azt állította,
hogy volt olyan időszak, amikor az Ifjú Törökök
legfőbb irányítója ténylegesen Aubrey Herbert volt.
Az
Egyesült Államoknak is fontos szerepe volt az események háttérből
történő irányításában. 1890-től kezdődően az első
világháború végéig három amerikai nagykövet szolgált
Törökországban: Oscar Straus, Abraham
Elkin és az idősebb Henry Morgenthau. Mind
a hárman szoros barátságban álltak Simon Wolffal, aki
a B’nai B’rith amerikai központjának abban az időben az egyik
legtekintélyesebb vezetője volt. Mindhárom nagykövet maga is a
B’nai B’rithnél töltött be vezető szerepet.
Az
„Ifjú mozgalmak” okkult háttere
1830-ban
a nagy múltú és nagyhatalmú titkos társaság a Prieuré
de Sion (Priory of Sion) miután nem tudta teljesen eltávolítani
a Bourbonokat, ezért úgy határozott, hogy alkotmányos monarchiát
hoz létre. A ma is működő titkos társaság célja az volt, hogy
a Meroving dinasztiát hozza vissza és tartsa Franciaország élén.
A Meroving uralkodók csak uralkodtak, de nem kormányoztak. Másként
megfogalmazva szimbolikus figurák voltak. A Prieuré de Sion-nak
azonban Franciaországban folyamatosan meg kellett küzdenie
riválisával, a templomos irányzatot követő szabadkőművesekkel.
A
templáros vagy templomos szabadkőművesség 1748-ban alapította
meg Párizsban a skótrítusú páholyokat, amelyben a magasabb
fokozatok a zsidó kabalához vannak igazítva.
Ezért a skótrítust a szakirodalomban
zsidórítusnak is nevezik. Minthogy a templomos
lovagrendet, amelyet ez a skótrítusú szabadkőművesség az
elődjének tekint, a Meroving házhoz tartozó uralkodó oszlatta
fel 1314-ben, ily módon a skótrítusú francia szabadkőművesség
mindig is rivalizált a Prieuré de Sion-nal. A francia skótrítusú
szabadkőművesek, hogy növeljék önállóságukat, 1772-ben
megalapították a Grand Orient szabadkőművességet
ugyancsak Párizsban.
A
Prieurié de Sion azonban a frankfurti bankárok közreműködésével
beindította az Adam Weishaupt által vezetett
illuminátus titkos társaságot 1776-ban a bajorországi
Ingolstadt-ban, amelynek a legfőbb feladata az volt, hogy
fokozatosan hatoljon be a Grand Orient páholyokba, és vegye át
azoknak álcázva az irányítását. Valamennyi szabadkőműves
irányzat és a Prieuré de Sion mögött azonban a már akkor
szervezetten működő háttérhatalom állt, jelentős nagyságú
pénzügyi bázisra támaszkodva. A skótrítusú francia Nagypáholy
és a francia Grand Orient egyesült a francia trón megdöntése
érdekében az 1782-t követő években. Ezt az egyesülést
készítette elő az 1782. július 16-án Wilhelmsbad-ban
megtartott titkos tanácskozást. Itt a mintegy három millió tagot
számláló szabadkőművesek és a titkos társaságok szövetséget
kötöttek egy hosszú-távú világstratégia végrehajtására.
Ennek a pénzügyi hátterét már a frankfurti bankárok
biztosították.
A
Grand Orient (Nagy Oriens vagy Nagy Kelet) szabadkőművesség a
hatalom átvételére készült Olaszországban is. A forradalmat
Giuseppe Mazzini szervezte, akinek a mozgalma célkitűzéseiben és
módszereiben az illuminátusok működéséhez hasonlított. A
hasonlóság oly nagy volt, hogy több kutató is arra a véleményre
jutott, hogy az illuminátusok első vezetője, Adam Weishaupt volt
az, aki Mazzinit megbízta az illuminátusok irányításával. A
kommunista világmozgalom tényleges megalapítójának tekinthető
Weishaupt 1830-ban halt meg, amikor Mazzini még csak három éve
volt szabadkőműves, de határozottságával és kemény
karakterével már kitüntette magát. A két illuminátus vezető
igen közel állt egymáshoz, Weishaupt Lucifer követőjének
számított, Mazzini pedig ateista volt.
Giuseppe
Mazzini 22 éves korában csatlakozott a
szabadkőművességhez, amelyet ekkoriban Carbonarinak nevezetek
Olaszországban. A Carbonarik 1818-ban készült
titkos dokumentuma szerint a mozgalom végső célja Voltaire és a
francia forradalom szellemében a katolicizmus és végső
soron a kereszténység megsemmisítése. Mazzini idejében a
Grand Orient nemcsak behatolt a Carbonari mozgalomba, de át is vette
a szabadkőművesség irányítását, és a Carbonarik lettek az
olasz szabadkőművesség vezetői. Mazzini háromévi intenzív
forradalmi felkészülés után minél több fiatalt igyekezett
beszervezni a nagyszabású forradalom végrehajtására. 1831-ben
Franciaországba száműzték Olaszországból. 1832-ben ő
alapította meg a Fiatal Forradalmárok szervezeteit,
amelyek valójában szabadkőműves csoportok voltak, de azzal a
megkülönböztető jeggyel, hogy használták az Ifjú vagy Fiatal
elnevezést. 1833-ban, amikor a kormány betiltotta, az Ifjú
Olaszország mozgalmat, már 60 ezer tagja volt.
A
magasrangú szabadkőműves Henry Palmerston, a későbbi
brit miniszterelnök segítségével, Mazzini 1835-ben megalapította
az Ifjú Európa szervezetet Svájcban. Mazzini a
szervezetei bővítését Weishaupt elképzelései szerint folytatta.
Az általa alapított Ifjú Szövetségek, mozgalmak, társaságok
még azután is létrejöttek és működtek, amikor Mazzini már nem
élt. A tengeren túl a szervezetet úgy hívták, hogy az Ifjú
Amerika, Nagy-Britanniában Ifjú Anglia,
Olaszországban Ifjú Olaszország, Törökországban Ifjú
Törökök. Az európai kontinensen, pedig Ifjú
Európa volt a nevük. Ezek az ifjú vagy fiatal jelzőt
viselő társaságok és szervezetek azokat a radikális elégedetlen
fiatalokat tömörítették, akik később beléptek az országukban
működő templáros Grand Orient szabadkőműves páholyokba. A
skótrítus kimunkált hierarchiája alkalmas volt energiáik
megfelelő levezetésére, és tevékenységük kézbentartására.
Valamennyi
ilyen ifjú jelzőt viselő szervezetnek a tagjait Európában és a
tengeren túlon a Grand Orient szabadkőművesség alaposan
felkészítette a felforgató tevékenység folytatására. Ha jött
a hívó szó, készen álltak az agitációra, a tüntetésre,
sztrájkok szervezésére, felvonulások tartására, hírszerzésre,
kémkedésre, robbanószerkezetek előállítására és bevetésére,
és adott esetben politikai merényletek elkövetésére is. E
szervezetek tagjai anarchistaként és nihilistaként váltak
ismertté. Vakmerően vállalták a legveszélyesebb feladatokat is,
és ha kellett, robbanóanyagokkal, tőrrel és revolverrel is
felvették a küzdelmet a Grand Orient világjobbító céljai
érdekében.
Mazzini
idején a látszólag irányítás nélküli anarchista fiatalok
valójában már igen jól meg voltak szervezve. Volt köztük sok
munkás és diák, de a gazdag családok képviselői sem hiányoztak,
ahogyan a megfizetett tüntetők sem. Többségüknek semmilyen
állása nem volt, mégis költekező módon élt. E fiatalok
sérelmeit és célkitűzéseit a szabadkőműves sajtó
természetesen nagy terjedelemben publikálta, és ez elősegítette
a Grand Orient szabadkőművesség politikai céljainak az
átültetését a gyakorlatba. Az ifjú jelzőt viselő szervezetek
tagjai tehát olyan jól képzett vagányok, huligánok, profi
rendzavarók voltak, akik a templáros, skótrítusú szabadkőműves
vezetők kéréseit habozás nélkül teljesítették. Mazzini a
segítségükkel meg is valósította a szabadkőműves forradalmat
Olaszországban. A rendzavarások idején ezek a szakképzettség
nélküli fiatalok általában kisebb-nagyobb bűncselekményekből
tartották el magukat, kiraboltak bankokat, felgyújtottak üzleteket,
ha azok nem voltak hajlandók védelmi pénzt fizetni, de az
emberrablást is használták pénzszerzésre. Egyes szerzők, így
például az amerikai John Daniel, úgy vélik, hogy
a MAFIA elnevezés is onnan származik, hogy
„Mazzini autorizza furti, incendi,
e attentati”, ami magyarul azt jelenti, hogy Mazzini
engedélyezi a lopást, a gyújtogatást és a merényletet. (John
Daniel, Scarlet and the Beast, Vol. 1, 331. old.)
Arra
nem sikerült kemény bizonyítékokat találni, hogy Weishaupt lett
volna az, aki megbízta Mazzinit az illuminátus mozgalom
irányításával. Az viszont bizonyítható, hogy Mazzininak és
Weishauptnak a forradalmi rendszere számos pontban megegyezett.
Először is mindkettőnek szabadkőműves jellegű hierarchikus
felépítése volt. Ugyanazokat a fokozatokat lehetett elérni, mint
a szabadkőműveseknél. Mindkettő azonos szimbólumokat,
jelszavakat és kézjelzéseket használt. Mindkettőnek célja
volt az egyház és a kereszténység elleni harc. Mindkettő
használta a merényleteket, mint eszközt a céljai elérése
érdekében. Mindkettő a luciferiánus doktrínát vallotta.
Végül megegyezett mindkettőnek a végső célja is: az egy
központból irányított világ létrehozása, és
egy világkormány felállítása.
A Prieuré
de Sion-hoz közelálló Weishaupt royalistának
volt tekinthető, mígMazzini templáros köztársasági pártinak.
A királypárti royalisták jobboldaliak, míg a republikánusok
baloldaliak. De ezek csak másodrendű különbségek, minthogy az
irányzatok mögött az a háttérhatalom húzódik meg, amelynek
célja akár rendőrállami, diktatórikus, akár demokratikus,
kapitalista pénzuralmi eszközökkel és technikákkal, de
megszerezni a népek vagyona feletti rendelkezést. Mivel a vagyon
hatalom, így a politikai uralom is hozzájuk kerül.
Mazzini
kapcsolatban állt a világ legkülönbözőbb szabadkőműves
forradalmáraival. Természetesen szorosan
együttműködött Garibaldival, a forradalmi
hadsereg vezetőjével Olaszországban, Kossuth Lajossal az
1848-as és az 1849-es forradalom kiemelkedő alakjával, a
lengyel Stanislas Vorcell-lel, az orosz Alexander
Herzen-nel, az angol Henry Palmserton-nal, a
német Otto von Bismarck-kal, és az amerikaiAlbert
Pike-kal. Halála előtt Mazzini szoros kapcsolatban állott
Pike-kal, Palmeston-nal és Bismarck-kal egy új univerzális
szabadkőműves rítus létrehozásában és meghonosításában.
Pike,
Mazzini, Bismarck és Palmerston a saját országukban működő
szabadkőművesség legfőbb vezetői közé tartoztak. K.
Kalimtgis, D. Goldman, J Steinberg, szerzőhármas könyve a Dope
Inc. (New York, 1978) azt állítja, hogy Nagy-Britanniában
a politikai rejtett hálózatok szinte minden tagja azt a függelmi
rendet követte, amely a skótrítusú szabadkőműves hierarchián
keresztül lord Parmerston-tól továbbította a parancsokat. Ez az
alá-és fölérendeltségi hierarchia tette lehetővé Palmerston
számára, hogy brit fonttal finanszírozza a szabadkőműves
forradalmakat. Így például, amikor Mazzini segítséget kért az
általa kirobbantott Grand Orient felkeléshez Olaszországban, akkor
Palermstontól kért pénzt, aki viszont rávette a brit parlamentet,
hogy szavazza meg ezt a támogatást. Palmerston halála után az
ugyancsak szabadkőműves és zsidószármazású Benjamin
Disraeli miniszterelnök biztosította a pénzügyi
támogatást. Disraeli azonban tisztességesebben járt el, mint
Palmerston, mert a brit adófizetők pénze helyett közvetlenül
azokhoz a szupergazdag zsidó bankárokhoz fordult (Lionel Rothschild
és Montefiore), akik a szabadkőművesség legfőbb irányítóiként
magukra vállalták Mazzini finanszírozását.
„Committe
of Ottoman Union”
A „Committe
of Ottoman Union” (az Ottomán Unió Bizottsága) eredetileg
titkos társaság volt, amelyet 1889-ben a háttérhatalom által
kirobbantott és a szabadkőművesek által végrehajtott 1789-es
francia forradalom 100. évfordulóján hoztak létre török
orvostanhallgatók. Az Ifjú Törökök mozgalmán
belül működő politikai szervezetté 1906-ban alakult át, és
felvette a Committee of Union and Progress, CUP (Unió
és Haladás Bizottsága) elnevezést abban az időszakban, amikor
már az Ottomán Birodalom a végnapjait élte. A CUP 1908 és 1918
között volt hatalmon. Az első világháborút követően tagjainak
többségét VI. Mehmed szultán hadbíróság elé állította, és
bebörtönözte. A szervezet maradványait a Török Köztársaság
számolta fel az 1926-ban lefolytatott elnökgyilkossági per nyomán.
A
CUP az Ifjú Törökök mozgalmán belül illegálisan működő több
titkos társaság fedőszerve volt. A CUP erős szervezeteket épített
ki nemcsak Törökországban, de több európai állam fővárosában
is. Szervezeteihez a legkülönfélébb etnikumú titkos társaságok
tartoztak: albánok, bolgárok, görögök, örmények és
természetesen törökök. Közös céljuk a rendszerváltozás
kiharcolása volt, amelyre 1908-as forradalomban nyílt lehetőség.
Az Ifjú Török forradalmat követően a különböző frakciók
közt meglazult a kapcsolat, de továbbra is működtek. A CUP-ot
erőteljesen támogatta a francia kormány. II. Abdul
Hamid szultánnak sikerült részben visszaszorítania a
CUP-ot, és még bizonyos fokú francia és német támogatást is
tudott ehhez a politikájához szerezni.
Az
Ifjú Török forradalom nagy hatást gyakorolt a mohamedán világra.
Az Isztambulban élő perzsa közösség a CUP mintájára
megalapította az Iranian Union and Progress Committee-t
(Az Iráni Unió és Haladás Bizottságot). Az Ifjú Törökök
példáját azonban követték az indiai mohamedánok is. Az 1911-es
kínai forradalom és az 1917-es orosz forradalom azonban
elvonta a világközvélemény figyelmét az Ifjú Törökök
forradalmáról. Még az első világháborút megelőzően a CUP az
Ottomán Birodalom egyedüli törvényes pártjává vált.
Valamennyi tartomány és helyi vezető az
adott vilajet pártvezetőjének tartozott
engedelmeskedni. (Az egykori oszmán birodalomban és a mai
Törökországban vilajetnek nevezik a nagyobb közigazgatási
egységeket. A vilajet szó tartományt és helyhatóságot is
jelent.)
A CUP-ot,
mint politikai pártot, egyes szerzők a „klerikális fasizmus”
képviselőjének tekintik, mert arra törekedett, hogy felszámolja
mind a kisebbségek politikai pártjait, mind vallási közösségeiket
az Ottomán Birodalmon belül. Céljai elérésére felhasználta az
Ifjú Török forradalom előtti intézményeket azért, hogy ezek
biztosítsák a lakosság megfelelő számú támogatását, és így
elkerülhessék az ellenük irányuló államcsínyt. Ezért tekintik
az első fasiszta jellegű kormányzatnak. A CUP-nak nem sikerült
eltávolítani a politikai életből a kisebbségeket. A világháború
kitörésekor ez is szerepet játszhatott a pán-török ideológia
mellett, amely azt hangoztatta, hogy az Ottomán Birodalom
rendeltetése valamennyi mohamedán egyesítése Közép-Ázsiában
az orosz hatalom kiűzésével ebből a térségből.
Még
a Dzsihádot, a mohamedán szent háborút is meghirdette a CUP,
elméletben minden keresztény ellen, kivéve a szövetséges
Németország polgárait. A CUP különösen ellenségesen
viselkedett az örményekkel szemben, és hatalomra jutását
követően nyomban titkos terveket dolgozott ki a megsemmisítésükre.
Az első nagy offenzíva, amelyre a törökök vállalkoztak az első
világháború idején egy sikertelen kísérlet volt az oroszok
kiűzésére a történelmi Örményország jelentős részéről,
amelyet az 1877-es orosz-török háborúban foglaltak el a cári
csapatok. Ez után a kudarc után a CUP még inkább bűnbaknak
tekintette az örményeket, és 1915 februárjában beindult az a
folyamat, amely több-százezer örmény elpusztulásával járt.
Christopher
Jon Bjerknes az örmény holokausztról
Ch.
J. Bjerknes, aki büszke norvég-zsidó származására, „The
Jewish Genocide ofArmenian Christians” (Az örmény
keresztények zsidó népirtása) címmel 575 oldalas
dokumentumkötetet írt (először 2006-ban, másodszor 2007-ben
jelent meg az Egyesült Államokban) a Sabbatai Zevi követői által
inspirált örmény népirtásról. Bjerknes azt állítja, hogy
napjainkban a sabbatai-frankista kultusz hívei ellenőrzik a zsidó
szervezeteket, beleértve a cionista világszervezetet, és a
szabadkőművességet is. Már részletesen ismertettük, hogy ennek
a zsidó vallási-kultusznak a megalapítójaSabbatai
Zevi (1626-1676), későbbi vezetője pedig Jacob
Frank (1726-1791) volt. Ennek az irányzatnak a követői
messiásnak tartották Sabbatait. (Messiás a zsidók által várt
megváltó, akit az ószövetségi próféták megjövendöltek. A
zsidók nem fogadják el azt a keresztény felfogást, hogy Jézus
Krisztus lett volna ez a próféták által megjövendölt messiás.)
A Sabbatai-kultusz követői szerint az ő messiásuk lelke tovább
vándorolt a Rothschild dinasztiához, és most már e dinasztiának
az élén álló elsőszülött személyek tekintendők „a zsidók
királyának”.
A
sabbatai-frankista messianizmus rendszere szerint a megváltás,
vagyis megmentés a kárhozattól, csak valamennyi zsidó két
harmadának a feláldozása útján lehetséges, valamint az
emberiség többi részének az elpusztításával, illetve
szolgaságba taszításával. Bjerknes meggyőződése szerint ez a
morbid hit az, amely a történelmet a háttérből irányító
erőket motiválja. Ez a fanatikus hit húzódik meg a háborúk és
az egy központból irányított világ megteremtésére törő
stratégia mögött. A sabbatai-frankisták hite szerint királyuk
történelmi küldetése, hogy helyreállítsa a zsidók nemzeti
otthonát Izraelben, és megvalósítsa a kiválasztott nép uralmát
a nem zsidók felett.
E
fanatikus zsidó hitvallás követői szerint a messiás nem jelenik
meg addig, amíg a világ nem adja meg magát a gonosznak, ezért
mindent elkövetnek, hogy ezt önbeteljesítő próféciává tegyék.
Ezért a gonosz valójában jó, mert a végső jó beteljesedését
segíti elő. Bjerknes ezt a hitet és világstratégiát az
„emberiség elleni zsidó háborúnak” nevezi. Nyomatékosan
hangsúlyozni kell, hogy Bjerknes a "zsidó" megjelölés
alatt a sabbatai-frankista szekta tagjait érti, akik egyszerre
forrófejű fanatikusok és hidegfejű, racionális pragmatisták. A
sabbatai-frankista hálózat tagjai gyakran keresztényeknek vagy
mohamedánoknak adják ki magukat, és így hatolnak be a nem-zsidó
társadalom minden rétegébe.
Bjerknes
hivatkozik Mózes V. könyve első fejezetének 7-től a 16-ig
terjedő verseire, amelyek szerint Isten a zsidókat választotta
saját népéül, valamennyi többi földön élő nép közül. A
28. fejezet 10. verse szerint, pedig a zsidó nép az, amelyik az Úr
nevéről neveztetett el, és ezt megérti majd a földnek minden
népe, és félni fog tőle. Bjerknes hivatkozik Zakariás prófétára
is, aki megjövendölte, hogy a zsidóknak egy jelentős részét el
fogják pusztítani. Az örmény népirtásról írott hivatkozott
könyvének a 43-tól 46-ig terjedő oldalain számos részt idéz a
Talmudból és az Ótestamentumból, amelyek a nem-zsidók (gójok)
elpusztítására illetve szolgasorba taszítására vonatkoznak.
Bjerknes
részletesen is ismerteti, hogy a XIX. század kezdetétől a
Rothschildok kampányba kezdtek a zsidók visszatérésére Izraelbe.
Jelentős mennyiségű ingatlant vásároltak, és erőfeszítéseket
tettek az Ottomán Birodalom megdöntésére. E stratégia részét
képezte a Szuezi-csatorna megvásárlása, és befolyásuk
kiterjesztése a Közel-Keletre. Bjerknes könyvének 66. oldalán
ezt írja: „A Török Birodalom lerombolása, és a keresztény
örmények tömeges meggyilkolása egy lépés volt azon a hosszú és
viharos úton, amelyen a zsidóság az emberiség halála felé
menetel. Az Orosz Birodalom megsemmisítése volt a másik, amelyet
Európa, különösen Németország ismételt elpusztítása követett
a két világháborúban. Ez a zsidó kultusz tett kísérletet arra,
hogy mesterségesen beteljesítse a messiási próféciát, és
akaratuk ellenére kényszerítse az európai zsidókat, hogy
Palesztinába meneküljenek.”
Könyvének
290. oldalán ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Ők (a
Rothschildok – D. J.) csődbe tudták juttatni Egyiptomot és
Törökországot. Le tudták rombolni Oroszországot. Meg tudták
vásárolni a mihaszna zsidókat. Még a pápát is megnyerték
maguknak. Csak éppen Hitler és Sztálin hatalomra segítésére, és
a zsidók tömeges és példa nélkül álló üldözésére volt
szükség ahhoz, hogy nagy számban lehessen kényszeríteni őket
Palesztinába.”
Bjerknes
tisztában van azzal, hogy a keresztény-cionista vallási mozgalmak
az Egyesült Államokban valójában nem a keresztény újjászületést
szolgálják. Így figyelmezteti könyvének 327. oldalán az
újjászületésükben hívő keresztény amerikaiakat: „A zsidó
irányítás alatt álló mai tömegtájékoztatásban sok zsidó
prédikál a végidők eljöveteléről, és arról, hogy a
keresztényeknek pozitív megvilágításban kell szemlélniük a
saját elpusztításukat, mintha az a keresztény és zsidó
próféciák isteni beteljesülése lenne. Sok keresztényt
megtévesztenek ezek a sarlatánok…A világ és népei elpusztítása
a szupergazdag zsidók szándékos beavatkozásának az eredményeként
történik, nem pedig Isten akaratának a következménye. Ezek a
zsidó vezetők a héber bibliát tervnek tekintik, amelyet ők
tudatosan hajtanak végre…”
A
magunk részéről itt csak annyit fűzünk ehhez hozzá,
hogy Carroll Quigley, Gary Allen, Antony C.
Sutton és más szerzők munkáira támaszkodva tényként
fogadhatjuk el, hogy létezik egy olyan globálisan megszervezett
hálózat, amelyet a szupergazdag, nemzetközi bankárok kartellje
irányít. E szupergazdag pénzoligarcha csoport rendelkezik a
magánpénzrendszer feletti tulajdonosi jogokkal, a hitelezés és
kamatszedés monopóliumával. Ez a nagy arányú vagyoni
koncentráció biztosítja a politikai hatalom ellenőrzését is a
számukra. Ez a szupergazdag pénzoligarcha réteg vegyes etnikumúnak
tekinthető, noha kétségtelenül meghatározó benne a
származásilag zsidónak tekinthető szupergazdag bankárok
jelenléte. Ez a világuralmat megszerzett oligarcha csoport, tehát
nagy számban integrált magába például vegyes házasságok révén
nem-zsidó származásúakat is. Hozzájárultak vegyes etnikumúvá
válásához a szabadkőművesség, valamint más titkos, illetve
féltitkos jellegű szervezetek. Egyes kutatók elfogadják az
illuminátusok jelenlétét, és az árja hagyományokat ápoló
nem-zsidó dominanciájú személyek meghatározó szerepét egyes
titkos társaságokban. Erre jó példa a Skull and
Bones (Koponya és Csontok) árja hagyományú titkos
társaság rendkívüli befolyása az Egyesült Államokban. Henry
Makow, aki maga is zsidó származású kutató, ebben a
kérdésben e-mail üzenetet váltott Bjerknes-szel, aki
szerint a vegyes házasság is a zsidó stratégia része. Bjerknes
ezeket írta Makownak:
„Meg
vagyok győződve arról, hogy hatalmas zsidó érdekek szándékosan
tesznek kísérletet már 2500 éve a messianisztikus zsidó
próféciák beteljesítésére, és sok gojt félrevezettek azért,
hogy elősegítsék céljaik elérését. Számos nem-zsidó
támogatót szereztek vegyesházasságokon, barátságokon és önző
érdekeken keresztül, akik viszont nem megtévesztettek, azok
szerzésvágyból hiúságból vagy más erkölcstelen okból követik
el embertelen tetteiket. Vajon tudják-e, hogy gonosz az, amit
tesznek? Az a gyanúm, hogy néhányuk tudja. Nem ellenzem, hogy
megnevezzük a titkos társaságokat és az eliten belüli
kapcsolatokat. Egyszerűen nem látom kellően igazoltnak, hogy
illuminátusnak nevezzük őket. Ami a politika általános
irányvonalát illeti, és azoknak az arculatát, akik a világot a
harmadik világháború felé terelik, úgy gondolom, hogy jómagam
és sokan mások már kellően bizonyítottuk, hogy az a mozgalom,
amelynek az illuminátusok egy részét alkotják, és amelynek
feladata az apokalipszis felidézése, már 2500 éves.”
Makow azért
tette közzé Bjerknes-szel folytatott eszmecseréjét, mert
fontosnak tartja a zsidó messianizmusnak az ismeretét és
elemzését. Ha a világ eseményeinek háttérből való
befolyásolásában és irányításában meghatározó szerepet
játszik a Rothschild dinasztia által irányított szupergazdag
nemzetközi bankárközösség, megtámogatva a Sabbatai Zevi-hez
köthető ótestamentumi és talmudista fanatizmussal, akkor joggal
feltételezhetjük, hogy zsidók és nem-zsidók egyaránt szeretnék
tudni ezzel kapcsolatban a tényeket, és kialakítani a saját
álláspontjukat. A Rothschild dinasztia által irányított
pénzuralmi rendszer frontemberei, mint például az Egyesült
Államokban nagy befolyásra szert tett neo-konzervatív politikusok,
kétségtelenül elősegítették az iraki háborút, és
változatlanul az Irán elleni megelőző csapás mellett érvelnek.
Mindez összhangban áll azzal, amit Bjerknes is megfogalmazott.
Ezért, ha Bjerknesnek igaza van, akkor az antiszemitizmust egyfajta
lélektani hadviselésnek tekinthetjük, amelynek a feladata
semlegesíteni a pénzuralmi világstratégia ellenzőit, rájuk
bizonyítva, hogy rasszista fajgyűlölők. Ezt a fajta
antiszemitizmust fel lehet használni azoknak a zsidóknak a
manipulálására is, akik ellenzik ezt a Rothschild dinasztiához
kapcsolható világstratégiát.
A
brit nagykövet jelentése Londonnak az Ifjú Törökök
hatalomátvételéről
Ch.
J. Bjerknes „The
Jewish Genocide of Armenian Christians” című
munkájának (Enlargend Second Edition, 2006,
2007, http://www.jewishracism.com)
bevezetőjében megállapítja, hogy 1908-ban és 1909-ben a hatalmat
a zsidók által irányított és finanszírozott „Unió és
Haladás Bizottsága” (törökül: Ittihad ve Terakke, angolul:
Committee for Union and Progress, CUP) vette át azért, hogy a Török
Birodalmat megdöntse, és feldarabolja. Bjerknes szerint erre a
zsidó bankárok azért törekedtek, mert ez a birodalom ellenőrizte
Palesztinát, amelyet különálló zsidó állammá akartak
átalakítani, megteremtve a zsidó nép nemzeti otthonhát. Már
ekkor tervbe volt véve, hogy az őshonos palesztin lakosságot,
amennyire lehet eltávolítják, és helyére Kelet-Európából
származó zsidó lakosságot telepítenek, amelynek a többsége
kazár eredetű, askenázi zsidó.
Bjerknes
állításait minél több objektívnak tekinthető dokumentummal
igyekezett könyvében alátámasztani. Ezek közé tartozik Gerard
Lowther, brit nagykövetnek az 1910. május 29-én kelt
jelentése Charles Hardinge, brit külügyminiszterhez.
Ebben a jelentésében Lowther, aki 1908-tól 1913-ig volt angol
nagykövet az Ottomán Birodalomban, egyértelműen
zsidó-szabadkőműves hatalomátvételről számol be. Érdemes szó
szerint ismertetni ennek a jelentésnek néhány jellemző részletét:
„A
törökországi új szabadkőművesség eltérően az angoltól és
az amerikaitól, döntő részében titkos, politikai jellegű, és
információkat csak szigorúan bizalmas módon lehet beszerezni,
miközben azok, akik elárulják a politikai titkokat, úgy látszik,
rettegnek a maffiától. Néhány nappal ezelőtt egy helyi
szabadkőművest, aki nyilvánosságra hozta a szabadkőműves
jelzéseket, ténylegesen azzal fenyegették meg, hogy hadbíróság
elé állítják, és börtönbe kerülhet az ostromállapot
következtében… Az Ifjú Török mozgalom Párizsban teljesen el
volt különítve, és jóformán semmit se tudott a Szalonikiben
működő belső körről. Ez utóbbi városnak 140 ezer lakosa van,
akik közül 80 ezer spanyol zsidó, és 20 ezer közülük a
Sabbatai Zevi szekta tagja, vagy titkoszsidó, aki kifelé az iszlám
követőjének mutatja magát. Közülük sokan korábban olasz
állampolgárságot szereztek, és olaszországi páholyokhoz tartozó
szabadkőművesek lettek.
Nathan,
Róma zsidó főpolgármestere, magasrangú szabadkőműves, és a
zsidó miniszterelnökök, Luzzati és Sonino, valamint más zsidó
szenátorok és képviselők is, valószinűleg, szintén
szabadkőművesek…Emannuele Carasso egy szaloniki zsidó
szabadkőműves, és jelenleg az Ottomán képviselőház tagja,
alapított egy páholyt, amely „Macedonia Risorta” (Macedónia
újjászületése D. J.) nevet kapta, és kapcsolatban áll az olasz
szabadkőművességgel. A jelek szerint rávette az Ifjú Törököket,
a katonatiszteket és a polgári lakosokat, hogy tegyék magukévá a
szabadkőművességet, szem előtt tartva, hogy így gyakorolhasson
erőteljes zsidó befolyást az új politikai rendszer felett
Törökországban… A Szaloniki mozgalom úgy néz ki, főleg zsidó
kezdeményezésre jött létre… Carasso fontos szerepet kezdett
játszani, beleértve a Balkán Bizottság átvételét. Valamennyi
zsidó bennszülött és külföldi a jelek szerint lelkesen
támogatta az új politikai rendszert, ahogyan egy török kifejezte:
Úgy tűnt, hogy valamennyi zsidó az Okkult Bizottság potenciális
kémje lett, és az emberek azt kezdték mondani, hogy ez a mozgalom
sokkal inkább zsidó volt, mint török.
Az
olasz kormány egy Primo Levi nevű zsidó szabadkőművest, akinek
nem volt diplomáciai karrierje, nevezett ki Szalonikibe főkonzulnak,
és Oscar Strausst - aki Jacob Schiff-fel együtt arra bíztatta az
amerikai zsidókat, hogy más területi elképzelésekkel szemben,
elsősorban Mezopotámiába vándoroljanak ki a cionizmus
kiterjesztett változataként -, nevezték ki ide amerikai
nagykövetnek… Carasso volt azok egyike, akik közölték Abdul
Hamiddal, hogy elmozdították, ezután Szalonikibe vitték, s
őrizetben tartották a Bizottsághoz tartozó olasz zsidó bankárok
házában, s közben Remzi Bey testvérét bízták meg az őrzésével.
Az
elmozdítást követően a szaloniki zsidó újságok hangosan
ünnepelték a megszabadulást „Izrael elnyomójától”, aki
kétszer is figyelmen kívül hagyta a cionista-vezető Herzl
kérését, és bevezette a mi idegenrendészeti törvényünkhöz
hasonlóan a ’vörös útlevelet’ a lengyel zsidó bevándorlókkal
szemben, és aki más módon is akadályozta a cionista elképzelések
megvalósítását Palesztinában. Az 1909 decemberében a Hamburgban
megtartott 9. cionista kongresszuson bejelentették, hogy megoldódott
az ellentét a zsidó világközösségen belül a területiek
(Territorialists), és a cionisták (Sionists) között a „török
forradalom csodájaként”.
Egyidejűleg
Djavid Bey Szaloniki küldöttje, egy kivételesen okos és
tehetséges titkos-zsidó (Crypto-Jew) és szabadkőműves,
pénzügyminiszter lett, míg Talaat Bey, aki szintén szabadkőműves,
a belügyminiszteri székbe került… A parlamentnek
„megparancsolták”, hogy fogadjon el egy nagyon szigorú
sajtótörvényt. Egy Szalonikiből való titkos-zsidót és
szabadkőművest tettek meg a „Sajtó Iroda Igazgatójának”
(Directeur du Bureau de la Presse), amely rendkívül nagyhatalommal
járó pozíció, minthogy viselője be tud tiltani bármely újságot,
amely az „új rendszert bírálja” („reakciósnak”
minősítve), vagy a lap tulajdonosát illetve a főszerkesztőjét
hadbíróság elé állíthatja.
Félhivatalos
Ottomán Távirati Iroda kezdte meg a működését egy bagdadi zsidó
irányításával, és csaknem sikerült egy szaloniki-i zsidó
ügyvédet és szabadkőművest kinevezni az igazságügyi
minisztérium főtanácsadójának. Az Unió és Haladás Bizottsága
konstantinápolyi (isztambuli – D. J.) központját is egy
szaloniki-i titkos-zsidó és szabadkőműves irányítja. Egy másik
szaloniki-i titkos-zsidó és szabadkőműves komoly kísérletet
tett a „Préfet”, vagyis a főpolgármesteri tisztség
elnyerésére a fővárosban, de egyelőre nem járt sikerrel, noha
az egyiptomi szabadkőműves Said Halim herceg lett a
főpolgármester-helyettes… A régi rendőr-minisztérium helyére
a „Süreté Publique” (Közbiztonsági Hivatal) lépett, amely
felügyeli a rendőrséget és a csendőrésget, és amelynek az
élére egy szaloniki-i szabadkőműves került… Talaat Bey
belügyminiszter cigány származású, és az Adrianopoli körzetben
lévő Kirjaliból való, Djavid Bey a pénzügyminiszter
titkos-zsidó, és a Bizottság okkult hatalmának a hivatalos
megtestesítője. A kormánynak csak ők azok a tagjai, akik
ténylegesen számítanak, és ők azok is, akik a törökországi
szabadkőművesség csúcsán foglalnak helyet… Egy török úgy
jellemezte ezt, mint „Törökország kábulatba ejtését zsidó
hasissal”. Az előzőekből, illetve az Ifjú Török mozgalom
jelenlegi állapotának közelebbi megvizsgálásából az derül ki,
hogy elsősorban zsidó és csak annyiban „török”, hogy
elkülönül más Ottomán elemektől, úgymint az araboktól, a
görögöktől, a bolgároktól, az örményektől, stb… Kezdetben
arra lehetett számítani, hogy az örmények, a bolgárok, a görögök
és az Ottomán zsidók gazdasági hajtóerőként fognak szolgálni,
de az Ifjú Törökök a jelek szerint kizárólag a zsidókkal
szövetkeztek, legyenek ottománok vagy külföldiek, és a más
fajúakat elidegenítették. Hasonló eredménynek lehetünk tanúi
Magyarországon, ahol a magyarok, akik szintén török eredetűek,
hasonló módon nem rendelkeznek megfelelő üzletiérzékkel, és
ily módon a zsidóság csaknem kizárólagos gazdasági és pénzügyi
uralma alá kerültek…
Véletlenül
Törökországhoz tartoznak az Izrael számára szentnek számító
helyek, ezért semmi sem természetesebb egy zsidó számára,
minthogy olyan különleges befolyást biztosító helyzetet
alakítson ki és hasznosítson további céljai elérése érdekében,
amely elősegíti végső célként egy autonóm zsidó állam
létrehozását Palesztinában vagy Babilonban, ahogyan azt Izrael
Zangwill elmagyarázta a „Fortnightly Review” (Kétheti Szemle –
D. J.) áprilisi számában. Két legyet ütnek agyon egycsapással,
ha el tudják érni a törököknél a zsidók Törökországba
történő korlátlan bevándorlását, egy olyan célt, amelyre már
évek óta törekszenek, és be tudnák telepíteni Mezopotámiába
az Oroszországban és Romániában elnyomatásban élő hitsorsosaik
millióit. A zsidóság ellenszolgáltatásképpen a külföldi
zsidók ’korlátlan bevándorlásáért’ azt az ajánlatot tette
az Ifjú Törököknek, hogy feladja anyanyelvét, és a törökkel
helyettesíti, és ezen felül magára vállalja a teljes török
nemzeti adósság kiegyenlítését.
Dr.
Nazim a Szaloniki Bizottság egyik legbefolyásosabb tagja, és
akiről azt mondják, hogy zsidó származású, Faik Bey Toledonak,
egy Szaloniki kriptozsidónak, egyfajta „Fidus Achates”-nek
(igaz, jó barát, aki Aeneasnak a hű kísérő társa – D. J.) a
társaságában felkereste Párizsban az I.C.A.-t
(Judaeo-Colonisation Association - Zsidó-Betelepítései Szövetség
D.J.), és azóta teljes nyíltsággal szorgalmazza kétszázezer
romániai zsidó Macedóniába és néhány millió orosz zsidó
Mezopotámiába való áttelepítését… Kétségtelen, hogy amikor
az Ifjú Törökök súlyos katonai kiadásaik miatt
kölcsönfelvételre szorulnak, a zsidó hitelezők további nyomást
fognak gyakorolni rájuk… Ami az „Aurora”-t (törökül:
’Shefak’, magyarul: hajnal, hajnalpír, pirkadat, sarki fény –
D. J.), az egy évvel ezelőtt Konstantinápolyban alakult cionista
szervezetet illeti, fáradhatatlanul emlékezteti lapjának olvasóit
az egyiptomi uralomra a Fáraók Földjén, akik arra kényszerítették
a zsidókat, hogy piramisokat építsenek, amelyek a jövőbeni
izraelieket illető örökség részét képezik…
Mezopotámia
és Palesztina azonban csak a zsidóság végső célja. A közvetlen
cél, amire törekednek, kisajátítani a maguk számára Törökország
gazdaságát, és az ebben az országban működő új vállalatokat…
Ők töltik be vagy tartják ellenőrzésük alatt az Ifjú Török
kormányzat gépezetének döntő pozícióit, noha a közmunkák
minisztériuma élén még egy örmény, Halajian Effendi, áll.
Amikor elődje, egy másik örmény eltávolításra került,
erőteljes kísérletet tettek egy zsidó, vagy zsidók által
javasolt személy, kinevezésére… Helyzete egyelőre bizonytalan,
s az elkeseredett és ismétlődő támadás a zsidók által
finanszírozott újságtól, a „Le Jeune Turc”-től (Az Ifjú
Török) érkezik, miközben olyan hírek terjednek, hogy zsidó lesz
az utóda, vagy egy török, de zsidó tanácsadóval. Nyilvánvaló,
hogy a zsidóság, amely életbevágóan érdekelt az Ifjú Török
Tanácsban kizárólagos uralmi helyzetének a fenntartásában,
egyformán érdekelt abban is, hogy egyenetlenséget szítson a
törökök és az ő (vagyis a zsidók) lehetséges riválisai, azaz
az örmények, görögök, stb. között. Arra lehet következtetni:
nem fogja ellenezni, hogy az új rendszer növekvő mértékben
eladósodjon a zsidó pénzembereknek…
A
zsidóság gyűlöli Oroszországot és kormányát… A zsidók
segíthetik az Ifjú Törököket tudással, üzleti vállalkozással,
az európai sajtóra gyakorolt hatalmas befolyásával és pénzzel,
ellenszolgáltatásul a gazdasági előnyökért, továbbá az
Izraellel kapcsolatos törekvéseik lehetséges megvalósításáért…
A zsidóság ellátta pénzzel az Ifjú Törököket, és ennek
következtében az ellenőrzése alá vonta őket; de azért, hogy
ezt az ellenőrzést fenntartsa, legalábbis látszólag, jóvá kell
hagynia és támogatnia kell az Ifjú Törökök törekvéseit
’nemzeti’ álmaik elérése érdekében. A titkosság és a
rejtett módszerek mindkettőhöz nélkülözhetetlenek. A Keleti
Zsidó járatos az okkult erők felhasználásában, és a
kontinentális típusú politikai szabadkőművességet választotta,
mint leghatékonyabb rejtekhelyet a mozgalom belső tevékenységének
az álcázására…
A
’Jeune Turc’-öket (Ifú Törököket – D. J.) hasonlóan az
ottomán fővárosban működő többi szervezethez, a zsidók
pénzelik… De mindez az európai, vagyis főleg zsidó
pénzemberektől függ, akik biztosítják a kívánt összegeket a
hadsereg fenntartásához, amely aránytalanul nagy a gazdaság
tényleges állapotához képest.”
(Ez
a levél teljes terjedelemben elolvasható a British Documents on the
Origins of the War, 1898-1914, 11 Volumes in 13, His Majesty’s
Stationary Office, London, (1927) megjelöl kötetében; valamint a
Hardinge Papers and the Grey Papers c. dokumentumokban.)
Bjerknes,
aki számon tartja és büszke zsidó származására, már
hivatkozott könyvének a 14. oldalán a következőket állapítja
meg:
„A
Szaloniki szabadkőműves zsidók szervezték meg és robbantották
ki saját ’Ifjú Török forradalmukat’ 1908-ban. Nyomban utána
a szaloniki zsidó Shabbataian-Russo szektájának a kriptozsidó
leszármazottjai jó alkalomnak tekintették örmény keresztény
szomszédaik tömeges legyilkolására azt, hogy a Török Birodalom
az ellenőrzésük alá került. Azok az atrocitások, amelyeket ezek
a zsidók elkövettek a keresztényekkel szemben, a legrosszabb
tömeggyilkosság volt, amit eddig emberi lény valaha is elkövetett.
Az
örmény népirtás után hamarosan a titkos-zsidók genocídiumot
követtek el a szláv keresztények ellen a bolsevik uralom alá
került Szovjet-Oroszországban, és a világháborúkban, amelyet a
saját európai zsidóságuk népirtása követett. Ezután került
sor ’kommunista világforradalom’ álcázása alatt több ázsiai
nép elleni népirtásra. A zsidó kommunizmus végső soron 100
millió életet követelt.
Amikor
a kriptozsidó bolsevikok elkövették atrocitásaikat
Oroszországban, sok jószándékú ember világszerte felszólította
a nyugati világ zsidóit, hogy ítéljék el ezeket a zsidó
kilengéseket a keresztények ellen. Ugyanez történt, amikor zsidók
és titkos-zsidók követtek el népirtást keresztényekkel szemben
az ’Ifjú Törökök’ mezében. Mindkét esetben az a nyugati
zsidókhoz intézett kérés, hogy ítéljék el a keleti zsidók
gonosz cselekedeteit, nagyrészt nemcsak figyelmen kívül maradt, de
a zsidó vezetők hazudtak helyette, és nevetségessé tették
azokat, akik megpróbálták védelmezni a zsidóság egészét a
tények kiderülése következtében várható visszahatástól.
A
jószándékú emberek sejtették, hogy visszahatásra kerül sor a
zsidósággal szemben, ha a zsidók egésze elmulasztja elítélni
saját testvérei akcióit a Török Birodalomban. Ahogyan az a
bolsevik forradalom esetében is történt, a zsidó vezetők
mellőzték ezt a figyelmeztetést, és e helyett szégyentelenül
hazudtak a közvéleménynek, letagadva, amit zsidó testvéreik
tettek. A zsidóknak rossz hírük van amiatt, hogy nagy számban
találhatóak ilyen nyílt hazudozók a soraikban.
A
zsidók elleni keresztény visszavágás előrejelzése helyesnek
bizonyult. A zsidó bolsevikok által elkövetett kegyetlenségeket
Oroszországban, Ukrajnában, Magyarországon és másutt arra
használták az európai zsidóság náci holokausztja idején, hogy
ezzel befolyásolják a közvéleményt. Sokan állítják, hogy
Nagy-Britannia és Franciaország azért nem készült fel a második
világháborúra, mert abban reménykedett, hogy Adolf Hitler tartja
majd a frontot a Szovjetunió zsidó bolsevikjaival szemben, és
megmenti a zsidóktól Nyugat-Európát ugyanúgy, ahogyan a lengyel
katolikusok tették ezt röviddel az első világháborút követően.”
Az
1915-ös örmény keresztények elleni népirtást megelőzően
számosan figyelmeztették a nyugati zsidókat, hogy ítéljék el
azokat a tömeggyilkosságokat, amelyeket fajtestvéreik követtek el
keresztény szomszédaikkal szemben az Ottomán Birodalomban. Erről
a „London Times” számolt be részletesen 1911.
július 11-i számában az 5. oldalon, a „The Salonika Committee”
című tudósításában, amelyet bécsi tudósítója küldött a
Zsidókról és az Albániában kialakult helyzetről. A cikk alcíme
az volt, hogy „Kérelem a közbeavatkozásukért.”
A
londoni lap bécsi tudósítója diplomáciai segítséget próbált
szerezni a súlyos üldözésnek kitett keresztény albánok számára.
Diplomáciai módszerekkel azonban csak az ottomán kormányra
lehetett nyomást gyakorolni, nem pedig a nem-állami, formálisan
szinte el se érhető Szaloniki Bizottság tagjaihoz,
akiknek a titkos programját hajtotta végre megbizottjuk Albániában.
A Szalonikiben működő háttérirányítók legfeljebb a
becsületes, és humánus beállítottságú brit és amerikai zsidó
szervezetektől fogadtak volna el tanácsot. Már említettük, hogy
a Szaloniki Bizottság szabadkőműves felügyelet alatt jött létre
a zsidók és a Dönmeh-nek nevezett kriptozsidók segítségével.
Kezdettől fogva szabadkőműves formában működtek szervezetei.
Olyan török zsidók, mint Carasso, Salem, Sassun, Fardju, Meslah
valamint kriptozsidók, mint Djavid Bey, a Baldji család,
valamennyien befolyásos tagjai voltak a Bizottságnak. Mindez ismert
tény volt az európai kormányok előtt, valamint Törökországban
és a Balkánon. Tényként állapíthatjuk meg, hogy a zsidók
végezték a szellemi irányítást, és hozták meg az érdemi
döntéseket. Az ifjú török rezsim által elkövetett olyan
cselekményekért, mint az Adanában végrehajtott tömeggyilkosságok,
vagy az albániai katolikusok üldözése, a háttérből
irányítóknak is viselniük kell a felelősséget.
A
nyugati és humánus beállítódású zsidó közösségek azonban
nem nyújtottak kézzel fogható segítséget. Azokat a diplomatákat
és tudósítókat, akik rámutattak az Ifjú Török rezsim zsidó
irányítására, antiszemitáknak bélyegezték. Ezzel kapcsolatban
írja Bjerknes idézett könyvének 17. oldalán, hogy:
„A
zsidók mindig használták ezt a taktikát a viták elfojtására,
és túl sok zsidóból hiányzik az az erkölcsi integritás, amely
ahhoz szükséges, hogy szorosan az igazsághoz tartsa magát. A
zsidó biblia, a zsidó talmud és a zsidó kabalista írások arra
tanítják a zsidókat, hogy kizárólag a zsidó törzsi közösséghez
legyenek lojálisak, és arra is tanítják őket, hogy „erkölcsi
kötelességük” félrevezetni a gojokat (nem-zsidókat) tudatos
hazugsággal és megtévesztéssel, nehogy a nem-zsidók felfedezzék
a zsidó tervet a nem-zsidók megsemmisítésére. A zsidókat arra
tanítják, hogy ne az erkölcsi elveket, hanem a zsidókat tekintsék
fontosabbnak, amikor a nem-zsidókkal lépnek kapcsolatba. Arra
tanítják őket, hogy a gojok nem teljesen embernek számító
pogány fél-állatok, akiket meg kell semmisíteni azért, hogy a
zsidó Isten helyreállíthassa a „rendet” a világon, kizárólag
zsidóvá téve a Földet. Azokat a hiteles zsidó vallási írásokat,
amelyek bizonyítják mindezeket a tényeket, a továbbiakban idézni
fogjuk ebben az írásban.”
Bjerknes
szerint a zsidó háttérhatalom azért akarta felosztani a török
birodalmat, hogy átvehesse a Nílustól az Eufráteszig terjedő
területek feletti uralmat. A zsidók háborúra törekedtek a
kereszténység és az iszlám között, és ezért egymásra
uszították ezt a két vallási közösséget, mégpedig úgy, hogy
lemészárolták a keresztényeket, és ezért a mohamedánokat
tették felelőssé.
Az
Ifjú Török kormányzat védelmére a „The London Times”-ban
cikkeket megjelentető zsidóvezetők a zsidók bűnrészességéről
beszámoló tudósítóknak szemrehányást tettek a középkort
idéző vádaskodásokért. Így például M. Gaster rabbi
a London Times 1911. július 11-i számában megjelent írásában
kereken tagadja, hogy a zsidók mással, mint az eszükkel, részt
vennének a hatalomra került CUP, vagyis Ifjú Török
kormányzatban. Bjerknes rámutat, hogy a rabbi már egészen
biztosan tudta, hogy a cionista zsidó szervezetek tervbe vették egy
világháború előkészítését és kirobbantását, mégpedig úgy,
hogy kiélezik a feszültséget Nagy-Britannia, Oroszország és a
Török Birodalom között. Erre jó lehetőséget nyújtottak a
Közel-Keleten áthaladó kereskedelmi útvonalak, valamint az ún.
„keleti kérdés”, amelynek részét képezte Görögország és
az egész Balkán helyzete. Ezt a háborút ahhoz hasonlóan
készítették elő, ahogyan a Krími és az Orosz-Török háborút.
A
megtervezett világháború célja az volt, hogy olyan helyzetet
hozzon létre, amely lehetővé teszi a már pénzuralmat megszerzett
zsidó érdekcsoportok számára mesterséges konfliktus létrehozását
a pán-iszlámizmus, a Brit Birodalom, a pán-germánizmus és a
pán-szlávizmus között, gondosan elrejtve, hogy a háború igazi
célja a pán-júdaizmus. A színfalak mögött azért erősítették
a különböző faji és nemzeti különbségeket, mert ez
elősegíthette egy „zsidó állam” létrehozását Palesztinában
a háború eredményeként. A kiélezett faji és nemzeti törekvések
nyomán fajilag és nemzetileg elkülönülő, független államok
jönnének létre a megdöntött soknemzetiségű birodalmak helyén.
Bjerknes, aki tisztelettudóan vállalja zsidó származását, ezen
fejtegetéseit követően visszatér arra, hogy a zsidó
vallásos-mitológia több helyen is felszólítja a zsidókat a
nem-zsidó királyságok lerombolására. A zsidók fel akarták
darabolni a kozmopolita és toleráns birodalmakat, mert
elősegítették a zsidó közösségek emancipálásával -
egyenjogúvá tételével - azok asszimilációját, vagyis a zsidó
közösségek beolvadás útján való fokozatos eltűnését. A
zsidóságnak az a része, amely megszerezte a világ
pénzrendszerének az irányítását, már akkora hatalommal
rendelkezett, hogy kitűzhette célul a soknemzetiségű birodalmak
felbomlasztását, és elindíthatta olyan független nemzetállamok
létrehozását, amelyeknek a határait a faji és etnikai elv
alapján húzzák meg.
Egy
ilyen nemzetközi helyzetben már a cionista zsidó közösségek
eséllyel léphetnek fel Palesztina megszerzése érdekében. Ezért
teljesíteni kellett azt az előfeltételt, hogy azt a Török
Birodalmat, amely Palesztina felett a szuverenitást gyakorolta,
pénzügyileg, katonailag, kulturálisan, vallásilag és
politikailag meggyengítsék és feldarabolják. A cionista
szervezetek sikeresen hajtották végre ezt a stratégiát. Az már
nem sikerült nekik, hogy kellő számú tettrekész zsidót bírjanak
rá arra, hogy kivándoroljon egy meglehetősen elmaradott, fejletlen
területre, Palesztinába. Bjerknes azokkal ért egyet, akik szerint
a cionista vezetők többek között azért segítették Hitlert
hatalomra, mert az ő zsidó-ellenes politikájától remélték,
hogy felgyorsul a németországi és más európai zsidók
kivándorlása Palesztinába.
A
Szaloniki zsidó bankárok is bekapcsolódtak a London Times-ban
kialakult vitába arról, hogy milyen szerepet játszanak a zsidók
az Ifjú Török rezsim irányításában.Modiano zsidó
bankár többek között a következőket írta a London Times 1911.
augusztus 4-i számában:
„Nincs
felhatalmazásunk arra, hogy az Unió és Haladás Bizottsága
nevében beszéljünk, amely egyedül illetékes megítélni saját
döntéseit; nem a mi feladatunk védekezni azon vádak ellen,
amelyeket az önök tudósítója hozott fel. Amit azonban
határozottan állíthatunk az az, hogy a Bizottság, amely hősökből
áll, akik Törökországnak szabadságot és alkotmányt adtak,
olyan személyek, akik az országnak, a felvilágosodásnak
szentelték magukat, nemes-szívű, intelligens emberek, és nincs
szükségük zsidó fejekre vagy zsidó észre. További sértés a
Bizottság számára azt feltételezni, hogy képtelen önállóan
gondolkodni és cselekedni.
Az
öt izraelita közül, akiket az önök tudósítója a Bizottságot
irányító vezéreknek, döntéshozó fejeknek nevez, az egyik Salem
úr, aki külföldi, és soha nem lehetett volna a Bizottság tagja.
A fennmaradó négy között Emmanuel Carasso, Mazliah, Faraggi és
Sasson képviselők az Unió és Haladás Bizottság tagjai lehettek,
és talán még most is azok, de tudomásunk szerint egyik sem tagja
a Szaloniki Központi Bizottságnak. Még ha azok is lennének,
jelenlétük magas-beosztású emberek között nem szükségszerűen
jelenti azt, hogy résztvesznek az ügyek intézésében. És még ha
ez lenne is a helyzet, ezek az urak túlságosan ismertek ahhoz, hogy
hitelt adjanak ebben az országban annak a legendának, amit elejétől
a végég a lejáratóik eszeltek ki. Az a vád, amit felhoznak a
zsidók ellen, hogy túlságosan nagy és baljóslatú szerepet
játszanak Törökország ügyeiben, éppen ezért merő kitalálás,
aljas rágalom. Az a törekvés, hogy a zsidóknak és a Dönmeh-eknek
(szalonikii kriptozsidóknak – D. J.) bármiféle befolyásuk lenne
ennek az ország politikájára, egyszerűen nem más, mint kísérlet
az ellentét szítására azok között a különböző alkotóelemek
között, amelyekből az Ottomán Birodalom lakossága összetevődik.
Visszatérve,
vajon nem lennének-e az önök tudósítói a tisztesség legelemibb
szabályai szerint kötelesek arra, hogy előzőleg alátámasszák
ezeket a súlyos vádakat, mielőtt a nyilvánosan közreadják őket?
Ha szerzőik ahelyett, hogy arra célozgatnának, amiket politikusok
és diplomaták suttognak egymás között, miszerint a zsidók
beavatkoznak a török politikába, vennék a fáradságot és
tudakozódnának a Szaloniki konzulátusoknál, vagy a
konstantinápolyi követségeknél, akkor bizonyára megspórolták
volna maguknak azt a kellemetlenséget, hogy azok közé
sorolódjanak, akik „kisebbítik vagy mentegetik a pogromokat”.
Nincs semmi értelme azzal érvelni, hogy olyan kibékíthetetlen
ellenfelek, mint a Zeit tudósítója vagy Syriotis úr (az a görög
nemzetiségű török üzletember, aki előzőleg írta meg a londoni
lapban a zsidók és az Ifjú Törökök szoros kapcsolatáról a
véleményét – D. J.), akik az Adanában elkövetett
tömeggyilkosságokért, a bolgár felkelés elfojtásáért, a
jelenlegi albániai helyzetért, sőt mi több a görög áruk
bojkottjáért is, a zsidókat teszik felelőssé. Felháborodva
tiltakozunk a hitsorsosainkat rágalmazó és felelőssé tevő
vádaskodások ellen, és arra kérjük A. Syriotis úr válaszát,
hogy vajon milyen módon hasznos a bojkott a szalonikii zsidók
számára? Hallott-e valaha zsidó gőzhajózási társaságokról
vagy zsidó hajótulajdonosokról, akiknek a létezése magyarázatot
adhatna a bojkottban való valamiféle érdekeltségükre. Nem
kerülte-e el a figyelmét az a tény, hogy a szalonikii zsidók nagy
része kereskedő, és a bajok szítása helyett azt óhajtják, hogy
legalább az ő kereskedelmi tevékenységük érdekében béke
legyen az országban?
Még
egyszer. Mi nem tudjuk jobb belátásra bírni Izrael esküdt
ellenségeit; ha vesszük a fáradságot, hogy felhívjuk a figyelmet
előítéletekkel teli állításaikra, ezt elsősorban az
igazságosság és az igazság iránti tiszteletből tettük, és
másodsorban a The Times jó hírneve iránti tiszteletből.”
A
levelet a Szaloniki Izraelita Közösség nevében annak elnöke,
S. D. Modiano írta alá. Bjerknes a levelet elemezve arra
hívja fel a figyelmet, hogy bárkinek, aki bírálja a zsidókat
vagy Izraelt, számolnia kell azzal a váddal, hogy ’akár arra is
képes lenne, hogy az európai zsidókat sújtó holokauszt okozója
legyen’. Modiano ugyanis Syriotisnak azt a szemrehányást tette,
hogy bűnös maga is a pogromokban az által, hogy beszámolt az ő
idejében megtapasztalt zsidó intrikákról. Bjerknes szerint a
zsidók mindig kísérletet tesznek az őket ért bírálatok
elhallgattatására az antiszemitizmus vádjával.
Modiano
levelének a hangneme rutinszerűnek mondható. Bizonyos helyzetekben
a zsidók az érdekeik védelmének adnak elsőbbséget, és
eltekintenek attól, hogy állításaik átlátszó hamisításoknak
tűnnek azok számára, akik az adott eset tényeivel, valamint a
logika szabályaival tisztában vannak. Az ilyen tájékozott
személyek, miután ismerik az igazságot, valószínűleg nem is
dőlnek be az átlátszó hazugságoknak. Az ilyen állításoknak a
célszemélyei azok a tájékozatlan és felületesen gondolkodó
tömegek, akik tájékozatlanságuknál fogva könnyen
félrevezethetőek.
A
színlelésnek ezek a mesterei építhettek arra a körülményre,
hogy ellenőrzésük alatt tartják a sajtót és a tömegtájékoztatás
többi eszközét, és ez biztosítja számukra, hogy sikeresen
elhallgatassák azokat, akik lelepleznék állításaik ténybeli és
logikai hibáit. A világlapokhoz beérkező néhány levelező
ellenvéleménye nem tudta ellensúlyozni a véleményformáló ipar
hatását. Ennek a tudatiparnak a sajtón kívül részéhez tartozik
a könyvnyomtatás, és az egyetemi és tudományos
intézményrendszer. Bjerknes azt is kiemeli, hogy külön számításba
kell venni a korrupt, kabalista-zsidók befolyását, amely a zsidók
által ellenőrzött sajtó mögött meghúzódik.
Bjerknes
könyvének 35. oldalán a sajtó-polémia részletes ismertetését
követően arról ír, hogy a vita egyes résztvevői szerint a
zsidók egyrészt el kívánták távolítani keresztény
riválisaikat, másrészt ki akarták sajátítani a földjeiket. Az
örmények közismertek jó üzleti képességeikről, és a zsidó
üzletemberek komoly versenytársainak bizonyultak. A
Szovjet-Oroszországban (a későbbi Szovjetunióban) kialakult
helyzetre utalva, Bjerknes emlékeztet arra, hogy a szovjet
rendszerben a zsidók részben arról váltak hírhedté, hogy
másokon túltéve jelentgették fel szomszédaikat vagy azért, hogy
elvegyék értékeiket, vagy azért, hogy megszerezzék pozíciójukat.
Ezt azért tudták viszonylag könnyebben megtenni, mint mások, mert
aránytalanul nagy számban voltak magas állami és
párttisztségekben zsidó származású bolsevikok a Szovjetunióban.
Ami
Törökországot illeti, a zsidók nemcsak a szultánt akarták
elmozdítani, de nyomást gyakoroltak rá, hogy atrocitások
elkövetésével segítse elő a cionista célokat. Cserébe
felajánlották a szultánnak a zsidók által ellenőrzött
nemzetközi sajtó támogatását, amely tud segíteni, de ártani is
az Ottomán Birodalomnak - attól függően, hogy a szultán
elősegíti, vagy megnehezíti a cionista stratégia megvalósulását.
Herzl Tivadar 1896-ban publikálta a „Zsidó állam” című
könyvét. A zsidók által ösztönzött kezdeti erőszakosságokra
is ebben az időben került sor. Ez lehetővé tette a szultán
lejáratását és megzsarolását. Ezt a módszert gyakran
használják a politikusok befolyásolására, akiket rávesznek
különböző illegális cselekmények elkövetésére, majd ezt
követően megzsarolják őket a cselekmény
nyilvánosságra-hozásával, és ily módon távolítják el őket
pozíciójukból.
Az
első időben elkövetett atrocitások megkönnyítették a zsidók
számára, hogy a nyugati közvéleményben lejárassák az Ottomán
Birodalmat, amelyet fel akartak darabolni. Ezen túlmenően ezek az
atrocitások lehetővé tették az ellenségeskedés szítását (a
Török Birodalmon belül és kívül is) a keresztények és a
mohamedánok között. További következmény volt a balkáni
háborúk fellángolása, amely szintén jól szolgálta a cionista
pénzhatalom hosszú-távú stratégiáját, amelynek az első
világháború előkészítése és kirobbantása is a szerves részét
képezte.
A
cionista célokat mindenek fölé helyező zsidó köröknek –
Bjerknes szerint – nincsen különösebb lelkiismeret-furdalásuk,
amikor keresztények meggyilkolása válik szükségessé számukra.
A zsidókat arra tanítják, hogy bizonyos körülmények között
meg kell ölniük a keresztényeket, és azt hiszik, amikor a zsidó
messiás megjelenik, akkor megsemmisít minden nem-zsidót. Az
1500-as években Martin Luther írta a „Von den
Juden und ihre Lügen” című munkájában, amely először
Wittenbergben, 1543-ban jelent meg, de 1971-ben, Philadelphiában is
kiadták „On the Jews and Their Lies” címmel angolul. Ennek a
261. oldalán olvasható, hogy
„továbbá
azt feltételezik, (a zsidók – D. J.) hogy utasíthatják az
Istent, és előírhatják neki azt, hogy miként kell megmenteni
őket. Minthogy a zsidók, ezek a nagy tudású szentek úgy néznek
Istenre, mint egy szegény cipészre, aki csak egy balkaptafával
felszerelve készíti a cipőket. Vagyis azt várják tőle, hogy
megöljön és megsemmisítsen minket, gojokat, a messiásuk révén,
hogy így aztán rátehessék a kezüket a földjeinkre, javainkra és
a világ egészének kormányzatára. És most az átkok, a rágalmak,
és a szavakban kimondhatatlan kicsúfolás vihara szakad ránk. Azt
óhajtják, hogy kard és háború, nyomorúság, és mindenféle
szerencsétlenség legyen úrrá rajtunk, átkozott gojokon. Nyíltan
szórják ránk átkaikat, minden szombaton a zsinagógáikban, és
hétköznapokon az otthonaikban. Arra tanítják, nevelik és képzik
csecsemő koruktól gyermekeiket, hogy a keresztények elkeseredett,
kemény és bosszúszomjas ellenségei legyenek.”
A
bibliai Ószövetségben Mózes V. könyve 7. fejezete 2. verse
szerint „És adja őket az Úr, a te Istened a te hatalmadba, és
megvered őket: mindenestől veszítsd ki őket; ne köss velök
szövetséget, és ne könyörülj rajtok.”. A 3. verse pedig így
rendelkezik: „Sógorságot se szerezz ő velök, a leányodat se
adjad az ő fioknak, és az ő leányukat se vegyed a te fiadnak;”.
A
zsidó szent könyvek szerint a zsidó-messiás mindenki felett
ítélkezik, és ezt követően megsemmisíti a „gonoszokat”, az
összes nem-zsidót, valamint az asszimilálódott zsidókat. Erről
olvashatunk Ézsaiás könyve 11. fejezetében, továbbá 60.
fejezete 12. versében, amely szerint „Mert a nép és az ország,
amely néked nem szolgáland, elvész, és a népek mindenestül
elpusztulnak.” A 16. vers pedig így hangzik: „És szopod a népek
tejét, és a királyok emlőjét szopod, és megtudod, hogy én
vagyok az Úr, megtartód és megváltód, Jákobnak erős Istene.”
Jeremiás
próféta könyve 10. fejezete 10. versében pedig így szól: „De
az Úr igaz Isten, élő Isten, és örökké való király; az Ő
haragja előtt reszket a föld, és a nemzetek nem szenvedhetik el az
Ő felindulását.”. Ugyancsak hasonlóak olvashatók a Talmudban
is és a Zoharban is. (A Zohár (héber szó, jelentése ragyogás) a
Kabala fő műve, amely Bibliához írt arámi nyelvű midrás, azaz
olyan bibliamagyarázat, amelyet a szóbeli Tórából állítottak
össze. A Zohárt hagyomány szerint Simeon Bar Joháj jegyezte le, s
a szöveget csak a XIII. században publikálta Mose De Leon, aki
maga írta a Zohár jelentős részét.) A zsidóvallás erősen
keresztény-és mohamedán-ellenes. Ezt nem e sorok írója állítja,
hanem számos tájékozott tudós szerző jutott erre a véleményre,
s bizonyította be immáron évszázadokra visszamenően.
Már
foglalkoztunk azzal, hogy a Dönmeh-nek nevezett kriptozsidók
Szalonikiben szervezték meg azt az Ifjú Török mozgalmat, amely
kirobbantotta a forradalmat II. Abdul Hamid szultán ellen, majd
átvette az Ottomán Birodalom kormányzását. Ezt a zsidó szektát,
amely a 18. században alakult ki, Baruchyah Russo vezette,
akiről viszont azt tartották, hogy a XVII. században élt hamis
zsidó-messiás, Sabbatai Zevi lelkét testesítette meg a
metempsyhosis, vagyis a lélekvándorlás folyamatán keresztül. Ez
a lélek állítólag Isten lelke volt. A haszid zsidók, akik már a
II. században is jelentős szektát alkottak, a vallási törvények
szigorú betartását követelték a hellenizmus világiasságával
szemben. A XVIII. században újraéledt vagy kialakult hasszidizmus
erősen misztikus volt, és az érzelmi elemekre építette közösségi
életét. Ezek a hasszid zsidók szintén hittek abban, hogy Sabbatai
Zevi, nem pedig Jézus-Krisztus volt a zsidók igazi messiása. Hitük
szerint ez a vándorló lélek már átköltözött egy Zsidó
Királyba a reinkarnációs folyamat folytatásaként.
A
zsidók egy része már hosszú idő óta hitt a lélekvándorlásban,
és abban, hogy Dávid király leszármazottjainak az örökké-tartó
uralma így valósul meg, ellentétben a tisztán reprodukciós
folyamattal. A sabbatai-frankista zsidók a világuralomra törő
zsidók rendkívül nagy-hatalmú kultuszát képviselik – állítja
Bjerknes -, akiknek hite szerint Királyuk Isten megtestesitője ezen
a földön, és ennek a Királynak az a kötelessége, hogy
visszaszerezze Izrael bibliai földjét a zsidó népnek,
megsemmisítve a gojokat. Hitük szerint a gonosz valójában jó,
mert hasznos, és a világot szándékosan ördögivé kell tenni, és
el kell pusztítani azért, hogy a zsidók megváltásban
részesülhessenek. Sabbatai-frankista közösség életének
rutinszerű tartozéka volt a szexuális kicsapongás, a családi
körben tartott orgiák, a feleségek kicserélése. A tények
tanúsága szerint ez a viszonylag kis-létszámú és fanatikus
közösség képezi a hajtóerőt a legfontosabb forradalmi mozgalmak
mögött is.
Napjainkban
is szilárdan hiszik, hogy a világuralom megvalósítható. Az egy
központból irányított világrendszer és a világkormányzat
létrehozásában bámulatos sikereket értek el, de még hátravan a
nem-zsidó uralmi rendszer, vallás és kultúra teljes átalakítása.
Azt a céljukat, hogy nyíltan is egy univerzális hatáskörű zsidó
vezető, új Dávid király, vegye át a világ irányítását,
egyre következetesebben próbálják megvalósítani. Arról is már
szóltunk, hogy hitük szerves részét alkotja, hogy a zsidók
Istene az, aki testet öltött Sabbatai Zevei-ben, Baruchyah
Russo-ban ésJacob Frank-ban. Ez az isteni lényeg azóta
már átkerült a Rothschild-dinasztiamindenkori
elsőszülött irányítóihoz.
Jacob
Frank például abban hitt, hogy ő a bibliai Jákobnak a
reinkarnációja, annak a Jákobnak, aki Izsák fia és Ábrahám
unokája volt, majd pedig az izraelita törzsek alapító atyja lett.
A felsorolt zsidó messiások azt hirdették, és követőik ebben
hisznek, hogy uralmuk a világ felett nem teljesedik be addig, amíg
a gonoszt nem szabadítják rá a földre, és el nem pusztítják az
emberiséget, és így kényszerítik a Zsidó Istent, hogy kezdődjék
el a Messianisztikus Korszak. (Erről lehet olvasni a Babyloniai
Talmud: Tractate Sanhedrin, Folio 97a, valamint Jób könyve 12.
fejezetében és Ézsaiás próféta könyvének 45. és 59.
fejezetében.)
A
modern korszak eme zsidó királyai milliónyi követőjüket
rávették: épüljenek be a goj társadalomba, hogy azt belülről
könnyebben felbomlaszthassák. Az egyik legkézenfekvőbb módszer
erre, hogy kereszténynek vagy mohamedánnak látszódjanak, akik a
legodaadóbban követik ezeket a vallásokat, ugyanakkor titokban
ragaszkodnak a júdaizmus eredeti tanításaihoz, és elkülönülve,
kirekesztő módon, csak egymás között házasodnak.
Az
Ifjú Török rendszer egyik meghatározó személyisége Djavid
Bey volt. Kulcsszerepet töltött be, mint pénzügyminiszter
az Ifjú Törökök által irányított kormányban. Ő tartotta a
kapcsolatot a szuper-gazdag nemzetközi bankárokkal és zsidó
pénzügyi körökkel külföldön. Amikor Mustafa Kemal
Atatürk úgy döntött, hogy eltávolítja az egyre
veszélyesebbé váló riválisát, Djavid Bey-t, a nemzetközi
pénzügyi körök számos képviselője, köztük a londoni és
bécsi Rothschild ház is, lépéseket tett a brit és a francia
kormánynál, valamint a nemzetközi sajtót is felhasználták, hogy
nyomást gyakoroljanak Mustafa Kemal Atatürkre. A magasrangú
francia szabadkőműves, Sarraut, személyesen is
felkresete Mustafa Kemalt, és kérte, hogy kímélje meg Djavid Bey
életét. Nem járt sikerrel, noha Mustafa Kemal Atatürk is
szabadkőműves volt. A jelek azonban arra utaltak, hogy amikor
felvette az Atatürk nevet, ténylegesen is elkötelezte magát
Törökországnak, és megszűnt többé, mint aktív szabadkőműves.
Gershom
Scholem, aki Gerhard Scholem néven is ismert (1897-1982),
Németországban felnövekedett zsidó filozófus volt. Őt tekintik
a kabala modern tudományos kutatójának, aki a jeruzsálemi héber
egyetemen a zsidó miszticizmus professzora lett. Scholem több
könyvet is írt a kabaláról és a zsidó misztikáról, és
elkészítette Sabbatai Zevi biográfiáját is. Nos, ez a
tekintélyes szerző írja „On Kabbalah and its Symbolism” (A
Kabaláról és Szimbolizmusáról, New York, 1974) című munkájának
a 330-tól 331-ig terjedő oldalain, hogy Djavid Bey az
ál-zsidómessiásBaruchyah Russo leszármazottja
volt. Scholem így ír a szaloniki-i kripto
zsidókról:
„Liturgiájuk
igen kicsi formátumban íródott, úgyhogy könnyen el tudták
rejteni. Valamennyi szektatag olyan sikeresen titkolta belső
viszonyait a zsidóktól és a törököktől, hogy hosszú ideig
csak a szóbeszédek útján, és a kívülállók beszámolóiból
lehetett tudomást szerezni róluk. A Dönmeh kéziratokat, amelyek
feltárták a Sabbatai eszméket, csak azután hozták nyilvánosságra
és elemezték, hogy számos Dönmeh-család úgy döntött, teljes
mértékben asszimilálódik a török társadalomba, és átadta
dokumentumait a szaloniki-i és izmiri zsidók közt lévő
barátainak. Amíg a Dönmeh Szalonikiben koncentrálódott, a szekta
intézményi kerete érintetlen maradt, noha számos Dönmeh-tag
aktív szerepet játszott az Ijfú Törökök mozgalmában, amely a
városban alakult meg. Az Ifjú Török forradalom (1909) után
megalakult első kormányzatban három Dönmeh-ből származó
miniszter vett részt, köztük Djavid Bey a pénzügyminiszter, aki
Baruchyah Russo leszármazottja volt, és a szekta egyik vezetőjeként
működött. A szaloniki-i zsidók széles körben állították
(noha a török kormány ezt tagadta), hogy Kemal Atatürk maga is
Dönmeh-ből származott. Ezt az állítást Atatürk vallási
ellenfelei közül sokan készséggel elfogadták Anatóliában.”
Gershom
Scholem, aki szoros kapcsolatban állt németországi élete
során Martin Buberrel és Walter
Benjaminnal is, sokat írt az emberiség egésze ellen
viselt zsidó háborúról. Ezek közül csak megemlítjük „The
Holiness of Sin” (A bűn szentsége) című írását,
amely a Commentary 1971 januári számában jelent meg, valamint
a„Redemption Through Sin” (Megváltás a bűn által)
című munkáját, amely 1971-ben, New York-ban jelent meg.
Bjerknes
az örmény holokausztról írt munkájában több helyen is
hangsúlyozta, hogy a Török Birodalom lerombolása és az örmény
keresztények tömeges legyilkolása csak egy lépésnek tekinthető
abban a hosszú menetelésben, amelyet szerinte a zsidóság hajt
végre az emberiség feletti uralom megszerzése érdekében. Az
Orosz Birodalom lerombolása egy következő lépés volt, amelyet
Európa ismételt lerombolása követett, különösen Németország
meggyöngítése. Ez a zsidó kultúra a két világháborúban
kísérletet tett a zsidó messianisztikus prófécia
beteljesedésének a mesterséges felgyorsítására, továbbá így
próbált nyomást gyakorolni az Európában élő zsidókra, hogy
akaratuk ellenére vándoroljanak ki Palesztinába.
Hivatkozott
könyvének 66. oldalán Bjerknes felsorolja azokat a motivációkat,
amelyek a zsidókat az örmény keresztények tömeges
meggyilkolására késztették. Bjerknes a következő hat motívumot
emeli ki leglényegesebbként:
1.
A zsidók a héber Bibliában szereplő amalekitáknak tekintették
az örményeket, és a zsidó mitológiában a Zsidó Isten
megparancsolja a zsidóknak, hogy az utolsó szálig pusztítsák el
az amalekitákat, beleértve asszonyaikat és gyermekeiket is.
2.
A héber Biblia, a zsidó Talmud és a zsidó kabalista írások azt
írják elő a zsidóknak, hogy öljék meg a keresztényeket, és a
„Noahide Laws” vagyis Noé hét törvényének feltétlenül
szerezzenek érvényt az utolsó időkben. A Noénak a hét törvénye
hét erkölcsi parancsot sorol fel, amelyeket a Talmud szerint Isten
adott át Noénak, mint az egész emberiségre kötelező
szabályokat. A júdaizmus tanításai szerint minden olyan
nem-zsidó, aki ezek szerint a törvények szerint él, olyan
személynek tekintendő, akinek helye van az eljövendő világban,
az „Olam Haba”-ban, amely a mennyről való zsidó elképzelés.
Noé hét törvénye tiltja halálbüntetés terhe mellett a
kereszténységet, mert a zsidók Jézust bálványnak tekintik, és
Noé hét törvénye pedig tiltja a bálványimádatot.
3.
A zsidók azért is törekedtek a Török Birodalom, valamint az
iszlám lejáratására és lerombolására, hogy létrehozzanak egy
biztonságos környezetet zsidó telepek létesítésére Palesztina
földjén. Az örmények hatékony vezetőknek bizonyultak az Ottomán
Birodalomban, és az örmények meggyilkolásával a birodalmat meg
lehet fosztani vezetésre alkalmas polgáraitól, és ez szavatolja a
birodalom bukását.
4.
A zsidók azért is törekedtek egy ősi ellenség eltávolításáról
ebből a régióból, mert ez az ősi ellenség ellenezné egy zsidó
király felszentelését Jeruzsálemben, amelyet az Antikrisztus
megkoronázásának tekintenének.
5.
A zsidók nem utolsó sorban meg akartak szabadulni egy képzett, és
tehetséges üzleti és politikai versenytárstól.
6.
A zsidók elő akartak idézni háborút a keresztények és a
mohamedánok között, amely a Balkánon kezdődne, és fokozatosan
átalakulna világháborúvá, amely viszont eltávolítana több
birodalmat és monarchiát, és amely mesterségesen egymásra
uszítja a mohamedánokat és a keresztényeket, a szlávokat és a
teutonokat egymás után. Ily módon a zsidók megszilárdíthatnák
helyzetüket Jeruzsálemben. Sokan világosan látták ezt a tényt
már az események megtörténtének az idején. Így például erről
ír Granville Baker „The Passing of the Turkish Empire in Europe”
(A Török Birodalom kimúlása Európában, London, 1913) vagy
Richardson L. Wright könyve: „Pan-Slavism: Balkan War a First Step
in a Great Racial Conflict” (Pánszlávizmus: A Balkán háború
első lépés a nagy faji konfliktusban). Megemlíthetjük még a
cionista Moses Hess megjövendölését „a faji háborúról” és
„az utolsó katasztrófáról”, amely az 1862-ben Lipcsében
publikált könyvében jelent meg „Rom und Jerusalem: die letzte
Nationalitätsfrage” (Róma és Jeruzsálem az utolsó nemzetiségi
kérdés) címmel.
A
zsidók és a kriptozsidók több évszázadon át győzködték az
angolokat, az oroszokat és a törököket azért, hogy gyűlöljék
egymást, állítja Bjerknes. Ily módon próbálták meg többek
között lélektanilag is előkészíteni egy általános háborút,
amelynek meg kellene oldania az ún. „keleti kérdést”. A zsidók
különböző népeknek, különböző időkben azt állították,
hogy a „keleti kérdés” megoldását a zsidó állam
Palesztinában történő létrehozása jelenti. Ez azért lényeges,
mert ennek a létrejöttével kezdődik meg állítólag az a
világbékét jelentő ezeréves időszak, amely végül is az igazi
- zsidók által is elismert - Messiás megjelenését vonja magával.
A
francia forradalom mögött álló szervezett zsidó pénzhatalom
Napóleont is meggyőzte erről a mítoszról, aki igyekezett azt
beteljesíteni, de nem járt sikerrel.Benjamin Disraeli zsidó
származású brit miniszterelnök, aki a Rothschild család
megbízottja volt, el tudta érni, hogy a Brit Birodalom megszállja
Egyiptomot. A zsidó állam létrehozását ő sem tudta elérni. Az
első világháború idején ismét rávették Angliát, hogy
vonuljon be ebbe a földrajzi térségbe, de hosszú-távú terveik
ekkor azon akadtak el, hogy a diaszpórában élő zsidók többsége
ellenezte a „Zsidó Állam” létrehozásának a tervét. Ezek az
anticionista zsidók nem akartak elmaradott sivatagi területre
költözni. Másik ok maga a zsidó Talmud volt, amely a Kethuboth,
Folio 111a részében megtiltja a zsidóknak, hogy mesterségesen
kíséreljék meg beteljesíteni a jövendöléseket, minthogy azok
beteljesítése a Messiás feladata.
Bjerknes
a „The Jewish Genocide of Armenian Christians” című
munkájának 69. oldalától a 87. oldaláig terjedően sorolja fel
az 1500-as évektől napjainkig azokat a szerzőket és műveiket,
amelyeket áttanulmányozott, és amelyek alapján hat
pontban összefoglalta a kabalista zsidók nézeteit és
világstratégiai programját. A szerzők között számos zsidó és
ahogy ő fogalmazza pszeudo-keresztény (ál-keresztény) szerző
van, akik a cionista világstratégia mellett érvelnek, és jól
átgondolt keresztény-ellenes mítoszokat tartalmaznak a
keresztények megtévesztésére. Mi terjedelmi okokból eltekintünk
a források részletes felsorolásától, de ha bárkinek kételyei
támadnak a forrásokat illetően, akkor azoknak a már jelzett
helyeken utánanézhet.
1.
A felsorolt könyvekből, tanulmányokból és más dokumentumokból
Bjerkneselsőként azt a következtetést vonta le, hogy
a zsidóság világstratégiai célja a pápaság és a katolikus
egyház hatalmának megdöntése. A pápát ezek a szerzők
következetesen az „Anti-Krisztusnak” nevezik. A zsidók a
katolicizmust mindig Rómával, Rómát Edommal és a templom
lerombolásával, valamint a zsidóság szétszóratásával
azonosították. (Az Edomnak vagy Edomitának nevezett ókori nép a
Holt-tengertől délre élt, időszámításunk előtti második
ezredévben, a Biblia szerint Ézsaunak, Izsák elsőszülött
fiának, voltak a leszármazottjai.) A zsidók gyűlölték a
rómaiakat, és később ez áttevődött a római katolikusokra. A
római katolikusok ezen túlmenően a legerősebb keresztény
közösséget alkotják a világon, és a zsidó vallás szerves
részét képezi a kereszténységgel való szembenállás. Az is
fontos volt, hogy a pápát „Anti-Krisztusnak” nevezzék, mert
ezzel tulajdonképpen önmagukról terelik el a figyelmet, ugyanis a
keresztény próféciák szerint a zsidók visszatérése
Palesztinába jelzi a zsidó Anti-Krisztus eljövetelét, Sion király
uralmának kezdetét. A zsidók kulcsszerepet játszottak a
reformáció létrejöttében azért, hogy megosszák és meghódítsák
a katolikus egyházat. A zsidók behatoltak a katolikus egyházba
kriptozsidókon keresztül már évszázadok óta azért, hogy
belülről bomlasszák, és fokozatosan elzsidósítsák, ahogyan azt
korábban megtették a protestáns egyházak létrehozásával.
Ezt
a célkitűzést tűnik alátámasztani az Interneten 2008. március
27-én felbukkanó, és ma is olvasható rövid kis bejegyzés
a sonline.hu honlapján a hozzászólások között.
A vita arról szólt, hogy a különböző középiskolákban milyen
a viszony tanárok és diákok között. A 150. hozzászóló,
bizonyos Naplovas, indíttatva érezte magát, hogy
a következő bejegyzést tegye:
„Egyébként
én is a zsidó Lauder Iskolában végeztem, és ott nagyon is
toleránsak velünk szemben. Amúgy, meg az iskolában, mint
szellemi-globalista utánpótlás-és elitképzőben semmi
keresnivalója a gój magyaroknak. Csak mi vagyunk arra alkalmasak,
hogy ezt a népet és ezt az országot elvezessük. Amúgy az
esztergomi teológián jelenleg 42 izraelita vallású, származású
hallgató jár a papképzőbe. De hát ki akarna – római katolikus
létére – rabbiképzőbe járni? Mi ott kineveltetjük a
gyerekeinket, majd – természetes kiválasztódás útján –
mindig magasabb vezetői pozícióba jutva átvesszük ennek a
zsidó-keresztény hitnek az irányítását. Legalábbis így
tanították nekünk. Erre jó példa, a párizsi érsek, akinek a
nagyapja varsói rabbi volt, vagy Erdő Péter bíboros, akinek a
nagyapja a nagyváradi rabbi volt. A nemzedékváltás elkezdődött
már régen a Vatikánban is. Ez így megy. Ti vagytok a vezetettek.
Mi vagyunk a vezetők.”
2.
Bjerknes az általa elolvasott és feldolgozott hatalmas irodalom
áttanulmányozása után második következtetésként
azt vonta le, hogy a zsidó világstratégia szerves részét képezte
a Török Birodalom megdöntése, az iszlám gyöngítése, a szultán
eltávolítása, akit ugyancsak „Anti-Krisztusnak” neveztek. A
viszonylag kis létszámú zsidóságnak mindig is szüksége volt
arra, hogy szembeállítsa a keresztényeket és a mohamedánokat,
hogy ez a két erő felmorzsolja egymást, és a zsidók legyenek
Jeruzsálem urai, ahonnan az egész világot irányítják. A
cionista zsidók több keresztény egyházat a befolyásuk alá
vontak Amerikában, és a szupergazdag vezető zsidóknak sikerült
lefizetéssel és zsarolással számos keresztény vezetőt rávenni
arra, hogy tanítsák meg az amerikai keresztényeket a mohamedánok
gyűlöletére, és győzzék meg őket az iszlám elleni háború
szükségességéről. Az izraeliek és a cionista zsidók jelentős
összegekkel támogatják ezeket az egyházakat, és bőséges teret
engednek nekik az elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatásban.
Trockista zsidók „noe-konzervatív”-nak adják ki magukat, és
kihasználják a hiszékeny keresztényeket. Ily módon sikerült
nekik aláásni a hagyományos amerikai politikai folyamatokat és
alkotmányos értékeket.
3.
Bjerknes harmadik következtetése a zsidóság és
Oroszország viszonyára vonatkozik. Eszerint el kell érni az Orosz
Birodalom és a cár megdöntését. A cárt a pápához és a török
szultánhoz hasonlóan szintén „Anti-Krisztusnak” nevezték. A
zsidók mindig gyűlölték a ruszokat (vikingek voltak, akik a mai
Skandináviából kiindulva a nagy folyókon délre hajóztak, és ők
alapították meg a Kijevi Rusz néven ismert államot, majd a keleti
szlávokat is megszervezték. Ennek a skandináv eredetű népnek a
nevét viselik az oroszok, a fehéroroszok és a Kijevi Rusz
utódaiként az ukránok.) vagyis oroszokat, mert ők döntötték
meg azt a Kazár-Birodalmat, amelyből a jelenlegi askenázi zsidók
nagyobb része származik, és akik az uralmuk alatt tartották
azokat a vidékeket, amelyeken az askenázi zsidók többsége élt.
A zsidók meg akarták szerezni a maguk számára Oroszország
gazdaságát. Az ott élő keleti zsidókat ki akarták vonni
Oroszország fennhatósága alól, hogy Palesztinában
vándorolhassanak ki.
A
hatalmas területű Oroszország annak idején a világ talán
leggazdagabb állama volt, és a zsidók úgy gondolták, hogy joguk
van az egész világ vagyonára, és az útból el kell távolítani
az orosz versengést, és így biztosítani a pogányok (nem
keresztények) univerzális királyának a hatalmat. A zsidók
évszázadokon át törekedtek arra, hogy szembeállítsák egymással
a nyugati és a keleti keresztényeket, hogy ily módon gyengítsék
meg, és tegyék alkalmassá őket a zsidó világforradalom sikeres
kirobbantására, és Noé törvényeinek a bevezetésére. Bjerknes
szerint a mai napig a kriptozsidók együttműködnek az izraeli
kormánnyal, hogy az amerikaiak vallásos gyűlöletet érezzenek az
oroszokkal szemben. E cél érdekében elfogadtatták az amerikai
evangéliumi keresztényekkel azt a téveszmét, hogy Oroszország
azonos az ószövetségi Ezékiel próféta könyvében szereplő
„Gog és Magog-gal”.
Ezek
a cionisták arra oktatják az amerikai keresztényeket, hogy az
Egyesült Államoknak nukleáris háborút kellene viselnie
Oroszország ellen azért, hogy mielőbb sor kerülhessen Jézus
Krisztus második eljövetelére. Ugyanakkor ugyanezek a zsidók
valójában megvetik, sőt gyűlölik Jézust és a keresztényeket,
különösen az Orosz ortodox keresztényeket. A titkos-zsidók
hozták létre a katolikus egyházon belül a jezsuita
szerzetesrendet. Ugyanezek a kriptozsidó jezsuiták találták ki az
„Elragadtatás” (Rapture) mítoszát, amelyet a kriptozsidók
azért tanítanak a keresztényeknek, mert így akarják elhitetni
velük, hogy nem fognak szenvedni az emberiség ellen általuk
végrehajtott istentelen támadás következményei miatt. A
cionistáknak sikerült felforgatniuk és teljesen átalakítaniuk
Amerika keresztény egyházait azért, hogy gyűlöletet szítsanak a
mohamedánokkal szemben, és ily módon a nemzetközi jogot sértő
agresszív háborút viseljenek a mohamedán nemzetekkel szemben.
Arra is használják a protestáns egyházak felett megszerzett
befolyásukat, hogy előkészítsenek egy nukleáris háborút
Oroszországgal szemben, - fejti ki véleményét Bjerknes, amelyet
rövidítve ismertettünk.
4. Negyedikként a
zsidószármazású amerikai szerző a francia és a német birodalom
lerombolását említi. Ennek a két birodalomnak az ellenőrzésük
alá vételéhez két világháborúra volt szükség, amelynek az
eredményeként megnyílt az út Európa bolsevizálásához, továbbá
ahhoz, hogy kommunista hegemónia alá kerüljön a harmadik világ.
Bjerknes ehhez hozzáteszi: mindez megkönnyítette a cionista
pénzhatalomnak, hogy a keresztényeket tegye meg bűnbaknak az
emberiség ellen elkövetett zsidó bűnökért. (Bjerknesnek ehhez a
véleményéhez azt fűzzük hozzá, hogy pontatlan, és sok
félreértésre ad okot olyan túlzottan általánosító kifejezések
használata, mint a „világ zsidósága”. Már a ’zsidó’
vagy ’zsidóság’ kifejezés is túlságosan általános,
összemosó fogalom, mivel szervetlenül kapcsol össze több
különböző, egymással gyakran éles ellentétben álló
csoportot, közösséget és személyt. Ezért a továbbiakban
részletesebben is kitérünk a zsidó, a zsidóság, a világ
zsidósága, a cionisták, a cionista pénzhatalom és hasonló
homályos fogalmak átvilágítására és pontosítására.)
5.
Bjerknes ötödikként a világháború
előkészítését, és az „armageddoni csatát” említi.
(Armageddon szó szerint Isten ítéletének a beteljesedését, a
világ végét jelenti, amikor is a világ elsüllyed, és helyet ad
az új teremtésnek. További jelentése még a katasztrófa, a véres
csata és az ütközet. Az Armageddon szó a Bibliában a János
jelenések könyvében (az Apokalipszisben), annak a helynek a
megjelölése, ahol a föld királyai az ítélet napján Isten
elleni harcra gyülekeznek. Kutatók szerint Megiddó hegyére
utalhat, amely az Ezdrelon síkság szomszédságában áll, ahol a
zsidók több csatát megvívtak és így előképe lehetett annak a
helynek, ahol az istenellenes hatalmak meg fognak semmisülni.)
Az
amerikai kutató szerint a zsidók mindig hittek abban, hogy ki kell
robbantaniuk egy pusztító világháborút, amely annyira
meggyöngíti az emberiséget, hogy az összemberiséghez képest kis
létszámú zsidó nép uralkodhasson az egész világ felett a
kezében lévő vagyon, valamint a szoros összetartás segítségével.
Zsidó vezetők ezért már hosszú ideje törekedtek a különböző
nemzetek megosztására és szembeállítására. Azt feltételezik,
hogy a világ népei belefáradnak a kimerítő háborúskodásba, és
végül hajlandóak lesznek lemondani nemzeti szuverenitásukról
abban a reményben, hogy a zsidó világuralom véget vet az
ellenségeskedésnek, hiszen már nem lesznek nemzetek és
nemzetállamok, amelyek egymás ellen harcolhatnának. Ez a
megtévesztő propaganda a cionisták által inspirált és hirdetett
eszmék szerves részévé vált. Ez az ideológia megkönnyítette
az univerzális zsidó uralom elfogadtatását az emberiséggel, -
véli Bjerknes.
6.
Az amerikai kutató (aki mint már utaltunk rá, könyvtárnyi
irodalmat és dokumentumot tanulmányozott át zsidó és
nem-zsidó szerzőktől, mielőtt ezeket a kemény következtetéseit
levonta) hatodikként azt emeli ki, hogy a
kriptozsidó, kabbalista irodalom erőteljesen szorgalmazta a zsidók
visszatérését Palesztinába, a zsidó templom újjáépítését,
és Jeruzsálem átalakítását az eljövendő új világrend
kormányának a székhelyévé. E célkitűzések közül többet
sikerült végrehajtani, például a krími háborúval, a berlini
szerződéssel, az Ifjú Török hatalomátvétellel, a balkáni
háborúkkal, az orosz forradalommal, és az első és második
világháború kirobbantásával és elhúzásával.
Bjerknes
az általa áttanulmányozott és feldolgozott dokumentumokból és
szakkönyvekből arra is következtetett, hogy a zsidóság bizonyos
köreinek szüksége volt a holokausztra, amely szakrális égő
áldozatot jelent, mert művi úton felgyorsíthatja a „végidőkre”
vonatkozó jövendölések megvalósulását, és egy olyan
apokaliptikus háborúnak a bekövetkezését, amely végetvet minden
további háborúnak, megteremtve az örök békét. Bjerknes
állítja, hogy számos zsidó hisz abban, hogy ha kirobbantanak egy
rendkívül pusztító háborút, akkor nemcsak vissza tudnak térni
Palesztinába, de újra építhetik a templomot is, felszentelhetik,
illetve felkenhetik új királyukat Jeruzsálemben (a Rothschild
dinasztia egyik tagját), mint a várt zsidó messiást, és
Sion-hegyéről, Jeruzsálem legmagasabb dombjáról, irányíthatják
az egész világot. (Sion azonban szimbolikusan egész Jeruzsálemet,
vagy a jeruzsálemi szent templomot is jelenti. Dávid és Salamon
királyok uralkodása idején csak a Sion-hegyet és a rajta épülő
várost vették körül falak.)
Egyes
zsidó vezetők úgy döntöttek, hogy keresztényeket kell
feláldozni vezeklésül a zsidó bűnökért, mielőtt a zsidók
saját Istene megengedi az ő kiválasztott népe gyermekeinek, hogy
visszatérhessenek Palesztinába. Bjerknes ehhez kapcsolja a
keresztény örmények tömeges megölését, minthogy egyes zsidó
vezetők ezt vezeklésnek tekintették, amellyel mint áldozattal,
kiengesztelhetik saját törzsi Istenüket. A zsidók egy része úgy
tartja, hogy azért kerültek a szétszoratásba, mert
engedelmeskedtek saját Istenüknek. A zsidó Isten parancsolta meg
saját népének, hogy semmisítse meg az amalekitákat az utolsó
emberig, asszonyokat és embereket sem kímélve. A zsidók egy része
úgy tartotta, hogy az örmények azonosak az amalekitákkal, és ha
elpusztítják az örményeket, valamint a nem zsidó gójok
uralmának véget vetnek egy világháborúval, akkor a zsidók külön
Istene meg fog bocsátani a zsidóknak és véget vet a nem-zsidók
uralmának, és a zsidókat teszi meg az egész világ uraivá, mint
a zsidó törzsi Isten „kiválasztott népét”.
Bjerknes
ezzel magyarázza, hogy a zsidók miért hozták létre az első
világháborút, valamint a cionista zsidók által ellenőrzött
Népszövetséget, amely egy további lépés volt a zsidó
világuralom felé, valamint zsidó messiásra vonatkozó prófécia
mesterséges teljesülése irányában. Bjerknes egy másik
könyvében, amelynek a címe „The Manifacture and Sale
of Saint Einstein” (Szent Einstein előállítása
és értékesítése), arra törekedett, hogy részletesen
dokumentálja: a keresztény örményeket szándékosan égő emberi
áldozatnak, vagyis holokausztnak tekintették, és Moloch tüzére
vetették, hogy a zsidó vallási mitológiában megjövendölt
végidőket mesterségesen előidézzék. (Moloch egy kánaáni és
főníciai istenség volt, akinek gyermekeket is áldoztak. Kultusza
ellen az Ótestamentum határozottan állást foglalt.) Bjerknes arra
is rámutat, hogy a XIX. század végi és XX. század eleji - s
ezzel a problematikával foglalkozó - irodalomban a keleti
keresztények tömeges legyilkolására gyakran úgy hivatkoztak,
mint holokausztra, kifejezetten ezt a szót használva egészen az
1930-as évekig.
A
cionista világstratégia irányítói egyidejűleg arra is
törekedtek, hogy világszintű rokonszenvet ébresszenek azon
elgondolásuk iránt, hogy a kicsi, fajilag elkülönülő
nemzeteknek ki kell harcolniuk a birodalmaktól faji kisebbségeik
megvédelmezését a beolvasztástól, az asszimilációtól, és a
népirtástól. Az Ottomán Birodalom fennállásának utolsó
éveiben a cionista zsidók Ifjú Törököknek hívták magukat, és
mint ilyenek a kormányzati pozícióbóll irányították a
népirtást a tehetetlen, önvédelemre már nem képes örmény
keresztényekkel szemben. Amikor ezzel nem érték el kitűzött
céljaikat, akkor a cionisták együttműködtek azokkal a német
nemzetiszocialistákkal, a nácikkal, akik végülis az európai
zsidók ellen követtek el népirtást. Bjerknes azt emeli ki, hogy a
genocídium ősidőkre visszanyúló zsidó stratégia, és ezért az
emberiség számára ajánlatos lenne tanulmányozni az ősi zsidó
hagyományokat, a júdaizmust, hogy le lehessen küzdeni ezt a fajta
túlélési stratégiát.
Bjerknes
az áttanulmányozott hatalmas irodalom nyomán azt a következtetést
vonta le, hogy a rasszista cionisták egyik motívuma az örmények
leigázására az volt, hogy ezzel is alátámasszák az első
világháború utáni béketárgyalásokon a birodalmi államok
feldarabolását etnikailag különböző nemzetállamokra. Ily módon
megkönnyíthették egy fajilag elkülönülő Zsidó Állam
létrehozását Palesztinában. A cionisták gyakran hasonlították
törekvéseiket ahhoz, ahogyan Mazzini, Garibaldi és Cavour
törekedett az olasz kérdés rendezésére.
Mazzini
nyomdokain haladva
Nos,
miként rendeződött az olasz kérdés? Szardínia lakói a krími
háborúban, amely 1854-től 1856-ig tartott, a törökök, az
angolok és a franciák oldalán harcoltak a cári Oroszország
ellen. Egyedül az késztette őket erre a lépésre, hogy az olasz
kérdés is szerepeljen a háború utáni békekonferencián. Guisseppe
Mazzini, aki maga is zsidó származású volt, a
szabadkőműves páholyokat és a titkos társaságokat használta
fel a zsidó világstratégia elmozdítására, s ezért csatlakozott
a Carbonari mozgalomhoz. Az ő kriptozsidó forradalmi mozgalma -
az Ijfú Olaszország - volt a modell az ugyancsak
kriptozsidó Ifjú Török mozgalom számára, amelynek, mint tudjuk
sikerült meggyöngítenie, végül pedig megdöntenie az Ottomán
Török Birodalmat a balkáni háborúk, valamint az első
világháború során. Mindez jelentősen elősegítette a cionista
törekvések megvalósulását. Az ugyancsak kriptozsidó és
cionista Mustafa Kemal Atatürk fejezte be ezt a
folyamatot. A török nacionalizmus és imperializmus-ellenesség
felszításával pedig véget vetett az iszlám egységének és
hatalmának.
Guisseppe
Mazzini példáját követve a cionisták is - számukra kedvező
döntéseket hozó -nagyszabású békekonferenciát akartak.
Birodalmakkal leszámoló, határokat drasztikusan átrendező
békekonferenciához azonban először egy nagyszabású háborúra
van szükség. Ezért vált szükségessé az első világháború
megszervezése, amely többek között az Ottomán Török Birodalom
feldarabolásával majd hozzáférhetővé teszi Palesztinát a
zsidók számára. Az Orosz Birodalmat is meg kellett dönteni, hogy
a kelet-európai zsidók tömegesen települhessenek át
Palesztinába. A cionisták egy olyan fajilag elkülönülő homogén
nemzetállamot akartak, amely a nagyhatalmak védelme alatt állna,
és a nem asszimilálódott európai zsidóság nemzeti otthonává
válhat.
Hogyan
vezették félre az örmény vezetőket?
A
nagyszabású stratégiához meg kellett nyerni a korrumpálható
örmény politikai és vallási vezetőket. E célból a kriptozsidók
behatoltak az örmény közösség vezetésébe, azt állítva, hogy
az örmény nép, ha elfogadja átmeneti üldöztetését, amelynek a
genocídium is a része, valójában a bibliai prófécia
beteljesedését segít elő, és ez az első lépés a független
örmény állam létrehozásához a Török Birodalom romjaiból. A
háttérből irányító zsidó stratégák az örmények ellen
elkövetett bűncselekményeketcasus belliként, azaz háborús
okként kívánták felhasználni. Ez ürügyet adhatott Oroszország,
Nagy-Britannia és az Egyesült Államok számára, hogy hadat
üzenjenek az Ottomán Török Birodalomnak a keresztények tömeges
legyilkolásáért. Egy ilyen háború, pedig elérhető közelségbe
hozza a birodalom feldarabolását, Palesztina meghódítását, majd
pedig a bennszülött palesztin lakosságtól történő fokozatos
elvételét. E célkitűzés elérése érdekében került sor másfél
millió örmény keresztény könyörtelen eltávolítására az élők
sorából.
Egy
örmény pap, George H. Filian, 1896-ban könyvet
jelentetett meg „Armenia and Her People, or,
The Story of Armenia by an Armenian” (Örményország és népe,
vagy Örményország története egy örmény által, Hartford,
Connecticut, USA) címmel. Számos, később igaznak bizonyult
előrejelzése között Filian többek között megjósolta, hogy II.
Miklós orosz cár, II. Vilmos német császár és II. Abdul Hamid
török szultán hatalma megdől, kitör az első világháború,
zsidókat és örményeket fognak meggyilkolni, és az ősi nemzetek
- Júdea és Örményország - ismét létezni fognak. Könyvének
200. oldalán ez olvasható:
„Semmilyen
körülmények között nem várható segítség Oroszországtól,
mert minden erejére szükség lesz, hogy megvédje magát a saját
belső hanyatlása miatt bekövetkező pusztulástól. Hatalmas fa,
amelynek üreges a belseje. A nihilisták és az alkotmányos
reformerek mind ellene vannak, és meggyőződésem, hogy darabokra
hullik szét még a jelenlegi cár életében. A szultán napjai is
meg vannak számlálva, de hasonló módon meg vannak számlálva a
cár és a császár napjai is. Saját népük kel fel ellenük, és
távolítja el őket. A szocialisták és a nihilisták ellenzik,
hogy hatalmas hadseregeket állítsanak fel. Hogyan tudnának
segítségére sietni egy népnek, amelyet legyilkolva eltávolítanak
a földről?”
A
bűnbak-állítás ősi hagyománya
Bjerknes
szerint a zsidó vallási hagyomány szerves részét képezi az,
hogy másokat állítsanak bűnbaknak. Ezért a háttérből úgy
irányították az eseményeket, hogy a törökök és a kurdok
legyenek a felelősek a zsidó célkitűzéseket szolgáló
genocídiumért, vagyis az örmény keresztények tömeges
legyilkolásáért. Eközben arról biztosították az örményeket,
hogy őszinte barátaik, és mindent meg fognak tenni azért, hogy az
örményeknek saját országuk legyen mihelyt átmentek ezen a
keserves megpróbáltatáson, és azon lesznek, hogy megnyerjék
számukra a világ rokonszenvét és támogatását. Az ígérték az
örményeknek, hogy áldozatvállalásuk és a rájuk szakadt
szenvedések az Ottomán Birodalom ellen fordítja az egész világot.
Miután a Török Birodalom összeomlott, a zsidó háttérhatalom
fel fogja darabolni, és létre fogja hozni a független
Örményországot. Számos örmény vezető elhitte ezt a hazug
ígéretet.
A
zsidó stratégák őszintétlenségét bizonyítja, hogy egyidejűleg
felajánlották a törököknek és a kurdoknak az örmények
vagyonát, amelyhez jutalomként hozzájuthatnak, ha elűzik, és
halálba kergetik őket. Bjerknes szerint a zsidó vezetők a titkos
tárgyalásokon a törököknek és a kurdoknak teljes büntetlenséget
ígértek, és még fizetséget is felajánlottak nekik jutalmul a
keresztény örmények legyilkolásáért. Ily módon a zsidó
stratégák azt a látszatot keltették egyes örmény vezetők
számára, hogy valójában az ő érdekeiket szolgálja a sérelmükre
elkövetett tömeggyilkosság, mert ezt úgy tüntetik fel a világ
közvéleménye előtt, hogy ténylegesen az iszlám az, amely
felbujtott a gyilkosságok elkövetésére.
Bjerknes
szerint ily módon ezek a stratégák tudatosan uszították a
keresztényeket az iszlám ellen. Ez megkönnyítette számukra
mindkét közösség ingatlanainak és vagyonának a megszerzését.
Eközben azt hangoztatták, hogy ennek a vallási viszálynak maguk a
zsidók az elsődleges áldozatai. Bjerknes kiemeli, hogy a
messianisztikus zsidó vallási-mitológia szerves részét alkotja
szükség esetén genocídium elkövetése is más népek ellen. E
mitológia szerint más népek vallásait, kultúráját, nemzeteit
el kell távolítani. A zsidó hagyományok kitérnek arra is, hogyan
kell mindezt álcázni, azt a látszatot keltve, hogy eme destruktív
tetteik valójában jótettek, és az áldozatok valamint az egész
emberiség érdekeit szolgálták.
A bűnbakról szóló
történet a Leviticusban, az Ószövetség Mózes III.
könyveként ismert részében található. Ennek a könyvnek a címe
a Léviták egyházi szolgálatáról. De megtalálható a Talmudban,
a Yoma könyvében is. Az engesztelés napján a zsidók
kiválasztanak két kecskét, az egyiket azért, hogy feláldozzák
Istennek a templomban, a másikat azért, hogy elüldözzék a
vadonban Azazelhez. Ez az a démon, akihez a bűnbak
elvitte Izrael bűneit a pusztába Jom Kippur napján,
azaz az engesztelés napján, amely a zsidó év legszentebb napja.
Az ókorban a főpap csak ezen a napon lépett be a
Szentek-Szentjébe. A kabalisták szerint a bakkal a Sátánt
vesztegették meg, hogy elhallgattassa vádaskodásait a mennyei
bíróságon. A pusztába küldött bakra ráhelyezték a zsidók
valamennyi bűnét, és ily módon megszabadulhattak az érte járó
bűntetéstől. Jézus Krisztusról szóló keresztény tanítás
szerint ő Isten báránya, aki magára vette a bűnös emberiség
bűneit, és azért halt meg a keresztfán, hogy a bűnös emberek
elnyerhessék a bűnbocsánatot. Jézus idején a zsidó templomokban
gyakorolt engesztelési rituálé fokozatosan veszített
jelentőségéből, pontosan úgy, ahogyan azt az Ótestamentum
Dániel próféta könyvében meg van jövendölve. 40 évre rá a
rómaiak lerombolták a zsidó templomot. A keresztények hite
szerint Jézus kereszthalálával a zsidó rituális áldozatok véget
értek. Úgy gondolják, hogy a zsidóknak nem kellene újjáépíteni
a templomot, és nem kell újra elkezdeniük az állat áldozatokat,
mert ezek tulajdonképpen megszentségtelenítenék Jézus
kereszthalálát. A keresztények szerint Isten királysága
spirituális, lelki jellegű, nem evilági. Ezzel szemben a zsidók
azt hiszik, hogy Isten királysága a földön valósul meg, és a
zsidók annak egyedüli polgárai, és az ő Istenük királyságának
a központja a földi Jeruzsálem.
A
zsidóvallás törzsi Istenének testileg kiválasztott népe van.
Ezzel szemben a keresztények Istene univerzális, és bárki Isten
választott népéhez tartozhat, aki betartja parancsolatait, az a
lelki Izraelhez tartozhat. Jézus hangsúlyozta, hogy az ő birodalma
nem e világról való, és annak fővárosa nem a földi Jeruzsálem,
hanem a mennyei Jeruzsálem.
Bjerknes
szerint a szervezett zsidóság a XIX. század második felében és
a XX. század elején bűnbaknak tekintette Oroszország cárját,
mindazok miatt a bűnök miatt, amelyeket az Oroszországban élő
zsidónép ellen elkövettek. Bjerknes azonban úgy interpretálja
történelmet, hogy számos esetben maguk a zsidók idéztek elő
feszültségeket azért, hogy lejárassák a cárt saját népe
szemében. Ez lehetővé tette, hogy szembeállítsák az orosz népet
az orosz kormánnyal, amely kétségbeesve védekezett Oroszország
fennmaradásáért. Az 1905-ös hatalomátvételi kísérlet is a
háttérhatalom irányítása alatt állt. Figyelemreméltó, hogy a
zsidó újságok milyen büszkék voltak erre a hatalomátvételi
kísérletre. A „The Maccabean of London” című
folyóirat 1905. novemberi számában olvasható a 250. oldalon „Egy
zsidó forradalom” (A Jewish Revolution) című cikkben a
következő:
„A
forradalom Oroszországban zsidó
forradalom,
egy válság a zsidó történelemben. Azért zsidó forradalom, mert
Oroszország az otthona a világ zsidósága mintegy felének, és a
despotikus kormányzat megbuktatása bizonyára nagyon fontos
befolyást gyakorol majd az ott élő milliók sorsára, és azokra a
tízezrekre, akik a közelmúltban emigráltak más országokba. A
forradalom Oroszországban zsidó forradalom azért is, mert a zsidók
a legaktívabb forradalmárok a cári birodalomban.”
Bjerknes
könyvének 97. oldalán arról ír, hogy előfordultak esetek, hogy
rasszista zsidók szerveztek meg bénító erejű és önpusztító
sztrájkokat, és a pogromokban is közvetve közreműködtek. Ezután
a nemzetközi zsidó sajtó elítélte a cárt, őt téve felelőssé
azokért a nyomorúságokért, amelyeket a háttérből zsidók
okoztak zsidóknak és nem-zsidóknak az Orosz Birodalomban. Azok a
zsidó pénzemberek, akik Rothschild-ház számára dolgoztak,
segítették elő a japán-orosz háborút. Bőségesen
finanszírozták Japánt, Oroszországot pedig megakadályozták a
szükséges pénzforrások megszerzésében. Ugyancsak a nemzetközi
pénzhatalom finanszírozta a destruktív forradalmárokat azért,
hogy társadalmi nyugtalanságot szítsanak. Az így okozott
szenvedésekért a cárt tették felelőssé. A nemzetközi
pénzhatalom hozzájárult az orosz nép önpusztításához, és
elősegítette a kormányzásnak, az ország függetlenségének,
szuverenitásának és mindenek előtt orosz államkincstár
vagyonának az átadását a zsidó irányítás alatt álló
nemzetközi pénzhatalom számára. Ezután kerülhetett sor arra,
hogy zsidó bolsevikok szláv keresztények millióit küldjék a
halálba, amely természetesen nem kapott megfelelő nyilvánosságot
az ugyancsak zsidó ellenőrzés alatt álló nemzetközi sajtóban.
Bjerknes
ezt azzal folytatja, hogy cionista zsidó körök támogatták Hitler
hatalomra kerülését, amelyre több okuk is volt. Az egyik ilyen ok
az volt, hogy elősegítsék a németországi zsidók áttelepülését
Palesztinába. Mi itt csak utalunk arra, amit a „Pénz diktatúrája”
című könyvünkben közzétettünk, hogy Hrisztyíán Georgijevics
Rakovszkij, Szovjet-Ukrajna első elnöke, magasrangú trockista
bolsevik vezető, miként magyarázta el kihallgatóinak már 1938
januárjában: miért érdeke a nemzetközi pénzhatalomnak egy
átmeneti együttműködés Hitler és Sztálin között, majd pedig
egy háború Németország és Szovjetunió között. A
világtörténelemnek ezt a háborúját a kényszerítő helyzetek
mesteri kialakításával végső soron a nemzetközi pénzkartell
felső irányítói tartották kézben, és az ő stratégiájuk
valósult meg. Ennek a háborúnak azonban nemcsak keresztények
tízmilliói, de zsidók milliói is áldozatul estek.
Bjerknes
ezután azt fejtegeti, hogy a cionista zsidó pénzhatalom helyezte a
Fehér Házba a jelenlegi amerikai elnököt, George W. Bush-t is. Az
általuk irányított kormányzat taszította az Egyesült Államokat
a folyamatos eladósodás, és a szüntelen háborúskodás
állapotába. Most ugyanezek a körök Busht, és a keresztény
kormányzatot teszik felelőssé. A nemzetközi pénzhatalom a
szükségtelen háborúk révén fokozatosan gyöngíti és
felszámolja a nem-zsidó kormányokat. E mögött az a szándék is
meghúzódik, hogy a háborúban kimerült népek és kormányaik így
könnyebben vállalják fel az egy központból irányított új
világrendet, amelyet egyértelműen a szupergazdag zsidó
bankárdinasztiákból álló nemzetközi pénzkartell vezetői
irányítanak.
A
bűnbakkeresés és bűnbakállítás az álcázásnak és a
színlelésnek olyan hagyományos módszere, amely mélyen beépült
a zsidó hagyományokba. Napjainkban van egy másik sikeres módszer
is a nem-zsidó társadalmak és vallási felekezetek
meggyöngítésére. Ez az egyre
erősödő keresztény-cionista mozgalom, amelyet
gyakran titkos-zsidók finanszíroznak, és amely mozgalomnak az a
célja, hogy tömeges katasztrófák bekövetkezésében reménykedve
felgyorsítsák Jézus második eljövetelét, és az igazak
üdvözülését. A cionista zsidók terjesztették el a menybe való
elragadtatás (a ’rapture’) mitológiáját, mert ez elősegítheti
azokat a háborúkat, amelyekre még a teljes hatalomátvételükhöz,
és a pénzuralmi világállam létrehozásához szükség van.
Minderről szó szerint ezt írja Bjerknes:
„Kriptozsidók,
cionista zsidók, és Izraelt mindenek elé helyező áruló ügynökök
behatoltak a tömegtájékoztatásba, és a világ valamennyi
kormányába. Szándékosan készítik elő a harmadik, de már
nukleáris világháborút, abban a hamis reményben, hogy az
elpusztítja a gójokat, és csak az „igaznak bizonyult” zsidókat
hagyja életben a messiási „végidők” alatt. A világ népeinek
lépniük kell, hogy megvédjék magukat attól a népirtástól,
amelyet a rasszista zsidók 2500 éve terveznek ellenük, és amelyet
most már keresztül kell vinniük, miután létrejött a Zsidó
Királyság Palesztinában. Nem függhetünk a kormány vagy a
tömegtájékoztatás segítségétől. Mindkettőt korrumpálta a
zsidó befolyás. Zsidó bankároké a világ vagyonának a többsége,
övéké a tömegtájékoztatás, könnyedén tudják ellenőrizni a
közvéleményt, és elősegíteni a háborúkat és forradalmakat a
nem zsidók egymás ellen való uszításával.
Mindez
részét képezi egy nagyobb tervnek, amelynek célja beteljesíteni
a zsidó próféciákat olyan politikai akciók segítségével,
amelyek lejáratják a gój kormányokat és vallásokat, továbbá
elősegítik azt a zsidó mítoszt, hogy a zsidóság teljesen
ártatlan, és magas erkölcsiséggel bír” – írja Bjerknes,
majd rátérve a terrorizmus problematikájára így folytatja:
„Ahogyan
a cionista zsidók aláásták a német társadalmat a kripto-zsidó
vezetők révén, akik az antiszemitizmus programjával kerültek
hatalomra, hasonlóan módon a cionista zsidók ássák alá a
mohamedán nemzeteket kripto-zsidó vezetők és zsidó megbízottak
útján, akik ugyancsak anticionista programmal kerültek hatalomra.
A zsidók szándékosan követnek el terrorista cselekményeket más
zsidókkal szemben, amelyekért aztán a nem-zsidókat teszik
felelőssé, hogy így hozzák létre az ellenségeskedés és a
bizalmatlanság légkörét, ahol a rasszista zsidók hamisan igényt
tarthatnak az erkölcsi fensőbbségre, és büntetlenül
kifejezhetik meggyőző bizonyíték nélküli gyűlöletüket és
hamis vádaskodásaikat más embertársaikkal szemben. A zsidók
terrorista cselekményeket követnek el különböző mohamedán
szekták ellen azért, hogy mesterségesen hozzanak létre vallási
viszályokat és megosztottságot a mohamedán népek között. A
zsidók hamis zászló alatt hajtanak végre terrorista
cselekményeket azért, hogy ürügyet találjanak az emberi jogoknak
a megtagadására, és Amerika gyors bolsevizálására, amely
napjainkban van folyamatban.”
Bjerknes
ezután a török népre és az örmény holokausztra tér rá:
„Hasonló
módon a zsidók bűnbaknak tették meg a török népet az örmények
sérelmére elkövetett népirtásért, amelyeket a zsidók terveltek
ki, finanszíroztak és valósítottak meg. Az örmények zsidó
tömeggyilkosságáról nem számol be a zsidó ellenőrzés alatt
álló tömegtájékoztatás, amely ma a török kormány, a török
nép, az iszlám lejáratására törekszik, és a törökök,
valamint a mohamedán hitűek nyakába varrja a keresztény örmények
zsidó népirtását.
A
zsidó vezetők ma kísérletet tesznek szövetségesüknek, a
baleknak tekintett kurdoknak a bevonására egy nagyobb háborúba
Törökországban, Szíriában, Irakban és Iránban, amely majd
elvezet a harmadik világháborúhoz, és az ’Armageddoni’
csatához, amelyet a Sabbatai Zevi-től származó zsidó-kultusz
akar szándékosan előidézni a föld elpusztítására, és Isten
buzdítására, hogy teremtsen ’új mennyet’ és ’új földet’,
amelyet kizárólag faj-hű zsidók népesítenek be.”
Bjerknes
ezúttal is gondosan felsorolja azokat a forrásokat, amelyekre
támaszkodva megfogalmazta véleményét. (Zohar, Volume 1, 28a-b,
Isaiah 11:4; 42:1; 65:9, 17; 66:12, 22. Jeremiás 33:15-16. Ezékiel
36:26)
Az
első világháború végén a háttérhatalom hamisan ígérte meg
az örményeknek és a kurdoknak, hogy olyan területekhez juthatnak,
ahol megalakíthatják saját független nemzetállamukat. Akkor a
kurdokat használták egyik eszközként az örmények
eltávolítására. A zsidók ma azt ígérik a kurdoknak, hogy
megalakíthatják a független Kurdisztánt, ha segítik a harmadik
világháborúval kapcsolatos erőfeszítéseiket.
Hadbírósági
felelősségre-vonás az örmény népirtásért
Az
1919 és 1920-ban lefolytatott rendkívüli bírósági
tárgyaláson, Máltán, amelyen távollétében
ítélkeztek Ismail Enver pasa, Jemal pasa
és Talaat pasa felett, az volt a fő vádpont, hogy
egy Különleges Szervezet, amelyet a török Behaeddin
Shakirorvos vezetett, kezdeményezte és irányította az
örmények elleni népirtást. Ahogyan a hasonló genocídiumok
esetében is történt, nemcsak az erre a célra kijelölt
szervezetek és személyek vettek részt a népirtásban, hanem mások
is, köztük még más kisebbségek is, mint például a kurdok.
Jelenleg ők alkotják Anatóliában a még megmaradt nagyobb
létszámú nem török közösséget.
A
CUP (Unió és Haladás Bizottsága) feloszlatására hadbírósági
tárgyalások lefolytatásával került sor. 1918 októberében a
központi hatalmak katonai helyzete megingott, és az általuk
elfoglalt katonai területek sem voltak többé tarthatóak.
Törökországban a kormány lemondott. Az ország irányítását Damad
Ferid pasa, az új nagyvezír vette át. Ő volt az, aki a
fegyverszünetet megkötötte még 1918. október végén. A CUP
helyzete tarthatatlanná vált, és legfőbb irányítói három
napra rá elmenekültek.
A
brit erők a Török Birodalom számos területét megszállva
tartották, és főmegbízottjukon keresztül követelték, hogy a
CUP vezetőségének azokat a tagjait, akik nem menekültek el,
állítsák bíróság elé. Ezt a követelést tartalmazta a Sevresi
Szerződés is, amely formálisan is véget vetett az
ellenségeskedésnek az Antant szövetségesek és Török Birodalom
között. Az angolok elszállítottak hatvan török vezetőt, akiket
felelőssé tettek a máltai vérengzésekért, és a bírósági
eljárást is ezen a brit gyarmaton akarták lefolytatni. Az új
kormány több mint száz CUP-vezetőt és katonatisztet
letartóztatott. 1919 áprilisában meg is kezdődtek a bírósági
tárgyalások. A bírósági eljárás eredményeként Mehmed
Kemalt április 10-én fel is akasztották. Mehmed Kemalt,
aki nem rokona Mustafa Kemalnak, mint az Ankarai tartomány
kormányzóját felelősség terhelte a tartományban élő örmények
tömeges legyilkolásáért.
A
német romboló hajón elmenekült Ismail Enver és Mehmed
Talaat pasa, valamint munkatársaik felett távollétükben
ítélkeztek a hadbíróságok. Az egyik vádpont szerint
politikájukkal mérhetetlen kárt okoztak Törökországnak, a másik
vádpont pedig az volt, hogy részt vettek a birodalom
keresztényvallású alattvalóinak a tömeges legyilkolásában. A
hadbíróságok elsősorban a győztes szövetséges hatalmak
követelésére alakultak meg. Mindenek előtt az örmény népirtás
felelőseit kellett megbüntetniük. 1915. május 24-én a
szövetséges kormányok figyelmeztették a Magas
Portát, hogy személyesen az ottomán kormány tagjait
teszik felelőssé a népirtásért. A figyelmeztetés célja az
volt, hogy a népirtás elkövetőinek a megbüntetése elősegítheti
kedvezőbb feltételek kiszabását a béketárgyalásokon.
A
háború idején elkészült szövetséges tervek szerint az Ottomán
Birodalmat fel kell darabolni. Az 1915. március 18-i isztambuli
(konstantinápolyi) megállapodás értelmében Oroszország kapta
volna meg Konstantinápolyt és Trácia egyes részeit, valamint az
ázsiai Törökország szomszédos területeit is. A Sykes-Picot
megállapodásértelmében, amit Oroszország is ratifikált, az
ázsiai Törökország nagy része Franciaország, Oroszország és
Nagy-Britannia fennhatósága alá kerül. A törököket érthetően
aggodalommal töltötte el ez az 1915 márciusában megkötött
megállapodás, és úgy döntöttek, hogy együttműködve a
szövetségesekkel, elkövetnek mindent a területi veszteség
csökkentésére. Egyidejűleg kampányba fogtak, hogy meggyőzzék a
világot: Az Ifjú Törökök a felelősek az
elkövetett bűncselekményekért. Ennek a kampánynak az volt az
üzenete, hogy mohamedánok és örmények egyaránt sokat szenvedtek
az Ifjú Törökök uralma alatt. Damad Ferid nagyvezír a
párizsi békekonferencián azzal érvelt: az Ifjú Törökök a
felelősek, hogy a Török Birodalom Németország oldalán lépett
be a háborúba, és a keresztények elleni atrocitásokat
elkövették.
A
széleskörű propagandakampány ellenére a török lakosság csak
nagyon kismértékben támogatta a bírósági eljárásokat. Amikor
pedig Mehmed Kemalkormányzót kivégezték, hatalmas
tömegtüntetésre került sor, amelyet a CUP-hoz közel álló
személyek szerveztek. Sok örmény is szkepticizmusának adott
hangot arra hivatkozva, hogy a török kormány csak az európai
közvéleményt akarja megtéveszteni. Smirna (a mai Izmir) görög
megszállása a hazafias érzések kitöréséhez vezetett.Mustafa
Kemal vezetésével létrejött egy erős nacionalista
mozgalom, amely aztán megdöntötte a szultán kormányát
Isztambulban (Konstantinápolyban). Mustafa Kemal követői kezdettől
fogva bírálták a szultánt, amiért megalázó módon alávetette
magát a szövetségesek akaratának, és egyre hangosabban
hirdették, hogy a bírósági eljárások valójában az Ottomán
Birodalom felosztására készült tervek végrehajtását készítik
elő. A görög csapatok által elkövetett kilengések Smirnában
büntetlenek maradtak, miközben a szövetségesek kikényszerítették
az Ifjú Török vezetők elleni büntetőeljárásokat.
A
szövetségesek 1920. március 16-án megszállták Konstantinápolyt
(Isztambult). Tovább gyengítette az ottomán kormány helyzetét az
1920. augusztus 10-én aláírt Sevresi Szerződés, amely mint már
utaltunk rá, nemzetközi bíróság elé kívánta állítani a
bűnös török politikusokat. Ezek a hadbírósági tárgyalások
végül is 1922. március 28-án befejeződtek. Egy évre rá
általános amnesztia következett, és így a még őrizetben
tartott személyeket szabadon bocsátották.
Ki
volt Mustafa Kemal Atatürk?
Az
eddigiekből láthatjuk, hogy a törökországi eseményeket több
szálon is a háttérhatalom és tehetséges helyi képviselői
mozgatták. Eddig azonban még kevés szó esett arról, hogy kik is
voltak a nemzetek feletti háttérhatalom transznacionális
hálózatának a helyi szövetségesei. Hillel Halkin izraeli
újságíró, akinek az írásai rendszeresen megjelennek az
amerikai Commentary című havi lapban, valamint
aJerusalem Post című izraeli és a New York
Sun c. New Yorki napi lapban, 1994. január 28-án
figyelemreméltó írást tett közzé az egyik New Yorki zsidó
újságban, aForwardban.
Halkin
ebben arról számol be, hogy Mustafa Kemal, aki felvette „A
Törökök Atyja”,Atatürk nevet, és akinek Törökország
szinte minden nagyobb városának a főterén ott állnak a szobrai,
zsidó származású volt. A hivatalos életrajzírók műveikben ezt
nem említik. Egyedül az izraeli
Entsiklopedia-ha-Ivrit közli az Atatürk címszó alatt,
hogyMustafa Kemal Atatürk (1881-1938) török tábornok
és államférfi a modern török állam megalapítója. Mustafa
Kemal Szalonikiben született egy vámtisztviselő gyermekeként, de
apját már kisgyermek korában elveszítette. Széleskörben
elterjedt, de nincs bizonyíték rá, hogy családja a Dönmeh-hez
tartozott. A Dönmeh a Sabbateanus közösségnek az egyik szektája
volt. Török zsidók, akik török neveket vettek fel, és a
nyilvánosság előtt mohamedánként viselkedtek, titokban Sabbateai
Zevi-nek a követői voltak, és az ő tanításainak megfelelően
imádkoztak, és végezték rituáléikat.
Maga
Mustafa Kemal azt állította magáról életrajzírója szerint,
hogy az apja liberális nézeteket vallott, és meglehetősen
ellenségesen viszonyult a valláshoz, inkább a nyugati eszméknek a
követője volt. Azt szerette volna, ha fia világi iskolába megy,
ahol nem tanítják a Koránt, és a tananyag a modern tudományos
ismereteken alapul. Ebben a lelkiismereti kérdésben az apja egy kis
trükkhöz folyamodott, mert először teljesítette anyjának az
óhaját, és a kis Mustafát egy iszlám iskolába íratta be az
iszlám szertartások szerint. Hat hónap után azonban kivette őt
ebből az iskolából, és egy idős tudós az európai ismeretek
felhasználásával készítette fel. Ebbe anyja beletörődött,
mert az ő óhaja is teljesült. Számára az iszlám szertartás
különleges fontossággal bírt.
Mustafa
Kemal apja ezek szerint tipikus Dönmeh módra viselkedett. Kifelé
betartotta az iszlám szabályokat, miközben belülről másként
érzett és gondolkodott. Mustafa Kemal anyja a Szaloniki környéki
hegyekből származott. Apja származásáról maga Atatürk is csak
keveset szól, és ezt azzal indokolja, hogy egy olyan kevert
lakosságú vidéken, nem volt nagyon szokás a családfáknak a
részletes számontartása. Halkin ez után rátér arra, hogy kezébe
került Itamar-Ben-Avi-nak (aki az új héber nyelv egyik
megteremtője Eliezer Ben-Yehuda-nak a fia) a könyve.
Ben-Avi volt az, aki a családban kezdettől az ősi héber nyelvet
használta, később héber nyelvű újságíró és kiadó lett.
Nos, Ben-Avi írja, hogy 1911-ben egy
őszi napon bement Jeruzsálemben a Kamenitz Hotelba. Ekkor
megkérdezte tőle a szálloda tulajdonosa: Látja ön ott azt a
török katonatisztet, amint a sarokban ül és egy üveg
rizspálinkát iszik? Ő a török hadsereg egyik legfontosabb
tisztje. Hogy hívják? Kérdezte Ben-Avi. Mustafa Kemal, hangzott a
válasz, majd a vendég azt is hozzátette, hogy szeretne
megismerkedni vele. Ben-Avi arról számol be, hogy kétszer is
találkozott Mustafa Kemallal, aki ekkor még nem viselte az Atatürk
nevet. Mindketten franciául társalogtak, és elsősorban az Ottomán
Birodalom helyzetét vitatták meg. Már az első találkozón Kemal
ezt közölte vendégével:
„Sabbateai
Zevi leszármazottja vagyok – ténylegesen már nem zsidó, de az
önök eme prófétájának lelkes csodálója. Véleményem szerint
ebben az országban minden zsidó jól tenné, ha csatlakozna ehhez a
táborhoz.”
Második
találkozójukra tíz nappal később került sor ugyanebben a
szállodában, és a beszélgetés során Mustafa Kemal így szólt:
„Otthon
van egy héber nyelvű bibliám, amit Velencében nyomtak.
Meglehetősen régi, és emlékszem, hogy apám egy karaita tanárhoz
vitt, aki megtanított engem olvasni. Még mindig emlékszem néhány
szavára.” Ekkor szünetet tartott, majd megszólalt „Shema
Yisra’el, Adonai Elohenu, Adonai Ehad!”. Ben-Avi ekkor közölte,
hogy „Kapitány, ez a mi legfontosabb imádságunk.” Mire Mustafa
Kemal csak annyit jegyzett meg, miközben újratöltötte
mindkettőjük poharát, hogy „nekem is ez a titkos imádságom,
kedves uram”.
Az
a valószínű, hogy Mustafa Kemal ezúttal a "titkos imádság"
kifejezést szószerint értette. Ugyanis a Dönmeh ezoterikus
imádságai között, amire a tudósok akkor derítettek fényt,
amikor 1935-ben Jeruzsálemben az ottani nemzeti könyvtárba került
egy könyv. Ez tartalmazta azt a hitvallást, hogy: „Sabbateai Zevi
és nem más az igazi Messiás. Hald ó Izrael! Haljad Urunk, az
Urunk a mi Istenünk, az Egy Isten!”.
Kétségtelen
ebből a hitvallásból, hogy Mustafa Kemal a „Shema” (a
júdaizmus egyik legszentebb imája) szavaira emlékezett, amely
eddigi tudomásunk szerint az egyedüli alkalom volt egész felnőtt
életében, hogy betekintést engedett ebbe a legmélyebb titkába.
Mindezt tette egy fiatal zsidó újságíró számára, akivel
alkoholos állapotban beszélgetett Jeruzsálemben. Ez tíz évvel
azt megelőzően történt, hogy átvette a török hadsereg
irányítását, az első világháborúban elszenvedett vereség
után, majd visszaverte a benyomuló görögöket, és megalapította
a Szekuláris Török Köztársaságot, egy világi
államot, amelyben az iszlámot elválasztották az államtól, és a
mohamedán vallást bekényszerítették a mecsetekbe.
Mustafa
Kemal Atatürknek jó oka volt arra, hogy elhallgassa a Dönmeh-hez
való tartozását és igazi származását. A Dönmeh tagjai mintegy
15 ezer főt számláltak, egymás között házasodtak, és
nagyrészt Szaloniki környékén éltek az első világháború
kitörésének idején. Mind a hithű mohamedánok, mind a hithű
zsidók eretneknek tekintették és lenézték őket a náluk
megengedett kicsapongó szexuális életmód miatt. Mindez nem
tekinthető előnyösnek egy ambiciózus török katonatiszt számára.
Több más bizonyíték arra enged következtetni, hogy Atatürk
ugyan a Dönmeh befolyása alatt állt, és annak a központjában
nőtt fel, de későbbi karrierje során már nem tekintette magát
Sabbateai Zevi követőjének.
Mustafa
Kemal Atatürk és az örmény népirtás
Mustafa
Kemal Atatürk a világi (szekuláris) török állam, a Török
Köztársaság megalapítója és egyben az örmény népirtás
beteljesítője. Kemal a török hadsereg tisztjeként védelmezte
Gallipolit 1915-ben és 1916-ban, és legyőzte a szövetségesek
előnyomulását a Dardanellákon keresztül. Az Antant erők célja
az volt, hogy az Ottomán Birodalmat gyorsan felbomlasztva
kikapcsolják az első világháborúból. Mustafa Kemal - mint már
utaltunk rá - kezdettől fogva támogatta a CUP-ot (Unió és
Haladás Bizottságát), és egészen 1919-ig távol tartotta magát
a politikától. Ekkor szervezte meg a török nemzeti mozgalmat
abból a célból, hogy kiűzze a Török Birodalomból az Antant
szövetségeseket, akik az ország fontos stratégiai részeit
megszállták annak háborús veresége nyomán. Kemal
főhadiszállását Ankarában hozta létre, amnesztiában
részesítette a CUP tagjait, akik ezután csatlakoztak mozgalmához.
Az Ottomán Birodalom maradék hadseregét újjászervezte, és a
többi fegyveres alakulatot is integrálta az irányítása alatt
álló haderőbe.
Mustafa
Kemal először fegyveres erőivel a franciák ellen
fordult Ciliciában, egy örmények által lakott
földközi-tengeri tartományban, amely fatális következményekkel
járt az örmények számára. A szövetségesek bátorították az
örményeket, és védelmet ígértek nekik 1919-ben, ha visszatérnek
szülőföldjükre Cilicia városaiba. A kemálista egységek 1920
januárjában nagy erejű támadást intéztek Marash
városa ellen, majd ezt követően óriási mészárlást
hajtottak végre az örmények körében. Ez volt a kezdete ezen a
vidéken a még megmaradt örmény lakosság teljes kiirtásának.
A Hajen örmény lakói a végsőkig ellenálltak,
és hét hónapi küzdelem után, csak 1920 októberében tudták
leverni őket. A felgyújtott és teljesen leégett városból
mintegy ötszáz túlélőnek sikerült elmenekülnie. Amikor a
franciák formálisan is hozzájárultak 1921 októberében Cilicia
tartomány kiürítéséhez, az összeomlás egyben egy
második deportációt jelentett a térségben élő maradék örmény
lakosság számára. Közben a török nacionalista erők támadást
indítottak az Örmény Köztársaság ellen is. Az ankarai
kormánytól kapott titkos utasításokat végrehajtva folytatták az
örmények és Örményország fizikai megsemmisítését. Kiazim
Karabekir tábornok elfoglalta Örménia területének felét
1920 novemberében, miközben a bolsevik vörös hadsereg egységei
északról megszállták és szovjetizálták Örményország többi
részét. Ekkor ismételten szuronyokkal űzték ki az
örményeket. Kars városát és környékét, pedig
a törökök szállták meg, és Törökországhoz csatolták.
Az
örmények Anatóliából való eltávolításának utolsó szakasza
az volt, amikor Izmirből, az egykori Szmirnából, a kemálista
csapatok kiűzték a görög hadsereget, és a várost elfoglalták
1922 szeptemberében. Hamarosan hatalmas tűz pusztította el a
keresztények által lakott városrészt, köztük az örmények
által lakott városnegyedet is. A polgári lakosság a tengerpartra
tódult, és hajókon elmenekült, hátrahagyva mindenét. Az
örményeknek ezzel az exodusával Anatólia nyugati részéből Mustafa
Kemal és csapatai befejezték mindazt, amit Talaat
és Enver pasa megkezdett 1915-ben, vagyis teljes mértékben
eltávolították az örmény lakosságot Anatóliából. Ezzel
egyben véget vetettek az örmények politikai törekvéseinek, hogy
önálló államot alakíthassanak a Kaukázustól délre. A görögök
elűzésével csaknem teljessé vált Kis Ázsiának az
eltörökösítése és iszlámizálása.
A
török szuverenitás Anatóliában történt
helyreállításával Mustafa Kemal az Oszmán
Birodalom törökök által lakott maradékából megpróbált egy
modern államot létrehozni. 1923-ban ő lett az újonnan kikiáltott
Török Köztársaság megbízott elnöke, és nyomban mélyreható
reformokat hajtott végre. A társadalom és az állam nyugati
mintára történő átszervezésével szétválasztotta az iszlámot
az államtól, és a nyugati szekuláris értékrendszert megpróbálta
ötvözni a török nacionalizmussal. Egy szekuláris török
nemzetállam létrehozása volt a célja. Ennek érdekében
modernizálta a török nyelvet is, és bevezette a latin-betűs
írást a hagyományos arab írásrendszer helyébe. A török
nagy-nemzetgyűlés 1934-ben érdemei elismeréseként felruházta az
Atatürk névvel, amelynek jelentése: „A Törökök Atyja”.
Kemal saját történelmi teljesítményének a megfelelő
értékelését is szem előtt tartva létrehozta a Török
Történelmi Társaságot, amelynek fő feladata az állam
hivatalos történelmének a gondozása volt.
1936
elején Kemal erőteljes nyomást gyakorolt a franciákra,
hogy Iskenderun szandzsákot, a Földközi-tenger partján
lévő területet, amely francia közigazgatás alatt állt, adják
át Törökországnak. Az egyre feszültebbé váló európai helyzet
miatt is Párizs engedett Kemal Atatürk követelésének, és így
ez a terület is török fennhatóság alá került, amikor a török
csapatok oda bevonultak. Mustafa Kemál ezt a területet is
Törökországhoz kívánta csatolni, de 1938. november 10-én
meghalt. 1939-ben került sor erről a török fennhatóság alá
került területről az örmények végső távozására. Az örmények
exodusa Törökországból ezzel befejeződött. Mintegy 23 ezer
örmény élt a franciák által felkínált lehetőséggel, és
Szíriába valamint Libanonba távozott, mert féltek egy újabb
üldözéstől.
Örmények
és Örményország a zsidó történetírásban
Örményország
történelmileg jóval nagyobb területre terjedt ki, mint a
jelenlegi örmény állam. A történelmi Örményország méretei
jelentősen változtak a különböző történelmi időszakokban. Az
eredeti Örményország területének nagyobb része ma
Törökországhoz tartozik, s rajta főleg kurdok élnek. A VII.
században, amikor az arabok meghódították azt a területet, amit
örmény tartománynak neveztek, akkor még a Kaukázuson túli
területek egészét felölelte. Hozzátartozott Barda, amely
ma Azerbajdzsánban található, és ahol az örmény tartomány
kormányzóinak a központja volt, valamint Grúzia
fővárosa, Tbilisi. Az egykori kazárokat is egyes
források örmény eredetűnek tekintik. A XIII-tól a XIV. századig
a Krím-félszigetet és a tőle keletre lévő területeket a
nyugati szerzők Kazáriaként tartották számon.
Az örmény szerzők viszont Tengermelléki Örményországnak
nevezik ezt a területet. Örményországhoz azonban különböző
korokban Anatólia nagy része is hozzátartozott, mégpedig a
szíriai-mezopotámiai útvonalon fekvő városok, úgymint Haran,
Edessa, Nisibis és környéke.
A
zsidó irodalomban Örményországot kapcsolatba hozták a bibliai
Askenázzal. Az örményeket askenázi
nemzetként említik. Mózes I. Könyve, a Genezis, vagyis
Teremtés Könyve, úgy említi a leszármazási vonalat ismertető
részében, mint azt a népet, amely a Volgától nyugatra élt. A
zsidó szóhasználatban Askenázt gyakran
azonosítják az örménységgel és Örményországgal. Vannak olyan
rabbinikus szerzők, akik Örményországot az uzokkal kapcsolják
össze. Az uzok földjén élt Edom leánya. A bizánci források a
zsidókat gyakran az örményekhez, mint amalekitákhoz sorolják.
Az az elgondolás, hogy Kazária eredetileg Amalek volt,
hozzájárult ahhoz a feltételezéshez, hogy a kazár-zsidók
Simeonnak a leszármazottjai.
(Az
Amalekiták Transz-Jordánia déli részének őslakói. A Kánaántól
délre fekvő területeken és a Sínai félszigeten éltek. Állandó
háborúban álltak a zsidókkal, mígnem Saul, a zsidóállam
királya szét nem szórta őket. Az amalekiek nomád törzsszövetsége
alkalmilag rabló hadjáratokat vezetett Dél-Palesztinába. Ezért
lett Izrael ellensége. A bibliai hagyomány ennek az ősi
ellenségeskedésnek a kezdetét, az amalekiek és Izrael
összeütközésben látja az Egyiptomból való kivonuláskor. Saul
és Dávid azonban megtöri hatalmukat.)
Örményországot
továbbá még a bibliai Togarmahhal is azonosították.
Az örmény hagyományban ez az eredettörténet rivalizált azzal az
elmélettel, amely az askenázi származást hirdette. A Genezisben
az Ararát elnevezés emlékeztet Urartu Örmény
királyságra, amely a Van Tónál feküdt. Az
örmény nép létezését már időszámításunk előtt 521-től
kezdődően számon tartják. Mind Örményországnak, mind Júdeának
az uralkodója volt például Nagy Sándor. Őt
hadvezére, Szeleukosz követte, aki az Indiától a
Földközi-tengerig terjedő birodalmat alapított, és utódai
voltak ennek a birodalomnak az uralkodói,
akiket szeleukidáknak neveztek. Az ókori
ÖrményországII. Tigranes uralkodása alatt érte el
hatalmának tetőpontját, amikor is elfoglalta Szíriát, és csak a
római támadás akadályozta meg további terjeszkedését
időszámításunk előtt 69-ben.
A
középkori Örményország keresztény feudális hercegségekből
állt, amelyek csaknem mindig valamely nagyobb ország vazallusai
voltak. Az örmény keresztények elutasították a bizánci ortodox
egyház hegemóniáját. Az egyik örmény dinasztia,
aBagratid, egyenesen a bibliai Dávid király
leszármazottjának tekintette magát. Nekik sikerült
helyreállítaniuk az örmény királyságot, amely azonban 1045-ben
a mohamedán hódítók kezére jutott. A dinasztia
azonban Grúziában 1801-ig fennmaradt,
és megőrizte az izraeli eredet hagyományát, az ortodox keresztény
területen. Az örmény királyság bukásával sok
örmény Cilíciában, azaz Bizánc kisázsiai
tartományában telepedett le. Így jött létre a Kis Örmény
Királyság, amely a latin Jeruzsálemi Királyság szövetségese
volt egészen 1375-ig.
Az
örmény diaszpóra nagyon hasonlít a világszerte szétszórtan élő
zsidó közösségekhez. Mindkét nép elveszítette saját államát,
és a befogadó országokban urbanizálódott. Hasonló átalakuláson
mentek át, miközben az örmények megtanulták a kereskedelmet,
sajátos jogosítványokat szereztek maguknak, és autonóm közösségi
szervezeteket hoztak létre. Hasonlít az is, ahogy küzdeniük
kellett a beolvadás ellen, megőrizve kulturális azonosságukat.
Egyes területeken, így például Ukrajnában, az örményeket a
zsidókhoz hasonlóan felelőssé tették a helyi kerekedők és
iparosok háttérbeszorításáért, a gazdasági versenyben
alkalmazott módszereikért.
Máig
tartó vita az örmény holokausztról
2007.
augusztusában a B’nai B’rith által irányított Anti-Defamation
League, ADL (Rágalmazás Elleni Liga) leváltotta az Egyesült
Államok New England nevű térségében működő szervezetének az
igazgatóját, Andrew H. Tarsy-t. A konfliktus az
örmény holokauszt kapcsán éleződött ki. Az ADL helyi vezetése
támogatta azt, hogy az amerikai törvényhozás, a Kongresszus
elismerje, hogy genocídiumnak tekinthető másfél millió örménynek
a megölése az első világháború idején. Az ADL hivatalos
vezetése, köztük Abraham H. Foxman, ellenezte az
örmény népirtás hivatalos amerikai elismerését, mert úgy
gondolták, hogy ez sérti annak a Törökországnak az érdekeit,
amely viszont szorosan együttműködik Izraellel, és annak egyik
legfőbb szövetségese.
Az
amerikai zsidó szervezetek a mai napig megosztottak ebben a
kérdésben, mert Washingtonban a legkülönfélébb politikaformáló
csoportok vitába keveredtek abban a kérdésben, hogy vajon a
Kongresszusnak hivatalosan is el kell-e ismernie azt, hogy a másfél
millió örménynek a legyilkolása, illetve halálba kergetése
népirtásnak minősül-e vagy sem. A török kormány
dollármilliókat költött arra, és minden követ megmozgatott,
hogy egy ilyen határozatra ne kerüljön sor. Ankarának azonban
sikerült kampányához megnyerni magának az ADL-t, az egyik
legbefolyásosabb amerikai zsidó szervezetet. Itt most nem a tudósok
által már alaposan feltárt tényekről van szó. A
történelemtudomány képviselői már megegyeztek abban, hogy
az örmények ellen hajtották végre a XX. század első
népirtását. Az ADL azzal kampányolt, hogy Törökország,
mint a NATO tagja, az Egyesült Államok és Izrael barátja, azok
közé a mohamedán lakosságú országok közé tartozik, amelyeknek
a rendszere demokratikus. Törökország világi államként fellép
az iszlám szélsőségesek ellen, és ezért rendkívül kényes
helyzetben lévő állam.
Jerevánban,
Örményország fővárosában, 2007. augusztusában először
publikálták azokat a fotókat, amelyek hű képet adnak arról,
hogy mi is történt 1915-ben Erzerum városa
közelében, ahonnan az örmények halálmenete elindult. Ebből az
elűzött tömegből senki nem maradt életben. A férfiak többségét
agyonlőtték, a gyermekeket, pedig halálra éheztették vagy a
betegség ölte meg őket. A fiatal asszonyokat csaknem mind
megerőszakolták, az idősebbeket halálra verték, és a csecsemők
az útszélen haltak meg. A deportált örményekről készült képek
természetesen gyenge minőségűek, de hitelesen és cáfolhatatlanul
informálnak. ADeutsche Bank archívumaiból származnak.
Ez a német pénzintézet finanszírozta a török vasúti hálózat
kiépítését és fenntartását. Olyan vasúti szerelvényekről is
van fénykép, ahol egy-egy tehervagonba 90 örményt zsúfoltak
össze. Ugyanez volt az átlag a nácik által útnak indított
szerelvényeknél, amelyekkel a kelet-európai haláltáborokba
szállították a foglyokat, akiknek a többsége zsidó származású
volt.
Az
elmúlt évszázad első holokausztja – ezt a kifejezést
először Winston Churchillhasználta az örmény
népirtással kapcsolatosan, jóval azt megelőzően, hogy sor került
több millió zsidó meggyilkolására a nácik részéről –
ugyanolyan kemény történelmi tény, mint a zsidó holokauszt,
mégis a hivatalos Törökország a mai napig tagadja ezeket a
tényeket. A törökök által gyakorolt terror valódi célja az
örmény nép elűzése és megsemmisítése volt. De még a mai
Törökország is hivatalosan az örmények áttelepítéséről
beszél, ragaszkodva ahhoz, hogy az Enver pasa által vezetett CUP
valódi célja ez volt. A német nemzetiszocialisták is zsidók
áttelepítéséről beszéltek, miközben a haláltáborokba
szállították őket.
1915.
szeptember 15-én Talaat pasa a CUP kormány
belügyminisztere, táviratot küldött a ma Szíriához tartozó
Aleppo városba, amely szerint a városban élő több tízezer
örményt teljesen el kell pusztítani. „Létezésüknek véget
kell vetni bármilyen tragikus intézkedést kell is alkalmazni, nem
lehet tekintettel lenni sem korukra, sem nemükre vagy bármiféle
lelkiismereti szempontra” - hangzott Talaat távirata. Ezek a
szavak is egybecsengenek azokkal, amelyeket az SS főnöke, Himmler
küldött a fronton bevetett SS egységek vezetőihez 1941-ben.
Természetesen török tudósok is vannak, akik dokumentumokkal
támasztják alá a népirtás tényét. Az egyik ilyen
történész,Taner Akcam, a török állami archívumokban
sok olyan dokumentumot talált, ahol az egyes török tisztek kétféle
dokumentumot is készítettek az általuk kiadott parancsokról, és
továbbított távirataikról. Az egyikben elrendelik az örmények
megsemmisítését, a másikban, pedig az írják elő, hogy kellő
védelemben kell részesíteni őket, és az élelmiszert is
biztosítani kell számukra az áttelepítés során. Hasonló módon
jártak el a nácik is, amikor a genfi Vöröskereszt központot
rendszeresen biztosították a zsidókkal való megfelelő
bánásmódról, miközben tömegesen küldték a halálba őket.
Bjerknes
örmény bírálata
Khatchig
Mouradian libanoni
örmény író, fordító és újságíró, aki a Bejrútban
megjelenő Aztag nevű
napilapot szerkesztette, és jelenleg Bostonban él, és az„Armenian
weekly” című
hetilap szerkesztője. 2007. november 30-án cikket közölt „Are
Armenians Angry at Jews?” (Haragszanak-e az örmények a zsidókra?)
címmel aJewcy (www.jewcy.com)
nevű amerikai honlapon. Ebben megemlíti, hogy gyakran kap hívásokat
újságíróktól, akik az örmény közösség jövőjéről
kérdezik. Gyakori kérdés az, hogy az „Anti-Defamation League”,
ADL (Rágalmazás elleni liga) magatartása káros-e az örmény és
zsidó közösségek viszonyára. Ezekre Mouradian határozott nemmel
válaszolt. Igaz, hogy az örmény közösséget aggasztja, hogy a
tekintélyes zsidó polgárjogi szervezet támogatja Törökországnak
azt a kampányát, amely tagadja az örmény népirtást, ugyanakkor
az örmények tudatában vannak annak, hogy számos zsidó amerikai
író, blogger és aktivista bírálja az ADL képmutatását. Az
örmények azzal is tisztában vannak, hogy a XX. században nem volt
hiány olyan tisztességes zsidókban és becsületes
személyiségekben, akik szót emeltek az örmény népirtás ellen.
Mouradian ezzel kapcsolatban Henry
Morgenthau-ra
hivatkozik, aki a népirtás idején Törökországba akkreditált
amerikai nagykövet volt. Az Ifjú Török kormányban ekkor Talaat
pasa volt a népirtás egyik irányítója. Amikor Talaat pasa azzal
érvelt, hogy Morgenthau, mint zsidó, miért emel kifogást a
keresztényekkel szemben tanúsított atrocitásokért, Morgenthau
így válaszolt:
„Ön
úgy tűnik, nincs tisztában azzal, hogy én itt nem zsidóként,
hanem amerikai nagykövetként szólok. Országomban több mint 97
millió keresztény él, és kevesebb mint 3 millió zsidó. Ezért,
mint nagykövet, én 97%-ig keresztény vagyok. De nem ez a
mondanivalóm lényege. Nem valamilyen faj vagy vallás nevében
fordulok önhöz, hanem mint emberi lény. Ön többször is elmondta
nekem, hogy Törökországot a modern haladó világ részévé
kívánják tenni. Az a mód, ahogyan önök az örményekkel bánnak,
nem segíti elő ennek a törekvésnek a megvalósítását; ez
visszaveti önöket az elmaradott reakciós népek csoportjába.”
Mouradian
hivatkozik Franz Werfel-re, az ausztriai zsidó íróra
is, aki 1933-ban világhírre tett szert „Die vierzig Tage
des Musa Daghs” (Musa Dagh negyven napja) című regényével,
amelyet eredetileg németül írt, és később angolul is megjelent
„The Forty Days of Musa Dagh” címmel. A regény cselekménye a
Musa Dagh-ban élő örmények hősies védekezéséről szól az
örmény népirtás idején, 1915-ben. Werfel azt követően
határozta el ennek a regénynek a megírását, miután megismerte a
menekült örmény gyerekek életét 1929-ben, Damaszkuszban. Nem
tudhatta ekkor, hogy regénye klasszikussá válik, és örmények
egész nemzedékeit bátorítja, mert modellként szolgált saját
népének, a zsidó népnek arra, hogy miként kell ellenállnia a
holokauszt idején.Yair Auron, a Tel Aviv-i Héber
Egyetem tanára, ezzel kapcsolatban a következőket állapította
meg:
„Musa
Dagh védelmének a története valóban követendő példává vált
a földalatti harcot folytatók számára, olyan mintává, amit
utánozhattak. Ők (a zsidó ifjúsági mozgalmak) saját sorsukat az
örményekével azonosították. Mindkét esetben gyilkos hatalmak
esküdtek össze teljes közösségek felszámolására, fizikai
megsemmisítésükre. Mindkét esetben az ellenállás egyrészt a
halál vállalását és a nemzeti becsület védelmét jelentette,
másrészt, pedig azt az esélyt, hogy egyénekként és nemzetként
is megmaradhassanak.”
Mouradian
harmadikként Raphael Lemkin, lengyel zsidóra
hivatkozik, aki a genocídium (népirtás) fogalmát használta
1944-ben az örmények megsemmisítésére az ottomán törökök
által 1915-ben, valamint a zsidók megsemmisítésére a második
világháború alatt. Lemkin fáradságot nem ismerve harcolt azért,
hogy az ENSZ fogadjon el törvényt a népirtás megelőzéséről,
és bűncselekményként történő megbüntetéséről. Az ENSZ
közgyűlése 1948. december 9-én fogadta el a genocídiumról szóló
konvenciót. Lemkin, akinek 49 hozzátartozója pusztult el a
holokausztban, ezt írta:
„Az
örmény férfiak, asszonyok és gyerekek szenvedése, akiket
beledobtak az Eufrátesz folyóba, vagy legyilkoltak, amikor a
szíriai sivatagon keresztül meneteltek Der-el-Zor felé,
előkészítette az utat az ENSZ népirtásról szóló
konvenciójának az elfogadásához.”
Lemkin
szerint egy millió örmény halt meg, és azt a nemzetközi
jogszabályt, amelyet a népek gyilkosai ellen hoztak, az ő vérükkel
írták, az ő szenvedéseik szellemében.
Mouradian
részletesen ismertetett írását azzal fejezte be, hogy ma is
számos zsidó író és közéleti aktivista halad Morgenthau,
Welfer és Lemkin nyomdokain, s az idő be fogja bizonyítani, hogy
ők őszintén harcolnak az antiszemitizmus, a faji megkülönböztetés
és a korláttolt bigottság ellen. Mouradian szerint ezek az
igazságos és becsületes zsidók erősebbnek bizonyulnak, mint a
Foxmanok, utalva Abe Foxman-ra aki az ADL országos igazgatója és
elnöke.
A
Rágalmazás Elleni Liga egy olyan szervezet, írja Mouradian 2008.
május 1-jénwww.thejewishadvocate.com internetes
újságban, amely fáradhatatlanul szót emelt és fellépett a
holokauszt tagadás ellen, valamint a népirtás ellen
Kelet-Európától Darfurig. Ez az ADL ugyanakkor folyamatosan
kétértelműen nyilatkozik az örmény népirtásról, és ellenzi,
hogy a Kongresszus (amerikai törvényhozás) jogszabályban erősítse
meg ezt a történelmi tényt. Abraham
Foxman,
amikor szembesült ezzel a kérdéssel, levelet írtTayyip
Erdogan török
miniszterelnöknek, sajnálatát fejezve ki. Számos zsidó
szervezet, tudós, újságíró, közéleti aktivista, élesen
bírálta az ADL képmutatását.
2008.
február 12-én a www.hyetert.com internetes
újságban Mouradian beszámol arról, hogy fentebb ismertetett,
november 30-i írására rendkívül sok észrevételt és választ
kapott. Közülük csak eggyel kíván részletesen foglalkozni,
amely arról panaszkodik, hogy az örmény olvasók hozzászólásai
rendkívül naivak, és a bonyolult kérdést végtelenül
leegyszerűsítik, s ezért értéktelenek. Eszerint, a hozzászóló
szerint a zsidó részvétel az örmény népirtásban bonyolult,
mélyreható és döbbenetes. Ez a hozzászóló azt tanácsolta
Mouradian-nak, hogy olvassa el Christopher
J. Bjerknes„The
Jewis Genocide of Armenian Christians”, vagyis ebben az írásban
is részletesen ismertetett könyvét. Ez a hozzászóló arra
késztette Mouradiant, hogy foglalkozzon azzal az összeesküvési
elmélettel, amely nemzedékről nemzedékre átörökítve él
tovább, és amelyet egyes örmények is magukévá tettek,
legalábbis az utóbbi évtizedekben ez tapasztalható. Az elmélet
röviden így foglalható össze:
„Az
Ottomán Birodalomban élő örmények megsemmisítésére vonatkozó
tervet zsidók, cionisták és szabadkőművesek eszelték ki és
hajtották végre. Akar erre bizonyítékot? A Committee of Union and
Progress (CUP) számos vezetője, akik elkövették a genocídiumot,
iszlámra áttért zsidók voltak (a török elnevezés, amelyet
velük kapcsolatban használtak Dönmeh) és szabadkőművesek. Azok,
akik így érvelnek, természetesen felsorolnak számos okot, amely
arra késztethette a zsidókat, hogy megsemmisítsék az örményeket,
kezdve a féltékenységtől (például az örmények még a
zsidóknál is sikeresebb kereskedők voltak) a nagyobb geopolitikai
összefüggésekig, időnként a világuralom megszerzését is
tartalmazva. Ez az összeesküvési elmélet egybeolvad egy
hasonló elmélettel, amely egyes arab körökben elfogadott, hogy az
Ifjú Török forradalom 1908-ban II. Abdul Hamid ottomán szultán
ellen szintén zsidó és szabadkőműves összeesküvés volt, mert
a szultán hevesen ellenezte a zsidók letelepedését Palesztinában,
miközben az Ifjú Törökök állítólag több hajlandóságot
mutattak a cionista tervek végrehajtására.
Az
örmény népirtással foglalkozó hivatásos történészek közül
senki nem veszi komolyan ezt az összeesküvési elméletet,
ugyanakkor nincs külön tudományos elemzése annak, amely feltárná
ezek eredetét és tartós fennmaradásának okait. Ez elősegíti,
hogy ez az elmélet továbbéljen az örmény közélet perifériáin.
Az igazság az, hogy az Ottomán Birodalom összeomlóban volt. A
törökök hatalmas területeket veszítettek el Európában,
miközben Oroszország keletről fenyegette a birodalmat. Ilyen
feltételek mellett Anatólia, amelyet örmények százezrei több
ezer év óta az otthonuknak tekintettek, Törökország központi
részévé – életbevágó térségévé – vált, amelyet meg
kellett tisztítaniuk az örményektől. Törökország az első
világháborút használta az örmények megsemmisítésének az
álcázására. Ez volt a XX. század első nagy népirtása.
Történészek és genocídiumkutatók tucatjai vizsgáltak meg
levéltári dokumentumokat, és tárták fel, hogy miért és hogyan
került sor az örmény népirtásra.
Valamennyi
dokumentáció és kutatási eredmény sem tudta elérni, hogy
Törökország ne indítson többmilliárd dollár nagyságrendű
kampányt a népirtás tagadására. Nem volt képes megakadályozni
olyan államokat, mint például az Egyesült Államok, az Egyesült
Királyság és Izrael és olyan szervezeteket, mint az ADL, hogy
támogassák Törökország tagadó álláspontját, és minden
bizonnyal nem képesek leállítani az összeesküvési elméleteket,
hogy „alternatív” magyarázatokat találjanak az örmény
népirtás miértjeire és hogyanjaira. Ugyanakkor szégyen, amikor
egyszerű örmények, zsidók és törökök – tudatlanságból,
kényelemből vagy nyereségvágyból – készek elfogadni a
törökállam vagy az antiszemita összeesküvési elméletgyártók
hazugságait. Ez az, amikor szerepünk a közvélemény
tájékoztatásában fontossá válik, még akkor is, ha egyesek azt
„zsidó-talpak nyalásának” vagy „Foxman fenékbe-rúgásának”
tekintik.”
Bjerknes
válasza Mouradian-nak
Bjerknes
szerint a „sárdobáló K. Mouradian összeesküvési elmélete az,
hogy a történelmi események valahogyan átalakulnak ’antiszemita
fabrikációkká’ (kitalációkká D. J.).” Mouradian azért
nevezi őt „antiszemitának”, mert felsorolja azokat a
vitathatatlan történelmi tényeket, amelyek bizonyítják, hogy az
Ifjú Török mozgalom vezetői zsidók voltak. Mouradian –
folytatja Bjerknes – nem foglalkozik az általa felsorolt
tényekkel, nem is tesz kísérletet a megcáfolásukra. Ehelyett
rosszindulatú befeketítéssel a személyét támadja meg
a http://www.jewishracism.com internetes
blogon közzétett írásában.
Bjerknes
felteszi a kérdést: Mouradian miért nem vesz tudomást az általa
részletesen dokumentált tényekről? Miért érzi kötelességének,
hogy személyes támadást intézzen ellene, ahelyett hogy a releváns
kérdésekkel érdemben foglalkozna? Bjerknes arra is emlékeztet,
hogy ő korábban közvetlenül is ráirányította Mouradian
figyelmét ezekre a történelmi tényekre. Mouradian azonban nem
hajlandó velük foglalkozni. Ehelyett gátlástalanul sértegeti, s
rontja a hírnevét, amiért kimerte mondani az igazságot.
Bjerknes
úgy gondolja, hogy van egy örmény kisebbség, amely csatlakozni
kíván a világ zsidóságához, hogy közösen leplezzék a
zsidóság meghatározó szerepét az örmény népirtásban. Azt
remélik, hogy a zsidók cserébe támogatják majd az örmény
népirtás hivatalos elismerését, amely hozzásegítheti őket a
jóvátételhez Törökország részéről, valamint kikényszerítheti
a Sevresi Szerződés-ben foglaltaknak, valamint más nemzetközi
kötelezettségeknek a teljesítését. Bjerknes hatékonyabb
stratégiának tekinti annak a nyílt feltárását, hogy a zsidóság
miért ellenzi a népirtás tényének az elismerését? Meg kell
követelni tőlük a választ az örmény népirtásban való zsidó
részvételre vonatkozó konkrét kérdésekre. Egy ilyen egyenes
stratégia megnehezítené a zsidók számra, hogy akadályozzák az
örmény népirtás elismerését, könnyebben megnyitná az utat
nemcsak Törökország, de a zsidóság részéről is a jóvátétel
irányába.
Bjerknes
ezután hosszan idéz az általa felkutatott és publikált
dokumentumokból, majd rátér arra, hogy ő is arra a véleményre
jutott, és ezt meg is írta: sok zsidó fogja támogatni az
örményeket. Azt is előre jelezte, hogy ezek közül a zsidók
közül számos őszintén fog segíteni, míg mások a mohamedánokra
hárítják át a felelősséget, akiket a cionista zsidók
felhasználtak az örmény népirtáshoz, amelyet ők kreáltak
azért, hogy egy újabb háborút szítsanak az iszlám ellen.
Bjerknes emlékeztet arra, hogy előrejelzései helyesnek
bizonyultak.
Abe
Foxman nemcsak a maga, de az ADL, mint zsidó szervezet
nevében is, továbbá az AIPAC (Amarican Israel Public Affairs
Committee – Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága) és számos
egyéb zsidó szervezet ellen is fellépett, hogy az Egyesült
Államok Kongresszusa (törvényhozása) ne ismerje el az örmény
népirtást. Izrael, a „Zsidó Állam”, amely arab földön
fekszik, s amely az örmény keresztények zsidók általi népirtása
következtében szabadult fel, hivatalosan tagadja a genocídiumot,
és elutasítja annak elismerését és elítélését. Nem csupán
arról van szó, hogy néhány zsidó ellenezte az elismerést, hanem
olyan tekintélyes és befolyásos személyiségek is ezt tették,
mint Shimon Peres, Tzipi Livni, George
W. Bush, Rahm Emanuel, Jane Harman, Madeleine
Albright, William Cohen, Charles
Krauthammer. Ami még nagyobb súllyal nyom a latba az az,
hogy a világ zsidósága nemzetközileg megszervezett kampányt
folytatott az örmény genocídium elismerése ellen. Ezt a kampányt
a „Zsidó Állam” legfelsőbb vezetői irányították, amely
állam maga is gyakorolja az apartheidet. Részt vettek továbbá
ebben a kampányban zsidók, cionista nem-zsidók, valamint maga az
amerikai kormány. Az örmény népirtás tényét természetesen
tagadja Törökországban a Dönmeh, amely ma is létezik, valamint
más török zsidók is.
Ezt
követően Bjerknes ismét szembesíti Mouradian-t a bizonyított
történelmi tényekkel, majd felteszi ezzel kapcsolatos kérdéseit:
1. Szaloniki
a forradalmi Dönmeh, valamint a többi zsidó és forradalmi
tevékenység melegágya volt.
2. Az
„Ifjú Törökök” vezetői a „The Committee of Union and
Progress”-ben, a CUP-ban (Az Unió és a Haladás Bizottságában)
zsidók vagy kripto-zsidók és szabadkőművesek voltak, s sokan
közülük Szalonikiből jöttek. Az „Ifjú Törökök” zsidó
vagy kripto-zsidó vezetői közé tartoztak (és nem csupán ők) a
következő személyek: Emmanual Carasso, Djavid Bey, Mustafa Kemal
„Atatürk” és Dr. Nazim.
3. A
CUP összeesküvést szervezett az Ottomán Birodalom szultánjának
a megbuktatására, és a hatalom megragadására a Birodalomban. Ezt
az államcsínyt a szabadkőműves páholyokban tervezték meg. Ők
toboroztak összeesküvőket a szabadkőművességbe, és vezetőik a
szabadkőművességből jöttek.
4. A
júdaizmus tartalmazza az „amalekitákra” vonatkozó zsidó
mítoszt. A zsidóvallás megparancsolja a zsidóknak, hogy
semmisítsék meg az „amalekitákat”. A jelenkori zsidóság az
Ottomán Birodalomban az örményekre hivatkozott, mint az
„amalekitákra”, és már hosszúideje létező hit a zsidóságon
belül, hogy az örmények az „amalekiták”. Azok a parancsok,
amelyeket a zsidó és kripto-zsidó vezetők, Talaat pasa és dr.
Nazim adtak ki az örmények megsemmisítésére, tükrözik a zsidó
vallási előírásokat az örmények, férfiak, nők és gyermekek
kiírtására.
5. A
cionista zsidók meg akarták szerezni Palesztinát az Ottomán
Birodalomtól. II. Abdul Hamid szultán ezt nem akarta átengedni
nekik, és az arabok sem voltak hajlandóak feladni otthonaikat harc
nélkül. A cionista zsidók azzal számoltak, hogy fel kell
darabolniuk az Ottomán Birodalmat azért, hogy megszerezhessék
Palesztinát és átadhassák a zsidóságnak.
6. 1911-ben
a londoni Times levelezői arra kérték a világ zsidóságát, hogy
nyújtsanak segítséget a keresztények zsidók által irányított
irtásának a leállításához az Ottomán Birodalomban. A
mocskolódó Khatchig Mouradian-hoz hasonlóan a zsidó vezetők
azzal vádolták azokat, kik elmondták az igazat az örmény
genocídiumban játszott zsidó szerepről, hogy zsidógyűlölők.
1911-ben a vezető zsidók bizonyítható hazugságokkal és
szándékos hamisításokkal hárították el a Times-ban megjelent
tiszteletteljes kéréseket, hogy mentsék meg az örményeket a
zsidóktól. 1915-ben az „Ifjú Törökök” zsidó és
kripto-zsidó vezetői megsemmisítettek 1,5 millió örményt, amely
olyan cselekmény volt, amelyet a nyugati zsidóság 1911-ben
udvarias kéréssel akart megelőzni. Ily módon az örmény népirtás
bűnének a felelősségét áthárította nemcsak a törökökre, a
kurdokra, az örmény kollaboránsokra, a zsidó pénzemberekre, a
szaloniki zsidókra és kripto-zsidókra, de a világ zsidóságának
az egészére is.
Bjerknes
olyan kérdésekkel fejezi be Mouradian cikkének bírálatát, hogy
vajon be tudja-e azonosítani az Ifjú Törökök finanszírozóit és
vezetőit, valamint etnikai és vallási hovatartozásukat? Tud-e
Mouradian valamilyen magyarázatot adni arra, hogy ezek a vezetők
miért határozták el a népirtás elkövetését az örmények
sérelmére? Van-e olyan mohamedán mítosz, amely arról szól, hogy
az örményeket ki kell irtani? Miért maradtak a zsidók nagyrészt
sértetlenek, miközben az örmények százezrével haltak meg az
Ifjú Törökök kormányzása alatt? Tudatában van-e Mouradian
annak, hogy az irányítást végző zsidók ugyanazt a magatartást
tanúsították a Bibliából ismert történetekben is, mint amilyet
az örmény népirtás idején tanúsítottak? Vajon nem-e a zsidó
(bolsevik) Lázár Kaganovics volt az, aki az ukránok sérelmére
követte el a népirtást a szörnyűséges Holodomor idején? (Az
ukrán nép millióinak a mesterségesen éhhalálba kergetéséről
van szó a sztálini diktatúra idején.)
Vajon
kötelező erkölcsi parancs-e az vagy se, hogy beazonosítsuk a
népirtás megtervezőinek és véghezvivőinek etnikai
hovatartozását, vallási indíttatását, azért, hogy
megelőzhessük a jövőbeni népirtásokat, és megbüntessük a
genocídiumok elkövetőit? Helyén való-e beazonosítani az
örmény népirtásban résztvevő török mohamedánokat törökként
és mohamedánként? Miért vannak azok a zsidók – akik állítólag
segítették az örményeket – konkrétan és feltűnő módon,
mint zsidók beazonosítva? Nem kellene-e tehát azokat a zsidókat
is, akik viszont véghezvitték az örmény népirtást, ugyanilyen
konkrétan és egyértelműen, mint zsidókat beazonosítani? Ha nem
kellene, akkor pedig miért nem?
Van-e
kapcsolat az örmény és a zsidó holokauszt között?
Emlékeztetjük
az olvasót arra, hogy az örmény népirtást megelőzően több
cionista vezető biztosította az örmények képviselőit, hogy
bizonyos atrocitásokat érdemes elviselni az örmény népnek, mert
hosszútávon ez elősegítheti nagy Örményország létrehozását.
Az érvelés logikája az volt, hogy a genocídiumot elkövető
Ottomán Birodalom és kormányzata magára vonja a nyugati
nagyhatalmak neheztelését, és ez elősegítheti az Ottomán
Birodalom bukását, és annak romjain már megvalósulhat az örmény
nép évezredes vágya, egy független Örményország létrehozása.
A cionista vezetők motívumai is pragmatikusnak tűnnek, hiszen ha
az Ottomán Birodalom felbomlik, akkor Palesztina megszabadul a török
uralomtól, és megnyílik az út a cionista háttérhatalom által
irányított Nagy-Britannia és Franciaország előrenyomulására,
és így megvalósulhat az ugyancsak évezredes cél: a zsidó nép
visszatérhet Palesztinába, megalakíthatja saját államát, és
újra felépítheti templomát.
Érdemes
figyelmesen elolvasni Henry
Makownak a http://henrymakow.comhonlapon
közzétett, 2002. december 9-én kelt írását, amely a „Zionism:
Compulsory Suicide for Jews” (Cionizmus: Kötelező öngyilkosság
a zsidók számára) címmel olvasható. Ebben a zsidó származású
szerző, akinek a nagyszülei a holokauszt áldozataiként vesztették
életüket, azzal indítja írását, hogy 1940. november 25-én a
zsidó menekülteket szállító hajó felrobbant és elsüllyedt
Palesztina partjainál. 252-en meghaltak. A Haganah nevű cionista
szervezet azt állította, hogy a hajó utasai a brit magatartás
elleni tiltakozásként, amiért London elutasította Palesztinába
való kivándorlásukat, követték el öngyilkosságukat. Nem voltak
hajlandóak Mauritiusba utazni, inkább felrobbantották a hajót.
1958-ban Moshe
Sharett, korábbi
izraeli miniszterelnök, az áldozatokra emlékezve kijelentette:
„Néha fel kell áldozni a keveseket, hogy a sokakat meg lehessen
menteni.”
Makow
tényként állapítja meg, hogy a holokauszt idején - a cionista
politika szerint - a zsidó életnek nem volt értéke, hacsak nem
segítette elő Izrael létrehozásának az ügyét. Ezt Yitzhak
Greenbaum, a Zsidó Ügynökség Megmentési Bizottságának
az elnöke, így fogalmazta meg: „Egy kecske Izraelben többet ér,
mint az egész diaszpóra.” Moshe Shonfeld rabbi
azzal vádolta a cionistákat, hogy közvetlenül és közvetve is,
együttműködtek a nácikkal az európai zsidók lemészárlásában.
„Holocaust Victims Accuse” (Vádolnak a holokauszt áldozatai)
című, 1977-ben publikált könyvében, Shonfeld háborús
bűnösöknek nevezi a cionistákat, akik megszerezték maguknak a
zsidó nép vezetését, visszaéltek a bizalmával, és
pusztulásukat követően, pedig, kisajátították maguknak a
halálukból származó erkölcsi tőkét. Többek között ezt a
megállapítást teszi: „Nem a múlté az a cionista megközelítés,
miszerint a zsidó vér az a kenőolaj, amelyre a zsidó állam
kerekeinek szüksége van. Ez a szemlélet a mai napig működik.”
Makow
ezután négy érvet is ismertet Shonfeld rabbi
könyvéből. Miközben az európai zsidók halálos veszedelemben
voltak, az amerikai cionista vezetők szándékosan provokálták, és
dühítették Hitlert. 1933-ban világszintű bojkottot indítottak
be a náci Németország termékeivel szemben. Dieter von
Wissliczeny, Eichmann egyik segítőtársa, mondta el Weissmandl
rabbinak, hogy 1941-ben Hitler dührohamot kapott, amikor a
cionista Stephen Wise rabbi Amerikában
az egész zsidó nép nevében ’hadat üzent’ Németországnak.
Ekkor mondta azt, hogy ’Most aztán elpusztítom őket’. 1942
januárjában került sor a Wannsee-i Konferenciára, ahol is a
„végső megoldás”-ra vonatkozó döntés megszületett.
Shonfeld másodikként arra
hívja fel a figyelmet, hogy a nácik választották ki a cionista
aktivistákat a „Judenrat”, azaz a Zsidó Tanács
irányítására, és a zsidó rendfenntartó rendőröket vagy
kápókat. Shonfeld szerint a nácik megtalálták bennük azt, amit
vártak tőlük, lojális és engedelmes kiszolgálókat, akik pénz-
és hatalomvágyuk miatt a pusztulásba vezették a zsidókat. A
cionisták gyakran olyan értelmiségiek voltak, akik kegyetlenebbnek
bizonyultak, mint a nácik, és eltitkolták a rabszállító vonatok
végső rendeltetési helyét. Szemben a szekuláris cionistákkal,
az ortodox zsidó rabbik elutasították az együttműködést, és
osztoztak mindvégig népük sorsában, állapítja meg Shonfeld.
Harmadikként arra
hívja fel a figyelmet, hogy a cionisták számos esetben
elgáncsolták az ellenállás megszervezését, a zsidók
válságdíjjal való kimenekítését és segélyezését. Így
például ellenezték, hogy Vlagyimir Jabotinszkij még a háború
előtt felfegyverezze a zsidókat. Akadályozták az amerikai ortodox
zsidókat abban, hogy élelmiszercsomagokat küldjenek a gettókba,
ahol a gyermekhalandóság 60%-ot ért el. Elgáncsolták a brit
parlament kezdeményezését, hogy menekülteket küldjenek
Mauritiusba, és azt követelték, hogy e helyett Palesztinába
vándoroljanak ki. Megakadályozták az Amerikai Kongresszusnak egy
hasonló kezdeményezését, ugyanakkor mindent elkövettek a fiatal
cionisták megmentése érdekében. Végül arról
ír Shonfeld, hogy Weissmandel rabbi Szlovákiából térképeket
továbbított Auschwitzról, és arra kérte a zsidó vezetőket,
hogy gyakoroljanak nyomást a szövetségesekre a lágerekbe vezető
vasútvonalak és a krematóriumok bombázása érdekében. A zsidó
vezetők azonban kitértek ez elől, mert titkos politikájuk az
volt, hogy megsemmisítsék a nem-cionista zsidókat. Amikor a nácik
felismerték, hogy a halálvonatokat és haláltáborokat a
szövetségesek nem támadják, akkor ipari termelésüket ezekre a
területekre koncentrálták.
Shonfeld
és Makow nem azért emeli ezt ki, hogy a nácikat feloldja a
felelősség alól. Az azonban lényeges, hogy a holokausztot meg
lehetett volna előzni, vagy legalábbis enyhíteni lehetett volna a
következményeit, ha a cionista vezetés ezt akarta volna. De
nyilvánvalóan nem akarta.
Ezután
Makow kísérletet tesz a cionizmus eredetének a bemutatására. A
Rothschild-házzal bennfentes kapcsolatokat ápoló Cecil
Rhodes, akiről később elnevezték Észak- és
Dél-Rhodesiát, 1891-ben létrehozta „Round
Table” (Kerekasztal) elnevezésű titkos társaságot,
amelynek a célja az volt, hogy megszerezze a világ feletti
hegemóniát a „Bank of England” és pénzügyi hálózata
részvénytulajdonosainak. Ezek a nagyravágyó pénzarisztokraták,
élükön a Rothschildokkal, felismerték, hogy az ellenőrzésük
alá kell vonni a világot, hogy biztosítsák a maguk számára a
pénzelőállítás már megszerzett monopóliumát, és ennek
segítségével az ellenőrzésük alatt tarthassák a világ
erőforrásait. Ez a pénzügyi közösség ellenőrzi az amerikai
Federal Reserve rendszert, valamint a többi fontosabb központi
bankot.
A
szabadkőművesség hatékonyan segítette ennek az érdekcsoportnak
a tevékenységét. Ez a nagy múltú zárt társaság legfelső
szintjein a kereszténység elpusztítását, Lucifer imádatát, és
a jeruzsálemi pogány templom újjáépítését szorgalmazza. Az
emberiség többségét „haszontalan kenyérpusztítónak”
tekintik, és kezdeményezői voltak az eugenikának, vagyis annak a
fajelméleten alapuló áltudománynak, amely a magasabbrendű emberi
fajokról, és ezek kitenyészthetőségéről szól. A cél a világ
lakosságának a jelentékeny csökkentése az alacsonyabbrendű
emberek kiselejtezésével. A nem-cionista zsidók végleges
megsemmisítése ebben az angol mozgalomban gyökerezett, –
állapítja meg Makow.
Az
első cionista kongresszusra 1897-ben, Bázelban került sor.
Alapítója, Herzl Tivadar, 44 éves korában gyanús
körülmények között halt meg 1904-ben. Ekkor a cionista mozgalom
irányítását a Round Table vette át. Az volt a cél, hogy ezt a
mozgalmat, valamint a kommunizmust felhasználják a világ feletti
hegemónia megszerzésére vonatkozó terv végrehajtására.
Figyelemreméltó történelmi tény, hogy a bolsevik
hatalomátvételre és a Balfour Deklaráció kibocsátására, amely
ígéretet tett zsidó állam létrehozására Palesztinában,
ugyanazon a héten került sor. A Round Table titkos társaság három
világháborút tervezett meg és robbantott ki nemzetközi
erőviszonyok átalakítására, az emberiség védtelenné tételére
és meggyengítésére. Makow úgy véli, hogy a harmadik világháború
most van kibontakozóban, amelyet ugyancsak a cionisták
kezdeményeztek a mohamedánok ellen. A cionizmus célja a
Közel-Kelet gyarmatosítása, az iszlám meggyöngítése, és a
térségben található kőolaj és más energiahordozók ellenőrzés
alá vétele. E cél érdekében Izrael jelentős anyagi támogatásban
részesült és részesül. Szakértők számításai szerint az
Egyesült Államok eddig 1,7 trillió dollár támogatást nyújtott
Izraelnek.
Makow
úgy véli, hogy Izraelnek nem sok köze van a zsidó néphez, mert a
cionizmus, kommunizmus, feminizmus, nácizmus, mind ennek a
világuralomra törő érdekcsoportnak az eszköze. Ezen „izmusoknak”
a közös célja egy neo-feudális globális diktatúra
megvalósítása. J. Edgar Hoover, az FBI egykori
igazgatója, mondta: „Az ember valósággal megdermed, amikor
szembe kell néznie egy ilyen hatalmas összeesküvéssel, amelynek
létezését nem képes elhinni.” Makow úgy véli, hogy az
izraeliek akaratlanul is „kényszeröngyilkosság” áldozataivá
válnak. Az amerikaiak hamarosan ugyanerre a sorsa juthatnak. Ezt jól
példázza 2001. szeptember 11-e. Az arab terrorizmust is ez az
érdekcsoport támogatja. Bin Laden-nek például több mint 260
telefonhívása volt Angliába 1996 és 1998 között. A civilizációk
összecsapása valójában az iszlám országok meggyöngítését és
egy nyugati fogantatású globális rendőrállam létrehozását
célozza.
Ez
után Makow megmagyarázza, hogy mit ért „Compulsory
Suicide” (kötelező, kikényszerített öngyilkosság)
alatt. Ezt sátáni selejtezésként értelmezi. A cionisták és más
vezetők állandó hivatkozása a „véráldozatra” az
emberáldozat gyakorlatára utal.
Arra
a kérdésre, hogy mindez hová vezet, Makow megállapítja, hogy a
zsidók évezredek óta a Tórában foglalt isteni parancsok
teljesítésének köszönhetik túlélésüket. Az elmúlt
évszázadban azonban cserbenhagyták hordozható lelki otthonukat, a
hitüket, és egy fizikailag létező otthonba, Izraelbe helyezték.
De sajnálatos módon rászedték őket. Az izraeliek akaratlanul is
egy globális ültetvény felügyelőivé váltak. Amerikai zsidók,
akik vezető szerepet játszanak a tömegtájékoztatásban,
nevelésben, kormányzásban és a pénzügyekben, ugyancsak ennek a
folyamatnak a résztvevői, akár van tudomásuk róla, akár nincs.
Magukra vállalják a valódi elkövetőktől - a világ főbb
központi bankjainak a részvénytulajdonosaitól, vagyis a
nemzetközi szupergazdag bankároktól - a felelősséget.
Az
emberiséget a szupergazdag elit árulta el. Barry
Chamis izraeli újságíró ezt így fogalmazta meg: „A
leggazdagabbak magukat nevezik ki a legmagasabb állásokba. Ily
módon a legpénzsóvárabb és leggátlástalanabb személyeké a
vezető szerep. Eladják a lelküket - azokét is, akik felett
uralkodnak - a hatalomért és érvényesülésért cserébe.”
Többszázezer
Shonfeld rabbihoz hasonló ortodox zsidó mindig is jól látta a
cionizmus lényegét. Ezért elutasították Izrael államot és hűek
maradtak a Tórához. Makow szerint tőlük lehet várni az igazi
zsidó újjászületést. A világot ma kormányzó sátánista
kultusz hívei valójában gyűlölik Istent és az emberiséget is,
amelyet a legszívesebben elpusztítanának. Meggyőződésük
szerint a cél szentesíti az eszközt. A zsidókat is, másokhoz
hasonlóan, csak ágyútölteléknek tekintik. Valamennyien a „mátrix
gyermekei” vagyunk, becsapottak, félrevezetettek - vonja le Makow
a következtetést -, akiket satnyává tettek és feláldoztak.
Valóságunk tehát még a Mátrix című filmben ábrázolt
virtuális világon is túl tesz, pedig az sem szívderítő, hiszen
azt a világot szimulációval, mesterséges intelligenciával
rendelkező gépek hozták létre és kibernetikusan kapcsolták
hálózatára az emberek agyát.
Weissmandl
rabbi a cionisták kettősmércéjéről
Azt,
hogy a cionista vezetők valóban csak a cionista zsidókat tartották
értékesnek, s megmentésre méltónak, Michael dov
Weissmandl rabbi, a Nitra Yeshiva dékánja támasztja alá,
amikor - már 1948-ban - tíz kérdést intézett a cionistákhoz. A
következőkra várta a cionista vezetők válaszát:
1. Igaz-e,
hogy 1941-ben, majd 1942-ben a német Gestapó felajánlotta
az európai zsidóknak Spanyolországot, mint tranzitútvonalat, ha
lemondanak valamennyi vagyonukról Németországban és a megszállt
Franciaországban? A feltételek a következők voltak: a)
egyetlenegy deportált sem utazhat Spanyolországból Palesztinába.
b) Valamennyi deportáltnak tovább kell utaznia Spanyolországból
az Egyesült Államokba vagy brit gyarmatokra, és ott kell maradnia.
A befogadó vízumokat a helybeli zsidóknak kell elintézniük.
Végül valamennyi családért 1000 dollár váltságdíjat kell
fizetni a Zsidó Ügynökségnek, amely a napi 1000 családnak a
spanyol határhoz történő megérkezésekor fizetendő.
2. Igaz-e,
hogy Svájcban és Törökországban a cionista vezetők megkapták
ezt az ajánlatot, annak az egyértelművé tételével, hogy a
deportáltak úti célja a Gestapó és a Mufti közötti
megállapodás miatt nem lehet Palesztina?
3. Igaz-e,
hogy a cionista vezetők elutasították ezt a következő
magyarázattal: a) Csak Palesztina fogadható el, mint a deportáltak
úti célja. b) Az európai zsidóknak bele kell egyezniük abba,
hogy több szenvedésre és halálra számíthatnak, mint más
nemzetek azért, hogy a győztes szövetségesek a háború végén
beleegyezzenek a „Zsidó Állam” létrehozásába; c)
Váltságdíjat nem fizetnek?
4. Igaz-e,
hogy a Gestapó ajánlatára ezt az elutasító választ annak a
tudatában adták, hogy alternatívája a gázkamra?
5. Igaz-e,
hogy 1944-ben a magyar deportálások idején hasonló ajánlatot
tettek, amivel a magyar zsidóságot meg lehetett volna menteni?
6. Igaz-e,
hogy ugyanaz a cionista hierarchia ismét elutasította ezt az
ajánlatot, (miután a gázkamrák áldozatai már milliókra
rúgtak)?
7. Igaz-e,
hogy a háborús öldöklés csúcspontján a brit parlament 270
tagja javasolta 500 ezer zsidó megmentését Európából és
letelepítésüket a brit gyarmatokon, Németországgal folytatott
diplomáciai tárgyalások részeként?
8. Igaz-e,
hogy ezt az ajánlatot elutasították a cionista vezetők azzal a
megjegyzéssel, hogy „csak Palesztinába!”?
9. Igaz-e,
hogy a brit kormány vízumot adott 300 rabbinak és családjaiknak
Mauritius brit gyarmatra, a Törökországon áthaladó menekülési
útvonalon keresztül. A „Zsidó Ügynökség” vezetői
elszabotálták ezt a tervet azzal a megállapítással, hogy a terv
nem lojális Palesztinához, ennek következtében a 300 rabbit és
családjait el kell gázosítani?
10. Igaz-e,
hogy a fent említett tárgyalások folyamán Chaim Weizmann,
az első „zsidó államfő” kijelentette: „A zsidó nemzet
legértékesebb része már Palesztinában van, és azok a zsidók,
akik Palesztinán kívül élnek, nem túlságosan fontosak”?
Weizman kollégája Greenbaum megerősítette ezt a kijelentést
azzal a megjegyzéssel, hogy „Egy tehén Palesztinában értékesebb,
mint az összes zsidó Európában”.
A
cionizmus, mint összeesküvés
Henry
Makow azt állítja, hogy a cionizmus valójában összeesküvés a
zsidók ellen. Azért tartja szükségesnek, hogy ma is emlékeztessen
a cionisták és a nácik együttműködésére, mert véleménye
szerint a cionizmus olyan mozgalom, amelynek valódi célja a brit
imperializmus céljainak a megvalósítása. A brit jelző alatt
azonban Makow a Londonban székelő nemzetközi bankkartellt érti,
amelynek a csúcsán a Rothschild-ház és a Rockefeller-ház áll.
Ez a világhatalomra szert tett nemzetközi pénzügyi csoport egyik
kormánynak sem felelős. Célja a világuralom megszerzése, és e
cél érdekében eszközként használják a zsidókat, a zsidó
népet is.
1925-ben,
a Németországban élő 500 ezer zsidó túlnyomó többsége
közömbös volt vagy ellenséges beállítódású volt a
cionizmussal szemben. A németországi cionista mozgalomnak mindössze
9 ezer tagja volt. A Zsidó Hitű Németek Központi Uniója, amely a
német zsidók többségét képviselte, aktívan részt vett a német
közéletben, és fő célja az antiszemitizmus elleni küzdelem
volt. A cionisták ezzel szemben kedvezően fogadták a nácik
antiszemita politikáját. A nemzetiszocialistákhoz hasonlóan azt
vallották, hogy egy népnek a nemzeti karakterét és sorsát
alapvetően a faji jelleg határozza meg. A nácikkal közösen az
volt a meggyőződésük, hogy a zsidóknak nincs jövőjük
Németországban.
A
cionisták nem tiltakoztak, amikor a nemzeti szocialista kormányzat
eltávolított 2000 zsidó professzort és tudóst a német
egyetemekről 1933-ban. A nácik ezt a tartózkodó magatartást
azzal jutalmazták, hogy a cionisták akadálytalanul folytathatták
tovább a tevékenységüket. Minden más zsidó és antifasiszta
szervezetet viszont feloszlattak, és vezetőiket bebörtönözték.
A nácik azt követelték, hogy valamennyi zsidó csatlakozzon a
cionisták által vezetett „Reich Union”-hoz
(Birodalmi Unióhoz), amelynek a célja az emigráció megszervezése
volt. A zsidókat minden áron a cionizmushoz kívánták
csatlakoztatni, akiknek meg volt engedve a nácikat is bíráló
könyvek és újságok publikálása, ameddig ezek olvasói kizárólag
zsidók voltak.
Az
együttműködés kiterjedt a politikai és a gazdasági
területre. Adolf Eichmanpéldául mezőgazdasági
szakképzést nyújtó táborokat létesített Ausztriában, hogy
felkészítse a fiatal zsidókat a kibucban folytatott életre.
Eichmann Palesztinába is ellátogatott, ahol a cionista vezetők
tájékoztatták valódi expanzionista céljaikról. Szóba került
egy stratégiai szövetség létrehozása is a nemzetiszocialista
Németország és a zsidó Palesztina között. Az erre vonatkozó
jelentést el lehet olvasni Himmler archívumában. Ezt a kérdéskört
behatóan tanulmányozta Lenni Brenner, és 2002-ben
közzétette „51 Documents: Zionist Collaboration With
the Nazis” (51 dokumentum: Cionista együttműködés a
nácikkal) címmel.
Makow
azt is elképzelhetőnek tartja, hogy ez az együttműködés
kiterjedt a zsidó holokausztra is, és ez lehet a magyarázat arra,
amiért a legtöbb zsidó passzív beletörődéssel, minden
ellenállás nélkül, fogadta sorsát. Moshe Shonfeld rabbi is
megerősíti (mint már utaltunk rá), hogy a „Judenrats” (Zsidó
Tanács) együttműködött a nácikkal, és félrevezette a
nem-cionista zsidókat. Ennek az együttműködésnek a motívumát
Makow így fogalmazta meg: „Európa nem-cionista zsidói
értékesebbek voltak halottként, mint élőként a cionisták és
pénzügyi szponzoraik számára. A holokauszt politikailag és
erkölcsileg is hivatkozási alapot szolgáltatott a Zsidó Állam
létrehozásához.”
Makow henrymakow.com internetes
címen olvasható 2004. június 24-én kelt „Zionism: A Conspiracy
Against Jews” (Cionizmus: Egy összeesküvés a zsidók ellen) című
írásában, hogy 1919-ben Hitler hírszerzőként a német
hadseregnek dolgozott, és az ellen a Német Munkáspárt ellen
kémkedett, amelynek később a vezetője lett. Max Warburg, a
németországi Warburg bankház vezetője, pedig a német
hírszerzőszolgálat főnöke volt. Max a testvére volt Paul
Warburgnak, aki a Rothschild-ház megbízásból megszervezte
Amerikában a Federal Reserve System elnevezésű magántulajdonú
központi bankot. Mindkét Warburg az I.G. Farben nevű világcég
igazgatótanácsának is a tagja volt. Hitler karrierje elején tehát
a német hírszerzésen keresztül kapcsolatban állhatott velük.
Kellően bizonyított tény az, hogy Hitlert pénzügyileg támogatta
a bankár oligarchia, és feltételezhető, hogy eszközként
használták. Kétségtelen tény, hogy a nácik dollármilliókat
kaptak New Yorkból és Londonból. Feltehető, hogy a nemzetközi
pénzvilág irányítóival Hitler akkor került konfliktusba, amikor
saját német pénzzel lendítette fel a német gazdaságot. A lényeg
mindebből az, hogy mind a nácizmust, mind a cionizmust ugyanaz a
nemzetközi bankkartell támogatta, és mindkettő olyan célokat
követett, amelyek szervesen kiegészítették egymást. Az
antiszemitizmus fokozódása Európában hozzájárult Izrael állam
létrehozásához. Hitler a teljes zsidó vagyont elkobozhatta volna,
ehelyett a Haavara Program keretében segítette Izrael Állam
előkészítését. Ez a szuper gazdag nemzetközi bankárokból álló
pénzkartell nem érez semmiféle megbánást vagy bűntudatot a
zsidókkal szemben vagy bárkivel szemben, minthogy számára a cél
szentesíti az eszközt.
A
nemzetközi pénzkartell (Makow szerint „bankster” kartell) a
hatalmát annak köszönheti, hogy a saját magánmonopóliumává
tette világszinten a pénz kibocsátását adósság formájában.
Lényegében arról van szó, hogy a levegőből tud korlátlan
mennyiségben pénzt előállítani. Makow ezt úgy szemlélteti,
hogy képzeljünk el valakit, aki valamennyi nemzet összes
hitelkártyáját a zsebében tartja. Ha előállna egy ilyen
helyzet, akkor az első késztetésünk az lenne, hogy olyan
valakiknek adjunk pénzt, akik fel tudják vásárolni vele a világ
értékhordozó, termelői-fizikai vagyonát a számunkra. A második
kézenfekvő cél olyan totális uralmi rendszer létrehozása lenne
globalizációval és világkormányzattal, amely megakadályoz
minden nemzetállamot abban, hogy felléphessen ez ellen az
uralmirend ellen, és megtagadhassa az adósságszolgálat
teljesítését, valamint a kamatok fizetését a magánpénzmonopólium
tulajdonosainak. Ahhoz, hogy egy ilyen világkormányzatot a népek
elfogadjanak, meg kell gyengíteni őket. Ezért egymás ellen
folytatott vég-nélküli háborúzásba manőverezve el kell
adósítani őket fegyverkezésre fordított hatalmas hitelekkel,
amelyeket a nemzetközi pénzkartell nyújt a számukra.
Ezekben
a háborúkban elpusztul az emberiség színe java, a maradék pedig
elveszti tartását, demoralizált, dekadens, erőtlen, könnyen
gyúrható tömeggé válik. Mindezt a leghatékonyabban a
politikusok és a tömegtájékoztatás megvásárlásával, valamint
a hírszerző szolgálatok (MI-6, CIA, Mossad) ellenőrzésével
ültetik át a gyakorlatba. Ez az elmúlt háromszáz év
történelmének a lényege. A „világkormányzat” máris az
eladósítást használja a világ népeinek a szolgai függésben
tartására. Ez a kormányzat úgy is felfogható, mint nemzetközi
pénzbehajtó ügynökség. Mindezt persze a demokráciáról, a
toleranciáról, az emberi jogokról, a szegénység elleni
küzdelemről, és a háború megelőzéséről szóló szóvirágokkal
és üres közhelyekkel leplezik.
Az
Amerikai Bankárszövetség (American Banker’s Association)
összefoglaló kiadványa 1924-ben így fogalmazta meg azt, ami
jelenleg a világban végbemegy:
„Amikor
az átlagemberek jogilag szabályozott módon elveszítik otthonukat,
akkor engedelmesebbé és könnyebben kormányozhatóvá válnak egy
erőskezű kormányzat számára, amelyet a vezető pénzemberek, a
náluk lévő központosított gazdasági hatalommal tartanak kézben.
Ezek közismert igazságok fontosabb embereink számára, akik most
hozzáláttak olyan imperializmus létrehozáshoz, amely a világot
kormányozza. A szavazók politikai pártrendszeren keresztüli
megosztásával rá tudjuk venni őket, hogy energiáikat olyan
kérdések körüli küzdelemre fecséreljék, amelyeknek nincs
jelentősége.”
Makow
azzal zárja fejtegetéseit, hogy a Rothschild és Rockefeller névvel
fémjelzett nemzetközi bankkartell döntéshozói húzódnak meg a
legtöbb politikai és kulturális világtendencia mögött, és ezek
fő célja a nemzetállam elpusztítása, a valódi demokrácia, a
hiteles vallás és kultúra, valamint a házasság és család
intézményének az aláásása azért, hogy az emberiséget
engedelmesen terelhető birkák színvonalára lehessen süllyeszteni
egy világszintű totális rendszer kialakításával. A „terror
elleni háború”-val új mumust hoztak létre az emberiség
ijesztgetésére, s egy olyan elnyomó rendszer kialakítására,
amelyet majd fel lehet használni, amikor a világ népei benyújtják
a számlákat.
Makow
személyes vallomással fejezi be - rövidítve ismertetett - írását:
„Valamikor cionista voltam, aki hitt abban, hogy a zsidóknak az
antiszemitizmus miatt van saját otthonra szükségük. Ma már
tudom, hogy a történelmi ismereteink többségéhez hasonlóan, ez
a szemlélet is nagyrészt mesterségesen lett kialakítva. Az
antiszemitizmust az okozza, hogy sok zsidó (tudatosan vagy
tudatlanul) a bankárok baljóslatú célkitűzéseit szolgálja. A
cionizmus, a kommunizmus és a feminizmus csupán ennek néhány
példája. A zsidók többsége ma már teljesen azonosul Izraellel,
amely a Rothschildok beteges nagyravágyásának az eszköze. Ha a
múlt előrejelzi a jövőt, akkor ez nem végződhet jól sem a
zsidók, sem bárki más számára.”
John
Rose a holokausztról
A
zsidó származású John Rose, aki szociológiát tanít
a londoni Metropolitan Egyetemen, a cionizmus tekintélyes kutatója
és bírálója. „Israel: The Hijack State”(Izrael:
Az eltérített állam) című munkájának a holokausztról szóló
fejezetében írja, hogy egyetlen egy ország sem akarta befogadni a
zsidókat. Németország az Európában élő zsidók többségét
lágerba hurcolta és megölte. A háborúban álló szövetségesek,
Nagy-Britannia, Amerika és Franciaország sem fogadta be a
holokauszt tragikus sorsú túlélőit. Sztálinról pedig, aki
korábban lepaktált Hitlerrel, egyre inkább bebizonyosodott, hogy
titkos antiszemita maga is. Ezért a Szovjetunió nem számított
valódi menedékhelynek.
1945-ben
tehát sehol sem várták tárt karokkal a holokauszt túlélőit.
Rose felteszi a kérdést: a szövetségesek mit tettek annak
érdekében, hogy segítsenek a zsidókon? De legfőbbképpen mit
tettek ennek érdekében a cionisták? A döntő az volt: mit tesz az
Egyesült Államok? Amerika volt a zsidó menekültek számára az
ígéret földje. Mégis az Egyesült Államok visszautasította a
zsidó menekültek befogadását, és korlátozta bevándorlásukat
más nemzetiségű menekültekhez hasonlóan az 1924-ben bevezetett
kvótatörvény alapján.
A
háború idején, amikor egyre több hír érkezett a holokausztról,
az amerikai légierő nem bombázta az Auschwitzba vezető vasutakat,
noha ezt kérték a zsidó vezetők. A brit kormány is hasonló
álláspontra helyezkedett. 1943-ban, amikor zsidóüldözés elérte
a csúcspontját, mindössze 4705 zsidó kapott bevándorlási
engedélyt.
Ilyen
nemzetközi háttér figyelembevételével kell feltenni a kérdést,
hogy maguk a zsidó menekültek hová akartak menni? A standard
cionista válasz az, hogy természetesen a zsidó nemzeti otthonba,
Palesztinába. John Rose azonban kimutatja, hogy a zsidó menekültek
többsége az Egyesült Államokba akart menni. Chaplain
Klausner cionista szervező, az Amerikai Zsidó
Kongresszushoz küldött jelentésében azt ajánlotta: kényszerítsék
a zsidó menekülteket, hogy Palesztinába menjenek. Ez nem volt
kivételes eset, mert a cionisták arra bátorították a nyugati
szövetségeseket, hogy ne engedjék be a zsidó kivándorlókat.
1938-ban
a brit kormány be akart fogadni több ezer német zsidó gyermeket.
Ben-Gurion azonban ellenezte a tervet, amely túlságosan is
világosan tárja fel a cionista vállalkozás motívumait. Rose
idézei Ben-Gurion szavait:
„Ha
tudnám, hogy lehetséges lenne valamennyi németországi gyermek
megmentése, Angliába történő átköltöztetésükkel, és csak
az 50%-uk jönne „Eretz Ysrael”-be („Israel”-be), akkor én a
második alternatívát fogadnám el, minthogy nekünk nemcsak
ezeknek a gyermekeknek az életét kell mérlegelnünk, de Izrael
népe történelmére is tekintettel kell lennünk.”
Arról
van tehát szó, hogy Izrael Állam létrehozása elsőbbséget élvez
a zsidó életek megmentésével szemben. Ez ellentmond annak a
háború után kialakított képnek, hogy Izrael a zsidók
megmentője. Rose a holokauszttal kapcsolatban megemlíti, hogy a
legnagyobb bűn az a magatartás, amit a cionisták tanúsítottak a
nácikkal szemben.Chaim Weizmann a Cionista
Világszervezet elnöke, Izrael első államelnöke, sokkal korábban
kifejtett véleménye jól megvilágítja magatartását a német
antiszemitizmussal szemben. Egy 1912-ben tartott berlini
tanácskozáson a következőket mondta: ”Minden ország csak
korlátozott számú zsidót tud befogadni, ha nem akar emésztési
zavarokat a gyomrában. Németországnak már túl sok zsidója van.”
Rose
azzal folytatja, hogy amikor 1933-ban Hitler hatalomra került,
rájött, hogy aNémetországi Cionista Szövetség az
övéhez hasonló nézeteket vall. Ez a Szövetség a
következő memorandumot küldte Hitlernek, amely a
náci korszakban végig meghatározta a cionisták és a náci
rendszer kapcsolatát. Néhány mondatot idézünk belőle:
„…A
cionizmusnak nincsenek illúziói a zsidó problematikát illetően,
amely mindenek előtt olyan abnormális foglalkozási modellben,
valamint intellektuális és morális magatartásban nyilvánul meg,
amely nem a saját hagyományában gyökerezik… A nemzetállamot
valóban kielégítő válasz a zsidó kérdésre az lehet, ha csak
azzal a zsidó mozgalommal működik együtt, amelynek célja a
zsidóság társadalmi, kulturális, morális újjászületése… A
nemzeti élet olyan újjászületésére van szükség a zsidó
nemzeti közösség számára is, amely ma a német életben
tapasztalható a keresztény és nemzeti értékekhez való
ragaszkodáson keresztül. A zsidó számára a származás, a
vallás, a közösségi sors és a csoport-tudat szintén meghatározó
szerepet játszik életének az alakításában… Zsidó
nemzetiségünk felvállalása világos és őszinte viszonyt hoz
létre a német néphez, annak nemzeti és faji realitásaihoz.
Pontasan azért nem óhajtjuk meghamisítani ezeket az alapokat, mert
mi szintén ellenezzük a vegyesházasságot, és a zsidó csoport
tisztaságát kívánjuk megőrizni… Gyakorlati célokból a
cionizmus bízik abban, hogy együtt tud működni még a zsidókhoz
ellenségesen viszonyuló kormányzattal is, hiszen a zsidó
kérdéssel nem lehet érzelmi alapon foglalkozni, mert ez valódi
probléma, amelynek megoldása valamennyi népnek az érdeke, a jelen
helyzetben pedig különösen a német népnek az érdeke.”
Pontos
fogalmazásra van szükség
Amikor
használjuk az ilyen szavakat, hogy zsidó, zsidóság, szemitizmus
és antiszemitizmus, cionizmus és anticionizmus, rendkívül fontos
a fogalmak tartalmának pontos meghatározása. Ez természetesen
vonatkozik a fasisztázásra, nácizásra, a különböző
szélsőségességekkel való riogatásra is. A minősítgetések
előtt meg kellene határozni e jelzők pontos tartalmát. Ebben az
esetben már nem lehetne felelőtlenül, és következmények nélkül
dobálózni ezekkel az alaptalan és gyüllölködő jelzőkkel. Ha
az egyik oldal meríthet erőt a közösségi hovatartozás
megéléséből, a nagyobb családban – a nemzetben – élő
hagyományok ápolásából, a közösségi érdekérvényesítésből,
akkor ugyanezt meg kell engedni a másik oldalnak is. A szervezettség
nem lehet csak az egyik fél privilégiuma. Aki csak magának tartja
fenn a szervezkedés jogát, a közösségi önkifejezés és
érdekvédelem jogát, és a magukat magyarnak vallóktól ezt a
saját hazájukban megtagadja, az nem magyar. Röviden: Az egyik
oldalhoz tartoznak azok, akiknek nem fáj a magyarok pusztulása,
közömbösek ezzel kapcsolatban, vagy egyenesen örülnek neki, a
másikhoz azok tartoznak, akiknek ez fáj. Ne nevezze magát
magyarnak, aki csak mocskolni, gyalázni, fasisztázni tudja azokat,
akik fájdalmukat közösségben fejezik ki. Gondoljon ez az oldal
arra, hogy mennyi szervezet és közösségi forma áll a
rendelkezésére, hogy kulturális, történelmi hagyományait
őrizhesse, vallását gyakorolhassa, érdekeit hatékonyan
érvényesíthesse. S ehhez megfelelő nemzetközi kapcsolatokkal,
sajtóval, vagyoni és pénzügyi háttérrel is rendelkezik, nem
úgy, mint a nemzet közös vagyonától pénzügyi technikákkal
megfosztott magyar társadalom többsége.
Az
eddig leírtakból kiderül, hogy mennyire különböző embereket
sorolunk nagyvonalú és felületes általánosításokkal azonos
csoportba. Azok az embertársaink, akiket zsidóknak nevezünk,
lehetnek vallásosak és tudományosan gondolkodó racionalisták,
gnosztikusok vagy agnosztikusok, illetve ateisták. Ha vallásosak,
akkor lehetnek ortodoxok, neológok, státus quo-k, haszidok, vagy
valamelyik reformirányzathoz tartozó zsidók, és így tovább. Ez
a felsorolás messze nem teljes. Ha a politikai nézetüket
tekintjük, akkor lehetnek baloldaliak, jobboldaliak, cionisták,
szabadkőművesek, racionalisták, pragmatikusok. Ha a zsidó
hagyományt tekintjük, lehetnek, például, Tóra-követők,
karaiták, talmudisták, kabalisták, és így tovább. Politikai
meggyőződésük, pedig, a szabadkőművesektől a szekuláris
liberálisokon, ultra-liberálisokon, neokonzervativokon keresztül a
szocialistákig, szociáldemokratákig, kommunistákig, trockistákig
terjedhet, felölelve a teljes politikai színképet. Ez a
változatosság tükrözi annak a társadalomnak a sokrétű
valóságát, amelynek a közegében élnek. Földrajzi elhelyezkedés
szerint vannak keleti és nyugati zsidók. Vannak szefárdok és
askenázik, és olyanok is, akiket egyik csoportba sem lehet
egyértelműen besorolni.
Vannak
olyan zsidók, akik ellenzik a cionizmust, és keményen bírálják
Izraelt. Ezeknek egy csoportját hívják „SHIT-Jews”-nak, vagyis
Self-Hating Israel-Threatening Jews-nak, azaz: öngyűlölő és
Izraelt fenyegető zsidóknak. Vannak olyan zsidó származású
embertársaink, akik a Zsidó Állam feltétlen hívei, azaz csak egy
zsidó többségű Izraelt tudnak elképzelni Palesztinában. Ők a
két állam megoldás hívei. Vannak, akik viszont egyetlen
szekularizált államot képzelnek el Palesztinában, amelyben
megvalósul az állam és a vallás szétválasztása, s amelynek a
szekuláris alkotmánya valamennyi állampolgár számára - etnikai
hovatartozásától függetlenül - biztosítja a teljes
egyenjogúságot. Ahogyan a Magyarországon élő zsidó közösség
is teljesen egyenjogú és az alkotmányos magyar nemzet szerves
részét alkotja.
A
világban való elhelyezkedést illetően, vannak olyan zsidók, akik
nem Izraelben, hanem a nagyvilág országaiban, diaszpórában élnek.
Ezek is széles skálán helyezkednek el. Vannak, akik a teljes
emancipáció, integráció és asszimiláció hívei, és vannak
olyanok is, akik ragaszkodnak a befogadó néptől való elkülönülés
valamilyen változatához, és elvetik az asszimilációt.
Magyar
vonatkozásban is széles a skála, amely a Magyarországon élő
zsidóktól a magyar zsidók különböző azonosulási fokozatain át
a zsidó származású magyarokig terjed. Ők a teljesen
asszimilálódott, érzelmileg is magyarrá lett honfitársaink.
Magyarok. Azok tartoznak közéjük, akiknek már fáj a magyar nép
tudatosan előidézett, és immáron feltartóztathatatlanná vált
fogyása, a nemzeti vagyon megtervezett és végrehajtott elvétele,
illetve beolvasztása a nemzetközi pénzügyi közösség globális
részvényvagyonába; őnekik már őszintén fáj a magyar
társadalom többségének elszegényedése, örökös
adósság-szolgaságba süllyedése. Vannak egyre nagyobb számban
olyan zsidó származású honfitársaink, akiknek nem kevésbé fáj,
hogy ezt a népet a nemzetközi háttérhatalom - saját hirdetett
elveinek a durva megszegésével - a trianoni országcsonkítással
sújtotta, és összeszorul a szíve a többi magyar nyomorúság
láttán is. Ezek nem fasisztázzák le csupán azért a másik
magyar állampolgárt, mert az úgy érzi, hogy magyarnak lenni
erkölcsi kötelezettség, különösen a feltartóztathatatlannak
látszó nemzetpusztulás idején. Kertész Imre joggal
mondta, hogy zsidónak lenni erkölcsi kötelezettség, de ez a
valódi magyarokra is érvényes: Magyarnak lenni is erkölcsi
kötelezettség! Ne alkalmazzunk itt is kettősmércét.
Ezért
is nem lehet pontosan meghatározni, hogy hány honfitársunk
tekinthető zsidónak, mert annak legalább két feltétele van: az
egyik, hogy ő magát valamilyen okból (származás, vallás,
etnikai, nemzeti hovatartozás stb.) zsidónak tekintse, a másik
feltétel pedig az, hogy a zsidó közösség és annak szervezetei
is – az ő feltételrendszerük és szempontjaik alapján –
zsidónak ismerjék el. A rendszerváltás után a magyarországi
zsidó-származású és zsidó- vallású honfitársainkat képviselő
szervezetek a kisebbségi törvény kodifikációs folyamatában az
1990-es évek elején nem kívánták a zsidó közösséget nemzeti
kisebbségként bejegyeztetni. Ezért a 13 regisztrált etnikummal
ellentétben a magukat zsidónak tartó honfitársaink nem alkotnak
hivatalosan kisebbségi etnikumot. Ezt tették arra hivatkozva, hogy
magyarok, a többségi magyar nemzet teljesen egyenjogú,
kisebbségnek nem minősülő részei. De azért olyan magyarok, akik
ilyen vagy olyan okból, így vagy úgy, mégiscsak elkülönítik
magukat, vagyis kettős-identitással rendelkeznek.
Zsidó
származású és vallású honfitársaink létszámának
meghatározása is nehézségekbe ütközik, mivel igen különbözőek
asszimilációs és integrációs fokozataik. Meglehetősen nagy a
vallásukat nem gyakorló vagy kifejezetten ateista zsidók száma,
az identitásőrzést pedig nagyon változatos módon gyakorolják a
vegyes családokban. Vannak, ahol gyakorló vallásosság nélkül is
betartják a hagyományőrző zsidó rítusokat. Van, ahol viszont
csak a felmenők emlékének az őrzéséig terjed a hagyomány
tisztelete. A zsidó közösségnek azok a tagjai, akik több
kritérium szerint is zsidónak tartják magukat, és ezt elismeri
róluk a zsidó közösség is, alkotják azt a közösséget,
amelynek a létszáma 100-150 ezerre tehető. Ennek a zsidó
közösségnek a társadalmi élete sokszínűen tagolt. Budapesten
van Közép-Európa egyetlen rabbiképzője, és Európa legnagyobb
zsinagógája. Több zsidó általános iskola és gimnázium is
létezik számos társadalmi és kulturális egyesülettel.
Fontos
tény még az is, hogy Magyarország egészében aktívan és
meghatározó módon jelen van az izraeli tőke, izraeli
állampolgárok (és nemcsak a magyar származásúak) ezrei
vásárolnak lakóingatlant, és több ezerre tehető a magyar
izraeli kettős-állampolgárok száma.
Ilyen
sokrétűség és sokszínűség figyelembevételével rendkívül
homályos zsidókról és zsidóságról beszélni. Azonnal fel kell
tenni a kérdést, hogy e rendkívül sokrétűen differenciálódott
közösség milyen kapcsolatrendszert hordozó, milyen egyéni és
közösségi azonosságtudattal rendelkező, milyen politikai célokat
felvállaló tagjáról szólunk? Oly nagy a különbség e sokrétűen
strukturálódott közösség tagjai között, hogy ami igaz az
egyikre, az lehet, hogy teljesen érvénytelen egy másik tagjára.
Lehet-e ilyen megfontolások alapján arról beszélni, miként azt
Bjerknes teszi, hogy a zsidóság egésze, mint olyan, akarja
megszerezni magának a világuralmat? Ez így nyílván túlságosan
általánosító, ezért téves megállapítás. Vagy lehet-e
zsidónak tekinteni, aki nyíltan ateistának vallja magát, és a
tudományos racionalitás híve? Ha érvényes a kabalista,
gnosztikus, szabadkőműves, szupergazdag nemzetközi bankárokra,
hogy ők a pénzhatalom náluk lévő eszközeivel a világuralomra
törnek, szabad-e ezt úgy interpretálni, hogy a zsidó nép egésze,
a zsidóság, mint olyan, tör a világuralomra?
E
hosszú írásnak kétségeket kell ébresztenie az olvasóban az
olyan túlzó általánosítások iránt, mint amilyeneket az
egyébként rendkívül alapos kutatómunkára támaszkodó és
tárgyilagosságra törekedő Bjerknes használ. Úgy
gondolom, hogy azon emberközösség túlnyomó részének, amely úgy
jelöli magát valamilyen ismérv alapján, hogy zsidó nép, semmi
köze nincs ahhoz az immár háromszáz éve folyó világtörténelmi
programhoz, amelynek a célja az egy-központból irányított
világkormányzat létrehozása, amelyben a hatalmat a náluk lévő
magánpénzmonopólium segítségével a szupergazdag nemzetközi
bankárok gyakorolják. Mint láttuk, ez az önálló érdekcentrumot
és erőközpontot képviselő szűk csoport, olyan pénzuralmi
rendszert vezetett be, amely végül is biztosította számára a
világrendszer irányításának a lehetőségét. Ez a különálló
érdekcsoport nem azonos a zsidó nép egészével, és még akkor
sem lehet zsidó nép világuralmáról beszélni, ha ehhez a
pénzuralmi világelithez kizárólag zsidó származású dinasztiák
és pénzemberek tartoznának.
Ez
a globális pénzoligarchia azonban vegyes etnikumú, és
saját – minden vallástól elkülönülő – eszméket képvisel.
Az megfelel a tényeknek, hogy ez a pénzuralmi
világelit bizonyos stratégiai céljai eléréséhez
felhasználta a zsidó nép egyes közösségeit. De az is tény,
hogy amikor hosszú-távú céljai azt kívánták, más népekkel
együtt a zsidó nép tagjait sem habozott feláldozni. Ha érdekei
úgy kívánták, igyekezett felhasználni a zsidó vallást is,
annak különböző változatait, a júdaizmust, a talmudista és
kabalista irányzatokat, hogy azok adjanak vallási támogatást
politikai törekvéseihez. De ez a pénzuralmi-elit elsősorban
szabadkőműves, és annak is az általa alapított
gnosztikus-illuminátus nézetrendszerét és hálózatát képviseli.
Ennek pedig az a lényege, hogy az egy-központból irányított
világot úgy kell a kezükben lévő magánpénzmonopóliummal
működtetni, hogy egyben a föld lakosságát jelentősen
csökkenthessék, mert ahogyan azt a világelit 1995 szeptemberében
megtartott San Francisco-i tanácskozáson megállapították: „A
világgazdaság mozgásban tartásához az emberiség jelenlegi
létszámának a 20%-a is elegendő.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése